Bajka Pál (1929–2013)
Valamikor az ötvenes évek derekán került a kolozsvári magyar napilap, az Igazság szerkesztőségébe, akkortájt, amikor Kovács András, az újság legendás főszerkesztője jó képességű fiatal tollforgatók egész sorát kezdte alkalmazni, hogy a lapnak frissességet, új lendületet adjon. Bajka Pali agrármérnöki végzettséggel rendelkezett, értett is a szakmájához, így természetesen többnyire a földművelésből és állattartásból élők munkájáról és életéről írt. A mezőgazdasági rovatot vezette aztán évtizedeken keresztül, 1974 és 1988 között az Igazság szerkesztőbizottságának tagjaként.
Ahhoz a szakember-generációhoz tartozott, amelynek tagjai a kommunizmus adta körülmények és lehetőségek közepette megpróbálták a tájékoztatás terén is a megkockáztatható legtöbbet elérni, akik magukra vállalták a művelődésszervezés, a népnevelés és ezekkel együtt a félszavakból építkező, sorok közé rejtett identitásmegőrzés többnyire veszélyes és hálátlan feladatát. Bajka Pál értette a falvak népének nyelvét, ismerte gondjaikat-bajaikat, mezőgazdasági kérdésekkel foglalkozó írásai ezért rendre népes olvasótábor figyelmét keltették fel. A közülünk több mint 16 évvel ezelőtt eltávozott Bazsó Zsigmonddal és a nála is korábban elhunyt Kászoni Gáspárral együtt járták a terepet, Besztercétől Zilahig, Kalotaszegtől az Aranyos völgyéig, s olyan részletesen ismerték Közép-Erdély vidéki lakosainak hétköznapjait, hogy az adott körülmények közepette is megtalálták a valóság bemutatását szolgáló megoldásokat. Szakmai tevékenységük jelentős része persze hiábavalóságokkal telt el, hiszen napi rendszerességgel voltak kénytelenek megrendelésre gyártani a kampányírásokat is.
Bajka Pál jó felkészültségű, megbízható, komoly, céltudatos újságíróként maradt meg kollégáinak emlékezetében. Sportolni, kirándulni imádó ember volt, a szerkesztőségek közötti futballmérkőzések és a hétvégi kirándulások egyik alapembere. A szerkesztőségben hozzájárult a jó hangulat megteremtéséhez, közösségi ember volt, aki minden tevékenységben részt vett. 1989 végén vonult nyugalomba. Később a sors Magyarországra sodorta, de időről időre hazatért, felkereste a szerkesztőséget, és őszintén drukkolt a lap sikeréért. Aztán betegsége miatt a látogatások elmaradtak. Február 16-án, szombaton, 84 évesen Budapesten örökre megpihent. Jó kollégaként, szelíd kritikájú és csendes humorú munkatársként tartjuk meg őt emlékezetünkben. Olyan emberként emlékszünk majd rá, akivel lehetett vitatkozni is, és akit következetes, logikus okfejtéssel meg is lehetett győzni.
Nyugodjék békében!
Tibori Szabó Zoltán
Szabadság (Kolozsvár),

Az Erdélyi Művészeti Központ bemutatkozó kiállítása
A 2012 szeptemberében Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának, Vargha Mihály szobrászművésznek az elnökletével megalakult Erdélyi Művészeti Központ (EmüK) gyűjteményéből – festmények, grafikák, szobrok, textilmunkák – nyílik kiállítás február 22-én, pénteken délután 5 órakor Kolozsváron, a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16.).
A 140 éves Székely Nemzeti Múzeum keretében működő Gyárfás Jenő Képtár törzsanyagából és az EmüK létrejötte óta adományként kapott műalkotásokból rendezett nagyszabású, Jakobovits Miklós emlékének szentelt, bemutatkozó tárlat betekintést nyújt a nagyon fiatal művészeti létesítmény rendkívül értékes gyűjteményébe. Az 1945 utáni Erdély jelentős képzőművészeti alkotásait felvonultató kiállításon a közönség többek között Nagy Albert, Nagy Imre, Szolnay Sándor, Mattis Teutsch János, Mohy Sándor, Kós András, Miklóssy Gábor, Andrásy Zoltán, Balázs Péter, Varga Nándor Lajos, Tóth László, Baász Imre, Gy. Szabó Béla, Plugor Sándor, Vetro Artúr, Lövith Egon, Gergely István, Benczédi Sándor, Román Viktor, Pallos Sch. Jutta, Cseh Gusztáv munkáit tekintheti meg. A központ tulajdonát képező anyag a tárlat idejére a gyűjtőktől kapott, jellegzetesen kolozsvári, Fülöp Antal Andor, Kovács Zoltán, Incze János Dés, Györkös Mányi Albert szignálta munkákkal is kiegészül. A nagy érdeklődéssel várt kiállítást – kurátora Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész – Kántor Lajos műkritikus nyitja meg.
A rendezvény házigazdája Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke.
N. J.
Szabadság (Kolozsvár),

„Nem székelyföldi, összerdélyi közgyűjteményt szeretnénk”
Megnyílt az EMüK gyűjteményes kiállítása a Minerva-házban
Nagy sikert aratott a művészetkedvelők körében az Erdélyi Művészeti Központ (EMüK) tegnap este megnyílt bemutatkozó kiállítása a kolozsvári Minerva-házban. A tavaly létrejött EMüK gyűjteményéből összeálló rendkívül gazdag tárlat megnyitóján Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Egyesület elnöke és Debreczi János konzul köszöntötte a nagyszámú közönséget, majd Kántor Lajos mondott megnyitóbeszédet. Az EMüK nevében Vargha Mihály szobrász, a központ elnöke szólalt fel. „Rendkívüli öröm számomra, hogy ennyien eljöttek, és nagy meglepetéssel szereztem tudomást ennek a nagyszerű kiállítóhelynek a létezéséről. Hangsúlyozni szeretném, hogy nem szentgyörgyi, nem székelyföldi, hanem összerdélyi közgyűjteményt szeretnénk kialakítani, az erdélyi magyar képzőművészet megérdemli, hogy saját központja legyen”, mondta Vargha Mihály. A kiállítás március 20-ig tekinthető meg a Minerva-házban (Jókai/Napoca u. 16), hétköznapokon 11–15 óra között.
Köllő Katalin
Nyugati Jelen (Arad),

Az iskolapadból egyenesen a gázkamrába
Bemutatták Tibori Szabó Zoltán Zsidlic című kötetét
– Ez a kötet a felelősség könyve: szerzője az emberi szolidaritás módján, az egyéni lelkiismeret parancsára egy közösséget képvisel. Felelősnek érzi magát azért, amit nem ő követett el. Felelősnek amiatt, hogy serdülők kerültek egy nem felejthető tavaszon, 1944-ben az iskolapadból egyenesen a gázkamrába – hangsúlyozta Szilágyi Júlia irodalomkritikus a Minerva Művelődési Egyesület székházában csütörtökön délután tartott könyvbemutatón, Tibori Szabó Zoltán Zsidlic. A Kolozsvári Zsidó Gimnázium története (1940–1944) című kiadványát méltatva. A kolozsvári Mega Kiadónál megjelent kétnyelvű – magyar és angol – kötet monográfia is: „egy olyan kolozsvári intézményt mutat be, lehetőség szerint a teljesség igényével, amelynek valójában nem is egy története van, hanem több, tanulásról és a fennmaradásért folytatott küzdelemről egyaránt szól”, fűzte hozzá az irodalomkritikus.
– Iskolákat bezárni, a tanítást megszüntetni, az anyanyelvet kitiltani… Régiónkban sajnos nem ritka események, tapasztalatok ezek, az viszont már egyenesen égbekiáltó történelmi tény, ha egy iskola – és hány iskola?! – tanulóinak többségét és tanárait jórészt származásuk miatt elpusztítják. Mégis, van ennek az iskolának utókora, akiknek sikerült életben maradniuk: elsősorban ők emlegetik, s rendszeresen találkoznak egymással, hogy együttlétükkel hitet tegyenek a kitartás és az összetartás ereje mellett – magyarázta Szilágyi Júlia. A könyv által a kolozsvári oktatástörténet egyik sajátos fejezetét ismerheti meg az utókor, ugyanakkor forrásmunkaként, a tudományos kutatás számára is megkerülhetetlen. – Ezt az iskolát meg lehet szüntetni, de nem lehet elfelejteni. Létezése és megszűnése történelem: tükörképe annak a mindenkori társadalomnak, amelyben reményből és hűségből, tudásvágyból, tudatosságból és hivatástudatból az iskolák általában megszülettek, még akkor is, ha ordas eszmék tagadták a létjogosultságukat – állapította meg Szilágyi Júlia. Köszönetet mondott Tiborinak a szakszerű munkáért és az empátiáért, amelyet a zsidó gimnázium történetével szemben tanúsított. Elismerő szavakkal illette továbbá a szerzőt a bemutatón jelen lévő két egykori zsidlices, akik jelenleg is Kolozsváron élnek. Mureşánné Kertész Judit úgy fogalmazott: „a tőle megszokott igényesség és szakértelem mellett teljes átérzéssel, a szívével írta meg az iskola történetét”. – Úgy tűnhet, hogy nekünk írta, ez azonban nem egészen helyénvaló kijelentés, hiszen azokhoz is szól, akiknek tanulniuk kell, és akik tanulhatnak erről a korszakról – jegyezte meg Nussbaum László, aki csodával határosnak nevezte az oktatási intézmény létrejöttét. Elhangzott: nem csak a tanárok miatt volt öröm ott tanulni, hanem a diáktársakért is.
Tibori Szabó Zoltán kiemelte: Kolozsvárról 16 ezer zsidónak minősített személyt deportáltak, akik közül valamivel több mint 3500 volt 14 éven aluli gyermek.
– Ez egy olyan felkiáltójel a számunkra, amely arra ösztönöz, hogy részleteiben is megismerjük a tényeket, azt, hogy hol nem figyelt oda a világ. Ezáltal tanulhatunk belőle, hogy soha többé ne ismétlődjön meg a borzalom – hangsúlyozta a szerző. Utalt ugyanakkor arra is, hogy az általa górcső alá vett időszakban, 1940 és 1944 között mintegy 1300 diák tanult a zsidó gimnáziumban, közülük pedig alig 350-en élték túl a holokausztot. Ezek a tények késztették arra, hogy a témával foglalkozzon, másrészt pedig az egyik volt zsidlicessel folytatott beszélgetés nyomán kezdett el kutatni, aki Auschwitzban, a megszégyenítés legembertelenebb helyzetében is büszkén tartotta kezében érettségi diplomáját. Munkája során – amelyben a megjelent három évkönyvet, a tablókat és az elmúlt hetven évben, a találkozások alkalmával készült fényképeket is felhasználta forrásként – különösen fontosnak tartotta, hogy angol nyelven is elérhetővé tegye a Zsidlicről szóló leírást, az egykori diákok leszármazottai közül ugyanis – akik Dél-Amerikában, Kanadában, az Egyesült Államokban, Izraelben, Dél-Afrikában és Európa különböző országaiban élnek – csak nagyon kevesen, vagy egyáltalán nem beszélnek magyarul.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár),

Egy élet Zsibó és New York között
In memoriam Teleki Ilona (1939–2013)
Ha tehetné, bizonyára határozottan ellenezné, hogy írjak róla. Mert ilyen volt, nem szerette a feltűnést; édesapjára hasonlított e tekintetben, aki azt vallotta, hogy a fontos ügyekért (számára a legfontosabb Erdély volt) névtelenül és önzetlenül kell dolgozni.
Teleki Ilona halálának a hírét a New York Timesból (Vivian Yee:The Death of a Countess in Exile, The New York Times, 2013. április 27., A16. old.) tudtam meg, véletlenül, így annál inkább megdöbbentett. Ritkán találkoztunk ugyan, úgy évtizedenként egyszer, egymáshoz való kölcsönös ragaszkodásunk azonban változatlan maradt gyermekkorom óta. Azóta, hogy a rá jellemző kedvességgel és szerénységgel spárgából és nagy barna kabátgombból általa készített játékszerrel ajándékozott meg, amit ő brüggőnek nevezett, és amit sokáig őriztem legkedvesebb emlékeim között.
Nehézségekkel teletűzdelt élete volt. A baj Ilonáék számára a második világháború végén kezdődött. A szovjet haderő által 1944 októberében Kolozsvárról Vita Sándorral együtt elhurcolt édesapja, széki gróf Teleki Béla családját a zsibói Wesselényi-kastélyból nemsokára kilakoltatták. A kommunista rendszer nagyszüleit, Teleki Arcturt és Wesselényi Ilonát, valamint nagynénjét, Teleki Gemmát Marosvásárhelyre, édesanyját, Teleki Béláné született báró Benz Annát és gyermekeit pedig Zsibóra kényszerlakhelyezte. A Zsibón maradt család ettől kezdve egy jóakaratú helybéli család sebtében átalakított istállójában lakott. Édesanyjuk, a szelíd szavú Ninon néni varrásból, kézimunkából és mosásból igyekezett fenntartani és taníttatni a gyerekeket, ez utóbbi azonban, a hatalmi tiltás miatt, cseppet sem bizonyult könnyű feladatnak. Az iskolák kapui az arisztokrata gyermekek előtt ugyanis még évekig zárva maradtak. Ilona a cipőkészítő szakmát tanulta ki, ha jól tudom, Nagybányán.
Édesapja széki gróf Teleki Béla, a zsibói Wesselényi-kastély utolsó ura az Erdélyi Párt elnöke volt, és ennek nyomán, 1941 és 1944 között, a budapesti parlament behívott képviselője. Neki köszönhető, hogy a német és a magyar csapatok Kolozsvárról a szovjet haderő érkezése előtt kivonultak, és ekképpen a város nem vált a második világégés csataterévé, épületei, múzeumai, emberei viszonylag könnyen megúszták a front átvonulását. Teleki Bélát 1944 őszén az oroszok őrizetbe vették és elhurcolták ugyan, de mivel semmilyen bűnt nem tudtak ellene felhozni, Pozsony mellett szabadon engedték. Budapesten azonban a magyar hatóságok tartóztatták le és tartották egy ideig fogságban. Végül sikerült Ausztriába menekülnie, ahonnan Franciaországon át az Egyesült Államokba jutott. Ott élte le az életét – elsősorban Erdély szolgálatában. Az Amerikai Erdélyi Szövetség elnöke volt, és három évtizeden keresztül szerkesztette az általa New York-ban kiadott Transylvania folyóiratot, a nyugati emigráció egyik legkomolyabb és legkörültekintőbb lapját. Teleki Béla 1990 februárjában hunyt el, nem sokkal azt követően, hogy Soros Györggyel közösen írt újságcikkben az erdélyi nemzetiségi béke megteremtése mellett tett újra hitet. Teleki Béláné a kilencvenes években, néhány évvel férjének halála után költözött el közülünk.
Családtagjait – lánya, Éva kivételével – Teleki Béla nagy nehézségek árán, 1964-ben sikerült kimenekítenie Romániából. Így került Ilona New Yorkba, szerény iskolai végzettséggel, kifosztva, hasznosítható angol nyelvtudás nélkül.
Az Amerikába történő utazás lázában, a nagyanyám és nővére lakásán történt megható búcsúzkodás hétéves tanúja voltam, ami máig kitörölhetetlen, mély nyomot hagyott bennem. Levelekből tudtam, hogy Ilona előbb egy bronxi harisnyagyárban kapott állást, később pedig gépíróként vállalt munkát. Édesanyja akkoriban gyakran hazalátogatott, így élő szóban is kaptunk sorsukról tájékoztatást. Tudtuk azt is, hogy Ilona 1975-ben férjhez ment Lino DeVito di Porriasa olasz márkihoz, aki, ha jól emlékszem, borkereskedéssel foglalkozott, és akitől lánya született, Elisa. Ilona Kolozsvárra talán összesen három-négy alkalommal tért vissza látogatóba, s ezen alkalmakkor megállapíthattam, hogy kedvessége és szerénysége a régi maradt.
Valamikor a hetvenes évek elején került a New York-i Értéktőzsdéhez közeli munkahelyre. Amikor 2000-ben New Yorkban meglátogattam, már nagyon régen a Merrill Lynch cégnél dolgozott. Irodája – egyben Rodostója – a New York-i Világkereskedelmi Központ egyik tornyának sokadik emeletén volt, s az íróasztala fölötti falon térképek és fényképek formájában ott volt szeretett Erdélye.
A torony földszintjén működő étteremben ebédeltünk és beszélgettünk sorsunkról, családjainkról. Aztán felvitt a 106. emeletre, a világ tetejére, hogy az onnan nyíló kilátásban gyönyörködhessek, később pedig a tornyok melletti rakparton sétáltunk, s onnan mutatta meg nekem a távolban látható Szabadság-szobrot, ezt a megható szimbólumát az Egyesült Államokba érkező és sokáig az Elis-szigeten fogadott (vagy kiutasított) menekülteknek. Akkor találkoztunk utoljára, azon a szeles-hűvös őszi napon, és ma is úgy látom magam előtt, talán leginkább a Bécsben elhunyt Ili nagynénjére emlékeztetően, karcsú, egyenes tartású, az élet által meggyötört, mégis derűlátó asszonyként, ahogyan a balonkabátját fázósan összehúzza magán.
Az élet később azt az általam még megcsodált „kis Erdélyt” is elvette tőle, amit az irodájában őrzött, mégpedig amikor a tornyokat 2001. szeptember 11-én repülőgépes merényletekkel lerombolták. Igaz, Ilonának szerencséje volt, mert nem sokkal a becsapódás előtt kilépett az épületből.
Soha senkinek nem tárta fel a munkahelyén származását. Ez számomra csak most derült ki, amikor április 15-én bekövetkezett halála után a New York Times április 26-i számában Vivian Yee róla szóló, kissé szenzációra kihegyezett – s így Ilona természetével ugyancsak ellenkező –, de a lényeget jól megragadó írását olvastam. Az újságírónak nyilatkozók, Teleki Ilona egykori Merrill Lynch-es kollégái mondták el róla: egészen kiváló piaci elemzője volt a cégnek, fejben rendkívül gyorsan számoló, remek befektetési tanácsokat adó, megbízható munkatárs. Aki 2005-ös nyugalomba vonulását követően sem tudott elszakadni a munkájától, továbbra is érdeklődéssel követte a tőzsdét, és aki még a 2008-as pénzügyi válság idején is képes volt nyereséges befektetéseket eszközölni.
Szintén a New York Times rendhagyó nekrológjából szereztem tudomást arról, hogy Lino DeVito 2008-ban távozott az élők sorából, nem sokkal azt követően, hogy az orvosok megállapították: Ilona gyógyíthatatlan betegségben szenved. Valamikor ez idő tájt születhetett unokája, Anna Elena is. Ilona természetét ismerve, meggyőződésem, hogy betegségét méltósággal viselte, és úgy ment el, feltűnés nélkül, ahogyan élt. Mindig azt vallotta ugyanis, hogy a főnemesi származás semmilyen előjogot nem biztosít az embernek, ezért soha nem tett említést róla, ha pedig valaki szóba hozta azt, mosolyogva zárta le a témát: rég volt, ne beszéljünk róla.
Lánya, Elisa a New York-i lapnak most elmondta: miután megbetegedett, édesanyja mesélt neki a szép emlékeiről is, gyermekkoráról, a zsibói kastélyról és azokról az időkről, amikor a család még együtt volt, és békében és boldogságban élt. A New York Times sztorija Ilonát egy csapásra világhírűvé tette. Gondolom, ennek sem örült volna...
Tény azonban, hogy a volt munkatársainak és ismerőseinek többsége csak a halálát bejelentő NYT-nekrológból tudta meg, hogy ki is volt valójában a munkatársuk. Egy menekült grófnő Transzszilvániából, egy szerény, kedves, halk szavú, de mégiscsak kékvérű asszony, aki egyetemet ugyan sosem végzett, de aki mégis New York-i tőzsdezsenivé vált.
Nyugodjék békében!
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN
Szabadság (Kolozsvár)

Mester és tanítványai: Barcsay, Balogh, Deim, Konok
Kiállításmegnyitó a Minerva-házban
Barcsay Jenő festő, grafikus, és három tanítványa – Balogh László, Deim Pál, Konok Tamás – alkotásaiból nyílt kiállítás szerdán délután a kolozsvári Minerva-házban. A tárlat vándorkiállítás formájában járja végig a Kárpát-medence magyarlakta területeinek nagyobb városait, és a Barcsay Jenő Képzőművészeti Alapítvány, Kónya Márta és Kónya Ferenc Barcsay jogutódok támogatásával valósult meg. A kolozsvári kiállítás a Barabás Miklós Céh és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság közös rendezésében jött létre, védnöke pedig Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja.
Magdó János a megnyitón elmondta: megtiszteltetés számára, hogy felkérték a kiállítás védnökének, hiszen többek között Barcsay Jenő által vált ismertté Európa-szerte a huszadik századi magyar grafika. – Sokoldalú alkotó volt, a képzőművészeti skála minden műfaját ismerte és gyakorolta, kiválóan – fűzte hozzá a főkonzul.
A kiállítást Takács Gábor, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság tagja nyitotta meg, mint mondta, abban a szerencsés helyzetben van, hogy személyesen ismerhette Barcsay Jenőt, akire mindig a legnagyobb tisztelettel, szeretettel és hálával emlékezik. – Nagyon sokat köszönhetek neki, ugyanis, ismerve a grafika iránti érdeklődésemet szeretettel irányította bizonytalan és bátortalan lépéseimet a grafikai eljárások elsajátításában – magyarázta Takács. A méltató kiemelte: a közelmúltban Barcsay Jenő és művészete gyakran került az érdeklődés központjába Kolozsváron. – A Korunk Galéria szervezésében láthattunk egy gyűjteményes, értékmegőrző kiállítást a Bánffy-palota termeiben, ahol Barcsay Jenő nevével és munkáival is találkozhattunk; megjelent Kántor Lajos Barcsaytól Vinceffyig című kötete, amelyet a Gaudeamus könyvesboltban mutattak be, és elhangzott egy előadás is az Unitárius Egyházközség Tanácstermében Barcsay Jenőről és művészetéről, amelyet jómagam tartottam, amikor megemlékeztünk Barcsay Jenőről. Ekkor, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság közbenjárása révén emléktábla került a Mester katonai szülőházára – hangsúlyozta Takács.
A méltató szerint a jelenlegi kiállításon látható alkotások valójában a négy művész munkájának a lényegét foglalják magukba, ily módon a szemlélő betekintést nyer a XX. század magyar képzőművészeti életének egy szegletébe, egy kiváló mester és tanítványai segítségével. Takács Gábor beszédében kitért Barcsay Jenő, valamint a három tanítvány életrajzi adataira, felsorolva a művészek által elnyert kitüntetéseket is.
Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke ezt követően átadta a szót Kónya Ferencnek, aki ismertette a festőművész testvére, Barcsay Erzsébet által 1989-ben tett Közérdekű Közhasznú Felajánlását a Barcsay-díjra illetve a Barcsay Jutalomra, valamint a 2006-ban általuk létrehozott Barcsay Jenő Képzőművészeti Alapítvány tevékenységét. A Barcsay Jutalom a Magyar Képzőművészeti Főiskola diákjainak támogatására jött létre, ez az egyetem gondozásában él tovább. A Kónya házaspár Barcsay jogutódként folytatni és kiegészíteni kívánta a fiatal képzőművészek támogatását, azzal, hogy 2006-ban az Alapítvány céljával összhangban Barcsay-díjat alapított, amelyet azóta minden évben meghirdetnek, így idén is. A pályázaton részt vehetnek mindazok a magyar ajkú pályakezdő festőművészek, akik a folyó év december 31-éig még nem töltötték be a 35. életévüket.
Kónya Ferenc ugyanakkor elmondta: a vándorkiállítás végigjárja a Kárpát-medence magyarlakta területeinek nagyobb városait, ezáltal is népszerűsítve a szellemi örökség értékeit. Szintén az alapítvány tevékenységéhez tartozik, hogy határon túli magyar tanintézeteket ajándékoznak meg Barcsay-könyvcsomaggal, ezúttal az ajándékcsomagok az Apáczai Csere János Líceumhoz és a János Zsigmond Unitárius Kollégiumhoz kerültek.
A megnyitó zenei műsorában Béres Melinda és Márkos Albert hegedűművészek Bartók-műveket szólaltattak meg, Rekita Rozália színművész pedig Weöres Sándor két írását olvasta fel. A tárlat július 3-ig látogatható a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16. sz.), munkanapokon 10 és 15 óra között.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Tibori: Bajnai zártkörű háttérbeszélgetést tartott Kolozsváron
Helyreigazítást juttatott el a Krónika szerkesztőségéhez szombaton Tibori Szabó Zoltán a Bajnai Gordon kolozsvári látogatásáról szóló tudósításunkkal kapcsolatban. Ebben a Minerva Művelődési Egyesület elnöke azt állítja: nem azt közölte lapunk munkatársával, hogy a volt miniszterelnök „előadása zártkörű rendezvény, amelyen a sajtó nem vehet részt", hanem hogy erről nem számolhat be az olvasóknak.
A Krónika honlapján pénteken közöltünk tudósítást az Együtt 2014-Párbeszéd Magyarországért elnökének aznap a kincses városban tett, az alakulat és a helyi szervezők által sokáig titokban tartott vizitjéről. Megírtuk, hogy a Nemzeti Kisebbségkutató Intézetnél tartott, az intézmény munkatársai által munkamegbeszélésnek nevezett találkozó után Bajnai a Jókai (Napoca) utcai Minerva-házban tartott előadást értelmiségieknek és újságíróknak.
Lapunk több megbízható forrásból úgy értesült: bár nem harangozták be, az esemény sajtónyilvános, ezért munkatársunk elment a rendezvényre, ahol a Szabadság és a Transindex munkatársai is jelen voltak. Tibori Szabó Zoltán, a rendezvény házigazdája azonban közölte a Krónikával: Bajnai előadása zártkörű rendezvény, amelyen a sajtó nem vehet részt.
Tibori Szabó Zoltán szerint ezzel szemben az igazság az, hogy Bajnai Gordon háttérbeszélgetésen vett részt, és nem előadást tartott a Minerva-házban. „Sajtónyilvános eseményekről nem kell „megbízható forrásból" értesülni. Ezzel szemben az igazság az, hogy a sajtónyilvános eseményeket meg szokták hirdetni vagy pedig azokra a sajtónak – esetenként egyes újságíróknak személyesen – meghívókat küldenek. A szóban forgó beszélgetés tehát nem volt „sajtónyilvános", mert az ilyenformán sehol nem volt meghírdetve" – szerepel a Minerva-egyesület elnökének levelében.
Tibori Szabó Zoltán a továbbiakban úgy pontosít: munkatársunkkal nem azt közölte, hogy Bajnai előadása zártkörű rendezvény, amelyen a sajtó nem vehet részt. „Ezzel szemben az igazság az, hogy kollégájuk bejött a terembe, és helyet foglalt. Mindaddig nem szóltam hozzá, amíg elő nem vette a jegyzetfüzetét. Akkor figyelmeztettem, hogy „ez egy zártkörű háttérbeszélgetés, amely nem sajtónyilvános". Aki a szakmánkat ismeri, tudja, hogy az újságírók alkalomadtán részt vesznek háttérbeszélgetéseken, amelyekről a sajtóorgánumaikban ugyan nem számolhatnak be, de segítik őket a történések, folyamatok hátterének jobb megértéséhez. Mindazok a kollégák, akik a Szabadságtól vagy más sajtóorgánumoktól jelen voltak, erről szintén tudomással bírtak. A Krónika munkatársát tehát a szakmai szabályra figyelmeztettem: háttérbeszélgetésen tartózkodik, amelynek tartalmáról a sajtóban nem számolhat be" – magyarázta helyreigazítási kérelmében a történtek kapcsán Tibori Szabó Zoltán.
Szabadság (Kolozsvár)

Dózsa Mária (1930–2013)
Görgényi Mária rosszkor született – 1930. szeptember 6-án, Kolozsváron –, szerény sorsú polgári családban. Éppen az elmúlt évszázad legnagyobb gazdasági válsága tombolt. Mire felcseperedett, kitört a második világháború, amelynek hatása Erdélyben is súlyosan érintette az embereket, a családokat, amelyek mégis őszintén örvendeztek annak, hogy legalább Észak-Erdélyt visszacsatolták az anyaországhoz. Aztán a vesztes háború végén jött az újabb közhatalom-változás. Mivel szüleinek öt gyermeket kellett felnevelniük, Marinak meg kellett szakítania a tanulmányait, és munkát kellett vállalnia, így már tizenöt éves korában a kolozsvári Cipőipari Szövetkezetben dolgozott. Néhány rövid évnyi népi demokrácia és reménykedés után kiteljesedett a szovjet típusú kommunista rendszer, amelynek egyik fő ígérete a társadalmi és a nemzeti származásra való tekintet nélküli egyenjogúsítás volt.
Sok fiatallal együtt Görgényi Mari is hitt az igazságosabb világ megteremtésének ígéretében. Nem is csoda, hogy a cipészetet választotta, a Dermata Művek Bőr- és Cipőgyár Rt. ugyanis – amely aztán később Herbák János nevét vette fel – külön fogalom volt Kolozsváron. Azzal, hogy a Dermata munkásai a háború végén megakadályozták a gyár gépeinek leszerelését és kiürítését, illetve a németek által tervbe vett elpusztítását, a gyárat a kolozsvári magyarság egyik igen fontos stabilizáló tényezőjévé tették. Ebben az európai viszonylatban is hatalmas, korszerű üzemben több mint ötezer, túlnyomórészt magyar munkás dolgozott, a város több mint egynegyede pedig a Dermata műhelyekből és az ennek árnyékában működő Cipőipari Szövetkezetből élt.
Intelligens lány volt, akire gyorsan felfigyeltek a munkahelyén. Így történt, hogy 1951-ben a legendás Kovács András főszerkesztő – aki negyed évszázadon át vezette Kolozsvár magyar napilapját – az Igazság szerkesztőségébe hívta gyakornoknak. Mari megállta a helyét, nemsokára véglegesítették. Újságírói munkája mellett fejezte be a tanulmányait és érettségizett.
Előbb riporterként foglalkoztatta a lap, majd szerkesztői munkakörbe került, és a levelezési rovatot szerkesztette. Sokat kellett terepre járnia, vidéki riport utakra, többnyire autóbusszal vagy vonattal, de sok esetben gyalog is. Nem volt könnyű. Egyike volt azoknak, akik szürke, mindennapi lelkiismeretes munkájukkal biztosították Kolozsvár magyar napilapjának a megjelenését, és eljártak az olvasóik ügyes-bajos dolgaiban is.
Mert akkoriban a szerkesztőség még nagyüzemnek számított. Volt olyan időszak, amikor 52 munkatársat foglalkoztatott, és figyelme csaknem mindenre kiterjedt, ami az olvasóit, azok életét érintette. Sokan bíztak a lapban, annak szavában, emiatt nagyon sokan fordultak levélben is az újsághoz. A panaszok és a kérelmek ügyében pedig a lap levélben vagy munkatársai révén kereste meg a hatóságokat, amelyeknek a megoldandó gondokat előterjesztette. Ez a tevékenység nem kevésszer járt sikerrel, ami az olvasók bizalmát tovább növelte ugyan, de a munkatársaktól sok munkát és erőfeszítést követelt.
Görgényi Mari élete összefonódott a lappal. Az Igazságnál ismerte meg későbbi férjét is, Dózsa Sándort, akivel 1953. augusztus 19-én házasodtak össze. Két gyermekük született: Anna 1954-ben és Márton György 1960-ban. Újabb gondok jöttek, amelyek az életén cseppet sem könnyítettek. Betegségekkel küszködött, amelyek okán végül harmincévi újságírói szolgálat elteltével, 1981-ben betegállományba vonult. Ezt követően már csak három fiúunokájának a megszületése és nevelése foglalkoztatta és tette őt igazán boldoggá. S a lehetőségei szerint sokat foglalkozott felügyeletükkel és nevelésükkel.
Már nyugdíjasként ismertem meg Dózsa Máriát, hiszen néha feljött a szerkesztőségbe, ahol férje az Igazság és aztán a Szabadság szerkesztőségi titkáraként végzett pontos, megbízható munkájával nélkülözhetetlen volt. Mari mindig jókedvű volt, még akkor is, amikor egészségi problémái ezt távolról sem indokolták. Bosszankodott a melléfogásainkon, drukkolt a sikereinknek, és büszke volt az eredményeinkre. Persze, sajátos szókimondó módján. Sajátjainak tekintette egyiket is, másikat is, de bármi is lett volna, soha nem mulasztotta el, hogy megnevettessen. Derűlátó és bizakodó volt, mint általában azok az emberek, akik a nehézségekhez hozzászoktak, és tudták, hogy menekülni csak előre érdemes.
Legutóbb néhány héttel ezelőtt járt nálunk a szerkesztőségben. Baloldaliságát nem tagadta meg. Egyebek mellett a mai fiatalok kilátásairól, azaz kilátástalanságáról beszélgettünk. Arról, hogy az esélyegyenlőség, amely neki, könyörtelen világban ugyan, de biztos kiutat jelentett a szegénységből, mára már csak emlék maradt. Aztán végigjárta az új szerkesztőség helyiségeit, és megelégedéssel nyugtázta az elvégzett korszerűsítést és átalakítást. Az öröme őszinte volt, a humora és a jókedve a régi. Csak a fizikai ereje apadt: tisztában volt azzal, hogy a 2000-ben megműtött szíve egyre gyengébben teljesít. Hogy aztán végül július 27-én, szombaton reggel végképpen belefáradjon, és megálljon.
Dózsa Mária élete az anyanyelvünk, a közösségünk felelős szolgálatában telt el, az odaadással végzett munka jegyében. Megőrizzük az emlékét, a szókimondó, őszinte, legyőzhetetlen jókedvét. Jó kollégánknak, Dózsa Sanyinak, elárvult gyermekeinek és unokáinak vigasztalódást kívánunk.
Nyugodjék békében!
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN
Szabadság (Kolozsvár)

Szoborral tisztelgett Kovászna Gazdáné Olosz Ella emléke előtt
"Gazdáné Olosz Ella egyetemes értékeket teremtett, és lázas munkával eltöltött évei során úgy ötvözte a hagyományt a modernnel, az ősi technikákat a korszerű kifejezés eszközeivel, hogy gyökeresen átértelmezte ezek viszonyát, és teljesen új, félreismerhetetlen formanyelvet teremtett. Egy új világot" – hangzott el szeptember 8-án, vasárnap Kovásznán, a textilművész, néprajzkutató egykori lakhelyén.
A fürdőváros egyik legforgalmasabb részén avatták fel Gazdáné Olosz Ella szobrát, Vargha Mihály szobrászművész alkotását. Az 1993-ban elhunyt művész egykori lakóhelyén szervezett avatóünnepséget megemlékezés és Gazdáné Olosz Ella munkáinak méltatása követte. A mellszobor kivitelezését a kovásznai és a háromszéki önkormányzat támogatta, de a művész családja és több magánszemély is hozzájárult. Az avató a 16. Kovásznai Városnapok rendezvénysorozat része volt.
Az eseményen a betegsége miatt távolmaradó Szakolczai Lajos irodalomtörténész és művészetkritikus méltatását Darvas László színművész olvasta fel, beszédet mondott Petre Străchinaru művelődésszervező és Thiesz János, Kovászna polgármestere. "Gazdáné Olosz Ella a maga módján legújabb kori Kőrösi Csoma Sándorunk volt, azzal a különbséggel, hogy ő visszatért Kovásznára, s a magával hozott kincset itt dolgozta fel. Keleti és nyugati utazásai során felismerte, hogy mi magyarok legalább annyira tartozunk Kelethez, mint amennyire a Nyugathoz kötődünk" – méltatta a textilművész munkásságát Tibori Szabó Zoltán újságíró.
Gazda József művészeti író, Gazdáné Olosz Ella férje emléklapot nyújtott át mindazoknak, akik hozzájárultak a szobor elkészítéséhez. Az 1937-ben a Brassó megyei Keresztváron született Gazdáné Olosz Ella haláláig Kovásznán élt és alkotott. Több alkalommal tett tanulmányutat Nyugat-Európába és a Közel- és Közép-Keletre, hogy minél alaposabban megismerkedhessen az emberiség egyetemes kultúrájával. Művészi célja a népi szövés és a "magas művészet" kategóriájába tartozó gobelin szintézisének megteremtése volt, illetve a paraszti és a polgári tradíció közelítése mellett hidat építeni az ősi és a modern, valamint a keleti és nyugati törekvések között. Mindezt úgy igyekezett megvalósítani, hogy fonalait természetes növényi és ásványi festékekkel maga színezte, ezekből pedig saját kezűleg szőtte szőnyegeit.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Bemutatták Murádin Jenő új kötetét
Murádin Jenő Függőhidak című, válogatott művészettörténeti tanulmányokat és kritikákat tartalmazó könyvét mutatták be szerdán délután a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva-termében. A szerző elmondta, hogy a kötet az elmúlt negyven év azon írásait tartalmazza, amelyek folyóiratokban, szaklapokban, évkönyvekben és katalógusokban jelentek meg. Címnek pedig azért választotta a Függőhidakat, hogy érzékeltesse: a magyar kultúra csak úgy érthető a gyökereitől kezdve, ha az egész Kárpát-medencei térségre koncentrálunk.
Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke kifejtette: néhány évvel ezelőtt ő javasolta Murádin Jenőnek, hogy foglalja össze, és írja meg Kolozsvár XIX–XX. századi összefüggő képzőművészet-történetét, egy másik kötetbe pedig kritikai munkáit gyűjtse össze. Harmadik feladatot is ajánlott, mégpedig azoknak az anekdotáknak a leírását, amelyeket a művészettörténész ismer a különböző művészekről és „házuk köréről”. Tibori utalt ugyanakkor arra is, hogy a most bemutatott könyv számos írása korábban a Szabadság hasábjain jelent meg.
A kötetet Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész méltatta, hangsúlyozva: a Függőhidak kézikönyvként is hasznosan forgatható, hiszen tekintélyes válogatást ad közre Murádin Jenő művészettörténeti és kultúrtörténeti írásaiból. Erdélyi művészetünket illetően szokatlanul széles időhatárokat fog át a biedermeier kortól a historizmuson át egészen az avantgárdig. Kiemelte: a kötet első tanulmánya tekinthető akár a kiadvány művészettörténeti gerincének is, amely olyan lényegi összefoglalását adja Erdély XIX–XX. századi művészetének, amelyhez hasonló eddig nem jelent meg. Ilyen tekintetben művészettörténetünk elsajátításának és oktatásának alapköveként is használható. A művészettörténész hozzáfűzte: az írások közlésének helye utal arra a szakmai igényességre és változatos kulturális közegre, amelyet a szövegek szolgálnak. A könyv értékes részét képezik továbbá az ismert művészekről, mecénásokról és műgyűjtőkről közölt, eddig ismeretlen tények és hiteles történetek, valamint egy sor elfeledett, vagy háttérbe szorított alkotói életmű, egy-egy műalkotás vagy gyűjtemény szellemi feltámasztása.
Kopacz Attila, a sepsiszentgyörgyi ARTprinter kiadó vezetője felelevenítette a Murádin Jenővel való közös munka kezdetét. Elmesélte, hogy tőle tanulta meg, hogyan néz ki egy tökéletesen megszerkesztett és előkészített kézirat, amiből egy nyomdász vagy egy tördelőszerkesztő könnyedén tud dolgozni, ezután már a többi szerzőtől is elvárta ugyanezt a színvonalat.
Murádin Jenő köszönetet mondott feleségének, aki heteken át segített összeállítani az 1500 nevet tartalmazó névmutatót, majd levetítette a kötet illusztrációs anyagát. Mint mondta, kezdetben úgy tervezte, hogy a tanulmányok után közli a kapcsolódó illusztrációkat, hely szűke miatt viszont erre nem volt lehetőség. Ezért döntött úgy, hogy két tömbben, harminckét ritkasággal és képzőművészeti csemegével illusztrálja a kötetet.
HÁROMSZÉKI ESZTER
Szabadság (Kolozsvár)

S a finnországi svédeknél?
Politikusokból, kutatókból és újságírókból álló jeles küldöttség érkezett hétfőn a Szabadság szerkesztőségének is otthont adó Minerva Művelődési Egyesület székhelyére. A vizit során a vendégek elsősorban a romániai magyar kisebbség helyzetéről érdeklődtek, több politikussal, civil aktivistával és újságíróval találkoztak.
A Minerva-házban tartott kötetlen beszélgetésen Tibori Szabó Zoltán, a művelődési civil szervezet vezetője a Szabadság napilap sajátosságairól, egyedülálló helyzetéről tájékoztatta a vendégeket. Szólt az erdélyi magyarságot foglalkoztató kérdésekről, politikai, társadalmi és szociális törekvéseiről, célkitűzéseiről. Természetesen szó esett a kommunista rendszer által elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatási folyamatának buktatóiról, az etnikumközi kapcsolatokról, az autonómiatörekvésekről, s a romániai magyar sajtó helyzetéről.
Az interetnikus kapcsolatok alakulásáról szólva a vendégek együttérzően csóválták a fejüket, amikor az 1990-es évek konfliktusairól, feszültségekről, a magyar–román viszonyt hosszú távon megmérgező szélsőségesen nacionalista kolozsvári expolgármester, Gheorghe Funar ténykedéseiről számoltunk be. Nem lepődtek meg nagyon, amikor arról tájékoztattuk őket, hogy nemrég fiatal lányt köptek le a trolibuszon, mert magyarul beszélt telefonon. Elmondták: Finnországban még ma is előfordul, hogy svéd fiatalok arról számolnak be, nemigen mernek megszólalni szombat késő este anyanyelvükön, mert nem lehet tudni, melyik finn társukat találják „virágos” hangulatban, és milyen következményekkel járhat, ha meghallják a svéd beszédet. Ez viszont minket lepett meg, mégpedig nagyon, hiszen a finnországi svéd közösség mint az egyik leginkább megbecsült kisebbség példaként állt mindig is előttünk.
A Finnországban élő svédek arányukat tekintve 5,46 százalékát teszik ki az összlakosságnak, ami alig kevesebb, mint a romániai magyar lakosság számaránya (6,5 százalék), és mégis mekkora különbségek mutatkoznak a két nemzeti közösség helyzetét tekintve.
„Finnország volt az európai államok körében az első, amelyik biztosította állampolgárai számára az általános és egyenlő választójogot. A finnek demokratikus értékek iránti elkötelezettsége más területeken is megmutatkozott, mindenekelőtt a kisebbségvédelem területén. Az első világháborút követő években a fiatal finn állam az egész kontinens számára példaadó módon rendezte a területén élő svéd kisebbség helyzetét, a szinte kizárólag svédek lakta Åland-szigetek számára biztosított széles körű területi autonómia pedig napjainkig a kisebbségvédelemmel foglalkozó kutatók kedvenc, legtöbbször idézett példája. A finnországi svédek kedvező – a többi finnországi kisebbséghez képest megkülönböztetett – helyzetét az 1919-ben elfogadott finn alkotmány garantálja, amely kimondja a finn és a svéd nyelv Finnországon belüli egyenjogúságát, társnemzeti státuszba emelve ezzel az államlakosságának akkor mintegy 12, ma 6%-át kitevő svédeket. A svéd kisebbség helyzetére adott finn megoldás európai szinten egyedülálló, az etnikailag homogénnek tekinthető nemzetállamok közül ugyanis Finnország az egyetlen, amelyben a legnagyobb kisebbség ténylegesen államalkotó, vagyis nyelve és kultúrája egyenrangú a többségével. – összegzi A finnországi svédek mint államalkotók című dolgozatában Bander Katalin.
Románia is Gyulafehérvári Nyilatkozatában széles körű jogok biztosítását ígérte az „együtt élő népeknek”, az 1923-as román alkotmány azonban egységes nemzetállammá nyilvánította Romániát, és nem szerzett érvényt a kilátásba helyezett kisebbségi jogoknak.
Az idézett tanulmány szerint a svédek Finnországon belüli sajátos státusza a két nép közös történelmi múltjában, és a finn területeken élő svédek finn nemzeti ébredésben betöltött szerepében gyökerezik. A finnországi svédek jogi értelemben nem tekinthetők kisebbségnek, hanem a többségben lévő finnekkel egyenrangú államalkotók. Mindez széles körű politikai és kulturális jogok élvezetét jelenti. A tanulmány szerzője megállapítja: a finn jogi szabályozás és az ennek alapján meghonosodott gyakorlat, még ha a finn–svéd viszony speciális jellege miatt más országok, népcsoportok relációjában módosítások nélkül nem is alkalmazható, mindenképpen hasznos és megfontolandó például szolgálhat a jelen és a jövő európai kisebbségvédelmi gyakorlata számára. „A finn alkotmány a svéd nyelv egyenjogúsítása révén megteremtette a lehetőségét annak, hogy a finnországi svédek a közélet valamennyi területén szabadon gyakorolhassák nyelvi jogaikat”, állapítja meg Bander Katalin.
Ezzel szemben Romániában évtizedek óta harc folyik az államilag finanszírozott önálló magyar egyetem létrehozásáért, a kisebbségi, illetve a nyelvhasználattal kapcsolatos jogok tiszteletben tartásáért, a romániai magyar politikusok autonómia-kezdeményezései gyanút, ellenérzéseket ébresztenek a román többségben, szeparatizmussal, irredentizmussal vádolva a magyar közösséget.
A dolgozat kitér a finnországi svédek politikai szerveződésére is. Eszerint „a finnországi svédek legfontosabb politikai érdekképviseleti intézménye, a Svéd Néppárt (Svenska Folkpartiet, SFP), amely a többi, döntően osztályérdekeket megjelenítő politikai alakulatokkal ellentétben elsősorban nyelvi és etnikai alapon szerveződik, s társadalmi helyzetre való tekintet nélkül a svéd nyelvű lakosság érdekeinek képviseletét célozza.”
A tömegtájékoztatási eszközök vonatkozásában is összehasonlíthatatlanul jobban állnak a finnországi svédek. Skandináviai utam alkalmával jó néhány svéddel és finnel is beszélgettem: egyáltalán nem zavarja őket egymás jelenléte, természetesként élik meg a nyelvi és kulturális sokszínűséget, a példaértékű kisebbségi jogrendszert, míg nálunk... Talán a finnországi svédeknek kellene közvetlen módon meggyőzniük a román politikusokat széles jogkörű státusuk működőképességéről, európaiságáról, s arról, hogy ez nálunk is működne, mi több, a román állam javára válna azáltal, hogy kisebbségi polgárai otthon érzik magukat e földön.
KISS OLIVÉR
Szabadság (Kolozsvár)

Lászlóffy Csaba ikerköteteit mutatták be a Minerva-házban
A rendezvény zenei aláfestéséről Oláh Mátyás (cselló) gondoskodott, Lászlóffy Csaba pedig több költeményét olvasta fel az ikerkötetekből, továbbá egy nemrég írt versét is meghallgathatták az egybegyűltek
Az elmúlt négy-öt évben írott verseket, valamint néhány régebbi költeményt is tartalmaznak Lászlóffy Csaba Pózok a sebezhetőn és Átörökített magány című iker-verseskötetei (Napkút Kiadó, Budapest), amelyeket szerdán délután ismerhettek meg az érdeklődők a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva-termében. Tibori Szabó Zoltán, a Minerva elnöke hangsúlyozta: Lászlóffy Csaba „az az erdélyi magyar költő, akinek az életművében nem történt rendszerváltás 1989-ben. Azelőtt is ugyanazt írta és mondta, mint utána, úgyhogy ilyen értelemben folytonosság fedezhető fel nála”. Hozzáfűzte: amellett, hogy költő, drámaíró és közírói munkássága is jelentős, Lászlóffy Csaba a kezdetektől fogva külső munkatársa a Szabadságnak, az általa szerkesztett Tetőn oldalból az utókor megismerheti, hogy milyen típusú és minőségű irodalmat alkottak az erdélyi magyar írók, költők a ’90-es években és 2000 után. Tibori üdvözölte továbbá Ábrahám Jakab brassói grafikusművészt is, aki a köteteket illusztrálta, a bemutatóra pedig grafikáit hozta magával, amelyeket a Cs. Gyimesi Éva-teremben tekinthettek meg a résztvevők.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

„Versben tudtam beszélni múltról, családtörténetről, politikáról, közéletről”
Bemutatták Markó Béla Csatolmány című kötetét
Robbanásszerű változás történt az utóbbi időben a költészetében, szinte évente jelent meg kötete, minek köszönhető ez, kérdezte Demény Péter író, költő beszélgetőpartnerétől, Markó Bélától azon a rendezvényen, amelyen az érdeklődők megismerkedhettek a költő-politikus Csatolmány című újonnan megjelent verseskönyvével. A Bookart Kiadó gondozásában napvilágot látott könyvet a Minerva-házban mutatták be szerda délután, a szerzőt Demény Péter és Tibori Szabó Zoltán faggatta.
Kihagyott jó tíz esztendőt, jött a válasz, ami alatt számára is úgy tűnt, hogy nem gondolkodik versről, de utólag kiderült, hogy egyszerűen csak nem írta le a verseket, nem vetette papírra őket, de ezek szerint „a költészetnek hatalma van fölöttünk, és működik akkor is, amikor mi nem is sejtjük”. Valamiféle mulasztás-érzése volt tehát, és egyfajta szomjúság is arra, hogy amit nem mondott ki sokáig, azt mondja ki.
Szabadság (Kolozsvár)

Változatosság a BMC értékfelmérő kiállításán
Műfaji és stiláris tekintetben is a változatosság jellemzi a Barabás Miklós Céh (BMC) hagyományos, évi értékfelmérő és -felmutató kiállítását, amely tegnap délután nyílt meg a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva-termében.
A tárlaton a 100. életévébe lépett Cs. Erdős Tibortól a huszonéves Máthé Lászlóig és nemzedéktársaiig terjedően követhetjük nyomon Kolozs megyei művészeink teljesítményét – hangsúlyozta méltatásában Németh Júlia műkritikus, a BMC alelnöke, a teremben látható festmények, szobrok, grafikák, kerámia- és textilmunkák, művészi üvegtárgyak, művészfotók szemügyre vételére buzdítva az egybegyűlteket. A közönséget Tibori Szabó Zoltán, a Minerva elnöke köszöntötte, majd Magdó János kolozsvári magyar főkonzul, Kolozsi Tibor szobrász, a BMC elnöke és Starmüller Géza festő, a tárlat rendezője szólt néhány szót. Az érdeklődők munkanapokon 11 és 15 óra között tekinthetik meg az alkotásokat a Jókai/Napoca utca 16. szám alatt.
Szabadság (Kolozsvár),

kérdezett: B. Z.
EMLÉKÉV Gidó Attila: a magyar és a román emlékezetpolitikák ütközőzónájában élünk
A csütörtökön Kolozsváron előadó kutatóval a megemlékezések visszásságairól, a különböző nézőpontok mentén szerveződő történelemszemléletről beszélgettünk.
Gidó Attila holokausztkutató a Szabadelvű Kör platform csütörtökön, május 22-én megrendezésre kerülő A holokauszt erdélyi vonatkozásai hetven év távlatából. Tények, viszonyulások és emlékezetpolitika című rendezvényének az egyik előadója. Az eseményre 17 órától kerül sor a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében (Jókai (Napoca) utca, 16. szám).
Hogyan látja kutatóként 2014-ben, hetven év után a holokausztot? Melyek azok a tények, amelyeket Ön szerint mindenkinek ismernie kéne, és melyek azok, amelyeket Ön szerint kevesen ismernek, amelyekre fel szeretné hívni a figyelmet?
A 70. évfordulónak emlékezésre, de ugyanakkor múltunk egy dicstelen darabjával történő szembenézésre is kell sarkallnia minket. A holokauszttal, a zsidóság tragédiájával kapcsolatos tényeket bárki megismerheti, aki hajlandó kézbe venni az utóbbi évek nálunk is hozzáférhető szaktudományos publikációit, vagy végigböngészni a szakszerűség szabályait betartó internetes honlapokat. A könyvek közül elég csak megemlíteni a 2008-ban megjelent Az észak-erdélyi holokauszt földrajzi enciklopédiája című kiadványt, vagy Tibori Szabó Zoltán könyveit (Élet és halál mezsgyéjén, 2001, valamint Árnyékos oldal, 2007). Az internetes felületek közül pedig egy digitális tananyagot tartalmazó honlapra (http://www.holokausztmagyarorszagon.hu/) és a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság 1945/1946-os felméréseit digitálisan elérhetővé tevő oldalra (http://www.degob.hu/) hívnám fel a figyelmet. Az év elején indult a budapesti csillagos házakat térképre kivetítő projekt is (http://www.csillagoshazak.hu/), amelyhez egy blogot is csatoltak. Ezen a naponként frissülő blogon keresztül lehet végigkövetni a magyarországi zsidóság megsemmisítésének menetét, az 1944-es deportálásokat (http://menetrend.postr.hu/). Hogy bibliai parafrázissal éljek, Akinek van füle, hallja, akinek van szeme, látja. Nem lehet tehát azt állítani, hogy a társadalmunk azért tájékozatlan a holokausztot illetően és azért nem receptív a magyar zsidóság tragédiájával szemben, mert nincs lehetőség a tájékozódásra.
A holokauszt nem csak a zsidóság ügye, hanem a mi ügyünk is, hiszen az 1944-es eseményeknek, de az azt megelőző kirekesztő és jogfosztó időszaknak részesei voltak a felmenőink. Fontos lenne tehát, hogy mindenki tisztában legyen azzal, hogy a második világháború idején Észak-Erdélyben 164 000 olyan személy élt, akit zsidó származása miatt üldöztek. Nagy részük magyar anyanyelvű és magyar kultúrájú volt. Közülük több mint 131 000 főt 1944. május-június folyamán Auschwitzba deportáltak a magyar hatóságok, és itt többségüket legyilkolták. A gettósítások és a deportálások pedig az akkori keresztény lakosság nagy részének a közönye mellett történtek, alig voltak néhányan, akik segíteni próbáltak.
A deportálásokat megelőző jogfosztásokat, a megsemmisítés menetét többé-kevésbé ismerjük. Mégis számtalan fehér folt van a holokausztkutatásban. Egyelőre még nagyon keveset tudunk például a keresztény egyházak viszonyulásáról. Ismerjük Márton Áron példaértékű kiállását az üldözöttek mellett, de alig ismerjük a zsidókérdéshez, a deportálásokhoz való viszonyulást az alsópapság körében. Számos egyéb jellegű forrás vár feltárásra a kutatók számára csak néhány évvel ezelőtt megnyitott Bad Arolsen-i ITS (International Tracing Service) levéltárban. Itt több, észak-erdélyi vonatkozású irat is található.
Történetileg mire vezethető vissza az antiszemitizmus, mi zajlott le a holokauszt előtt, és hogyan dolgozta fel a zsidóság a holokauszt tragédiáját?
Hosszú lenne az antiszemitizmus ókori gyökereitől végigvezetni a holokausztig a történelmi vonalat. Azt viszont föltétlenül érdemes kihangsúlyozni, hogy a második világháborút megelőző korok antiszemitizmusából nem következnek egyenesen a holokauszt borzalmai. Hitlernek és az általa irányított náci gépezetnek a zsidóság totális kiirtására tett kísérlete tehát nem egyenes következménye a korábbi zsidóellenességnek. Mint ahogy például a két világháború közötti erdélyi antiszemitizmusnak sem kellett volna föltétlenül az észak-erdélyi zsidóság deportálásához vezetnie. Az viszont bizonyos, hogy a korábbi idők antiszemitizmusa alapozta meg a holokauszt alatt kialakult közönyt, vagy éppenséggel a cselekvésig eljutott zsidóellenességet.
Amennyiben az erdélyi előzményeket nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy a két világháború között, de főleg a 30-as években, megnőtt a zsidóellenesség mind a román, mind a magyar lakosság körében. Román részről ez tettlegesség formájában is megnyilvánult, mint például az 1927-es diákrombolások, vagy Borsa zsidók által lakott részének a felgyújtása 1930-ban. Magyar részről a zsidóellenesség és antiszemitizmus elsősorban a sajtónyilvánosságban kapott teret. Itt most csak az 1932-ben indult Erdélyi Lapokra utalok, amely fokozatosan a szélsőjobboldali eszmék irányába tolódott el.
Mindezek mellett, a kirekesztés állami szinten is megnyilvánult. Az állampolgárságok 1924-es és 1938-as felülvizsgálata során több tízezer erdélyi zsidót fosztottak meg a román állampolgárságától. Észak-Erdély Magyarországhoz történő 1940-es visszacsatolásával a román időszakban megkezdett jogfosztások tovább folytatódtak. Életbe léptek a magyarországi zsidótörvények, amelyek kizárták a zsidóságot a közélet, valamint a gazdasági, kulturális élet minden területéről. 1941-től a férfiakat munkaszolgálatra vitték, ahol tömegesen pusztultak el az embertelen bánásmód és a rossz életviszonyok következtében. Így lényegében, 1944-ben, a gettósítások idejére a hátországban élő zsidóság alig rendelkezett olyan eszközökkel, amelyekkel hatékonyan meg tudta volna védeni magát a deportálásokkal szemben. Akik pedig túlélték a holokausztot, a semmiből kellett új életet kezdjenek. Az elszenvedett traumák hatása alatt pedig sokan szakítottak végleg a magyarsággal, de sokan a zsidósággal is, és inkább a nemzetfeletti ideológiákban kerestek menedéket.
A magyarországi holokauszt 70. évfordulója alkalmából az idén számos megemlékezésre került sor, és a következő hetekben is folytatódnak a rendezvények.
A megemlékezések több síkon és eltérő emlékezetpolitikák mentén szerveződtek és szerveződnek. Ezt azért fontos kihangsúlyozni, mert sajnos a napi politika is begyűrűzött a holokauszt-megemlékezésekbe. Ez pedig minket is érint, mert itt Erdélyben a magyar és a román emlékezetpolitikák ütközőzónájában élünk.
A holokauszt idején Észak-Erdély Magyarországhoz tartozott, és így az itteni zsidóság a magyarországi zsidóság sorsában osztozott. Magyar, illetve magyarországi részről a megemlékezések lényegében három nagyobb és több kisebb intézményi keretben zajlanak. A három nagy keretet a magyar állam, a Mazsihisz (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) és a tudományos szféra jelenti. Természetesen a három között összefonódások is léteznek, és maga a tudományos szféra is megoszlik kormány által támogatott részre és valamelyest független, vagy ellenzéki oldalra.
A magyar állam a kormányközeli szakintézményeken keresztül már több megemlékezést is szervezett. Ezek közül most csak a budapesti Holokauszt Emlékközpontban megrendezésre került január 27-i tudományos emlékülésre és a Terror Házánál tartott április 27-i megemlékezésre szeretnék utalni.
A kormány által szervezett eseményeket viszont rendre botrányok kísérik, amelyek megkérdőjelezik az ilyen fajta emlékezetpolitika jószándékát és jóhiszeműségét. Volt olyan előadásra felkért kutató, aki a január 27-i emlékülést bojkottálta, ezzel tiltakozva a kormány azon emlékezetpolitikája ellen, amely a magyar hatóságok által a zsidó népirtásban betöltött felelősséget igyekszik csökkenteni.
Ez az időszak egyébként, amikor a frissen alakult VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója, Szakály Sándor idegenrendészeti eljárásnak nevezte az 1941-es kamenyec-podolszkiji deportálást, és ekkor derültek ki részletek az azóta is sokat vitatott Szabadság-téri német megszállási emlékműről is.
Tiltakozásként ugyancsak az év első felében mondta vissza a Mazsihisz, számos magyarországi és erdélyi zsidó hitközség, valamint szervezetek és magánszemélyek a Civil Alap által már megítélt támogatásokat. (A Civil Alap másfél milliárd forintot irányzott elő 2014-es Holokauszt Emlékévhez kapcsolódó tudományos, ismeretterjesztő rendezvények és kutatások támogatására.)
Ez azt jelenti, hogy a magyar kormánynak a Holokauszt Emlékév során szervezett rendezvényei teljes mértékben kompromittálódtak?
Ezt nem mondanám, de a botrányok, a kétértelmű megfogalmazások, az állandó szerecsenmosdatás nem használ az ügynek. Ezt maga a civil szféra és a tudományos világ is érzékelte, és reagált rá. Kimondottan ilyen, az emlékezet, a kegyelet és a múlttal való szembenézés kérdéséhez eltérően viszonyuló kormánytól független esemény volt például egy néhány nappal ezelőtt Szegeden megrendezett konferencia. Innen csak egy előadást, a Majsai Tamásét emelném ki, aki pont a hivatalos emlékezetpolitika visszásságairól beszélt, legnagyobb problémaként azt emelve ki, hogy államideológiai hitvallássá vált az a nézet, miszerint a magyar holokauszt tragédiájáért elsősorban az 1944-es német megszállók a felelősek.
Nálunk, Erdélyben, milyen megemlékezések zajlanak?
Az erdélyi megemlékezések több településen is helyi kezdeményezésből fakadnak, de a legfőbb szervezőerőt a hitközségek és a bukaresti Elie Wiesel Holokausztkutató Intézet jelentik. Kezdjük talán a helyi kezdeményezésekkel, amelyek többé-kevésbé a helyi zsidó közösség bevonásával, azzal együttműködve valósultak meg.
Gyergyószentmiklóson például a városvezetés, a Tarisznyás Márton Múzeum és a Prefektúra szervezésében emlékeztek meg május 9-én a gyergyói zsidóság deportálásáról. Az eseményen a helyi zsidóság és a bukaresti hitközségi föderáció képviselői is jelen voltak.
Sepsiszentgyörgyön a helyi önkormányzat a zsidó szervezetekkel közreműködve állított emlékművet a deportálások 70. évfordulója alkalmából.
Kolozsváron május 26-27. között lesznek nagyszabású megemlékezések. A helyi zsidó hitközség több más intézménnyel közösen, többek között a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet közreműködésével is tudományos konferenciát rendez az észak-erdélyi holokausztról. Ugyancsak ekkor kerül átadásra a Kolozsvár városa által emelt holokauszt-emlékmű is a Caragiale-parkban. Nagyváradon május 29-30. között rendez a helyi egyetem és a Heyman Éva Zsidóságtörténeti Kutatóközpont konferenciát.
Az erdélyi megemlékezéseknek ugyanakkor van egy árnyoldala is, amit az utóbbi napok sajtópolémiái hoztak a felszínre. A bukaresti Elie Wiesel Holokausztkutató Intézet és a Közlekedésügyi Minisztérium emléktáblákat állít azokon az észak-erdélyi vasútállomásokon, ahonnan zsidókat deportáló vonatszerelvények indultak Auschwitz irányába. A táblák szövegét magyar részről nagyon sokan magyarellenes támadásként és a történelmi tények elferdítéseként értelmezték. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy az emléktáblák számadatai történelmi tényeket tükröznek, mint ahogy az is, hogy a zsidók deportálásában a helyi adminisztráció mellett a magyar csendőrség működött közre. Problematikus viszont az emléktáblák terminológiája. De ez elsősorban a központ, jelen esetben Bukarest erdélyi viszonyokkal szembeni és az erdélyi magyar közösséggel szemben tanúsított érzéketlenségéről, valamint egy más nézőpontok mentén szerveződő történelemszemléletről tanúskodik. Transindex.ro

Ügynökök és fedőnevek: közelmúltunk kísértetei
A Kolozsvári Állami Magyar Színházban a Tompa Gábor által rendezett Leonida Gem Session június 12-ei, csütörtöki előadását követően, este fél 10-től Ügynökök és fedőnevek: közelmúltunk kísértetei címmel beszélgetésre kerül sor az emeleti előcsarnokban. A beszélgetés meghívottai Szilágyi Júlia kritikus, esszéíró, Könczei Csilla egyetemi oktató, Markó Béla költő, Kántor Lajos irodalomtörténész, valamint Tibori Szabó Zoltán újságíró. Az est házigazdái Tompa Gábor és Visky András.
A Leonida Gem Session című előadás a Caragiale-i éles humor segítségével vizsgálja a közelmúlt örökségét: fikció és dokumentum keverednek az előadásban, hiszen a jórészt feltáratlan közös múlt a fikciót valóságnak, a nyolcvanas évek hétköznapi valóságát meg egy furcsa politikai operettnek láttatja. A Színházfórum meghívottai arról beszélgetnek, miképpen nézhetünk szembe a velünk élő múlttal, és a színház milyen módon tematizálhatja ezt az olykor kifejezetten nyomasztó örökséget.
„23 évvel a 89-es fordulat után sűrűsödnek azok a kérdések, amelyekre mindeddig hiába vártunk választ, s amelyek nélkül valószínű, elpuskázzuk utolsó esélyünket is, hogy végre méltón hozzáláthassunk életterünk lakhatóvá tételéhez. Ha a közelmúlt eseményeinek s az abban szereplőknek teljes átvilágítása nem történik meg, akkor úgy tekinthetünk majd erre a „rendszerváltásra”, mint a Leonida naccsád-beli utcai ribillióra, ami csupán színjáték a hatalom előadásában annak bizonyítására, hogy soha nem lesz valódi forradalom” – vallja Tompa Gábor rendező az előadásról.
Az este 8-kor kezdődő stúdiótermi előadásra jegyek vásárolhatók a színház jegypénztárában, naponta 10-13 és 16.30-18.30 között (tel.: 0264-593468), valamint a www.biletmaster.ro oldalon. maszol.ro

Besúgókról és besúgottakról Caragiale nyomán
Elkésett, de még így is indulatossá váló, személyes érintettségtől és feszültségektől terhes beszélgetést kezdeményezett a Kolozsvári Állami Magyar Színház a Ceauşescu-féle rendőrállam lehallgatóiról és lehallgatottjairól, a rendszer kiszolgálóiról és áldozatairól. A beszélgetés apropója a Tompa Gábor rendezte Leonida Gem Session című előadás volt, amely a Caragiale-szövegek mellett valós lehallgatási dokumentumokra is épít.
Az est meghívottai – ahogy Visky András művészeti aligazgató fogalmazott – „így vagy úgy” mind érintettek a titkosszolgálat által meghatározott múlt kérdéseiben: Szilágyi Júlia esszéíró, kritikus, a vizsgált kor élő tanúja; Könczei Csilla, aki szekusblogjának írása óta a téma sok vitát gerjesztő, de megkerülhetetlen szakértőjévé vált; Markó Béla, aki kötetben hozta nyilvánosságra a telefonos lehallgatások átiratát; Kántor Lajos irodalomtörténész, aki szerkesztőként, közéleti szereplőként szintén közvetlen tanúja volt ennek a kornak; Tibori Szabó Zoltán újságíró, a titkosszolgálati dokumentumok kutatója; és Tompa Gábor az előadás rendezőjeként és házigazdaként is, mint a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója.
Könczei Csilla, aki elsőként vonta be a nyilvánosságot a saját családi történetébe, majd ő volt az, aki – a Leonida Gem Session előadásra reagálva – dekonspirált bizonyos informátorokat, mondta Visky. Ez az „egyszemélyes valóságshow” nem mindenkinek szimpatikus, derült ki rövidesen a „hetek” beszélgetésén. „2006-ban indítottam el ezt a blogot, és higgyék el, fogalmam se volt róla, hogy ez a rendszer, ez a társadalom ennyire folyamatos volt. Legrosszabb álmomban sem tudtam elképzelni, hogy olyan emberek részesei ennek a rendszernek, akikkel nap mint nap találkoztunk, akik édesapám ismerősei voltak, jártak hozzánk” – mondta Könczei Csilla.
Visky András: Lehet, hogy egy kisebbségi kultúra ezt a kérdést nehezebben és egészségtelenebbül dolgozza fel. Nagyobb görcsökkel, mert tisztábbnak akarja látni és láttatni magát, mint amilyen.
Nem nagyon tudok olyanról, aki magától lépett a nyilvánosság elé és bevallotta, hogy be volt szervezve – mondta Kántor Lajos, aki a Korunk szerkesztőjeként a harmadik tematikus lapszámon dolgozik, amely a titkosszolgálat iratait dolgozza fel. Ugyanakkor kötetet is terveznek megjelentetni szintén ebben a témakörben. Kántor szerint a kérdést annak társadalmi összefüggéseiben kell vizsgálni, ahogy azt Stefano Bottoni történész tette például az egyszerre megfigyelt és megfigyelő Mikó Imre ügyével kapcsolatosan.
Kántor Lajos: Ebből kampány lett, és én nem szeretem a kampányokat…Engem 1961-ben kezdtek el megfigyelni, 1963-tól követési dossziét is indítottak. Természetesen sok közeli barátom is megfigyelt engem, amit nehéz megemészteni. De nem hiszem, hogy kígyót-békát kell felállva kiabálnom ezekre az emberekre.
Meg kéne találnunk a normalitásnak azt a pontját, ahol az egész bonyolult kérdéskör erkölcsi és a lélektani vonatkozásait közelítjük egymáshoz. Tipikusan kisebbségi helyzet, hogy hajlamosak vagyunk első reflexből védekezni. Nem akarjuk elhinni (például azt, hogy Szilágyi Domokos is besúgó volt) – jelentette ki Szilágyi Júlia. „Nálam Szilágyi Domokos jelentette azt a kritikus pontot, amikor újra kellett gondolnom mindent, és rájöttem, hogy nem tudjuk az emberi környezetünket két táborra osztani: jókra és rosszakra.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy a nagy embereinket tabuként kezeljük, vagy – ha csalódtunk benne – a sárba tapossuk. "Azt hiszem, hogy ettől a görcstől kéne megszabadulni" – mondta Szilágyi Júlia, aki, mint fogalmazott, „önkíméletből” nem kérte ki a lehallgatási aktáit. „Meg akartam magam kímélni a további csalódásoktól” – tette hozzá. A 77 éves irodalomkritikus felidézte azt a napot, amikor Stefano Bottoni elétett egy róla szóló jelentést, amin kénytelen volt felismernie közeli jó barátja, Szilágyi Domokos kézírását. „Ha valakit morális lénynek tekintettem, és – akár csodálkoztok, akár nem – ma is annak tekintem, az Szilágyi Domokos volt. Ezért ő az a fajta csalódás, akinek a személyében a dolog lélektani és erkölcsi vonatkozása egyesül. Ő az, akinek az értékét még az sem csorbíthatja, ami a saját szememmel olvastam.”
Szilágyi Júlia: Caragiale azt a fajta mentalitást képviseli, ami (látszólag vagy valóságosan) semmit nem vesz komolyan. Ez a mentalitás beletartozik ennek a régiónak a kultúrájába, és ennek a mentalitásnak köszönhetően sokkal könnyebben teszi túl magát bizonyos megrázkódtatásokon, mint például a magyarság
Könczei Csilla: Mielőtt nyilvánosságra hoztam egy-egy dokumentumot és annak szerzőjét, mindig kerestem a párbeszédet. Ha már nem élt a jelentő, akkor a rokonaival próbáltam kommunikálni. Egy idő után viszont azt vettem észre, hogy összezártak az emberek. Az értelmiség, az irodalmi elit istenítése pedig számomra valamiféle erdélyi magyar értelmiségi osztályöntudat jelenlétét sugallja, ami mintha felülírná az erkölcsöt. Van több erkölcs? Én erről nem tudok.
Caragiale azért volt zseniális, mert megvalósította azt a típusú színművet, amelyben nincs katarzis. Oda jutunk el a végén, ahonnan elindultunk, és ezt a Leonida Gem Session című Caragiale-parafrázis is híven tükrözi – mondta Markó Béla. „Caragiale szerint a helyzet reménytelen. A mi ma esti beszélgetésünket figyelve azt kell mondanom, hogy a helyzetünk, ha nem is reménytelen, de nem is túlságosan jó. Ugyanis egy diktatúra működésének arról a vetületéről tudunk csak beszélni, ami áldozatokká tett mindannyiunkat: azokat is, akik ellenálltunk a kísértésnek, és bizonyos értelemben azokat is, akik nem álltak ellent a kísértésnek. Őket meg tudom érteni, de megbocsájtani nem tudok nekik” – jelentette ki az RMDSZ egykori elnöke.
Markó az 1987 közepétől 1989. december 16-áig szóló lehallgatási jegyzőkönyveket tette közzé kötetében. Mint elmondta: politikusként kötelességének, íróként izgalmas feladatnak látta. A következő generációk szempontjából viszont mindennek a hasznossága a fontos: tudják-e valamiképpen hasznosítani ezeket a feltárt dokumentumokat, ezt a rengeteg és ugyanakkor nagyon nyomasztó ismeretanyagot?
Markó Béla: Az én véleményem az, hogy ez megismétlődhet. Demokrácia és diktatúra között természetesen éles határvonal van, csakhogy hány demokráciából lett a történelem folyamán diktatúra, azért, mert azok, akik a demokráciát működtették, óvatlanok voltak – például elfogadtak érveket és ürügyeket, hogy a titkosszolgálatokat a társadalom nyakára ültethessék? Ráadásul 2001. szeptember 11-e óta ez már nem csak romániai probléma…Nagyon könnyen juthatunk a végtelen megfigyelés és megfigyeltség birodalmába, mert ennek most már semmi technikai akadálya nincsen.
„Miért felemás ez a helyzet? Mert akik az igazi működtetői voltak a rendszernek, azok köszönik szépen, jól vannak. Mert mi csak azoknak fértünk hozzá a múltjához, akiket a rendszer ilyen vagy olyan kényszerekkel beszervezett, morálisan megtört, erkölcstelenné tett” – vélekedett a volt miniszterelnök-helyettes. „A törvény lehetővé teszi a hozzáférést, de ugyanakkor mindmáig nincs teljes hozzáférés. Ez azt is jelentheti adott esetekben, hogy azok adagolják nekünk az információkat, akik ugyanezekkel az információkkal 1989 előtt is bánhattak. Nem érvényes ez általánosságban arra, ahogy működik a törvény, de ezek a sötét foltok még ott vannak”, mondta Markó, akit jobban érdekelne a kényszerítők feltárása, mint a kényszerítetteké, hisz ettől függ, hogy a helyzet reménytelen-e – ahogy Caragiale sugallja.
A témával foglalkozó újságíró, Tibori Szabó Zoltán felsorolta azt az öt kategóriát, amelyre a titkosszolgálat hierarchiája épült, kijelentve, hogy a közvélemény és a jelenleg folyó kutatások is csak azokra fókuszálnak, akiket megfélemlítés, zsarolás útján kényszerítettek, hogy besúgókká váljanak. „Két esetet tudok, amikor a szekuritáté által írt dossziéját kikérő személy levelet írt a CNSAS-nak és kérte, hogy fedjék fel a tisztek kilétét és neveiket jelentessék meg a Hivatalos Közlönyben. Elvégre ők működtették a rendszert, és nem a kényszerítettek.” A tisztek egy részének felfedése azonban azóta sem történt meg, jelentette ki az újságíró.
Tibori Szabó Zoltán: Az informátorok szövegei között is fel lehet állítani egyfajta hierarchiát. Van, akinek az írásain érezni az izzadságszagot, és azt, hogy nem akar ártani, csak túl akar lenni rajta. Van, aki valamiféle kéjt is érez a besúgásban. És van, aki még ötleteket is ad a Szekuritáténak, hogy még hogyan lehet sanyargatni egyik-másik embert.
A színháznak éppen az a szerepe, hogy egy dráma minden szereplőjének feltárja a maga igazságát. És ebben sincs két egyforma történet – vonta le a következtetést Tompa Gábor rendező, színházigazgató. „Akárcsak a holokauszt vagy a gulág esetében, itt is az a hasznos, ha mindenki őszintén elmondja a saját történetét. Nincs katarzis, nem is lesz, de mégis ezáltal válik fokozatosan egyre tisztábbá a kép.” maszol.ro

Kenyéren és vízen
A romániai magyar média száz plusz tíz évét idézték fel – vetítették előre Kántor Lajos meghívottai a Kolozsvár Társaság által szervezett vitán szerdán délután.
Győrffy Gábor egyetemi adjunktus (BBTE Politika és Kommunikációtudomány Kar), Stanik István, a közszolgálati rádió munkatársa, Cseke Péter Tamás, a maszol.ro internetes portál szerkesztője, Tibori Szabó Zoltán újságíró, a Minerva Alapítvány elnöke többek közt a két világháború közti hírlapírás időszakáról, a válságos helyzetben levő nyomtatott sajtó iránt megfogalmazott elvárásokról, átalakulásának, korszerűsödésének szükségességéről, lehetőségeiről, az újságíró képzés gondjairól beszélgettek.
Sz. K., Szabadság (Kolozsvár)

MAGYAR HANGOK – Kis közösségek nagy kihívásai
Kelemen Hunort a kolozsvári magyarok kérdezték
Nem igaz, hogy a magyarság számára nincs tétje az államelnökválasztásnak – jó alkalom ez arra, hogy bemutassuk, milyen Romániát akarunk, ebben milyen helyet képzelünk el az erdélyi magyaroknak, és hogy ez nem sérti a románság érdekeit – hangzott el azon a csütörtök esti pódiumbeszélgetésen, amelyen Kelemen Hunor szövetségi elnök, Nagy Endre moderátor, az Erdély FM műsorvezetője, Horváth Anna alpolgármester és Tibori Szabó Zoltán újságíró, a Minerva Kulturális Egyesület elnöke vett részt. 
 Székelyföldön lesz autonómia, de velünk itt, Kolozsváron mi lesz? – fogalmazta meg a vegyes környezetben élő magyarok kérdését Tibori Szabó Zoltán újságíró Kelemen Hunornak azon a pódiumbeszélgetésen, amelyen a szövetségi elnök államelnökjelöltjeként vett részt október 9-én, szombaton. „Nem árt felemlegetnünk, hogy az RMDSZ intézményépítéssel, a nyelvi jogok igénylésével, a kisebbségek jogállására vonatkozó törvénytervezettel, és nem a regionális autonómiával kezdte a magyarság jogköveteléseit 2006-ban. Az erre vonatkozó törvénytervezet vitáját azért rekesztettük be a képviselőházban, mert a román pártok megpróbálták kivenni belőle azt a fejezetet, amely a kulturális autonómia működését szabályozza, és úgy próbáltak volna megszavazni egy, a kisebbségekre vonatkozó törvényt. Ezt mi nem engedhettük meg, mert a kulturális autonómia nélkül nem tudtuk elfogadni ezt a törvénytervezetet” – válaszolta a feltett kérdésre a szövetségi elnök a Kolozsvári magyar hangok című eseményen, amelyben Tibori Szabó Zoltán újságíró mellett Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere volt a beszélgetőpartnere.
A támadásokra a politikus puhul, mint a hús, vagy keményedik, mint az acél – mondta Kelemen Hunor, aki bevallása szerint nehezen viseli, amikor olyan jelzőkkel illetik, mint hazaáruló vagy terrorista. A közönségből érkező kérdésre a szövetségi elnök elárulta, „önvédelemből” nem néz tévét, és rendszerint csak azt olvassa, amit munkatársai elé tesznek.
Szabadság (Kolozsvár)

Korrajz, amely nem pöröl a semlegesekkel vagy az elkövetőkkel
Bemutatták Szilágyi Júlia Álmatlan könyv című kötetét
„Arra törekedtem ebben a könyvben, hogy a gyermeki tudatlanság, naivitás, félelem és a felnőttek magatartása között, meg az én felnőttkorom, a mai öregkorom visszatekintő értelmezései között kialakítsak valami dialógusfélét. Beszélgetek a gyerekkori önmagammal, ez a dialógus a könyv gerince. Ennek a könyvnek az a legnagyobb erénye, hogy őszinte”, foglalta össze Szilágyi Júlia röviden a frissen megjelent, Álmatlan könyv című kötetének lényegét. A Korunk–Komp-Press Kiadó által megjelentetett memoárkönyvet kedden este mutatták be a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében, a kötetet Tibori Szabó Zoltán újságíró méltatta, a szerzővel Balázs Imre József, a könyv szerkesztője beszélgetett.
Bevezetésképpen Balázs Imre József Szilágyi Júlia életművéről beszélt, a hallgatóság figyelmébe ajánlva többek között a 2002-ben, a Mentor Kiadónál megjelent Versenymű égő zongorára című, esszéket és tanulmányokat tartalmazó könyvét, a Lehet-e esszét tanítani című kiadványt (Korunk–Komp-Press, 2007), illetve a Jegyzetek az akváriumból címűt, amely szintén ez utóbbi kiadó gondozásában jelent meg. – Ha valaki arra kíváncsi, hogy milyen ez az életmű, milyenek Szilágyi Júlia reprezentatív írásai, milyen a hangja, amikor irodalomról beszél, akkor ezeket a könyveket semmiképpen sem kellene kihagyni –jegyezte meg Balázs Imre. Mint mondta, a jelen kötet nem egy tipikus memoárkönyv, nem a születéssel kezdődik el és érkezik el a mához, hanem ide-oda mozdul az időben, a felnőtt is visszatekint, emlékezik, fényképeket nézeget a régi családi albumból, a szerző megjelenik ötvenéves, majd négyéves korában is.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

A múlt feltárása ne a múlt elmaszatolása legyen!
– Nekünk elsősorban nem pitiáner leszámolásokra van szükségünk, hanem arra, hogy megértsük, kik tették tönkre az életünket és a fiatalságunkat.
Mert az enyémet ellopták! – fogalmazott Tibori Szabó Zoltán, lapunk munkatársa a kommunista rendszer megfigyeléseiről szóló beszélgetésen, amelyre múlt pénteken, december 12-én került sor a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében. A vita apropóját a Kántor Lajos által szerkesztett, a Korunk és Komp-Press kiadásában megjelent Titkosan – Nyíltan című kötet bemutatója adta. Az est során Dávid Gyula, Buchwald Péter, Cseke Péter, Kántor Lajos és Tibori Szabó Zoltán osztotta meg a múlt rendszer titkosszolgálatával kapcsolatos tapasztalatait, a felmerülő tudományos kihívások és erkölcsi megfontolások is terítékre kerültek. Lássuk, hogyan folytatódik a Securitate története.
Buchwald Péter zseniális gumicsontnak nevezte a dossziék irányított nyilvánosságra hozatalát: miközben a megfigyelők és a megfigyeltek egymást eszik, a tartótisztek röhögnek a markukba.
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Ellenszélben: szembemenni a rendszerrel
Ünnepek közeledtével a könyvkiadók is gyakrabban örvendeztetik meg olvasóikat újdonságokkal. A román forradalom óta eltelt negyed évszázad ismét aktuálissá teszi az emlékezést a letűnt rendszerre, annak minden fonákságára, tragédiájára.
Az utóbbi időben Kolozsváron és Erdély más városaiban bemutatott irodalmi újdonságok közül több is foglakozik a letűntnek és eltűntnek hitt rendszer történéseivel, furcsaságaival. Egyetlen közösség sem léphet előre, míg nem tárja fel múltját – hangzott el minap egy könyvbemutató kapcsán a kincses városban. Ezt a társadalmi igényt próbálja kielégíteni két minap megjelent és bemutatott kötet is: Kántor Lajos szerkesztésben a Titkosan – nyíltan című könyv a szekuritáté működéséről közöl emlékezéseket, tanulmányokat, dokumentumokat, míg Sebők Klára önéletírása, a Komiszkenyér, a művészek sorstragédiájáról számol be a szemtanú hitelességével.
Besúgók, besúgottak
Kántor Lajos Erdély magyar csúcsértelmiségének emlékeit gyűjtötte egy kötetbe. Megkerülhetetlen lett immár ez a kiadvány – vélekedett a szerkesztő – annál is inkább, mert Milan Kunderát idézve „egyetlen hallhatalanságunk a titkosszolgálat irattárában van”. A Titkosan-nyíltan című kötet három nagyobb fejezetre osztható: emlékezések, melyek a Korunk lapjain már megjelentek, megfigyelésekkel és üldözésekkel kapcsolatos dokumentumok, valamint az iratok tudományos feldolgozása. Dávid Gyula irodalomtörténész szerint – akit közel fél évszázadon át megfigyelt a román titkosszolgálat – úgy gondolja, a megfigyelési dokumentunok fele sincs még feldolgozva. Cseke Péter egyetemi tanár is rámutatott, sokan vannak olyanok, akik a megfigyelési aktáikban található lapok alig tíz százalákát vehették kézhez ezidáig.
A kötetben visszaemlékezéseket olvashatunk Szilágyi Domokosról, Páskándi Gézáról, tájékozódhatunk a Ioan Petru Culianu-ügyről, és információkat kapunk Marosi Péter író és Bustya Endre Ady-kutató ügynökmúltjáról.
Mindazonáltal, hogy sok egykori ügynök, besúgó lelepleződött, Tibori Szabó Zoltán publicista úgy véli, „a Szekuritáté győzött”. Hiszen ők azok, akik békés öregkort élveznek, több ezer lejes nyugdíjból „tengődnek”, miközben nem egy generáció életét megkeserítették, emberek tízezreinek karrierjét derékba törték, másokat börtönbe vetettek. A kötetben szereplő szerzők: Kántor Lajos, Markó Béla, Cseke Péter, Gálfalvi György, Visky András, Ilia Mihály, Csapody Miklós, Zelei Miklós, Váradi Nagy Pál, Kovács András Ferenc, Lőrincz György, Buchwald Péter, Gagyi József, Tibori Szabó Zoltán, Győrffy Gábor, Könczey Csongor, Gyarmati György, Cseke Péter Tamás, Kőrössi P. József, László Ferenc, Tófalvi Zoltán, Páskándi Géza, Király István, Király Ibolya, Ambrus Attila, Dávid Gyula és Balon Ruff Zsolt. A Korunk Komp-Press kiadónál megjelent, közel négyszáz oldalas kötet újabb – de még nem elégséges – tégla múltunk feltárásának falában.
Menekülők
Sebők Klára önéletírása sokmindenben összefügg az előbbi kiadvánnyal. Aművésznő, a kolozsvári magyar színház örökös tagja, egy szakácskönyv apropóján emlékezik férjére, Héjja Sándorra, a kolozsvári színház egykori vezető színészére, és a legendás rendezőre, Harag Györgyre. Héjját és családját gyakorlatilag elüldözte Erdélyből a kommunista rendszer, ellehetetlenítve művészi, emberi mivoltát. Harag György a maga lehetőségei szerint szembeszállt a rendszerrel, hiszen burkoltan ugyan, de a zsarnokság ellen emelte fel szavát Sütő korszakos műveinek megrendezésével és egyéb színrevitt darabokkal. Héjja belepusztult az emigrációba, Harag megviselt szervezete sem bírta sokáig a megpróbáltatásokat. Sebők Klára megdöbbentő őszinteséggel ír a szellemi és anyagi nyomorról, amiben egykor legjobb színészeink élték napjaikat úgy, hogy esténként fellépéseikkel a közönséget próbálták szórakoztatni.
Visszaemlékezéseiben Sebők Klára feleleveníti jelentős alakításait a kolozsvári színház színpadán, de a sorsdöntő momentumokat is, amikor férjével, Héjja Sándorral eldöntötték, kisfiúkkal együtt áttelepülnek Magyaraországra.
Sebők Klára Komiszkenyér című, önéletrajzi ihletésű kötete Köllő Katalin szerkesztésében a Korunk Komp-Press Prospero Könyvek sorozatában jelent meg.
Nánó Csaba |
Sebők Klára KomiszkenyérEgy színéstnő emlékszakácskönyve /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2014/
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Székely Raymond (1939–2014)
– Menj szépen haza, van neked éppen elég bajod – mondta 1989. december 21-én, amikor a távollét hosszú hónapjai után, valamilyen megmagyarázhatatlan belső ösztönzésre, az Igazság szerkesztőségébe bementem. Raymond féltő válasza arra az ötletemre jött, hogy új lapot kellene szerkeszteni. Elsomfordáltam. Emiatt lehettem ott a főtéren, amikor a gyilkos hatalmi lövöldözés elkezdődött.
Tibori Szabó Zoltán
Székely Raymond a Kolozsvári Rádió egykori munkatársa volt 1962-től 1985-ig, majd a Szabadság főszerkesztő-helyettese 1990. április 24-től 1992. április 28-ig.
Szabadság (Kolozsvár)

Kiállítás és albumbemutató a Minerva-házban
Wagner Péter építész Kalotaszeg 1970–2014 című grafikai kiállítása nyílik meg január 7-én, szerdán délután 5 órakor a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében (Jókai/Napoca utca 16. szám).
Az egybegyűlteket Tibori Szabó Zoltán, az egyesület elnöke köszönti; a tárlatot Murádin Katalin építész nyitja meg, majd Wagner Péter Kalotaszeg című grafikai albumát Derzsi Ákos, a nagyváradi Europrint Könyvkiadó igazgatója mutatja be.
Szabadság (Kolozsvár)

A kolozsvári hücpe
Fischer István filmrendező emlékére
Mélyen sajnálom, hogy nem lehetek ma jelen az Aachen melletti Hürtgenwald ligetében, ahol jó barátunkat, Fischer Istvánt, kívánságának eleget téve, végső nyugalomra helyezik. Ez a hely is jellemző rá: nincsenek sírkövek, a hamvakat fák tövében helyezik el, s mindössze apró névplakettek emlékeztetnek arra, aki ott nyugszik.
A neves televíziós szakember, operatőr és filmrendező Kolozsváron született, magyar zsidó családban. Tegyem hozzá azonnal, hogy rosszkor, 1936. január 13-án, amikor Európa egén az újabb világháború sötét fellegei már gyülekeztek. Felmenői között volt gazdag burzsuj, meggyőződéses illegalista kommunista, vidéki szezonfényképész, kolozsvári mozialapító mozigépész és a csoda tudja, hogy még kicsodák, akikről – szavával: az egész mispóhéről (azaz pereputtyról) – később Pista nagyszerű, drámákba illő történeteket adott elő, azokat persze mindig komédiává átformálva.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN
Szabadság (Kolozsvár)

Művészeti seregszemle a Minerva-házban
Negyvenöt művész – festők, grafikusok, szobrászok, keramikusok, üveg-, textil- és fotóművészek – hetven munkája tekinthető meg a Barabás Miklós Céh (BMC) kolozsvári csoportjának éves, értékfelmérő tárlatán, amely tegnap délután nyílt meg a Minerva-ház emeleti, Cs. Gyimesi Éva termében. A házigazda, Tibori Szabó Zoltán köszöntője után Németh Júlia műkritikus, BMC-alelnök az esemény ünnepélyességére utalt: a tény, hogy minden művész legutóbbi termésének javát igyekszik felmutatni, már önmagában is ünnepélyes alkalomnak számít; azáltal pedig csak fokozódik, hogy többé-kevésbé egybeesik a Magyar Kultúra Napjával, Himnuszunk születésnapjával.
A megnyitó zenei pillanatairól a Guttman Mihály Magyar Pedagóguskórus gondoskodott, Bedő Ágnes karnagy vezetésével. A kiállítás február 5-ig, munkanapokon 11 és 15 óra között tekinthető meg a Jókai/Napoca utca 16. szám alatt, ahol az érdeklődők az alkotókkal is találkozhatnak.
(F. Zs.)
Szabadság (Kolozsvár)

Évfordulós gondolatok az RMDSZ-ről
Megalakulásának 25. évfordulóját ünnepli a Romániai Magyar Demokrata Szövetség.
Az elmúlt időszakban több településen is összejöttek a szervezet tagjai és szimpatizánsai, akik az RMDSZ mellett e két és fél évtized során jóban-rosszban kitartottak. A kolozsvári ünnepségre, a Magyar Operában, holnap kerül sor. Jó alkalom lenne ez az elmúlt huszonöt esztendő történéseinek, cselekvéseinek és mulasztásainak részletekbe menő elemzésére, de persze a napilap szabta terjedelem erre nem lenne elegendő. A gyorsmérleghez azonban nyújthatunk néhány támpontot.
A szövetség élete zavaros történelmi körülmények közepette kezdődött. 1990 januárjára az egy hónappal korábbi nemzetiségközi testvériség érzése teljesen elpárologni, a korábbi rendszer nacionalizmusa pedig erőteljesen visszatérni látszott. Februárra már odáig forrósodott a hangulat, hogy a marosvásárhelyi márciusi vérengzés előtt egy hónappal, február 18-án, lapunk hasábjain leírtam: „A nemzetiségek közötti feszültségek is napról napra növekszenek. Ismerősöm szavaival: úgy dühöng a testvériség, hogy csak éppen nem estünk egymás torkának. Igaz, még pogromokról nem kaptunk hírt, s remélve próbáljuk hinni, hogy ez nem idő kérdése. Persze azt is észre-észrevesszük, hogy mellettünk nem éppen a 20. század végén élő európai embertől elvárható módon gondolkodnak. Talán majd rájönnek erre? Idő kérdése?” (Szabadság, 1990. február 18., 1. oldal) A reménykedés dacára márciusban a pogromszerű támadás bekövetkezett. Mára bizonyított tény: az RMDSZ bölcsességén és a haladó magyar és román értelmiség határozott állásfoglalásán múlott, hogy akkor nem Erdély lett a szocializmus bukása utáni első kelet-közép-európai polgárháború helyszíne.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN
Szabadság (Kolozsvár)

Sajtószabadság, szólásszabadság nálunk és más nemzeteknél
A Minerva Művelődési Egyesület és a Szabadelvű Kör múlt csütörtöki vitaestje afféle „bemelegítő beszélgetésnek” számít a sajtószabadság, szólásszabadság körüljárhatatlannak, kimeríthetetlennek tűnő témájában. Meghívottaink – Eckstein-Kovács Péter jogász, politikus, Egyed Péter filozófus, egyetemi tanár, Rácz Éva, a MÚRE elnöke, Sipos Zoltán újságíró, az Átlátszó Erdély főszerkesztője, Újvári Ildikó jogász, a Szabadság főszerkesztője, Tibori Szabó Zoltán újságíró – a véleménynyilvánítás határairól és felelősségéről, az erdélyi magyar, a magyarországi és a romániai sajtó helyzetéről, a sajtó, politika és gazdaság viszonyáról fejtették ki álláspontjukat.
Sz. K.
Szabadság (Kolozsvár)

Egyházi embermentők emlékére nyílt kiállítás
Rendhagyó kiállítás nyílt tegnap délután Kolozsváron a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében, amellyel a holokauszt áldozataira és igaz embereire, legfőképpen pedig az egyházi embermentőkre emlékeztek.
A budapesti Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány kuratóriumának elnöke, Haraszti György az intézmény tevékenységének bemutatása után a kiállítás létrejöttét ismertette, amelyet korábban már Gyergyószentmiklóson és Marosvásárhelyen is láthattak. Adataik szerint több mint 70 egyházi személy volt, akik dokumentáltan embermentő tevékenységet folytattak 1944-ben, a valóságban azonban jóval többen lehettek. A román–magyar nyelvű kiállítás olyan személyiségeknek állít emléket, mint Márton Áron, Járosi Andor, Slachta Margit, Angelo Rotta stb. Előadásában Tibori Szabó Zoltán újságíró elsősorban Márton Áron erdélyi katolikus püspök emberi kiállását emelte ki, amely mindenkoron és mindenkinek örök tanulságként szolgálhat.
(P. A. M.)
Szabadság (Kolozsvár)

Értékszemléletében szokatlan, sértett és haragos hangnemű kötet Radnóti Miklósról – Ímhol az ember
Radnóti Miklós – Ímhol az ember című kritikai kor- és jellemrajzában Berczeller Imre szokatlan nézőpontból közelít a modern magyar líra kiemelkedő képviselőjének alakjához: a New York-ban élő nyugalmazott pszichiáter – aki tizenegy évvel fiatalabbként nemcsak kortársa, hanem munkaszolgálatos bajtársa is volt Radnótinak – elismeri költői nagyságát, csak éppen emberi vonatkozásaiban, zsidó származásának felvállalásában talál kivetnivalót.
Egy lehetséges szemüvegváltás helyénvalóságát boncolgatták a Kriterion Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet apropóján a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében egybegyűltek: Schiller Erzsébet irodalomtörténész, Gidó Attila történész, Tibori Szabó Zoltán újságíró, H. Szabó Gyula kiadóigazgató, valamint mindazok, akik kíváncsiak voltak a hétfő délutáni rendezvény címében megfogalmazott kérdések – Mártír vagy áldozat? Milyen zsidó volt a magyar költő? – értelmezéseire.
Szabadság (Kolozsvár)