Az újraértelmezés újraértelmezése
Lucian Boia könyvei ma már azzal keltenének meglepetést, ha visszasorolnának a romániai történetírási kánonok közé. Vesztesek és győztesek. A bukaresti történész nemrég magyarul is megjelent, Az első világháború újraértelmezése című esszéje azonban nem okoz „csalódást”: hazája nacionalista történelemszemléletét haladja meg, sőt, szerinte Romániának nem volt történelmi joga Erdélyre.
Mi lett volna, ha…? Bár ezzel a történészek által történelmietlennek tartott kérdésfelvetéssel kezd, Boia nem lépi át a tudományosság határát. Érdekes összefüggéseket világít azonban meg, a kor román politikusai előtt álló alternatívákat vázolja fel. Így nem utólag visszavetített történelmi tablót nézhetünk, hanem az események alakulása folyamatának vizsgálatára nyit lehetőséget.
A budapesti Cser Kiadónál Tibori Szabó Zoltán fordításában megjelent műben Boia országa „szerencsekorszakának” nevezi az első világháború körüli évtizedet. Szerinte Nagy-Románia kialakítása, a nagy területszerzések a román elit megosztottsága körülményei között mentek végbe. A konzervatívok németpárti része Besszarábiát akarta Oroszországtól, s ennek érdekében a háború előtt a németek által irányított szövetséghez kellett volna csatlakozniuk a románoknak. A másik verzió Erdély megszerzése volt, de a két szempont párhuzamos érvényesítésére nem volt reális esély. Az Erdély-pártiaknak viszont az antant mellé kellett állniuk, s végül emellett döntött a román politikai elit. A háború alakulása, a monarchia villámgyors szétesése révén azonban nemcsak Erdély, hanem Besszarábia, Dél-Dobrudzsa és Bukovina is az övék lett.
Romániának nem volt történelmi joga Erdélyre, állítja könyvében Boia, hiszen míg Besszarábia 1812-ig román fennhatóság alatt állt, Erdély sosem képezte a román fejedelemségek részét. Az árulások és dupla árulások meglehetősen kendőzetlen tárgyalása után a szerző az Igazság és igazságtalanság Versailles-ban címet viselő fejezetben vizsgálja az új békerendszer kérdését. „A legyőzöttek szemszögéből egy-egy béke egyszerűen diktátum volt, és következményeit tekintve elfogadhatatlan. A nácik okozta katasztrófa után viszont Németország felelősséget vállalt még az első világháborúért is, lemondva minden további követelésről. Egyedüli tiltakozónak Magyarország maradt, amely Trianont máig égbekiáltó igazságtalanságnak tekinti” – fogalmaz Boia. Már ezzel is jócskán túllép a román nemzeti narratíván, de még inkább a folytatásban: „Lehet-e nemzeti előítéletek nélkül beszélni a versailles-i rendszerről?… Nem könnyű, de érdemes megpróbálni, ha Európa történelmét másként akarjuk elmondani, mint a saját ’igazságunkat’ a többiek ’igazságával’ (illetve ’igazságtalanságával’) szemben megfogalmazó nemzeti történelmek egyszerű csokraként.”
Boia mégsem az igazságosság–igazságtalanság mentén elemzi a történteket: „Legyen ez a szerződéssorozat akár jó, akár rossz (vagy jó is meg rossz is) az eltérő nézőpontok függvényében, mégis ez a mai Európa keresztlevele. Az azóta végbement területi változások nem módosították érdemlegesen a kontinens térképét az első világháborút lezáró rendezéshez képest. Sőt, több az első világháború nyomán kialakult nemzetállam vagy utódaik azóta sokkal homogénebbek lettek, létezésük indokoltsága ma kevésbé vitatható, mint 1918-ban. Az akkor megszületett rend visszafordíthatatlan.” Ha bennünket kérdeznek, akad még csiszolni való a Boia-féle történelemszemléleten is.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

In memoriam – Lászlóffy Csaba (1939–2015)
Éveken át cipelte magával testi bajait. Mosolyogva. Letörhetetlenül. Azokról csupán kérdés esetén tárgyilagos felvilágosítást nyújtva, de sosem panaszkodva. A világunk, a környezetünk dolgaira az utolsó pillanatig roppant érzékenységgel figyelve. Mert túlmenően azon, hogy kiváló költő, novella- és drámaíró, pazar műfordító és remek szerkesztő volt, elsősorban igazi, öntudatos polgárnak ismertük.
Életének 76. évében távozott el közülünk, hétfőn, „este tájt”, amikor a költőnek már egyszerre fáj „minden, mi sok-sok / este fájt” (Dsida). Halála előtt néhány nappal levélben tájékoztatott állapotáról. Tudta, hogy nincs tovább, és búcsúzni akart. Tisztességes szerkesztőként azonban még beszámolt arról, hogy leadta az általa szerkesztett és a szerdai lapszámba tervezett Tetőn oldalt, a Szabadság irodalmi mellékletét, majd hozzáfűzte: „legyen ez az utolsó”, mert a géphez odaülni sincs már ereje. Beszámolt arról is, hogy a családja mekkora gondoskodással veszi körül, és igyekszik gyógyítani-ápolni őt, hogy aztán ekképpen folytassa: „Végiggondoltam, semmi esély megállítani a romlást (…). Amit nem emésztett el a láz? – Vízből vagyunk, és én elszivárgok...”
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN
Szabadság (Kolozsvár)

Pont – és kezdjük újra?
Dél-tiroli politikusok szinte folyamatosan arra figyelmeztettek minket, hogy a kisebbségi jogokat következetesen védett, folyamatosan megerősített politikai és cselekvési egység nélkül kiharcolni és megtartani lehetetlen.
Az RMDSZ-kongresszus első napján elhangzottak pedig ugyancsak ennek a féltő intésnek az aktualitását igazolták. Kelemen Hunor éppen ennek az egységnek az újraépítése érdekében tűzte ki az érdekképviselet legfőbb feladataként a közösségépítést, a közösség megrendült bizalmának a visszaszerzését.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN
Szabadság (Kolozsvár)

Rácz Éva: A mindenféleség 25 éve
Már tudom: könnyelműség volt vállalkoznom ennek a cikknek a megírására. Azóta tudom ezt, hogy először ültem le a fehér papír digitális változata elé. Arról az akcióról kell írnom, amelynek a fedőneve a fejemben hónapok óta MÚRE 25. Lefordítva: 25 éves az erdélyi magyar újságírók egyetlen szakmai szervezete, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (betűnevén már évtizedek óta MÚRE). A hibás Szűcs Laci, aki elnökké választásom után, a hazafelé úton kuncogva azt mondta: neked kell majd megszervezned a 25 éves évfordulót! S azóta nem megy ki a fejemből, hogy ezt bizony meg kell szervezni, mert az, hogy az újságírók szakmai szervezete elérte a negyedszázadot, megérdemli az ünneplést. Bánom mégis, hogy vállalkoztam, mert alig vagyok illetékes. Ennek az elmúlt 25 évnek csak töredékét ismerem, s amit nem ismerek, arról miért kellene nekem beszélnem? De elmondom, amit tudok, s minden történetem egy vagy több emberhez, sok-sok helyszínhez kötődik. Mert összeköt minket nem csak a szakmánk, de valamilyenfajta megszállottságunk is, amellyel témákat találunk, amelyeken összeveszhetünk, vagy amelyek kapcsán egyetérthetünk – mert mindig más a végkifejlet. Amikor ezelőtt tíz évvel először hallottam az egyesületről, az egy díjátadáshoz kötődött. Tomcsányi Mária, akit csak később ismertem meg személyesen, elhitte Orbán Katalinnak, a Kolozsvári Rádió Magyar Szerkesztősége akkori vezetőjének, hogy érdemes pályakezdő-díjat adni egy fiatal lánynak a szerkesztőségből. S a lány (ez voltam én) a következő pillanatban azon kapta magát, hogy a kollégákkal együtt pakol és indul, mert neki is szól a találkozó témája – s a következő is, majd még több következő is. S elkezdett jó lenni az, hogy szakmai beszélgetések és ismerős arcok várnak, hogy olyanok is ott vannak, akikre diákkorunkban mentorként néztünk fel. Jó volt fiatalon, ha a főszerkesztőt tegezni lehetett – és elnézést kérek minden főszerkesztőtől, hogy csak korán elment kollégánkat, Balló Áront említem, de ennek jó oka van: kevesebben lettünk nélküle. Nem az általa vezetett lap, a Szabadság, nem a MÚRE, nem annak (általa elnökölt) Becsületbírósága veszített, hanem mi mindannyian. Olyan elkötelezett embert, aki akkor is ráért a Campus diáklapot elolvasni, amikor őt már a kisebbségi lapok európai képviselete foglalkoztatta. Ma is emlékszem: Tibori Szabó Zoltán búcsúztató szavaira: „nem így kellett volna lennie” – hát... valóban nem. Elvesztettünk huszonöt év alatt egy elnököt, Csép Sándort, több vezetőségi tagot, és számtalan kollégát. Alapítottunk (majd bezártunk) egy Sajtókollégiumot, amelynek végzettjei ma is ott dolgoznak nem csak az erdélyi magyar szerkesztőségekben. Részesei voltunk a Kárpát-medencében ma már unikumnak számító újságíró-képzés elindításának a Babes-Bolyai Tudományegyetemen. Indítottunk pályázatokat, osztottunk díjakat, alkalmilag belaktunk kastélyokat, lovagtermeket. Tudjuk, mi az a médiacsobbanás, és tudjuk, milyen az újságíróvilág nem csak Romániában és Magyarországon, de a szomszédos magyarlakta területeken is. És tagjaink között vannak már olyan fiatalok is, akik értik-érzik az internetes média világát, s tudják, a mocskolódáson túl hogyan fordítható a hasznunkra a közösségi jelenlét – és, bár ez az ő esetükben többnyire virtuális, elég gyakran a „könyvtárban” találkozunk. Órákig beszélhetnék arról, hogy mennyit tanultam a kollégáktól. Nem úgy, hogy kioktattak: úgy, hogy elmondták saját tapasztalataikat, történeteiket, azzal, hogy néha úgy éreztem, a szerkesztőségbe fogadtak. S ma már alig van a régi értelemben vett szerkesztőség: minden az interneten zajlik. Minket pedig a digitalizálás foglalkoztat. De nem erről beszélünk majd Csíkszeredában. Hanem arról: milyen ma a média szabályozása és mit tehetünk azért, hogy mi magunk, önszabályozással vonjuk meg közösen elfogadott határainkat. A rendezvényről (amelynek programja fenn van a www.mure.ro honlapon) most csak annyit: az álmodozást és tervezést körülbelül egy éve, az intenzív szervezést (a levelezőprogram tanúsága szerint) március 30-án kezdtük, s a maroknyi szervező és az ő alkalmi támogatóiknak sokszáz órája fekszik már benne. (Amióta ezt a szöveget írom, háromszor álltam meg újabb egyeztetések, rábólintások miatt.) S még pár nap van hátra, ilyenkor több a telefonálgatás: ...erről beszéltetek? S jön a megnyugtató válasz: Igen! Rendben van! Ezekért a kollégákért érdemes. Azokért, akik család, munkahely, bokaficam vagy más betegség s minden egyéb mellett és között a MÚRE ügyeiért is dolgoznak. S azokért is érdemes, akik azért hívnak fel, azért írnak s azért jönnek el, mert még valamit szeretnének elhozni magukkal: egy embert, egy képet, egy emléket. Ezért hiszem és vallom, hogy van kivel továbbmenni azon az úton, amelyet 25 éve kezdtek kikövezni elődeink. Ez az én nagyon személyes MÚRE-történetem, amelyből így is sokan kimaradtak. Május 15-16-án, remélem, sok más történetet elmondunk Csíkszeredában, a Sapientia EMTE épületében – pontosan ott, ahol egykor a Romániai Magyar Újságírók Egyesülete (akkori nevén) megalakult. Egyesek azt mondják: cukrászda volt ott. De a kollégákat s az újságíró-fajtát ismerve, a másik változat a valószínűbb: vendéglő (sőt, a rossz nyelvek szerint: kocsma) volt a helyén. Hogy ezt végre tisztázzuk, Kedves Kollégák, találkozzunk Csíkszeredában!
maszol.ro

Lucian Boia: Igazság és igazságtalanság Versailles-ban
FOLYTATÁS JÚNIUS 4-I SZÁMUNKBÓL
Erdélyről sem állíthatjuk leegyszerűsítő módon, hogy román terület volt. Egyszerre volt román, magyar és német, ahol a románok többségben voltak, de a lakosság felét már nem sokkal haladták meg (53,8% az 1910-es magyar népszámlálás szerint, 57,8% 1930-ban). Közben 1910-ben az itt élők 31,6%-át tekintették magyarnak (valójában ez nem magyar nemzetiséget jelentett, hanem mindenkit, akit magyarul beszélőként regisztráltak), 1930-ban pedig 24,4%-át. A németek 1910-ben 10,8%-nyian, 1930-ban pedig 9,8 %-nyian voltak. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a kisebbségek éppenséggel nem voltak kicsik. Történelmi és kulturális szerepük pedig kiemelkedő volt, a magyarok Erdély elitjét adták, a németek pedig gazdasági értelemben játszottak nélkülözhetetlen szerepet. Sokatmondó a városi lakosság etnikai összetétele is – már a román uralom időszakában, az 1930. évi népszámlálás idején. A városokban ekkor a kisebbségek abszolút többségben voltak, jóval meghaladva a románok számát. Újabb tévhitekkel, mítoszokkal való leszámolásra vállalkozott Lucian Boia Vesztesek és győztesek című könyvében, ebből idézünk részleteket. Az első világháború és az azt lezáró versailles-I békeszerződés „nemzeti előítéletek nélküli” újraértelmezéséről szóló esszé a budapesti CSER kiadónál jelent meg Tibori Szabó Zoltán fordításában.
Szabadság (Kolozsvár)

Értékekről, elvekről és folyamatokról tárgyaltunk
Beszélgetés Kelemen Hunorral, az RMDSZ elnökével, amerikai útjának eredményeiről
Négynapos látogatást tett Washingtonban június 2. és 5. között az RMDSZ küldöttsége, élén Kelemen Hunor szövetségi elnökkel.
Az amerikai kormányzat és törvényhozás tagjaival, döntéshozókkal és véleményformálókkal történő találkozókra a New York-i Magyar Emberjogi Alapítvány (HHRF) szervezésében került sor. Az RMDSZ-delegáció tagjai – Kelemen Hunor mellett Tánczos Barna szenátor, frakcióvezető-helyettes, Vincze Loránt külügyi titkár, FUEN-alelnök és Porcsalmi Bálint politikai tanácsos – az Egyesült Államok fellépését sürgették a romániai ingatlan-visszaszolgáltatás folytatása, a romániai magyarságot ért jogfosztások orvoslása, valamint a hazai demokrácia és jogállamiság megerősítése érdekében.
A találkozók befejeztével, a washingtoni Dupont Circle-i Kossuth Háztól néhány lépésre, kávéházi asztalnál kérdeztük Kelemen Hunort az utazás és a tárgyalások kontextusáról, céljairól és eredményeiről.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN
/Interneten a cikkeknek csak egy része érhető el/
Szabadság (Kolozsvár)

Sors és jelkép – Katalógus-bemutató a Quadróban
A Magyar Nemzeti Galéria Sors és jelkép. Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 című kiállításához készült katalógussal ismerkedhettek meg az érdeklődők kedd délután a Quadro Galériában, a jelenlévők ugyanakkor részleteket tudhattak meg az augusztus 23-ig még nyitva tartó tárlatról is a kötet szerkesztőjétől és a kiállítás kurátorától, Szücs Györgytől, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettesétől.
A kiállítást kísérő, a kiállított művek mellett gazdag dokumentációt tartalmazó katalógus a tárgyalt időszak művészettörténetét, legfontosabb mestereit, intézményeit, csoportjainak történetét dolgozza fel, miközben a legjelentősebb magyarországi és romániai szakemberek, történészek, kultúrtörténészek, irodalomtörténészek bevonásával a problémakörök tágabb, elméleti megközelítésére és reflektív feldolgozásra vállalkozik. A tanulmányok szerzői: Balázs Imre József, Banner Zoltán, Boros Judit, Gazda József, Kántor Lajos, Murádin Jenő, Novotny Tihamér, Ileana Pintilie, Sümegi György, Székely Sebestyén György, Szücs György, Tibori Szabó Zoltán, Vallasek Júlia, és Vécsi Nagy Zoltán.
Szabadság (Kolozsvár)

Megalakult az RMDSZ kolozsvári szervezete, Horváth Annát választották elnöknek
Elsöprő többséggel választották meg szombaton a városi szervezet alakuló ülésén Horváth Annát az aznap megalakult kolozsvári RMDSZ-szervezet élére. Az alpolgármester az egyetlen jelölt volt a tisztségre.
Számos vita, számos tanácskozás után született az a döntés a Kolozs megyei RMDSZ-ben, hogy létre kell hozni a kolozsvári városi szervezetet. Ez a folyamat már Máté András Levente vezetése alatt elindult, de akkor objektív okokból megszakadt – fogalmazott Csoma Botond, a megyei szervezet elnöke szombaton délelőtt a városi szervezet alakuló ülésén.
Tisztában vannak vele, hogy a kolozsvári magyar társadalom heterogén, sokan ki is ábrándultak a politikából. Ennek a folyamatnak összetett háttere van, nem lehet csak az RMDSZ-t felelőssé tenni érte – mutatott rá.
Tizenhárom kerületi szervezete persze mostanáig is volt az RMDSZ-nek a városban – tette hozzá Csoma. Abban reménykednek, hogy a közösségi életet fel tudják virágoztatni és vissza tudják hozni az eltávolodott embereket.
A megyei szervezetektől félnetek nem kell
Az alakuló ülésen jelen lévő Kelemen Hunor szövetségi elnök úgy fogalmazott, az elmúlt esztendőben azt tapasztalták, a kiábrándultság leginkább a városokat érintette, holott ezen közösségek véleménye hihetetlenül fontos lenne. Kolozsvár nem engedheti meg magának, hogy ne hallassa a véleményét, a városi szervezet pedig eszköze lehet ennek – mondta a politikus.
„Az igazi nagy tartalékaink még mindig a nagyvárosokban vannak, ez alatt a székelyföldi nagyobb városokat is értem, hiszen az elmúlt választások részvételi adatait nézve ezeken a településeken volt alacsonyabb a részvétel” – fogalmazott Kelemen, hozzátéve, nem használni ezeket a tartalékokat egy politikai érdekszervezet számára bűn.
A megyei területi szervezetek óvatoskodnak a városi szervezetekkel szemben, tud példát arra, hogy városi szervezet éppen a megyei miatt gyengült meg, ezen azonban hamar túl kell tenni magunkat – magyarázta.
„Hiúságunkat rendeljük alá”
Szép ház az RMDSZ, a mestergerenda tökéletes, a tetőszerkezet megvan, a falak is ott vannak valahol, de baj van az alappal – mondta Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus – Lutheránus Egyház püspöke, azt kívánva, építsék meg közösen a stabil, erős alapokat, hiszen bázis nélkül nem működhet egyetlen szervezet sem.
Kovács Sándor katolikus esperes arról beszélt, mivel a kolozsvári szervezet lesz a legfiatalabb, kívánja, hogy fiatalos lelkesedéssel, ugyanakkor bölcsen végezze áldásos tevékenységét a kincses város magyarságának javára.
Gyerő Dávid, a Magyar Unitárius Egyház főjegyzője kiemelte, a kolozsvári magyar közösségben sok erő van, ez azonban sokszor lappangó, sokszor gyenge, érdektelen, közömbös, de az utóbbi időben meglátszott a közösség ereje.
Ifj. Deák Ferenc, a Kolozs megyei szervezet ügyvezető elnöke Kántor Lajos levelét olvasta el. Kántor azt írta, az összefogás lehetőségét kell újra megtalálni, gyakorlati célokat kitűzni, ha azt akarjuk, hogy a megfogyatkozott, de még mindig jelentős magyarság szavát hallassa. „Hiúságunkat rendeljük alá a kolozsvári magyarság érdekeinek” – fogalmazott a levélben.
Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Egyesület elnöke a politikából való kiábrándultságról beszélt, amely az Egyesült Államoktól Japánig mindenhol tetten érhető, ennek ellenére mégis erősödnek a demokrácia értékei. Éppen ezért részéről az RMDSZ lehet jobboldali, baloldali, liberális, de egy nem lehet: illiberális – emelte ki, Kelemen Hunor felszólalására és Orbán Viktor elhíresült tusványosi beszédére utalva.
Az elnök: Horváth Anna
A közgyűlés a felszólalások után egyöntetűen megszavazta a működési szabályzatot, ezt követően nevesítették az új szervezet vezetőit. A 104 szavazatból 101 igennel Horváth Annát választották (egyetlen jelöltként) a városi szervezet elnökének, az ellenőrző bizottság tagjai Kerekes Sándor, Maksay Tünde és Pásztor Csaba.
A város alpolgármestere megköszönte a lehetőségét annak, hogy belevághat a munkába. Arra kérte a kolozsváriakat, maradjanak az ügy mellett, hiszen „hívó szóban hiány nem lesz”.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Hazatérő „korunkos” képzőművészek – kiállításmegnyitó a Minerva-házban
Tizenöt hazatérő képzőművész – nyolcan csak a munkájuk által reprezentálva, heten pedig személyesen is – alkotásait sorakoztatja fel az a nagyméretű kiállítás, amelyet pénteken délután nyitottak meg Kolozsváron, a Minerva Művelődési Egyesület emeleti, illetve alagsori termeiben.
– Nem véletlenül adtuk a Hazatérés címet ennek a tárlatnak, hiszen a felkérésre mindnyájan pozitívan reagáltak és szívesen tértek haza, akár személyesen, akár csak az alkotásaik által – mondta Kántor Lajos irodalomtörténész, az 1973-ban útjára indított Korunk Galéria alapítója. A folyóirat akkori, főtéri székhelyén működtetett galéria számos pályakezdő fiatalnak – és nemcsak – adott megmutatkozási lehetőséget, sokak számára pedig az egyetlen lehetőség volt, hogy a nyilvánosság elé kerüljenek az alkotásaik.
A Korunk Galéria és a kolozsvári magyar főkonzulátus közös rendezvényeként megnyílt tárlaton Tibori Szabó Zoltán, a Minerva-egyesület elnöke köszöntötte a szép számban megjelent érdeklődőket, megjegyezve: azt kívánja, hogy minél gyakrabban térjenek haza a művészek, „mutassák meg magukat, mert, amint a helyszínen is tapasztalható, van hálás közönségük, akik kíváncsiak rájuk”.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

A Látó 2015-ös nívódíjai
2015-ben huszonnegyedik alkalommal osztja ki a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztősége a lapban publikált szerzők közül válogatva évzáró nívódíjait. Huszonhárom év alatt több mint 50 alkotó vehette át a vers, próza, esszé és debüt kategóriában az elismerést.A nívódíjak átadására a Látó Irodalmi Színpad keretében kerül sor Marosvásárhelyen 2015. december 12-én, szombaton 18 órától a Kultúrpalota kistermében. 2015-ben Aczél Géza (vers), Murvai Béla (debüt), Szilágyi Júlia (próza) és Tibori Szabó Zoltán (tanulmány) veheti át a Hunyadi László képzőművész tervezte Batsányi-emlékplakettet és a díjjal járó pénzjutalmat. Laudációt mond: Demény Péter, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt és Vida Gábor.
A Látó-nívódíjat először 1992- ben osztották ki, az előző Látó-évfolyam legjobbnak ítélt szerzőit tüntetve ki az elismeréssel. Az 1991–2013 közötti időszak díjazottjai: André Ferenc, Balázs Imre József, Bálint Tamás, Benedek Szabolcs, Bodor Ádám, Bogdán László, Burus János Botond, Demény Péter, Dimény Lóránt, Domokos Géza, Egyed Emese, Farkas Wellmann Éva, Ferenczes István, Fekete J. József, Fekete Vince, Gagyi József, Gulyás Miklós, Hajdú Farkas-Zoltán, Hatházi András, Horváth Előd Benjámin, Jakabffy Tamás, Jánk Károly, Jánosházy György, Karácsonyi Zsolt, Kelemen Hunor, Kenéz Ferenc, Kincses Réka, Kinde Annamária, Király Kinga Júlia, Király László, Kisgyörgy Réka, László Noémi, a Láthatatlan Kollégium hallgatói, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Lövétei Lázár László, Márton László, Máté Angi, Mihály Emőke, Mihálycsa Erika, Molnár Vilmos, Mózes Attila, Nagy Attila, Papp Sándor Zsigmond, Romhányi Török Gábor, Salat Levente, Szakács István Péter, Sebestyén Mihály, Selyem Zsuzsa, Simonfy József, Székely Csaba, Szepesi Attila, Szilágyi Júlia, Térey János, Tóth Mária, Vallasek Júlia, Varga Illés, Varga László Edgár, Váradi Nagy Pál, Vári Csaba, Veress Dániel, Vermesser Levente, Visky András, Visky Zsolt, Zalán Tibor, Zoltán Gábor.
Megjegyzendő, hogy a díj történetének első évében (1991) a romániai magyar szellemi élet műhelyei, a média jelentős intézményei és személyiségei iránti megbecsülésként Látó-díjban részesült a Balogh Edgár vezette Romániai magyar irodalmi lexikon munkaközössége, a Marosvásárhelyi Rádió kulturális szerkesztősége, Jászberényi Emese személyében és Makkai János, a Népújság főszerkesztője rangos publicisztikai tevékenységének elismeréseképpen.
A rendezvény támogatói: a Nemzeti Kulturális Alap, a Bethlen Gábor Alap, a Communitas Alapítvány, az Aranka György Alapítvány.
Népújság (Marosvásárhely)

Átadták a Látó idei nívódíjait
Amikor a nyelv rendezi a múltat…
– Immár a huszonnegyedik alkalommal osztjuk ki a Látó nívódíjait, de reméljük, ugyanígy ünnepelhetünk a huszonötödik és a harmincadik díjkiosztáson is – mondta Kovács András Ferenc, a szépirodalmi folyóirat főszerkesztője szombat délután, a Kultúrpalota kistermében. Mint szavaiból kiderül, a marosvásárhelyi lap régi hagyományát ünnepelték: a folyóiratban ezen esztendő során közlő szerzők közül a szerkesztők által kiválasztott alkotóknak adták át a Látó idei nívódíjait.
– Mindig négy kategóriában osztjuk ki e díjat: vers, széppróza, esszé-tanulmány és debütdíj, utóbbit hol versért, hol prózáért, hol esszéért adjuk át. A díj a Hunyadi László szobrászművész által készített, Batsányi János portréját formázó plakettből áll – mondta Kovács András Ferenc, majd sorrendben elsőként a debütdíjat elnyert Murvai Bélát laudálta Láng Zsolt.
– Felnőtt az, aki megtanul beszélni, gondolkodni, a gondolatokkal pedig műveleteket végezni. Gyerek az, aki fel akar nőni, aki tanulni akar. Murvai Béla későn kezdett el írni. Ami nem jelent semmit. Nem mindenki tud 37 évesen a háttérben meglenni. Murvai Béla most is képes csendben maradni. Megteremt egy gyereket, aki ugyanazt éli át, amit az írója. Az ugyanaz nem ugyanolyat jelent. Optimizmus sugárzik a díjazott Csángóvidéken zajló történetéből. Az, aki írja, a háttérben marad – mondta a méltató, majd a debütdíjas szerző felolvasása után Vida Gábor méltatta a széppróza kategória díjnyertesét, Szilágyi Júliát.
– A dokumentumpróza írói megtapasztalhatják, hogy milyen az, amikor a nyelv rendezi a múltat. A tényekkel baj van: már soha nem lehet visszamenni abba az időfrekvenciába. A mesélés által a tények átalakulnak, megváltoznak. Szilágyi Júlia kritikusként tisztán látja az elbeszélés esendő voltát. Mégis belevágott. Mert minden mondata mögött tíz másik van: a valóság létezik, csak el kell mesélni. Prózája pontos, szűkszavú, visszafogott, bölcs. A kérdező habitusát választja, aki tudja, hogy mindig van megválaszolnivaló – hallottuk Vida Gábortól, majd Szilágyi Júlia szólalt fel: – A pályámat kritikákkal kezdtem, majd próza lett belőle, magam sem tudom, hogyan. Most memoárokat írok. Ezzel akkor kezdenek az emberek foglalkozni, amikor észreveszik, hogy a jövőből alig maradt már valami. És ezt teszem én is – mondta a szerző egyik írása részletének felolvasása előtt.
A Látóban három részletben közölt tanulmányáért Tibori Szabó Zoltán vehette át idén a lap nívódíját; a szerzőt és munkáját Demény Péter méltatta.
– Az ember örök vágya a megértés. A tanulmány ennek a legpontosabb útja. Minden csak történetekkel mesélhető el. A tanulmány esetében küszködni kell az információkkal, az adatokkal, a pontossággal, a módszerrel. Tibori Szabó Zoltánnak a Gáll Ernő, az irredenta című munkáját három részletben közöltük – harminchét Látó-oldal, 189 lábjegyzet… mekkora munka és kín akár csak egy névnek is utánajárni, hiszen van, aki ekképpen emlékszik, van aki másképp. Nagy feladat a múltat nem prózaírói eszközökkel összerakni, újrateremteni. A tanulmány a Securitate által végzett lehallgatásokat veszi alapul – mindent lehallgattak, a csendet is felvették, elhitették, hogy mindenről tudnak. A nélkül a szorgalom és alázat nélkül, amivel Tibori Szabó Zoltán dolgozott, semmi sem derülne ki arról a múltról, amely engem izgat. A szerző munkái általában és partikulárisan is azt éreztetik, hogy mennyire fontos a pontosság, a tisztesség. Egy jól megírt tanulmány világteremtő lehet, a Tibori Szabó Zoltáné olyan, mint egy időkapszula. Óvatosan a múlt megítélésével! – ezt a meglátást is neki köszönhetem. – Bajban voltam, mert amit írtam, az nem irodalom – tette hozzá a szerző. – Úgy éreztem, hogy érdemtelenül kapom ezt a díjat, mert hozott anyagból dolgozom – amelyet a Securitate hozott. Mekkora "hálával" tartozunk nekik! Hiszen ha nem hallgatták volna le éjjel-nappal Gáll Ernő lakását, egy csomó mindenről sokkal kevesebbet tudnánk. Nem volt tanárom, de nagyon jó viszonyban voltunk. Ő volt az első olyan baloldali értelmiségi a hatvanas évekbeli Erdélyben, aki rájött, hogy a magyar kisebbség ügyét a baloldalnak nem sikerült megoldania, ezért európai szintre kívánta azt emelni. Ez az ötlet akkor született meg először. És akiket ezzel megbízott, informátorok voltak: egy órán belül a belügy tudott mindenről…
Végül, de nem utolsósorban Kovács András Ferenc méltatta a Látó vers- nívódíjasát, a Debrecenből érkezett Aczél Géza költőt.
– A vers ugyan időtlen, mégis az idő matériájából dolgozik – e megállapítás különösen érvényes Aczél Géza hosszú szabadverseire, prózaverseire, melyeknek az emlékezéshez is közük van. Életdarabokból, látásdarabokból tevődnek össze ezek a nagyon érdekes, besorolhatatlan, különleges dikciókkal, retorikával bíró szerzemények. Aczél Géza sokat foglalkozott a magyar avantgárddal, e verseknek ilyen hozadékuk is van. Megvan a maguk ritmikája, néhol mesteri és váratlan rímekkel találkozhatunk. Irónia és önirónia jellemzi őket, úgy éreztem, hogy a költő szeretne elveszni műveiben, melyek speciális tördelést igényelnek – és a képversek világát is megidézik ezzel – mondta a Látó főszerkesztője, majd Aczél Géza felolvasása után átadta a szépirodalmi folyóirat idei nívódíjait.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Kötetben a Minerva három évtizede
1920-as megalakulásától 1948-ban bekövetkezett államosításáig követi nyomon a Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet történetét az az igényesen kivitelezett kötet, amelyet tegnap délután mutattak be a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében.
„Tibori Szabó Zoltán, a bevezető tanulmány szerzője fáradságot nem ismerő forráskutatással fordította a tények nyelvére azt az akarást, amelyet Kós Károly 1921-ben megfogalmazott: »Dolgozni kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.«” – hangzott el Dávid Gyula irodalomtörténész méltatásában. A bibliográfiai rész összeállítása Újvári Mária munkáját dicséri, aki tételekre lebontva, statisztikákba foglalva tárja az érdeklődők elé a Minerva közel harminc évének eseményeit. Kántor Lajos irodalomtörténész és Nagy Péter, az Idea Nyomda igazgatója a könyv tanulságos, hiánypótló jellegéről beszélt a bemutatón.
(F. ZS.)
Szabadság (Kolozsvár)

Ahol az írott szó bölcsőre talált – A kolozsvári Minerva története és bibliográfiája (1920–1948)
A romániai magyarság kiemelkedő szellemi műhelyeként szolgált 1920 és 1948 között a Minerva Irodalmi és Nyomdaipari Műintézet, tankönyvek, irodalmi művek, folyóiratok kiadása fűződik a nevéhez. Itt jelent meg többek között az Erdélyi Szépmíves Céh legtöbb kötete és a világháború utáni első román lexikon, az 1000 oldalas Minerva Enciclopedia Română, folyóiratok közül pedig a Pásztortűz, a Jóbarát, az Erdélyi Helikon, később az Ellenzék, az Esti Lap és a Keleti Újság is. Közel harminc éven át, megalakulásától államosításáig követi nyomon a kiadó- és nyomdavállalat szerteágazó tevékenységét A kolozsvári Minerva története és bibliográfiája (1920–1948) című kötet, amelyet pénteken délután mutattak be a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében.
Kós Károlytól vett gondolattal – „Dolgozni kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk” – fűzte egybe a két Minerva történetét a kötet szaklektora és az előszó szerzője, Dávid Gyula. Az irodalomtörténész nem vehetett részt a könyvbemutatón, a könyvről írt és a bemutatóra eljuttatott méltatását Kerekes Edit, a Szabadság főszerkesztő-helyettese olvasta fel. Elhangzott: 1918 után ebből az akaratból jött létre a Minerva, a bevezető tanulmány szerzője, Tibori Szabó Zoltán pedig fáradságot nem ismerő forráskutatással fordította a tények nyelvére ezt az akarást.
A Minerva Irodalmi és Nyomdaipari Műintézet létrejötte kapcsán szó esett azokról a kisebbségi magyarokról, „akik felismerték, hogy a megmaradás nélkülözhetetlen tényezője a szellem, s a betűkből szavakká, mondatokká, könyvekké szerveződött szellem számára nélkülözhetetlen egy független, pontosabban a közösségtől függő, gazdaságilag is szilárd nyomda”. Felelős kiadók, szerkesztők, nyomdavezetők és nyomdászok áldozatos munkájával teljesedhetett ki az alapítók szándéka – abban a tekintetben is, hogy „az első kisebbségi korszak magyar tanulói legnagyobb részt a Minerva által kiadott, gondosan és egységes koncepció szerint szerkesztett, színvonalas tartalmú tankönyvekből szerezték meg »az élethez« szükséges tudást”, jellemezte Dávid Gyula.
Utalt továbbá arra is, hogy a könyv bibliográfiai részében tételekre lebontva, statisztikákba foglalva található meg mindaz, ami a Minervát jelentette 1919 és 1948 között – a 2832 tételt tartalmazó bibliográfia összeállítása Újvári Mária pontos, körültekintő munkáját dicséri, aki 2010 óta vezeti a Minerva Archívumot.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Minőség, érték és hagyomány a BMC tárlatán
– Kétségtelen, hogy minden kiállításmegnyitó ünnep: a résztvevőknek, az alkotóknak, s ünnep a közönségnek is.
A mostani alkalom viszont ennél is több, hiszen ötödszörre jelentkezünk a Minervában, amely időközben második otthonunkká vált – hangsúlyozta Németh Júlia műkritikus, a Barabás Miklós Céh (BMC) alelnöke csütörtökön délután a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében. Köszönetet mondott Tibori Szabó Zoltánnak, az egyesület elnökének, amiért ezúttal is befogadták a céh kolozsvári csoportjának hagyományos értékfelmérő tárlatát, majd emlékeztetett: tavaly ünnepelték Farkas utcai székházuk megnyitásának tizedik évfordulóját. A patinás műemlék épületben sok egyéni és kamarakiállítást szerveztek az évek során, ám a társaság közben számbelileg megszaporodott, jól jött, hogy a Jókai utcai kiállítótérben helyet kínáltak nekik. A házigazda, Tibori Szabó Zoltán reményét fejezte ki, hogy lesz folytatása a hagyománynak, és a magyar kultúra napja környékén még sokszor vendégül láthatjuk a művészeket.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Dr. Úry Előd kapta a Korunk Kulcsát
Mecénási tevékenysége elismeréseként dr. Úry Előd fogorvos, a Soproni Erdélyi Kör elnöke vehette át a Korunk éves díját, a Korunk Kulcsát tegnap este a Minerva Művelődési Egyesület székházában, a folyóirat alapításának 90. évfordulójára szervezett ünnepségen.
Kántor Lajos, a Korunk Baráti Társaság elnöke felidézte, hogy Úry Előd 1990 márciusában telepedett át családjával Magyarországra, ugyanakkor arra is utalt, hogy ő az első orvos, aki a 2004 óta évente átadott elismerést megkapja. Az est folyamán Tibori Szabó Zoltán, a Minerva elnöke és Kovács Kiss Gyöngy, a Korunk főszerkesztője elevenítette fel a folyóirat történetének fontosabb mozzanatait, Albert Csilla, Bogdán Zsolt, Dimény Áron és Györgyjakab Enikő színművészek előadásában pedig az elmúlt 90 év terméséből hangzottak el szövegek. A zenei pillanatokról a Concordia vonósnégyes gondoskodott, amelynek tagjai Orbán György Öt madrigálját tolmácsolták.
F. Zs. Szabadság (Kolozsvár)

Korunk 90 – híd az egyetemes és erdélyi magyar kultúra között
A jövőhöz, fiaihoz, unokáihoz, az új nemzedékekhez, valamint az olvasáshoz, az erdélyi magyar kultúra megismeréséhez, terjesztéséhez és támogatásához vezető kulcsnak nevezte dr. Úry Előd fogorvos a Korunk elismerését, amelyet hétfőn este vehetett át Kovács Kiss Gyöngy főszerkesztőtől és Kántor Lajostól, a Korunk Baráti Társaság elnökétől. A Korunk Kulcsát a Minerva Művelődési Egyesület székházában, a folyóirat 90. születésnapjára szervezett ünnepségen adták át; az est folyamán színművészek előadásában hallgathattunk meg olyan szövegeket, amelyek az évek során megjelentek a Korunkban.
Az egybegyűlteket Tibori Szabó Zoltán, a Minerva elnöke köszöntötte, aki az egyesület és a Szabadság, valamint a Korunk között ápolt jó viszony mellett az 1926-ban alapított folyóirat történetének néhány fontos mozzanatát is felelevenítette. Mint mondta, Dienes László azzal a szándékkal indította útjára a Korunkot, hogy az kritikai, baloldali, európai kitekintésű lap legyen, amely bemutatja és elgondolkodik a marxista filozófián és annak kritikáján. Termékeny 14 év után, 1940 augusztusában tiltották be a magyar hatóságok, majd 1957 februárjától ismét megjelenhetett – „az akkori főszerkesztő, Gáll Ernő, aki szintén baloldali gondolkodónk volt, Balogh Edgár részvételével, a szerkesztőség tagjainak hozzájárulásával folytatta ezt a baloldali, kritikai hangvételű, társadalomtudományi jellegű folyóiratot”. Gáll Ernő fokozatosan teret biztosított a haladó polgári elemeknek is, többek között Mikó Imre, László Dezső és Venczel József közölt a lap hasábjain, amely egyre inkább hozzájárult a különböző nézőpontok közötti párbeszéd megteremtéséhez. – 1990 után, Kántor Lajos vezetésével is folytatta ezt a fajta párbeszédet, megkerülhetetlen az a munka és teljesítmény, amit a Korunk az elmúlt negyedszázadban letett az erdélyi magyarság asztalára. Színvonalas folyóirat, amelyre büszkék lehetünk – hangsúlyozta Tibori.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Fiatal művészek kiállítása a Minerva Galériában
Tripon Rául, Lőrincz Jonatán és Gábor Barna kiállítása nyílt meg csütörtök este a Minerva-ház alagsori galériájában.
A három fiatal kiállítóművész a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem diákja. A főképpen fiatalokból álló nagyszámú közönséghez házigazdaként Tibori Szabó Zoltán szólt, azt követően a tárlaton látható alkotásokat, a kiállított munkákat készítő Gábor Barna és Tripon Rául szobrászok, illetve Lőrincz Jonatán fotóművész tevékenységét Kolozsi Tibor szobrászművész, egyetemi tanár méltatta. Úgy vélekedett, hogy a szobrászati, grafikai és fotóművészeti alkotásokat a mozgás, a dinamikus és folyamatos változás gondolata köti össze, s innen ered a kiállítás címe is: emerge, perceive, react (megjelenés, érzékelés, reagálás). A rendezvényen a három ifjú művész saját gondolatait is megosztotta a közönséggel, és röviden alkotási felfogását is ismertette. A kiállítás március 11-ig, munkanapokon, 10–15 óra között tekinthető meg (Jókai/Napoca utca 16. szám). Szabadság (Kolozsvár)

A kolozsvári Minerva sajtófotó archívuma
A napilapok szerkesztőségeiben folyamatos munka folyik, s az idővel, a testet-lelket próbára tevő határidővel küszködő munkatársak nehezen vehetők rá akár csak arra is, hogy íróasztalaikon, fiókjaikban vagy szekrényeikben rendet teremtsenek. A folyamatos hajsza miatt azonban olyankor is, amikor ez netán megtörténik, az újságíróknak aligha van idejük arra, hogy a felgyűlt anyagokat, kéziratokat, fotókat szortírozzák, és az utánuk jövők vagy éppen az utókor számára gyűjteményekbe rendezzék. Általában, minden a szemétkosárba kerül, válogatás nélkül.
Más a helyzet a fotóriporterek esetében. Őket ugyanaz az idővel folytatott állandó verseny tanította meg arra, hogy a fényképeik negatívumait tanácsos elraktározni, hiszen a szerkesztőségben menetrendszerűen előálló hisztérikus állapotok közepette nemegyszer szükségesnek mutatkozik régi felvételek gyors elővarázsolása. Ahhoz azonban, hogy valamit könnyen meg lehessen találni, bizonyos rendre, rendszerre van szükség. Ha ez létezik, azonnal könnyebb egy portrét, valamelyik középület néhány évvel korábbi fotóját, esetleg valamikor egymáshoz tartozónak látszó emberek csoportképét, bármit, elővarázsolni. Így aztán a fotóriporterek többsége saját házi archívumot alakított ki, és a felvételeinek negatívumait abban tárolta.
Nem volt ez lényegében véve másképpen a kolozsvári napilapok esetében sem. Kéziratokat nem helyeztek el ugyan levéltárakban, azokat rendszerint megsemmisítették, csupán a gazdasági akták, iratok és bizonylatok legfontosabbjai maradtak meg jó esetben... és olykor a sajtófotók egy része is.
Persze, a második világháború vége előtt a napilapok fényképeket nemigen közöltek, ez inkább a 20. század második felében jött divatba, így nem meglepő, hogy a nagyobb fotófondok ebből az időszakból származnak.
Sajnos elvesztek vagy legalább is nem bukkantak még elő a nagy kolozsvári fotóműtermek és -műhelyek negatívumai, és félő, hogy most már nem is fognak.
Tibori Szabó Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)

Könyvturi és élőkönyvtár ma, a Kaszinóban!
A papír alapú olvasás népszerűsítését és a sztereotípiákkal való szembesülést tűzte ki céljául Kolozsváron a Könyvturi | élőKönyvtár idei kiadása. Az egész napos eseményt második alkalommal rendezik meg, ma, a sétatéri Kaszinó épületében. A szervezést az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, a Báthory István Alapítvány és a NonStop Office végzi, a Perspektíva és Campus diákújságok közreműködésével.
A rendezvény mottója – Nézz szembe a félelmeiddel és találkozz személyesen a sztereotípiáiddal! – arra ösztönzi az érdeklődőket, hogy ne mulasszák el a lehetőséget, hogy különbözőségükről, félelmeikről nyíltan beszélő emberekkel találkozzanak. Ezeket az élőkönyveket többek között a cigány, a feminista, a fogyatékossággal élő, a zsidó, a szőke nő, a nyugdíjas testesítik meg. Emellett a politikai, kulturális életben és a szórakoztató iparban tevékenykedő „lapoznivalók” között jelen lesz Dimény Áron színész (15–18 óra között), György Botond humorista (10–16), Hegedüs Csilla műemlékvédő (), Horváth Anna alpolgármester (18–20), Magyari Tivadar író (17–20), Tibori Szabó Zoltán újságíró (10–13).
Szabadság (Kolozsvár)

Közeleg a kolozsvári könyvhét
Május 12–15. között a könyveké, kultúráé lesz a főszerep a 6. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten, az RMDSZ ügyvezető elnöksége, a Romániai Magyar Könyves Céh, valamint a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése szervezésében. Idén is színes, változatos programmal szólítanak meg min-den generációt: a könyvvásár, workshopok, színházi előadások mellett kiállítás, gyermekprogramok, slam poetry és további gazdag felhozatal várja az érdeklődőket. Nem maradnak el az író- olvasó találkozók sem. A meghívott szerzők között szerepel Varró Dániel, Péterfy Gergely, Farkas Wellmann Endre, Magyari Tivadar.
"A Fogoly utca a találkozások helyszíne lesz" – mutatott rá Csomos Éva-Zsuzsánna főszervező, az ügyvezető elnökség munkatársa, majd hozzátette: "igyekeztünk a könyves események, író-olvasó találkozók mellett olyan programokat is szervezni, amelyek mindenkihez szólnak. Kicsik és nagyok, családok és barátok meghitt, kellemes környezetben kapcsolódhatnak ki, szórakozva fogyaszthatnak kultúrát, magyar könyveket, valamint a magyar identitásukat is ápolhatják. Nem engedhetjük, hogy ez veszélybe kerüljön, hogy értékeink elhalványulása biztonságérzetünket is megrendítse".
H. Szabó Gyula, a Romániai Magyar Könyves Céh alelnöke a neves szerzőkhöz kapcsolódó évfordulókra hívta fel a figyelmet, amelyek köré megemlékező eseményeket szerveztek. "Tavaly Makkai Sándorra, tavalyelőtt Bánffy Miklósra emlékeztünk, idén Tamási Áron a főszereplő, halálának 50 éves jubileuma alkalmából. Úgy gondoljuk, elég nagy írónk ő ahhoz, hogy felfigyeljünk rá a könyvhéten. Nem a szépíró Tamásira, a közéleti szereplőre figyelünk elsősorban" – jelentette ki H. Szabó Gyula, majd rámutatott: "Szilágyi Domokos Öregek könyvével kapcsolatban műfordításokkal, szakmai fordításokkal és a szerző halálának 40. évfordulójával is foglalkozunk, a könyvhét előtt pedig a Kolozsvári Állami Magyar Színház műsorra is tűzte a költeményt. Megemlékezünk Méhes György születésének 100. évfordulójáról is. Idén lesz nulladik napja is a rendezvénynek, 11-én este Kulin Ferenc lesz Mile Lajos főkonzul vendége".
A programot, újdonságokat Ferencz Blanka programkoordinátor, az ügyvezető elnökség munkatársa ismertette: "fő célunk az irodalom népszerűsítése, de szeretnénk, ha mindenki megtalálná a számára megfelelő programot, legyen az slam poetry, színházi előadás, gyermekfoglalkozás vagy könyvbemutató. Úgy válogattuk össze a felhozatalt, hogy különlegességeket, értékes időtöltést nyújtsunk a közönségnek".
A könyvhetet május 12-én, csütörtök délután nyitják, majd Péterfy Gergellyel találkozhat a közönség, este Politikus elődeim – Bánffy Miklós és Domokos Géza címmel Markó Bélával beszélget Tibori Szabó Zoltán és H. Szabó Gyula. A kikapcsolódni vágyók Jazzybirds-koncerten és slam poetry előadáson szórakozhatnak.
Május 13-án, pénteken Varró Dániel tart közönségtalálkozót, Tamási Áron munkásságára emlékkonferencián tekintenek vissza, a Váróterem projekt pedig előadja Parafabulák és Bánk bán előadásait. Emellett Jancsik Pál, Király László és Fekete Vince is bemutatják köteteiket, este pedig a Vecker, valamint ByeAlex és a Slepp koncertezik.
Szombaton, május 14-én a Zurboló Táncegyüttes, a Garabonciás és a Bagossy Brothers Company lépnek fel, az irodalomkedvelők pedig Farkas Wellman Endrével, Magyari Tivadarral, Kabai Lóránttal, Csider István Zoltánnal, Lukáts Istvánnal találkozhatnak, de fordítói kollokviumon is részt vehetnek, valamint Szi-lágyi Domokos emléke előtt tiszteleghetnek.
Vasárnap, 15-én a könyvvásár mellett fiatal írók tartanak kerekasztal-beszélgetést.
A fentiek mellett irodalmi élőkönyvtár, a Homokkönyv című kiállítás, három tematikus séta, az Életfa Családsegítő Egyesület gyermekfoglalkozásai, interaktív jam session (örömzenélés), valamint a slam poetry előadói által szervezett workshop várja az érdeklődőket.
Idén az egész Fogoly utcát elfoglalja a könyvhét, a kiadók standjai és a színpad között kávéházi sátrat, gyereksátrat is állítanak a szervezők, de a Minerva Ház Cs. Gyimesi Éva-termében, a Kolozsvár Társaság székházában, az Erdélyi Múzeum Egyesületnél, a Báthory István Elméleti Líceumban, a Bulgakov irodalmi kávéházban, valamint a K+ közösségi térben is lesznek előadások.
A program és a meghívottak névsora folyamatosan bővül.
További információk a www.unnepikonyvhet.ro oldalon találhatók.
Népújság (Marosvásárhely)

Három ember, három kor – ugyanazok a dilemmák
Bánffy Miklóstól Domokos Gézán át Markó Béláig
A 20. századi romániai magyarság két jelentős személyiségét, gróf Bánffy Miklóst és Domokos Gézát, az RMDSZ első elnökét hasonlították össze azon a csütörtök esti kolozsvári kerekasztal-beszélgetésen, amelyen Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke és H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója beszélgetett Markó Béla volt RMDSZ-elnökkel. A Minerva Művelődési Egyesület székhelyén zajló eszmecserén kiemelték a három politikus életpályája közötti hasonlóságokat és különbségeket, de aktuálpolitikai kérdések (autonómia, önkormányzatiság, parlamenti demokrácia, etnikumközi viszonyok) is felmerültek.
„Két olyan politikus elődről van szó, akikhez Markó Béla viszonyíthatta önmagát, mind az adott helyzetet, mind pedig a cselekedeteket illetően” – vezette fel a beszélgetést Tibori Szabó Zoltán, átadva a szót Markó Bélának. Az RMDSZ volt elnöke szerint első látásra különösnek tűnik Domokos Gézát Bánffy Miklóshoz viszonyítani, hiszen Bánffy Miklós arisztokrata, monarchista politikus volt, míg Domokos Géza származásában, indulásában és későbbi politikai krédójában is más programot látszik képviselni. Kettőjüket viszont összekapcsolja a politika módszertana, eszköztára. Amikor pedig lehetőségük volt, használták is ezt a többség-kisebbség viszonyának rendezése érdekében – fejtette ki Markó Béla.
„Két teljesen különböző személyiségről, más politikai iskoláról van szó. Bánffy Miklós és Domokos Géza más politikai közegben dolgoztak, politizáltak. Sokszor az volt a benyomásom, hogy Domokos politikusalkat volt kiadóigazgatóként is. Politikai értelemben ő tartotta a hátán ezt az intézményt, amelynek üzemeltetésében utolérhetetlen bajnok volt. Domokos nem akkor lett politikus, amikor az RMDSZ elnöke lett, hanem már azelőtt 25 évvel, amikor nem lehetett ellenzéki, és a kor zsargonjában kellett érvelnie. Meggyőző ember volt, aki az 1989 utáni feszült, nyársat nyelt politikusi világban könnyeden társalgott. Domokos például sokkal jobban érezte a román közeget, mint Bánffy. Fel kell tennünk azonban a kérdést: háttérszálakat húzogató politikus volt?” – vetette fel H. Szabó Gyula.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Deák Ferenc dokumentumfotói a Minervánál
Neves kolozsvári személyiségek – írók, költők, művészek, újságírók, a tudomány különböző területein tevékenykedő szakemberek – arcképei tekintenek vissza az érdeklődőkre tegnap óta a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében, Deák Ferenc dokumentumfotó-kiállításán.
A Tibori Szabó Zoltán Minerva-elnök szavai szerint „a New Yorkban lakó, de Kolozsváron élő” fényképész 1960 és 1965 között az Igazság napilap fotóriportere volt; abban az időszakban készítette portrésorozatát, amelynek ezúttal körülbelül a tíz százalékát, nyolcvan felvételt tárt a nagyközönség elé. – Ma vagyok 75 éves, és nagy öröm számomra, hogy itt lehetek – hangsúlyozta a művész, Murádin Jenő művészettörténész pedig néhány anekdotát osztott meg a megnyitó résztvevőivel. A tárlat június 10-ig, munkanapokon 11 és 16 óra között látogatható a Jókai/Napoca utca 16. szám alatt.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Egykori kolozsvári portrék
Kolozsváron, a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében, Deák Ferenc „Egykori kolozsvári portrék” címmel igen figyelemre méltó közönség előtt megnyitotta dokumentumértékű kiállítását. Jelenleg az Amerikai Egyesült Államokban, New Yorkban élő fotóművész 1960 és 1965 közötti időszakban az Igazság napilap fotóriportere volt.
Amikor nem tudta elviselni a kommunista korszak „aranykorát,” kivándorolt. A lehetőségek hazájában bizonyította, a fotó nemzetközi nyelvét tökéletesen ismeri, amint a mostani látogatása alkalmával példa értékűen nyomatékosított. Kolozsvári munkásságának saját szavaival megfogalmazva: „egytízedét tárta az érdeklődők elé”. Analóg fotók hitelesen mutatják be azokat, akik a hajdani műtermébe betértek. A képek csoportosítása mesteri. Egy rámába került Valeriu L. Bologa professzor és Jancsó Elemér, professzor. 80 kép az akkori kor értelmiségének egy sajátos szegmentumát öleli fel. A kiállítás megnyitása alkalmából bevallotta, a baráti köre nagyon megritkult. Sokan elhalálozottak, de még többen Magyarországon, néhányan Erdélyben élnek. Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke a kiállítást megnyitó beszédében kiemelte, Deák Ferenc New Yorkban lakik, de tulajdonképpen Kolozsváron él. A kolozsvári kiállításon a munkásságának, 10%-át mutatta be. Ezeknek a képeknek a negatívjait a Minerva Alapítványnak ajándékozta. A Deák- gyűjteményt digitalizálják, és közzéteszik a minerva.org.ro honlapon, ami a hozzáférési lehetőséget biztosít. Mint ismeretes, az Igazság és a Făclia fotóriportereinek, 1955 és 1993 közötti időszakban, készített fotóit, így a Deák Ferenc képeit is digitalizálják, a honlapon közlik. Tibori köszönetét fejezte ki, hogy a Minerva-házat választotta a kiállításához és az értékes adományért. A kiállított művészi portrék neves személyiségeket plasztikuson örökítenek. A teljesség igénye nélkül, sorolnék fel néhány személyiség nevét, akit megörökített a fotóművész: Horváth Béla, Rodica Popescu, Köllő Béla, Orosz Lujza, Albert Júlia színművészeket, Pálfi Mircea, Dózsa Mária, László Ferenc, Reisz Katalin az Igazság munkatársait, Ruha István hegedűművészt, Balogh Edgár, Fodor Sándor írókat, költőket- Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár.
Nem felejtette el a hazai tájakat
Deák Ferenc bevallotta, nem tudja elfelejteni a hazai tájakat. S nem felejtette el a román nyelvet sem. Interneten, nyomon követi az itteni életet. Minden érdekli, ami itt történik. Ebben segít a digitalizált felhasználási lehetőség. Nem állt szándékában, hogy kiállítsa a portrékat. Dokumentum jellegű kiállításnak tekinti, egy fajta társadalmi találkozásnak. A lényeg az, hogy munkásságát, minél többen megismerjék. Egy vergődő lélek képi nyelven való megnyilvánulását csodálhatja meg a látogató, amely ma már csak képi megnyilvánulásban található meg.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Könyv a múltról a jövőnek Tibori Szabó Zoltán és Újvári Mária tollából
Ha semmi egyebet nem tett volna a Kolozsvári Minerva Művelődési Egyesület elődje, az 1919-ben kezdeményezett és 1920-tól már eredményesen működő Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet mint hogy megjelentette Kós Károly Országépítőjét és Varju nemzetségét, kiadta az Erdélyi Szépmíves Céh köteteit, az Erdélyi Helikont és elindította a Reményik Sándor és Dsida Jenő nevéhez fűződő Pásztortüzet, neve akkor is kitörölhetetlenül beépült volna a magyar művelődéstörténetbe.
A monda szerint hatalmas égi háború és mennydörgés közepette pattant ki apja fejéből a bölcsesség, a tudomány és a művészet istennője, Minerva, s a múlt század eleji hatalmas világégést és impériumváltozást követően, mondhatni mennydörgésszerűen pattant ki az anyaországtól elszakított, identitásukat megőrizni óhajtó erdélyi magyarok fejéből is az ő nevével fémjelzett kolozsvári magyar kiadó- és nyomdavállalat. A kisebbségi sorba jutott nemzetrész ösztönös, spontán védekezési mechanizmusának köszönhetően, de ugyanakkor egyfajta felismert szükségszerűségként is. Hiszen mi más, ha nem éppen az anyanyelvi kultúra, az oktatás, az irodalom, a tudomány és a művészet védhetné meg leginkább a merőben megváltozott és nem éppen kedvező körülmények közé csöppent erdélyi magyarságot.
Ennek a tudatában született meg az alapítók, ötszázötvenhárom erdélyi, bánsági és partiumi magánszemély, jeles értelmiségiek, az arisztokrácia és tehetősebb polgári családok tagjainak az alaptőkét biztosító anyagi hozzájárulásával a Minerva. A már működő vállalatba néhány évvel később az egyházak is beszálltak. A műintézet olyan szellemi műhely és prosperáló vállalkozás volt, amely első időszakában 1920 és 1940 között, majd 1940-től 1948-as államosításáig „a legnagyobb teljesítményű erdélyi magyar kiadó- és nyomdavállalatként” eredményesen járult hozzá a magyar irodalom, sajtó, tudomány, művészet, ismeretterjesztés és nem utolsósorban oktatás fejlődéséhez.
Tibori Szabó Zoltán, Újvári Mária: A kolozsvári Minerva története
Szabadság (Kolozsvár)

Születésnap – Szilágyi Júliának, 80. születésnapjára
„Titkoljam, mit szenvedtem, értetek?
Nem titkolom: hogy ti se féljetek!”
(Illyés Gyula: Bevezető)
A papírjai sosem voltak rendben.
Akkor sem voltak rendben, amikor 1944 tavaszán, nyolcévesen, a nácik elől menekülve, édesanyjával és családjának több más tagjával, tiltott határátlépés nyomán, a Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyből átszökött Romániába. És akkor sem, amikor az őt ért traumáért az eszeveszett faji üldözés elkövetőitől kárpótlást kellett volna kapnia, ám ehelyett az nyert újhatalmi megállapítást, hogy a papírjai nincsenek rendben, a kárpótolhatósági minőséghez nem szenvedett eleget, és következésképpen semmilyen kompenzációra nem jogosult.
A papírjai talán azért nincsenek rendben, mondom most, csak így, unter uns gesagt módra, mert soha nem arra összpontosított, hogy a papírjai rendben legyenek, és ehelyett inkább azzal törődött, hogy megértse a környezetét, jobbá tegye a világot, amelyben él, és az emberi gondolattal, ha az elvetemült, ordassá vált, szembeszálljon. Nem kizárt, sőt, nagyon is valószínű, hogy éppen annak köszönhetően vált kitűnő esszéíróvá, az esszéírás tanítómesterévé, mert a filológiai precizitás által a papírok háza táján megkövetelt renddel már életének korai időszakaitól fogva hadilábon állt.
Tibori Szabó Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)

Megrajzolt értékeink a Minerva székházában
Művészettörténészi végzettségét ötvözte rajzkészségével – avagy saját megfogalmazása szerint a rajzolási hóborttal – Kelemen Albert Kálmán, ennek a folyamatnak az eredményeit tárja az érdeklődők elé tegnap óta a Kolozsvári Minerva Művelődési Egyesület székhelyén.
Az épületgrafikákat, városi látványképeket és más grafikákat felvonultató Megrajzolt erdélyi értékeink című kiállítást, akárcsak az alkotó 1999-es Kolozsvári bemutatkozó tárlatát, Tibori Szabó Zoltán, a Minerva elnöke nyitotta meg. Hangsúlyozta: az utóbbi években kialakított művészi világ középpontjában a műemlék jellegű épületek megörökítése áll. Olyan jelentős erdélyi művészek nyomdokaiba lépett ezáltal Kelemen Albert Kálmán, mint Kós Károly, Debreczeni László, Varga Nándor Lajos, Köpeczi Sebestyén József, Vámszer Géza, ifjabb Cseh Gusztáv és mások. A tárlat augusztus végéig, munkapokon 10 és 15 óra között tekinthető meg a Minerva-házban, a Jókai/Napoca utca 16. szám alatt.
Szabadság (Kolozsvár)

Épített örökségünk művészi grafikákon
Kelemen Albert Kálmán kiállítása a Minerva-házban
Kelemen Albert Kálmán munkáival második alkalommal találkozik a Kolozsvári közönség, ezúttal a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva kiállítóterében
Első Kolozsvári tárlatát, több mint 17 évvel ezelőtt, 1999 májusában, a magyar színház előcsarnokában láthattuk. Akkor még egyetemi hallgató volt, és nagyon dekoratív, a múlt század elejének kávéházi-színházi, mondén ízű, kissé ironikus grafikáit állította ki. Már akkor látni lehetett, hogy foglalkoztatja a múlt, de nem nosztalgiázó jelleggel, hanem abban a jelenre is érvényes tanulságokat keresve.
Akkori kiállításmegnyitóján azt mondtam, hogy munkáiban „az embert fürkészi, a társadalom színeváltozásait, úgy, mintha minden egyes pillanatot, valamennyi mozdulatot rögzíteni szeretne”. A tematikája – tettem akkor hozzá – olyan művészek attitűdjéhez közelítette, mint például George Grosz vagy pedig Otto Dix, de nem rejtette véka alá azt sem, hogy Henri Toulouse-Lautrec, William Hogarth, később pedig Heinrich Zille és Faragó Géza művészete is hatott rá. Ezekből a korai munkákból is lehet látni néhányat ezen a mostani kiállításon.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN
Szabadság (Kolozsvár)

Adalékok a Kolozsvári zsidóság múltjához
A Kolozsvári Zsidó Hitközség idén ötödik alkalommal szervezi meg az Adalékok a Kolozsvári zsidóság múltjához szimpóziumot, ezúttal Zsidó személyiségek a Kolozsvári orvoslásban címmel.
A rendezvénynek a Művészeti Múzeum Tonitza terme ad otthont szeptember 27-én az alábbi program szerint: 9.30 Köszöntő beszédek, az Adalékok a Kolozsvári zsidóság múltjához tanulmánykötet bemutatása; 10.30 Dr. Johanan Vass: Zsidó orvosok Kolozsváron a két világháború között és után; Prof. Dr. Liviu Rotman: Romániai zsidó orvosok tevékenysége a 19. és 20. század fordulóján, Dr. Lya Benjamin : Iuliu Barasch koncepciói a zsidó modernitásról; moderátor: Prof. Dr. Gyémánt László; 12.00 Iulia Deleanu:Educaţie particulară c. könyvét bemutatja Lucian Nastasă-Kovács; 12.30: Dr. Lőwy Dániel: A zsidó orvosok sorsa a holokauszt idején, Prof. Dr. Lucian Nastasă: Zsidó diákok a Kolozsvári Ferenc József egyetem orvosi karán (1872-1918); moderátor: Prof. dr. Liviu Rotman; 16.00 Dr. Gaal György : Dr. Pál Steiner, az urológiai sebészet kezdeményezője, a Kolozsvári zsidó kórház első igazgatója, Dr. Herman Berkovits: Románia tiszteletbeli konzulja Izraelben: Izraeli–román kapcsolatok az egészségügyben; Dr. Tibori Szabó Zoltán: Izsák Sámuel, az erdélyi orvostudomány és gyógyszerészet történésze (1915–2007); moderátor: Prof. Dr. Lucian Nastasă-Kovács. 17.45: A Kolozsvári zsidó orvosok listájának bemutatása (a beszélgetés moderátorai: Dr. Johanan Vass és Ghiţă Andrea Julika), 18.30: a Flauto Dolce együttes koncertje (Majó Zoltan, művészeti vezető, furulya, Szabó Mária, furulya, Miklós Noemi, csembaló, Mihaela Maxim, szoprán)
Szabadság (Kolozsvár)

Közösen megélt médiamúlt – a Szabadság 26 évéről
Három interjúval jelentkezett Ferencz Zsolt kollégánk a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) által meghirdetett A közösen megélt médiamúlt című pályázatra. A Szabadság elmúlt huszonhat évét, és főleg a lapalapítás kezdeteit igyekezett megmutatni olyan kollégákkal beszélgetve, akik már a kezdetektől az újságnál dolgoztak.
Interjúalanya volt Dózsa Sándor egykori szerkesztőségi titkár, majd „tisztafej”, továbbá Tibori Szabó Zoltán, Újvári Ildikó és Székely Kriszta – személyes benyomásaikkal, emlékeikkel, történeteikkel tarkítva elevenedik meg a Szabadságnál átélt közös médiamúlt.
Az első díjat nyert pályamunkából a Dózsa Sándorral készült beszélgetést mai lapszámunkban kezdjük el közölni, majd a következő időszakban folytatásokban olvashatják lapunk hasábjain.
Szabadság (Kolozsvár)

Tizenhárom év a Szabadságnál, tizenhárom év távlatából
Dózsa Sándor: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam”
FOLYTATÁS OKTÓBER 1-JEI LAPSZÁMUNKBÓL
– Aztán szépen lassan elkezdtek „beszivárogni” a fiatalok is az új laphoz, a jelenlegiek közül például Újvári Ildikó, Székely Kriszta, és persze a Campusosok is akkortájt érkeztek a szerkesztőségbe. Milyenek voltak az első lépések?
– Újvárinak könnyű volt a besimulása, mint jogász, úgymond átvette a korábbi jogász munkakörét. Azelőtt Podhrádszky László intézte a jogi rovatot, csak amikor elkerült parlamenti képviselőnek, már nem tudott ezzel foglalkozni. Külön rovatként működött az olvasókkal való kapcsolattartás, a levelezések miatt ez nagyon erős volt akkoriban. Újvári Ildikó egybevonta ezt a két pólust, és jól is csinálta. Kriszta is nagyon ügyesen besimult, előbb korrektorként dolgozott a nyomdában, aztán később bekerült a szerkesztőségbe. Jó néhányszor hazakísértem; a Szentegyház utcában lakott, és én többnyire megvártam, hogy ne kelljen egyedül mennie, akkor már nem biztosítottak szolgálati autót. Mindig is nagyon tiszteltem és tisztelem, szimpatikus ember. Hiányolom, hogy mostanában keveset ír, vezércikket inkább, szívesen olvasom az írásait.
– Az egykori Campus-szerkesztők közül a legtöbben szívesen emlékeznek vissza azokra az évekre, amikor hétről hétre összeállították a diákmellékletet a Szabadságnál, s még ha nem is maradtak mind ezen a pályán, büszkeséggel nyugtázzák, hogy anno ők is Campusoztak, meghatározó élmény volt tehát a számukra. A kezdeményezők, Branea Róbert és Tibori Szabó Zoltán mellett érdemes megemlíteni ebben a tekintetben Balló Áron nevét, aki később főszerkesztője volt a Szabadságnak, valamint a Horváth Istvánét, a Magyari Tivadarét – folytathatnánk még a felsorolást, szerencsére mind a mai napig van utánpótlás. Kétségtelen, hogy egyfajta új szellemiséget vittek annak idején a szerkesztőség életébe, de nem is ragozom tovább a témát: hogyan csapódott ez le akkoriban, amikor még ön is ott dolgozott?
– Abban a szobában voltak, ahol a sportrovat működött, én pedig tisztafejként a szomszédos teremben olvastam az oldalakat. Nagyon szimpatikusak voltak, az a fiatalos beszédforma, a nevetések, úgy éreztem, új színt hoztak a szerkesztőségbe, valósággal a színfoltjai voltak, az emberi kapcsolatok tekintetében is. Elolvastam az anyagaikat, amelyek problémafelvetésükben és hangulatukban is egészen másnak tűntek, mint amit az újságíró kollégáktól megszoktunk, frissnek, újnak. Ez sokat jelentett, tisztelettel emlékezem vissza rájuk. Magyari nemrég meg is idézett valamelyik szövegében… Persze ők is „hibásak” voltak azért, hogy kedvesen fogadtuk, mert a szerkesztőségben jól érezték magukat, és látták, hogy a jelenlétük nincs a terhünkre. A szerkesztőség részéről Balló Áron foglalkozott velük. Szegény Áron, micsoda tragédia volt, hogy ilyen fiatalon elment… 
– Meghatározó személyisége volt a szerkesztőségnek Barta Éva is, aki 1975-től dolgozott az Igazságnál, majd 2011-ben vonult nyugdíjba a Szabadságtól. Négy éve hunyt el, de azt hiszem, mindannyian őrizzük ott belül azokat a kedves mosolyokat, kellemes pillanatokat, jó szavakat, amelyeket tőle kaptunk.
– Ó, persze. Az egyik régebbi munkatársunk, Székely Pali nevezte el Évát a titkárnők gyöngyének. Végigment a folyosón, és elkiáltotta magát: gyűűűűlééés! Roppant jópofa asszonyka volt.
– Amellett, hogy a korábbi kollégák nyugdíjba mentek, és a világ gyakorlatilag száznyolcvan fokos fordulatot vett a különböző technikai újítások révén, az olvasási szokások is megváltoztak, amihez a Szabadságnak is alkalmazkodnia kellett. Ami a külalakot illeti, legutóbb 2007-ben történtek változások, és azóta is ezt a formátumot követjük. Hogyan látja, mennyire nevezhető sikeresnek ez a jelenlegi kinézet, történetesen az első oldal, illetve érdekelne az is, mi a véleménye a jelenlegi lapszerkesztésről?
– Már akkortájt is jeleztem nekik, hogy egy sablon bevezetésével a címoldal elveszti a mozgásképességét, az érdekességét. Mi még az Igazság idejében, aztán egy darabig a Szabadságnál is törekedtünk arra, hogy kerüljük az ismétléseket, igyekeztünk mindig más megoldást alkalmazni. A fejléc alatti háromhasábos kép bemerevíti az első oldalt, s mivel már nem volt megfelelő hely a vezércikknek, ezért elköltöztették a hármasra. Aztán vannak ezek az utalások, beharangozók, amelyek felhívják a figyelmet egy-két belső oldali anyagra. Ez viszont nem viszi a lapot. Összességében, a szerkesztés kapcsán úgy érzem, hogy nincs meg a kellő összhang az oldalak között, ez történetesen abból fakad, hogy a különböző oldalakat különböző emberek állítják össze. Hajdanában az Igazságnál a főszerkesztő-helyettes a teljes lapot átolvasta, a-tól zet-ig, a titkár ugyanígy, emiatt egységesebb volt a lap.
– „Két évtized távlatából visszatekintve örömmel tölt el a tudat, hogy a lap, amelyet a sorsfordító történelmi események közepette elindítottunk, kiállta az idő próbáját, teljesítette elképzeléseinket, és minden feltétele adott, hogy még sokáig szolgálja olvasói, magyar közösségünk érdekeit” – fejtette ki Sanyi bácsi a Visszapillantás című írásban. A cikk születése óta lassan hét év telt el, és ön továbbra is hűséges olvasónk. Mire kellene leginkább odafigyelni jelenleg, hogy a lap közben ahhoz a hagyományhoz is méltó legyen, amelyet önök annak idején, a kommunizmusban, a nehézségek közepette is ébren tartottak?
– Ez a lap, amit 1989 decemberében elindítottunk, és szerencsére jól startolt, továbbra is csak előre és a fejlődés irányába kell hogy változzon, ez a legfontosabb. Bár konkrét kapcsolatom már nincs a szerkesztőséggel, nagyon kötődöm a Szabadsághoz, ahogy az előző laphoz is kötődtem, hiszen ott tanultam a mesterséget, megoldani a problémákat, legyőzni az akadályokat. A mai fiatalok számára hihetetlenül hangzik, amikor elmondom, hogy szinte ötven évig dolgoztam ugyanazon a helyen. Elviselni az újságírás rabigáját, a rengeteg helyzetet, amelyeket nem lehetett előre látni, majd bekövetkeztek, megtalálni a megfelelő lépést, hogy ne történjék valami katasztrófa vagy baj – ez mind-mind benne volt ebben az ötven évben, és persze a családom is, amely folyamatosan mellettem állt, támogatta, segítette a maradásomat. A feleségemmel harminc évig dolgoztunk ugyanazon a munkahelyen, ott ismerkedtünk meg, ennek megvoltak az előnyei és a hátrányai is. Mindent egybevetve, elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam. Sajnálom, hogy az utóbbi évek kiütöttek, és már nem tudtam tevőlegesen is közreműködni a lapért. Nehéz az öregkor, de azért érje meg, tapasztalja meg...
– Köszönöm, és hát ki tudja, mit tartogat még nekem is ez a szakma... Beszéljünk Tibori Szabó Zoltánról, aki László Ferenc és Orbán Ferenc biztatására hagyta ott 1988-ban a Hűtő- és Élelmiszeripari Kutató- és Tervezőintézetet, az ICPIAF-ot, és „igazolt át” az Igazsághoz, majd egyik alapemberként volt jelen a Szabadság születésénél. Mind a mai napig fontos szerepet játszik a szerkesztőség és a lapot megjelentető Minerva Művelődési Egyesület életében, emellett még rengeteg mindennel foglalkozik, eredményesen. Hogyan jellemezné őt?
– A Tehnofrig volt főmérnöke, Tenkei Tibor barátom mesélt nekem Tiboriról, még azelőtt, hogy a szerkesztőségbe került volna. Csak szuperlatívuszokban beszélt, főleg azt hangsúlyozta, hogy ilyen értékes emberek vesznek el, mert nincs lehetőségük bizonyítani. Nagyon sajnáltam, amikor a Szekuritáte célkeresztjébe került, és megfigyelték, majd őrizetbe vették – ezekről a dolgokról csak később értesültem, akkoriban nem volt szabad kérdezősködni. 1989. december 22-én, amikor megérkezett, nem hangoskodott, nem nyilvánított véleményt, egyszerűen nekifogott, tett-vett, írt, és napokon belül pótolhatatlan pólusává vált a szerkesztőségnek. Aztán elment Magyarországra, és közbenjárt annak érdekében, hogy a Szabadság számítógépeket, telefonokat kapjon, szóval csomó apróságra kiterjedt a figyelme. Jó szervező, a munkához való hozzáállása pedig példátlan. Értékes és sokoldalú, olyan ember, aki feltalálja magát egy-egy kérdés megoldásában.
A jelenlegi romániai viszonyok között, 26 évvel a rendszerváltás után, amikor folyamatosan azzal szembesülünk, hogy elvették, visszaperelték, újra perelik, szinte elképzelhetetlen, amit a Jókai utcai épület visszaszerzéséért sikerült tennie. Pedig megtette, szép csendesen, finoman, nem verte nagydobra, és lám, milyen szép eredményt ért el. Nagyon tisztelem, a tevékenységét látva sokszor mondtam már magamban: szerencséje a Szabadságnak, hogy van Tibori.
FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár)