A Volt Politikai Foglyok Szövetségének szeptemberi közgyűlésén döntés született: meg kell rendezni a kommunizmus perét. A szövetségünk Háromszék megyei tagjai politikai és civil szervezetek, magánszemélyek bevonásával aláírásgyűjtésbe kezd, amelyben követelik, hogy történjék meg a gyilkos kommunista terror bűneinek és bűnöseinek felelősségre vonása, elítélése. A lenini-sztálini terror romániai kivitelezői mindenrendű kiszolgálói jól élnek. Ha a nácizmus bűnei nem avulhattak el, akkor nem avulhatnak el a sokkal több ártatlan áldozatot szedett kommunizmus bűnei sem! Hitler barbarizmusa 25 millió áldozatot követelt, a kommunizmus világszerte százmillió áldozatot számlál. Románia politikai és közélete azért ilyen, mert egykori párt- és állami funkcionáriusok (nemzetiségi, vallási és társadalmi különbségre való tekintet nélkül!) uralják az országot. /Puskás Attila: A kommunizmus peréről van szó! = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 4./

Sztálin budapesti szobra a diktatúra mementója volt, 1951-ben avatták fel, előtte kellett tartani a felvonulásokat. Az 1956 októberi forradalom első estéjén ledöntötték (csak a csizmapár maradt a talapzaton) és szétdarabolták az óriás bronzfigurát. Az összegyűlt tömeg a Városligettől a Nagykörútig, a főváros centrumát jelentő Emke-sarokig, majd a patinás étterem mögötti Akácfa utcába vonszolta a szobrot. Ott sok százan láttak neki a földarabolásához. A diktátor jobb kézfejét a Nemzeti Múzeumban láthatja a mai közönség, néhány korabeli relikviával egy tárlóban. A hetvenes évek végén telefonutasításra a többszáz négyzetméteres relief falat az egyik építőipari vállalat dolgozói lebontották. Mivel semmiféle külön útmutatást nem kaptak, buldózerekkel mentek neki a mészkő domborműveknek, amelyek ennek következtében ripityára törtek. Ebből botrány kerekedett, mivel Mikus Sándor, a szobor alkotója – aki akkor már kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész volt, valamint a SzOT-kitüntetés mellett a Munka Érdemrend arany fokozatát és a Szocialista Magyarországért Érdemrendet is megkapta –, a legfelső párt- és állami fórumokig elment sértettségében és felháborodottságában. A csorbát kiköszörülendő és a szobrász erkölcsi kárát megtérítendő céllal hozott újabb felső utasítás arra kötelezte az illetékeseket, hogy a reliefsor minden egyes elemét megkeressék és sziszifuszi munkával utólagosan összerakják. Mire a Képzőművészeti Kivitelező Vállalat udvarán összegyűlt a kőtörmelékek garmadája, neves művészekből alakult grémium a törmelékek állapotának kivizsgálására. Egyöntetűen megállapították, hogy ezt a romhalmazt már nem lehet restaurálni. Ekkor azt találták ki, hogy darabonként újra kell faragni a reliefsort – Mikus személyes irányításával – egy csepeli park dekorálására. Lassan el is készült tucatnyinál több részlet, de aztán a munkálatokat ismét leállították, feltehetőleg a mester 1982-ben bekövetkezett halála után. Budapesten a Történeti Múzeum Kiscelli Múzeumban tárolták hosszú esztendőkön át, majd egy 2002-es szerződés tanúsága szerint a tizenkilenc részletből álló, összesen 27x1 méteres reliefsort a Terror Házának kölcsönözték ki. (MTI-Press) /Mi maradt a Sztálin-szoborból? = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 22./

Svédországban jelent meg Kő, bronz, buldózer – Láthatatlan és újra látható emlékműveink /Erdélyi Könyv Egylet, Stockholm, 2004/ című kötet Dávid Gyula és Veress Zoltán szerkesztésében. A könyv a Kárpát-medence magyar vonatkozású műemlékeinek, emlékműveinek, a kultúrában meghatározó szerepet játszó közösségeinek múltbeli és jelenlegi sorsát taglaló írások gyűjteménye. A tanulmányok túlnyomó része a Trianon előtti néhány évtized emlékműveiről szól. Ebben az időszakban százával születtek emlékművek. Előbb a magyar középkor, az államalapítás, később a forradalom és a szabadságharc emlékjelei, szobrai kerültek túlsúlyba. Impériumváltáskor mértéktelen szoborrombolás kezdődött. Csoda, hogy a kolozsvári Mátyás-szobor, a zilahi Wesselényi-szobor vagy az aradi Szabadság-szobor megmenekült a beolvasztástól. Sylvester Lajos a székelyföldi szabadságharcos emlékművek mentéséről, Bura László a Szatmár környéki Kölcsey-emlékekről írt. Olvasható a könyvben a lerombolt és egy ideig Sztálin-szoborral éktelenített budapesti Regnum Marianum templom máig elevenen élő emlékéről, a Nemzeti Színházról, Érsekújvár, Rozsnyó, Losonc Kossuth-szobrairól és a Párkány-esztergomi Mária Valéria hídról is. /N. J.: Láthatatlan és újra látható emlékműveink. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 3./

A 80 éves Kusztos Endre gyűjteményes grafikai tárlatának nyújt otthont Kolozsváron a Bánffy-palota. A tárlat szervezője, Székely Sebestyén György művészettörténész emlékeztetett, Kusztos Endre művészetét sokan, de elsősorban maga a művész, naplóként határozza meg. Véletlenül éppen Budapesten volt 1956 októberében, láthatta a Sztálin-szobor ledöntését. Vázlatfüzetébe a szobordöntés szimbolikus mozzanatát is lerajzolta. /Lapok Kusztos Endre naplójából a Művészeti Múzeumban. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 10./

A marosvásárhelyi Borsos Tamás Egyesület Beszélgetések a közelmúltról címmel találkozósorozatot indított, elsőként a Magyar Autonóm Tartomány 1960-ban, a megjelenés előtt bezúzott monográfiáját mutatták be. Dr. Gagyi József, a Sapientia EMTE Humántudományok Karának tanára vitaindítójában a monográfia megszületésének történelmi-társadalmi körülményeit vázolta, majd a hatalmi szóra bezúzott könyv egykori szerzőjével és lektorával folytathattak kötetlen beszélgetést a jelenlévők. Gagyi idézte Stefano Bottoni olasz történészt, hogy a MAT szovjet mintára és befolyásra, sőt, Sztálin és közvetlen munkatársainak kifejezett óhajára jött létre. A román hatalom végig gyanakodva figyelte a nemzetpolitikai törekvéseivel ellenkező mesterséges képződményt, és aztán, a Sztálin halálát követő viszonylagos olvadás idején, a szovjet csapatok kivonulása után azonnal meg is szüntette.   A monográfia hivatalos címe: A Magyar Autonóm Tartomány a gazdasági fejlődés útján volt, két év alatt, 1958–59 során íródott. A kézirat 21 szerző munkája. A szerzők vázolták a régió közel ötven esztendővel ezelőtti állapotát. „A MAT – amint azt az előző fejezetben megállapítottuk – gazdag és változatos természeti kincsekkel rendelkezik. Mindezek a természeti kincsek a Székelyföldet már a múltban is hazánk egyik iparvidékévé tehették volna. Ehelyett azonban Székelyföld gazdasági szempontból országunk legelmaradottabb vidékei közé tartozott” – foglalták össze a múltat a szerzők, hozzátéve: „munkásaik rövid tíz év alatt az addig elmaradott Székelyföldet fejlett iparral rendelkező tartománnyá változtatták”. A kéziratot bezúzása után szerzőit meghurcolták, pártszankciókkal sújtották. Az előszó íróját, Szövérfi Zoltánt, a tartományi pártbizottság propagandatitkárát – sejthetően a központi pártvezetés tagjának, Fazakas Jánosnak az érdeméből – felfele buktatták, s a 80-as években bekövetkezett korai haláláig Bukarestben, a Kereskedelmi Minisztériumban dolgozott. Valószínűleg Fazakas János volt a monográfia megírásának kezdeményezője és támogatója. Józsa Ignác, az egyik szerző, és Kovács Sándor, a könyv lektora elmondták, amíg a kéziraton dolgoztak, nem érzékelték, hogy megváltozott a politikai széljárás. 1960 nyarán megszületett az a MAT területére vonatkozó központi utasítás, hogy minden magyar igazgató, intézményvezető mellé egy román helyettest kell kinevezni. /Sz. L.: Beszélgetések a közelmúltról. A Magyar Autonóm Tartomány bezúzott monográfiáját ismertették. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), febr. 14./

Az Európa Tanács parlamenti közgyűlésén a totalitárius kommunista rendszerek bűneinek elítéléséről szóló határozattervezet miatt a magukat kommunistáknak nevező pártok képviselői tiltakoztak, botrányosnak mondták a kezdeményezést, de a nyugat-európai szocialista pártok képviselői is elutasították azt. Szóval, még mindig csak itt tartunk, írta Puskás Attila. A nyugat-európai szélsőbal nem akarja megérteni: nem a megvalósult ideákkal van baj, azaz a terrorba torkollt kommunista diktatúrákkal, hanem magukkal a marxi elvekkel! Sujánszky Jenő, a francia társadalom alapos ismerője emlékezett a francia államvezetés, de leginkább a társadalom reagálására. Így fogalmazott: ,,…ha a náci imperializmus bukása 1943-ban Sztálingrádnál kezdődött, akkor a kommunista imperializmusé pedig 1956-ban Budapesten!” Az egész francia politikai élet, kivéve a Kommunista Párt hivatalos szovjet irányvonalát – de nem tagságát is! –, a magyar forradalom és szabadságharc ügyéért lelkesedett, és megvetette a kollaboráns Kádár-rezsimet, amelynek gyilkos bűneiről pontos tudomása volt, akkor is, ha azokat igyekeztek a legnagyobb titokban elkövetni. Sujánszky példákkal bizonyította a franciák együttérzését a magyar ’56-tal: míg az 1956. januári választásokon a Francia Kommunista Párt 5,5 millió szavazatával az össz-szavazatok 26 százalékát bírta, addig 1958 novemberében a közel 4 millió szavazatnak mindössze a 18,6 százalékát. Ez volt az első alkalom, amikor a Francia Kommunista Párt 1945 után 20 százaléknál kevesebb szavazatot kapott. Amíg 1947-ben 900 000, 1961-ben már csak 300 000 tagja volt az FKP-nak. A magyar események jelentőségét – a katolikusok Mindszenty hercegprímás kiszabadítását, a polgári liberálisok a szabadságjogokat és a többpártrendszert, a baloldal a forradalmi munkástanácsok meghatározó szerepét és a munkásság részvételét a fegyveres harcokban – méltányolták. Olaszországban, ahol az Olasz Kommunista Párt szabott irányt éveken keresztül a politikának, megkezdődött a párt lemorzsolódása. A magyar események hatására új utcanevek tűntek fel, valamennyi emléket állított a magyar szabadságharcnak. – Azóta eltelt ötven év, Nyugat szalonkommunistái igen feledékenyek. /Puskás Attila: A feledékeny szalonkommunisták. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 24./

“Gyémánt László azt mond, amit akar. Én azt tudom, hogy a holokauszt túlélők nevében nem nyilatkozhatom, mert engem erre nem jogosított fel senki” – szögezte le az Új Magyar Szó megkeresésére Goldner Gábor, a kolozsvári zsidó hitközség elnöke, miután Gyémánt László, az Európai Tanulmányok Karának dékánja, a Babes-Bolyai Tudományegyetem keretében működő Judaisztikai Intézet vezetője a holokauszt túlélők emlékére hivatkozva utasította el a Bolyai Egyetem létrejöttét. Arra a kérdésre, hogy mi a véleményük a magyar karokról, Goldner kifejtette: “A zsidó hitközségnek erről a témáról nincsen véleménye. Ez nem a mi dolgunk, mi ebben nem veszünk részt. Ez a román állam és a Babes-Bolyai Tudományegyetem dolga. Nem tartjuk megfelelőnek, hogy a mi hitközségünk ebbe beleszóljon”. Elmondta, hogy Gyémánt Lászlót nem hatalmazta fel a hitközség, hogy a kolozsvári zsidó közösség nevében beszéljen. Az Új Magyar Szó kérdésére Gyémánt László leszögezte: “Én nem a holokauszt túlélők nevében nyilatkoztam. A Babes-Bolyai Tudományegyetemen létezik egy judaisztikai program, ennek vagyok a vezetője, a program résztvevői és a magam nevében nyilatkoztam, mint holokauszt túlélők, vagy holokauszt túlélők leszármazottjai.” Gyémánt szerint olyan módszereket használ a Bolyai Kezdeményező Bizottság, amelyek a göbbelsi vagy sztálini módszerekre emlékeztetnek. „Kiderült ugyanis, hogy olyan emberekre hivatkoznak, akik nem is tudják, miről van szó, olyan e-mailek érkeznek, amelyeket innen, Erdélyből küldenek, de úgy vannak feltüntetve, mintha Bécsből küldték volna. Én ezek ellen a hamisítások, elferdítések ellen tiltakoztam” – tette hozzá. /Debreczeni Hajnal: Gyémánt: göbbelsi módszereket használ a BKB. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 1./

Hamarosan megnyílik Volgográdban, az egykori Sztálingrádban, Joszif Visszarionovics Sztálin múzeuma. Az emlékházat, amelyet magánszemélyek finanszíroznak, már régóta tervezték, de különböző viták miatt mindig elhalasztották. A múzeum azon a dombon épült épületkomplexumban kap helyet, amely a második világháború sorsdöntő csatájában elesetteknek állít emléket. A tervek szerint a múzeumban látható lesz Sztálin viaszszobra és rekonstruált dolgozószobája is. Hasonló múzeumok léteznek a volt Szovjetunió más részein is, például a grúziai Goriban, Sztálin szülővárosában, vagy a szibériai Szolvicsegodszkban, ahová a cári rendszer száműzte és ahol máig kegyelettel őrzik fakunyhóját. A múzeum létrehozása ellen tiltakoznak a sztálini rendszer áldozatai, illetve a rehabilitációjukkal foglalkozó szervezetek. /Múzeum nyílik Sztálinnak. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 15./

Ercsey Gyula: Farkasok árnyékában. Kolozsváriak a Gulágon címen megírta emlékeit, megjelent Murádin János Kristóf, fiatal történész, a BBTE történelem-filozófia karának doktorandusa szerkesztésében. Murádin elmondta, hogy 2003-ban kezdett foglalkozni az 1944-es „deportálással”. A kutatást megnehezítette, hogy kevés a forrásanyag. Ötven éven át tabutéma volt a Gulág. Murádin kezdte felkutatni a még élő személyeket, a fellelhető emlékiratokat. Ercsey Gyula kéziratára is így akadt rá. A szerző nagyenyedi kémiatanár volt, 1990–2000 között írta le emlékeit.    Kárpátaljáról 40 ezer magyar civilt vittek el, nemcsak férfiakat, hanem asszonyokat, gyerekeket is. Ez volt a legnagyobb civil deportálás a budapesti után. Budapestről mintegy 150 ezer embert vittek el, megbosszulva a hathetes ostromot. Erdélyben a deportálás kisebb méretű volt. Murádin szerint a kolozsvári deportálás annak tulajdonítható, hogy a tordai csata egy hónapon át tartott. A nagy orosz veszteséget nem lehetett másképp elfogadtatni Sztálinnal, csak ha sok hadifoglyot vittek. Erre utal az, hogy csak magyarokat, csak 15 és 55 év közötti férfiakat vittek el, és csak Kolozsvárról és Tordáról. A kolozsvári elhurcoltak kétharmada hazatért. De nagyon sokan egy-két év múlva meghaltak. Gyógyíthatatlan betegségeket szereztek a táborban. 1944. október 11-én bejöttek az oroszok Kolozsvárra, és október 12-étől 15-ig összeszedték az embereket. Először az utcákat fésülték át, majd házról házra jártak, s vitték az embereket. Ercsey Gyulát egy óvóhelyről vitték el. A Dermata gyárból 815 munkást vittek el.  A helyi románságnak is van szerepe az elhurcolásban. Sok interjúban elmondták, hogy egy Aurel Milea nevű helyi ügyvéd és néhány társa az orosz városparancsnokot arra buzdította, hogy Kolozsváron fogassa el a 15–50 év közötti férfiakat, mert ezek mind magyar és német katonák.  A lágerben embertelen körülmények között dolgoztak a foglyok. A túlélők többsége 1948-ban jött vissza, de volt, aki csak Sztálin halála, 1953 után került haza. A nagyon betegeket, akik nem haltak meg az első télen, de nagyon le voltak gyengülve, munkára képtelenek voltak, hazaengedték egy év után, például Csetri Elek professzort. Kolozsvárról csak magyarokat vittek el. Akiről kiderült, hogy nem magyar, hazaengedték. /Szentes Szidónia: Az orosz felszabadítók ötezer magyart hurcoltak el Kolozsvárról. Beszélgetés Murádin János Kristóf történésszel. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), máj. 1./

A Sass Kálmán Gyülekezeti Terem adott otthont Érmihályfalván május 21-én a könyvbemutatónak: Szilágyi Ferenc helybéli képzőművésznek, a Tibor Ernő Stúdió tagjának Sztálin-csokoládé című munkáját ismertették. Az önerőből megjelentetett könyvben a szerző édesapjának katonaéveit, valamint a második világháborúban és az orosz hadifogságban töltött éveit örökíti meg a bevonulástól a hazatérésig. Szilágyi Ferenc kiváló emlékezőtehetségének köszönhetően 178 nevet és 166 helységnevet tartalmaz a könyv. Boros József magyartanár felelevenítette, hogy a Máté Imre Irodalmi Kör Homokrögök című antológiájában már jelentek meg Szilágyinak versei és plakettjei. Szilágyi Ferenc nem élhette meg a kézirat nyomdába kerülését, másfél évvel ezelőtt, 84 éves korában elhunyt. /Ernei Júlia: Idén is volt könyvbemutató a Nyíló Akácon. = Reggeli Újság (Nagyvárad), máj. 24./

A Szabadság három májusi száma (12., 15., 16.) két, nemrég Bukarestben megjelent könyvet ismertetett dr. Petru Grozáról, amelyeknek célja az őt körülvevő „mítoszok” lebontása és rehabilitálása. Az ismertetésnek csak kb. ötöde foglalkozik Groza „hőskorával”, az ország sztalinista-posztsztalinista szakaszával, amikor (1945–52 közt) Groza felelős miniszterelnök volt, majd (1952–58 közt) az ország protokolláris államelnöke. Groza pártja, az 1933-ban alapított Ekésfront, még az utolsó polgári, 1938-as választásokon sem mert indulni, bár a Komintern-parancsra szerveződött „erősen baloldali” MADOSZ-szal (a Magyar Népi Szövetség elődjével) társult. A háború után Sztálin a szovjet hadsereg által „felszabadított” államokat bolsevizálni akarta, noha (az illegalitásból) ezen országokban csak jelentéktelen számú bolsevista élt. Ezért bizonyos fokozatosságot tartott szükségesnek. Előbb mindenütt egy ideiglenes kormányt hozott létre élén egy „baloldali” politikussal, ügyelve, hogy ezekben a kulcspozícióban lévő miniszterek kommunisták legyenek. E kormányok alatt erőltetett tagfelvétellel megerősítette a kommunista pártot, majd 1946-ban vagy 1947-ben jól megszervezett-meghamisított választásokat rendezett. Az ekkor alakult kormányokat már bolsevisták vezették: ők voltak többségben. Csehszlovákiában az 1945-ben alakult ideiglenes kormány elnöke még a jól ismert Benes Eduard volt (1935–38 közt már volt köztársasági elnök). Az első választások 1946-ban voltak, a kormányelnök a pártfőtitkár Gottwald lett, a többi már gyermekjáték. Lengyelországban az ideiglenes kormány elnöke a londoni emigráns kormány elnöke kellett hogy legyen, Mikolajczik-nek hívták. Az 1947-es „választás” után – a recept szerint – már kommunista többség „alakult ki”. Bulgáriában az ideiglenes kormány elnöke egy bizonyos Georgiev volt, de csak a választásig (1946) mikor is a miniszterelnök a híres-hírhedt Dimitrov lett, kommunista többséggel. Magyarországon 1945-ben megpróbált Sztálin – kommunista szempontból előkészítetlenül – választást rendezni. A Független Kisgazdapárt 55 %-ot kapott, a kormány elnöke 3 hónapig Toldy Zoltán volt, majd Nagy Ferenc, aki az 1947. augusztus 31-i „választás” után – mikor is kommunisták győztek – kiszökött Svájcba. 1949 májusában a biztonság kedvéért még egy választásra volt szükség, hogy a sztálini recept gördülékenyen működjön. Romániában 1944. augusztus 23. és 1945. március 6. közt még két „polgári” kormány volt hatalmon (Stanescu versus Radescu), ezután jött Groza Petre, ő olyan jól bevált, hogy az 1946-os, durván meghamisított választások után is miniszterelnök maradhatott, 1952-ig. Groza vállalta a báb szerepét, sőt – amikor már 1952-ben megunta őt a párt – vállalta a másik báb, a köztársasági elnök szerepét. Így minden, ami 1952-ig történt – nemzetközi jogi szempontból – Groza lelkiismeretét terheli. Néhány kommunista emlékirat-író beszámolt ezen időkről is. Gáll Ernő kivételével nem dicsérik, sőt Balogh Edgár keményen bírálta Grozát. Sokan ma is elfeledkeznek Groza hangzatos kijelentéseiről a Duna föderációról, a vámunióról, a határok légiesítéséről, de ezek csak a békeszerződés megkötéséig hangzottak el. /Nagy L. György: Vannak-e a kompromisszumnak erkölcsi határai? = Szabadság (Kolozsvár), jún. 2./ A Szabadság május 12–15–16. számaiban Groza Péterről megjelenő cikkeket olvasva írt a lapba Kiss Erzsébet 78 éves nyugdíjas tanítónő, felidézve találkozását Groza Péterrel. Táncversenyen voltak a magyarfenesi lányokkal Kolozsváron. Groza Péter miniszterelnök meglátta a színes leánycsoportot (kalotaszegi népviseletben), és elhatározta fényképet készít a lányokkal. Elbeszélgetett a lányokkal, közvetlen volt. /Kiss Erzsébet: Találkozásom Groza Péterrel. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 2./

Nikolits Árpád, a Nagyváradról Budapestre települt író nagyobb lélegzetű, monografikus interjút készített: Kozmikus csendből. – Megőrzött vallomások a Holnap városából címmel, a Kecsmetion Pressnél százhat példányban megjelent kötetében a száz éve született Horváth Imrét és nejét, Margit nénit beszéltette. Emellett születésnapi üzenetekben mondta el véleményét, jókívánságát néhány, a költővel közeli kapcsolatban álló kortárs: Bajor Andor, Marosi Péter, Létay Lajos, Banner Zoltán. Nikolits beszéltette az interjúalanyokat. Óvatosan kérdezett, jelentéktelen epizódok kerülnek előtérbe. A kötetből nem tudhatja meg az utókor, hogy Horváth Imre miként vált a Petru Groza-i, Gheorghiu Dej-i kommunista diktatúra egyik kegyenc magyar költőjévé. Nem szembesít azzal a ténnyel, minek elismeréséül kapta a tizenötezer lejjel (egy komoly ház ára akkor!) járó állami díjat. Vajon hogyan jutott el beérett költőként, negyvenhét évesen a kulákság gúnyrajzáig, Sztálin dicsőítéséig? Az olvasó arra is kíváncsi lehet, a kisebbségbe nyomorított erdélyi magyarság létkérdései miért nem itatják át költészetét, miért nem foglalkoztatta – miként nagy kortársait, Kós Károlyt, Reményik Sándort – a nemzetsors? Arra sem derül fény, hogy 1971-ben miért nem írta alá a pártállam megbecsült költője a nagyváradi írók, festők, színészek petícióját, melyben egy, a Familiával párhuzamos magyar nyelvű irodalmi folyóirat megjelenését kérték a Központi Bizottságtól? /Pataki István: Költőarc félhomályban. = Reggeli Újság (Nagyvárad), jún. 9./

A poznani felkelés 50. évfordulójára emlékeztek június 28-án Lengyelországban, amelynek során a rendőri erőszaknak ötvennyolc ember esett áldozatul, hétszáz további résztvevőt pedig letartóztattak. Lech Kaczynski államelnök meghívására részt vett az ünnepségen a német, a cseh, a szlovák és a magyar elnök is. XVI. Benedek pápának az alkalomra küldött üzenetét Stanislaw Gadecki poznani érsek olvasta fel a szabadtéri szentmisén. „A munkások az utcára mentek, hogy tiltakozzanak a hazugság, a jogtalanság, a sztálini rendszer igazságtalanságai ellen” – áll a pápa üzenetében. „A tüntetés spontán szerveződött, és mindaddig békés volt, amíg a rendőrség nem lőtt a felvonulókra… A poznani munkások, asszonyok és gyermekek vére nem hullott hiába: elvetette a szabadság magját, amely azután évekkel később szárba szökkent, és véget vetett a sztálini rendszernek” – fogalmazott üzenetében a pápa. Sólyom László magyar köztársasági elnök hangsúlyozta: „Mi, magyarok, Poznanban saját októberi forradalmunk és szabadságharcunk előfutárát tiszteljük. Nagyon jól emlékszem, hogy 1956-ban azzal a szlogennel vonultunk az utcára, hogy Poznan–Varsó–Budapest.” (Zenit/Magyar Kurír) /A poznani áldozatok vére nem hullott hiába. = Vasárnap (Kolozsvár), júl. 23./

A mostani elemzések, kerekasztal-beszélgetések, nyilatkozatok láttán azt gondolná az ember, hogy 2006-ban Románia is elindult valamiféle erkölcsi megigazulás útján. A látszat csal. Nehéz kideríteni, hogy egy-egy történésnek mi a mozgatórugója, hogy a gazdasági és politikai hatalomba szinte teljesen átmentett volt kommunista és szekuritátés elit melyik szárnya kerekedik éppen felül, és diktálja a neki kedvező változásokat. Az erkölcsi megtisztulását ugyanazok az emberek szeretnék levezényelni, akiket a megtisztulás első jeleként félre kellett volna állítani. Itt van a vezető újságírók átvilágítását kérő román civil szervezet. Néhány nap múlva az Új Magyar Szó vezetősége sürgette a magyar újságíró-társadalom átvilágítását. A kérés Verestóy Attila egyik vállalkozásaként működő romániai magyar napilaptól érkezett. Milyen erkölcsi háttere lehet egy olyan beadványnak, amely mögött éppen egy olyan ember áll, aki nem számolt el múltjával a romániai magyar nyilvánosság előtt? – kérdezte Makkay József főszerkesztő. Hogyan bízhat meg bárki a romániai átvilágítási intézményekben, amikor az átvilágító bizottság többségi szavazata döntött a Ceausescu család egyik udvari költőjének, a nagy-romániás C. V. Tudornak a makulátlanságáról? „Ha C. V. Tudor, Paunescu, Verestóy Attila és sokan mások a mai Románia tiszta emberei, akkor el kell gondolkoznunk azon, hogy ennek az átvilágítási ingyen cirkusznak van-e értelme és haszna?” Nemrégen az egyik kolozsvári magyar illegalista fia, akinek szülei a sztálinista rendszer jó kiszolgálói voltak (nem egy embert juttattak a román és orosz Gulágra), kérte átvilágítását. Miféle igazságtalanság esett meg vele, mondta az illető, az egyik kihallgatását besúgásként vette számba a hivatal. Azt mondják, ügye rendeződött, már nem a besúgói, hanem az üldözötti státus illeti meg. „Ilyen és ehhez hasonló személyek, családok százai, ezrei uralják ma a kelet-európai, így a romániai közéletet is. Ők azok, akiket valamiféle titkos paktum miatt soha senki nem fog immár elszámoltatni.” /Makkay József: Átvilágítás. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), aug. 8./

Varga Andrea történész kutatásai alapján tekintette át a magyar-román tárgyalásokat, visszamenve Grósz Károly rossz emlékű 1988-as aradi látogatására. Göncz Kinga augusztus 28-án Bukarestbe látogatott. A román és magyar kapcsolattörténet tompítani képes a várakozás optimista hangoltságát. A két ország viszonyában folytonosan kiemelt szerepet játszott a kisebbségi kérdés, főként a magyar diplomácia nézőpontjából. A magyar kisebbség mindenkori helyzete minőségileg függött Bukarest magyarságpolitikájától. Az 1948-49-ban kiépült sztálini típusú rendszer alapvetően megváltoztatta a két ország kapcsolatrendszerét. A sztálini államközi rendszerben a külpolitika diplomáciai jelentősége devalválódott, degradálódott. A pártközpontú külkapcsolatokra szakosodott külügyi apparátusok igyekeztek a nemzetek közötti ellentéteket háttérbe szorítani. Az 1956-ban hatalomra került, Kádár János nevével fémjelzett politikai vezetés a problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiépítésére törekedett – ezt is várta el tőle a Kreml. A mosolydiplomáciát erőltették, annak ellenére, hogy a hatvanas évek első felében a budapesti külügyminisztériumban is felismerték: Romániában a nacionalizmus a párt- és állampolitika hivatalos, bár nem nyilvános részévé vált, és a magyar kisebbség helyzete folyamatosan romlik. Ennek ellenére az 1956-ot követő jó 30 évben az erdélyi magyarság problémáját minden esetben alárendelték a Moszkva által megkövetelt szívélyes „jószomszédi” politikának. A budapesti külügyminisztérium illetékesei számos – évek óta húzódó, megoldatlan, vitás – kérdésre hívták fel a pártvezetés figyelmét. (Például már ekkor javasolták, hogy az 1955-ben egyoldalú román lépésre megszűnt kolozsvári Útlevélhivatalt – már konzulátusi rangban – újra meg kellene nyitni, könnyíteni kellene a kölcsönös látogatás feltételeit stb.) Ennek ellenére az 1958. február 20-28. között Romániában „vendégeskedő” Kádár János és Kállai Gyula a bukaresti tárgyalásokon – a román fél szándékának megfelelően – a „kényes” problémákat még csak föl sem vetették, mindenben elfogadták a szomszédok ajánlásait. A román fél ugyanis ügyes taktikával elérte, hogy semmiféle konkrét megállapodásra nem került sor! A közös nyilatkozatban – az eredeti magyar javaslat ellenére – még csak utalás sincs a nemzeti kisebbségekre. Kádár és Kállai látogatása tulajdonképpen két momentum miatt maradt emlékezetes az erdélyi magyarság köreiben. A Marosvásárhelyre érkező delegáció nevében Kállai Gyula a Simó Géza Bútorgyárban megtartott nagygyűlésen előbb „megdicsérte” az RMP vezetését a kisebbségpolitikájáért („Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén, [...] a szabad nyelvhasználat természetessé vált.”), majd sorra került „Erdély kérdése”. Először is kijelentette, hogy „a magyarországi ellenforradalom nyíltan felvetette területi követeléseit a szomszédos népi demokráciák felé”, és „felelevenítették a határkérdést”. Majd gyorsan hozzátette: „Megmondjuk világosan: Nekünk semmiféle területi igényünk nincs; azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje, és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját”. Kállai után két nappal, a bukaresti nagygyűlésen Kádár kijelentette, hogy „a Magyar Népköztársaságnak nincs egyetlen országgal szemben sem területi, sem más igénye”. Majd Kolozsvárott tartott beszédében leszögezte: „Mi természetesen elsősorban forradalmárok vagyunk. A határok problémája csak alárendelt kérdés...” Kállai és Kádár kijelentései nagy megdöbbenést keltettek az erdélyi magyar tömegekben. Sokan sejtették, hogy ez nem mást jelent, mint hogy Budapest „levette a kezét” az erdélyi magyarságról, és Bukarest szabad kezet kapott az asszimilációs politikájához. A félelmek igen hamar beigazolódtak. A találkozó után egy évvel bejelentette a bukaresti politikai vezetés a két kolozsvári egyetem, a Bolyai és a Babes „egyesítését” – amihez egy szava sem volt Kádáréknak – sőt, az 1959 júliusi titkos bukaresti tárgyalásain Kállai Gyula megnyugtatta a román partnereit (köztük N. Ceausescut!), hogy „pártunk Politikai Bizottsága tagjainak az a véleménye, hogy e kérdést az önök belső ügyének tekintik.” A két ország viszonya a hetvenes évek elején sem volt probléma-mentes. Hiába volt több magas szintű találkozó is a két ország párt-és állami vezetői között (1972. február 24-26. közt Bukarestben tárgyalt a Kádár János vezette párt- és kormánydelegáció), valódi előrelépés nem történt. Ekkor már a budapesti külügyi vezetés is tisztában volt vele, hogy az RKP vezetésének „alapvető célja továbbra is a nemzetiségek gyors asszimilálása”. A Kádár-Ceausescu találkozó közvetlen előzménye Lázár György miniszterelnök 1976. december 20-21-i bukaresti látogatása volt, amelyen a felek – a közös közlemény szerint – megállapodtak abban, hogy „az illetékes szervek gyorsítsák meg a kishatárforgalmi egyezmény megvalósítását, fejezzék be a konzulátusok (kölcsönösségi alapú) létesítésére vonatkozó tárgyalásokat, terjesszék ki a magyar-román turisztikai együttműködést (beleértve a két ország lakossága közvetlen kapcsolatainak bővítését is)”. Ugyancsak ekkor állapodtak meg abban, hogy „meggyorsítják” a budapesti román, ill. bukaresti magyar kultúrházak megnyitását. (Erről még 1969-ben állapodtak meg!) Kádár és Ceausescu 1977. június 15-16-i nagyváradi-debreceni „baráti találkozó” magyar diplomáciai sikernek bizonyult. Ceausescu ugyanis hajlandó volt a közös nyilatkozatban kitérni a nemzeti kisebbségekre is, és magyar javaslatra bekerült az a kitétel, miszerint a két ország nemzetiségei „híd” szerepet töltenek be a kapcsolatok építésében. Megállapodtak arról, hogy mihamarabb megnyitják a kolozsvári, ill. debreceni főkonzulátusokat és a budapesti, ill. bukaresti kulturális központokat. Azonban, hogy a román fél – következetesen és kiszámíthatóan – nem tarja meg a korábbi ígéreteit. A kulturális központok 1989-ig nem is nyílhattak meg. A magyar főkonzulátus is csak a megállapodás után két évvel, 1979-ben nyithatta meg kapuját (hogy aztán egyoldalú román döntésre 10 év múlva megszűnjön). Az MSZMP legfelső vezetése tisztában volt a magyar kisebbség helyzetének fokozatos romlásával, amely a nyolcvanas évekre elviselhetetlenné vált. Ennek ellenére Kádárék nem léptek fel határozottan a helyzet javítása érdekében. Ennek okát egy hetvenes évek végi belső feljegyzésben így rögzítették: „Az MSZMP politikájának fő irányvonala, hogy előmozdítsa a MNK és a RSZK kapcsolatainak erősítését a marxizmus-leninizmus és a proletár internacionalizmus elvei alapján. (...) Az alapvetően problematikus kérdéseket napirenden tartjuk, és találkozóinkon azokat szóvá tesszük. Változatlanul érvényes, hogy a román relációban türelmes, higgadt magatartást kell tanúsítanunk és érdekeinket szívósan és következetesen kell képviselnünk. (...) A nemzetiségi kérdést úgy tekintjük, mint amelynek megoldása minden ország belső ügye. Nem kívánunk abba kívülről beavatkozni.” A nyolcvanas évek elejétől fokozatosan elhidegül a viszony a két pártvezetés közt, aminek okaként említhető Kádár személyes ellenszenve Ceausescuval szemben, akivel nem volt hajlandó találkozni. 1988-ban színre lépett az új első titkár, Grósz Károly. Grósz abból indult ki: „nem tehetjük meg, hogy két szomszédos szocialista ország első számú vezetői több mint tíz év óta nem találkoztak”. Noha a Külügyminisztérium, és a pártvezetés reformerei is azt javasolták, kösse előre tisztázott szigorú feltételekhez a találkozót, Grósz csak magamagára hallgatott. Ennek meg is lett az eredménye. Az 1988. augusztus 28-i aradi magyar-román csúcstalálkozó román relációban a magyar diplomácia egyik legnagyobb kudarcának tekinthető. Összefoglalásul megállapítható, hogy az 1956 és 1989 közti évtizedekben a magyar párt-és állami vezetés mindvégig – a Moszkva által elvárt – problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiépítésére törekedett. A magyar küldöttségek tárgyalási és megegyezési szándékait a román partnerek szinte minden alkalommal a magyar bátortalanságára épülő tétovaságnak tekintette. S ez a magatartás mindmáig érvényes. /Varga Andrea: Arad 1988/2006. A mosolydiplomácia nem talál fogást. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 30./

Az 1956-os magyar forradalom romániai visszhangjának feltárása több menetben történt 1990-től kezdődően: előbb a visszaemlékezések és a szemtanúkkal, túlélőkkel készített életútinterjúk segítségével (utóbbiakat az 1956-os Intézet Oral History Archívuma őrzi), valamint magyar diplomáciai források alapján, majd 1996-tól a részlegesen megnyíló román központi levéltár iratainak tanulmányozásával. Eddig nem történt meg az 1956-os szervezkedések tényszerű számbavétele, valamint az 1957 elején kibontakozó megtorlások méreteinek és az elítéltek nemzeti hovatartozásának felmérése olvasható Stefano Bottoni összegzésében. Sztálin halálát követően beindult Romániában az önállósodási folyamat, a gazdasági apparátust is románosították, és számos kisebbségi (elsősorban zsidó vagy magyar) származású kádert háttérbe szorítottak. A magyar forradalom kitörése „felkészülten” érte a román kommunista rendszert. Az 1956. október 24. és november 5. közötti diáktüntetéseket rendvédelmi eszközökkel feloszlatták, vagy megszervezésüket lehetetlenné tették diverziós módszerek segítségével (Kolozsvár, október 24-25.). A romániai '56-os események Temesváron „hasonlítottak” leginkább a magyarországi folyamathoz. Október 30-án a temesvári megmozdulás akár forradalommá is válhatott volna, de ezt megakadályozta, hogy az állambiztonság a kétezer részt vevő diákot ideiglenesen internálta. A forradalom napjaiban több ezer ellenzéki jellegű, állam- és rendszerellenesnek minősített cselekményre került sor: nagyszabású összeesküvési kísérletekre (Szoboszlay, Faliboga, Margineanu, Sass), illegális diákszervezetek megalakítására és működtetésére (a székelyföldi Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – EMISZ, a Székely Ifjak Társasága – SZIT), a partiumi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége – SZVISZ, a felső Maros-völgyi Fekete Kéz), valamint lokális vagy egyéni jellegű akciókra: hivatalos személyek, főleg pártaktivisták vagy néptanácsi vezetők bántalmazására vagy fenyegetésére, szándékos rongálásokra mezőgazdasági szövetkezetekben, üzemekben, szórólapok szerkesztésére és terjesztésére. A magyarországi és a romániai megtorlásban közös a folyamat kezdetének időzítése. Mindkét országban a fordulópontot az 1957. január 1-4. között Budapesten megtartott tanácskozás jelentette. 1957. január 17-én a román Belügyminisztérium (BM) operatív parancsot adott ki a volt politikai pártok és társadalmi szervezeteket tagjainak azonosítására, és vezetőinek letartóztatására. A megtorlás intenzitása 1958-ban és 1959 első felében tetőződött: 1958-ban és 1959-ben az állambiztonság összesen 15 272 személyt tartóztatott le. 1956 októbere és 1963 decembere között összesen 24 472 személyt tartóztattak le, 3663 személyt az 1950-ben bevezetett „adminisztratív büntetés” jogcímen vettek őrizetbe, majd kényszerlakhelyre és/vagy kötelező munkára irányították. Bottoni a halálos ítéletek számát még nem tudta összesíteni. Részletes adatok az 1957. január 1. és 1959. július 31-i időszakra vonatkozóan állnak rendelkezésre, különböző ügyekben 9959 főt ítélték el. Az 1956 utáni években több tucat halálos ítéletet is hirdettek a katonai törvényszékek: 1957 és 1958-ban 45 végrehajtott ítéletről van adat, de valódi számuk ennél lényegesen magasabb lehet. A börtönben, munkatáborokban vagy a kihallgatások során 1957-ben 54-en, míg 1958-ban 85-en haltak meg. Ehhez az adathoz hozzá kell tenni a szamosújvári börtönben 1958. július 14-én kitört lázadás több tucat áldozatát. Az 1956 utáni romániai „forradalom nélküli” megtorlás méreteiben a magyarországihoz volt mérhető. Romániában 1957-ben a letartóztatottak nagy része román nemzetiségű volt (a magyarok aránya a 10%-ot érte el). 1958-ban arányuk 15%-ra emelkedett, és a '60-as évek elején elérte a 18-20%-ot. Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi levéltárosnak a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) Katonai Ügyészségi irataira alapozó adatai szerint a magyarokat érintő letartóztatások száma 1956 után a MAT-ban: 1956: 36, 1957: 69, 1958: 183, 1959: 216, 1960: 68, 1961: 54, 1962: 14, 1963: 1, tehát összesen 641 volt. A legsúlyosabb ítéleteket is az 1958-1959-ben megtartott „magyar” perek során hozták meg (Szoboszlay-per: 10 halálos ítélet, Sass Kálmán-per: 2 halálos ítélet, EMISZ-per: 77 súlyos ítélet). A párt 1958 januárjában újból engedélyezték a zsidók kivándorlását, és néhány hét alatt több mint 120 ezer személy iratkozott fel a kivándorlási listákra. Őket azonnal eltávolították a korábban betöltött állásukból és „hűtlen” elemekként megfosztották román állampolgárságuktól is. A közéletre jellemző alig leleplezett antiszemitizmus 1959-től összekapcsolódott a szintén „idegen” magyarok elleni politikai támadással. Felgyorsult az észak-erdélyi városok románosítása (Kolozsvár, Szatmárnémeti, Nagybánya, Nagyvárad, később Marosvásárhely), a nem román kulturális/oktatási intézmények elsorvasztása, a kisebbségek gazdasági/társadalmi érvényesülésének megakadályozása (pl. a gyárakban és közüzemekben alkalmazott „numerus clausus”). 1956-tól ugrásszerűen megnőtt a Securitate által többnyire zsarolással beszervezett, de vele akár évtizedekig együttműködő személyek száma; köztük számos volt politikai üldözötté. (A szerző történész, Bologna – kutatási terület: Magyar Autonóm Tartomány) /Stefano Bottoni: Megtorlás, forradalom nélkül. 1956 következményei Romániában. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 27./

Bányai Péter elmondta, hogy apja /Bányai László/ kommunista volt. Illegalitásbeli. Hosszú évek, évtizedek vak sztálinizmusából az ’56-os budapesti, valamint a ’68-as prágai események gyógyították ki. Egy darabig még az emberarcú reformkommunizmus és revizionizmus híve maradt, élete végén azonban leszámolt kommunista hitével. Nagynénje az 50-es években ügyésznő Kolozsvárott; közben férje, a román ügyvéd politikai fogoly a hírhedt Duna-csatornánál. Bátyját 1958-ban, szovjet- és szocializmusellenes kijelentéseiért, kizárták az egyetemről. Akkor apja éppen oktatásügyi miniszterhelyettes volt. – Bányai Péter kapcsolatba került «nemkívánatos személyekkel», disszidensekkel, külföldi állampolgárokkal, követségi alkalmazottakkal. Később kiderült, 1970 óra figyelték. Először 1974-ben beszélgetett el vele az egyik szekus, de erről nem maradt feljegyzés a dossziéjában. Egy 1977-ben kelt dokumentum szerint Bányai elköltözött szülei lakásából, de a szeku nem tudta beazonosítani a pontos lakcímét. Bányai Péter szerint ez érthetetlen, mert a néptanács adta a lakást, ez a cím szerepelt személyazonossági igazolványában, munkahelyi nyilvántartásában stb. A szeku másik melléfogásáról Bányai Péter számolt be. Nicolae Manolescu irodalomkritikus lakásában mikrofonokat helyeztek el. Amikor sok év múlva Manolescu felfedezte dossziéját, ideges lett, számára súlyosan kompromittáló dolgok szerepeltek az említett beszélgetésekben. A dossziék szerint Manolescu minden szapulta a „Suszter”-t (ez volt Ceausescu gúnyneve), méghozzá szokatlanul trágár, és nyelvtanilag helytelen beszédmodorban. A lehallgatott beszélgetések igazolták, hogy Manolescu képtelen korrektül beszélni románul. Azután kiderült, miről is van szó. Pár ház távolságra tőle lakott egy Nicolae Manolescu nevű segédmunkás, tévedésből az illető lakásán helyezték el a mikrofonokat. Az 1977-es szekus jelentés jó magaviseletű emberként írja Bányai Pétert, akinek nincsenek negatív megjegyzései a politikai rendszerre. A Bányai-dossziéban 1983 és 1989 közt egy nagy „lyuk” tátong. A szeku érdeklődése Bányai iránt akkor éledt fel, amikor 1988 márciusában kérte az Izraelbe való végleges kitelepedést: elkezdték az ellenőrzését, álnevet kapott (ő lett „Banu”). Kiderült, hogy elfogtak egy Bányai László nevű személy által írt levelet, melyben azt írja le, hogy sikerült illegálisan kivándorolnia, és melyek az első benyomásai Ausztriáról. Ez valószínűleg félreértés: Péter állítása szerint soha nem kapott levelet Ausztriából. Öccse, Bányai László akkor már évek óta Nyugat-Németországban élt. Végül 1989 novemberében kelt jelentésben ajánlották, hogy hagyják jóvá Bányai kivándorlási kérelmét. 1989 november 18-án az ellenőrzést megfigyeléssé javasolták változtatni, mert Bányai rendszerellenes nyilatkozatot tett. A dosszié utolsó jóval a forradalom után, 1990. szeptember 28-án keltezték, fejlécén már a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) szerepel. Bányai nem csinált semmi olyasmit, ami az állambiztonságot fenyegetné, ezért ekkor javasolták a megfigyelés leállítását, és nevének a nyilvántartásokból való törlését. Ezt 1990. november 3-án jóváhagyták. „Ha igaz volna az, amit mondanak, vagyishogy a Szeku és a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) közt nincsen semmilyen kapcsolat, akkor ’89 decembere után kivétel nélkül minden politikai alapon történő megfigyelést le kellett volna állítani. A dossziém azt mutatja, hogy ez nem így történt, jogi értelemben ez az oldal a bizonyíték a Securitate-SRI kontinuitásra. Bár ellenem minden vád politikai volt, tíz hónappal Ceausescu bukása után jutott eszükbe újraelemezni a rólam szóló iratokat. Apropó, vajon mit csináltak ’89 december 22. és 1990. november 3. között? Elméletileg követniük kellett volna engem, mert az utasítás nem volt visszavonva. Megkaphatnám ezen megfigyelések dokumentumait?” /Sípos Zoltán (Transindex.ro): „Banu”, a megfigyelt – Bányai Péter szekusdossziéja. Kutyákkal, macskákkal eszik egy tányérból. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 6., folyt.: okt. 7./

A balatonőszödi Gyurcsány-beszéd az utolsó csepp volt a pohárban – nem sokkal ezután a Kossuth téren megjelentek a kormányfő és a kormány lemondását követelő első tüntetők. A néhány napig tartó heves megmozdulásokat követően a tüntetések ugyan békés mederbe terelődtek, de a kormányfő hányaveti kijelentése ellenére – „két-három napig ott lesznek, aztán megunják és hazamennek” – azóta is nap mint nap folytatódnak. A köztársasági elnök kétszer intette a miniszterelnököt, ideje lenne félreállni. Az MSZP, és vele együtt az SZDSZ azonban kiállt mellette. A Le Figaro írta: „a sztálinista képzésű aparátcsikok mint mindenkor, most is megvetik saját népüket”. Az október 1-i önkormányzati választásokon elért ellenzéki siker jelentőségét igyekeztek alábecsülni. A kormányoldal mellett Dávid Ibolya is minden alkalmat megragad arra, hogy hazugsággal vádolja Orbán Viktort. Konrád György, a Kádár-rendszer egyik jeles ellenzékije, a közszolgálati tévében az Árpád-sávos zászlót, a Kossuth téri tüntetőket fasisztának, nyilasnak nevezte. /Asztalos Lajos: Bizalmat szavazott önmagának! = Szabadság (Kolozsvár), okt. 10./

Kacsó Tibor (1931-2003) az Erdélyi 56-osok Bajtársi Társaságának előbb elnöke, majd tiszteletbeli elnöke volt. A forradalom után 25 év kényszermunkára ítélte a hatalom. A rendszerváltozás után ő képviselte az erdélyi ötvenhatosokat a Magyarok Világszövetségében. Három éve, október 3-án kísérték ki a mezőfelei családi sírkertbe. Több helyen dolgozott, Csíksomlyón, a volt katolikus iskolában volt nevelő. Nem sokkal azelőtt vitték el a ferenceseket, a barátokat. Volt egy kereszt az iskola dísztermében, jöttek, hogy azt el kell tüntetni. Nem lesz az jó, mert műemlék, nem szabad hozzányúlni – mondta erre Kacsó Tibor. Kitalálta, hogy készítenek egy ládát, azzal leborítják, a ládát meg vörös papírral vonják be s ráírnak egy-két Sztálin idézetet. Így is tettek. Később ezt a láda-ügyet is a nyakába varrták. Azután volt egy összetűzése a tanfelügyelőkkel egy Luca-kép miatt: leesett a falról a rendezkedés közben, s nem tették vissza azonnal a többi pártvezér közé. Ezért kitették állásásból. Hányódott munkanélküliként. Végül szolgának alkalmazták a György-Pál villába. Kosztért, lakásért nevelősködött is másodállásban. Később a csíkszeredai gazdasági iskolában lett tanár. Sztálin halálakor szabadult az édesapja, akit kulákként elvittek, de akkor már nem volt hova hazamenni. Elvették mindenüket. Négy évig törvénytelenül élt Csíkban, nem tudott bejelentkezni. És jött 1956. október 23-a. „Az erdélyi ötvenhatosok tulajdonképpen november negyedike után lettek ötvenhatosok. Ezt nem szabad elsimlizni! Akkor voltunk magyarok, amikor már semmilyen előnyt nem várhattunk a forradalomtól” – mondta Kacsó Tibor. 1959. június 6-án letartóztatták. Egy Kiss Lajos nevű tiszt és Bartus Károly ezredes vallatták. Először fegyveres szervezkedést akartak rábizonyítani. Hiába tagadta a vádat, addig verték, amíg aláírta a jegyzőkönyvet. Fenyegették, nehogy visszavonja a tárgyaláson a jegyzőkönyvben leírtakat. Ő azonban visszavonta a »vallomást«. Ennek ellenére az ügyész halálbüntetést kért. A hivatalból kinevezett védőügyvédje vele, mint elsőrendű vádlottal, nem is beszélt. Végül 25 év kényszermunkára ítélték. Elvitték Peripravára, azután Grindre. Csatornát ástak, gátat építettek, de a legborzasztóbb a nádirtás volt. Az őrök kapanyéllel, derékszíjjal verték őket. Az 1960-as volt a legborzalmasabb év. Volt egy részeges, vad parancsnoka a lágernek. Ez mindent elkövetett, hogy megtörje a rabokat, még ha belehalnak is. 1964-ben jött a közkegyelmi dekrétum. Nem amnesztia, közkegyelem. Kacsó Tibor leült a huszonötből több mint öt évet. 1964. július 31-én érkezett haza. Peripraván olyan emberekkel volt együtt mint Veress Sándor, Lay György, Varró János, Mózes Árpád, Páll László, Jamandi Emil, Fülöp Dénes, Erdős János, Fodor Pál... Aztán a Veress Sándorral való barátságából jött létre az 56-os Társaság. Sokan vannak, akik kinevezik magukat ilyen-olyan forradalmároknak, ötvenhatosoknak, közben meg... „Az idő rostál, meg a történelem, nem az ember” – mondta Kacsó Tibor. /Bakó Zoltán: Erdélyi ötvenhatosok. A történelem rostál, nem az ember. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 17./

1956. október 24-én reggel óta minden rádiókészülékkel rendelkező család percről percre követhette a budapesti eseményeket. Aznap Marosvásárhelyen a tartományi pártbizottság égisze alatt „értelmiségi találkozót” tartottak. A gyűlés eredeti célja november 7-e megünneplésének előkészítése volt. A megbeszélést Ioan Badioc, a tartományi pártbizottság egyik titkára, valamint Vargancsik István, a városi néptanács elnöke vezette. A részt vevő írók heterogén álláspontot képviseltek. Ott voltak a „sztálinista” vonal (Hajdu Győző, Papp Ferenc, Kovács György) képviselői, a liberalizációt felkaroló fiatalok (Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Tompa László, Nagy Pál), valamint az idősebb nemzedék tagjai (Antallfy Endre, Molter Károly, Kemény János) is. Hajdu Győző a szovjet irodalomban és művészetben jelentkező új hullámról beszélt. Sütő András szerint „igen aggaszó közömbösség a tömegekben, ami a szovjet életet illeti, különösen akkor tapasztalható, amikor előadásokról és vizuális agitációról van szó”. Papp Ferenc a magyarországi reformtörekvésekhez való viszonyt boncolgatta: „Erősödött a mi körünkben a Budapest felé való eszmei tájékozódás, nevezetesen a Petőfi körből való eszmei befolyás”. Az ülésen szóba került: mi történt Magyarországon? Hajdu Győző kifejtette: „folyik a vér Pesten, statárium van, nem vonták vissza. Menekül a süllyedő hajóról a póc.” Leszögezte: „ha valaki párttag és kommunista, akkor meg kell választani a módszereket, amelyeket mi leninista harci módszernek mondunk, és amelyek nem az ellenforradalom harci eszközei”. Sütő András nem értett egyet főnökével, tartózkodó álláspontra helyezkedett, megtagadva a forradalom azonnali elítélését: „Nem értünk mindnyájan egyet Hajdu Győző elvtárssal. Teljes tisztelettel hallgattam a magyarországi eseményekkel kapcsolatos fejtegetését, amely a személyes véleménye. Én megvárom a Pártbizottság értékelését az eseményekről. (...) Megmondom a véleményemet a Politikai Bizottság értékelése után, és ha szükséges, revideálni fogom nézeteimet” – mondta. Sütő szavait Gálfalvi Zsolt és Nagy Pál is helyeselték. Utóbbi hozzátette, hogy személy szerint helyesli a békés tüntetést mint harci eszközt, mire Hajdu így válaszolt: „A békés tüntetés módszerét Lenin nem helyeselte, mert veszélyt jelent, hogy az ellenség csatlakozik hozzá”. A pártbizottság képviselője, Ioan Badioc „klasszikus” ellenforradalomnak bélyegezte a budapesti megmozdulásokat, ugyanúgy Kovács György. /Pál-Antal Sándor: Népfelkelés, forradalom vagy ellenforradalom? = Népújság (Marosvásárhely), okt. 20./

Cs. Gyimesi Éva fokozatosan tudta meg, hogy a magyaron kívül német, román, zsidó felmenők génjei is alakítják őt. Édesapja a cserkészélet szájhagyományát hagyta rá, a családban irredenta dalokkal nosztalgiáztak, és bár szidták a rendszert, „Sztálin halálakor mindenki megrendültnek látszott.” Veszélyes magyarnak lenni, szűrte le Cs. Gyimesi Éva a tapasztalatot. 1956-ban az iskolában röpcédulákat kezdet gyártani nemzeti színű szegéllyel. Nagybátyja, aki a legnagyobb magyar volt a családban, lekent neki egy pofont. „Azóta sincsen más magyar-igazolványom, mint az a pof.” /Cs. Gyimesi Éva: Magyarigazolvány. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 23./

Kétnapos nemzetközi konferencia kezdődött november 23-án Kolozsváron a Babes–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Történelem és Filozófia Tanszékének a szervezésében, amelynek fő témája az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc. Az események ötvenedik évfordulója alkalmából tartott, 1956 – A vég kezdete. Forradalom és ellenállás Közép- és Kelet-Európában című értekezleten neves magyarországi és hazai kutatók, történészek tartottak előadást. A résztvevőket Csucsuja István professzor, a Történelem és Filozófia Tanszék dékán-helyettese üdvözölte. A konferencián Jan Sadlak, a Felsőoktatásért Európai Központ igazgatója a lengyelországi történéseket felidézve kifejtette: 1956-ban Magyarország részéről érkezett az első reakció a lengyelországi eseményekre. Előadást tartottak neves magyarországi történészek, köztük Földes György, a budapesti Politikatörténeti Intézet főigazgatója, Illés Pál Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora. A hazai kutatók között volt Vekov Károly, Novák Csaba Zoltánt, Lönhárt Tamás és Tóth Szilárd is. A témakörök voltak: az 1956-os események szerepe a desztalinizációs folyamatban, a Szovjetunió és a kelet-közép-európai történészek 1956-ban, elnyomatás és antikommunista ellenállás Romániában az ötvenes években, kísérlet Gheorghe Gheorghiu-Dej félreállítására az 1956-os forradalom körülményei között, Lengyelország 1956-ban, a forradalom kihatásai a Román Munkáspárt kisebbségpolitikájára, a forradalom szimbólumai, a Kossuth-címer és/vagy a lyukas zászló. /P. A. M.: 1956 – A vég kezdete. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 24./ Földes György kiemelte, hogy az ’56-os magyar forradalom gyökereit nem lehet csak a gazdasági és társadalmi elégedetlenségekben, az ebből származó feszültségekben keresni, megvannak annak a maga desztalinizációs gyökerei is. Smaranda Vultur az antikommunista ellenállás 1950-es évekbeli történéseiről, Liviu Tarau a szovjetunióbeli és a kelet-közép-európai folyamatokról, Vekov Károly a forradalom előzményeiről, Alina Ilinca és Liviu Marius Bejenaru a Gheorghe Gheorghiu-Dej félreállítására tett kísérletről, Novák Csaba Zoltán 1956 kisebbségpolitikai következményeiről, Lönhárt Tamás a romániai magyarság és a forradalom viszonyáról, Tóth Szilárd pedig a román hadseregben 56-ban lezajlott puccskísérletről értekezett. /Benkő Levente: Kényelmetlen és érdekfeszítő: 1956. = Krónika (Kolozsvár), nov. 24./

Szatmárnémeti legújabb térképe román és angol nyelvű. Történelmi szövege inkább Ceausescu országát, mint az EU-s Romániát idézi: kirekesztő. Említi a teuton lovagokat, a németeket, törököket, olaszokat, osztrákokat, de egy szóval sem a magyarokat. Pedig hányan vannak köztük, akik nélkül Szatmárnémeti nem az lenne, aminek ismerjük. Például Hám János, a városépítő püspök, aki a történelmi városrész ma is legszebb, legmeghatározóbb palotáit emelte, Vécsey Miklós főispán, Kiss Gedeon, aki a parkosításban jeleskedett, dr. Lükő Béla európai szintű sebész, Csipler Sándor, a világhírű vívóiskola megteremtője, Erdős I. Pál grafikus, s annyi más. Helyettük viszont arról lehet olvasni, hogy Sztálin elvette Romániától Hercát, Bukovinát, Besszarábiát, s Bulgária is gazdagodott a román földből. /Sike Lajos: Nem tudnak szabadulni. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 6./

A POLÍSZ című budapesti folyóirat februári száma közölte többek között a Kárpát-medencei Keresztkötések Konferencia előadásait. A Népújság az erdélyi Mezőséggel és kiemelkedő személyiségeivel foglalkozó írásokból tallózott. „Tudja-e, uram, hogy a sztálini román nemzeti proletárdiktatúra által kitagadott, mindenéből kifosztott és kisstílű csirketolvajok júdáspénzért elmakogott rágalmai alapján halálra ítélt író, Wass Albert írta meg az erdélyi román paraszt apoteózisát?” (Cselényi László). Nagyercsén már csak Karcsi bácsival lehet magyarul beszélni. Ő a gondnok és a harangozó. (Bálint Zsigmond). Kövesdi Kiss Ferenc gyakran hangoztatta: Édesanyám mind az öt fiát hazaimádkozta. Egész életén át magyar, református és lévita volt. Valamennyi politikai rendszer fényes állásokkal kínálta meg. Mindegyiket elhárította. Ehelyett tanított Maroskeresztúron, Székelyföldváron, Brailán, Ákosfalván, Szentgericén. Osztatlan iskolákban 80-90 gyermeket. Irányította a faluközösségeket, dalárdákat szervezett, tánccsoportokat alakított. Istentiszteleteken szolgált, és temetett. (Papp Vilmos). Egyetlen völgy, a Füzes mente három jeles személyt indított útjára, alig tíz km-es távolságra egymástól: Vasasszentgotthárdon volt Wass Albert birtoka, Katonában született Barcsay Jenő szentendrei festő, és Pusztakamaráson született Sütő András. Ugyanitt van Kemény Zsigmond író sírja is. (Vetési László) A konferencián Székely András Bertalan nyitotta meg Gálfy-Bódi Tamás Marosvásárhelyről Budapestre áttelepült festőművész kiállítását és megköszönte Kilyén Ilka színművésznőnek a versekkel való közreműködését. /(bölöni): Jajszavak a szórványból. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 24./

Emlékkönyv készül dr. Fejér Pál tanár születésének százéves évfordulójára. Pali bácsi – Brassóban mindenki így nevezte – a hatvanas évek derekán vegytant és fizikát tanított az Unirea Líceumban. Szívesen beszélt az eszperantóról, a hagyományos lengyel–magyar barátságról és a tankönyvekben nem szereplő írókról is. Ugyanígy tett a tragikus sorsú Szikszay Jenő, és biztosan más tanárok is. Fejér Pál a hetvenes években megejtett püspöki bérmaútján ebéden látta vendégül Márton Áront, aki nála találkozott régi falubelijével, majd közéleti ellenfelével, végül pedig börtön-sorstársával, Kurkó Gyárfással. Az ebéden a két öreg könnyes szemekkel emlékezett meg a közös börtönévek embert próbáló kihívásairól. Addigra már minden fontos dolog megtörtént velük, földi életük vége felé az emberek egyre elnézőbbek lesznek. (Márton Áron püspök 1980-ban halt meg, Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség szintén csíkszentdomokosi születésű elnöke három esztendővel később.) Hogyan is kerülhetett ugyanazon koncepciós perben a „klerikális reakciót” képviselő püspök és a népfrontos álorcában nyomuló baloldali diktatúra szálláscsinálója? A kínzás után elborult elméjű Kurkó Gyárfás még a börtönben is Sztálinnal és Rákosival folytatott párbeszédet. – A két megbékélt öreg a múltra igyekezett pontot tenni. /K. N. K. : Sorstársak a plébánián. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), márc. 28./

A romániai politikai harcoknak eddig nem volt sok közük a másutt megszokott jobb/bal ellentéthez. Iliescu elnök mellett vagy ellen, Cioran és Noica mellett vagy ellen, Hohenzollern-Sigmaringen Mihály vagy Antonescu marsall mellett, Basescu elnök mellett vagy ellen. Mindez csak értelmiségi pozícióharc. Közben Romániában a piaci fundamentalizmus, a neokonzervatív elkötelezettség és az atlanti lojalitás elképesztő egységét senki nem vonta kétségbe, csak a fasiszták, írta Tamás Gáspár Miklós. Kifejtette, az új román fasizmust az állítólag „kommunista” állambiztonsági apparátusok teremtették meg (s az ő informális hálózataik tartják fönn). Az internacionalista-leninistának beállított, szerintük KGB-s Iliescu-garnitúra áll itt szemben a nacionalista-sztálinista szekusokkal (a Nagy-Románia Párt, a PRM vezetőivel), a haza őrzőivel. Ugyanakkor csak a szélsőjobboldal értett szót a munkásokkal, Miron Cozma szélsőjobboldali bányászvezér. Romániát a csődtől nem a helyi komprádor burzsoázia, nem a multinacionális nagyvállalati szféra menti meg, hanem a parasztproletárok, proletárok és lumpenproletárok. Így válik Temesvár Délkelet-Európa gazdasági fővárosává (maga alá temetve Debrecent, Szegedet, Belgrádot, Újvidéket). Miközben a liberális-demokratikus értelmiség az ügynökdossziékkal, az 1947 és 1989 közötti korszak megtorlásaival, a romániai holokauszt végre-valahára bekövetkezett föltárásával van elfoglalva, a hajmeresztő társadalmi igazságtalanságok említést sem érdemelnek. TGM szerint Románia semmivel se korruptabb, mint szomszédai. A különféle angol-amerikai agressziókban való részvétel, a támaszpontok fölajánlása, a Nastase-korszakhoz képest érzékelhető visszalépés a magyarkérdésben, mindez az uralmon lévő politikai osztály tökéletes közönye a romániai nép érdekeivel szemben. Ilyen körülmények között kellene megteremteni a romániai baloldalt – a semmiből, írta TGM. Az eljövendő romániai baloldalnak világossá kell tennie, hogy a dolgozók oldalán áll, mindent meg kell tennie a Nyugaton dolgozó vendégmunkásokért, a közszolgálatok privatizálása ellen, az etnikai kisebbségek, elsősorban a cigányok diszkriminációja és szegregációja ellen. A modern baloldal csakis feminista lehet, a melegeknek, leszbikusoknak minden tekintetben egyenlő jogokat kell biztosítani. A romániai baloldal csakis ökoszocialista és antiglobalista lehet és az ún. „kommunista” rendszerből (1917–1989) nem lelhet inspirációt. Megjelent a bukaresti Observatorul Cultural-ban (ápr. 19.), Anamaria Pop fordításában. /Tamás Gáspár Miklós: Baloldal Romániában? = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 23., folyt. 24./

A lengyel vezetés megfoszthatja európai parlamenti képviselői mandátumától a kommunista rendszer ellen küzdő egykori lengyel ellenzéki Bronislaw Geremeket, mert a politikus nem hajlandó újabb nyilatkozatot tenni arról, hogy együttműködött-e annak idején a kommunista titkosszolgálatokkal. Az Európai Parlament április 23-én tartott strasbourgi ülésén vihart kavart az ügy: a frakciók többsége kiállt a liberális politikus mellett. A szocialista frakciót irányító német Martin Schulz szerint „botrány, hogy egy olyan nagy országot, mint Lengyelország, ilyen kormány irányítson”. Daniel Cohn-Bendit, az 1968-as franciaországi diákmegmozdulások szereplője a varsói kormány „sztálinista és fasiszta módszereiről” beszélt, amit a lengyel kormánypárt EP-képviselői elutasítottak. Lengyelországban 1997-ben törvény született arról, hogy a kormányzati, parlamenti és más tisztségviselőknek nyilvánosan nyilatkozniuk kell arról, együttműködtek-e a kommunista titkosszolgálatokkal. Amennyiben kiderül, hogy hazudtak múltjukról, akkor 10 évre eltiltják őket a közhivatal betöltésétől. Az időközben hatalomra jutott Kaczynski testvérek kormányzása alatt a varsói parlament továbblépett: egy újabb törvényben már nem csak a politikusok, de az igazságszolgáltatásban dolgozók, az egyetemi tanárok, iskolaigazgatók, újságírók számára is kötelezővé tette a nyilatkozat benyújtását, máskülönben elbocsátás fenyegeti őket. Ha pedig kiderül, hogy hazudtak, akkor 10 évre eltilthatják az illetőt a közélettől. Geremek azt hangsúlyozza, hogy már tett három éve, megválasztásakor ilyen nyilatkozatot, s a jogállamiság megcsúfolása, ha most újra ezt követelik tőle. /EP-vita a „kommunistátlanítás” körül. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 26./

Németh Judit elméleti fizikus, a Fizikai Szemle főszerkesztője a vele készült beszélgetésem elmondta, az 50-es években nem jelentett előnyt Németh László lányának lenni. Kitűnő tanuló volt, ennek dacára nem vették föl fizikusnak, csak tanárnak. A felvételiztető azt kérdezte tőle, hogy mi a véleménye apja Sztálin elvtársról írt cikkéről. Németh Judit erre megkérdezte, most apját elemzik, vagy ő felvételizik. Németh László nem osztotta két részre a műveltséget, számára a természettudományos és humán műveltség egyaránt hozzátartozott a megismerendő, érdekes világhoz. Ilyen szellemben nevelte a lányait. A természettudományt és az idegen nyelveket például együtt tanította gyermekeinek. Mindenik lánya természettudományos pályára lépett, de ez nem is volt meglepő az ötvenes évek elején. Németh László körülbelül tíz nyelvből fordított, olvasni mindenik nyelven megtanult, beszélni pedig németül tudott a legjobban. Egyik lánya magyar-angol szakos tanárként kezdte, de egy év után otthagyta: kellemetlen volt magyar szakra járnia, megjegyzéseket tettek apjára, ezért inkább vegyész lett. Németh László nagyszabású tankönyvet is tervezett, Négy könyv címmel, amely nemcsak érettségizők segédkönyve kívánt volna lenni (végül csak részletek készültek el belőle), hanem egyfajta „Noé bárkája”, amely a nyugati civilizáció ragyogását és változatait, a minőséget szerette volna átmenteni. Azt akarta a Négy könyvbe foglalni, amit az emberi műveltségről tudni kell, a humán műveltségről szóló rész meg is jelent cikkek formájában a tanulmányköteteiben. Halála után Németh Judit szedte össze apja kéziratait, és kötetekké alakította. Van néhány kötete, amiket apja már nem látott: a Sorskérdéseket például lánya állította össze fennmaradt cikkekből. Németh László nagyon szerette a fizikát, 1934-ben terjedelmes cikke jelent meg Einstein világáról, ebben felismerte az általános relativitáselmélet jelentőségét. 1935-ben pedig napvilágot látott egy írása a táguló világegyetemről, amelyben kifejtette, hogy ez a 20. század legnagyobb tudományos felfedezése. Németh Judit 1965-ben kandidált, 1972-ben lett a fizikai tudományok doktora, 1998-tól az MTA levelező tagja, 2004-től rendes tagja. Közel 30 évig volt egyetemi tanár, az ELTE TTK Elméleti Fizikai Tanszékén. Több évet töltött rangos franciaországi, németországi és amerikai egyetemeken. /Kiss Judit: A kérdezés elsajátítása. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 27./

Az Eduard Benes államfő vezette Csehszlovákia meg akarván szabadulni német és magyar kisebbségeitől, ezeket a közösségeket a kollektíven háborús bűnösnek minősítette, s 1947 májusában elkezdték erőszakos kitelepítésüket, elűzetésüket szülőföldjükről. A németek több mint hárommillióan voltak, a magyarok egymilliónál kevesebben, Szlovákia déli határsávjában, olyan színmagyar entitásokat alkotva, mint a Csallóköz, Mátyusföld, Gombaszög, Dél-Göröm, az Ipoly völgye, Délkelet-Szlovákia... A németeket bevagonírozták, s embertelen körülmények között, mindenüktől megfosztva elindították őket a legyőzött, nyomorgó, koldusszegény Németország felé. A magyarok elűzését ,,lakosságcserének” álcázták, s valóban a maradék Magyarországon élő szlovákokat igyekezett Csehszlovákiába csábítani, a magyaroktól ,,megtisztított” területekre, településekre. Beleültetvén őket a hátrahagyott vagyonokba, sok-sok nemzedék munkájának eredményébe. Azonban a paritás leghalványabb jegyeit sem lehet kimutatni, a magyarok elűzetése durva és kíméletlen volt, a Dunán kergették át őket, marhavagonokban vitték át a határon a magyar családokat. Akik maradhattak, azokra még keservesebb sors várt, egy részüket a Szudéta-vidékre deportálták, az elűzött németek helyére, lágerekbe zárva, majd kényszerlakhelyekre erőltetve őket. A Szlovákia területén megmaradtak állampolgárságát megvonták arra kényszerítettek egész közösségeket, hogy ,,reszlovakizáljanak”, azaz tagadják meg magyarságukat. Eduard Benes Sztálin szlávbarát bólintása mellett kiadta hírhedett dekrétumait, melyek milliók sorsát pecsételték meg. Azóta hatvan év telt el, enyhült a légkör, a felvidéki magyarok visszakapták állampolgárságukat, iskoláik vannak, pártjuk és egyesületeik, de a sebek máig sem forrtak be, mert sem Csehország, sem az időközben függetlenedett Szlovákia nem hajlandó hatályon kívül helyezni a hírhedett benesi dekrétumokat. /Magyari Lajos: Hatvan év gyalázat. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 5./

Tovább gyűrűzik a Bukarest és Chisinau közötti politikai feszültség. Vladimir Voronyin, a Moldovai Köztársaság elnöke kijelentette, hogy a balti-i és a cahuli két román konzulátus nem nyitja meg kapuit. Hozzátette, hogy soha nem tett ígéretet a két konzulátus megnyitására, és azzal is vádolta Bukarestet, hogy lobbikat finanszíroz a Moldovai Köztársaság Romániával való egyesülésére. Voronyin kijelentette, hogy „a románok az ördöggel is készek cimborálni, hogy elfoglalják a Moldovai Köztársaság területét. Szövetkeztek Hitlerrel, Sztálinnal, hogy elérjék céljukat” – tette hozzá Voronyin. /Voronyin nyilatkozott. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 27./