KUN MIKLÓS: 1944-45-BEN AZ ERDÉLYI MAGYAROK JOBBAN TARTOTTAK A ROMÁNOKTÓL, MINT A SZOVJET ADMINISZTRÁCIÓTÓL
Sztálin és Molotov hagyatékából előkerült, mindeddig publikálatlan dokumentumok szerint az erdélyi magyarok 1944-45-ben jobban tartottak a románoktól, mint a szovjet adminisztrációtól.
A dokumentumokat Kun Miklós Széchenyi-díjas történész ismertette csütörtökön Kolozsváron, a Minerva Egyesület székházában tartott előadásában, amely a gulagra elhurcolt magyarok sorsát megvilágító publikálatlan dokumentumokról és a Sztálin-hagyaték ismeretlen magyar vonatkozású iratairól beszélt.
Amint az Erdélyben is ismert kutató fel is olvasta, a Kolozsvárott is megforduló Sikin tábornok 1945 januárjában egy marosvásárhelyi szakszervezeti gyűlés határozatával példázta az észak-erdélyi magyarok helyzetértékelését. A szakszervezeti határozatban a marosvásárhelyi munkások azt kérték: ha felmerül Észak-Erdély hovatartozásának a kérdése, inkább támogatják a tartomány függetlenségét vagy azt, hogy tartozzék a Szovjetunióhoz, minthogy Romániához kerüljön. A tábornok egy bánffyhunyadi kőfejtő magyar tulajdonosát is idézte, aki kijelentette: a magyarok azt szeretnék, ha Erdély a Szovjetunióhoz tartozna, és nem Romániához.
A tábornok azt jelentette feletteseinek, hogy nemcsak a magyarok, hanem az erdélyi románok egy része is negatívan viszonyul a Bukarestből jött román adminisztrációhoz. A román parasztok is úgy vélték, hogy jobb volt a román csendőrök nélkül, akik a két világháború között üres kézzel érkeztek Erdélybe, aztán amikor menniük kellett, hat szekérrel hurcolták magukkal az itt szerzett vagyont.
Hasonló szellemben számolt be 1944 őszén az előbb román, majd szovjet katonai adminisztráció alá került Erdély közhangulatáról Vas Zoltán magyar kommunista vezető is. Ő azt írta le, hogy az észak-erdélyi lakosság többnyire megnyugvással várta a Vörös Hadsereg bevonulását, mert Erdély kérdésének a gyors és radikális megoldását várta tőle. Arra figyelmeztette ugyanakkor a szovjet vezetést, hogy a magyarok között gyors a kiábrándulás az ismert atrocitások miatt.
Vas Zoltán szerint ehhez az is hozzájárult, hogy a román csendőrök és helyenként a Vörös Hadsereg katonái elkezdték összegyűjteni a volt magyar katonákat, és hadifogolytáborokba viszik őket. Annak ellenére teszik ezt, hogy a katonák korábban többnyire megszöktek alakulataiktól, mert nem akartak Hitler oldalán a Vörös Hadsereg ellen harcolni. A jelentés szerzője szerint ez a Szovjetunió ellen hangolja az erdélyi magyarokat. Vas Zoltán azt is megjegezte: a magyar hadsereg román származású volt katonái nem osztoznak ebben a sorsban.
Kun Miklós úgy értékelte, hogy Erdély sorsát némileg az is befolyásolta, hogy a román átállásról Moszkvában tárgyaló román delegáció több bizalmat ébresztett a szovjet vezetésben, mint a kiugrásról tárgyalni küldött magyar delegáció. A román delegációt vezető Laurentiu Patrascanu külön éjszakai találkozót kért a szovjet vezetés későbbi román “felelősétől”, Andrej Januarjevics Visinszkij helyettes népbiztostól, és közölte: ő ugyan Romániát képviseli, de hithű kommunista, és várja a szovjet utasításokat.
A magyar kiugrásról tárgyaló Faragho Gábor csendőr altábornagyhoz viszont bizalmatlan volt a szovjet vezetés.
Gazda Árpád / MTI; Erdély.ma

A titkos szovjet történet
Rendkívül nagy érdeklődés övezte a neves Oroszország-kutató, Kun Miklós tegnap délutáni kolozsvári előadását, ugyanis szinte zsúfolásig megtelt a Minerva Művelődési Egyesület terme. A Minerva-egyesület és a szegedi Gál Ferenc Főiskola szervezésében létrejött esemény réstvevőit házigazdaként Tibori Szabó Zoltán köszöntötte, kiemelve: a mostani előadás szervesen kapcsolódik ahhoz a tavaly indított nagyobb projekthez, amelynek nyomán a Szabadság napilap Gulág-jelenség címen külön mellékletet adott ki, és ami több ezer oldalt kitevő, honlapunkon közzé tett anyaggal bővült. Az Oroszországban született, de erdélyi, kolozsvári gyökerekkel rendelkező Széchenyi-díjas történészprofesszor saját kutatásai alapján sok érdekességet, újdonságot tárt fel a hallgatóságnak a Szovjetunió titkos történetéről, a sztálini rendszer működéséről, a Gulág szörnyűséges világáról, az események romániai, erdélyi vonatkozásairól. (P. A. M.)
Rohonyi D. Iván / Szabadság (Kolozsvár)

Kun Miklós kolozsvári előadásáról
Kun Miklós egyetemi tanár, Széchenyi díjas történész legutóbbi kolozsvári látogatásakor telt házas előadást tartott az ún. titkos szovjet történelemről, a Szovjetunió történetének eddig ismeretlen aspektusairól. A zsúfolásig megtelt Minerva-ház C. Gyimesi Éva termében archív fotókkal illusztrált előadás érzékelhető módon, a helyi nagyközönséget megmozgatta és rámutatott a történelem iránti érdeklődés intenzív jellegére is.
A Károli Gáspár Református Egyetemen oktató neves történész neve jól ismert a kolozsvári nagyközönség számára is, hiszen több évtizedes tudományos-ismeretterjesztő munkássága révén az erdélyi magyarság is nagyrészt az ő műsoraiból, így többek között a Rejtélyes XX. század című sorozatból ismerhette meg a múlt század sorsfordító eseményeit. Tibori Szabó Zoltán felvezető köszöntését követően Kun Miklós előadását egy személyes, családi történetével kezdte, amelyben felidézte a nagyenyedi származású nagyanyjának, Kun Béláné Gál Irén alakját, valamint nagynénjét, Hánikát, akiktől számos erdélyi és különösen kolozsvári emléket őrzött. Nagyon sok történetet hallott gyermekkorában a mesés kincses városról, ami szebbé és még érdekesebbé tette számára később az erdélyi kiruccanásait.
Több mint egyórás előadásában, Kun Miklós részletesen bemutatta Sztálin 1931 és 1953 közötti korszakát, különös tekintettel a második világháború terrorja és a Gulág-rendszer kiépülésére. A történész – aki mindvégig jól érzékelte a nagyközönség igényeit – nem részletezte az Oroszország-kutatás ma már különálló diszciplínává lett tudományágának bonyolult jellegét: egy-egy mondatában röviden megemlítette, hogy egy globális tudományágról van szó, amelyet amerikaiak, németek és magyarok együtt kutatnak. A Gulág-kutatás például 1990 után, amikor a volt szovjet levéltárak lassan megnyitották kapuikat, olyan méretűvé nőtt, hogy csak a legutóbbi nagy amerikai projekt eredményeképp egy hat kötetből álló monumentális sorozat jött létre a Gulág történetéről. Arról, amiről az átlagolvasó sokáig csak Szolzsenyicin műveiből olvashatott, ma már egy teljes tudományágat igénylő kutatási irányzat lett, amely külföldön és magyar nyelvterületen egyaránt könyvtárakat tölt meg szakirodalmával. A magyar kormány például többéves projektet indított a Magyarországról elhurcolt Gulág-foglyok történetének felkutatására.
Kun Miklós előadásában kitért arra is, hogy a felélénkülő Oroszország-kutatás, Sztálin gaztetteinek újraértelmezése és még részletesebb, tüzetesebb kutatása rámutat arra, hogy a sztálini rendszer valójában nem más, mint a hitleri genocidium „humánusabb bőrbe bújtatva”. A történész hangsúlyozta, hogy nem óhajt számháborúba belemenni és a 20. század két legszörnyűbb diktátorát bármilyen módon is összehasonlítani, kiemelte, hogy az ukrán nagy éhínség, a holodomor ma már ugyanolyan mesterséges genocidiumként van számon tartva, mint a holokauszt. Kun Miklós felhívta a közönség figyelmét arra, hogy bár a sztálini szovjet rendszerben nem volt „elgázosítás” és tömeges népirtás s olyan nyílt és szisztematikus rendszerben megrendezve, a holodomor, az urániumbányák működtetése és az ún. „bűnös nációk” fogalmának bevezetése során gyakorlatilag ugyanazokat az elveket és módszereket alkalmazták, mint Hitler. Az urániumbányákban Sztálin az ország geológusainak legjavát feláldozta, akiket például arra kényszerített, hogy kézzel bányásszák ki a rendkívül káros és gyakorlatilag néhány hónapon belül halált okozó urániumot. Kun Miklós szovjet levéltári kutatásai nemcsak az eddig ismert szörnyűségek részleteit tárta fel, de Sztálin levelezését kutatva és az 1980-as években még élő idősebb sztálini kormánytagokkal készült interjúi alapján kiderítette, hogy ezeket a szisztematikus gaztetteket – urániumbányászás, politikai elit kivégzése, az ország határvidékén élő „bűnös nációk” elszállítása és (vagy) kivégzése – maga Sztálin személyesen vezényelte és írta alá, így lelkén nem közvetve, hanem közvetlenül több millió ember élete szárad. Kutatásaiból kiderítette, hogy Sztálin például maga rajzolta meg azoknak az atomfizikusoknak a majdani villa-alaprajzait, amit akkor kaptak volna, ha Hitler és az amerikaiak előtt fejlesztik ki az atombombát. De levéltári kutatásaiból arra is fény derült, hogy milyen mértékben irányította a román és magyar delegációk utazásait és szinte magánéletüket is. Előadásának utolsó fejezetében a román és magyar kapcsolatokról és a szovjetek hatásáról beszélt, valamint a Szovjetunió és a kelet-európai államok eddig ismeretlen viszonyrendszeréről, amelyet ismét csak a most előkerült levéltári források alapján sikerült felgöngyölíteni.
Az előadás ugyan csak aprócska szeletét mutatta be egy nagyon bonyolult és a laikusok számára nehezen érthető tudományterületnek, Kun Miklós lehengerlő előadásmódja jó összefoglalója volt az Oroszország-kutatás jelenlegi perspektíváinak és rámutatott arra, hogy még a jelenkorászoknak is van mit kutatni, tanulni és az olyan történelmi korszakok, amelyekről elsőre azt hinnénk, hogy már mindent megírtak, tudnak új és meglepő adatokkal szolgálni. Szabadság (Kolozsvár)

„Ideje elszakadnom Sztálintól...”
Beszélgetés Kun Miklós történésszel, Szovjetunió-kutatóval
Kun Miklós Széchenyi díjas történész, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora egyike a legismertebb magyar Oroszország-kutatóknak. 1946. július 11-én Kasinban, a sztálini Szovjetunióban született, gyermekkorát erdélyi – nagyenyedi származású – nagyanyja, Gál Irén zongoratanár közelségében töltötte. 1959 után családjával visszatér Magyarországra, majd 1964-től beiratkozott az ELTE történelem-orosz szakára. Bár korai kutatásai a 19. századra fókuszáltak, figyelme hamar Oroszország, majd a Szovjetunió felé fordult. Számos alkalommal kutatott szovjet levéltárakban, több kötete foglalkozik Sztálinnal, Leninnel, Bakunyinnal és a prágai tavasszal is. Utóbbi években a Gulág-jelenséget kutatja. Kun Miklós több ismeretterjesztő dokumentumfilmben is szerepelt, nevéhez köthető többek között A rejtélyes XX. század című történelmi sorozat, amely a határon túl, így Erdélyben is nagy népszerűségnek örvendett. Kolozsvári előadása A titkos szovjet történet címmel eddig közöletlen levéltári forrásokra alapozva járta körül a sztálini rendszer és a Gulág jelenség néhány máig rejtélyes aspektusát. Teltházas előadása előtt (amelyről a Szabadság szeptember 30-i lapszámában közölt részletes beszámolót, – szerk. megj.) a történésszel beszélgettem életútjáról és tudományos munkásságának főbb állomásairól.
– Gyermekkorát a Szovjetunióban töltötte, ahol nagyanyja, Gál Irén és nagynénje örömmel idézték fel Kolozsvár városát és az itt töltött emlékeket még azokban a nehéz időkben is. Mit idézne fel gyermekkorából, és hogyan élt tovább Kolozsvár mítosza az innen a Szovjetunióba elszármazott emberek emlékezetében?
– Nagyanyámékkal négyen voltunk magyarok Kasinban, egy furcsa kis városban, ahol az akkori lakosság mintegy fele száműzött volt. Nemigen érintkeztek ezek az emberek egymással, ritkán találkoztak vagy beszélgettek. Édesanyám maga is orosz volt, ő szegény nem nagyon tanulta meg Arany János csodálatos nyelvét, még akkor sem, amikor később Magyarországon orvosnő lett, pedig ott ez már elengedhetetlen lett volna. Ennek ellenére otthon a családban mi csak magyarul beszéltünk, igazából nekem magyar volt az anyanyelvem. Kolozsvár nevét, érdekes módon, hamarabb hallottam, mint Budapestét, hiszen nagyanyám és az ő nővére, Hánika nagyenyedi származásúak voltak, de az élete úgy alakult, hogy egy ideig Kolozsváron, a Kovács utcában élt és a város „szépleánya”, elismert zongoratanárnője és művészeti életének jól ismert alakja lett. Miután elengedték a börtönből és a Gulágról, nagyanyám szinte itta magába a magyar szót, és nővérével sokszor idézték fel előttem Kolozsvár emlékét, így a város számomra szinte úgy vált otthonommá, hogy nem is jártam gyermekkoromban erre. Már Magyarországon voltunk, amikor az 1960-as években aztán további történeteket hallottam a kincses városról számos neves értelmiségitől, így Basilides Máriától és férjétől, Péterfi Istvántól, de rengeteget tudtam meg a család jóbarátjáról, Janovics Jenőről az ismert színházigazgatóról és filmrendezőről, valamint Bernáth Ilma festőművészről is, akinek a műveit jó ideje szisztematikusan gyűjtöm. Kolozsvár számomra azóta mitikus hely. Amikor itt vagyok, itthon érzem magam. Ez egy olyan tiszta hely, mint a borszéki víz: legszívesebben ideköltöznék, legalább az év egy részében. Nagyon szeretem ezt a várost, még ha a mai Kolozsvár már nem is olyan, mint amilyennek nagyanyám leírta, itt megvan még a magyar kultúra sajátos varázsa.
– Kutatásai igen széleskörűek. Foglalkozott az orosz anarchizmus és a kortárs újbaloldal ikonikus alakjával, Bakunyinnal, de könyvet írt Leninről, a prágai tavaszról és Sztálinról is. Hogyan jutott el Kossuthtól Sztálinig?
– Szabad György történész volt az egyik példaképem, de voltak még idősebb tanáraim is. Perényi József híres történész például nagy hatással volt rám, oroszországi kutatásaim alatt tudtam meg például milyen elmarasztalóan vélekedtek róla és Szegfű Gyuláról. Az ő tanácsára kezdtem el foglalkozni 18–19. századi történelemmel, különösen a Kossuth-emigrációval. Tőle és az idősebb történész-generációtól tanultam meg a levéltári források jelentőségét, a sine ire et studio elvét, amely bár sokáig idegenül hatott számomra, ma már belátom, hogy nagyon hasznos tanács volt. Megtanultam elég jól angolul is a kutatásaim alatt, aztán jöttek a szláv nyelvek. Most például az ukrán holodomor története érdekel, így az ukrán nyelvvel is elkezdtem foglalkozni. Megdöbbent, hogy a közel 7 millió ukrán mesterséges kiéheztetését sokszor a nyugati szakirodalom természetes jelenségeként, a klímaváltozás hatásainak tünteti fel, miközben tudnivaló, hogy Sztálin szándékosan pusztította el az ukrán parasztság nagy részét. Ugyancsak ő volt az, aki kitalálta a kvótarendszert, az ún. „bűnös nemzetek” – tehát a Szovjetunió határvidékén élő nemzetek – kitelepítéséről szóló rendelkezést. Afgán, csecsen, észt, lett, de még a román csoportok is a bűnös és nemkívánatos nációk csoportjába lettek sorolva, és sajnos ezeket az etnikumokat Sztálin – ahogy Hitler is – szisztematikusan mozgatta és nemegyszer megtizedelte. Ennélfogva értelmetlen a 20. század két legszörnyűbb diktátorát bármilyen formában is összehasonlítani, hiszen mindkettő leírhatatlanul gonosz tetteket vitt végbe. Levéltári kutatásaimból pedig tudom, hogy Sztálin ezeket a tetteket személyesen vezényelte és az 1930-as évek Nagy Terrorjának, az uránbányászat áldozatai, a Gulág halottai és a holodomor áldozatai mind közvetlenül az ő lelkiismeretét terhelik.
Gorbacsov idején már elkezdték megnyitni a szovjet levéltárakat és lehetőség nyílt a Sztálin-korszak részletes irodalmát és forrásait kutatni. Így lehettem az elsők között, akik hozzájutottak Sztálin személyes levelezéséhez, amelyből főleg a lányával folytatott freudi levelezés fogott meg. Sztálin és a lánya közötti rendkívül szoros viszonyról azóta könyvtárnyi szakirodalom keletkezett, angol és magyar nyelvű köteteimben is foglalkoztam ezzel. De még mielőtt Sztálinnal kezdtem volna foglalkozni, orosz nyelven írtam egy nagy könyvet Nyikolaj I. Buharinról, az anarchizmus egyik vezető alakjáról és a bolsevik mozgalom fő ideológusáról. Számos jelentős emberrel ismerkedtem meg kutatásaim folyamán, így Buharin özvegyével is, aki évtizedekig küzdött férje rehabilitációjáért, és a Sztálin kormány 80-as években még élő tagjaival, rengeteg Gulág túlélővel, Hruscsov lányával, Molotov nevelt fiával valamint egykori KGB ügynökökkel is. Édesanyám többször mondta, hogy számára óriási csalódást okozott, hogy Kossuth és a 19. század nemes alakjait követően egy köztörvényes bűnözővel, Sztálinnal kezdtem el foglalkozni. Anyám halála után Sztálinról szóló könyveimet az ő emlékének ajánlottam, és most már érzem, hogy ideje elszakadnom ettől a rémisztő alaktól, nem egészséges viszony ennyi éven át kutatni.
– A Gulágról sokáig csak a szépirodalomból és az onnan visszatért erdélyiek visszaemlékezéseiből tudhattunk itthon. Azóta több kutató is foglalkozott a mintegy 5000 kolozsvári deportált fogoly történetével és úgy tűnik, felélénkülni látszik az erdélyi Gulág-kutatás. Hogyan látja ön ezt a jelenséget és milyen további források, kutatási témákkal foglalkozhat egy mai jelenkorász?
– Félreértés ne essék, Erdélyben és Kolozsváron számos olyan történész van, aki tízszer, százszor többet tud az erdélyi front, a székelyföldi események vagy épp a Maniu-gárda tevékenységéről, mint jómagam. Amit esetleg én hozzátehetek ezekhez az eseményekhez azok az eddig ismeretlen levéltári források, amelyeknek szerzői az Erdélyben állomásozó szovjet csapatok tisztjei voltak. Ezekből a dokumentumokból kitűnik, hogy a helyi lakosság nem kedvelte a szovjet csapatokat, eltűrte azok jelenlétét, hogy így meneküljön a nagyobb baj elől. Leírásaik nagyon részletes képet mutatnak a korabeli Kolozsvárról is, egyedülálló kordokumentumoknak számítanak. Ugyancsak érdekes forrásként szolgál egy kommunista tiszt, Vas Zoltán hagyatéka. Tizenhat évet töltött fegyházban, majd 1956 után háttérbe szorul. Hagyatékában elképesztő dolgokat írt le Erdélyről, amelyet érdemes lenne közreadni. Gyermekkoromban és később is számos olyan erdélyi értelmiségivel találkoztam, akik történeteit – így egy Molnár Béla nevű orvosprofesszor visszaemlékezéseit – érdemes lenne papírra vetni.
– Lankadatlan kutatónak bizonyul, aki nemcsak kutat és közöl, de fontosnak tartja a tudományos ismeretterjesztés műfaját is. Milyen projekteket tervez és milyen perspektívát lát a kortárs tudományos ismeretterjesztés műfajában?
– Nagyon jólesik, hogy legutóbbi kolozsvári látogatásom alkalmával is a patinás utcákat járva sokan rám köszöntek. Hat könyvet írtam az Akadémiai Kiadónak, megjelentek könyveim vietnámi, portugál és görög nyelven is. A tudás átpolitizált, gyakran alkalmazkodik az aktuálpolitikához, de én igyekszem kimaradni ezekből a rendszerekből. Ezt megtanultam a Szabad Európa Rádióban. A tudás ismertetése azonban hamar elszáll, olyan ez, mint a kandalló tüze: állandóan táplálni kell, mindig új dolgokkal kell előrukkolni, különösen a tudományos ismeretterjesztés műfajában. Ezért olvasok sokat ma is, van, hogy néha két-három perces szerepléseimhez száz oldalt is elolvasok.
Most több könyv-projekten is gondolkodom, hátha sikerül megírnom még ezeket: Kelet-Európa 1945 után, George Orwell hatása a mi régiónk másképp gondolkodóinak körében, 1956 titkos története. De az igazi vágyam mégis az, hogy visszatérhessek eredeti kutatási területemhez, a 19. századi történelemhez: kipróbálni azt, hogy mai szemmel, mai fejjel hogyan látom annak a kornak a nagy történelmi eseményeit és olyan ikonikus alakjait, mint Klapka György vagy Kossuth Lajos. Remélem, sikerül ezt megérnem.
T. Szabó Csaba
A szerző történész, az Erdélyi Figyelő munkatársa Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvári színes Zenei Ősz
Gondolatok a fesztivál nyitóhangversenyéről
Ha október, akkor Zenei Ősz. Az immár több mint fél évszázados fesztivál zenei táplálékkal teszi gazdagabbá, színesebbé őszeinket. A Zenei Ősz túlélte a kommunista diktatúra „fekete felhőit”, és a jelenlegi áldatlan gazdasági „kutyaszorítóban” is igyekszik művészi hivatását méltón betölteni, a komolyzenét szerető közönség igényeit a lehetőségekhez mérten kielégíteni. Filharmóniánk igazgatója, Marius Tabacu szerint, az 51. Zenei Ősz kéthetes rendezvényein különféle műfajú „zenei csemegék” és kiváló előadóművészek várják a nagyérdeműt.
Mykola Diadiura karmester és Antonii Baryshevskyi zongoraművész, a fesztivál nyitóhangversenyének két kijevi vendégművésze, Veress Orsolya mezzoszoprán, a zenekar és a Cornel Groza által vezetett énekkar felejthetetlen zenei élménnyé varázsolták az estét. Első számként Miroslav Skorik (sz.1938) kortárs ukrán zeneszerző Hucul triptichonja hangzott el. A mű valójában Szergej Paradzsanov 1965-ben készült Elfelejtett ősök árnyai című filmjéhez komponált zene, amelyben a zeneszerző az Ukrán Kárpátokban elhelyezkedő Huculföld maroknyi létszámú népének élethelyzeteit zenésítette meg. Filmzene lévén, a Hucul triptichonban hangsúlyozottabb a zenei képekben való gondolkodás, amelyekben a falusi élet momentumai elevenednek meg oly módon, hogy a pásztorkodás, a hitélet és a szellemekhez kötött babona jól megfér egymás mellett. Zeneszövetében a népi erezet és modern hangzásvilág találkozik, miközben a táncos-mozgalmas, álomszerűen titokzatos, valamint félelmetes világot sejtető és feszültségeket hordozó hangulatok tartják foglyul a hallgatót. A mű fináléja a film címéhez igazodva, Elfelejtett ősök árnyaiként, sejtelmesen ködbe vesző.
Szergej Prokofjev (1891–1953) 3. C-dúr Zongoraversenye a zongorairodalom egyik legnehezebb versenyműve. Technikailag és művészileg egyaránt számos akadályt gördít előadója elé. Antonii Baryshevskyi fiatal tehetségnek nem okozott fejtörést a buktatókkal teletűzdelt concerto. Az aprótechnikás részekben, a hullámzó futamokban pille könnyedséggel siklott végig a fekete-fehér billentyűkön, a nagy horderejű akkordokban szenvedély és erő lakozott. A tomboló, bámulatos virtuozitás, a mélázó lírai dalolás és a prokofjevi balettzenei ízek színes tolmácsolásának birtokában rendkívüli meggyőző erővel nyűgözte le a közönséget. Elképesztően virtuóz, művészi megoldásaiban magával ragadó előadást hallottunk. Antonii Baryshesky a közönség ovációját Debussy impresszionista színekben csillogó Feux d’artifice című prelűdjével köszönte meg. Mykola Diadiura karmester nem híve a színpadias, látványos dirigálásnak, a zenekari kíséretet biztos kézzel, elegánsan, precízen simította a zongora szólamához. A műsort záró vokál-szimfonikus műben a zene- és énekkarral, a talmi csillogást kizárva, nemes profizmussal varázsolta elénk a színek és hangulatok gazdag koloritját.
Prokofjev Alekszandr Nyevszkij című kantátáját eredetileg az 1937-ben készült Eizenstein a Jégmezők lovagja című film zenéjeként komponálta. Tudnivaló, hogy a különböző történelmi korszakokban létező könyörtelen cenzúrát az írók, zeneszerzők csak úgy játszhatták ki, ha műveikben régmúlt századok történelméhez nyúltak. A sztálini diktatúra cenzúráját kivédendő XIII. századi történet, Nyevszkij novgorodi hercegnek a teuton lovagok fölötti győzelmét dolgozza fel. Ez a történet 1937-ben időszerűnek mutatkozott, hiszen nem volt vitás, hogy a fasiszta Németország háborús készülődései a Szovjetuniót is célba veszik. Mire a filmzenéből készült kantáta premierje elhangzott, már csupán három hónap hiányzott a II. világháború kitöréséhez. Prokofjev 7 tételes vokál-szimfonikus művében mellőzve a folyamatos cselekményt, történelmi-zenei mozaik képekben gondolkodott. A zenekar által intonált orosz népdal ihletésű sötét hangzatok, a mongol iga alatt sínylődő XIII. századi Oroszországot idézik. Nyevszkij svéd csapatok feletti győzelmét egy lassúbb és egy gyorsabb tempójú zenekari szakasz énekli meg. A keresztesek Pszkovban című részben a zarándokoknak álcázott teuton lovagok fenyegetik az orosz népet. Zarándokéneküket a kórus latin szövegű, gregoriánra emlékeztető dallammal idézi. Prokofjev a zenekari szövetben az orosz nép és teuton csapatok számára más-más hangszínt használt. Az orosz tábornak „kellemes”, a teuton seregeknek „kellemetlen” hangzásvilágot teremtett. A fenyegető veszélyt a rezek és ütősök súlyos akkordjai sejtetik, majd lendületes induló szólítja harcba az orosz népet. A zenekari szövet növekvő feszültsége a Csata a jégen című részben a menetelő katonák egyre gyorsuló lépteire utal, végül a teuton lovagok felett aratott győzelem dala csendül fel magasztosan. A csatamezőn egy fiatal lány, szerelmének életéért, megmentéséért, és a harcban elesettek lelki üdvéért könyörög. A drámai kép megalkotásában Veress Orsolya (mezzoszoprán) szólója igazi élménypillanatként hatott. Meleg tónusú, magvas hangja, a kedveséért aggódó női lélek érzékenységével, lírai gyöngédségével, szuggesztív erejével nyűgözte le a közönséget. A magasztos finálé – Nyevszkij bevonulása Pszkovba– a szabadságot, az Életnek a Halál feletti győzelmét dicsőítő örömzene.
Színekben és hangulatokban gazdag, ünnepélyes este volt. Méltó kezdete az idei Zenei Ősznek. Kulcsár Gabriella / Szabadság (Kolozsvár)

„Felejthetetlen, egyetlen, drága kicsi lányom, Erikám”
Talán Márai Sándor verssora – Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.” – fejezi ki legtömörebben az 1956-os forradalom és szabadságharc lényegét. Megdöbbentő adat, hogy a forradalomban elesettek 44 százaléka fiatalabb volt 25 évnél. Ismerjük-e őket eléggé?
A forradalom áldozatai és résztvevői között több marosvásárhelyi vagy erdélyi is volt. Dudás József marosvásárhelyi, Szabó János (Szabó bácsi) Krassó-Szörény vármegyei származású, a legendás hírű magyar-örmény Pongrácz Gergely szamosújvári. Történészek állapították meg: a Magyar Autonóm Tartomány területén 1956 és 1965 között az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért 826 személyt állítottak hadbíróság elé és ítéltek el.
Közülük 620 magyar, 184 román, 18 német, 2 zsidó, 2 cigány volt. A hírhedt Szoboszlay-perben az eljárás során 57 személyt állítottak bíróság elé, akik közül tízet kivégeztek, Szoboszlay Aladárt, báró Huszár Józsefet, Alexandru Fîntînarut, Lukács Istvánt, Orbán Istvánt, Tamás Imrét, Tamás Dezsőt, Kónya István Bélát, Ábrahám Árpádot, Orbán Károlyt. Az erdélyi városok közül Marosvásárhely fizette a legnagyobb véráldozatot: Budapesten Dudás Józsefet és Preisz Zoltánt, Temesváron Orbán Károly földbirtokost, Kónya István Béla ügyvédet és báró Huszár Józsefet végezték ki.
Egy jellegzetes kép
Évről évre, amikor a magyar forradalomra emlékezünk, felbukkan egy jellegzetes kép – pufajkás (vattával bélelt kabát, szerk. megj.) fiatal lány néz a fotósra, a fekete-fehér képről nem derül ki, hogy vörös hajú, vállán dobtáras orosz géppisztoly, tekintete nyugodt, se nem hősieskedő, se közömbös, egyszerűen csak néz a lencsébe azzal a tudattal, hogy neki most dolga van a világban. A kép 1956 november 13-án jelent meg a Billed Bladet című dán folyóirat címlapján.
Sem az olvasók, sem a fotós nem tudta: a kislány akkor már halott volt.
A kép bejárta a világot. Jó esetben annyit tudtak róla, hogy Erikának hívják, 15 éves, és a – megjelenésekor már elfojtott – forradalom ügye mellé állt. Abban az időben sok hasonló kép járta be a világot, utcai harcokról, forradalmárokról, halottakról, orosz tankokról és a csodálatos pesti srácokról.
A híressé vált képet dán újságírók készítették. Paul Raae és fotósa, Vagn Hansen 1956 őszén mindenféle engedély nélkül, hatalmas szerencsével jutottak be Magyarországra. Kis Volkswagenükkel egy vöröskeresztes konvojhoz csatlakoztak, így szinte az elsők között értek Budapestre. A dánokat megdöbbentette, amit láttak. Fotóztak áldozatokat, forradalmárokat, fiatalokat és öregeket is. Ott voltak az Üllői úton, a Kilián laktanya környékén és a Köztársaság téren. Eközben találkoztak Erikával is.
„Véletlenül sikerült egy olyan képet csinálnom, amely bejárta a világot és a forradalom jelképévé vált. Megláttam egy komoly tekintetű, szép lányt zubbonyban, orosz géppisztollyal a vállán, akit rávettem, hogy néhány képet készíthessek róla” – mondta el később a fotós, Vagn Hansen. Valamelyest beszélgetni is tudtak, mert Erika egy kicsit tudott dánul. A 40-es évek végén három hónapot Dániában töltött. A Red Barnet nevű egyesület segítségével jutott el a messzi országba, amely szegény sorsú gyerekeket karolt fel a háború után.
Henning Schultz szintén 15 éves volt, amikor Erika képe a Billed Bladet címlapján megjelent. Mély hatást gyakorolt rá a dán magazin. Gyakran eljátszott a gondolattal, hogy Magyarországra jön és megkeresi a lányt, akinek akkor még senki sem tudta a nevét, és akit maguk közt csak úgy hívtak: a címlaplány. Ötven év telt el így, de végül csakugyan nekiállt a kutatásnak az ekkor már nyugdíjas földrajztudós. És akkor sok minden kiderült.
Kommunista anya, halott apa
A mártírlány 1941-ben született Budapesten. Édesanyja Blumenfeld Noémi (1911–1990), édesapja Szeles (Schlesinger) Sándor (1898–1944) volt, aki vagy koncentrációs táborban, vagy a gettóban halt meg. Érdekes, hogy gépírónő édesanya Romániában, az olténiai Brezoi (Vâlcea megye) településen született. Hogy miként került Magyarországra, arról ma már nem tudni. Egy idősebb testvére, Endre viszont már Gyulafalván, a mai Kommandó település részén, Háromszéken, a mai Kovászna megyében született.
Az anya szinte betegesen kommunista volt, Sztálin halálhíréről értesülve zokogásban tört ki, hisztériás rohamot kapott és elájult.
Mindezek ellenére a 15 éves lány, Szeles Erika Kornélia a forradalom kitörésekor a felkelők oldalára állt. Meggyőződése és egy idősebb barátja vitte a felkelők közé. 1956. november 1. környékén készíthette róla a híres képet a dán fotóriporter. November 1. után a barátok, akik tudtak az orosz egységek Magyarországra való betöréséről, aggódtak Erika biztonságáért, és meggyőzték, hogy még túl fiatal a harchoz. Beleegyezett, hogy letegye a fegyvert, és november 4-e után önkéntes ápolónővérként csatlakozott a Vöröskereszthez.
Egy orosz katona embertelensége
Egy volt szomszéd később, már a nyolcvanas években elmesélte: november 7-én megjelent Erika egy fiúval a budapesti VIII. kerületi, Bezerédi utca 11. szám alatti, II. emeleti 2-es számú lakásban. Akkor is egy dobtáras géppisztoly volt nála. Ott táraztak, pakolták bele a lőszert. Mesélte, hogy ő vöröskeresztes, és a sérülteket, a forradalmárok között megsebesülteket menti. Az anyukája ordított, sírt és könyörgött neki, hogy ne menjen el, mintha tudta, érezte volna, hogy meg fogják ölni. A Blaha Lujza tér környékén egy utcai felkelő csapat tagjaként egy megsebesült társához rohant segítséget nyújtani, amikor egy szovjet géppisztolyból halálos lövés érte.
A már említett szomszéd mesélte el a dán földrajztudósnak: majdnem egy egész tár lőszer volt benne, a nyaka környékén érte a sorozat. Keresztbe sorozták, pedig még a vöröskeresztes ruha is rajta volt. Lehet, hogy az orosz kiskatonát még ki is tüntették azért, mert a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójának napján, november 7-én megölt egy magyar „ellenforradalmárt”. Aki mellesleg 15 éves volt...
Édesanyja a forradalom után néhány évvel beleőrült a férje és lánya elvesztése miatt érzett fájdalomba.
Henning Schultz a Vagn Hansen által készített tizenkét 56-os fényképének szignált papírkópiáját a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. A kutatás nem volt eredménytelen. Schultz talált egy 1981-es dán cikket, amelyben egy ott élő 56-os menekült, Árki József elmondta, hogy a 15 éves lány vele együtt járt szakácsiskolába. Henning Schultz visszaemlékezései alapján egy portál újságírója végül kiderítette Erika vezetéknevét. Majd a temetőben megtalálta a 15 évesen hős lány sírját is.
Hansenen kívül több külföldi fotós is készített képet a kislányról valószínűleg ugyanazon a napon, mint Hansen, Erika ugyanis ugyanazt a ruhát viseli azokon a fényképeken is.
Az azonosítás megtörténte után sokan okoskodtak: szabad volt-e egy 15 éves lányt a felkelők közé fogadni, szabad volt-e fegyvert adni a kezébe, szabad volt-e a harcok közelébe engedni. Mindez csak okoskodás. Különleges idők voltak, különleges emberekkel. Amikor mindenki a lelkiismerete szerint cselekedett. Erika is.
Bakó Zoltán
[A cikk mellett fényképek láthatók, az egyiken Szeles Erika sírfelirata:
„Felejthetetlen, egyetlen, drága kicsi lányom, Erikám – 1941. I. 6. – 1956. XI. 7.] liget.ro

A pesti srácokról és a kommunista diktatúra áldozatairól emlékeztek meg Székelyudvarhelyen
Forradalmi dalok, lyukas zászló, bolti kirakatokban és a moziban lejátszott dokumentumfilmek, fáklyás felvonulás, koszorúzás és kegyeleti főhajtás – az 1956-os szabadságharcosok, az áldozatok és politikai meghurcoltak emléke előtt tisztelegtek hétfőn a székelyudvarhelyiek. Ez alkalomból a városháza Szent István-termében átadták a Vasszékely-díjakat is.
Már reggeltől az ünnepre hangolódhattak a székelyudvarhelyiek, hiszen bár hivatalosan csak délután nyitották meg a városi kórház kerítésén elhelyezett korképek kiállítását, a szabadságharc váci képei már a reggeli órákban a szabadság napjára emlékeztették az arra járókat. Déltől estig folyamatosan szóltak az 56-os dalok, és minden órában korabeli rádióhíradót játszottak be a központban, illetve a lakónegyedek közterein lévő hangszórókból, ugyanakkor a Márton Áron téri nagy székely lobogót a pesti srácok tiszteletére a forradalmi lyukas nemzeti lobogóra cserélték. Néhány városközponti bolt kirakatában nagy képernyős tévékészülékekből 1956-os dokumentumfilmeket sugároztak.
’56 a kórház kerítésén és mozivásznon
A polgármesteri hivatal megemlékező programsorozata az ’56 az utcán címet viselő kiállításmegnyitóval indult. A városi kórház kerítésére kihelyezett fekete-fehér korabeli fotókon végigkövethető a magyar szabadságharc néhány napja. A váci levéltár molinóin a Sztálin-szobor ledöntését, szocialista szimbólumok, könyvek elégetését, a bebörtönzött politikai elítéltek kiszabadítását örökítették meg. Délután öt órakor a volt Stúdió mozi termében telt ház előtt vetítették le az 56 perces Vasszékely című dokumentumfilmet, amely öt olyan fiatalról szól, akik diákként, egyetemi hallgatóként vagy kiskatonaként szálltak szembe a diktatúrával. Tevékenységükért a román kommunista hatalom államellenes cselekedettel vádolta meg és hosszú börtönévekre ítélte őket. 1956-ban Romániában a sztálinizmus legsötétebb korszaka uralkodott, így a budapesti és magyarországi eseményekhez hasonló tömeges fegyveres felkelés nálunk nem tudott kibontakozni. Mégis voltak olyan fiatalok, akik éppen a magyar forradalom hatására szervezkedni kezdtek, gyűléseket tartottak, röplapokat készítettek, vagy csak megkoszorúzták az 1848-as forradalom és szabadságharc emlékére állított emlékművet – hangzott el a moziteremben, ahol Gálfi Árpád polgármester virágot adott át a film főszereplőinek. Vetítés után, a zuhogó esőben lobogó fáklyákkal közel háromszázan vonultak végig a Kossuth Lajos utcán, majd a belvárosi református templomot megkerülve álltak félkörbe az Üldözöttek és áldozatok emlékműve előtt.
Főhajtás az áldozatok előtt
„Október 23-a ünnep, a szabadság napja, amikor fiatalok és idősek, értelmiségiek és munkások egyszerre vonultak ki az utcára, hogy hallassák hangjukat a zsarnoksággal szemben. Sokan vallják, hogy a kommunizmus koporsójába az első szöget a magyar forradalom fiai és lányai ütötték. Azok a fiúk és lányok, akik nem féltek attól, hogy eljön értük a fekete autó, mert egy olyan világban akartak élni, ahol nincsenek éjszakai elhurcolások, akik nem féltek az erőszakos kollektivizálástól, mert egy olyan világban akartak élni, ahol nem seprik le a padlást, s ahol nem veszik el erővel a parasztember lovát, nem féltek a pribékektől és besúgóktól, mert egy olyan világban akartak élni, ahol nem kerül senki az Andrássy út 60. alá csak azért, mert más a véleménye. Ma, október 23-án rájuk emlékezünk, őket ünnepeljük – hangzott el az ferencesek temploma előtti emlékműnél. Az egyesített kórus a megemlékezőkkel közösen énekelte a Nemzeti dalt, majd Gálfi Árpád polgármester ünnepi beszédben emlékezett meg a szabadságharcosokról. Ezt követően Hadnagy István, a Vasszékely című dokumentumfilm egyik szereplője szólalt fel, akit a Fekete Kéz csoportosuláshoz köthető tevékenysége kapcsán fegyveres összeesküvés, illetve államellenes cselekedetek vádja miatt nyolc év börtönre ítéltek. ’56-os dalok, szavalat, koszorúzás, majd a székely himnusz eléneklése zárta a megemlékezést, amely után a jelenlévők egy része átvonult a Városházához a Vasszékely-díjak átadására.
Átadták a Vasszékely-díjat
„A kitüntetést olyan értékteremtő tevékenységet folytató személyeknek adjuk, akik őriznek mindent, ami a szülőföldhöz, népünkhöz köti őket, ugyanakkor szakmájukban is elismertek. Nem véletlen, hogy jelképnek a Vasszékelyt választottuk, amely az áldozatvállaláson túl erőt is jelképez. Erőt a folytatáshoz, ami számunkra a megmaradást jelenti – hangsúlyozta Gálfi Árpád polgármester.
A 2016-ban alapított Vasszékely-díjat olyan 25 és 45 év közötti székelyudvarhelyiek kaphatják meg, akik munkásságukkal jelentősen hozzájárultak a város fejlődéséhez.
Az udvarhelyi lakosok jelöltjei közül a bizottság öt olyan személyt választott ki, akik saját területükön kiemelkedő munkát végeznek.
Az idei díjazottak: Sófalvi András, a Haáz Rezső Múzeum munkatársa, akinek nevéhez több értékes régészeti lelet feltárása kapcsolódik, Csáki Rozália, a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány ügyvezető igazgatója, a helyi civil élet egyik motorja, Ilyés Loránd, aki a Feel Good Sportegyesület elnökeként sokat tett az egészséges életmód népszerűsítéséért Székelyudvarhelyen, Balázs Attila, aki fotósként hosszú időn keresztül volt a székelyudvarhelyi események krónikása, valamint dr. Sav Hajnal, a városi kórház altató főorvosa. Dósa Ildikó / Székelyhon.ro

Párizsban „értékelték” a kommunizmus százéves örökségét Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája közleménye
A 2011-ben megalakult Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja (The Platform of European Memory and Conscience), amely prágai székhelyű intézményként európai szinten koordinálja a totalitárius múlt feltárásával foglalkozó nemzeti intézmények tevékenységét, kétnapos konferenciát rendezett a héten Párizsban. Mint talán kevéssé ismert, az intézmény egyik védnöke Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, vezetőségi tagja pedig Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke. Mindketten részt vettek a történelmi atmoszférájú Collège des Bernardins-ben, illetve a Napóleon Alapítvány konferenciatermében november 8–9-én megtartott eszmecserén, amely A kommunizmus száz éve – történelem és emlékezet (100 Years of Communism. History and Memory) címet kapta, nem véletlenül, hiszen megrendezésére az oroszországi bolsevik forradalom kirobbanásának centenáriumán került sor.
A konferencia főszervező házigazdája, Stéphane Courtois történészprofesszor, a kommunizmus egyik legismertebb kutatója a franciaországi sajtó és az egyetemek vezető történészei által gyakorolt Lenin-kultuszról tartott bemutatót a konferencián. Mint mondta, a francia hivatalos történelemszemlélet mind a mai napig dicsőítően, elismerően beszél a „Nagy Októberi Szocialista Forradalomról”, a vezető francia hetilapok mind Lenin képével jelentek meg a századik évforduló alkalmából, november 7-én. Az állami televízió Telerama című műsora pedig a bolsevik puccs egyik jelentős hatásának nevezte az általa kiváltott „esztétikai forradalmat”. A kommunizmus bűneinek tudatos elhallgatását a neves történész „hiperamnéziának” nevezte, mely az emlékezet kiirtásához, „memoricídiumhoz” vezet.
Tőkés László A kommunizmus öröksége című panel keretében tartott előadásában a Szentírásban foglalt példázatok és tanítások felidézésével súlyozta a mostani centenárium felemás mivoltát, értékelését, mondván: „A történelem kiemelkedő napjai és eseményei alkalmával az emberek, az emlékezők rendszerint jubilálni, ünnepelni szoktak. Ez esetben azonban semmi okunk az ünneplésre. Éppen ellenkezőleg: gyásznapot kellene tartanunk – egy perces néma főhajtással a bolsevista, kommunista, totalitárius rendszerek ártatlan áldozatai tízmillióinak az emlékére.” Kétezer éves kereszténységünk története a „gonosz birodalma” elleni szüntelen küzdelemről szólt, s ma sincs ez másként. „A volt szovjet tömb országainak többségére a rendszerváltozás óta eltelt közel három évtizedben a ciklikusan ismétlődő kommunista visszarendeződés volt jellemző. Példának okáért Romániában a tavaly decemberi választások is a posztkommunista Szociáldemokrata Pártot juttatták az ország élére. Magyarország is csupán húsz év után, 2010-ben szabadult meg – úgy tűnik, végérvényesen – az utódkommunisták uralmától. Ezen jelenségre nézve jelentette volt ki néhai Václav Havel cseh államelnök, hogy a kommunista diktatúra bukását követően egy új rendszerváltozásra volna szükség a posztkommunizmus megbuktatásához. A megtorpant demokratikus rendszerváltozás, illetve a választásról választásra bukdácsoló, hosszúra nyúló átmenet egyet jelent a kommunizmus átkos örökségének a folytatódásával” – fejtette ki erdélyi EP-képviselőnk, rámutatva: „a román társadalom együtt él saját kommunista múltjával. A volt kommunista uralkodó osztály, ennek részeként pedig Nicolae Ceauşescu hírhedt titkosszolgálata, a Securitate kezdettől fogva oly mértékben mentette át magát, és váltotta politikai hatalomra az ország privatizációjából származó gazdasági erejét, hogy ezáltal szinte leblokkolta vagy legalábbis végletes módon feltartóztatta, lelassította és eltorzította a tényleges és valóságos rendszerváltozás, demokratikus átalakulás folyamatát.” Tőkés László szerint az emiatt fennálló folyamatos válsághelyzetnek a legkirívóbb produktuma pedig az egész országon és államrendszerben eluralkodott korrupció. Végezetül leszögezte: „Szinte mondanom sem kell, hogy a kommunista diktatúra korszakának, a múltban elkövetett bűnöknek a feltárása, a pártnómenklatúra és a politikai rendőrség elszámoltatása, a tettesek számonkérése, valamint az áldozatok iránti igazság- és jóvátétel közel három évtized után is jobbára várat magára, és igen esetleges. Ugyanez állapítható meg a magyar nemzeti közösséggel, valamint az egyházaikkal szemben elkövetett jogfosztások és igazságtalanságok vonatkozásában. De hogyan is várhatnánk el a ’kommunizmus perének’ a lefolytatását, amikor a volt kommunista párt nyomába lépő, új posztkommunista hatalom a diktatúra egykori bűneit a győztesnek kikiáltott romániai forradalom nyomán újakkal tetézte?” A püspök a demokratikus világ és az Európai Közösség támogatását is kérte, mert amíg Románia a saját kommunista múltját nem rendezi, addig a jövője is bizonytalan, és a demokratikus kibontakozásra sincsen módja.
Szilágyi Zsolt hozzászólásában az Európai Bizottság részrehajló emlékezetpolitikájáról beszélt: az Unió kormánya „sajnos a nácizmus és a sztálinizmus kutatását támogatja, úgy tűnik, szerintük a kommunizmus Sztálin halála után egy emberi rendszer volt (rendszerré lett)”. Ezt cáfolva emlékeztetett: a nácizmus és a kommunizmus bűneit egy mércével kell megítélnünk. Az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja pont azt csinálja, amit az Európai Bizottság nem támogat: megpróbálja feltárni a kommunizmus bűneit is. Az egyetlen stabil támogatója ennek a munkának a jelenlegi magyar kormány – mondotta.
A nemzetközi, nyugati sajtóban kevés visszhangot kapott konferencia első napjának zárásaként Tőkés László felolvasta Ilmi Umerov tatár politikus laudációját, aki az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja idei kitüntetettje. A püspök Göran Lindblad platformelnökkel és Neela Winkelmann platfromigazgatóval együtt adta át a díjat a krími tatár nép medzslisze (tanácsa) elnökhelyettesének, akit politikai okokból üldöznek a félszigetet annektált orosz hatóságok. Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája

Jól gazdálkodnak az örökséggel (XXIX. Népzene- és néptánctalálkozó)
Ha csak a vasárnapi gyermekgálát vennénk alapul, hogy megítéljük, milyen hatása van az előző huszonnyolc sepsiszentgyörgyi népzene- és néptánctalálkozónak, illetve a házigazda Háromszék Táncegyüttesből kinőtt oktatók munkájának, akkor is bizton állíthatnánk: ebben a néptáncműhelyben jól gazdálkodtak az örökséggel. Péntektől három napig a népzene és néptánc erdélyi fővárosává vált a háromszéki megyeközpont, és előző esztendőkhöz hasonlóan a rendezvény minden programja iránt nagy volt az érdeklődés.
Nincs olyan szeglete a Kárpát-medencének, ahol az anyaország határain kívül élő magyarság ne szembesülne gondokkal, jogfosztással, nehézségekkel – mégis, a pénteken lezajlott Magyar Állandó Értekezlet nemzetpolitikai számvetése után talán egy fokkal derűlátóbban tekinthetünk az előttünk álló kihívásokra.
Kárpátalján a sztálini időket idéző oktatási törvény borzolja a kedélyeket, Felvidéken a nyelvi jogok gyakorlatba ültetése ütközik akadályokba, a Vajdaságban ugyancsak az anyanyelvi oktatásért kell küzdeni a Máért ülésén elfogadott zárónyilatkozat tanúsága szerint. Az erdélyi gondokat pedig a magunk tapasztalataiból ismerjük: a visszaszolgáltatás leállítása, magyarellenes hisztéria gerjesztése, gyűlöletkampányok vezénylése, a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium ellehetetlenítése, a párbeszéd elutasítása jogaink bővítéséről stb. Ráadásul Magyarországnak is folyamatos össztűzben kell helytállnia: a szuverenitásért folytatott harc, a keresztyén, hagyományos, nemzeti értékek melletti kiállása miatt rendszeres támadásokat indítanak ellene. S hogy ilyen körülmények között miért lehetünk mégis bizakodóak? Például azért, mert már maga a Magyar Állandó Értekezlet intézménye is erősebbé tesz. A tudat, hogy van egy fórum, ahol a Kárpát-medencében élő magyarság képviselői összeülnek és beszélnek közös gondjainkról, hiszen már ez is jelzi: nemzetben, nem pedig országokban gondolkodó vezetői vannak a magyarságnak. Reménnyel tölthet el az is, hogy a folyamatos támadások ellenére Magyarország erősödik, gazdasága növekszik, szuverenitása sértetlen, kormánya hajlandó és képes – konfliktusok árán is – kiállni a magyarság érdekeiért. Sőt, a nemzetpolitika immár nemcsak a nemzeti, kulturális identitásért folytatott küzdelemről szól, hanem egyre inkább gazdaságfejlesztésről is. Budapest egyre több olyan intézkedést, programot kezdeményez, amely a külhoni magyar családok támogatását, szülőföldön való boldogulását célozza gazdasági eszközök révén is – az Erdélyben is induló gazdaságfejlesztési program, a babakötvény, az anyasági támogatás kiterjesztése ide sorolható. Mindezeken túl örömteli, hogy a legfontosabb kérdésekben konszenzus volt a résztvevők között. Nemcsak a külhoni magyarok vezetői, de a budapesti kormány képviselői és a magyarországi ellenzéki pártok túlnyomó többsége is egyetértett a legfontosabb nemzetpolitikai célokban: az ukrajnai nyelvtörvény elleni fellépéstől kezdve a Minority SafePack uniós kisebbségvédelmi kezdeményezés támogatásáig. Figyelemre méltó továbbá, hogy a magyarországi kormánypártok és ellenzéki alakulatok is elítélték Gyurcsány Ferencnek a külhoni magyarság szavazati jogának megvonására irányuló antidemokratikus, magyarellenes, uszító, bomlasztó kezdeményezését, így aztán hinni merjük, hogy a bukott miniszterelnök akciója elszigetelt jelenség marad, amely nem árthat majd a nemzeti összetartozás ügyének. Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzetpolitikai számvetés
Nincs olyan szeglete a Kárpát-medencének, ahol az anyaország határain kívül élő magyarság ne szembesülne gondokkal, jogfosztással, nehézségekkel – mégis, a pénteken lezajlott Magyar Állandó Értekezlet nemzetpolitikai számvetése után talán egy fokkal derűlátóbban tekinthetünk az előttünk álló kihívásokra.
Kárpátalján a sztálini időket idéző oktatási törvény borzolja a kedélyeket, Felvidéken a nyelvi jogok gyakorlatba ültetése ütközik akadályokba, a Vajdaságban ugyancsak az anyanyelvi oktatásért kell küzdeni a Máért ülésén elfogadott zárónyilatkozat tanúsága szerint. Az erdélyi gondokat pedig a magunk tapasztalataiból ismerjük: a visszaszolgáltatás leállítása, magyarellenes hisztéria gerjesztése, gyűlöletkampányok vezénylése, a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium ellehetetlenítése, a párbeszéd elutasítása jogaink bővítéséről stb. Ráadásul Magyarországnak is folyamatos össztűzben kell helytállnia: a szuverenitásért folytatott harc, a keresztyén, hagyományos, nemzeti értékek melletti kiállása miatt rendszeres támadásokat indítanak ellene. S hogy ilyen körülmények között miért lehetünk mégis bizakodóak? Például azért, mert már maga a Magyar Állandó Értekezlet intézménye is erősebbé tesz. A tudat, hogy van egy fórum, ahol a Kárpát-medencében élő magyarság képviselői összeülnek és beszélnek közös gondjainkról, hiszen már ez is jelzi: nemzetben, nem pedig országokban gondolkodó vezetői vannak a magyarságnak. Reménnyel tölthet el az is, hogy a folyamatos támadások ellenére Magyarország erősödik, gazdasága növekszik, szuverenitása sértetlen, kormánya hajlandó és képes – konfliktusok árán is – kiállni a magyarság érdekeiért. Sőt, a nemzetpolitika immár nemcsak a nemzeti, kulturális identitásért folytatott küzdelemről szól, hanem egyre inkább gazdaságfejlesztésről is. Budapest egyre több olyan intézkedést, programot kezdeményez, amely a külhoni magyar családok támogatását, szülőföldön való boldogulását célozza gazdasági eszközök révén is – az Erdélyben is induló gazdaságfejlesztési program, a babakötvény, az anyasági támogatás kiterjesztése ide sorolható. Mindezeken túl örömteli, hogy a legfontosabb kérdésekben konszenzus volt a résztvevők között. Nemcsak a külhoni magyarok vezetői, de a budapesti kormány képviselői és a magyarországi ellenzéki pártok túlnyomó többsége is egyetértett a legfontosabb nemzetpolitikai célokban: az ukrajnai nyelvtörvény elleni fellépéstől kezdve a Minority SafePack uniós kisebbségvédelmi kezdeményezés támogatásáig. Figyelemre méltó továbbá, hogy a magyarországi kormánypártok és ellenzéki alakulatok is elítélték Gyurcsány Ferencnek a külhoni magyarság szavazati jogának megvonására irányuló antidemokratikus, magyarellenes, uszító, bomlasztó kezdeményezését, így aztán hinni merjük, hogy a bukott miniszterelnök akciója elszigetelt jelenség marad, amely nem árthat majd a nemzeti összetartozás ügyének. Farcádi Botond / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Száz év nyomor
Katonai parádékkal, felvonulásokkal ünnepli ismét születésnapját Románia, és a nacionalizmustól fűtött mámoros hangulatban bizony nagyon kevesen mérlegelik, mit is hozott ennek az országnak, lakóinak ez az évszázad. Nekünk, magyaroknak, tudjuk, nem sok jót, de a többségi románság sem dicsekedhet, nemzeti öntudat szempontjából éllovasok, de minden más téren sereghajtók Európában.
Románia az az ország, amelynek sok minden az ölébe pottyant, de valahogy sohasem tudott igazán élni a lehetőségekkel, bármilyen rendszer győzedelmeskedett, fejlődése esélyeit mindig szétlopkodták az éppen hatalmon levők, vagy feláldozták a nacionalista félelmek és gőg oltárán. Így ma, 2017-ben, 99 évvel a nagy egyesülés után, még mindig nem kötik össze autópályák a történelmi régiókat, egy napba telik eljutni az ország egyik sarkából a másikba, a monarchia idején épített vasúthálózaton évszázada gyorsabban közlekedtek a vonatok, mint ma. Erdély továbbra is eltartója Moldvának, Olténiának, vannak vidékek, ahol mintha megállt volna az idő. Romániának e száz év alatt sikerült minden rendszerből a legrosszabbat kihoznia. A két világháború közötti királyság virágkorát leszámítva, amikor Erdély kárára, de legalább a déli részek, a főváros fejlődött valamit, minden korszak sötét időket hozott. A kommunizmus itt építette fel legbrutálisabb diktatúráját, amely sokszor a Szovjetunió sztálinista rendszerével vetekedett, az újkori demokrácia pedig olyan vadkapitalizmust honosított meg, amelynek Európában nincs párja. Így mára a modern Romániának sikerült nyugatra üldöznie négy-ötmillió munkaképes polgárát, a nyomor szintje alatt él lakosai 30–40 százaléka és alig fölötte legalább még fele. Akárhogy tákolják, az egészségügyi rendszer ezer sebből vérzik, a tanügy pedig reformot reformra halmozva inkább elriasztja a tanulástól a gyermekeket, mintsem ösztönözné őket. Minden új kormány újabb és újabb kísérletezgetése még mélyebbre süllyeszti az országot, egyre távolabb sodródunk már nemcsak az áhított jóléttől, de a jogállamiságtól, a demokráciától is. Ezeket az eredményeket érte el a majd százéves egységes román nemzetállam. Ma magyarnak lenni Romániában nem jó, sem december elsején, sem a hétköznapokban. Hogy románnak lenni jó-e? Erre a választ tükrözik a hétről hétre utcán tiltakozó tízezrek, az elvándorlók milliói. Hisz lehet fényes, díszes ünnepségeket szervezni, de utána ismét szürke, megélhetési gondoktól terhes mindennapok következnek. Száz év nyomor után majd semmi reménnyel. Farkas Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy tragikus életút állomásai
Méltatlanul elfeledve
Egy méltatlanul elfeledett tudós, Roska Márton (1880–1961) hat, eddig kiadatlan régészeti tanulmányát magába foglaló kötet bemutatására került sor szerda este a Székely Nemzeti Múzeumban. A Székelyföld egyes bronzkori leleteinek elemzése című könyv a baróti Tortoma Könyvkiadó jóvoltából került a szakemberek és olvasók asztalára.
Demeter László történész, az említett kiadó igazgatója egy általuk útjára bocsátott friss, Kelet Kapuja címet viselő történelmi folyóiratra is felhívta figyelmet a jelenlévőket köszöntő beszédében. Dr. Székely Zsolt régész, a Tortoma által elindított Értéktár sorozat első kiadványát is képező könyv szerkesztőjének véleménye szerint az ebben közreadott tanulmányok tudomány- és kultúrtörténeti szempontból egyaránt nagy fontossággal bírnak. Az általa kiemelkedő erdélyi régész személyiségként emlegetett Roska Márton tragikus életútját szintén Székely Zsolt ismertette a hallgatósággal.
A gimnáziumot a szamosújvári Örmény Fiúárvaház diákjaként végezte el, történelem-földrajz szakos tanári oklevelet pedig a Ferenc József Tudományegyetemen szerzett, Kolozsváron. Pokoljárása kezdetét az I. világháború jelentette, melyet a galíciai fronton szenvedett végig. Miután hazatért, korábbi munkahelye, a kolozsvári Magyar Állami Egyetem Érmészeti és Régészeti Intézete román fennhatóság alá került (1919. május), ezért munkahelye is bizonytalanná vált. Ősszel a megszálló román hadsereg magyarországi garázdálkodásainak világ elé tárása miatt letartóztatták, és kis híja volt, hogy koholt vádak alapján halálra ítéljék. Szabadulása után (1920. május) visszatérhetett ugyan a katedrára, azonban egyetemi adjunktusból tanársegéddé fokozták le.
Még szűk tíz esztendőt dolgozhatott a mélységesen magyarellenes Constantin Daicoviciu régész piszkálódásai közepette, 1929-ben ugyanis teljesen felszámolták az intézmény magyar jellegét, Roska pedig állandó támadások célpontjává vált. A történeti Erdély című kiadványban közölt, Erdélyre vonatkozó tudományos munkája miatt 1936-ban egy tanártársa, valamint Daicoviciu is feljelentette, ennek következtében utcára került. Ugyanakkor bűnvádi eljárást indítottak ellene, elítélték. Börtönéből a közvélemény által kikényszerített királyi kegyelemmel szabadult.
A debreceni egyetemen dolgozott tovább, majd Észak-Erdély Magyarországhoz való visszatérése után (1940) ismét elfoglalta a kolozsvári egyetem régészeti katedráját. Az újabb román bevonulás elől az intézményt Szegedre menekítették, ezért munkáját ő is a Tisza-parti városban folytatta tovább. A kommunista hatalomátvételt követően ezúttal Magyarországon vált koncepciós per áldozatává, melyben végül 8 hónap börtönbüntetésre és 5 év hivatalvesztésre ítélték. Így szabadulása után állás, valamint nyugdíj nélkül maradt, helyzetén a Sztálin halálát (1953) követő rehabilitálási folyamat sem változtatott, kevéske nyugdíját csak 1955 nyarán kezdték el folyósítani. A múlt századi magyar régészet egyik meghatározó személyisége 1961-ben, nélkülözések közepette, nyomorban távozott a hozzá mostoha világból. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A zselé uralma
„Mi, kommunisták, különös emberek vagyunk, különös anyagból vagyunk mi gyúrva” – mondta állítólag a Dzsugasvilinek indult Sztálin, Lenin temetésén. És milyen igaza volt. A káder ugyanis nem vész el, csak átalakul, és földhözragadt világszemléletével fojtogató zselészerű anyagként beterít korokat, rendszereket, államformákat, a maga képére és hasonlatosságára igyekezve alakítani mindent.
Az adventi időszakban az ember gyomra a szokásosnál is kevésbé veszi be a politika mocskát, talán azért is, mert éppen elég sok ilyen jellegű szenny felgyűlik az emberben az év során, és erre az időszakra már megtelik a lelkünk a sok hazugsággal, trükkel, ármánnyal, aljaskodással. Ha viszont arra kényszerülünk, hogy napi szinten figyeljük a sajtóban az „eseményeket”, az évnek erre az időszakára is jut bőven olyan anyag, amitől elundorodhatunk.
Itt van mindjárt december elseje, amely nap körül mindig nagy a felhajtás, és amely nap természetszerűleg jobban érinti az erre érzékeny, „határon túlra szakadt” erdélyi, partiumi magyart, főleg azért, mert a román politika szélsőségei (úgy 95%) ezen a napon többnyire az ő rovására szoktak hazafit, nemzetmentőt, országegyesítőt és egyebet játszani. Ezt valahogy meg is szoktuk már, lepereg rólunk, a Noua Dreapta nevű gittegylet székelyföldi bohóckodásai sem érdekelik már a kutyát sem ezen a napon. Van viszont valami, ami még megüti az ingerküszöböt, az az eset, amikor a sajátjaink, hivatott vezetőink akarnak katolikusabbak lenni a pápánál, vagyis december elsején románabbak a románoknál.
Mert van ilyen, több mint hinnénk. Elég megnézni, hol és hogyan ünnepelte Erdély elszakítását Magyarországtól a Bihar megyei Margitta (a lakosok 45%-a magyar) polgármestere, az RMDSZ-es Pocsaly Zoltán. Az ember felteszi magának a kérdést, vajon mikor volt őszinte, akkor, amikor egy magyaroknak gyászos emlékű napon mondott „ünnepi” beszédet, vagy akkor, amikor a magyar állampolgárságot felvéve hűséget esküdött a magyar hazának, és azt nyilatkozta, hogy bár sohase történt volna meg a trianoni diktátum? Vagy pártbéli társa, Nyakó József, Mihályfalva (a lakosok 85%-a magyar) polgármestere mikor volt őszinte, akkor, amikor az általa vezetett hivatal megszervezte az Érmellék fővárosában megszállásunk „megünneplését”, és ott beszédet mondott a békés egymás mellett élésről, (mintha a tolvaj és a meglopott, az erőszaktevő és áldozata békésen élhetne egymás mellett)a kölcsönös tiszteletről? Vagy akkor, amikor a magyarsághoz való hűséget, a helytállást emlegette különféle magyar ünnepségeken? Vagy esetleg akkor volt a legőszintébb, mikor még 2012-ben levelet írt Orbán Viktornak, amiben kifejtette, hogy miért káros, és magyarok közé éket verő a Demokrácia Központok intézményi hálózata? Vagy akkor lesz igazán őszinte, mikor esetleg megköszöni a pénzt, amit a mindenkori magyar államtól nyer majd el a város, mondjuk egy pályázaton?
A politika mocskos dolog, szokták mondani. Tájainkon ez különösen igaz, mert érdekképviseletünk, közéleti „nagyágyúink” gerince valami különös, zselészerű anyagból van, ami lehetővé teszi, hogy ha szükséges kommunistábbak legyenek Marxnál, magyarabbak Horthy Miklósnál, románabbak a legsovinisztább betelepített románnál, vagy éppen olyan „legek” amire megélhetésük, hatalmon maradásuk és földhözragadt világnézetük továbbadása szempontjából éppen szükség van.
A zselé uralma ez, és mivel fejétől bűzlik a hal, a társadalom erre fogékony rétege az ő példájukat követve akar feljebb vergődni, érvényesülni, „valaki” lenni. De csupán annyit érnek el, hogy ők is hozzáteszik a magukét az általános elértéktelenedéshez, a szavak, eskük és ígéretek inflációjához, ezzel emberségünk és magyarságunk válságához. A rossz példa is követhető példa ugyanis, és lassan már csak rossz példa kap teret. Ha hagyjuk. Barta Béla / itthon.ma/szerintunk

Kényszerből tett kisebbségbarát gesztusok
Sok legenda él Mihály királynak az uralkodása idején a magyarság irányába tett gesztusairól. Erről beszélgettünk Nagy Mihály Zoltán nagyváradi történésszel és levéltárossal.
– 1940-ben a trónt ténylegesen elfoglaló Mihály király apjától nehéz örökséget vett át a második világháború elején. Mi volt az oka az Antonescu-féle puccsnak?
– Ion Antonescu hatalomra jutása szorosan összefüggött a II. bécsi döntéssel: a román politikai elit, a katonaság és a társadalom nem nyugodott bele a területveszteségbe. A román hadsereg forrongott a revánsvágytól, hiszen egyetlen puskalövés nélkül kellett feladnia Erdélynek azon részét, ahol korábban egy esetleges magyar támadás feltartóztatására hadászatilag komoly erődrendszert épített ki. A román történelmi pártok bebizonyították, képtelenek biztosítani az ország területi épségét. Antonescu e tömeghangulatot használta ki jó politikai érzékkel. Támogatást a hadseregtől remélt, hiszen a legfelsőbb tisztikar elismert tagja volt, és úgy vélte, a legionárius mozgalom kellő politikai támogatásával biztosítani tudja az államszervezet zavartalan működését, és megóvja Romániát az újabb területi veszteségektől. A fiatal trónörökös személye e krízishelyzetben felértékelődött: I. Mihály király édesapja, II. Károly korábban többször is bebizonyította alkalmatlanságát. Így a fiatal király trónra lépése legitimizálta az új hatalmat. E sorsfordító időkben I. Mihály király volt az igazodási pont, a román nemzeti egység és az összetartozás megtestesítője.
– 1940-ben a trónt ténylegesen elfoglaló Mihály király apjától nehéz örökséget vett át a második világháború elején. Mi volt az oka az Antonescu-féle puccsnak?
– Az 1944. augusztus 23-i átállás levezénylőjeként Mihály király történelmet írt, az oroszoknak tett hatalmas gesztus ellenére az orosz hadsereg megszállta az országot, és százezernyi román katonát deportált Szibériába. Az orosz megtorlásnak hány dél-erdélyi magyar férfi esett áldozatul?
– Az augusztus 23-i román átállás hírét teljesen háttérbe szorították a francia fővaros, Párizs felszabadításáról tudósító nemzetközi sajtóorgánumok, holott a bukaresti események katonapolitikai szempontból sokkal nagyobb jelentőséggel bírtak. A király és a hadsereg gyors helyzetfelismerő képessége és döntései nemcsak Románia nemzetközi megítélését változtatta meg, hanem hadászatilag lerövidítette a Vörös Hadsereg dél- és közép-kelet-európai előrenyomulását. Ennek ellenére a román területre lépő Vörös Hadsereg nem szövetségesként tekintett a román hadseregre, hanem a szeptember 12-én aláírt fegyverszüneti egyezmény időpontjáig 150–200 ezer román hadifoglyot ejtett. A kutatás jelenlegi szakaszában nem állnak rendelkezésünkre pontos adatok arról, hogy a román hadseregben szolgálatot teljesítő magyar nemzetiségű katonák közül ekkor hányan estek orosz hadifogságba. A Szovjetunióba deportált román hadifoglyok névsorában csak az állampolgárságot tüntették fel, a nemzetiségi hovatartozásra csak névelemzés alapján következtethetünk. A korszakban sokkal nagyobb visszhangot kapott az észak-erdélyi magyar hadköteles férfiak, a katonaszökevények, valamint a magyar polgári lakosságot érintő 1944 őszi tömeges deportálások.
– Mennyire mondható el, hogy az 1945 márciusától kezdődő kommunista kormányzás alatt Mihály királynak alig maradt valós hatásköre az ország irányításában?
– Előre kell bocsátani azt a tényt, hogy az 1945. március 6-i kormányátalakítás, a baloldali pártok előretörése Moszkva kőkemény politikai és katonai nyomásgyakorlására ment végbe. A Bukarestben és környékén állomásozó orosz csapatok számának látványos felduzzasztása és orosz részről Erdély kérdésének lebegtetése kényszerhelyzetbe sodorta I. Mihály királyt: a nyugati hadszíntérre kivont román csapatok támogatásának hiányában értelmetlennek mutatkozott bármiféle román fegyveres ellenállás, de legfőképpen Erdély elvesztésének rémhíre racionális döntés meghozatalára serkentette. Ugyanakkor a fiatal király biztosítékot kapott arra vonatkozólag, hogy továbbra is megőrizheti alkotmányos jogköreit. A törvények csak az ő ellenjegyzése esetében emelkedhettek jogerőre, s abban bízott, hogy az angolszász nagyhatalmak és szövetségeseik minden eszközzel támogatni fogják az alkotmányos berendezkedés fenntartását, a monarchia fennállását és a román demokratikus jogállamiság működését. Ebben azonban a fiatal királynak csalódnia kellett. Nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, hogy 1945 augusztusától négy hónapon keresztül nem volt hajlandó ellenjegyezni a kormány rendelkezéseit. Ellenben az 1946 őszi román parlamenti választásokat megnyerő, pontosabban meghamisító kommunista párt előretörése már előrevetítette a monarchia megszűnését.
– Hogyan jellemezhető az erdélyi magyarság sorsa az 1944 őszétől az 1947 decemberéig terjedő királyi időszakban?
– Figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy az 1945. márciusi kormányváltás után a baloldali pártok fokozatosan átvették az irányítást az összes központi közigazgatási intézményben, és az élet minden területén megkezdődtek a kivizsgálások, azaz a tisztogatások. Ez a taktika nem volt romániai jelenség, a kommunista pártok hasonlóképpen vették át az államigazgatás és a társadalom feletti ellenőrzést a Vörös Hadsereg uralta térségben. Annak ellenére, hogy az alkotmányos monarchia 1947 végéig fennmaradt, a király hatalmi jogkörei folyamatosan csorbultak. Egyértelmű, hogy az erdélyi magyarságot érintő jogkiterjesztő vagy -jogkorlátozó intézkedések nem a király kisebbségpolitikai elképzeléseit tükrözték, hanem elsősorban a lenini-sztálini nemzetiségi politika elveit részben követő vagy azt csak hangoztató Romániai Kommunista Párt érdekei érvényesültek.
– Tehát elsősorban kommunista érdeknek tudható be a Kisebbségi Statútum és a magyar egyetem újraindítása?
– Külön történet, és némileg kuriózumnak tekinthető a Kisebbségi Statútum és a Bolyai Egyetem ügye. A román hatalomátvétel után alkalmazott intézkedések eltértek a kisebbségi sorba került magyar nemzetrészekkel szemben a térségben alkalmazott politikai joggyakorlattól. Délvidéken a baloldali Tito vezette partizánok ekkor kezdték meg a magyarság megfélemlítését, a sokszor leírhatatlan brutalitást sem nélkülöző csoportos kivégzéseket, míg Felvidéken az egész magyarságra kiterjesztették a kollektív bűnösség elvét. Kárpátalján a Vörös Hadsereg vezényletével elkezdődött a magyarság tömeges deportálása. Romániában az 1944 őszén felállt tábornokok vezette kormányok és az Észak-Erdélyben berendezkedő román katonai és polgári hatóságok úgyszintén elkezdték a hadköteles magyar férfi lakosság deportálását. Ugyanakkor a román katonaság és a paramilitáris egységek – a Maniu-gardáknak titulát csapatok – számtalan településen atrocitást, kegyetlenkedést követtek el. Ezek méreteiben azonban nem hasonlíthatók össze a térség egyéb országaiban alkalmazott nemzetiségi politikai gyakorlattal. De nemcsak ebben volt egyedi a romániai helyzet, hanem abban is, hogy a moszkvai vezetésnek más érdekei voltak Romániával. A szovjet elképzelések szerint a kommunista pártnak már 1944 szeptemberében át kellett volna vennie a hatalmat Romániában, amit a király és a katonaság gyors helyzetfelismerő képessége megakadályozott. Éppen ezért a Kreml új taktikához folyamadott: az erdélyi kérdés „lebegtetésével” befolyásolta a román belpolitikai eseményeket. Arról van szó, hogy 1944. november 12-én a román katonai és polgári hatóságoknak el kellett hagyniuk Észak-Erdélyt, a területen szovjet katonai közigazgatást vezettek be. Ez azt jelentette, hogy a román átállás fejében remélt nyereményjegy beváltását Moszkva felfüggesztette. Ez józanítólag hatott a királyra és környezetére: érzékelnie kellett, hogy a kisebbségellenes politika nem folytatható, a magyarsággal szemben más politikát kell alkalmazni. Ezt a felismerést tükrözi az 1945. február elején megjelent Kisebbségi Statútum is. Vagyis a törvénycsomag reálpolitikai döntés eredménye volt, a magyarság irányába kényszerből meghozott gesztus, semmi több.
A Bolyai Egyetem létrejötte már a kommunista hatalomátvételhez köthető, hiszen az 1945 május végén megjelent törvényt a Petru Groza vezette kormány dolgozta ki. Elmondhatjuk, hogy a korszakban ez a döntés is egyedinek tekinthető, de a látszólag szovjet magyarbarát nemzetiségi politika mellett figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy 1944 őszén a kolozsvári egyetem vezetősége nemet mondott a kiürítési parancsra, helyben maradt, és az 1945 márciusától Észak-Erdélybe visszatérő román hatóságok egy működő magyar egyetemmel találták szembe magukat. A törvény szépséghibája az, hogy nem ismerte el a magyar egyetem jogfolytonosságát (valójában egy új magyar egyetemet hoztak létre) és az épületek elosztása, illetve az orvosi kar Marosvásárhelyre való költöztetése súlyosan sértették a magyar érdekeket.
– Az 1948 januárjában Nyugat-Európába távozó királynak az országból történő kiutasításával a kommunista rendszer teljes hatalomátvételt hajtott végre. Mi maradt a király után?
– Az 1947 decemberében megjelent törvény felszámolta a fiatal, mintegy 70 éves múlttal rendelkező román alkotmányos monarchia intézményét, és vele együtt véget vetett az akkor még csak 26 éves I. Mihály király uralkodásának is. Az adott bel- és külpolitikai helyzetben I. Mihály döntése – vagyis az, hogy trónjáról lemond, és a száműzetést választja – reálpolitikainak tekinthető. A sors iróniája az, hogy az ő személyéhez köthető vagy éppen a személyes döntésének köszönhető Románia területi szuverenitásának deklarálása, a román nemzeti és politikai egység megteremtése és védelmezése, és 1948-ban éppen neki kellett elhagynia ezt az országot.
– Sokan eljátszanak a gondolattal, hogy a rendszerváltás után Mihály király trónra való visszatérésével ma sokkal jobb helyzetben lenne az ország. Vajon mennyire reális ez az elképzelés?
– Történészként nehéz e kérdésre válaszolni. Azonban éppen a tanulmányaim és kutatásaim során szerzett ismereteknek köszönhetően kockáztatnám meg azt, hogy az alkotmányos monarchia visszaállítása nagyobb belpolitikai stabilitást hozott volna Romániának. 1990 után szemtanúi lehettünk az önjelölt politikusok, valamint a történelmi múltat és a hagyományokat nélkülöző pártok „regnálásának”, amely viszonyok közepette minden politikai szereplő a hatalom megragadásával és annak megtartásával volt elfoglalva, mindeközben az ország állampolgárai csak kárvallottjai voltak ennek a folyamatnak. E helyzetben hasznos lett volna az alkotmányos monarchia bevezetése, mert a király személyében egy, a politikai csatározások és érdekek felett álló személy garantálhatta volna a nemzeti egységet és az állami intézmények jogszerű működését. De mindez I. Mihály király halálával a múlt ködébe veszett. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)