Stefano Bottoni a bolognai egyetem oktatója, történész, aki az 1944 utáni magyar kisebbségtörténettől jutott el a székelyek 20. századi történelméhez, a Magyar Autonóm Tartomány kutatásához. Sztálin a székelyeknél című kötete nagy érdeklődést váltott ki. Bottoni az 1944 utáni magyar kisebbségtörténetből diplomázott. Románia volt az egyetlen a kelet-európai államok közül, ahol a második világháború után nem történt lakosságcsere. Amikor a szovjet vezetés előkészítette az autonóm tartomány megvalósítását 1950-51-ben, olyan pontos demográfiai kimutatással rendelkeztek, hogy Bottoni szerint a román és a magyar statisztikák nem értek fel ezzel. Észak-Erdélyről 1944. november és 1945. március között kiutasították a román polgári közigazgatást és szovjet katonai közigazgatást vezettek be, abban nagy szerepet kaptak a magyar kommunisták és baloldaliak. A szovjet vezetés rendet akart teremteni, hogy a szovjet katonák tovább mehessenek, ne kelljen partizánakcikkal szembesülniük. Nagyon kemény harcok voltak a keleti fronton augusztus-szeptemberben, nagyon sok embert veszítettek a szovjetek. Ekkor született meg a döntés, hogy a magyar lakosság a helyén maradhat, sőt, mivel erősebb baloldali hagyományokkal rendelkezett, mint a helyi románság, továbbá van közigazgatási kultúrájuk, a szovjetek inkább rájuk támaszkodtak, mint a visszakerülő román közigazgatásra. Így a közigazgatási és kulturális pozíciók nemhogy nem szűnnek meg, de konzerválódnak a negyvenes évek második felében, és a magyar kisebbség számára lassú átmenet történt az úgynevezett népi demokráciától a proletárdiktatúráig. A nyelvi és kulturális jogok, amelyeket a Petru Groza-féle kormányzat biztosított, megmaradtak. 1952-ben módosult ez a helyzet, kijelöltek egy olyan területet, ahol a magyar dolgokat kiemelt módon lehet művelni, de a kívül maradt területeken elkezdték csökkenteni ezeket a jogokat. A magyar lakosság kétharmada a Magyar Autonóm Tartományon kívül élt, a nagyobb városok – Kolozsvár, Szatmárnémeti, Nagyvárad – magyar többségűek voltak, nagy városi tömegek éltek itt, ezért ez a csökkentés nagy érvágást jelentett. Érdekes, hogy a szovjetek két tervezetben gondolkodtak: az első tervezetben benne volt Kolozsvár, az egész Mezőséget magába foglalta volna, emellett egy nagy közép-erdélyi régióban gondolkodtak. Azután ezt elvetették, érezték, hogy Kolozsvárnak a bevonása román szempontból tragédia lenne, és akkor választották a B megoldást, ami az akkori Magyar Autonóm Tartomány. Miután 1952-ben létrehozták az autonóm tartományt, 1954-55-ben már elkezdték a periférián felszámolni vagy gyengíteni a magyar kulturális vagy oktatási intézményeket. 1969-ben elindult a nagy iskolaösszevonási folyamat, továbbá Kolozsvárt erőltetett románosítása. A többi városok románosítása is folyt, Zilah, Nagyvárad, Szatmárnémeti a ‘70-es évekig elveszítették a magyar jelleget, és a nagyobb városokban, Brassóban, Temesváron már inkább szórvány lesz a magyarság. Az 1960-as átszervezésnek, amikor a MAT-ból Maros Magyar Autonóm Tartomány lesz, nincs sok nyoma az emlékezetben, inkább emlékeznek az iskolák összevonására, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem megszüntetésére. A kommunista magyar vezetők lojális állampolgárok voltak, romániai kommunistának érezték magukat, és ez nagyon későn változott meg, az 1960-70-es években. Stefano Bottoni (Bologna, 1977) szülővárosában szerzett egyetemi diplomát 2001-ben. 2005-ben doktorált, azóta óraadó tanár a Bolognai Egyetemen. A Magyar Tudományos Akadémia ösztöndíjasa volt, együttműködött a Teleki László Intézettel. Kutatási területe Közép-Európa politika- és társadalomtörténete, történelme a legújabb korban, különös tekintettel a nemzetiségi kérdésre; nemzetépítés és államépítés Romániában a kommunizmus időszakában; a Magyar Autonóm Tartomány (1952–1960) mint társadalomtörténeti probléma és hatalmi szerkezet. /Antal Erika: Olasz szemmel a székelyek. Stefano Bottoni történész szerint érzelmeken túllépve elemezhető reálisan egy-egy múltbeli időszak. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 27./

A csalhatatlan
A magyar liberalizmus történelmének harmadik megsemmisülését éli. Bauer Tamás válasza (Archaikus vagy modern baloldal, Népszava, 2009. január 4.) cikkemre (A magyar baloldal megrontói, 2009. december 29.), jó példája annak az eszköztárnak, amellyel a magyar liberálisok a biztos sikerből végső vereséget kovácsolnak maguknak. Mert:
1. A rendszerváltó kerekasztal – az SZDSZ kékkönyve szerint – abban állapodott meg, hogy a magyar gazdaság három pillérre lesz építve, abban a magán-, a közösségi- és az állami tulajdon „egyenjogúan fog részt venni”. Bauer szerint aki firtatja, hogy mi lett a második és a harmadik pillérrel, magát a rendszerváltást utasítja el, s ha ez még nem lenne elég, a jobboldal vagy a szélsőbal – Bauer nem tudja eldönteni melyik – retorikájának az utánzója. (Bauer persze volt pártja 1%-os támogatottságával maga a terebélyes közép.) Ha pedig ez a valójában olcsó rágalom elégtelennek bizonyulna, a második pillér eltűnését rá lehet fogni a rózsadombi válóperes ügyvédre, a harmadikét pedig tálalni, mint a veszteségek beszüntetésének egyetlen módszerét. De a dolog nem ilyen egyszerű.
2. A közösség általam kifogásolt szétverése ugyanis e két pillér eltűnéséből és az önkormányzatok ellehetetlenüléséből fakad. E három nagy tényező rendelkezik közösség- és közjó-alkotó képességgel, amelyek hirtelen kioltása különösen komoly következményekkel jár ott, ahol a piacgazdaság még csak felületesen ismert. Persze lehet vitatni, hogy ki miért felelős, de a gazdaságot irányító tárca az elmúlt húsz év felében a liberálisok kezében volt. Olyannyira ők fogalmazták meg, és a hajtották végre a szocialisták segítségével az elmúlt két évtized gazdasági és társadalmi átalakulását, hogy ezt az időszakot liberális korszaknak is nevezhetjük. (A Bach-korszak tizenhét, a Horthy-korszak pedig huszonöt évig tartott.)
3. Sokatmondó Bauer türelmetlen reagálása magának a közösség létjogosultságának és a közjavak gazdasági szerepének felvetésére. Hiába hivatkoztam Adam Smith a közösség erkölcsi és gazdasági kötődéséről alkotott gondolataira, Bauer számára a közösség ápolása a sztalinizmus szinonimája. És itt a lényeg. Miközben a liberalizmus legnagyobbjai – mint Smith, Rousseau, J. S. Mill vagy Bentham – érzékenyen foglalkoztak a liberalizmus eszméi és a közösség igényei között húzódó feszültséggel, - tudván, hogy annak félrekezelése a liberalizmus legsebezhetőbb pontja,(lásd pl. G. Dangerfield, The Strange Death of Liberal England) - a magyar liberálisok bálványa nem több a módos önellátó egyénnél, akinek nincs szüksége a közösségre, aki nem hajlandó annak fenntartásához hozzájárulni, aki a közösségben csak a gyűlölt és megvetett államot látja.
Persze elszomorító az a szellemi brutalitás, amivel Bauer engem a demokrácia és a rendszerváltás ellenségeként tüntet fel. De ennél tragikusabb, ahogy Bauerék Potemkin-liberalizmusa méltatlannak bizonyult Jászi Oszkár örökségére. Mert nem csak a közösség igényeire süketek, de - a piacgazdaság létfeltételére fittyet hányva, - egyenesen szorgalmazták a kartellek kialakulását, szótlanul nézték a kisvállalkozók küszködését, és azoknak az irdatlan gazdasági erőközpontoknak a létrejöttét, amelyek a liberális eszméket hazudtolják meg. A korrupció kialakulásában alkotott szerepükről pedig ne is beszéljünk.
Most, hogy végük van, szeretnének visszakapaszkodni a szocialisták szekerére, amelyről tavaly leugrottak. De mivel az is rozoga, nem restellnek a konzervatívok táborába is bebocsátást kérni. Elvégre, ha sikerült a szociáldemokráciát a liberalizmussal mindkettő felismerhetetlenségéig összekotyvasztani csak azért, hogy bársonyszékhez jussanak, miért ne sikerülne ugyanez a konzervativizmussal? Csak legyen szekér.
Róna Péter. Forrás: Népszava

Volt egyszer egy Magyar Autonóm Tartomány
A területi autonómia a múlt rendszer bukása óta megvalósulatlan álma a székelységnek. az önrendelkezés igénye hamar bekerült az RMDSZ dokumentumaiba is, majd a később alakult politikai és civil politikai szervezetek egyenesen fő programpontként fogalmazták meg az autonómia igényét. Mások, főként az idősebb nemzedék tagjai, ma is szóba hozzák, hogy az '50-es '60-as években létezett egy Magyar Autonóm Tartomány. Csakhogy egyrészt az névleg volt autonómia, másrészt akkor is csak Sztálin nyomására hozták létre. A téma kutatója Vince Gábor nyilatkozott Lehőcz Lászlónak a moszkvai levéltárban végzett kutatásairól. Forrás: Erdély.ma

Magyarellenes gyűlésre készülnek a románok Maroshévízen
Garzó Ferenc, az MTI tudósítója jelenti:
- A Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fóruma (FCR) március 20-ra Maroshévizre hívta össze a három megye román lakosait, hogy közösen foglaljanak állást a magyar vezetők "irredenta, revizionista és szeparatista" akciói ellen.
A civil fórum - amely nyilatkozataiban általában a székelyföldi románok "elmagyarosítására" panaszkodik - sajtóközleményben szólította fel a tervezett gyűlés résztvevőit, hogy együttesen üzenjék meg az állam vezetőinek: Kovászna, Hargita és Maros megyében több mint 400 ezer román él.
A Nyugati jelen című aradi lap szerint a szervezet vezetői aggodalmukat fejezik ki "bizonyos magyar politikusok és civilek alkotmányellenes törekvései miatt", amelyek - mint fogalmaznak - az úgynevezett Székelyföld gyarmatosítására törekszenek az etnikai alapokon szerveződő területi autonómia révén. A fórum közleményében felkéri a román állami hatóságokat, a parlamentet, az államfői hivatalt, a kormányt, valamint az egész román társadalmat, az egyházat, a sajtót, a civil szférát, hogy foglaljanak állást a magyar vezetők "irredenta, revizionista és szeparatista törekvései" ellen, amelyek - mint olvasható - a román állam és nemzet egysége és szuverenitása elleni merényletnek számítanak.
A dokumentum aláírói szerint a három megye román lakossága aggódik, hogy a román szenátus nemrég hallgatólagosan elfogadta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által beterjesztett régióátszervezési törvényt. Az 16 fejlesztési régió létrehozását javasolja, az egyik közülük Maros, Hargita és Kovászna megyéből állna. A román szervezet szerint az új törvény "a bécsi döntés nyomán az országból kiszakított Magyar Autonóm Tartomány szomorú emlékezetű sztálinista formuláját hívja életre", akárcsak a kisebbségi törvény, amely révén "az etnikai alapokon szerveződő területi autonómiát akarják elérni, és hivatalossá nyilvánítanák a magyar nyelvet az úgynevezett Székelyföldön, majd az egész Erdélyben, végső soron pedig folytatnák a Kárpát-kanyaron belüli románság hátrányos megkülönböztetését".
A Kovászna, Hargita és Maros megyei civil fórum vezetői azt szeretnék, ha a régióátszervezés nyomán nem élvezne elsőbbséget az etnikai szempont, amely szerintük "eddig is diszkriminációhoz, zavarhoz, alulfejlettséghez vezetett, és nem járult hozzá Románia régióinak kiegyensúlyozott fejlődéséhez". "Követelni fogjuk, hogy a román nyelv hivatalos jellegét tartsák tiszteletben a helyi közigazgatási szervek" – áll a közleményben. Az idézett forrás szerint a FCR ismét javasolja, hogy törvény útján szabályozzák a decentralizáció folyamatát, megakadályozva ezzel „a románság diszkriminálását és a visszaéléseket, biztosítva a románság képviseletét a döntéshozó struktúrákban" Forrás: MTI

Ki a felelős?
Mintha el sem telt volna azóta húsz év. Az 1990-es marosvásárhelyi magyarellenes pogrom óta nem hogy arra nem sikerült fényt deríteni, hogy kik állnak a magyarokat és a románokat polgárháború közeli helyzetbe taszító provokáció mögött, de még az eseményekkel kapcsolatos diskurzus is alig változott.
Érdemes megnézni a huszadik évforduló alkalmából a bukaresti sjtóorgánumokban megjelenő visszaemlékezéseket, amelyek ma is a ceausescui magyarellenes propagandagépezet által kinevelt provokátorok hazug vádjait ismétlik.
Olyan vádakat, amelyek szerint a véres események mögött Budapest Erdély elszakítására irányuló törekvései, valamint az ezek szolgálatába álló erdélyi magyar szeparatisták álltak, akik polgárháború kirobbantásával próbáltak az ország egységére törni. A szekus ihletésű propaganda két legyet próbál ütni egy csapásra: a márciusi események magyarokat befeketítő bemutatása mellett az autonómiaigényeket is diszkreditálni akarja, mondván, hogy 1990 márciusában a magyarok az egykori Magyar Autonóm Tartomány visszaállítását is követelték, amelyet az országra kívülről, Sztálin által rákényszerített “kommunista képződménynek” titulálnak. Az érvrendszer ismerős – már csak azért is, mert a mostani, március 15-i erdélyi és partiumi megemlékezések kapcsán is hasonló hangnemben próbált magyarellenes hangulatot kelteni a román politikum és sajtó egy része.
Mindez azt jelzi, hogy a fekete márciusért felelős erők öröksége ma is él, annak képviselői pedig továbbra is a dezinformálást, a nemzetiségek közötti viszony további mérgezését tekintik egyik legfőbb feladatuknak.
Talán az sem véletlen, hogy a Székelyföldön élő románok nagygyűlését is épp a fekete március évfordulós megemlékezésere szervezték rá – a húsz évvel ezelőtti események felelőseit kereső hangokat így elfedhetik a magyarok által “elnyomott” románok kívülről sugallt panaszai.
Ilyen körülmények közt egyértelműen jogos az az elvárás, hogy végre kiderüljön, valójában ki és mi állt a húsz évvel ezelőtti események hátterében, miért kellett magyarok és románok életét egyaránt követelő magyarellenes megmozdulásokat kirobbantani csak azért, hogy ismét létre hozhassák a titkosszolgálatot. A felelősöket meg kell nevezni és – ha lehet – felelősségre kell vonni, hogy az ország közelmúltbeli történetének sötét fejezetei közül legalább ez lezárulhasson végre.
Balogh Levente. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

A székelyföldi románok intézkedéseket sürgetnek a "magyar szeparatista" törekvések ellen
Garzó Ferenc, az MTI tudósítója jelenti:
- A székelyföldi románokkal szembeni "diszkriminatív" intézkedések, valamint a magyarok "irredenta, revizionista és szeparatista" törekvései ellen emelték fel szavukat a hétvégén Maroshévizen szervezett nagygyűlésükön a román népcsoport tagjai.
A Hargita, Kovászna és Maros megyei Románok Civil Fóruma által rendezett maroshévizi összejövetelen memorandumot fogadtak el. A román parlamentnek, kormánynak és államfőnek elküldött dokumentumban konkrét intézkedéseket várnak a hatóságoktól "egyes magyar vezetők szeparatista akciói ellen". A román nyelv hivatalos státusának szavatolását (vagyis a magyar nyelv hivatalos rangra emelésének elutasítását) követelik, védelmet kérnek a románokat Székelyföldön sújtó állítólagos diszkriminatív intézkedésekkel szemben. A résztvevők szerint a magyaroknak e három székelyföldi megyében tapasztalható törekvései veszélybe sodorják a román állam egységét és szuverenitását.
A résztvevők kifogásolják, hogy a kormány hallgatólagosan elfogadta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által beterjesztett új régiófelosztási törvénytervezetet (amely közös fejlesztési régióba sorolná a három megyét - A tud.). A székelyföldi románok úgy vélik, hogy e törvény esetleges elfogadásával visszaállítanák a Sztálin által elrendelt, 1952 és 1968 között fennállt Magyar Autonóm Tartományt, illetve az 1940-es második bécsi döntés nyomán Magyarországhoz csatolt Észak-Erdélyt. A résztvevők azt kérték a román parlamenttől, hogy ne fogadja el a kisebbségi törvénytervezetet, amely szerintük törvényes alapot teremtene az "etnikai területi autonómia" számára. Szerintük Székelyföld már így is "állam az államban".
Erre a megmozdulásra a marosvásárhelyi véres események huszadik évfordulóján került sor. Nem csupán a szélsőségesen nacionalista Nagy-Románia Párt képviseltette magát, de a két ellenzéki parlamenti alakulat, a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Nemzeti Liberális Párt (PNL) is. Forrás: MTI

A PSD és a PNL politikai is részt vettek a maroshévízi magyarellenes gyűlésen
Ismét felerősödött a nacionalizmus a marosvásárhelyi véres konfliktus évfordulóján
Ponta szerint nem létezik, a „szórványrománok” szerint már most is van Székelyföld – AGERPRES
Míg a hétvégén az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) az 1990-es marosvásárhelyi véres etnikai konfliktusra emlékezett, a Hargita megyei Maroshévízen a székelyföldi románok egyik civil szervezete nagygyűlést rendezett. Ez utóbbi összejövetelnek a jelentőségét növelte, hogy számos vezető román politikus részt vett rajta. Így a magyarellenes szónoklatokból kivette a részét többek között Victor Ponta, a jelenlegi legerősebb ellenzéki politikai erő, a Szociáldemokrata Párt (PSD) frissen megválasztott elnöke. Ennek a pártnak több vezető politikusa is megjelent az összejövetelen, akárcsak a Nemzeti Liberális Párt (PNL) alelnöke, Norica Nicolai, volt Kolozs megyei törvényhozó. A két ellenzéki erő ezzel a Corneliu Vadim Tudor vezette Nagy-Románia Párt (PRM) mellé sorakozott fel, amely szintén képviseltette magát a rendezvényen. A feszültséget csak növelte, hogy a marosvásárhelyi megemlékezésen is részt vettek a magyar gárdisták, miután korábban a kolozsvári március 15-ei ünnepségen voltak jelen.
A Hargita, Kovászna és Maros megyei Románok Civil Fórumának maroshévízi gyülekezetén a mintegy ezer résztvevő elfogadott egy memorandumot, amit elküldtek a parlamentnek, a kormánynak és az államfőnek. Ebben azt kérik, hogy a hatóságok konkrét intézkedéseket foganatosítsanak „egyes magyar vezetők szeparatista akciói ellen”, biztosítsák, hogy tiszteletben tartják a román nyelv hivatalos státusát, és vizsgáljanak ki a románokat Székelyföldön sújtó minden egyes diszkriminatív intézkedést. A résztvevők arra is kérik a hatóságokat, hogy lépjenek fel határozottan „az irredenta, revizionista és szeparatista törekvések ellen”, amelyek szerintük a három megyében tapasztalhatók a magyarok részéről. Úgy vélik, hogy ezek a törekvések nyíltan a román állam és nemzet egységét, szuverenitását veszélyeztetik, akárcsak „a románoknak a székelyföldi létét”.
A résztvevők aggodalmuknak adtak hangot amiatt, hogy a szenátus „könnyedén” elfogadta hallgatólagosan, vita nélkül az RMDSZ által beterjesztett új régiófelosztási törvénytervezetet. Azt kifogásolják, hogy szerintük az RMDSZ visszaállítaná ezzel a Sztálin által elrendelt, 1952 és 1968 között működött Magyar Autonóm Tartományt, valamint az 1940-es második bécsi döntés nyomán Magyarországhoz csatolt Észak-Erdélyt. A dokumentum nem részletezi, hogy milyen szempontok szerint hasonlítják össze és azonosítanak egy mai gazdasági fejlesztési régiót az említett két történelmi képződménnyel, amelyek maguk is egymástól teljesen különböznek, miután gyökeresen más történelmi kontextusban születtek, és státusuk is különbözött, hiszen a Magyar Autonóm Tartomány Romániához tartozott, Észak-Erdély pedig Magyarországhoz. Ráadásul az RMDSZ vezetői számtalanszor leszögezték, hogy még a területi autonómia sem jelenti Székelyföld kiszakadását Romániából.
A résztvevők azt kérték a parlamenttől és az államfőtől, hogy ne fogadja el, illetve ne hirdesse ki a kisebbségi törvénytervezetet, amely szerintük „az etnikai területi autonómia törvényes alapjának a megteremtését tűzte ki célul a kulturális autonómia révén”. Parlamenti vizsgálóbizottság felállítását kérik a három megyében a románok ellen elkövetett diszkrimináció és visszaélések kivizsgálására. A memorandum aláírói leszögezik, hogy „a civil fórum nem a magyarok ellen irányul, hanem a hatóságok figyelmét akarja felhívni egy gazdasági fejlesztési terv kidolgozásának a szükségességére, mert a szegénység az egyik fő oka a régióban az etnikai alapú konfliktusoknak”. Szerintük Székelyföld már „állam az államban”, amelynek saját jelképei vannak, a románokat pedig semmibe veszik, alárendeltként kezelik őket.
A tanácskozáson felolvasták a határon túli románok érdekeit képviselő, meglehetősen ismeretlen Románok Világtanácsának és a Románok Világkongresszusának az állásfoglalását is. Azt kérik a román miniszterelnöktől, hogy hívja vissza funkciójából Cseke Attila egészségügyi minisztert, a külügyminisztérium pedig küldjön Magyarországnak egy tiltakozó levelet, amelyben kérjék, hogy Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja vagy határolódjon el a magyar gárdisták kolozsvári akciójától – amikor azok a március 15-i ünnepségen Székelyföld nem Románia! transzparenssel vonultak fel –, vagy ha ezt nem teszi meg a főkonzul, akkor nyilvánítsák nemkívánatos személynek Romániában. A román szervezetek azt kifogásolják, hogy Cseke és Szilágyi nem határolódtak el a nyilvánosság előtt a gárdások akciójától.
Victor Ponta, a PSD elnöke beszédében arról biztosította a székelyföldi románokat, hogy nincsenek egyedül, és „sokan küzdenek majd az ő igazukért”. Ponta hozzátette: Székelyföld valóban nem Romániában van, ugyanis – mint mondta – Székelyföld nem létezik. Rámutatott: a PSD soha nem fogadja el, hogy a románon kívül más nyelv legyen a hivatalos Romániában, és nem alkuszik majd az alkotmány 1-es cikkelyéről sem, amely kimondja egyebek között, hogy Románia nemzetállam.
Norica Nicolai EP-képviselő, a PNL alelnöke „keserűségének” adott hangot amiatt, hogy a székelyföldi románok ellen visszaéléseket követnek el húsz évvel a rendszerváltás után olyan európai állampolgárok, akik ezzel „embertelen és nem európai” magatartásról tesznek bizonyságot. Nicolai szerint Székelyföld mélységesen román föld, amely egyaránt a románoké és a magyaroké.
A kormánypártot, a Demokrata Liberális Pártot (PD-L) nem képviselte a rendezvényen vezető politikus. Emil Boc demokrata pártelnök egy szűkszavú közleményt adott ki szombaton, amelyben leszögezte, hogy az alkotmány szerint az országban a román a hivatalos nyelv, és a 152-es cikkely szerint a hivatalos nyelvről rendelkező cikkelyt nem lehet módosítani. Boc leszögezte: „a magyar nyelv hivatalosítására való törekvéseknek így nincs alkotmányossági alapjuk”. Hozzátette: a PD-L álláspontja az, hogy az alkotmányt alkalmazni kell, és az nem képezheti alku tárgyát.
B. T. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Együtt, Erdélyben
Kárpátaljai írókaraván
Az EMKE Közép-erdélyi Magyar Művelődési Intézete szervezésében lebonyolított Irodalmi karaván keretében Marosvásárhelyre látogat a kárpátaljai Együtt című folyóirat alkotói közössége. Meghívottak: Vári Fábián László költő, néprajzkutató és Zubánics László közíró, lapszerkesztő. A rendezvényre szerdán délután 6 órai kezdettel kerül sor a Bernády Házban – szólt a híradás az eseményről, amelyen – sajnos – szégyenletesen alacsony lélekszámú közönség tette tiszteletét. Ennek ellenére kellőképpen tartalmas és nívós beszélgetést szült a délutáni alkalom, annyi változással, hogy Zubánics László helyett Bakos Kiss Károly költő, a folyóirat kritikai rovatának szerkesztője érkezett Vásárhelyre, előbbi útlevélgondok miatt kénytelen volt otthon maradni. A beszélgetést Gálfalvi György, a Látó szépirodalmi folyóirat nyugalmazott főszerkesztője vezette, kérdéseiben a kárpátaljai lap múltjáról, az ukrajnai magyarság helyzetéről, irodalmáról érdeklődött, hiszen – mint mondta – az együvé tartozókat a határok el nem idegeníthetik.
– A hatvanas évek végén az ungvári egyetem mellett alakult ki az a kör, amelyet az irodalom szeretete hozott össze – válaszolt elsőként Vári Fábián László Kossuth- és Bethlen- díjas költő, a Balassi-kard kitüntetés birtokosa, az Együtt szerkesztőbizottságának elnöke. – 1965-ben ez a diákkör egy kézzel írott és összefűzött, írógéppel sokszorosított, 35-40 oldalas folyóiratot hozott létre és terjesztett. ’67-ben betiltották, pedig ekkor már jó úton járt az ismertté válás felé értelmiségi körökben is. A diákok csoportja Kovács Vilmos köré csoportosult, majd ’67-ben létrehozta azt a kört, amely Forrás Stúdióként írta be magát a kárpátaljai magyar köztudatba. Ezt követően hosszú évtizedeken át nem volt Kárpátalján önálló magyar irodalmi folyóirat. Végül, két korabeli kísérlet után, 2002-ben született meg a döntés, hogy felélesztik a ’67-ben betiltott Együtt című lapot. Azóta folyamatosan megjelenik, igaz csak negyedévente, de 96 oldalon. Szépirodalommal foglalkozik, a versek, regényrészletek mellett tanulmányokat is közlünk, elsősorban kárpátaljai, vagy onnan elszármazott szerzőktől. Hála istennek van elegendő anyagunk. Odafigyelünk a felnövekvő nemzedékre, de a velünk egy sorsban lévő ruszin kisebbségre is, verseiket, balladáikat, népköltészetüket régóta fordítjuk.
Hogy hogyan látjuk az egységes magyar irodalmat? A Magyarországra való odafigyelésünk folyamatos. A rendszerváltás után nagyon megélénkült a kárpátaljai magyar könyvkiadás, mert sok magyar civil szervezet könyvkiadóként is tevékenykedik. A rendszerváltást követően tagjaivá váltunk a magyar írószövetségnek, és noha a nagy távolságok miatt keveset járkálhatunk, folyton tájékozódunk. A magyar irodalom egységes, de vannak olyan specifikumai, amelyek bizonyos területekre jellemzők. A mi egyik ilyen specifikumunk a magyar férfiak 1944 őszén történt elhurcolása. Háromnapos munkára kérték fel őket, végül körülbelül 15-20000 magyar férfi pusztult el a sztálini lágerekben. Hatalmas trauma volt és nem is volt szabad beszélni róla. Kapcsolatunk az elmenőkkel – nem volt nyílt vitánk, ugyanakkor nem néztük jó szemmel a kivándorlást. De minden sors más, és voltak olyanok, akiknek tényleg el kellett menekülniük. Mint például Benedek András, akit a KGB üldözött el 1976-ban, vagy Balla Gyula, aki a katonaság elől menekült Budapestre. Ők végig támogatták, támogatják az otthon maradottakat. Persze, a megélhetés nehézségei, a kisebbségi sors, a politikai restrikciók miatt is sokan elmennek. Akik maradnak, azok közül sokan abban a tévhitben élnek, hogy gyermekeiket az állam nyelvén taníttatják. De a gyerek csak anyanyelvén szerezhet olyan biztos tudást, amelyre a későbbiekben alapozhat. Ezt sokan nem tudják, vagy nem akarják elfogadni, pedig az első áldozatot felvállalni kötelesség.
Bakos Kiss Károly elárulta: versei kapcsán került az Együtt alkotói közösségébe. – 2005- ben jelentkeztem verseimmel a lapnál, a legutóbbi évfolyam óta vagyok a kritikai rovat vezetője, elsősorban a nálam is fiatalabb generációk között kutakodom. Tíz évig Budapesten éltem, ott végeztem el az egyetemet, de az első adandó alkalommal hazaköltöztem és most végre olyasmivel foglalkozhatok, amit szeretek és ami el is tart.
A jó hangulatban zajló találkozó a résztvevők kérdéseire adott válaszokkal, majd a vendégek felolvasásaival zárult.
Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

„Ne féljetek, nem megyünk haza!” – Hová jutottunk Trianon óta?
A magyar megosztottság és egymásra találás 90 esztendeje
A trianoni diktátum legfontosabb következménye, hogy a történelmi Magyarország megszűnte, az ország kétharmadának elcsatolása következtében létrejönnek azok a kényszerközösségek, melyekre ma azt mondjuk, „külhoni magyarok” – fogalmaz Bárdi Nándor történész. Az ő segítségével próbáltuk áttekinteni a békediktátum óta eltelt időszakot mind a határon túli magyarság, mind az anyaország szemszögéből.
Trianon értelmezése, szemlélete már a létrejöttének pillanatától eltér határon túli és magyarországi nézőpontból: Brassóból vizsgálva ezt a helyzetet más a történtek értelmezése, mintha Budapestről állapítjuk meg, mi történt – szögezi le Bárdi Nándor, az MTA Kisebbségkutató Intézet munkatársa.
Kisebbségben Magyarországról nézve Trianon alapvetően az ország területi vesztesége, míg kisebbségi szempontból a közösség létrejötte kapcsolódik ehhez az eseményhez – folytatja a kutató, aki Kolozsváron is rendszeresen tanít. – Ezek ugyanis egy politikai döntés, nem pedig valamilyen társadalomtörténeti folyamat során létrejött közösségek. E kényszerközösségek mint sorsközösségek 90 év alatt vállalt, regionális közösségekké váltak, s ez a magyar nemzetfelfogást is meghatározza.
A külhoni magyar látószög némiképp eltér a hazaitól. A kisebbségi magyar közösségeket az anyanyelv és a kultúra szervezi, így sokkal „nemzetesítettebb” közösségek, a nemzeti kultúrának fontosabb szerepe van, mint Magyarországon.
Míg a magyarországi népesség jelentős részének az ország a haza, s az állampolgársághoz köti ezt a fogalmat (bár folyamatosan nő azok száma, akik a határon túli magyarokat is a nemzet részének tartják), s a haza és az ország fogalma az anyaországban összekapcsolódik, a határon túliak a szülőföldből, a „kis tájból” indulnak ki, ehhez kötődik a magyar kultúra. Ez a virtuálishaza-felfogás a magyar médiatér használatán keresztül lesz valóságossá, integrálódik Magyarországhoz. Külön kérdés az, hogy a külhoni magyar világok termelte kultúra, ismeretek mennyire épülnek be ebbe a közös médiatérbe.
Bárdi rámutat: a 2004. decemberi népszavazás azért volt nagy hatással a külhoni magyar közvéleményre, mert az a hazafelfogásból elvárt emancipáció, hogy ők a létező magyar kultúra részesei, és az anyaországban sem idegenek, elutasításra talált. Legalábbis így élhették meg a szomszédországi magyarok.
Az adófizető és az áldozat konfliktusa
Az egyenlőtlen helyzetből adódnak a magyar–magyar konfliktusok. Vannak, akik magyar állampolgársággal bírnak, Magyarországon élnek, magyar kulturális állami intézményrendszert használhatnak, s van egy 2 millió 400 ezres csoport, melynek tagjai kisebbségi léthelyzetben maguknak teremtik meg ezt az intézményrendszert, s nem rendelkeznek azzal a kulturális esélyegyenlőséggel, mint a magyarországiak.
Előáll az adófizető és az áldozat konfliktusa: Magyarországról jön a támogatás, a hazai intézmények próbálnak élni a kompetenciával, hogy ők döntenek ezekről a helyzetekről. Vita alakul ki, hogy az adott közösség nem tudja-e jobban eldönteni a támogatás sorsát.
Ki a „magyarabb magyar”?
Némi kompenzálás is előfordul: amikor a határon túliak próbálják nemzetesítettségben, hitelességben, kulturális örökséghez való viszonyukban felülmúlni a magyarországiakat. Ennek egyik jellemző kifejezése a „tápos” – azaz művi, mesterkélt, nyámnyila – kritikus megnevezés, ahogy Kárpátalján vagy Erdélyben nevezik az anyaországi magyarokat.
A Balázs Ferenc Intézet korábbi kutatásai szerint, hogy miképpen látják a határon túliak az anyaországi magyarokat, két fontos sztereotípia alakult ki. Az egyik, hogy a magyarországiak „gőgösek, ridegek, számítóak”. A másik egyfajta mintakövetést jelez, eszerint a hazaiak civilizáltak, kulturáltak. A felvidékiek a legelfogadóbbak, a kárpátaljaiak a legelutasítóbbak Magyarországgal kapcsolatban, míg az erdélyieknél és a vajdaságiaknál fele-fele arányban oszlik meg a fent megadott két nagyobb megítéléstípus.
A revíziós politika
Korszakonként markánsan különböző az érem másik oldala, hogy miképpen reagál a megcsonkított, a magyar államiságot jogfolytonosságában továbbvivő ország a békediktátumra és következményeire – derül ki a kutató válaszaiból.
A két világháború között egyértelmű volt a revíziós jövőkép: ez egyrészt külpolitikai stratégia volt, másrészt az egész Horthy-korszak legfontosabb legitimációs ideológiája. Eszerint mindent, a társadalmi programokat, a belső ellentéteket, az ország gazdaságpolitikáját a revízió érdekeinek kellett alárendelni. A revízió célját végig nem tisztázták: lebegtették, hogy a történelmi Magyarország visszaállítása vagy az etnikai határok szerinti új határvonalak meghúzása a cél. A legfontosabb kérdés az volt, amit Jancsó Benedek fogalmazott meg: ha el is vesztette a magyarság területi integritását, kulturális integritását meg kell tartania annak érdekében, hogy egy későbbi békeszerződés során érvelni lehessen a magyar demográfiai, gazdasági pozíciókkal. A korabeli magyar külpolitika egyik alapelve pedig az volt, hogy a szomszédsági kapcsolatok csak akkor rendezhetők, ha a kisebbségi kérdésben is van előrelépés.
Más helyzetet teremtett az 1938–1944-es időszak, a visszacsatolások korszaka. Maradtak magyar kisebbségek a vissza nem tért területeken, s Magyarországra is nagy számban kerültek más nációbeli népcsoportok. Szlovákia vonatkozásában a reciprocitás elve működött: a magyar kisebbségeknek adott intézményi jogokért cserébe a szlovákiai magyarok is hasonló elbírálásban részesültek.
Ez Romániával kapcsolatban nem igazán működött, ott sokkal inkább túszhelyzet alakult ki a két közösség között. Észak-Erdélybe egymillió román került vissza, Dél-Erdélyben pedig ott maradt mintegy 100-150 ezer magyar. A visszacsatolt területeken mindenütt a magyarországi közigazgatást vezették be, de Észak-Erdélyben továbbra is fenntartották a kisebbségi korszakban létrehozott regionális és a nemzeti alapon szervezett intézményeket – ilyen volt az EME, az EMKE, az EGE vagy a szövetkezeti központok. Az erdélyi elit egyfajta mintaterületnek tartotta a régiót.
Létrehozták az Erdélyi Pártot, próbálták nem beengedni a magyar pártokat, s az észak-erdélyi románsággal szemben igyekeztek egységes tömbként megjelenni. A nemzetiségi kérdés megoldása tekintetében alapvetően nem nemzetiségi autonómiában gondolkodtak, mint 1940 előtt, hanem az 1868-as nemzetiségi törvény továbbfejlesztésében, tehát a nyelvi jogokban és az egyházi autonómiában, például magyarok vezette, román nyelvű helyi közigazgatásban és oktatásban. Ezzel együtt Dél-Erdély megszerzéséről sem mondtak le. A háború utáni rendezéssel kapcsolatban pedig mind román, mind magyar részről készültek lakosságcseretervek. Ez akkoriban a kérdés egyik rendezési módjának tűnt.
Eszköztelenül A következő, 1944–1948 közötti időszakban a magyar kormányzat eszköztelen volt ezekben a kérdésekben. Még csak kisebbségvédelmi garanciákat sem tudott elérni a béketárgyalásokon. Az, hogy nem telepítettek ki nagyobb magyar tömböket a felvidékieken kívül, többek között annak köszönhető, hogy Magyarországon ez komoly belpolitikai gondokat jelenthetett volna. Másrészt Romániában a szovjetek egyik legfontosabb ütőkártyája volt, hogy lebegtették Észak-Erdély hovatartozását. Így sikerült elérniük, hogy 1945-ben Petru Groza vezetésével baloldali kormányt nevezzenek ki, amely 1948-ra fölszalámizta a polgári erőket. Egy ideig még küldözgetett az anyaország pénzt a kolozsvári egyetem fenntartására, a kisgazdapárt is próbálta a szövetkezeti mozgalmat segíteni Erdélyben. Ezek azonban már nem tudták befolyásolni a folyamatokat.
Az internacionalista zsákutca
Az ötvenes évektől a hatvanas évek közepéig tartott az automatizmus kora. A magyar kormányzat úgy gondolkodott, hogy egy adott ország belügye a nemzetiségi kérdés. Arra számítottak, hogy a szocializmus automatikusan meg fogja oldani ezeket a problémákat az osztályharc lezárultával. Csakhogy leereszkedett a vasfüggöny nemcsak nyugatra, de a környező szocialista országok felé is. A nyilvánosságra nem kerülő pártvezetői tárgyalásokon állandóan napirenden volt a kérdés, elsősorban Románia esetében. A kommunista párt vezetésében ebben az időszakban egyébként felülreprezentáltak, Rákosit is beleértve, a határon túlról származó politikusok.
A hatvanas évek közepétől kezdődő, Kádár által fémjelzett korszakban a keleti blokkban jellemző, hogy elfogy a szocialista országok legitimációs tartaléka Sztálin halála és a XX. kongresszus után. Szinte minden országban megjelenik a nemzeti érdek, a nemzeti függetlenség fokozott hangoztatása mint politikai legitimációs ideológia. Ezalól két ország kivétel. Egyrészt az NDK, ahol a függetlenség kérdéséhez az NSZK árnyékában elég nehéz lett volna hozzányúlni, másrészt Magyarország, ahol 1963-ig ültek az ’56-osok, illetve Kádár rendszerének ideológiája más típusú nemzeti érdeket hordozott magában. Kádáréknak egyfajta plebejus nemzetfogalma volt: a nemzeti érdekek helyett az életszínvonal biztosítására került a hangsúly.
Románia a Varsói Szerződés esetében ellenállt a tömbben való politizálásnak, a KGST vonatkozásában pedig annak a nemzetközi munkamegosztásnak, amely mezőgazdasági és nyersanyagtermelő szerepben konzerválhatná. Ebből adódott, hogy amikor a Szovjetunió és Románia kapcsolataiban fölmerült a hatvanas évek második felétől Besszarábia kérdése, Magyarországon bátrabban fogalmaztak a határon túli magyarok ügyében. S ezek a problémák 1968 után Csehszlovákiában, a hetvenes évek első felétől Romániában egyre súlyosabbakká váltak. Magyarországon pedig a párt és az elitcsoportok alkurendszerében nyomásgyakorló csoportosulások alakultak ki, így például aktivizálódott az Írószövetség, a népi írók sora.
A határon túli magyarok kérdésével 1966–1968-tól rendszeresen foglalkozott az MSZMP KB agitációs és propagandabizottsága. Különböző jelentések készültek a szomszédos szocialista országokkal működő kulturális kapcsolatokról, az ott élő magyarok helyzetéről, intézményi viszonyairól. 1976-ban MSZMP politikai bizottsági határozat születik, amely a lenini nemzetiségpolitikai normák szerint értékeli az egyes országok magyarságpolitikáját. Úgy ítélik meg, hogy Kárpátalján a legjobb a helyzet, ezenkívül Jugoszláviában jó a helyzet. (Itt fogadták el egyedül a Magyarországról kezdeményezett „kettős kötődés” és a nemzetiségek „híd” szerepére vonatkozó retorikát.) Csehszlovákiát az oktatási kérdések és a történeti viták miatt problematikusnak tartották. Romániában pedig kifejezetten úgy értékelték, hogy ott eltérnek a marxista–leninista nemzetiségpolitika normáitól.
A kulturális nemzetfogalom
Különböző próbálkozások történtek a romániai kapcsolatok rendezésére, de 1977-ben a nagyváradi találkozó nyomán kiderült, hogy ez a magas szintű találkozókra építő politika sem működik. Nyílt konfliktussá vált a Románia és Magyarország közti viszony, mikor a nyolcvanas évek elején nyilvánvalóvá vált a romániai gazdasági válság. A társadalmi homogenizációra épülő romániai politika külső-belső ellenségként konstruálta a magyarságot és Magyarországot. Magyarország óhatatlanul belekerült ebbe a konfliktusba, hiszen a nyolcvanas évek közepén tömegessé vált a romániai magyarok áttelepülése és a tiltott határátlépés. A 80-as években Szűrös Mátyás, Tabajdi Csaba, Szokai Imre, Őszi István vezetésével megjelent egy olyan, az MSZMP KB külügyi apparátusában dolgozó csoport – Moszkvából visszatért diplomaták –, akik a magyar kisebbségi kérdés nemzetközi felvetése irányába, a kulturális nemzetfogalom felé mozdultak el. A határon túli magyarokkal való kapcsolattartást pedig a magyar külpolitika egyik legfontosabb feladatának tartották.
A dologban közrejátszott, hogy míg a népi írók, akik szintén kiemelt fontosságúnak látták e kérdést, kulturális, demográfiai problémának látták a határon túli magyarok ügyét, addig a harmadik, a határon túliakkal foglalkozó csoport, a demokratikus ellenzék elsősorban emberi jogi kérdésként kezelte, s egyik legfontosabb témájává vált a magyarországi szegénység mellett a határon túliak ügye.
Magyarságpolitika A Kádár-rendszer bukásával, 1988–1989-ben bekövetkezett a magyarságpolitika intézményesülésének időszaka. A Németh-kormány alatt létrejött a Nemzetiségi Kollégium, majd az Antall-kormányzat időszakában megalakult a Határon Túli Magyarok Hivatala. Ez a hivatal különböző felügyeleti szervek mellett 2006-ig működött, amikor létrehozták a Miniszterelnöki Hivatalon belül a kisebbségi és nemzetpolitikai szakállamtitkárságot.
Az 1990 utáni időszakban az alapvető jövőkép a társnemzeti státus megszerzése volt a határon túli magyarok számára. Erről viszont a 90-es évek közepére kiderült, hogy nem működik, sem az európai nyomásgyakorlás, sem a szomszédos országokkal való megegyezés nem hozza létre a különböző szintű magyar nemzeti autonómiaintézményeket. Egy másik kísérlet volt a kisebbségi magyar pártok részvétele az adott országok kormányzati politikájában a kilencvenes évek közepétől. Ez nagyon sok eredménnyel járt, de sehol sem jutott el külön kisebbségi törvény létrehozásáig. Ellenben a volt Jugoszlávia utódállamaiban felülről létrehozták a kisebbségi magyar nemzeti tanácsokat.
Mikor 1996 környékén kiderült, hogy Magyarországnak egyfajta geopolitikai előnye van a térségben, és valamiféle megoldást kell találni a schengeni határ-ellenőrzési rendszer bevezetése utáni kapcsolattartási problémákra, akkor jelenik meg a státustörvény elképzelése. Ez a koncepció azt célozta meg, hogy a határon túli magyarok jogilag és egyénileg is megragadhatóvá váljanak. A státustörvénnyel járó kedvezményeket úgy képzelték el, mint egy olyan katasztert, amely révén pontosan lehet tudni a kedvezményezettek körét, a kedvezményeket pedig tovább lehet fejleszteni.
Ennek a kedvezménytörvénynek a zsákutcájaként jelent meg, a működésképtelenségét jelezve, a kettős állampolgárság igénye – összegzi a jelenleg kialakult helyzetet Bárdi.
Ürügy a kisebbségek problémáinak felvetése
A 90-es évek elejétől kezdve a határon túli magyarok kérdése bizonyos értelemben virtualizálódott, mintegy ürügyként jelenik meg – jelzi kérdéseinkre a kutató. Már az MDF szétszakadásakor a kirobbanó Csurka–Antall-konfliktus látszólagos ürügye az ukrán–magyar alapszerződés volt. Gyurcsány Ferenc számára a népszavazás lehetőség volt arra, hogy megmutassa, Orbán Viktor legyőzhető. 1996-ban Orbán a jobboldal egységét, az MDF, a kisgazdapárt és a Fidesz koherenciáját az alapszerződés vitájában tudta megteremteni, amikor történeti távlatba emelte, hogy vajon az alapszerződés megoldja-e a kisebbségek problémáit és Trianon kérdését.
A magyar politikában, s ez akár a jelenlegi, a határon túliak állampolgárságának elnyerését könnyítő és kiterjesztő jogszabályra is vonatkozik, általában valamilyen más politikai folyamatnak van alárendelve, valamilyen pártpolitikai érdekharc áll a magyar kisebbségek adott ügyének, problémájának a felvetése mögött – summázza a kérdés aktuálpolitikai jelentéseit Bárdi Nándor.
Udvardy Zoltán
MNO.hu

Többismeretes egyenlet
Kisadorjáni Szilágyi Domokos könyve, a Bűntelenül büntetve1 egy igaz ember élettörténete, akire egyszer csak rápillant a történelem, akarom mondani az önkény, az aljasság, a zsarnok helyi hatalma.
Az emlékirat önmagában még nem vádirat. De nem is a keresztyéni megbocsátás eszköze. Egy sors emlékezete. Egy áldozat tapasztalatainak párlata. Koncentrátuma, ahol az idő gyorsabban telik, mint bármikor előtte, ahol az idő sokszor fájdalmasabb, mint a megélés áramlatában, csepegős lélekromboló unalmában.
Ugyanis az emlékiratból a lélektani hadviselés szabályos leírása bontakozik ki. Nincs benne fizikai erőszak, csak utalás történik rá, a szerző következtet erre az őrizetesek, elítéltek, zárkainformátorok állapotából, szavaiból, a pszichikai kényszerként ("serkentő") alkalmazott fenyegetésekből. Az undorig ismételt bornírt kérdések, a letartóztatott magára hagyása, a tökéletes izoláció, az irányított zajforrások koreográfiája, a sötét szemüveg és a magánzárka, a tehetetlenség, az őrületbe kergetés szisztematikus kísérletei, a cellatársi vallató "vigasztalások" és a tökélyre vitt delatio a hatvanas évek modernebb szekus módszertanát uralták.
A kötet arról szól, miként keletkezik a harag, a megszégyenülésből a bosszú, a meg nem gondolt gondolat, a bűnösség (bal)vélelme, a vélelemből a vád alá helyezés, az áldozattá válás, miként működik az alpári, a banális, a maszatoló, mocskoló, bekormozó, ölni kész képzelet és lelki gyarlóság, a bűnösségnek az akaratlagosságból fakadó mechanizmusa.
A kötet arról szól, miféle jogosítványai vannak a hatalomnak egy diktatúrában, milyen kádereket toboroz, enged szabadjára, hagy sokoldalúan fejlett szadizmussal rendelkező egyedeket emberéletekkel játszadozni. A szerző naponta megbizonyosodhatott arról, micsoda rejtett képességek rejtőznek az emberi lénynek látszó főrangú emlősökben. A szerző kivételességét jelzi, hogy ennek ellenére sem csalódott az emberiség egészében. Holott, ha ez velem történik, én bizonyos, hogy menthetetlenül embergyűlölővé válok.
A Szilágyi-ügy, amely eredeti állapotában a köztörvényesség fogalmát és körét teljesen kimeríti, a "szekus szakértelem" nyomán átlépi ezt a körlethatárt és a politikai koholmányok sorát gazdagítja. (Érdekes módon 1956 után a "magyar vonal", a románellenesség vádjai nem kapnak olyan erős hangsúlyt, mint ahogy ez várható lett volna a csapda megszerkesztésének lendületében. Valamiért ez a vonatkozás a könyv szerint haloványabb. Sokkal erősebb a szovjetellenesség hangoztatása.)
Arról kapunk hiteles látleletet – igaz, csak alulnézetből, az áldozat szemszögéből –, miként válik a megbocsátás és elnéző emberiesség politikai szörnyűséggé. Hogyan dagad a banalitás államellenes összesküvéssé, miként válik a hazugság mint megélhetési forma mindenható eszközzé a hatalom birtokosai kezében. Az eszme győzelme a józan ész fölött.
Ha egyáltalán még érdekel bennünket a múlt.
Ámbátor érdekelhetne, hiszen apáinkkal, nagyapáinkkal történt meg, családokat, baráti kapcsolatokat, bajtársiasságot, szolidaritást, szomszédsági viszonyokat, összetartozást rombolt szét. A gyanú árnyékában a közrettegés éveit eleveníti fel. Tanulságul. Kérdőjellel is.
A könyv előszava (László Márton és Stefano Bottoni jegyzi) néhány érdekes tipológiai sajátosságra utal az emlékiratok kapcsán. Szinte nevetségesnek tűnnek a vádak: a nyugati gépek dicsérete, a Székely himnusz eldanolása, az újságok valóságtartalmának empirikus bírálata. A szovjetellenesség. Mindez akkor, amikor a központi pártvezetés, a beavatottak köre már kész tényként kezeli a Szovjetunióval való viszony megtörésének szükségességét. Marosvásárhelyen a Sztálin nélküli sztalinizmus még mindig a politika létezésmódja. Újabb példával gyarapszik a létező szocialista rendszer kétarcúsága: egyet mond a hatalom és mást gondol, de szigorúan tilos a kártyákba belesni. Szigorúan tilos az igazság idő előtti kimondása.
Egészen pontosan az igazság kimondható vádpontként. A biztonsági szolgálatok pribékjei tisztában vannak a viszonyokkal, a közönség hangulatával, a rossz életkörülményekkel, a hiányokkal, a hazugság kötelező vállalásával, a vacak gépekkel, a hamis eredményekkel, a propaganda agyament futamaival, de ezeket a vádlottak szájába, dossziéjába helyezve mondják ki. Ha nem lenne olyan tragikus, még nevetni is tudnánk. Amint azt a román közmondás tartja: a vétkes szája/nyelve igazságot szól. Hisszük, hogy ugyanez volt a pribékek véleménye is a szocializmusról. Miként ezt a korabeli vicc is példabeszéddé kerekítette.
"Mondd kérlek, mi a véleményed a szocializmusról?
Ami neked.
Akkor, kérlek, le vagy tartóztatva."
S ott és akkor, az utókor nem felejtésében a letartóztatás, a megkínzatás, az elítéltetés, a börtönévek már kívül esnek a tréfa kategóriáján és az emberiesség fogalmán is. A letűnt rendszer – közismert – sokkal jobban szerette a köztörvényes bűnözők bunkóságát, az őt meglopók, sikkasztók, csalók, a rablógyilkosok, családirtók társaságát, mint azokat, akik az eszmék síkján tagadták a rendszer legitimációját. (Ez utóbbi volt a félelmetes ellenség. Ennek megsemmisítése volt a cél.)
A korszak morálját csöppet sem zavarta, sőt megtámogatta az, ha valaki számára a köztörvényes bűnök nem kecsegtettek méltó büntetéssel, menten áttolhatta a politika síkjára az igazság és igazságtalanság szolgáltatását. Nincsenek igazán védőügyvédek, hiszen akik védőkként győzelmet aratnak a szocialista bíróságon, a katonai törvényszéken, azokat késedelem nélkül rabosítják. (A hamis vádak nagy alkotói fantáziára utalnak.)
A kínzások sora végtelen. Ebben nagyon nagy utat járt be az emberiség. Ugyanis az 1945-1964 között uralmon levők korábban maguk is börtönben, táborokban sínylődtek. Gyűlölték egykori rabtartóikat, de módszereiket, a velük szemben alkalmazott kegyetlenkedéseket tökéletesen elsajátították. Továbbfejlesztették. Azokat a rémképeket – feltélezhetően – , amelyeket két vallatás között elképzeltek, de valamiért a tökéletlen vallatók elfelejtettek megvalósítani, a szeku szakemberei, midőn lehetőséget kaptak a bosszúszomj kielégítésére, saját foglyaikon próbálták ki. A szadizmus nagy fesztiválja zajlik évtizedeken keresztül.
És ami nagyon fontos: a vallatók, a hatalmat bitorló, gyarló és szadista szereplők között sokkal nagyobb számban fordulnak elő magyarok, mint másutt a Román Népköztársaságban. Nosztalgikusoknak üzenem, a MAT erről is szólt.
Időben már a nagy perek után vagyunk, időben egyre közelebb az első amnesztiához, miközben a rendszer feszessége alig enged. A gyűlölködés rutinja erősebb, mint bármi más. Az ebnek konc kell. A rendszer utálja a koplalást.
Engem napok, hónapok óta az foglalkoztat: Miért a megbocsátás? Mitől vagyunk ilyen nagyvonalúak? Az égi büntetés bevárása az időtlenségig tolja ki a büntetés- végrehajtás határait. Miért kell szeretni a hóhérokat?
A könyv izgalmát a jó stíluson kívül számomra olyan szubjektív körülmény is fokozta, hogy nem nyomtatott kötet alakban került a kezembe, hanem számítógépes kézirat formájában. Mintha én olvastam volna először, holott tudom, hogy több lektor és véleményező, kiadói ember kezén is átment.
Sebestyén Mihály
Kisadorjáni Szilágyi Domokos: Bűntelenül büntetve /ProPrint, Csíkszereda, 2010/
A szerzőt 1963-ban letartóztatták, 3 évre ítélték. 1964-ben az amnesztiával szabadult.
Népújság (Marosvásárhely)

Már csak ősszel lesz Törzsasztal – Évadzáró Balla Zsófiával
A Várad folyóirat Törzsasztal című rendezvénysorozata keretében jobbára magyarországi, ritkábban nyugaton vagy Erdélyben élő írók, költők látogatnak el Nagyváradra, minden esetben az innen Budapestre származott Kőrösi P. József költő, író, könyvkiadó meghívására és közreműködésével. Általában ő maga hozza el autójával a magyar fővárosból a vendégeket, akik többnyire egy bizonyos irodalmi-szellemi körhöz tartoznak, s azon belül a balliberálisnak mondott Szépírók Társaságához. (A Szépírók Társasága 1997-ben jött létre. A tagság nagy része az Magyar Írószövetségből kivált írók közül került ki. A változás nagy viharokat váltott ki, mert az új társaság az addigi gyakorlattól eltérő működést vállalt fel, elhatárolta magát a nép- és nemzetszolgálattól, urbánus és internacionalista diskurzussal tüntetett a politikai jobboldallal szimpatizáló pályatársak ellen.) A „törzsasztalhoz” invitáltak nagy része ugyanakkor kiadói-üzleti szempontból is közel áll Kőrösihez, a váradi író-olvasó találkozókat a szerzők és műveik népszerűsítése is motiválja, amiben aligha találni kivetnivalót. Az más kérdés, hogy az elmúlt években többen is felvetették (inkább csak suttogva, mint nyíltan), hogy a Bihar Megyei Tanács, az RMDSZ Communitas Alapítványa és a Szülőföld Alap által támogatott, közpénzen fenntartott Várad kulturális folyóirat miért csak egy bizonyos, politikailag is determinált körhöz tartozó vagy sorolható írókat lát vendégül és népszerűsít. Ennek az ellenérzésig fajuló kérdésfelvetésnek volt kicsúcsosodása tavaly a botrányos, köpködéssel kísért Demszky-ügy, amikor a Törzsasztalhoz íróként invitálták meg a politikusként igen-igen népszerűtlen budapesti főpolgármestert.
A 2009-2010-es évadban ilyesmire már nem került sor, igaz, az idén már egyre kevesebb érdeklődőt vonzottak a Törzsasztal-rendezvények. Olyannyira, hogy az évadzáró eseményre érkezett irodalombarátok bővel elfértek pénteken a Várad egyszobányi Nagyvásártéri szerkesztőségében is. Bár korábban egy vajdasági írónőt harangoztak be vendégként, objektív okokból végül Balla Zsófia vállalta a találkozót, aki szülővárosába, Kolozsvárra utaztában tudott időt szakítani a Körös-parti fellépésre. A házigazda Szűcs László főszerkesztő előbb a Várad legfrissebb, idei 4. számáról ejtett néhány szót, majd Kőrösi P. József köszönt meg a költőnőnek a „beugrást”. Akiről aznap este az is kiderült, hogy nemcsak verseket ír, hanem más, főleg színházi és rádiós műfajokban is otthonosan mozog. Emlékezetes társszerzője volt Bodor Ádám A börtön szaga című könyvének, az író ebben neki vallott életéről. Balla Zsófia viszont pénteken saját életéről, pályafutásáról és munkásságáról vallott szeretetteljes közvetlenséggel és szerénységgel, de kellő önérzettel is ugyanakkor. Nem kerülte meg a választ arra a kérdésre sem, hogy noha már Erdélyben is sikeres költőnek számított, mégis miért telepedett ki, már a rendszerváltás után. Döntésének előzményeiről szólva beszélt a szegény kolozsvári zsidó családban töltött gyermekéveiről, meggyőződéses kommunista (eleinte illegalista, majd sztálinista) szüleiről, akiket a nácik deportáltak, majd a lágerekből hazatérve a saját elvtársaik is meghurcoltak, s miután csalódtak a rezsimben, a rendszerellenesség vádját is „kiérdemelték”. Zsófia korán félárva maradt (tízévesen vesztette le apját, Balla Károlyt, aki maga is író volt), de szerencsére sikerült továbbtanulnia, zenei képzettségével éveken át volt rádiós szerkesztő a kincses városban, majd riportere az Előrének. Újságíróként és irodalmárként sok szállal kötődött Biharhoz, Váradhoz és Szalontához, erről is mesélt, közismert személyiségekhez fűződő barátságáról nemkülönben. Kéttucatnál is több önálló kötetéről kevesebb szó esett, de a két legutóbbiból (A harmadik történet, 2002, A nyár barlangja, 2010) fel is olvasott több, különböző hangulatú és üzenetű verset. A közel kétórás nyilvános interjú végén a Budapesten élő Balla Zsófia a szabadúszó író helyzetéről és megbecsültségéről, a magyarországi szellemi életben kialakult válaszfalról (művészet és boldogulás között), a díjakról és ösztöndíjakról, az irodalmi karrierizmusról és Arany János mesejátékának adaptálásáról is beszélt, majd dedikálta is könyveit. Amelyekből néhány még kapható talán a Libris Antica könyvesboltban, a Garasos híd mellett.
D. L.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Második bécsi döntés és a magyar bűnök (Hetven éve) — folytatás tegnapi lapszámunkból
Utolsó csatlós
A bűnösség lajstromában szerepel még az is, hogy a Horthy vezette Magyarország Németország utolsó csatlósa volt, de azt gyakran elfelejtik elmondani, hogy Magyarországot már 1944. március 19-én megszállták a német csapatok, és olyan kényszerpályán mozgott, amely nem tette lehetővé a semlegesség megőrzését.
Ha ez valamilyen csoda folytán megvalósul, akkor sem részesült volna jobb elbánásban. Gondoljon mindenki Lengyelország és Csehország sorsára. Őket még a háború előtt, illetve kezdetén megszállta Németország, de mindkét állam ugyanúgy a szovjet kommunizmus prédája lett, mint azok az országok, amelyek német csatlósok voltak. Nem képzelhető el az, hogy ha Magyarország nem lép be német oldalon a Szovjetunió elleni háborúba, elkerülhette volna a korai német megszállást. Ez esetben mi maradt volna Magyarországból és a magyar zsidóságból?
Sokan nem tudják azt sem, hogy Magyarország még a háború elején a németek elől menekülő lengyelek százezres tömegét is befogadta, sokáig biztonságot nyújtott a zsidóknak is. A háború idején, egészen 1944 tavaszáig a zsidó világszervezet vezetői a legnagyobb veszélyt a magyar zsidóságra nézve abban látták, ha Magyarország szembefordul a németekkel. Akkor az volt a véleményük, hogy Magyarország menedéke a zsidóságnak. Idézem Földi Pál hadtörténészt, aki a zsidókra vonatkoztatva ezt írta: ,,a német megszállás pillanatáig a magyar állam nem szolgáltatta őket ki a hitleri gyilkos őrületnek”. Természetesen nem tagadhatóak azok a zsidótörvények, amelyek korlátozták a zsidóság ,,személyes szabadságát, sértették emberi méltóságát, (de) a hivatalos Magyarország nem tört a (zsidóság) vesztére”.
Nos, a propaganda és a kommunista agymosás hatása alatt állók bizonyára nem nagyon nézegették a korabeli Európa térképét, mert ha azt bárki áttanulmányozza, és ismeri az adott kor politikai, katonai helyzetét, egyértelmű, hogy Magyarország nem vállalhatott honvédő háborút Németországgal szemben. E nagyhatalom néhány hónap alatt szállta meg Európát, köztük Franciaországot is. Itt megemlíthetjük azt is, amit sokan szeretnek elfelejteni, hogy Magyarország német érdekszférába kerülését valójában azok a nagyhatalmak idézték elő, melyek 1920-ban szétverték az egész Kárpát-medencére kiterjedő magyar államot. Elvárni az egykori területeinek 28,5 százalékára szűkített Magyarországtól, hogy szembeszálljon Németországgal, még gondolatban is komolytalanság.
Sokan azt is elfelejtik, hogy Magyarország a német csatlósok közül a legkésőbb, kényszer hatására lépett a be a Szovjetunió elleni háborúba. A leggyakrabban azt lehet hallani ironikus éllel, hogy Magyarország hadat üzent Amerikának. Azt is ritkán mondják, hogy nagyobb részben, amikor Horthy kormányozta az országot, a magyarság viszonylag ímmel-ámmal, aránylag kis létszámú haderővel vett részt a háborúban. Természetesen nem nagyon szeretik elmondani azt sem, hogy a szuverenitását vesztő ország vezetése továbbra is igyekezett mérsékelni a frontra küldött magyar katonaság számát, és sikerrel akadályozták meg a budapesti zsidóság deportálását is. De még kevesebben tudják, hogy Magyarország már 1943-ban megkezdte a tárgyalásokat a háborúból való kiugrásra.
Mivel a Horthy-kormányzat nem szolgálta lelkesedéssel a náci Németországot, német támogatással Magyarországon is kialakult egy fasiszta ideológiával kacérkodó szűk csoport, amelyet a Horthy-ellenes Szálasi Ferenc vezetett. A Horthy-korszakban Szálasi hosszú ideig börtönben volt, de a háború utolsó szakaszában szabadlábra került. Amikor 1944. október 15-én Horthy Miklós kormányzó bejelentette Magyarország kilépését a német oldalon folytatott háborúból, a németek letartóztatták, családjával együtt kényszerlakhelyre szállították, és a hatalmat Szálasi vette át. Magyarország ekkor vált hadszíntérré, és így alakult ki az a furcsa helyzet, hogy a magyarság legutolsó csatlósként megbélyegezve, a legnagyobb veszteséget elszenvedő országok között végzi azt a háborút, amelybe akarata ellenére sodródott. Azonban azokat a huszonéves fiatal magyar embereket, katonákat, akik az utolsó leheletükig harcoltak hazájuk védelmében, lefasisztázni aljasság, Horthyt szintén! Horthy Miklós kormányzó és Magyarország helyzetét a legjobban Bakay Szilárd vértanú tábornok hadi jelentése illusztrálja: ,,Hátam mögött a német, előttem az orosz, fejem fölött az angolszászok. Parancsot kérek.”
Nemzetiségi elnyomás
Az ún. horthysta uralom bűneként szokták felróni a háború alatti nemzetiségi elnyomást is. Nos, hogyan állunk ezzel? Elmondható, hogy ez állampolitikai szinten nem érvényesült. Erdélyt véve alapul megállapítható, hogy amíg a román uralom alatt maradt Dél-Erdélyben élő 500―700 ezer magyar népesség férfinépe munkatáborokba került, a magyar oktatás, a sajtó és a kultúra elsorvadt, addig a magyar fennhatóságú Észak-Erdélyben állampolitikai szinten a nemzetiségekkel való együttműködésre törekedtek. Így például súlyos börtönbüntetést róttak ki azokra, akik az országban élő kisebbségekre lealacsonyító jellegű szavakat használtak. A magyar rendőrnek, ha románlakta településbe kapta a kihelyezését, ismernie kellett a helyi lakosság nyelvét. A magyar középiskolákban, mint például a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban, a magyar diáktól megkövetelték a román nyelv tanulását, miközben akadtak olyan román települések, ahol az államnyelv, a magyar oktatása csak formális. Mindezeket képtelenség elhinni a mai Romániában, pedig nem a háború időszakában élünk. Képzeljük el, hogy ma, amikor Székelyföld nyolcszáz éves megnevezése hivatalos okmányban dührohamot vált ki, amikor Sepsiszentgyörgyön az új telepes román szomszédainknak természetes az, hogy az őslakos magyar románul köszön, magyar nyelvű viszonozás nélkül. Gondoljuk el, milyen képtelenül hangzik, hogy egy magyar többségű régióban a román iskolában a magyar nyelvet tantárgykény oktassák, az meg egészen megmosolyogtató, derűt keltő elképzelésnek látszik, hogy a román pénzt magyarul is feliratozzák. Mindez akkor, amikor Svájcban a 0,5 százalékarányt képviselő rétorománoknak ez természetes, vagy a magyar pénzek Horthy idején hatnyelvűek voltak. Az meg végképp nonszensz, hogy a román rendőr a magyar településeken magyarul tudjon.
A ,,kismagyar idő” (1940―1944) alatt az Erdélyi Magyar Párt a románokkal való együttműködés szorosabbá tételét szorgalmazta, felismerve, hogy a román és a magyar nép érdekei közösek azon a földön, ahol évszázadok során együtt éltek. Szorgalmazták a háborúból való kilépést is.
Párizsi békediktátum (1947. február 10.)
A párizsi békeszerződés a trianoninál is igazságtalanabb volt, mert most nem egy soknemzetiségű államot, hanem többségében magyarok által lakott ország területeit adták át olyan országoknak, amelyeknek a legfőbb célkitűzésük a magyartalanítás, az ún. homogén nemzetállamok létrehozása volt.
Az 1947-es párizsi békediktátum, hasonlóan az 1920-as trianonihoz, a magyarokat jobban büntette, mint más népeket. Ismét figyelmen kívül hagyták az önrendelkezés elvét, a történelmi igazságosságot. Az 1938 és 1941 között többnyire békés eszközökkel visszaszerzett magyar népességű területek révén létrejött, nemzeti államnak tekinthető Magyarország határait nem ismerték el.
A történelem furcsa fintora, hogy ismét olyan államok nyerték el a nagyhatalmak szimpátiáját, támogatását, melyek a háború idején nagyobb bűnöket követtek el, mint Magyarország. A fasiszta szlovák államnak adták a majdnem teljesen magyarlakta Felvidék határ menti régióját, a ruszin—magyar autonóm területet, Kárpátalját Ukrajnához csatolták. Délvidéket, annak ellenére, hogy Tito marsall teljes magyar falvak lakosságát mészároltatta le, mintegy 40―50 ezer magyart öltek meg, Jugoszláviához csatolták. A magyar többségű, a háború végén alig 37 százalékarányban románok által (is) lakott Észak-Erdélyt, bár a Maniu-gárdák vérengzései miatt a román adminisztrációt 1944 őszén a szovjet hadvezetés kitiltotta, Romániának adták. Ennek átadása is érdekes. Semmi köze nem volt az etnikai arányokhoz, a történelmi igazságossághoz. Észak-Erdély Romániának adását Sztálin arra használta fel, hogy ennek fejében kierőszakolja a román vezetéstől két kommunista miniszter befogadását a román kormányba. Románia olyan ország volt, amely 1941 júniusától 1944. augusztus 23-ig óriási létszámú hadsereggel harcolt a németek oldalán, miközben hadserege, senki által nem kényszerítve, a zsidók százezreit gyilkolta le nemre és korra való tekintet nélkül.
Hogyan is állunk ,,a magyar bűnökkel”, amiért Magyarországot meg kellett büntetni? Ha Trianon az önrendelkezés megsértése, diktátum és igazságtalan jellegű volt, akkor az 1947-es párizsi béke, amely túlnyomórészt magyarlakta területeket osztott szét, minek minősül?
A második bécsi döntés hetvenedik évfordulóján megállapíthatjuk, hogy a magyarkérdés nemzetközi szintű becsületes megoldására utoljára 1940 táján került sor, és ezért nekünk, az utódállamokban élő másodrangú állampolgároknak nem kell szégyenkeznünk! Kijelenthetjük azt is, hogy a békediktátumok által szétosztogatott magyarlakta régiók megtartása fejében elvárjuk a nagyhatalmaktól: utólag arra kötelezzék a történelmi magyar területek birtokába jutott államokat, hogy az őslakos magyarság számára, létszámuknak megfelelően területi, kulturális és helyi autonómiákat biztosítsanak. E sorok írója meggyőződéssel állítja, hogy ennek megadásával a történelmi múlt megpróbáltatásait ,,békévé oldja az emlékezet”.
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföld legitim entitás
Hibás az a — legalábbis hallgatólagosan — gyakran elfogadott nézet, hogy egy nemzetnek szóló tartalmat hordozó — magyarként megjelölt — autonómiát a megadása után egyoldalúan, egy másik nemzet nemzetállama részéről vissza lehetne vonni!
Ez majdnem olyan képtelenség, mintha egy függetlenséget elnyert országtól korábbi gyarmattartója azt később egyszerűen visszavenné. Illegitim volt egy ilyen visszavonó lépés 1960-ban Székelyföld esetében is, és az is maradt. E tekintetben ugyanis természetesen nincs semmiféle elévülés, nem tekinthető megfelelő érvnek az, hogy évtizedeken át az autonómia megsemmisítése nem került napirendre — „tehát elfogadható”. A politikai rendszer érdemi megváltozása mégis napirendre tűzheti most ezt az ügyet is. Az el nem évülési princípiumot láthatjuk érvényesülni a nemzetközi közösség — sőt, a közvetlen érdekeltek — egyes lokális problémákat, annexiókat vagy megszállást és más hasonlókat illető állásfoglalásaiban is. A róka, holló és sajt meséjére emlékeztet az a szituáció — a magyarság az együgyű holló —, amelyben a magyarok rendre és garantáltan helyeselik az ellenük irányuló fellépéseket, és bólogatnak ezekre, ám a nekik kivételesen viszonylag kedvezőt erősen fumigálják, lesajnálják, és tetszelegnek az e viselkedésért kapott „dicséretekben”. Három lépés történt a Székelyföld jogi helyzetét illetően a második világháború után:
— a Párizsi Béke 1947-ben (térségünkben Moszkva parancsai szerint)
— 1952-ben autonóm terület beiktatása
— 1956 okán újra a kommunista világ resztalinizálódása, majd ennek nyomán az 1960-as (’68-ban még Ceauşescu által tovább dúlt) autonómia-visszavonás.
Az autonómia visszavonását szokás „az úgysem volt egyéb, mint sztálinizmus” ítélettel illetni, lényegében opportunista módon ezzel az ürüggyel a visszavonást elfogadni; a másik két előbb említett lépés tartalmát viszont (pedig ezek az igazán és mélyen sztálinisták, újrasztalinizált logikájúak és egyszersmind magyarellenesek) magyarul sem halljuk kritizálni! (Persze, egy nemzeti területi egység aligha lenne egyébként is megszüntethető egy korszak képtelen belpolitikája okán!) Egyébiránt már Sztálin fizikai halálát megelőzően, politikai agonizálása idejétől egészen az 50-es évek közepéig folyt egyfajta külpolitikai desztalinizálódás: a nagyrészt svéd népességű nyugat-finnországi Hankó területileg kiszakított szovjet bázis moszkvai feladása, a székelyföldi magyar autonómia kialakítása, az osztrák szovjetzóna feladása, a szovjet és kommunista „lazítással” összefüggő kelet-berlini, lengyel és magyar események éppen ilyenek. Pontosan az ötvenes évek végére tért magához újra a terror, a sztálinizmus — ennek egyik eleme volt a magyar autonómia egyoldalú, tehát jogtalan faricskálása, megszüntetése. Moszkva — az ötvenes évek első felében, bármily furcsának is tűnik — nemzetközi politikájának alakításában még rugalmasabb reagálóként szemmel láthatólag nem akart lemaradni abban a versenyben, amelyet hasonló lépésekkel nyugati riválisai diktáltak számára, nevezetesen, hogy gesztusokat tegyen a háborúban legyőzött nemzeteknek, azokat magához édesgetve. A nyugati oldalon így válhatott újra németté, német tartománnyá a Saar-vidék, és talán gyors keleti reakcióként is autonóm magyarrá a Székelyföld. Előbbi máig is az maradt…
Nem az autonómia kialakítása, hanem éppen annak elragadása volt tehát mélyen sztálinista — az utóbbi ügyben a veretesen oda tartozó Dej és Ceauşescu lett éppen az autonómiaannexió „kiszerelője”!
Kolozsi Béla. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy váradi történész agitátori csúsztatásai
Egy bizonyos Gabriel Moisa, aki a történelemtudományok doktoraként a Nagyváradi (román) Egyetemen oktat, a minap politikai töltetű eszmefuttatást tett közzé az egyik helyi lapban A történelem nem ismeretének lehetséges következménye címmel. Bár ne tette volna. Mert egyrészt „tudós emberként és tanárként” nem tett egyebet, mint a román olvasókat a magyarok ellen hergelte, másrészt történészként sikerült lebőgetnie önmagát, kollégáit, az őt foglalkoztató és fizető intézményt egyaránt. Legkevésbé persze a cikkét közlő lapot, amely amúgy is naponta ontja a magyarfaló-gyalázó cikkeket. A legérthetetlenebb az, hogy miért kell egy fiatalnak mondható, a kommunista rezsim agymosodáit vélhetően koránál fogva is elkerült váradi román értelmiséginek azzal bizonygatnia „jó románságát”, hogy a manipulál, csúsztat, uszít? Miért érzi vajon önmagára kötelezőnek azt, hogy pl. Tőkés Lászlót írásban rugdossa s ezzel jó pontokat szerezzen magának... de ki előtt? Önkéntelenül is arra gondol a külső szemlélő, hogy ezek az önjelölt „publicisták” nem is önjelöltek, hanem talán fizetett szellemi agresszorok...
Mert mit csinált G. M.? Tudálékosnak, tanárinak, kioktatónak szánt, „akadémikus” mázba csomagolt írásában azt igyekezett bizonygatni a váradi román olvasónak, hogy a Kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetem – noha nem szerepel a világ első ötszáz felsőoktatási intézményének minőséglistáján – egy kiváló, európai szintű és modellértékű intézmény már csak azért is, mert Angela Merkel német kancellár a minap ott járt. S ottjártában – miközben díszdoktorrá avatták – agyba-főbe dicsérte az egyetemet és annak „valódi” multikulturalizmusát. Nem is tehetett mást szegény Angela, hiszen a dísztoktori laudációt saját anyanyelvén, németül mondták el neki, mégpedig a zsidó származású Gyémánt László. Teljes multikulti: egy magyar zsidó németül a román egyetemen, quod erat demonstrandum. Moisa elsőként itt csúsztat. Elolvasva a német kancellár köszönőbeszédét – amit a cikkíró talán elmulasztott – kiderül, hogy Merkel ki sem ejtette a multikulturalizmus szót a száján, csupán a három erdélyi nemzet (német, magyar, román) békés együttélését dicsérte, miközben egy merőben protokolláris szöveget mondott el teljesen semleges történeti és kulturális utalásokkal megtűzdelve. Aztán hazautazott, és pár nap múlva előállt azóta is sokat tárgyalt, nagy botrányt kiváltó kijelentésével, miszerint a multikulturalizmus Németországban megbukott, mivel ennek a lózungnak az örve alatt pusztán arra törekedett a többség, hogy a kisebbségeket asszimilálja. Akárcsak a kolosvári egyetemen és szerte Romániában. (Lásd a keretes írást.)
Tőkés László erdélyi európai képviselő, az EP alelnöke – ismerve a német kancellár romániai útját és programját – jó előre sietett felvilágosítani őt levélben a BBTE hamis multikulturalitásáról, illetve emlékeztetni a volt erdélyi magyar tudományegyetem erőszakos felszámolására. Tudván tudta, hogy Merkelnek Kolozsváron a kozmetikázott képet fogják mutatni, a kirakatot, majd pedig a magyarbarátnak nem mondható Andrei Marga és a román sajtó őt magát is ebbe a kirakatba fogja pakolni. Tőkés levelét – hogy, hogy nem – csak egy hetes késéssel szivárogtatta ki a román média (vagy titkosszolgálat?), miután már a német kancellárral kifényeztették a BBTE-et. Utólag Tőkés László „szélsőséges sovinizmusának” bizonyítékaképpen kolportálták a levelet, mondván: képviselőnk be akarta feketíteni az egyetemet a rangos külhoni vendég előtt.
A váradi történész még ennél is tovább megy cikkében: szerinte Tőkés szavaira senki rá sem hederít, lám, Angela Merkel is valósnak látta a hamis multikultot. Majd a román nemzetpolitikai propaganda diadalát zengve tovább rugdossa Tőkést, mondván: történelemhamisítást követ el Merkelhez írt levelében. Erre már felkapja a fejét a román olvasó, hiszen egy történész mondja, aki csak ért hozzá, nem? Moisa szerint ugyanis Nicolae Ceauşescunak semmi köze nem volt és nem lehetett a Bolyai Egyetem beolvasztásához a Babeşbe, mivel 1959-ben csak bukaresti pártmunkával foglalkozott. Tőkés viszont azt írta: „Nem felel meg a valóságnak, hogy a BBTE »multikulturális« egyetem volna. Az annak idején Nicolae Ceauşescu néhai diktátor által levezényelt »egyesítés« óta ugyan valamelyest javult a helyzet, s a magyar és a német hallgatók anyanyelvű oktatása terén ugyan történt némi előrelépés – mindez azonban mit sem változtat a lényegen: az egykori magyar intézmény brutális és jogszerűtlen megszüntetésén. A román kirakatpolitika a felszínes többnyelvűség javára tett engedményeivel csupán egy Európának tetsző látszatot táplál, miközben továbbra is a többségi – román – nacionalizmus szellemében diszkriminálja a kisebbségi oktatást. Erre nézve igen jellemző eset annak a két jeles magyar egyetemi oktatónak – Hantz Péternek és Kovács Lehelnek – az állásukból való jogellenes eltávolítása, akik a létező román feliratok mellé magyar és német nyelvű feliratokat próbáltak elhelyezni a tanintézetben.” Az idézet második felében szereplő látleletet politikailag lehet vitatni, de a két oktató kirúgása tény, továbbá az is – és ez Gabriel Moisa nagyváradi egyetemi tanárra, történészre nézve rettenetes blama –, hogy a Román Kommunista Párt központi bizottsága valóban az ifjú pártaktivista és egyben katonatiszt Ceauşescut küldte le Kolozsvárra 1959-ben az egyetemegyesítést nyélbe ütni. Ennek ma már alaposan dokumentált irodalma van, ez történeti tény. Ezt egy általános iskolai történelemtanárnak is tudnia kell. Ha nem tudja, mert annak idején nem tanulta, nézzen utána! Hogyan tanítja, ha rosszul tudja? Így?
G. M. akkor is „hibázik”, amikor Tőkés Lászlónak felrója a nacionálkommunista fogalom használatát, mondván, hogy az ötvenes években ez nem volt jellemző, hanem majd csak 1965 után. Egy történész ne tudná, hogy Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után nem sokkal már meg is kezdődött Romániában az ún. desztalinizáció és deszovjetizálás, amely 1958-ra gyakorlatilag lezárult? A „virtigli mezei román” Ceauşescu gyors felemelkedése épp ennek, azaz a honi nacionálkommunizmus szárba szökkenésének tudható be, ami a Csehszlovákiába való be nem vonulásban kulminál 1968-ban, majd ezt követően kezd paroxisztikus elemekkel telítődni egészen 1989. december 16-áig, amikor is a tőkési ellenállással szolidarizáló tömegakaratot meglovagolva a reformkommunisták és a Securitate patrióta szárnya fordulatot idéz elő. Megszabadulva a kommunizmustól, de átmentve a nacionalizmust. Ami, lám, történészi berkekben is máig virul...
Dénes László
Bíró Béla sepsiszentgyörgyi-brassói publicista Multikulti – sok vagy kevés? című nemrég megjelent cikkében kifejti: „Angela Merkel a CDU és a CSU fiataljai előtt egy héttel ezelőtt kimondta azt, ami a Theo Sarrazin könyve körül folyó vitában már ott lappangott: megbukott az a multikulturális megközelítés, miszerint egyszerűen csak élünk egymás mellett, és boldogok vagyunk egymástól. Hogy miről is van szó, azt a párt más funkcionáriusai, akiket nem terhel kancellári felelősség még világosabban kifejtették: az idegeneknek a német társadalomba egyénenként-egyénekként és nem közösségekként kell ’integrálódniuk’. Ha Merkel megbotránkoztató mondatát alaposan végiggondoljuk, rá kell jönnünk, a kancellár asszonynak voltaképpen igaza van. Csak nem úgy, ahogyan ő gondolja. A multikultinak nevezett teória és társadalmi gyakorlat valóban megbukott, de nem azért, mert túlságosan liberális (azaz szabadelvű) lett volna, hanem azért, mert egyáltalán nem volt az. A hamis szabadság és önrendelkezés illúzióját kellett volna keltenie. És ez az, ami nem sikerül! (...) Az ember soha nem önként válik meg identitásától, nincs természetes, csak természetellenes asszimiláció. De adott körülmények közt az asszimiláció, ha természetessé nem is, de racionálissá válhat. Mindaddig ésszerű a beolvadás, amíg a többség képviselőjeként szerzett előnyeim meghaladják a kisebbségi lét által okozott veszteségeimet. (...) Ha a többségi társadalom arra kényszeríti individuumait, hogy nyelvi-kulturális (implicite erkölcsi) vonatkozásban ugyanolyanok legyenek, mint ő, akkor miért volna a törzsi mentalitás jele, ha a kisebbségi közösségek meg arra kényszerítenék tagjaikat, hogy nyelvi-kulturális (implicite erkölcsi) vonatkozásban hűségesek maradjanak a közösséghez, azaz ugyanolyanok maradjanak, mint ő? (...) Igen, a multikulti valóban megbukott. De nem azért, mert túlságosan sok szabadságot engedélyezett a kisebbségeknek, hanem azért, mert túl keveset. A kölcsönös többnyelvűség és a szabadon vállalható többes identitások helyett egyoldalú – csupán a kisebbségeket kötelező s gyakorlatilag az asszimiláció folyamatát megolajozó – kétnyelvűséget és többes identitásokat kényszerített rá a társadalomra. Annak ellenére, hogy a biológia és a társadalomtudomány minden eredménye arra vall, hogy az egynyelvű és egykultúrájú közösségek jelentékeny intellektuális hátrányban vannak a kisgyerekkortól több nyelv és kultúra ismeretére szocializált közösségekkel szemben. Ezt a politika nem hajlandó tudomásul venni. Annak ellenére sem, hogy a többségi nyelv és kultúra egyeduralmának erőltetése a többség számára is komoly hátrányt jelenthet. Bizony eljöhet az idő, amikor az angolul beszélők is súlyosan megfizetnek egynyelvűségükért. Nemrégen egy Erdélyben rendezett konferencián azt javasoltam, hogy térjünk vissza – immár a kölcsönös önkéntesség alapján – a kétnyelvű iskolatípushoz, melyben a román szülők is elfogadják, hogy gyerekeik ugyanolyan óraszámban tanulják a magyar nyelvet, mint a magyar gyerekek a románt. E javaslat után a sajtóban nemzetárulóként jelentem meg. (Noha elismertem: a magyar iskolák szétválasztása a 90-es évek elején szükségszerű fejlemény volt.) Pedig ez a modell nemcsak arra teremtene lehetőséget, hogy a magyar gyerekek tisztességesen megtanuljanak románul, hanem arra is, hogy a románok is elsajátítsák a magyar nyelvet. Ez esetben mindkét közösség tagjaiban feloldódhatna az asszimilációtól való félelem, hiszen a két nyelv – gyakorlatilag azonos – státusának elismerése mindkét oldalról eloszlathatná a másik hátsó szándékaitól való, manapság általános rettegést. Hargita Népe (Csíkszereda)

1956 és következményei Romániában
Volt-e forradalom Romániában 1956-ban? Ha nem, miként jellemezhetjük az akkori eseményeket, és mivel lehet magyarázni az 1957-64 közötti súlyos megtorlásokat?
Az 1956-os lengyel és magyar események romániai recepcióját erősen befolyásolta a Sztálin halálát követően indult politikai és gazdasági önállósodási folyamat. Politikai téren a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Munkáspárt ugyanakkor nem törekedett a belső pluralizmus kialakítására. Nem létezett, és nem is jöhetett volna létre egy, a Nagy Imréhez és köréhez mérhető mérsékelt „reformer” irányzat, sőt, Gheorghiu-Dej attól tartott, hogy az 1953-1954-es magyar reformkísérlet nyomán Moszkva Romániában is reformokat és személyi változásokat fog követelni.
Az SZKP XX. Kongresszusát követően pedig egyértelművé vált, hogy a bukaresti hatalom mozdulatlanságának és a reformok hiányának hátterében nem pillanatnyi zavar áll, hanem ez strukturális eleme a Vladimir Tismăneanu politológus által „szovjetellenes sztálinizmus”-nak nevezett konstrukciónak. Az egyetlen politikai reformkísérlet is csúfos kudarccal végződött: az 1956. április 3-12. között tartott négy Politikai Bizottsági ülésen a korábban „sztálinista” Miron Constantinescu és Iosif Chişinevschi élesen bírálta az állambiztonsági szervek túlkapásait és a XX. Kongresszus gyenge recepcióját, kiváltva ezzel a pártvezetés önvédelmi reflexeit. A magyar forradalom kitörése 1956. október 23-án „felkészülten” érte a román kommunista rendszert. Az 1956. október 24. és november 5. közötti diáktüntetéseket vagy rendvédelmi eszközökkel oszlatták fel (október 30-31-én Temesváron, november 5-én Bukarestben), vagy az etnikai kártyát kijátszva lehetetlenné tették megszervezésüket, (október 24-25-én Kolozsváron, ahol a Securitate feszültséget szított a magyar és a román diákság között). A román lakosság körében sikeresnek bizonyult az etnikai feszültség gerjesztése és a budapesti forradalom nacionalistaként/revansisztaként való megbélyegzése. A romániai ’56-os események így csak Temesváron „hasonlítottak” a magyarországi folyamathoz. A különböző nemzetiségek feszültségmentes együttélése Kolozsvártól eltérően kooperációs felületet teremtett a román, magyar, sváb vagy szerb diákok között, és ez nem korlátozódott a diáktársadalom kérdéseire (kollégiumok építése, ösztöndíjak emelése, orosz nyelvtanítás megszüntetése), hanem politikai követeléseikre is kihatott: a Temesváron közzétett „pontok” szinte megegyeznek a szegedi, majd a budapesti diákok eredeti követeléseivel. Október 30-án a temesvári megmozdulás akár forradalommá is válhatott volna, de ezt megakadályozta az állambiztonság rajtaütésszerű intézkedése, és a kétezer résztvevő diák ideiglenes internálása egy üresen lévő szovjet laktanyába.
A forradalom napjaiban és a magyar események hatására elsősorban, de nem kizárólag, Erdélyben többezer ellenzéki jellegű, állam- és rendszerellenesnek minősített cselekményre került sor. Ezek között megtalálhatóak nagyszabású összeesküvési kísérletek (Szoboszlay-, Faliboga-, Mărgineanu- és Sass-féle), illegális diákszervezet-alakítás és -működtetés (a székelyföldi Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – EMISZ, a Székely Ifjak Társasága – SZIT, a partiumi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége – SZVISZ, a felső Maros-völgyi Fekete kéz), valamint lokális vagy egyéni akciók: hivatalos személyek, főleg pártaktivisták vagy néptanácsi vezetők bántalmazása vagy fenyegetése, mezőgazdasági szövetkezetek és üzemek szándékos megrongálása, szórólapok szerkesztése és terjesztése.
Noha az említett akciókban a résztvevők egymástól függetlenül, elszigetelten cselekedtek, az elindított nyomozások nem a fennálló rendszerrel szembeni „spontán” elégedetlenséget tárták fel a pártvezetésnek, hanem arra irányultak, hogy bebizonyíthassák: átfogó „ellenforradalmi” tevékenység zajlik, amely bizonyos társadalmi csoportok (a volt fasiszta és polgári pártok tagjai, a volt „kizsákmányoló elemek”, a tiltott vallási szekták és a legálisan működő egyházak) irányítása alatt áll.
Külön vizsgálat tárgya lehetne a romániai (és ezen belül az erdélyi magyar) értelmiség hozzáállása 1956-hoz. Nem könnyű, de el kell ismerni, hogy a rendszerben sikeresen integrálódott rétegei – nem csak a középgeneráció, hanem a fiatalok nagyrésze is – politikai veszélynek tekintette a forradalmat, és nem tudott vele azonosulni.
Kisebbségi emberként az erdélyi magyar nyilvánosság működtetői (élükön Fazekas János Központi Bizottsági titkár, aki Gheorghiu-Dej különmegbízottjaként végigjárta a Székelyföldet, hogy lecsillapítsa a kedélyeket) nemcsak saját pozíciójukat féltették, hanem az egész közösség által elért politikai integrációt is. A forradalom napjaiban több, fájdalmasan rendszerhű, a forradalmat súlyosan dehonesztáló szöveg látott napvilágot (pl. a Lelkiismeretünk parancsszava, amit november 4-én közölt a Vörös Zászló marosvásárhelyi napilap). Az 1957-es magyarországi „írósztrájk” idején pedig Romániából szállították Magyarországra a megfelelő politikai irodalmat. A romániai 1956 tehát perifériára szorult csoportok, személyek és nem egy közösség – kiváltképp annak vezetőinek – érdeme volt.
A magyarországi és a romániai megtorlásban ugyanakkor közös a folyamat kezdetének időzítése. Mindkét országban az 1957. január 1-4. között Budapesten megtartott tanácskozás jelentette a fordulópontot. 1957. január 17-én a román Belügyminisztérium operatív parancsot adott ki a volt politikai pártok és társadalmi szervezetek tagjainak azonosítására és vezetőinek letartóztatására, majd vizsgálat indult a közintézmények dolgozói által tanúsított politikai magatartásról.
A megtorlás intenzitása 1958-ban és 1959 első felében tetőződött: egy 1967-es összegző jelentése szerint 1958-ban és 1959-ben az állambiztonság összesen 15.272 személyt tartóztatott le. Egy 1968-as kimutatás szerint 1956 októbere és 1963 decembere között összesen 24.472 személyt tartóztattak le politikainak minősített kihágás címén (ilyen volt például a tiltott határátlépés vagy a nemzetgazdaság megkárosítása); 3.663 személyt az 1950-ben bevezetett „adminisztratív büntetéssel” sújtottak, majd kényszerlakhelyre és/vagy kötelező munkára irányítottak. Összesen tehát közel 30.000 embert tartóztattak le és helyeztek vizsgálat alá. A kihallgatottak, a közvetett módon érintettek (családtagok, munkatársak, barátok) száma ennek a többszöröse lehet.
Az ítéletek száma 1957. január 1. és 1959. július 31. közötti időszakban megközelítette a tízezret. Az 1956 utáni években a katonai törvényszékek több tucat halálos ítéletet is hirdettek: 1957-1958 között 45 végrehajtott ítéletről van tudomásunk, de valódi számuk ennél lényegesen magasabb lehet. A börtönben, munkatáborokban vagy a kihallgatások során több százan vesztették életüket. Ehhez az adathoz hozzá kell adni a szamosújvári börtönben 1958. július 14-én kitört lázadás több tucat halálos áldozatát.
Az 1956 utáni romániai „forradalom nélküli” megtorlás tehát a magyarországihoz volt mérhető. Eltérőek voltak azonban az 1956 utáni „rendcsinálás” középtávú céljai: Romániában a hatvanas évek elején fel sem merült a konszolidált rendszer fokozatos liberalizációja, sőt, a magyar forradalmat követően új államépítési folyamat indult, amellyel a totalitárius állam egyszerre válaszolt a „lentről” és „kívülről” érkező kihívásokra.
Jól érzékelhető ez, ha a megtorlások etnikai megoszlását vizsgáljuk: a kezdeti szakaszban, 1957-ben a letartóztatottak nagy része román nemzetiségű, szélsőjobboldali meggyőződésű személy volt (a magyarok aránya a 10%-ot sem érte el). 1958-ban a magyarok aránya 15%-ra emelkedett, az 1960-as évek elején pedig elérte a 18-20%-ot, ami azt jelenti, hogy Erdélyben akkor már inkább a magyar kisebbségre „vadászott” az állambiztonság.
A legsúlyosabb ítéleteket is az 1958-1959-ben megtartott „magyar” perek során hozták meg (Szoboszlay-per, 10 halálos ítélet, Sass Kálmán-per, 2 halálos ítélet, EMISZ-per, 77 súlyos ítélet) A bírósági megtorlásnak kétszeres funkciót tulajdonítottak: az egyéni felelősségre vonás mellett egyre nagyobb szerep hárult az (nemzeti, vallási, vagy falusi közösség) elrettentésre.
Az 1956 utáni években alaposan átrendeződtek a román kommunista párton belüli viszonyok is: Gheorghiu-Dej pozíciója az 1958. nyári szovjet katonai kivonulás után annyira megszilárdult, hogy minden potenciális reformtörekvéssel vagy potenciális hatalmi kihívással (pl. az 1958-ban kizárt, nagyrészt nem román nemzetiségű „illegalistákkal”) szemben bírta a teljes pártapparátus támogatását.
A párt és az államapparátus megszilárdításához nagymértékben hozzájárultak a zsidókkal szemben foganatosított intézkedések is. Közel hat év tiltás után 1958 januárjában újból engedélyezték a zsidók kivándorlását, és néhány hét alatt több mint 120 ezer személy iratkozott fel a kivándorlási listákra. Őket azonnal eltávolították a korábban betöltött állásukból és „hűtlen” elemekként megfosztották román állampolgárságuktól is.
A közéletre jellemző alig leleplezett antiszemitizmus 1959-tól összekapcsolódott a szintén „idegen” magyarok elleni politikai támadással (Babeş és Bolyai egyetem erőszakos egyesítése Kolozsváron, majd ősztől az önálló magyar iskolák megszüntetése vagy „tagosítása”). Az 1956 utáni kisebbségpolitikai fordulat a két világháború közötti államépítési technikák újbóli bevezetéséhez és egyre szisztematikusabb alkalmazásához vezetett: felgyorsult az észak-erdélyi városok románosítása (Kolozsvár, Szatmárnémeti, Nagybánya, Nagyvárad, később Marosvásárhely), a nem román kulturális/oktatási intézmények elsorvasztása, a kisebbségek gazdasági/társadalmi érvényesülésének megakadályozása (pl. a gyárakban és közüzemekben alkalmazott „numerus clausus”).
Az állampolgárok életébe való beavatkozásában az 1956 utáni perek és az elítéltek családjai ellen meghozott intézkedések csak a jéghegy csúcsát képezték. 1956-tól ugrásszerűen megnőtt a Securitate által többnyire zsarolással beszervezett, majd vele akár évtizedekig együttműködő személyek száma; Magyarországhoz hasonlóan, Romániában is számos volt politikai üldözött, börtönviselt ellenállót sikerült megtörnie az állambiztonságnak. Későbbi együttműködésükkel a volt ellenzékiek saját társaik előtt is hitelüket vesztették. A politikailag integrált rétegek, a diktatúra előnyeit élvező vagy a diktatúrát túlélni akaró tömegek önigazolásként azzal érvelhettek, hogy 1956 után már nincsenek „tiszta” emberek.
Még mindig az a mondás tartja, hogy 1956 az első szöget ütötte a szocializmus koporsójába. Kerek, de hamis mondat, különösen Romániában, ahol a következő időszakban vált igazán elfogadottá az egyre erősebb nemzeti beütéseket viselő kommunista rendszer.
Stefano Bottoni, Transindex.ro

Befejeződött az Aradi Ereklyemúzeum anyagának földolgozása
Befejeződött az Aradi Ereklyemúzeum anyagának földolgozása, leltár készült a páratlan gyűjteményről, a tárgyi emlékeket fotókon örökítették meg, az írásos anyagot pedig digitalizálták - közölte Zombori István, a szegedi Móra Ferenc Múzeum igazgatója.
Az egy éve folyó munkára az aradi és a szegedi múzeum, valamint a budapesti Hadtörténeti Múzeum uniós pályázaton nyert 200 ezer euró támogatást.
A magyar és román szakemberek közösen vették számba a fegyvereket és katonai felszereléseket, egyenruhákat, zászlókat, numizmatikai és képzőművészeti anyagot, valamint a 1848/49-es forradalom és szabadságharc tárgyi emlékeit. Digitalizálták a múzeumban őrzött 16 ezer oldalnyi dokumentumot - plakátokat és aprónyomtatványokat, könyveket, kéziratokat és fotókat - is. A muzeológusok létrehoztak egy történeti információkkal kiegészített, magyar és román nyelvű adatbázist, amely a gyűjtemény teljes anyagát felöleli.
Az aradi és a szegedi közgyűjtemény egy újabb pályázat során igyekszik forrást előteremteni arra, hogy a relikviákból egy olyan kiállítási anyagot állítsanak össze, amelyet Arad és Szeged mellett Budapesten is bemutathatnak majd. A tervek között szerepel egy magyar, román és német nyelvű tanulmánykötet elkészítése is.
A gyűjtemény anyaga segíthet abban, hogy emberként hozza közel az aradi vértanúkat a közönséghez. A történelem órákról a mai diákok is tudják, hogy Damjanich eltörte a lábát és bicegve sántikált a vesztőhelyre, a gyűjtemény anyagából azonban előkerült a tábornok mankója és tábori fotelje is - mondta az igazgató.
A raktárak mélyén őrizték a forradalom és szabadságharc más meghatározó alakjaival kapcsolatos relikviákat is. Az egyik érdekes darab egy Kossuth Lajost ábrázoló szobor másolata, a talapzaton olvasható felirat szerint az eredetit az osztrákok akasztották föl, mivel magát Kossuthot nem tudták elfogni és a hóhér kezére adni.
A gyűjtemény része a gazdag börtönanyag is, melyet a hosszú fogságra ítélt egykori honvédek készítettek. Bár a rabok szinte kivétel nélkül férfiak voltak, a csontból, fából készült faragványok, karperecek, feszületek mellett találtak textíliákat és hímzéseket is.
Aradi értelmiségiek a XIX. század végén kezdeményezték az 1848/49-es forradalom és szabadságharc tárgyi emlékeinek és dokumentumainak összegyűjtését és bemutatását. A gyűjtemény Szabadságharcos Emléktárgyak Országos Múzeuma néven gyorsan komoly hírnévre tett szert és az egyik legjelentősebb szakgyűjtemény lett. Az állandó kiállításnak és a műtárgyraktárnak helyet adó múzeumépület 1913-ban készült el.
A gyűjtemény a két világháború között, majd az azt követő években is látogatható volt, a szabadságharc centenáriumára kiállítást is rendeztek. Feltehetően ekkor, 1948-ban került a gyűjteménybe néhány oda nem illő darab, például egy Lenint és Sztálint ábrázoló mellszobor. A hatvanas évektől azonban a tárgyak zömét a múzeumi raktárak mélyére száműzték és az anyag csak 1990 után kezdett újra publikussá válni. Krónika (Kolozsvár)

Összegezték az Ereklyemúzeum restaurálásának eredményeit
Mit keres Sztálin a ’48-as relikviák között?
A Szegedi Móra Ferenc Múzeum, az Arad Megyei Múzeum és a Budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum tavaly decemberben kezdett közös projektbe, amely során – 200 ezer eurós uniós támogatással – megkezdték az egykori aradi Ereklyemúzeum, az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc relikviáinak rendszerezését, összeírását és restaurálását.
Ennek a munkának az eddigi eredményeit tegnap ismertették Szegeden konferencia keretében. Az értekezéseken nem lehettünk jelen, de a Tisza-parti város közgyűjteményének sajtószóvivője, dr. Medgyesi Konstantin kérésünkre összefoglalta az eseményeket és a kutatómunka érdekesebb eredményeit.
„Az aradi múzeum sokáig rejtve őrzött 1848–1849-es gyűjteményének rendszerezése közben derült ki, hogy az 1950-es években a kommunista időszak propagandatermékeit is a ’48-as relikviák közé leltározták be, így kerülhetett például Sztálin szobra a Kossuth Lajosnak és harcostársainak emléket állító több ezer darabos gyűjteménybe” – fogalmazott a szóvivő.
Arad neve egybeforrt a szabadságharccal. Nem véletlen, hogy itt alapították több mint egy évszázada a szabadságharc emléktárgyait őrző közgyűjteményt. A katonai események bemutatását és dokumentálását céljául kitűző, legjelentősebb, tudományos igényességgel összeállított kollekció számos kiváló személyiség – többek között Kossuth Lajos, Bem József, Görgey Artúr és Damjanich János – egyedi relikviát is tartalmazza. A Ceauşescu-éra alatt a múzeumi raktárak mélyére száműzték a magyar történelem e drámai korszakát felidéző tárgyakat. A mostani kezdeményezés és az európai uniós pályázat célja, hogy a szükséges restaurálási munkát követően minél többen ismerhessék meg a gyűjteményt szerte a Kárpát-medencében. Ennek érdekében fogott össze az aradi, a szegedi és a budapesti közintézmény. „Eddig háromezer fotó készült az Ereklyemúzeum gyűjteményéről, de folyik a képzőművészeti és a textilkollekció restaurálása, rendszerezése is” – tette hozzá Medgyesi Konstantin.
Tudomásunk szerint decemberben Aradon is bemutatják az Ereklyemúzeum restaurálási munkálatainak eredményeit.
Pataky Lehel Zsolt, Nyugati Jelen (Arad)

kérdezett:B. D. T.
VÖRÖS ERDÉLY
Rákattan a román közönség a Magyar Autonóm Tartományra
"Meg kéne érteni, hogyan működhetett ez az ország a 80-as években, hogy is nem omlott össze" - Stefano Bottoni román nyelvű könyvéről és a kutatás további irányairól. [interjú]
A román történetírásban mindeddig kiaknázatlan területeket nyit meg a Transilvania Roşie, például 1956 eseményeinek romániai hatástörténetével mindeddig nem igazán foglalkoztak a kutatók – méltatta Vasile Puşcas egyetemi professzor Stefano Bottoni történész román nyelvű kötetét a hétfői kolozsvári bemutatón.
Zsúfolásig telt a Gheorghe Bariţiu Történelmi Intézet konferenciaterme, sokan kíváncsiak voltak a Sztálin a székelyeknél című, a Magyar Autonóm Tartomány (1952–1960) történetét feldolgozó kötet rövidebb, román nyelvű változatára, amely voltaképpen Bottoni olasz nyelvű doktori disszertációjának kiegészített fordítása. Bottoni politikatörténetből és módszertanból is jelesre vizsgázott, és olyan új kutatási területeket nyitott meg, hogy akár száz kutatónak is elég munka lenne
továbbgördíteni a felvetett témákat – mondta a professzor, kiemelve a fiatal történész „bátorságát”, amellyel kutatási témájához nyúlt. Ugyanakkor hiányolta például, hogy a román nemzetiségű kommunista nomenklatúrával kapcsolatos forrásokat, például emlékiratokat kevésbé használt fel az író, főként a kisebbségi, magyar kommunista pártvezetőkről esik szó a könyvben.
Lucian Nastasă-Kovács, a George Bariţiu intézet kutatója a forrásanyag gazdagságát emelte ki, megjegyezve, hogy bár eltelt 20 év a ’89-es fordulat óta, nem igazán dolgozták fel és publikálták a kommunizmus korszakára vonatkozó párt- és egyéb dokumentumokat. Bottoni munkája igazi interdiszciplináris kutatás, és sikerült, amennyire lehetett, eseményeket és szálakat rekonstruálnia benne a Magyar Autonóm Tartomány létrehozása és működése kapcsán. Az adatok és sokszor megbízhatatlan források dzsungelében nehéz GPS nélkül tájékozódni – tette hozzá –, ám Bottoninak mégis sikerült, ellenállt a bizonytalan vagy hiányos dokumentumok „provokációinak”, és igényes munkát tett le az asztalra. Egy román történész, hacsak nem ismeri a magyar és német nyelvet, nem tudott volna írni erről a témáról, jegyezte meg.
A román történészek ugyanakkor felhívták a figyelmet a könyv fordításbeli hiányosságaira, terminológiai problémákra is, ám mint elhangzott, nehéz volt a fordító dolga, hiszen a nemzetközi kapcsolatok területének nincs is igazából kidolgozott román szakterminológiája. Horváth István, a román nyelvű könyv társkiadójának, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézetnek a vezetője az utóbbi két év kiadványairól beszélt. Az autonómiadiskurzust nem lehet megérteni a MAT történetének ismerete nélkül – hívta föl a figyelmet. Stefano Bottoni 2002-ben kezdte el a kutatást. Egyrészt az érdekelte, hogyan „született” és hogyan „nőtt fel” az a kommunista diktatúra, amelyet Ceauşescu-rezsimként ismerünk, hiszen erről még mindig nagyon keveset lehet tudni; illetve hogy a Magyar Autonóm Tartomány
valódi autonómiát biztosított-e a romániai magyar kisebbségnek, vagy egy formális sztálinista kreáció volt, tartalom nélkül. Arra a következtetésre jutott, hogy ez egy szovjet típusú autonómia volt, amely voltaképpen nem a nemzetiségi jogok bővítését szolgálta, hanem hogy „magyarul is lehessen építeni a szocializmust”. Ez az utópia pedig „sokak előtt elfedte, hogy öntudatlanul is segédkeznek egy rendkívül kemény diktatúra kiépítésében”. 1956-ig még egyes magyar vezetők is elhitték, hogy a MAT „kis magyar világ” lehet, ám a magyar forradalom hatására más irányt vettek a dolgok, a román hatóságok átértelmezték a magyar nemzetiségi kérdést, megtorlások voltak, 1959-60-ra átszervezték és elsorvasztották a MAT-ot is. (Bővebben lásd a Sztálin a székelyeknél című kötetben, amely elérhető az Adatbank.ro-n itt.)
Bottoni vázolta a kutatás további lehetséges irányát is a kolozsvári könyvbemutatón. Egy néhány éven belül tervezett folytatásban azt a kérdést próbálja majd megválaszolni, hogyan kezdődhetett el a 60-as évek második felében a liberalizáció korszaka, és hogyan vált a 80-as évekre keményen elnyomó, represszív rezsimmé? Miért volt ennyire stabil a Ceauşescu-rezsim? Mi történt az átmenetkor, és hogyan reagált Románia az „új korszak” kihívásaira? Az etnikai problémákat minél tágabb társadalmi perspektívában kell majd értelmezni – tette hozzá.
Arra számítottam, sokkal több román nemzetiségű jön el a könyvbemutatóra, mert ugyan zsúfolt volt a terem, de a közönség fele magyar volt.
Stefano Bottoni: – A könyvemet is magyarok vásárolták főleg, román nyelven talán csak egyet dedikáltam. Bukarestben azonban lesznek. Másrészt meg ki ér rá délután 3-kor könyvbemutatóra jönni? De amikor beléptem, és láttam, mennyire tele van a terem, azt mondtam, rendben van. A lényeg az volt, hogy bemutassuk a könyvet a román közönségnek.
Mit gondolsz a Vasile Puşcas által megfogalmazott kritikáról?
– Teljesen igaza van, és ha most kellene megírnom a könyvet, nem így írnám meg. Mikor tavaly szó volt egy új kiadásról, már akkor felmerült ez bennem, hiszen azóta kicsit változott a perspektíva. Nem így közelíteném meg a témát, nem a nemzetiségi szempont lenne az elsőrendű. Többet foglalkoznál a román forrásokkal?
– Nemcsak a román forrásokkal, hanem a románokkal. Meg a németekkel. Nagyobb tere nyílt volna az összehasonlításnak, elhelyezni Erdélyt, Európa-szinten összehasonlítani Jugoszláviával, Szlovákiával – sokkal jobban ki lehetett volna domborítani ezt az összehasonlító perspektívát. Nyilván még több időt, energiát kellett volna rááldozni.
Nem kizárt, hogy lesz még ennek a könyvnek egy kiadása, de nem ezt a könyvet kell még egyszer megírni. Olyant viszont meg lehetne egyszer írni, amely 1945-től 1989-ig dolgozza föl a korszakot. Az lehetne majd a folytatás, néhány hibát korrigálva.
Puşcas kitűnő ember, nagyon jó olvasó, jól látta a gyengeségeket, és jó, hogy szóvá tette. Szóval, én is töprengtem, hogy új könyvet írjak, nagyon belenyúljak a régibe? Végül alig nyúltam bele, csupán néhány új szakirodalommal bővítettem ki.
A könyvbemutatón is beszéltél arról, hogyan lehetne folytatni a kutatást. Korai erről bővebben mesélni, vagy már vannak kialakult terveid?
– Tervek vannak, a megvalósítás odébb van. Akár az EU-projekteknél, a pályázat első részénél vagyunk (nevet). Van az alapötlet: meg kéne érteni, hogyan működhetett ez az ország a nyolcvanas években, hogy nem omlott össze – és ha nem történik ez a '89-es dolog, abszolút nem is omlik össze. Semmi jele nem volt az ellenzékiségnek, ellenzéki mozgalmaknak, civil társadalom nem létezett. Olyan könyvekre támaszkodom, amelyek most jelentek meg, az egyik Stephen Kotkin: Societatea necivilă című munkája. Ez a könyv letarolja a civil társadalmas mítoszokat Kelet-Európában. Társadalom nem létezik – szólt Thatcher híres mondata. Nos, társadalom lehet létezik, ám civil társadalom valóban nem létezik! Legalábbis itt nem létezett.
Most, hogy egy nagy amerikai professzor megmondta a tutit, már el lehet indulni bizonyos irányokba, pontosabban bátrabban lehet kijelenteni olyan dolgokat, amit szerintem már sokan éreztek, hogy ez a nagy civil társadalmas teória kicsit recsegett-ropogott. Valószínűleg ki lehet jelenteni, hogy a román forradalmat nem lehet felfogni a civil társadalom győzelmeként – mert nem a civil társadalom robbantotta ki. Nem a civil társadalom robbantotta fel a kommunizmust, és nem az antikommunisták, akik gyakorlatilag nem voltak. Hanem egy egészen váratlan esemény, amit nem lehet a KGB-vel és Moszaddal és a magyar titkosszolgálattal magyarázni, mert igenis voltak belső mozgatórugói. Meg kell érteni, hogy mi.
Stefano Bottoni: az 1989-es romániai fordulat értelmezései
Ezt a hosszú folyamatot, ezt a hosszú forradalmat, amely 1989. decemberben indult, és júniusig, legalább a bányászjárásig eltartott, ezt az elhúzódó, nagy politikai konfliktust, ennek a logikáját csak úgy lehet megérteni, ha előtte megértjük, mi van mögötte. Milyen volt a Ceauşescu-rendszer, és mi volt a legitimációs forrása? Hogyan lehetséges, hogy ez a rendszer, amely a nyolcvanas években gazdasági-társadalmi viszonylatban egyre rosszabb, egyre borzasztóbb, mégis fennmarad? És nincsenek reformok, számottevő belső erjedések stb. Ez az igazán nagy probléma. Ha valami nem történik egészen véletlenül Temesváron, gyakorlatilag az ország többi része mozdulatlan marad. És az ország nagy része otthon marad, amikor a megmozdulások vannak, ez az a forradalom, amit mindenki a tévében néz, de amire kevesen mennek ki. Ez arról árulkodik, hogy valószínűleg sokkal többen meg voltak elégedve valamilyen szinten ezzel a rendszerrel, mint ahogy gondoltuk volna. S ez problémákat vet fel, mert hogy lehet élni egy ilyen rendszerben? Mik a túlélés stratégiái, hogyan élik túl az emberek ezt a rendszert?
Ebből a szempontból mondtam, hogy nem jó kizárólag a kisebbségi perspektíva, mert nyilvánvaló: kisebbségi perspektívából ez a rendszer borzalmas volt. Magyarnak lenni a nyolcvanas években valami katasztrófa volt. Ez egyértelmű. De románnak lenni milyen volt? Moldvában, Olténiában, valahol Arad megyében? Lehet, nekik sokkal jobb volt, és sokan észre sem vették, hogy milyen burokban élnek.
Ebből az is következik, hogy az értelmiségi, illetve a kisebbségi perspektíva nagyon torzít. Nyilván kialakul az a jellemző frusztráció, hogy gyakorlatilag van egy borzasztóan elmaradt társadalom, ahol nincs mit kezdeni. A hülye nép mítosza. Hogy mi márpedig szeretnénk valamit kezdeni a "poporral", de az buta. Hagyja magát irányítani, nem határoz, nem dönt, nem tiltakozik.
De azt kéne kideríteni, hogyan élte meg ezt az egészet a "popor", a nép, az egyszerű emberek, régi terminológiával élve a munkások és a parasztok. Ezen dolgozom, de itt nemcsak források kellenek, hanem először a megközelítést kell megtalálni. Mert az, amit eddig olvastam a Ceauşescu-rendszerről, nem volt teljesen meggyőző. Vannak már jó elemzések, de Ceauşescu és az a 20-25 év még mindig olyan megfoghatatlan. És 20 év után még mindig téma, sokkal mélyebb nyomokat hagyott, mint gondolták volna 10-15 éve, mikor azt hitték, hogy a fiatalok egy egészen más világban nőnek fel.
Lehet, hogy a fiatalok nem tudják, mi volt akkor. De érzik. Az, ami volt, nagyrészt ma is meghatározza az életterüket. Ezt kellene valahogy megfogni.
A Transilvania Roşieben szerinted melyik az a téma, ami leginkább újszerű lesz a román értelmiség számára?
– A Magyar Autonóm Tartományra rácuppantak, az nyilván érdekes téma, mert ők is hallottak erről elég sokat, de csak legendaszerűen vagy említés szintjén. Most kapnak egy kemény, dokumentumokon alapuló, 40 oldalas narratívát arról, hogy ez milyen volt. Illetve arra is fel lehetne figyelni, hogy az erdélyi kommunista építkezést mennyire meghatározzák a magyarok és egyáltalán a kisebbségiek a negyvenes-ötvenes években. Rendben van, hogy nemcsak a zsidók meg a magyarok hozzák be a kommunizmust, de igenis benne vannak, tehát ez az egész sztálinista kurzus igenis egy kisebbségi építkezés is. Akár arra is lehetne hivatkozni, hogy én ezzel visszaigazolok bizonyos állásponthoz, de úgy látom, Puşcas sem ilyen irányba vitte el a kritikát.
Ami viszont jó lenne, ha bekerülne a köztudatba, az 1956. Két ’56-os fejezet is van, a könyv felépítésében elég hangsúlyos ’56 szerepe és az 1956 utáni megtorlások. Jó lenne, ha ezen a vonalon el lehetne indítani a fiatal kutatókat. Rengeteg jó doktori témát lehetne adni ennek a könyvnek valamelyik szeletéből, mert amibe én belemarkoltam, az egy elsietett dolog.
Én siettem, rengeteg mindenbe fogtam bele, és nagyon sok helyen csak utaltam a problémákra. Viszont ezek olyan problémák, amelyek egy normális országban 10 doktori disszertációt indítanának el. Ideje annak, hogy megszülessenek végre az igazi mélyfúrások.
Hiába mondják, hogy amit én csináltam, az mélyfúrás: nem igaz. Egy-két fejezet eléggé mélyfúrás, de a többi nagyon felszínes. A probléma az, hogy mihez képest volt felszínes... Most eljött az ideje annak, hogy még mélyebbre ássanak. Transindex

Klientúrát épít a Fidesz
A Fidesz-kormányzat az adófizetők pénzét határon túli klientúra építésre használja fel, amit az is mutat, hogy a Szülőföld Alap a Fidesz leplezetlen politikai szempontjai szerint osztotta le a határon túli magyar lapoknak járó támogatásokat. Ez sajnálatos - mondta a Népszavának Salamon Márton László, a bukaresti Új Magyar Szó (ÚMSZ) napilap főszerkesztője.
A főszerkesztő arra a hírre reagált, hogy a magyar állam egyetlen forinttal sem támogatja az ÚMSZ-t, az egyetlen országos, Románia minden megyéjébe eljutó magyar napilapot. Hogy ez így van, az a Szülőföld Alap frissen közzétett pályázati eredményhirdetéséből derült ki.
A legnagyobb összegű támogatásban a Krónika című napilap részesült, a Kolozsváron szerkesztett erdélyi újságot közelről követi az idén még csak néhány lapszámot megért (megjelenését jó ideig szüneteltető) Erdélyi Napló című hetilap, illetve a Háromszék nevű sepsiszentgyörgyi napilap. Ugyanakkor "sajtótámogatásban" részesülnek különböző olyan intézmények honlapjai, amelyeknek tevékenysége nem kötődik közvetlenül a média világához, mint a székelyudvarhelyi MÜTF Egyesület, a kolozsvári Kincses Kolozsvár Egyesület vagy a szintén kolozsvári Zöld Erdély Egyesület és a Gondviselés Segélyszervezet. Ugyancsak hiába vár a Szülőföld Alaptól támogatást a legnagyobb forgalmú médium, a kolozsvári Transindex című magyar nyelvű hírportál, illetve a Nagyváradon megjelenő Erdélyi Riport hetilap is. Salamon László Márton elmondta lapunknak, hogy a Szülőföld Alap kuratóriumának kolozsvári tagja, Székely István politológus is elismerte, hogy politikai kritériumok szerint történt a leosztás, hozzátéve, hogy Budapesten bevett szokás, hogy a mindenkori hatalom a saját politikai céljai, szimpátiái szerint osztogat.
Ulicsák Szilárd, a budapesti kormánynak a határon túli támogatásokért felelős miniszteri biztosa az ÚMSZ megkeresésére a beérkező pályázatok nagy mennyisége miatti "kezelhetetlenséggel" magyarázta a furcsa döntések okát. Az ÚMSZ felvetésére, miszerint a Szülőföld Alap médiatestülete elfogultan bírálta el a pályázatokat, az erdélyi származású Ulicsák azt válaszolta: ő "nem lát bele annyira a határon túli ügyekbe, hogy érdemben mérlegelni tudjon".
Ami a Szülőföld Alap "kezelhetetlenségét" illeti, elmondta: a tervek szerint jövőre külön járnak el a kis pályázókkal és külön kezelik azokat a nagy intézményeket is, melyeknek a működtetése jelentős pénzügyi keretet igényel. "A kis pályázatokon maximum néhány milliós támogatást lehet majd igényelni, az eddigi elbírálási rendszerhez hasonlóan. Az úgynevezett nagy pályázók esetében áttekintjük, hogy az adott intézmények milyen feladatokat látnak el és azokat fontossági sorrendben, normatív alapon támogatjuk" - válaszolta az ÚMSZ-nek a miniszteri biztos. A napi túlélést jelentő támogatás megvonásával olyan jelentős erdélyi fórumokat hoztak kilátástalan helyzetbe, mint az Új Magyar Szó, a Transindex, a marosvásárhelyi Látó vagy a kolozsvári Korunk.
A hírre a szóban forgó marosvásárhelyi irodalmi folyóirat főszerkesztője a következőképpen reagált: "Mostanában, hogy Joszif Visszarionovics Sztálin felemelkedését tanulmányozom, olykor nem csak az elmúlt öt esztendő döbbent meg, hanem a semmibe illant öt hónap negatív kisugárzású története is - jelentette ki a Népszavának Kovács András Ferenc Kossuth-díjas költő.
Lokodi Imre (Marosvásárhely) / Népszava

Könyvbemutató: Tyúkudvari gregorián
Bihar megye – Két prózai után első verseskötetét tette az irodalombarátok asztalára péntek délután Érmihályfalván id.Szilágyi Ferenc, aki – legalábbis egyelőre – képzőművészeti alkotásainak köszönhetően közismertebb.
Id.Szilágyi Ferenc megyeszerte – de annak határain túl is – elsősorban képzőművészeti alkotásai, plakettjei révén elismert művész, de az ő alkotása például a XX. század áldozatainak érmihályfalvi emlékműve is. Sokrétű tehetségének bizonyítéka, hogy édesapja második világháborús, majd az orosz fogságról szóló visszaemlékezéseit papírra vettete és önerőből megjelenttete 2006–ban Sztálin–csokoládé címmel, a következő évben pedig ugyancsak családtörténeti jellegű két elbeszélés következett Nagyapám pipái/Családi panoptikum címmel. A minap napvilágot látott, Tyúkudvari gregorián című kiadványban 127 vers található, melyek némelyike alatt az 1970–es évszám található, a legújabbak szinte napjainkban fogalmazódtak.
Őszinte versek karikatúrákkal
A Futrinka Játszóház Padlás Galériájában tartott bemutatón elsőként Sz.Sütő Éva, a helyi Máté Imre Irodalmi és Képzőművészeti Kör vezetője köszöntötte a megjelenteket, több okból is. Egyrészt éppen 10 éve, hogy 2000 decemberében megalakult a kör, másrészt annak névadója, Máté Imre költő halálára emlékezhettünk december 8–án (1989). A kör alapító tagja volt id.Szilágyi Ferenc is, képzőművészeti és irodalmi tehetségét egyaránt „beleadva a közösbe”. Verseskötetét Pataki István bihari költőtárs méltatta, aki az őszinteséget tartotta a kiadvány, illetve a versek legnagyobb erényének. A könyvet Ferenczy Béla nagyváradi festő, grafikus illusztrálta, id.Szilágyi Ferenc megfogalmazása szerint „a versek témájára született karikatúrákkal”.
Profán és magasztos
A versekből Szabó János, illetve B.Vadász Mónika, a Móka színjátszó csoport tagjai adtak ízelítőt, a szerző pedig a cím kapcsán – mely egy sor az egyik költeményből – elmondta: a profán tyúkudvar és a magasztos gregorián „ötvözése” utalás arra, hogy a „poros Érmihályfalván” (illetve bárhol) születhet tehetség. A 150 példányban megjelent kötetből a helyszínen lehetett vásárolni, a szerző pedig dedikált, és kérdésünkre elárulta: még egy regénye, egy novellás és egy önéletrajzi kötete is kiadásra vár.
A könyvbemutató után nem sokkal következett ugyanott a szintén helyi Érmellék 2009Fotóklub kiállításának megnyitója. Előbbi résztvevőinek szinte mindegyike megnézte a már felsorakoztatott alkotásokat – majd a megnyitóra már nem áldozva időt, túlnyomó részük távozott… erdon.ro

Hihetetlen Gyerünk is gyorsan haza, muszka földre még sokáig szükség lesz útlevélre-vízumra, van nekünk tennivalónk elég itthon is.
Nem az a hihetetlen, hogy magyarországi üzletben román bankkártyával – magyarán lejjel – tudok fizetni, mert ez visszafelé is igaz; de hát akkor minek ide euró meg Schengen? Járunk át szépen egymáshoz, főleg a határ mentén folyik a szokásos seft.
Nem az a hihetetlen, hogy magyarországi üzletben román bankkártyával – magyarán lejjel – tudok fizetni, mert ez visszafelé is igaz; de hát akkor minek ide euró meg Schengen? Járunk át szépen egymáshoz, főleg a határ mentén folyik a szokásos seft. Magyarországról egy bizonyos körzeten belül például benzinért, amelynek ára történelmi csúcsra tört, és szilveszteri ajándékként literje még a hat lejt is meghaladja. De még ez sem hihetetlen: a magyarországi jövedelmek – a nyugdíjakat is beleértve – azért minden megszorítás ellenére még mindig magasabbak, mint Romániában. Ha valamikor, hát most igazán tarthatnának Kovács László volt magyar külügyminiszter és pártelnök, utóbb európai uniós biztos jóslatától, a „huszonhárommillió román munkavállaló” beözönlésétől, amit a magyarigazolvány bevezetésekor vizionált, de az özönlés ezúttal is elmarad. Egészen más az, ami – Schengen ide, Schengen oda – nem ismer határokat, jelesül a jelképek nemtisztelete. A szobormászás – olvasom – amolyan nemzeti sporttá vált, amióta Kolozsváron régi pompájában visszaállították Fadrusz János alkotását. Divat lett, hogy a fiatalok meglovagolják Mátyás király szobrát, nincsen bennük semmi tisztelet. (A városi tanács tavasszal növényeket akar körbeültetni, hogy így védje a szoborcsoportot; javaslom, a sövény húsevő növényekből álljon.) Amúgy a „Matyi-szobor” esetében azt sem ártana figyelembe venni, hogy utoljára Gheorghe Funarnak volt bátorsága pimasz módon hozzápiszkálni. No de hát mi köze a szobormászásnak Schengenhez? Hát annyi, hogy nem kimondottan romániai, sokkal inkább nemzetközi jelenségről van szó. Budapesten például most próbálják a Hősök teréről kiűzni a gördeszkásokat, noha korábban – amikor az volt a divatban – már a görkorcsolyásokat rendeletileg kitiltották, mert nemcsak tiszteletlenség a honfoglaló hősökkel, a szoborgalériából letekintő nemzeti nagyokkal, sőt, a magyar hősök emlékművével (korábban az Ismeretlen katona sírjával) szemben, ahol ráadásul díszőrség is áll, hanem még a díszburkolatot is rongálja, ami viszont kárt okoz az önkormányzatnak, végső soron az adófizetőknek. Amikor ilyesféle híreket olvasok, visszamerengek a régi szép diktatúrás időkbe, s eszembe jut a moszkvai Vörös tér. Ahol bizony illően kellett viselkedni, olyannyira tilos volt például a dohányzás, hogy elég volt elővenni egy szál staubot, és máris ott termett szigorú tekintetével a rendőr (helyi nyelven: GAI-poszt), és felszólításának gumibotja meglengetésével adott nyomatékot. Csókot is csak egyetlen esetben lehetett váltani: a Lenin-mauzóleumot az esküvőjük alkalmával szigorúan kötelező jelleggel fölkereső ifjú pároknak – csakis és kizárólag férfinak nővel; kivételt egyedül az képezett, amikor Leonyid Brezsnyev pártfőtitkár megkívánta valamely elvtársának („csókosának”) a száját. Ezt nem sírom vissza, dehogy, a rendet azért nem bánom, csak ne úgy kényszerítsék rám, hanem belülről fakadjon. (József Attilával: „Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet...”) De hát ott is mi történik manapság? A Vörös téren rock-koncertek sorát rendezik, korcsolyapályát nyitnak rajta télen, az egykori szovjet időket kifigurázó, avagy napjaink maffiaéletét leleplező hollywoodi filmeket forgatnak, a háttérben a Szpasszkij-torony ormán rendületlenül forgó vörös csillaggal. Bozse moj! Ha most élne, bizony Sztálin is forogna a sírjában. Gyerünk is gyorsan haza onnét, muszka földre még sokáig szükség lesz útlevélre-vízumra, van nekünk tennivalónk elég itthon is. Friss hír: kimutatták, hogy a rendfenntartó erők kötelékében dolgozók létszáma jelenleg huszonöt százalékkal haladja meg az európai átlagot. Ez azt jelenti, hogy nálunk százezer lakosra ötszáz belügyi alkalmazott jut, miközben az európai átlag csak négyszáz. Ezért jövőre leépítések várhatók a belügyminisztériumnál is. Azért ez Ceauşescu idején elképzelhetetlen lett volna, de valójában ez sem hihetetlen. Elvégre ma hosszú évtizeden, a harmadik évezred első évtizedén lépünk túl, holnap már 2011-et írunk. És ez a hihetetlen.
Gyulay Zoltán, Új Magyar Szó (Bukarest)

Sztálin fejét kínálják desszertként
Demény Attila Az utolsó meggymag és Dmitrij Sosztakovics Rayok, avagy az antiformalista mutatványosbódé című kamaraoperáit mutatja be a Kolozsvári Magyar Opera.
Sztálin marcipánból készült fejét szolgálják fel csütörtök este a Kolozsvári Magyar Opera közönségének Az utolsó meggymag és a Rayok, avagy az antiformalista mutatványosbódé című előadások kolozsvári bemutatóját követően – közölte Demény Attila, az első kamaraopera zeneszerzője, a második rendezője tegnapi beharangozó sajtótájékoztatóján.
Örkény utolsó magyarjai
Demény Attila, a darab zeneszerzője elmondta: Az utolsó meggymag című kamaraopera librettóját Örkény István azonos című egyperces novellája nyomán Lászlóffy Aladár írta. A darab az utolsó négy magyar történetét meséli el, akik valamennyien férfiak, a zeneszerző szerint „a fogyóban levő magyarság fájdalmas reprezentációját” nyújtják.
A történet a négy ember szánalmas állapotáról szól, négyük közül ugyanis csak egy emlékszik a nevére, tudja, hogy Siposnak hívják, de süket és rossz a memóriája. Két társa rendőri felügyelet alatt áll, de már nem emlékeznek, miért, míg a negyedik magyar mindig mindennel ellenkezik. Valamennyien egy meggyfa körül élnek, és a gyümölcscsel, valamint annak összetört magjával táplálkoznak. Végül megállapodnak abban, hogy a magyarság emlékére egy meggymagot helyeznek két kő közé, de ehhez le kell szedniük az utolsó meggyet, ami a fa tetején van.
Egymás vállára állva próbálják megoldani a feladatott de utolsóként a feledékeny és süket Sipos mászik fel, aki elfelejti, hogy mit keres a magasban, és mivel nem hall, a többiek is hiába mondják neki. Azóta az utolsó négy magyar egymáson áll és üvöltözik. „A történet a sikertelenség egyfajta végállapota, amelyben már alig lehetséges az értelmes, összefüggő beszéd; helyette emlékek, indulatok bukkannak föl a mélyből. Ez a történet a veszteseké, a folyamatos kudarcé, a csalódásoké, a magányé, a rögeszméké: nagy utazás a szertefoszlott illúziók nyomában” – mondta a darabról Demény Attila.
Hozzáfűzte, az előadást Bogdán Zsolt, a kolozsvári magyar színház színművésze rendezte, vezényel Incze G. Katalin. Arra az újságírói kérdésre, hogy miért pont Bogdán, Demény elmondta: nem egészséges, hogy mindent a zeneszerző csináljon, sokkal érdekesebb megnézni, hogyan látják más kollégák a művet, izgalmasabb másra bízni a rendezést.
Pártgyűlés és Sztálin marcipánfeje
Az est második darabja, Dmitrij Sosztakovics Demény Attila által rendezett Rayok, avagy az antiformalista mutatványosbódé című alkotása a Sztálin-korszak egyik jellegzetes eseményét, a pártgyűlést eleveníti fel. Az eredetileg négy basszushangra írt darabot a kolozsvári színház két színésze, Keresztes Sándor és Laczkó Vass Róbert adja elő. Sosztakovics maga is szenvedő alanya volt egy pártgyűlésnek, pártfegyelmi intőt kapott, „mert elkanyarodott az egészséges népi fogalmazástól, és formalista lett”. Az erőteljesen stilizált, morbid humorú előadás kelléktárából nem hiányzik a marcipánból készült Sztálin-fej, amelyet feldarabolnak és tejszínhabbal felszolgálnak a közönségnek. A bemutatókat csütörtökön 18.30-tól tekinthetik meg az érdeklődők
Kiss-Előd Gergely, Krónika (Kolozsvár)

Himnuszunk, nemzeti imádságunk
A magyar kultúra napja – 2011
Ünneplő és éneklő közösség!
Annak emlékére ünnepeljük 1989 óta minden esztendőben január 22-én a Magyar Kultúra Napját, hogy Kölcsey Ferencz 1823-ban ezen a napon fejezte be a Hymnus megírását.
A kultúra szó latin eredetű. A négy igei alakot a szótárak így hozzák: coleo-colere-colui-cultum. Jelentése: művelni. Eredetileg a föld megművelésére vonatkozó fogalom volt. Az agrikultúra kifejezés földművelést jelent. Mai értelemben azonban ennél sokkal többet jelent a szó: szellemi javakban való gyarapodást, az emberi szellem pallérozását, lélek-művelést, műveltséget, legfelsőbb szinten pedig (figyelem!) kultuszt, vagyis istentiszteletet, istendicsőítést-istenimádást. Valójában a tárgyak használatától kezdve, az életmód, az önkifejezés különböző módjain át a világlátásig minden a kultúra körébe tartozik. Az 1965-ben véget ért II. vatikáni zsinat Gaudium et spes (öröm és remény) című dokumentumában, e tekintetben így fogalmaz: „...a kultúrának a személy tökéletesedését, a közösség meg az egész emberiség javát kell szolgálnia. Éppen ezért
úgy kell kiművelni a szellemet,
hogy fokozódjék benne a képesség a csodálatra, a lényeglátásra, a szemlélődésre, az önálló ítéletalkotásra, továbbá a vallási, erkölcsi és szociális érzék kifejlesztésére” (59).
Zárójelben egy kis szemléltető adalék: holnap (hétfőn) emlékezünk a katolikus nőszövetség Szentegyház utcai székházában Bajor Andor halálának 20. évfordulójára. Ő mesélte hajdanában nekem, hogy amikor egyik külföldi útja során a szentpétervári Ermitázsban megállt, majd leülve hosszasabban elidőzött Rembrandtnak a tékozló fiú visszatérését ábrázoló világhírű festménye előtt, egyszer csak nagyon elérzékenyült, könnyezni, majd valósággal zokogni kezdett, mert a művészi látvány hatására saját addigi eltékozoltnak vélt élete pergett le filmszerűen pillanatok alatt lelki szeme előtt. Vajon miért történhetett ez meg vele? Azért, és most ismét a II. vatikáni zsinat említett dokumentumából idézek, mert: „Egy műalkotás többet mondhat Istenről, mint sok elvont ismeret, világosabbá teheti az értelem számára az evangéliumi tanítást, és azt úgy képes bemutatni, mint ami hozzátartozik az élethez”(62). A festészeten túl persze gondolnunk kell itt a szobrászatra, az építészetre, a színházművészetre, zenére és nem utolsósorban az irodalomra, illetve az e területeken született kimagasló művészi alkotásokra.
Nem kétséges, hogy összmagyar kultúránknak, amelynek a határai tudvalevőleg nem azonosak Magyarország jelenlegi határaival, az egyik legtöbbre becsült szellemi terméke és felbecsülhetetlen értékű kincse sok más művészi érték mellett, a Kölcsey által írt Hymnus, amelynek
„a nemzet imádságaként”
számontartott szövegére húsz évvel később, Erkel Ferenc komponált zenét. A himnusz hallatán az „átkosban”, ha ritkán megfordulhattunk a budavári Mátyás-templomban, bizony mi is elsírtuk magunkat. A budapesti Országos Széchenyi Könyvtárban őrzött eredeti Kölcsey-kéziraton, amelyet sokan láthattak a napokban, mindössze néhány apró javítás látható, amiből szinte teljes bizonyossággal megállapítható, hogy valóságos zuhatagként ömlött szerzője tollából az ihletett szöveg, az összesen 64 verssor. És itt engedjenek meg ismét egy apróságnak tűnő, de a szöveg-pontosság szempontjából nem mellékes megjegyzést: ragaszkodjunk szigorúan szó és betű szerint a himnusz szövegéhez, s ezért nem a „hozz reá vigesztendőt”, hanem „hozz rá vigesztendőt” mondjunk, írjunk és énekeljünk – mindig. Az eredeti szöveg ugyanis így íródott. Ezt megköveteli mindannyiunktól a művészi-irodalmi alkotás iránti tisztesség és a szöveghűség.
A joggal fennköltnek minősíthető himnusz-szöveg, tartalmát és üzenetét tekintve, minden más
európai himnusztól lényegesen különbözik.
„Más” – ahogy szombaton Markó Béla az evangélikus templomban mondta. Ezen állítás igazolását egy minapi, világhálón érkezett elektronikus levélből veszem, amely ilyen jellegű összehasonlítás céljából a sok himnusz közül hármat sorol fel:
1. A német himnusz. Szövege így kezdődik: Deutschland, Deutschland über alles in der Welt – Németország, Németország a világban mindenek felett! A 2. világháború befejezése után a győztes európai hatalmak tiltakozása következtében ezt így már nem éneklik, hanem a 3. szakaszt, Haydn zenéjére.
2. A széthullott Szovjetunió himnusza. Ez a himnusz a hatalmas birodalomban soha nem létezett emberi szabadságot, s az emberiség levitézlett alakjait, Lenint és Sztálint éltette több évtizeden keresztül, s ezért menthetetlenül gyökeres változtatásra szorult. A mostani orosz himnusz mindössze 11 éves.
3. A Marseillaiseként közismert francia himnusz. Ez, mint köztudott, vérben álló harcról és fegyverbehívásról, tehát csatáról, illetve háborúról szól.
A felsoroltakkal vagy a fel nem sorolt többivel szemben a magyar himnusz senki emberfiát nem magasztal és nem is éltet: sem királyt, sem császárt, sem köztársasági elnököt, és nem is uszít senki ellen, hanem a legbuzgóbban fohászkodik a sorsunkat kezében tartó mindenható és gondviselő Istenhez, áldást kérve tőle – mind jósors, mind balsors idejére.
Közbevetésként hadd mondjam el itt megint, egy 20 évvel ezelőtti anekdotikus élményemet. Amikor nem sokkal az 1989-es romániai változások után durva támadás érte az erdélyi katolikus egyház vezetését a politikai hatalom részéről, a himnusz eléneklése miatt a gyulafehárvári székesegyházban, 1990-ben, az akkori főpásztor, néhai Bálint Lajos érsek, engem küldött le Bukarestbe, a Román Televízió székházába, hogy az akkori hétfői adásban a himnusz szövegét szószerinti román fordításban tolmácsoljam, és vele kapcsolatosan az imént említett tényeket a román nézőknek és hallgatóknak az ország nyilvánossága előtt elmondjam. És mellette persze azt is, hogy a románok részéről teljesen indokolatlanul kifogásolt himnusz-szöveg, az évszázadokon át sokszor szorongatott helyzetbe került, néha már-már a kétségbeesés szélére sodródott magyar népnek a lélek legmélyéről fakadó imádsága, s nem egyéb. Tehát fohász: Isten, áldd meg a magyart! Húsz év távolából egyfajta büszkeséggel emlékezem vissza erre a televíziós szereplésemre, mint felelősségteljes egyházi küldetésre.
Mint köztudott, a mi himnuszunk annyira kiállta a zord idők politikai és ideológiai változásait, más népek himnuszaival szemben, hogy máig sem kellett azon egy jottányit is változtatni. Pedig a kommunista Rákosi Mátyás például, az 50-es évek elején Kodály Zoltánt és Illyés Gyulát is fölkérte egy teljesen új szövegnek és egy teljesen új dallamnak a megírására-megkomponálására, ekképpen érvelvén a maga „igaza” mellett: az már még sem lehet, hogy a „dolgozó nép” himnusza, vagy bármely ünnepség, himnusz címen éppen az Isten nevével kezdődjék. Ám, Kodály és Illyés, nem voltak hajlandók a „megtisztelő” feladat vállalására. Nos, Testvérek, ilyenek voltak (tehát kiváló jellemek!) ők, és a mi többi nagyjaink is – a múltban.
És most, a kifejezetten magyar kultúra idei napja alkalmából, közülük csupán két személyt név szerint is ki kell emelnem, akiknek az emlékére idén mind az anyaországban, mind a határokon kívül – így hát nálunk Erdélyben is – évfordulós megemlékezéseket szerveznek.
Az egyik személyiség a „haza bölcse”, a nem pusztán egyéni érdekeket hajszoló politikus, hanem valóságos államférfi, a 135 éve meghalt Deák Ferenc, a passzív ellenállás politikájának volt a zászlóvivője, az 1867-es kiegyezés eszmei megteremtője. Az erdélyi katolikusok Vasárnap című hetilapjának mai számában egy kortárstörténész erről az időről így ír: „Deák Ferenc és Ferenc József császár műve gyakorlatilag a nemzeti szuverenitást sokkal inkább biztosítá mint 1526 óta bármely törvényünk. Az új eszményt most már nem egyedül a magyar kard garantálta, mint a 48-as törvényeket, amelynek ereje akkor gyöngének bizonyult, hanem a nemzet akarata mellett a dinasztia és a másik állam, Ausztria békés megegyezése”. A vérzivataros 1848–49-es szabadságharc leverése után szinte csak egyedül volt tisztában azzal, hogy nemsokára eljön a nemzetállamok kora, és Magyarországnak emiatt rendkívül ellenséges környezetben kell majd politizálnia.
Különben az alaposan meggondolkoztató bölcs szentencia is, amit sokan ismernek, tőle származik, idézem: „amit hatalom ront meg, ismét feléledhet, de amit a nemzet könnyelműsége önkényt odavet, vagy gyávasága elhanyagol, azt visszaszerezni ritkán lehet”. Mint rendkívül tömör „üzenet”, ma is időszerű és érvényes!
A másik nagy magyar személyiség, akit ugyancsak név szerint említek itt és most meg, a 200 éve született világhírű muzsikus és zeneszerző, Liszt Ferenc. Isten kegyelméből az utóbbi esztendők folyamán szerencsém volt kétszer is megfordulni bayreuthi sírjánál, ahol a mauzóleum falán a német mellett, ez az érzelmeket pozitívan sokkoló magyar felirat olvasható: „Hírhedt zenésze a világnak, bárhová juss, mindig hű rokon”.Bár sokan kétségbevonták és kétségbevonják ma is az ő magyarságát, ízig-vérig magyar volt és annak is vallotta magát! Egyik levelében szó szerint ezt írja: „Engedtessék meg nekem, hogy a magyar nyelv sajnálatos nem tudása ellenére a születésemtől a halálomig szívben és lélekben magyar maradjak, és ezért, a magyar zenei kultúrát erőteljesen szeretném támogatni”.
E gyönyörű vallomás kapcsán tegyük fel önmagunknak a lelkiismeretet vizsgáztató és mindenkitől választ is váró kérdést: ki a magyar? Illyés Gyulával adom meg a választ:az, aki vállalja! És ő, a zene világhírű Mestere, Liszt Ferenc, vállalta!
Befejezésül és tanulságul is, saját magyarságunkat illetően, fogalmazzunk meg egészen gyakorlati következtetéseket: a vérbeli származás a magyar mivolthoz egymagában nem elég, melléje tettek is kellenek. A puszta szó sem elég, bárhol és bármilyen fennkölten is hangozzék. Ugyanis: nem magyarkodni, hanem ahogy a „legnagyobb magyar”, Széchenyi fogalmaz:
„magyarosodni” kell!
Tehát: minél több nyelv- irodalom- és történelemismeretre szert tenni, a történelem leadta kemény leckékből előítélet mentesen tanulni, népi hagyományainkat és művészi értékeinket, varrottasainkat, táncainkat és dalainkat az itt fellépő kórusokhoz hasonlóan megbecsülni, továbbadni, a mai élet adta lehetőségekkel élni, tervszerűen és szorgosan építkezni! Mert nem elég például folyton-folyvást autonómiáról beszélni, azért legalább a magunk helyén és a magunk eszközeivel tenni is kell.
Sajnos, két évtizeddel a 89-es változások után még mindig azon csodálkozunk és sopánkodunk is sokszor, hogy sem az egyén, sem a közösség nem találja a maga boldogulásának az útját. Ez, higgyék el uraim és hölgyeim, sok egyéb mellett talán azért is van, mert egymásközti kapcsolatainkban elfelejtettük gyakorolni a Jézus által meghirdetett és megkívánt egyenes beszédet. Mit mondott Ő? Beszédetek legyen igen, igen vagy nem, nem, – ami ezen felül van, az az ördögtől van. Nos, mi beszélünk ugyan, néha túlságosan is sokat, de beszédünkben legtöbbször nem azt közöljük partnereinkkel-vitafeleinkkel, amit érzünk vagy amit gondolunk, hanem jól bevált formuláink segítségével, önös érdekeink erőszakos érvényesítése céljából mellébeszélünk, a felelősöket mindig másokban keressük, s ezért a gyógyító önvizsgálatra és a tényleges újjászületésre képtelenek vagyunk.
S mi a végeredmény? A tespedtség, a fojtó közöny, a nagyfokú elbizonytalanodás, a szellemi-lelki bénaság és tanácstalanság egyfelől – hazugság, önzés, demagógia, képmutatás, érzéketlenség másfelől. Egyszer már tudomásul kell vennünk, hogy pusztán a szavak szintjén nem lehet megúszni az életet, a magyar életet sem, meg kell teremtenünk és meg is kell élnünk mind egyénileg, mind közösségileg saját életünket, saját történelmünket. Csak akkor lehetünk lélekben valamelyest elégedettek és nyugodtak, ha a magunk területén megtettük a tőlünk telhetőt. Nos, innen már akkor csak egy lépés a kultúra legfelső foka, a kultusz, az istendicséret és istenimádás, amelynek keretében a „segíts magadon és az Isten is megsegít” népi bölcsesség szem előtt tartásával imára kulcsolhatjuk kezünket, s eget ostromlóan őszintén fohászkodhatunk, mégpedig a himnusz záró szavaival: „Szánd meg Isten a magyart, kit vészek hányának. Nyújts feléje védő kart tengerén kínjának. Balsors, akit régen tép, hozz rá víg esztendőt. Megbűnhödte már e nép a múltat s jövendőt”!
Isten, áldd meg a magyart!
JAKAB GÁBOR
Elhangzotta törökvágási református templomban, 2011. január 23-án. Szabadság (Kolozsvár)

Dokumentumkötet a Ceausescu-rendszer magyarságpolitikájáról
Egy marosvásárhelyi történész dokumentumkötete a román diktátor taktikázásait és a szocialista nemzetállam ideológiájának keletkezését mutatja be.
Aranykorszak? A Ceausescu-rendszer magyarságpolitikája” – ezzel a címmel gyűjtötte kötetbe Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész azokat a dokumentumokat, amelyek a diktátor taktikázásait és a szocialista nemzetállam ideológiájának keletkezését mutatják be. Az első kötet az 1965-től 74-ig terjedő időszakot öleli fel, zömmel kiadatlan – román és magyar – levéltári anyagokra alapozva. A forrásértékű kötetet a napokban Magyarországon is bemutatták.
„Epoca de aur – Aranykorszak” – 1986-ban ez még nem egy történelmi dokumentumkötet címe volt Romániában, hanem a diktátor megalomániáját kiszolgáló propagandagépezet kedvenc kifejezése, amelyet a Ceausescu-éra jellemzésére használt.
A kollektív hazugságra és megfélemlítésre épülő neosztálinizmus kibontakozásához az egész ország asszisztált – a hatalom színfalai mögött zajló folyamatokat viszont hétpecsétes titkokként kezelték. Ceausescu bukása után is másfél évtizednek kellett eltelnie, amíg a társadalomkutatók előtt megnyíltak a Román Kommunista Párt és a hírhedt Securitate irattárai. Dokumentumkötet a Ceausescu-rendszer magyarságpolitikájáról
Novák Csaba Zoltán egyebek mellett közzéteszi annak az 1966-ban lefolytatott vitának a jegyzőkönyvét, amellyel a kommunista párt propaganda osztálya, élén Ion Iliescuval, megalapozta Románia szocialista nemzetállamként való meghatározását, és meghirdette a homogenizációt.
A szerző – a dokumentumokat elemző – tanulmányában kifejti: a szocialista nemzet meghatározása során a párt tagadta a nemzetiségeknek az anyanemzetekkel való szoros kötődését és előrevetítette azok későbbi asszimilációját is. A román nép dák-romai folytonosságának dogmatizálásával pedig jövevénnyé, másodrangú állampolgárrá fokozott le minden más nemzetiséget. Duna Televízió – TÉRkép/hirado.hu
Novák Csaba Zoltán: Aranykorszak? A Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. – Forások a romániai magyarság történetéhez /Pro Print Kiadó, Csíkszereda, 2010./
Erdély.ma

Mi lesz veled Vásárhely?
Barátom, aki rendszeresen aggodalmaskodik, ez a foglalkozása, hivatásos aggódó, Ady még úgy írta volna: „bús bocskoros nemes”, szóval a minap a fórumon, ahová egyaránt közéleti tógában szoktunk kisétálni, mellemnek, gyomorszájamnak szegezte a kérdést: mi lesz most Vásárhellyel?
Megdöbbentem néztem szerteszét, mert történetesen Vásárhelyen voltam (úgy hatvannégy éve több kevesebb folyamatossággal), éppen a főtéren, amely már annyi nevet viselt Széchenyitől Rózsahegyi Sztálinig, de nem láttam semmit, ami ilyen tragikus felhangokkal felspécizett látomáshoz alapot szolgáltatott volna. Nem voltak lövészárkok és pártcsaták, tankok és V-t mutató kefijjás líbiaiak, nem üvöltöttek a hangszóróból Dzsumblát Bandi és kis beduinzenekarának slágerei, nem vágtak fákat a köztereken (csak a hátunkon) – egyszóval békés évközi hétfő volt.
Mi lesz most már veled, Vásárhelyünk? – fogta szentimentálisabbra, líraibbra hangolva nemzetiségféltő lokálpatriotizmusát. Válsághely leszel, kedvesünk? Avagy a puszta télen? Ugyan miről beszélsz? – kérdeztem. Hát te nem olvasol újságot ? – nézett rám csalódott szemrehányással. Rendszerint, igen, mondtam rosszat sejtve, hogy valami fontos múlott el felettem, suhant el viszkető bordáim mellett.
Hát, tudod, azt mondta az új elnök, hogy nem költözik Vásárhelyre. Megtagadott münket. Ezzel tönkre vagyunk téve. Amíg MB volt az elnök, addig hétvégeken felpezsdült a város, fontos politikai események, gyűlések tartattak a Kultúra palotájában, addig fellendült a turizmus, tele voltunk fizetőképes kereslettel, vitával. Itt alakult a történelem. Mi voltunk az ország magyar fővárosa. Gondold el, ezentúl majd az az undok Kolozsvár újra visszaveszi, amit a funárióták alatt elvesztett, ezentúl a világ Csíkszeredára figyel vagy egyenesen Karcfalvára!
Szeme révezetesen az ég felé fordult, mintha Rézkarcfalva maga lenne Szodoma és Gonorrhea, vagy a bűnös Budapest, a kénköves Fidesz honalja. És már látta lelki szemei előtt, hogy a Köcsög utcát, az elnöki rezidenczet felveri a gyom, a Kultúrpalota piros bársony széksorát, az elnöki pulpitust, Katona Ádám kekeckedését benövi a szamárkóró, a szulák, az andrea és a gyommal elegyes történeti repkény, a stáff hasztalan készíti stafírungját, át kell költöznie Karcvárra vagy Kolozsfalvára, hamupipőkéznek a különtudósítók, a sztárriporterek, homályosulnak a Tükörterem tükrei, amelyekben a mondén nagyvilág már soha nem csudálhatja önmagát.
Faképnél és -plakátnál hagytam, bánatát és könnyeit nem törölhettem le. Egyelőre.
Sebestyén Mihály , Új Magyar Szó (Bukarest)

Szoboszlay Aladár székelyföldi szervezkedése (Az 1956-os forradalom Háromszéken)
Az 1956-os szervezkedési kísérletek döntő többsége a Székelyföldhöz — így Háromszékhez — vagy a Székelyföldről elszármazottak tevékenységéhez kapcsolódott. Ebben, természetesen, meghatározó jelentősége volt, hogy a székelység századokon át a keleti gyepűket védte, kiváló katonanépességként tartották számon.
A székelyföldi lustrák, katona-összeírások arról tanúskodnak, hogy Európa egyik legütőképesebb hadseregét a Székelyföld tudta hadrendbe állítani. Negyvenezer gyalogos és lófő székely minden időben komoly hadseregnek számított. Tudták ezt a magyar királyok, tudta Mátyás király, tudta Kossuth Lajos és Berzenczey László is, az 1848—1849-es háromszéki önvédelmi harcok páratlan sikere és fegyverténye ma is megdobogtatja mindannyiunk szívét. A székelyek hősiességét nagyon jól ismerték a moldvai, havaselvei fejedelmek is, akik a törökök támadása esetén azonnal a székelyekhez fordultak segítségért. Sem Ştefan cel Mare, azaz István vajda, sem Mihai Viteazul a székelyek katonai segítsége nélkül nem tudott volna csatát nyerni. Milyen furcsa és keserű fintora a történelemnek, hogy ma is akadnak történészek, akik a székelyek román eredetéről hadoválnak, "megideologizálják" a rovásírás román eredetét is... Törvényszerű volt, hogy Szoboszlay Aladár is elsősorban a Székelyföldön, Csíkszeredában, Torján, Kézdivásárhelyen és Marosvásárhelyen hozta létre konspiratív sejtjeit. A brassói sejt — akárcsak az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének 78 elítéltje — szintén a Székelyföldről verbuválódott. Szoboszlay Aladár tájékozottságát bizonyítja, hogy amikor 1956. október 26-án megérkezett Torjára, azonnal az 1951 és 1955 között az Ozsdola környéki hegyekben bujkáló, Pusztai Ferenc által vezetett fegyveres csoport támogatására gondolt. A Háromszék olvasói jól ismerik Iochom István Pusztai, Jeges, Dézsi címmel a Székely Hírmondó kiadásában 2006-ban megjelent kiváló kötetet. Éppen ezért csupán azokra az információkra támaszkodom, amelyeket Szoboszlay Aladár fontosnak tartott, hogy újból hasonló fegyveres csoportok szerveződjenek Háromszéken. Az 1958. szeptember 1-jén a Securitate temesvári börtönében vele együtt kivégzett Tamás Imre csíkszeredai tanító a magyar forradalom előtt és a forradalom napjaiban arról tájékoztatta őt, hogy a székelyföldi és a szebeni hegyekben bujkáló fegyveres szökevények nyílt akciót indítanak Románia kommunista rendszere ellen, a támadásra Brassóban és Bukarestben egyidejűleg kerül sor.
Akkor Szoboszlay Aladár még nem tudta, nem tudhatta, hogy a csoport tagjait, Pusztai Ferencet, Dézsi Dénest, Máthé Györgyöt, azaz Jegest — akik 1950. augusztus 30-án agyonlőtték Okos Dezsőt, a kászonaltízi néptanács elnökét, 1952. október 6-án Ioan Piteşteanu milicistát, 1953. augusztus 10-én Gheorghe Pascut és Fogarasi Lászlót, a Securitate tisztjeit, 1953. október 23-án Kalányos Béla kászonaltízi lakost, az állambiztonsági szervek egyik besúgóját, vagyis a rendszer leggyűlöltebb és basáskodó képviselőit — tűzharcban likvidálták. Legádázabb ellenségük és végzetük — miként 1959-ben az ozsdolai molnárlegénynek, Szígyártó Domokosnak — Boros Lajos ozsdolai néptanácselnök és párttitkár volt, akiről Kovács György minden idők egyik legszörnyűbb és kizárólag hazugságokra épülő magyar "regényét", Az Ozsdola leányát "mintázta". Pusztai Ferenc és Dézsi Dénes 1954. augusztus 22-én este fegyverrel támadott Boros Lajosra. Boros fogadott lánya egy óvatlan pillanatban kisurrant, és értesítette a helybeli milicistákat. Valóságos hajtóvadászat indult Pusztaiék ellen. A hadművelet részletes leírása Florian Banu—Silviu Moldovan Bande, bandiţi şi eroi (Grupurile de rezistenţă şi Securitatea) című, az Enciklopédiai Kiadónál 2003-ban megjelent kötetben olvasható. Dézsi Dénest halálos lövés érte. Holttestét — mint a középkorban — három napon át Ozsdola központjában közszemlére tették. Pusztai Ferencet 1955. augusztus 10-én lőtték agyon Almásréten. Az ő holttestét — megfélemlítés szándékával — szintén kitették Ozsdola központjában. Jegest, azaz Máthé Györgyöt Kászonújfaluban egy tyúkketrecben lőtték agyon. A nevüket Felsőháromszéken és a Kászonokban ma is a legnagyobb tisztelettel említik. Mit vallott Szoboszlay Aladár a fegyveres szökevényekről 1957. november 30-án 7.40 és 16.35 óra között? "1956 augusztusában megérkeztem Bukarestbe, azonnal egy vonattal továbbutaztam Sepsiszentgyörgyre, ahol egy másik vonatra szálltam, és Gelencéig mentem. Ebben a községben Ráduly Géza római katolikus plébánoshoz mentem, akivel együtt voltunk teológusok. Megjegyzem: Ráduly Gézával már 1955-ben ismertettem a Keresztény Dolgozók Pártja létrehozására vonatkozó tervemet, amikor ismertettem a párt programját és ideológiáját, e célból a lakására mentem, s arra kértem, tanulmányozza a székelyek életét és gondjait."
Ráduly Géza
Ráduly Géza 1921. december 15-én született Kézdiszentléleken. Ragyogó tehetség, kiváló emlékezőképességgel áldotta meg a Jóisten! — így jellemezték paptestvérei és rabtársai. Nyolc éven át gyalog járt be a kantai Római Katolikus Főgimnáziumba. A Gyulafehérvári Római Katolikus Főiskolán végezte teológiai tanulmányait. Kivételes tehetségét látva elöljárói a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemre küldték. A visszaemlékezések szerint Márton Áron püspök 1946-ban szentelte pappá. Előbb Gyergyószentmiklóson volt káplán, majd Gelencére helyezték. Gyergyószentmiklósi káplánsága idején, már 1951-ben letartóztatták. Szoboszlay Aladárt 1945-től, a gyulafehérvári teológiáról ismerte. Baráti viszony alakult ki közöttük. Szoboszlay Aladár először 1955 nyarán kereste fel Ráduly Gézát. "Egyetértettem egy ilyen párt létrehozásával, mivel elégedetlen voltam a jelenlegi rendszerrel, amely a materialista ideológián alapszik, és bizonyos jelenségeket egészen másként magyaráz, mint az egyház" — mondotta már az első kihallgatásán Ráduly Géza. 1955-ben Imecsfalván is találkozott Szoboszlay Aladárral Veres Imre helybeli plébános parókiáján. Szoboszlay Aladár azzal bízta meg, hogy új tagokat toborozzon. A beszervezésre Veres Imrét és az ozsdolai plébánost, Kosza Józsefet javasolta. Az utóbbiról megjegyezte, hogy a Securitate korábban egyszer már letartóztatta, mert kapcsolatban állt Pusztai Ferenccel és a Jeges "becenevű" szökevénnyel. Szoboszlay Aladár kérésére el is ment Ozsdolára Kosza Józsefhez, amikor azonban a szökevényeket szóba hozta, minden beszervezési kísérletet kategorikusan visszautasított. 1956 augusztusában Szoboszlay Aladárral közösen keresték fel Kosza József ozsdolai plébánost, de a beszervezési kísérlet ezúttal is eredménytelen maradt. Ráduly Gézát a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1958. május 30-án négy vádlott-társával együtt életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Temesváron, Aradon, Jilaván, Galacon, a brăilai Nagyszigeten, Luciu-Giurgeni-ben raboskodott. 1964-ben szabadult. Hét évig egy cellában volt a most 91 éves Ferencz Béla Ervin atyával, a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor jelenlegi főnökével. Kiszabadulása után azonnal templomjavításba kezdett, kanonoki rangfokozatban irodaigazgatóként dolgozott, majd Madéfalván és Tusnádon volt plébános. Többen hangoztatták: első lett volna a püspök után. 1985. január 29-én Tusnádon hunyt el, Jakab László szerint Madéfalván. Szoboszlay Aladár így folytatta 1957. november 30-i vallomását: "Ezt követően Ráduly Gézával Kosza József ozsdolai plébánoshoz mentünk, akit ezúttal be is mutatott. A parókián egy másik római katolikus pap is volt — azt hiszem, Vitályos vagy Balog Sztálinvárosból (Brassóból — T. Z.), aki a pihenőszabadságát töltötte ebben a községben. A pap távozása után Kosza Józseffel beszéltem a mi Keresztény Dolgozók Pártjának nevezett felforgató szervezetünkről, annak terveiről és programjáról. Kosza Józsefnek beszéltem arról, hogy egy román—magyar konföderáció létrehozását javasolom, és erről a Magyar NK-ban egy volt politikussal (dr. Schmidt Géza volt kisgazdapárti képviselővel — T. Z.) is egyeztettem, aki egyetértett ezzel a dologgal.
Kosza József
(...) Ugyanazon alkalommal Kosza Józsefnek még azt is mondtam: a párt ügyét megtárgyaltam Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspökkel. Ugyanakkor arról is beszéltem, hogy embereimmel egy kormányellenes tüntetést terveztem Sztálinvárosba, ebből a célból intézkedtem is, hogy ezzel a tüntetéssel kapcsolatosan megismerjem a hadsereg álláspontját. Érdeklődve Kosza Józseftől, hogy ehhez az akcióhoz vannak-e megbízható emberei, ő azt felelte: nincsenek, nem értve egyet az említett tüntetéssel, amelyről neki beszéltem. Megjegyzem, hogy a beszélgetések egy részén részt vett Ráduly Géza is." Szoboszlay Aladár az 1958. január 5-i kihallgatás során beismerte: "Azért, hogy erősítsem az erkölcsi tartást, és a felforgató szervezet tagjait a vállalt akcióra ösztönözzem, azt mondtam a fontosabb tagoknak — ahogyan azt az 1957. november 5-i kihallgatási jegyzőkönyvben nyilatkoztam —, hogy bevontam a szervezetbe Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspököt is, és ő teljes mértékben egyetértett az általam elmondottakkal, azzal, ami a szervezet programját és célját illeti." A római katolikus plébánosok megnyerése érdekében Szoboszlay Aladár alaposan csúsztatott. 1955. július közepén Gyulafehérváron valóban felkereste a börtönből nemrég kiszabadult Márton Áront, aki pontosan tudta: minden lépését, mondatát ellenőrzik, mindenhol lehallgatókészülékek, "poloskák" vannak. Szoboszlay Aladár kísérletet sem tett — nem is tehetett — Márton Áron úgynevezett beszervezésére. Mindezek ellenére — ez is bizonyítja Márton Áron mindenekfölötti tekintélyét, tételesen is megfogalmazva: Ő a huszadik század legnagyobb magyarja! — az erdélyi kérdés megoldásával kapcsolatos terveikről tőle vártak tanácsot, véleményt. Nemcsak Szoboszlay Aladár beszélt Márton Áronnak a Keresztény Dolgozók Pártjáról, a magyar—román konföderációról, a református dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, főgondnok is 15 oldalas "ENSZ-memorandum"-át hozzá vitte véleményezésre, Fodor Pál csíkszeredai mérnök, Márton Áron csíkszeredai iskolatársa a román—magyar lakosságcserére vonatkozó színes térképét is Erdély római katolikus püspökének adta át, hogy bólintson rá a tervezetére. A véres huszadik században két püspökünk tudta csak, a kompromisszumok kérdésében hol az ideális határ. A két püspök: Márton Áron és a református Ravasz László. Szoboszlay Aladár mindenkinél jobban tudta: ha konspirációs terveiben Márton Áronra hivatkozik, akkor az erdélyi római katolikus papság melléje áll. Kosza József ozsdolai plébános — Szoboszlay Aladár minden meggyőző képessége ellenére — rendkívül óvatos volt, és nem bízott a vendég pap állításaiban. Ennek komoly előzménye volt. A Csíkjenőfalván 1912. június 12-én született Kosza József plébános többször megjárta a Securitate börtöneit. 1953. szeptember 3-án Ozsdolán letartóztatták, majd a brassói börtönben tartották vizsgálati fogságban. Azzal vádolták, hogy a milícia és a Securitate alakulataival vívott harcban agyonlőtt Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes "szökevénnyel" kapcsolatot tartott fenn, élelmet juttatott el hozzájuk, sőt, meg is áldoztatta őket. Átvitték a marosvásárhelyi fegyházba, majd a brassói katonai törvényszék rendszer elleni szervezkedés vádjával egyévi fogházbüntetésre ítélte. 1954. július 1-jén szabadult. Később, a Szoboszlay-per tárgyalásán hiteles adatokkal bizonyította, hogy a "szökevényeket" nem szervezhette be, hiszen azok már régen halottak. Szoboszlay Aladár minden beszervezési kísérletét kategorikusan visszautasította. Gelencén felelősségre is vonta Ráduly Gézát: miért hozta a nyakára Szoboszlay Aladárt? Ennek ellenére Kosza József ozsdolai plébánost a feljelentés elmulasztásáért tíz évi fegyházbüntetésre ítélték.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mátyás igazsága
A honszeretet belülről fűtse az embert, ha kell, tegyen is érte, ám soha nem viszi túlzásba.
Az én családomban a március az elejétől a végéig ünnepekről szól. Lehetne ezt, persze, pusztán hazafias felérzésekkel is indokolni – nem is állna túl messze az igazságtól –, hiszen az első tavaszi hónap csupa-csupa ünnepekről, csupa-csupa tavaszokról szól. Kezdődik a sor, ugye, mindjárt nyolcadikán, amikor is jóérzésű emberként a nemzetközi nőnapot (vagy ahogy a pártállami időkben suba alatt mondtuk: a nemzetközi nőket) köszöntjük.
Majd kisvártatva elérkezik március idusa, de nem Caesar megölésének évfordulójára emlékezünk (lehetne akár azt is, mondjuk amolyan „világnapként”: a diktátorok megölésének nemzetközi ünnepe – hajh’ de aktuális volna ez mostanság, Istenem! – volnának is jelöltjeim), hanem az 1848-as szabadságharcot idézzük föl. Aztán szintúgy a pártállami időkben volt még magyar földön egy bizonyos március 21-e, de nem, dehogyis mint a tavasz első napja, hanem a világon a második proletárdiktatúráé, a dicstelen véget ért dicsőséges százharminchárom napé, azaz a tanácsköztársaságé (miként a sztálini „alaptörvényen” alapuló, számozásában is ezt őrző, jelenlegi magyar alkotmány, ez is tükörfordítás: tanács = szovjet).
De nem. Nálunk a március egyedülálló családi vonatkozással bír. Sőt, már elkezdődik két nappal korábban: feleségem nagyanyja 27-én, apósom 28-án született. Ez még ugyan nem az igazi, hanem a folytatás! Március 1-je édesapám, 2-a a feleségem születésnapja. Rögtön ezt követi 8-a: a családban hárman (édesapám, én, a nagyobbik fiam) voltunk-vagyunk Zoltánok; ezért hát, hogy ezen a napon nem a nőket ünnepeljük, hanem hagyjuk, hogy éppenséggel ők ünnepeljenek bennünket. (Az év további háromszázhatvannégy – szökőévben háromszázhatvanöt – napján amúgy is őkörülöttük forog a mi világunk, akkor tehát esztendőnként legalább egy nap jusson nekünk, Zoltánoknak is, és természetesen tőlük elsősorban.) Feleségem válasza erre a 10-e volt: az ő neve napja. A március 15-e az március 15-e, ezen nem változtatunk. Még akkor is viseltünk mindenkoron kokárdát, amikor ez valaminő ellenállásnak számított, nem hivalkodót, persze, hanem mindig is diszkrétet – az ember megmutatja a hazához fűződő érzéseit, ez magától értődő, de azért lehetőleg visszafogottan teszi: a honszeretet belülről fűtse az embert, ha kell, tegyen is érte, ám soha nem viszi túlzásba. (Már aki.) Voltak, akik ezen a napon megverették magukat: a pártállam számára elviselhetetlen volt, hogy egyesek képesek ünnepelni a magyar szabadságot. Elvégre szovjet csapatok állomásoztak az országban.
Így érkezünk el március 20-ához, a kisebbik fiam születésnapjához. Ehhez nem is kell kommentár, mint ahogy ahhoz sem, hogy jobb lesz a 21-ét gyorsan elfelejtenünk. Viszont elérkeztünk 25-éhez, anyósom névnapjához, hogy aztán 27-ével, az én születésnapommal zárjunk. Pompás sorozat, nemde? Bármennyire hihetetlen, még erre is föl tudom tenni a koronát (jut eszembe: a legenda – történetírás? – szerint II. Szilveszter pápa 1001. március 27-én küldte a Szent Koronát jó István királynak). Amikor 1962-ben először volt szerencsém láthatni Kolozsvárt a Mátyás-szülőházat, boldog izgatottsággal olvastam az emléktáblán, hogy ő is ezen a napon látta meg a napvilágot. Ami – mint utóbb mélységes sajnálatomra kiderült – súlyos történelmi tévedés (helyesen február 23-a); a táblát I. Ferencz József állíttatta 1887-ben a kincses városban tett látogatása után: négyszáz forintos adománnyal alapítványt tett, és ez a summa akkoriban tekintélyesnek volt mondható.
A gesztus nemes volt: a szabadságharcot leverő, az aradi tizenhármakat kivégeztető császár és király arra az elődjére emlékezett, aki a Himnusz szerint is megnyögette Bécsnek büszke várát. A történelmileg helytelen, de számomra mégis oly kedves nap megjelölése mindmáig megmaradt a táblán, nagyon helyesen, elvégre a hagyomány az hagyomány – de ha már annyi műemlék esetében sikerült hozzápiszkálni az eredeti felirathoz, elkelne tán egy helyreigazító táblácska. Ezt kívánná Mátyás igazsága.
Hát akkor ennyit március 15-éről...
Gyulay Zoltán , Új Magyar Szó (Bukarest)

Az üres szék
A napokban egy kis faluban jártam, három temploma van, s ma már száz lakosa sincs. Teleki Pálra gondoltam, az ésszerű telepítésre, s híres vörös térképére, amelyen a monarchia összeomlása előtti utolsó évtizednek, ahogy emlegetni szoktuk „a nagy béke korának” állapot-tükrében látható a magyarság kezdődő szórványosodása.
Teleki Pálra gondoltam, a bukovinai székelyek hazatelepítésére, s eszembe jutott az a fotókópia, amelyet közel harminc esztendeje vettem egy antikváriumban. Teleki Pál búcsúlevelének másolata volt, s hogy ott, abban a pusztuló faluban eszembe jutott, talán nem véletlen. Gondolhattam volna azokra a legendákra, amelyek a néhai miniszterelnök tragikus sorsa miatt kísértenek mind a mai napig.
Az egyik ilyen, mindegyre visszatérő, hogy a németek gyilkolták vagy gyilkoltatták meg. Hallottam azt is, hogy Churchill azt akarta, hogy a világháborút lezáró béketárgyalásokon legyen egy üres szék, ezzel jelezve, hogy nem felejtette el a világ Teleki kétségbeesett tettét. És van egy harmadik legenda is, amely szerint, a Kerepesi sírkert felé vonuló temetési menetet jugoszláv felségjelzésű bombázók virágkoszorúkkal szórták meg, s a szalagokon az állt, hogy „A jugoszláv néptől”.
Erre gondolhattam volna, de nekem, ott, valami más jutott eszembe.
Bizony, több mint hetven esztendeje már, hogy Magyarország és a korabeli Jugoszláv királyság örökbéke-szerződést kötött. És már annak is hetven esztendeje, hogy 1941. április harmadikának hajnalán a nemzet becsületét féltő miniszterelnök öngyilkos lett.
Hazaérve azon töprengtem, hogy mi történhetett volna másként, mi lett volna, ha...
Az az örökös magyar „mi történhetett volna, ha....”
A vörös térképet nézegettem, s az első és második bécsi döntés térképlapjait. Vajon hány magyar falu készül Teleki halála óta a mennybemenetelre? Vajon hány falu neve tűnik el véglegesen a XXI. században a magyar ugarról? És nemcsak a beolvadásra gondoltam, nemcsak arra, hogy helyünkben színtiszta roma falvak alakulnak ki a Kárpát-medencében, s ha már ezt az egyáltalán nem szívderítő folyamatot mérlegeltem, az egykére gondoltam, arra a nemzetet pusztító ragályra, amelyet minden korban illett az előző kormányokra, rendszerekre kenni.
Régi gondunk. Olyan régi, hogy dr. Antal Gábor püspök, már 1898-ban, képletesen szólva megkondítja a vészharangot a somogyi egykézésről írva, s még alig telik el egy emberöltő, az ormánysági lelkész, Kiss Géza 1937-ben számolgat is: „Évtizedek óta figyelem népem mindinkább gyorsuló ütemben halálba rohanását. Hetvenöt év, három egymást követő egyke-nemzedék azt jelenti, hogy minden száz ember helyett a harmadik egyke nemzedékben már csak 6,4 ember van. Mi ez? Végpusztulás.”
Kalotaszegről, az erdélyi Mezőségről ne is beszéljünk...
Teleki Pál kapcsán jutott mindez eszembe.
Hogy miért? A kérdésre egyszerű a válasz. Abban a pusztuló kis faluban eszembe jutott, hogy, az Aranyos Beszterce vidékéről írva, Orbán Balázs már az 1860-as években felveti a moldvai magyarság lakosságcserével történő hazatelepítésének gondolatatát, azt, ami aztán Teleki Pál sürgetésére, de nem az ő akarata szerint, a bukovinai székelyekkel, szerencsétlen módon meg is történik.
Vannak korai telepítések Bukovinából, még a monarchia idején (Székelykeve, Hertelendyfalva, Sándoregyháza a Bánságban, s Déva mellett Csernakeresztúr, hogy csak a jelentősebbeket említsem), de aztán a Molotov–Ribbentrop-paktum után elkezdődik Európában egy nagyobb vándoroltatás. Balti németek tömegei, s egy hozzánk közelebbi vidékről, Besszarábiából százezer német hazatelepítése folyik, amelyben még egy magyar dunai gőzös, az Erzsébet királyné is részt vesz. Úgy tűnik, a világháborúba lépésünk előtti napokban jön el az ideje, hogy több mint tízezer nemzettársunkról gondoskodjon Teleki Pál miniszterelnök kormánya, hogy hazatelepítse őket.
És hová? Kézenfekvő, hogy a bihari, szatmári Trianon után telepített román falvak lakosságcseréje lenne kézenfekvő terület, de vannak lázálmok a Hortobágyról is (alpesi vidékről a puszta?), s el is kezdődik a bukovinai falvak felszámolása, ám közbejön a tragédia.
Az a bizonyos áprilisi hajnal. Teleki öngyilkossága. És néhány nappal a tragédia előtt történik valami, amit nem lehet szó nélkül hagyni, a bukovinai székelyek iszonyatos tragédiájáról beszélve. Az 1940-es évnek, a második bécsi döntés mellett, talán utolsó meghatározó külpolitikai eseménye a december 12-én megkötött magyar–jugoszláv szerződés aláírása volt („Örök barátsági szerződés a Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság között”). Az örökös barátsági szerződés ratifikációs okmányainak kicserélésére Aleksander Cincár-Markovic jugoszláv külügyminiszter budapesti tartózkodása alatt, 1941. március elején került sor.
És átvonul Magyarországon a Jugoszláviát lerohanó német hadsereg, de ezt a Miniszterelnök már nem éri meg.
És megindulnak nyomukban a magyar csapatok is, visszafoglalni a Délvidéket.
És Teleki halála után a visszafoglalt Bácskába telepítik a bukovinai székelyeket. Kitelepített, elűzött szerbek lakóházait, földjeit kapják, hogy aztán alig három év után a honfoglalást rettegve átélő tízezernyi népcsoportot Tito partizánjai tizedeljék, s itt találják magukat a háború végén, menekültként, Magyarországon, újra csak egy másik idegen ajkú népcsoport, a földönfutóvá tett svábok házaiban.
Igen, eszembe jutott az az üresen hagyott szék. Ma, amikor kötelező számon kérni a múltat, arra gondolok, hogy valahol kell lennie egy virtuális tárgyalóteremben néhány széknek, amibe azokat kellene ültetni, akik kétszeresen földönfutóvá tették, merő „nemzetféltésből”, a bukovinai székelyeket. Hogy miért tartom iszonyatosan tragikusnak sorsukat? Mert lágerekben, fogolytáborokban, gulágokon az a remény éltethetett embereket, hogy egyszer majd hazatérnek. De Bukovinából áttelepítve, a Bácskából menekülve, számukra hol lehetett akkor a haza?
Teleki Pálra gondoltam, arra a miniszterelnökre, aki tudósként, emberként is példamutató lehet mindazoknak, akik a politikában a „foggal-körömmel hatalom” ellenében a becsület útját akarják járni.
Vári Attila
Egy rebellis szellem
Hatvanötödik születésnapján köszönthetjük Vári Attila írót, költőt (született 1946 márciusában, Sáromberkén). Írói felfutása a legendás második Forrás-nemzedék „hóna alatt” történt; Balla Zsófia mellett talán ő volt akkoriban – a múlt század hatvanas éveiben – a legfiatalabb berobbanó a(z erdélyi) magyar irodalomba. Virtuóz prózaíróként mutatkozott be, s az is maradt mind a mai napig, műveivel minduntalan meglepve s megdolgoztatva olvasóit.
A hetvenes évek végétől versekkel is jelentkezett, néhány megjelent verseskönyve ugyancsak valós irodalmi esemény volt. Figyelemre méltó dramaturgiai, irodalomszervezői, kultúrdiplomáciai munkássága is. Mindent összevetve: magyarságában is európai érzékenységű és felelősségű írónk megmaradt 65 évesen is ugyanannak a rebellis szellemnek, aminek első kötetében, A véges napban ígérkezett.
Főbb művei: A véges nap (novellák, 1967); Casanova – a zongora árverése és más történetek (novellák, 1972); Középkori villamosjegy (novellák, 1976); Változatok ütő és védekező hangszerekre (versek, 1978); A virágmadarak hajnalban lehullnak (regény, 1980); Lassított lónézés (novellák, 1985); Volt egyszer egy város (regény, 1986); Az elsodort babaház (versek, 1987); Holtak köve (regény, 1987); Kettőskereszt (versek, 1996); Cselédfarsang (regény, 2001); Sztálinvárosi idill (novellák, 2004); Vanília (regény, 2006); Históriás ének a rendszerváltásra (versek, 2006); Idegen ég (válogatott versek, 2006); Lepkeszárny (novellák, 2008). (csg)
Új Magyar Szó (Bukarest)

Négy székely megye (Új adatok a megyésítésről)
Ha ma leírjuk, ami a címben szerepel, sokan úgy vélhetik, csak amolyan elrugaszkodott követelés lehet, s a realitásokkal, a szóba jöhető lehetőségekkel nem számoló túlzás íze van a dolognak.
Holott a székelységnek közel évezreden át saját autonómiája és a 19. század végi magyar közigazgatási reformtól kezdve jó öt évtizeden át legalább négy megyéje volt Erdélyben, mi több, e szerkezet az első román impérium alatt is fennmaradt, és csak a tartományi rendszer idején módosult — egyértelműen e nép rovására. Jelen írásban azonban az 1968-as megyésítést új megvilágításba helyező mai kutatások kapcsán kívánjuk elővenni a témát. Forrásunk a Novák Csaba Zoltán által összeállított és magyarázott, a Pro Print Kiadónál idén megjelent Aranykorszak? A Ceauşescu rendszer magyarságpolitikája 1965—1974 című dokumentumgyűjtemény. Nagy vagy kis székely megyét?
A negyvenvalahány évvel ezelőtti, ún. megyésítésnek nagy irodalma van, jó két évtizedig főleg riporteri eszközökkel, visszaemlékezések segítségével próbálták sokan kipuhatolni azokat a mögöttes hatalmi viszonyokat, csoportérdekeket, melyek a Hargita és Kovászna megye megalakulása körüli ismert bonyodalmakhoz vezettek. Kevésbé világlott ki az eddigi beszámolókból, hogy az ún. "nagy székely" és a "kis székely megye" hívei közti nézetkülönbség mellett létezett egy másik terv is, a négy székely megye restaurálásának terve, melynek sorsát azonban a Ceauşescu és egyik fő riválisa, Alexandru Drăghici volt belügyminiszter közti hatalmi harc kimenetele pecsételte meg. A nagy székely megye létrehozásának tervét Fazekas János vetette fel, és a Ceauşescu körül csoportosulók olyannyira magukévá tették, hogy a szerzőséget is nekik tulajdonították. A nagy székely megye a valamikori Udvarhely és Csík megyénél többet foglalt volna magában, Gyergyótól le egészen Sepsiszentgyörgyig, illetve Kökösig összesen 7459 négyzetkilométert, azaz a történelmi Terra Siculorum szinte háromnegyedét 364 000 lakossal és 95 százalékos magyar többséggel. A terv megalkotásába belejátszottak nemzetiségi kedvezmények is, emiatt sokan támogatták. A kis székely megye terve már a déli végeket leszakította volna e testről, Szentgyörgy, valamint Kézdi rajont Brassónak rendelte volna alá.
Nem lehetett vitás, hogy a székely nemzeti érdeket melyik szolgálta jobban, innen a korabeli nézeteltérések ütközésének hevessége, a sok visszaemlékezésből sütő bátor állásfoglalás szenvedélyessége. Ezeknek is köszönhető, hogy a két rajont, bár végül leválasztották ugyan a nagy megye tervéről, de nem csapták a déli metropolishoz, hanem külön megyét alkottak belőlük a valamikori Háromszék alapjain, de új névvel. Innen kiindulva és e logikát követve persze akár az Udvarhely-Csík megye tervén is módosíthattak volna, no de erre nem került sor. Kevésbé ismert, hogy azért felvetődött. A figyelmet azonban akkor már a megyeszékhely kijelölése körüli bonyodalmak kötötték le, a két város konfliktusa fölülírt minden egyebet, és ennek kapcsán a rokonszenvet kereső pártfőtitkár salamoni pózokban tetszeleghetett, amikor engedett a csíkiaknak, de egyúttal municípiumi rangra emelte a székely történelmi anyaszék központját is.
Drăghici bírál
Ami a Drăghici-féle elképzelést illeti, az Aranykorszak? kötetben most közzétett dokumentumokból fény derül eddig nem ismert részletekre is. Előrebocsátjuk, hogy a volt sztálinista belügyminiszternek, az egyik potenciális Dej-örökösnek tekintett Drăghici-nek másod- és harmadfokú rokonai éltek a Székelyföldön, felesége ugyanis Czikó-lány volt, az ismert kommunista politikus, Czikó Nándor és Lőrincz nővére.
A döntő jelentőségű, bővített végrehajtó bizottsági ülésen 1967. december 30-án a most napvilágra került jegyzőkönyv tanúsága szerint olyan érdekes dolgok hangzottak el Drăghici szájából, melyeket érdemes felidézni. Drăghici többek közt megemlíti, hogy létezett egy korábbi, nem teljesült szándék, mely a teherautógyár számára pótalkatrész-termelést telepített volna Kézdivásárhelyre. Az IMASA végül a későbbiekben a megyeszékhelyre került, ha a korábbi szándék érvényesül, alighanem Kézdi jutott volna demográfiailag Sepsiszentgyörgy sorsára. Drăghici különben ellenezte a bodzavidéki községek Kézdi rajonhoz csatolását, kifogásolván a gyakorlatot, mely így kívánt "javítani" úgymond "a nemzetiségi összetételen". Drăghici úgy vélte, ha ipart telepítenek Sepsiszentgyörgyre, az ellensúlyozni fogja Brassó vonzását a térségre, és elejét veszi az elvándorlásnak. Bírálva az addigi nemzetiségi politika csupán "felszíni" sikereit és a pártkörökben uralkodó információhiányt, a tájékozatlanság példájaként elmesélte, hogyan jártak a pártfőtitkárral Csíkszentmártonban. Ceauşescu akkor beszédet mondott egy tömeggyűlésen, amit azonban, mivel nem fordítottak le, az emberek "nem értettek meg". "Én erről csak később értesültem. Kérdem én, miért nem szereztünk pontos információkat? Így semmi értelme annak, hogy beszélünk, és az emberek semmit sem értenek, aztán még voltak román népviseletbe öltözött leányok is, akikről kiderült, hogy egy mukkot sem tudnak románul."
Beígért iparosítás
Ami a színháziasságot, a "népgyűlések" megrendezését illeti, Alexandru Drăghici bizony ezek szerint nem látott a jövőbe! De alulmaradt a vitában is, mind az ún. kis székely megye, mind a nagy megye hívei elutasították érveit, elképzeléseit. Következő év áprilisában ki is zárták a vezetésből, s minden párttisztségétől megfosztották. Eltűnt a süllyesztőben, nem lehetett tudni semmit róla egész a rendszerváltásig, amikor egy esetleges felelősségre vonás elől felesége Budapestre menekítette az állítólag nagybeteg embert, ahol aztán elhunyt.
Érdemes itt még szemügyre venni azonban az érveket, melyekkel ledorongolták ellenfelei, azok ugyanis előrevetítenek sok későbbi fejleményt. Chivu Stoica például a jegyzőkönyvek tanúsága szerint azért ellenezte a négy megye tervét, mert arra támaszkodva az erdélyi magyarság több csoportja is hasonló közigazgatási kedvezményt kérhetett volna. (Márpedig a párt akkor ugye a korábbi Magyar Autonóm Tartományt felváltó Maros Magyar Autonóm Tartomány felszámolása után egy jogvédelmileg még gyengébb változatot akart épp létrehívni.) Bírálták Drăghici-et azért is, mert az addigi pártpolitikának rótta fel a Székelyföld iparosításának elmaradását. A nagy székely megye tervét Iosif Banc ellenezte, de az utána szólók helyeselték. Leonte Răutu még nemzetiségpolitikai pozitívumát is kiemelte, mely úgymond gyarapítani fogja az ország nemzetközi tekintélyét. Az ülésen egyetlen magyarként Fazekas János szólalt fel, mint tudjuk, a nagy székely megye védelmében többrendbeli gazdasági és kulturális érvet sorakoztatva fel. Két új javaslata úgy hangzott, hogy az Udvarhely-Csík elnevezés helyett adják a Hargita nevet az új közigazgatási egységnek, és annak központját Csíkszeredából költöztessék Udvarhelyre. A zárszóban Ceauşescu saját tábora elképzelését nyilvánította győztesnek, és iparfejlesztést ígért a Székelyföldnek.
Vidéki harcok jelentősége
1968. január 14-én hozták nyilvánosságra a reform tervezetét, s körülbelül egy hónapig a vártnál jóval hevesebb viták folytak róla. Valóságos mozgalom indult mind Csíkban, mind Háromszéken, mind Brassóban, de folyt a harc Bukarestben is a pró és kontra elképzelések hívei között. A KB-ban már eldöntött kérdés felülvizsgálatára pár érdekcsoport megpróbálta rávenni vidéki nyomás közvetítésével a pártvezetést, pl. manipulált tömeggyűlésekhez vagy zsaroláshoz folyamodva. E próbálkozásokkal szemben komoly ellenállás bontakozott ki. Nem kapott kellő publicitást eddig az, amit erről a kötet tartalmaz. Fazekas Jánoshoz sokan fordultak levélben, többek közt Sütő András is itteni látogatása után. Leveléből kiderül, a színház aligazgatója, Bákai Balázs elutasította ama pártbizottsági elvárás teljesítését, hogy a Brassóhoz tartozás mellett nyilatkozzék. Az uzoni szeszgyárban a pártaktivisták többször megismételtették a szavazást, hogy akaratukat keresztülerőszakolják. Kovásznai értelmiségiek kérik egy másik iratban, hogy Kommandót, Zágont, Papolcot, Borosnyót és Egerpatakot ne válasszák le a tervezett székely megyéről.
Több ehhez hasonló megmozdulás, állásfoglalás és a jól kitapintható néphangulat hatására a tervezet végül módosult, kompromisszumként egy második déli fekvésű kis megyét is engedélyeztek a Székelyföldön, amikor országos módosítás során az eredeti 35 megye számát 39-re emelték. Így lett az egyetlen nagy megyéből kettő.
Kovászna megye létrehozásában kétségtelenül nagy szerepet játszott a demokratikus közvéleménynek a diktatúra körülményei között szinte hihetetlen feltámadása, a nagyszámú, bátor színvallás, mellyel a kortársak az ellenfelek manipulációinak ellenálltak, és a székely szolidaritást meg tudták szervezni. A pártvezetés végső határozatát 1968. február 14-én a KB plenáris ülésén hozta meg, amikor — tömegtüntetések, sztrájk és a Bukarestbe utazott küldöttség érveinek hatására — Csíkszereda státusának kérdése is eldőlt, s a Nagy Nemzetgyűlés két nappal később már azt emelte törvényerőre.
B. Kovács András, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szembenézés a kommunista múlttal
A kommunizmus nem szűnt meg, csak privatizálták – Marius Oprea román történész megállapítása nemcsak Romániára, de a volt kommunista államok többségére érvényes, ez derült ki azon az egész napos brüsszeli közmeghallgatáson, amelyet Tőkés László kezdeményezett egy lett és egy szlovén kollégájával együtt.
Jól becsomagolva, ártatlannak tűnő cím mögé bújtatva: Mit tudnak az ifjú európaiak a totalitárius rendszerekről? – történészek, kutatók, politikusok, oktatási szakemberek elemezték a témát. Sandra Kalniete lett EP-képviselő többpontos, konkrét lépéseket tartalmazó programtervezetet is bemutatott, vázolta, mit kellene tennie Európának, hogy a szavakon túl is megtörténjék a múlt számadása. Ugyanott létrejött egy antikommunista platform, és Romániát érintően elhangzott, hogy hamarosan egy küldöttség keresi fel Traian Băsescu államelnököt, és felkérik, támogassa a kommunizmus perének megvalósítását.
Európának, az uniónak, az EP-nek ma sem akaródzik a kommunista múlttal való szembenézés, minden ezzel kapcsolatos kérdést igyekeznek szőnyeg alá seperni, az utódpártok a fasizmus rémtetteinek felelevenítésével próbálják bagatellizálni a kommunista diktatúrák emberek millióit elpusztító, megnyomorító tetteit. Sokak számára ma még az is kérdés: lehet-e, szabad-e elítélni a kommunizmust, totalitarista diktatúrának tekinthető-e, vagy csupán a sztálinizmus sorolható e kategóriába. Tőkés László EP-képviselői mandátuma kezdete óta harcol azért, hogy a nácizmus rémtettei mellett a kommunizmus bűneit is ismerjék el emberiség ellen elkövetett bűnként, no meg azért, hogy a deklaratív elítélésen túl sor kerüljön a bűnösök azonosítására, az áldozatok, utódaik kárpótlására.
Eltörölni a kettős mércét
Az igen tartalmas konferencia négy témakört dolgozott fel. Súlyt, rangot adott az eseménynek, hogy az indításnál jelen volt Joseph Daul néppárti frakcióelnök is. Tőkés László megnyitójában kiemelte, Európa egysége csak akkor válik valóra, ha megtörténik a múlt integrációja is, igen fontos, hogy a legfiatalabb nemzedékek megértsék, a közös múlt feldolgozása nélkül nem lesz közös jövőnk. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a totalitárius rezsimek megítélésében nem használhatunk kettős mércét aszerint, hogy milyen pártállású diktatúráról van szó. Észt, lett, litván, lengyel, bolgár rendszerváltó politikusok szólaltak fel, személyes történetek, családi tragédiák tükrében idézték fel az elnyomó rendszer pusztításait, visszatérő motívumként jelent meg: lehetővé kell tenni a hozzáférést a titkosszolgálatok archívumaihoz, nem elegendő a tankönyveket újraírni. A kommunista utódállamok többsége nemzetbiztonsági okok miatt nem hajlandó megnyitni archívumait, ki kell dolgozni azokat a törvénykezési és igazságszolgáltatási eszközöket, amelyek lehetőséget teremtenek a múlt ügyeinek és bűneinek jogi rendezésére. Ha nem ismerjük meg a totalitárius rendszerek pusztításait, nem tudjuk megakadályozni visszatérésüket, állandó veszély fenyegeti a pluralista demokráciát – köszönt vissza majd minden előadó szavaiból. Jarosław Leszek Wałęsa lengyel néppárti képviselő, a Béke-Nobel-díjas Lech Wałęsa volt lengyel államfő fia személyes, gyermekkori élményein keresztül világította meg a gyilkos rendszert, hogy miként vészelték át édesapja letartóztatását, azt, hogy hétéves kisgyerekként tanára fülön fogva ráncigálta ki a padjából, mert felírta füzetébe az otthon oly sokat hallott szolidaritás szót, s miként tudatosult benne a kifejezés valódi jelentése.
Áldozatok és elkövetők
A folytatásban konkrét esettanulmányokkal támasztották alá az addig főként elméleti síkon zajló értekezést. Sandra Kalniete lett EP-képviselő, volt külügyminiszter, a közmeghallgatás egyik kezdeményezője cselekvési tervet is vázolt: ebben szerepel a totalitárius rendszerek politikai és jogi elítélése, illetve a bűnösök felelősségre vonása. Kiemelte: az EU-nak ehhez biztosítania kell az anyagi forrásokat is. Sandra Kalniete nem véletlenül vált a kommunizmus ádáz ellenségévé, életét döntően befolyásolta a szovjet diktatúra, családját Szibériába hurcolták (ő maga is ott született), több rokonát megölték. A nyugati államoknak csak a nácizmus rémtetteit kellett elszenvedniük, ám Közép-Kelet Európában a fasiszta megszállást a kommunista terror követte, sokkal hosszabb ideig, súlyosabban befolyásolta a totalitarizmus az itteniek életét – hangsúlyozta. A bolgár Vaszil Kadrinov, a Hannah Arendt Center munkatársa azt vetette fel, hogy hazájában az egykori elnyomók, ügynökök egy része ma jelentős politikai, gazdasági pozíciót tölt be (Georgi Parvanov államfőt s jó pár diplomatát említett), míg az áldozatok többsége jelenleg is szegénységben él, semmilyen jogi vagy anyagi kárpótlást nem kapott.
Hasonló tapasztalatokról számolt be Marius Oprea, a romániai Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet volt vezetője, akit félreállítottak ugyan az általa életre hívott intézmény éléről, de régész-történészként folytatja az egykori áldozatok felkutatását. Hozzátartozók, családtagok, utódok keresik meg, a rendelkezésre álló adatokból kiindulva kutatják fel a titokban, eddig ismeretlen helyeken elhantolt maradványokat. Kivetített képekkel kísért, szenvedélyes előadása nagy hatást váltott ki: meglátása szerint azonosítani kell az egykori gyilkosokat, a bűnöket emberiségellenes cselekménynek nyilvánítani, az áldozatokat a rendszer nevében ölték meg, nem évülhetnek el a gyilkosságok. Az akkori elnyomók a mai rendszer tagjai, nem volt lehetőség elvágni a szálakat, a folytonosság létezik – mondotta. “Nem a kommunizmust kell elítélni, az lehetetlen, a bűnösöket kell bíróság elé állítani” – mondotta Marius Oprea.
Hankiss Ágnes fideszes EP-képviselő arról szólt, a múlt bűnei, bűnösei hogyan szivárogtak át a mába, Magyarország jelenét miként befolyásolják az orosz–MSZP-s összefonódások, gazdasági életére hogyan telepedett rá az orosz maffia.
Keveset tudnak a fiatalok a múltról
Az oktatással, tantervekkel, tankönyvekkel foglalkozó fejezetben szakemberek mutattak be jól bevált módszereket, interaktív németországi múzeumot, játékos internetes honlapot Szlovéniából, a Szibériai missziónak nevezett tanulmányi kirándulásokat Lettországból. A műemléknek nem kell feltétlenül hagyományos, statikus formája legyen, a fiatalokhoz a legeredményesebben saját nyelvükön szólhatnak – fejtették ki a szakemberek. Keveset tudnak a mai gyermekek a múltról Németországban, Svédországban, de Romániában is – derült ki a bemutatott kutatásokból. Raluca Grosescu, a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet kutatási igazgatója nemrég készült felmérést ismertetett, amelyből kitűnt, a mai 14–20 év közöttiek számára már történelem a kommunista diktatúra, többségük legfeljebb a jelen válság, korrupció tükrében ítéli azt el. Meghívottként volt jelen, de nyelvi akadályok miatt nem tartott előadást Dan Voinea katonai ügyész, aki 1989 decemberében Ceauşescuék perében is szerepet kapott, utóbb pedig az akkori áldozatok ügyészének szegődött, csapatával a temesvári, bukaresti, brassói, konstancai lövöldözések elkövetőit igyekezett azonosítani. Megkeseredett szélmalomharcához csatlakozott Doru Mărieş, az 1989. December 21. Szövetség elnöke, aki már több ízben tartott maratoni éhségsztrájkot, hogy kicsikarja a román hatalomból az igazságszolgáltatást. Ezernél többen haltak meg ’89 decemberében, ám a bűnösök nagy részének, néhány kirakatítélettől eltekintve, mai napig nem kellett számot adnia tetteiről. Mărieş szerint a romániai hatalom képviselői cinkosságot vállaltak az egykori tettesekkel, ez alól a jelenlegi sem kivétel, hisz Băsescu ugyan elítélte a kommunizmus bűntetteit, de Dan Voinea félreállítását nem akadályozta meg, a tényleges számonkérést nem tette lehetővé. Az igazságszolgáltatás nemcsak az idősek, de a fiatalok szemében is hitelét veszítette. Arra kérte az EP-képviselőket, legalább a meglévő dokumentumok átmentésében segédkezzenek, “Európa története nem lehet teljes ezeknek az országoknak a története nélkül, ehhez szükség van e dokumentumokra” – mondotta. A konferencia végén a harmadik kezdeményező, Milan Zver szlovén képviselő fogalmazta meg: a kommunizmusról szóló rendezvénysorozatot novemberben, a soros lengyel elnökség védnöksége alatt tovább kellene folytatni, amint a közmeghallgatás is bizonyította, szükség és igény is van arra, hogy ez a téma az európai uniós politikai diskurzus napirendjén maradjon, és a célkitűzések megvalósításában döntő előrelépés történjék. Nem egy példa igazolja, hogy a volt kommunista országokban lábra kapnak a letűnt diktatúrák iránti, múltat megszépítő nosztalgikus érzések.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)