Ahol az írott szó bölcsőre talált – A kolozsvári Minerva története és bibliográfiája (1920–1948)
A romániai magyarság kiemelkedő szellemi műhelyeként szolgált 1920 és 1948 között a Minerva Irodalmi és Nyomdaipari Műintézet, tankönyvek, irodalmi művek, folyóiratok kiadása fűződik a nevéhez. Itt jelent meg többek között az Erdélyi Szépmíves Céh legtöbb kötete és a világháború utáni első román lexikon, az 1000 oldalas Minerva Enciclopedia Română, folyóiratok közül pedig a Pásztortűz, a Jóbarát, az Erdélyi Helikon, később az Ellenzék, az Esti Lap és a Keleti Újság is. Közel harminc éven át, megalakulásától államosításáig követi nyomon a kiadó- és nyomdavállalat szerteágazó tevékenységét A kolozsvári Minerva története és bibliográfiája (1920–1948) című kötet, amelyet pénteken délután mutattak be a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében.
Kós Károlytól vett gondolattal – „Dolgozni kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk” – fűzte egybe a két Minerva történetét a kötet szaklektora és az előszó szerzője, Dávid Gyula. Az irodalomtörténész nem vehetett részt a könyvbemutatón, a könyvről írt és a bemutatóra eljuttatott méltatását Kerekes Edit, a Szabadság főszerkesztő-helyettese olvasta fel. Elhangzott: 1918 után ebből az akaratból jött létre a Minerva, a bevezető tanulmány szerzője, Tibori Szabó Zoltán pedig fáradságot nem ismerő forráskutatással fordította a tények nyelvére ezt az akarást.
A Minerva Irodalmi és Nyomdaipari Műintézet létrejötte kapcsán szó esett azokról a kisebbségi magyarokról, „akik felismerték, hogy a megmaradás nélkülözhetetlen tényezője a szellem, s a betűkből szavakká, mondatokká, könyvekké szerveződött szellem számára nélkülözhetetlen egy független, pontosabban a közösségtől függő, gazdaságilag is szilárd nyomda”. Felelős kiadók, szerkesztők, nyomdavezetők és nyomdászok áldozatos munkájával teljesedhetett ki az alapítók szándéka – abban a tekintetben is, hogy „az első kisebbségi korszak magyar tanulói legnagyobb részt a Minerva által kiadott, gondosan és egységes koncepció szerint szerkesztett, színvonalas tartalmú tankönyvekből szerezték meg »az élethez« szükséges tudást”, jellemezte Dávid Gyula.
Utalt továbbá arra is, hogy a könyv bibliográfiai részében tételekre lebontva, statisztikákba foglalva található meg mindaz, ami a Minervát jelentette 1919 és 1948 között – a 2832 tételt tartalmazó bibliográfia összeállítása Újvári Mária pontos, körültekintő munkáját dicséri, aki 2010 óta vezeti a Minerva Archívumot.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Hazája: Székelyföld (Ferenczes István költővel a „ráfordított” emberöltőnyi időről)
Egy életút kanyarjai a forradalom csíkszeredai költőjétől a sikertörténetnek számító Székelyföld folyóirat alapítójáig: beszélgetés Ferenczes Istvánnal illúziókról, újrakezdésekről és Arghezi székely édesanyjáról.
– A december minden bizonnyal nemcsak az adventet és a karácsonyt jelenti önnek. Kevés embernek adatik meg ugyanis, hogy forradalmi tömeg előtt olvassa fel egy versét… – Sőt, december még az ismert tényeken túl is tele van számomra fontos eseményekkel. Karácsony másodnapján születtem, de – máig is tisztázatlan körülmények között – csak január elsejére anyakönyvezték a születésemet. Talán a háborús idők, a jövetelemet köszöntő mulatások miatt, ez már nem derül ki soha, mert amíg még megkérdezhettem volna, nem tartottam fontosnak, aztán meg már nem volt, kitől kérdezni. 1989 decemberének előzményeiről annyit, hogy én lelkileg már készülődtem a várt-remélt változásokra, éreztem a levegőben, hogy valaminek történnie kell, omlik Kelet-Európa. Egy évvel előtte írtam egy verset – nem is túl sikerültet – A diktatúra közhelyei címmel. Igazából nem is volt készen, de az első változat indigóval sokszorosított néhány példányát odaadtam az ismerőseimnek. Részben el is felejtettem az egészet, míg 1989. december 22-én déltájban el nem terjedt a hír, hogy elrepült a diktátor. Vettem néhány, még a halottak napjáról megmaradt gyertyát, lementem Csíkszereda főterére, s ott kezdtem meggyújtani a gyertyákat. Szivárogtak, majd gyülekeztek az emberek is, egyszer csak egy Trabant tetején találtam magam, valaki pedig a kezembe nyomta a vers immár egy kézzel írott változatát. Felolvastam a verset, a tömeg pedig bevitt a hátán a Fehér Házba.
– Így lesz valakiből „népvezér”?
– A jelek szerint így is lehet, de én sohasem akartam az lenni. Az azt követő három napra és éjszakára igazából nem is emlékszem, annyira tömény volt minden. Azt tudom, hogy este kiküldtek a Hargita szerkesztőségébe, hogy csináljunk új lapot a régi főszerkesztővel, Albert Antallal, abban a lapszámban meg is jelent a vers. Tele hibákkal. Még vagy háromszor a megyeháza erkélyéről felolvastam, melléje mondtuk a miatyánkot, nem tagadom, életem egyik felemelő élménye marad. Talán azért is, mert akkor hirtelen elhittük: más, jobb világ vár ránk. De ezzel az illúzióval hamar leszámoltam, miután már 1990 januárjának első napjaiban kézhez kaptam a Har–Kov-ügyet elindító feljelentést a térségben zajló „irredentizmusról”.
– Ezzel együtt elkerülhetetlen volt a közéleti-politikai szerepvállalás, ha aránylag rövid időre is?
– Akkor ez nem így merült fel. Másnap, december 23-án megalakítottuk az RMDSZ csíki szervezetét, ha nem is pontosan ezen a néven. Gyűlés gyűlés hátán, jöttünk-mentünk, szinte egybefolyik az az időszak. ’95-ig cipeltem tisztességesen az RMDSZ zongoráját, közben kiderült, hogy nem épp ilyen lovat akartam, de mindig tudtam, hogy nem akarok politikus lenni, a különböző bukaresti tisztségekre, szerepvállalásokra való jelölésemet is következetesen visszautasítottam. Ma is azt mondom: jól tettem. Ha belegondolok, hogy most is Bukarestbe kellene mászkálni, a hideg is kiráz. A főszerkesztőséget persze nem ide sorolom, az szakmai kihívás volt.
– Milyen mértékben fokozták az írói-költői termékenységet a „forradalmi” idők?
– A megjelent kötetek számából kiindulva termékenynek tekinthetők. Én mindig akkor tudtam írni, amikor bajaim voltak, amikor a legnehezebb volt. Persze hogy elhangzottak ’89 decembere után olyan kijelentések, miszerint az írók-költők szerepe megváltozott, többé nem kell politikával, közélettel foglalkozniuk, paradigmaváltás következik. De hát hamar bebizonyosodott, hogy változatlanul ugyanazok a dolgok égetik a bőrünket. Megírtam a Maniu-gárdistás könyvemet, az Ordasok tépte tájon című riportnovellás kötetemet... És közben verseket is, természetesen.
– Ezeket szülte az a periódus. Milyen tervek maradtak a vajúdás állapotában?
– Ó, nekem mindig rengeteg tervem volt, de nem szerettem beszélni róluk, mert ha kezdtem kibeszélni őket, holtbiztos, hogy nem írtam meg, elillant minden. Aminek meg kellett, megszületett. Azt vallom: nem kell mindenáron írni, csakis arról, ami igazán fontos.
– Közösségi emberként természetesen nemcsak politikusi szerepkörben lehet megnyilvánulni, írásaiban például igen erőteljesen elkötelezett Székelyföld iránt. Van ennek a kötődésnek valamiféle különleges eredettörténete?
– Ez az idő arra is jó volt, hogy rájöjjek egy fontos dologra. Még a 80-as években írtam egy verset ezzel a refrénnel: nincs hazám, nincs hazám. Aztán rájöttem, hogy ez hülyeség – még akkor is, ha akkor úgy éreztem –, mert nekem van hazám: Székelyföld. Ha szűkítünk, akkor Csíkország. Ha még inkább, Pálfalva. Nagyon kötődöm ide, soha nem is akartam elmenni. Talán fellengzős az állítás, de ez az én népem. Apám építő ember volt, aki a közösségnek dolgozott, templomot, kultúrházakat épített, bár sokszor ráfizetett, tőle tanultam, hogy az ember próbálja azt a rövid emberöltőnyi időt jó ügyekre fordítani.
– Almaként meglehetősen messze került ettől a fától, de nemcsak építőmester nem lett, a biológusi pályától is hamar és élesen elkanyarodott.
– Valóban volt egy-két pályamódosítás az életemben. Biológusnak készültem, élt bennem egyfajta illúzió, hogy majd kutatóintézetben, mikroszkóp mellett vizsgálom az élővilág csodáit. De már az egyetem felénél eldöntöttem, hogy az írásnak szentelem magam. Az az érzés uralkodott el rajtam: többet tudok használni a közösségnek, ha valamennyire képes leszek megírni, ami nekem fáj, ha kimondhatok olyan dolgokat, amelyeket más nem tud. E pályamódosítás a megyésítés után kapott hivatali megerősítést, amikor a Hargita újságírója lettem. Nagyon szerettem terepre járni, emberekkel beszélgetni, gyakorlatilag a teljes Székelyföldet alkalmam adódott bejárni.
– Biológusi előképzettsége sűrűn felbukkan a verseiben. Tudatos elemeknek tekinthetjük ezeket a botanikai utalásokat, vagy mindössze érdekes véletlenek?
– Teljesen véletlennek aligha, hiszen annak idején négy-ötezer növény nevét tudtam. A mesterséget persze azóta elfelejtettem, e tudásnak talán tíz százaléka maradt meg. Olyan jellegű tudás ez, amely immár a génjeimben működik, akár a balladák, a népköltészet, eggyé sűrűsödik azzal, amit nagyanyámtól, a falubeli emberektől örököltem.
– Újságírói előélet nélkül viszont aligha született volna meg a nagy érdeklődést fakasztó Arghezi-kutatása, amely a román költő anyai ági székely származását igazolja.
– Kétségtelenül így van, hiszen újságírói eszközökkel készült. Eleve nem irodalomelméleti és történészi megközelítésre készültem, dokumentarista munkát végeztem. A történet elején az áll, hogy egy ideje hosszabb családi dokumentumregényen bütykölök, ennek kapcsán pedig kiderült, hogy apám 1932–1938 között építésvezetőként a királyi palotán is dolgozott Bukarestben. Ennek kapcsán óhatatlanul eljutottam a Bukarestben szolgáló székely cselédek, főleg lányok sorsához. Így, no meg részben Kányádi Sándor ösztökélésére kezdtem el foglalkozni Tudor Arghezi édesanyjának történetével. Ez a munkám néhány napja immár dokumentumokkal kiegészített könyv formájában is megjelent. A Székelyföld című folyóirat decemberi számában pedig már annak is utánanéztem, vannak-e nyomai Arghezi költészetében a székely anyára, rokonságra való utalásoknak. És vannak.
– Honnan kezdődik, merre tart a készülő családi dokumentumregény?
– Az apám halálával kezdődik, de időben a madéfalvi veszedelemig is visszakanyarodom, odáig vezetem vissza a család eredetét. A történet a család, a falu, a közösség története, amelynek egy-egy könyvnyi fejezetét közel egy évig írom. Öt megírt fejezetnél tartok, korban valahol a múlt század ötvenes éveinél, az ötvenhatos eseményeknél, szerzetes nagybátyáimnál. Rendkívüli emberek voltak, egyiküket tizenöt évre ítélték a Fodor-perben.
– Székelyföld kulturális térképét legutóbb épp az a megyésítés rajzolta át erőteljesen, amelynek ön is köszönheti pályaváltásának intézményesítését. Az elmúlt negyedszázad milyen új „domborzati formákat” rajzolt erre a térképre?
– Ma már nyugodtan kijelenthetjük, 1968 is jó nagy átverés volt, azoknak az éveknek a reformjai a teljes hazai magyar társadalommal elhitették, hogy létezik az „emberarcú” rendszer. A kor kulturális pezsgése azonban nem más, mint a Trianon utáni történetünk egyik jellemző mozzanata: fellendülések, rombolások, majd újrakezdések sorozata. Tornyot építünk, amely rendre leomlik reggelre. Ez adja a kisebbségi lét katarzisát, szépségét is.
– A világháló által háttérbe szorított, alulfinanszírozástól nyögő kiadói világban mi magyarázza ennek a lapnak a sikerét?
– Mindenekelőtt talán az, hogy az erdélyi környezetegyüttest felmérve úgy döntöttünk, nem újabb irodalmi lapot kell csinálni, hanem egyfajta multidiszciplináris kiadványt néprajzzal, történelemmel, szociológiával – és irodalommal is. És talán azért sem süllyedtünk el a provincializmusban, mert – és ez volt életem egyik legjobb döntése – eleve az 1990-es években kirajzó fiatalokkal kezdtem dolgozni. Ha meg valamin változtatni kell, az legfeljebb a virtuális térben való helyfoglalás lehet, a lap internetes változatának fejlesztése.
Ferenczes István
Költő, író, újságíró. Csíkpálfalván született 1945. január elsején (valójában 1944. december 26-án). Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, a középiskolát a bánsági Lugoson, miután kulák származása miatt nem vették fel egyetlen székelyföldi középiskolába sem. A főiskolát Kolozsváron végezte biológia szakon 1967-ben, utána egy éven át a szülőfalujában tanított. Az 1968-as megyésítéskor a frissen alakult megyei napilap, a Hargita újságírójaként dolgozott, ahonnan 1975-ben politikai okokból eltávolították, 1979-ig szakirányító volt az Agronómusházban. 1979-ben visszakerült a sajtóba. Egyik alapítója volt a csíki RMDSZ-nek. A Hargita megyei művelődési felügyelőség főtanácsosának nevezte ki 1990-ben Andrei Pleşu művelődési miniszter, 1992 és 1996 között szabadúszóként élt, 1996-tól a Hargita Megyei Tanácsnál elnöki tanácsadó lett. 1997-től megalapította a Székelyföld című kulturális folyóiratot, a Hargita Kiadóhivatalt, amelynek 2010-es nyugdíjazásáig főszerkesztője, illetve igazgatója volt. Több mint 20 könyve jelent meg, főleg verseskötetek, de értékes kordokumentumokat tartalmazó publicisztikai és riportkötetek is. Legfontosabb művei – verseskötetek: Nyári vándorlások (1972); Utolsó kenyér (1978); Ki virággal megveretett (1984); Mikor Csíkban járt a török (1986); Megőszülsz, mint a fenyvesek (1987); Indián a Hargitán (1989); Hull a hó örök vadászmezőkre (1992); Félidő, félpokol (1995); Pepita hangya (1998); Didergés (2000); Sekler songs (2000); Bacchatio Transsylvanica (Szépírás Kiadó, 2002); Mineralnaja pesznya (2004); Amor mistica (2011). Publicisztika- és riportkötetek: Gyásztól gyászig (1994); Székely apokalipszis (Csíkszereda, 1994); Ordasok tépte tájon (1997). Díjak, elismerések: Látó-nívódíj (1993); Szabó Zoltán-díj (1994); Különdíj a Székely apokalipszis c. riportsorozatért (1995); József Attila-díj (2001); Balassi Bálint-emlékkard (2005); Arany János-díj (2012); Magyarország Babérkoszorúja díj (2015).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Baráti ünneplés sok kedves könyvvel
– Százfelé mutatnak útjaink, ünnepeinket is az ezerféle érdek és kötelezettség korlátai közé kell szorítanunk. Vége a ráérős világnak. Ezért aztán nem minden barátunk lehetett ott karácsony másodnapján a hetvenéves Baróthy Ádám és a hatvanöt éves Hadnagy József köszöntésén a marosvásárhelyi várban, Kedei Zoltán tetőtéri új műtermében – válaszolja kérdésemre Bölöni Domokos, aki ezúton is köszöni a művésznek a lehetőséget. – De akik el tudtak jönni, nem bánták meg, mert az ünnepeltek, valamint az Istvánok és Jánosok koccintásos köszöntésén túl voltaképpen könyves találkozássá nemesedett az együttlét. Baróthy Ádám Reményik Sándorról készült rajzából csak keveseknek jutott, de néhányan láthatták a Reményik alapította Pásztortűz című kolozsvári folyóirat néhány régi példányát, amelyekkel megajándékozott a szobrászművész.
Az igazi ajándék azonban Székely Ferenc frissen megjelent beszélgető-könyve volt (Égbe nyúló kapaszkodó. Születésnapi beszélgetések. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2015). Sorrendben a harmadik ilyen munkája a szerzőnek, akit immár nyugdíjas könyvtárosként is külön köszönthetünk. Interjúalanyai: Ablonczy László, Baróthy Ádám, Csávossy György, Cseke Péter, Gál Éva Emese, Hadnagy József, Kapui Ágota, Kocsis István, Köntös- Szabó Zoltán, Tar Károly.
Székely Ferenc Kolozsvár felől, a Mezőségen át ért Marosvásárhelyre, hogy a két megjelent beszélgetőtársnak, Baróthy Ádámnak és a Debrecenből érkezett Hadnagy Józsefnek "még azon melegében", akár a karácsonyi kalácsot, átnyújthassa a könyvet.
– Ilyenkor, a két ünnep között élmény találkozni azokkal, akik valamiképpen részei voltak a napjainknak. Nem a rokonságra gondolok ezúttal, hanem a barátokra, munkatársakra, jelesen a toll embereire.
– Igen, írókra, költőkre, újságírókra, szerkesztőkre. Ha mód van rá, nem jövünk üres kézzel. Akinek friss kötete van, siet dedikálni a barátainak. Magam így juthattam pár új könyvhöz, kiadványhoz. Hadd említsem a címére nézve talán furcsa, ám annál sokatmondóbb riportkötetet: Nem magyarul magyarok. Riporttábor Óradnán és Randaborbereken, MÚRE 2015, szerzői: Ambrus Attila, Ambrus Melinda, Antal Erika, Bögözi Attila, Deák Gyöngyi, Farkas-Ráduly Melinda, Gáspár Melinda, Gáspár Sándor, Kovács Péter, Maksay Magdolna, Moldován Zenkő, Prózsa Lilla- Zsuzsanna, Rácz Éva, Sarány István, Sarány Orsolya, Szekeres Attila, Szucher Ervin, Vadas Henrietta. Köszönöm Gáspár Sándornak a kedvességét és a szép dedikációt.
Baricz Lajosnak nemrég írtam a Különös karácsony című könyvéről. De ez idáig nem ismertem a zenét szerző Simon Kinga kántornő jegyezte szép képes-kottás kiadványt (Baricz Lajos megzenésített versei. A 20 éves Jubilate és a 10 éves Szent Cecília együttes ünnepi kiadványa, Marosszentgyörgy, 2014, CD- vel). Baricz Lajos hozott az általa szerkesztett Harangszó című Kolping-újság karácsonyi számából is azoknak, akiket még ott talált. (Hivatali kötelezettségei ellenére is bejött egy szeretetteljes kézfogásra.)
A Nagykenden élő Fülöp Kálmánnak is most jelent meg a harmadik verseskönyve: Harmatcsepp a fény porában (Kreatív Kiadó, Marosvásárhely, 2015, a borítón Kedei Zoltán munkája). A szerző nem lehetett közöttünk, de családja segítségével eljuttatott egy-két példányt, mutatóba.
Székely Ferenc nem felejtette otthon az Erdőszentgyörgyi Figyelő ünnepi számát sem, benne számos érdekes írás mellett egy-két marosvásárhelyi vonatkozású szöveggel (Kedeiről, Hadnagyról).
Ráduly János gyengélkedett, mégis gondoskodott némi angyalfiáról: mindjárt három friss könyvet küldött, dedikálva. Az első: Makfalva két régi rovásemléke, a második: Sorok Erdőszentgyörgy régmúltjáról, a harmadik pedig: Jajkiáltások a fehér papíron (1989. július 24 – augusztus 23.) A szerző száz könyvének jegyzéke (1974 – 2015). Mindhárom könyv a marosvásárhelyi Garabontzia Kiadónál jelent meg, 2015-ös évjelzettel. Stílszerűen ez utóbbi Ráduly János századik munkája. Beszédes a címe!...
A házigazda művész ajándéka sem maradt el, azoknak, akik még nem részesültek volna a Szivárvány kapuja (Pinokkió-rajzok, Juventus, Marosvásárhely, 2015) című képes-verses könyvecskéből.
– Hangulatos "évzárónk" volt, fejezi be a rövid számvetést Bölöni Domokos. – Barátaink sikereinek jó együtt örülnünk. Nem szeretem a közhelyeket, de itt most még hozzáteszem: az öröm forrása pedig a kölcsönös tisztelet és a szeretet.
Doszlop Imre Lídia Naómi. Népújság (Marosvásárhely)

Egy nemzedék (?) vesszőfuttatása 
Székely Ferenc interjúkötete
Immár negyedik fejezethez ért Székely Ferenc abban a „makacs” vállalkozásban, melyet pár éve kezdett el: életút-beszélgetést készíteni kerek évfordulós alkotókkal a Kárpát-medence egész területéről. Ebbe a kötetbe tíz beszélgetés került.
A megszólaltatottak legfiatalabbika hatvanéves, legidősebbike kilencven. Végeredményben nem egy generációról van szó, hanem legalábbis kettőről, ráadásul, mint tudjuk, az alkotók általában nem szeretik, ha nemzedékekbe „szuszakoljuk” őket, s akként emlegetjük. A kötet interjúit végigolvasva azonban kiderül, hogy egyvalami nagyon összeköti őket – és ez természetesen nem esztétikai, művészetszemléleti természetű: a kor, amelyben éltek. A kommunista diktatúra. Interjúkról lévén szó, egyéni életutak kerülnek előtérbe, ugyanakkor a beszélgetések úgy is összeolvashatóak, mint e korszak dokumentumai. Így hát egységes egészet alkotnak. Folytatják, kiegészítik egymást, párbeszédbe kerülnek. Mindegyik megszólaltatott alkotó életében cezúraként van jelen az átkosként emlegetett kor, bizonyos értelemben mindegyikük sorsát, karrierjét befolyásolta: egyikét azért, mert félrelökte, másikét, mert külföldre sodorta, harmadikét, mert… Azt is láthatjuk, hogy az ekkor átéltek gyakorta olyan traumákat okoztak, melyeken túl lenni, melyeket feldolgozni tökéletesen sosem lehet(ett). Ami fájdalmasan megdöbbentő: egy letűnt korról emlékeznek az interjúalanyok, gyakorta azzal a tudattal, hogy ők maguk is ama letűnt kor részei, vagyis a mában csak relikviák. Majd mindegyik beszélgetésben előhozódik, hogy hiányzik a társadalmi megbecsülés, hogy az újabb kéziratokra nem találnak kiadókat, hogy… Eme interjúkötet egyik tanulsága, (bár talán nem új dolog…), hogy nem becsüljük eléggé (humán) értelmiségeinket. Visszatérő motívum az is, hogy a pálya delén még „futott a vonat”, aztán az új időknek új szelei vakvágányra sodorták. Érdekes, hogy az efféle megállapítások ellenére sem beszélhetünk frusztrációról, hisz ezek az összegzések nem szemrehányóak, inkább nyugodt-beletörődőek.  Egész eddig úgy beszéltem e kötetről, mint egy korszak lenyomatáról. Mégis, az egyéni különbségekre is ki kell térnünk, hisz alkotókról van szó, mással össze nem téveszthető egyéniségekről (a kötetben ábécérendben jelennek meg az interjúk). Ha a téma visszatérő is, a megszólalás, a stílus mindig más: van, akié lírai-rezignált, van, akié (ön)ironikus, van, aki kerek történeteket mesél, epikus részletességgel, van, aki az érzelmei felől közelíti meg a múltat, és olyan is, aki elvonatkoztat, leszűr, teoretizál. Így mindegyik interjú más, visszaadja az egyes szerzők habitusát. Ami még közös: a múlttal való szembenézés kegyetlen őszintesége. Hatvanon túl már tudja az ember, hogy mennyit ér és hol a helye. Ennek nyugodtsága hatja át a beszélgetéseket. Már nincs takargatni- vagy megszépíteni való, már nem szükség óvatoskodni a megnyilatkozásokban, nem kell „helyezkedni”. Ez olykor meglepően nyers kijelentéseket eredményez.  A kérdező, Székely Ferenc jól irányítja a beszélgetések menetét. A teljes pályaívek körüljárására törekszik, többnyire kronologikusan haladva, ez némi sematikusságot is ad a beszélgetéseknek, de a válaszadók szeszélye, az emlékezés csapongó volta s az ebből fakadó vargabetűk elég „szövevényessé” teszik ahhoz, hogy az olvasó számára ne tűnhessenek kiszámíthatónak. Székely Ferenc nem titkolt szándéka az is, hogy az interjúk életrajzi dokumentumként is megállják helyüket, ezért hát a beszélgetésekbe ágyazva olyan tényszerű adatok is megjelennek, mint elvégzett tanulmányok, kiadott művek, díjak stb. Mintha csak a későbbi lexikonszerkesztők, wikipédiások munkáját akarná megkönnyíteni.  Ez az interjúkötet kortünet, kórtünet, valamint lehetőség egy kérdés felvetésére, s tán megválaszolására is: Mi lehet egy élet sommája? Döbbenetes olvasmány azok számára is (vagy elsősorban azok számára), akik a hatvanra (vagy ne adj’ isten, a kilencvenre) mint valami távoli ködbe vesző csúcsra (avagy kénköves gödörre) gondolnak.
ZSIDÓ FERENC
Interjúk: Ablonczy László, Baróthi Ádám, Csávossy György, Cseke Péter, Gál Éva Emese, Hadnagy József, Kapui Ágota, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Tar Károly. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Minőség, érték és hagyomány a BMC tárlatán
– Kétségtelen, hogy minden kiállításmegnyitó ünnep: a résztvevőknek, az alkotóknak, s ünnep a közönségnek is.
A mostani alkalom viszont ennél is több, hiszen ötödszörre jelentkezünk a Minervában, amely időközben második otthonunkká vált – hangsúlyozta Németh Júlia műkritikus, a Barabás Miklós Céh (BMC) alelnöke csütörtökön délután a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében. Köszönetet mondott Tibori Szabó Zoltánnak, az egyesület elnökének, amiért ezúttal is befogadták a céh kolozsvári csoportjának hagyományos értékfelmérő tárlatát, majd emlékeztetett: tavaly ünnepelték Farkas utcai székházuk megnyitásának tizedik évfordulóját. A patinás műemlék épületben sok egyéni és kamarakiállítást szerveztek az évek során, ám a társaság közben számbelileg megszaporodott, jól jött, hogy a Jókai utcai kiállítótérben helyet kínáltak nekik. A házigazda, Tibori Szabó Zoltán reményét fejezte ki, hogy lesz folytatása a hagyománynak, és a magyar kultúra napja környékén még sokszor vendégül láthatjuk a művészeket.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Dr. Úry Előd kapta a Korunk Kulcsát
Mecénási tevékenysége elismeréseként dr. Úry Előd fogorvos, a Soproni Erdélyi Kör elnöke vehette át a Korunk éves díját, a Korunk Kulcsát tegnap este a Minerva Művelődési Egyesület székházában, a folyóirat alapításának 90. évfordulójára szervezett ünnepségen.
Kántor Lajos, a Korunk Baráti Társaság elnöke felidézte, hogy Úry Előd 1990 márciusában telepedett át családjával Magyarországra, ugyanakkor arra is utalt, hogy ő az első orvos, aki a 2004 óta évente átadott elismerést megkapja. Az est folyamán Tibori Szabó Zoltán, a Minerva elnöke és Kovács Kiss Gyöngy, a Korunk főszerkesztője elevenítette fel a folyóirat történetének fontosabb mozzanatait, Albert Csilla, Bogdán Zsolt, Dimény Áron és Györgyjakab Enikő színművészek előadásában pedig az elmúlt 90 év terméséből hangzottak el szövegek. A zenei pillanatokról a Concordia vonósnégyes gondoskodott, amelynek tagjai Orbán György Öt madrigálját tolmácsolták.
F. Zs. Szabadság (Kolozsvár)

Korunk 90 – híd az egyetemes és erdélyi magyar kultúra között
A jövőhöz, fiaihoz, unokáihoz, az új nemzedékekhez, valamint az olvasáshoz, az erdélyi magyar kultúra megismeréséhez, terjesztéséhez és támogatásához vezető kulcsnak nevezte dr. Úry Előd fogorvos a Korunk elismerését, amelyet hétfőn este vehetett át Kovács Kiss Gyöngy főszerkesztőtől és Kántor Lajostól, a Korunk Baráti Társaság elnökétől. A Korunk Kulcsát a Minerva Művelődési Egyesület székházában, a folyóirat 90. születésnapjára szervezett ünnepségen adták át; az est folyamán színművészek előadásában hallgathattunk meg olyan szövegeket, amelyek az évek során megjelentek a Korunkban.
Az egybegyűlteket Tibori Szabó Zoltán, a Minerva elnöke köszöntötte, aki az egyesület és a Szabadság, valamint a Korunk között ápolt jó viszony mellett az 1926-ban alapított folyóirat történetének néhány fontos mozzanatát is felelevenítette. Mint mondta, Dienes László azzal a szándékkal indította útjára a Korunkot, hogy az kritikai, baloldali, európai kitekintésű lap legyen, amely bemutatja és elgondolkodik a marxista filozófián és annak kritikáján. Termékeny 14 év után, 1940 augusztusában tiltották be a magyar hatóságok, majd 1957 februárjától ismét megjelenhetett – „az akkori főszerkesztő, Gáll Ernő, aki szintén baloldali gondolkodónk volt, Balogh Edgár részvételével, a szerkesztőség tagjainak hozzájárulásával folytatta ezt a baloldali, kritikai hangvételű, társadalomtudományi jellegű folyóiratot”. Gáll Ernő fokozatosan teret biztosított a haladó polgári elemeknek is, többek között Mikó Imre, László Dezső és Venczel József közölt a lap hasábjain, amely egyre inkább hozzájárult a különböző nézőpontok közötti párbeszéd megteremtéséhez. – 1990 után, Kántor Lajos vezetésével is folytatta ezt a fajta párbeszédet, megkerülhetetlen az a munka és teljesítmény, amit a Korunk az elmúlt negyedszázadban letett az erdélyi magyarság asztalára. Színvonalas folyóirat, amelyre büszkék lehetünk – hangsúlyozta Tibori.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Fiatal művészek kiállítása a Minerva Galériában
Tripon Rául, Lőrincz Jonatán és Gábor Barna kiállítása nyílt meg csütörtök este a Minerva-ház alagsori galériájában.
A három fiatal kiállítóművész a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem diákja. A főképpen fiatalokból álló nagyszámú közönséghez házigazdaként Tibori Szabó Zoltán szólt, azt követően a tárlaton látható alkotásokat, a kiállított munkákat készítő Gábor Barna és Tripon Rául szobrászok, illetve Lőrincz Jonatán fotóművész tevékenységét Kolozsi Tibor szobrászművész, egyetemi tanár méltatta. Úgy vélekedett, hogy a szobrászati, grafikai és fotóművészeti alkotásokat a mozgás, a dinamikus és folyamatos változás gondolata köti össze, s innen ered a kiállítás címe is: emerge, perceive, react (megjelenés, érzékelés, reagálás). A rendezvényen a három ifjú művész saját gondolatait is megosztotta a közönséggel, és röviden alkotási felfogását is ismertette. A kiállítás március 11-ig, munkanapokon, 10–15 óra között tekinthető meg (Jókai/Napoca utca 16. szám). Szabadság (Kolozsvár)

A Kölcsey Egyesület keddi gyűléséről
Kikerülhet a Feszty-kép a sötétből
Kedden délután tartotta meg a Kölcsey Egyesület vezetősége a 2015-ös év értékelőjét, melynek végeztével az idei terveikről számoltak be – utóbbira fektetve nagyobb hangsúlyt, mert fontosabb a tervekkel foglalkozni.
Az elhangzott beszámolókból kiderült, hogy különösebb pénzügyi gondok nélkül zárták 2015-öt, számokat inkább nem írok. Arra viszont mindenképpen kitérek, hogy az egyesület felelősséget érez nemcsak az elvégzett munka, de az elért eredmény iránt is. Fekete Károly is megfogalmazta, hogy az elért szint kötelez, és hogy a Kölcsey-díj egyre nagyobb elismerést jelent azok számára, akik megkapják.
Idén folytatják a hagyományosnak számító rendezvényeket, új és nagy kihívás azonban a KITÁSZ (Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége) vándorgyűlése. És nem utolsó sorban szem előtt marad Feszty Árpád triptichonjának problémája is: ha ki is lehet bontani, hová lehet felállítani, és kerülhet-e eredeti helyére?
A gyűlésen részt vett Bognár Levente, Arad alpolgármestere, valamint Sós Imre, a Gyulai Kulturális Egyesületek Szövetségének elnöke is. Ő rendkívül jó véleménnyel volt a Kölcsey Egyesületről: „Számomra ez a meghívás nagyon jó lehetőség volt arra, hogy belelássak egy aradi civilszervezet munkájába. Nagyszerű dolognak tartom, hogy olyan széles spektrumon gondolkodik a vezetőség, ami szinte irigylésre méltó. Nem is voltam teljesen felkészülve, és nem voltam tisztában azzal, hogy ilyen sokrétű egyesülettel lesz dolgom. A korábban kigondolt ötleteim az érvényüket vesztették, mert az egyesület már csinál valami olyat, vagy ahhoz hasonlót.”
Az idei év tervei közé tartozik az is, hogy akár a középiskolában is megoldást keresnek az utánpótlás problémájára. Jó lenne létrehozni egy csoportot, szervezetet vagy hasonlót, amelynek tagjai együttműködnének a Kölcsey Egyesülettel, és olyan rendezvényeket szerveznének, amelyek a fiatalokat a kultúra felé csábítják.
Természetesen a szponzorokról sem feledkeztek meg a felszólalók. Az egyesület munkájának kiemelt támogatója Böszörményi Zoltán és Borbély Melinda. Munkával való hozzájárulásukat megköszönték Nagy Istvánnak, Zehe Istvánnak, Vasile Andreinek, Siska-Szabó Zoltánnak és sok más jótevőnek. Mindenképpen megemlítendő az RMDSZ, a város Kulturális Központja, a Megyei Múzeum és személyesen az alpolgármester úr támogatása is. 
Gál Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Székely Ferenc kötetbemutatója Szászrégenben
A szászrégeni DIO Házban mutatták be Székely Ferenc Égbe nyúló kapaszkodó című beszélgető-könyvét. Ha lett volna csillár, azon is függtek volna, ugyanis több mint száz érdeklődő jött el a február 17-i találkozóra.
A könyvbemutatót házigazdaként Demeter József lelkész nyitotta meg, üdvözölve a megjelenteket, s őszintén bevallotta: örül, hogy ilyen szép számban jöttek el, nem számított ekkora hallgatóságra. (32 évi ittléte során kevésszer volt ilyen zsúfolva a terem, amelynek építését 2002-ben fejezték be Makovecz Imre tervei alapján.)
A továbbiakban az "irányító szerepet" átvette Böjthe Lídia magyartanár, a Kemény János Művelődési Társaság elnöke. Beszélt az Égbe nyúló kapaszkodó kötet tartalmáról, céljáról, szerkezeti felépítéséről, ismertette a tíz interjúalany nevét. Köszöntötte a két "vendégalanyt": Gál Éva Emese gyergyószenmiklósi költőt és képzőművészt, illetve Baróthi Ádám helybéli szobrászművészt. A szerző, Székely Ferenc, immár a negyedik ilyen jellegű kötetet tette le az olvasók asztalára az utóbbi négy esztendőben. Évente decemberben jelenik meg az éppen soron következő könyv, amolyan karácsonyi ajándékként…
Ezután a kérdező beszélt a kötetről, néhány háttérinformációt osztva meg a jelenlévőkkel (ilyenek: a szerzőről kapott életrajzi, bibliográfiai adatok gyarapítása, főleg az egyén gyerekkorának és ifjúsági éveinek megidézése/vallatása, amiről alig találunk adatot a lexikonokban, vagy Wikipédián, az internetes portálokon. Erre Zsidó Ferenc is kitér, aki a lexikonszerkesztőknek nyújtott előlegezett segítségéről szól a kötet bevezetőjében…)
Székely Ferenc elmondta azon "évfordulós" alkotók nevét is, akiket nagyon szeretett volna szerepeltetni a kötetben, de sajnos nem sikerült. Különböző okok miatt hiányzik a könyvből Lendvay Éva, Elekes Ferenc, Nyárádi Szabó Zoltán, Máriás József, Esterházy Péter.
A Vadasdon élő nyugalmazott könyvtáros számon tartja irodalmunk jeleseit, táblázatokat vezet, évekre "lebontva", hogy ki mikor lesz 60, 65, 85, 90 éves. Szomorú, hogy már többekkel készült olyan interjú, amelyről utólag derült ki, hogy az utolsó.
Elárulta: 2016-ban olyan alanyokat "nézett ki" magának, mint Vári Attila, Bodor Ádám, Olosz Katalin, Bágyoni Szabó István, Fazakas Tibor, Cseke Gábor, Bölöni Domokos, Molnár H. Lajos, Kiss J. Botond, Markó Béla, Döbrentei Kornél.
Kis Miki Melinda szászrégeni pedagógus, a helyi tv magyar adásának bemondója Gál Éva Emese két versét olvasta fel, és részleteket az interjúkból.
A Gyergyószentmiklóson élő Gál Éva Emese sem jött üres kézzel, szép magyar verset hozott, amit ő maga "nyújtott át" olvasóinak, nagy sikert aratva, majd Székely Ferenc néhány rögtönzött kérdésére válaszolt. Örül, mondta, hogy ilyen megtiszteltetésben volt része itt, a szomszédos megyében, és sajnálattal vette tudomásul, hogy szülővárosa, Szatmárnémeti sohasem hívta meg költőként; egyszer kiállítást rendeztek ott képzőművészeti alkotásaiból.
Majd ismertette további művészi terveit.
Baróthi Ádám nagy megtisztelésnek tartja, hogy pár nappal 70. születésnapja előtt (2015. nov. 21.) olyan részleteket mondhatott el tanári pályafutásáról, alkotó éveiből, amelyek eddig sohasem jelentek meg nyomtatásban. Kiemelte a Budapesten élő Kocsis István drámaíró válaszainak aktuális üzenetét, akinek több darabját játszották Szászrégenben ’89 előtt és utána is.
Székely Ferenc felolvasta dr. Cseke Péternek az alkalomra küldött, szászrégeni olvasóihoz címzett levelét, amit a jelenlévők vastapssal jutalmaztak. (Cseke Péter nagyon szeretett volna itt lenni, de épp Budapestre hívták meg, ezért levélben köszöntötte régeni olvasóit.)
Az interjúk készítőjének minden eddigi kötetéhez hozzá lehetett jutni (A megmentett hűség, 2012; A szülőföld ölében, 2014; Harangszó a szélben, 2015; Égbe nyúló kapaszkodó, 2015), és a tavaly ősszel kiadott Károly herceg látogatása Erdőszentgyörgyön című munkáját is elhozta, és azok mind gazdára találtak. Utólag is postáznia kell azoknak, akik ott lévén már nem jutottak hozzá, de igényt tartanak arra, hogy elolvassák a bemutatott könyvet.
"Nagy öröm számomra – mondta Székely Ferenc a találkozó után –, hogy a szórványnak számító Felső-Maros mentén, Szászrégenben ilyen erős a közösség, hogy a várost gyökereikhez, hitükhöz és megmaradásukhoz szívósan ragaszkodó magyarok lakják. Amíg ilyen emberekkel találkozunk, érdemes könyvet írni s bízni a jövőben!"
Szentgyörgyi Zsolt. Népújság (Marosvásárhely)

Tóth István emlékezete
Tóth István költő emlékét idézték a költészet kedvelői 2016. március 18-án, Kedei Zoltán festőművész műtermében, a marosvásárhelyi Várban. A tisztelgő műsorban elhangzott Elekes Ferenc Kié itt a dér? című írása, majd rövid ismertető a tudós költő, irodalomtörténész, tanár munkásságáról, Doszlop Lídia Naómi közreműködésével.
Tóth István verseit Székely Szabó Zoltán színművész olvasta fel. Az összejövetelt a Cantuale énekegyüttes nyitotta, és a versek szünetében, valamint zárásként is hangulatos dalműsorral kedveskedett a jelenlévőknek. Nyilas Szabolcs, a csoport vezetője egykori tanítványként idézte a mester emlékét, a beszélgetés keretében pedig Dr. Nagy Attila és Komán János költők szóltak Tóth Istvánról.
Kié itt a dér?
Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.
Ki tudja, honnan jöttek, mely tengerek felől a sirályok, ellepték a szomszédos tömbház tetejét, naphosszat veszekednek a tenyérnyi pizzán, amit innen lophattak el a nonstop kávézó elől, ahol ricsajjal s részeg csajokkal gyűlnek össze esténkint a hajléktalanok, kezükben villan a pálinkásüveg, s fejükben egy-két új ötlet, hol is húzzák meg magukat hajnalig.
Ha pedig eljön a hajnal, jön vele a dér is.
Kié itt a dér?
Ebben a városban emlékszik még valaki Polgár Pistára, ki vicinális újságíróként Molter nyomában szeretett járni, hogy érezze a handmade dohány füstjének illatát? Nem emlékszik már reá senki. Pedig ő fogalmazta meg, hogy gyöngy ez a város, kényes istennők nyakába való. Ő fogalmazta így meg egy bolt előtt, s azt a nagy igazságot is ő mondta ki, futballista a szeretője annak a nőnek, aki a kirakatban véletlenül észrevesz valami labdát, s egy pillanatra ott meg is áll.
Ezek nagy igazságok.
Akkor születtek ezek a nagy igazságok, amikor még föl sem vetődött ebben a gyöngyvárosban a kérdés:  „Kié itt a tér?”
Most ez a kérdés vetődik fel: Kié itt a dér?
Mert a térről szépen elballagtak jó öregjeink, föl, a dús lombú temetőkbe. Ott piheni földi fáradalmait a csöndes Gagyi László, ki hozta Fintaházáról Pillangó Zsuzsikát a hűs levegővel s a májusi faggyal.
És ki emlegeti ma Papp Ferencet, az írót, ki félrenézve járt a téren, de azért átlátott a kerítés fölött és benézett a kerítés alá is. Senki.
És hová lett a tudós Oláh Tibor? Kinek jut ma eszébe, miként hunyorított az úton, ha találkozott egy baráttal, s elmondta, milyen az élet? Úgy ment el, csöndben, észrevétlen. Hogy ne sírjon érte senki.
Jaj, el ne felejtsem Tóth Pistát, ki olykor fényes verseket írt! Csak Csíkban vette kezébe könyvét egy barátom, Cseke Gábor. Mert itt már senki nem említi nevét.
Kié itt a dér?
Az a dér, mely reáhullott a jóvágású, daliás Csorba András fejére is. Nincs, aki megkérdezze. Elment Kiss Lacival, aki rászólt egyszer Tarr Lacira, ne bántsa sok patkánya közül az egyiket, mert az a patkány nem az övé!
És hányan, de hányan mentek el még? Felsorolni is képtelenség. Krafft, a kettőbe törött tehetség, az álmodozó tekintetű Szőcs Kálmán, kinek erős pálinkát adott a Kultúr alatt a szőke Matild!
És elment Szécsi András, ki potyára sírt estig a székelykeresztúri temetőben, mert nem az volt anyjának a sírja, amelyet ő gyertyákkal vett körül.
Egyszer utánam kiáltott messziről, álljak meg már, mert két hete keres engem. Kérdem, mi a baj, Bandi. Semmi, öregem, csak az, hogy fizess egy flekkent!
Kié itt a dér?
Ki tudná megmondani? Mert ide hullott le közénk a dér. Azok közé, akik még vagyunk. De hogy vagyunk?
Hát úgy vagyunk, darabokra hullva vagyunk. Az egyik itt van, ezen az oldalon, a másik ott, a másik oldalon.
Oldalakra szakadt ez a város, nem pedig fertályokra, mint régen volt szokás. Vagy amiként falun volt szokás, az Alszeg és Felszeg. Tekintetünk egymásnak szegve, ha találkozik az egyik oldalon lévő a másikkal.
Még szerencse, hogy eddig még egymásnak nagyon nem estünk neki. Csak mások estek nekünk, mi pedig nekik. Azon vitázva, hogy kié itt a tér.
És amíg ezen vitázunk, egyre hull közénk a dér.
Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.
(Az írás eredetileg a Népújság, 2011. október 29-i, szombati számában jelent meg.)
Elekes Ferenc
Szólnak a várbeli harangok
„Szólnak a várbeli harangok,/ mint egy idegen csillagon:/ aki ily csendben menetel,/ attól egy szót sem vehet el/ kihallgatás vagy tilalom.”
Tóth István költő, műfordító, irodalomtörténész, kritikus, drámaíró, egyetemi tanár, 1923. október 25-én született Tenkegörbeden. Elhunyt 2001. szeptember 16-án (77 évesen), Marosvásárhelyen. Marosvásárhelyen a Nyár utcában élt és alkotott. Özvegye Fekete Erzsébet.
Szülei: Tóth István és Lupás Mária voltak. 1944-ben érettségizett. 1944-1948 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, francia–magyar szakos hallgatója volt. 1948-1963 között Nagyváradon középiskolai tanár, 1953-1954 között igazgató volt. 1963-1983 között a Marosvásárhelyi Tanárképző és Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet esztétikatanára volt. 1979-ben doktorált a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1983-ban nyugdíjba vonult. 1991-től a gyulafehérvári Római Katolikus Hitoktató Tanárképző tanára volt.
Latin nyelvű humanista és kortárs francia költőket fordított.
Művei. Versek: Ódák és elégiák (1957), A kalászok lehajolnak (1961), Névtelen emlékek között (1964), Vízválasztók (1967), Amerre jártam (1968), A szétszedett szobor (1971),Jégbuborékok (1973), Európa kövei között (1975), Törékeny tükrök (1979), Sziklás parton (1980), Antifóna (1983), Napvárás (1984), Ha azt mondom, hogy élek… (1987),Közös nevező (1994), Párbeszédek és limerickek (1995), Herbárium (1998), Besztiárium(2000).
Drámája: A koszorúper (1981) . Irodalomtörténeti és esztétikai tanulmányai: Irodalmi műveltségünk főbb korszakai: Őskor és középkor (1994), Reneszánsz és manierizmus(1995), Értékek és mértékek (1998). Műfordításai: Miron Radu Paraschivescu legszebb versei (1963), Jó reggelt, Párizs! Kortárs francia költők versei (1969), Alkinoosz kertje. Humanista költőink Janus Pannoniustól Bocatius Jánosig (1970), Írásjelek a földön. Francia nyelvű belga költők (1972), Erdélyi féniks. Misztótfalusi Kis Miklós öröksége (közzéteszi Jakó Zsigmonddal, 1974), Múzsák fellegvára. A kolozsvári latin nyelvű humanista költészet antológiája (1977), Pápai Páriz Ferenc: Békességet magamnak, másoknak (1977), Eugène Guillevic legszebb versei (1978), Tótfalusi Kis Miklós halotti kártája (Jakó Zsigmonddal, Weöres Sándorral, 1978), A feledés kapuja. Edmond Vandercammen versei (1979), Talált kincs. Német költők antológiája I-II. (1981), A tűz és a rózsa. Jean Rousselot versei (1986), Ha azt mondom, hogy élek… Válogatott versek és műfordítások (1987), Kolozsvári emlékírók 1603-1720 (Köllő Károllyal és Puskás Lajossal, 1990), Phoebus forrása. A váradi laton nyelvű humanista költészet antológiája (Nagyvárad, 1996).
Díjai: Marosvásárhelyi Írói Egyesület díja (1969), Román Írószövetség díja (1984).
Irodalom Szekér Endre: T. I. törékeny tükrei. Forrás 1987/10. – Tófalvi Zoltán: Magunkról szólok. Beszélgetés T. I. költővel. Kelet–Nyugat 1990/12–13. – Sebestyén Mihály: Közös nevező. Látó 1994/10.
Összeállította: Bölöni Domokos. eloszekelyfold.wordpress.com

Disputából az élen
A hét végén, április 8–10-én került megszervezésre Debrecenben a XXXIII. magyar országos és Kárpát-medencei disputavetélkedő, amelyen kilenc településről három korcsoportban, 34 csapatban 102 diák vett részt. A részt vevő debreceni, kecskeméti, pécsi, budapesti, miskolci, hajdúböszörményi, szarvasi és verőcei csapatok mellett Erdélyből egyedül a marosvásárhelyi disputázók képviselték a határon túli versenyzőket, két korosztályban. A legnagyobb, 3-as korosztályban (10-12. osztály) a Laczkó Emese Éva tanárnő által felkészített, többéves disputás gyakorlattal rendelkező csapat (Czyklon) diákjai a Bolyai Farkas Elméleti Líceumból (Boni Zsuzsanna és Fazakas Pálma) és a Református Kollégiumból (Szabó Blanka) érkeztek. A dr. Tamási Zsolt által vezetett, az első korosztályban (4-6. osztály) induló két csapat közül a hatodikosok (Cirkuszi kapibarák) vegyes csapata képviselte a 7-es Számú Általános Iskolát (Szabó Zoltán és Nagy Szilárd), illetve a Római Katolikus Teológiai Líceumot (Jitianu Rosemarie). A Római Katolikus Teológiai Líceum ötödikes diákjaiból (György Katalin, Nagy Kincső és Tamási András) álló csapat (Anonymus) első alkalommal vett részt ilyen típusú tevékenységen. A vetélkedőre történő kiutazást hagyományosan a Communitas Alapítvány támogatta.
A tételmondatokat (harmadik korcsoportban: A nemi szerepek kora lejárt, az első két korcsoportban: A tankönyvek kora lejárt) az elődöntők három fordulójában állítani és tagadni is kellett minden csapatnak. A három fordulóból a Czyklon és a Cirkuszi kapibarákcsapat két győzelmet szerzett, az Anonymus csapat mindhárom mérkőzését megnyerte. A harmadik korcsoportban a két győzelem a nagy mezőny miatt nem volt elegendő a döntőbe jutáshoz, viszont így is sikerült megszerezni a negyedik helyezést, illetve az egyéni pontszámok terén a Bolyai Farkas Elméleti Líceumból Boni Zsuzsanna a második díjat vehette át. Az első korcsoportban a két előselejtezős győzelem segítségével a Cirkuszi kapibarák viszont bejuthatott a döntőbe, együtt a mindhárom alkalommal győzelmet szerző Anonymus csapattal. Ez tette lehetővé, hogy a többéves marosvásárhelyi disputázás történetében első alkalommal az országos és Kárpát-medencei döntőben mindkét csapat erdélyi, marosvásárhelyi volt. A kiegyensúlyozott vita eredményeként a három bíró közül egy az Anonymus, kettő pedig a Cirkuszi kapibarák javára döntött, így a dobogó első helyét a hatodikos, a második helyét az ötödikes csapat foglalhatta el. A csapathelyezéshez hasonló kiemelkedő eredményt sikerült az egyéni teljesítmények terén is elérni a Római Katolikus Teológiai Líceum diákjainak. A hatodikos Jitianu Rosemarie az egyéni második s az ötödikes György Katalin az egyéni első díjat hozhatta haza.
Dr. Tamási Zsolt
Népújság (Marosvásárhely)

A kolozsvári Minerva sajtófotó archívuma
A napilapok szerkesztőségeiben folyamatos munka folyik, s az idővel, a testet-lelket próbára tevő határidővel küszködő munkatársak nehezen vehetők rá akár csak arra is, hogy íróasztalaikon, fiókjaikban vagy szekrényeikben rendet teremtsenek. A folyamatos hajsza miatt azonban olyankor is, amikor ez netán megtörténik, az újságíróknak aligha van idejük arra, hogy a felgyűlt anyagokat, kéziratokat, fotókat szortírozzák, és az utánuk jövők vagy éppen az utókor számára gyűjteményekbe rendezzék. Általában, minden a szemétkosárba kerül, válogatás nélkül.
Más a helyzet a fotóriporterek esetében. Őket ugyanaz az idővel folytatott állandó verseny tanította meg arra, hogy a fényképeik negatívumait tanácsos elraktározni, hiszen a szerkesztőségben menetrendszerűen előálló hisztérikus állapotok közepette nemegyszer szükségesnek mutatkozik régi felvételek gyors elővarázsolása. Ahhoz azonban, hogy valamit könnyen meg lehessen találni, bizonyos rendre, rendszerre van szükség. Ha ez létezik, azonnal könnyebb egy portrét, valamelyik középület néhány évvel korábbi fotóját, esetleg valamikor egymáshoz tartozónak látszó emberek csoportképét, bármit, elővarázsolni. Így aztán a fotóriporterek többsége saját házi archívumot alakított ki, és a felvételeinek negatívumait abban tárolta.
Nem volt ez lényegében véve másképpen a kolozsvári napilapok esetében sem. Kéziratokat nem helyeztek el ugyan levéltárakban, azokat rendszerint megsemmisítették, csupán a gazdasági akták, iratok és bizonylatok legfontosabbjai maradtak meg jó esetben... és olykor a sajtófotók egy része is.
Persze, a második világháború vége előtt a napilapok fényképeket nemigen közöltek, ez inkább a 20. század második felében jött divatba, így nem meglepő, hogy a nagyobb fotófondok ebből az időszakból származnak.
Sajnos elvesztek vagy legalább is nem bukkantak még elő a nagy kolozsvári fotóműtermek és -műhelyek negatívumai, és félő, hogy most már nem is fognak.
Tibori Szabó Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)

Könyvturi és élőkönyvtár ma, a Kaszinóban!
A papír alapú olvasás népszerűsítését és a sztereotípiákkal való szembesülést tűzte ki céljául Kolozsváron a Könyvturi | élőKönyvtár idei kiadása. Az egész napos eseményt második alkalommal rendezik meg, ma, a sétatéri Kaszinó épületében. A szervezést az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, a Báthory István Alapítvány és a NonStop Office végzi, a Perspektíva és Campus diákújságok közreműködésével.
A rendezvény mottója – Nézz szembe a félelmeiddel és találkozz személyesen a sztereotípiáiddal! – arra ösztönzi az érdeklődőket, hogy ne mulasszák el a lehetőséget, hogy különbözőségükről, félelmeikről nyíltan beszélő emberekkel találkozzanak. Ezeket az élőkönyveket többek között a cigány, a feminista, a fogyatékossággal élő, a zsidó, a szőke nő, a nyugdíjas testesítik meg. Emellett a politikai, kulturális életben és a szórakoztató iparban tevékenykedő „lapoznivalók” között jelen lesz Dimény Áron színész (15–18 óra között), György Botond humorista (10–16), Hegedüs Csilla műemlékvédő (), Horváth Anna alpolgármester (18–20), Magyari Tivadar író (17–20), Tibori Szabó Zoltán újságíró (10–13).
Szabadság (Kolozsvár)

Azok a sötét nyolcvanas évek 3. (A magyartalanítás módszertana)
1988 áprilisában Nicolae Ceauşescu bejelenti, hogy az országban 2000-ig végrehajtják az ún. település-szisztematizálási tervet, amelynek során mintegy hét-nyolcezer falut felszámolnak. Az erdélyi városok jó részének ősi városmagjait már következetes munkával eltüntették (többek között a szisztematizálás áldozata lett Arad, Csíkszereda, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Segesvár, Szatmárnémeti, Zilah régi városmagja), s nem a tervet tették félre, nem a szándék változott, most is az idő lett kevés ahhoz, hogy ez a folyamat minden magyar várost érinthessen: egyáltalán, hogy a diktátor általános, végső megoldása, „Endlösung-terve” megvalósulhasson.
Júniusban Bukarest egyoldalú döntéssel bezáratja a kolozsvári magyar főkonzulátust. A személyzetnek 48 órán belül el kell hagynia az épületet és Románia területét. (Az ok: az előző napi „románellenes”, „nacionalista és soviniszta” budapesti demonstráció.) Ezen a napon és a rá következőkön a román határőrök indoklás nélkül visszafordítják a magyar turisták döntő többségét a magyar–román határról. Júliusban a bukaresti külügyminisztérium közli, hogy 48 órán belül ki kell üríteni és át kell adni a Magyar Kultúra Házát. Törvény születik, hogy Hargita megyéből 1100 X. osztályt végzett diákot kell átirányítani a Regátba, míg onnan 940 diákot fogadni. További törvény, hogy a szaklíceumokat pártoló vállalatoknál – duális képzés – kötelező öt évet dolgozniuk a végzetteknek. A tanügyminisztérium továbbá Maros megyéből 1451, Kolozs megyéből 1730, Hargita megyéből pedig mintegy 1400 magyar diákot kíván zömében Kárpátokon túli és teljes egészében román középiskolákba kényszeríteni. A többi megyét illetően hasonló a helyzet. Azok a magyar diákok, akik nem jutottak be a szakiskolák XI. osztályába, csak román és zömében Kárpátokon túli iskolákban folytathatják tanulmányaikat. Amennyiben ezt valaki nem vállalja, nem tanulhat tovább (azaz nem tanulhat estin, és nem jelentkezhet újra a következő évben), tehát nem tudja megszerezni a középiskolai végzettséget.
Augusztusban a magyarországi Nagylétánál átszökik Magyarországra egy 72 fős csoport. A határőrizeti hatóságok bezárják őket a helyi moziba, majd másnap 32 személyt megbilincselve visszaadnak Romániának. A visszaadott szökevényeket megverik a román határőrök, majd szabadon engedésük után kötelesek jelentkezni a Securitatén. Augusztus 28-án Aradon tárgyal Grósz Károly, az MSZMP főtitkára, a minisztertanács elnöke és Nicolae Ceauşescu, az RKP főtitkára, államelnök. A találkozót a magyar pártvezetés számos tagja ellenzi, Grósz mégis elmegy tárgyalni, a helyszínt is a román fél jelöli ki. A tárgyaláson Ceauşescu minden magyar felvetést, javaslatot visszautasít. A magyar főtitkár mindenben visszakozik, és a közös közlemény is a román javaslat alapján készül el. A találkozó valójában román diplomáciai siker. Szeptemberben hatvanhét pedagógust helyeznek Hargita megyébe, ebből csak egy magyar nemzetiségű. Az év folyamán közel tízezer magyar nemzetiségű román állampolgár marad útlevéllel Magyarországon vagy szökik át oda a zöldhatáron. A nyolcvanas évek végére drámai magyar közoktatási és persze felsőoktatási helyzet alakult ki, emigráló értelmiséggel és külhoni, főleg anyaországi magyar egyetemekre pályázó, haza többet aligha térő diákokkal. A cenzúra „fölszámolása” után megerősödik az öncenzúra. Sütő András naplói, kivált a Szemet szóért (1993), a kisebbségi intézmények, jogok letarolása elleni értelmiségi-közösségi vagy épp saját személyes tiltakozásainak, beadványainak, a diktátornak, pártvezetőknek írt levelek tucatjainak tárhelyei: a szövegekben kódolt eredménytelenséggel. Mert ahogy az Imamalom című jegyzetben olvassuk például: „1990-ig a sajtóban cenzori engedély nélkül egyetlen szó sem jelenhetett meg. Annyi sem, hogy bükk vagy makk! Annyi sem, hogy Jucikánk meghalt, szombaton temetjük. Ha pedig az államelnök születésnapja netán szombatra esett, azon a napon gyászhír a sajtóban nem jelenhetett meg. De megjelenhetett pénteken vagy hétfőn, ami mégis szerencsés állapot a nemzetiséginek nevezett panaszok közlési lehetőségéhez képest. Azokat ugyanis a sajtóban egyáltalán nem lehetett szóvá tenni.”
E naplók, a Heródes napjai is, megrendítő látleletei ennek az évtizednek, „erdélyi magyarok sorsából kiszakadt sírás, panasz, fájdalom az exodus kezdetén, majd annak felerősödött sodrában. Emberi, közösségi sérelmek jegyzőkönyvelése.” Az életük a kivándorlás és helyben maradás fájdalmas konfliktusának színterévé válik – mondja az író. Az 1989. decemberi forradalomig – Sütő András csak diktatúradöntésnek hívja – hátralévő hónapokban újabb ezrek hagyják el az országot. A megrendülés alapvető élménye nélkül (Bertha Zoltán) erről az időszakról, a nyolcvanas évekről beszélni nem lehet. Az irodalom szinte egyetemes „szenvedéshangulatot” tükröz, „a fájdalom, a nyomorúság, a kiszolgáltatottság érzületeit szuggeráló hanghordozás, a szorongást, a félelmet, a rettegést, a kínt sugárzó rezignáció, az erőszak, a megalázás, a kegyetlenség emberi-lélektani viszonyrendszereit leképező” elemeit. Számos író Magyarországra emigrál, például Köntös Szabó Zoltán, Kocsis István, Köteles Pál, Tamás Gáspár Miklós, Hervay Gizella, Láng Gusztáv, Bodor Ádám és mások; sokuk csak Magyarországon jelentetheti meg műveit, például Kányádi Sándor, Sütő András, Beke György, s Farkas Árpád versei, a kevés, amit ír, zömmel magyarországi lapokban látnak, láthatnak napvilágot. A hajdani Megyei Tükör „szabadcsapatának” több tagja, Csiki László, Vári Attila, Tömöry Péter és Czegő Zoltán is emigrál (az 1988-ban kitelepült költő-író 22 év után visszatér Sepsiszentgyörgyre). „Badar álmaink közt, magunkra hagyatva”, írja Bogdán László (Utazás a Koronán) egy kései, Farkas Árpád hatvanadik születésnapját köszöntő versében. Farkas Árpád ezekben az esztendőkben költőként alig-alig szólal meg, inkább fordít, több szerzőtől is: a közlési jogtól időszakosan épp megfosztott, így az évben csak magyarul megjelenő Ana Blandianától (1985), Marin Sorescutól (1987), Adrian Popescutól (1990). 1998-ban – talán a lélek enyhültéért – gyermekverskötetet ad ki. 1985-ben a Magvető megjelenteti A befalazott szószék című, válogatott verseket tartalmazó kötetét, a Magyarországra visszatért Püski Sándor 1991-ben A szivárgásban címmel egy újabbat: egy fejezetnyi (Szárnyas kövek) új verssel, majd a 2002-es Erdélyi asszonyokban s a Válogatott versek (2012) lapjain is találkozni néhány új költeménnyel. 1993-tól Farkas Árpád elvállalja a Háromszék főszerkesztését, s 2011-ig, tizennyolc éven át irányítja a lapot. A lap – melynek nem kinevezett, hanem megválasztott főszerkesztője – „rendre elnyerte a Bethlen Gábor Alapítvány és a Magyar Művészetért Alapítvány díjait és a Bocskai-emlékérmet, Árpád fejedelem- és legutóbb a Bethlen Gábor-díjat a Kárpát-medence talán máig egyetlen, minden hatalmi szférától független, az erdélyi magyar sajtópaletta legnagyobb példányszámú napilapjaként. Kiváló munkatársakkal együttműködve, persze, a számos egyéni teljesítményért járó sajtódíjjal kitüntetett, csak nemrég elhunyt Sylvester Lajossal, Áros Károllyal, Simó Erzsébettel, valamint Bogdán Lászlóval, Kisgyörgy Zoltánnal, hosszan sorolhatnám a legfiatalabbak, Farcádi Botond főszerkesztőutód, Farkas Réka, Mózes László, Szekeres Attila, Váry. O. Péter és társaik nevét, s megnyugtat, hogy stafétaátadáshoz jó és erős szellemiségű, az autonómiaküzdelmet is bátran fölvállaló lapcsináló utánpótlást hagyhatunk örökül” – jegyzi meg utólag Farkas, szomorúan téve hozzá, hogy a Háromszék az egyetlen igényes, nagy példányszámú napilap Erdélyben, mely az RMDSZ magyar adófizetők pénzéből is e célra létesített Communitas Alapítványától évek óta fityingnyi támogatást nem kap.
(Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szövétnek, száztizenegy, április
A címbeli 111 azt jelenti, ennyi számhoz ért el az aradi Szövétnek. Minthogy nem napi- vagy hetilapról van szó, a szám tekintélyt parancsoló.
Juhász Béla főszerkesztő Április c. kis vezércikkében azt olvasom: „Elsején átejt valaki. Jót nevetünk. Egész évben átejtenek. Mosolyogni sem tudok.” A Szövétnek azonban nem ejt át, hozza szokásos formáját, jó cikkeit, verseit, beszámolóit, tanulmányait. Akaratlanul is arra gondolok: valamikor jó forrás lesz arra, hogy Arad kulturális és iskolai eseményeiből, történéseiből gazdag ízelítőt kapjon az, aki nem élt ebben a korban.
Matekovits János arról ír, hogy Arad alpolgármestere megkapta a Kötő József-díjat. Minthogy laudációról van szó, nem kerülhetett bele, hogy elsőként az országban – pedig ez se mellékes. Dr. Vajda Sándor Petőfi kevéssé ismert Zoltán fiának rövid életéről nyújt számomra sok ismeretlen elemet tartalmazó képet (mint kiderül: hatalmas bibliográfiából dolgozott), Réhon József a 75. életévét nemrég betöltött Csanádi János magyartanárt, értékes könyvek szerzőjét méltatja (csatlakozik hozzá Fülöp Ferencné). Brittich Erzsébet Simonyifalva alapításáról ír lírával átszőtten, és a jövőben való bizakodással, Penke Botond professzor Az öregedés és az Alzheimer-kór c. érdekes sorozatát folytatja. Nem hiányzik a sport sem, persze nem a napi történések szintjén: a mostani számban egy volt híres aradi származású sportolótól, Killik Lászlótól vesz búcsút Piros Dénes, Pálfi Kinga pedig az egykori olimpikonnál, Veres Károlynál tett látogatásáról számol be.
És hát természetesen az irodalom.
A költészet a nemrég magas magyar állami kitüntetést kapott Böszörményi Zoltán, valamint Grosz László, Ódry Mária, Gál Z. Csaba, Szabó Péter, Ioan Dehelean révén szerepel – a hátsó borítólapon pedig egy Weöres Sándor-vers található. Prózát közöl (igen jó félperceseket) Juhász Béla, a Memoár rovatban Móré-Sághi Annamária, a kisiskolás (!), mesével jelentkező Almási Dorka, Regéczy Éva, Radnai István és hát Sarusi Mihály a 2009–2013 közötti Szalbek-Iratosról, ami szépirodalmi igénnyel született igen érdekes falurajz, egy régebbi folytatása. Puskel Péter az aradi „vörös kakasok” (tűzvészek) történetére tekint vissza, Rudolf Ágnes tanárnő egy tapasztalatcsere céljából tett törökországi látogatásra, Tatár Etelka Chicagóból egy ottani magyar kulturális összejövetelről számol be. Ha mindezekhez hozzávesszük Nótáros Lajos sok szám óta menő sorozatát, Kövér Péter áprilisi számból sem hiányzó humoros írását, Siska-Szabó Zoltán és Breznay András képzőművészeti témájú cikkeit, remélem, semmit se hagytam ki az áprilisi számból, amelyet érdemes elejétől a végéig elolvasni.
-r -a
Nyugati Jelen (Arad)

Közeleg a kolozsvári könyvhét
Május 12–15. között a könyveké, kultúráé lesz a főszerep a 6. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten, az RMDSZ ügyvezető elnöksége, a Romániai Magyar Könyves Céh, valamint a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése szervezésében. Idén is színes, változatos programmal szólítanak meg min-den generációt: a könyvvásár, workshopok, színházi előadások mellett kiállítás, gyermekprogramok, slam poetry és további gazdag felhozatal várja az érdeklődőket. Nem maradnak el az író- olvasó találkozók sem. A meghívott szerzők között szerepel Varró Dániel, Péterfy Gergely, Farkas Wellmann Endre, Magyari Tivadar.
"A Fogoly utca a találkozások helyszíne lesz" – mutatott rá Csomos Éva-Zsuzsánna főszervező, az ügyvezető elnökség munkatársa, majd hozzátette: "igyekeztünk a könyves események, író-olvasó találkozók mellett olyan programokat is szervezni, amelyek mindenkihez szólnak. Kicsik és nagyok, családok és barátok meghitt, kellemes környezetben kapcsolódhatnak ki, szórakozva fogyaszthatnak kultúrát, magyar könyveket, valamint a magyar identitásukat is ápolhatják. Nem engedhetjük, hogy ez veszélybe kerüljön, hogy értékeink elhalványulása biztonságérzetünket is megrendítse".
H. Szabó Gyula, a Romániai Magyar Könyves Céh alelnöke a neves szerzőkhöz kapcsolódó évfordulókra hívta fel a figyelmet, amelyek köré megemlékező eseményeket szerveztek. "Tavaly Makkai Sándorra, tavalyelőtt Bánffy Miklósra emlékeztünk, idén Tamási Áron a főszereplő, halálának 50 éves jubileuma alkalmából. Úgy gondoljuk, elég nagy írónk ő ahhoz, hogy felfigyeljünk rá a könyvhéten. Nem a szépíró Tamásira, a közéleti szereplőre figyelünk elsősorban" – jelentette ki H. Szabó Gyula, majd rámutatott: "Szilágyi Domokos Öregek könyvével kapcsolatban műfordításokkal, szakmai fordításokkal és a szerző halálának 40. évfordulójával is foglalkozunk, a könyvhét előtt pedig a Kolozsvári Állami Magyar Színház műsorra is tűzte a költeményt. Megemlékezünk Méhes György születésének 100. évfordulójáról is. Idén lesz nulladik napja is a rendezvénynek, 11-én este Kulin Ferenc lesz Mile Lajos főkonzul vendége".
A programot, újdonságokat Ferencz Blanka programkoordinátor, az ügyvezető elnökség munkatársa ismertette: "fő célunk az irodalom népszerűsítése, de szeretnénk, ha mindenki megtalálná a számára megfelelő programot, legyen az slam poetry, színházi előadás, gyermekfoglalkozás vagy könyvbemutató. Úgy válogattuk össze a felhozatalt, hogy különlegességeket, értékes időtöltést nyújtsunk a közönségnek".
A könyvhetet május 12-én, csütörtök délután nyitják, majd Péterfy Gergellyel találkozhat a közönség, este Politikus elődeim – Bánffy Miklós és Domokos Géza címmel Markó Bélával beszélget Tibori Szabó Zoltán és H. Szabó Gyula. A kikapcsolódni vágyók Jazzybirds-koncerten és slam poetry előadáson szórakozhatnak.
Május 13-án, pénteken Varró Dániel tart közönségtalálkozót, Tamási Áron munkásságára emlékkonferencián tekintenek vissza, a Váróterem projekt pedig előadja Parafabulák és Bánk bán előadásait. Emellett Jancsik Pál, Király László és Fekete Vince is bemutatják köteteiket, este pedig a Vecker, valamint ByeAlex és a Slepp koncertezik.
Szombaton, május 14-én a Zurboló Táncegyüttes, a Garabonciás és a Bagossy Brothers Company lépnek fel, az irodalomkedvelők pedig Farkas Wellman Endrével, Magyari Tivadarral, Kabai Lóránttal, Csider István Zoltánnal, Lukáts Istvánnal találkozhatnak, de fordítói kollokviumon is részt vehetnek, valamint Szi-lágyi Domokos emléke előtt tiszteleghetnek.
Vasárnap, 15-én a könyvvásár mellett fiatal írók tartanak kerekasztal-beszélgetést.
A fentiek mellett irodalmi élőkönyvtár, a Homokkönyv című kiállítás, három tematikus séta, az Életfa Családsegítő Egyesület gyermekfoglalkozásai, interaktív jam session (örömzenélés), valamint a slam poetry előadói által szervezett workshop várja az érdeklődőket.
Idén az egész Fogoly utcát elfoglalja a könyvhét, a kiadók standjai és a színpad között kávéházi sátrat, gyereksátrat is állítanak a szervezők, de a Minerva Ház Cs. Gyimesi Éva-termében, a Kolozsvár Társaság székházában, az Erdélyi Múzeum Egyesületnél, a Báthory István Elméleti Líceumban, a Bulgakov irodalmi kávéházban, valamint a K+ közösségi térben is lesznek előadások.
A program és a meghívottak névsora folyamatosan bővül.
További információk a www.unnepikonyvhet.ro oldalon találhatók.
Népújság (Marosvásárhely)

Hunyad Megyei Magyar Napok
Emléktúra, kultúra és gasztronómia
Pénteken és szombaton több településen érdekesnél érdekesebb rendezvényekkel folytatódtak a hetedik alkalommal megszervezett Hunyad Megyei Magyar Napok.
A tavalyi siker nyomán idén Lupényban másodszor szervezték meg a helytörténeti kirándulást Maderspach Viktor menekülésének nyomdokain. Ezen nemcsak lupényi magyarok vettek részt, hanem magyarországi vendégek is: három makói az interneten olvasott az emléktúráról, és annak nyomán utaztak el a Zsil-völgyébe, hogy személyesen is részt vegyenek rajta. Aligha bánták meg, a hangulat nagyszerű volt, a természetben tett félnapos túra kellemes, s megismerhették a bányavidéki magyarság egyik kiemelkedő történelmi személyiségét. A Zsil-völgyi Iszkornyban született Maderspach Viktor (1875–1941) érdekes személyiség volt, 1916-ban kommandószerű önkéntes csapatot létesített saját költségén a Zsil völgyébe betörő román hadsereg visszaszorítására, illetve a civil lakosság megvédésére a megszállóktól. Magyar hazafias tevékenysége miatt az impériumváltás után szálka lett az új román hatóságok szemében, akik 1921-ben csapdába akarták ejteni. Maderspach azonban megmenekült, több hegyi hágón haladt át gyalog, hatósági üldözés elől.
Pénteken a kultúrának is jutott szerep a Zsil völgyében, amikor a petrozsényi katolikus templomban fellépett a magyarországi testvérváros, Várpalota bányászkórusa, szombaton pedig ismét nagyszerű előadást tartottak, ezúttal Lupényban.
Piskin és Vajdahunyadon a gasztronómiáé volt a főszerep. Előbbi városban finom krumpligulyást főztek, a kohászvárosban pedig többféle magyaros ízek között válogathattak a Corvin-Savaria magyar házhoz látogató vendégek. A helyiek hagyományos gulyást és babgulyást készítettek, míg a Vas megyei Jánosházáról érkezett vendégek a gulyás mellett marhapörköltet és őrségi dödölét, azaz a szlovák knédlihez hasonló krumpligaluskát. A finomabbnál finomabb falatok mellett vagy tízféle palacsintából is kóstolhattak, illetve hagyományos magyar és vasi különleges édességekből. A szórakozás nagyszerű volt, még Szabó Zoli esti koncertje előtt is, Kofity Zoltán és Winkler Gyula az összetartás fontosságát hangsúlyozták rövid felszólalásukban, míg a magyarországi vendégek a szórványmagyarság szívóssága és kitartása előtt emeltek kalapot, a gasztronómiai fesztivál pedig kimondottan a 26 éves kétoldalú testvérkapcsolat jegyében zajlott.
Szombaton a kisebb településeken is voltak rendezvények, Brádon, a szórvány-szórványában a római katolikus parókián érmekiállításra került sor, melyen Baráth Árpád tekintélyes magángyűjteményét mutatta be a maroknyi magyarságnak, mielőtt ott is jóízűen elfogyasztották a finom gulyást, Szászvároson pedig hasonló finomságokkal megspékelt szabadtéri közösségi összejövetelre került sor.
Magyar fesztivál Déva főterén
Természetesen a gulyásfőzés Déván sem maradhatott el, idén hat csapat állt a 80-90 literes üstök mellett, és aprította a belevalót: húst, csülköt, kolbászt, zöldséget, pityókát, babot, gombát, s keverték bele a titkos fűszereket. A kora délutáni órákban, az eső elállta után már többtucatnyian sorakoztak az üstök körül, türelmetlenül várva, hogy megkóstolhassák az ízletesnek ígérkező falatokat. Kevesebb, mint egy óra alatt ki is ürült valamennyi: elsőként az RMDSZ Nőszervezetének kolozsvári káposztája fogyott el, de nem kellett kínálni a Téglás Gábor elméleti Líceum csapatának gombás gulyását, a csernakeresztúriak hagyományos krumplis gulyását, illetve a dévai RMDSZ babgulyását sem. Vitték jó szívvel a Szent Ferenc Alapítvány bográcsát és a Lengyel család pityókás pörköltjét is. És a szakácsok nagy örömére szinte el sem kellett mosni az üstöket, az utolsó cseppig kitakarították. Ezután persze jólesett egy-egy a Szeged melletti Zsombóról évről évre visszatérő vendégek palacsintája, illetve a hargitaiak sütötte kürtöskalács.
Közben a zene sem hiányzott. Déva főterén reggel óta szólt a magyar muzsika, s mire mindenki jóllakott, benépesült a színpad is. Vagyis a főtér, a dévai Renaissance együttes nem is ment fel a színpadra, hanem a téren adta elő a szépséges tizenhatodik és tizenhetedik századi táncokat. A gyergyószentmiklósi néptánccsoport viszont már a színpadon lépett fel felcsíki és marosszéki táncokkal, Péter Noémi, pedig Gyergyó-vidéki dalokat énekelt.
Radikális stílusváltás következett, amikor a szombahelyi Red Rockets kemény rockkal lépett fel a dévai közönség előtt. A 2012-ben, fiatalok által alapított együttes saját dalait adta elő, amelyek főleg az ifjabbak tetszését nyerték el. Az est fénypontját a magyar romantikus dalok királya, a Békés megyéből származó Balázs Pali koncertje jelentette. Ekkorra már jócskán benépesedett a színpad előtti tér, fiatalok és idősek együtt élvezték a közismert slágereket, a végén pedig autogramokért rohamozták meg a magyarországi előadót.
A dévai rendezvény felemás hatást keltett. Idén ugyanis kevesebben jöttek el, mint az előző években a főtéri egész napos rendezvénysorozatra. Igaz, kézműves vásár sem volt, közismert nagy sztárok sem léptek fel, mint korábban a Bikini, Republic vagy Edda, az előző éveknél kisebb érdeklődés mégsem örvendetes, még ha a megszokottnál hidegebb, két rendbeli esővel megspékelt időjárás sem kedvezett. Idén Vajdahunyadról, Csernakeresztúrról és a Zsil völgyéből is alig jöttek, miközben az előző években szép számmal érkeztek. A székelyföldi Háromszékkel való kapcsolat is mintha lazult volna, idén onnan sem érkeztek vendégek, míg az előző magyar napokon mindig eljöttek. A hangulat mégis nagyszerű volt, ha kevesebben is, de jól érezték magukat, felemelő érzés volt a főtéren annyi magyar szót hallani, magyar gasztronómiai finomságokat kóstolni. A szervezők idén is kitettek magukért!
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Három ember, három kor – ugyanazok a dilemmák
Bánffy Miklóstól Domokos Gézán át Markó Béláig
A 20. századi romániai magyarság két jelentős személyiségét, gróf Bánffy Miklóst és Domokos Gézát, az RMDSZ első elnökét hasonlították össze azon a csütörtök esti kolozsvári kerekasztal-beszélgetésen, amelyen Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke és H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója beszélgetett Markó Béla volt RMDSZ-elnökkel. A Minerva Művelődési Egyesület székhelyén zajló eszmecserén kiemelték a három politikus életpályája közötti hasonlóságokat és különbségeket, de aktuálpolitikai kérdések (autonómia, önkormányzatiság, parlamenti demokrácia, etnikumközi viszonyok) is felmerültek.
„Két olyan politikus elődről van szó, akikhez Markó Béla viszonyíthatta önmagát, mind az adott helyzetet, mind pedig a cselekedeteket illetően” – vezette fel a beszélgetést Tibori Szabó Zoltán, átadva a szót Markó Bélának. Az RMDSZ volt elnöke szerint első látásra különösnek tűnik Domokos Gézát Bánffy Miklóshoz viszonyítani, hiszen Bánffy Miklós arisztokrata, monarchista politikus volt, míg Domokos Géza származásában, indulásában és későbbi politikai krédójában is más programot látszik képviselni. Kettőjüket viszont összekapcsolja a politika módszertana, eszköztára. Amikor pedig lehetőségük volt, használták is ezt a többség-kisebbség viszonyának rendezése érdekében – fejtette ki Markó Béla.
„Két teljesen különböző személyiségről, más politikai iskoláról van szó. Bánffy Miklós és Domokos Géza más politikai közegben dolgoztak, politizáltak. Sokszor az volt a benyomásom, hogy Domokos politikusalkat volt kiadóigazgatóként is. Politikai értelemben ő tartotta a hátán ezt az intézményt, amelynek üzemeltetésében utolérhetetlen bajnok volt. Domokos nem akkor lett politikus, amikor az RMDSZ elnöke lett, hanem már azelőtt 25 évvel, amikor nem lehetett ellenzéki, és a kor zsargonjában kellett érvelnie. Meggyőző ember volt, aki az 1989 utáni feszült, nyársat nyelt politikusi világban könnyeden társalgott. Domokos például sokkal jobban érezte a román közeget, mint Bánffy. Fel kell tennünk azonban a kérdést: háttérszálakat húzogató politikus volt?” – vetette fel H. Szabó Gyula.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Deák Ferenc dokumentumfotói a Minervánál
Neves kolozsvári személyiségek – írók, költők, művészek, újságírók, a tudomány különböző területein tevékenykedő szakemberek – arcképei tekintenek vissza az érdeklődőkre tegnap óta a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében, Deák Ferenc dokumentumfotó-kiállításán.
A Tibori Szabó Zoltán Minerva-elnök szavai szerint „a New Yorkban lakó, de Kolozsváron élő” fényképész 1960 és 1965 között az Igazság napilap fotóriportere volt; abban az időszakban készítette portrésorozatát, amelynek ezúttal körülbelül a tíz százalékát, nyolcvan felvételt tárt a nagyközönség elé. – Ma vagyok 75 éves, és nagy öröm számomra, hogy itt lehetek – hangsúlyozta a művész, Murádin Jenő művészettörténész pedig néhány anekdotát osztott meg a megnyitó résztvevőivel. A tárlat június 10-ig, munkanapokon 11 és 16 óra között látogatható a Jókai/Napoca utca 16. szám alatt.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Cselekvő közösségi ember
"Azt hiszem, Székely Ferencet közösségének az az ösztönzése késztette írásra, amelyet Sütő Andráshoz intézett édesanyja: – Írhatnál rólunk is valami könyvet!" (Keszeg Vilmos)
A Mezőség szülötteként felcseperedett szerzőt a Kis-Küküllő mentére vezérelte sorsa. Munkahelye Erdőszentgyörgyhöz kötötte, lakhelye a közeli Vadasd. Ez a település azzal büszkélkedhet, hogy ott született Jakab Ödön (Vadasd, 1854. július 26 – Budapest, 1931. március 5.) költő, író, drámaíró, irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1924), aki kora irodalmának egyik legnépszerűbb alakja volt, népi-nemzeti irányú verseinek, prózai és színpadi műveinek köszönhetően a 19–20. század fordulójának legkedveltebb szerzői közé tartozott. És ott szolgált valaha a kereken száz éve született Nagy Ödön (1914. május 31 – 1995. szeptember 1.) református lelkész, néprajzi író, Nagy Olga bátyja. Majd, valamivel később, ott született Molnár Dénes (1947. július 22 – 2000. február 19.) grafikus, festőművész.
Sütő András unokaöccse, az Anyám könnyű álmot ígér című könyv Székely, azaz Gyümölcsoltó Gergelyének hetedik gyermekeként világra jött Székely Ferenc ( Pusztakamarás, 1951. június 5.) a közösségi érdeklődést, az irodalom szeretetét a családi környezetből hozta magával, istenadta székelyföldi lakhelyén pedig csakhamar kedvet kapott a néprajzi kutatómunkához, és tanulmányokban, könyvekben gyümölcsöztette az így megszerzett tudást, tapasztalatot. A lapszerkesztés sem áll távol tőle, hiszen az Erdőszentgyörgyi Figyelő című kiadványnak is szorgos munkatársa, szerkesztője. A riporteri munka, a tájolás mellett mindenekelőtt közösségi érdeklődése hozta kapcsolatba megannyi jeles személyiséggel az évek során. Jószemű méltatója, Véghelyi Balázs költő, az Üveghegy Kiadó vezetője meg is jegyzi, hogy Székely Ferenc született közösségi ember, abból a fajtából, aki nemcsak aktív részese, hanem szervezője is tud lenni egy közösségnek, munkásságában ez a törekvés jellemzi.
"Az interjú a kedvenc műfajom – vallja A szülőföld ölében című kötet egyik kérdezettjeként a marosvásárhelyi rádiós és lapszerkesztő, Nagy Miklós Kund. – Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak." Ezt akár Székely Ferenc is elmondhatja magáról, hiszen az utóbbi években valóságos szenvedélyévé vált ez az izgalmas műfaj, 2012- től kezdődően megjelenő beszélgetőkönyveiben olyan személyiségeket, művészeket, tudósokat, alkotó embereket szólaltatott meg, mint Csávossy György, Fodor Sándor, Kusztos Endre, Lászlóffy Csaba, Páll Lajos – akik már nincsenek közöttünk… És olyanokat, akik változatlan szenvedéllyel dolgoznak, alkotnak, írnak: Ablonczy László, Ana Blandiana, Ambrus Lajos, Balla Zsófia, Beder Tibor, Czegő Zoltán, Cseke Péter, Király László, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Jókai Anna, Józsa János, Lőrincz György, Molnos Lajos, Pál-Antal Sándor, Pomogáts Béla, Ráduly János, Szávai Géza, Szász István Tas, Tófalvi Zoltán, Vinczeffy László… A névsor korántsem teljes.
Székely Ferenc úgy szereti már választott faluját, Vadasdot, hogy sosem felejti Pusztakamarást. Az általa összeállított, Templomra szállt bánatmadár című 2011-es kötet kapcsán Pozsony Ferenc néprajzkutató ezt írta: "Pusztakamarás elsősorban Sütő Andrásnak, másodsorban pedig Kemény Zsigmondnak köszönhetően a Mezőség jelképévé vált. Hiszek abban, hogy a faluról és a nagyjairól nemrég megjelentetett könyv a helyben élők és az innen elszármazottak önbecsülését is emelni fogja. Sütő András halála óta szinte minden évben, szeptember- október fordulóján számos magyar értelmiségi találkozik az író szülőfalujának református templomában. Az őszi emlékünnepségek jelképes üzenetét és funkcióját elsősorban a sajtó közvetíti és forgalmazza a nagyvilág felé. Ugyanakkor a helyben élő maroknyi, 129 lelket számláló református magyarság a rövid ünnepségek után rendszerint önmagára marad hétköznapi problémáival, néma küzdelmeivel". Megrögzött hazajáróként Székely Ferenc egyik lelkes szervezője a találkozásoknak, hiszen ugyanazt vallja, mint a néprajztudós, jelesen hogy: "a faluban élő magyarság életét csak akkor tudnánk, a hajdani mecénásokhoz hasonlóan, jelentősebb mértékben befolyásolni, ha olyan befektetéseket tudnánk helyben elindítani, melyek Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmust tudnának Pusztakamaráson kibontakoztatni."
Kevesen tudják róla, hogy mélyen érző, lírai alkata versben is megnyilvánul. Az öregekről például így ír: "Mennek,/ jaj, de keservesen mennek/ az öregek a hegynek/ ezen a napon,/ kutyasikálta/ kaptatón,/ szájuk szélén imával;/ találkoznak a halállal.// Kopjafán angyalok,/ kezükben fehér bot".
Alaptermészete mégsem barátkozik a szomorúsággal. Életvidám, energikus, cselekvő ember. Ez a hatvanöt esztendő csak annyi, mint egy mérkőzés első félideje (némi hosszabbítással).
A java még ezután jön.
Isten éltesse!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Egykori kolozsvári portrék
Kolozsváron, a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében, Deák Ferenc „Egykori kolozsvári portrék” címmel igen figyelemre méltó közönség előtt megnyitotta dokumentumértékű kiállítását. Jelenleg az Amerikai Egyesült Államokban, New Yorkban élő fotóművész 1960 és 1965 közötti időszakban az Igazság napilap fotóriportere volt.
Amikor nem tudta elviselni a kommunista korszak „aranykorát,” kivándorolt. A lehetőségek hazájában bizonyította, a fotó nemzetközi nyelvét tökéletesen ismeri, amint a mostani látogatása alkalmával példa értékűen nyomatékosított. Kolozsvári munkásságának saját szavaival megfogalmazva: „egytízedét tárta az érdeklődők elé”. Analóg fotók hitelesen mutatják be azokat, akik a hajdani műtermébe betértek. A képek csoportosítása mesteri. Egy rámába került Valeriu L. Bologa professzor és Jancsó Elemér, professzor. 80 kép az akkori kor értelmiségének egy sajátos szegmentumát öleli fel. A kiállítás megnyitása alkalmából bevallotta, a baráti köre nagyon megritkult. Sokan elhalálozottak, de még többen Magyarországon, néhányan Erdélyben élnek. Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke a kiállítást megnyitó beszédében kiemelte, Deák Ferenc New Yorkban lakik, de tulajdonképpen Kolozsváron él. A kolozsvári kiállításon a munkásságának, 10%-át mutatta be. Ezeknek a képeknek a negatívjait a Minerva Alapítványnak ajándékozta. A Deák- gyűjteményt digitalizálják, és közzéteszik a minerva.org.ro honlapon, ami a hozzáférési lehetőséget biztosít. Mint ismeretes, az Igazság és a Făclia fotóriportereinek, 1955 és 1993 közötti időszakban, készített fotóit, így a Deák Ferenc képeit is digitalizálják, a honlapon közlik. Tibori köszönetét fejezte ki, hogy a Minerva-házat választotta a kiállításához és az értékes adományért. A kiállított művészi portrék neves személyiségeket plasztikuson örökítenek. A teljesség igénye nélkül, sorolnék fel néhány személyiség nevét, akit megörökített a fotóművész: Horváth Béla, Rodica Popescu, Köllő Béla, Orosz Lujza, Albert Júlia színművészeket, Pálfi Mircea, Dózsa Mária, László Ferenc, Reisz Katalin az Igazság munkatársait, Ruha István hegedűművészt, Balogh Edgár, Fodor Sándor írókat, költőket- Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár.
Nem felejtette el a hazai tájakat
Deák Ferenc bevallotta, nem tudja elfelejteni a hazai tájakat. S nem felejtette el a román nyelvet sem. Interneten, nyomon követi az itteni életet. Minden érdekli, ami itt történik. Ebben segít a digitalizált felhasználási lehetőség. Nem állt szándékában, hogy kiállítsa a portrékat. Dokumentum jellegű kiállításnak tekinti, egy fajta társadalmi találkozásnak. A lényeg az, hogy munkásságát, minél többen megismerjék. Egy vergődő lélek képi nyelven való megnyilvánulását csodálhatja meg a látogató, amely ma már csak képi megnyilvánulásban található meg.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Könyv a múltról a jövőnek Tibori Szabó Zoltán és Újvári Mária tollából
Ha semmi egyebet nem tett volna a Kolozsvári Minerva Művelődési Egyesület elődje, az 1919-ben kezdeményezett és 1920-tól már eredményesen működő Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet mint hogy megjelentette Kós Károly Országépítőjét és Varju nemzetségét, kiadta az Erdélyi Szépmíves Céh köteteit, az Erdélyi Helikont és elindította a Reményik Sándor és Dsida Jenő nevéhez fűződő Pásztortüzet, neve akkor is kitörölhetetlenül beépült volna a magyar művelődéstörténetbe.
A monda szerint hatalmas égi háború és mennydörgés közepette pattant ki apja fejéből a bölcsesség, a tudomány és a művészet istennője, Minerva, s a múlt század eleji hatalmas világégést és impériumváltozást követően, mondhatni mennydörgésszerűen pattant ki az anyaországtól elszakított, identitásukat megőrizni óhajtó erdélyi magyarok fejéből is az ő nevével fémjelzett kolozsvári magyar kiadó- és nyomdavállalat. A kisebbségi sorba jutott nemzetrész ösztönös, spontán védekezési mechanizmusának köszönhetően, de ugyanakkor egyfajta felismert szükségszerűségként is. Hiszen mi más, ha nem éppen az anyanyelvi kultúra, az oktatás, az irodalom, a tudomány és a művészet védhetné meg leginkább a merőben megváltozott és nem éppen kedvező körülmények közé csöppent erdélyi magyarságot.
Ennek a tudatában született meg az alapítók, ötszázötvenhárom erdélyi, bánsági és partiumi magánszemély, jeles értelmiségiek, az arisztokrácia és tehetősebb polgári családok tagjainak az alaptőkét biztosító anyagi hozzájárulásával a Minerva. A már működő vállalatba néhány évvel később az egyházak is beszálltak. A műintézet olyan szellemi műhely és prosperáló vállalkozás volt, amely első időszakában 1920 és 1940 között, majd 1940-től 1948-as államosításáig „a legnagyobb teljesítményű erdélyi magyar kiadó- és nyomdavállalatként” eredményesen járult hozzá a magyar irodalom, sajtó, tudomány, művészet, ismeretterjesztés és nem utolsósorban oktatás fejlődéséhez.
Tibori Szabó Zoltán, Újvári Mária: A kolozsvári Minerva története
Szabadság (Kolozsvár)

Születésnapi beszélgetés a 75 éves Bágyoni Szabó István íróval, költővel
Felénk siető égi postások
– A magyar nyelv és irodalom szakos tanári diploma megszerzése után, 1964-ben első állomásod a Maros megyei nagysármási középiskola volt. Ha szüleim 1962-ben Pusztakamarásról nem Mócsra, hanem az egyazon távolságra lévő Sármásra adnak, hogy továbbra is magyarul tanuljak, tanárom lehettél volna… Hogyan emlékszel vissza erre a mezőségi nagyközségre, a század eleji, anyaországi telepesek utódaira, megmaradásukért, identitásmegőrzésükért való küzdelmükre?
– Kérdésedből sok mindent kiérzek. Példának okáért azt, hogy alaposan ismered Sütő Andris gyermekkori vidékét, a minden értelemben dimbes-dombos, tavas-tócsás Mezőséget. No meg azt is – és ennek örülök –, hogy ezek tudtában is bátorkodtál belelapozni A lovak estére hazaérnek című regényembe. Amely voltaképpen az általad is említett kérdéseket – magyar betelepítések, majd román „magyartalanítások”, iskoláink és egyházaink erkölcsi-anyagi leépítése stb. – próbálja feszegetni. Úgy tűnik, Sártelek – ez Nagysármás regénybeli neve – és környéke talán ilyen értelemben Erdély egészét, annak jövőbeni sorsát – és persze, annak kritikáját – sejthette volt a bukaresti „főolvasók” szemében, mert a kötet csak tízéves késéssel jelent meg – és persze, Budapesten. Ma is tisztelettel emlékszem Nagysármás és vidéke neves embereire, Hermán János tiszteletesre, aki dombról prédikálta szerte halotti búcsúztatóit, hogy öblös hangját az Úristenen kívül mi is hallhassuk, Páll András doktorra és segédjére, sógoromra, néhai Sarkadi Vilire, akik alatt nem pihent meg az egyfogatos kordély, valahányszor a telepeken élők egészségéről, mentésről volt szó. Meg Laci gyógyszerészre, a mesemondó Juliska nénire… És álljon itt még valami: Sármásra érkezésem talán első „felelős” megbízatása, a kollektív gazdaság kukoricafosztásán való részvételünk mellett, a népszámlálás helyi bizottságában való részvételünk… Hát részt is vettünk: de egyetlen magyar név után sem ceruzával jelöltük be a nemzetiségi hovatartozást. Ahogyan a központi „megbízott”, Sticlaru elvtárs követelte. Csak gyaníthatjuk, hogy az éj leple alatt hány nem román családból fabrikálhattak – radírozás után – román nemzetiségűt…
– Alig 3 év után léptél még egyet Kolozsvár felé. Pontosabban Tordára, ahol a középiskolai oktatáson kívül felruháztak aligazgatói teendőkkel is. Akkor kezdődött a nemzetiséget is romboló „aranykorszak”: az erdélyi magyarság elsorvasztásának „legtermékenyebb” időszaka… Mennyire lehetett követni és betartani, üllő és kalapács között, a sütői gondolatot: „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk”?
– Torda előtt volt még egy megállóm: Harasztoson helyettes tanárkodtam egy éven át. Ezt a falut voltaképpen a Torda közeli lőtér és a Nagyenyed felé futó országút választja el szülőfalumtól, Bágyontól. Apósom – tudni kell, hogy voltaképpen a nősülésem lódított ki Nagysármásról Torda felé; feleségem ott dolgozott, lakásunk is ott várt rám… –, nos: apósom pöfögő kis Simsonjával furikázgattam naponta a tordai Jósika utca és a harasztosi iskola között. És nem kis veszélyek közepette – időnként bizony az épp lőgyakorlatot végző kiskatonák süvítő golyózáporai alatt… Most látom, ezzel a fejem fölött zajló kisded légi csatákkal sokat sejtető főpróbákat rendeztek számomra az égiek… Jó előre sejthettek volna valamit…? Vagy figyelmeztetni szerettek volna valamire? Gondolom, eddigi katedráim igen-igen változatos „összetétele” maga volt a figyelmeztető: Nagysármáson – a pályaválasztáskor behirdetett „középiskola” nem is volt középiskola, pontosabban a középfokon nem voltak magyar osztályok. Így óráim számát zeneoktatással, kórusvezetéssel pótolták; Harasztoson pedig csak a román V–VII. osztályokban „jutottam szóhoz” – tiszta magyar szakos végzettségem ellenére mateket, történelmet, ének-zenét kellett tanítanom… persze román nyelven. „Ne az égiekkel perlekedj, édes fiam! – nyugtatott édesanyám –, ezeket a tordai földieket kellene nagybátyádnak megkeresnie az érdekedben.” Tudni kell, hogy középiskolás koromtól én tordai nagybátyámnál, „Kicsi Pistánál”, a vidék híres csizmadiamesterénél voltam „kovártélyban” – mondhatni: szolgadiákként…, s csak nagy ritkán látogattam haza, Bágyonba. Kolozsvári egyetemi éveim alatt úgyszintén… Vásárhelyi Géza költőbarátom, falum körzeti orvosa egyik poharazgatásunk közben meg is jegyezte: „Maholnap én leszek az igazi bágyoni, kedves Bágyoni!” Visszatérve a kérdésedhez, a sütői gondolathoz: egyszer csak hagytam csapot-papot, a nem reám szabott katedrát, és munkahely után néztem Tordán. Így kerültem a város turisztikai hivatalához.
– Fontos volt, hogy néhai Lászlóffy Aladárral és Vásárhelyi Géza orvos-költővel Tordán 1970-ben beindítottátok a Jósika Miklós Közművelődési Kört, amely a kommunista diktatúra éveiben Aranyosszék talán legmeghatározóbb magyar szellemi műhelyévé vált…
– Igen, ma is úgy látom. Ezzel az akkor egyáltalán nem veszélytelen lépésünkkel bizony nem csupán a volt mészkői papköltő, Balázs Ferenc szellemi hagyatékát, a „magyar vidékfejlesztést”, mint mozgalmat élesztettük újjá, hanem – kissé nagyképűen fogalmazva – visszaadtuk annak az erdélyi városnak a hitét, amely város jó négy évszázaddal azelőtt a szabadság, a lelkiismereti szabadság gondolatát álmodta meg Erdély és Európa népei számára. Szabadon élni, lelki és szellemi szabadságban alkotni, magyarul is… Persze, föl kellett kutatnunk a város azon intézményeit, fórumait, neveket, akik a hajdani „magyar Torda” emblematikus figurái voltak – vagy lehettek. Hiszen 1970 körül sem helyi magyar színtársulat, sem tordai vagy Aranyos vidéki magyar lap már nem létezett… Hogy a régi református vagy unitárius gimnáziumokról ne is beszéljünk. És még valami: rendre haza kellett hívnunk – csalogatnunk? – azokat az irodalmi-közművelődési nagyságokat, akiket Torda és Aranyosszék szórt szét a világban: a két Lászlóffytól el egészen Székely Jánosig, Mikó Imrétől Létay Lajosig, Anavi Ádámtól el egészen a színész Miske Lászlóig, a szobrászművész Suba Lászlóig, az iparművész Egri Lászlóig… Nos, a Jósika Kör hatalmas helyi sikerei – és kiszállásai, hiszen ott voltunk mi a farkaslaki Tamási-emlékmű avatásán, ott a székelykeresztúri Petőfi-szobor avatásán; Kövenden és Torockón rendszerint felléptünk hol versműsorokkal, hol az épp aktuális Brassai Sámuel-emlékesteken – úgy látszik, mifelénk fordította a még létező magyar hivatalosság figyelmét. Történt ugyanis, hogy 1972-ben Nedelka Géza tanügyi inspektor meghívott, foglalnám el az ő rövidesen megüresedő posztját, a tordai Mihai Viteazul Líceum aligazgatói székét. Egykori tanárom ajánlatát elfogadtam, már azért is, mert tudtam: Géza Csíkszeredába készül, családot alapítani.
– 1974–89 között Kolozsváron kapsz állást, mégpedig az egyetlen írószövetségi hetilapnál, az Utunknál.
– Tovább kellett lépnem, bár nagyon szerettem tordai középiskolás tanítványaimmal dolgozni. Isten bizony, sokszor úgy éreztem magamat a katedrán, mintha a „jósikakörös” dolgaimat folytatnám. Katedrám összetételéről ne kérdezz! Magyar irodalomtörténetet az első évben nem taníthattam – lévén, hogy Imreh Lajos tanár úr, egykori középiskolai magyartanárom itt kollégám volt, és nem is akármilyen –, de tanítanom kellett filozófiát, politikai gazdaságtant és kutyafülét… Középiskolai időszakom második éve aztán megnyugtatóan kezdődött: Imreh tanár úr nyugdíjba vonult, én meg hozzáfoghattam elképzeléseim valóra váltásához. Végre, szakomat oktathattam! Igen ám, de történelmi ismeretek hiányában – már ami a Trianon utáni erdélyi históriát illeti – az elmélet csak üres szólam. Tettem a magam dolgát: kisded színpadi valamit írtam tanítványaim számára Egy nap az Erdélyi Helikon szerkesztőségében címmel, amelyben a vesztes magyarjaink közül felvonultattam a Kuncz-fiúktól Kós Károlyékig szinte mindenkit…, persze a nyertes Emil Isacot és Octavian Gogát is… Úgy tapasztaltam, hogy attól a „bemutatótól” számítva – mert külön „rendezvényen” mutattuk be – tanítványaim zömmel a maguk helyén tudták a történelmi változásainkat értelmezni. Hogy később aztán mi történhetett, nem tudhatom, de a téli vakáció első napjaiban jött a hír Kolozsvárról: tordai kinevezésemet a megyei főinspektor nem írta alá. Punktum. Hetekig feleségemmel együtt fásultan figyeltük sorsunk alakulását. És jött a megváltás! Életmentőnek bizonyult az Utunk főszerkesztőjének, Létay Lajosnak az üzenete – Mikó Ervin és Köntös-Szabó Zoltán hozták a hírt, személyesen –: van üresedés a lapnál, januártól szívesen fogadnak! Pillanatot sem gondolkoztam az ajánlaton. Mondtam is Köntös-Szabó Zolinak: „Mögénk álltak az égiek! Valaki nem felejtette el, hogy Létay apósa, a jó emlékezetű Lőrinczy Árpád tiszteletes úr bizony konfirmáltató papom volt Bágyonban…” Zoli fülembe súgta: „Ezt Létay bátyánk katonatársa, az a bizonyos Ceaușescu aztán meg ne neszelje!” És történt, hogy 15 éven keresztül „utunkos” lehettem.
– A kolozsvári évek teremtik meg a publikálási lehetőséget, s szinte két-három évente teszel le egy-egy kötetet az olvasók asztalára. Ezek közül egyik legjobb regényed a Kések ideje (1979), amelyben a múltat összekötöd a jelennel, s megszületik egy fájóan szép lírai vallomás szülőföldedről, az Aranyos mentéről, Bágyon vidékéről. Kritikusaid azon nyomban párhuzamot vonnak Sütő András korábban írt Anyám könnyű álmot ígér c. kötetével. Miről szól a kötet, hogyan fogadta a szakma?
– A könyv voltaképpen a mindenkori történelmi időknek kiszolgáltatott „collectáló” diákok életéről szól, akik hol európai peregrinációkon vesznek részt, hol önvédelemre alkalmas kések gyűjtését kénytelenek megszervezni… Mert másként elvesznének – akár a holland utcasarkokon, akár Aranyosszék mindig is veszélyeztetett kapualjaiban. A főhős Jeney Vaskóban álom és valóság kegyetlen kavarodása – olvasmányélmények és gyermekkori emlékek váltakozó valósága teremti meg azt a szülőföld-hangulatot, amely tovalendíti a témán netán eltöprengő olvasót. A szakma, örömömre mind Erdélyben – Kántor Lajos és Láng Gusztáv révén –, mind pedig Magyarországon – Fodor András által – megtisztelő elismeréssel fogadta prózámat, az időközben napvilágot látott versköteteimmel együtt. Aminek örülök, hiszen Budapesten kényesek ám a mi mondatainkra…
– Az 1989-es áttelepedés után következik néhány rövid-hosszabb időszak egyik-másik budapesti lapnál: az Uniónál, az Új Magyarországnál, a Pest Megyei Hírlapnál, a Szabad Földnél. Hogyan foglalnád össze ezt a periódust: valóban az anyaországi útkeresés és az önmegtalálás évei voltak ezek?
– Amennyiben újságírói mivoltomra gondolunk: ezek a lapok mindenképpen „az önmegtalálás” lehetőségei voltak. Anyagilag sem utolsók. Hiszen meg kellett ám kapaszkodnunk. Ráadásul: feleségem nem vállalhatott munkát, hiszen kisfiunk egyéves, karon ülő kis lurkó volt még… s az állampolgárságra is három évet kellett várnunk. Itt kell megemlítenem, hogy egyfajta szerencse is mellénk szegődött: az irodalmi lapok szerkesztői, versrovatvezetői – valamikor vendégeink is voltak kolozsvári lakásunkon – szinte hetente, havonta kérték írásaimat. Ma is őrzöm Bella Pista, Nagy Gazsi, Fodor Bandi, Masszi Péter, Turcsány Péter „sürgető” leveleit, Páskándi Géza pár soros „reagálásait”. Mindezek nem is elsősorban forintokat, hanem mellénk állást, emberbaráti biztatást jelentettek számunkra a világváros vállalt forgatagában… Persze magam sem tétlenkedtem. Az Unió s majd a PoLíSz is szinte mindenik lapszáma közölt erdélyi írást. Emlékszem, mekkora feltűnést keltettek Balázs Ferenc, aranyosszéki papköltőnk fotókkal kiegészített versei, naplórészletei – akárha a tordai Jósika Kör gerjesztette gondolatok így folytatódtak volna énbennem is. De fel-felszisszent az olvasó a Páskándi-írásokra is… Az Új Magyarország kolumnás írásomat hozta egykori kolozsvári lapom, az Utunk régi-új szerkesztőinek – Szilágyinak, Lászlóffynak, Királynak, Mózesnek, Sigmond Pistának – immáron helikonos elképzeléseiről, új lehetőségeiről. A PoLíSzt megjelentető Kráter Műhely Egyesület erdélyi témájú könyveit részben magam szerkeszthettem – örömömre. Végezetül hadd jegyezzem meg: a Pest Megyei Hírlap, s majd a Szabad Föld kulturális rovatvezetőjeként már-már napi kapcsolatban álltam például az akkor még Marosvásárhelyen élő és alkotó Sütő Andrással, de a kolozsvári Fodor Sándorral és a már Magyarországra költözött Huszár Sándorral is. Azt érezhettem, hogy az anyaországi lapok legalább annyira igényelték az erdélyi – főleg nagy öregjeink – írásait, mint mi az itteni „lehetőségeket”.
– Leltár című, Kós Károly halálára írt versedben írod: „kifogytak rajzos arcú, birsalma tekintetű aggastyánjaink”. Valóban megcsappant nagy öregjeink egykori népes hada?
– Fizikai valójukban sajnos meg… De hála az egeknek – no és az asztalunkra letett kézjegyeiknek –, szellemiségüket, nyelvben és nemzetben gondolkodó magatartásukat megtartotta az idő!
– Milyen kapcsolatot ápolsz az erdélyi írókkal, művészekkel, itteni olvasóiddal?
– Szerencsém van ezekkel az elektronikus kütyükkel – égi „postásokkal”, skype-pal. Amikor hiányoznak, mert hiányoznak, fogom magam és tárcsázok, vagy ezt-azt bepötyögöm a számítógépembe. Egyszóval: ilyenkor is az égiek sietnek segítségünkre. És amikor már nem tudok mit kezdeni ezzel a 75 éves embert meghaladó technikával, hívom Dávid fiunkat, és a dolgaink egyenesbe jönnek.
– Min dolgozol jelenleg?
– Ezekben a hetekben főleg megbicsaklott egészségi állapotom foglal le… De fáradt derékkal is ott kell lennem a budapesti könyvnapokon. Tavaly karácsonyra két kötetem is megjelent: esszékötetem Egy íróasztal vendégei címmel látott napvilágot Győrben, regénytrilógiámat pedig – Erdélyi hármasoltár címmel – a kolozsvári Kriterion jelentette meg.
Székely Ferenc
hargitanepe.eu

Új helyszínen a MIÉRT szervezte EU-tábor
A 2016-os helyhatósági választások lesz az egyik fő téma
A Magyar Ifjúsági Értekezlet, az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége és a Kós Károly Akadémia tizenharmadik alkalommal szervezi meg az EU Tábort. Idén július 27 és 31. között kerül megrendezésre és újult helyszínnel jelentkezik. A rendezvénynek a zeteváraljai Natur Air Park ad otthont. Az idei EU Tábor mottója „A fiatalok Európája” - olvasható a rendezvény honlapján.
Antal Lóránt, a MIÉRT elnöke elmondta „A minden évben többszáz fiatal számára találkozási pontot jelentő EU Táborban az eddigiekhez hasonlóan idén is a hangsúlyt az aktuális európai problémákra fektetjük. A fiatalok, ifjúsági szervezetek és az Európai Unió kapcsolatát szeretnénk taglalni. Úgy gondolom, nagyon fontos ezzel a témakörrel foglalkozni, hiszen ahogy a Brexit kapcsán is láthattuk a fiatalok nagy számban a EU mellett döntöttek, ami nem jelent mást, mint azt, hogy a fiatalok Európáját éljük.”
Az előadások során a 2016-os helyhatósági választások lesz az egyik fő téma, a választások során tisztséget elnyert fiatal polgármesterek, illetve olyan képviselők lesznek a tábor meghívottjai, akik az önkormányzati munka kihívásairól mesélnek majd. Ugyanakkor, a jelenleg Európában zajló események is fontos szerepet kapnak, hiszen például a Brexit is terítéken lesz.
A tábor weboldalán olvasható sajtóanyag szerint a tavalyi évben elindított nagy népszerűségnek örvendő tabu sarok idén is szerves része lesz a tábornak, a résztvevők kényes témákat boncolgató személyes történeteket hallgathatnak meg.A tábor meghívottja lesz Gombola András, akik évekig hajléktalan volt, ennek a létnek a viszontagságairól mesél majd, Juhász Anita, aki a napjainkban egyre jobban elterjedő virtuális zaklatás témakörét járja körül, valamint Szabó Zoltán, Kobra, aki az elkényelmesedett fiatalokat komfortzónájából próbálja meg kirázni az európai biciklitúrájának élménybeszámolójával.
Az öt napos tábor a színvonalas előadások mellett számos szórakozási lehetőséget is nyújt majd a résztvevőknek. Esténként erdélyi fiatal DJ-k szórakoztatják majd a fiatalokat, valamint a Kolozsvári Beerpong Egyesület által szervezett csapatjátékokon is részt vehetnek az érdeklődők.
A szervezők idén körülbelül 350 résztvevőre számítanak, a tábor programját a miert.ro/eu-tabor honlapon lehet megtekinteni. A legújabb hírek, fotók, érdekességek a honlap mellett a MIÉRT Facebook-oldalán (facebook.com/miert.ro) érhetőek el.
Szabadság (Kolozsvár)

Köszönet a jó irányú változásért!
Nehéz időkben, mint amilyet ma is élünk, fontos az összefogás. Bizalmat kell építeni. Jó irányba kell állítani ügyeinket. Kisebbségben egymásra vagyunk szorulva. Önkormányzat, egyház, közösség segítheti vagy gátolhatja a másik pozitív munkáját. Mi a segítségben hiszünk.
Az emberek nem értik mi történik. miért kell most Tőkés Lászlónak nyíltszínű lejáratást indítani saját egykori munkatársa – Csűry István, saját egyháza – a református egyház, a magyar szövetség – az RMDSZ, sőt immár az anyaország államtitkárai irányába is? Az emberek nem értik, és óriási többségük nem ért ezzel egyet. Csűry püspök mandátuma a rendezetlen ügyek rendezetté válásának korszaka. Sikerült rendeznie az egyházon belüli viszonyokat. Rendezte a pénzügyi adósságokat. Rendezte a kegyességi mozgalmakkal a viszonyt. Rendezte a lassan évszázados székházkérdést.
Törekvés a jóra
Helyrebillentette az eltolódott egyensúlyt. Támogatottságuk arányában kezelte a viszonyokat a közéleti szereplőkkel. Partnerséget épített ki az önkormányzatokkal. Egyszóval emberközelivé, békéssé, szerethetővé tette egyházát. Kérjük tisztelettel a közélet szereplőit, támogassák azokat, akik békességgel kívánják rendezni közös ügyeinket. Tőkés urat kérjük, munkahelyén, az Európai Parlamentben dolgozzon értünk. Ha erre nincs alkalma, felesleges energiáit, kérjük ne fordítsa közösségünk ellen, itthon.
Csűry püspök urat kérjük, méltósággal, türelemmel, Krisztus urunk szeretetével és a jó irányú változások iránti még nagyobb elkötelezettséggel viselje elődjének inkorrekt támadásait. Biztosítjuk Csűry püspök urat, a jóra való törekvésben továbbra is számíthat a közösségre, számíthat ránk.
Bihar megye magyar polgármesterei és alpolgármesterei:
Sorbán Levente polgármester – Alsólugas; Nagy Gizella polgármester – Bihar; Mados Attila polgármester – Bihardiószeg; Kelemen Zoltán polgármester – Biharfélegyháza; Bátori Géza polgármester – Bors; Kócza István polgármester – Érbogyoszló; Nagy István polgármester – Érkörtvélyes; Nyakó József polgármester – Érmihályfalva; Balazsi József polgármester – Érsemjén; Beke László polgármester – Érszőllős; Bordás Károly polgármester – Értarcsa; Bonisz Sándor polgármester – Hegyközcsatár; Somogyi Lajos polgármester – Hegyközpályi; Nyiri Sándor polgármester – Kiskereki; Pocsaly Zoltán polgármester – Margitta; Török László polgármester – Nagyszalonta; Matyi Miklós polgármester – Paptamási; Horváth Béla polgármester – Szalacs; Nagy Miklós polgármester – Szalárd; Béres Csaba polgármester – Székelyhíd; Vincze Nándor polgármester – Tóti; Kosztandi Mihály polgármester – Vámosláz; Barcui Barna polgármester – Vedresábrány; Daróczi Mihály alpolgármester – Bályok; Bagosi Barna alpolgármester – Berettyószéplak; Nemes Ferenc alpolgármester – Bihar; Kerecsenyi Imre alpolgármester – Biharfélegyháza; Csiger László Róbert alpolgármester – Bors; Kajántó Pál alpolgármester – Élesd; Gyulya Andrea Éva alpolgármester – Érbogyoszló; Karsai József-Attila alpolgármester – Érmihályfalva; Timar Sorin alpolgármester – Érsemjén; Kerezsi Attila alpolgármester – Értarcsa; Dán Juliánna alpolgármester – Feketekápolna; Nagy István Róbert alpolgármester – Hegyközcsatár; Szebeni Sándor alpolgármester – Hegyközpályi; Rostás István alpolgármester – Illye; Szabó Zoltán Lajos alpolgármester – Kiskereki; Szabó Csaba alpolgármester – Körösgyéres; Géczi János alpolgármester – Mezőtelki; Horváth János alpolgármester – Nagyszalonta; Major Lóránd alpolgármester – Paptamási; Hasas János alpolgármester – Rév; Vida Attila alpolgármester – Szalacs; Kendi Dezső alpolgármester – Szalárd; Kozák Róbert alpolgármester – Vedresábrány.
erdon.ro

„Gyűlölnek mindent, ami politika, s mindenkit, aki politikus”
Komoly és könnyed stílus a Zeteváralján zajló EU-táborban
Új helyszín, ifjúsági tábor „feeling”, Erdély minden régiójából érkezett fiatal, stílusosan, ízlésesen, a tinédzserek elvárásai alapján kialakított, „lezser” hangulatot sugárzó köztér és előadó sátor – ezek a jellegzetességei a Magyar Ifjúsági Értekezlet, az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége, a Kós Károly Akadémia és a Wilfried Martens Európai Tanulmányok Központ által a Hargita megyei Zeteváralján szervezett EU-tábornak.
A rendezvény szerdán délután a Brexitről szóló beszélgetéssel kezdődött, majd a műemlékek restaurálásával kapcsolatos kérdésekkel folytatódott, de eszmecserét folytattak egymással a magyar és román ifjúsági szervezetek képviselői is, Szabó Zoltán pedig izgalmas előadást tartott világkörüli bicikliútjáról. Csütörtökön a politikusokon volt a sor: Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke egyebek mellett a júniusi helyhatósági választások eredményét értékelte, előrevetítve az őszi parlamenti választásokat.
Szabadság (Kolozsvár)

Születésnap – Szilágyi Júliának, 80. születésnapjára
„Titkoljam, mit szenvedtem, értetek?
Nem titkolom: hogy ti se féljetek!”
(Illyés Gyula: Bevezető)
A papírjai sosem voltak rendben.
Akkor sem voltak rendben, amikor 1944 tavaszán, nyolcévesen, a nácik elől menekülve, édesanyjával és családjának több más tagjával, tiltott határátlépés nyomán, a Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyből átszökött Romániába. És akkor sem, amikor az őt ért traumáért az eszeveszett faji üldözés elkövetőitől kárpótlást kellett volna kapnia, ám ehelyett az nyert újhatalmi megállapítást, hogy a papírjai nincsenek rendben, a kárpótolhatósági minőséghez nem szenvedett eleget, és következésképpen semmilyen kompenzációra nem jogosult.
A papírjai talán azért nincsenek rendben, mondom most, csak így, unter uns gesagt módra, mert soha nem arra összpontosított, hogy a papírjai rendben legyenek, és ehelyett inkább azzal törődött, hogy megértse a környezetét, jobbá tegye a világot, amelyben él, és az emberi gondolattal, ha az elvetemült, ordassá vált, szembeszálljon. Nem kizárt, sőt, nagyon is valószínű, hogy éppen annak köszönhetően vált kitűnő esszéíróvá, az esszéírás tanítómesterévé, mert a filológiai precizitás által a papírok háza táján megkövetelt renddel már életének korai időszakaitól fogva hadilábon állt.
Tibori Szabó Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)

Megrajzolt értékeink a Minerva székházában
Művészettörténészi végzettségét ötvözte rajzkészségével – avagy saját megfogalmazása szerint a rajzolási hóborttal – Kelemen Albert Kálmán, ennek a folyamatnak az eredményeit tárja az érdeklődők elé tegnap óta a Kolozsvári Minerva Művelődési Egyesület székhelyén.
Az épületgrafikákat, városi látványképeket és más grafikákat felvonultató Megrajzolt erdélyi értékeink című kiállítást, akárcsak az alkotó 1999-es Kolozsvári bemutatkozó tárlatát, Tibori Szabó Zoltán, a Minerva elnöke nyitotta meg. Hangsúlyozta: az utóbbi években kialakított művészi világ középpontjában a műemlék jellegű épületek megörökítése áll. Olyan jelentős erdélyi művészek nyomdokaiba lépett ezáltal Kelemen Albert Kálmán, mint Kós Károly, Debreczeni László, Varga Nándor Lajos, Köpeczi Sebestyén József, Vámszer Géza, ifjabb Cseh Gusztáv és mások. A tárlat augusztus végéig, munkapokon 10 és 15 óra között tekinthető meg a Minerva-házban, a Jókai/Napoca utca 16. szám alatt.
Szabadság (Kolozsvár)

Augusztusi Szövétnek
Színes, izgalmas, értékes élményt nyújt
Megjelent a Szövétnek augusztusi száma. Az uborkaszezon végére, amely itt, Aradon immár csemegeuborka-szezonnak nevezhető. Annyi magyar vonatkozású kulturális eseményt rendeztek, annyi említést érdemlő program várta az érdeklődőket, hogy a szerkesztőnek eszébe jut, vajon mi az, ami kimAradt, amiről mindenképpen szólni kellett volna a – sajnos – csak kéthavonta megjelenő kulturális szemlében.
Örömmel nyugtázhatjuk, hogy a lap szerzői között több új név villant fel. Ennek egyik fő „okozója” a tősgyökeres Aradinak tekinthető, jelenleg Kölnben élő fogorvos, Kövér Péter és odaadó neje, Andrea, akik meginvitáltak nemrég felújított soborsini házukba tíz irodalomhoz közelálló, ismert személyt, hogy egy hétvégén asztal köré üljenek, és elbeszélgessenek sok mindenről, és hagyományt teremtsenek. „Soborsini repkény” – ezt a nevet kapta a rendezvény. A házigazda megkérte a résztvevőket, hogy küldjenek egy-egy írást a Szövétnek részére. Ezzel emeljék a lap színvonalát.
A Soborsinban megjelenők írásainak sorát a vajdasági Verbász szülötte, ismert újvidéki prózaíró és szerkesztő, Bordás Győző nyitja Irodalmi majális kastélytőben című beszámolójával. Hudy Árpád, régi Aradi ismerősünk, az Irodalmi Jelen olvasószerkesztője Nemzeti italainkról közöl szellemes eszmefuttatást. Soborsini röpkény – Kéz kezet fog című, keserű érzelmekkel telített írásában lapunk állandó munkatársa, Sarusi Mihály eleveníti fel az irodalmi majálison megélt élményeit.
A meghívottak között ott volt Soborsinban a Szövétnek „nagy öregje”, első szerkesztője, Réhon József is. A lap Memoár rovatába került visszaemlékezése, Soborsini repkény, figyelemre méltó, mint általában az ő sorai. Tudományos igényességgel szól az olvasókhoz a Történelem rovatban Vekov Károly, nyugalmazott egyetemi tanár Soborsin című tanulmányában.
A Humor rovat, nem feltétlenül kacagtató, annál inkább elgondolkodásra késztető, briliáns humortól átitatott darabjait szintén a soborsini majálison résztvevő szerzők „követték el”. Kövér Péter Az aranyhegyű töltőtoll avagy Képzeletbeli és valós dedikálás a könyvhéten című írásában a nemrég elhunyt Esterházy Péternek állít emléket, Szabó István ízes nyelvezetű humortól duzzadó, Petróljom című elmélkedése lenyűgöző, Jámborné Péterszabó Ilona rövid, frappáns írása (Utazom) végére „ledermed a merevlemeze”. A miénk is.
A szépirodalom az augusztusi számból sem mArad ki. Verssel jelentkezik Böszörményi Zoltán (Dizájn) és Szabó Péter (apám), rövid prózával Radnai István (Csillapított éhség) és folytatódik Nótáros Lajos Arad mArad című regénye a VII/4. résszel.
Ujj János értékelése (A stilisztikában ismeretlen Száraz köd) Juhász Béla Száraz köd című novelláskötetét méltatja a sikeres könyvbemutatót követően.
Aradi magyar kortárs képzőművészek kiállítása kapcsán Ódry Mária (aki szintén jelen volt a soborsini találkozón, bemutatja egy-egy mondatban a Kölcsey Képtár 7. tárlatán, a Klió Teremben szereplő művészeket. Ennek a 14 képzőművésznek egy-egy munkája jelenik meg az augusztusi Szövétnek két belső borítóján. Háborús, Aradi emlékei vannak a nem messze Szegedtől, Domaszéken élő és alkotó szobrászművésznek, Mihály Árpádnak, akit Kert és szobrok című írásában mutat be Csotó Nagy Mária. A képzőművészet kapcsán mindenképpen említést és elismerést érdemelnek Kett Groza János dekoratív illusztrációi, amelyek több helyen díszítik a lapot. Három fotóművész is hozzájárult a lap színessé tételéhez: a címlapon Bodó Judit felvétele (Nyári idill), a hátsó borítón Allerhand István fotója (Érett bogyó), a Helytörténet rovatban pedig Siska-Szabó Zoltán fekete-fehér fotópárja (Régi és új Arad-3.)
Rövid kihagyás után – örömünkre – ismét tollat ragadott a Piroska házaspár. Piroska Katalin, az Aradi színháztörténet tudós ismerője A Marica grófnő és ami mögötte van – Nyolcvan éve mutatták be Aradon Kálmán Imre operettjét címmel közöl izgalmas tanulmányt. Piroska István szerint „Azt írta az újság”: Amikor még nem volt probléma a kisebbségi nyelvhivatalos használata, rég volt.
Az Oktatás rovat sem mAradt üres. Megtölti Fülöpné Bálint Anna Erika „Hol volt…” Éppen 60éve. Pécska című visszaemlékezése iskolás korára. Ettől a helyszíntől nagyon-nagyon messzire utazott Rogoz Marianna, a Csiky Gergely Főgimnázium kémia–fizika szakos tanára, aki Tapasztalatcserén az Egyesült Államokban című beszámolójában betekintést enged a tengerentúli tanügy titkaiba.
S még nincs vége az izgalmaknak. A Hitélet rovatban Koreck Aladár cikke olvasható: Hittanórák Szoboszlay Aladárral, folytatódik Regéczy Szabina Perle memoár-sorozata: Szemek tüzében, és Fitoriné Rezik Julianna közlésében második, befejező része jelenik meg: Rezik Aliz Brüsszeli és bécsi nemzetközi zongoraversenyeken című emlékezésnek.
Sok olvasónk örömére jelezzük: megjelent Brittich Erzsébet második keresztrejtvénye: 40évvel ezelőtt, 1976 augusztusában távozott…( és a júniusi rejtvény helyes megfejtése).
Meggyőződésünk, hogy színes, izgalmas, értékes élményt nyújt minden kedves olvasójának a Szövétnek 2016. augusztusi száma.
Nyugati Jelen (Arad)