Nem kell őszig várni a kedvenc olvasmányra
Megjelent a Székely Kalendárium húsvéti kiadása
Évközi, egészen pontosan húsvéti-pünkösdi különkiadással rukkol elő a Székely Kalendárium! A 272 oldalas, teljesen színes kiadvány követi az eddigi irányvonalat, vagyis Székelyföld értékeinek olvasmányos formában történő feltérképezését.
A szerkesztők ezúttal kiemelt teret szenteltek a gasztronómiának (megannyi ételrecepttel, konyhatippel, régi fortélyok felidézésével), valamint a húsvéti és pünkösdi népszokásoknak, de remek bel- és külföldi kirándulási tippekkel is szolgálnak a nyári vakációkhoz, verőfényes hétvégekhez, Székelyföld feltárt és megfejtésre váró múltjában kalandoznak, hasznosnak ítélt ismeretekkel traktálják a gazdálkodókat, természetjárókat, háziasszonyokat, megcsillantják a székely humor utánozhatatlan gyöngyszemeit.
Riportot, interjút olvashatnak Kilyén Ilka marosvásárhelyi színművésznővel, Ferencz Lehel gyergyóújfalui biokertésszel, dr. Cey-Bert Róbert Gyula őstörténet-kutatóval, gasztronómiai szakíróval, dr. Munzlinger Attila gyergyószárhegyi asztrofotóssal, Nagy Lajos kézdivásárhelyi cipészmesterrel, Márton Simon testnevelő tanárral, a csíki biatlonsport meghatározó személyiségével, a Földet körbekarikázó székelyudvarhelyi Kobrával, alias Szabó Zoltánnal. Betekintést nyerhetnek Csíksomlyó rejtélyes múltjába, kedvcsinálót találnak a Mária-út bejárásához, székelyföld legrégebbi templomai vagy az Enyed környéki ódon kastélyromok felkereséséhez, netán egy törökországi kiránduláshoz.
A természetbarátok vadon növő virágokra, gyógynövényekre, gombákra vonatkozó ismereteiket gyarapíthatják, de borvizeinkről, mofettáinkról is megtudhatnak egyet s mást. Emellett régi székely fűszerekről, naturkozmetikumokról, divatról is szó esik, kiderül, melyik Székelyföld legkisebb faluja, vagy hogy Fickón miért nem kedvelik a húsvéti locsolókat. A kötetet Magyari Lajos, Czegő Zoltán, Balla Ede Zsolt, dr. Balázs Lajos, Bernád Ilona és más jeles szerzők írásai színesítik, számos művészi természetfotó varázsolja egyedi értéktárrá, a megannyi anekdota mellett Muszka Sándor székely egypercesei csalnak mosolyt az arcunkra, de viccekben, rejtvényekben, fejtörőkben sincs hiány.
Egyszóval a szerkesztők most is egész évben érdeklődéssel és élvezettel lapozgatható kiadványt tettek le az olvasó asztalára, újabb bizonyítékát nyújtva Székelyföld, mint kincsesbánya kimeríthetetlen voltának. Enélkül – bárhány kötet is sorakozzon rajta – üres maradna a könyvespolca! Kapható lapterjesztőknél, újságárudákban, az ismertebb könyvesboltokban, de online is megrendelhető – ára 13 lej. További részletek a www.kalendarium.ro honlapon.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az újraértelmezés újraértelmezése
Lucian Boia könyvei ma már azzal keltenének meglepetést, ha visszasorolnának a romániai történetírási kánonok közé. Vesztesek és győztesek. A bukaresti történész nemrég magyarul is megjelent, Az első világháború újraértelmezése című esszéje azonban nem okoz „csalódást”: hazája nacionalista történelemszemléletét haladja meg, sőt, szerinte Romániának nem volt történelmi joga Erdélyre.
Mi lett volna, ha…? Bár ezzel a történészek által történelmietlennek tartott kérdésfelvetéssel kezd, Boia nem lépi át a tudományosság határát. Érdekes összefüggéseket világít azonban meg, a kor román politikusai előtt álló alternatívákat vázolja fel. Így nem utólag visszavetített történelmi tablót nézhetünk, hanem az események alakulása folyamatának vizsgálatára nyit lehetőséget.
A budapesti Cser Kiadónál Tibori Szabó Zoltán fordításában megjelent műben Boia országa „szerencsekorszakának” nevezi az első világháború körüli évtizedet. Szerinte Nagy-Románia kialakítása, a nagy területszerzések a román elit megosztottsága körülményei között mentek végbe. A konzervatívok németpárti része Besszarábiát akarta Oroszországtól, s ennek érdekében a háború előtt a németek által irányított szövetséghez kellett volna csatlakozniuk a románoknak. A másik verzió Erdély megszerzése volt, de a két szempont párhuzamos érvényesítésére nem volt reális esély. Az Erdély-pártiaknak viszont az antant mellé kellett állniuk, s végül emellett döntött a román politikai elit. A háború alakulása, a monarchia villámgyors szétesése révén azonban nemcsak Erdély, hanem Besszarábia, Dél-Dobrudzsa és Bukovina is az övék lett.
Romániának nem volt történelmi joga Erdélyre, állítja könyvében Boia, hiszen míg Besszarábia 1812-ig román fennhatóság alatt állt, Erdély sosem képezte a román fejedelemségek részét. Az árulások és dupla árulások meglehetősen kendőzetlen tárgyalása után a szerző az Igazság és igazságtalanság Versailles-ban címet viselő fejezetben vizsgálja az új békerendszer kérdését. „A legyőzöttek szemszögéből egy-egy béke egyszerűen diktátum volt, és következményeit tekintve elfogadhatatlan. A nácik okozta katasztrófa után viszont Németország felelősséget vállalt még az első világháborúért is, lemondva minden további követelésről. Egyedüli tiltakozónak Magyarország maradt, amely Trianont máig égbekiáltó igazságtalanságnak tekinti” – fogalmaz Boia. Már ezzel is jócskán túllép a román nemzeti narratíván, de még inkább a folytatásban: „Lehet-e nemzeti előítéletek nélkül beszélni a versailles-i rendszerről?… Nem könnyű, de érdemes megpróbálni, ha Európa történelmét másként akarjuk elmondani, mint a saját ’igazságunkat’ a többiek ’igazságával’ (illetve ’igazságtalanságával’) szemben megfogalmazó nemzeti történelmek egyszerű csokraként.”
Boia mégsem az igazságosság–igazságtalanság mentén elemzi a történteket: „Legyen ez a szerződéssorozat akár jó, akár rossz (vagy jó is meg rossz is) az eltérő nézőpontok függvényében, mégis ez a mai Európa keresztlevele. Az azóta végbement területi változások nem módosították érdemlegesen a kontinens térképét az első világháborút lezáró rendezéshez képest. Sőt, több az első világháború nyomán kialakult nemzetállam vagy utódaik azóta sokkal homogénebbek lettek, létezésük indokoltsága ma kevésbé vitatható, mint 1918-ban. Az akkor megszületett rend visszafordíthatatlan.” Ha bennünket kérdeznek, akad még csiszolni való a Boia-féle történelemszemléleten is.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

In memoriam – Lászlóffy Csaba (1939–2015)
Éveken át cipelte magával testi bajait. Mosolyogva. Letörhetetlenül. Azokról csupán kérdés esetén tárgyilagos felvilágosítást nyújtva, de sosem panaszkodva. A világunk, a környezetünk dolgaira az utolsó pillanatig roppant érzékenységgel figyelve. Mert túlmenően azon, hogy kiváló költő, novella- és drámaíró, pazar műfordító és remek szerkesztő volt, elsősorban igazi, öntudatos polgárnak ismertük.
Életének 76. évében távozott el közülünk, hétfőn, „este tájt”, amikor a költőnek már egyszerre fáj „minden, mi sok-sok / este fájt” (Dsida). Halála előtt néhány nappal levélben tájékoztatott állapotáról. Tudta, hogy nincs tovább, és búcsúzni akart. Tisztességes szerkesztőként azonban még beszámolt arról, hogy leadta az általa szerkesztett és a szerdai lapszámba tervezett Tetőn oldalt, a Szabadság irodalmi mellékletét, majd hozzáfűzte: „legyen ez az utolsó”, mert a géphez odaülni sincs már ereje. Beszámolt arról is, hogy a családja mekkora gondoskodással veszi körül, és igyekszik gyógyítani-ápolni őt, hogy aztán ekképpen folytassa: „Végiggondoltam, semmi esély megállítani a romlást (…). Amit nem emésztett el a láz? – Vízből vagyunk, és én elszivárgok...”
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN
Szabadság (Kolozsvár)

Pont – és kezdjük újra?
Dél-tiroli politikusok szinte folyamatosan arra figyelmeztettek minket, hogy a kisebbségi jogokat következetesen védett, folyamatosan megerősített politikai és cselekvési egység nélkül kiharcolni és megtartani lehetetlen.
Az RMDSZ-kongresszus első napján elhangzottak pedig ugyancsak ennek a féltő intésnek az aktualitását igazolták. Kelemen Hunor éppen ennek az egységnek az újraépítése érdekében tűzte ki az érdekképviselet legfőbb feladataként a közösségépítést, a közösség megrendült bizalmának a visszaszerzését.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN
Szabadság (Kolozsvár)

Jókedv, nevetés Erdőszentgyörgyön
Csütörtökön, április 23-án délután csapot-papot hagyva irodámban (pedig elborít a munka, negyedéves adóbevallási időszak lévén), Erdőszentgyörgyre utaztam. A könyv világnapján, a Szent György-napi rendezvények keretében az esemény szívélyes házigazdája, Kovrig Magdolna tanárnő meghívására gyűltünk össze a helyi művelődési ház klubtermében – humordélutánra. Székely Szabó Zoltán színművész volt a műsorvezető, beszélgetőtársai Kedei Zoltán és Bölöni Domokos. A hallgatóság mindig hálás a kölcsönadott jókedvért. Kedei Zoltán festőművész Füst és sör című írása kapcsán elmélkedhettünk az élet dolgain. Amely pedig rövid, minek töprengeni hát kicsinyes dolgokon! A versírással későn kacérkodó Márton Károly a Kedei Zoltán műtermében című négysorossal váltott ki derűt: "Ecsetnyomok a vásznon./ Kirajzolódnak félkész fejek./ S a mellettem levőről/ magamra ismerek". Ugyanő a Számadás címűben öniróniáját is megcsillantja: "Írtam néhány sort/ egy újság szélére,/ de tűzgyújtó lett/ belőle – év végére".
Székely Szabó Zoltán ízes anekdotáival harsány kacagást váltott ki a közönségből. Bölöni Domokos kortárs tollforgatók vidám sírverseiből és régi síremlékek humoros felirataiból hozott jókora csokornyit. Ha már úgyis meg kell halnunk, legalább a sírversünk legyen vidám. Osztatlan sikert aratott a múltnak ez a fajta szemlélete, amely nem nélkülözi a népi szürrealizmust sem. Például ebben: "Itt nyugoszik Balog Döme,/ Ráesett a malom köve./ Mire észrevette vóna,/ Hóttan mászott ki alóla". Vagy ebben: "Itt nyugszik egy kéményseprő,/ Akit megölt a borseprő,/ Mert berúgott keményen,/ S kiugrott a kéményen". Hát még ebben: "Tegnapelőtt péntek reggel,/Szűcs Józsi arra ébredt fel,/ hogy halva hever az ágyon,/ S nincsen többé a világon!"
A találkozót Pál Imola maturandus tréfás népdalcsokra tette még élvezetesebbé.
Miért fontosak az ilyen jellegű találkozók? Mert ismerősök, barátok társaságában tölthetünk néhány oldott hangulatú órát, egymásra figyelve, és közben szellemi értékekkel is gazdagodunk. Székely Szabó Zoltán vitriolos írásai pedig arról győztek meg, hogy az ember úgy is szeretheti hazáját, ha (akár idegen földről is) szót emel a méltánytalanságok miatt. Aki pedig, mint ő, hazajön, és nem a művelt Nyugat gondtalan életét választja, hanem nyugdíjasan is képes újrakezdeni az életet, és közben sorra jelenteti meg a könyveit, nos, az ilyen írástudó minden tiszteletet megérdemel.
Doszlop Imre Lídia Naómi
A Föld napja kapcsán
A Föld napja alkalom kellene legyen arra, hogy mindenki felfigyeljen a Föld és környezetünk tisztaságának megőrzésére. Ennek érdekében tennie is kellene valamit az utca emberének, akár csak annyit, hogy ne dobja el uzsonnájának csomagolását, söröspalackját és egyéb hulladékát.
Sajnos, nálunk ez évben a természetre való odafigyelés helyett annak fordítottja, a rombolása történt a városi hatóságok "jóvoltából". Gondolok a Hősök parkjában történt "eseményekre". Nemcsak a hősökhöz méltatlan az amúgy is gondozatlan, szemetes park, de a környéken lakó idősek és kisgyermekes szülők kedvenc sétálóhelyének sem a legmegfelelőbb, hiszen már csak két romos pad díszeleg a téren. Kinek vagy minek ártottak a 25-30 évvel ezelőtt ültetett tujacserjék, melyek napjainkra megnőttek, körülvették a park sétányait. Inkább több padot kellene elhelyezni, egy-egy szemétkosár sem ártana, de az ellopott csatornafedők pótlása lenne a legsürgősebb, mielőtt komoly baleset történik. A levágott faágak szanaszét hevernek, nemcsak a látvány rettenetes, az ösvényeken való sétálást is akadályozzák. De már kezdtük megszokni, hogy a városvezetést csak a központ szépítése érdekli, a külső területek elhanyagoltságának megszüntetése érdekében nem sokat tesz, erre nem jut pénz a városlakók adójából.
Felháborodásomnak az adott okot, hogy a minap, délutáni sétánkon a Hősök terén megdöbbenéssel vettük észre, hogy a sétány két oldalát szegélyező tujákat, fenyőket derékban "lefejezték". Kérdem, kinek az utasítására? Azt már mindenki tudja, hogy a város főembere faellenes, ahol csak lehet, kivágatja a díszfákat, ha kell, ha nem. Amint látszik, utasításait nem szakemberekre bízza. Városunkban van a Sapientia egyetemnek kertészeti és tájépítészeti szaka. Ott szakemberek tanítják a hallgatókat környezetünk szépségének biztosítására, megőrzésére. Miért nem fordulnak hozzájuk tanácsért? Forduljanak a szakértőkhöz! Hiszen az ezen a téren tevékenykedő jelenlegi ügyvezető rossz, meggondolatlan, pusztítást okozó tanácsokat ad a városvezetésnek.
Remélve, hogy a városvezetés előbb-utóbb beszünteti favágási akcióit, figyelmükbe ajánlom városunk kevés zöldövezetének megőrzését, ápolását.
Péter Mária
Népújság (Marosvásárhely)

Véget értek a 6. Hunyad Megyei Magyar Napok
Barátok között
A Kárpát-medence szinte minden sarkából érkeztek érdeklődők, előadók az idei Hunyad Megyei Magyar Napokra.
A Déva főterén szombaton megtartott zárórendezvényen Winkler Gyula EP-képviselő köszöntötte mindazokat, akik több száz kilométerről, barátként jöttek el és természetesen azokat is, akik évről évre megszervezik a Hunyad Megyei Magyar Napokat, lehetőséget biztosítva értékeink ápolására és a többségi lakosság felé történő nyitásra. – A jó embereknek sok barátjuk van, és úgy gondolom, hogy a Hunyad megyei magyarság körében igen sok jó ember él, hiszen az idei rendezvénysorozatra is számos barátunk érkezett a Kárpát-medence különböző vidékeiről. Itt köszönthettük körünkben a háromszékieket, a magyarországi testvérvárosaink, testvériskoláink képviselőit Szombathelyről, Várpalotáról, Zsombóról, kolozsvári barátainkat, felvidéki vendégünket, egyszóval sok-sok olyan embert, akik fontosnak tartják a dél-erdélyi magyarság erősítését, támogatását, és akik évről évre szívesen jönnek el velünk együtt ünnepelni itt Dél-Erdélyben – fogalmazott Winkler Gyula EP képviselő.
A sokfelől érkező barátok mindannyian sajátos módon gazdagították az idei Hunyad Megyei Magyar Napokat. – Örömmel látom azt, hogy most már hatodik esztendeje megrendezésre kerülnek a Hunyad Megyei Magyar Napok, melyeket „a mi szemünk is hízlalt”. Idén Zorkóczy Zenóbia előadóművész és Egyed Edit baróti tanítónő érkezett a vidékünkről számos gyermekelőadást tartva az elmúlt héten kisebb-nagyobb Hunyad megyei településeken, és jó néhány egyéb produkciónak vállaltuk fel az anyagi támogatását, azért, hogy minél színesebb, gazdagabb, tartalmasabb legyen az itt élő magyarság ünnepe – fogalmazott Demeter László, háromszéki megyei tanácsos, a Székely–Szórvány kapcsolat lelkes támogatója.
Lélekkel fűszerezett ínyenségek
Hasonló szándékkal érkeztek Dévára a zsombóiak, akik immár visszatérő vendégként évről évre több ezer palacsintát sütnek a Hunyad Megyei Magyar Napok alkalmával. – Közel öt esztendeje alakult ki testvériskolai kapcsolat a Zsombói Általános Iskola és dévai oktatási központ között. Azóta rendszeresen részt veszünk egymás ünnepségein. Egy találkozás alkalmával derült fény arra, hogy Zsombón négy esztendeje megdöntöttük a Guiness világrekordot, 18 500 palacsintát sütve meg 24 óra leforgása alatt. Akkor kaptuk a felkérést, hogy kisebb léptékben, de Déván is süssünk palacsintát. És mi örömmel jövünk, hogy a magunk módján hozzájáruljunk az itt élő magyar közösség rendezvénysorának a sikeréhez – fogalmazott Gyuris Zsolt, Zsombó nagyközség polgármestere, aki hattagú csapat élén szorgosan keverte, sütötte a palacsintát. Fogyott is az ízes, lekváros desszert, ami immár a magyar napok egyik jellegzetes ínyencségévé vált.
Természetesen a gulyásfőzés sem maradt el. Idén hat csapat állt a 80-90 literes üstök mellett, és aprította a belevalót: húst, csülköt, kolbászt, zöldséget, pityókát, babot, gombát s keverték bele a titkos fűszereket meg sok-sok jó lelket. – Idén szarvasi barátaink nem tudtak eljönni, ezért az óriásgulyás elmaradt, de így is több száz liternyi magyaros étel (gulyás, bogrács, székelykáposzta) fő az üstökben, úgyhogy lesz miből kóstolni – mondta Kocsis Attila Levente főszervező a koradélutáni órákban, amikor már több tucatnyian sorakoztak az üstök körül türelmetlenül várva, hogy megkóstolhassák az ízletesnek ígérkező főzteket. Röpke félóra alatt ki is ürült valamennyi üst: elsőként az RMDSZ nőszervezetének kolozsvári káposztája fogyott el, de nem kellett kínálni a Téglás Gábor Elméleti Líceum csapatának gombás gulyását, a csernakeresztúriak hagyományos krumplis gulyását, illetve a dévai RMDSZ-választmány babgulyását sem. Vitték jó szívvel a Szent Ferenc Alapítvány bográcsát és a Lengyel család pityókás pörköltjét is. És a szakácsok nagy örömére szinte el sem kellett mosni az üstöket, az utolsó cseppig kitakarították. Ezután persze jól esett egy-egy lekváros palacsinta, illetve a csatószegiek sütötte kürtöskalács.
Néptáncosok és kézművesek
Közben a zene sem hiányzott. Déva régi főterén reggel óta szólt a muzsika, s mire mindenki jóllakott, benépesült a színpad. Ezúttal a csernakeresztúri hagyományőrzők mellett a Szent Ferenc Alapítvány Margaréta csoportja ropta a táncot. – 2013 óta táncolunk itt, Déván. A testvéremmel korábban tagjai voltunk a Nefelejcs néptánccsoportnak. Két éve egy felkérésre hoztuk össze az itteni csapatot Pál Éva nevelővel, s azóta igyekszünk kitartani. Jelenleg csak három párunk van, de sokfelé felléptünk az idei magyar napok alkalmával és sikerült széki, Nyárád menti, Küküllő-vidéki, illetve mezőségi táncokat is bemutatnunk – mondta Roman Cornel téglásbeli diák, a Margaréta tánccsoport vezetője.
Míg a színpadon szólt a muzsika, a téren zajlott a vásár. Idén kevesebb kézműves érkezett, úgy hogy alig győzték az érdeklődők áradatát. Szalma Zsolt kolozsvári üvegművész előtt folytonosan égett a tűz és alakultak a szebbnél szebb üveg díszek, vázák. – Tavaly is itt voltam, és jól éreztem magam. Gyermekek-felnőttek egyaránt érdeklődnek az üveg-tárgyak készítése iránt és úgy jöttem, hogy ezt itt, a helyszínen is bemutathassam, sőt, akinek kedve van hozzá, ki is próbálhassa – mondta Szalma Zsolt. Volt is bőven érdeklődő. Persze nemcsak az üvegfújást próbálgatták, hanem szívesen vásároltak a kész portékából is: a színes üvegékszerekből, illetve egyéb kézműves tárgyakból. A legnagyobb kereslet idén is a pálinkakimérő iránt mutatkozott, úgy tűnik, ez a tüzes víz fogyasztóinak, illetve a cenzor szerepét betöltő feleségeknek egyaránt kedvére való szerszám, hiszen ha az üvegre erősítik, hiába kisebb-nagyobb a pálinkáspohár, pontosan követni lehet, hogy hány deci fogy.
A kézművesek között jelen volt Orbán Ioana is, aki különleges dísztárgyakat készített papírból quilling technikával, illetve a szombathelyi önkormányzat képviseletében Németh Felicia és Horváth Boglárka Brigitta, akik textilfestésre kínáltak lehetőséget. – Immár ötödik esztendeje jövök el a Hunyad Megyei Magyar Napokra. A szombathelyi önkormányzat anyagi támogatásával különböző kézműves-foglalkozásokat tudunk itt lebonyolítani. Eddig volt már nemezelés, tűz-zománc, illetve bőrkarkötőket készítettünk. Idén textiltáskákra festhetnek az érdeklődők egyedi mintákat – mondta Horváth Boglárka, a foglalkozások közti pillanatnyi szünetben. Az érdeklődőkből ugyanis az ő asztaluknál sem volt hiány: szombaton több tucatnyi egyedi textiltáska készült Déva főterén.
A gulyáskóstolók, kézműveskedők között szép számban voltak jelen román ajkúak is. – Évről évre figyelmet fordítunk a többségi lakosság felé történő nyitásra is, a párbeszédre, és örömmel tapasztaljuk, hogy folyamatosan nő az érdeklődés nem csupán a magyaros gasztronómiai termékek iránt, hanem a kézműves-foglalkozásokon, néptánc-előadásokon is jelen van a helyi román lakosság, és szívesen ismerkednek értékeinkkel, hagyományainkkal – fogalmazott Kocsis Attila Levente főszervező.
Foci, ami többről szól
Külön mozzanata volt a zárórendezvénynek az elmúlt héten zajlott kosárlabda-, illetve focibajnokság győzteseinek, résztvevőinek a díjazása.
– Idén hat focicsapat és három kosárcsapat vett részt a bajnokságon Szászvárosról, Csernakeresztúrról, illetve természetesen a dévai Keresztesek, a lupényi Barbárock és a kolozsvári Sutyerákok is. Számunkra sokat jelent itt lenni, a Hunyad megyei magyarság körében, látni azokat az embereket, akik a végvárakon őrzik a magyarságtudatot, őrzik önazonosságukat. Jelenlétünkkel szolidaritásunkat kívánjuk érzékeltetni, de minden esztendőben számunkra is lelki feltöltődést hoznak az itt töltött napok. Csapatunk tagjai a kilencvenes években kolozsvári diákok voltak. Ma már csak ketten élünk a kincses városban, de a dévai focitornán minden esztendőben összegyűlünk feltöltődni az együttlét örömével – fogalmazott Koppándi Botond teológiai tanár, a kolozsvári csapat tagja.
Az est fénypontjának a Bojtorján koncert ígérkezett. A Pomázi Zoltán vezetésével megújult magyarországi együttes szintén jó szívvel érkezett a dél-erdélyi magyarság-ünnepre. – Erdélyi fellépéseink helyszíne általában Székelyföldön, Marosvásárhelyen van. Soha nem jártunk még Dél-Erdélyben, de annál nagyobb örömmel jöttünk el most, hogy megismerjük az itt élő embereket és azon leszünk, hogy örömöt szerezzünk nekik dalainkkal – fogalmazott a koncert előtt Pomázi Zoltán. A jó szándék nem maradt viszonzatlanul, a közönség, köztük szászvárosi, Zsil-völgyi, gyulafehérvári, kolozsvári magyarok végigdalolták az ismert Bojtorján-számokat és az együttesnek csak bőséges ráadás után sikerült leszállnia a színpadról. A jó hangulat megteremtésében jelentős szerep jutott Szabó Zolinak is, aki a magyarországi együttes előtt, illetve után ismert slágerekkel szórakoztatta a közönséget, némelyeket még táncra is perdítve. Így a magyar utcabál késő estébe nyúlt Déva főterén, sokak számára téve emlékezetessé a hatodik Hunyad megyei Magyar Napokat is.
A hivatalos zárórendezvényt követően tegnap délelőtt még némi ráadással szolgáltak a magyar közösségek: Brádon helyismereti kirándulást szerveztek a Fehér-Köröshöz, Szászvároson bográcsos finomságra várták a helyieket, Vajdahunyadon pedig a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészei Régi magyar Cabarettelszórakoztatták a közönséget.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

A Bolyai középiskolánál marad a kupa
Tizedik évfordulóját ünnepelte a magyar tannyelvű középiskolák országos tantárgyversenye, amelynek gondolata 2006-ban fogalmazódott meg azzal a céllal, hogy lehetőséget teremtsen a magyarul tanuló diákoknak, hogy országos szinten mérhessék össze tudásukat több olyan tantárgyból is, amelyből a tantárgyversenyeken nem nyílik erre lehetőség.
Az új hagyomány megteremtéséhez, amely alkalmat adott a különösen tehetséges diákok tudásfelmérésére, a sikerélményre, a biztatást néhai Kötő József, az Oktatásügyi és Vallásügyi Minisztérium akkori államtitkára adta. Az első versenyen húsz iskola 147 diákja mérte össze tudását Marosvásárhelyen, a hét végén a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban tíz megye 33 iskolájának 275 diákja versengett a tizedik évfordulóra készült új kupáért.
Az erdélyi középiskolásokon kívül az Óbudai Árpád Gimnázium diákküldöttsége is részt vett a tantárgyversenyen, akik számos különdíjat nyertek. Dr. Bálint István iskolaigazgató szavait a másik ötletgazda, Markó Béla szenátor egészítette ki, aki szerint a tizedik születésnap üzenete, hogy a magyar oktatás nem önmagáért van, hanem mert ezáltal több, alaposabb, teljesebb tudást lehet elsajátítani anyanyelven. Nem elég magyarul tanulni, hanem minél magasabb színvonalat kell elérni, amihez szükség van a tudás összemérését lehetővé tevő vetélkedőkre – hangsúlyozta Markó Béla, aki egyben számba vette az eltelt 25 év során már-már reménytelen helyzetből elért eredményeket a magyar iskolahálózat fölépítésében, iskoláink újjászületése terén.
A rendezvényt köszöntötte Somesan Stefan főtanfelügyelő, Szabó Zoltán szakfelügyelő, Bakos Levente helyhatósági képviselő, Jeszenszky Attila, a fontos támogatást nyújtó szülői bizottság képviselője és dr. Gagyi József egyetemi tanár, a zsűri elnöke.
A nyitóünnepséget követően hét tantárgy ismeretanyagából – biológia, földrajz, informatika, társadalomtudomá-nyok, történelem, kémia, fizika – írtak felmérőt és bizonyították gyakorlati tudásukat, mutatták be dolgozatukat a résztvevők. A zsűrit egyetemi és középiskolai tanárok alkották, megteremtve a középiskolák és az egyetemek közötti kapcsolatot.
A Nyárády Erasmus Gyula biológia tantárgyversenyen két szekcióban versenyeztek a résztvevők, növény- és állatbiológiából (19 diák), anatómiából és élettanból (18).
A Teleki Sámuel országos középiskolai földrajzversenynek két szekciója volt: általános természetföldrajz (26 résztvevő) és humánföldrajz (26 résztvevő). A díjazott XI. és XII. osztályos diákok felvételt nyernek a Babes–Bolyai Tudományegyetem Földrajz Karára.
A Kalkulusz országos informatika tantárgyverseny szintén két szekcióban zajlott, a programozói vetélkedő 21, az alkalmazói vetélkedő 33 résztvevővel. Az első három helyezett felvételi nélkül bejut a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karának reál szakjaira, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Informatika Karán pedig beleszámít a felvételi jegybe az elért teljesítmény.
A Societas Humana társadalomtudományok versenyének üzleti tervek vetélkedőjére 21 kéttagú csapat jelentkezett, a Historia Nostra történelmi vetélkedőn 32-en vettek részt. A Fabinyi Rudolf kémiai vetélkedő is két szekcióban zajlott, az általános és szervetlen kémia 18 résztvevővel, a szerves kémia 26-tal. A 2014-ben indult Bolyai Farkas fizika tantárgyverseny az elméleti próba mellett egy kísérlet bemutatásával is járt. A hőtan és elektromosságtan- vetélkedőn 10, a mechanikai rezgések és hullámok, változó áramú áramkörök vetélkedőn kilencen vettek részt.
Bár sok középiskola képviselője nyert első, második, harmadik helyezést a különböző szekciókban, az összesített pontszám alapján 75 ponttal a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum nyerte el a tizedik évfordulóra készült vadonatúj kupát, amely az idén a kezdeményező iskolánál marad, s amelyet Horváth Gabriella aligazgatónő vett át. Második helyen a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum csapata végzett 53 ponttal, a harmadik a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium csapata 44 ponttal, a negyedik helyen a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium diákjai végeztek 42 ponttal, szoros küzde-lemben az ötödik helyezettel, a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium csapatával (41 pont). Hatodikok a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum diákjai lettek 39 ponttal.
A verseny tíz év alatt beérett, igazolta létjogosultságát, lehetőséget nyújt a megmérettetésre, a tehetség bizonyítására, a minőségi oktatás fejlesztésére, a magyar középiskolai oktatási rendszer és a romániai magyar egyetemek közötti kapcsolatrendszer kiépítésére – fogalmazott dr. Bálint István igazgató.
b. gy.
Népújság (Marosvásárhely)

Rácz Éva: A mindenféleség 25 éve
Már tudom: könnyelműség volt vállalkoznom ennek a cikknek a megírására. Azóta tudom ezt, hogy először ültem le a fehér papír digitális változata elé. Arról az akcióról kell írnom, amelynek a fedőneve a fejemben hónapok óta MÚRE 25. Lefordítva: 25 éves az erdélyi magyar újságírók egyetlen szakmai szervezete, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (betűnevén már évtizedek óta MÚRE). A hibás Szűcs Laci, aki elnökké választásom után, a hazafelé úton kuncogva azt mondta: neked kell majd megszervezned a 25 éves évfordulót! S azóta nem megy ki a fejemből, hogy ezt bizony meg kell szervezni, mert az, hogy az újságírók szakmai szervezete elérte a negyedszázadot, megérdemli az ünneplést. Bánom mégis, hogy vállalkoztam, mert alig vagyok illetékes. Ennek az elmúlt 25 évnek csak töredékét ismerem, s amit nem ismerek, arról miért kellene nekem beszélnem? De elmondom, amit tudok, s minden történetem egy vagy több emberhez, sok-sok helyszínhez kötődik. Mert összeköt minket nem csak a szakmánk, de valamilyenfajta megszállottságunk is, amellyel témákat találunk, amelyeken összeveszhetünk, vagy amelyek kapcsán egyetérthetünk – mert mindig más a végkifejlet. Amikor ezelőtt tíz évvel először hallottam az egyesületről, az egy díjátadáshoz kötődött. Tomcsányi Mária, akit csak később ismertem meg személyesen, elhitte Orbán Katalinnak, a Kolozsvári Rádió Magyar Szerkesztősége akkori vezetőjének, hogy érdemes pályakezdő-díjat adni egy fiatal lánynak a szerkesztőségből. S a lány (ez voltam én) a következő pillanatban azon kapta magát, hogy a kollégákkal együtt pakol és indul, mert neki is szól a találkozó témája – s a következő is, majd még több következő is. S elkezdett jó lenni az, hogy szakmai beszélgetések és ismerős arcok várnak, hogy olyanok is ott vannak, akikre diákkorunkban mentorként néztünk fel. Jó volt fiatalon, ha a főszerkesztőt tegezni lehetett – és elnézést kérek minden főszerkesztőtől, hogy csak korán elment kollégánkat, Balló Áront említem, de ennek jó oka van: kevesebben lettünk nélküle. Nem az általa vezetett lap, a Szabadság, nem a MÚRE, nem annak (általa elnökölt) Becsületbírósága veszített, hanem mi mindannyian. Olyan elkötelezett embert, aki akkor is ráért a Campus diáklapot elolvasni, amikor őt már a kisebbségi lapok európai képviselete foglalkoztatta. Ma is emlékszem: Tibori Szabó Zoltán búcsúztató szavaira: „nem így kellett volna lennie” – hát... valóban nem. Elvesztettünk huszonöt év alatt egy elnököt, Csép Sándort, több vezetőségi tagot, és számtalan kollégát. Alapítottunk (majd bezártunk) egy Sajtókollégiumot, amelynek végzettjei ma is ott dolgoznak nem csak az erdélyi magyar szerkesztőségekben. Részesei voltunk a Kárpát-medencében ma már unikumnak számító újságíró-képzés elindításának a Babes-Bolyai Tudományegyetemen. Indítottunk pályázatokat, osztottunk díjakat, alkalmilag belaktunk kastélyokat, lovagtermeket. Tudjuk, mi az a médiacsobbanás, és tudjuk, milyen az újságíróvilág nem csak Romániában és Magyarországon, de a szomszédos magyarlakta területeken is. És tagjaink között vannak már olyan fiatalok is, akik értik-érzik az internetes média világát, s tudják, a mocskolódáson túl hogyan fordítható a hasznunkra a közösségi jelenlét – és, bár ez az ő esetükben többnyire virtuális, elég gyakran a „könyvtárban” találkozunk. Órákig beszélhetnék arról, hogy mennyit tanultam a kollégáktól. Nem úgy, hogy kioktattak: úgy, hogy elmondták saját tapasztalataikat, történeteiket, azzal, hogy néha úgy éreztem, a szerkesztőségbe fogadtak. S ma már alig van a régi értelemben vett szerkesztőség: minden az interneten zajlik. Minket pedig a digitalizálás foglalkoztat. De nem erről beszélünk majd Csíkszeredában. Hanem arról: milyen ma a média szabályozása és mit tehetünk azért, hogy mi magunk, önszabályozással vonjuk meg közösen elfogadott határainkat. A rendezvényről (amelynek programja fenn van a www.mure.ro honlapon) most csak annyit: az álmodozást és tervezést körülbelül egy éve, az intenzív szervezést (a levelezőprogram tanúsága szerint) március 30-án kezdtük, s a maroknyi szervező és az ő alkalmi támogatóiknak sokszáz órája fekszik már benne. (Amióta ezt a szöveget írom, háromszor álltam meg újabb egyeztetések, rábólintások miatt.) S még pár nap van hátra, ilyenkor több a telefonálgatás: ...erről beszéltetek? S jön a megnyugtató válasz: Igen! Rendben van! Ezekért a kollégákért érdemes. Azokért, akik család, munkahely, bokaficam vagy más betegség s minden egyéb mellett és között a MÚRE ügyeiért is dolgoznak. S azokért is érdemes, akik azért hívnak fel, azért írnak s azért jönnek el, mert még valamit szeretnének elhozni magukkal: egy embert, egy képet, egy emléket. Ezért hiszem és vallom, hogy van kivel továbbmenni azon az úton, amelyet 25 éve kezdtek kikövezni elődeink. Ez az én nagyon személyes MÚRE-történetem, amelyből így is sokan kimaradtak. Május 15-16-án, remélem, sok más történetet elmondunk Csíkszeredában, a Sapientia EMTE épületében – pontosan ott, ahol egykor a Romániai Magyar Újságírók Egyesülete (akkori nevén) megalakult. Egyesek azt mondják: cukrászda volt ott. De a kollégákat s az újságíró-fajtát ismerve, a másik változat a valószínűbb: vendéglő (sőt, a rossz nyelvek szerint: kocsma) volt a helyén. Hogy ezt végre tisztázzuk, Kedves Kollégák, találkozzunk Csíkszeredában!
maszol.ro

Táncosok a porondon (II. Székelyföldi Legényesverseny)
Sepsiszentgyörgyi évadzáró táncház keretében szervezte meg a II. Székelyföldi Legényesversenyt a 25 éves Háromszék Táncegyüttes szombaton. Az amatőr táncosok számára rendezett megmérettetés két részből állt: egy előre kijelölt, a világhálón is megtekinthető pontozót kellett autentikusan bemutatni, majd a szabad táncok versenyében az improvizációs készséget is külön díjazták.
Idén a kötelező táncot a Háromszék Táncegyüttes gyűjtéseiből választották, a versenyre jelentkező nyolc táncosnak a hajdani neves adatközlő, Jakab József (1930–2008) magyarózdi pontozó és szegényes táncából kellett felkészülnie.
Ivácson László szervező, az ötfős zsüri egyik tagja elmondta, hogy nem a verseny a fontos, az csak burkolt felhívás, hogy a fiatalok ezáltal elővegyék a régi filmeket, megnézzék és egy kicsit részletesebben megvizsgálják a táncokat. „Táncházas szinten működnek a legényesek, de amikor ízében, velejében meg kellene nézni, akkor nincs már rá türelmük. Pedig amikor az ember a zsigereibe nyúl, akkor jön rá, hogy miért forgatja úgy a lábát, honnan jön a lendület, s honnan a kézmozdulat” – mondotta.
A verseny eredményhirdetésén a legényes újraalkotójaként Farkas Forgács Jenőt (17 éves, Boldogfalva) ünnepelhették a szabadon választott tánc első helyezettjeként, Lupuly Jakab (19 éves, Sepsiszentgyörgy) lett a legautentikusabb táncos. A kötelező táncban Tekeres Szilárd (17 éves, Etéd), míg a szabadon választott kategóriában Oláh Dávid (17 éves, Szabéd) és Kovács Szabó Zoltán (Szabéd) nyerte megosztva a második helyezést. Csog Lehel Zoltán (18 éves, Erdőfüle) különdíjat kapott a legjobb szegényes táncért, Dobai Balázs (16 éves, Sepsiszentgyörgy) és Tusa Adorján (16 éves, Sepsiszentgyörgy) emléklapot nyert, Lupuly Jakab pedig a közönségdíjat érdemelte ki.
Vörös T. Balázs
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Család és egészség hete Kézdivásárhelyen
A kézdivásárhelyi városháza sportirodája, Kézdivásárhely Polgármesteri Hivatala, a Pro Pectus Egyesület, a Zöld Nap Egyesület, a KSE kosárlabda-szakosztálya, a Rebeka Missziós Központ, a Manna Keresztény Egyesület, a Manócska Napközi Otthon, a Gyulafehérvári Caritas, a Búzakalász és a Mustármag Családos Közösség június 7--14. között harmadik alkalommal szervezi meg a Család és egészség hetét Kézdivásárhelyen.
Kocsis Zoltán, a kézdivásárhelyi sportiroda vezetője célként tűzte ki, hogy minél több kézdiszéki családot kimozdítson a megszokott, sport nélküli szürkeségből, és meggyőzze arról, hogy a családdal és az egészséggel igenis, kell foglalkozni – hangzott el a Pro Pectus Egyesület székhelyén megtartott sajtótájékoztatón.
A család és egészség hetén a civil szervezetek tizennégy programot szerveznek. Június 7-én, vasárnap a szervezők ökumenikus istentiszteletre várják az érdeklődőket a kézdioroszfalvi templomba.
Sütő Mária Rita és Csavar-Mátis Katalin, a Pro Pectus Egyesület vezetői családi limbóhintóval, családos foglalkozásokkal és játékokkal, valamint meseolvasással és mondással várják a résztvevőket. Mint hangsúlyozták: ,,a mese keretet ad a családi együttlétnek, ugyanakkor bölcsességközvetítő szereppel is bír”.
Ráduly Attila, a Zöld Nap Egyesület elnöke arról számolt be, hogy zöldnapos csapata három programmal készül, amelyek közül az asztalitenisz-bajnokságot és a családi futást a sportirodával közösen szervezik. Idén kerékpártúrát terveznek a Nemere útján, mintegy hatvanöt kilométeres távon, a benevezők meleg ebédet kapnak. Néhai Szabó Zoltán egykori kiváló labdarúgóra emlékezve, emléktornára hívják a focikedvelőket. Ezenkívül lesz családos foci, manó torna, valamint családos streetball- és asztalitenisz-verseny a sportcsarnokban. Katona Csaba, TRX-oktató létfontosságúnak tartja a családról, a sportról és az egészséges táplálkozásról való beszélgetést. Június 11-én, csütörtökön 18 órától bemutató előadást tartanak a sportszálló társalgójában, ahol az egészségtelen életmód okozta problémák sport általi orvoslására hívják fel a figyelmet. Ezután TRX-bemutatót és funkcionális fitneszoktatást szerveznek a Sinkovits Stadion első pályáján. Lénárt Adolf, a KSE kosárlabda-szakosztályának vezetője újdonságként számolt be arról, hogy családos dobóversenyt is tartanak.
Raff Róbert református lelkipásztor, a Manna Egyesület titkára a családi mozgalmak fontosságát emelte ki. ,,Klasszikus értelemben a család és házasság Isten áldásával kezdődik, a keresztyén értékek fontosságára kell felhívnunk a kézdivásárhelyiek figyelmét. A családi mozgalmak egyre erősödnek Európa-szerte, ugyan nálunk még gyerekcipőben járnak, de egyre többen beszélnek rendezvényünkről. Célunk megvetni egy majdani erdélyi szintű családos fesztivál alapjait” – mondotta a szórványlelkész. A rendezvény keretében a szervezők rajzpályázatot is hirdetnek a fiatalabb korosztálynak Együtt a család témával. A kis alkotók június 5-ig adhatják le rajzaikat a Millennium Park mögötti Kertész Optikában.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lucian Boia: Igazság és igazságtalanság Versailles-ban
FOLYTATÁS JÚNIUS 4-I SZÁMUNKBÓL
Erdélyről sem állíthatjuk leegyszerűsítő módon, hogy román terület volt. Egyszerre volt román, magyar és német, ahol a románok többségben voltak, de a lakosság felét már nem sokkal haladták meg (53,8% az 1910-es magyar népszámlálás szerint, 57,8% 1930-ban). Közben 1910-ben az itt élők 31,6%-át tekintették magyarnak (valójában ez nem magyar nemzetiséget jelentett, hanem mindenkit, akit magyarul beszélőként regisztráltak), 1930-ban pedig 24,4%-át. A németek 1910-ben 10,8%-nyian, 1930-ban pedig 9,8 %-nyian voltak. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a kisebbségek éppenséggel nem voltak kicsik. Történelmi és kulturális szerepük pedig kiemelkedő volt, a magyarok Erdély elitjét adták, a németek pedig gazdasági értelemben játszottak nélkülözhetetlen szerepet. Sokatmondó a városi lakosság etnikai összetétele is – már a román uralom időszakában, az 1930. évi népszámlálás idején. A városokban ekkor a kisebbségek abszolút többségben voltak, jóval meghaladva a románok számát. Újabb tévhitekkel, mítoszokkal való leszámolásra vállalkozott Lucian Boia Vesztesek és győztesek című könyvében, ebből idézünk részleteket. Az első világháború és az azt lezáró versailles-I békeszerződés „nemzeti előítéletek nélküli” újraértelmezéséről szóló esszé a budapesti CSER kiadónál jelent meg Tibori Szabó Zoltán fordításában.
Szabadság (Kolozsvár)

Értékekről, elvekről és folyamatokról tárgyaltunk
Beszélgetés Kelemen Hunorral, az RMDSZ elnökével, amerikai útjának eredményeiről
Négynapos látogatást tett Washingtonban június 2. és 5. között az RMDSZ küldöttsége, élén Kelemen Hunor szövetségi elnökkel.
Az amerikai kormányzat és törvényhozás tagjaival, döntéshozókkal és véleményformálókkal történő találkozókra a New York-i Magyar Emberjogi Alapítvány (HHRF) szervezésében került sor. Az RMDSZ-delegáció tagjai – Kelemen Hunor mellett Tánczos Barna szenátor, frakcióvezető-helyettes, Vincze Loránt külügyi titkár, FUEN-alelnök és Porcsalmi Bálint politikai tanácsos – az Egyesült Államok fellépését sürgették a romániai ingatlan-visszaszolgáltatás folytatása, a romániai magyarságot ért jogfosztások orvoslása, valamint a hazai demokrácia és jogállamiság megerősítése érdekében.
A találkozók befejeztével, a washingtoni Dupont Circle-i Kossuth Háztól néhány lépésre, kávéházi asztalnál kérdeztük Kelemen Hunort az utazás és a tárgyalások kontextusáról, céljairól és eredményeiről.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN
/Interneten a cikkeknek csak egy része érhető el/
Szabadság (Kolozsvár)

Tizenharmadszorra szervezik meg a mikházi csűrszínházat
Pénteken kezdődnek és vasárnapig tartanak a tizenharmadik alkalommal szervezendő Csűrszínházi Napok. A közkedvelt mikházi rendezvénysorozat az idén valamelyest visszatért eredeti népi jellegéhez. A közönség gazdag és színes színházi, illetve más, szintén kulturális rendezvény közül válogathat.
A Csűrszínházi Napok pénteken délután 6 órakor rajtol a mikházi általános iskolában, ahol évek óta valamilyen képzőművészeti vagy fotókiállítást rendeznek be. Az idén két orvos, Salat Csaba és Kisgyörgy Árpád képzőművészeti gyűjteményét tekinthetik meg az érdeklődők. Az első színházi előadás sem várat sokat magára: fél 8-tól az Uniter-díjas Bogdán Zsolt – a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata és a Kolozsvári Állami Magyar Színház együttműködésének keretében – Függök ezen a zord élet-párkányon címmel Ady esten lép fel a művelődési házban. A Csűrszínház esti vendége fél 10-től a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház, amely Csurulya Csongor rendezésében Tamási Áron Rendes feltámadás című színdarabját mutatja be.
Szombaton délben 12 órakor Lokodi Imre szerkesztő szervezésében a Mentor Könyvkiadó és a Székelyföld kulturális havilap közreműködésével Fa-kanál címmel irodalmi gasztroműsor lesz. A klasszikus könyvbemutatók mellett vidám gasztroirodalmi felolvasásra is sor kerül. A szervező beharangozója szerint az üstök mellett Spielmann Mihály, Pál Antal Sándor, Székely Szabó Zoltán és más, könyveiket is kínáló írók állnak. „Rajtuk kívül minden más írástudót szívesen látunk, hadd mutassa be szakácstudományát, főzzön saját ízlése és tudása szerint” – fejtette ki szerkesztőségünknek Lokodi. A legjobb szakácsokat a szervezők népies motívumokkal ellátott fakanállal jutalmazzák. A kóstolót a Csűrszínház udvarán tartják.
A művelődési ház délutáni vendége László Zsuzsa színművész, aki nemrég az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház közreműködésével bemutatott Cigányhold című egyéni műsorát viszi Mikházára. Az előadás este 7-kor kezdődik. Rögtön utána, körülbelül fél 9-től a szomszédos Csűrszínház színpada a néptánctól és az énektől lesz hangos. A Maros Művészegyüttes a Szívem virág, míg e világ című, mezőségi táncokból és dalokból összeállított műsorát mutatja be, melyet Varga János koreográfus állított színpadra. Este 10-től a szászcsávási cigányzenekar húzza a táncházhoz szükséges talpalávalót.
Mint minden évben a vasárnap délelőtt ezúttal is a gyermekeké. Pontban 11 órától a marosvásárhelyi Artecotur Egyesület által működtetett Artsy M Diákszíntársulat Mátyás király tréfás történeteivel várja a közönséget. Fél 1-től tréfákkal, népi adomákkal, mesével szórakoztatják majd a publikumot a Széllyes Sándornak – a Maros Művészegyüttes tréfamesterének – emléket állító népi előadó-művészeti vetélkedő döntőjén, amelyet a Maros Művészegyüttes, a Csűrszínházi Egyesület és az Artecotur Egyesület szervez.
Amint Szélyes Ferenc színművész, a Csűrszínházi fesztivál ötletgazdája és főszervezője portálunknak elmondta, az idei rendezvénysorozat műsorát a helyi és kistérségbeli közönség óhaja szerint igyekeztek alakítani. A nyárádmentiek igénye az volt, hogy a szervezők tegyék ismét „népiesssé” a fesztivált.
A mikházi évad a Csűrszínházi Napok lejárta utána is folytatódik. Már hétfőtől egyhetes színművészeti diáktábor kezdődik, előadásra pedig legközelebb július 24-én és 25-én kerül sor, amikor a marosvásárhelyi Spectrum Színház Moliere Nők iskolája című darabját mutatja be.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

13. Csűrszínházi Napok
Fiatal tehetségeket támogattak
Az előző évekhez viszonyítva sokkal kevesebb érdeklődő látogatott ki Mikházára a 13. Csűrszínházi Napokra. Ennek ellenére a szervezők az idén is gazdag programot állítottak össze.
A rendezvény június 26-án délután színvonalas képzőművészeti kiállítással nyílt meg. Marosvásárhelyi képzőművészek alkotásaiból rendeztek tárlatot, olyan művekből, amelyek dr. Salat Csaba és néhai apósa, dr. Kisgyörgy Árpád családja birtokában vannak. Dr. Salat Csaba elmondta, gyökerei a Nyárádmentéhez, Mikházához kötik, ezért erkölcsi kötelességének érezte azt, hogy a családi gyűjteményt megossza a Csűrszínházba látogatókkal. A tárlaton négy marosvásárhelyi képzőművész- nemzedék, 21 alkotó 30 munkája látható. A munkák mellé az alkotók életrajzát is mellékelték, így a látogatók igazi marosvásárhelyi kultúrtörténeti időutazást tehettek. A következő rendezvényen …Függök ezen a zord élet-párkányon… címmel Ady Endre verseiből összeállított műsorát mutatta be Bogdán Zsolt, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze. A versek révén a nézők végigkövethették a nagy költő életútját az Érmelléktől Párizsig. Tamási Áron világát a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház művészei varázsolták Mikházára a Rendes feltámadás című előadással, amelynek igen érdekes adaptációját láthattuk, mivel a Csűrszínház mögötti területet is belefoglalták az előadásba.
Szombaton különleges környezetbe és "tálalással" mutatta be köteteit az Új Mentor Könyvek kiadó. Igazgatója, Király Káli István nemcsak könyvekkel, hanem gulyással is várta az olvasókat. Székely Szabó Zoltán Színházasság című könyvét mutatta be, amelyben a bécsi színházi életéről ír, de a kötetbe kerültek színházi viccek, színházi "hanták, aranypökések" is. A kötetet a Juventus kiadó adta ki. Sebestyén Mihály korábban megjelent – Marosvásárhely történelmét bemutató – köteteiről beszélt. Délután két jó előadást tűztek műsorra. László Zsuzsa Cigányhold egyéni műsorában a romák jelenlegi helyzetét vázolta fel művészi érzékenységgel. A Csűrszínház hazajáró vendégeiként a Maros Művészegyüttes Szívem virág, míg a világ című, mezőségi táncokból, dalokból összeállított előadását mutatta be, majd nem más, mint a híres szászcsávási cigányzenekar húzta kivilágos kivirradtig a talpalávalót.
Vasárnap a gyerekeké volt a színpad. A marosvásárhelyi Artecotur Egyesület Artsy M diákszínjátszó csoportja a Mátyás király történetei című előadással lépett fel. A diákok hangulatot teremtettek a Széllyes Sándor népi előadó- művészeti vetélkedőre, amelyet az idén is a Maros Művészegyüttes, a Csűrszínházi Egyesület és az Artecotur Egyesület szervezett. A megnyitón Barabási Attila, a Maros Művészegyüttes igazgatója kifejtette, hogy fontos ez a rendezvény mind az intézménynek, mind a Maros együttes táncosainak. A népi humor is része kulturális örökségünknek, ezért kell ápolnunk. Szélyes Ferenc színművész, a Csűrszínház Egyesület elnöke elsősorban Széllyes Sándorról beszélt. Örömét fejezte ki amiatt, hogy a népi előadó-művészeti vetélkedőt nagybátyja emlékének szentelték.
Az idén 11 versenyző nevezett be Nyárádszeredából, Maros-ludasról, Szovátáról, Nyárád-remetéről, Marosvásárhelyről és Erdőszentgyörgyről. A szervezők feltételei szerint a benevezőknek ötperces humoros történetet kellett előadniuk, amelyet Török Viola, Szélyes Ferenc, Barabási Attila, Csíki Szabolcs és Fodor Flóra bírált el. A zsűri a versenyzőket jó tanáccsal, útravalóval is ellátta. A kétórás verseny után a következő végeredmény alakult ki: 7–15 éves korcsoportúak: 1. Nagy Emil, Szováta, 2. Ács Szilárd, Nyárádremete, 3. Gábor Klára és Isa Kinga Szidónia, Erdő-szentgyörgy. A felnőttek közül az első Gyepessy László Makfalváról és Tófalvi József Szovátáról. A nyertesek a Danubius Health and Spa Resortnak köszönhetően egy hétvégét tölthetnek a Danubius Szállodában, a Népújság félévi előfizetést ajánlott fel, a Maros Művészegyüttes az előadásokon való szereplést, illetve ingyenes belépést ajánlott fel, a kibédi Siltexim posztóval ajándékozta meg a versenyzőket.
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely)

Egy nyolcvanhatos menekült vidám emlékezése
A taxínész "foglalkozást" követően a Székely Szabó névjegyén komédiázó kedvű jellemzőként írva vagyon: "’86-os erdélyi menekült". Kérdezem is, mire jó ez a jelzés? Nevet: "Itt mindenki ’56-os, és mindenki ott volt a Corvin közben. Jelezni kell, hogy mi, erdélyiek is vagyunk. (Sylvester Lajos)
A nyolcvanhatos menekült azóta hazatért Bécsből, állandó és tartós otthonra lelt Marosvásárhelyen. Ismét játszik, de főleg ír; kereken tizenkét kötetre került fel ez idáig a neve. A mostani hátlapján ekként igazítja el olvasóját:
"Eredetileg színész vagyok. Tanár csupán kényszerből voltam. Akárcsak kubikos, giccspingáló és képkeretező, sztriptízbári függönyhúzó, házmester és recepciós, raktáros és díszletmunkás, könyvkötő és taxisofőr – Bécsben. Mindeközben is "színházasságban" éltem – miként e humoros-pajzán kötetecske tanúsítja. Az utóbbi időben mindinkább csalom a Színházat az Irodalommal. Mert ő megértőbb: félárnyékban, félszegen, félrészegen, félálomban is enged írni. Ha véletlenül elakadok a szöveggel, én alszom rá egyet, nem a közönség. De ha a színpadon ágálásomat lehunyt szemmel nézik a nézők, magamban szívet tépő fájdalommal tépem a diplomámat. Viszont ha remekművemet egy barbár (nem)olvasó kiveti az ablakon, még van esélyem rábukkanni az ócskapiacon. Mint nemrégen egy író barátoméra.
Pajtás, a könyved nagy örömet szerzett.
Pedig meg se vettem!"
Jól teszi, hogy annyi hányattatás után végre "kiírja magát"; olyan ez, mint a jó buli, melyet nem komorít másnaposság. Nemcsak nevében székely; több mint bizonyos, hogy humoros kedélye őrizte meg az alámerüléstől a színészt, aki 1986-ban elhagyta kedves sepsiszentgyörgyi színházát; távozását követően nemsokára szerre mindenkit elveszített, akihez szíve-lelke kötötte: drága szüleit, kedves anyósát-apósát, végül szeretett feleségét, sőt azt a barátot is, akihez feltétlenül ragaszkodott. Gyermekkel nem áldhatta meg őket Isten, a kegyetlen magány elől pedig sosem tud igazából elmenekülni az ember. Indulatait és fájdalmait mégsem a személyi tragédia vonalán vezeti le, hanem fokozottan a felelősen gondolkodó közösségi ember széles látómezején felbukkanó gondok és ellentétek szatirikus felmutatása, sőt kifejezetten a diktatúra és a kommunista önkényuralom bukása utáni állapotok fonákságainak kipellengérezése foglalkoztatja. Bécsből maga is úgy szereti Erdélyt, mint Mikes Rodostóból Zágont. Örömszerzésként éli meg a "színházasdit", az anyaországi és erdélyi társulatok, előadók szerepeltetését az osztrák fővárosban, az effajta vendéglátás minden gondjával-bajával; majd miután életének ez a szakasza lezárult, úgy érzi, el kell mondania róla azt is, ami kívülről, a nézőtérről nem látszik. "...hadd meséljem el tízévi tapasztalat jogán, hogyan nem tanácsos magyar színielőadásokat szervezni a császárvárosban." (Bécsi magyar színházasdim)
No, és miként érzi magát végre itthon, az olyannyira áhított szabadságban? A posztkommunista érában? Ezt mondja: "A jobb világ valóság. Amikor lötyögök Velencében, nyaralok Mallorcán, amikor meg sem állok a határátkelőkön – szabad vagyok. Amikor nem érdekel, hogy melyik politikus mit blöfföl, amikor azt mondom és írom, amit akarok – szabad vagyok. Amikor azt eszem és iszom, amire kedvem szottyan, azzal állok szóba, akivel tetszik, és olyan nyelven, amilyenen épp méltóztatom – szabad vagyok. Igaz, amikor az otthonra, szüleimre, a színpadra gondolok – szakadok meg. Én mindenképpen átmentettem magam, az öngyilkosság legéletképesebb formáját választva. Az idegeim hozzávetőlegesen rendbe jöttek, szédüléses rosszulléteim kimaradtak. Bal szememből a foltok eltűntek, (enyhe) üldözési mániám odalett, ostoba indulataim szelídültek, állandó görcsös éhségérzetem feloldódott... Az őrület az, hogy a múlt egyre szépül, az ember mindinkább csak arra emlékszik, ami kellemes volt, néha már olyasmiken nosztalgiázik, amikért valaha káromkodott, sziszegett. Rózsaszínesedik az egész otthoni (fiatalkori) életünk, olykor már- már a nyomorra, a fájdalomra, a rabságra is vágyunk, mert az legalább a mienk volt... Meglehet, hogy e tekintetben érzékenyebb vagyok másoknál, mert vén fejjel nem értek semmihez (amuzikális a kezem), tanulni pedig… Így aztán olyan alkatrésznek érzem magam, melyet már nem lehet átszerelni egy másik motorba, mert hozzákopott-formálódott a régi szerkezethez." (Gergely Tamás 1994-es interjújából; újraközölte a Háromszék 2013. június 29-i száma)
"Nápolyt látni és meghalni. / Várdára menni s berúgni." Ilyen mottó után enyhén szólva fokozott érdeklődéssel lapozza az ember a 103. oldalon induló emlékezést a kisvárdai "Határon Túli Magyar Színházak Feszti(gy)váljáról" –, amelyen tizenhétszer vett részt a szerző. A keresetlen humor pohármélyén ott az alattomosan lerakódott keserűség: "Benn-fentesek suttogják: a 20. rendezvényen megkapom a (N)ivó-díjat. Meg is érdemlem, mert én kísérleteztem ki a kisvárdai napéjegyenlőséget: éjt nappallá téve züllöttem. Könnyen tehettem, mert rég nem lévén gyakorló színész, engem nem fenyeget a veszély, hogy mire összeiszom magamnak egy markáns arcot, addigra már nem tudok szöveget tanulni." De aztán ismét az öniróniába csomagolt vidámkodás tolul előtérbe: "A választást illetően talán az sem mellékes, hogy mint minden valamirevaló fesztiválon, a kisvárdain is le lehet tes(z)telni, mennyit veszített az emberfia egy év alatt férfiúi csáberejéből. Csak vigyáznia kell, nehogy úgy járjon, mint a barátom, aki hazainduláskor mámoros ájultságában így búcsúzott a még maradni kényszerült feleségétől: Jövőre veled ugyanitt!"
A vicc az egyik legdemokratikusabb műfaj. Székely Szabó maga is nagy kedvvel műveli, így aztán jól elszórakozunk a Szín-viccek csattanóin, és ha egyik- másik olvastán gyanút fognánk is, nem nagyon firtatjuk az ötletek eredetiségét. (Munka volna mindenikhez odabiggyeszteni, merre csörgedez a forrása!...) Van közöttük láttam-olvastam formájú is, de nem azért húzódtunk félre a könyvvel, hogy majd utólag kekeckedjünk. Itt van mindjárt ez: "Premier után a primadonna mérgesen rohan az öltözőjébe. – Mi bajod? –kérdezi egy kollégája. Öt virágkosarat is kaptál. – De hetet fizettem ki a virágüzletben!"
Vagy ez: "Dicsekszik a színész a társalgóban: – Óriási sikerem volt, tízszer kellett kimennem egymás után. – Nem kellett volna annyi sört inni!"
A fesztiválon azért is érzik jól magukat az erdélyi férfiszínészek, mert "immár nem unjuk, nem utáljuk, nem fúrjuk, nem akarjuk lejátszani egymást. Pályafutásom alatt sok kollégával összehozott a sors, a főiskola történetében pedig nekem volt a legtöbb diáktársam, mert én három évfolyamra is jártam. Persze, nem szimultán. Elmondhatom hát, hogy mellőlem került ki a legtöbb tehetséges fiatal. Várdán aztán össze is jövünk annak rendje-módja szerint, olyankor vége-hossza nincs a csipkelődésnek, viccelődésnak, tréfálkozásnak, ugratásnak, sztorizásnak..."
Az ott hallott történetekből és saját sztorizásból áll a találó című Az semmi! fejezet, a "vendégszövegek" az elbűvölően anekdotázó Kárp Györgytől kölcsönöztettek (a "szereplők": Nagy József, Ferenczy István, Réthy Árpád, Makra Lajos, Lohinszky Loránd, Györffy András, Zalányi Gyula); illetve Seprődi Kiss Attilától idéz egyet-kettőt. Az Én szerénységem cím alattiak közül kiemelkedik a Krizsovánszky Szidónia és férje, Márkó Imre életéből ellesett két kis mulatságos történet. Íme az egyik: "Valahányszor Székelyudvarhelyen időzött a (sepsiszentgyörgyi, sz. m.) társulat (olykor egy hetet is), Márkó Imrét otthoni magányában elővette a szívsajgás. Egyik alkalommal olyannyira, hogy éjféltájt kapatosan kocsiba ült a zuhogó esőben, hátha a feleségét félrefekvésen kapja a szállodában. Ott viszont, szobáinkat végigdúlva sehogysem akadt az asszonykára. Szerencsére valamelyikünknek derengeni kezdett, hogy egyik kolléganőnk a társaság számára szimpatikusabb tagjait bulira hívta a szülői házba. Nosza, bele a gázpedálba! Hősünket diszkrét félhomály, tömény füst, sejtelmes zenére imbolygó figurák fogadták.
– Hol a feleségem? – förmedt a kába társaságra.
– Az előbb még itt volt, biztosan lefeküdt.
– De kivel? – bömbölte a vad férj, azzal felrántotta a szobaajtót, és az ágyhoz ugrott, melyben drága asszonykája nyújtózkodott mosolyogva. De nicsak, mellette még lapul valaki a pokróc alatt! A sebzett bika felrántotta a takarót, és remegve bömbölte:
– Maga ki?
– Én vagyok a korondi nagymama."
A könyv végére hagyott "aranypökések" még lazábbá teszik az olvasmányt: a tréfás kiszólások, epés vagy pikírt, gyakran a szójátékra hegyezett mondások, szatirikus maximák szenvedélyes termelője tesz rá még egy lapáttal... A mottó kifacsartan karinthys: "Én már csak a léhaságot veszem komolyan". Egyet hadd idézzek (a többit nem ildomos lelőnöm): "Milyenek a román utak? A repülőgép is kirázza az emberből a lelket." A zárómondat pedig így hangzik: "Én vagyok az egyetlen ember, aki jóban-rosszban velem van." Ettől a recenzensnek, aki a szerző régi jó barátja, kissé elszorul a torka.
(Székely Szabó Zoltán: Színházasság. Juventus, Marosvásárhely, 2015. Szerkesztette Szucher Ervin. A kötet szerkezete: Bécsi magyar színházasdim – benne: Székely Szabó Zoltán 2008-ban kelt laudációja az EMKE-díjhoz Szélyes Ferenc színművész tollából, valamint szemelvények Sylvester Lajos: Egy erdélyi taxínész szerepvállalásai című, 2004-es írásából; Szín-viccek; Az semmi!; Aranypökéseim. A borítót a szerző ötlete alapján Donáth- Nagy György készítette. A kötetben tizennégy színes emlékfotót, továbbá jól eltalált karikatúrákat is találunk: Tarr László és Lohinszky Loránd profilját Gyárfás Miklós, Györffy András és Kárp György arcképét Csizmadia Imola, Seprődi Kiss Attila, a szerző portréját Plugor Sándor örökítette meg.)
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Mikházán mutatja be új produkcióját a Spectrum Színház
Molière mély élet- és emberismeretről tanúskodó, sziporkázóan szellemes komédiáját, A nők iskoláját mutatja be a Spectrum Színház a mikházi Csűrszínházban.
A darab ősbemutatója 1662. december 26-án volt XIV. Lajos udvarában, az akkor még névtelen szerző rendezésében. Arnolphe szerepében is Molière lépett fel. A király harsány nevetése örökre megpecsételte az akkor még kezdő drámaíró sorsát. A darab központjában a házasság áll. A felszarvazástól rettegő Arnolphe biztosra akar menni, s így kiskorától nevelt leányát szemelte ki feleségnek. Ágnes azonban nem őt, hanem titokban gyámapja régi jó barátjának a fiát, Horace-t szereti. Különböző bonyodalmak és vígjátéki fordulatok után a fiatalok végül egymásra találnak.
Az előadás rendezője Török Viola, Arnolphe szerepében Szélyes Ferenc színművészt láthatják. Partnerei: Nagy Beáta, Szász Anna, Kinda Szilárd, Kovács Károly, Kárp György és Székely Szabó Zoltán. Zene: Kelemen László. Koreográfia: Tőkés Imola. A mikházi bemutató július 24-én, pénteken 21 órától lesz. Az előadást 25-én, szombaton 21 órától megismétlik. Helyfoglalás a 0744 301875-ös telefonszámon lehetséges. Jegyek a helyszínen vásárolhatók az előadás kezdete előtt. Egy jegy ára 15 lej.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Sors és jelkép – Katalógus-bemutató a Quadróban
A Magyar Nemzeti Galéria Sors és jelkép. Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 című kiállításához készült katalógussal ismerkedhettek meg az érdeklődők kedd délután a Quadro Galériában, a jelenlévők ugyanakkor részleteket tudhattak meg az augusztus 23-ig még nyitva tartó tárlatról is a kötet szerkesztőjétől és a kiállítás kurátorától, Szücs Györgytől, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettesétől.
A kiállítást kísérő, a kiállított művek mellett gazdag dokumentációt tartalmazó katalógus a tárgyalt időszak művészettörténetét, legfontosabb mestereit, intézményeit, csoportjainak történetét dolgozza fel, miközben a legjelentősebb magyarországi és romániai szakemberek, történészek, kultúrtörténészek, irodalomtörténészek bevonásával a problémakörök tágabb, elméleti megközelítésére és reflektív feldolgozásra vállalkozik. A tanulmányok szerzői: Balázs Imre József, Banner Zoltán, Boros Judit, Gazda József, Kántor Lajos, Murádin Jenő, Novotny Tihamér, Ileana Pintilie, Sümegi György, Székely Sebestyén György, Szücs György, Tibori Szabó Zoltán, Vallasek Júlia, és Vécsi Nagy Zoltán.
Szabadság (Kolozsvár)

Őszinte művek Zabolán (Tájmisztika Műhely Tábor)
Negyedik alkalommal szervezték meg a zabolai Csipkésben a Tájmisztika Műhely Tábort. Az ott készült alkotásokat tegnap mutatták be a helyi kultúrotthon előterében megszervezett tárlaton.
A nemzetközi táborba különböző műfajokban alkotó művészeket hívtak meg. Tíz napig itt dolgozott Éltes Barna (Feldoboly), Fazakas Csaba és Tompa Lehel (mindketten Bécsből), Hegyeli Hunor (Zabola), Madaras Péter (Zalán), Siklódy Ferenc (Csíkszereda), Szabó Anna Mária és Szabó Zoltán Judóka (mindketten Marosvásárhelyről) és Ütő Gusztáv (Sepsiszentgyörgy). Vendégként jelen volt Keserű Katalin Budapestről, Jakab Ágnes és Vécsi Nagy Zoltán Sepsiszentgyörgyről. A szervezést Gábor Sándor, Hegyeli Győző és Ütő Gusztáv vállalta. Az anyagi hátteret a zabolai önkormányzat és az Etna Alapítvány biztosította, a megyei tanács idén nem támogatta pénzzel a tábort. A tegnapi zárlótárlaton Hegyeli Győző a helyi önkormányzat nevében köszöntötte a jelenlévőket. Ütő Gusztáv a tábor létrehozásának előzményeit ismertette. 2009-ben első alkalommal szervezték meg a Csipkésben, amely az­óta helyi és művészeti fontosságú rendezvénnyé nőtte ki magát. Céljaként fogalmazták meg, hogy újra összejöjjenek régi iskolatársak, az alkotás mellett szellemi, lelki kapcsolatok is kialakuljanak – mondta Ütő. A tábor résztvevői nemcsak a marosvásárhelyi iskola egykori diákjai, a fiatalabb generáció is helyet kapott a műhelymunkában, idén a legifjabb résztvevő tízéves sem volt. A tábor nevében is benne lévő misztika a fizikai, földrajzi táj misztikuma mellett a lelki misztikumot is magában foglalja – magyarázta. Leíró, ábrázoló művek, performanszok, köztéri alkotás is született a táborban, a tárlaton természetművészeti alkotás fotóját is bemutatták. A műveket Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője méltatta. A zabolai táborban jó alkotások születettek, különböző színvonalas ötletek vannak itt együtt – hangoztatta. Sok alkotás a világ bármelyik tárlatán megállná helyét. Összefoglalva őszinte műveknek lehet nevezni a kiállított alkotásokat – méltatta. Nem könnyű dekódolni üzenetüket, kell hagyni, hogy a művek közeledjenek a szemlélőhöz, így lehet felfedezni hangulatukat, mondanivalójukat. Az idei tábor érdekessége, hogy megszületett a Csipkés székely zászlója Ütő Gusztáv alkotásában – fűzte hozzá Vécsi. A tárlat megnyitója után a résztvevők felavatták Tompa Lehel köztéri szobrát, melyet a községnek ajánlott fel, és amelyet a turisztikai információs iroda előtti téren állítottak fel. A betontalapzatra helyezett, fémből készült obeliszk az Ukkó & Gönüz nevet viseli.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A vízről a kastélyban
Nyolc képzőművész vette birtokába augusztus 8–22. között az erdélyi barokk egyik legszebb épületét, a gernyeszegi kastélyt, amely másodjára adott otthont a Kastélypark Művésztelepnek. A táborban határon túli és marosvásárhelyi képzőművészek. Filp Csaba, Gesztelyi-Nagy Zsuzsanna, Nyilas Márta, Knyihár Amarilla, Alois Lindenbauer, Szabó Zoltán Judóka, Miklya Gábor és Pokorny Attila vettek részt, meghívott vendégként pedig dr. Keserű Katalin és Márton Eszter Zsófia művészettörténészek.
A Teleki Alapítvány és a Castle Art Port Közhasznú Művészeti Egyesület által szervezett alkotóműhely idei témája a víz – tájékoztatott a helyszínen Pokorny Attila szobrászművész, a tábor szervezője, én pedig kíváncsian vártam, hogy betekintsek a művészek munkájába, s tetten érjem őket, ahogy feldolgozzák ezt a hétköznapi gondolkodásban közhelynek tűnő, de valójában rendkívül izgalmas, képlékeny, sokjelentésű és manapság egyre fontosabbá váló témát. Nem csalódtam. A kastély termeiben és kertjében működő alkotóműhelyeket végigjárva láttam, ahogy a művészek sajátos látásmódján keresztül hátborzongatóan különös, újszerűen izgalmas, harmonikusan szép, ötletesen humoros szoborrá, természetművészeti alkotássá, festménnyé szerveződött a megadott téma.
Egy koncert emlékét őrző szalmabálák és hiányzó darabjaikat kereső faragott ajtókeretek között egyensúlyozva értünk el egy földszinti árnyékos terembe, ahol a nyugalommal, a harmóniával találkoztam. Knyihár Amarilla festőművész, a Pécsi Művészeti Szakközépiskola festészettanárának nagyalakú képén a Maros vagy talán képzeletünk folyójának eszményien kék vizében lágyan tükröződik a part menti fák zöld lombozata, s a csupán pici sötétkék borzongásoknak látszó vízililiomok jelzik, hogy a tökéletesség valójában elérhetetlen. Természetesen ez csak egy amatőr néző olvasata, az alkotó talán egészen másra gondolt.
Az ablakkereten át behulló fényben szalmabála hátára kikötve bölcs öreg köveket hordoz a hátán egy kőrisfából faragott kecses kenu, a pécsi Miklya Gábor szobrászművész alkotása. Később, amikor találkozunk, kiderül, hogy alaposan melléfogtam, az alapgondolat ugyanis az volt, hogy a fából faragott burok, amely a hüvelyesek terméséhez hasonlít, más értelmet ad a víz által hordozott, alakított élettelen anyagnak, a kőnek, ami a szobrász elképzelése szerint termésként, magként kel életre.
Az alapgondolathoz a hajómotívum is hozzákapcsolódhat – egészíti ki a szobrász magyarázatát dr. Keserű Katalin művészettörténész, majd hozzáteszi: Alois Lindenbauer, Ausztriából érkezett szobrászművész szerint a kőben is ott van a víz, a nedves márvány például könnyebben faragható. A követ pedig, mint az idő, a víz munkájának nyomát izgalmas dolog foglalatba helyezni.
Az egyik emeleti teremben a már távozott Filp Csaba festménye megdöbbent kicsit, hisz egy mosdókagylóban levő fejet ábrázol. Amikor kiderül, hogy az Ébredés címet viseli, és a kastély előcsarnokában látható szoborfejet festette meg, ahogy a mosdó kagylójában ráhull a víz, a kép humoros mondanivalója is kibomlik. Ugyanott két művésznő szorgoskodik. Nyilas Márta, a Pécsi Egyetem művészeti karának festészettanárát láthatóan a sokarcú víz halmazállapotának változásai foglalkoztatják, ezt tükrözi már elkészült festménye is, amelyen a sebes folyású hegyi patak energiáját állította szembe a lépcsők által behatárolt állóvíz tehetetlenségével. Gesztelyi-Nagy Zsuzsanna a fény ígéretébe kapaszkodó fuldokló énünket örökítette meg szimbolikus képén, s ottjártamkor egy száraz faág felnagyított képét festette, amelyet harmatcseppekkel megrakottan talált a parkban.
Szabó Zoltán Judóka műhelyébe is betekintettünk, aki a kavargást, örvénylést jelképező márványozott papíron a stabil geometrikus formák felbomlásának a megörökítésébe kezdett. Keserű Katalin felejthetetlen élményként beszélt a performanszáról, amelynek nyomai még láthatók a parkban. Először egy földművet készített, majd a fűből kialakított napkeresztek között a mélyebben kiásott árokba vizet hordott, amibe kék felsőruhában belefeküdt, s egy követ tett a homlokára. Feje körül szabályosan gyűrűzött a víz, amelyben az alámerülő, a kő alatt fuldokló, avagy ellenkezőleg: a víz és súly ellenére is túlélő embert, tágabb értelmezésben jelenkori létünket jelképezte számomra. Szintén a Szabó Zoltán műve a Dionüszosznak vízzel teli műanyag palackból tett műkar, amelynek a benne levő vízi növények adnak életet, s a zuhanyozás mozdulatát utánzó szalagok figyelmeztetnek, hogy műveleti területen található.
Pokorny Attila szobrászművész ezúttal is a természetszobrászatot választotta. Sajnos, már nem láthattam a Maros két partját összekötő kőgát hálót, megtekinthettem viszont, ahogy színes dalra bírta a Mária-forrásból eredő csermely medrét, amelyet a helyszínen talált rózsaszín és kék csempetörmelék apró darabjaiból rakott ki, újrahasznosítva a hulladékot. A tájszobrászati alkotás A patak nyelve címet viseli, s a látványon túl kedvenc tartózkodási helye békának, gyíknak egyaránt.
Ugyancsak a park-ban dolgozott Alois Lindenbauer vendég művész is, akinek térszobrai a világ különböző pontjait díszítik. A gernyeszegi kastély parkjában botvastagságú ágakat virágoztatott ki és szúrt be a patakba, majd újabb helyekre költöztette őket más felállításban. Ez az ő ajándéka a kastélyparknak, a természetnek, s olyan, akár egy hölgynek adott virágcsokor – mondta. Csakhogy ahhoz, hogy a bot kivirágozzék, több tonnányi lassú, finom leütés szükséges, ami egy meditációs folyamat is egyben. Szeret az ágakkal szobrászkodni, s vannak olyan alkotásai, amelyeken a földbe, vízbe szúrt ágak kizöldültek.
Miközben végigjárjuk a kastélybeli és a szabadtéri „műtermeket”, Keserű Katalin Széchenyi-díjas ismert művészettörténészt, az ELTE Művészettörténeti Tanszékének emeritus professzorát kérdezem.
– Meghívtak, és óriási örömmel jöttem. Egyetemi hallgató koromban jártam a gernyeszegi kastélyban először, az Entz Géza tanár úr vezette tanulmányi kiránduláson. Nagy élményt jelent számomra megfigyelni az alkotások születését, végigkövetni, hogyan alakul egy festmény vagy egy szobor.
Amit Márton Eszter Zsófia frissen végzett művészettörténész, a tábor kurátora azzal egészített ki, hogy az alkotótáborban való részvételt az tette izgalmassá, hogy rá lehetett kérdezni a művészekre: mit miért tesznek. Azonkívül mindketten értékelték a tábor programját, amelybe belefért a fiatal képzőművészek csejdi alkotótáborát záró kiállításon való részvétel, a Kultúrpalota alapos megtekintése, a parajdi sóbányában tett kirándulás, a Marosvásárhelyi Műhely (MAMŰ) művészeti mozgalomra való emlékezés, s esténként a tábor résztvevőinek bemutatkozása, illetve a múlt évi művésztelep bemutatása, amelynek néhány értékes alkotása a kastélyt díszíti, és a Teleki Kálmán gróf által adott vacsora, a szalonnasütés is.
Az alkotótábor megszervezését a Soós Zoltán vezette megyei múzeum, a megyei tanács, cégek, magánszemélyek támogatták.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Judóka is elment
Még egy jelentős marosvásárhelyi művész, aki alkotóereje teljében távozik. Szabó Zoltán Judókát művésztelepen érte a halál, Zabolán, ahol több napon át nemzedéktársakkal, a vásárhelyi művészeti középiskola egykori növendékeivel nagy kedvvel dolgozott, és élvezte az újbóli találkozás, az ösztönző eszmecsere s a közös munka örömét. Ugyancsak alkotótáborból, Gernyeszegről utazott oda, a Teleki- kastélyban dolgozott nagy odaadással. Teljesítményével, eredeti ötleteivel egyöntetű elismerést váltott ki táborkollégái és a jelen levő művészettörténészek körében. Visszagondolva, talán az ő sorsára is vonatkoztatható az ottani Napkereszt víz motívummal című döbbenetes performansza. De ki sejthette, hogy ilyen hirtelen következik a vég?! Azt csodálta mindenki, mekkora megszállottsággal vetette magát a munkába. De hát neki ennyi szabatott… Hiányozni fog Marosvásárhelyről, a MAMŰ is gyászolhat, egyik markáns alapító egyéniségét veszítette el. De egész képzőművészeti mozgalmunkat nagy veszteség érte elhunytával.
Nyugodj békében, Judóka! Nem felejtünk el. Olykor- olykor talán még újabb performanszaidat is látni véljük majd az égen.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Megalakult az RMDSZ kolozsvári szervezete, Horváth Annát választották elnöknek
Elsöprő többséggel választották meg szombaton a városi szervezet alakuló ülésén Horváth Annát az aznap megalakult kolozsvári RMDSZ-szervezet élére. Az alpolgármester az egyetlen jelölt volt a tisztségre.
Számos vita, számos tanácskozás után született az a döntés a Kolozs megyei RMDSZ-ben, hogy létre kell hozni a kolozsvári városi szervezetet. Ez a folyamat már Máté András Levente vezetése alatt elindult, de akkor objektív okokból megszakadt – fogalmazott Csoma Botond, a megyei szervezet elnöke szombaton délelőtt a városi szervezet alakuló ülésén.
Tisztában vannak vele, hogy a kolozsvári magyar társadalom heterogén, sokan ki is ábrándultak a politikából. Ennek a folyamatnak összetett háttere van, nem lehet csak az RMDSZ-t felelőssé tenni érte – mutatott rá.
Tizenhárom kerületi szervezete persze mostanáig is volt az RMDSZ-nek a városban – tette hozzá Csoma. Abban reménykednek, hogy a közösségi életet fel tudják virágoztatni és vissza tudják hozni az eltávolodott embereket.
A megyei szervezetektől félnetek nem kell
Az alakuló ülésen jelen lévő Kelemen Hunor szövetségi elnök úgy fogalmazott, az elmúlt esztendőben azt tapasztalták, a kiábrándultság leginkább a városokat érintette, holott ezen közösségek véleménye hihetetlenül fontos lenne. Kolozsvár nem engedheti meg magának, hogy ne hallassa a véleményét, a városi szervezet pedig eszköze lehet ennek – mondta a politikus.
„Az igazi nagy tartalékaink még mindig a nagyvárosokban vannak, ez alatt a székelyföldi nagyobb városokat is értem, hiszen az elmúlt választások részvételi adatait nézve ezeken a településeken volt alacsonyabb a részvétel” – fogalmazott Kelemen, hozzátéve, nem használni ezeket a tartalékokat egy politikai érdekszervezet számára bűn.
A megyei területi szervezetek óvatoskodnak a városi szervezetekkel szemben, tud példát arra, hogy városi szervezet éppen a megyei miatt gyengült meg, ezen azonban hamar túl kell tenni magunkat – magyarázta.
„Hiúságunkat rendeljük alá”
Szép ház az RMDSZ, a mestergerenda tökéletes, a tetőszerkezet megvan, a falak is ott vannak valahol, de baj van az alappal – mondta Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus – Lutheránus Egyház püspöke, azt kívánva, építsék meg közösen a stabil, erős alapokat, hiszen bázis nélkül nem működhet egyetlen szervezet sem.
Kovács Sándor katolikus esperes arról beszélt, mivel a kolozsvári szervezet lesz a legfiatalabb, kívánja, hogy fiatalos lelkesedéssel, ugyanakkor bölcsen végezze áldásos tevékenységét a kincses város magyarságának javára.
Gyerő Dávid, a Magyar Unitárius Egyház főjegyzője kiemelte, a kolozsvári magyar közösségben sok erő van, ez azonban sokszor lappangó, sokszor gyenge, érdektelen, közömbös, de az utóbbi időben meglátszott a közösség ereje.
Ifj. Deák Ferenc, a Kolozs megyei szervezet ügyvezető elnöke Kántor Lajos levelét olvasta el. Kántor azt írta, az összefogás lehetőségét kell újra megtalálni, gyakorlati célokat kitűzni, ha azt akarjuk, hogy a megfogyatkozott, de még mindig jelentős magyarság szavát hallassa. „Hiúságunkat rendeljük alá a kolozsvári magyarság érdekeinek” – fogalmazott a levélben.
Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Egyesület elnöke a politikából való kiábrándultságról beszélt, amely az Egyesült Államoktól Japánig mindenhol tetten érhető, ennek ellenére mégis erősödnek a demokrácia értékei. Éppen ezért részéről az RMDSZ lehet jobboldali, baloldali, liberális, de egy nem lehet: illiberális – emelte ki, Kelemen Hunor felszólalására és Orbán Viktor elhíresült tusványosi beszédére utalva.
Az elnök: Horváth Anna
A közgyűlés a felszólalások után egyöntetűen megszavazta a működési szabályzatot, ezt követően nevesítették az új szervezet vezetőit. A 104 szavazatból 101 igennel Horváth Annát választották (egyetlen jelöltként) a városi szervezet elnökének, az ellenőrző bizottság tagjai Kerekes Sándor, Maksay Tünde és Pásztor Csaba.
A város alpolgármestere megköszönte a lehetőségét annak, hogy belevághat a munkába. Arra kérte a kolozsváriakat, maradjanak az ügy mellett, hiszen „hívó szóban hiány nem lesz”.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Erdélyi karizmatikus közösségek találkozója
Szentlélek és küldetés – e téma köré épült az Erdélyi Katolikus Karizmatikus Megújulás tizenkettedik találkozója, amelynek ezúttal a kézdivásárhelyi sportcsarnok adott otthont szombaton. Az egész napos rendezvényen Erdély számos településéről mintegy ezerkétszázan vettek részt. Az Erdélyi Katolikus Karizmatikus Megújulás találkozóit 2004 óta szervezik különböző helyszíneken, ezzel is evangelizálva. Csíkszeredán kívül már Székelyudvarhelyen, Gyergyószentmiklóson, Marosvásárhelyen, de Brassóban és Aradon is találkoztak. A lelkiség-mozgalom a kilencvenes évek elejétől van jelen Erdélyben, 2000-ben alakult meg az Erdélyi Katolikus Karizmatikus Megújulás Tanácsa, amelyhez több mint tizenkét közösség csatlakozott.
A találkozókon rendszerint jelen van Tamás József püspök is, aki idén egy kolozsvári konferenciára volt hivatalos, így nem tudott részt venni az eseményen. Köszöntőlevelét Fülöp László gelencei segédlelkész tolmácsolta. A nap előadója Kunszabó Zoltán állandó diakónus, ötgyermekes családapa, a budapesti Új Jeruzsálem Közösség egyik alapítója volt, aki feleségével, egyik lányával, valamint édesanyjával érkezett Kézdivásárhelyre. Előadásának első felében a magyarországi és erdélyi karizmatikus közösségek egymásra találásáról, majd saját megtérésének történetéből kiindulva az evangelizáció mikéntjéről, a megszentelődés folyamatáról, az Istennel való találkozásról beszélt. Ferencz Evelin, a csíkszeredai Búzamag Közösség ifjúsági csoportjának vezetője arról tett tanúságot, hogy Isten hogyan változtatta meg az életét, hogyan lett a célok nélkül élő, külsejével elégedetlen, magányos és zárkózott lányból Isten feltétel nélküli szeretetének megtapasztalása után nyitott, bátor, több száz fős hallgatóság előtt is beszélni tudó ember – új barátokkal, új tervekkel és álmokkal. A délelőtti programot imaszolgálat zárta, a délután folyamán tíznél is több lelkipásztor szolgáltatta ki a bűnbocsánat szentségét.
A szervezők az előadások ideje alatt gyermekfelügyeletről is gondoskodtak, a kicsiknek az előcsarnokban mesét olvastak. Az ebédszünet utáni program újabb dicsőítéssel, majd a nap előadójának tanításával folytatódott. A találkozót jellemző fiatalos hangulathoz a csíkszeredai Búzamag Közösség csapata járult hozzá, a gelencei ificsoport tagjainak és a székelyudvarhelyi Pitypang Közösség ifjúságának mímelve eljátszott műsora a hátráltató befolyásokkal szembeni kiszolgáltatottságot mutatta be, kiemelve, hogy Isten folyamatosan harcol minden egyes emberért. A Erdélyi Katolikus Karizmatikus Megújulás országos találkozójának egyik utolsó momentumaként a marosvásárhelyi ificsoport vezetésével szentségimádásra került sor. A Mária Rádió által élőben közvetített ünnepélyes hálaadó szentmisét Hölgyes Pál Zsolt zágoni plébános mutatta be, a prédikációban Kunszabó Zoltán foglalta össze az egy évre szóló üzenetet. A karizmatikus találkozót nagyobbrészt a kézdivásárhelyi Boldog Özséb-plébánián működő Sion Közösség, a gelencei és ozsdolai közösségek, valamint a csíkszeredai Búzamag közösség szervezte meg.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Idős korában sem szakadt el a katedrától
A pedagógusi munka mellett volt újságíró, néprajzi gyűjtő, művelődésszervező, kutatta az irodalmat, szakköröket irányított, versgyűjteményeket szerkesztett, tanulmányokat írt. A Csíkszeredában élő és idős korában is aktív Mirk László azonban mindenek előtt tanárnak érzi, tartja magát.
Azt mondja, soha nem voltak pályaválasztási gondjai, már ötödikes korától tanár akart lenni, és erről az útról, ha az élet közben kitérőket is hozott, nem tért le. Családja Marosvásárhelyen élt, német származású édesapja Pilisvörösváron született, és 1940-ben érkezett Marosvásárhelyre, mint katona.
„Ott ismerte meg édesanyámat, én 1944-ben születtem. Édesapám a háború után Vásárhelyre jött vissza, szüleim mindketten a könyvszakmában dolgoztak. Ott nevelkedtem fel, első osztálytól a Bolyai Farkas középiskolában tanultam, ahol rendkívül jó tanáraink voltak” – elevenítette fel. A diákoknak szervezett tudományos ülésszakokon dolgozatokkal szerepelt, hetedik osztályosként egy pályázatra megírta Marosvásárhely történetét.
„Nagyon nagy előnyömre szolgált, hogy a református temetőkert mellett laktunk, és szinte naponta jártam oda, ismertem a régi emberek sírjait, tudtam, hol van Bolyai vagy Borsos Tamás eltemetve. A megjelent munkákból kiállítást szerveztek, és olyan névsor szerint állították össze az anyagot, hogy én Molter Károly neves prózaíró mellett szerepeltem” – emlékezett vissza diákkora egyik meghatározó eseményére.
A marosvásárhelyi pedagógiai főiskolára került, ahol párhuzamosan tanultak román és magyar irodalmat, és ahol olyan tanárok oktattak, mint Oláh Tibor, Izsák József, Kicsi Antal, Vámszer Márta, Szabó Zoltán. Az egyetem után, mint magyar-román szakos tanár, vidékre készült, mint mondta, nagyon szerette ott. Az akkori Szentegyházasfalut választotta. „Ott, akkor éreztem, hogy nagyon jó pályát választottam. 1967-ben megismerkedtem az akkor 11 osztályt végzett Bodó Leventével, a későbbi festővel és szobrásszal, akinek Máramarosban készült képeiből első kiállítását szerveztem meg” – emlékezett. Ott kezdett el diákjaival és egy magnóval gyűjteni, főként népmeséket, szokásokat.
Három év után először a KISZ hívta, de Albert Antal, a leendő megyei lap főszerkesztője is megkereste, hogy nem menne-e el újságírónak, mivel már korábban is közölt a lapokban. „Engem a KISZ-nél a művelődési osztály élére akartak kinevezni. Gondoltam, hátha tudok valamit tenni – visszamondtam az újságot, de ugyanabba az épületbe kerültem, ahol a szerkesztőség volt. Megalakítottam az irodalmi kört, elindítottuk a Fiatalok fiataloknak című rendezvényt – amelynek keretében előadásokat tartottak: Gál Árpád dzsessztörténeti sorozatot indított, meghívott képzőművészek meséltek a képeikről, voltak erkölcsi, orvosi témák, röviden, tömören. Kiadtunk egy kis könyvet Sprencz Ferivel – betűjátékok, logikai fejtörők, társas szórakoztató- és sportjátékok voltak benne. Ahol csak lehetett, ifjúsági klubokat igyekeztünk létrehozni. De eltelt két-három év, és az ifjúsági munka visszasüllyedt oda, ahol korábban volt, vasgyűjtés, hazafias munka, hazugság, felnagyítás, és elpárolgott a társaság” – elevenítette fel.
Mirk Lászlót az Ifjúmunkáshoz hívták, a magyar nyelvű ifjúsági hetilapnál négy székelyföldi megyének lett a tudósítója, és időnként Moldvába is elment. Az újságírói munkával párhuzamosan esti osztályokban tanított, 1991-ben pedig teljesen visszatért a katedrához.
„A Márton Áron Gimnáziumban bekapcsolódtam a tanulók tudományos ülésszakába, és a néprajzi gyűjtést is elkezdtük. Szerencsém volt, hogy első perctől voltak moldvai diákjaim, volt egy lábnyiki fiú, aki ráolvasó imákat hozott nekem. Négy év után az akkor kinevezett Szakács Lajos igazgató rávett arra, hogy jöjjek a Segítő Mária Gimnáziumba. 1995-ben, amikor teljesen önállósult az iskola, én voltam az első »leigazolt játékos«. Mi ketten szerveztünk, válogattuk a tantestületet, és huszonöt év után bátran kijelenthetjük, hogy a megye harmadik-negyedik iskolája lett. Ezért nagyon sokat dolgoztuk az igazgatóval és a tantestülettel” – emlékezett.
A Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumban megalakították a Domokos Pál Péter néprajzi és névtani szakkört. „Beoltottam a diákokat a néprajz szeretetével, ragadványneveket, helyneveket gyűjtöttünk. Volt filológia osztályom, ahol hetente egy óra választott tantárgyként néprajzot, névtant tanítottam, ezenkívül magyarórákon is foglalkoztunk ezzel. Elindítottam a tanulók tudományos ülésszakát, minden fél évben kértem két gyűjtést – archaikus imákat, szokásokat, a születéssel, házassággal, halállal kapcsolatos dolgokat, halotti búcsúverseket gyűjtöttek, a gyerekek nagyon élvezték. Budapesten a Néprajzi Múzeum minden évben megszervezte az önkéntes gyűjtők pályázatát, erre 15–20 dolgozatot küldtünk, és mindig nyertünk. Magyarországon a Honismereti Diákakadémián mindig 4–5 diákkal vettem részt, a Honismeret című lapban lehozták a munkáikat. Annyi elégtétel jutott a diákoknak, hogy rajongtak ezért a munkáért” – sorolta.
Mirk Lászlónak egy nyelvi szórakoztató játékokról készült gyűjteménye is megjelent kötetben a Dacia Kiadónál, a nyelvi-, betű-, sportjátékokról húsz éven át közölt a Hargita Kalendáriumban. A 2001-ben megjelent Az ember ott a legfájóbb magyar című antológiájába a csángó népköltészet ritka darabjai mellett csángómagyar költők munkáiból, illetve erdélyi és anyaországi költők csángó témájú verseiből válogatott.
Bár néhány éve visszavonult a katedrától, ősszel visszahívták, és jelenleg a Nagy István Művészeti Középiskolában tanít. Közben néprajzi gyűjtések feldolgozását is végzi, újabb tanulmányok, kiadványok megjelenését készíti elő. Mirk László úgy látja, az irodalomoktatás során és a néprajzi, névtani foglalkozásokkal többet tudott nyújtani a diákoknak, mint ha csak egyszerűen a tananyagot sulykolta volna beléjük. „Jobban kiláttak a világra, több mindent megértenek, jobban tájékozódnak az életben, és jó érzés velük találkozni, jó emlékeket őriznek az együtt töltött időszakról. Csakis így érdemes ezt csinálni. Számomra öröm, hogy ezt megtehettem, mert sikerült őket gazdagítanom tananyagon kívül olyan ismeretekkel, amelyeket fel tudnak használni a mindennapokban, és ez jó fogódzó számukra, ha tovább kívánnak lépni” – vallja az idős korában is aktív pedagógus.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Élvonalbeli sztároktól a fiatal tehetségekig
Az oboa lesz a központi hangszer a szerdán kezdődő székelyudvarhelyi Őszi Zenei Kavalkádon.
A Székelyföldi Filharmónia vasárnapig tartó rendezvényén számos különleges előadóesten vehetnek a részt az érdeklődők, élvonalbeli sztárok és fiatal tehetségek fellépését követve. Idén immár negyedik alkalommal szervezik meg a kavalkádot, ezúttal pedig az oboára írt repertoár kap főszerepet. Szerdán szombatig mindennap délután hat órakor kezdődnek a koncertek a városháza Szent István Termében, a rendezvényt záró szimfonikus hangverseny pedig a Művelődési Házban lesz vasárnap délután hattól.
A program során három oboaművész ejti hangszere varázslatába az udvarhelyi közönséget: a bukaresti Florin Ionoaia, akit a romániai mezőny egyik kiemelkedő művészének tartanak, Pethő Kriszta tizenegyedik osztályos pallós diák, valamint az udvarhelyi származású Haáz Bence. Ugyanakkor Maksay Csaba kolozsvári csellista, valamint erdélyi származású, jelenleg a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián tanuló zenészek is fellépnek.
Program Szerdán délután hat órától a városháza Szent István Termében tartják az első előadást, amelyen közreműködik Toró Árpád (ének), Szabó Zoltán (ének), Tompa Klára (zongora) és Fehér Izabella (zongora). Csütörtökön szintén hattól Florin Ionoaia (oboa) és Cristina Popescu Stăneşti (zongora) lép fel, aztán pénteken Pethő Kriszta (oboa), Maksay Csaba (cselló), Angela Albu (zongora) és Demeter Csaba (zongora) műsorát lehet megtekinteni. Szombaton Ábrám Endre (zongora) és Veress Gáspár (zongora) koncertezik, míg a vasárnapi szimfonikus hangversenyen Jankó Zsolt vezényel – szólista Haáz Bence – délután hattól a Művelődési Házban.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Hazatérő „korunkos” képzőművészek – kiállításmegnyitó a Minerva-házban
Tizenöt hazatérő képzőművész – nyolcan csak a munkájuk által reprezentálva, heten pedig személyesen is – alkotásait sorakoztatja fel az a nagyméretű kiállítás, amelyet pénteken délután nyitottak meg Kolozsváron, a Minerva Művelődési Egyesület emeleti, illetve alagsori termeiben.
– Nem véletlenül adtuk a Hazatérés címet ennek a tárlatnak, hiszen a felkérésre mindnyájan pozitívan reagáltak és szívesen tértek haza, akár személyesen, akár csak az alkotásaik által – mondta Kántor Lajos irodalomtörténész, az 1973-ban útjára indított Korunk Galéria alapítója. A folyóirat akkori, főtéri székhelyén működtetett galéria számos pályakezdő fiatalnak – és nemcsak – adott megmutatkozási lehetőséget, sokak számára pedig az egyetlen lehetőség volt, hogy a nyilvánosság elé kerüljenek az alkotásaik.
A Korunk Galéria és a kolozsvári magyar főkonzulátus közös rendezvényeként megnyílt tárlaton Tibori Szabó Zoltán, a Minerva-egyesület elnöke köszöntötte a szép számban megjelent érdeklődőket, megjegyezve: azt kívánja, hogy minél gyakrabban térjenek haza a művészek, „mutassák meg magukat, mert, amint a helyszínen is tapasztalható, van hálás közönségük, akik kíváncsiak rájuk”.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Vida Árpád – albumban is
Igen, a 100 esztendeje fiatalon elhunyt festőművész életműve immár könyvben is elérhető. A Maros Megyei Múzeum patronálásával, Nagy Miklós Kund és Cora Fodor művészettörténész szerkesztésében napvilágot látott egy átfogó katalógus, amelynek a 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron lesz a nyilvános bemutatója. Az eseményre november 13-án, pénteken délután 3 órai kezdettel kerül sor a múzeum várbeli székhelyén. A hiánypótló szép kiadványról a rendezvényen Soós Zoltán múzeumigazgató és Nagy Miklós Kund szerkesztő beszél.
A kétnyelvű – magyar-román – kötet több szerző írásaival vezeti be az olvasót "Vida Árpád csodálatos világába". A már említettek mellett a régebb elhunyt művészettörténész, M. Kiss Pál és a nemrég eltávozott Szabó Zoltán Judóka festőművész, az ifjú művészettörténész, Vécsei Hunor és az író, irodalomtörténész Marosi Ildikó elemzi, méltatja a nagy tehetségű vásárhelyi alkotó munkásságát. Közel 90 művészi reprodukció mutatja fel Vida festészetének, grafikai hagyatékának értékeit.
"A Maros Megyei Múzeum értékmentő és értékteremtő szerepéhez járul hozzá a méltatlanul feledésbe merült képzőművész, Vida Árpád örökségének feltárása és reményeink szerint hosszú távú bemutatása – írja Soós Zoltán a Vida Árpád művészeti öröksége című bevezető írásában. – Intézményünk gazdag gyűjteménye és a művészi alkotások minősége már régen érdemessé tették, hogy állandó tárlaton ismertessük városunk tehetséges szülöttének európai színvonalú munkásságát... A kötet betekintést enged a művész életútjának, alkotásainak megismeréséhez, eligazít a stílusirányzatok behatárolásában, amelyek meghatározták Vida munkásságát."
Marosvásárhely egyik méltán nagyra tartott fia megérdemli, hogy az értékes hagyatékot összegző elegáns album premierjét népes közönség tisztelje meg jelenlétével.
Vida Árpád 1884-1915
Népújság (Marosvásárhely)

Aradi történetek, emberek – és már fotók is
Puskel Péter könyvbemutatója
Tavaly nyáron, az Aradi Magyar Sajtó ünnepén jelent meg Puskel Péter Aradi történetek, emberek című kötete, mely rövid és frappáns tárcákat tartalmaz. Az itt összegyűjtött írások 2009 és 2013 között a Nyugati Jelenben is olvashatóak voltak. A könyv nagy sikernek örvendett, és gyorsan elfogyott, nem is jutott belőle mindenkinek. A most bemutatott kötet egy második, válogatott kiadás, melyet Siska-Szabó Zoltán fotóművész illusztrációi díszítenek. A rendezvényre a Jelen Ház dísztermében került sor csütörtök este.
A házigazda Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője volt, ő beszélgetett el a szerzővel annak új könyvéről. „Mint annyi más kötet akár tőle, akár másoktól, ez is egy kis tükör Aradról és Arad híres embereiről” – mondta bevezetőjében. Azt is szóvá tette, hogy bár a bemutatóra rengetegen eljöttek, sajnos kevés volt a fiatal. Talán ők hiányoztak a legjobban a rendezvényről.
Az esten jelen volt Bognár Levente alpolgármester is, aki a szerzőnek mondott köszönetet. „Köszönöm szépen Puskel Péternek, hogy itt lehetünk, és hogy mi, az aradi magyarok, büszkélkedhetünk egy ilyen könyvvel. Ebből is látszik, hogy a költségvetésben jó irányba mentek az összegek, a pályázók jól végezték a munkájukat. Olyan kiadvány született, amely mindenképpen az aradi magyarság büszkesége, sőt: a városé is! Mi, aradiak, olyan kulturális örökséget tudhatunk magunkénak, mellyel nem csak Romániában, de egész Európában is büszkélkedhetünk. Ugyanakkor fontos az is, hogy ezt el tudjuk mondani gyermekeinknek, utódainknak, de azoknak is, akikkel együtt élünk.”
Az első kérdés, amit Bege Magdolna feltett Puskel Péternek az volt, hogy tud-e mondani kiemelkedően pozitív vagy negatív élményeket, visszajelzéseket munkájáról, munkájával kapcsolatban? Kiemelkedően rossz, mint kiderült, nincs, azonban többször kapott nagyon jó kritikát, és az mindig jólesik az embernek, ahogyan az is, ha kiírhat magából dolgokat. Hogy most épp min dolgozik – ami a következő kérdés volt – nem derült ki egyértelműen, mert több ötlete is van. Valószínű azonban, hogy néhány aradi középület kerül majd reflektorfénybe. Olyan épületek, amelyek története és egyben azok lakóinak története is megérdemel egy kismonográfiát. Konkrét történetet az épületekről, emberekről, vagy olyat, ami benne lesz majd a kötetben, nem mesélt.
Puskel Péter elmondta többek között, hogy nagyon jó időszakot élünk az irodalmi és helytörténeti művek szempontjából. Nagyon sok könyvbemutató volt az utóbbi időben. „Lehet ennek az oka az, hogy elgépiesedett, elektronizált világunkban nagyon sokan úgy érzik, hogy van mondanivalójuk. Dolgoznak, és ennek én örülök. Szeretném ugyanígy megemlíteni azt is, hogy az aradi és Arad megyei tollforgatók közül, főleg az utóbbi 15-20 esztendőben, nagyon sokan befutottak, és folytatják tevékenységüket más városban. […] És annak is örülök, mondom még egyszer, hogy ilyen szép számban megjelentek, mert ez talán nem is a személynek szól, hanem inkább annak a könyvnek, amit Önök kézbe kaptak. Köszönöm!”
Az est hangulatát fokozta, hogy a bemutató előtt, míg a vendégeket fogadták és kiosztották az ingyenes példányokat, Miskovits Tibor és Milltaler Lajos zenével kedveskedett a jelenlévőknek. Ezen felül Brittich Erzsébet elszavalt két saját verset, melyeket erre az alkalomra írt. A bemutató végeztével hosszas sor kígyózott a szerző asztalánál, az előtérben pedig sós és innivaló várta a vendégeket.
A szervező, az aradi Pro Presens Alapítvány köszönetet mond Arad Municípium Kulturális Központjának (CMCA), melynek segítsége nélkül a kötet második, válogatott és illusztrált kiadása nem jelenhetett volna meg.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

A Látó 2015-ös nívódíjai
2015-ben huszonnegyedik alkalommal osztja ki a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztősége a lapban publikált szerzők közül válogatva évzáró nívódíjait. Huszonhárom év alatt több mint 50 alkotó vehette át a vers, próza, esszé és debüt kategóriában az elismerést.A nívódíjak átadására a Látó Irodalmi Színpad keretében kerül sor Marosvásárhelyen 2015. december 12-én, szombaton 18 órától a Kultúrpalota kistermében. 2015-ben Aczél Géza (vers), Murvai Béla (debüt), Szilágyi Júlia (próza) és Tibori Szabó Zoltán (tanulmány) veheti át a Hunyadi László képzőművész tervezte Batsányi-emlékplakettet és a díjjal járó pénzjutalmat. Laudációt mond: Demény Péter, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt és Vida Gábor.
A Látó-nívódíjat először 1992- ben osztották ki, az előző Látó-évfolyam legjobbnak ítélt szerzőit tüntetve ki az elismeréssel. Az 1991–2013 közötti időszak díjazottjai: André Ferenc, Balázs Imre József, Bálint Tamás, Benedek Szabolcs, Bodor Ádám, Bogdán László, Burus János Botond, Demény Péter, Dimény Lóránt, Domokos Géza, Egyed Emese, Farkas Wellmann Éva, Ferenczes István, Fekete J. József, Fekete Vince, Gagyi József, Gulyás Miklós, Hajdú Farkas-Zoltán, Hatházi András, Horváth Előd Benjámin, Jakabffy Tamás, Jánk Károly, Jánosházy György, Karácsonyi Zsolt, Kelemen Hunor, Kenéz Ferenc, Kincses Réka, Kinde Annamária, Király Kinga Júlia, Király László, Kisgyörgy Réka, László Noémi, a Láthatatlan Kollégium hallgatói, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Lövétei Lázár László, Márton László, Máté Angi, Mihály Emőke, Mihálycsa Erika, Molnár Vilmos, Mózes Attila, Nagy Attila, Papp Sándor Zsigmond, Romhányi Török Gábor, Salat Levente, Szakács István Péter, Sebestyén Mihály, Selyem Zsuzsa, Simonfy József, Székely Csaba, Szepesi Attila, Szilágyi Júlia, Térey János, Tóth Mária, Vallasek Júlia, Varga Illés, Varga László Edgár, Váradi Nagy Pál, Vári Csaba, Veress Dániel, Vermesser Levente, Visky András, Visky Zsolt, Zalán Tibor, Zoltán Gábor.
Megjegyzendő, hogy a díj történetének első évében (1991) a romániai magyar szellemi élet műhelyei, a média jelentős intézményei és személyiségei iránti megbecsülésként Látó-díjban részesült a Balogh Edgár vezette Romániai magyar irodalmi lexikon munkaközössége, a Marosvásárhelyi Rádió kulturális szerkesztősége, Jászberényi Emese személyében és Makkai János, a Népújság főszerkesztője rangos publicisztikai tevékenységének elismeréseképpen.
A rendezvény támogatói: a Nemzeti Kulturális Alap, a Bethlen Gábor Alap, a Communitas Alapítvány, az Aranka György Alapítvány.
Népújság (Marosvásárhely)

Átadták a Látó idei nívódíjait
Amikor a nyelv rendezi a múltat…
– Immár a huszonnegyedik alkalommal osztjuk ki a Látó nívódíjait, de reméljük, ugyanígy ünnepelhetünk a huszonötödik és a harmincadik díjkiosztáson is – mondta Kovács András Ferenc, a szépirodalmi folyóirat főszerkesztője szombat délután, a Kultúrpalota kistermében. Mint szavaiból kiderül, a marosvásárhelyi lap régi hagyományát ünnepelték: a folyóiratban ezen esztendő során közlő szerzők közül a szerkesztők által kiválasztott alkotóknak adták át a Látó idei nívódíjait.
– Mindig négy kategóriában osztjuk ki e díjat: vers, széppróza, esszé-tanulmány és debütdíj, utóbbit hol versért, hol prózáért, hol esszéért adjuk át. A díj a Hunyadi László szobrászművész által készített, Batsányi János portréját formázó plakettből áll – mondta Kovács András Ferenc, majd sorrendben elsőként a debütdíjat elnyert Murvai Bélát laudálta Láng Zsolt.
– Felnőtt az, aki megtanul beszélni, gondolkodni, a gondolatokkal pedig műveleteket végezni. Gyerek az, aki fel akar nőni, aki tanulni akar. Murvai Béla későn kezdett el írni. Ami nem jelent semmit. Nem mindenki tud 37 évesen a háttérben meglenni. Murvai Béla most is képes csendben maradni. Megteremt egy gyereket, aki ugyanazt éli át, amit az írója. Az ugyanaz nem ugyanolyat jelent. Optimizmus sugárzik a díjazott Csángóvidéken zajló történetéből. Az, aki írja, a háttérben marad – mondta a méltató, majd a debütdíjas szerző felolvasása után Vida Gábor méltatta a széppróza kategória díjnyertesét, Szilágyi Júliát.
– A dokumentumpróza írói megtapasztalhatják, hogy milyen az, amikor a nyelv rendezi a múltat. A tényekkel baj van: már soha nem lehet visszamenni abba az időfrekvenciába. A mesélés által a tények átalakulnak, megváltoznak. Szilágyi Júlia kritikusként tisztán látja az elbeszélés esendő voltát. Mégis belevágott. Mert minden mondata mögött tíz másik van: a valóság létezik, csak el kell mesélni. Prózája pontos, szűkszavú, visszafogott, bölcs. A kérdező habitusát választja, aki tudja, hogy mindig van megválaszolnivaló – hallottuk Vida Gábortól, majd Szilágyi Júlia szólalt fel: – A pályámat kritikákkal kezdtem, majd próza lett belőle, magam sem tudom, hogyan. Most memoárokat írok. Ezzel akkor kezdenek az emberek foglalkozni, amikor észreveszik, hogy a jövőből alig maradt már valami. És ezt teszem én is – mondta a szerző egyik írása részletének felolvasása előtt.
A Látóban három részletben közölt tanulmányáért Tibori Szabó Zoltán vehette át idén a lap nívódíját; a szerzőt és munkáját Demény Péter méltatta.
– Az ember örök vágya a megértés. A tanulmány ennek a legpontosabb útja. Minden csak történetekkel mesélhető el. A tanulmány esetében küszködni kell az információkkal, az adatokkal, a pontossággal, a módszerrel. Tibori Szabó Zoltánnak a Gáll Ernő, az irredenta című munkáját három részletben közöltük – harminchét Látó-oldal, 189 lábjegyzet… mekkora munka és kín akár csak egy névnek is utánajárni, hiszen van, aki ekképpen emlékszik, van aki másképp. Nagy feladat a múltat nem prózaírói eszközökkel összerakni, újrateremteni. A tanulmány a Securitate által végzett lehallgatásokat veszi alapul – mindent lehallgattak, a csendet is felvették, elhitették, hogy mindenről tudnak. A nélkül a szorgalom és alázat nélkül, amivel Tibori Szabó Zoltán dolgozott, semmi sem derülne ki arról a múltról, amely engem izgat. A szerző munkái általában és partikulárisan is azt éreztetik, hogy mennyire fontos a pontosság, a tisztesség. Egy jól megírt tanulmány világteremtő lehet, a Tibori Szabó Zoltáné olyan, mint egy időkapszula. Óvatosan a múlt megítélésével! – ezt a meglátást is neki köszönhetem. – Bajban voltam, mert amit írtam, az nem irodalom – tette hozzá a szerző. – Úgy éreztem, hogy érdemtelenül kapom ezt a díjat, mert hozott anyagból dolgozom – amelyet a Securitate hozott. Mekkora "hálával" tartozunk nekik! Hiszen ha nem hallgatták volna le éjjel-nappal Gáll Ernő lakását, egy csomó mindenről sokkal kevesebbet tudnánk. Nem volt tanárom, de nagyon jó viszonyban voltunk. Ő volt az első olyan baloldali értelmiségi a hatvanas évekbeli Erdélyben, aki rájött, hogy a magyar kisebbség ügyét a baloldalnak nem sikerült megoldania, ezért európai szintre kívánta azt emelni. Ez az ötlet akkor született meg először. És akiket ezzel megbízott, informátorok voltak: egy órán belül a belügy tudott mindenről…
Végül, de nem utolsósorban Kovács András Ferenc méltatta a Látó vers- nívódíjasát, a Debrecenből érkezett Aczél Géza költőt.
– A vers ugyan időtlen, mégis az idő matériájából dolgozik – e megállapítás különösen érvényes Aczél Géza hosszú szabadverseire, prózaverseire, melyeknek az emlékezéshez is közük van. Életdarabokból, látásdarabokból tevődnek össze ezek a nagyon érdekes, besorolhatatlan, különleges dikciókkal, retorikával bíró szerzemények. Aczél Géza sokat foglalkozott a magyar avantgárddal, e verseknek ilyen hozadékuk is van. Megvan a maguk ritmikája, néhol mesteri és váratlan rímekkel találkozhatunk. Irónia és önirónia jellemzi őket, úgy éreztem, hogy a költő szeretne elveszni műveiben, melyek speciális tördelést igényelnek – és a képversek világát is megidézik ezzel – mondta a Látó főszerkesztője, majd Aczél Géza felolvasása után átadta a szépirodalmi folyóirat idei nívódíjait.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Kötetben a Minerva három évtizede
1920-as megalakulásától 1948-ban bekövetkezett államosításáig követi nyomon a Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet történetét az az igényesen kivitelezett kötet, amelyet tegnap délután mutattak be a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében.
„Tibori Szabó Zoltán, a bevezető tanulmány szerzője fáradságot nem ismerő forráskutatással fordította a tények nyelvére azt az akarást, amelyet Kós Károly 1921-ben megfogalmazott: »Dolgozni kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.«” – hangzott el Dávid Gyula irodalomtörténész méltatásában. A bibliográfiai rész összeállítása Újvári Mária munkáját dicséri, aki tételekre lebontva, statisztikákba foglalva tárja az érdeklődők elé a Minerva közel harminc évének eseményeit. Kántor Lajos irodalomtörténész és Nagy Péter, az Idea Nyomda igazgatója a könyv tanulságos, hiánypótló jellegéről beszélt a bemutatón.
(F. ZS.)
Szabadság (Kolozsvár)