Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2010. május 12.
Románia sokkolás alatt
Alig ocsúdtak fel a románok a bérek 25, a nyugdíjak és a szociális ellátmányok 15 százalékkal történő csökkentésének sokkhatása alól, keddre kiderült, hogy mindez csak a jéghegy csúcsát képezte, s további megszorítások várhatók. A román kormány a Nemzetközi Valutaalapnak (IMF) és az Európai Bizottságnak küldött szándéklevelében azt ígéri, hogy amennyiben a már bejelentett intézkedések elégtelennek bizonyulnak a költségvetési hiány 7,3 százalék alá történő szorításához, az Emil Boc vezette kabinet nem riad majd vissza sem az áfa, sem pedig az egységes jövedelemadó emelésétől.
Már bejelentették, hogy június elsejével kezdve meghatározatlan időre befagyasztják az előnyugdíjazásokat, és az egységes adókulcsot kiterjesztik a bankbetétek kamataira, illetve a tőzsdei nyereségekre is. Megadóztatják az eddigiekben adómentességet élvező ebédjegyeket. A 9500 lej (620 ezer Ft) feletti jövedelemrészre pedig 90 százalékos adókulcsot állapítanak meg, s az így befolyó összegekből társadalmi szolidaritási alapot kívánnak létrehozni, hogy a legelesettebb kategóriákon segítsenek. Többféle állami szubvenció megszüntetéséről is döntöttek, így például a családok átlagos fűtési számlája az ország bizonyos térségeiben akár megduplázódhat. Részfizetést kell majd a román állampolgároknak vállalniuk az egészségügyi szolgáltatások igénybevételekor, ám ennek részletei még nem ismeretesek.
Tibori Szabó Zoltán, Kolozsvár
Népszabadság
Alig ocsúdtak fel a románok a bérek 25, a nyugdíjak és a szociális ellátmányok 15 százalékkal történő csökkentésének sokkhatása alól, keddre kiderült, hogy mindez csak a jéghegy csúcsát képezte, s további megszorítások várhatók. A román kormány a Nemzetközi Valutaalapnak (IMF) és az Európai Bizottságnak küldött szándéklevelében azt ígéri, hogy amennyiben a már bejelentett intézkedések elégtelennek bizonyulnak a költségvetési hiány 7,3 százalék alá történő szorításához, az Emil Boc vezette kabinet nem riad majd vissza sem az áfa, sem pedig az egységes jövedelemadó emelésétől.
Már bejelentették, hogy június elsejével kezdve meghatározatlan időre befagyasztják az előnyugdíjazásokat, és az egységes adókulcsot kiterjesztik a bankbetétek kamataira, illetve a tőzsdei nyereségekre is. Megadóztatják az eddigiekben adómentességet élvező ebédjegyeket. A 9500 lej (620 ezer Ft) feletti jövedelemrészre pedig 90 százalékos adókulcsot állapítanak meg, s az így befolyó összegekből társadalmi szolidaritási alapot kívánnak létrehozni, hogy a legelesettebb kategóriákon segítsenek. Többféle állami szubvenció megszüntetéséről is döntöttek, így például a családok átlagos fűtési számlája az ország bizonyos térségeiben akár megduplázódhat. Részfizetést kell majd a román állampolgároknak vállalniuk az egészségügyi szolgáltatások igénybevételekor, ám ennek részletei még nem ismeretesek.
Tibori Szabó Zoltán, Kolozsvár
Népszabadság
2010. május 21.
Románia: kisebbségi nyelven egészen a doktorátusig
A román képviselőház nagy szavazattöbbséggel elfogadta szerda este az új oktatási törvényt, amelynek értelmében – a román nyelv és irodalom kivételével – az elemitől a középiskola utolsó évéig valamennyi tantárgyat lehet a nemzeti kisebbségek anyanyelvén oktatni.
A jogszabályt 181 szavazattal 95 ellenében fogadták el a képviselők. A liberális és szociáldemokrata ellenzék elsősorban Románia földrajzának és történelmének anyanyelven történő oktatását ellenezte.
A Nemzeti Liberális Párt (NLP) képviselői tiltakozásképpen a szavazáskor elhagyták a termet. A Szociáldemokrata Párt (SZDP) honatyái viszont maradtak, „hogy szembenézzenek a nemzetárulókkal”, ez esetben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által követelt törvénypasszust megszavazó demokrata-liberális politikusokkal. Daniel Funeriu demokrataliberális oktatási miniszter korábban kifejtette, hogy Románia elég erős demokrácia ahhoz, hogy a kisebbségi jogokat maradéktalanul biztosítsa, beleértve az anyanyelven történő oktatást.
Az új jogszabály a történelem és a földrajz oktatási nyelvén kívül azonban fontos előírásokat tartalmaz a kisebbségi felsőoktatásra vonatkozóan, s ezt a képviselőház az RMDSZ által beterjesztett formában elfogadta. Így például garantálja a kisebbségi nyelven való felsőoktatást minden szinten, beleértve a doktori képzést és a továbbképzést is, a szakterületekre vonatkozóan pedig nem tartalmaz semmilyen korlátozást. A törvény egyben meghatározza amultikulturális és többnyelvű egyetemek státusát, azon belül pedig szabályozza a kisebbségi nyelvű tagozatok megszervezésének formáját, és biztosítja azok autonómiáját.
Markó Béla kormányfőhelyettes annak a reményének adott hangot, hogy a képviselőház után a jogszabályt a parlamenti ülésszak végéig a szenátus is megszavazza. „Nem engedhetjük meg a halogatást” –jelentette ki az RMDSZ elnöke.
Bizalmatlansági indítvány benyújtását tervezi a román ellenzék az Emil Boc vezette bukaresti kormány ellen, miután a román kormányfő bejelentette, hogy parlamenti vita nélkül fogadtatják el a törvényhozó testülettel a drasztikus megszorításokról szóló törvénytervezetet. Ez azt jelenti, hogy a kormány felelősségvállalási eljárással terjeszti a parlament elé a jogszabálytervezetet.
Közben folytatja a kormány a tárgyalásokat a szakszervezetekkel. Ám a bukaresti kabinet tagjai leszögezték: nem képezheti alku tárgyát a közalkalmazotti bérek és a nyugdíjak csökkentése. (MTI)
Tibori Szabó Zoltán, Kolozsvár
Népszabadság
A román képviselőház nagy szavazattöbbséggel elfogadta szerda este az új oktatási törvényt, amelynek értelmében – a román nyelv és irodalom kivételével – az elemitől a középiskola utolsó évéig valamennyi tantárgyat lehet a nemzeti kisebbségek anyanyelvén oktatni.
A jogszabályt 181 szavazattal 95 ellenében fogadták el a képviselők. A liberális és szociáldemokrata ellenzék elsősorban Románia földrajzának és történelmének anyanyelven történő oktatását ellenezte.
A Nemzeti Liberális Párt (NLP) képviselői tiltakozásképpen a szavazáskor elhagyták a termet. A Szociáldemokrata Párt (SZDP) honatyái viszont maradtak, „hogy szembenézzenek a nemzetárulókkal”, ez esetben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által követelt törvénypasszust megszavazó demokrata-liberális politikusokkal. Daniel Funeriu demokrataliberális oktatási miniszter korábban kifejtette, hogy Románia elég erős demokrácia ahhoz, hogy a kisebbségi jogokat maradéktalanul biztosítsa, beleértve az anyanyelven történő oktatást.
Az új jogszabály a történelem és a földrajz oktatási nyelvén kívül azonban fontos előírásokat tartalmaz a kisebbségi felsőoktatásra vonatkozóan, s ezt a képviselőház az RMDSZ által beterjesztett formában elfogadta. Így például garantálja a kisebbségi nyelven való felsőoktatást minden szinten, beleértve a doktori képzést és a továbbképzést is, a szakterületekre vonatkozóan pedig nem tartalmaz semmilyen korlátozást. A törvény egyben meghatározza amultikulturális és többnyelvű egyetemek státusát, azon belül pedig szabályozza a kisebbségi nyelvű tagozatok megszervezésének formáját, és biztosítja azok autonómiáját.
Markó Béla kormányfőhelyettes annak a reményének adott hangot, hogy a képviselőház után a jogszabályt a parlamenti ülésszak végéig a szenátus is megszavazza. „Nem engedhetjük meg a halogatást” –jelentette ki az RMDSZ elnöke.
Bizalmatlansági indítvány benyújtását tervezi a román ellenzék az Emil Boc vezette bukaresti kormány ellen, miután a román kormányfő bejelentette, hogy parlamenti vita nélkül fogadtatják el a törvényhozó testülettel a drasztikus megszorításokról szóló törvénytervezetet. Ez azt jelenti, hogy a kormány felelősségvállalási eljárással terjeszti a parlament elé a jogszabálytervezetet.
Közben folytatja a kormány a tárgyalásokat a szakszervezetekkel. Ám a bukaresti kabinet tagjai leszögezték: nem képezheti alku tárgyát a közalkalmazotti bérek és a nyugdíjak csökkentése. (MTI)
Tibori Szabó Zoltán, Kolozsvár
Népszabadság
2010. május 27.
RMDSZ: Nemzetpolitika, megmaradás, érdekérvényesítés
Kelemen Hunor: Új utakat kell keresni
RMDSZ: Nemzetpolitika, erdélyi magyar érdekérvényesítés cím alatt, beszélgetést szervezett kedden a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely. A rendezvénynek a Reményik Sándor Galéria adott otthont, házigazdája Adorjáni Dezső Zoltán püspök volt. Az est meghívottjainak, Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszternek, valamint Takács Csabának, az RMDSZ ügyvezető elnökének beszélgetését Tibori Szabó Zoltán újságíró irányította.
Milyen nemzetpolitikáról beszélhetünk az RMDSZ, a kormányzati szerepvállalás szemszögéből, hogyan látja az RMDSZ az erdélyi magyar közösségépítés lehetőségeit a közeljövőben?– tette fel kérdését a politikusoknak Tibori Szabó Zoltán.
Takács Csaba az RMDSZ húsz évvel ezelőtti céljait összefoglalva indította okfejtését: a közösség összefogása, kohéziójának erősítése az RMDSZ hangsúlyos célkitűzését jelentette. A nemzetpolitika egyrészt a kommunista társadalmi berendezkedés eltörlésére irányult, másrészt pedig a magyarság európai kultúrnemzetté való összefonódását szolgálta – jelentette ki az ügyvezető elnök. A rendszerváltást követően az RMDSZ az egyházi és a civil szféra társszervezeteivel együtt építette ki közösségszervező rendszerét. A 20 évvel ezelőtt kitűzött nemzetpolitikai célok megvalósítására való törekvés nem halványodott – tette hozzá.
Kelemen Hunor kulturális miniszter szerint nemzetpolitikában, közösségépítésben is új utakat kell keresni. Például a szociális, egészségügyi szférákban jelentkező problémákat illetően már nem eredményes etnikai vonalon érvelni. Életképes, alkalmazható közpolitikákra kell fektetni a hangsúlyt. A tárcavezető elmondta: az elmúlt 20 esztendőben mintegy 200 jogszabály született, amelyek a kisebbségi jogokat taglalják. A közeljövő egyik nagy kérdése az, hogy sikerül-e mindezeket egy olyan egységes törvényben összevonni, amely a kulturális autonómia elveinek érvényesítését is jogerőre emelné. A szociális kohézió megmaradása és erősítése érdekében a szövetségnek hatékonyan együtt kell működnie erdélyi magyar civil és politikai szervezetekkel – tette hozzá.
Az autonómia megvalósulása és az önálló magyar egyetem kiépítése nemzetpolitikai célok, avagy olyan jogok, amelyek természetszerűen megilletnének egy kisebbséget egy működő jogállamban?– vetette fel a kérdést Tibori Szabó Zoltán. – A cél az, hogy Erdélyben ne szűnjön meg a magyar jelenlét, a kultúra, hogy a magyar közösség szülőföldjén boldogulhasson – jelentette ki Kelemen Hunor. A magyar egyetem eszközt jelent a diákok anyanyelvükön való tanulásának és fejlődésének, hogy a maguk során majd a közösséget építhessék. Hasonló módon, az autonómia annak eszközéül szolgál, hogy saját céljainkat saját lehetőségeink, képességeink és elképzeléseink szerint valósíthassuk meg – folytatta a politikus. Takács Csaba szerint a megmaradás eszközeit intézményekben fogalmazhatjuk meg. A nemzetpolitika a megfelelő intézményrendszer kiépítésével válhat konkrétummá. Kiemelte: az RMDSZ 20 évnyi politikai tapasztalatot halmozott fel a romániai pártokkal való párbeszéd területén, koalíciós partnerként és ellenzékiként. Bízik abban, hogy a közeljövőben a szervezetnek a fent említett két célt is sikerül elérnie.
A mi feladatunk az, hogy működtessük azokat az intézményi kereteket, amelyek a kisebbség nemzeti önazonosságát erősítik. Politikai képviseletet kell biztosítanunk ahhoz, hogy tárgyalópartnerként szerepelhessünk a romániai politikai palettán – hangsúlyozta Kelemen Hunor. Az erdélyi magyar közösség atomizálódásával kapcsolatban felmerült aggályokat illetően megjegyezte: a történelem folyamán nemegyszer bebizonyosodott, hogy a rideg statisztikákban és számokban megfogalmazott jóslatok nem teljesültek, tényezők és feltételek ugyanis emberi jellegüknél fogva módosultak.
Szolgálja-e a kettős állampolgárság a magyar közösség megmaradását Erdélyben?– tette fel a kényes kérdést a moderátor.
Takács Csaba elmondta: 2005–2006-os szociológiai felmérések szerint, a kettős állampolgárság megszerzése esetében a 25–45 év közötti, munka-, és nemzőképes fiatalok mintegy 80%-a nem hagyná el szülőföldjét. A kettős állampolgárság felajánlása egy rehabilitációs szándékú gesztus, egy pozitív üzenet a határon túli magyar közösségek számára, amelyben a kultúrnemzethez való visszacsatolás lehetősége rejlik – hangsúlyozta.
Kelemen Hunor szerint messzemenően nem olyan erőteljes Magyarország munkaerő-elszippantó hatása, mint 2007 előtt, és nem tartja valószínűnek, hogy a kettős állampolgárság tömeges kivándorlást eredményezne.
A beszélgetés folyamán szó esett a válságkezelő intézkedéscsomag következményeiről, az egyre nehezebb anyagi helyzetbe kerülő társadalmi rétegeknek a magyar közösségtől, kultúrától való elszakadásáról is. Kelemen Hunor elmondta: a kormánykoalícióban partner RMDSZ tudatában van annak, hogy a negyed annyi bérben részesülő polgárok soraiban nehezen talál majd támogatókra. A politikai szolidaritás hiányának tekinti viszont, hogy a szervezet riválisai a válságos gazdasági és szociális helyzet kínálta körülményeket használják fel arra, hogy gyengítsék a szövetség szavazóbázisát.
Elmondta: Románia államadóssága oly méreteket öltött, hogy lehetetlen 3 millió gazdaságilag aktív állampolgár hozzájárulásaiból fenntartani a jelenlegi, szerteágazó juttatási rendszert. A városon lakó, leszakadó rétegeket illetően kijelentette: a városonként változó problémákra az egyháznak, a civil és politikai szférának, valamint a magyar sajtónak kell sajátos és életképes megoldásokat találnia, kohéziós erejű kulturális alternatívákat felkínálnia az atomizálódó csoportoknak.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)
Kelemen Hunor: Új utakat kell keresni
RMDSZ: Nemzetpolitika, erdélyi magyar érdekérvényesítés cím alatt, beszélgetést szervezett kedden a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely. A rendezvénynek a Reményik Sándor Galéria adott otthont, házigazdája Adorjáni Dezső Zoltán püspök volt. Az est meghívottjainak, Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszternek, valamint Takács Csabának, az RMDSZ ügyvezető elnökének beszélgetését Tibori Szabó Zoltán újságíró irányította.
Milyen nemzetpolitikáról beszélhetünk az RMDSZ, a kormányzati szerepvállalás szemszögéből, hogyan látja az RMDSZ az erdélyi magyar közösségépítés lehetőségeit a közeljövőben?– tette fel kérdését a politikusoknak Tibori Szabó Zoltán.
Takács Csaba az RMDSZ húsz évvel ezelőtti céljait összefoglalva indította okfejtését: a közösség összefogása, kohéziójának erősítése az RMDSZ hangsúlyos célkitűzését jelentette. A nemzetpolitika egyrészt a kommunista társadalmi berendezkedés eltörlésére irányult, másrészt pedig a magyarság európai kultúrnemzetté való összefonódását szolgálta – jelentette ki az ügyvezető elnök. A rendszerváltást követően az RMDSZ az egyházi és a civil szféra társszervezeteivel együtt építette ki közösségszervező rendszerét. A 20 évvel ezelőtt kitűzött nemzetpolitikai célok megvalósítására való törekvés nem halványodott – tette hozzá.
Kelemen Hunor kulturális miniszter szerint nemzetpolitikában, közösségépítésben is új utakat kell keresni. Például a szociális, egészségügyi szférákban jelentkező problémákat illetően már nem eredményes etnikai vonalon érvelni. Életképes, alkalmazható közpolitikákra kell fektetni a hangsúlyt. A tárcavezető elmondta: az elmúlt 20 esztendőben mintegy 200 jogszabály született, amelyek a kisebbségi jogokat taglalják. A közeljövő egyik nagy kérdése az, hogy sikerül-e mindezeket egy olyan egységes törvényben összevonni, amely a kulturális autonómia elveinek érvényesítését is jogerőre emelné. A szociális kohézió megmaradása és erősítése érdekében a szövetségnek hatékonyan együtt kell működnie erdélyi magyar civil és politikai szervezetekkel – tette hozzá.
Az autonómia megvalósulása és az önálló magyar egyetem kiépítése nemzetpolitikai célok, avagy olyan jogok, amelyek természetszerűen megilletnének egy kisebbséget egy működő jogállamban?– vetette fel a kérdést Tibori Szabó Zoltán. – A cél az, hogy Erdélyben ne szűnjön meg a magyar jelenlét, a kultúra, hogy a magyar közösség szülőföldjén boldogulhasson – jelentette ki Kelemen Hunor. A magyar egyetem eszközt jelent a diákok anyanyelvükön való tanulásának és fejlődésének, hogy a maguk során majd a közösséget építhessék. Hasonló módon, az autonómia annak eszközéül szolgál, hogy saját céljainkat saját lehetőségeink, képességeink és elképzeléseink szerint valósíthassuk meg – folytatta a politikus. Takács Csaba szerint a megmaradás eszközeit intézményekben fogalmazhatjuk meg. A nemzetpolitika a megfelelő intézményrendszer kiépítésével válhat konkrétummá. Kiemelte: az RMDSZ 20 évnyi politikai tapasztalatot halmozott fel a romániai pártokkal való párbeszéd területén, koalíciós partnerként és ellenzékiként. Bízik abban, hogy a közeljövőben a szervezetnek a fent említett két célt is sikerül elérnie.
A mi feladatunk az, hogy működtessük azokat az intézményi kereteket, amelyek a kisebbség nemzeti önazonosságát erősítik. Politikai képviseletet kell biztosítanunk ahhoz, hogy tárgyalópartnerként szerepelhessünk a romániai politikai palettán – hangsúlyozta Kelemen Hunor. Az erdélyi magyar közösség atomizálódásával kapcsolatban felmerült aggályokat illetően megjegyezte: a történelem folyamán nemegyszer bebizonyosodott, hogy a rideg statisztikákban és számokban megfogalmazott jóslatok nem teljesültek, tényezők és feltételek ugyanis emberi jellegüknél fogva módosultak.
Szolgálja-e a kettős állampolgárság a magyar közösség megmaradását Erdélyben?– tette fel a kényes kérdést a moderátor.
Takács Csaba elmondta: 2005–2006-os szociológiai felmérések szerint, a kettős állampolgárság megszerzése esetében a 25–45 év közötti, munka-, és nemzőképes fiatalok mintegy 80%-a nem hagyná el szülőföldjét. A kettős állampolgárság felajánlása egy rehabilitációs szándékú gesztus, egy pozitív üzenet a határon túli magyar közösségek számára, amelyben a kultúrnemzethez való visszacsatolás lehetősége rejlik – hangsúlyozta.
Kelemen Hunor szerint messzemenően nem olyan erőteljes Magyarország munkaerő-elszippantó hatása, mint 2007 előtt, és nem tartja valószínűnek, hogy a kettős állampolgárság tömeges kivándorlást eredményezne.
A beszélgetés folyamán szó esett a válságkezelő intézkedéscsomag következményeiről, az egyre nehezebb anyagi helyzetbe kerülő társadalmi rétegeknek a magyar közösségtől, kultúrától való elszakadásáról is. Kelemen Hunor elmondta: a kormánykoalícióban partner RMDSZ tudatában van annak, hogy a negyed annyi bérben részesülő polgárok soraiban nehezen talál majd támogatókra. A politikai szolidaritás hiányának tekinti viszont, hogy a szervezet riválisai a válságos gazdasági és szociális helyzet kínálta körülményeket használják fel arra, hogy gyengítsék a szövetség szavazóbázisát.
Elmondta: Románia államadóssága oly méreteket öltött, hogy lehetetlen 3 millió gazdaságilag aktív állampolgár hozzájárulásaiból fenntartani a jelenlegi, szerteágazó juttatási rendszert. A városon lakó, leszakadó rétegeket illetően kijelentette: a városonként változó problémákra az egyháznak, a civil és politikai szférának, valamint a magyar sajtónak kell sajátos és életképes megoldásokat találnia, kohéziós erejű kulturális alternatívákat felkínálnia az atomizálódó csoportoknak.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)
2010. május 27.
Nemzetpolitikai kérdésekről beszélt Kelemen Hunor és Takács Csaba Kolozsváron
Közpolitikai szempontból kell a nemzeti kisebbségjogi kérdéseket megközelíteni az etnicista megközelítés helyett, a „jár nekünk, mert adót fizetünk” érvelés már kevés, a nemzetpolitikát nem lehet elválasztani a hétköznapi cselekvésektől – hangzott el többek közt a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely szervezte RMDSZ – Nemzetpolitika, erdélyi magyar érdekérvényesítés és közösségépítés című fórumon.
A kolozsvári evangélikus-lutheránus püspökségen kedden este tartott beszélgetés meghívottja Takács Csaba, az RMDSZ megbízott ügyvezető elnöke és Kelemen Hunor művelődési miniszter volt.
A román pártok kisebbségi kérdésekhez való hozzáállása aszerint változik, hogy éppen az RMDSZ-szel közösen kormányoznak-e vagy ellenzékben vannak – számolt be a szövetség két politikusa eddigi tapasztalataikról.
„Egy román párt addig partner, ameddig kormányon vagyunk vele, ezt a liberálisok és a szociáldemokraták egyaránt bebizonyították” – jelentette ki Kelemen Hunor. A tárcavezető azt a kérdést tette föl, hogyan lehet a román pártokat meggyőzni, majd saját kérdésére azt a választ adta, hogy csak a közpolitikák, a közjó felől megközelítve lehet eredményesen érvelni az úgynevezett etnicista megközelítés helyett. „Az az érvelés, hogy adófizetők vagyunk, és ezért nekünk járnak a nemzeti kisebbségeknek járó jogok, ma már kevés” – mondta a politikus.
Kelemen Hunor a területi autonómia, illetve az önálló magyar állami egyetem kapcsán kifejtette: ezek önmagukban nem nemzetpolitikai célok, hanem eszközök. Takács Csaba ugyanebben a témakörben kijelentette: nemzetpolitika mindaz, amit az RMDSZ programjában leírt és tett. „Az intézmények a megmaradás eszközei a homogenizáló nemzetállami törekvésekkel szemben” – mondta a szövetség megbízott ügyvezető elnöke. Úgy vélte, az RMDSZ politikai művészete, hogy olyan viszonyt alakított ki valamennyi román parlamenti párttal, amelynek köszönhetően eredményeket ért el. „A jogi alkalmazással van probléma, minőségi váltás akkor lesz, amikor annak a színvonala is jelentősen javul. Kérdés, hogy tudunk-e élni a jogainkkal” – mutatott rá a törvények megléte s azok gyakorlatba ültetése közötti különbségekre Takács.
A beszélgetés moderátorának – Tibori Szabó Zoltán újságírónak – az aggasztó demográfiai előrejelzéseket firtató kérdésére Kelemen Hunor kifejtette, abban bízik, hogy a szociológusok számításai nem igazak. „2070-re fehér ember is csak mutatóban lesz Európában” – szemléltette a legborúlátóbb jóslatok súlyosságát a miniszter. Példaként említette, hogy a két világháború közötti időszakban is az erdélyi magyarság gyors beolvadását jósolták a szociológusok. Ugyanakkor sem Kelemen, sem Takács nem tart attól, hogy tömegesen vándorolnak majd ki Magyarországra az erdélyi magyarok, amint lehetőségük nyílik a magyar állampolgárság megszerzésére. „A magyar gazdaságnak már nincs meg az az elszívó ereje, mint korábban” – vélte Kelemen Hunor. Takács Csaba szerint a kettős állampolgárság törvénye nemzeti rehabilitációs gesztus. Kelemen szerint is szimbolikus jelentősége óriási, de mint mondta, arra azért kíváncsi, hányan fogják igényelni a magyar állampolgárságot.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
Közpolitikai szempontból kell a nemzeti kisebbségjogi kérdéseket megközelíteni az etnicista megközelítés helyett, a „jár nekünk, mert adót fizetünk” érvelés már kevés, a nemzetpolitikát nem lehet elválasztani a hétköznapi cselekvésektől – hangzott el többek közt a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely szervezte RMDSZ – Nemzetpolitika, erdélyi magyar érdekérvényesítés és közösségépítés című fórumon.
A kolozsvári evangélikus-lutheránus püspökségen kedden este tartott beszélgetés meghívottja Takács Csaba, az RMDSZ megbízott ügyvezető elnöke és Kelemen Hunor művelődési miniszter volt.
A román pártok kisebbségi kérdésekhez való hozzáállása aszerint változik, hogy éppen az RMDSZ-szel közösen kormányoznak-e vagy ellenzékben vannak – számolt be a szövetség két politikusa eddigi tapasztalataikról.
„Egy román párt addig partner, ameddig kormányon vagyunk vele, ezt a liberálisok és a szociáldemokraták egyaránt bebizonyították” – jelentette ki Kelemen Hunor. A tárcavezető azt a kérdést tette föl, hogyan lehet a román pártokat meggyőzni, majd saját kérdésére azt a választ adta, hogy csak a közpolitikák, a közjó felől megközelítve lehet eredményesen érvelni az úgynevezett etnicista megközelítés helyett. „Az az érvelés, hogy adófizetők vagyunk, és ezért nekünk járnak a nemzeti kisebbségeknek járó jogok, ma már kevés” – mondta a politikus.
Kelemen Hunor a területi autonómia, illetve az önálló magyar állami egyetem kapcsán kifejtette: ezek önmagukban nem nemzetpolitikai célok, hanem eszközök. Takács Csaba ugyanebben a témakörben kijelentette: nemzetpolitika mindaz, amit az RMDSZ programjában leírt és tett. „Az intézmények a megmaradás eszközei a homogenizáló nemzetállami törekvésekkel szemben” – mondta a szövetség megbízott ügyvezető elnöke. Úgy vélte, az RMDSZ politikai művészete, hogy olyan viszonyt alakított ki valamennyi román parlamenti párttal, amelynek köszönhetően eredményeket ért el. „A jogi alkalmazással van probléma, minőségi váltás akkor lesz, amikor annak a színvonala is jelentősen javul. Kérdés, hogy tudunk-e élni a jogainkkal” – mutatott rá a törvények megléte s azok gyakorlatba ültetése közötti különbségekre Takács.
A beszélgetés moderátorának – Tibori Szabó Zoltán újságírónak – az aggasztó demográfiai előrejelzéseket firtató kérdésére Kelemen Hunor kifejtette, abban bízik, hogy a szociológusok számításai nem igazak. „2070-re fehér ember is csak mutatóban lesz Európában” – szemléltette a legborúlátóbb jóslatok súlyosságát a miniszter. Példaként említette, hogy a két világháború közötti időszakban is az erdélyi magyarság gyors beolvadását jósolták a szociológusok. Ugyanakkor sem Kelemen, sem Takács nem tart attól, hogy tömegesen vándorolnak majd ki Magyarországra az erdélyi magyarok, amint lehetőségük nyílik a magyar állampolgárság megszerzésére. „A magyar gazdaságnak már nincs meg az az elszívó ereje, mint korábban” – vélte Kelemen Hunor. Takács Csaba szerint a kettős állampolgárság törvénye nemzeti rehabilitációs gesztus. Kelemen szerint is szimbolikus jelentősége óriási, de mint mondta, arra azért kíváncsi, hányan fogják igényelni a magyar állampolgárságot.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
2010. június 16.
A kormány marad, a bérek csökkennek Romániában
Az elmúlt két évtized legnehezebb döntését kellett meghoznia a román törvényhozásnak: maradjon-e hatalmon az a kormány, amely 25 százalékot venne el az állami alkalmazottak béréből és 15 százalékot a nyugellátmányokból és több szociális juttatásból – vagy pedig bukjon meg az Emil Boc vezette kabinet, és egy új kormány kezdjen újabb tárgyalásokat a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) a csőd szélén álló ország finanszírozásáról. A hétórás maratoni ülés után a képviselők és a szenátorok úgy döntöttek, hogy a kormány maradjon, a bérek és a nyugdíjak pedig csökkenjenek. A kormány a múlt héten vállalt felelősséget a parlamentben a példátlan megszorító intézkedéseket tartalmazó törvényekért, az ellenzéki Szociáldemokrata Párt (SZDP) azonban rögtön benyújtotta a bizalmatlansági indítványt. A román alkotmány értelmében ha az indítványt megszavazzák, a kormány megbukik, ellenkező esetben azonban a felelősségvállalással benyújtott törvényt vita nélkül elfogadottnak tekintik.
A bizalmatlansági indítvány elfogadására szavazott az SZDP, a Konzervatív Párt (KP) és a Nemzeti Liberális Párt (NLP), ellene voksolt a kormányzó Demokrata-Liberális Párt (D-LP) és koalíciós partnere, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), valamint a Romániáért Szövetség (UNPR). A nemzeti kisebbségekhez tartozó képviselők tartózkodtak. A titkos szavazáson 228-an voksoltak az indítvány elfogadására, 197-en pedig annak elvetésére. Az indítvány elfogadásához és a kormány megbuktatásához 236 voksra lett volna szükség.
Az így elfogadott megszorító intézkedéscsomag nyomán év végéig a kormány 2,2 milliárd euróval csökkenti a költségvetési kiadásokat. A heves, személyes (korrupciós) vádaskodástól sem mentes keddi vitában a hatalmon lévők azt bizonygatták, hogy a bérek és nyugdíjak csökkentése a 9,1 százalékos költségvetési hiány 6,8 százalékra való csökkentésének egyetlen módszere.
A kormánypártiak szerint a 2004 és 2008 közötti liberális kormány – az akkori gazdasági növekedés körülményei között – megengedhetetlenül növelte a közalkalmazottak bérét és a nyugdíjakat. Az előbbi kategória béreire a költségvetés csaknem háromszor többet (47 milliárd lejt) költött 2009-ben, mint 2004-ben (17,6 milliárd). Ugyanakkor látványosan felduzzasztották az állami alkalmazásban lévők számát, és ez 2009-re elérte az 1,35 milliót.
Mindezzel párhuzamosan a kiemelt bérek és a luxusnyugdíjak száma és összege is elképesztő mértékben nőtt. Nem volt ritka a 9-10 ezer eurós nyugellátmány, illetve a 20-30 ezer eurós állami bér sem. Ezeket a Boc-kabinet szintén drasztikusan csökkenteni szándékszik. Az ellenzék ezzel szemben azt állította, hogy a juttatások megnyirbálása a gazdaságot még jobban visszafogja, és az év második felében a megszorítások ellenére meg kell majd emelni a adókat, ami a gazdaság számára katasztrófát jelentene.
Az ellenzék megígérte, hogy a megszorításokat tartalmazó jogszabályokat az alkotmánybíróságon is megtámadja. Ha a taláros testület a törvényeket alkotmányosnak találja, az IMF június végi igazgatótanácsi ülésén eldöntheti, hogy átutalja Romániának a készenléti hitelcsomag újabb, 850 millió euró értékű részletét.
A parlament épülete előtt már a reggeli órákban több ezer tiltakozó gyűlt össze. Az állami alkalmazottakból és nyugdíjasokból álló tömeg a kormány, Emil Boc kormányfő és Traian Basescu államelnök menesztését követelte. A tüntetők kétszer is megrohamozták a törvényhozás épületének kapuit, és összecsaptak a rendfenntartókkal.
Tibori Szabó Zoltán, Kolozsvár
Népszabadság
Az elmúlt két évtized legnehezebb döntését kellett meghoznia a román törvényhozásnak: maradjon-e hatalmon az a kormány, amely 25 százalékot venne el az állami alkalmazottak béréből és 15 százalékot a nyugellátmányokból és több szociális juttatásból – vagy pedig bukjon meg az Emil Boc vezette kabinet, és egy új kormány kezdjen újabb tárgyalásokat a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) a csőd szélén álló ország finanszírozásáról. A hétórás maratoni ülés után a képviselők és a szenátorok úgy döntöttek, hogy a kormány maradjon, a bérek és a nyugdíjak pedig csökkenjenek. A kormány a múlt héten vállalt felelősséget a parlamentben a példátlan megszorító intézkedéseket tartalmazó törvényekért, az ellenzéki Szociáldemokrata Párt (SZDP) azonban rögtön benyújtotta a bizalmatlansági indítványt. A román alkotmány értelmében ha az indítványt megszavazzák, a kormány megbukik, ellenkező esetben azonban a felelősségvállalással benyújtott törvényt vita nélkül elfogadottnak tekintik.
A bizalmatlansági indítvány elfogadására szavazott az SZDP, a Konzervatív Párt (KP) és a Nemzeti Liberális Párt (NLP), ellene voksolt a kormányzó Demokrata-Liberális Párt (D-LP) és koalíciós partnere, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), valamint a Romániáért Szövetség (UNPR). A nemzeti kisebbségekhez tartozó képviselők tartózkodtak. A titkos szavazáson 228-an voksoltak az indítvány elfogadására, 197-en pedig annak elvetésére. Az indítvány elfogadásához és a kormány megbuktatásához 236 voksra lett volna szükség.
Az így elfogadott megszorító intézkedéscsomag nyomán év végéig a kormány 2,2 milliárd euróval csökkenti a költségvetési kiadásokat. A heves, személyes (korrupciós) vádaskodástól sem mentes keddi vitában a hatalmon lévők azt bizonygatták, hogy a bérek és nyugdíjak csökkentése a 9,1 százalékos költségvetési hiány 6,8 százalékra való csökkentésének egyetlen módszere.
A kormánypártiak szerint a 2004 és 2008 közötti liberális kormány – az akkori gazdasági növekedés körülményei között – megengedhetetlenül növelte a közalkalmazottak bérét és a nyugdíjakat. Az előbbi kategória béreire a költségvetés csaknem háromszor többet (47 milliárd lejt) költött 2009-ben, mint 2004-ben (17,6 milliárd). Ugyanakkor látványosan felduzzasztották az állami alkalmazásban lévők számát, és ez 2009-re elérte az 1,35 milliót.
Mindezzel párhuzamosan a kiemelt bérek és a luxusnyugdíjak száma és összege is elképesztő mértékben nőtt. Nem volt ritka a 9-10 ezer eurós nyugellátmány, illetve a 20-30 ezer eurós állami bér sem. Ezeket a Boc-kabinet szintén drasztikusan csökkenteni szándékszik. Az ellenzék ezzel szemben azt állította, hogy a juttatások megnyirbálása a gazdaságot még jobban visszafogja, és az év második felében a megszorítások ellenére meg kell majd emelni a adókat, ami a gazdaság számára katasztrófát jelentene.
Az ellenzék megígérte, hogy a megszorításokat tartalmazó jogszabályokat az alkotmánybíróságon is megtámadja. Ha a taláros testület a törvényeket alkotmányosnak találja, az IMF június végi igazgatótanácsi ülésén eldöntheti, hogy átutalja Romániának a készenléti hitelcsomag újabb, 850 millió euró értékű részletét.
A parlament épülete előtt már a reggeli órákban több ezer tiltakozó gyűlt össze. Az állami alkalmazottakból és nyugdíjasokból álló tömeg a kormány, Emil Boc kormányfő és Traian Basescu államelnök menesztését követelte. A tüntetők kétszer is megrohamozták a törvényhozás épületének kapuit, és összecsaptak a rendfenntartókkal.
Tibori Szabó Zoltán, Kolozsvár
Népszabadság
2010. június 17.
Sütő Andrásra emlékeznek
83 évvel ezelőtt ezen a napon született a négy esztendeje elhunyt író. Az emlékét elevenen tartó marosvásárhelyi civil szervezet, a Sütő András Baráti Egyesület kétnapos emlékrendezvényen idézi fel a Kossuth- és Herder- díjas alkotó személyiségét, életművét. Június 19-én, szombaton a megyeszékhely a születésnapi események helyszíne. Délután 3 órakor Sütő András sírjánál lesz koszorúzás a református temetőben. 4 órára a Bernády Házba várják a közönséget. Kincses Előd, Kötő József, Nagy Pál és Bertha Csilla előadását, Kilyén Ilka versműsorát és a Tiberius vonósnégyes zenélését hallgathatják meg a jelenlevők.
Vasárnap az író szülőfalujában, Pusztakamaráson folytatódnak a rendezvények. Vásárhelyről reggel 9 órakor lesz az indulás a Bernády téri Teleky-ház elől. A pusztakamarási istentisztelet 11 órakor kezdődik a református templomban. Az íróról Pomogáts Béla irodalomtörténész beszél. Levetítik Vetési László filmjét a Mezőségről. Verset mond Kilyén Ilka. A szülői háznál koszorúzási ünnepség zajlik.
Az egyesület meghívójában Csoóri Sándor Hol vagy, Sütő András? című írásából idéznek részletet. Ebből ragadunk ki egy gondolatot a mai születésnapon: "Sütő András azok közé a magyar írók közé tartozik, akik a nyelv lángelméi és utcaseprői voltak egy személyben. Kosztolányi Dezső, Németh László, Cs. Szabó Zoltán, Illyés Gyula, Tamási Áron, Nagy László, Juhász Ferenc, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János és még jó lélekkel szaporíthatnám a névsort. Lapról lapra ilyen mondatokat olvashatunk minden művében: Tengerek nélkül is hajótöröttek vagyunk."
A legméltóbb emlékezés, ha olvassuk műveit.
Népújság (Marosvásárhely)
83 évvel ezelőtt ezen a napon született a négy esztendeje elhunyt író. Az emlékét elevenen tartó marosvásárhelyi civil szervezet, a Sütő András Baráti Egyesület kétnapos emlékrendezvényen idézi fel a Kossuth- és Herder- díjas alkotó személyiségét, életművét. Június 19-én, szombaton a megyeszékhely a születésnapi események helyszíne. Délután 3 órakor Sütő András sírjánál lesz koszorúzás a református temetőben. 4 órára a Bernády Házba várják a közönséget. Kincses Előd, Kötő József, Nagy Pál és Bertha Csilla előadását, Kilyén Ilka versműsorát és a Tiberius vonósnégyes zenélését hallgathatják meg a jelenlevők.
Vasárnap az író szülőfalujában, Pusztakamaráson folytatódnak a rendezvények. Vásárhelyről reggel 9 órakor lesz az indulás a Bernády téri Teleky-ház elől. A pusztakamarási istentisztelet 11 órakor kezdődik a református templomban. Az íróról Pomogáts Béla irodalomtörténész beszél. Levetítik Vetési László filmjét a Mezőségről. Verset mond Kilyén Ilka. A szülői háznál koszorúzási ünnepség zajlik.
Az egyesület meghívójában Csoóri Sándor Hol vagy, Sütő András? című írásából idéznek részletet. Ebből ragadunk ki egy gondolatot a mai születésnapon: "Sütő András azok közé a magyar írók közé tartozik, akik a nyelv lángelméi és utcaseprői voltak egy személyben. Kosztolányi Dezső, Németh László, Cs. Szabó Zoltán, Illyés Gyula, Tamási Áron, Nagy László, Juhász Ferenc, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János és még jó lélekkel szaporíthatnám a névsort. Lapról lapra ilyen mondatokat olvashatunk minden művében: Tengerek nélkül is hajótöröttek vagyunk."
A legméltóbb emlékezés, ha olvassuk műveit.
Népújság (Marosvásárhely)
2010. július 5.
Fellélegezhet Románia: jön az IMF-hitel
A Nemzetközi Valutaalap (IMF) igazgatótanácsa szombaton bejelentette: jóváhagyta a Romániával kötött készenléti hitelszerződés negyedik módosítását és így 913,2 millió euró azonnali átutalását. Ugyanakkor a IMF beleegyezett abba is, hogy Bukarest egyes makrogazdasági mutatók teljesítését későbbre halassza.
John Lipsky, a valutaalap vezérigazgatója kijelentette: Románia jelentős lépéseket tett a makrogazdasági stabilitás helyreállítására, a gazdasági csökkenés megállítására és a válság előtti állapothoz történő visszatérés érdekében. Üdvözölte azt is, hogy sikerült a tavalyi indokolatlan közalkalmazotti béremelést visszafogni. Véleménye szerint a kormány által alkalmazott adóemelések és bércsökkentések biztosítják az ország pénzügyi stabilitását.
Az IMF más vezetői kétségeiknek adtak hangot a Bukarest által eszközölt áfaemeléssel kapcsolatban, és attól tartanak, hogy az intézkedésnek további gazdaságcsökkentő hatása lehet. Ettől eltekintve a nemzetközi pénzintézet illetékesei azt mondták, pozitív jelzést kívántak adni a pénzpiacoknak a tekintetben, hogy a külföldi finanszírozók Románia mellett állnak a gazdasági növekedés helyreállításáért folytatott küzdelmében.
A román ellenzék azonban mindezt másképp látja. A liberálisok és a szocdemek azt állítják, hogy a bércsökkentés és az áfaemelés is alkotmányellenes, és e tekintetben ismét az alkotmánybírósághoz fordultak jogorvoslatért. Elemzők szerint csekély a valószínűsége annak, hogy a taláros testület kereseteiket elfogadja. Következésképpen a lejnek a euró hoz és a dollárhoz viszonyított erősödése hétfőtől kezdve borítékolható.
Az IMF-döntés nagy nyomást vett le a kormányról is, amelyet a parlament immár felhatalmazott arra, hogy a nyári vakáció idején, júliusban és augusztusban kormányrendeletekkel vezesse az országot
Tibori Szabó Zoltán – Kolozsvár. Népszabadság
A Nemzetközi Valutaalap (IMF) igazgatótanácsa szombaton bejelentette: jóváhagyta a Romániával kötött készenléti hitelszerződés negyedik módosítását és így 913,2 millió euró azonnali átutalását. Ugyanakkor a IMF beleegyezett abba is, hogy Bukarest egyes makrogazdasági mutatók teljesítését későbbre halassza.
John Lipsky, a valutaalap vezérigazgatója kijelentette: Románia jelentős lépéseket tett a makrogazdasági stabilitás helyreállítására, a gazdasági csökkenés megállítására és a válság előtti állapothoz történő visszatérés érdekében. Üdvözölte azt is, hogy sikerült a tavalyi indokolatlan közalkalmazotti béremelést visszafogni. Véleménye szerint a kormány által alkalmazott adóemelések és bércsökkentések biztosítják az ország pénzügyi stabilitását.
Az IMF más vezetői kétségeiknek adtak hangot a Bukarest által eszközölt áfaemeléssel kapcsolatban, és attól tartanak, hogy az intézkedésnek további gazdaságcsökkentő hatása lehet. Ettől eltekintve a nemzetközi pénzintézet illetékesei azt mondták, pozitív jelzést kívántak adni a pénzpiacoknak a tekintetben, hogy a külföldi finanszírozók Románia mellett állnak a gazdasági növekedés helyreállításáért folytatott küzdelmében.
A román ellenzék azonban mindezt másképp látja. A liberálisok és a szocdemek azt állítják, hogy a bércsökkentés és az áfaemelés is alkotmányellenes, és e tekintetben ismét az alkotmánybírósághoz fordultak jogorvoslatért. Elemzők szerint csekély a valószínűsége annak, hogy a taláros testület kereseteiket elfogadja. Következésképpen a lejnek a euró hoz és a dollárhoz viszonyított erősödése hétfőtől kezdve borítékolható.
Az IMF-döntés nagy nyomást vett le a kormányról is, amelyet a parlament immár felhatalmazott arra, hogy a nyári vakáció idején, júliusban és augusztusban kormányrendeletekkel vezesse az országot
Tibori Szabó Zoltán – Kolozsvár. Népszabadság
2010. augusztus 6.
Búvárkodás szavak között - interjú Murvai Olga filológussal (Egyetemi tanár, 1942. október 10-én született Kolozsváron. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom tanári diplomát. Három éven át a Szatmár megyei Sándorhomok általános iskolájában tanított, majd a Bukaresti Tudományegyetem idegen nyelv karán, a Hungarológia Tanszéken előbb tanársegédként, majd adjunktusként, később docensként, egyetemi tanárként dolgozott. Ugyanott tanszékvezető volt, és doktorátusvezető. 2006-tól a Sapientia EMTE Marosvásárhelyen működő Műszaki és Humántudományok Karának a főállású professzora, dékánhelyettes. Kutatási területe: stilisztika, szemantika, pragmatika, kommunikációelmélet. Fontosabb kötetei: - Stilisztikai tanulmányok (1976, Bukarest) - Szöveg és jelentés (1980, Bukarest) - Mic dicţionar român–maghiar de expresii si locuţiuni (1985, Bukarest) - Magyar–román kifejezések szótára – Román magyar kifejezések szótára (2000, Budapest) - Vers-rekviem (2005, Kolozsvár) - Viseltes szavak (2006, Csíkszereda). A filológia doktora. 1998 és 2002 között Széchenyi-ösztöndíjjal Magyarországon tanított. A Magyar Szemiotikai Társaság, a Magyar Nyelvtudományi Társaság, az AESZ tagja, az MTA Kolozsvári Akadémiai Bizottsága keretében a pedagógiatudományi szakosztály megteremtője.)
„Aki azt akarja, hogy az egyetem elvégzése után azonnal el tudjon helyezkedni, s jó állása, jövedelme legyen, az nyugodtan választhatja a fordító szakot. Ugyanis okiratok fordítására mindig szükség lesz.”
Ki oltotta be önbe a nyelv szeretetét? Ki bírta rá arra, hogy a magyar nyelv szépségeivel, rejtelmeivel hivatásszerűen foglalkozzon? – Nem a szüleimtől örököltem ezt a mesterséget, ha annak lehet nevezni azt, amit űzök, hiszen a szüleim kolozsvári kereskedők voltak. Viszont a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen kiváló nyelvészeti képzést kaptunk. Az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején indultak be az akkoriban modernnek számító nyelvészeti irányzatok, amelyek az oktatási folyamatot is izgalmassá tették. Az egyetem jeles tanárai, főleg Szabó T. Attila és Szabó Zoltán irányt mutattak számomra. Szabó T.-nél doktoráltam. Szabó Zoltán stilisztikaprofesszor több nyelven beszélt, naprakészen követte a fent említett irányzatokat. Ő egy kis csapatot gyűjtött maga köré a doktorandusok közül. Ebből nőtt ki az ún. kolozsvári stilisztikai iskola, amelynek én is tagja volt.
Mi volt az a nóvum, ami akkor megfogta a bölcsészkaron a diákokat? Mi volt az ön doktori disszertációjának a témája? – Abban az időben egyedül Szabó T. Attilának volt doktorátusvezetési joga. Habár ő nyelvtörténész volt, minden további nélkül elfogadta, hogy én – de más is – stilisztikából doktoráljak. A szabad indirekt stílussal foglalkoztam, ami lényegében a klasszikus retorikából átmentett alakzat, az úgynevezett oratio recta libera, az impresszionista stílusig követtem ezt. Arról van szó, hogy a prózai alkotásokban a narrátor szerepe fellazul. Amikor az író anynyira azonosul a szereplőivel, hogy nem lehet tudni, kinek a szájából halljuk a kommentárt, akkor beszélünk szabad indirekt stílusról. Az impresszionista stílus szerette ezt a szövegtani megoldást.
Az egyetem elvégzése után közvetlenül Szatmár megyében tanított. Ez hogy történt? – Szatmárnémetitől 17 kilométerre, a határhoz közel, Sándorhomok nevű községben, általános iskolában tanítottam. Nagyon jó hangulat volt ott, sok fiatal tanerő gyűlt össze. Lényegében azért kerültem e félreeső településre, mert akkor már férjnél voltam, párom, Murvai László Szatmárról származott. Két tanári állásra volt szükségünk. Szatmárnémetiben laktunk, és más-más településre ingáztunk. Három évig tanítottunk, majd a férjemet felvitték Bukarestbe, az oktatási minisztériumba, én meg bekerültem az úgynevezett Országos Pedagógiai Továbbképző Intézetbe, a tantervosztályra, és onnan a Bukaresti Tudományegyetemre, a filológia karra mentem át, ami ma az idegen nyelvek kara. Harmincnégy éven át tanítottam a bukaresti egyetemen.
Kik voltak a munkatársai a magyar szakon? Már a múlt rendszer idején is jártak át oktatni magyarországi tanárok? – A diktatúra legsötétebb éveiben is volt magyar vendégtanárunk. Szerencsénkre a filológián megforduló rengeteg külföldi tanár magával hozta a legfrissebb német, angol szakirodalmat, és ezek a kötetek körbejártak. Az 1989-es fordulat úgy ért bennünket, hogy szinte teljes mértékben naprakészen ismertük a szakmai újdonságokat. Nagyon sokat dolgoztunk. Olyasmivel is foglalkoztunk, aminek semmi köze nem volt az oktatáshoz, például fordítottunk, és sokfelé hívtak bennünket tolmácsolni. Például a bukaresti magyar követség is igénybe vette a szolgálatainkat.
Ez a munka nem okozott állambiztonsági problémákat? A hatalom egyáltalán nem szerette, ha a hazai magyar értelmiségiek bejáratosak voltak a követségre. – Ezek a felkérések egy alkalomra szóltak a követség részéről, s ugyanez történt, ha írott szövegek fordításáról volt szó. A felkérések az egyetemre érkeztek, és az egyetem vezetősége megkereste a megfelelő embert. Ha a külügyi osztály engedélyezte a fordítói munkát vagy a tolmácskodást, akkor elvégeztük, ha nem, akkor az egyetem visszautasította a felkérését.
„Pártunk és kormányunk” is adott ilyen megbízásokat, onnan is jöttek felkérések? – Természetesen. Főleg akkor, ha magyarországi küldöttségek érkeztek. A hivatalos fővárosi tolmácstevékenység e körül az egyetem körül zajlott. Másokat is hívtak tolmácsolni, például újságírókat, nem csak minket. Viszont mi voltunk állandóan kéznél. Hivatalos tolmácsképzés nem létezett.
Kolozsvárról, az egyetemről jártak oda óraadó oktatók? – Egyedül Szabó Zoltán, ő kéthetente ingázott Bukarestbe. A magyarországi tanárok is szívesen jöttek, mert odahaza az előléptetések attól is függtek, hogy kinek milyen külföldi meghívásai voltak, milyen a renoméja. Igen tekintélyes kollégák fordultak meg Bukarestben: Károly Sándor nyelvész, Hopp Lajos, Gergely Gergely irodalomtörténészek és sokan mások. Négyéves időközönként váltották egymást, és olyan is akadt, aki két turnust is elvállalt.
A Babeş–Bolyai Tudománygyetem filológia kara hogyan viszonyult ehhez a bukaresti magyar tanszékhez? Nem volt közöttük rivalizálás? – Nem volt, mert különbözött a profilunk. Mi lényegében a magyart mint idegen nyelvet oktattuk és a magyar kultúrát tanítottuk nem magyar ajkú, külföldi vagy román hallgatóknak. Kolozsváron nyilvánvalóan magyar szakos tanárképzés folyt. Persze Bukarestben is voltak magyar ajkú diákok, akik azért választották azt az egyetemet, hogy a magyar nyelv és irodalom mellett valamilyen idegen nyelvi képzést is kapjanak. Tulajdonképpen mi kétszer annyit dolgoztunk, mint mások, mert másféleképpen kellett oktatni a magyar és a nem magyar ajkú diákokat, akikből külön csoportokat szerveztünk.
Tehát több mint harminc éven át tanított a bukaresti egyetemen, viszont most Marosvásárhelyen él, dolgozik. Mikor, hogyan történt a váltás? – Csak félig-meddig jöttem el a bukaresti egyetemről, hiszen az idegen nyelvek kara keretében működő Nyelv és nemzeti identitás című doktoriskolának a tagja vagyok. 2000 óta foglalkozom doktori képzéssel, és azóta nagyon sok magyar ajkú diák doktori disszertációját irányítottam. Tanítok is a doktori iskolában, tehát gyakran járok Bukarestbe, s mióta nem lakom ott, szeretem a várost. 2006-ban jöttem el részben személyi okokból. Ugyanakkor meghívást kaptam a Sapientia EMTE részéről, Marosvásárhelyre hívtak a Műszaki és Humántudományok Karra. A humánrészlegnek volt szüksége egyetemi oktatói tapasztalattal rendelkező munkatársra, aki az egyetem szervezését is átlátja. Nagyon jól érzem magamat a Sapientián. Új szakokat indítottunk be, amelyeket én találtam ki, s remélem, hogy idővel nagyon jól fognak működni.
Ilyen például a fordítói és tolmács szak. Van iránta érdeklődés? – Van, annak ellenére, hogy kizárólag tandíjköteles szak, 750 euró az éves költség. De az ötven hely így is évről évre betelik. Aki azt akarja, hogy az egyetem elvégzése után azonnal el tudjon helyezkedni, s jó állása, jövedelme legyen, az nyugodtan választhatja a fordító szakot. Ugyanis okiratok fordítására mindig szükség lesz. A hároméves képzés után bárki fordítói irodát nyithat, és akár a saját lakásából is megszervezheti az egész életét. Jövőre végez az első évfolyam. Tehát a fordítók három év után dolgozhatnak, illetve utána nyelv szakokon vagy máshol is mesterizhetnek, hiszen a mesteri képzések nyitottak. Mezőgazdasági, jogi, politikai, orvostudományi, műszaki és más szakfordítókat képezünk. Ilyen jellegű speciális képzést kapnak a hallgatók. Ők maguk döntik el, hogy mire szakosodnak. Irodalmi fordítókat nem képezünk. Ahhoz tehetség szükséges, és véleményem szerint azt nem lehet egyetemen elsajátítani.
A különböző szakterületeken léteznek-e segédeszközök, szótárak? – A legmodernebb számítógépes segédeszközökkel dolgozunk, amelyeket ingyen és bérmentve kaptunk meg egy magyarországi cégtől. Az egyetemen belül minden hallgatónk használhatja. Ez nagyon nagy dolog. A tolmácsképzés keretében kizárólag konferenciatolmácsokat fogunk képezni különböző szakterületeken, de a tolmács szak csak akkor fog működni, ha a mesterképzésre is megkapjuk az engedélyt. Közben szinkrontolmácsoló gépekhez is hozzájutottunk. Ezek segítségével a diákok ízelítőt kaphatnak a mesterségből.
1985-ben ön is kiadott egy román–magyar szótárt. – Ez kifejezések szótára. Annak idején a saját diákjaink számára készült, belső használatra. Bizonyára mindenki tapasztalta, hogy ha nem ismer eléggé egy idegen nyelvet, akkor a legkomolyabb gondot a kifejezések, a közmondások, a szóviccek megértése okozza, viszont éppen ezek adják meg mindenféle társalgásnak a sava-borsát. Ezek félremagyarázása, félreértése miatt néha kínos helyzetbe kerülhetünk. Egyszer én is ilyen helyzetbe keveredtem, és akkor határoztam el, hogy elkezdem gyűjteni a sajátos, gyakran előforduló román kifejezéseket. Azóta 2000-ben egy magyarországi kiadó megjelentette két kötetben ennek a bővített változatát román–magyar, illetve magyar–román kifejezések szótáraként.
Kutatási területei a stilisztika, a szemantika, a pragmatika és a kommunikációelmélet. Mit kell tudni a pragmatikáról? – Azt jelenti, hogy a beszédet visszahelyezzük abba a környezetbe, ahol elhangzik. Ha azt mondom, hogy igen, ez egy kijelentés. Ha a házasságkötő teremben hangzik el, az egy olyan beszédszituáció, ami a további eseményeket befolyásolja, kihat rájuk. Vagyis olyan beszédszituáció, amivel beleavatkozunk a környezetünk, a világ dolgaiba. A házasságkötő előtt ezt az igent nem lehet kérdő formában mondani. Tehát a pragmatika annak elemzése, hogy miként hatunk a környezetünkre azzal, hogy kimondunk valamit: igen, nem, bocsánat stb. Érdekes egyébként, hogy mi, magyarok felszólító módban kérünk bocsánatot még a Jóistentől is: „Bocsásd meg a mi vétkeinket!” Az is érdekes, hogy mi, magyarok általában nem mondunk kategorikusan nemet, hanem kifogásokat keresünk visszautasításkor.
Milyen témákkal foglalkoztak a doktorandusai? Általában ők választottak témát, vagy ön bízott rájuk különböző kutatási feladatokat? – Az én témaköröm – nyelv és nemzeti identitás – nagyon tág terület, igen sok minden belefér. Azt szeretem, ha a hallgató jön témával, viszont ha megkér, akkor esetleg együtt keresünk témát. Szerettem volna a kommunikáció felé elmenni, ezért örvendtem annak, hogy az egyik kiváló doktorandusom, Gászpor Réka a reklámnyelvvel foglalkozott. Ő most szintén a Sapientia EMTE-n tanít. Az első védés a latin–magyar kétnyelvűség a középkori dokumentumokban témakörhöz kapcsolódott, egy Maria Dragomir nevű levéltáros hölgy készítette, aki magyarul is tud, és igen nagy sikere volt. 2005-ig nyolc évig tartott a doktorira való felkészülés, most, a bolognai folyamat életbelépése óta már csak hároméves a doktori képzés. A két tévészerkesztő, Simonffy Katalin és Kós Anna doktori disszertációja immár kötet formájában is hozzáférhető. Simonffy Képnyelv, szónyelv című dolgozata főképpen azzal foglalkozik, hogy az, amit a képen látunk, hogyan adható vissza szavakkal, illetve, hogy visszaadható-e szavakkal az, amit látunk. Kós Anna tanulmánya Nyelvhasználat és politikai kommunikáció címen látott napvilágot, és tulajdonképpen az erdélyi politikai diskurzus röntgenképe.
Máthé Éva. Krónika (Kolozsvár)
„Aki azt akarja, hogy az egyetem elvégzése után azonnal el tudjon helyezkedni, s jó állása, jövedelme legyen, az nyugodtan választhatja a fordító szakot. Ugyanis okiratok fordítására mindig szükség lesz.”
Ki oltotta be önbe a nyelv szeretetét? Ki bírta rá arra, hogy a magyar nyelv szépségeivel, rejtelmeivel hivatásszerűen foglalkozzon? – Nem a szüleimtől örököltem ezt a mesterséget, ha annak lehet nevezni azt, amit űzök, hiszen a szüleim kolozsvári kereskedők voltak. Viszont a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen kiváló nyelvészeti képzést kaptunk. Az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején indultak be az akkoriban modernnek számító nyelvészeti irányzatok, amelyek az oktatási folyamatot is izgalmassá tették. Az egyetem jeles tanárai, főleg Szabó T. Attila és Szabó Zoltán irányt mutattak számomra. Szabó T.-nél doktoráltam. Szabó Zoltán stilisztikaprofesszor több nyelven beszélt, naprakészen követte a fent említett irányzatokat. Ő egy kis csapatot gyűjtött maga köré a doktorandusok közül. Ebből nőtt ki az ún. kolozsvári stilisztikai iskola, amelynek én is tagja volt.
Mi volt az a nóvum, ami akkor megfogta a bölcsészkaron a diákokat? Mi volt az ön doktori disszertációjának a témája? – Abban az időben egyedül Szabó T. Attilának volt doktorátusvezetési joga. Habár ő nyelvtörténész volt, minden további nélkül elfogadta, hogy én – de más is – stilisztikából doktoráljak. A szabad indirekt stílussal foglalkoztam, ami lényegében a klasszikus retorikából átmentett alakzat, az úgynevezett oratio recta libera, az impresszionista stílusig követtem ezt. Arról van szó, hogy a prózai alkotásokban a narrátor szerepe fellazul. Amikor az író anynyira azonosul a szereplőivel, hogy nem lehet tudni, kinek a szájából halljuk a kommentárt, akkor beszélünk szabad indirekt stílusról. Az impresszionista stílus szerette ezt a szövegtani megoldást.
Az egyetem elvégzése után közvetlenül Szatmár megyében tanított. Ez hogy történt? – Szatmárnémetitől 17 kilométerre, a határhoz közel, Sándorhomok nevű községben, általános iskolában tanítottam. Nagyon jó hangulat volt ott, sok fiatal tanerő gyűlt össze. Lényegében azért kerültem e félreeső településre, mert akkor már férjnél voltam, párom, Murvai László Szatmárról származott. Két tanári állásra volt szükségünk. Szatmárnémetiben laktunk, és más-más településre ingáztunk. Három évig tanítottunk, majd a férjemet felvitték Bukarestbe, az oktatási minisztériumba, én meg bekerültem az úgynevezett Országos Pedagógiai Továbbképző Intézetbe, a tantervosztályra, és onnan a Bukaresti Tudományegyetemre, a filológia karra mentem át, ami ma az idegen nyelvek kara. Harmincnégy éven át tanítottam a bukaresti egyetemen.
Kik voltak a munkatársai a magyar szakon? Már a múlt rendszer idején is jártak át oktatni magyarországi tanárok? – A diktatúra legsötétebb éveiben is volt magyar vendégtanárunk. Szerencsénkre a filológián megforduló rengeteg külföldi tanár magával hozta a legfrissebb német, angol szakirodalmat, és ezek a kötetek körbejártak. Az 1989-es fordulat úgy ért bennünket, hogy szinte teljes mértékben naprakészen ismertük a szakmai újdonságokat. Nagyon sokat dolgoztunk. Olyasmivel is foglalkoztunk, aminek semmi köze nem volt az oktatáshoz, például fordítottunk, és sokfelé hívtak bennünket tolmácsolni. Például a bukaresti magyar követség is igénybe vette a szolgálatainkat.
Ez a munka nem okozott állambiztonsági problémákat? A hatalom egyáltalán nem szerette, ha a hazai magyar értelmiségiek bejáratosak voltak a követségre. – Ezek a felkérések egy alkalomra szóltak a követség részéről, s ugyanez történt, ha írott szövegek fordításáról volt szó. A felkérések az egyetemre érkeztek, és az egyetem vezetősége megkereste a megfelelő embert. Ha a külügyi osztály engedélyezte a fordítói munkát vagy a tolmácskodást, akkor elvégeztük, ha nem, akkor az egyetem visszautasította a felkérését.
„Pártunk és kormányunk” is adott ilyen megbízásokat, onnan is jöttek felkérések? – Természetesen. Főleg akkor, ha magyarországi küldöttségek érkeztek. A hivatalos fővárosi tolmácstevékenység e körül az egyetem körül zajlott. Másokat is hívtak tolmácsolni, például újságírókat, nem csak minket. Viszont mi voltunk állandóan kéznél. Hivatalos tolmácsképzés nem létezett.
Kolozsvárról, az egyetemről jártak oda óraadó oktatók? – Egyedül Szabó Zoltán, ő kéthetente ingázott Bukarestbe. A magyarországi tanárok is szívesen jöttek, mert odahaza az előléptetések attól is függtek, hogy kinek milyen külföldi meghívásai voltak, milyen a renoméja. Igen tekintélyes kollégák fordultak meg Bukarestben: Károly Sándor nyelvész, Hopp Lajos, Gergely Gergely irodalomtörténészek és sokan mások. Négyéves időközönként váltották egymást, és olyan is akadt, aki két turnust is elvállalt.
A Babeş–Bolyai Tudománygyetem filológia kara hogyan viszonyult ehhez a bukaresti magyar tanszékhez? Nem volt közöttük rivalizálás? – Nem volt, mert különbözött a profilunk. Mi lényegében a magyart mint idegen nyelvet oktattuk és a magyar kultúrát tanítottuk nem magyar ajkú, külföldi vagy román hallgatóknak. Kolozsváron nyilvánvalóan magyar szakos tanárképzés folyt. Persze Bukarestben is voltak magyar ajkú diákok, akik azért választották azt az egyetemet, hogy a magyar nyelv és irodalom mellett valamilyen idegen nyelvi képzést is kapjanak. Tulajdonképpen mi kétszer annyit dolgoztunk, mint mások, mert másféleképpen kellett oktatni a magyar és a nem magyar ajkú diákokat, akikből külön csoportokat szerveztünk.
Tehát több mint harminc éven át tanított a bukaresti egyetemen, viszont most Marosvásárhelyen él, dolgozik. Mikor, hogyan történt a váltás? – Csak félig-meddig jöttem el a bukaresti egyetemről, hiszen az idegen nyelvek kara keretében működő Nyelv és nemzeti identitás című doktoriskolának a tagja vagyok. 2000 óta foglalkozom doktori képzéssel, és azóta nagyon sok magyar ajkú diák doktori disszertációját irányítottam. Tanítok is a doktori iskolában, tehát gyakran járok Bukarestbe, s mióta nem lakom ott, szeretem a várost. 2006-ban jöttem el részben személyi okokból. Ugyanakkor meghívást kaptam a Sapientia EMTE részéről, Marosvásárhelyre hívtak a Műszaki és Humántudományok Karra. A humánrészlegnek volt szüksége egyetemi oktatói tapasztalattal rendelkező munkatársra, aki az egyetem szervezését is átlátja. Nagyon jól érzem magamat a Sapientián. Új szakokat indítottunk be, amelyeket én találtam ki, s remélem, hogy idővel nagyon jól fognak működni.
Ilyen például a fordítói és tolmács szak. Van iránta érdeklődés? – Van, annak ellenére, hogy kizárólag tandíjköteles szak, 750 euró az éves költség. De az ötven hely így is évről évre betelik. Aki azt akarja, hogy az egyetem elvégzése után azonnal el tudjon helyezkedni, s jó állása, jövedelme legyen, az nyugodtan választhatja a fordító szakot. Ugyanis okiratok fordítására mindig szükség lesz. A hároméves képzés után bárki fordítói irodát nyithat, és akár a saját lakásából is megszervezheti az egész életét. Jövőre végez az első évfolyam. Tehát a fordítók három év után dolgozhatnak, illetve utána nyelv szakokon vagy máshol is mesterizhetnek, hiszen a mesteri képzések nyitottak. Mezőgazdasági, jogi, politikai, orvostudományi, műszaki és más szakfordítókat képezünk. Ilyen jellegű speciális képzést kapnak a hallgatók. Ők maguk döntik el, hogy mire szakosodnak. Irodalmi fordítókat nem képezünk. Ahhoz tehetség szükséges, és véleményem szerint azt nem lehet egyetemen elsajátítani.
A különböző szakterületeken léteznek-e segédeszközök, szótárak? – A legmodernebb számítógépes segédeszközökkel dolgozunk, amelyeket ingyen és bérmentve kaptunk meg egy magyarországi cégtől. Az egyetemen belül minden hallgatónk használhatja. Ez nagyon nagy dolog. A tolmácsképzés keretében kizárólag konferenciatolmácsokat fogunk képezni különböző szakterületeken, de a tolmács szak csak akkor fog működni, ha a mesterképzésre is megkapjuk az engedélyt. Közben szinkrontolmácsoló gépekhez is hozzájutottunk. Ezek segítségével a diákok ízelítőt kaphatnak a mesterségből.
1985-ben ön is kiadott egy román–magyar szótárt. – Ez kifejezések szótára. Annak idején a saját diákjaink számára készült, belső használatra. Bizonyára mindenki tapasztalta, hogy ha nem ismer eléggé egy idegen nyelvet, akkor a legkomolyabb gondot a kifejezések, a közmondások, a szóviccek megértése okozza, viszont éppen ezek adják meg mindenféle társalgásnak a sava-borsát. Ezek félremagyarázása, félreértése miatt néha kínos helyzetbe kerülhetünk. Egyszer én is ilyen helyzetbe keveredtem, és akkor határoztam el, hogy elkezdem gyűjteni a sajátos, gyakran előforduló román kifejezéseket. Azóta 2000-ben egy magyarországi kiadó megjelentette két kötetben ennek a bővített változatát román–magyar, illetve magyar–román kifejezések szótáraként.
Kutatási területei a stilisztika, a szemantika, a pragmatika és a kommunikációelmélet. Mit kell tudni a pragmatikáról? – Azt jelenti, hogy a beszédet visszahelyezzük abba a környezetbe, ahol elhangzik. Ha azt mondom, hogy igen, ez egy kijelentés. Ha a házasságkötő teremben hangzik el, az egy olyan beszédszituáció, ami a további eseményeket befolyásolja, kihat rájuk. Vagyis olyan beszédszituáció, amivel beleavatkozunk a környezetünk, a világ dolgaiba. A házasságkötő előtt ezt az igent nem lehet kérdő formában mondani. Tehát a pragmatika annak elemzése, hogy miként hatunk a környezetünkre azzal, hogy kimondunk valamit: igen, nem, bocsánat stb. Érdekes egyébként, hogy mi, magyarok felszólító módban kérünk bocsánatot még a Jóistentől is: „Bocsásd meg a mi vétkeinket!” Az is érdekes, hogy mi, magyarok általában nem mondunk kategorikusan nemet, hanem kifogásokat keresünk visszautasításkor.
Milyen témákkal foglalkoztak a doktorandusai? Általában ők választottak témát, vagy ön bízott rájuk különböző kutatási feladatokat? – Az én témaköröm – nyelv és nemzeti identitás – nagyon tág terület, igen sok minden belefér. Azt szeretem, ha a hallgató jön témával, viszont ha megkér, akkor esetleg együtt keresünk témát. Szerettem volna a kommunikáció felé elmenni, ezért örvendtem annak, hogy az egyik kiváló doktorandusom, Gászpor Réka a reklámnyelvvel foglalkozott. Ő most szintén a Sapientia EMTE-n tanít. Az első védés a latin–magyar kétnyelvűség a középkori dokumentumokban témakörhöz kapcsolódott, egy Maria Dragomir nevű levéltáros hölgy készítette, aki magyarul is tud, és igen nagy sikere volt. 2005-ig nyolc évig tartott a doktorira való felkészülés, most, a bolognai folyamat életbelépése óta már csak hároméves a doktori képzés. A két tévészerkesztő, Simonffy Katalin és Kós Anna doktori disszertációja immár kötet formájában is hozzáférhető. Simonffy Képnyelv, szónyelv című dolgozata főképpen azzal foglalkozik, hogy az, amit a képen látunk, hogyan adható vissza szavakkal, illetve, hogy visszaadható-e szavakkal az, amit látunk. Kós Anna tanulmánya Nyelvhasználat és politikai kommunikáció címen látott napvilágot, és tulajdonképpen az erdélyi politikai diskurzus röntgenképe.
Máthé Éva. Krónika (Kolozsvár)
2010. szeptember 25.
Köszönöm
1990 őszén, amikor a Campus első számait szerkesztettük, ha valaki megkérdezte volna, hogy fog-e létezni húsz év múlva is ez a lap, valószínűleg nemmel válaszolunk. Nem azért, mert nem reménykedtünk volna abban, hogy lesznek újságírással foglalkozó diákok, talán inkább azért, mert akkor ideiglenesnek tekintettük, hogy a kolozsvári magyar egyetemisták hetilapja nem önállóan, hanem a Szabadság mellékleteként jelenjen meg.
Közvetlenül 1989 után mindenféle mozgalom, csoportosulás, szervezet lapot szeretett volna indítani. Néhány kezdeményezésben magam is részt vettem, javarészük csak az ötletek, tervek szintjén maradt.
Hamarosan elszabadult a nyomtatáshoz használt újságpapír addig mesterségesen alacsonyan tartott ára, és egyre kisebb volt a remény, hogy egyetemisták csoportjai önálló vállalkozásként lapot tudnak indítani.
A lapot (azaz a mellékletet) végül a Kolozsvári Magyar Diákszövetség megbízásából terveztük és szerkesztettük, jórészt mi is írtuk, hárman, alapító társszerkesztők: Balló Áron, Horváth István és Magyari Tivadar. Akkor utolsó éves egyetemi hallgatók voltunk. A Szabadság segített és kezdetben heti egy oldalt, azután hamarosan heti dupla oldalt ajánlott fel, amit tetszés szerint tölthettünk meg.
Az oldalak tervezését is ránk bízták, és nekem az egyik kedvenc munkám volt az írások és az illusztrációk „bemérése” és helyének kijelölése az oldalon. Ez kézzel, háromszögű vonalzóval, némi fejszámolással ment: nem volt még erre való számítógép. A Campus a KMDSZ lapja volt, ezért a szerkesztők voltaképpen a diákszövetség megbízottai voltak, és írásaink általában tükrözték a KMDSZ életét, politikáját. A lap nagyon vegyes volt, a hivatalos egyetemi hírek, rendezvények meghirdetése keveredett az irodalommal, egy sajátos humorral, olykor szellemeskedéssel, vitákkal, hasznos tudnivalókkal, és – igen – bakikkal. Tulajdonképpen úgy, mint ma is, egy másik generáció keze alatt.
A megmaradás, a folytonosság jóleső érzése minden héten részem, amikor látom a Campust ennyi év után is.
Köszönet, hogy a Kolozsvári Magyar Diákszövetség megtartotta minden gondja, baja ellenére is, illetve, hogy magáénak vallja ezt a lapot azóta is. Köszönet az akkori névadónak, Branea Róbert KMDSZ-vezetőnek.
Köszönet a Szabadságnak, Tibori Szabó Zoltán akkori főszerkesztőnek és utódainak, hogy megtartották ezt a napilap testéből-lelkéből olykor kilógó lapmellékletet.
Köszönet a kolozsvári nem egyetemista olvasóközönségnek, akik az őket nem mindig érdeklő információ ellenére elfogadták ezeket az oldalakat.
Köszönet és őszinte dicséret az azóta immár több tucat szerkesztőnek.
Köszönet az azóta elhunyt Balló Áronnak, hogy mi, a másik két alapító-szerkesztő barátai és munkatársai lehettünk.
MAGYARI TIVADAR. Szabadság (Kolozsvár)
1990 őszén, amikor a Campus első számait szerkesztettük, ha valaki megkérdezte volna, hogy fog-e létezni húsz év múlva is ez a lap, valószínűleg nemmel válaszolunk. Nem azért, mert nem reménykedtünk volna abban, hogy lesznek újságírással foglalkozó diákok, talán inkább azért, mert akkor ideiglenesnek tekintettük, hogy a kolozsvári magyar egyetemisták hetilapja nem önállóan, hanem a Szabadság mellékleteként jelenjen meg.
Közvetlenül 1989 után mindenféle mozgalom, csoportosulás, szervezet lapot szeretett volna indítani. Néhány kezdeményezésben magam is részt vettem, javarészük csak az ötletek, tervek szintjén maradt.
Hamarosan elszabadult a nyomtatáshoz használt újságpapír addig mesterségesen alacsonyan tartott ára, és egyre kisebb volt a remény, hogy egyetemisták csoportjai önálló vállalkozásként lapot tudnak indítani.
A lapot (azaz a mellékletet) végül a Kolozsvári Magyar Diákszövetség megbízásából terveztük és szerkesztettük, jórészt mi is írtuk, hárman, alapító társszerkesztők: Balló Áron, Horváth István és Magyari Tivadar. Akkor utolsó éves egyetemi hallgatók voltunk. A Szabadság segített és kezdetben heti egy oldalt, azután hamarosan heti dupla oldalt ajánlott fel, amit tetszés szerint tölthettünk meg.
Az oldalak tervezését is ránk bízták, és nekem az egyik kedvenc munkám volt az írások és az illusztrációk „bemérése” és helyének kijelölése az oldalon. Ez kézzel, háromszögű vonalzóval, némi fejszámolással ment: nem volt még erre való számítógép. A Campus a KMDSZ lapja volt, ezért a szerkesztők voltaképpen a diákszövetség megbízottai voltak, és írásaink általában tükrözték a KMDSZ életét, politikáját. A lap nagyon vegyes volt, a hivatalos egyetemi hírek, rendezvények meghirdetése keveredett az irodalommal, egy sajátos humorral, olykor szellemeskedéssel, vitákkal, hasznos tudnivalókkal, és – igen – bakikkal. Tulajdonképpen úgy, mint ma is, egy másik generáció keze alatt.
A megmaradás, a folytonosság jóleső érzése minden héten részem, amikor látom a Campust ennyi év után is.
Köszönet, hogy a Kolozsvári Magyar Diákszövetség megtartotta minden gondja, baja ellenére is, illetve, hogy magáénak vallja ezt a lapot azóta is. Köszönet az akkori névadónak, Branea Róbert KMDSZ-vezetőnek.
Köszönet a Szabadságnak, Tibori Szabó Zoltán akkori főszerkesztőnek és utódainak, hogy megtartották ezt a napilap testéből-lelkéből olykor kilógó lapmellékletet.
Köszönet a kolozsvári nem egyetemista olvasóközönségnek, akik az őket nem mindig érdeklő információ ellenére elfogadták ezeket az oldalakat.
Köszönet és őszinte dicséret az azóta immár több tucat szerkesztőnek.
Köszönet az azóta elhunyt Balló Áronnak, hogy mi, a másik két alapító-szerkesztő barátai és munkatársai lehettünk.
MAGYARI TIVADAR. Szabadság (Kolozsvár)
2011. január 6.
A Hívó Szó első olvasója voltam
Leírtam, de leírták már mások is, sok szemszögből vizsgálva azokat az órákat, amelyekben az 1989. decemberi romániai népfelkelés közepette a kolozsvári Szabadság napilap első száma elkészült. Hogy erre most mégis visszatérek, csupán azzal magyarázható, hogy a lapindulás egyik fontos mozzanatát felelevenítsem, és azzal kapcsolatban a magam tapasztalatát a nagyérdemű olvasóval megosszam.
Hónapok óta nem volt kapcsolatom az Igazságnak, a város korábbi magyar napilapjának a szerkesztőivel. Pedig annak előtte a lap belső munkatársa voltam. 1988-ban ugyanis László Ferenc és Orbán Ferenc vettek rá, hogy hagyjam ott addigi munkahelyemet, a kolozsvári Hűtő- és Élelmiszeripari Kutató- és Tervezőintézetet (az ICPIAF-ot, vagy ahogyan azt a felejthetetlen és rendkívüli tudású Tenkei Tibor mérnökkel együtt magyarul neveztük, a HÉKUTI-t), és adjam újságírásra a fejem. Hiszen a lap – magyarázták nekem – csak olyan egyetemi képzettségű munkatársat alkalmazhat, aki gyakorlati éveit már letöltötte, és aki kolozsvári illetőségű. Ilyen személy kevés volt, s főképp olyan nem, akinek az írásra is hajlama legyen, ezért végső érvként azt a rémképet is szemem elé vetítették, hogy a nyugdíjazások okán meg fog szűnni a kolozsvári magyar napilap, hiszen nem lesz, aki megírja.
Jó kollégámat és barátomat, Murádin Jenőt akkor nevezték ki a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok főszerkesztőjévé, így az ő helyére kerülnék, és a művészeti és tudományos rovat szerkesztése lenne a dolgom. Vonakodtam a váltástól, a kutatóintézetben ugyanis jó fizetést kaptam, az újságírás iránti vonzalmam azonban erősebbnek bizonyult. Gyorsan elintézték az áthelyezésemet, összesen egy hét alatt, a szerkesztőségi munkám első napján – amellett, hogy fizetésemet egyharmadával csökkentették – mégis hatalmas meglepetés várt rám: Orbán Ferenc lemondott a főszerkesztő-helyettességről. A megyei pártbizottság az általam akkor kevésbé ismert Pálfi Mirceát nevezte ki a lap élére, főszerkesztője az Igazságnak ugyanis akkor már évek óta csak névlegesen volt.
A szerkesztőség vezetősége nem tartotta be az ígéretét, a művészeti és tudományos cikkek mellett gyakran kértek ipari jellegű beszámolókat tőlem, ami a politikához jóval közelebb állott, s amitől minél nagyobb távolságra törekedtem. Csakhogy amikor például a régi kolozsvári ipari létesítmények múltját és hagyományait kezdtem prezentálni, durván rendre utasítottak. Visszaút a kutatóintézetbe persze nem volt, s párhuzamosan azzal, hogy viszonyom a hatalommal egyre jobban és egyre látványosabban romlott, nőtt bennem az elszántság, hogy kilépek az egészből.
A kilépésre egyetlen lehetőség volt, a kivándorlás. Így lettem 1989 nyarán munkanélkülivé, hogy aztán házkutatások és titkosszolgálati megfigyelés tárgyává váljak. 1989 novemberében, a párt XIV. kongresszusának közeledtével, tömbházlakásom lépcsőházában a Szekuritáte már 24 órás ügyeletet tartott. Októbertől kezdődően legtöbb barátommal és ismerősömmel megszakítottam a kapcsolatot, nehogy bajt hozzak rájuk is. A teljes elkeseredés mellett csak a szabadságvágy növekedett bennem napról napra.
December 17-én vettek őrizetbe, és szállítottak be a Szekuritáté Árpád utcai székházába, ahol sikertelenül arra próbáltak rávenni, valljam be: tudomásom van arról, hogy Temesvárra külföldi horthysta, fasiszta, irredenta elemek törtek be, amelyek ott „destabilizálják a helyzetet”. Nekem a Kossuth rádióból már tudomásomra jutottak a temesvári lövöldözések, és biztos voltam abban, hogy a rendszer vége igen közel lehet. Azzal védekeztem azonban – amint utóbb kiderült, hatásosan –, hogy Temesváron nem jártam, ki sem mozdultam a lakásomból, munkatársaik ezt igazolhatják, s ha kimozdultam, legfeljebb a kenyéradagomat „vettem ki” a boltból. Végül december 21-én délben azzal engedtek el, egyik percről a másikra, hogy „majd még találkozunk”.
Előbb a protestáns teológiára siettem. Onnan mentem a Főtérre, majd az ottani események láttán tovább, az Igazság szerkesztőségébe. Csakhogy aznap még minden képlékeny volt, új lap szerkesztéséről szó sem lehetett. Ez másnapra maradt. A forradalom első évfordulóján a Szabadságban részletesen leírtam, hogy miképpen és kik írták és szerkesztették az első lapszámot, hogyan állt össze december 22-én az az ad hoc szerkesztőség, amelynek produktumát december 23-án 35 ezer példányban jelentettük meg. A szabadság sóvárgása tette velem azt, hogy abban az első lapszámban írásomnak a Hogy visszatérhessünk Európába címet adtam. Ma már inkább szégyellem azt a parttalan lelkesedést, azt a hatalmas naivitást, amely rajtam akkor erőt vett. Fogalmam sem volt arról, hogy Európa majdnem húszévnyi távolságra van tőlünk, s hogy még éveknek kell eltelnie, amíg mások is az Európába való visszatérést fogják ezen a földön szorgalmazni.
Akkor azonban kézenfekvőnek az tűnt, hogy – bár a nyomda környékén már lövöldöztek – a nyomdaszolgálatot, mint az akkori szerkesztőség legfiatalabb tagja (újra annak éreztem magam, bár erre akkor még senki nem kért fel), elvállaljam. Ott is maradtam a következő napokra a nyomdában. Nem voltam egyedül, az összeverődött szerkesztőség tagjai közül többen is lejöttek az első estéken, köztük Székely Raymond és Krizsán Zoltán is. Ha az első lapszám megszületését megelőző nyomdai viták jelentős része a lap címére vonatkozott, a második lapszám szerkesztése azzal kezdődött, hogy a Jókai utcai szerkesztőségből telefonon értesítettek: egy fontos anyagnak tartsunk fent helyet, felhívásról van szó, amelyet majd Kántor Lajos hoz el a nyomdába.
Kántor Lajos meg is érkezett a kora esti órákban a szöveggel, amelyet szolgálatos szerkesztőként a szedés előtt feladatom volt elolvasni, megszerkeszteni. Hozzá is láttam a Hívó Szó című kiáltvány olvasásához. A szöveg, amelynek geneziséről úgyszólván semmit nem tudtam, óriási lelkesedést váltott ki belőlem. Úgy éreztem, ez az a szöveg, amelyre éveken át vártam, benne vannak ugyanis mindazok az elemek, amelyeket évek hosszú során át suttogva megejtett baráti beszélgetéseken egymásnak kifejtettünk, amelyek fölött vitáztunk. Csakhogy azok az elemek itt rendszerré ötvöződtek, teljes mértékben összefüggővé váltak, és egymást szervesen kiegészítették. Egyszóval habzsoltam a kiáltvány minden mondatát, és – első olvasójaként – a teljes szöveget elfogadtam. Akkor még nem tudtam, hogy a szöveg sikerét az a politikai tapasztalat biztosította, amelyet megalkotói évtizedeken át szereztek meg, s amellyel magam akkor távolról sem rendelkeztem.
Egyetlen dolgot tudtam, hogy azokban a napokban, órákban a legfontosabb a szolidaritás kell hogy legyen, ezt pedig leginkább úgy lehet kifejezésre juttatni, ha mindazt, amivel egyetértünk, névvel vállaljuk, aláírjuk. Ezért is fordultam lelkendezve Székely Raymond kollégámhoz: kértem, olvassa el a felhívást, amellyel én teljes mértékben egyetértek, és hitelességének növelése céljából írjuk mi is alá a többi tizenöt név alatt. Annyit ugyanis akkorra már sikerült megtudnom, hogy a Hívó Szót Gáll Ernő Vörösmarty (Brassó) utcai lakásán szövegezték a házigazdával együtt néhányan, majd utána a kiáltvány bejárta a várost, hogy mások is aláírják (ezért került csak este a nyomdába). E néhány részlet ismeretében gondoltam, hogy az aláírások listája nyitott. Tévedtem.
Miután a kiáltványt elolvasta, Székely Raymond, a több évtizedes tapasztalattal rendelkező újságíró, korábbi rádiós szerkesztő is kijelentette: kész vállalni és aláírni a Hívó Szót. Már a szedőnek készültem átadni a kéziratot, amikor a lépcsőn Kántor Lajossal találkoztam. Lelkesedéssel tájékoztattam egyetértésünkről, elhatározásunkról. A Korunk nagyra becsült szerkesztője habozva állt előttem, és közölte: ezt a kiáltványt csak az adott tizenöt személy írja alá, ez nem egy nyitott lista.
Mondanom sem kell, mekkora csalódás ért. Közöltem, hogy megértettem, kihúztam az aláírások közül a Raymondét meg a sajátomat, és leadtam a kéziratot a szedőnek. De a történetet soha nem voltam képes elfelejteni. Ma már tudom, hogy az aláírók névsora – egy-két kivételtől eltekintve – az erdélyi magyarság 20. századi történetében elévülhetetlen érdemeket szerzett személyek lajstroma is akart lenni, egyféle mértéke a további cselekvésnek, amelyhez ők adták meg a programot. Akkor azonban úgy éreztem, hogy engem olyan közösségi jövőépítési elképzelésből hagytak ki szándékosan, amely akaratomat és elkötelezettségemet tükrözte, azzal mindenben megegyezett.
Amikor pedig néhány héttel később a Hívó Szóra már úgy kezdtek utalni közösségünk hirtelen közszereplővé is avanzsált tagjai, mint a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) születési bizonyítványára, a közösség akaratának első dokumentumára, végképp úgy éreztem, hogy nem közösségről, hanem zárt klubról van szó, amelybe engem, amikor kopogtattam, nem engedtek be. Néhány héttel később, amikor a magyar színház előcsarnokában egyik tagtoborzó ismerősöm felszólított, hogy lépjek be az RMDSZ-be, megdöbbenésére azt válaszoltam, engem abból már a megalakulásakor kizártak. A valósághoz persze hozzátartozik, hogy akkorra már a Szabadságnál elfogadott belső szabályzat írta elő az újságíróknak: ne váljanak politikai szervezetek tagjává.
A Hívó Szó aláíróinak többségére ennek ellenére ma is felnézek. Élőkre és közülünk már eltávozottakra egyaránt. Nincs harag közöttünk. Ma már pontosan tudom, hogy az a többnyire humán beállítottságú értelmiség, amelynek a kiáltványt aláírók tagjai voltak, édes-keveset tudott a kolozsvári magyar műszaki értelmiség helytállásáról és zajtalan ellenállásáról, így joggal gondolhatták, hogy az akkor megbukni látszó rendszerrel korábban csakis ők szálltak szembe. Mindennek az elszigeteltség volt az egyik fő oka, a korábbi rendszer, sátáni eszközeivel, csaknem teljesen elzárta ugyanis egymástól az értelmiség különböző csoportjait. Olyannyira, hogy már-már azt sem tudták, ugyanazt a szekeret próbálják húzni. Persze jóformán egyik fél sem tehetett róla.
A fenti írás A Hívó szó és a vándor idő. Kolozsvár, 1989–1990 című, a két évtizeddel ezelőtti eseményekre visszatekintő, mai emlékezéseket és dokumentumokat taratalmazó kötetben jelent meg, amelynek bemutatására január 7-én, pénteken 17 órakor a Kolozsvár Társaság Főtér 22. szám alatti székhelyén kerül sor. Bevezetőt mond Kántor Lajos, a kötet szerkesztője; az eseményt Markó Béla RMDSZ-elnök és Kelemen Hunor művelődési miniszter méltatja.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN, Szabadság (Kolozsvár)
Leírtam, de leírták már mások is, sok szemszögből vizsgálva azokat az órákat, amelyekben az 1989. decemberi romániai népfelkelés közepette a kolozsvári Szabadság napilap első száma elkészült. Hogy erre most mégis visszatérek, csupán azzal magyarázható, hogy a lapindulás egyik fontos mozzanatát felelevenítsem, és azzal kapcsolatban a magam tapasztalatát a nagyérdemű olvasóval megosszam.
Hónapok óta nem volt kapcsolatom az Igazságnak, a város korábbi magyar napilapjának a szerkesztőivel. Pedig annak előtte a lap belső munkatársa voltam. 1988-ban ugyanis László Ferenc és Orbán Ferenc vettek rá, hogy hagyjam ott addigi munkahelyemet, a kolozsvári Hűtő- és Élelmiszeripari Kutató- és Tervezőintézetet (az ICPIAF-ot, vagy ahogyan azt a felejthetetlen és rendkívüli tudású Tenkei Tibor mérnökkel együtt magyarul neveztük, a HÉKUTI-t), és adjam újságírásra a fejem. Hiszen a lap – magyarázták nekem – csak olyan egyetemi képzettségű munkatársat alkalmazhat, aki gyakorlati éveit már letöltötte, és aki kolozsvári illetőségű. Ilyen személy kevés volt, s főképp olyan nem, akinek az írásra is hajlama legyen, ezért végső érvként azt a rémképet is szemem elé vetítették, hogy a nyugdíjazások okán meg fog szűnni a kolozsvári magyar napilap, hiszen nem lesz, aki megírja.
Jó kollégámat és barátomat, Murádin Jenőt akkor nevezték ki a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok főszerkesztőjévé, így az ő helyére kerülnék, és a művészeti és tudományos rovat szerkesztése lenne a dolgom. Vonakodtam a váltástól, a kutatóintézetben ugyanis jó fizetést kaptam, az újságírás iránti vonzalmam azonban erősebbnek bizonyult. Gyorsan elintézték az áthelyezésemet, összesen egy hét alatt, a szerkesztőségi munkám első napján – amellett, hogy fizetésemet egyharmadával csökkentették – mégis hatalmas meglepetés várt rám: Orbán Ferenc lemondott a főszerkesztő-helyettességről. A megyei pártbizottság az általam akkor kevésbé ismert Pálfi Mirceát nevezte ki a lap élére, főszerkesztője az Igazságnak ugyanis akkor már évek óta csak névlegesen volt.
A szerkesztőség vezetősége nem tartotta be az ígéretét, a művészeti és tudományos cikkek mellett gyakran kértek ipari jellegű beszámolókat tőlem, ami a politikához jóval közelebb állott, s amitől minél nagyobb távolságra törekedtem. Csakhogy amikor például a régi kolozsvári ipari létesítmények múltját és hagyományait kezdtem prezentálni, durván rendre utasítottak. Visszaút a kutatóintézetbe persze nem volt, s párhuzamosan azzal, hogy viszonyom a hatalommal egyre jobban és egyre látványosabban romlott, nőtt bennem az elszántság, hogy kilépek az egészből.
A kilépésre egyetlen lehetőség volt, a kivándorlás. Így lettem 1989 nyarán munkanélkülivé, hogy aztán házkutatások és titkosszolgálati megfigyelés tárgyává váljak. 1989 novemberében, a párt XIV. kongresszusának közeledtével, tömbházlakásom lépcsőházában a Szekuritáte már 24 órás ügyeletet tartott. Októbertől kezdődően legtöbb barátommal és ismerősömmel megszakítottam a kapcsolatot, nehogy bajt hozzak rájuk is. A teljes elkeseredés mellett csak a szabadságvágy növekedett bennem napról napra.
December 17-én vettek őrizetbe, és szállítottak be a Szekuritáté Árpád utcai székházába, ahol sikertelenül arra próbáltak rávenni, valljam be: tudomásom van arról, hogy Temesvárra külföldi horthysta, fasiszta, irredenta elemek törtek be, amelyek ott „destabilizálják a helyzetet”. Nekem a Kossuth rádióból már tudomásomra jutottak a temesvári lövöldözések, és biztos voltam abban, hogy a rendszer vége igen közel lehet. Azzal védekeztem azonban – amint utóbb kiderült, hatásosan –, hogy Temesváron nem jártam, ki sem mozdultam a lakásomból, munkatársaik ezt igazolhatják, s ha kimozdultam, legfeljebb a kenyéradagomat „vettem ki” a boltból. Végül december 21-én délben azzal engedtek el, egyik percről a másikra, hogy „majd még találkozunk”.
Előbb a protestáns teológiára siettem. Onnan mentem a Főtérre, majd az ottani események láttán tovább, az Igazság szerkesztőségébe. Csakhogy aznap még minden képlékeny volt, új lap szerkesztéséről szó sem lehetett. Ez másnapra maradt. A forradalom első évfordulóján a Szabadságban részletesen leírtam, hogy miképpen és kik írták és szerkesztették az első lapszámot, hogyan állt össze december 22-én az az ad hoc szerkesztőség, amelynek produktumát december 23-án 35 ezer példányban jelentettük meg. A szabadság sóvárgása tette velem azt, hogy abban az első lapszámban írásomnak a Hogy visszatérhessünk Európába címet adtam. Ma már inkább szégyellem azt a parttalan lelkesedést, azt a hatalmas naivitást, amely rajtam akkor erőt vett. Fogalmam sem volt arról, hogy Európa majdnem húszévnyi távolságra van tőlünk, s hogy még éveknek kell eltelnie, amíg mások is az Európába való visszatérést fogják ezen a földön szorgalmazni.
Akkor azonban kézenfekvőnek az tűnt, hogy – bár a nyomda környékén már lövöldöztek – a nyomdaszolgálatot, mint az akkori szerkesztőség legfiatalabb tagja (újra annak éreztem magam, bár erre akkor még senki nem kért fel), elvállaljam. Ott is maradtam a következő napokra a nyomdában. Nem voltam egyedül, az összeverődött szerkesztőség tagjai közül többen is lejöttek az első estéken, köztük Székely Raymond és Krizsán Zoltán is. Ha az első lapszám megszületését megelőző nyomdai viták jelentős része a lap címére vonatkozott, a második lapszám szerkesztése azzal kezdődött, hogy a Jókai utcai szerkesztőségből telefonon értesítettek: egy fontos anyagnak tartsunk fent helyet, felhívásról van szó, amelyet majd Kántor Lajos hoz el a nyomdába.
Kántor Lajos meg is érkezett a kora esti órákban a szöveggel, amelyet szolgálatos szerkesztőként a szedés előtt feladatom volt elolvasni, megszerkeszteni. Hozzá is láttam a Hívó Szó című kiáltvány olvasásához. A szöveg, amelynek geneziséről úgyszólván semmit nem tudtam, óriási lelkesedést váltott ki belőlem. Úgy éreztem, ez az a szöveg, amelyre éveken át vártam, benne vannak ugyanis mindazok az elemek, amelyeket évek hosszú során át suttogva megejtett baráti beszélgetéseken egymásnak kifejtettünk, amelyek fölött vitáztunk. Csakhogy azok az elemek itt rendszerré ötvöződtek, teljes mértékben összefüggővé váltak, és egymást szervesen kiegészítették. Egyszóval habzsoltam a kiáltvány minden mondatát, és – első olvasójaként – a teljes szöveget elfogadtam. Akkor még nem tudtam, hogy a szöveg sikerét az a politikai tapasztalat biztosította, amelyet megalkotói évtizedeken át szereztek meg, s amellyel magam akkor távolról sem rendelkeztem.
Egyetlen dolgot tudtam, hogy azokban a napokban, órákban a legfontosabb a szolidaritás kell hogy legyen, ezt pedig leginkább úgy lehet kifejezésre juttatni, ha mindazt, amivel egyetértünk, névvel vállaljuk, aláírjuk. Ezért is fordultam lelkendezve Székely Raymond kollégámhoz: kértem, olvassa el a felhívást, amellyel én teljes mértékben egyetértek, és hitelességének növelése céljából írjuk mi is alá a többi tizenöt név alatt. Annyit ugyanis akkorra már sikerült megtudnom, hogy a Hívó Szót Gáll Ernő Vörösmarty (Brassó) utcai lakásán szövegezték a házigazdával együtt néhányan, majd utána a kiáltvány bejárta a várost, hogy mások is aláírják (ezért került csak este a nyomdába). E néhány részlet ismeretében gondoltam, hogy az aláírások listája nyitott. Tévedtem.
Miután a kiáltványt elolvasta, Székely Raymond, a több évtizedes tapasztalattal rendelkező újságíró, korábbi rádiós szerkesztő is kijelentette: kész vállalni és aláírni a Hívó Szót. Már a szedőnek készültem átadni a kéziratot, amikor a lépcsőn Kántor Lajossal találkoztam. Lelkesedéssel tájékoztattam egyetértésünkről, elhatározásunkról. A Korunk nagyra becsült szerkesztője habozva állt előttem, és közölte: ezt a kiáltványt csak az adott tizenöt személy írja alá, ez nem egy nyitott lista.
Mondanom sem kell, mekkora csalódás ért. Közöltem, hogy megértettem, kihúztam az aláírások közül a Raymondét meg a sajátomat, és leadtam a kéziratot a szedőnek. De a történetet soha nem voltam képes elfelejteni. Ma már tudom, hogy az aláírók névsora – egy-két kivételtől eltekintve – az erdélyi magyarság 20. századi történetében elévülhetetlen érdemeket szerzett személyek lajstroma is akart lenni, egyféle mértéke a további cselekvésnek, amelyhez ők adták meg a programot. Akkor azonban úgy éreztem, hogy engem olyan közösségi jövőépítési elképzelésből hagytak ki szándékosan, amely akaratomat és elkötelezettségemet tükrözte, azzal mindenben megegyezett.
Amikor pedig néhány héttel később a Hívó Szóra már úgy kezdtek utalni közösségünk hirtelen közszereplővé is avanzsált tagjai, mint a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) születési bizonyítványára, a közösség akaratának első dokumentumára, végképp úgy éreztem, hogy nem közösségről, hanem zárt klubról van szó, amelybe engem, amikor kopogtattam, nem engedtek be. Néhány héttel később, amikor a magyar színház előcsarnokában egyik tagtoborzó ismerősöm felszólított, hogy lépjek be az RMDSZ-be, megdöbbenésére azt válaszoltam, engem abból már a megalakulásakor kizártak. A valósághoz persze hozzátartozik, hogy akkorra már a Szabadságnál elfogadott belső szabályzat írta elő az újságíróknak: ne váljanak politikai szervezetek tagjává.
A Hívó Szó aláíróinak többségére ennek ellenére ma is felnézek. Élőkre és közülünk már eltávozottakra egyaránt. Nincs harag közöttünk. Ma már pontosan tudom, hogy az a többnyire humán beállítottságú értelmiség, amelynek a kiáltványt aláírók tagjai voltak, édes-keveset tudott a kolozsvári magyar műszaki értelmiség helytállásáról és zajtalan ellenállásáról, így joggal gondolhatták, hogy az akkor megbukni látszó rendszerrel korábban csakis ők szálltak szembe. Mindennek az elszigeteltség volt az egyik fő oka, a korábbi rendszer, sátáni eszközeivel, csaknem teljesen elzárta ugyanis egymástól az értelmiség különböző csoportjait. Olyannyira, hogy már-már azt sem tudták, ugyanazt a szekeret próbálják húzni. Persze jóformán egyik fél sem tehetett róla.
A fenti írás A Hívó szó és a vándor idő. Kolozsvár, 1989–1990 című, a két évtizeddel ezelőtti eseményekre visszatekintő, mai emlékezéseket és dokumentumokat taratalmazó kötetben jelent meg, amelynek bemutatására január 7-én, pénteken 17 órakor a Kolozsvár Társaság Főtér 22. szám alatti székhelyén kerül sor. Bevezetőt mond Kántor Lajos, a kötet szerkesztője; az eseményt Markó Béla RMDSZ-elnök és Kelemen Hunor művelődési miniszter méltatja.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN, Szabadság (Kolozsvár)
2011. január 7.
A nyelv akkor szép, ha beszélik
„Szerintem az embereket egy dologra kell megtanítani: szeretni a nyelvet. Ha az ember szereti a nyelvet, ha a magáénak érzi, akkor a nyelvére vigyáz, gondot fordít rá, és a stílusa, a beszéde is sokkal jobb lesz. Aki szépen és jól beszél magyarul, akinek szép az anyanyelve, aki műveli magát az irodalom és a sajtó révén, az megmarad a nemzetének” - interjú Murádin László kolozsvári nyelvésszel, nyelvjáráskutatóval.? (Nyelvész, nyelvjáráskutató, nyelvművelő. 1930. november 29-én született az aranyosszéki Harasztoson. Középiskolai tanulmányait a gyulafehérvári Majláth-gimnáziumban, Kolozsváron a Piarista Főgimnáziumban és a marosvásárhelyi Bolyai-gimnáziumban végezte; a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát 1954-ben. Már harmadéves korában gyakornokként alkalmazta a BBTE, majd két évet tanársegédként dolgozott. 1958 óta a Kolozsvári Nyelvtudományi Intézet tudományos kutatója. 1964-ben főkutató, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények szerkesztője. Kutatási területe a magyar nyelvjárások nyelvföldrajzi vonatkozásai, fő műve a tizenegy kötetes Romániai magyar nyelvjárások atlasza, ő gyűjtötte össze a nyelvföldrajzi adatokat, és ő is szerkesztette a nyelvatlaszt. Életműve példátlanul gazdag, a Magyar Nyelvtudományi Társaság Csűry Bálint-emlékéremmel tüntette ki.);;;?Nemrég töltötte be nyolcvanadik életévét, és ez idő alatt olyan sok írása, könyve jelent meg, hogy szinte lehetetlen felsorolni. Hogyan esett a választása a nyelvészpályára, miként vált nyelvművelővé?
– Nyolcvanévesnek lenni nem nagy öröm, csak olyan értelemben, ha az ember még tud dolgozni, gondolkozni, írni, és nem beteg, nem fekszik az ágyban. Persze jobb lenne negyvenévesnek lenni, de a kor mégis alkalmas számot adni életünk folyásáról. Már a gimnáziumban szerettem az irodalmat, azért jöttem egyetemre, hogy irodalmár legyek, de úgy alakult, hogy megkedveltem a nyelvészetet, és úgy éreztem, talán a nyelvtudomány konkrétabb, nem annyira sokoldalú, nem annyira sokféleképpen megközelíthető, mint az irodalom. Elsősorban a nyelvtörténethez vonzódtam – jó tanáraim voltak, például Szabó T. Attila, Gálffy Mózes –, olyannyira, hogy harmadéves koromban kineveztek a nyelvészeti tanszék gyakornokává. Miután elvégeztem a szakot, a tanszéken maradtam, ahol négy évet töltöttem el, kettőt gyakornokként, kettőt pedig tanársegédként. Szemináriumokat tartottam nyelvtörténetből, magyar nyelvtanból és nyelvjárástanból. Tulajdonképpen ez a négy év az én nyelvészi formálódásomnak a kora, mert az egyetem négy éve nem nagyon elég ahhoz, hogy kiforrott nyelvész legyen valakiből. Kiváló kollégám, Szabó Zoltán ott volt tanársegéd, a tanszéknek rendkívül jól felszerelt könyvtára volt Szabó T. Attila tevékenységének köszönhetően. Ott maradtunk a tanszéken esténként tízig, és mindent elolvastam, amit ebbe az időbe be tudtam szorítani.
– Mi áll közelebb a szívéhez, a nyelvjárástan vagy a nyelvművelés? Hogyan kezdett hozzá a romániai magyar nyelvjárásokat feltérképező atlaszok elkészítéséhez?
– Elsősorban nyelvjárástannal foglalkoztam, és másodsorban nyelvműveléssel. Nyelvjárástannal azért, mert az egész tanszék a nyelvatlaszkészítés lázában élt. Akkor készült el a csángó nyelvjárás hétkötetes atlasza, amelyet végül 1991-ben adtak ki, ebben tevékenyen részt vettem, főleg az ellenőrzés, kiegészítés munkájában. Ekkor kezdődött a székely nyelvjárás felmérése is, amely sajnos a mai napig nem látott napvilágot, bár úgynevezett mutatványlapok készültek belőle. Márton Gyula igyekezett minden fiatal kutatót bevonni ebbe a munkába, és szűkebb szülőhazájának falvait osztotta ki. Én Aranyosszéket kaptam, pontosabban az Aranyos-vidék nyelvjárását. A nyelvművelés nem sajátosan az én területem volt. Elsősorban Gálffy Mózes, de Gyimesi Éva is könyvet jelentetett meg nyelvművelődési témában, és lényegében minden nyelvész érezte, hogy a romániai viszonyok között a formálódó sajtóban, közbeszédben és a mozgalmi nyelvben olyan feladatok vannak, amelyeket szóvá tenni, segíteni, ajánlatokat tenni szükséges. Nincs a romániai magyar nyelvészek között olyan, aki ne foglalkozott volna nyelvműveléssel is. Ezt jól mutatja, hogy, ha jól emlékszem, a hetvenes évek végén megjelent a Kriterion Könyvkiadónál Anyanyelvünk művelése címmel egy olyan könyv, amelybe lényegében valamennyi erdélyi nyelvész cikket írt Gálffy Mózes és az én szerkesztésemben. Négy év után átkerültem a Kolozsvári Nyelvtudományi Intézetbe, ahol a nyelvföldrajzi kutatások intenzíven folytak. Kettéváltak a munkálatok részint a Márton Gyula, részint a Szabó T. Attila vezetésével. Márton Gyula véleménye szerint minden magyarlakta településen gyűjteni kell kis (800 címszavas) kérdőívvel. Az általános nagy atlasz sokkal kevesebb kutatóponttal, de 3400 címszóval készült. Ez egymásnak nem mond ellent, sőt kiegészíti egymást. Az egyik mélyfúrást végez, a másik összefüggéseket, a nyelvjárási határok megrajzolását segíti elő. Bihartól Moldváig, Máramarostól a szerb határszélig kb. 25 kilométernyire egy-egy falut jelöltünk ki, ami persze függött az egyes vidékek nemzetiségi megoszlásától is. A szilágyságit 8, a székelyföldit 56, a mezőségi nyelvjárást 48 kutatóközponton gyűjtöttük össze. Szabó T. Attila, aki maximalista volt, 2250 falura tervezte az atlaszt, de így 136 falu lett, ami lefedi a területet.
– Mennyire korlátozta a kommunista hatalom a nyelvészek tevékenységét?
– A nyelvtudományi intézetben 1955-ben, 1956-ban alakult egy nyelvjárás-kutatói csoport, amelynek vezetője Szabó T. Attila volt. Két főkutatót neveztek ki, Gazda Ferencet és Nagy Jenőt. Mire a kérdőív elkészült, politikai okokból Gazda Ferenc kikerült az intézetből, tulajdonképpen bezárták. Én besegítettem egy darabig. Aztán Szabó Attila kérte, hogy menjek át a nyelvkutató intézetből a nyelvtudományi intézetbe, mert hallás tekintetében kiváló dialektológiai lejegyző vagyok, míg a nagyatlasz két személyre kiosztva elkészült. Át is kerültem 1958 novemberében, de alig dolgoztam együtt Nagy Jenővel fél évig, ő is kikerült az intézetből, szintén politikai okokból. 1958-nál tartunk, amikor az ’56-os forradalom megtorlása épp divat volt. Volt neki egy nyelvtankönyve, amelynek óriási szójegyzékében, ha az ember felülről lefelé olvasta, egymás után következett Gorkij és a gorilla. Egy év vizsgálati fogság után kiengedték.
– Gondolom, a rezsim Önt is megfigyelte.
– A Nagy Jenő helyét nem töltötték be, így rám maradt mind a 3400 kérdés, ami egy-egy falut felölelő kutatóponton körülbelül 3-4 napi munkát jelentett. Emberfeletti munkát igényelt, mert figyelni kellett, meg kellett keresni a megfelelő embert, kérdéseket feltenni, fonetikusan lejegyezni mindent, ráadásul teljesen ismeretlen terepen. Közben Szabó T. Attilának is megszűnt az állása, s egyedül maradtam az atlasszal. Úgy alakult, hogy eljött hozzánk az intézetbe Bakos Ferenc magyarországi nyelvész – ő készítette az idegen szavak szótárát, és megírta a magyar nyelv román kölcsönszavainak történetét –, előgyakorlati összefoglalót adott, a mi anyagunkat jegyzetelte. Nem volt ez ellen semmi kifogásunk, bár Márton Gyulának igen, mert ő is hasonló jellegű könyvet írt a munkatársaival. Szerintem egy kicsit hangosan beszéltünk a nyelvészeti tanszéken, amire rögtön felfigyeltek az állambiztonsági szervek. Azután állandó megfigyelés alá kerültem: hová megyek, kinél alszom, mit csinálok, mikor lesz atlasz. Az intézet igazgatói nem akadályozták a munkámat, de többször feljelentettek, hogy terepezés során a papnál aludtam, amit a párttitkár egyszer mosolyogva közölt is velem. Végül megúsztam, mert nem velem volt bajuk, hanem azzal, hogy miként lehet összehozni egy olyan nyelvatlaszt, amelyben tulajdonképpen fel van tüntetve, hogy a magyarság hol, milyen vidéken, mennyire él tömbben. Ez azt is jelentette, hogy amikor már elkészítettem az egész atlaszt, és hozzá kellett volna kezdeni a térképek megrajzolásához, akkor már lekerült napirendről a magyar nyelvatlasz az intézetben. Nem bántottak engem, de az atlasz kiadásáról szó sem lehetett. Gondolkodtam, hogy ezt hogyan tudnám valamiképpen hasznosítani. Arra gondoltam, írok egy adattárat, amely tulajdonképpen felsorakoztatja a térképlapok adatait.
Végül jött a rendszerváltás, és az atlaszt a Budapesti Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadta. Eddig tíz kötet jelent meg, háromszáz térképlap minden kötetben, az utolsó várhatóan a következő két hónapban fog megjelenni, és ezzel ez a munka befejeződik.
– A nyelvjáráskutatás mellett miként maradt ideje a nyelvművelésre is?
– Egy erdélyi magyar nyelvésznek több mindennel kell foglalkoznia. Köztem és a többi nyelvész között az a különbség, hogy a többiek is közölnek egy-két nyelvművelő cikket itt-ott, de senki nem tart ki, megunják az emberek. Szilágyi N. Sándornak is rovata volt az Új Életben, egy évig csinálta, majd átadta nekem. Másoknak is volt nyelvművelő rovatuk, de általában tizenöt-húsz cikk után megunták, és inkább a szűkebb szakmájukkal foglalkoztak. Én eléggé csökönyös ember vagyok, és a nyelvjáráskutatással párhuzamosan kitartottam a nyelvművelés mellett is. A nagyközönség nem olvassa el a nyelvjárásokról szóló írásokat, az inkább a szakmának szól. Annak köszönhetően, hogy népszerűsítő és olykor bíráló cikkeket is írok, a nagyközönséggel sokkal jobb a kapcsolatom, mint a kollégáimnak. A cikkek válogatásából pedig időnként könyvek születnek, körülbelül hat nyelvművelő jellegű könyvem jelent meg, az utolsó ezelőtt két éve Mitől szép egy szó? címmel. Talán azért is szerettek engem a lapszerkesztők, mert nem voltam az a típusú nyelvművelő, aki lát egy hibát egy lapban, és azzal dörgedelmesen kioktatja a szerzőt, hogy márpedig ez így van. Nyelvművelő cikkeimet tulajdonképpen olvasmánynak szánom. Hiába mondja meg az ember, hogy ezt így kell írni, azt meg úgy, vagy ezt nem szabad használni... Szerintem az embereket egy dologra kell megtanítani: szeretni a nyelvet. Ha az ember szereti a nyelvet, ha a magáénak érzi, akkor a nyelvére vigyáz, akkor a nyelvére gondot fordít és a stílusa, a beszéde is sokkal jobb lesz.
– Egyik tanulmányában vitatkozik azokkal a nyelvészekkel, akik szerint a nyelv folyamatosan változik, ezért nem kell beavatkozni a nyelv demokratikus folyamataiba.
– Azzal persze egyetértek, hogy a nyelv változik. Ami ma hibának számít, lehet, hogy száz év múlva nem lesz az. Én csak azzal nem értek egyet, ha valahol nem figyelnek a nyelvhelyességre, nem művelik a nyelvet. Azt vallom: mindenki beszélhet úgy, ahogy akar, de ennek határt kell szabni. Elvileg nagyon szép, hogy a nyelvművelő leírhatja mindenről, ha nem jó, de nem ez a nyelvművelés útja. A nyelvművelés útja az anyanyelv ismeretének a gyarapítása, az anyanyelv szeretete. Az anyanyelv kötelezettségvállalás, az én nyelvem kifejezhet mindent, amit el akarok mondani. Vannak olyanok a nyelvészet berkeiben, akik teljesen feleslegesnek tartják a nyelvművelő, nyelvvédő munkát. Van egy másik irányzat, amelynek az a neve, hogy „határtalanul”. Szerintük nem igaz, hogy az anyaországiak beszélnek helyesen, hanem mindenki helyesen beszél, aki a magyar nyelvet használja. Azt viszont nem lehet megengedni, hogy egy szóra, fogalomra hatféle változat legyen. A második világháború óta a nyelvfejlődés nem egy irányba, az egységesülés felé, hanem az elkülönülés felé halad. Minden nyelvre hat a másik nyelv, el kell ismerni, hogy a magyar nyelvre a környezeti és az európai nyelvek hatottak. A magyar nyelv elég egyedi, de a körülötte levő indoeurópai nyelvek hatása teljesen megfigyelhető. Nem lehet elkerülni, hogy egy másik nyelvből ne vegyünk át szavakat, csak vigyázni kell, hogy mit, mikor, hogyan és miért.
– Hogyan vélekedik az erdélyi magyar sajtó nyelvhasználatáról?
– Sokaknak rossz véleménye van a sajtó nyelvéről, ami szerintem igazságtalan. Lehetne jobb, nem eléggé gondos, de nem igaz, hogy rossz a sajtó nyelve. Persze könnyű annak, aki folyóiratot szerkeszt, amelyből két szám jelenik meg egy évben, így könnyebb csiszolni a szöveget. Más viszont az, ha délután ötre le kell adnom az anyagot. De tudja, mi a baj? Valahol elsikkad az ellenőrzés. Nem tudom, most hogy működik, de régebben öt ember olvasott el egy szöveget, márpedig ebben az esetben nagy marhaság nem maradhat benne.
– Mit gondol a kortárs magyar irodalomról, a napjainkban használt nyelvről, illetve az elharapódzó vulgaritásról? Hol a határ, amelyen túl a vulgáris nyelvhasználat is hiteltelenné válik?
– Ez eléggé kérdéses a mai színházi, drámai irodalomban. Én mérlegelnék, és egyfajta középutat tartok jónak. Mert akik gyakorta használnak vulgáris szavakat, azok azt mondják: kérem, én ezzel jellemeztem azt a szereplőt, aki beszél. Minden fél mondata végén ott a bazd meg. Ebben természetesen van valami, az ember jellemét visszaadja a beszéde is, de azért arra vigyázni kell, hogy az olyan mértékkel történjék, amellyel csak épp érzékeltesse. Én jobban szeretek Mikszáthot olvasni, mint Spiró Györgyöt, de ez nem jelenti azt, hogy nem tartom őt nagy írónak.
– Ön szerint önmagában, szakmailag vagy a társadalom egésze szempontjából fontos a nyelv művelése?
– Erre nehéz válaszolni. A hibás nyelv a társadalom számára is hibás, nemzeti identitásvesztéshez vezet. Aki szépen és jól beszél magyarul, akinek szép az anyanyelve, aki műveli magát az irodalom és a sajtó révén, az megmarad a nemzetének. Belső identitás kell ahhoz, hogy tudjam, ki vagyok. Engem rettenetesen bosszant például, hogy ha becsengetek valakihez, akiről tudom, hogy magyar, úgy válaszol nekem: „cine?” Szóvá is szoktam tenni. Saját magunk alatt vágjuk a fát, ha nem beszéljük a nyelvünket, hiszen a nyelv akkor szép, ha beszélik.
Kiss-Előd Gergely. Krónika (Kolozsvár)
„Szerintem az embereket egy dologra kell megtanítani: szeretni a nyelvet. Ha az ember szereti a nyelvet, ha a magáénak érzi, akkor a nyelvére vigyáz, gondot fordít rá, és a stílusa, a beszéde is sokkal jobb lesz. Aki szépen és jól beszél magyarul, akinek szép az anyanyelve, aki műveli magát az irodalom és a sajtó révén, az megmarad a nemzetének” - interjú Murádin László kolozsvári nyelvésszel, nyelvjáráskutatóval.? (Nyelvész, nyelvjáráskutató, nyelvművelő. 1930. november 29-én született az aranyosszéki Harasztoson. Középiskolai tanulmányait a gyulafehérvári Majláth-gimnáziumban, Kolozsváron a Piarista Főgimnáziumban és a marosvásárhelyi Bolyai-gimnáziumban végezte; a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát 1954-ben. Már harmadéves korában gyakornokként alkalmazta a BBTE, majd két évet tanársegédként dolgozott. 1958 óta a Kolozsvári Nyelvtudományi Intézet tudományos kutatója. 1964-ben főkutató, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények szerkesztője. Kutatási területe a magyar nyelvjárások nyelvföldrajzi vonatkozásai, fő műve a tizenegy kötetes Romániai magyar nyelvjárások atlasza, ő gyűjtötte össze a nyelvföldrajzi adatokat, és ő is szerkesztette a nyelvatlaszt. Életműve példátlanul gazdag, a Magyar Nyelvtudományi Társaság Csűry Bálint-emlékéremmel tüntette ki.);;;?Nemrég töltötte be nyolcvanadik életévét, és ez idő alatt olyan sok írása, könyve jelent meg, hogy szinte lehetetlen felsorolni. Hogyan esett a választása a nyelvészpályára, miként vált nyelvművelővé?
– Nyolcvanévesnek lenni nem nagy öröm, csak olyan értelemben, ha az ember még tud dolgozni, gondolkozni, írni, és nem beteg, nem fekszik az ágyban. Persze jobb lenne negyvenévesnek lenni, de a kor mégis alkalmas számot adni életünk folyásáról. Már a gimnáziumban szerettem az irodalmat, azért jöttem egyetemre, hogy irodalmár legyek, de úgy alakult, hogy megkedveltem a nyelvészetet, és úgy éreztem, talán a nyelvtudomány konkrétabb, nem annyira sokoldalú, nem annyira sokféleképpen megközelíthető, mint az irodalom. Elsősorban a nyelvtörténethez vonzódtam – jó tanáraim voltak, például Szabó T. Attila, Gálffy Mózes –, olyannyira, hogy harmadéves koromban kineveztek a nyelvészeti tanszék gyakornokává. Miután elvégeztem a szakot, a tanszéken maradtam, ahol négy évet töltöttem el, kettőt gyakornokként, kettőt pedig tanársegédként. Szemináriumokat tartottam nyelvtörténetből, magyar nyelvtanból és nyelvjárástanból. Tulajdonképpen ez a négy év az én nyelvészi formálódásomnak a kora, mert az egyetem négy éve nem nagyon elég ahhoz, hogy kiforrott nyelvész legyen valakiből. Kiváló kollégám, Szabó Zoltán ott volt tanársegéd, a tanszéknek rendkívül jól felszerelt könyvtára volt Szabó T. Attila tevékenységének köszönhetően. Ott maradtunk a tanszéken esténként tízig, és mindent elolvastam, amit ebbe az időbe be tudtam szorítani.
– Mi áll közelebb a szívéhez, a nyelvjárástan vagy a nyelvművelés? Hogyan kezdett hozzá a romániai magyar nyelvjárásokat feltérképező atlaszok elkészítéséhez?
– Elsősorban nyelvjárástannal foglalkoztam, és másodsorban nyelvműveléssel. Nyelvjárástannal azért, mert az egész tanszék a nyelvatlaszkészítés lázában élt. Akkor készült el a csángó nyelvjárás hétkötetes atlasza, amelyet végül 1991-ben adtak ki, ebben tevékenyen részt vettem, főleg az ellenőrzés, kiegészítés munkájában. Ekkor kezdődött a székely nyelvjárás felmérése is, amely sajnos a mai napig nem látott napvilágot, bár úgynevezett mutatványlapok készültek belőle. Márton Gyula igyekezett minden fiatal kutatót bevonni ebbe a munkába, és szűkebb szülőhazájának falvait osztotta ki. Én Aranyosszéket kaptam, pontosabban az Aranyos-vidék nyelvjárását. A nyelvművelés nem sajátosan az én területem volt. Elsősorban Gálffy Mózes, de Gyimesi Éva is könyvet jelentetett meg nyelvművelődési témában, és lényegében minden nyelvész érezte, hogy a romániai viszonyok között a formálódó sajtóban, közbeszédben és a mozgalmi nyelvben olyan feladatok vannak, amelyeket szóvá tenni, segíteni, ajánlatokat tenni szükséges. Nincs a romániai magyar nyelvészek között olyan, aki ne foglalkozott volna nyelvműveléssel is. Ezt jól mutatja, hogy, ha jól emlékszem, a hetvenes évek végén megjelent a Kriterion Könyvkiadónál Anyanyelvünk művelése címmel egy olyan könyv, amelybe lényegében valamennyi erdélyi nyelvész cikket írt Gálffy Mózes és az én szerkesztésemben. Négy év után átkerültem a Kolozsvári Nyelvtudományi Intézetbe, ahol a nyelvföldrajzi kutatások intenzíven folytak. Kettéváltak a munkálatok részint a Márton Gyula, részint a Szabó T. Attila vezetésével. Márton Gyula véleménye szerint minden magyarlakta településen gyűjteni kell kis (800 címszavas) kérdőívvel. Az általános nagy atlasz sokkal kevesebb kutatóponttal, de 3400 címszóval készült. Ez egymásnak nem mond ellent, sőt kiegészíti egymást. Az egyik mélyfúrást végez, a másik összefüggéseket, a nyelvjárási határok megrajzolását segíti elő. Bihartól Moldváig, Máramarostól a szerb határszélig kb. 25 kilométernyire egy-egy falut jelöltünk ki, ami persze függött az egyes vidékek nemzetiségi megoszlásától is. A szilágyságit 8, a székelyföldit 56, a mezőségi nyelvjárást 48 kutatóközponton gyűjtöttük össze. Szabó T. Attila, aki maximalista volt, 2250 falura tervezte az atlaszt, de így 136 falu lett, ami lefedi a területet.
– Mennyire korlátozta a kommunista hatalom a nyelvészek tevékenységét?
– A nyelvtudományi intézetben 1955-ben, 1956-ban alakult egy nyelvjárás-kutatói csoport, amelynek vezetője Szabó T. Attila volt. Két főkutatót neveztek ki, Gazda Ferencet és Nagy Jenőt. Mire a kérdőív elkészült, politikai okokból Gazda Ferenc kikerült az intézetből, tulajdonképpen bezárták. Én besegítettem egy darabig. Aztán Szabó Attila kérte, hogy menjek át a nyelvkutató intézetből a nyelvtudományi intézetbe, mert hallás tekintetében kiváló dialektológiai lejegyző vagyok, míg a nagyatlasz két személyre kiosztva elkészült. Át is kerültem 1958 novemberében, de alig dolgoztam együtt Nagy Jenővel fél évig, ő is kikerült az intézetből, szintén politikai okokból. 1958-nál tartunk, amikor az ’56-os forradalom megtorlása épp divat volt. Volt neki egy nyelvtankönyve, amelynek óriási szójegyzékében, ha az ember felülről lefelé olvasta, egymás után következett Gorkij és a gorilla. Egy év vizsgálati fogság után kiengedték.
– Gondolom, a rezsim Önt is megfigyelte.
– A Nagy Jenő helyét nem töltötték be, így rám maradt mind a 3400 kérdés, ami egy-egy falut felölelő kutatóponton körülbelül 3-4 napi munkát jelentett. Emberfeletti munkát igényelt, mert figyelni kellett, meg kellett keresni a megfelelő embert, kérdéseket feltenni, fonetikusan lejegyezni mindent, ráadásul teljesen ismeretlen terepen. Közben Szabó T. Attilának is megszűnt az állása, s egyedül maradtam az atlasszal. Úgy alakult, hogy eljött hozzánk az intézetbe Bakos Ferenc magyarországi nyelvész – ő készítette az idegen szavak szótárát, és megírta a magyar nyelv román kölcsönszavainak történetét –, előgyakorlati összefoglalót adott, a mi anyagunkat jegyzetelte. Nem volt ez ellen semmi kifogásunk, bár Márton Gyulának igen, mert ő is hasonló jellegű könyvet írt a munkatársaival. Szerintem egy kicsit hangosan beszéltünk a nyelvészeti tanszéken, amire rögtön felfigyeltek az állambiztonsági szervek. Azután állandó megfigyelés alá kerültem: hová megyek, kinél alszom, mit csinálok, mikor lesz atlasz. Az intézet igazgatói nem akadályozták a munkámat, de többször feljelentettek, hogy terepezés során a papnál aludtam, amit a párttitkár egyszer mosolyogva közölt is velem. Végül megúsztam, mert nem velem volt bajuk, hanem azzal, hogy miként lehet összehozni egy olyan nyelvatlaszt, amelyben tulajdonképpen fel van tüntetve, hogy a magyarság hol, milyen vidéken, mennyire él tömbben. Ez azt is jelentette, hogy amikor már elkészítettem az egész atlaszt, és hozzá kellett volna kezdeni a térképek megrajzolásához, akkor már lekerült napirendről a magyar nyelvatlasz az intézetben. Nem bántottak engem, de az atlasz kiadásáról szó sem lehetett. Gondolkodtam, hogy ezt hogyan tudnám valamiképpen hasznosítani. Arra gondoltam, írok egy adattárat, amely tulajdonképpen felsorakoztatja a térképlapok adatait.
Végül jött a rendszerváltás, és az atlaszt a Budapesti Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadta. Eddig tíz kötet jelent meg, háromszáz térképlap minden kötetben, az utolsó várhatóan a következő két hónapban fog megjelenni, és ezzel ez a munka befejeződik.
– A nyelvjáráskutatás mellett miként maradt ideje a nyelvművelésre is?
– Egy erdélyi magyar nyelvésznek több mindennel kell foglalkoznia. Köztem és a többi nyelvész között az a különbség, hogy a többiek is közölnek egy-két nyelvművelő cikket itt-ott, de senki nem tart ki, megunják az emberek. Szilágyi N. Sándornak is rovata volt az Új Életben, egy évig csinálta, majd átadta nekem. Másoknak is volt nyelvművelő rovatuk, de általában tizenöt-húsz cikk után megunták, és inkább a szűkebb szakmájukkal foglalkoztak. Én eléggé csökönyös ember vagyok, és a nyelvjáráskutatással párhuzamosan kitartottam a nyelvművelés mellett is. A nagyközönség nem olvassa el a nyelvjárásokról szóló írásokat, az inkább a szakmának szól. Annak köszönhetően, hogy népszerűsítő és olykor bíráló cikkeket is írok, a nagyközönséggel sokkal jobb a kapcsolatom, mint a kollégáimnak. A cikkek válogatásából pedig időnként könyvek születnek, körülbelül hat nyelvművelő jellegű könyvem jelent meg, az utolsó ezelőtt két éve Mitől szép egy szó? címmel. Talán azért is szerettek engem a lapszerkesztők, mert nem voltam az a típusú nyelvművelő, aki lát egy hibát egy lapban, és azzal dörgedelmesen kioktatja a szerzőt, hogy márpedig ez így van. Nyelvművelő cikkeimet tulajdonképpen olvasmánynak szánom. Hiába mondja meg az ember, hogy ezt így kell írni, azt meg úgy, vagy ezt nem szabad használni... Szerintem az embereket egy dologra kell megtanítani: szeretni a nyelvet. Ha az ember szereti a nyelvet, ha a magáénak érzi, akkor a nyelvére vigyáz, akkor a nyelvére gondot fordít és a stílusa, a beszéde is sokkal jobb lesz.
– Egyik tanulmányában vitatkozik azokkal a nyelvészekkel, akik szerint a nyelv folyamatosan változik, ezért nem kell beavatkozni a nyelv demokratikus folyamataiba.
– Azzal persze egyetértek, hogy a nyelv változik. Ami ma hibának számít, lehet, hogy száz év múlva nem lesz az. Én csak azzal nem értek egyet, ha valahol nem figyelnek a nyelvhelyességre, nem művelik a nyelvet. Azt vallom: mindenki beszélhet úgy, ahogy akar, de ennek határt kell szabni. Elvileg nagyon szép, hogy a nyelvművelő leírhatja mindenről, ha nem jó, de nem ez a nyelvművelés útja. A nyelvművelés útja az anyanyelv ismeretének a gyarapítása, az anyanyelv szeretete. Az anyanyelv kötelezettségvállalás, az én nyelvem kifejezhet mindent, amit el akarok mondani. Vannak olyanok a nyelvészet berkeiben, akik teljesen feleslegesnek tartják a nyelvművelő, nyelvvédő munkát. Van egy másik irányzat, amelynek az a neve, hogy „határtalanul”. Szerintük nem igaz, hogy az anyaországiak beszélnek helyesen, hanem mindenki helyesen beszél, aki a magyar nyelvet használja. Azt viszont nem lehet megengedni, hogy egy szóra, fogalomra hatféle változat legyen. A második világháború óta a nyelvfejlődés nem egy irányba, az egységesülés felé, hanem az elkülönülés felé halad. Minden nyelvre hat a másik nyelv, el kell ismerni, hogy a magyar nyelvre a környezeti és az európai nyelvek hatottak. A magyar nyelv elég egyedi, de a körülötte levő indoeurópai nyelvek hatása teljesen megfigyelhető. Nem lehet elkerülni, hogy egy másik nyelvből ne vegyünk át szavakat, csak vigyázni kell, hogy mit, mikor, hogyan és miért.
– Hogyan vélekedik az erdélyi magyar sajtó nyelvhasználatáról?
– Sokaknak rossz véleménye van a sajtó nyelvéről, ami szerintem igazságtalan. Lehetne jobb, nem eléggé gondos, de nem igaz, hogy rossz a sajtó nyelve. Persze könnyű annak, aki folyóiratot szerkeszt, amelyből két szám jelenik meg egy évben, így könnyebb csiszolni a szöveget. Más viszont az, ha délután ötre le kell adnom az anyagot. De tudja, mi a baj? Valahol elsikkad az ellenőrzés. Nem tudom, most hogy működik, de régebben öt ember olvasott el egy szöveget, márpedig ebben az esetben nagy marhaság nem maradhat benne.
– Mit gondol a kortárs magyar irodalomról, a napjainkban használt nyelvről, illetve az elharapódzó vulgaritásról? Hol a határ, amelyen túl a vulgáris nyelvhasználat is hiteltelenné válik?
– Ez eléggé kérdéses a mai színházi, drámai irodalomban. Én mérlegelnék, és egyfajta középutat tartok jónak. Mert akik gyakorta használnak vulgáris szavakat, azok azt mondják: kérem, én ezzel jellemeztem azt a szereplőt, aki beszél. Minden fél mondata végén ott a bazd meg. Ebben természetesen van valami, az ember jellemét visszaadja a beszéde is, de azért arra vigyázni kell, hogy az olyan mértékkel történjék, amellyel csak épp érzékeltesse. Én jobban szeretek Mikszáthot olvasni, mint Spiró Györgyöt, de ez nem jelenti azt, hogy nem tartom őt nagy írónak.
– Ön szerint önmagában, szakmailag vagy a társadalom egésze szempontjából fontos a nyelv művelése?
– Erre nehéz válaszolni. A hibás nyelv a társadalom számára is hibás, nemzeti identitásvesztéshez vezet. Aki szépen és jól beszél magyarul, akinek szép az anyanyelve, aki műveli magát az irodalom és a sajtó révén, az megmarad a nemzetének. Belső identitás kell ahhoz, hogy tudjam, ki vagyok. Engem rettenetesen bosszant például, hogy ha becsengetek valakihez, akiről tudom, hogy magyar, úgy válaszol nekem: „cine?” Szóvá is szoktam tenni. Saját magunk alatt vágjuk a fát, ha nem beszéljük a nyelvünket, hiszen a nyelv akkor szép, ha beszélik.
Kiss-Előd Gergely. Krónika (Kolozsvár)
2011. február 7.
Esszék, politikai publicisztikák, filozofikus költemény
Hármas könyvbemutatót tartott Kolozsváron pénteken délután a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadó: Markó Béla két publicisztika kötetével – Kié itt a tér (válogatott közéleti cikkek, előadások 1991–2009) és Az erdélyi macska (esszék) – illetve Karácsonyi Zsolt: Ússz, Faust, ússz! című verseskötetével a Gaudeamus könyvesboltban ismerkedhettek meg az érdeklődők. Az est moderátora Kozma Mária, a kiadó főszerkesztője volt.
Markó közéleti írásait tartalmazó köteteit Tibori Szabó Zoltán újságíró méltatta, az ott elhangzott szöveget lapunk Vélemény oldalán olvashatják. A méltatás után, Kozma Mária kérdésére reflektálva, hogy vajon aki írni kezd, mindenki a saját történetét írja meg tulajdonképpen, a politikus-szerző elmondta: politikai publicisztikában, előadásban, tanulmányban nehezen írhatná az ember a saját életét, de végül mégiscsak erről van szó. – Mindvégig úgy gondoltam, hogy értelmiségi embernek kötelessége a közéletbe beleszólni, nem kötelessége viszont politikussá válni. De ha már azzá vált, akkor kötelessége reflektálni mindarra, ami vele történik. A cselekvés mellett nagy szükség van a reflexióra, különösen olyan dilemmás helyzetekben, amilyeneket végigéltünk az elmúlt húsz évben – mondta Markó Béla, hozzáfűzve, azokat az írásokat próbálta összeválogatni, amelyek a legtisztábban mutatják azt az állandó dilemmát, amelyben az erdélyi, romániai magyar politikusnak léteznie kell.
Az esemény másik meghívottja Karácsonyi Zsolt költő volt, az Ússz, Faust, ússz! című, filozofikus költemény szerzője, aki elmondta: versének története tulajdonképpen ott kezdődik, ahol Christopher Marlowe Doktor Faustus című tragédiája befejeződik. Költeményének hőse magányos ember, aki attól lesz magányos, hogy a lelke kerül veszélybe, ezért szükségszerű a vízbe való menekülése, talán így menekülhet meg a démonoktól.
A beszélgetés végén Kozma Mária felhívta a figyelmet a Pallas Akadémia új kiadványaira, majd dedikálással zárult az est.
KÖLLŐ KATALIN. Szabadság (Kolozsvár)
Hármas könyvbemutatót tartott Kolozsváron pénteken délután a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadó: Markó Béla két publicisztika kötetével – Kié itt a tér (válogatott közéleti cikkek, előadások 1991–2009) és Az erdélyi macska (esszék) – illetve Karácsonyi Zsolt: Ússz, Faust, ússz! című verseskötetével a Gaudeamus könyvesboltban ismerkedhettek meg az érdeklődők. Az est moderátora Kozma Mária, a kiadó főszerkesztője volt.
Markó közéleti írásait tartalmazó köteteit Tibori Szabó Zoltán újságíró méltatta, az ott elhangzott szöveget lapunk Vélemény oldalán olvashatják. A méltatás után, Kozma Mária kérdésére reflektálva, hogy vajon aki írni kezd, mindenki a saját történetét írja meg tulajdonképpen, a politikus-szerző elmondta: politikai publicisztikában, előadásban, tanulmányban nehezen írhatná az ember a saját életét, de végül mégiscsak erről van szó. – Mindvégig úgy gondoltam, hogy értelmiségi embernek kötelessége a közéletbe beleszólni, nem kötelessége viszont politikussá válni. De ha már azzá vált, akkor kötelessége reflektálni mindarra, ami vele történik. A cselekvés mellett nagy szükség van a reflexióra, különösen olyan dilemmás helyzetekben, amilyeneket végigéltünk az elmúlt húsz évben – mondta Markó Béla, hozzáfűzve, azokat az írásokat próbálta összeválogatni, amelyek a legtisztábban mutatják azt az állandó dilemmát, amelyben az erdélyi, romániai magyar politikusnak léteznie kell.
Az esemény másik meghívottja Karácsonyi Zsolt költő volt, az Ússz, Faust, ússz! című, filozofikus költemény szerzője, aki elmondta: versének története tulajdonképpen ott kezdődik, ahol Christopher Marlowe Doktor Faustus című tragédiája befejeződik. Költeményének hőse magányos ember, aki attól lesz magányos, hogy a lelke kerül veszélybe, ezért szükségszerű a vízbe való menekülése, talán így menekülhet meg a démonoktól.
A beszélgetés végén Kozma Mária felhívta a figyelmet a Pallas Akadémia új kiadványaira, majd dedikálással zárult az est.
KÖLLŐ KATALIN. Szabadság (Kolozsvár)
2011. február 7.
Miénk itt a tér
A politikus teljesítményét konkrét eredményekben mérik: törvényekbe foglalt, kihirdetett, hatályos, végrehajtható és hosszú távon, szabadon alkalmazott jogokban, emberséges és demokratikus kötelezettségekben, a politikus által kialkudott, kiügyeskedett vagy éppen kierőszakolt, népének javát szolgáló intézményekben, építményekben, megvalósításokban, s persze az általa képviselt közösség számára megszerzett, adott esetben visszaszerzett javakban, előnyökben. A politikus által létrehozott értékben tehát, amelynek mértékét – bármikor, így a visszacsatolásos ellenőrzések idején, de mérlegkészítéskor nemkülönben – egyedül a politikai vállaláshoz, a célkitűzéshez történő kíméletlen, pontos viszonyítás és kvantifikáció adhatja meg.
Fontosnak tartom ennek az egyébként régről ismert elvnek a hangsúlyozását, mert az elmúlt két évtized magyar politikájában, Erdélyben és Magyarországon is akadtak olyanok, akik ezt igyekeztek elfelejteni, figyelmen kívül hagyni. De azért is szeretnék emlékeztetni rá, mert a Markó Béla politikai publicisztikáját és előadásait magába foglaló legújabb kötete (Kié itt a tér. Válogatott közéleti cikkek, előadások, 1991-2009. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2010), továbbá a szerző 1999-ben megjelent könyve (Az erdélyi macska. Szépliteratúrai utazások, 1978–1994. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999) mostani újrakiadásának (Pallas–Akadémia, Csíkszereda, 2010) megértéséhez és elfogulatlan elemzéséhez ezt elengedhetetlennek tartom.
Megszoktuk, hogy a szerző időről időre kötetbe foglalva is átnyújtja nekünk írásait, interjúit és előadásait. Ilyen volt 2000-ben a Mentor Kiadónál napvilágot látott két kötete is (A feledékeny Európa. Beszédek, előadások, interjúk, 1990–1999. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000; Önállóságra ítélve. Beszédek, előadások, interjúk, 1999–2002. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002), hogy az előzmények sorozatát ugyancsak a Pallas–Akadémia két kiadványa (A magyar dilemma. Előadások, tanulmányok, beszédek, interjúk, 2002–2004. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004; A lábujjhegyre állt ország. Markó Bélával beszélget Ágoston Hugó. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006) zárja. Ezek a kiadványok általában az előző könyv megjelenése óta eltelt időszak termését ötvözték kötetté, és engedtek mélyebb, összefüggések és folyamatok tettenérésére is alkalmas bepillantást mindazokba a történésekbe, amelyek végül is az erdélyi magyarság sorsát, a mi sorsunkat és boldogulási esélyeinket határozták meg.
A legújabb kötet, a Kié itt a tér című – kivétel: válogatott írásokat és előadásokat tartalmaz az elmúlt két évtized teljes terméséből. A kötet első szövege egy előadás, amelyet Markó Béla Bécsben tartott 1991-ben, az utolsó pedig egy politikai publicisztika, amelyet a szerző 2009 decemberében a budapesti Élet és Irodalom című lapban közölt. Az első felmerülő kérdés éppen ebből a két évtizednyire nyúló időszakból adódik, és ekképpen hangzik:
milyen szempontok vezérelték a politikus szerzőt,
amikor sok kötetre kiterjedő munkásságából éppen ezeket az írásokat válogatta bele mostani könyvébe, és milyen eredményt remél ettől a válogatástól?
A válasz nem egyszerű. Megleléséhez az embernek figyelmesen el kell olvasnia a kötet valamennyi írását, bele kell merülnie a szinte mindig a múltbeli tapasztalatokból kiinduló politikai fejtegetésbe, érzékelnie kell a diskurzus fő irányait, fel kell frissítenie emlékezetében az egyes időszakok fogalmait és gondolatait, és végig kell kísérnie figyelmével ezek csiszolódását, egészen a folyamat eredményeképpen összefüggő érvrendszerbe történő beépülésükig. Miközben az előadásokat és a publicisztikákat olvassa, a politikai gondolat dinamikáját kell szemmel tartania tehát, anélkül azonban, hogy szem elől tévesztené azokat a támpilléreket – elveket és célkitűzéseket –, amelyek állandókként, cövekekként bukkannak fel újra meg újra a politikus két évtizedes munkásságában. Ilyenek például a szabadság, a szolidaritás, az együttműködés, az emberi és a kollektív jogok, az önrendelkezés, az autonómia és a politikai egység, amelyekről Markó Béla soha nem mondott le. Csupán a legcélravezetőbb eszközök között válogatott, csak a hozzájuk vezető utat fürkészte, mindössze az esélyeket mérlegelte. Dilemmákkal küszködött, mint minden igazi értelmiségi.
Újabb kérdés merül fel, persze: politikus-e Markó Béla, és ha igen, mikor vált azzá? Az egyik lehetséges választ már megfogalmazták, s eszerint az érdekképviseletünket tizennyolc esztendeje vezető Markó Béla a feladat súlya alatt nőtt igazi, vérbeli politikussá. Ez a mostani könyve azonban mást bizonyít, nevezetesen azt, hogy – lásd a kötet első beszédét – a szerző már 1991-ben is politikus volt. Vagy tovább mehetnénk, és kimondhatnánk: már jóval a rendszerváltás előtt is az volt. Ami, természetesen, nem állná meg a helyét. Hacsak össze nem kapcsoljuk mindezeket korábbi megállapításunkkal, és ki nem mondjuk, hogy Markó Béla értelmiségi volt és maradt mind a mai napig. Olyan értelmiségi, akinek a gondolkodása a kihívások hatására alakult ugyan, de aki az értelmiségi létről, értékrendszerről és elvárásokról soha nem mondott le, azokból fikarcnyit sem engedett.
Íróemberhez, költőhöz illő módon birkózott meg azzal a feladattal, amelyet a kelet-közép-európai sors osztott rá. Tudta, hogy miközben az egyetemes értékek skáláján az irodalom a születésről, az örömről, az életről, a szerelemről, a bánatról és a halálról szól, minálunk, a sajátos kisebbségi sors közepette, az irodalmi műnek az identitásról is szólnia kell, s mérlegelnie kell a megmaradás lehetőségeit és esélyeit. Araszolt tehát mindig előre, a kitűzött cél fele, s közben a költő eszközeivel élve, mormolta magában, kóstolgatta, ismételgette és majszolta a szavakat, amelyek közben csiszolódtak, célratörőkké váltak, mégpedig olyanképpen, hogy nem csupán a feladatukat teljesítsék, hanem ráadásul az elért eredmények közül egyet se adjanak fel.
A szerző folyton magyaráz: Bécsben, Párizsban, Washingtonban, Budapesten és Bukarestben, Kolozsváron és Szegeden, Marosvásárhelyen, Bálványoson és Tusnádfürdőn egyaránt. Zavarja a következetlenség, az árulás, a cserbenhagyás, a célkitűzésekről vagy az elvekről történő lemondás. Az elvtelenség különösképpen. Pragmatikusan prioritásokat szorgalmaz tehát, pöröl Bukaresttel és Budapesttel is. Megdöbbenti az a tény, hogy Budapest gyakran jóval intoleránsabb módon viszonyul az általa vezetett szervezethez, mint Bukarest, és nem egy esetben e szervezet gyengítésére játszik. Igazi értelmiségiként, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) politikai függetlenségéért harcol, és azért, hogy az RMDSZ cselekvési egységét megőrizze. A kilencvenes évek elején ugyanis a dél-tiroli németek vezetői, a legfőbb értékként az egység megőrzését kötötték Markó Béla és Takács Csaba lelkére, és saját harminc éves küzdelmükre utalva, türelemre, kitartó és céltudatos munkára biztatták őket.
Nem volt ez új gondolat erdélyi magyar ember számára. A kolozsvári református lelkész László Dezső 1937-ben írt Bomlás vagy egység? című esszéjében rámutatott: „Aki azt hiszi, hogy az ő magyarsága a magyarság, aki azt hiszi, hogy csak úgy lehet valaki magyar, ahogyan ő magyar, az annál inkább ellensége a belső lelki egységnek, minél inkább vádol másokat ennek az egységnek a megbontásával. Ez a megállapítás érvényes mindenkire, akár mágnás, akár proletár, akár protestáns, akár római katolikus az illető. (…) Mert azt ismét világosan kell látnunk, hogy azok a mozgalmak jelentik a kisebbségi magyarság belső egységének megbomlását, amelyek a kisebbségi magyarságot érzékenysége miatt külső célok szolgálatára akarják kihasználni.” (László Dezső: A kisebbség élet ajándékai. Minerva–Szabadság, Kolozsvár, 1997, 112–115. old.)
Napjainkban, amikor a 20. század első felére történő visszatekintés igen divatos, idézhetnénk továbbá Teleki Béla grófot, az Erdélyi Párt 1941–1944 közötti elnökét, aki az Észak-Erdély Magyarországhoz történő csatolását követően, folyamatosan és következetesen az erdélyi politikai különállás, és az anyaországi pártok Erdélyből való kizárása végett politizált. Teleki Béla 1941. június 17-én ismertette a magyar országgyűlésben a Kolozsváron három héttel korábban megalakult Erdélyi Párt programját. Beszédében egyebek mellett kijelentette: „Erdély köztudomásúlag nemzetiségi terület, és, mint tudjuk, a nemzetiségek politikailag egységesek szoktak lenni. Különös fontossága van tehát annak, hogy a nemzetiségekkel szemben politikailag egységes és ne megosztott magyarság álljon. Mi ezt az Erdélyi Párttal láttuk leginkább megvalósíthatónak. (...) Erdély felemelését és az erdélyi magyarság új honfoglalását és a történelmi jóvátételt csak akkor tudjuk megvalósítani, ha nem politikai pártharcokkal foglalkozunk, hanem építkezünk.” A Wesselényiek Zsibójának utolsó ura pontosan tudta, hogy a magyarországi politikusok, állami és katonai vezetők, tisztség- és tisztviselők nem ismerik az erdélyi helyzetet, sem a kényes nemzetiségi viszonyokat, és bámulatos tapintatlanságokra képesek, éppen ezért igyekezett az észak-erdélyi magyarságot megóvni hatásuktól. Nem rajta múlt, hogy e próbálkozása sikertelen maradt.
Hasonlóképpen kényszerül a hozzánk közelebb álló években Markó Béla is a magyar–magyar viszony visszásságai ellen egyre sűrűbben érvelni, magyar–magyar paktum megkötését szorgalmazza, valamint „a rendelkezésre álló eszközök összehangolt használatát”. Csakhogy nézeteit, miszerint Trianon sebeit nem gyűlölettel és türelmetlenséggel, hanem európai integrációval, együttműködéssel, az európai közös ház tervéhez igazított „vagyon- és térmegosztással” kell és lehet begyógyítani, a szerző véleményével és meglátásaival szembenállók nem veszik figyelembe. Észérveire irányukból érdemleges válasz nem érkezett, érthetővé válik tehát annak oka is, hogy Markó Béla érvrendszerének újbóli és újbóli kifejtésére kényszerül. Valódi debatteurként, olykor visszafogottan, máskor viszont teljes hévvel vitatkozik, és próbálja igazáról a legyőzésében, az ellehetetlenítésében érdekelteket is meggyőzni. Határozottan ismétli a tételt, miszerint a magyar–román viszonyban a közös „virtuális tér” megosztási modelljének „minden bizonnyal a »vagyonközösség« gondolatán kell alapulnia, de a külön – személyi és közigazgatási – autonómiákat is magába kell foglalnia”, mégpedig nem úgy, ahogyan azt a 20. században képzeltük, hanem „másképpen, rugalmasabban, nyitottabban”, ahogyan azt a 21. század megkívánja. Fájdalmas a sejtésem: érvelése, akárcsak a László Dezsőé és a Teleki Béláé hetven évvel ezelőtt, csaknem hiábavaló, annak súlyát kevesen képesek átérezni.
Markó Béla politikusi tevékenységének rövid mérlegeként is értelmezhető ez a mostani kötet. Elemzéseit, meglátásait, jóslatait – kisebbségi jogokról, demokratizálódásról, szervezetépítésről, decentralizációról, uniós betagolódásról, magyar–román és magyar–magyar viszonyról – az idő igazolta, helytállóknak találta.
Az erdélyi magyarság érdekszövetségét az elmúlt tizennyolc évben vezető politikus úgy köszön le, hogy a közösség kezdeti célkitűzései közül maradéktalanul csak kettőt nem sikerült elérnie: az önálló állami finanszírozású egyetem létrehozását és a különböző autonómiaformák törvénybe iktatását.
Tagadhatatlan azonban, hogy e két cél irányába is határozott lépéseket tett, és olyan eredményeket képes felmutatni, amelyekre a továbbiakban építeni lehet. A többi cél, így a szabad anyanyelvhasználat a közigazgatásban és a bíróságokon, a kétnyelvű feliratozás, az anyanyelven történő oktatás óvodától egyetemig, s doktorátustól az egyetem utáni képzésig, kiemelt támogatással egybekötve, a hatalmas föld-, erdő- és ingatlanvagyonok visszaszolgáltatása törvénybe lett iktatva, és ezeket a jogszabályokat ma már alkalmazzák. Nagy lépéseket sikerült közösségünknek tennie Markó Béla vezetése alatt az erdélyi infrastruktúra fejlesztése terén is, az erdélyi magyar közösségek intézményépítése pedig töretlenül haladt ezekben az években. Iskolák, templomok, közösségi házak ezreit újították fel, újakat építettek oda, ahova azokra szükség mutatkozott, és emlékművek egész sorát sikerült restaurálnunk.
Markó Béla szóval, gondolattal és tettekkel magyarázta el nekünk, hogy miénk itt a tér. Teljesítményét utódjainak nehéz lesz felülmúlniuk. Erről is meggyőzött ez a legújabb kötete, mint ahogyan arról nemkülönben, hogy az értelmiségi önreflexió alapján szilárdan álló, megfontolt politikai habitusát, képességeit és tapasztalatát erdélyi magyar közösségünk a jövőben sem nélkülözheti. Eddigi teljesítményéért messzemenő elismerésünk illeti a szerzőt, gondolatainak és tapasztalatainak leírásáért, elmagyarázásáért és közzétételéért a közösség tiszteletteljes köszönetét mindenképpen megérdemli. Kötetét pedig mindenkinek el kell olvasnia, akit az erdélyi magyar politika elmúlt több mint húsz esztendeje és az erdélyi magyar jövő érdekel, ezért is ajánlom jó szívvel.
Elhangzott február 4- én, pénteken, a kolozsvári Gaudeamusban tartott könyvbemutatón.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN. Szabadság (Kolozsvár)
A politikus teljesítményét konkrét eredményekben mérik: törvényekbe foglalt, kihirdetett, hatályos, végrehajtható és hosszú távon, szabadon alkalmazott jogokban, emberséges és demokratikus kötelezettségekben, a politikus által kialkudott, kiügyeskedett vagy éppen kierőszakolt, népének javát szolgáló intézményekben, építményekben, megvalósításokban, s persze az általa képviselt közösség számára megszerzett, adott esetben visszaszerzett javakban, előnyökben. A politikus által létrehozott értékben tehát, amelynek mértékét – bármikor, így a visszacsatolásos ellenőrzések idején, de mérlegkészítéskor nemkülönben – egyedül a politikai vállaláshoz, a célkitűzéshez történő kíméletlen, pontos viszonyítás és kvantifikáció adhatja meg.
Fontosnak tartom ennek az egyébként régről ismert elvnek a hangsúlyozását, mert az elmúlt két évtized magyar politikájában, Erdélyben és Magyarországon is akadtak olyanok, akik ezt igyekeztek elfelejteni, figyelmen kívül hagyni. De azért is szeretnék emlékeztetni rá, mert a Markó Béla politikai publicisztikáját és előadásait magába foglaló legújabb kötete (Kié itt a tér. Válogatott közéleti cikkek, előadások, 1991-2009. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2010), továbbá a szerző 1999-ben megjelent könyve (Az erdélyi macska. Szépliteratúrai utazások, 1978–1994. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999) mostani újrakiadásának (Pallas–Akadémia, Csíkszereda, 2010) megértéséhez és elfogulatlan elemzéséhez ezt elengedhetetlennek tartom.
Megszoktuk, hogy a szerző időről időre kötetbe foglalva is átnyújtja nekünk írásait, interjúit és előadásait. Ilyen volt 2000-ben a Mentor Kiadónál napvilágot látott két kötete is (A feledékeny Európa. Beszédek, előadások, interjúk, 1990–1999. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000; Önállóságra ítélve. Beszédek, előadások, interjúk, 1999–2002. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002), hogy az előzmények sorozatát ugyancsak a Pallas–Akadémia két kiadványa (A magyar dilemma. Előadások, tanulmányok, beszédek, interjúk, 2002–2004. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004; A lábujjhegyre állt ország. Markó Bélával beszélget Ágoston Hugó. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006) zárja. Ezek a kiadványok általában az előző könyv megjelenése óta eltelt időszak termését ötvözték kötetté, és engedtek mélyebb, összefüggések és folyamatok tettenérésére is alkalmas bepillantást mindazokba a történésekbe, amelyek végül is az erdélyi magyarság sorsát, a mi sorsunkat és boldogulási esélyeinket határozták meg.
A legújabb kötet, a Kié itt a tér című – kivétel: válogatott írásokat és előadásokat tartalmaz az elmúlt két évtized teljes terméséből. A kötet első szövege egy előadás, amelyet Markó Béla Bécsben tartott 1991-ben, az utolsó pedig egy politikai publicisztika, amelyet a szerző 2009 decemberében a budapesti Élet és Irodalom című lapban közölt. Az első felmerülő kérdés éppen ebből a két évtizednyire nyúló időszakból adódik, és ekképpen hangzik:
milyen szempontok vezérelték a politikus szerzőt,
amikor sok kötetre kiterjedő munkásságából éppen ezeket az írásokat válogatta bele mostani könyvébe, és milyen eredményt remél ettől a válogatástól?
A válasz nem egyszerű. Megleléséhez az embernek figyelmesen el kell olvasnia a kötet valamennyi írását, bele kell merülnie a szinte mindig a múltbeli tapasztalatokból kiinduló politikai fejtegetésbe, érzékelnie kell a diskurzus fő irányait, fel kell frissítenie emlékezetében az egyes időszakok fogalmait és gondolatait, és végig kell kísérnie figyelmével ezek csiszolódását, egészen a folyamat eredményeképpen összefüggő érvrendszerbe történő beépülésükig. Miközben az előadásokat és a publicisztikákat olvassa, a politikai gondolat dinamikáját kell szemmel tartania tehát, anélkül azonban, hogy szem elől tévesztené azokat a támpilléreket – elveket és célkitűzéseket –, amelyek állandókként, cövekekként bukkannak fel újra meg újra a politikus két évtizedes munkásságában. Ilyenek például a szabadság, a szolidaritás, az együttműködés, az emberi és a kollektív jogok, az önrendelkezés, az autonómia és a politikai egység, amelyekről Markó Béla soha nem mondott le. Csupán a legcélravezetőbb eszközök között válogatott, csak a hozzájuk vezető utat fürkészte, mindössze az esélyeket mérlegelte. Dilemmákkal küszködött, mint minden igazi értelmiségi.
Újabb kérdés merül fel, persze: politikus-e Markó Béla, és ha igen, mikor vált azzá? Az egyik lehetséges választ már megfogalmazták, s eszerint az érdekképviseletünket tizennyolc esztendeje vezető Markó Béla a feladat súlya alatt nőtt igazi, vérbeli politikussá. Ez a mostani könyve azonban mást bizonyít, nevezetesen azt, hogy – lásd a kötet első beszédét – a szerző már 1991-ben is politikus volt. Vagy tovább mehetnénk, és kimondhatnánk: már jóval a rendszerváltás előtt is az volt. Ami, természetesen, nem állná meg a helyét. Hacsak össze nem kapcsoljuk mindezeket korábbi megállapításunkkal, és ki nem mondjuk, hogy Markó Béla értelmiségi volt és maradt mind a mai napig. Olyan értelmiségi, akinek a gondolkodása a kihívások hatására alakult ugyan, de aki az értelmiségi létről, értékrendszerről és elvárásokról soha nem mondott le, azokból fikarcnyit sem engedett.
Íróemberhez, költőhöz illő módon birkózott meg azzal a feladattal, amelyet a kelet-közép-európai sors osztott rá. Tudta, hogy miközben az egyetemes értékek skáláján az irodalom a születésről, az örömről, az életről, a szerelemről, a bánatról és a halálról szól, minálunk, a sajátos kisebbségi sors közepette, az irodalmi műnek az identitásról is szólnia kell, s mérlegelnie kell a megmaradás lehetőségeit és esélyeit. Araszolt tehát mindig előre, a kitűzött cél fele, s közben a költő eszközeivel élve, mormolta magában, kóstolgatta, ismételgette és majszolta a szavakat, amelyek közben csiszolódtak, célratörőkké váltak, mégpedig olyanképpen, hogy nem csupán a feladatukat teljesítsék, hanem ráadásul az elért eredmények közül egyet se adjanak fel.
A szerző folyton magyaráz: Bécsben, Párizsban, Washingtonban, Budapesten és Bukarestben, Kolozsváron és Szegeden, Marosvásárhelyen, Bálványoson és Tusnádfürdőn egyaránt. Zavarja a következetlenség, az árulás, a cserbenhagyás, a célkitűzésekről vagy az elvekről történő lemondás. Az elvtelenség különösképpen. Pragmatikusan prioritásokat szorgalmaz tehát, pöröl Bukaresttel és Budapesttel is. Megdöbbenti az a tény, hogy Budapest gyakran jóval intoleránsabb módon viszonyul az általa vezetett szervezethez, mint Bukarest, és nem egy esetben e szervezet gyengítésére játszik. Igazi értelmiségiként, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) politikai függetlenségéért harcol, és azért, hogy az RMDSZ cselekvési egységét megőrizze. A kilencvenes évek elején ugyanis a dél-tiroli németek vezetői, a legfőbb értékként az egység megőrzését kötötték Markó Béla és Takács Csaba lelkére, és saját harminc éves küzdelmükre utalva, türelemre, kitartó és céltudatos munkára biztatták őket.
Nem volt ez új gondolat erdélyi magyar ember számára. A kolozsvári református lelkész László Dezső 1937-ben írt Bomlás vagy egység? című esszéjében rámutatott: „Aki azt hiszi, hogy az ő magyarsága a magyarság, aki azt hiszi, hogy csak úgy lehet valaki magyar, ahogyan ő magyar, az annál inkább ellensége a belső lelki egységnek, minél inkább vádol másokat ennek az egységnek a megbontásával. Ez a megállapítás érvényes mindenkire, akár mágnás, akár proletár, akár protestáns, akár római katolikus az illető. (…) Mert azt ismét világosan kell látnunk, hogy azok a mozgalmak jelentik a kisebbségi magyarság belső egységének megbomlását, amelyek a kisebbségi magyarságot érzékenysége miatt külső célok szolgálatára akarják kihasználni.” (László Dezső: A kisebbség élet ajándékai. Minerva–Szabadság, Kolozsvár, 1997, 112–115. old.)
Napjainkban, amikor a 20. század első felére történő visszatekintés igen divatos, idézhetnénk továbbá Teleki Béla grófot, az Erdélyi Párt 1941–1944 közötti elnökét, aki az Észak-Erdély Magyarországhoz történő csatolását követően, folyamatosan és következetesen az erdélyi politikai különállás, és az anyaországi pártok Erdélyből való kizárása végett politizált. Teleki Béla 1941. június 17-én ismertette a magyar országgyűlésben a Kolozsváron három héttel korábban megalakult Erdélyi Párt programját. Beszédében egyebek mellett kijelentette: „Erdély köztudomásúlag nemzetiségi terület, és, mint tudjuk, a nemzetiségek politikailag egységesek szoktak lenni. Különös fontossága van tehát annak, hogy a nemzetiségekkel szemben politikailag egységes és ne megosztott magyarság álljon. Mi ezt az Erdélyi Párttal láttuk leginkább megvalósíthatónak. (...) Erdély felemelését és az erdélyi magyarság új honfoglalását és a történelmi jóvátételt csak akkor tudjuk megvalósítani, ha nem politikai pártharcokkal foglalkozunk, hanem építkezünk.” A Wesselényiek Zsibójának utolsó ura pontosan tudta, hogy a magyarországi politikusok, állami és katonai vezetők, tisztség- és tisztviselők nem ismerik az erdélyi helyzetet, sem a kényes nemzetiségi viszonyokat, és bámulatos tapintatlanságokra képesek, éppen ezért igyekezett az észak-erdélyi magyarságot megóvni hatásuktól. Nem rajta múlt, hogy e próbálkozása sikertelen maradt.
Hasonlóképpen kényszerül a hozzánk közelebb álló években Markó Béla is a magyar–magyar viszony visszásságai ellen egyre sűrűbben érvelni, magyar–magyar paktum megkötését szorgalmazza, valamint „a rendelkezésre álló eszközök összehangolt használatát”. Csakhogy nézeteit, miszerint Trianon sebeit nem gyűlölettel és türelmetlenséggel, hanem európai integrációval, együttműködéssel, az európai közös ház tervéhez igazított „vagyon- és térmegosztással” kell és lehet begyógyítani, a szerző véleményével és meglátásaival szembenállók nem veszik figyelembe. Észérveire irányukból érdemleges válasz nem érkezett, érthetővé válik tehát annak oka is, hogy Markó Béla érvrendszerének újbóli és újbóli kifejtésére kényszerül. Valódi debatteurként, olykor visszafogottan, máskor viszont teljes hévvel vitatkozik, és próbálja igazáról a legyőzésében, az ellehetetlenítésében érdekelteket is meggyőzni. Határozottan ismétli a tételt, miszerint a magyar–román viszonyban a közös „virtuális tér” megosztási modelljének „minden bizonnyal a »vagyonközösség« gondolatán kell alapulnia, de a külön – személyi és közigazgatási – autonómiákat is magába kell foglalnia”, mégpedig nem úgy, ahogyan azt a 20. században képzeltük, hanem „másképpen, rugalmasabban, nyitottabban”, ahogyan azt a 21. század megkívánja. Fájdalmas a sejtésem: érvelése, akárcsak a László Dezsőé és a Teleki Béláé hetven évvel ezelőtt, csaknem hiábavaló, annak súlyát kevesen képesek átérezni.
Markó Béla politikusi tevékenységének rövid mérlegeként is értelmezhető ez a mostani kötet. Elemzéseit, meglátásait, jóslatait – kisebbségi jogokról, demokratizálódásról, szervezetépítésről, decentralizációról, uniós betagolódásról, magyar–román és magyar–magyar viszonyról – az idő igazolta, helytállóknak találta.
Az erdélyi magyarság érdekszövetségét az elmúlt tizennyolc évben vezető politikus úgy köszön le, hogy a közösség kezdeti célkitűzései közül maradéktalanul csak kettőt nem sikerült elérnie: az önálló állami finanszírozású egyetem létrehozását és a különböző autonómiaformák törvénybe iktatását.
Tagadhatatlan azonban, hogy e két cél irányába is határozott lépéseket tett, és olyan eredményeket képes felmutatni, amelyekre a továbbiakban építeni lehet. A többi cél, így a szabad anyanyelvhasználat a közigazgatásban és a bíróságokon, a kétnyelvű feliratozás, az anyanyelven történő oktatás óvodától egyetemig, s doktorátustól az egyetem utáni képzésig, kiemelt támogatással egybekötve, a hatalmas föld-, erdő- és ingatlanvagyonok visszaszolgáltatása törvénybe lett iktatva, és ezeket a jogszabályokat ma már alkalmazzák. Nagy lépéseket sikerült közösségünknek tennie Markó Béla vezetése alatt az erdélyi infrastruktúra fejlesztése terén is, az erdélyi magyar közösségek intézményépítése pedig töretlenül haladt ezekben az években. Iskolák, templomok, közösségi házak ezreit újították fel, újakat építettek oda, ahova azokra szükség mutatkozott, és emlékművek egész sorát sikerült restaurálnunk.
Markó Béla szóval, gondolattal és tettekkel magyarázta el nekünk, hogy miénk itt a tér. Teljesítményét utódjainak nehéz lesz felülmúlniuk. Erről is meggyőzött ez a legújabb kötete, mint ahogyan arról nemkülönben, hogy az értelmiségi önreflexió alapján szilárdan álló, megfontolt politikai habitusát, képességeit és tapasztalatát erdélyi magyar közösségünk a jövőben sem nélkülözheti. Eddigi teljesítményéért messzemenő elismerésünk illeti a szerzőt, gondolatainak és tapasztalatainak leírásáért, elmagyarázásáért és közzétételéért a közösség tiszteletteljes köszönetét mindenképpen megérdemli. Kötetét pedig mindenkinek el kell olvasnia, akit az erdélyi magyar politika elmúlt több mint húsz esztendeje és az erdélyi magyar jövő érdekel, ezért is ajánlom jó szívvel.
Elhangzott február 4- én, pénteken, a kolozsvári Gaudeamusban tartott könyvbemutatón.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN. Szabadság (Kolozsvár)
2011. február 28.
Nyitottnak ígért RMDSZ kezd új fejezetet a 10. kongresszus után
Csapatban kíván dolgozni Kelemen Hunor, a szövetség új elnöke
A forgatókönyv szerint lezajlott tizedik RMDSZ-kongresszust a változás, változtatás (felszólalók által hangoztatott) igénye jellemezte, „mérföldkőnek” pedig mindenekelőtt az új szövetségi elnök megválasztása nevezhető. A kongresszuson részt vett, meghívott politikusok értékelték a szövetség eddigi munkáját, külön kiemelték Markó Béla tizennyolc éves tevékenységét, de a köszöntők egyben üzeneteket és elvárásokat is tartalmaztak a folytatást illetően. Kelemen Hunor a megválasztását követően elmondott beszédében rámutatott: hétfőtől nem egyszerűen folytatniuk kell a munkát, hanem újabb fejezet kezdődik a szövetség életében: a múlt elemzésének, a szükséges javításoknak és a felkészülésnek az időszaka. Az új elnök nyitott és erős szervezetet ígért, korrekt kapcsolatok és egyenlő felek közötti partnerség kiépítésével. A kongresszuson módosították az alapszabályt és programot is.
Kiss Olivér, Papp Annamária, Tibori Szabó Zoltán, Újvári Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)
Csapatban kíván dolgozni Kelemen Hunor, a szövetség új elnöke
A forgatókönyv szerint lezajlott tizedik RMDSZ-kongresszust a változás, változtatás (felszólalók által hangoztatott) igénye jellemezte, „mérföldkőnek” pedig mindenekelőtt az új szövetségi elnök megválasztása nevezhető. A kongresszuson részt vett, meghívott politikusok értékelték a szövetség eddigi munkáját, külön kiemelték Markó Béla tizennyolc éves tevékenységét, de a köszöntők egyben üzeneteket és elvárásokat is tartalmaztak a folytatást illetően. Kelemen Hunor a megválasztását követően elmondott beszédében rámutatott: hétfőtől nem egyszerűen folytatniuk kell a munkát, hanem újabb fejezet kezdődik a szövetség életében: a múlt elemzésének, a szükséges javításoknak és a felkészülésnek az időszaka. Az új elnök nyitott és erős szervezetet ígért, korrekt kapcsolatok és egyenlő felek közötti partnerség kiépítésével. A kongresszuson módosították az alapszabályt és programot is.
Kiss Olivér, Papp Annamária, Tibori Szabó Zoltán, Újvári Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)
2011. március 2.
Szervátiusz Jenő könyvbemutató
A Csíkszeredai Kiadóhivatal gondozásában megjelent Életem, emlékeim című, Szervátiusz Jenő kötet bemutatására kerül sor március 3-án, csütörtökön délután 5 órakor a Minerva-székház (Szabadság Szerkesztősége) Jókai/Napoca utca 16. szám alatti alagsori galériájában (az udvari lépcsőházból lehet megközelíteni).
A gazdagon illusztrált kiadvány az erdélyi és egyben az európai művészet élvonalbeli alkotójának hangszalagra vett visszaemlékezéseit tartalmazza, amelyet a szobrász unokája, Szervátiusz Anikó egészít ki a művész élete utolsó korszakának, budapesti éveinek (1977–1983) bemutatásával.
A hangszalagra vett visszaemlékezéseket válogatta, gondozta, magyarázó jegyzékkel ellátta és a bevezetőt írta Murádin Jenő. Az est házigazdája Köllő Katalin. A kötetet Tibori Szabó Zoltán méltatja. Szeretettel várunk minden érdeklődőt.
A rendezvény létrejöttét a szatmári BH Chemical Impex kft. támogatta.
Szabadság (Kolozsvár)
A Csíkszeredai Kiadóhivatal gondozásában megjelent Életem, emlékeim című, Szervátiusz Jenő kötet bemutatására kerül sor március 3-án, csütörtökön délután 5 órakor a Minerva-székház (Szabadság Szerkesztősége) Jókai/Napoca utca 16. szám alatti alagsori galériájában (az udvari lépcsőházból lehet megközelíteni).
A gazdagon illusztrált kiadvány az erdélyi és egyben az európai művészet élvonalbeli alkotójának hangszalagra vett visszaemlékezéseit tartalmazza, amelyet a szobrász unokája, Szervátiusz Anikó egészít ki a művész élete utolsó korszakának, budapesti éveinek (1977–1983) bemutatásával.
A hangszalagra vett visszaemlékezéseket válogatta, gondozta, magyarázó jegyzékkel ellátta és a bevezetőt írta Murádin Jenő. Az est házigazdája Köllő Katalin. A kötetet Tibori Szabó Zoltán méltatja. Szeretettel várunk minden érdeklődőt.
A rendezvény létrejöttét a szatmári BH Chemical Impex kft. támogatta.
Szabadság (Kolozsvár)
2011. március 26.
Jubileumi emlékezés egy erdélyi közügyi élharcosra
Száz éve született Mikó Imre, a jogász-politikus-irodalmár
Mikó Imre száz esztendővel ezelőtt neves erdélyi családba született az erdővidéki Bölönben, de javarészt Kolozsváron élt és dolgozott, a közügyeket mindig elsődlegesen szem előtt tartotta jogászként, politikusként, irodalmárként, tanárként. Rá, gazdag és a mai körülmények között is tanulságos, az erdélyi magyarság számára példaértékű életpályájára és életművére emlékeztek tegnap az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jog-, Közgazdaság és Társadalomtudományi Szakosztálya, valamint az Erdélyi Unitárius Egyház szervezésében. Az EME székhelyén délelőtt lezajlott, hat előadásnak helyet adó emlékkonferencián megjelent az ünnepi rendezvényt kezdeményező és annak lebonyolítását elősegítő család, valamint a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus képviselője. Délután az unitárius egyház Dávid Ferenc imatermében Mikó Imre A szülőföld szerelmese (Orbán Balázs életregénye) című kötetét mutatták be az érdeklődőknek.
Az emlékkonferencia első előadója Egyed Ákos akadémikus történész volt, aki a bölöni Mikók és a régi székely törvények kapcsolatáról értekezett. Mikó Imre, annak ellenére, hogy Bánffyhunyadon született és Kolozsváron élt, mindig ápolta származását, regényes életrajzot írt az utazó Bölöni Farkas Sándorról, Orbán Balázs pedig számára egyféle „iskolakalauz” volt. Az erdővidéki tájak, színek, zamatok éppúgy beleépültek tudatába, mint azok az ősi székely törvények, amelyek sajátos szabadságjogokat biztosítottak az Erdély keleti felében élőknek, és amelyeknek köszönhetően a Mikó család fokozatosan felemelkedhetett a társadalmi ranglétrán. A székely örökösségi rend a székely autonómia alapjának tekinthető – mondta az előadó.
Csapody Miklós irodalomtörténész a politikus Mikó Imréről beszélt, aki, véleménye szerint, nem volt politikus, csupán hivatásszerűen politizáló közéleti személy. Jó nyelvtudással megáldott képviselőként a román parlamentben megállta helyét, unitárius neveltsége következtében sosem a konfrontációra, a másokra irányuló diktátumra, hanem a megegyezésre, az alkotmányosság betartására törekedett. Bukarestben jó szakpolitikusként ismerték el, Budapesten pedig 1941–44 között azt Erdélyi Párt (EP) főtitkáraként sosem kormánypárti, hanem félellenzéki szerepet vállalt, aki nem szavazta meg a zsidótörvényt.
Az Erdélyi Párt Erdély-politikájával kapcsolatban Tibori Szabó Zoltán újságíró az EP balszárnyát alkotó gróf Teleki Bélára és Vita Sándorra hivatkozva emlékeztetett az 1940–44 közötti észak-erdélyi magyar közigazgatás hibáira: a diadalmas katonai bevonulásra és a katonai adminisztráció bevezetésére, az anyaországi „ejtőernyős” köztisztségviselők kinevezésére, akik gyarmatként viszonyultak Erdélyhez. Mindezek nem szolgálták az itteni sajátos nemzetiségi ellentétek elsimítását. Az EP kisebbségiből többségivé vált tagjainak a többséghez tartozó kisebbségiekként kellett volna megnyilvánulniuk. Az EP-n belüli pluralizmus fontos példa maradt az 1990 utáni erdélyi magyar politika számára.
Az ügyvéd Mikó Imréről Varga Attila jogász, parlamenti képviselő tartott előadást, idézve a nagy elődöt: „Az igazi jogásznak mindenbe bele kell élnie magát. Népszolgálatra vállalkozom”. Az emberi jogokért küzdeni csak legális eszközökkel, a többségiekkel való versenyképesség ápolásával, a paragrafusok rengetegében való tájékozódási képességgel lehet, miközben különbséget tudunk tenni az egyéni és a közösségi jogok között. Az emlékkonferencián Gaal György irodalomtörténész Mikó Imre irodalmi munkásságáról, Cseke Péter egyetemi tanár pedig kisebbségi társadalomkutatási tevékenységéről számolt be.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)
Száz éve született Mikó Imre, a jogász-politikus-irodalmár
Mikó Imre száz esztendővel ezelőtt neves erdélyi családba született az erdővidéki Bölönben, de javarészt Kolozsváron élt és dolgozott, a közügyeket mindig elsődlegesen szem előtt tartotta jogászként, politikusként, irodalmárként, tanárként. Rá, gazdag és a mai körülmények között is tanulságos, az erdélyi magyarság számára példaértékű életpályájára és életművére emlékeztek tegnap az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jog-, Közgazdaság és Társadalomtudományi Szakosztálya, valamint az Erdélyi Unitárius Egyház szervezésében. Az EME székhelyén délelőtt lezajlott, hat előadásnak helyet adó emlékkonferencián megjelent az ünnepi rendezvényt kezdeményező és annak lebonyolítását elősegítő család, valamint a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus képviselője. Délután az unitárius egyház Dávid Ferenc imatermében Mikó Imre A szülőföld szerelmese (Orbán Balázs életregénye) című kötetét mutatták be az érdeklődőknek.
Az emlékkonferencia első előadója Egyed Ákos akadémikus történész volt, aki a bölöni Mikók és a régi székely törvények kapcsolatáról értekezett. Mikó Imre, annak ellenére, hogy Bánffyhunyadon született és Kolozsváron élt, mindig ápolta származását, regényes életrajzot írt az utazó Bölöni Farkas Sándorról, Orbán Balázs pedig számára egyféle „iskolakalauz” volt. Az erdővidéki tájak, színek, zamatok éppúgy beleépültek tudatába, mint azok az ősi székely törvények, amelyek sajátos szabadságjogokat biztosítottak az Erdély keleti felében élőknek, és amelyeknek köszönhetően a Mikó család fokozatosan felemelkedhetett a társadalmi ranglétrán. A székely örökösségi rend a székely autonómia alapjának tekinthető – mondta az előadó.
Csapody Miklós irodalomtörténész a politikus Mikó Imréről beszélt, aki, véleménye szerint, nem volt politikus, csupán hivatásszerűen politizáló közéleti személy. Jó nyelvtudással megáldott képviselőként a román parlamentben megállta helyét, unitárius neveltsége következtében sosem a konfrontációra, a másokra irányuló diktátumra, hanem a megegyezésre, az alkotmányosság betartására törekedett. Bukarestben jó szakpolitikusként ismerték el, Budapesten pedig 1941–44 között azt Erdélyi Párt (EP) főtitkáraként sosem kormánypárti, hanem félellenzéki szerepet vállalt, aki nem szavazta meg a zsidótörvényt.
Az Erdélyi Párt Erdély-politikájával kapcsolatban Tibori Szabó Zoltán újságíró az EP balszárnyát alkotó gróf Teleki Bélára és Vita Sándorra hivatkozva emlékeztetett az 1940–44 közötti észak-erdélyi magyar közigazgatás hibáira: a diadalmas katonai bevonulásra és a katonai adminisztráció bevezetésére, az anyaországi „ejtőernyős” köztisztségviselők kinevezésére, akik gyarmatként viszonyultak Erdélyhez. Mindezek nem szolgálták az itteni sajátos nemzetiségi ellentétek elsimítását. Az EP kisebbségiből többségivé vált tagjainak a többséghez tartozó kisebbségiekként kellett volna megnyilvánulniuk. Az EP-n belüli pluralizmus fontos példa maradt az 1990 utáni erdélyi magyar politika számára.
Az ügyvéd Mikó Imréről Varga Attila jogász, parlamenti képviselő tartott előadást, idézve a nagy elődöt: „Az igazi jogásznak mindenbe bele kell élnie magát. Népszolgálatra vállalkozom”. Az emberi jogokért küzdeni csak legális eszközökkel, a többségiekkel való versenyképesség ápolásával, a paragrafusok rengetegében való tájékozódási képességgel lehet, miközben különbséget tudunk tenni az egyéni és a közösségi jogok között. Az emlékkonferencián Gaal György irodalomtörténész Mikó Imre irodalmi munkásságáról, Cseke Péter egyetemi tanár pedig kisebbségi társadalomkutatási tevékenységéről számolt be.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)
2011. május 26.
Búcsú Gyimesi Évától
Amikor a tragédia okozta döbbenet elmúlik, és tompul a bűntudat, hogy milyen keveset tettünk érte, hogy mennyire nem háláltuk meg a munkáját, a tudását, a tanítását, a féltését, az emberségét, akkor majd lexikonokba zárják, életét és munkáit hosszú tanulmányokban, kötetekben fogják méltatni, elemezni. Szeretni fogják, és „szentté” avatják. Kanonizálják a kanonizátort: Cs. Gyimesi Évát.
Félő azonban, hogy egyáltalán nem értik majd meg, sőt, félreértik, aztán pedig szem elől tévesztik, amit sokunk tanára számunkra, erdélyi magyarok számára jelentett. Mert bár alapművei – a Teremtett világ, a Gyöngy és homok, a Honvágy a hazában, a Kritikai mozaik, a Szem a láncban meg a többi – a könyvtárpolcon sorakoznak, az előadások varázsa elszáll, a le nem írt szavak elvesznek, kihullnak az emlékezetekből, és nem lesz kapaszkodó, mert érték-szószedetét, a „végső értékek” szócikkekbe sűrített tárát már nem fejezte be, nem tette le iránytűként az asztalunkra.
Ki emlékszik majd arra, hogy csodálta a házát magával hordozó csigát, bolygótársnak titulálva tisztelte a gyönge fűszálat, őszintén és mélyen hívő ember volt, s kozmikus víziót épített magában a világról, a párhuzamosan létező univerzumokról? Hogy elbűvölte őt az információ tudománya, a fizika, a matematika? Hogy gyönyörűen rajzolt, csodálatosan varrt, és hogy a természet megszámolhatatlan sok más talentummal is megáldotta. Kinek lesz ez fontos ebben az egyre agresszívebb és napról napra türelmetlenebb világban, amelyben a hiábavalóságoknak jóval nagyobb az értéke minden másnál, amiben ő igazán hitt? Ki emlékszik majd arra, hogy a nagy sunyítás idején a fájdalmasan kevesek egyike volt, aki a bőrét a vásárra vitte, s ott is állandóan a kezében szorongatta az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát.
Megkerülhetetlenül nagyot az irodalomtudományban alkotott, de érték-, arány- és mértékrendjének alappillérei mindörökre a szabadság, az emberi méltóság és a szolidaritás maradtak. A múlttal történő őszinte szembenézést követelte, elítélte az erőszakot, demokratikus országot és érdekvédelmet álmodott, gyógyítani akarta a világ mindenféle fájdalmát. Meglátta az embert a hajléktalanban, a lecsúszott szegényben, csodálattal nézett a vízszerelőre, az órásmesterre, a sarki zöldségárusra. Eközben szünet nélkül és egyre nyugtalanabbul vágyott a megértésre, a szeretetre, az elismerésre. Csakhogy ezek elillantak előle, még azon ritka pillanatokban is, amikor véletlenül karnyújtásnyira kerültek.
Tudta, hogy szókimondásai okán egyesek neheztelnek rá, s gyűlölik olykor, hogy az emberek nem tűrik el az igaz bírálatot. Úristen, milyen sokszor megalázták, megrágalmazták, megfenyegették, kiátkozták innen-onnan! Még azok is, akiknek a felebaráti szeretet hirdetése lett volna a legfőbb dolguk… Felháborodással, félelemmel, szorongással, majd rezignálással reagált a támadásokra, de továbbra sem engedett az elveiből. Pedig rendre becsapódtak előtte az ajtók, kellemetlenné vált az igazával, elviselhetetlenné az őszinteségével, a racionalitásával, a rátartiságával együtt. Kicsinyes és szégyenteljes bosszút forraltak ellene: mert igaza volt, mert nő volt, mert nonkonformista volt.
– Egyetlen férfi volt közöttünk: Gyimesi Éva! – mondta évekkel ezelőtt találóan egyik irodalmár pályatársa, amikor az 1989 előtti és utáni korszakok utóbb gombamód szaporodó hőseiről és ellenállóiról szó esett. Igaza volt.
Csakhogy a szégyenletesen elvesztett bátorságunk és becsületünk megmentőjének közöttünk bűnjelként megélt jelenléte egyre többeket és egyre jobban zavart. A végén – hogy végzetesen nagyot rúgjanak bele – azt is elvették tőle, amihez a legjobban ragaszkodott: a tanítás lehetőségét. Szemforgató módon megfosztották konzulens professzori állásától is, majd hűvösen közölték vele, hogy doktoranduszait, ha ragaszkodik hozzá, ingyen is taníthatja.
És Gyimesi Éva ezt tette. Tanított – az utolsó napjáig. A művei mellett a sok száz tanítványában él tovább, akiknek szakmai fejlődését meghatározó módon befolyásolta, és akiknek a gondolkodását kibontakozni és szárnyalni segítette. Akik miatt érdemes volt elviselnie a testi és a lelki törődöttséget. Akik éltették. Akik motiválták őt, hogy a világ fájdalmát tovább cipelje magával.
Amíg hétfőn meg nem értette, hogy nincs tovább. A professzorasszony akkor elköszönt. Fájdalmas búcsú, remélem, hogy egy jobb világba költözött.
Nyugodjék békében!
Tibori Szabó Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)
Amikor a tragédia okozta döbbenet elmúlik, és tompul a bűntudat, hogy milyen keveset tettünk érte, hogy mennyire nem háláltuk meg a munkáját, a tudását, a tanítását, a féltését, az emberségét, akkor majd lexikonokba zárják, életét és munkáit hosszú tanulmányokban, kötetekben fogják méltatni, elemezni. Szeretni fogják, és „szentté” avatják. Kanonizálják a kanonizátort: Cs. Gyimesi Évát.
Félő azonban, hogy egyáltalán nem értik majd meg, sőt, félreértik, aztán pedig szem elől tévesztik, amit sokunk tanára számunkra, erdélyi magyarok számára jelentett. Mert bár alapművei – a Teremtett világ, a Gyöngy és homok, a Honvágy a hazában, a Kritikai mozaik, a Szem a láncban meg a többi – a könyvtárpolcon sorakoznak, az előadások varázsa elszáll, a le nem írt szavak elvesznek, kihullnak az emlékezetekből, és nem lesz kapaszkodó, mert érték-szószedetét, a „végső értékek” szócikkekbe sűrített tárát már nem fejezte be, nem tette le iránytűként az asztalunkra.
Ki emlékszik majd arra, hogy csodálta a házát magával hordozó csigát, bolygótársnak titulálva tisztelte a gyönge fűszálat, őszintén és mélyen hívő ember volt, s kozmikus víziót épített magában a világról, a párhuzamosan létező univerzumokról? Hogy elbűvölte őt az információ tudománya, a fizika, a matematika? Hogy gyönyörűen rajzolt, csodálatosan varrt, és hogy a természet megszámolhatatlan sok más talentummal is megáldotta. Kinek lesz ez fontos ebben az egyre agresszívebb és napról napra türelmetlenebb világban, amelyben a hiábavalóságoknak jóval nagyobb az értéke minden másnál, amiben ő igazán hitt? Ki emlékszik majd arra, hogy a nagy sunyítás idején a fájdalmasan kevesek egyike volt, aki a bőrét a vásárra vitte, s ott is állandóan a kezében szorongatta az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát.
Megkerülhetetlenül nagyot az irodalomtudományban alkotott, de érték-, arány- és mértékrendjének alappillérei mindörökre a szabadság, az emberi méltóság és a szolidaritás maradtak. A múlttal történő őszinte szembenézést követelte, elítélte az erőszakot, demokratikus országot és érdekvédelmet álmodott, gyógyítani akarta a világ mindenféle fájdalmát. Meglátta az embert a hajléktalanban, a lecsúszott szegényben, csodálattal nézett a vízszerelőre, az órásmesterre, a sarki zöldségárusra. Eközben szünet nélkül és egyre nyugtalanabbul vágyott a megértésre, a szeretetre, az elismerésre. Csakhogy ezek elillantak előle, még azon ritka pillanatokban is, amikor véletlenül karnyújtásnyira kerültek.
Tudta, hogy szókimondásai okán egyesek neheztelnek rá, s gyűlölik olykor, hogy az emberek nem tűrik el az igaz bírálatot. Úristen, milyen sokszor megalázták, megrágalmazták, megfenyegették, kiátkozták innen-onnan! Még azok is, akiknek a felebaráti szeretet hirdetése lett volna a legfőbb dolguk… Felháborodással, félelemmel, szorongással, majd rezignálással reagált a támadásokra, de továbbra sem engedett az elveiből. Pedig rendre becsapódtak előtte az ajtók, kellemetlenné vált az igazával, elviselhetetlenné az őszinteségével, a racionalitásával, a rátartiságával együtt. Kicsinyes és szégyenteljes bosszút forraltak ellene: mert igaza volt, mert nő volt, mert nonkonformista volt.
– Egyetlen férfi volt közöttünk: Gyimesi Éva! – mondta évekkel ezelőtt találóan egyik irodalmár pályatársa, amikor az 1989 előtti és utáni korszakok utóbb gombamód szaporodó hőseiről és ellenállóiról szó esett. Igaza volt.
Csakhogy a szégyenletesen elvesztett bátorságunk és becsületünk megmentőjének közöttünk bűnjelként megélt jelenléte egyre többeket és egyre jobban zavart. A végén – hogy végzetesen nagyot rúgjanak bele – azt is elvették tőle, amihez a legjobban ragaszkodott: a tanítás lehetőségét. Szemforgató módon megfosztották konzulens professzori állásától is, majd hűvösen közölték vele, hogy doktoranduszait, ha ragaszkodik hozzá, ingyen is taníthatja.
És Gyimesi Éva ezt tette. Tanított – az utolsó napjáig. A művei mellett a sok száz tanítványában él tovább, akiknek szakmai fejlődését meghatározó módon befolyásolta, és akiknek a gondolkodását kibontakozni és szárnyalni segítette. Akik miatt érdemes volt elviselnie a testi és a lelki törődöttséget. Akik éltették. Akik motiválták őt, hogy a világ fájdalmát tovább cipelje magával.
Amíg hétfőn meg nem értette, hogy nincs tovább. A professzorasszony akkor elköszönt. Fájdalmas búcsú, remélem, hogy egy jobb világba költözött.
Nyugodjék békében!
Tibori Szabó Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)
2011. augusztus 6.
Miből lehetne magyar tanszék?
Molnár Szabolcs Zsigmond Mária és Zsigmond Győző társaságában
Dr. Molnár Szabolcs a Bihar megyei Mezőtelegden született (1943), apja református lelkész volt, ennek következményeit súlyában viselték gyermekei.
Aradon tanult. Ahhoz, hogy a szocialista diktatúrában egyetemre mehessen, nagybátyja vette örökbe a papi családból. A kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakon oklevelet (1966). Három éven át tanított a nagyiratosi általános iskolában. A bukaresti egyetemen tanársegéd, majd adjunktus, előadó tanár, professzor, katedrafőnök. Ő hozta létre a hungarológia tanszéket a bukaresti egyetemen.
A lexikális adatok mellett szólaljon dr. Molnár Szabolcs professzorról dr. Szonda Szabolcs, aki tanítványa volt, és nála doktorált. Jelenleg a Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár igazgatója. Óhatatlanul hozzá kell tennünk, hogy jelenleg, ugyanis a prefektúra megvétózta a versenyvizsgát és dr. Szonda Szabolcs igazgatói állását. Hogy mi végre, az világosnak látszik: miért nem román az igazgató? Szonda Szabolcs: Egyrészt szakmai mentorom volt dr. Molnár Szabolcs, nála írtam a magiszteri dolgozatomat, más jelentősebb munkáimat. Egyetemi tanulmányaim után a tanszéken marasztaltak, munkatársak is voltunk. Aztán mintegy tíz évig innen ingáztam az egyetemi tanszékre. Érdekes jelenség, hogy innen, magyar közösségből ingáznak többen, most már kevesebben Bukarestbe a hungarológiai tanszékre. Szerintem természetes lenne, hogy a Sepsiszentgyörgyön meglévő katedrák mellett működne magyar környezetben a magyar oktatás, mint Bukarestben. Volt is erről szó, ám ezt a változatot Bukarestben nem hagyták jóvá. Kezdetben a bukaresti egyetem zárkózott el mereven az átköltöztetéstől. Ma talán könnyebb lenne, ha a megye, a város is vállalná anyagilag az új tanszéket. Molnár Szabolcs irányította a figyelmem a régi magyar irodalomra és a verstanra. Lényegében minden dolgozatomat verstanról írtam. Molnár Szabolcs román környezetben is minden elismerést megkapott emberileg is. Ez az, ami megragadott mindenkit, és joggal, hiszen tartásában és tudásában nem mindennapi ember.
Mindezzel nem mondottunk sok rendkívülit, ha nem tesszük hozzá, hogy írónemzedékeket tanított, nála doktoráltak jeles emberek, valamint azt, hogy megpróbálta a lehetetlent is (mellesleg: miért volt lehetetlen?): áthozni a Kárpátokon a hungarológiai intézetet Sepsiszentgyörgyre, Székelyföldre, ahol számos kiváló és katedrán illetékes tanítványa állt volna méltó nemzeti szolgálatba. Nem sikerült végbevinnie ezt a tervét, noha városunk törekvéseivel egybeesik.
– Csíkszereda megelőzött, hamarább indult el ott a tárgyalás. Jelzem, akkor még nem volt ott Sapientia, ám készülőben voltak nagyon is. A mostani sepsiszentgyörgyi polgármester egyetemi város(-ká-)ban gondolkodik, ebben csak támogatni lehetne, kellene őt. Építkeznek, terveznek. Neked, mint egykori katedrafőnöknek, milyen elképzeléseid voltak, illetve vannak?
Molnár Szabolcs: Ott van a Bodok Szálloda lepusztult, elhanyagolt épülete, ott kellett volna szállást adni a Sapientiának, de elakadt ez is, talán pénz híján, talán a gáncsoskodó bukarestiek miatt. Megvolt az akarat, a szándék, pénz is volt hozzá magyarországi áldozatkészségből. De szerintem nem volt meg az az elszántság, a ha törik ha szakad merészség.
– Vajon végleg kútba esett ez az elképzelés? Hiszen magunkon akarunk segíteni. – Nem kell lemondanunk az egyetemről, hiszen vannak itt jól képzett tanítványaink, nem is kellene akkreditálni, itt élnek karnyújtásnyira azok, akik a bukaresti egyetemen tanítottak és tanítanak. A mostani tanügyi törvény is lehetővé teszi hungarológiai tanszék létesítését, viszont anyagiak híján ez valahogy nem sikerült még. De nem szabad lemondani róla, szerintem. Bukarestben a magyar tanszéket átminősítették magyar, cigány és zsidó tanulmányok tanszékévé. Ez így van.
– Érdekes összeállítás katedrán belül, a hungarológiai tanszék helyében. – Most Zsigmond Győző a tanszékvezető, neki adtam át a tanszéket, működik, élnek. Mondok egy példát az "áttűnésre". Teleormanból jött föl egy fiatalember, elvégezte az orosz–magyar szakot. Nagyon rendes hallgató volt, és olyan tanár is lett belőle. Szatmárra került, ott átvette a szatmári magyar tájnyelvet, a hanglejtést. Igen ám, de valahogy megtanulta a cigány nyelvet, rengeteget dolgozott, visszakerült Szatmárnémetiből Bukarestbe, megcsinálta a cigány ábécét, cigány nyelvészetből doktorált. Hogy kik előtt? A szanszkrit, a hindi, az általános nyelvészet no meg a román nyelv tudorai előtt védte meg disszertációját és kapta meg doktori címét. Nos, ő is ott van a közös tanszéken, nagyon ügyes egyébként, mert ő hívja le az európai uniós cigány támogatási pénzeket.
– Ezek a pénzek becsurognak-e a közös tanszék kasszájába?
– Hát ez az, hogy nem csurognak be. Azokat a pénzeket a cigányokra költik. Van cigány adjunktus is a katedrán, egy hölgy, vehemensen védi a maga ügyét, cigány öltözékben jár. És természetes módon védik és terjesztik, amennyire lehet, a cigány kultúrát, végzetteket helyeznek ki rendszeresen megyékbe, akik vállalják a saját feladataikat. Hatvankilencben létesítették a bukaresti egyetemen a magyar katedrát.
– Mindenképpen áldásos munka lehet. És hát bővül a tanszék, gondolom. – Épp az a gond, hogy szűkülnek a keretek. Tizenkilenc oktató tanár volt kezdetben, ma heten vannak.
– Nem mellékes kérdés, Aradon végezted az iskoláidat, majd Kolozsvárt szereztél diplomát, negyven bukaresti év után miért nem Arad felé irányultál, miért a Székelyföldre?
– Helyzet volt, apám esperes, négyen voltunk testvérek, nővérem úgymond szerencsés volt, mert úgynevezett vörös diplomával érettségizett, azzal felvételi nélkül jutott az orvosi egyetemre. A bátyám többször felvételizett, mindig a legjobb eredménnyel, mindig kiírták, hogy sajnos, hely híján nem vehetik fel. Hogy kinek jutott hely olyankor? Az elképzelhető. Ám az esperes fiának nem... Nyolcadszor aztán elfogadták a műegyetemen, fölvették. Engem már érettségi előtt örökbe vett a munkás nagybátyám, ne legyen gond a származásommal. Érettségi után tanítónak mentem, akkor adtak nekem is 25 ár földet, mint szokás volt az akkoriban falun. Ám a községi jegyző a termést egyszerűen elvitte haza magának. Aztán már az egyetemen meggyűlt a bajom azzal, hogy földbirtokosként jutottam be az egyetemre. Megadóztak, meg minden. Arad megyébe mentem vissza a diplomával, írásaim készültek vagy jelentek meg, ’69-ben megalakult a magyar tanszék Bukarestben, oda hívtak engem is.
– Nem is titok, nem is valami érdekesség, hogy a román papok gyermekeit minden további hercehurca nélkül vették föl még az ötvenes években is az egyetemekre. Magam is láttam ezt annak idején Kolozsváron.
– Megállapították egyszerűen, hogy az ortodox román egyház haladó, nemzetépítő, és a többi nem. Punktum. Szabó Zoltán hívott meg a tanszékre. Ingáztak sokan Bukarestbe Erdélyből, nagyszerű emberekkel dolgoztunk. Volt az úgynevezett A szak, azaz főszak, aztán a B. Lehetett választani angol, latin, kínai, arab szakok közt. És valóban gazdagabb volt a nyelvválaszték, mint a Babeş–Bolyain. Aztán egyre folyt a beolvasztás, végül már magyar és keleti nyelveket tanítottak, a szuahélitől kezdve... Szóval sorvadt mindaz, ami egykor sudár volt. – Hadd kérdezzem meg: ha már ilyen szépen fölfejlődött a tanszék egykor, milyen könyvtárhálózat állott a rendelkezésre?
– A Scânteia Ház pincéjében fedeztem föl egy könyvhalmazt. Az csodálatos volt, számtalan olyan könyvvel, amelyeket egyszerűen kitiltott, kiiktatott használatból a kommunista rendszer. Könyvritkaságokat találtam, nagyon értékes, több száz éves kiadványokat. Nos, ha nem is nyíltan, de hasznosítani tudtam azt a pincekönyvtárat a hallgatók meg a magam számára. A 68 éves egyetemi tanárnak még az elmúlt tanévben is voltak órái Bukarestben, doktorandusokat vizsgáztatni is be kellett járnia a fővárosba Sepsiszentgyörgyről. Ahol Molnár Szabolcs megtelepedett. Véle együtt nekünk is megfordul a fejünkben, milyen jó lenne errefelé hozni, át a Kárpátokon a magyar tanszék maradványait!
Czegő Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Molnár Szabolcs Zsigmond Mária és Zsigmond Győző társaságában
Dr. Molnár Szabolcs a Bihar megyei Mezőtelegden született (1943), apja református lelkész volt, ennek következményeit súlyában viselték gyermekei.
Aradon tanult. Ahhoz, hogy a szocialista diktatúrában egyetemre mehessen, nagybátyja vette örökbe a papi családból. A kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakon oklevelet (1966). Három éven át tanított a nagyiratosi általános iskolában. A bukaresti egyetemen tanársegéd, majd adjunktus, előadó tanár, professzor, katedrafőnök. Ő hozta létre a hungarológia tanszéket a bukaresti egyetemen.
A lexikális adatok mellett szólaljon dr. Molnár Szabolcs professzorról dr. Szonda Szabolcs, aki tanítványa volt, és nála doktorált. Jelenleg a Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár igazgatója. Óhatatlanul hozzá kell tennünk, hogy jelenleg, ugyanis a prefektúra megvétózta a versenyvizsgát és dr. Szonda Szabolcs igazgatói állását. Hogy mi végre, az világosnak látszik: miért nem román az igazgató? Szonda Szabolcs: Egyrészt szakmai mentorom volt dr. Molnár Szabolcs, nála írtam a magiszteri dolgozatomat, más jelentősebb munkáimat. Egyetemi tanulmányaim után a tanszéken marasztaltak, munkatársak is voltunk. Aztán mintegy tíz évig innen ingáztam az egyetemi tanszékre. Érdekes jelenség, hogy innen, magyar közösségből ingáznak többen, most már kevesebben Bukarestbe a hungarológiai tanszékre. Szerintem természetes lenne, hogy a Sepsiszentgyörgyön meglévő katedrák mellett működne magyar környezetben a magyar oktatás, mint Bukarestben. Volt is erről szó, ám ezt a változatot Bukarestben nem hagyták jóvá. Kezdetben a bukaresti egyetem zárkózott el mereven az átköltöztetéstől. Ma talán könnyebb lenne, ha a megye, a város is vállalná anyagilag az új tanszéket. Molnár Szabolcs irányította a figyelmem a régi magyar irodalomra és a verstanra. Lényegében minden dolgozatomat verstanról írtam. Molnár Szabolcs román környezetben is minden elismerést megkapott emberileg is. Ez az, ami megragadott mindenkit, és joggal, hiszen tartásában és tudásában nem mindennapi ember.
Mindezzel nem mondottunk sok rendkívülit, ha nem tesszük hozzá, hogy írónemzedékeket tanított, nála doktoráltak jeles emberek, valamint azt, hogy megpróbálta a lehetetlent is (mellesleg: miért volt lehetetlen?): áthozni a Kárpátokon a hungarológiai intézetet Sepsiszentgyörgyre, Székelyföldre, ahol számos kiváló és katedrán illetékes tanítványa állt volna méltó nemzeti szolgálatba. Nem sikerült végbevinnie ezt a tervét, noha városunk törekvéseivel egybeesik.
– Csíkszereda megelőzött, hamarább indult el ott a tárgyalás. Jelzem, akkor még nem volt ott Sapientia, ám készülőben voltak nagyon is. A mostani sepsiszentgyörgyi polgármester egyetemi város(-ká-)ban gondolkodik, ebben csak támogatni lehetne, kellene őt. Építkeznek, terveznek. Neked, mint egykori katedrafőnöknek, milyen elképzeléseid voltak, illetve vannak?
Molnár Szabolcs: Ott van a Bodok Szálloda lepusztult, elhanyagolt épülete, ott kellett volna szállást adni a Sapientiának, de elakadt ez is, talán pénz híján, talán a gáncsoskodó bukarestiek miatt. Megvolt az akarat, a szándék, pénz is volt hozzá magyarországi áldozatkészségből. De szerintem nem volt meg az az elszántság, a ha törik ha szakad merészség.
– Vajon végleg kútba esett ez az elképzelés? Hiszen magunkon akarunk segíteni. – Nem kell lemondanunk az egyetemről, hiszen vannak itt jól képzett tanítványaink, nem is kellene akkreditálni, itt élnek karnyújtásnyira azok, akik a bukaresti egyetemen tanítottak és tanítanak. A mostani tanügyi törvény is lehetővé teszi hungarológiai tanszék létesítését, viszont anyagiak híján ez valahogy nem sikerült még. De nem szabad lemondani róla, szerintem. Bukarestben a magyar tanszéket átminősítették magyar, cigány és zsidó tanulmányok tanszékévé. Ez így van.
– Érdekes összeállítás katedrán belül, a hungarológiai tanszék helyében. – Most Zsigmond Győző a tanszékvezető, neki adtam át a tanszéket, működik, élnek. Mondok egy példát az "áttűnésre". Teleormanból jött föl egy fiatalember, elvégezte az orosz–magyar szakot. Nagyon rendes hallgató volt, és olyan tanár is lett belőle. Szatmárra került, ott átvette a szatmári magyar tájnyelvet, a hanglejtést. Igen ám, de valahogy megtanulta a cigány nyelvet, rengeteget dolgozott, visszakerült Szatmárnémetiből Bukarestbe, megcsinálta a cigány ábécét, cigány nyelvészetből doktorált. Hogy kik előtt? A szanszkrit, a hindi, az általános nyelvészet no meg a román nyelv tudorai előtt védte meg disszertációját és kapta meg doktori címét. Nos, ő is ott van a közös tanszéken, nagyon ügyes egyébként, mert ő hívja le az európai uniós cigány támogatási pénzeket.
– Ezek a pénzek becsurognak-e a közös tanszék kasszájába?
– Hát ez az, hogy nem csurognak be. Azokat a pénzeket a cigányokra költik. Van cigány adjunktus is a katedrán, egy hölgy, vehemensen védi a maga ügyét, cigány öltözékben jár. És természetes módon védik és terjesztik, amennyire lehet, a cigány kultúrát, végzetteket helyeznek ki rendszeresen megyékbe, akik vállalják a saját feladataikat. Hatvankilencben létesítették a bukaresti egyetemen a magyar katedrát.
– Mindenképpen áldásos munka lehet. És hát bővül a tanszék, gondolom. – Épp az a gond, hogy szűkülnek a keretek. Tizenkilenc oktató tanár volt kezdetben, ma heten vannak.
– Nem mellékes kérdés, Aradon végezted az iskoláidat, majd Kolozsvárt szereztél diplomát, negyven bukaresti év után miért nem Arad felé irányultál, miért a Székelyföldre?
– Helyzet volt, apám esperes, négyen voltunk testvérek, nővérem úgymond szerencsés volt, mert úgynevezett vörös diplomával érettségizett, azzal felvételi nélkül jutott az orvosi egyetemre. A bátyám többször felvételizett, mindig a legjobb eredménnyel, mindig kiírták, hogy sajnos, hely híján nem vehetik fel. Hogy kinek jutott hely olyankor? Az elképzelhető. Ám az esperes fiának nem... Nyolcadszor aztán elfogadták a műegyetemen, fölvették. Engem már érettségi előtt örökbe vett a munkás nagybátyám, ne legyen gond a származásommal. Érettségi után tanítónak mentem, akkor adtak nekem is 25 ár földet, mint szokás volt az akkoriban falun. Ám a községi jegyző a termést egyszerűen elvitte haza magának. Aztán már az egyetemen meggyűlt a bajom azzal, hogy földbirtokosként jutottam be az egyetemre. Megadóztak, meg minden. Arad megyébe mentem vissza a diplomával, írásaim készültek vagy jelentek meg, ’69-ben megalakult a magyar tanszék Bukarestben, oda hívtak engem is.
– Nem is titok, nem is valami érdekesség, hogy a román papok gyermekeit minden további hercehurca nélkül vették föl még az ötvenes években is az egyetemekre. Magam is láttam ezt annak idején Kolozsváron.
– Megállapították egyszerűen, hogy az ortodox román egyház haladó, nemzetépítő, és a többi nem. Punktum. Szabó Zoltán hívott meg a tanszékre. Ingáztak sokan Bukarestbe Erdélyből, nagyszerű emberekkel dolgoztunk. Volt az úgynevezett A szak, azaz főszak, aztán a B. Lehetett választani angol, latin, kínai, arab szakok közt. És valóban gazdagabb volt a nyelvválaszték, mint a Babeş–Bolyain. Aztán egyre folyt a beolvasztás, végül már magyar és keleti nyelveket tanítottak, a szuahélitől kezdve... Szóval sorvadt mindaz, ami egykor sudár volt. – Hadd kérdezzem meg: ha már ilyen szépen fölfejlődött a tanszék egykor, milyen könyvtárhálózat állott a rendelkezésre?
– A Scânteia Ház pincéjében fedeztem föl egy könyvhalmazt. Az csodálatos volt, számtalan olyan könyvvel, amelyeket egyszerűen kitiltott, kiiktatott használatból a kommunista rendszer. Könyvritkaságokat találtam, nagyon értékes, több száz éves kiadványokat. Nos, ha nem is nyíltan, de hasznosítani tudtam azt a pincekönyvtárat a hallgatók meg a magam számára. A 68 éves egyetemi tanárnak még az elmúlt tanévben is voltak órái Bukarestben, doktorandusokat vizsgáztatni is be kellett járnia a fővárosba Sepsiszentgyörgyről. Ahol Molnár Szabolcs megtelepedett. Véle együtt nekünk is megfordul a fejünkben, milyen jó lenne errefelé hozni, át a Kárpátokon a magyar tanszék maradványait!
Czegő Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. október 11.
Új magyar tudományos és kulturális központ nyílik Kolozsváron
Verseskötetet bemutató rendezvénnyel mutatkozik be az új magyar tudományos és kulturális központ, amely Kolozsváron kezdi meg működését, és amely a jövőben további kulturális és tudományos eseményeknek kíván helyszínt biztosítani, tevékenységét kiterjesztve médiaprogramokra, segítve az oktatást és kutatást is - mondta kedden az MTI-nek Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke.
A Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központot a helyi Szabadság című napilapot működtető Minerva Művelődési Egyesület, valamint a Kós Károly Akadémia Alapítvány hozta létre. A Kolozsvár belvárosában lévő, frissen felújított Lázár-házban megnyíló központ csütörtökön tartja bemutatkozó rendezvényét.
Ezen bemutatják a Fűzfa Balázs magyarországi irodalomtörténész által vezetett Savaria University Press Alapítvány gondozásában megjelent Dsida Jenő összegyűjtött versei című kötetet. Az eseményen Láng Gusztávval, a kötet szerkesztőjével Kántor Lajos kolozsvári irodalomtörténész és Markó Béla költő, az est házigazdája beszélget.
Tibori Szabó Zoltán az MTI-nek kedden elmondta: az új intézményben az egyesület és az alapítvány égisze alatt különböző tudományos, kulturális és médiaprogramokat szerveznek.
Kifejtette, hogy a Minerva Művelődési Egyesület tulajdonát képező házban megnyíló központ összekapcsolja a kolozsvári magyar médiát, médiatörténetet és médiaarchívum-tevékenységet az egyetemi oktatással és kutatással, vagyis az alapképzés, a mesteri és a doktori programok különböző tudományos rendezvényeivel, kutatási munkáival.
A központ alappillérét az ingatlanban működő Szabadság című napilap és a köréje szerveződő médiatevékenység képezi, de azt kiegészíti majd a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem média szakkollégiumai által kezdeményezett oktatási és kutatási tevékenység, amely az egyesület birtokában lévő gyűjteményekre épül.
Az egyesület elnöke példaként említette, hogy a Minerva birtokában van 30-35 ezer sajtófotó, amelyek az elmúlt 50 évben készültek. Ezekből időnként kiállítást szervez majd a központ. A közeljövőben multimédiás erdélyi sajtófotó-kiállítást terveznek, amely az elmúlt húsz év terméséből nyújt válogatást.
MTI
Verseskötetet bemutató rendezvénnyel mutatkozik be az új magyar tudományos és kulturális központ, amely Kolozsváron kezdi meg működését, és amely a jövőben további kulturális és tudományos eseményeknek kíván helyszínt biztosítani, tevékenységét kiterjesztve médiaprogramokra, segítve az oktatást és kutatást is - mondta kedden az MTI-nek Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke.
A Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központot a helyi Szabadság című napilapot működtető Minerva Művelődési Egyesület, valamint a Kós Károly Akadémia Alapítvány hozta létre. A Kolozsvár belvárosában lévő, frissen felújított Lázár-házban megnyíló központ csütörtökön tartja bemutatkozó rendezvényét.
Ezen bemutatják a Fűzfa Balázs magyarországi irodalomtörténész által vezetett Savaria University Press Alapítvány gondozásában megjelent Dsida Jenő összegyűjtött versei című kötetet. Az eseményen Láng Gusztávval, a kötet szerkesztőjével Kántor Lajos kolozsvári irodalomtörténész és Markó Béla költő, az est házigazdája beszélget.
Tibori Szabó Zoltán az MTI-nek kedden elmondta: az új intézményben az egyesület és az alapítvány égisze alatt különböző tudományos, kulturális és médiaprogramokat szerveznek.
Kifejtette, hogy a Minerva Művelődési Egyesület tulajdonát képező házban megnyíló központ összekapcsolja a kolozsvári magyar médiát, médiatörténetet és médiaarchívum-tevékenységet az egyetemi oktatással és kutatással, vagyis az alapképzés, a mesteri és a doktori programok különböző tudományos rendezvényeivel, kutatási munkáival.
A központ alappillérét az ingatlanban működő Szabadság című napilap és a köréje szerveződő médiatevékenység képezi, de azt kiegészíti majd a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem média szakkollégiumai által kezdeményezett oktatási és kutatási tevékenység, amely az egyesület birtokában lévő gyűjteményekre épül.
Az egyesület elnöke példaként említette, hogy a Minerva birtokában van 30-35 ezer sajtófotó, amelyek az elmúlt 50 évben készültek. Ezekből időnként kiállítást szervez majd a központ. A közeljövőben multimédiás erdélyi sajtófotó-kiállítást terveznek, amely az elmúlt húsz év terméséből nyújt válogatást.
MTI
2011. október 14.
Művelődés és tudás fellegvára a kincses város szívében
Megnyílt a Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központ
Verseskötet-bemutatóval kezdte meg működését tegnap a Szabadságot kiadó Minerva Művelődési Egyesület és a Kós Károly Akadémia Alapítvány által közösen létrehozott Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központ: a Jókai/Napoca utca 16. szám alatti intézmény emeleti termében a Savaria University Press gondozásában megjelent Dsida Jenő összegyűjtött versei című kötetet ismerhették meg az érdeklődők, majd a könyv szerkesztőjével, Láng Gusztávval beszélgetett Kántor Lajos irodalomtörténész és Markó Béla költő. A felújított Lázár-ház előadótermében tudományos, kulturális és médiaprogramok találnak majd otthonra. A központ a kolozsvári magyar egyetemi szakkollégiumok programjai mellett kiállítások, könyvbemutatók, konferenciák, mesterkurzusok és más kapcsolódó tevékenységek helyszíne is kíván lenni. A következő időszakban a Minerva birtokában lévő több tízezer sajtófotóból is kiállítás nyílik.
A Minerva Művelődési Egyesület és a Kós Károly Akadémia Alapítvány elsődlegesen tudományos, kulturális és médiaprogramok szervezése céljából hozta létre a Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központot, tevékenységével pedig a kultúrát és az oktatást egyaránt szolgálni szeretné. A felújított Lázár-házban működő központ a tervek szerint összekapcsolja a kolozsvári magyar médiát, médiatörténetet és médiaarchívum-tevékenységet az egyetemi oktatással és kutatással, vagyis az alapképzés, a mesteri és a doktori programok különböző tudományos rendezvényeivel, kutatási programjaival.
Alappillérét a Szabadság napilap köré szerveződő médiatevékenység képezi, amelyet kiegészít majd a Babeş–Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem média szakkollégiumai által kezdeményezett tevékenység, amely egyebek mellett a Minerva birtokában lévő gyűjteményekre épül. Ilyen például az a 30–35 ezres sajtófotó-gyűjtemény, amelyből a központ időnként kiállításokat szervez. A közeljövőben multimédiás erdélyi sajtófotó-kiállításra is sor kerül, ez az elmúlt húsz év terméséből nyújt majd válogatást.
Délután az épület alagsori termeiben, ahol jelenleg Kiss János szobrászati kiállítása látható, a kolozsvári magyar irodalom szakos tanárok a „Gondoltam fenét” – irodalomtanítás másként című könyvbemutatón találkoztak Fűzfa Balázs szombathelyi irodalomtörténésszel, aki új középiskolai irodalomtankönyveit ismertette. Az érdeklődők 6 órára gyülekeztek a Kolozsvári Média, Tudományos és Kulturális Központ hivatalos megnyitójára, amelyen elsőként Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Köszönetet mondott mindazoknak, akik elősegítették és támogatták a központ létrejöttét, elsősorban a Lázár-örökösöknek, továbbá a Kós Károly Akadémia Alapítványnak is, amely pontos és elkötelezett partner volt a projekt kivitelezésében. Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke úgy vélekedett: következetes, kitartó és makacs emberekre van szükség, hogy az egyének által kitűzött célok megvalósuljanak. Mint mondta, ilyen emberekre talált Tibori és munkatársai személyében, így elsősorban nekik köszönhető a központ megvalósítása, de nagymértékben hozzájárult ehhez Takács Csaba, a Communitas Alapítvány elnöke is, aki szintén hitt a kezdeményezés fontosságában.
Az est folyamán bemutatták a Fűzfa Balázs vezette Savaria University Press Alapítvány gondozásában megjelent Dsida Jenő összegyűjtött versei című kötetet, amelynek szerkesztőjével, Láng Gusztávval Kántor Lajos irodalomtörténész és Markó Béla költő beszélgetett. Dsida Jenő verseiből Laczkó Vass Róbert színművész szavalt, zárásként pedig 75. születésnapja alkalmából köszöntötték Láng Gusztávot. A közönség végigjárta a központ már felújított tereit. A Minerva azt tervezi, hogy az épületrehabilitációs munkálatokat a jövőben folytatja.
F. ZS.
Szabadság (Kolozsvár)
Megnyílt a Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központ
Verseskötet-bemutatóval kezdte meg működését tegnap a Szabadságot kiadó Minerva Művelődési Egyesület és a Kós Károly Akadémia Alapítvány által közösen létrehozott Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központ: a Jókai/Napoca utca 16. szám alatti intézmény emeleti termében a Savaria University Press gondozásában megjelent Dsida Jenő összegyűjtött versei című kötetet ismerhették meg az érdeklődők, majd a könyv szerkesztőjével, Láng Gusztávval beszélgetett Kántor Lajos irodalomtörténész és Markó Béla költő. A felújított Lázár-ház előadótermében tudományos, kulturális és médiaprogramok találnak majd otthonra. A központ a kolozsvári magyar egyetemi szakkollégiumok programjai mellett kiállítások, könyvbemutatók, konferenciák, mesterkurzusok és más kapcsolódó tevékenységek helyszíne is kíván lenni. A következő időszakban a Minerva birtokában lévő több tízezer sajtófotóból is kiállítás nyílik.
A Minerva Művelődési Egyesület és a Kós Károly Akadémia Alapítvány elsődlegesen tudományos, kulturális és médiaprogramok szervezése céljából hozta létre a Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központot, tevékenységével pedig a kultúrát és az oktatást egyaránt szolgálni szeretné. A felújított Lázár-házban működő központ a tervek szerint összekapcsolja a kolozsvári magyar médiát, médiatörténetet és médiaarchívum-tevékenységet az egyetemi oktatással és kutatással, vagyis az alapképzés, a mesteri és a doktori programok különböző tudományos rendezvényeivel, kutatási programjaival.
Alappillérét a Szabadság napilap köré szerveződő médiatevékenység képezi, amelyet kiegészít majd a Babeş–Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem média szakkollégiumai által kezdeményezett tevékenység, amely egyebek mellett a Minerva birtokában lévő gyűjteményekre épül. Ilyen például az a 30–35 ezres sajtófotó-gyűjtemény, amelyből a központ időnként kiállításokat szervez. A közeljövőben multimédiás erdélyi sajtófotó-kiállításra is sor kerül, ez az elmúlt húsz év terméséből nyújt majd válogatást.
Délután az épület alagsori termeiben, ahol jelenleg Kiss János szobrászati kiállítása látható, a kolozsvári magyar irodalom szakos tanárok a „Gondoltam fenét” – irodalomtanítás másként című könyvbemutatón találkoztak Fűzfa Balázs szombathelyi irodalomtörténésszel, aki új középiskolai irodalomtankönyveit ismertette. Az érdeklődők 6 órára gyülekeztek a Kolozsvári Média, Tudományos és Kulturális Központ hivatalos megnyitójára, amelyen elsőként Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Köszönetet mondott mindazoknak, akik elősegítették és támogatták a központ létrejöttét, elsősorban a Lázár-örökösöknek, továbbá a Kós Károly Akadémia Alapítványnak is, amely pontos és elkötelezett partner volt a projekt kivitelezésében. Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke úgy vélekedett: következetes, kitartó és makacs emberekre van szükség, hogy az egyének által kitűzött célok megvalósuljanak. Mint mondta, ilyen emberekre talált Tibori és munkatársai személyében, így elsősorban nekik köszönhető a központ megvalósítása, de nagymértékben hozzájárult ehhez Takács Csaba, a Communitas Alapítvány elnöke is, aki szintén hitt a kezdeményezés fontosságában.
Az est folyamán bemutatták a Fűzfa Balázs vezette Savaria University Press Alapítvány gondozásában megjelent Dsida Jenő összegyűjtött versei című kötetet, amelynek szerkesztőjével, Láng Gusztávval Kántor Lajos irodalomtörténész és Markó Béla költő beszélgetett. Dsida Jenő verseiből Laczkó Vass Róbert színművész szavalt, zárásként pedig 75. születésnapja alkalmából köszöntötték Láng Gusztávot. A közönség végigjárta a központ már felújított tereit. A Minerva azt tervezi, hogy az épületrehabilitációs munkálatokat a jövőben folytatja.
F. ZS.
Szabadság (Kolozsvár)
2011. október 14.
Megnyílt a Kolozsvári Magyar Média-, Tudományos és Kulturális Központ
Kiállítások, könyvbemutatók, kisebb koncertek, tudományos ülésszakok helyszíne lesz a Kolozsvári Magyar Média-, Tudományos és Kulturális Központ – jelentette be Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke az új intézmény csütörtöki bemutatkozó rendezvényén.
A központot a Szabadság napilapot kiadó Minerva Művelődési Egyesület, valamint a Kós Károly Akadémia Alapítvány (KKAA) hozta létre. Tibori szerint hangsúlyos helyet kapnak a központban a média-tevékenységek, ugyanakkor a Babeş–Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia EMTE diákjainak részvételével tudományos kutatás is zajlik majd az intézményben. Tibori a központnak helyet adó épületről elmondta: a belvárosban lévő, frissen felújított Lázár-házat az örökösök bocsátották az általa vezetett egyesület és az RMDSZ-hez tartozó Kós Károly Akadémia Alapítvány rendelkezésére. Az intézményt a Dsida Jenő összegyűjtött versei című kötet bemutatójával avatták fel. A Fűzfa Balázs magyarországi irodalomtörténész vezette Savaria University Press Alapítvány gondozásában megjelent kiadvány bemutatóján Láng Gusztávval, a kötet szerkesztőjével Kántor Lajos irodalomtörténész és Markó Béla, a KKAA elnöke beszélgetett.
Láng Gusztáv elmondta: a kötet több mint ezer költeményt tartalmaz, köztük ötszáz, eddig ki nem adott Dsida-verset. Kántor Lajos elmondta, a kötet az eddigi legteljesebb Dsida-versgyűjtemény, nem kritikai kiadásról van szó. Mind Kántor, mind Láng hangsúlyozta, a könyv összeállításában oroszlánrészt vállalt Urbán László bibliográfus, aki a könyvtári kutatást végezte. Fűzfa Balázs ugyanakkor elmondta: a Nemzeti Kulturális Alap támogatásának köszönhető, hogy ki tudták adni a példátlan gazdagságú versgyűjteményt. Tibori Szabó Zoltán korábban azt is elmondta, hogy a Minerva Művelődési Egyesület birtokában van 30-35 ezer sajtófotó, amelyek az elmúlt 50 évben készültek. Ezekből időnként kiállítást szervez majd a központ. A közeljövőben multimédiás erdélyi sajtófotó-kiállítást terveznek, amely az elmúlt húsz év terméséből nyújt válogatást
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
Kiállítások, könyvbemutatók, kisebb koncertek, tudományos ülésszakok helyszíne lesz a Kolozsvári Magyar Média-, Tudományos és Kulturális Központ – jelentette be Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke az új intézmény csütörtöki bemutatkozó rendezvényén.
A központot a Szabadság napilapot kiadó Minerva Művelődési Egyesület, valamint a Kós Károly Akadémia Alapítvány (KKAA) hozta létre. Tibori szerint hangsúlyos helyet kapnak a központban a média-tevékenységek, ugyanakkor a Babeş–Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia EMTE diákjainak részvételével tudományos kutatás is zajlik majd az intézményben. Tibori a központnak helyet adó épületről elmondta: a belvárosban lévő, frissen felújított Lázár-házat az örökösök bocsátották az általa vezetett egyesület és az RMDSZ-hez tartozó Kós Károly Akadémia Alapítvány rendelkezésére. Az intézményt a Dsida Jenő összegyűjtött versei című kötet bemutatójával avatták fel. A Fűzfa Balázs magyarországi irodalomtörténész vezette Savaria University Press Alapítvány gondozásában megjelent kiadvány bemutatóján Láng Gusztávval, a kötet szerkesztőjével Kántor Lajos irodalomtörténész és Markó Béla, a KKAA elnöke beszélgetett.
Láng Gusztáv elmondta: a kötet több mint ezer költeményt tartalmaz, köztük ötszáz, eddig ki nem adott Dsida-verset. Kántor Lajos elmondta, a kötet az eddigi legteljesebb Dsida-versgyűjtemény, nem kritikai kiadásról van szó. Mind Kántor, mind Láng hangsúlyozta, a könyv összeállításában oroszlánrészt vállalt Urbán László bibliográfus, aki a könyvtári kutatást végezte. Fűzfa Balázs ugyanakkor elmondta: a Nemzeti Kulturális Alap támogatásának köszönhető, hogy ki tudták adni a példátlan gazdagságú versgyűjteményt. Tibori Szabó Zoltán korábban azt is elmondta, hogy a Minerva Művelődési Egyesület birtokában van 30-35 ezer sajtófotó, amelyek az elmúlt 50 évben készültek. Ezekből időnként kiállítást szervez majd a központ. A közeljövőben multimédiás erdélyi sajtófotó-kiállítást terveznek, amely az elmúlt húsz év terméséből nyújt válogatást
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
2011. október 14.
Médiacéh Kolozsváron
A kolozsvári Szabadság napilap szerkesztőségének is otthont adó egykori Lázár-házban működik majd a Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központ, amelynek megnyitóünnepségét tegnap este tartották a Jókai (Napoca) utca 16. szám alatti épületben.
A megnyitón Markó Béla, az intézményt a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesülettel közösen működtető Kós Károly Akadémia Alapítvány elnökeként kifejtette: Tibori Szabó Zoltán újságírónak, a Minerva elnökének köszönhető a központ létrejötte, minthogy Tibori „akkor is kitartóan hitt a központban, amikor annak megvalósulása még illuzórikusnak tűnt”. Markó szerint az épület, amelyben a központ helyet kapott, már önmagában is jelentéssel bír.
„Az egykori Lázár család leszármazottainak magántulajdona, amely mostantól közösségi tulajdonná vált és a magyar közösség céljait szolgálja” – hangsúlyozta a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke. Tibori kifejtette: a központ kulturális és tudományos eseményeknek kíván helyszínt biztosítani, tevékenységét kiterjesztve médiaprogramokra, segítve az oktatást és a kutatást is.
Mint hangsúlyozta: a Minerva tulajdonát képező házban megnyíló központ összekapcsolja a kolozsvári magyar médiát, médiatörténetet és médiaarchívum-tevékenységet az egyetemi oktatással és kutatással, vagyis az alapképzés, a mesteri és a doktori programok különböző tudományos rendezvényeivel, kutatási munkáival. A központ alappillérét az ingatlanban működő Szabadság napilap és a köréje szerveződő médiatevékenység képezi, azt kiegészíti majd a Babeş-Bolyai és a Sapientia média-szakkollégiumai által kezdeményezett oktatási és kutatási tevékenység, amely az egyesület birtokában lévő gyűjteményekre épül.
Az egyesület elnöke példaként említette, hogy a Minerva birtokában van 30-35 ezer sajtófotó, amelyek az elmúlt 50 évben készültek, ezekből a központ időszakos kiállításokat szervez majd. Tibori szerint a közeljövőben multimédiás erdélyi sajtófotó-kiállítást terveznek, mely az elmúlt húsz év terméséből nyújt válogatást.
A tegnap esti megnyitóünnepségen bemutatták a Fűzfa Balázs magyarországi irodalomtörténész által vezetett Savaria University Press Alapítvány gondozásában megjelent Dsida Jenő összegyűjtött versei című kötetet. Láng Gusztávval, a kötet szerkesztőjével Kántor Lajos kolozsvári irodalomtörténész és Markó Béla az est házigazdája beszélgetett.
Sipos M. Zoltán
Új Magyar Szó (Bukarest)
A kolozsvári Szabadság napilap szerkesztőségének is otthont adó egykori Lázár-házban működik majd a Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központ, amelynek megnyitóünnepségét tegnap este tartották a Jókai (Napoca) utca 16. szám alatti épületben.
A megnyitón Markó Béla, az intézményt a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesülettel közösen működtető Kós Károly Akadémia Alapítvány elnökeként kifejtette: Tibori Szabó Zoltán újságírónak, a Minerva elnökének köszönhető a központ létrejötte, minthogy Tibori „akkor is kitartóan hitt a központban, amikor annak megvalósulása még illuzórikusnak tűnt”. Markó szerint az épület, amelyben a központ helyet kapott, már önmagában is jelentéssel bír.
„Az egykori Lázár család leszármazottainak magántulajdona, amely mostantól közösségi tulajdonná vált és a magyar közösség céljait szolgálja” – hangsúlyozta a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke. Tibori kifejtette: a központ kulturális és tudományos eseményeknek kíván helyszínt biztosítani, tevékenységét kiterjesztve médiaprogramokra, segítve az oktatást és a kutatást is.
Mint hangsúlyozta: a Minerva tulajdonát képező házban megnyíló központ összekapcsolja a kolozsvári magyar médiát, médiatörténetet és médiaarchívum-tevékenységet az egyetemi oktatással és kutatással, vagyis az alapképzés, a mesteri és a doktori programok különböző tudományos rendezvényeivel, kutatási munkáival. A központ alappillérét az ingatlanban működő Szabadság napilap és a köréje szerveződő médiatevékenység képezi, azt kiegészíti majd a Babeş-Bolyai és a Sapientia média-szakkollégiumai által kezdeményezett oktatási és kutatási tevékenység, amely az egyesület birtokában lévő gyűjteményekre épül.
Az egyesület elnöke példaként említette, hogy a Minerva birtokában van 30-35 ezer sajtófotó, amelyek az elmúlt 50 évben készültek, ezekből a központ időszakos kiállításokat szervez majd. Tibori szerint a közeljövőben multimédiás erdélyi sajtófotó-kiállítást terveznek, mely az elmúlt húsz év terméséből nyújt válogatást.
A tegnap esti megnyitóünnepségen bemutatták a Fűzfa Balázs magyarországi irodalomtörténész által vezetett Savaria University Press Alapítvány gondozásában megjelent Dsida Jenő összegyűjtött versei című kötetet. Láng Gusztávval, a kötet szerkesztőjével Kántor Lajos kolozsvári irodalomtörténész és Markó Béla az est házigazdája beszélgetett.
Sipos M. Zoltán
Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. november 5, 7.
Múltidéző – Adalékok széki gróf Teleki Ernő (1902–1980) életéhez
2011. október 4-én a Minerva Művelődési Egyesület székházának előadótermében bemutatták a széki gróf Teleki Ernő emlékére készített Démonok tánca című dokumentumfilmet. Az erről szóló beszámolót jegyző Ferencz Zsolt hangsúlyozta, hogy „az utókor nagyon keveset tud gróf Teleki Ernőről, különösen fontos, hogy életművét szélesebb körben megismerjék”. Idézte továbbá az est házigazdájának, Tibori Szabó Zoltánnak véleményét, aki szerint „ennek érdekében tette meg az első, ám kétségtelenül jelentős lépést az a csapat, amely Ludvig Daniella vezetésével Teleki személyének és munkásságának bemutatására vállalkozott”. A témával foglalkozni akarók figyelmét felhívom arra, hogy egy évtizede, a Művelődés 2001. évi 12. számában igyekeztem ráirányítani a figyelmet gróf Teleki Ernő személyiségére. A téma időszerűsége miatt talán nem szerénytelenség, ha eddigi kutatásaim fontosabb eredményeit megosztom minden érdeklődővel, különös tekintettel egyes történelmi adatok meg nem haladott újszerűségére.
Az 1697. április 20-án birodalmi grófi rangra emelt széki Telekiek története több évszázada összeforrt Erdély históriájával, politikai és művelődési eseményeivel. A Beszterce-Naszód megyei Paszmoson háborítatlanul és csodálatos környezetben élhetett a Telekiek katolikus ága. A családi kastély Besztercétől délre, Nagysajó mellett, egy eléggé eldugott völgyben épült. A birtokot Teleki Mihály (1671–1720) Kővárvidék főkapitánya, Kolozs vármegye főispánja szerezte meg. A paszmosi ősi ház külső megjelenésében is meseszerű volt, Kővári László megfogalmazásában: „szeszélyes tornyokkal épült ódon kastély”. A kertet és az ebédlőt szentek barokk fogadalmi szobrai ékesítették, melyeket 1796-ban Teleki Mihály (†1793) kamarás és felesége, makfalvi Dósa Ágnes (1762–1806) faragtatott. Az ebédlő falát egy ovális keretű Esterházy-kőcímer díszítette, amit Teleki Ernő a kolozsvári házból vitetett oda és falaztatott be. A paszmosi kastély bejárati kapuja felett elhelyezett kettős – Teleki–Haller – „beszélő címer” az egykori erődített kúriát újjáépítő házaspár, Teleki Pál (1719–1773) Fogarasföld főkapitánya, Doboka vármegye főispánja és hallerkői gróf Haller Borbára (1719–1770) emlékét őrizte. Halotti epitáfiumaik jelzik, hogy elmúlásuk után sem váltak meg egymástól, a kolozsvári piarista templom kriptájában egymás mellett nyugszanak. Az udvarház legfontosabb történelmi emléke a mögötte álló mocsári tölgy, melynek koráról a törzsére erősített fémtáblán olvasható „Anno 1406” felirat tanúskodik. A 605 esztendős, 25 m magas és 7,10 m kerületű ősfa méltó emléke az őt gondozó három évszázados főúri családnak.
Ernő ősei között tudhatta Teleki Ferencet (1785–1831), akit a családi krónika „Költő”-ként emlegetett. Bizonyára nem véletlenül maradt fenn a „Békesség Embere” jelzője sem, amit Herepei Károly használt búcsúztatásakor. A sokoldalú császári és királyi kamarás előd a híres, Göttingában végzett matematikus volt, akit a Magyar Tudományos Akadémia halálának évében tiszteleti tagjául választott. Nevéhez fűződik a kézi szögmérő feltalálása, melyet a bécsi Voigtländer cég gyártott és forgalmazott. Ő kivételesen nem Paszmoson, a nevezetes családi birtokon, hanem Besztercén született. Ennek oka az volt, hogy várandós édesanyját a Horea-féle felkelés idején a megerősített szász városba menekítette férje, Teleki Mihály.
Ernő édesapja, Teleki Ferenc (1870–1925) országgyűlési képviselő a paszmosi családi uradalomban született. Negyedszázaddal később, a millennium évében – 1896. január 9-én – vette feleségül losonczi báró Bánffy Annát. Felesége korai, 1907. október 7-én, 30 éves korában bekövetkezett halála miatt rövid, csupán évtizednyi házasságukból így is öt gyermek született. Három kisleány: Erzsébet (1896–1981), a rövid életű Margit (1898–1906), valamint Cecília (1901–1981) és egy fiú ikerpár: Andor és Ernő. A fiúk születésekor már az egész család Kolozsvárt élt, az Egyetem utca 8. szám alatti fényűzően berendezett Esterházy-házban lakott ugyanis Bánffy Anna édesanyja, lévén a galántai Esterházyak famíliájába tartozott. Az épület nevezetessége, hogy ott 1748-ban rátóti Gyulaffy László árvaházat alapított, melyet 1840-ben megvásárolt gróf Esterházy János Nepomuk (1824–1898), akkor került családja birtokába.
Teleki Ernő ikertestvérével, Andorral együtt Kolozsvárt, 1902. szeptember 11-én született. Az ikrek édesanyja ötéves korukban meghalt, azután nagymamájuk, galántai gróf Esterházy Cecília (1857–1946), losonczi báró Bánffy Ernőnek (1850–1916), az Erdélyi Magyar Gazdasági Szövetség elnökének, az Erdélyi Református Egyház és a Kolozsvári Református Kollégium főgondnokának felesége nevelte őket. A família, amelybe születtek, és a név, amit viseltek, már kicsi korukban kiemelte a fiúkat az átlagos gyermekkorból. Amikor az elalvás előtti mese helyett családjuk történetét hallgatták, tulajdonképpen Erdély históriájával ismerkedtek. A Teleki-gyermekek ezüst kamarási kulcsokkal játszóttak, s megtanulták, hogy a különböző századokban a ruházat mely részén kellett viselni azokat. Egyfajta családi ereklyének számított altorjai gróf Apor István kincstartó 1689-ből származó ezüstkanala. A pecsétnyomó használatának gyakorlásánál sem kellett veszekedniük, 23 kipróbált darabbal próbálkozhattak. A vallásos érzületet volt hivatva felszítani a Krisztus keresztszilánkját őrző ereklyetartó, és az egykori cseszneki Esterházy-erődítmény várkápolnájából megmaradt ezüst misekönyvtábla, melynek domborművein Alexandriai Szent Katalin és Szent Borbála attribútumai tükröződtek.
A magántanuló ikerpár az elemi iskolát 1912-ben, a Váradi Albert igazgatta római katolikus Főelemi Fiúiskolában fejezte be. Középiskolai tanulmányaikat az Erdélyi Római Katolikus Státus kegyesrendiek vezetése alatt álló főgimnáziumában folytatták, ahol 1920-ban érettségiztek. Osztályfőnökük a nagy tudású, széles látókörű piarista szerzetes, Patay József volt.
Az érettnek nyilvánított ikertestvérek sorsa különféleképpen alakult. Andor a budapesti Kereskedelmi Akadémián szerzett diplomát. Kolozsvárra visszatérve a bankszakmában helyezkedett el. 1927-től külföldön, a nemzetközi kereskedelem világában tevékenykedett. Először Konstantinápolyban bukkant fel, mint egy ipari vállalat alapítója. Később a budapesti Külkereskedelmi Hivatal Rt. athéni megbízottja, majd párizsi, hágai és brüsszeli kirendeltségének vezetője. 1937-ben a párizsi Nemzetközi Kiállítás helyettes kormánybiztosa, 1940-ig a budapesti Weisz Manfréd Művek (a későbbi Csepel Művek) igazgatója, a második bécsi döntés után a Külkereskedelmi Hivatal elnöke. Elismertségéről annyit, hogy egyéb kitüntetések mellett megkapta a francia becsületrend tiszti keresztjét és a belga koronarend lovagkeresztjét. A második világégés után az emigrációt választotta. A messzi távolban is nagy szeretettel őrizte nagyapja és édesapja házassági gyűrűit, melybe feleségeik neveinek kezdőbetűi és házasságkötésük évszáma volt begravírozva: Cs[erényi] A[nna] 1867 és B[ánffy] A[nna] 1896. A nemzetközi hírnevet szerzett külkereskedelmi szakember és máltai lovag 1978. január 22-én, a távoli Buenos Airesben hunyt el.
Ernő édesapja betegeskedése miatt az érettségi után csak két év múlva folytathatta tanulmányait. A budapesti Közgazdasági Egyetem hallgatója lett, 1926-ban visszatért szülőföldjére. Az egyetemen szerzett ismereteinek korán hasznát vette, édesapja halála után tizedik, egyúttal utolsó családi tulajdonosként átvette a paszmosi birtok kezelését és irányítását.
1933-tól a magyar királyi Külkereskedelmi Hivatal bukaresti kirendeltségének megbízottja. Ehhez a külügyminisztériumnak is hozzá kellett járulnia, az engedélyt román állampolgársága miatt kapta meg. A magyar–román gazdasági kapcsolatok fejlesztésén, előmozdításán fáradozott. Három év múlva a korábbi előny hátrányára változott, román állampolgársága miatt mondatták le feladatköréről. Egy éven keresztül állás nélkül volt, majd 1937 novemberétől 1944-ig a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) szerződéses alkalmazottja lett.
A II. Károly király által létrehozott Nemzeti Újjászületés Front keretében felállított magyar alosztályt, a Magyar Népközösséget gróf Bánffy Miklós vezette. Elnökletével három fő szakosztály jött létre: a Jósika János vezette közművelődési, a Kós Károly irányította társadalmi és a Szász Pál felügyelte gazdasági. Alosztályának vezetését a szakmai elismertségnek örvendő Teleki Ernő látta el.
A második bécsi döntést követően – hevenyészett feljegyzései szerint – a két ország közötti magas szintű politikai üzenetváltásba is belesodródott. A bukaresti tapasztalatok alapján egyes román politikusok úgy gondolták, hogy bízhatnak benne. Közvetítésre alkalmas személyét alátámaszthatta, hogy rokona volt gróf Teleki Pál miniszterelnöknek. 1940. szeptember 3-án keresték meg Iuliu Maniu üzenetének közvetítésével, amit a tudományos kutatások eddig nem támasztották alá. Ionel Pop – aki Teleki Ernő sajátos jellemzése szerint Maniu pártelnöknek, a Nemzeti Parasztpárt első zászlós urának bizalmi emberei közé tartozott – javaslatában nem kevesebb szerepelt, mint Dél-Erdély önként való átadása.
A kapcsolatfelvételt elősegítette, hogy a Magyar Általános Hitelbankhoz kötődő Telekihez kollegiális viszony fűzte, Pop volt a MÁH romániai vállalatainak elnöke. Erdély egészének átengedését a javaslattevő román politikai erők két feltételhez köthették, erre utalnak Teleki Ernő jegyzetfüzetében a ceruzával odavetett mondatok: az egyik az autonómia – melyről regénybeillő módon a bukaresti királyi palota kerítésénél folytatott tárgyalásokat, – a másik a német megszállás biztosítása, míg a magyar hadsereg bevonul Észak-Erdélybe. Utóbbi kérés a magyarság feltételezett bosszújára hivatkozva fogalmazódott meg. Minderről Teleki Pál az akkori romániai nagykövet, Bárdossy László rejtjelezett táviratából értesült. A javaslatokat visszautasította, elfogadhatatlannak minősítette, attól tartott, hogy a feltételekhez kötött lépés az akkori felfokozott közhangulatban a kormány elsöprésével és talán forradalommal is járna. A nemleges választ Teleki Andor adta át a Szovátán tartózkodó Ionel Popnak.
A magyar csapatok kolozsvári bevonulását követően Teleki Pál miniszterelnök – folytatódnak Teleki Ernő bejegyzései – az Esterházy-házban tárgyalást folytatott. Ezen Észak-Erdély politikai képviseletét és a visszaperlési jog kérdését beszélték meg. A képviselők névsorát össze is állíthatták, mert a jelenlevők – László Dezső és Albrecht Dezső – parlamenti honatyák lettek. Kállay Miklós miniszterelnöksége idején Teleki Ernőt a Felsőház tagjává kooptálták, aki határozattan tiltakozott az ellen, hogy ez rendiségi alapon történjen meg. Ajánlói az alkotmányt segítségül híva azt a megoldást választották, hogy a kormányzónak joga van rendkívüli érdemekért a megfelelő személyeket kinevezni. Rajta kívül még ketten kerültek ilyen módon a parlamentbe: Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke és a Felsőház „Benjáminja”, Széchenyi Károly. Teleki Ernő képviselősége kérészéletűnek bizonyult, két hónap után lemondott mandátumáról. Ebben talán része lehetett Bárdossy László miniszterelnök korábban megfogalmazott véleményének, mely szerint az Észak-Erdélyből a parlamentbe behívott, kooptált képviselőket tömörítő Erdélyi Párt „kezelhetetlen”.
Magyarország sorsa és Erdély jövője szempontjából rendkívül kritikus időszakban – a Lakatos-kormány idejében – Teleki Ernő felkérést kapott, hogy vállalja el a romániai követ posztját. Bizonyára ismerhették egyik állásfoglalását: „Bukarest Pest számára a saját embereik alkalmatlansága folytán mindig torz tükörben állott.” A külügynek szüksége lehetett jól informált, mindkét fél részéről elfogadható, a román politikai és gazdasági körökben járatos diplomatára. Teleki Ernő a későn jött felkérésnek nem tudott eleget tenni. Ha Teleki Pál idejében történt volna, ketten bizonyára többet elérhettek volna a magyar–román kapcsolatok javítása érdekében.
A politikai élettől való többszöri visszavonulását fontos szakmai feladat feledtette: az Erdélyrészi Gazdasági Tanács második embere, ügyvezető alelnöke lett. A kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara Kossuth Lajos utcai székházának II. emeletén működő Tanács feladata a kelet-magyarországi, az észak-erdélyi területek és az „anyaország” gazdasági életének minél eredményesebb összehangolása volt. Azon intézmények közé tartozott, melyet nem magyarországi „ejtőernyősök”, hanem helybeli, hozzáértő szakemberek irányítottak. Jelentőségét hangsúlyozta, hogy uzoni gróf Béldi Kálmán zsibói földbirtokos elnökletével a magyar kormány tanácsadó és véleményező szerveként működött. A Tanács tagjai közé tartozott még losonci gróf Bánffy Miklós (akivel a Magyar Népközösségben együtt dolgozott), Korparich Ede (az észak-erdélyi Hangya-szövetkezet marosvásárhelyi elnök-igazgatója), Rátz Mihály építőmester (a kolozsvári Iparos Egylet elnöke) és széki gróf Teleki Béla (az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke).
A hívő, keresztény embert azzal tisztelte meg egyháza, hogy az Egyházmegyei Tanács (régebbi nevén Erdélyi Római Katolikus Státus) tagjává választotta. A Tanács hatásköre az erdélyi egyházmegye területén lévő római katolikus középiskolák, gazdasági iskolák és a velük kapcsolatos bentlakások fenntartására, az egyházmegyei alapok tulajdonát képező bérházak, mező- és erdőgazdasági ingatlanok kezelésére terjedt ki. A világi tanácsosok között ismerős nevekre bukkanhatunk: György Lajos (a Líceum-könyvtár igazgatója) és gróf Béldi Kálmán.
Az 1945 után bekövetkezett nagy történelmi és politikai változások után osztály- és sorstársai általánosan jellemző életét élte. 1949. május 1-ig állás nélkül tengődött. Akkor lehetőséget kapott, hogy képességének és tudásának megfelelően megtalálhassa az őt megillető méltó helyét, és beilleszkedhessen a szocialista Románia új társadalmi rendjébe. A 7. számú Átképzési Központban (Centrul de recalificare No. 7.) fél év alatt elsajátíthatta az asztalos mesterséget. Első munkahelye egy nagy építkezési vállalat (Intreprindere Construcţia şi Instalaţii) volt, ahol villanyszerelő beosztásban dolgozott. Ezt követően 1952 és 1954 között raktárnok volt a Mezőség legnagyobb községében Mocson, egy Cariera nevű üzemnél. Mind feljebb emelkedett, következő munkahelyén, a község tanácsházának egészségügyi osztályán (Sfat Popular Raion Mociu Secţia Sanitară) könyvelőként már tisztviselői beosztásba emelkedett.
1954-ben egy hirtelen fordulattal a „romániai burzsoázia” élő-halottjait gyűjtő temetőbe, a Duna-Deltában fekvő Măcinbe, a Brăilától keletre fekvő faluba internálták. Először ott készültek a filmben a démonok táncaként emlegetett torzképrajzai. Érzékeny lelkülete így tükröztette az őt körülvevő abszurd világot és irracionálissá torzult szereplőit, a nagyon is létező, nemcsak képzeletében élő, az emberi alapvetést, a humánumot megtagadó, a sztálini nemzeti szocializmus módszereit másoló országot, az akkori román Abszurdisztánt. Hazatérhetett, túl értékes volt ahhoz, hogy elpusztítsák.
1955-től alkalmat kapott egyháza közelében és a műemlék-restaurálás területén működni. Két éven keresztül a Szent Mihály-templom felújítási munkálatainál anyagraktárosként nyert beosztást. Ezt követően a Farkas utcai református templom és a lutheránus püspökség épületének helyreállításánál volt technikusi beosztásban. Később mintázó szobrászként ismét a főtéri templom megújításánál jutott munkalehetőséghez.
A megváltozott világban 1960. május 15-én kapott először műveltségének, érdeklődési körének és habitusának egyaránt megfelelő feladatot. A Római Katolikus Egyházművészeti Bizottság tagja lett, mely Kolozsváron, a Szent Mihály plébánián működött. Ha megismerkedünk a bizottság összetételével, megérthetjük lelkesedését és ügybuzgalmát. Elnök: Márton Áron püspök, alelnök: Baráth Béla kanonok-plébános, tagok: Bágyuj Lajos építőmester, Rátz Mihály műszaki tanácsos, Kelemen Lajos nyug. levéltári főigazgató, Köpeczi Sebestyén József nyug. egyetemi könyvtárnok, heraldikus, Bíró Vencel nyug. egyetemi tanár, az 1948-ban államilag feloszlatott piarista rend exprovinciálisa és Vámszer Géza középiskolai tanár. Az egyház érdeme, hogy a rossz anyagi viszonyok és társadalmi megbecsültség nélkül tengődő neves szakembereket bevonták. Ideig-óráig egyfajta védőhálót vontak köréjük, s talán némi anyagi segítség is adódott. A legfontosabb mégis az a tudat lehetett számukra, hogy ismereteikkel, tudásukkal még mindig tudnak és engedik őket szolgálni közösségük javára.
Miért vonzódott a gazdasági és pénzügyi szakember a műemlékekhez, a régi tárgyakhoz? Mindez visszanyúlik a messzi gyermekkorba. A szülői ház és a paszmosi kastély berendezése egyaránt a múltat idézte. Emlékezzünk Bíró József művészettörténész egyik örökbecsű megállapítására, mely szerint Erdélyben „a kastély már maga a történelem”. A családi arcképcsarnok festményei és az ősökhöz kapcsolódó régi tárgyak szinte mindegyike Erdély történetének hol dicső, hol szomorú évszázadáról regélt. A kiterjedt rokonságban egyöntetű tisztelet övezte az ellenségei által „Kopasz”-nak gúnyolt Teleki Mihály kancellárt. Még azt is számon tartották, melyik családtag őriz róla készült képet, metszetet vagy egyéb ábrázolást. Akkor még volt hol keresni azokat: Teleki Artúrnál (Dudu bácsinál) Tancson, Teleki László Gyulánál Kövérhosszúfalun, Teleki Károlynál (Pufinál) Sáromberkén és Teleki Pálnál Budapesten, József téri házában. Ma csak a családi emlékezés tanúskodhat a képek egykori létezéséről.
Kelemen Lajos Benczúr Gyulánénak írt leveléből (Kolozsvár, 1922. szeptember 4.) tudhatunk a Telekiek hatvan darabot számláló családi képgyűjteményéről. A nagymama, gróf Esterházy Cecília őrizetében álltak – helyesebben mondva függtek – a piarista templom előtti Mária-szobrot állító göncruszkai gróf Kornis Antal és második felesége, királyhalmi Petki Anna élethű festményei is. A gróf Bethlen Györgyné Majális utcai lakásán 1926. november 17–21. között megrendezett régi műtárgyak kiállításán nem a történelmi arcképcsarnok képei szerepeltek. Kelemen Lajosnak a Művészeti Szalonban megjelent tudósításából ismeretes, hogy a családi gyűjteményből hat, egymásba járó Kornis-címeres poharat, és egy altwien, bástyamotívumos kávétartót tettek közszemlére.
A kiterjedt főrangú rokonságra a 18–19. századi családi miniatúra-gyűjtemény hívta fel a figyelmet. Ennek egyik ragyogó rézrámás darabja gróf Mikó Imrét, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapítóját ábrázolta. Ugyancsak az elődökre emlékeztetett a fehér falon félelmetesnek tűnő Kornis-buzogány, és az Apafi korabeli nyeregtakarón elhelyezett kardgyűjtemény. A már említett 1926-os régi műtárgykiállítás beszámolójából köztudomásúak az értékes és féltve őrzött történelmi emlékek. Az egyik kard pengéjén viselte a korát jelölő aranyos évszámot: 1549. A másik, rubinokkal ékesített 16. századi pallosról azt tartotta a hagyomány, hogy a lefejezett Bánffy Dénesnek volt kedves fegyvere. (Honnan sejthette volna szegény, hogy éppen egy ilyen szeretett fegyverfajta vet véget földi pályafutásának.)
Teleki Ernő öregkorában sokat betegeskedett, de az óramű pontosságával beosztott baráti látogatások mindig felvidították. Kedvelt időtöltése volt, amikor a „kolozsvári lexikon”, az évszázadot megélt Bocsánczy László, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank volt igazgatója és Nemes István ügyvéd segédletével képzeletben rendre vizitálták a kincses város jól ismert családjait. Szűk baráti köréhez főleg arisztokraták (Apor Márta, Bethlen Béla, Lendvay Gaszton, Nemes Sarolta, Teleki Mihály, Wesselényi Mária), írók (Bajor Andor, Bretter György, Gáll Ernő, Mikó Imre) és művészek (Cseh Gusztáv, Erdős Tibor, Fülöp Antal Andor, Gergely István, Miklóssy Gábor, Nagy Imre, Vetró Artúr, Tassi Demian) tartoztak. Szívesen segített az erdélyi múltat kutató történészeknek, művészettörténészeknek. Járt nála Jakó Zsigmond, Benkő Samu és felesége Nagy Margit, Kiss András, Marica Guy Viorica, Debreczeni László. A leggyakrabban talán Markó Bélával, kedves borbélyával találkozott. 1974-ben rendkívüli öröm érte, szülővárosukban találkozhatott az oly messzi távolba – Buenos Airesbe – emigrált ikertestvérével, Andorral.
A „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” (Megváltoznak az idők, és mi is megváltozunk bennük) általánosan igaz megállapítása átvitt értelemben rá nem vonatkozott. Soha nem feledkezett meg származása társadalmi kötelezettségeiről, és ennek mindenkori tudatában élte le életét.
Szülővárosában hunyt el 1980. november 27-én, életének 79. évében. Néhány nap múlva, a decemberi hónap első napjának délutánján helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. A gyászjelentőn már nem merült szürkeségbe a neve. A fekete gyászkeretes partecédula méltóságteljesen jelentette, hogy egy széki Teleki halt meg. Úr volt, kolozsvári és erdélyi magyar. Őrizzük emlékét az őt megillető kegyelettel.
SAS PÉTER
Szabadság (Kolozsvár)
2011. október 4-én a Minerva Művelődési Egyesület székházának előadótermében bemutatták a széki gróf Teleki Ernő emlékére készített Démonok tánca című dokumentumfilmet. Az erről szóló beszámolót jegyző Ferencz Zsolt hangsúlyozta, hogy „az utókor nagyon keveset tud gróf Teleki Ernőről, különösen fontos, hogy életművét szélesebb körben megismerjék”. Idézte továbbá az est házigazdájának, Tibori Szabó Zoltánnak véleményét, aki szerint „ennek érdekében tette meg az első, ám kétségtelenül jelentős lépést az a csapat, amely Ludvig Daniella vezetésével Teleki személyének és munkásságának bemutatására vállalkozott”. A témával foglalkozni akarók figyelmét felhívom arra, hogy egy évtizede, a Művelődés 2001. évi 12. számában igyekeztem ráirányítani a figyelmet gróf Teleki Ernő személyiségére. A téma időszerűsége miatt talán nem szerénytelenség, ha eddigi kutatásaim fontosabb eredményeit megosztom minden érdeklődővel, különös tekintettel egyes történelmi adatok meg nem haladott újszerűségére.
Az 1697. április 20-án birodalmi grófi rangra emelt széki Telekiek története több évszázada összeforrt Erdély históriájával, politikai és művelődési eseményeivel. A Beszterce-Naszód megyei Paszmoson háborítatlanul és csodálatos környezetben élhetett a Telekiek katolikus ága. A családi kastély Besztercétől délre, Nagysajó mellett, egy eléggé eldugott völgyben épült. A birtokot Teleki Mihály (1671–1720) Kővárvidék főkapitánya, Kolozs vármegye főispánja szerezte meg. A paszmosi ősi ház külső megjelenésében is meseszerű volt, Kővári László megfogalmazásában: „szeszélyes tornyokkal épült ódon kastély”. A kertet és az ebédlőt szentek barokk fogadalmi szobrai ékesítették, melyeket 1796-ban Teleki Mihály (†1793) kamarás és felesége, makfalvi Dósa Ágnes (1762–1806) faragtatott. Az ebédlő falát egy ovális keretű Esterházy-kőcímer díszítette, amit Teleki Ernő a kolozsvári házból vitetett oda és falaztatott be. A paszmosi kastély bejárati kapuja felett elhelyezett kettős – Teleki–Haller – „beszélő címer” az egykori erődített kúriát újjáépítő házaspár, Teleki Pál (1719–1773) Fogarasföld főkapitánya, Doboka vármegye főispánja és hallerkői gróf Haller Borbára (1719–1770) emlékét őrizte. Halotti epitáfiumaik jelzik, hogy elmúlásuk után sem váltak meg egymástól, a kolozsvári piarista templom kriptájában egymás mellett nyugszanak. Az udvarház legfontosabb történelmi emléke a mögötte álló mocsári tölgy, melynek koráról a törzsére erősített fémtáblán olvasható „Anno 1406” felirat tanúskodik. A 605 esztendős, 25 m magas és 7,10 m kerületű ősfa méltó emléke az őt gondozó három évszázados főúri családnak.
Ernő ősei között tudhatta Teleki Ferencet (1785–1831), akit a családi krónika „Költő”-ként emlegetett. Bizonyára nem véletlenül maradt fenn a „Békesség Embere” jelzője sem, amit Herepei Károly használt búcsúztatásakor. A sokoldalú császári és királyi kamarás előd a híres, Göttingában végzett matematikus volt, akit a Magyar Tudományos Akadémia halálának évében tiszteleti tagjául választott. Nevéhez fűződik a kézi szögmérő feltalálása, melyet a bécsi Voigtländer cég gyártott és forgalmazott. Ő kivételesen nem Paszmoson, a nevezetes családi birtokon, hanem Besztercén született. Ennek oka az volt, hogy várandós édesanyját a Horea-féle felkelés idején a megerősített szász városba menekítette férje, Teleki Mihály.
Ernő édesapja, Teleki Ferenc (1870–1925) országgyűlési képviselő a paszmosi családi uradalomban született. Negyedszázaddal később, a millennium évében – 1896. január 9-én – vette feleségül losonczi báró Bánffy Annát. Felesége korai, 1907. október 7-én, 30 éves korában bekövetkezett halála miatt rövid, csupán évtizednyi házasságukból így is öt gyermek született. Három kisleány: Erzsébet (1896–1981), a rövid életű Margit (1898–1906), valamint Cecília (1901–1981) és egy fiú ikerpár: Andor és Ernő. A fiúk születésekor már az egész család Kolozsvárt élt, az Egyetem utca 8. szám alatti fényűzően berendezett Esterházy-házban lakott ugyanis Bánffy Anna édesanyja, lévén a galántai Esterházyak famíliájába tartozott. Az épület nevezetessége, hogy ott 1748-ban rátóti Gyulaffy László árvaházat alapított, melyet 1840-ben megvásárolt gróf Esterházy János Nepomuk (1824–1898), akkor került családja birtokába.
Teleki Ernő ikertestvérével, Andorral együtt Kolozsvárt, 1902. szeptember 11-én született. Az ikrek édesanyja ötéves korukban meghalt, azután nagymamájuk, galántai gróf Esterházy Cecília (1857–1946), losonczi báró Bánffy Ernőnek (1850–1916), az Erdélyi Magyar Gazdasági Szövetség elnökének, az Erdélyi Református Egyház és a Kolozsvári Református Kollégium főgondnokának felesége nevelte őket. A família, amelybe születtek, és a név, amit viseltek, már kicsi korukban kiemelte a fiúkat az átlagos gyermekkorból. Amikor az elalvás előtti mese helyett családjuk történetét hallgatták, tulajdonképpen Erdély históriájával ismerkedtek. A Teleki-gyermekek ezüst kamarási kulcsokkal játszóttak, s megtanulták, hogy a különböző századokban a ruházat mely részén kellett viselni azokat. Egyfajta családi ereklyének számított altorjai gróf Apor István kincstartó 1689-ből származó ezüstkanala. A pecsétnyomó használatának gyakorlásánál sem kellett veszekedniük, 23 kipróbált darabbal próbálkozhattak. A vallásos érzületet volt hivatva felszítani a Krisztus keresztszilánkját őrző ereklyetartó, és az egykori cseszneki Esterházy-erődítmény várkápolnájából megmaradt ezüst misekönyvtábla, melynek domborművein Alexandriai Szent Katalin és Szent Borbála attribútumai tükröződtek.
A magántanuló ikerpár az elemi iskolát 1912-ben, a Váradi Albert igazgatta római katolikus Főelemi Fiúiskolában fejezte be. Középiskolai tanulmányaikat az Erdélyi Római Katolikus Státus kegyesrendiek vezetése alatt álló főgimnáziumában folytatták, ahol 1920-ban érettségiztek. Osztályfőnökük a nagy tudású, széles látókörű piarista szerzetes, Patay József volt.
Az érettnek nyilvánított ikertestvérek sorsa különféleképpen alakult. Andor a budapesti Kereskedelmi Akadémián szerzett diplomát. Kolozsvárra visszatérve a bankszakmában helyezkedett el. 1927-től külföldön, a nemzetközi kereskedelem világában tevékenykedett. Először Konstantinápolyban bukkant fel, mint egy ipari vállalat alapítója. Később a budapesti Külkereskedelmi Hivatal Rt. athéni megbízottja, majd párizsi, hágai és brüsszeli kirendeltségének vezetője. 1937-ben a párizsi Nemzetközi Kiállítás helyettes kormánybiztosa, 1940-ig a budapesti Weisz Manfréd Művek (a későbbi Csepel Művek) igazgatója, a második bécsi döntés után a Külkereskedelmi Hivatal elnöke. Elismertségéről annyit, hogy egyéb kitüntetések mellett megkapta a francia becsületrend tiszti keresztjét és a belga koronarend lovagkeresztjét. A második világégés után az emigrációt választotta. A messzi távolban is nagy szeretettel őrizte nagyapja és édesapja házassági gyűrűit, melybe feleségeik neveinek kezdőbetűi és házasságkötésük évszáma volt begravírozva: Cs[erényi] A[nna] 1867 és B[ánffy] A[nna] 1896. A nemzetközi hírnevet szerzett külkereskedelmi szakember és máltai lovag 1978. január 22-én, a távoli Buenos Airesben hunyt el.
Ernő édesapja betegeskedése miatt az érettségi után csak két év múlva folytathatta tanulmányait. A budapesti Közgazdasági Egyetem hallgatója lett, 1926-ban visszatért szülőföldjére. Az egyetemen szerzett ismereteinek korán hasznát vette, édesapja halála után tizedik, egyúttal utolsó családi tulajdonosként átvette a paszmosi birtok kezelését és irányítását.
1933-tól a magyar királyi Külkereskedelmi Hivatal bukaresti kirendeltségének megbízottja. Ehhez a külügyminisztériumnak is hozzá kellett járulnia, az engedélyt román állampolgársága miatt kapta meg. A magyar–román gazdasági kapcsolatok fejlesztésén, előmozdításán fáradozott. Három év múlva a korábbi előny hátrányára változott, román állampolgársága miatt mondatták le feladatköréről. Egy éven keresztül állás nélkül volt, majd 1937 novemberétől 1944-ig a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) szerződéses alkalmazottja lett.
A II. Károly király által létrehozott Nemzeti Újjászületés Front keretében felállított magyar alosztályt, a Magyar Népközösséget gróf Bánffy Miklós vezette. Elnökletével három fő szakosztály jött létre: a Jósika János vezette közművelődési, a Kós Károly irányította társadalmi és a Szász Pál felügyelte gazdasági. Alosztályának vezetését a szakmai elismertségnek örvendő Teleki Ernő látta el.
A második bécsi döntést követően – hevenyészett feljegyzései szerint – a két ország közötti magas szintű politikai üzenetváltásba is belesodródott. A bukaresti tapasztalatok alapján egyes román politikusok úgy gondolták, hogy bízhatnak benne. Közvetítésre alkalmas személyét alátámaszthatta, hogy rokona volt gróf Teleki Pál miniszterelnöknek. 1940. szeptember 3-án keresték meg Iuliu Maniu üzenetének közvetítésével, amit a tudományos kutatások eddig nem támasztották alá. Ionel Pop – aki Teleki Ernő sajátos jellemzése szerint Maniu pártelnöknek, a Nemzeti Parasztpárt első zászlós urának bizalmi emberei közé tartozott – javaslatában nem kevesebb szerepelt, mint Dél-Erdély önként való átadása.
A kapcsolatfelvételt elősegítette, hogy a Magyar Általános Hitelbankhoz kötődő Telekihez kollegiális viszony fűzte, Pop volt a MÁH romániai vállalatainak elnöke. Erdély egészének átengedését a javaslattevő román politikai erők két feltételhez köthették, erre utalnak Teleki Ernő jegyzetfüzetében a ceruzával odavetett mondatok: az egyik az autonómia – melyről regénybeillő módon a bukaresti királyi palota kerítésénél folytatott tárgyalásokat, – a másik a német megszállás biztosítása, míg a magyar hadsereg bevonul Észak-Erdélybe. Utóbbi kérés a magyarság feltételezett bosszújára hivatkozva fogalmazódott meg. Minderről Teleki Pál az akkori romániai nagykövet, Bárdossy László rejtjelezett táviratából értesült. A javaslatokat visszautasította, elfogadhatatlannak minősítette, attól tartott, hogy a feltételekhez kötött lépés az akkori felfokozott közhangulatban a kormány elsöprésével és talán forradalommal is járna. A nemleges választ Teleki Andor adta át a Szovátán tartózkodó Ionel Popnak.
A magyar csapatok kolozsvári bevonulását követően Teleki Pál miniszterelnök – folytatódnak Teleki Ernő bejegyzései – az Esterházy-házban tárgyalást folytatott. Ezen Észak-Erdély politikai képviseletét és a visszaperlési jog kérdését beszélték meg. A képviselők névsorát össze is állíthatták, mert a jelenlevők – László Dezső és Albrecht Dezső – parlamenti honatyák lettek. Kállay Miklós miniszterelnöksége idején Teleki Ernőt a Felsőház tagjává kooptálták, aki határozattan tiltakozott az ellen, hogy ez rendiségi alapon történjen meg. Ajánlói az alkotmányt segítségül híva azt a megoldást választották, hogy a kormányzónak joga van rendkívüli érdemekért a megfelelő személyeket kinevezni. Rajta kívül még ketten kerültek ilyen módon a parlamentbe: Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke és a Felsőház „Benjáminja”, Széchenyi Károly. Teleki Ernő képviselősége kérészéletűnek bizonyult, két hónap után lemondott mandátumáról. Ebben talán része lehetett Bárdossy László miniszterelnök korábban megfogalmazott véleményének, mely szerint az Észak-Erdélyből a parlamentbe behívott, kooptált képviselőket tömörítő Erdélyi Párt „kezelhetetlen”.
Magyarország sorsa és Erdély jövője szempontjából rendkívül kritikus időszakban – a Lakatos-kormány idejében – Teleki Ernő felkérést kapott, hogy vállalja el a romániai követ posztját. Bizonyára ismerhették egyik állásfoglalását: „Bukarest Pest számára a saját embereik alkalmatlansága folytán mindig torz tükörben állott.” A külügynek szüksége lehetett jól informált, mindkét fél részéről elfogadható, a román politikai és gazdasági körökben járatos diplomatára. Teleki Ernő a későn jött felkérésnek nem tudott eleget tenni. Ha Teleki Pál idejében történt volna, ketten bizonyára többet elérhettek volna a magyar–román kapcsolatok javítása érdekében.
A politikai élettől való többszöri visszavonulását fontos szakmai feladat feledtette: az Erdélyrészi Gazdasági Tanács második embere, ügyvezető alelnöke lett. A kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara Kossuth Lajos utcai székházának II. emeletén működő Tanács feladata a kelet-magyarországi, az észak-erdélyi területek és az „anyaország” gazdasági életének minél eredményesebb összehangolása volt. Azon intézmények közé tartozott, melyet nem magyarországi „ejtőernyősök”, hanem helybeli, hozzáértő szakemberek irányítottak. Jelentőségét hangsúlyozta, hogy uzoni gróf Béldi Kálmán zsibói földbirtokos elnökletével a magyar kormány tanácsadó és véleményező szerveként működött. A Tanács tagjai közé tartozott még losonci gróf Bánffy Miklós (akivel a Magyar Népközösségben együtt dolgozott), Korparich Ede (az észak-erdélyi Hangya-szövetkezet marosvásárhelyi elnök-igazgatója), Rátz Mihály építőmester (a kolozsvári Iparos Egylet elnöke) és széki gróf Teleki Béla (az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke).
A hívő, keresztény embert azzal tisztelte meg egyháza, hogy az Egyházmegyei Tanács (régebbi nevén Erdélyi Római Katolikus Státus) tagjává választotta. A Tanács hatásköre az erdélyi egyházmegye területén lévő római katolikus középiskolák, gazdasági iskolák és a velük kapcsolatos bentlakások fenntartására, az egyházmegyei alapok tulajdonát képező bérházak, mező- és erdőgazdasági ingatlanok kezelésére terjedt ki. A világi tanácsosok között ismerős nevekre bukkanhatunk: György Lajos (a Líceum-könyvtár igazgatója) és gróf Béldi Kálmán.
Az 1945 után bekövetkezett nagy történelmi és politikai változások után osztály- és sorstársai általánosan jellemző életét élte. 1949. május 1-ig állás nélkül tengődött. Akkor lehetőséget kapott, hogy képességének és tudásának megfelelően megtalálhassa az őt megillető méltó helyét, és beilleszkedhessen a szocialista Románia új társadalmi rendjébe. A 7. számú Átképzési Központban (Centrul de recalificare No. 7.) fél év alatt elsajátíthatta az asztalos mesterséget. Első munkahelye egy nagy építkezési vállalat (Intreprindere Construcţia şi Instalaţii) volt, ahol villanyszerelő beosztásban dolgozott. Ezt követően 1952 és 1954 között raktárnok volt a Mezőség legnagyobb községében Mocson, egy Cariera nevű üzemnél. Mind feljebb emelkedett, következő munkahelyén, a község tanácsházának egészségügyi osztályán (Sfat Popular Raion Mociu Secţia Sanitară) könyvelőként már tisztviselői beosztásba emelkedett.
1954-ben egy hirtelen fordulattal a „romániai burzsoázia” élő-halottjait gyűjtő temetőbe, a Duna-Deltában fekvő Măcinbe, a Brăilától keletre fekvő faluba internálták. Először ott készültek a filmben a démonok táncaként emlegetett torzképrajzai. Érzékeny lelkülete így tükröztette az őt körülvevő abszurd világot és irracionálissá torzult szereplőit, a nagyon is létező, nemcsak képzeletében élő, az emberi alapvetést, a humánumot megtagadó, a sztálini nemzeti szocializmus módszereit másoló országot, az akkori román Abszurdisztánt. Hazatérhetett, túl értékes volt ahhoz, hogy elpusztítsák.
1955-től alkalmat kapott egyháza közelében és a műemlék-restaurálás területén működni. Két éven keresztül a Szent Mihály-templom felújítási munkálatainál anyagraktárosként nyert beosztást. Ezt követően a Farkas utcai református templom és a lutheránus püspökség épületének helyreállításánál volt technikusi beosztásban. Később mintázó szobrászként ismét a főtéri templom megújításánál jutott munkalehetőséghez.
A megváltozott világban 1960. május 15-én kapott először műveltségének, érdeklődési körének és habitusának egyaránt megfelelő feladatot. A Római Katolikus Egyházművészeti Bizottság tagja lett, mely Kolozsváron, a Szent Mihály plébánián működött. Ha megismerkedünk a bizottság összetételével, megérthetjük lelkesedését és ügybuzgalmát. Elnök: Márton Áron püspök, alelnök: Baráth Béla kanonok-plébános, tagok: Bágyuj Lajos építőmester, Rátz Mihály műszaki tanácsos, Kelemen Lajos nyug. levéltári főigazgató, Köpeczi Sebestyén József nyug. egyetemi könyvtárnok, heraldikus, Bíró Vencel nyug. egyetemi tanár, az 1948-ban államilag feloszlatott piarista rend exprovinciálisa és Vámszer Géza középiskolai tanár. Az egyház érdeme, hogy a rossz anyagi viszonyok és társadalmi megbecsültség nélkül tengődő neves szakembereket bevonták. Ideig-óráig egyfajta védőhálót vontak köréjük, s talán némi anyagi segítség is adódott. A legfontosabb mégis az a tudat lehetett számukra, hogy ismereteikkel, tudásukkal még mindig tudnak és engedik őket szolgálni közösségük javára.
Miért vonzódott a gazdasági és pénzügyi szakember a műemlékekhez, a régi tárgyakhoz? Mindez visszanyúlik a messzi gyermekkorba. A szülői ház és a paszmosi kastély berendezése egyaránt a múltat idézte. Emlékezzünk Bíró József művészettörténész egyik örökbecsű megállapítására, mely szerint Erdélyben „a kastély már maga a történelem”. A családi arcképcsarnok festményei és az ősökhöz kapcsolódó régi tárgyak szinte mindegyike Erdély történetének hol dicső, hol szomorú évszázadáról regélt. A kiterjedt rokonságban egyöntetű tisztelet övezte az ellenségei által „Kopasz”-nak gúnyolt Teleki Mihály kancellárt. Még azt is számon tartották, melyik családtag őriz róla készült képet, metszetet vagy egyéb ábrázolást. Akkor még volt hol keresni azokat: Teleki Artúrnál (Dudu bácsinál) Tancson, Teleki László Gyulánál Kövérhosszúfalun, Teleki Károlynál (Pufinál) Sáromberkén és Teleki Pálnál Budapesten, József téri házában. Ma csak a családi emlékezés tanúskodhat a képek egykori létezéséről.
Kelemen Lajos Benczúr Gyulánénak írt leveléből (Kolozsvár, 1922. szeptember 4.) tudhatunk a Telekiek hatvan darabot számláló családi képgyűjteményéről. A nagymama, gróf Esterházy Cecília őrizetében álltak – helyesebben mondva függtek – a piarista templom előtti Mária-szobrot állító göncruszkai gróf Kornis Antal és második felesége, királyhalmi Petki Anna élethű festményei is. A gróf Bethlen Györgyné Majális utcai lakásán 1926. november 17–21. között megrendezett régi műtárgyak kiállításán nem a történelmi arcképcsarnok képei szerepeltek. Kelemen Lajosnak a Művészeti Szalonban megjelent tudósításából ismeretes, hogy a családi gyűjteményből hat, egymásba járó Kornis-címeres poharat, és egy altwien, bástyamotívumos kávétartót tettek közszemlére.
A kiterjedt főrangú rokonságra a 18–19. századi családi miniatúra-gyűjtemény hívta fel a figyelmet. Ennek egyik ragyogó rézrámás darabja gróf Mikó Imrét, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapítóját ábrázolta. Ugyancsak az elődökre emlékeztetett a fehér falon félelmetesnek tűnő Kornis-buzogány, és az Apafi korabeli nyeregtakarón elhelyezett kardgyűjtemény. A már említett 1926-os régi műtárgykiállítás beszámolójából köztudomásúak az értékes és féltve őrzött történelmi emlékek. Az egyik kard pengéjén viselte a korát jelölő aranyos évszámot: 1549. A másik, rubinokkal ékesített 16. századi pallosról azt tartotta a hagyomány, hogy a lefejezett Bánffy Dénesnek volt kedves fegyvere. (Honnan sejthette volna szegény, hogy éppen egy ilyen szeretett fegyverfajta vet véget földi pályafutásának.)
Teleki Ernő öregkorában sokat betegeskedett, de az óramű pontosságával beosztott baráti látogatások mindig felvidították. Kedvelt időtöltése volt, amikor a „kolozsvári lexikon”, az évszázadot megélt Bocsánczy László, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank volt igazgatója és Nemes István ügyvéd segédletével képzeletben rendre vizitálták a kincses város jól ismert családjait. Szűk baráti köréhez főleg arisztokraták (Apor Márta, Bethlen Béla, Lendvay Gaszton, Nemes Sarolta, Teleki Mihály, Wesselényi Mária), írók (Bajor Andor, Bretter György, Gáll Ernő, Mikó Imre) és művészek (Cseh Gusztáv, Erdős Tibor, Fülöp Antal Andor, Gergely István, Miklóssy Gábor, Nagy Imre, Vetró Artúr, Tassi Demian) tartoztak. Szívesen segített az erdélyi múltat kutató történészeknek, művészettörténészeknek. Járt nála Jakó Zsigmond, Benkő Samu és felesége Nagy Margit, Kiss András, Marica Guy Viorica, Debreczeni László. A leggyakrabban talán Markó Bélával, kedves borbélyával találkozott. 1974-ben rendkívüli öröm érte, szülővárosukban találkozhatott az oly messzi távolba – Buenos Airesbe – emigrált ikertestvérével, Andorral.
A „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” (Megváltoznak az idők, és mi is megváltozunk bennük) általánosan igaz megállapítása átvitt értelemben rá nem vonatkozott. Soha nem feledkezett meg származása társadalmi kötelezettségeiről, és ennek mindenkori tudatában élte le életét.
Szülővárosában hunyt el 1980. november 27-én, életének 79. évében. Néhány nap múlva, a decemberi hónap első napjának délutánján helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. A gyászjelentőn már nem merült szürkeségbe a neve. A fekete gyászkeretes partecédula méltóságteljesen jelentette, hogy egy széki Teleki halt meg. Úr volt, kolozsvári és erdélyi magyar. Őrizzük emlékét az őt megillető kegyelettel.
SAS PÉTER
Szabadság (Kolozsvár)
2011. december 13.
Munkáikba, gondolkodásukba beépült valami Cs. Gyimesi Éva munkájából, gondolkodásából”
Bemutatták az Újrateremtett világok című kötetet a Minerva-házban
– Az olvasó egy olyan tájékozódási gyakorlatot vállal ennek a könyvnek a lapozgatásakor, amelyben Cs. Gyimesi Éva a vonatkoztatási pont: sok világgal fog találkozni, sok újrateremtett világgal, amelyek az Éva emberi és szakmai habitusának megfelelően elméleti, irodalomtörténeti, oktatói, politikai és szakrális dimenzió szerint szerveződnek – hangsúlyozta Berszán István egyetemi tanár pénteken délután, a Cs. Gyimesi Éva tiszteletére összeállított Újrateremtett világok című kötet bemutatóján. Az eseménynek a Minerva-ház emeleti előadóterme adott otthont, amely a májusban, tragikus körülmények között elhunyt kolozsvári nyelvész, irodalomtörténész és publicista nevét viseli mostantól.
Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke köszöntőjében kiemelte: amellett, hogy Cs. Gyimesi Éva a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tanított, ezalatt pedig sokaknak tanára és mestere volt, a Szabadság munkatársaként mindig őszintén elmondta véleményét munkánkról, a lapról és egyebekről. – Cs. Gyimesi Éva ugyanakkor a Minerva Művelődési Egyesület egyik fontos támogatója volt, s amikor az egyetemről oly szégyenteljesen eltávolították, a Minerva biztosított számára katedrát: az újságírók, a médiaszakemberek és a művelődésszervezők felnőttképzési tanfolyamán stilisztikát, műfajelméletet és más tárgyakat oktatott. Ezért is döntött úgy az egyesület, hogy a nehéz, éveken át tartó munka árán visszaszerzett és felújított épületünk legreprezentatívabb termét róla fogjuk elnevezni – magyarázta Tibori, hozzátéve: amíg a Minerva-ház a közösség számára nyitva áll, Cs. Gyimesi Évának mindig helye lesz itt.
A Balogh F. András, Berszán István és Gábor Csilla szerkesztésében megjelent Újrateremtett világok. Írások Cs. Gyimesi Éva emlékére című kötet keletkezésének körülményeiről Szilágyi Júlia esszéíró, irodalomkritikus elmondta: az eredetileg 2010. szeptemberére, Cs. Gyimesi Éva 65. születésnapjára tervezett kiadvány időközben tovább bővült, végső változatában pedig, amely idén augusztusban látott napvilágot a budapesti Argumentum Kiadónál, ötszáz oldalon, több mint hatvan írás kapott helyet. Versenyképes, európai teljesítménynek nevezte a kötetet, ugyanakkor úgy vélte: a jeles nyelvész, irodalomtörténész, publicista is örült volna, ha látja, hogy munkáját ilyen szépen továbbörökíti az utókor. – A tény, hogy lezárt életműről van szó, még inkább indokolja, hogy azt helyére tegye az irodalomtudomány története, a magyar tudományosság – hívta fel a figyelmet Szilágyi Júlia, kitérve a mostani kötet összetételére is, amelyben a kortársak, tanítványok, kollégák reprezentatív munkái mellett Cs. Gyimesi Éva „tartós értékű életmű-leltára” is megtalálható. – Éva úttörő munkája, bátorsága, közéleti és gondolkodói bátorsága olyan példamutatás, amit most, a lezárt életmű újragondolásával valóban meg kell tisztelnünk, és olyan értékeink közé kell emelnünk, amelyek a közösség számára nagyon fontos és bármikor, bárhol felmutatható értékek lehetnek – tette hozzá az esszéíró.
A szerkesztés örömeiről beszélt Balogh F. András, amelynek során egy kötetté szerveződött a sok beérkezett írás, természetesen csak azután, hogy megállapították közöttük az újrateremtett világhoz szükséges összefüggéseket. Egy olyan korpusz állt össze ezáltal, „amely végső soron lefedi Cs. Gyimesi Éva tevékenységi területeit, hiszen az erdélyi irodalomtól a világirodalomig menően jelen vannak benne azok a témák, amelyekkel Éva foglalkozott”. Berszán István, a könyv másik szerkesztője a borítón szereplő portréról ejtett szót, amelyet egyébként kollégánk, Rohonyi D. Iván készített Cs. Gyimesi Éváról. – Amikor ezt a képet megláttam, rögtön tudtam, hogy valaki olyan készítette, akit Éva szeretett. Bölcsészhallgató koromban ismerkedtem meg ezzel a mosollyal, azt jelenti: „barátocskám”. Egyrészt biztatás van ebben a „barátocskámban”, mesteri biztatás, hogy „na végre, próbálgatod a szárnyaidat”, de ugyanakkor figyelmeztetés is, amolyan kedves szigor. Ez utóbbit valahogy úgy fordítottam le magamnak, hogy „ugye tudod, az első szárnypróbálgatás még nem az óceán átrepülése?” Véleményem szerint Éva a teremtett világhoz, a kutatási témáihoz is ezzel a jóindulatú szigorral fordult – részletezte Berszán István.
Mint mondta, valamennyi szerző Cs. Gyimesi Évának írta, vagy neki ajánlotta, amit írt, hiszen szerették volna megosztani vele mindazt, amivel éppen foglalkoztak, s reménykedtek, hogy ha legközelebb találkoznak, erről is fognak beszélgetni. Ilyen tekintetben is érdekes anyagot gyűjtött össze a Cs. Gyimesi Éva felé fordulás, állapította meg az irodalomtörténész, aki szerint az első látásra egymástól nagyon távolinak tűnő kutatási területek, elméleti és gyakorlati mozgásterek Éva révén válnak szorosan és egyedien összefüggővé ebben a kötetben, „a szerzők munkáiba, gondolkodásába ugyanis beépült valami az ő munkájából, gondolkodásából”.
Az est folyamán László Lilla és Nagy Zoltán, a Láthatatlan Kollégium alumnusai, valamint Dénes Katalin és Nagy-Szilveszter Orsolya ismertette a könyvben szereplő írásokat, Demény Péter pedig néhány verset olvasott fel. Balogh F. András megjegyezte: most, hogy szép lassan elmúlik a gyász, amely sokakat hatalmában tartott Cs. Gyimesi Éva távozása miatt, szembe kell néznünk azzal az örökséggel, amit ránk hagyott. Tibori Szabó Zoltán pedig, aki az esemény befejezéseként elhelyezte a Cs. Gyimesi Éva névtáblát, így fogalmazott: „lehet – azt hiszem, ezt tanultam Évától, és az egész élete, a Szabadsághoz és a diákjaihoz való viszonya is azt bizonyította: lehet”.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)
Bemutatták az Újrateremtett világok című kötetet a Minerva-házban
– Az olvasó egy olyan tájékozódási gyakorlatot vállal ennek a könyvnek a lapozgatásakor, amelyben Cs. Gyimesi Éva a vonatkoztatási pont: sok világgal fog találkozni, sok újrateremtett világgal, amelyek az Éva emberi és szakmai habitusának megfelelően elméleti, irodalomtörténeti, oktatói, politikai és szakrális dimenzió szerint szerveződnek – hangsúlyozta Berszán István egyetemi tanár pénteken délután, a Cs. Gyimesi Éva tiszteletére összeállított Újrateremtett világok című kötet bemutatóján. Az eseménynek a Minerva-ház emeleti előadóterme adott otthont, amely a májusban, tragikus körülmények között elhunyt kolozsvári nyelvész, irodalomtörténész és publicista nevét viseli mostantól.
Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke köszöntőjében kiemelte: amellett, hogy Cs. Gyimesi Éva a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tanított, ezalatt pedig sokaknak tanára és mestere volt, a Szabadság munkatársaként mindig őszintén elmondta véleményét munkánkról, a lapról és egyebekről. – Cs. Gyimesi Éva ugyanakkor a Minerva Művelődési Egyesület egyik fontos támogatója volt, s amikor az egyetemről oly szégyenteljesen eltávolították, a Minerva biztosított számára katedrát: az újságírók, a médiaszakemberek és a művelődésszervezők felnőttképzési tanfolyamán stilisztikát, műfajelméletet és más tárgyakat oktatott. Ezért is döntött úgy az egyesület, hogy a nehéz, éveken át tartó munka árán visszaszerzett és felújított épületünk legreprezentatívabb termét róla fogjuk elnevezni – magyarázta Tibori, hozzátéve: amíg a Minerva-ház a közösség számára nyitva áll, Cs. Gyimesi Évának mindig helye lesz itt.
A Balogh F. András, Berszán István és Gábor Csilla szerkesztésében megjelent Újrateremtett világok. Írások Cs. Gyimesi Éva emlékére című kötet keletkezésének körülményeiről Szilágyi Júlia esszéíró, irodalomkritikus elmondta: az eredetileg 2010. szeptemberére, Cs. Gyimesi Éva 65. születésnapjára tervezett kiadvány időközben tovább bővült, végső változatában pedig, amely idén augusztusban látott napvilágot a budapesti Argumentum Kiadónál, ötszáz oldalon, több mint hatvan írás kapott helyet. Versenyképes, európai teljesítménynek nevezte a kötetet, ugyanakkor úgy vélte: a jeles nyelvész, irodalomtörténész, publicista is örült volna, ha látja, hogy munkáját ilyen szépen továbbörökíti az utókor. – A tény, hogy lezárt életműről van szó, még inkább indokolja, hogy azt helyére tegye az irodalomtudomány története, a magyar tudományosság – hívta fel a figyelmet Szilágyi Júlia, kitérve a mostani kötet összetételére is, amelyben a kortársak, tanítványok, kollégák reprezentatív munkái mellett Cs. Gyimesi Éva „tartós értékű életmű-leltára” is megtalálható. – Éva úttörő munkája, bátorsága, közéleti és gondolkodói bátorsága olyan példamutatás, amit most, a lezárt életmű újragondolásával valóban meg kell tisztelnünk, és olyan értékeink közé kell emelnünk, amelyek a közösség számára nagyon fontos és bármikor, bárhol felmutatható értékek lehetnek – tette hozzá az esszéíró.
A szerkesztés örömeiről beszélt Balogh F. András, amelynek során egy kötetté szerveződött a sok beérkezett írás, természetesen csak azután, hogy megállapították közöttük az újrateremtett világhoz szükséges összefüggéseket. Egy olyan korpusz állt össze ezáltal, „amely végső soron lefedi Cs. Gyimesi Éva tevékenységi területeit, hiszen az erdélyi irodalomtól a világirodalomig menően jelen vannak benne azok a témák, amelyekkel Éva foglalkozott”. Berszán István, a könyv másik szerkesztője a borítón szereplő portréról ejtett szót, amelyet egyébként kollégánk, Rohonyi D. Iván készített Cs. Gyimesi Éváról. – Amikor ezt a képet megláttam, rögtön tudtam, hogy valaki olyan készítette, akit Éva szeretett. Bölcsészhallgató koromban ismerkedtem meg ezzel a mosollyal, azt jelenti: „barátocskám”. Egyrészt biztatás van ebben a „barátocskámban”, mesteri biztatás, hogy „na végre, próbálgatod a szárnyaidat”, de ugyanakkor figyelmeztetés is, amolyan kedves szigor. Ez utóbbit valahogy úgy fordítottam le magamnak, hogy „ugye tudod, az első szárnypróbálgatás még nem az óceán átrepülése?” Véleményem szerint Éva a teremtett világhoz, a kutatási témáihoz is ezzel a jóindulatú szigorral fordult – részletezte Berszán István.
Mint mondta, valamennyi szerző Cs. Gyimesi Évának írta, vagy neki ajánlotta, amit írt, hiszen szerették volna megosztani vele mindazt, amivel éppen foglalkoztak, s reménykedtek, hogy ha legközelebb találkoznak, erről is fognak beszélgetni. Ilyen tekintetben is érdekes anyagot gyűjtött össze a Cs. Gyimesi Éva felé fordulás, állapította meg az irodalomtörténész, aki szerint az első látásra egymástól nagyon távolinak tűnő kutatási területek, elméleti és gyakorlati mozgásterek Éva révén válnak szorosan és egyedien összefüggővé ebben a kötetben, „a szerzők munkáiba, gondolkodásába ugyanis beépült valami az ő munkájából, gondolkodásából”.
Az est folyamán László Lilla és Nagy Zoltán, a Láthatatlan Kollégium alumnusai, valamint Dénes Katalin és Nagy-Szilveszter Orsolya ismertette a könyvben szereplő írásokat, Demény Péter pedig néhány verset olvasott fel. Balogh F. András megjegyezte: most, hogy szép lassan elmúlik a gyász, amely sokakat hatalmában tartott Cs. Gyimesi Éva távozása miatt, szembe kell néznünk azzal az örökséggel, amit ránk hagyott. Tibori Szabó Zoltán pedig, aki az esemény befejezéseként elhelyezte a Cs. Gyimesi Éva névtáblát, így fogalmazott: „lehet – azt hiszem, ezt tanultam Évától, és az egész élete, a Szabadsághoz és a diákjaihoz való viszonya is azt bizonyította: lehet”.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)
2012. február 17.
Répás: 2012 a külhoni magyar óvodák éve
A külhoni magyar óvodák vonzóvá tétele a fő célja annak a programsorozatnak, amelyet „2012 a külhoni magyar óvodák éve” mottóval hirdetett meg a nemzetpolitikai államtitkárság csütörtökön Budapesten. Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár elmondta: e célra 100 millió forintot különítenek el a Bethlen Gábor Alapból.
Cselekvési terveket dolgoznak ki, és olyan programokat szeretnének megvalósítani, amelyek segítik a külhoni magyar óvodák fejlődését. Azt mondta: szeretnék a magyar óvodapedagógiai módszereket átadni, amelyek segítik a nemzeti hagyományok megismertetését a gyermekekkel.
Olyan programok indítása is szerepel a tervek között, amelyek vonzóvá teszik a szülőknek a magyar óvodákat. Ellátogatnak majd minden külhoni régióba, ahol bemutatják a magyar óvodapedagógiai módszereket Fábián Éva népzenész, pedagógus, Szabó Zoltán néprajzkutató, népzenész közreműködésével; Tímár Böske, a Csillagszemű Táncegyüttes vezetője és tanítványai pedig a külhoni óvodásokat a néptánccal szólítják meg.
Répás Zsuzsanna felidézte, hogy a Magyar Állandó Értekezlet tavaly novemberi ülésén fogadták el a nemzetpolitikai stratégiát, amelyben arra keresik a választ, milyen módon tudná a magyar kormány és nemzetpolitika a külhoni magyar közösségek megmaradását szolgálni. Mint kiemelte: az oktatás és az oktatási intézmények segítik hozzá legjobban a felnövekvő generációt, hogy a magyar közösségek aktív részévé váljék.
Ennek szellemében első lépésként az óvodára és óvodai beiratkozásra kívánnak fókuszálni, mivel a gyermekek ebben a korban a legfogékonyabbak. Ha kisgyermekkorban nem magyar nyelvű intézménybe kerülnek, nő a veszélye, hogy a későbbiekben sem ilyen iskolákban folytatják tanulmányaikat, vagy nem illeszkednek be úgy a magyar közösségbe, mint szüleik. Ezáltal megszakad a magyar nyelv továbbadásának lehetősége, ez ellen szeretnének fellépni – mondta a helyettes államtitkár.
MTI
Krónika (Kolozsvár)
A külhoni magyar óvodák vonzóvá tétele a fő célja annak a programsorozatnak, amelyet „2012 a külhoni magyar óvodák éve” mottóval hirdetett meg a nemzetpolitikai államtitkárság csütörtökön Budapesten. Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár elmondta: e célra 100 millió forintot különítenek el a Bethlen Gábor Alapból.
Cselekvési terveket dolgoznak ki, és olyan programokat szeretnének megvalósítani, amelyek segítik a külhoni magyar óvodák fejlődését. Azt mondta: szeretnék a magyar óvodapedagógiai módszereket átadni, amelyek segítik a nemzeti hagyományok megismertetését a gyermekekkel.
Olyan programok indítása is szerepel a tervek között, amelyek vonzóvá teszik a szülőknek a magyar óvodákat. Ellátogatnak majd minden külhoni régióba, ahol bemutatják a magyar óvodapedagógiai módszereket Fábián Éva népzenész, pedagógus, Szabó Zoltán néprajzkutató, népzenész közreműködésével; Tímár Böske, a Csillagszemű Táncegyüttes vezetője és tanítványai pedig a külhoni óvodásokat a néptánccal szólítják meg.
Répás Zsuzsanna felidézte, hogy a Magyar Állandó Értekezlet tavaly novemberi ülésén fogadták el a nemzetpolitikai stratégiát, amelyben arra keresik a választ, milyen módon tudná a magyar kormány és nemzetpolitika a külhoni magyar közösségek megmaradását szolgálni. Mint kiemelte: az oktatás és az oktatási intézmények segítik hozzá legjobban a felnövekvő generációt, hogy a magyar közösségek aktív részévé váljék.
Ennek szellemében első lépésként az óvodára és óvodai beiratkozásra kívánnak fókuszálni, mivel a gyermekek ebben a korban a legfogékonyabbak. Ha kisgyermekkorban nem magyar nyelvű intézménybe kerülnek, nő a veszélye, hogy a későbbiekben sem ilyen iskolákban folytatják tanulmányaikat, vagy nem illeszkednek be úgy a magyar közösségbe, mint szüleik. Ezáltal megszakad a magyar nyelv továbbadásának lehetősége, ez ellen szeretnének fellépni – mondta a helyettes államtitkár.
MTI
Krónika (Kolozsvár)
2012. február 17.
Kilencéves az Agnus Rádió
Születésnapi ünnepség hétvégén
Fennállásának 9. évfordulóját ünnepli az Agnus Rádió: ma, február 17-én, pénteken délután 6 órára a Protestáns Teológiai Intézet Bethlen termébe várják az érdeklődőket, ahol Misztótfalusitól a digitális egyházi sajtóig címmel zajlik kerekasztal-beszélgetés. Misztótfalusi Kis Miklós halálának 310. évfordulója kapcsán arra a kérdésre keresik a választ, hogy miként használhatjuk fel jobban az írott és elektronikus sajtó lehetőségeit az örömhír továbbadására. Bevezető előadást tart Tibori Szabó Zoltán, lapunk munkatársa, meghívottak: Dávid Zoltán, a Misztótfalusi Kis Miklós Református Sajtóközpont igazgatója, Somogyi Botond, az Üzenet című egyházi lap főszerkesztője és Adorjáni László, az Agnus Rádió igazgatója.
Február 19-én, vasárnap délután 4 órától játékos együttlét következik az Apáczai-líceum dísztermében, ahol Kodály Zoltán születésének 130. évfordulója alkalmából – a néhai fonóhoz hasonlóan – mesemondás, népi muzsika, népi tánc és játék várja az ünneplőket, ugyanakkor a tombola és torta sem marad el. Fellép a Kolozsvári Magyar Pedagógusok Kamarakórusa (vezényel Bedő Ágnes), mesél Vincze László, muzsikál a Tokos zenekar, a Zurboló együttes tagjai pedig táncra tanítják a résztvevőket.
Szabadság (Kolozsvár)
Születésnapi ünnepség hétvégén
Fennállásának 9. évfordulóját ünnepli az Agnus Rádió: ma, február 17-én, pénteken délután 6 órára a Protestáns Teológiai Intézet Bethlen termébe várják az érdeklődőket, ahol Misztótfalusitól a digitális egyházi sajtóig címmel zajlik kerekasztal-beszélgetés. Misztótfalusi Kis Miklós halálának 310. évfordulója kapcsán arra a kérdésre keresik a választ, hogy miként használhatjuk fel jobban az írott és elektronikus sajtó lehetőségeit az örömhír továbbadására. Bevezető előadást tart Tibori Szabó Zoltán, lapunk munkatársa, meghívottak: Dávid Zoltán, a Misztótfalusi Kis Miklós Református Sajtóközpont igazgatója, Somogyi Botond, az Üzenet című egyházi lap főszerkesztője és Adorjáni László, az Agnus Rádió igazgatója.
Február 19-én, vasárnap délután 4 órától játékos együttlét következik az Apáczai-líceum dísztermében, ahol Kodály Zoltán születésének 130. évfordulója alkalmából – a néhai fonóhoz hasonlóan – mesemondás, népi muzsika, népi tánc és játék várja az ünneplőket, ugyanakkor a tombola és torta sem marad el. Fellép a Kolozsvári Magyar Pedagógusok Kamarakórusa (vezényel Bedő Ágnes), mesél Vincze László, muzsikál a Tokos zenekar, a Zurboló együttes tagjai pedig táncra tanítják a résztvevőket.
Szabadság (Kolozsvár)
2012. március 1.
Páratlan ismeretanyagra és tapasztalatra alapozott kötet Murádin Jenőtől
Példátlanul komplex, páratlan ismeretanyagra és tapasztalatra alapozott összegző munkának nevezte, ugyanakkor a szerző eddigi 33 könyve és több száz tanulmánya párlatának gyűjteményeként értékelte Murádin Jenő Kolozsvár képzőművészete című kötetét Tibori Szabó Zoltán, lapunk munkatársa kedden délután, a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében tartott könyvbemutatón. Az igényesen kivitelezett kötet a sepsiszentgyörgyi ARTprinter Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot, amelynek képviseletében Kopacz Attila kiadóvezető volt jelen, Murádin Jenő művészettörténész pedig vetítettképes előadásban nyújtott ízelítőt a könyv gazdag képanyagából. Az est házigazdája Köllő Katalin volt.
– Évtizedek óta figyelemmel követem Murádin Jenő munkáját, azt az aprólékosságot, amellyel a számára releváns információt összecsipegeti és följegyzi, azt a hallatlan szorgalmat és kitartást, amellyel a könyvtárakban, gyűjteményekben és levéltárakban rejlő, rég elfelejtett vagy annak hitt alkotók emlékeit összeszedi és rendszerezi – magyarázta Tibori, hozzátéve: a művészettörténész, pályája során megalkotta azokat a munkákat, „amelyek a 19. és a 20. századi erdélyi magyar képzőművészet történetét az egyéni alkotói sorsok irányából és szemszögéből közelítik meg, és amelyek a különböző részletek tisztázására összpontosítanak”. Az egyenként is izgalmas részletek ezúttal egyazon kötetben kerekednek egésszé, s a kincses város kétszáz évének képzőművészete révén Erdély művészettörténetéhez is közelebb viszik az érdeklődőt. – Megkerülhetetlen kötet kerül az olvasó asztalára, olyan munka, amelynek dokumentáltságához és tudományosságához nem fér kétség. A szerzőt legteljesebb elismerésünk, őszinte gratulációnk illeti meg érte. Akárcsak az ARTprinter Könyvkiadót, a kötet míves kivitelezéséért – hangsúlyozta Tibori Szabó Zoltán.
Kopacz Attila kifejtette: megtisztelő volt a kiadó számára Murádin könyvén dolgozni, mint mondta, egyetlen szerzőtől sem kaptak korábban ennyire precíz anyagot, a szöveget és a képeket illetően egyaránt. – Élvezet volt ezt a könyvet elkészíteni, közben újra és újra átolvastuk, napi szinten egyeztettünk interneten – részletezte az ARTprinter igazgatója. Lelkiismeretes munkájukért Kopacz Attilának és feleségének, Zitának mondott köszönetet Murádin Jenő, valamint Tibori Szabó Zoltánnak is, aki „kezdetektől fogva ismerte a kéziratot, javaslatokat fogalmazott meg, és mindent megtett annak érdekében, hogy ez az összefoglaló munka elkészüljön”. – Az ember csak akkor ül le megírni egy ilyen kötetet, ha előtte már elvégezte azokat az előtanulmányokat, és megismerte a fázisokat, amelyek révén megértheti a különböző korok történéseit. Ha pedig majd nagyon öreg leszek, összegyűjtöm az eddig megjelent tanulmányaimat, és Függőhíd címen próbálom kiadni őket, pontosan arra utalva: aligha elképzelhető a Kárpát-medencében, hogy valamely nép, nemzet vagy országrész művészete – beszéljünk zenéről, irodalomról vagy akár képzőművészetről – ne kapcsolódjon a szomszéd népek, régiók művészetéhez – nyomatékosította Murádin Jenő.
Reményét fejezte ki, hogy mindazok, akik Kolozsvár képzőművészete című kötetét elolvassák, sűrített formában találják meg benne az erdélyi képzőművészetben két évszázadon át végbement folyamatokat. Befejezésül Murádin Jenő vetítettképes előadást tartott, vázolva a kötetben szereplő színes reprodukciók történetét, eredetét.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)
Példátlanul komplex, páratlan ismeretanyagra és tapasztalatra alapozott összegző munkának nevezte, ugyanakkor a szerző eddigi 33 könyve és több száz tanulmánya párlatának gyűjteményeként értékelte Murádin Jenő Kolozsvár képzőművészete című kötetét Tibori Szabó Zoltán, lapunk munkatársa kedden délután, a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében tartott könyvbemutatón. Az igényesen kivitelezett kötet a sepsiszentgyörgyi ARTprinter Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot, amelynek képviseletében Kopacz Attila kiadóvezető volt jelen, Murádin Jenő művészettörténész pedig vetítettképes előadásban nyújtott ízelítőt a könyv gazdag képanyagából. Az est házigazdája Köllő Katalin volt.
– Évtizedek óta figyelemmel követem Murádin Jenő munkáját, azt az aprólékosságot, amellyel a számára releváns információt összecsipegeti és följegyzi, azt a hallatlan szorgalmat és kitartást, amellyel a könyvtárakban, gyűjteményekben és levéltárakban rejlő, rég elfelejtett vagy annak hitt alkotók emlékeit összeszedi és rendszerezi – magyarázta Tibori, hozzátéve: a művészettörténész, pályája során megalkotta azokat a munkákat, „amelyek a 19. és a 20. századi erdélyi magyar képzőművészet történetét az egyéni alkotói sorsok irányából és szemszögéből közelítik meg, és amelyek a különböző részletek tisztázására összpontosítanak”. Az egyenként is izgalmas részletek ezúttal egyazon kötetben kerekednek egésszé, s a kincses város kétszáz évének képzőművészete révén Erdély művészettörténetéhez is közelebb viszik az érdeklődőt. – Megkerülhetetlen kötet kerül az olvasó asztalára, olyan munka, amelynek dokumentáltságához és tudományosságához nem fér kétség. A szerzőt legteljesebb elismerésünk, őszinte gratulációnk illeti meg érte. Akárcsak az ARTprinter Könyvkiadót, a kötet míves kivitelezéséért – hangsúlyozta Tibori Szabó Zoltán.
Kopacz Attila kifejtette: megtisztelő volt a kiadó számára Murádin könyvén dolgozni, mint mondta, egyetlen szerzőtől sem kaptak korábban ennyire precíz anyagot, a szöveget és a képeket illetően egyaránt. – Élvezet volt ezt a könyvet elkészíteni, közben újra és újra átolvastuk, napi szinten egyeztettünk interneten – részletezte az ARTprinter igazgatója. Lelkiismeretes munkájukért Kopacz Attilának és feleségének, Zitának mondott köszönetet Murádin Jenő, valamint Tibori Szabó Zoltánnak is, aki „kezdetektől fogva ismerte a kéziratot, javaslatokat fogalmazott meg, és mindent megtett annak érdekében, hogy ez az összefoglaló munka elkészüljön”. – Az ember csak akkor ül le megírni egy ilyen kötetet, ha előtte már elvégezte azokat az előtanulmányokat, és megismerte a fázisokat, amelyek révén megértheti a különböző korok történéseit. Ha pedig majd nagyon öreg leszek, összegyűjtöm az eddig megjelent tanulmányaimat, és Függőhíd címen próbálom kiadni őket, pontosan arra utalva: aligha elképzelhető a Kárpát-medencében, hogy valamely nép, nemzet vagy országrész művészete – beszéljünk zenéről, irodalomról vagy akár képzőművészetről – ne kapcsolódjon a szomszéd népek, régiók művészetéhez – nyomatékosította Murádin Jenő.
Reményét fejezte ki, hogy mindazok, akik Kolozsvár képzőművészete című kötetét elolvassák, sűrített formában találják meg benne az erdélyi képzőművészetben két évszázadon át végbement folyamatokat. Befejezésül Murádin Jenő vetítettképes előadást tartott, vázolva a kötetben szereplő színes reprodukciók történetét, eredetét.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)
2012. április 14.
Lendületben az élni akaró szórvány
Április 28-tól III. Hunyad Megyei Magyar Napok
Április 28., szombat
Déva: 7 óra, megyei horgászverseny a Bencenci tónál
Vajdahunyad: 17 óra, Fejadag – Könczey Elemér grafikus karikatúra kiállítása és könyvbemutatója, 18.30-tól pedig Családi portrék a magyar napokon – megyei fotóverseny a Művészeti Galériában. 20 óra, Olvasómaraton a Magyar Ház könyvtárában.
Petrozsény: 17 óra, Ifjúsági szórakozó, művelődési és nevelési délután a 3d Aqua szórakozóhelyen.
Lupény: 17 óra, Wass Albert: Mustármag – Kulcsár Székely Attila színész előadása a római katolikus templomban.
Április 29., vasárnap
Déva: 11.45, Wass Albert: Mustármag – Kulcsár Székely Attila színész előadása a református templomban.
Vajdahunyad: 11 óra, A magyar Szent Korona replikái – kiállítás a római katolikus templomban. 11.30-tól festménykiállítás Fazakas Tibor és Balázs Tibor munkáiból a Magyar Házban. 15 órától Családok vasárnapja – egész napos szabadtéri programok és zsibvásár a Hunyadi Vár külső udvarán (főzőverseny, kézműves foglalkozások kicsiknek és nagyoknak, lampionkészítés a családi agresszió áldozataiért, pszichológiai tanácsadás, ügyességi játékok családoknak és csoportoknak, Slágerdélután Szabó Zolival), 19 órától reneszánsz táncelőadás a dévai reneszánsz tánccsoport és a 6-os sz. általános iskola diákjai közreműködésével. 19.15-től néptánc és táncház, fellép a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptánccsoport. 20.45-kor a Hunyad Megyei Magyar Napok hivatalos megnyitója, 21 órakor Republic-koncert, 22.30-kor lampionos eregetés a családi agresszió áldozataiért, majd szabadtéri dínomdánom.
Szászváros: 11 óra, Torma Zsófia élete és munkássága – emléktábla avatás, előadás a régésznő 180 éves születési évfordulója alkalmából a református templom tanácstermében és Torma Zsófia egykori házánál.
Petrozsény: 10 órától Nagycsaládos piknik – bográcsozás és vetélkedők a 3d Aqua szórakozóhelyen.
Petrilla-Lónya: 9 órától honismereti kirándulás Vajdahunyadra, indulás a kultúrház elől.
Április 30., hétfő
Déva: 17 órától EMKE Kisenciklopédia és Szabadegyetem: találkozás Czakó Gábor íróval: Bevezetés a magyar észjárásba, helyszín: a Téglás Gábor Iskolaközpont.
Csernakeresztúr: 16 órától, májusfaavatás. Fellép a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptánccsoport és a segesvári Miklós Pál Egylet Népdalköre, a tájház udvarán.
Vajdahunyad: 10 órától Gyereknap – kézműves foglalkozások óvodásoknak és kisiskolásoknak. Műhelyvezető a Kun Társaság (Én és a családom – rajzverseny papíron és aszfalton Fazakas Tibor festővel, valamint nagyszülők és unokák portrékészítése a Magyar Ház udvarán).
Petrozsény: 18 óra, Magyar család a szórványban, gazdasági, szociális helyzet – tematikus beszélgetés a Szent Ferenc Alapítvány épületében.
Május 1., kedd
Déva:12 óra, Családi majális (családi főzőverseny, focibajnokság, táncok és népdalok, fellép a Domokos Band, a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptánccsoport, a segesvári Miklós Pál Egylet Népdalköre a Magyar Ház udvarán).
Vajdahunyad: 16 óra, Családi majális (magyar ízek – hagyományos ételek, palacsintasütés, ínyencségek, Ki mit tud? Verseny). 18 órától a Budapesti Utcaszínház előadása (A lónak vélt menyasszony), 19 órától népdalest és táncház a Magyar Házban.
Piski: 12 óra: A Budapesti Utcaszínház előadása (Ludas Matyi), aztán szeretetvendégség a római katolikus templom udvarán.
Petrozsény: 10 órától Családi majális – újjászületett hagyomány a 3d Aqua szórakozóhelyen.
Május 2., szerda
Déva: 17 óra, könyvbemutató: Găină Constantin: Vajdahunyad-Hunedoara-Eisenmarkt. 19 órától magyar filmek estje a Magyar Házban.
Haró: 17 óra, a Budapesti Utcaszínház előadása (Ludas Matyi) a polgármesteri hivatal előtti téren.
Vajdahunyad: 10 órától Sportnap – minifoci, asztalitenisz, röplabda, darts, ügyességi játékok a Magyar Házban. 18 óra: A természet csodái – Tripa Andrea és Júlia fotókiállítása.
Lupény-Urikány: 13 óra, Olvasómaraton családi körben, (24 órás) a lupényi református templomban.
Petrozsény: 18 óra, magyar hagyományos receptek bemutatása a 3d Aqua szórakozóhelyen.
Petrilla-Lónya: 18 óra, Moldován Kálmán szobrász-festőművész kiállításának megnyitója, 18.30-tól néptáncelőadás, fellép: a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptánccsoport a Nyugdíjas Ház nagytermében.
Május 3., csütörtök
Déva: 9 órától Téglás Nap a Téglás Gábor Iskolaközpontban, a Hauer Erich Diáktanács és az 55. sz. Kőműves Kelemen Cserkészcsapat szervezésében. Benne: játékos vetélkedők, portyázás, sporttevékenységek, karaoke. 12 órától előadás, kerekasztal-beszélgetés: Szabó Árpád egyetemi tanár: Fekete hattyúk, válságok és egyéni pénzügyi boldogulás. 13.30-tól a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportjának fellépése. 19 órakor Tamás Gábor koncertje (belépő: 25 lej) a Drăgan Muntean Művelődési Házban.
Brád: 16 óra, Magyar zeneszerzőink. Kálmán Imre Marica grófnő c. operettjének vetítése a római katolikus plébánián.
Vajdahunyad: 17 óra, könyvbemutató, Markó Béla: Visszabontás és Miénk itt a tér, a Művészeti Galériában.
Rákosd: 18 óra, néptánc, vers, népdal: fellép a Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportja, Sepsiszentgyörgyről, 19 órától: Magyar klasszikusok – filmvetítés a kultúrotthonban.
Pestes: 17 óra, a Budapesti Utcaszínház előadása (A lónak vélt menyasszony).
Petrozsény: 20 óra, örökzöld magyar zene a 3d Stage klubban.
Május 4., péntek
Déva: 11 órától játszóház és kézműves foglalkozások. Műhelyvezető a sepsiszentgyörgyi Guzsalyas Alapítvány és Játszóház, helyszín a Téglás Gábor Iskolaközpont. 16 órától Ki mit tud? családi vetélkedő, 17 órától reneszánsz táncok a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság reneszánsz tánccsoportja előadásában.
Brád: 15 óra, sakk és asztalitenisz verseny a római katolikus plébánián.
Vajdahunyad: 16 óra, EMKE-konferencia, a Sipos Pál Emléknapok megnyitója, erdélyi és sárospataki szakemberek előadásával, a Magyar Házban.
Bácsi: 17 óra, néptánc, vers, népdal, fellép a Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportja a kultúrotthonban.
Kalán-Sztrigyszentgyörgy: 16 óra, játszóház és kézműves foglalkozások a Guzsalyas Alapítvány és Játszóház vezetésével a kultúrotthon udvarán. 18 órakor a Budapesti Utcaszínház előadása (Ludas Matyi). 19 óra, néptáncelőadás, fellép a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptánccsoport és a Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportja, utána utcabál és nótaest Szabó Zolival.
Petrozsény: 22 óra, Dancs Annamari koncertje a 3d Stage klubban.
Petrilla-Lónya: 18 óra, magyar díszpolgárok kitüntetése, 18.30-tól kulturális est a kultúrház Schmidt László termében.
Vulkán: 17 óra, Két bohóc nem fér meg egy erdőben – szülők előadása gyerekeknek. Ügyes kezek – kézműves foglalkozások a Szakszervezetek Klubjának kistermében.
Május 5., szombat
Déva: 19 óra, az érmihályfalvi Móka Színjátszócsoport amatőr kabaréelőadása a Magyar Házban.
Brád: 9 óra, honismereti kirándulás: Brád – Abrudbánya – Verespatak. Indulás a római katolikus plébánia elől.
Vajdahunyad: 12 óra, Hunyad Megyei Magyar Ifjúsági Nap (HUMMIT) a Hunyadi Várban: lehetőségek fiataloknak – tematikus beszélgetés Széll Lőrincz ifjúsági államtitkárral, kincskereső – csapatos vetélkedő a várban, Én és a családom fotóverseny kiértékelése, díjazás, Bajnokok sátra – csocsó-, póker-, sakk-, dartsbajnokság, karaoke party és karkötős buli Szabó Zolival, tábortűz.
Petrozsény: 10 óra, turisztikai és hegymászó-bemutató a Taia-szorosban.
Lupény: 10 óra, A családi hétvége megnyitója – köszöntők, a Budapesti Utcaszínház fellépése (Ludas Matyi), kézműves foglalkozás és játszóház kicsiknek és nagyoknak a Guzsalyas Alapítvány és Játszóház vezetésével, az Udvarhelyszéki Népművészeti Egyesület kézműves kiállítása és népművészeti ismertetője, a sepsiszentgyörgyi Százlábú Néptáncegyüttes táncháza gyerekeknek és felnőtteknek, majd fellép a Csernakeresztúri Hagyományőrző Egylet Néptánccsoportja és a Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportja. 17 órától Bunyós Pityu koncertje és szabadtéri mulatozás a Cinci Sud vendéglő körüli téren.
Vulkán: 19 óra, néptánc, vers, népdal a Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportja, majd a Tranylvania Saxophone Qartet koncertje a Szakszervezetek Klubjának nagytermében.
Május 6., vasárnap
Déva: 12 óra, Családi vasárnap a dévai vár lábánál: magyar ízek kavalkádja – családi sütés-főzés a szabadban, kézműves foglalkozások a Kun Társaság és a Téglás Gábor Iskolaközpont tanítóinak szervezésében, Budapesti Utcaszínház (A lónak vélt menyasszony), táncház gyerekeknek és felnőtteknek a Százlábú Néptáncegyüttessel, néptáncelőadások (Csernakeresztúri Hagyományőrző Egylet Néptánccsoportja, Százlábú Néptáncegyüttes, a Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportja). 20 órától Zanzibár-koncert, majd lampionos záró ünnepség, utcabál élő zenével, fellép Szabó Zoli.
Brád: 12 óra, Magyar költők istenes versei és festménykiállítás – zenés verses összeállítás a római katolikus plébánián.
Barcsa: 12 óra, a Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportjának fellépése a templomkertben.
Vajdahunyad: 10 óra, ünnepi szentmise és istentisztelet az anyákért és családokért a református templomban és a római katolikus templomban. 11 óra, anyák napi ünnepség a református templomban.
Kalán-Sztrigyszentgyörgy: 10.30-kor kopjafaavatás a bukovinai székelyek emlékére a kultúrház udvarán, 11 órakor anyák napi műsor, 12 órától családi vetélkedők, zsákbanfutás, 13 órától gulyásfőzés, vásár, gyerekfoglalkozás.
Lózsád: 19 óra, a Budapesti utcaszínház fellépése (A lónak vélt menyasszony) a kultúrotthonban.
Petrozsény: 11 óra, Magyar családi élet a szórványban – tematikus beszélgetés: oktatás, nevelés, hit a megmaradásért, helyszín a református parókia. Szabadság (Kolozsvár)
Április 28-tól III. Hunyad Megyei Magyar Napok
Április 28., szombat
Déva: 7 óra, megyei horgászverseny a Bencenci tónál
Vajdahunyad: 17 óra, Fejadag – Könczey Elemér grafikus karikatúra kiállítása és könyvbemutatója, 18.30-tól pedig Családi portrék a magyar napokon – megyei fotóverseny a Művészeti Galériában. 20 óra, Olvasómaraton a Magyar Ház könyvtárában.
Petrozsény: 17 óra, Ifjúsági szórakozó, művelődési és nevelési délután a 3d Aqua szórakozóhelyen.
Lupény: 17 óra, Wass Albert: Mustármag – Kulcsár Székely Attila színész előadása a római katolikus templomban.
Április 29., vasárnap
Déva: 11.45, Wass Albert: Mustármag – Kulcsár Székely Attila színész előadása a református templomban.
Vajdahunyad: 11 óra, A magyar Szent Korona replikái – kiállítás a római katolikus templomban. 11.30-tól festménykiállítás Fazakas Tibor és Balázs Tibor munkáiból a Magyar Házban. 15 órától Családok vasárnapja – egész napos szabadtéri programok és zsibvásár a Hunyadi Vár külső udvarán (főzőverseny, kézműves foglalkozások kicsiknek és nagyoknak, lampionkészítés a családi agresszió áldozataiért, pszichológiai tanácsadás, ügyességi játékok családoknak és csoportoknak, Slágerdélután Szabó Zolival), 19 órától reneszánsz táncelőadás a dévai reneszánsz tánccsoport és a 6-os sz. általános iskola diákjai közreműködésével. 19.15-től néptánc és táncház, fellép a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptánccsoport. 20.45-kor a Hunyad Megyei Magyar Napok hivatalos megnyitója, 21 órakor Republic-koncert, 22.30-kor lampionos eregetés a családi agresszió áldozataiért, majd szabadtéri dínomdánom.
Szászváros: 11 óra, Torma Zsófia élete és munkássága – emléktábla avatás, előadás a régésznő 180 éves születési évfordulója alkalmából a református templom tanácstermében és Torma Zsófia egykori házánál.
Petrozsény: 10 órától Nagycsaládos piknik – bográcsozás és vetélkedők a 3d Aqua szórakozóhelyen.
Petrilla-Lónya: 9 órától honismereti kirándulás Vajdahunyadra, indulás a kultúrház elől.
Április 30., hétfő
Déva: 17 órától EMKE Kisenciklopédia és Szabadegyetem: találkozás Czakó Gábor íróval: Bevezetés a magyar észjárásba, helyszín: a Téglás Gábor Iskolaközpont.
Csernakeresztúr: 16 órától, májusfaavatás. Fellép a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptánccsoport és a segesvári Miklós Pál Egylet Népdalköre, a tájház udvarán.
Vajdahunyad: 10 órától Gyereknap – kézműves foglalkozások óvodásoknak és kisiskolásoknak. Műhelyvezető a Kun Társaság (Én és a családom – rajzverseny papíron és aszfalton Fazakas Tibor festővel, valamint nagyszülők és unokák portrékészítése a Magyar Ház udvarán).
Petrozsény: 18 óra, Magyar család a szórványban, gazdasági, szociális helyzet – tematikus beszélgetés a Szent Ferenc Alapítvány épületében.
Május 1., kedd
Déva:12 óra, Családi majális (családi főzőverseny, focibajnokság, táncok és népdalok, fellép a Domokos Band, a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptánccsoport, a segesvári Miklós Pál Egylet Népdalköre a Magyar Ház udvarán).
Vajdahunyad: 16 óra, Családi majális (magyar ízek – hagyományos ételek, palacsintasütés, ínyencségek, Ki mit tud? Verseny). 18 órától a Budapesti Utcaszínház előadása (A lónak vélt menyasszony), 19 órától népdalest és táncház a Magyar Házban.
Piski: 12 óra: A Budapesti Utcaszínház előadása (Ludas Matyi), aztán szeretetvendégség a római katolikus templom udvarán.
Petrozsény: 10 órától Családi majális – újjászületett hagyomány a 3d Aqua szórakozóhelyen.
Május 2., szerda
Déva: 17 óra, könyvbemutató: Găină Constantin: Vajdahunyad-Hunedoara-Eisenmarkt. 19 órától magyar filmek estje a Magyar Házban.
Haró: 17 óra, a Budapesti Utcaszínház előadása (Ludas Matyi) a polgármesteri hivatal előtti téren.
Vajdahunyad: 10 órától Sportnap – minifoci, asztalitenisz, röplabda, darts, ügyességi játékok a Magyar Házban. 18 óra: A természet csodái – Tripa Andrea és Júlia fotókiállítása.
Lupény-Urikány: 13 óra, Olvasómaraton családi körben, (24 órás) a lupényi református templomban.
Petrozsény: 18 óra, magyar hagyományos receptek bemutatása a 3d Aqua szórakozóhelyen.
Petrilla-Lónya: 18 óra, Moldován Kálmán szobrász-festőművész kiállításának megnyitója, 18.30-tól néptáncelőadás, fellép: a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptánccsoport a Nyugdíjas Ház nagytermében.
Május 3., csütörtök
Déva: 9 órától Téglás Nap a Téglás Gábor Iskolaközpontban, a Hauer Erich Diáktanács és az 55. sz. Kőműves Kelemen Cserkészcsapat szervezésében. Benne: játékos vetélkedők, portyázás, sporttevékenységek, karaoke. 12 órától előadás, kerekasztal-beszélgetés: Szabó Árpád egyetemi tanár: Fekete hattyúk, válságok és egyéni pénzügyi boldogulás. 13.30-tól a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportjának fellépése. 19 órakor Tamás Gábor koncertje (belépő: 25 lej) a Drăgan Muntean Művelődési Házban.
Brád: 16 óra, Magyar zeneszerzőink. Kálmán Imre Marica grófnő c. operettjének vetítése a római katolikus plébánián.
Vajdahunyad: 17 óra, könyvbemutató, Markó Béla: Visszabontás és Miénk itt a tér, a Művészeti Galériában.
Rákosd: 18 óra, néptánc, vers, népdal: fellép a Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportja, Sepsiszentgyörgyről, 19 órától: Magyar klasszikusok – filmvetítés a kultúrotthonban.
Pestes: 17 óra, a Budapesti Utcaszínház előadása (A lónak vélt menyasszony).
Petrozsény: 20 óra, örökzöld magyar zene a 3d Stage klubban.
Május 4., péntek
Déva: 11 órától játszóház és kézműves foglalkozások. Műhelyvezető a sepsiszentgyörgyi Guzsalyas Alapítvány és Játszóház, helyszín a Téglás Gábor Iskolaközpont. 16 órától Ki mit tud? családi vetélkedő, 17 órától reneszánsz táncok a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság reneszánsz tánccsoportja előadásában.
Brád: 15 óra, sakk és asztalitenisz verseny a római katolikus plébánián.
Vajdahunyad: 16 óra, EMKE-konferencia, a Sipos Pál Emléknapok megnyitója, erdélyi és sárospataki szakemberek előadásával, a Magyar Házban.
Bácsi: 17 óra, néptánc, vers, népdal, fellép a Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportja a kultúrotthonban.
Kalán-Sztrigyszentgyörgy: 16 óra, játszóház és kézműves foglalkozások a Guzsalyas Alapítvány és Játszóház vezetésével a kultúrotthon udvarán. 18 órakor a Budapesti Utcaszínház előadása (Ludas Matyi). 19 óra, néptáncelőadás, fellép a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptánccsoport és a Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportja, utána utcabál és nótaest Szabó Zolival.
Petrozsény: 22 óra, Dancs Annamari koncertje a 3d Stage klubban.
Petrilla-Lónya: 18 óra, magyar díszpolgárok kitüntetése, 18.30-tól kulturális est a kultúrház Schmidt László termében.
Vulkán: 17 óra, Két bohóc nem fér meg egy erdőben – szülők előadása gyerekeknek. Ügyes kezek – kézműves foglalkozások a Szakszervezetek Klubjának kistermében.
Május 5., szombat
Déva: 19 óra, az érmihályfalvi Móka Színjátszócsoport amatőr kabaréelőadása a Magyar Házban.
Brád: 9 óra, honismereti kirándulás: Brád – Abrudbánya – Verespatak. Indulás a római katolikus plébánia elől.
Vajdahunyad: 12 óra, Hunyad Megyei Magyar Ifjúsági Nap (HUMMIT) a Hunyadi Várban: lehetőségek fiataloknak – tematikus beszélgetés Széll Lőrincz ifjúsági államtitkárral, kincskereső – csapatos vetélkedő a várban, Én és a családom fotóverseny kiértékelése, díjazás, Bajnokok sátra – csocsó-, póker-, sakk-, dartsbajnokság, karaoke party és karkötős buli Szabó Zolival, tábortűz.
Petrozsény: 10 óra, turisztikai és hegymászó-bemutató a Taia-szorosban.
Lupény: 10 óra, A családi hétvége megnyitója – köszöntők, a Budapesti Utcaszínház fellépése (Ludas Matyi), kézműves foglalkozás és játszóház kicsiknek és nagyoknak a Guzsalyas Alapítvány és Játszóház vezetésével, az Udvarhelyszéki Népművészeti Egyesület kézműves kiállítása és népművészeti ismertetője, a sepsiszentgyörgyi Százlábú Néptáncegyüttes táncháza gyerekeknek és felnőtteknek, majd fellép a Csernakeresztúri Hagyományőrző Egylet Néptánccsoportja és a Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportja. 17 órától Bunyós Pityu koncertje és szabadtéri mulatozás a Cinci Sud vendéglő körüli téren.
Vulkán: 19 óra, néptánc, vers, népdal a Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportja, majd a Tranylvania Saxophone Qartet koncertje a Szakszervezetek Klubjának nagytermében.
Május 6., vasárnap
Déva: 12 óra, Családi vasárnap a dévai vár lábánál: magyar ízek kavalkádja – családi sütés-főzés a szabadban, kézműves foglalkozások a Kun Társaság és a Téglás Gábor Iskolaközpont tanítóinak szervezésében, Budapesti Utcaszínház (A lónak vélt menyasszony), táncház gyerekeknek és felnőtteknek a Százlábú Néptáncegyüttessel, néptáncelőadások (Csernakeresztúri Hagyományőrző Egylet Néptánccsoportja, Százlábú Néptáncegyüttes, a Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportja). 20 órától Zanzibár-koncert, majd lampionos záró ünnepség, utcabál élő zenével, fellép Szabó Zoli.
Brád: 12 óra, Magyar költők istenes versei és festménykiállítás – zenés verses összeállítás a római katolikus plébánián.
Barcsa: 12 óra, a Székely Mikó Kollégium Néptánccsoportjának fellépése a templomkertben.
Vajdahunyad: 10 óra, ünnepi szentmise és istentisztelet az anyákért és családokért a református templomban és a római katolikus templomban. 11 óra, anyák napi ünnepség a református templomban.
Kalán-Sztrigyszentgyörgy: 10.30-kor kopjafaavatás a bukovinai székelyek emlékére a kultúrház udvarán, 11 órakor anyák napi műsor, 12 órától családi vetélkedők, zsákbanfutás, 13 órától gulyásfőzés, vásár, gyerekfoglalkozás.
Lózsád: 19 óra, a Budapesti utcaszínház fellépése (A lónak vélt menyasszony) a kultúrotthonban.
Petrozsény: 11 óra, Magyar családi élet a szórványban – tematikus beszélgetés: oktatás, nevelés, hit a megmaradásért, helyszín a református parókia. Szabadság (Kolozsvár)
2012. május 3.
Hunyad sokszínű magyar napjai
Javában zajlik a hétvégén elkezdődött III. Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvénysorozata, amely főzőversennyel, sportvetélkedőkkel, kiállításokkal, koncertekkel, könyvbemutatókkal és gyerekprogramokkal várta-várja a megye magyarságát.
„Ezt a földet választottam, ezt a napot úgy akartam!” – az ismert Republic dal idézett sorai még vasárnap hangzottak el a vajdahunyadi vár külső udvarán a III. Hunyad Megyei Napok megnyitóünnepségén több mint 3000 ember előtt: a szórványban élő magyarok újra bizonyították élni akarásukat, felmutatva az összefogás erejét. Babos Aranka főszervező elmondta: a rendezvény sikerének elengedhetetlen feltétele a lelkes csapat, amely fáradtságot nem ismerve mindent megtesz a rendezvény sikere érdekében.
Bende Barna független polgármesterjelölt egy, a Magyar Napok keretében tartott délutáni beszélgetés alkalmával elmondta, a program a kulturális sokszínűség jegyében zajlik, és ez azért jó, mert az egymás mellett élő nemzeteknek alkalmuk van megismerkedni és esetleg el is sajátítani egymás szokásait.
A szeretet a legfontosabb fűszer – ez volt május 1-jén a Pogocsán–Sáfár–Dezméri főzőcsapat mottója a dévai Magyar Háznál a Hunyad Megyei Magyar Napok alkalmából szervezett családi majálison, amelyre népes tömeg gyűlt össze. A rendezvény első óráiban az egybegyűltek a benevezett hat csapat egyikének drukkolhattak a focibajnokságon. A díjátadó ünnepségen minden csapat oklevélben részesült – egyébként az Old Boys csapat nyerte a bajnokságot, második lett a Kolostor csapat, harmadik a Téglás – mondta Pogocsán Ferdinánd, a majális szervezője.
Amíg a férfiak a bőrt rúgták, addig a főzőversenyre benevezett négy csapat finom ételekkel lepte meg az egybegyűlteket. A Szent Ferenc Alapítvány családja kapros nokedlivel készült pörkölttel nyerte el az első helyezést, őket követte a Gáspár–Barra család babgulyása, a Pogocsán–Sáfár–Dezméri jókais babgulyása, illetve a Lengyel – Máté család csángógulyása. Az ízletes ételek titkát a csapatok nem árulták el, viszont egyikük annyit elmondott: az ételek elkészítésében „a szeretet a legfontosabb fűszer”.
Aki a népdalt és a néptáncot szerette, az a Magyar Ház hűvös termében megnézhette a dévai Segesvári Miklós Pál Egylet Népdalkörének, illetve a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptánccsoport előadását.
A családi majális palacsinta kiállítással kezdődött, amit az Összhang nőegylet tagjai készítettek. A hagyományos lekváros és túrós palacsinták mellett sonkás, tojásos, gombás rakott palacsintát, valamint csörögét és aranygaluskát is kóstolhattak a jelenlevők. Miközben a gulyás és krumplipaprikás főtt, Szabó Zoli slágerekkel teremtette meg a jó hangulatot. Ezt követte a népi táncház és a hagyományos bál.
Minden magyarra szükség van
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a megnyitóünnepségen elmondta: válságos időkben minden magyar emberre szükség van, mint ahogyan az összefogásra és közösségépítésre is. – A III. Hunyad Megyei Magyar Napok bizonyítéka annak, hogy itt, a szórványban nem fog lemorzsolódni ez a nagy család, hanem megerősödve építkezik egy jobb, szebb jövő reményében. Mircea Moloţ, a Hunyad Megyei Tanács elnöke is köszöntötte a népes tömeget, és kijelentette: a magyarság az elkövetkezőkben is partnerre fog találni személyében.
A rendezvénysorozat során központi szerepet kap a család, ezért vasárnap is számos családi programmal vártak szülőket, gyermekeket. A vajdahunyadi vár külső udvarán felállított sátrakban pszichológiai tanácsadáson, kézműves foglalkozásokon és a Családi ízek elnevezésű főzőversenyen vehettek részt az érdeklődők. Délután fellépett még a dévai Renaissance tánccsoport és a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptánccsoport, eközben pedig szombathelyi kézművesek foglalkozásai lefoglalták a kisebbeket.
Több település is bekapcsolódott
A központi rendezvénnyel párhuzamosan a megye más településein, illetve Vajdahunyad más helyszínein is zajlott a kulturális élet. Déván Kulcsár Székely Attila színművész tolmácsolásában került sor Wass Albert Mustármag című előadására. Vajdahunyadon nagy sikernek örvendett a Szent Koronáról szóló előadás, amelyet a római katolikus templomban tartottak, de különleges élményben lehetett része mindazoknak is, akik ellátogattak Fazakas Tibor festőművész kiállítására a vajdahunyadi Magyar Házba. A Szászvárosba érkezők Szakács Gábor és Friedrich Klára előadását hallgathatták meg, akik a rovásírásról és Torma Zsófia régészről tartottak színvonalas és érdekes előadást.
Vasárnap este a vajdahunyadi vár udvarán többezer ember hallgathatta és dúdolhatta az együttessel közösen a Republic zenekar közismert dalait. A koncertre nemcsak a megyéből, de az ország számos településéről érkeztek lelkes rajongók.
Idén is volt májusfa
A hétfői programok a néphagyományokra összpontosítottak. Csernakeresztúron – Hunyad megye egyetlen magyar többségű településén – a májusfaállítás hagyományát ápolták ez alkalommal is. A tavasz ősi jelképét, a fiatal lombos fát a legények május első napjának hajnalán lopják be a lányok udvarába. A hajadonoknak ki kell találniuk, kitől kapták a fát, s ha megsejtik, és kedvükre való az illető legény, akkor színes szalagokkal díszítik fel azt, és kitűzik a kapuba. Minél több fát kap egy lány, annál büszkébb lehet, hiszen azt jelenti, sok legény választaná szívesen párjául. Ma már krepp-papírból készülnek a szalagok, régen viszont a lányoknak hosszú színes szalagjuk volt, azt kötözték a májusfára, s minden színnek megvolt a maga jelentése – tudtuk meg Szabó Juliannától a csernakeresztúri néptánccsoport vezetőjétől. A májusfaavatás után az iskola előtti téren színvonalas előadással lépett fel a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptánccsoport és a Segesvári Miklós Pál Egylet Népdalköre. A rendezvényen jelen volt Czakó Gábor író, aki örömmel és megelégedéssel szemlélte a ma is élő népszokást.
A Téglás Gábor Iskolaközpontban került sor az EMKE Kisenciklopédia és Szabadegyetem keretében Czakó Gábor Kossuth-díjasíró, publicista, képzőművész Beavatás a magyar észjárásba című előadására. Az író rámutatott a magyar nyelv, észjárás és gondolkodás különleges mivoltára, nyelvünk különös sajátosságait számtalan példával támasztotta alá.
A vajdahunyadi hétfői gyerekprogramot péntekre halasztották a május 1-je alkalmából esedékes munkaszüneti nap miatt, ezért a szervezők péntek délelőtt várják a játszani, rajzolni szerető óvodásokat és iskolásokat a vajdahunyadi Magyar Ház udvarára.
Kun-Gazda Kinga-Viola. Szabadság (Kolozsvár)
Javában zajlik a hétvégén elkezdődött III. Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvénysorozata, amely főzőversennyel, sportvetélkedőkkel, kiállításokkal, koncertekkel, könyvbemutatókkal és gyerekprogramokkal várta-várja a megye magyarságát.
„Ezt a földet választottam, ezt a napot úgy akartam!” – az ismert Republic dal idézett sorai még vasárnap hangzottak el a vajdahunyadi vár külső udvarán a III. Hunyad Megyei Napok megnyitóünnepségén több mint 3000 ember előtt: a szórványban élő magyarok újra bizonyították élni akarásukat, felmutatva az összefogás erejét. Babos Aranka főszervező elmondta: a rendezvény sikerének elengedhetetlen feltétele a lelkes csapat, amely fáradtságot nem ismerve mindent megtesz a rendezvény sikere érdekében.
Bende Barna független polgármesterjelölt egy, a Magyar Napok keretében tartott délutáni beszélgetés alkalmával elmondta, a program a kulturális sokszínűség jegyében zajlik, és ez azért jó, mert az egymás mellett élő nemzeteknek alkalmuk van megismerkedni és esetleg el is sajátítani egymás szokásait.
A szeretet a legfontosabb fűszer – ez volt május 1-jén a Pogocsán–Sáfár–Dezméri főzőcsapat mottója a dévai Magyar Háznál a Hunyad Megyei Magyar Napok alkalmából szervezett családi majálison, amelyre népes tömeg gyűlt össze. A rendezvény első óráiban az egybegyűltek a benevezett hat csapat egyikének drukkolhattak a focibajnokságon. A díjátadó ünnepségen minden csapat oklevélben részesült – egyébként az Old Boys csapat nyerte a bajnokságot, második lett a Kolostor csapat, harmadik a Téglás – mondta Pogocsán Ferdinánd, a majális szervezője.
Amíg a férfiak a bőrt rúgták, addig a főzőversenyre benevezett négy csapat finom ételekkel lepte meg az egybegyűlteket. A Szent Ferenc Alapítvány családja kapros nokedlivel készült pörkölttel nyerte el az első helyezést, őket követte a Gáspár–Barra család babgulyása, a Pogocsán–Sáfár–Dezméri jókais babgulyása, illetve a Lengyel – Máté család csángógulyása. Az ízletes ételek titkát a csapatok nem árulták el, viszont egyikük annyit elmondott: az ételek elkészítésében „a szeretet a legfontosabb fűszer”.
Aki a népdalt és a néptáncot szerette, az a Magyar Ház hűvös termében megnézhette a dévai Segesvári Miklós Pál Egylet Népdalkörének, illetve a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptánccsoport előadását.
A családi majális palacsinta kiállítással kezdődött, amit az Összhang nőegylet tagjai készítettek. A hagyományos lekváros és túrós palacsinták mellett sonkás, tojásos, gombás rakott palacsintát, valamint csörögét és aranygaluskát is kóstolhattak a jelenlevők. Miközben a gulyás és krumplipaprikás főtt, Szabó Zoli slágerekkel teremtette meg a jó hangulatot. Ezt követte a népi táncház és a hagyományos bál.
Minden magyarra szükség van
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a megnyitóünnepségen elmondta: válságos időkben minden magyar emberre szükség van, mint ahogyan az összefogásra és közösségépítésre is. – A III. Hunyad Megyei Magyar Napok bizonyítéka annak, hogy itt, a szórványban nem fog lemorzsolódni ez a nagy család, hanem megerősödve építkezik egy jobb, szebb jövő reményében. Mircea Moloţ, a Hunyad Megyei Tanács elnöke is köszöntötte a népes tömeget, és kijelentette: a magyarság az elkövetkezőkben is partnerre fog találni személyében.
A rendezvénysorozat során központi szerepet kap a család, ezért vasárnap is számos családi programmal vártak szülőket, gyermekeket. A vajdahunyadi vár külső udvarán felállított sátrakban pszichológiai tanácsadáson, kézműves foglalkozásokon és a Családi ízek elnevezésű főzőversenyen vehettek részt az érdeklődők. Délután fellépett még a dévai Renaissance tánccsoport és a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptánccsoport, eközben pedig szombathelyi kézművesek foglalkozásai lefoglalták a kisebbeket.
Több település is bekapcsolódott
A központi rendezvénnyel párhuzamosan a megye más településein, illetve Vajdahunyad más helyszínein is zajlott a kulturális élet. Déván Kulcsár Székely Attila színművész tolmácsolásában került sor Wass Albert Mustármag című előadására. Vajdahunyadon nagy sikernek örvendett a Szent Koronáról szóló előadás, amelyet a római katolikus templomban tartottak, de különleges élményben lehetett része mindazoknak is, akik ellátogattak Fazakas Tibor festőművész kiállítására a vajdahunyadi Magyar Házba. A Szászvárosba érkezők Szakács Gábor és Friedrich Klára előadását hallgathatták meg, akik a rovásírásról és Torma Zsófia régészről tartottak színvonalas és érdekes előadást.
Vasárnap este a vajdahunyadi vár udvarán többezer ember hallgathatta és dúdolhatta az együttessel közösen a Republic zenekar közismert dalait. A koncertre nemcsak a megyéből, de az ország számos településéről érkeztek lelkes rajongók.
Idén is volt májusfa
A hétfői programok a néphagyományokra összpontosítottak. Csernakeresztúron – Hunyad megye egyetlen magyar többségű településén – a májusfaállítás hagyományát ápolták ez alkalommal is. A tavasz ősi jelképét, a fiatal lombos fát a legények május első napjának hajnalán lopják be a lányok udvarába. A hajadonoknak ki kell találniuk, kitől kapták a fát, s ha megsejtik, és kedvükre való az illető legény, akkor színes szalagokkal díszítik fel azt, és kitűzik a kapuba. Minél több fát kap egy lány, annál büszkébb lehet, hiszen azt jelenti, sok legény választaná szívesen párjául. Ma már krepp-papírból készülnek a szalagok, régen viszont a lányoknak hosszú színes szalagjuk volt, azt kötözték a májusfára, s minden színnek megvolt a maga jelentése – tudtuk meg Szabó Juliannától a csernakeresztúri néptánccsoport vezetőjétől. A májusfaavatás után az iskola előtti téren színvonalas előadással lépett fel a Csernakeresztúri Hagyományőrző Néptánccsoport és a Segesvári Miklós Pál Egylet Népdalköre. A rendezvényen jelen volt Czakó Gábor író, aki örömmel és megelégedéssel szemlélte a ma is élő népszokást.
A Téglás Gábor Iskolaközpontban került sor az EMKE Kisenciklopédia és Szabadegyetem keretében Czakó Gábor Kossuth-díjasíró, publicista, képzőművész Beavatás a magyar észjárásba című előadására. Az író rámutatott a magyar nyelv, észjárás és gondolkodás különleges mivoltára, nyelvünk különös sajátosságait számtalan példával támasztotta alá.
A vajdahunyadi hétfői gyerekprogramot péntekre halasztották a május 1-je alkalmából esedékes munkaszüneti nap miatt, ezért a szervezők péntek délelőtt várják a játszani, rajzolni szerető óvodásokat és iskolásokat a vajdahunyadi Magyar Ház udvarára.
Kun-Gazda Kinga-Viola. Szabadság (Kolozsvár)
2012. május 12.
A zsidómentő Wallenbergre emlékeztek Kolozsváron
Prőhle Gergely: Tisztességes keresztény nem lehet antiszemita
Wallenberg-évvé nyilvánította a magyar kormány 2012-t, amelyben a neves svéd diplomata és más keresztény zsidómentők tevékenységére emlékezve, a holokauszt áldozatai előtt kell fejet hajtanunk. A Budapesten elkezdődött rendezvénysorozat pénteken Kolozsváron folytatódott, a City Plaza szálló emeleti előadótermében, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa, a Kolozsvári Zsidó Hitközség és a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház közös szervezésében. Beszédet mondott Szilágyi Mátyás főkonzul, Németh Zsolt, Magyarország külügyi államtitkára, Prőhle Gergely magyar helyettes külügyi államtitkár, Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök, Szilágyi Júlia és Nussbaum László holokauszt-túlélők, valamint Antal Margit, Járosi Andor néhai lutheránus lelkész unokája. A felszólalók figyelmeztettek: a fiatal nemzedékeket szembesíteni kell a múlttal, s példaképként kell eléjük állítani az embermentőket.
Szilágyi Mátyás kolozsvári magyar főkonzul az egybegyűlteket köszöntő beszédében rámutatott: a magyarországi holokauszt emléknapjához kapcsolódó rendezvény a Raoul Wallenberg emléke előtti főhajtás is egyben, hiszen a neves svéd diplomata és zsidómentő a vészkorszak idején ember maradt az embertelenségben. A rendezvény ugyanakkor előadással tiszteleg két további zsidómentő emléke előtt: Járosi Andor néhai lutheránus lelkész „erdélyi Wallenbergként” tanúsította emberszeretetét, Sztehlo Gábor budapesti evangélikus lelkész pedig 1600 zsidó gyermek életét mentette meg. A főkonzul hangsúlyozta: a rendezvény az áldozatok és a túlélők előtti főhajtás is egyben, a humánum és a kegyelet napja, hiszen a zsidók nélkül az erdélyi kultúra „nem létezne, vagy jóval szegényebb lenne”.
Beszédében Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár felhívta a figyelmet arra, hogy a magyar kormány nagy hangsúlyt fektet az idén az embermentők példájának felmutatására, s ennek keretében a budapesti alsó dunai rakpartot tizenkét embermentőről nevezte el, akiknek az emlékére május 15-én, Budapesten, nagyszabású konferenciát rendeznek. Németh szerint a kolozsvári Járosi Andor sorsa párhuzamot mutat a felvidéki Esterházy János és Raoul Wallenberg sorsával, hiszen kezdetben valamennyien a nácik ellen harcoltak, de végül mindhárman a szovjet rendszernek estek áldozatául. „Sorsuk drámai módon bizonyítja, hogy a nemzeti és a szovjet típusú szocializmus egylényegű” – fogalmazott.
Nem könnyű a múlttal szembenézni
Az államtitkár utalt arra, hogy bonyolult feladat a múlttal, az emberáldozat, illetve az egyéni és a közösségi szolidaritás kérdésével szembenézni, és emlékeztetett arra, hogy ezek az értékek azzal a társadalmi és nemzeti egységgel szembesültek, amelyek a holokauszt korabeli Európát meghatározták. Úgy vélte, az embermentők példájából a ma élőkre az erkölcsi felelősség fogalma maradt, ami rendkívül fontosnak bizonyulhat napjainkban, amikor „a nemzeti önzés divatja” az öreg kontinensen újra előtérbe kerül. Leszögezte: ez a pragmatizmusnak álcázott önzéskultusz jelenleg az európai jobboldali eliteket söpri el, de később a baloldali eliteket is sorra kerítheti, és ismét előkészítheti a szélsőségek hatalomra jutását. Ezzel a folyamattal szemben pedig Wallenberg példájához kell folyamodnunk, hiszen a szolidaritás ellenszer lehet arra, ami ma földrészünkön történik.
A résztvevők – akik között Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete is jelen volt – dokumentumfilmet láthattak Raoul Wallenberg zsidómentő tevékenységéről és tragikus, részleteiben mindmáig nem tisztázott háború utáni sorsáról. Ezt követően került sor az Adalékok a kolozsvári zsidóság múltjához című kötet magyar nyelvű kiadásának bemutatására. A tudományos tanulmányokat tartalmazó kötet Schwartz Róbert kolozsvári zsidó hitközségi elnök irányításával történő lefordítását és kiadását a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus és az OTP Románia támogatta.
Az áldozatok, a hóhérok és a hősök nem a semmiből, hanem magából a társadalomból kerülnek ki, mint ahogyan a kutatók is onnan vétetnek, és az általuk feltárt adatoknak oda kellene visszatérniük – ezzel a gondolattal kezdte méltatását Szilágyi Júlia. Az irodalomkritikus és esztéta felhívta a figyelmet annak veszélyeire, hogy nemzedékek nőnek fel anélkül, hogy a közelmúlt eseményeiről tudomást szerezzenek, pedig a történelem ismerése, az abból történő okulás az egyik legfőbb cél kellene hogy legyen.
Kossuth elítélte az antiszemitizmust
Szilágyi Júlia Kossuth Lajost idézte: „Én ember és ember között faj, nyelv, vallásfelekezet miatt soha nem tettem s nem is fogok tenni különbséget; az antiszemitikus agitációt, mint a XIX. század embere, szégyellem, mint magyar restellem, mint hazafi kárhoztatom.” Majd elmesélte saját élettapasztalatát az embermentésről. „Van olyan időszak a történelemben, amikor az emberséget büntetik, s ezt megmentőim vállalták” – mondta arra emlékezve, hogy nyolc éves korában megmentették az életét. Később, több mint ötven évvel ezelőtt döntött amellett, hogy ha már halálraítéltségét sikerült túlélnie, a magyar nyelv és irodalom szolgálatába szegődik.
Az irodalomkritikus elmondta: a kötet a kolozsvári zsidóság történetét jóformán a középkortól a holokauszt utáni időkig ismerteti, azaz Bethlen Gábortól indulva, a zsidóságnak a modernizációban betöltött szerepéig. Felmutatja egyben azoknak a zsidó embereknek a példáját is, akik „a pszichológiától a pingpongig” Kolozsvár hírnevét öregbítették.
Szilágyi szóvá tette, hogy a holokauszt után hét évtizeddel sincs az áldozatoknak köztéri emlékműve Kolozsváron. „A történelem nem ismerése is történelem” – vonta le a keserű következtetést.
Akihez Wallenberg segítő keze nem ért el
Nussbaum László, akit tizenöt évesen hurcoltak gettóba, onnan pedig Auschwitzba, s aki tizenhat évesen Buchenwaldban szabadult fel, olyan túlélőként mondott beszédet, „akihez Wallenberg segítő keze nem ért el”. Kijelentette: egyike azon kevés túlélőknek, akik a holokausztról még tanúskodni tudnak.
A nyugalmazott közgazdász bevallotta: az eltelt hét évtized során azt tapasztalta, hogy az időkkel együtt az emberek is megváltoznak. Ha akkoriban gyűlölte is az őt elverő diáktársait vagy pedig a lágerbeli megkínzóit, ma már megbocsátana nekik. Úgy véli, keresztény diáktársai nem voltak teljes mértékben hibások, hiszen a korabeli média a zsidókkal szembeni agresszióra buzdította és tanította őket. Nem haragszik már amiatt sem, hogy a háború végén a helyi zsidó temetőbe német katonákat földeltek el, hiszen ma már tudja, hogy a szülő „egyformán siratja azt a fiát, akit lelőttek és azt, akit a gázkamrában végeztek ki”. Sőt, Otto Hermann német lágerparancsnokra is úgy emlékszik (aki egyébként antifasiszta volt), mint aki az életét megmentette azáltal, hogy egyik alkalommal az Appelplatz-on megverte. Megtanulta tehát: „csak embereket, ideológiákat, véleményeket lehet elítélni, népeket nem”.
Fájdalommal állapította meg, hogy bár Romániában – akárcsak más államokban – hatályos törvények ítélik el az antiszemita, a náci és a fasiszta megnyilvánulásokat, és ezek a jogszabályok büntetéseket is kilátásba helyeznek, egyetlen hazai elítélt személyről sincs tudomása. Ez pedig rendkívül veszélyes, mert a törvény be nem tartása a szélsőségesek megerősödéséhez vezet, ami könnyen diktatúrába torkollhat, amint ezt a délszláv térségben albánok, horvátok és mások ellen véghezvitt megdöbbentő genocídiumok is bizonyítják.
Köztéri Járosi-szobrot kért a püspök
Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök Járosi Andor lelkész példájáról beszélt, akit Lőwy Dánieltől, a kolozsvári zsidóság történelmének írójától kölcsönzött szóhasználattal „Szamos-parti Wallenberg”-nek nevezett. A kolozsvári evangélikus pap üldözött zsidókat keresztelt, bújtatott, mentett, ellenszegülve a kor hatalmasainak. A püspök Makkai Sándort idézte, aki szerint Járosit erdélyi sorsa készítette fel a mártíromságra. Végül – amint az Járosi Andor unokájának, Antal Margit tanárnak a Járosi-életutat és a „rejtve működő” lelkész magatartását ismertető-bemutató kiváló előadásából is kiderült – a kolozsvári Wallenberget szintén a szovjetek hurcolták el, és még 1944 karácsonyán meghalt, Magnyitogorszk egyik lágerében.
A lutheránus egyházfő hangot adott annak az óhajának, hogy a zsidómentő Járosi Andor emlékét Kolozsváron köztéri szobor örökítse meg.
Sztehlo Gábor budapesti evangélikus lelkész embermentő tevékenységéről Prőhle Gergely helyettes külügyi államtitkár tartott előadást, aki egyidejűleg a magyarországi evangélikus egyház világi elöljárója. Közölte: az emlékezés fő célja, hogy beleéljük magunkat azoknak az embereknek a sorsába, akikre emlékezünk, hiszen „amikor az embermentőkről beszélünk, az áldozatok előtt tisztelgünk”.
Relativizmusba torkollnak a viták
Az európai kultúra és társadalom zsidó-keresztény hagyományairól szólva, a magyar diplomata arra a következtetésre jutott, hogy „tisztességes keresztény soha, semmilyen körülmények között nem lehet antiszemita”, mint ahogyan azt sem lehet patikamérlegen lemérni, ki milyen mértékben volt embermentő. Úgy vélte, a napjainkban zajló vonatkozó viták általában relativizmusba torkollnak, s azokban a résztvevők saját gyengeségeikre keresnek mentséget.
Prőhle szerint a mai állami vezetőknek, tisztségviselőknek, továbbá mindazoknak, akik értékközpontúan gondolkoznak, feladatuk hidat építeni az európai térség alapját képező zsidó-keresztény hagyományok és a modern ember sokszor nihilizmusra hajló életfelfogása között.
A rendezvény végén Adorjáni Dezső Zoltán püspök imádkozott az áldozatokért, majd Kallós Miklós egyetemi tanár a halottak emlékére elmondani szokott zsidó imával zárta a kolozsvári Wallenberg-rendezvényt.
--------------------------------------------------------------------------------
RAOUL WALLENBERGRŐL NEVEZNEK EL TERMET AZ EURÓPAI PARLAMENTBEN
Születésének 100. évfordulója alkalmából parlamenti üléstermet neveznek el Raoul Wallenberg egykori svéd diplomatáról – döntött egyhangúan az Európai Parlament (EP) elnöksége. Raoul Wallenberg Magyarországon fejtette ki tevékenységét, amellyel magyar zsidók ezreit mentette meg az Auschwitzba való deportálástól és a biztos haláltól. A magyar kormány a 2012-es évet az embermentő diplomata születésének 100. évfordulója alkalmából Raoul Wallenberg Emlékévnek nyilvánította, és döntött a Raoul Wallenberg Emlékbizottság felállításáról.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN. Szabadság (Kolozsvár)
Prőhle Gergely: Tisztességes keresztény nem lehet antiszemita
Wallenberg-évvé nyilvánította a magyar kormány 2012-t, amelyben a neves svéd diplomata és más keresztény zsidómentők tevékenységére emlékezve, a holokauszt áldozatai előtt kell fejet hajtanunk. A Budapesten elkezdődött rendezvénysorozat pénteken Kolozsváron folytatódott, a City Plaza szálló emeleti előadótermében, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa, a Kolozsvári Zsidó Hitközség és a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház közös szervezésében. Beszédet mondott Szilágyi Mátyás főkonzul, Németh Zsolt, Magyarország külügyi államtitkára, Prőhle Gergely magyar helyettes külügyi államtitkár, Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök, Szilágyi Júlia és Nussbaum László holokauszt-túlélők, valamint Antal Margit, Járosi Andor néhai lutheránus lelkész unokája. A felszólalók figyelmeztettek: a fiatal nemzedékeket szembesíteni kell a múlttal, s példaképként kell eléjük állítani az embermentőket.
Szilágyi Mátyás kolozsvári magyar főkonzul az egybegyűlteket köszöntő beszédében rámutatott: a magyarországi holokauszt emléknapjához kapcsolódó rendezvény a Raoul Wallenberg emléke előtti főhajtás is egyben, hiszen a neves svéd diplomata és zsidómentő a vészkorszak idején ember maradt az embertelenségben. A rendezvény ugyanakkor előadással tiszteleg két további zsidómentő emléke előtt: Járosi Andor néhai lutheránus lelkész „erdélyi Wallenbergként” tanúsította emberszeretetét, Sztehlo Gábor budapesti evangélikus lelkész pedig 1600 zsidó gyermek életét mentette meg. A főkonzul hangsúlyozta: a rendezvény az áldozatok és a túlélők előtti főhajtás is egyben, a humánum és a kegyelet napja, hiszen a zsidók nélkül az erdélyi kultúra „nem létezne, vagy jóval szegényebb lenne”.
Beszédében Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár felhívta a figyelmet arra, hogy a magyar kormány nagy hangsúlyt fektet az idén az embermentők példájának felmutatására, s ennek keretében a budapesti alsó dunai rakpartot tizenkét embermentőről nevezte el, akiknek az emlékére május 15-én, Budapesten, nagyszabású konferenciát rendeznek. Németh szerint a kolozsvári Járosi Andor sorsa párhuzamot mutat a felvidéki Esterházy János és Raoul Wallenberg sorsával, hiszen kezdetben valamennyien a nácik ellen harcoltak, de végül mindhárman a szovjet rendszernek estek áldozatául. „Sorsuk drámai módon bizonyítja, hogy a nemzeti és a szovjet típusú szocializmus egylényegű” – fogalmazott.
Nem könnyű a múlttal szembenézni
Az államtitkár utalt arra, hogy bonyolult feladat a múlttal, az emberáldozat, illetve az egyéni és a közösségi szolidaritás kérdésével szembenézni, és emlékeztetett arra, hogy ezek az értékek azzal a társadalmi és nemzeti egységgel szembesültek, amelyek a holokauszt korabeli Európát meghatározták. Úgy vélte, az embermentők példájából a ma élőkre az erkölcsi felelősség fogalma maradt, ami rendkívül fontosnak bizonyulhat napjainkban, amikor „a nemzeti önzés divatja” az öreg kontinensen újra előtérbe kerül. Leszögezte: ez a pragmatizmusnak álcázott önzéskultusz jelenleg az európai jobboldali eliteket söpri el, de később a baloldali eliteket is sorra kerítheti, és ismét előkészítheti a szélsőségek hatalomra jutását. Ezzel a folyamattal szemben pedig Wallenberg példájához kell folyamodnunk, hiszen a szolidaritás ellenszer lehet arra, ami ma földrészünkön történik.
A résztvevők – akik között Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete is jelen volt – dokumentumfilmet láthattak Raoul Wallenberg zsidómentő tevékenységéről és tragikus, részleteiben mindmáig nem tisztázott háború utáni sorsáról. Ezt követően került sor az Adalékok a kolozsvári zsidóság múltjához című kötet magyar nyelvű kiadásának bemutatására. A tudományos tanulmányokat tartalmazó kötet Schwartz Róbert kolozsvári zsidó hitközségi elnök irányításával történő lefordítását és kiadását a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus és az OTP Románia támogatta.
Az áldozatok, a hóhérok és a hősök nem a semmiből, hanem magából a társadalomból kerülnek ki, mint ahogyan a kutatók is onnan vétetnek, és az általuk feltárt adatoknak oda kellene visszatérniük – ezzel a gondolattal kezdte méltatását Szilágyi Júlia. Az irodalomkritikus és esztéta felhívta a figyelmet annak veszélyeire, hogy nemzedékek nőnek fel anélkül, hogy a közelmúlt eseményeiről tudomást szerezzenek, pedig a történelem ismerése, az abból történő okulás az egyik legfőbb cél kellene hogy legyen.
Kossuth elítélte az antiszemitizmust
Szilágyi Júlia Kossuth Lajost idézte: „Én ember és ember között faj, nyelv, vallásfelekezet miatt soha nem tettem s nem is fogok tenni különbséget; az antiszemitikus agitációt, mint a XIX. század embere, szégyellem, mint magyar restellem, mint hazafi kárhoztatom.” Majd elmesélte saját élettapasztalatát az embermentésről. „Van olyan időszak a történelemben, amikor az emberséget büntetik, s ezt megmentőim vállalták” – mondta arra emlékezve, hogy nyolc éves korában megmentették az életét. Később, több mint ötven évvel ezelőtt döntött amellett, hogy ha már halálraítéltségét sikerült túlélnie, a magyar nyelv és irodalom szolgálatába szegődik.
Az irodalomkritikus elmondta: a kötet a kolozsvári zsidóság történetét jóformán a középkortól a holokauszt utáni időkig ismerteti, azaz Bethlen Gábortól indulva, a zsidóságnak a modernizációban betöltött szerepéig. Felmutatja egyben azoknak a zsidó embereknek a példáját is, akik „a pszichológiától a pingpongig” Kolozsvár hírnevét öregbítették.
Szilágyi szóvá tette, hogy a holokauszt után hét évtizeddel sincs az áldozatoknak köztéri emlékműve Kolozsváron. „A történelem nem ismerése is történelem” – vonta le a keserű következtetést.
Akihez Wallenberg segítő keze nem ért el
Nussbaum László, akit tizenöt évesen hurcoltak gettóba, onnan pedig Auschwitzba, s aki tizenhat évesen Buchenwaldban szabadult fel, olyan túlélőként mondott beszédet, „akihez Wallenberg segítő keze nem ért el”. Kijelentette: egyike azon kevés túlélőknek, akik a holokausztról még tanúskodni tudnak.
A nyugalmazott közgazdász bevallotta: az eltelt hét évtized során azt tapasztalta, hogy az időkkel együtt az emberek is megváltoznak. Ha akkoriban gyűlölte is az őt elverő diáktársait vagy pedig a lágerbeli megkínzóit, ma már megbocsátana nekik. Úgy véli, keresztény diáktársai nem voltak teljes mértékben hibások, hiszen a korabeli média a zsidókkal szembeni agresszióra buzdította és tanította őket. Nem haragszik már amiatt sem, hogy a háború végén a helyi zsidó temetőbe német katonákat földeltek el, hiszen ma már tudja, hogy a szülő „egyformán siratja azt a fiát, akit lelőttek és azt, akit a gázkamrában végeztek ki”. Sőt, Otto Hermann német lágerparancsnokra is úgy emlékszik (aki egyébként antifasiszta volt), mint aki az életét megmentette azáltal, hogy egyik alkalommal az Appelplatz-on megverte. Megtanulta tehát: „csak embereket, ideológiákat, véleményeket lehet elítélni, népeket nem”.
Fájdalommal állapította meg, hogy bár Romániában – akárcsak más államokban – hatályos törvények ítélik el az antiszemita, a náci és a fasiszta megnyilvánulásokat, és ezek a jogszabályok büntetéseket is kilátásba helyeznek, egyetlen hazai elítélt személyről sincs tudomása. Ez pedig rendkívül veszélyes, mert a törvény be nem tartása a szélsőségesek megerősödéséhez vezet, ami könnyen diktatúrába torkollhat, amint ezt a délszláv térségben albánok, horvátok és mások ellen véghezvitt megdöbbentő genocídiumok is bizonyítják.
Köztéri Járosi-szobrot kért a püspök
Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök Járosi Andor lelkész példájáról beszélt, akit Lőwy Dánieltől, a kolozsvári zsidóság történelmének írójától kölcsönzött szóhasználattal „Szamos-parti Wallenberg”-nek nevezett. A kolozsvári evangélikus pap üldözött zsidókat keresztelt, bújtatott, mentett, ellenszegülve a kor hatalmasainak. A püspök Makkai Sándort idézte, aki szerint Járosit erdélyi sorsa készítette fel a mártíromságra. Végül – amint az Járosi Andor unokájának, Antal Margit tanárnak a Járosi-életutat és a „rejtve működő” lelkész magatartását ismertető-bemutató kiváló előadásából is kiderült – a kolozsvári Wallenberget szintén a szovjetek hurcolták el, és még 1944 karácsonyán meghalt, Magnyitogorszk egyik lágerében.
A lutheránus egyházfő hangot adott annak az óhajának, hogy a zsidómentő Járosi Andor emlékét Kolozsváron köztéri szobor örökítse meg.
Sztehlo Gábor budapesti evangélikus lelkész embermentő tevékenységéről Prőhle Gergely helyettes külügyi államtitkár tartott előadást, aki egyidejűleg a magyarországi evangélikus egyház világi elöljárója. Közölte: az emlékezés fő célja, hogy beleéljük magunkat azoknak az embereknek a sorsába, akikre emlékezünk, hiszen „amikor az embermentőkről beszélünk, az áldozatok előtt tisztelgünk”.
Relativizmusba torkollnak a viták
Az európai kultúra és társadalom zsidó-keresztény hagyományairól szólva, a magyar diplomata arra a következtetésre jutott, hogy „tisztességes keresztény soha, semmilyen körülmények között nem lehet antiszemita”, mint ahogyan azt sem lehet patikamérlegen lemérni, ki milyen mértékben volt embermentő. Úgy vélte, a napjainkban zajló vonatkozó viták általában relativizmusba torkollnak, s azokban a résztvevők saját gyengeségeikre keresnek mentséget.
Prőhle szerint a mai állami vezetőknek, tisztségviselőknek, továbbá mindazoknak, akik értékközpontúan gondolkoznak, feladatuk hidat építeni az európai térség alapját képező zsidó-keresztény hagyományok és a modern ember sokszor nihilizmusra hajló életfelfogása között.
A rendezvény végén Adorjáni Dezső Zoltán püspök imádkozott az áldozatokért, majd Kallós Miklós egyetemi tanár a halottak emlékére elmondani szokott zsidó imával zárta a kolozsvári Wallenberg-rendezvényt.
--------------------------------------------------------------------------------
RAOUL WALLENBERGRŐL NEVEZNEK EL TERMET AZ EURÓPAI PARLAMENTBEN
Születésének 100. évfordulója alkalmából parlamenti üléstermet neveznek el Raoul Wallenberg egykori svéd diplomatáról – döntött egyhangúan az Európai Parlament (EP) elnöksége. Raoul Wallenberg Magyarországon fejtette ki tevékenységét, amellyel magyar zsidók ezreit mentette meg az Auschwitzba való deportálástól és a biztos haláltól. A magyar kormány a 2012-es évet az embermentő diplomata születésének 100. évfordulója alkalmából Raoul Wallenberg Emlékévnek nyilvánította, és döntött a Raoul Wallenberg Emlékbizottság felállításáról.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN. Szabadság (Kolozsvár)