Nemzedékek hagyománylánca (XXIV. Népzene- és néptánctalálkozó)
Ha borban az igazság, akkor csizmában a magyar lélek. A tegnap véget ért sepsiszentgyörgyi népzene- és néptánctalálkozó újból bizonyította: bár egyre kevesebben élnek azok közül, akik beleszülettek abba a kultúrába, amely a magyar lélekből fakad, népzene- és néptánchagyományainkat van, aki továbbadja és nemzedékről nemzedékre éltesse.
Könnyedség, üdeség, báj, sok humor és felszabadultság jellemezte a kolozsvári egyetemistákból álló Ördögtérgye Néptáncegyüttes pénteki, Ki mint veti táncát... című előadását, amelyben a tánc kitörő örömével nyitogatta Both József csoportja tucatnyi hagyományőrző erdélyi falu kincsesládáját. A társulat a szombati, Apáról fiúra elnevezésű gálán is fellépett a Tamási Áron Színházban, ugyancsak nagy sikerrel. A szervező és házigazda Háromszék Táncegyüttes vajdaszentiványi táncokkal nyitotta meg a gálaműsort, a meghívottak közül elsőként a Felső-Maros mente egyik legjelentősebb zenészközpontjából, Magyarpéterlakáról érkezett zenészek léptek színpadra, amelynek legszebb dísze a már kezdettől ott ülő székiek csoportja volt. (folytatás az első oldalról) A Százlábú Néptáncegyüttes magyarszentbenedeki tánccal bizonyította, nemhiába képviselheti egyedüliként az erdélyi gyermek- és ifjúsági együtteseket a következő budapesti Duna Karneválon, ugyanakkor hisszük, Sepsiszentgyörgyön van utánpótlás, és ami a legfőbb, általuk a tizenévesek körében is tömeges az érdeklődés néptáncanyanyelvünk iránt. A gálaműsor fénypontja a széki adatközlők fellépése, akik közül két házaspár, Szabó István (Kicsi Józsi Pista) és Szabó Róza, valamint Csorba János (Kocsmáros) és Csorba Rózsi átvette a Háromszék Táncegyüttes által 2008-ban alapított Az erdélyi néptánc gazdája kitüntetést. A velük érkezett, hagyományőrző fiatalokból álló Szalmakalap néptánccsoport bemutatkozásával és minden fellépő együttes közös táncával ért véget a gálaműsor, amelynek zenei felelősei – magyarpéterlaki és széki zenészek, a budapesti Gázsa és a sepsiszentgyörgyi Heveder zenekar, valamint Erőss Judit énekes – elhitették a közönséggel, a tánc mellett (vagy még inkább) népzenekincsünk is jó kezekben van.
Fekete Réka
Gyermekektől gyermekeknek
Ha száznál több gyermek és legalább annyi szülő, nagyszülő, keresztszülő, tanítónő mosolyog egyszerre, akkor a novemberi hideg nem számít. A sepsiszentgyörgyi népzene- és néptánctalálkozó utolsó napján hagyományosan a kicsiké a terep, és bár idén az elemisták félévközi vakációja miatt vasárnap kevesebben voltak a Szabó Kati Sportcsarnokban, mint az előző években, a kézművesek minden asztalánál hosszú sorban álltak a nemezelni, fonni, csuhé- és rongybabát készíteni akarók, végül pedig egymás sarkát taposták a táncolók. Előbb az apróknak húzta a Mozsikácska, aztán a meghívott gyermekegyüttesek gálája következett – a házigazda Százlábú és Százlábacskák mellett a nagybaconi Pásztortűz, a kézdiszentléleki Borsika és a kézdiszentkereszti Tisztás mutatta be tudását – búcsúzóul pedig mindenki együtt firgett-forgott: óvodások és már felnőtt fiatalok pörögtek fülig érő szájjal a pályán, a népviseletek farmerekkel keveredtek, s még a nézőtéren fényképező, filmező szülők lába is mozgott... de hát miért is kellene a jónak ellenállni?
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

90 éves napjaink erdélyi emlékírásának nagy öregje: Katona Szabó István
Az eltelt évszázad felét (1936–1986) Marosvásárhelyen megélt író, közíró, szerkesztő, a hiteles emlékírás igaz művelője – Katona Szabó István 90 éves.
Gödöllőn gyűlünk össze november második vasárnapján. Körülüljük, mi, háromnegyed századot megéltek és fiatalabbak. Emlékezők, olvasók, pályatársak, tanítványok. A korosztály kegyetlen éveket megélt, kegyetlen évek elől – másként kegyetlenné vált – jövőbe menekülők, erdélyiek és anyaországiak. Tisztelők, a hitelességre vágyók közössége. A sokoldalú irodalmárból most elsősorban az emlékírót hallhatjuk.
Nekünk, Erdélyben születetteknek, sok évtizedes anyaországi múlttal bírva is különös érzés, hogy Pista bácsit mint megbecsült és nagy tiszteletnek örvendő gödöllőit kell ünnepelnünk. Különös érzés, de köszönet érte Gödöllőnek, és az attól elválaszthatatlan polgármesternek dr. Gémesi Györgynek.
A terem ünnepelteknek kijáró sarkában ülő, mosolygós írót láthatnánk akár aggastyánnak is, de mikor megszólal a csodálatos memória, a kétségbevonhatatlan hitelesség, a csillogó szellem és bölcs derű olyan quadrophóniája vesz körül, amivel manapság ritkán lehet találkozni.
Albert Gábor kérdez, s a kérdezettből ömlik az emlékezés eddigi búvópatakjának zuhataga.
A Nagy reménységek kora, 1944–48 (1990) és a Marosvásárhely krónikája (1996) című, alapvető fontosságú kötetei után most a frissen megjelent Nagy hazugságok kora (1948–1968) fekszik az asztalon, s örömmel tudjuk meg, hogy a folytatás is nyomdaközelbe érkezett, sőt az ezt követő munka is készülődőben van.
De a Gödöllőn eltöltött több mint negyed évszázad alatt az anyaországba kényszerült erdélyi közösségért is sokat tett összetartásra és egymás megsegítésére alapozó szervezőmunkájával. Valóságos egyszemélyes tanácsadó intézménye volt az új egzisztenciát építeni próbálók sokezres tömegének.
Katona Szabó István – mint meséli – 1986-ban, "mikor még nem sejthette 1989-et", azzal a szándékkal (és jegyzetgyűjteménnyel) települt át az anyaországba és abban is Gödöllőre, hogy ezután a szülőföld keserves évtizedeinek az összmagyar múltból kiszakíthatatlan hiteles emlékét rögzíthesse a múlt kitalálására oly hajlamos jövendő számára.
Ha ezt tervezte, elmondhatjuk, hogy sikerült neki, és várjuk, nagyon várjuk az újabb kötetek megjelenését, mert az egyre rövidebbre szabályozott nemzeti emlékezetnek óriási szüksége van ezekre az igaz emlékezésekre.
A múltat végképp eltörölni szándékozó igyekezet a jövő építésének egyik leghatalmasabb akadályozója. És mostanság éppen ekörül is az egymásra mutogatók meddő vitája folyik. Egy olyan vita, melyet nem vívhatna a politikai elit, hanem csakis és egyedül a tudományosság. Egy valódi tudományosság, amely a megmaradásunkat szolgálni akarván olyan dokumentumok alapján ítéli meg múltunk tapasztalatait, mint Katona Szabó István emlékiratai.
Üdvözöljük hát a szülőföldről is Őt, a nagy tiszteletnek örvendő Katona Szabó Istvánt, a nemzet emlékezetének idős őrizőjét, és örvendezzünk Vele együtt annak a szép napnak, melyen befogadó városának és az összegyűlt szakmabélieknek szeretetétől körülvéve vette át a gödöllői Polgármesteri Ezüstérmet.
Drága Pista bácsi, adjon néked az Úr további erőt, hogy hatalmas tapasztalatodat és ragyogó emlékezetedet kihasználva átalmenthesd tanulságul a továbbra is küzdelmes jövőnek mindazt, amit erdélyi generációink sorának meg kellett élnie akkor és ott.
Szász István Tas
Leányfalu, 2012. november 12.
Népújság (Marosvásárhely)

Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (1.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal
– A Művelődés szerkesztőségének megbízásából kerestem fel András bácsit, hogy 90. születésnapja alkalmából jókívánságaink átadása mellett valamiféle életút-beszélgetést készítsek az ünnepelttel.
– Örömmel teszem meg ezt Neked és a Művelődésnek, amelyik 70. születésnapomon egyedülállóan közölte Jakó Zsigmond megemlékezését rólam, ami meglepetésként ért, és megvallom, jólesett.
– Munkássága, egész életműve Kolozsvárhoz kötődik, talán sokan nem is tudják, hogy a háromnyelvű Bánság szülötte. Honnan és hogyan ágazódnak ama bizonyos meghatározó gyökerek?
– A gyökerek nagyon szétágaznak, ugyanis a Kissek eredetileg háromszékiek. Kis Tamás 1605-ben lófői kiváltságot kapott Bocskai Istvántól, megvan most is a hitelesített másolata. A napóleoni háború idején a székely határőrezredben szolgált. Visszajövet megállapodott a Bánságban, az ígéret földjén. A török kiszorítása után újratelepített területnek sajátos világa volt. Krassó vármegyét magyarrá vált jómódú örmények igazgatták. Magyar nagyon kevés volt, erről a „jó Habsburgok” gondoskodtak. Kis Ferenc dédapám jelentkezett a nemesi vármegyénél, akkor a Jakabffyak viseltek ott különböző tisztségeket. Dédapámat kinevezték vármegyei csendbiztosnak, vagyis commisarius secretariusnak. A lófői oklevelet kihirdették a vármegyei közgyűlésen, mint nemesi oklevelet, ezt Jakabffy István nótárius és Basilius Fogarasi vezették rá az oklevélmásolatra. A csendbiztos Makóról hozott magának feleséget, Farkas Zsuzsannát. Kiss Ferenc nagyapám egy németül beszélő asszonyt vett feleségül, Spang Auréliát (Arankát), pedig megveszekedett 48-as volt. Főhadnagyként szolgált és harcolt Damjanich seregében. Komáromnál megsebesült, a Klapka-féle fegyverletétel alapján nem részesült büntetésben. A vármegyei 48-as Párt alelnöke volt, gyűlölte a Habsburgokat. Gyermekeinek csak az édesanyjukkal volt szabad németül beszélni. Ez a nagyanyám ugyanis nem tudott magyarul. A nagynénémmel lakott, a bánsági építkezés szabályai szerint az udvart a kert felé lezáró lakásban. A falon csupa szakállas férfi arcképe függött. Kérdezgettem nagyanyámat, kik ők? Mindegyikre azt mondta, hogy az „á Kossuth”. Azóta van bennem némi fenntartás Kossuth Lajossal szemben, mert elfoglalta nagyapám helyét. Nagyszüleim közül nagyapáimról már nem tudok ilyen részletesen beszélni, egyiket sem ismertem. Emlékeim szerint anyai nagyanyám, a Bábi töltött be meghatározó szerepet a család életében. Anyai részről az ő nagyszülei aradi svábok, nagyapja vagyonos tőzsér, kereskedő volt. Nagyanyám a család fontos személyisége volt, erélyes, vagyongyarapító, meggyőződéses plebejus szemléletű, szemében nem a cím, hanem a munka és az azzal szerzett vagyon számított. Először anyai nagyapámhoz, Döme Ferenchez ment feleségül, aki zentai fiú volt, hivatására nézve állatorvos. Szülei úgynevezett „zsíros parasztok” voltak. Amikor én már közel álltam a népi mozgalomhoz, reménykedve gondoltam arra, hogy a zentaiak hoznak egy parasztot a családba, de ők „zentai polgárok” voltak, mint itt a hóstátiak.
Nagyanyámat bácskai férje levitte Zentára. Ha vásárra ment, cigánnyal jött vissza, feleségének zenéltetni. Nagyanyám ezt elítélte, mert pénzkidobásnak tartotta, s bár élete végéig szerette, mégis elvált a mulatós férfitól. Visszament a bánsági Facsádra, ahol mostohaanyja a nagyvendéglőt bérelte. Nem akart a szülei nyakán élni, postáskisasszony akart lenni. Közben megismerkedett édesanyám későbbi nevelőapjával, Franz Reibnagl özvegy mészáros mesterrel. Volt annyi bátorsága, hogy a törvényes válást lehetővé tevő 1895-ös polgári anyakönyvvezetés bevezetése előtt élettársi viszonyba lépett vele. Őt nagyon szerettem, becsületes, dolgos ember volt. Alkalmazkodott a kapitány nagyanyámhoz. Őt tekintettem nagyapámnak, ugyanis nagyapáimat én nem ismertem. Kiss Ferenc apai nagyapám 1900-ban meghalt, az anyai, a Döme pedig Zentán élt, és már gyermekkoromban országhatár választott szét bennünket. A szülői házat a nagyméretű szobáival nagyanyámék építtették, persze a Bábi elképzelései szerint. A legnagyobb szobában, az ebédlőben tartották az úrilányoknak a tánciskolát, a műkedvelő előadások próbáit. Már előtte való nap be kellett fűteni, hogy megfelelő meleg legyen.
– Ahol ilyen különleges emberek éltek, ott a lakóhely is különleges lehetett. Ez a megállapítás érvényes András bácsi szülőhelyére, a bánsági Facsádra is?
– A község, Facsád neve csodálatos emlékeket idéz fel bennem. Néhai kedves barátom, Mócsy László édesapja mondta nekem: „Andriska, gyűjtse az emlékeket, mert öregkorára csak ezek maradnak meg”. Ez igaz is, ma szinte vakon és süketen a szép emlékeimből élek. Azt hiszem, minden gyereknek volt egy saját Pál utcája, ami számomra a játszóhelyeinkben, diákkoromban a Begán testesült meg. Facsád járási székhely volt: járásbírósággal, adóhivatallal, főszolgabírósággal, orvosokkal, ügyvédekkel, ami nagy dolognak számított abban az időben. Az úgynevezett központban laktak a tisztviselők, szabadfoglalkozásúak, valamint ott működött a helyi szóhasználat szerinti három aranybánya: a közjegyzői hivatal, az állatorvosi rendelő és a patika. A sváb iparosok jórészt már magyarul beszéltek. Itt mindenki által betartott aranyszabály volt, hogy a gyermekekkel lehetőleg az anyanyelvükön beszéltek. Az utcánkban lakott a Maros menti színromán szűrszabó, Milo bácsi, aki minden találkozáskor megkérdezte: „Hogy vagy, Bandika? Hova mész, Bandika?” Gyermekkoromban Facsád már három részből állott. Eredetileg a Bega által kettészelt település a telekkönyvben Német Facset, illetve Román Facset néven szerepel. A Német Facsetot Központ néven emlegették, a román rész neve pedig Túlahíd volt. A Darányi Ignác-féle mintatelepítéssel a Központtól keletre létrejött a község harmadik része, a magyarok lakta telep. A román rész túlahídi gazdái nyakkendő nélküli „német ruhában” jártak. Sokaknak lakása is polgári jellegű, faragott „altdeutsch” bútorokkal volt berendezve, ősszel, betakarítás után pedig elmentek Herkulesfürdőre, kúrálni magukat. A környezet vegyes volt, elmagyarosodott svábok, zsidók, kevés magyar. A telep volt színmagyar. Sajátos rend uralkodott, jól megértették egymást, nem volt összetűzés, nem házasodtak össze mással, de megbecsülték egymást. A román gazda nem állatorvoshoz, hanem telepes emberekhez ment, akik nagyszerűen értettek a lovakhoz. A telepes legény a kocsi oldalait otthon hagyta, állt a szekéren, tartotta a gyeplőt, szinte repült. A községet a 30-as években tovább színesítették a bukovinai csángók. Az alföldi parasztok nem fogadták be őket, a románokkal laktak. Azt mondták rájuk, hogy akik kistermetű „patkány” lovakkal húzatják a kocsijukat, azok nem kellenek. Édesapámat ebben a községben választották meg jegyzőnek, aki 1940-ig ott is volt, amikor hivatalból áthelyezték az észak-erdélyi részbe, Csíkszenttamásra. Édesanyámnak, a „lúdoktor” leányának a „láncos kutya” Tito idején, zentai származása miatt hetente kellett volna jelentkeznie a rendőrségen. A rendőr szólt neki, hogy úgyis mindennap látja az utcán, ezért eltekintett az előírástól. Ez volt az ottani helyzet.
– András bácsi egész életében meghatározó szerepet játszott a család, egykoron szülei, testvérei, majd felesége, akit haláláig ápolt, s leánya, aki most András bácsit gondozza.
– Változatlanul vallom, hogy a nagy bajoktól megóvó, összetartó közösség a család. Az enyémben voltak ugyan németek is – bár az aradi nagyanyám teljesen elmagyarosodott –, de a Kiss család magyar nemzettudata mindig töretlen maradt. Ezt sugallták a könyvtár, a folyamatosam járatott napilapok és folyóiratok, a falon díszes keretben függő nagyméretű képek: Bem tábornok, Petőfi Sándor tiszti egyenruhában, középen Benczúr Gyula nagy Millennium-képe Ferenc Jóskával (így emlegették) és Erzsébet királynéval. (Vajon mit szólt volna ehhez 48-as nagyapám?) A magyar nemzettudat nem csorbult a németül beszélgetők miatt. Az ünnepi nagy ebédeken három nyelven folyt a társalgás. Nagyanyám magyarul beszélt velünk, a nevelő nagyapámmal németül értekezett a család, én románul, bánsági nyelvjárásban. Önfejű gyerek voltam, engem nem lehetett kijavítani, márpedig ezt valamelyik testvérem megtette, ezért az étkezéseknél nem beszéltem soha többet németül. A család: édesanyám, Döme Margit, aki nagyon szép, kistermetű asszony volt, hat gyermeket szült. A régi szokások szerint a várandósság idején mindentől megkímélték, az anyja etette, túltáplálta, ezért a magzat nagy lett, és szüléskor Istvánkát az orvos darabokban kellett „világra hozza”. Árpádka, a harmadik gyerek az akkor gyakori gyermekbetegséget, tüdőgyulladást kapott, és nem élte túl a krízist, ami a betegség 9. napjára esett. Négy épkézláb gyermek megmaradt. Engem már nem a híres Gruberné, hanem a Vadászné nevű bábaasszony segített a világra. Őt neveztük Gólya néninek. Feri bátyám 11, Margit nővérem 5, Dunci nővérem 6 évvel volt idősebb nálam. Amikor bátyám született, apám diófát ültetett a kertben, nővéreimnek orgonafát oltott. Nekem szerényebb fogadtatásban volt részem. De én kineveztem magaménak a két ágból összefont körtefát és a naspolyafát. Idővel „kisebbségi gyereknek” minősítettem magam, de téved az, aki pszichológiai leckét mondva, frusztrálásról értekezne. Én rangnak éreztem. Nagyon szabadon neveltek bennünket. Egy szabály volt: étkezésről nem lehetett hiányozni, azokon mindig ott kellett lennünk. Pupsinak becézett Feri bátyámnak különleges státusa volt, mert a Zsófia császárnét utánzó nagyanyám, Bábi nevelte születésétől fogva és ő fedezte egyetemi tanulmányai költségeit. Én voltam viszont a család legkisebb, legdédelgetettebb gyermeke. Apai nagynéném viszont engem tekintett a Kiss família igazi képviselőjének a családban. Csak énekszó mellett voltam hajlandó elaludni. Eleinte szegény anyám volt az áldozat, akinek énekelnie kellett. „Üss kettőt a fenekére – tanácsolta a szomszédasszony a kerítésen át –, attól majd elalszik.” Édesanyám szépen énekelt, abszolút hallása volt, utóbb ebből is élt, zongoraleckéket adott. Később a szolgálók énekeltek nekem elalvás előtt. Őket soha nem neveztük cselédnek. Ma is a fülemben csengenek az ő nótáik: „Megdöglött a bíró lova”, „Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni”, meg a háborús nóták, „Ácsi, bácsi, komitácsi, hasába ment a golyó” sorai, dallamai. Azóta nem szeretem a szabadcsapatos orvlövészeket. Lakásunk előszobájában volt egy trimó elnevezésű bútor, tetején porcelán vázaszerűség, a fedelén egy zerge ágaskodott, ott névjegyek voltak. A bútorban több évfolyam 19. századi Ország Világ, Über Land und Meer, ez utóbbiban volt egy sorozat pálcikaember történet, a Pesti Hírlap vagy Napló album alakú mellékletei, köztük az Erzsébet- és Munkácsy-albumok. Ott voltak a hadikölcsön-kötvények, nagyon jó minőségű merített papíron. Milyen gazdagok vagyunk – mondtam. Anyai nagyanyám, a Bábi eladta aradi házát és annak árát hadikölcsön kötvényekbe fektette, mert „mire a falevelek lehullnak” ezek jó gyümölcsöt hoznak. El is úszott az egész. Egész életemben nagyon szerettem a meséket. Benedek Elekkel már nagyon korán megismerkedtem, még amikor felolvastak nekem a könyveiből. Amikor már megismertem a betűket, magam folytattam az olvasást. Felötlenek a címek: Bálványos vár, Mirkó királyfi. Ahogy akkor mondták: Verne Gyula, May Károly, Sebők Zsigmondtól a Mackó úr és Dörmögő Dömötör utazásairól szóló kötetek. Nem tudom, hogy ma ezeket hogyan minősítik, de kedvenceim voltak. A műveket különböző szempontokból lehet minősíteni, az a fontos azonban, hogyan él az olvasóban tovább az író munkája. A családban nem voltak már nagy utazások, mint a Monarchiában, amikor beutazták Magyarországot, s ami számomra a honismeretet jelentette. Emlékezetes maradt számomra az, hogy Dorka meg Zebulon levették kalapjukat egy-egy nevezetes emlékhelyen.
– Gondolom, az előbb említett szolgálók ugyancsak kényeztették a legkisebb gyereket, s újabb élményeket vihettek az életébe.
– A könyvek mellett jól emlékszem a szolgálók meséire, elbeszéléseire. Keresztúri Rózi telepes leány volt. Ő a családja származási helyéről, a csanádpalotai álomvilágról mesélt nekem, miközben reggeliztem. Forgószélről – ami nálunk nem volt – és azt, hogy ott az ángyát a kerítésen túlra röpítette. Mi nem azokat a szavakat használtuk, mint ők. Nem volt ángyunk, legfeljebb tántink. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy Feri, a szabósegéd miért olyan fekete, hogy a szabóasztal mögött csak a szeme fehérje világít? Tudod Bandika, mikor az anyja várandós volt, elnézte magát egy négeren. Facsádot ugyanis az első világháborút követően francia vezénylet alatt álló szenegáli csapatok szállták meg. Más világ volt a bukovinai Zenáé egyedi énekeivel és más volt a bunyai Katié. Bunya egy isten háta mögötti szegény település volt, onnan jöttek ezek a becsületes, tisztességes, dolgos bunyai lányok szolgálni. Katinak az ugyancsak kedves, szelíd nővére egy gazdag mészárosnál szolgált. Ott volt segéd egy módos telepes fiú, akinek a parasztnábob unokáját szánták feleségül. Ez azonban megerőszakolta a Kati nővérét, de nem lehetett szó házasságról. „Bevehetem már az ablakból a két fehér muskátlit” – mondta keservesen az anyja, mert Bunyán az eladó lányok jelképe volt a fehér muskátli.
– Ha még lejjebb ereszkedünk a múlt feneketlennek tűnő kútjába, milyen meghatározó gyermekkori emlékeket meríthetünk ki belőle?
– A séták. Anyám szenvedélyes sétáló volt, elmentünk Túlahídra, a Telepre. Emlékszem a kocsmáros Petrovicsra, aki rác volt – mint Petőfiék –, de magyarnak vallotta magát. A telep egyforma házakból állt, ezekhez gazdaság tartozott, még sétatere is volt. Ők promenádnak mondták, később ott volt a teniszpálya. A klinkertéglás, emeletes épületet, az adóhivatalt palotának hívták. A telepesek dinnyét, dohányt termesztettek. Sétáltunk a dohányföldek mellett, napraforgót csak a kukoricaföldek szélén láttam. Szégyen volt nem zsírral főzni. Az óvoda. A szomszéd gyermekkel, Jóskával, a Deutsch szatócs és gabonakereskedő unokájával jártam óvodába. Ringelinek hívták, ő volt a Ringlijóska. Nem tudom már, milyen óvoda lehetett, de a Telepen volt, és a Krisovánszky-leány volt az első óvónőm. Aztán a központi óvodában egy sötét ruhában járó molett asszony volt az óvó néni. Román óvoda volt, magyar, román, sváb gyerekek együtt játszottunk, mindenki a maga nyelvén énekelt. A telepi magyar elemi iskola már csak kétosztályú volt, az egykor kiváló tanítónővel, a bicsérdista Perepatics kisasszonnyal, aki az én koromban már idegroncs volt. Szüleim a többi központi magyar gyermekkel a központiba írattak. Oda jártunk Ringlijóskával, Gyöngyössy Jánossal (Pancsival), akihez egy hosszú élet barátsága köt. Mi hárman összetartoztunk. Nem tanultunk meg tökéletesen románul, hiszen a román gyerekekkel együtt bánsági kifejezéseket, rengeteg németből elrománosított szót használtunk. Szüleink azonban a zsebükbe nyúltak, heti háromszor magyar és német órára jártunk Lujza nénihez, aki esküt nem tett tanítónő volt, és a magyar tanrendszer szerint oktatott.
– Szinte jelképesnek tekinthető, hogy középiskoláit Lugoson és Temesvárt végezte, Facsádról ezeken a városokon ment keresztül az Erdéllyel összekötő út.
– A négy elemi után mentem a középiskolába. Én akkor már Enyed álomvilágában éltem. Bátyám Szászvároson, majd az enyedi Református Kollégiumban tanult. Amikor az elemiben levelet kellett fogalmaznunk szüleinknek, akkor én mindig Enyedről írtam haza. Apám a negyedik osztály vége felé viszont egyszer azt mondta nekem, ne minduntalan abból a városból írjak, nem biztos, hogy oda megyek. Pedig addig folyton Kónya bácsival – egy ottani tanárral – riogattak, ha helytelenkedtem. Bátyám is azzal fenyegetett, hogy majd a nagy diákok elküldenek canis mergát venni. Apám akkor már tudta, a kormányzat megtiltotta, hogy a köztisztviselők felekezeti iskolába járassák gyerekeiket. Apám tehát a beiratkozás előtt kijelentette, jobb lesz nekem Lugoson, a megyeszékhelyen, mert közelebb maradok hozzájuk. Az állami főgimnázium neve akkor Coriolan Brediceanu Líceum volt. Amikor apám felvitt a felvételire, a szomszéd község jegyzője is velünk volt a fiával, hogy őt is beírassa. Meglátta, hogy a líceum nevelője éppen elagyabugyál egy kisdiákot, mire úgy határoztak, hogy nem az állami internátusba adnak. Így került a látókörükbe a görög katolikus püspökség által működtetett, francia szerzetesek vezette internátus. Apai nagynéném, az Ádi Tánti, ideadta a Kissek 19. századi diákládáját, azzal vittek be a megyei számvevőségi tisztviselő Deutsch bácsi autóján a karánsebesi úton levő internátusba. Mikor apámtól elbúcsúztam, arra kértem, mondja meg a többieknek, hogy nem sírtam, pedig a torkomat szorongatta a sírás. Akkor kezdődött életemnek az a szakasza, amit én később „francia légiónak” neveztem. Amikor én odaérkeztem, a francia szerzetesek közül már csak egy maradt, a Pere Leandre nevű, Assumption-rendbeli szerzetes, akit Mon Pere-nek (Atyámnak) kellett szólítanunk, s ebből aztán Monper lett. Mielőtt Lugosra került, a Közel-Keleten volt misszionárius. Az előírás szerint a bennlakónak két inget és gallért a hozzá való gombokkal kellett magával vinnie. Ezt nyilván egy 20. század eleji francia prospektusból vették át. Kínlódtam is sokat velük a hazai apacsing után. A diákok hivatalos nyelve a francia volt, az első évnegyed végéig használhatták anyanyelvüket francia szavakkal. Az állandó francia nyelvhasználatot Monper úgy biztosította, hogy szünetben a diákok között járkált, s ha meghallott valakit más nyelven beszélni, így szólt hozzá: Vous avez le baton, azaz Tiéd a stafétabot. Ez azt jelentette, hogy a diáknak kellett keresni egy másik nem franciául beszélőt, ha legjobb barátja is volt, hogy átadja neki a botot. Ha nem talált mást, akkor az esti szilencium után büntetésből nem mehetett lefeküdni, hanem 10 sort kellett franciából lefordítania. Második alkalommal meg kellett tanulnia egy francia igét. Ha egymás után harmadszor is nála maradt a bot, a Monper behívta az irodájába, ahol állítólag egy bikacsökkel jól megverte. Jó módszer az állandó francia társalgás biztosítására, de jellemformáló hatása megkérdőjelezhető. A Monper a reggeli ébresztőnél sem volt éppen kíméletes. Reggel fél hatkor bejött a hálószobába, háromszor tapsolt, mindenkinek ki kellett ugrania az ágyból, és egy fohászt kellett mondania. A megérkezésem utáni első reggelen nem hallottam meg a tapsot, ezért a többiek nagy sajnálatára derékszíjával kétszer az arcomra ütött. Riadtan jöttem rá, hogy új környezetbe kerültem. Hetente sorrend szerint kötelező volt a kápolnában kántori teendőket ellátni. A zsidó fiúk felmentést kaptak, így Ringlijóska is. A mise után reggel hatkor visszamentünk reggelizni, majd sorban elindultunk az iskolába. Az internátusban az alsósokat esténként a magasabb osztályban levők hallgatták ki a másnapi leckékből. Önfejű voltam még akkor, és amikor a hetedik osztályos fiú leckeellenőrzés során tenyerest adott, kijelentettem: megkérem az apámat, hogy vegyen ki az internátusból. Ezt megmondták a Monpernek, aki megkérdezett, hogy ez igaz-e. Aradi sváb nagyanyám örökségeként öntudatosan azt válaszoltam, hogy nem azért fizetnek itt, hogy verjenek. Erre más felsős diákot osztott be a csoportunkhoz. Furcsa ember volt. Egyszer kint voltam az udvaron, a Monper pedig festette a be nem fejezett ablakokat. Felajánlottam a segítségemet. Mikor befejeztük a munkát, játékos fény csillogott a szemében. Megköszönte a segítséget és ezt mondta nekem: Vous Bandi. Ma sem tudom, hogy a nevemen szólított, vagy pajkosan banditának nevezett…
Az állami iskola magyar diákjainak külön szigetet jelentettek a vallásórák, amelyeken nem csak hitükben erősítették meg őket, hanem nemzettudatukat is elevenen tartották. Én a Temes partjára, a református parókiára jártam hittanórára. Társaim köztisztviselő és vasutas gyerekek voltak. Oktatónk volt a korán elhunyt Szombati Szabó István, költő lelkész, majd a nagyműveltségű, Oxfordot is megjárt Nemes Elemér. Egy télen, amikor osztálytársaimnak a líceum épületében vallásórájuk volt, kint álltam a folyosón, amikor arra ment órára a katolikus osztálytársaimat oktató minorita szerzetes. Megszólított, hogy ne ácsorogjak a hidegben, hanem menjek be az ő órájukra. Lugoson Pacha püspök elnémetesítő törekvései ellenében a minoriták tartották a lelket magyar híveikben. Sokat foglalkoztak gyermekekkel, télen szánkázni vitték őket, ahova engem is magukkal vittek. Azt is el kell mondanom, hogy a lugosi osztálytársak, a bánsági tanáraink részéről sohasem éreztem soviniszta megnyilvánulást. Ezt csupán francia részről. A román oktatási rendszerben csak az anyanyelvén felnőtt ember taníthatott. Az első osztálytól kötelező francia nyelvet Franciaországból jött tanárok, a francia misszió tagjaiként tanítottak. A reformátusok borítékban vitték a vallásjegyet az osztályfőnöknek, aki éppen hiányzott, a francia tanár helyettesítette. Ez visszadobta a borítékot, hogy ő nem vesz el írást bármely szektától és rovartól (secte ºi insecte). Jó szójáték, de egy tízéves gyerekkel?... Mikor visszajött az osztályfőnököm, Traian Simu megkérdezte, hogy miért nincs hittanból jegyem. Mondtam, hogy mi történt. Erre azt mondta, hadd el, mert bolond. A történelemleckéket az alsós osztályokban Simunál szóról szóra fel kellett mondani. Szerinte erre azért volt szükség, mert ha a bánságiak a maguk nyelvén mondják el a leckét, sosem tanulnak meg jól románul. A 3. osztály vége felé egy nálam idősebb osztálytársam, egy másik nagyobb fiúval vezérkedni kívántak felettünk, és szexuális játékokra akartak kényszeríteni. Én nem voltam hajlandó engedelmeskedni nekik, ezért állandóan zaklattak és terrorizáltak. Erre felfigyelt az ideggyógyásznak készülő bátyám. Szólt otthon, és kivettek az internátusból. A következő évben átírattak a temesvári középiskolába. Akkor már Temesváron lakott Margit nővérem, a férje, Ferencz Antal testnevelő tanár volt ott. Ottlétem alatt náluk is laktam. A Bega partján egy más világ fogadott. A Diaconovich Loga Líceum nagyvonalú iskola volt, jó tanárokkal, az igazgató, Bejan magyar egyetemre járt, a román irodalom oktatásánál párhuzamosan tanított: például a román és a magyar nyelvemlékeket egyszerre ismertette. Schütz bácsi németet tanított, szigorúan rám szólt, amikor feleltetett: Ne svábul! Temesvárt nem volt diszkrimináció. A sportot nagyon komolyan vették, aki nem tudott futballozni vagy úszni, az alacsonyabb rendűnek számított. Akkor komoly bajnokok kerültek ki a városból. Ha játszott a temesvári Ripensia, a mozdonyvezető a buziási vonalon, ahonnan rá lehetett látni a pályára, megállította a vonatot, az utasok kikönyököltek az ablakba, és nézték a fülkéből a játékot. A hittanórákat Debreczeni István tanította, aki Nagyszalontáról került Temesvárra, és neves Arany János kutató volt. Később Bereczki Sándor segédlelkész foglalkozott velünk, külön összejöveteleket szervezett nekünk, amelyeket áthatott Szabó Dezső szelleme.
(Folytatjuk)
Művelődés (Kolozsvár)

Elhunyt Katona-Szabó István
Életének 91. évében, február 6-án elhunyt Katona-Szabó István, 1986 óta Gödöllőn élt író, újságíró, szerkesztő.
Kézdivásárhelyen született 1922. november 10-én. Tanulmányait szülővárosában kezdte, majd a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban érettségizett. A Bolyai Tudományegyetem közgazdasági karán politikai gazdaságtanból és szociológiából szerzett diplomát 1947-ben. Mint egyetemi hallgató a Móricz Zsigmond Kollégium diákigazgatója volt és a Világosság című napilap riportere. Tanulmányainak végeztével rövid ideig tanárként dolgozott a bánffyhunyadi gimnáziumban, majd 1948-tól egy évtizeden át a Falvak Népe, illetve Falvak Dolgozó Népe szerkesztője, 1950 és 1952 között főszerkesztő-helyettese volt. 1958-tól Marosvásárhelyen a Művészet, majd az Új Élet főszerkesztő-helyetteseként, 1967-től a lap szerkesztőbizottságának tagjaként és rovatvezetőként dolgozott. 1955 és 1986 között tagja volt a Román, majd Magyarországra települése után 1986-tól a Magyar Írószövetségnek. Első írása, egy, Tolnai Lajos marosvásárhelyi tartózkodásáról szóló adattár, Móricz Zsigmond lapjában, a Kelet Népében jelent meg 1941-ben. Írói és publicisztikai érdeklődésével a népi írók mozgalmához és szellemiségéhez kapcsolódott. A falu és a parasztság felemelésében látta a magyar társadalom fejlődésének megalapozását. A szövetkezeti mozgalom erdélyi hagyományainak folytatását, a finn szövetkezetek mintájára, az önkéntes szövetkezés gondolatát képviselte. Szembekerült az MNSZ nemzetiségi jogokat feladó törekvéseivel és felszólalt az 1945. novemberi hírhedt Marosvásárhelyi Kiáltványa ellen, mely Erdély határainak végleges romániai megoldását, a határok megváltoztatásának szükségtelenségét hirdette meg a béketárgyalások előtt. Az intézőbizottság tagjaként a kiáltvány elfogadása ellen szavazott, és tiltakozásul kilépett az MNSZ Központi Intéző Bizottságából. A kiáltványt elfogadó vita és gyűlés jegyzőkönyvének szövegét személyesen adta át Tildy Zoltán miniszterelnök kabinetjének, Erdei Ferenc belügyminiszternek, és más leleplező anyaggal együtt Demeter Bélának, a magyar béke előkészítő bizottság erdélyi szakértőjének 1946 januárjában. Ezt a kiáltványt a román külügyminiszter felhasználta a párizsi béketárgyaláson a magyar igények visszaverésére. Írói, közírói tevékenységével tudatosan, Sütő András főszerkesztősége alatt, célszerűen a magyar irodalom, művészet, és kultúra egymástól elszakíthatatlan egységét, közös hagyományainak folytatását szolgálta és jeles erdélyi képzőművészek és írók újraértékelését szorgalmazta. Mint szerkesztő és kritikus a fiatal művésznemzedék indulását támogatta. Főleg az ellenzéki román írókkal való jó viszony ápolására törekedett, értékeik megismertetéséért cikkezett a magyar nemzeti öntudat erősítésével egyidejűleg. Gondozásában jelent meg a Móricz-féle Magvető két erdélyi kiadása 1944-ben és 1945-ben, 1962-ben pedig magyar nyelvtan könyvet és olvasókönyvet szerkesztett a VII. osztály számára. Ő állította össze a romániai magyar művészek „ki kicsodáját”. 1955 és 1974 között több önálló kötete jelent meg. 1986-ban áttelepült Magyarországra és Gödöllőn talált új otthonra. Bekapcsolódott a politikába, 1991-1994 között az MDF városi szervezetének elnöke volt. 1995-től 2000-ig ő töltötte be a Remsey Jenő Művészeti Alapítvány ügyvezető elnöki tisztét, de ő volt a Nagy Sándor Művészeti Díj kezdeményezője és a Bolyai Egyetem Barátai Egyesületének alapító elnöke is 1995-től 2004-ig. 2012. november 11-én Gödöllőn ünnepelte 90. születésnapját, a jeles évfordulóra jelent meg új, egyben utolsó, „ A nagy hazugságok kora – Életem Erdélyben” című dokumentum értékű könyve, ami a korábban kiadott „Nagy remények kora” és a „Visszaemlékezések” folytatása. Temetéséről később intézkednek.
onkormanyzat.MTI.hu,

Miért tartunk csak itt? Hogyan tovább?
Egy régi dakota közmondással indítok: a jó beszéd a rövid beszéd. Azért, hogy minél rövidebb legyek, mindjárt az RMDSZ megalakítását idézem fel. Ha 1989 decembere végén az alapítók által óriási ünneplésben részesített Tőkés László nem áll a volt nomenklaturista Domokos Géza mellé, nem sikerült volna pillanatok alatt százezreket beléptetni a szövetségbe.
A szövetség presztízsén nagyot lendítő Tőkés László nemigen tudott az apró lépések politikájával azonosulni, ezért egyre több vitája lett a hatalomba csöppentekkel, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy a tiszteletbeli elnök nimbuszát rombolják, és kilökdössék őt a szövetség ernyője alól. A tíz évvel ezelőtt megtartott szatmárnémeti RMDSZ-kongresszust alapszabály-ellenesen szervezte meg a csúcsvezetés. Csak a kongresszus szervezése körül kialakult vitában tudtuk meg, hogy az előző, csíkszeredai kongresszus által jóváhagyott és az RMDSZ-közlönyben 1999 májusában nyilvánosságra hozott magyar nyelvű alapszabály 118 cikkelyt tartalmaz, a Markó Béla által aláírt román nyelvű változat pedig 116-ot – ezt a tényt, amelynek kétségtelen hamisítás jellege van, Bukarest 2-es számú kerületi bírósága is rögzítette.
Az alapszabály-ellenesen (a hiányzó szakaszokban rögzített előválasztások mellőzésével), törvénysértő módon összehívott kongresszus aztán „törvényesen” törölte a tiszteletbeli elnöki tisztséget. Miért is volt ez olyan fontos, hiszen az akkori vezető grémium, az Operatív Tanács minden alkalommal egyhangúlag leszavazta Tőkés László javaslatait?
Számomra két magyarázat létezik: azért, hogy senki se legyen az RMDSZ vezetőségében, aki választási kampányon kívül is ébren tartja az autonómia ügyét. A másik magyarázat: Adrian Năstase akkori román miniszterelnök nyilvánosan is megfogalmazta elvárását: „tőkéslászlótlanítani” kell az RMDSZ-t. Ennek a feltételnek a szatmári kongresszuson eleget is tettek, és alapszabály-módosító trükkel száműzték a szövetség vezetőségéből a romániai fordulat kirobbantóját, és egyszínűsítették a romániai magyar hivatalos képviseletet. A szatmári kongresszuson nem véletlenül feszíthetett egymás mellett díszvendégként a két december elsejei koccintó, a vastapssal köszöntött Adrian Năstase és Medgyessy Péter.
Arra a kérdésre, hogy tíz év után mi a teendő, sokkal nehezebb válaszolni. Az RMDSZ egységretorikája még mindig hat az egyszerű szavazópolgárokra, akik azt mondják, ha ők nem védenek, akkor ki fog minket megvédeni? Azt, hogy milyen gyatra ez a védelem, gyakorlatilag mennyire nem lehet a magyar nyelvet hivatalos ügyintézéskor vagy a bíróságokon használni, sajnos annyira megszokták az emberek, hogy fel se tudnak ezen háborodni.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen annak ellenére folytatódott a magyar nyelvű oktatás elsorvasztása, hogy a volt szövetségi elnök évekig oktatásért felelős miniszterelnök-helyettesi fizetést is kapott. A MOGYE-n kialakult helyzet és az azzal kapcsolatos többségi retorika kísértetiesen emlékeztet a Bolyai Tudományegyetem 1959-es kényszerházasságos megszüntetésekor használt érvrendszerre. Ennek kapcsán idézem Katona Szabó István Nagy hazugságok kora című emlékiratát: „A Román Munkáspárt érvényesítette a maga nacionalista gyakorlatát ,,a munkásosztály érdekében”.
Ekkor fogalmazódott meg, és kapott hangsúlyt, hogy minden nemzeti kissebségi törekvés, amely a megmaradást szolgálja: ,,szeparatizmus”, tudatos elszakadás a román néppel való testvéri együttéléstől. Az fel sem merült, hogy egy kisebbségnek önálló jogai lehetnek megmaradása és fejlődése érdekében. Minden elkülönülés szeparatizmus, tehát bűnös minden igény és követelés saját intézmény megtartására vagy létesítésére, az egyenjogúság érvényesítése, a saját vezető megválasztása, sőt még az anyanyelv használata is a közéletben. Mindez szeparatizmushoz vezet. De arról szó sem esett, hogy ez a kényszer-asszimiláció az erőszakos beolvasztás elleni jogos önvédelem.”
Mindezt ma is hallhatjuk a MOGYE kapcsán. A nacionálkommunista beidegződések az utca emberében is igen erősek. Valahányszor az egyetem magyar oktatási vonalával szemben érvényesített diszkrimináció ellen tüntetnek, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) aktivistáinak állandóan az eszébe juttatják, hogy Romániában élnek, és ha nem tetszik nekik a helyzetük, menjenek Magyarországra… A MOGYE sorsának alakulása mintegy állatorvosi lóként demonstrálja az RMDSZ-es csúcsvezetés Marosvásárhely-politikájának csődjét.
Mialatt Bukarestben karriert építettek és tollasodtak, az általuk „képviselt” Marosvásárhely egyre inkább veszti el magyar jellegét. Odajutottunk, hogy az egyetlen sikeres magyar kezdeményezést, a Félsziget Fesztivált RMDSZ- és Sziget Management Kft.-bábáskodás mellett költöztették el Kolozsvárra. Csak egyetérteni lehet az Igaz Szó (mai nevén Látó) volt munkatársának, Kuti Mártának a véleményével, miszerint: „Akárhonnan is nézem, ezek az urak, akik talán a legnagyobb számban ebből a városból kerültek a parlamentbe a többi, magyarok lakta megyékhez viszonyítva, gyakorlatilag húsz év alatt semmi kézzelfoghatót nem tettek a városért annak ellenére, hogy kirakatnak használták, mindenféle gyűlést, kongresszust itt tartottak a Kultúrpalotában és ígérgettek.”
Az általuk folytatott kis lépések politikája csak arra volt jó, hogy a rövid távú túlélést szolgálja, de a romániai magyar közösség hosszú távú megmaradásához nem elegendő, ehhez létre kellene hozni a háromszintű autonómiát. Ismerve ingadozó, tájba simuló hozzáállásukat, igencsak komolyan kellene vegyük Ágoston Andrásnak, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) elnökének a figyelmeztetését: ha az európai polgári kezdeményezés csak a kisebbségi keretegyezmény létrehozását célozza meg, akkor a területi autonómia megvalósítása végleg lekerülhet az Európai Unió napirendjéről. Ezért lenne fontos egy olyan dokumentum összeállítása és valamennyi romániai magyar politikai erő általi támogatása, amely tartalmazza a kisebbségi autonómia valamennyi formáját. Kincses Előd
Az EMNT február 2-án Szatmárnémetiben rendezett autonómiafórumán elhangzott beszéd szerkesztett változata.
A szerző marosvásárhelyi ügyvéd.
Krónika (Kolozsvár),

Márványtábla hirdeti a 800 éves történelmet Szilágynagyfaluban
Kétnapos rendezvénysorozattal ünnepelt a település
Örömünnepre virradt Szilágynagyfalu a hétvégén: jelképes születésnapot tartott a település apraja-nagyja és a sokfelőlről idesereglő vendégek annak tiszteletére, hogy éppen 800 évvel ezelőtt, 1213-ban említették elsőként írásban a nevét a Váradi Regestrum tüzesvas lajstromában. Akkoriban, a 13. század elején még Nog néven szerepelt, 1249-ben, a tatárjárást követően az első települést bejegyző oklevél szerint már Nagyfalu a neve, majd egy 1898-as okmányban szerepel először Szilágynagyfaluként. Ezt a kerek évfordulót a helybéliek kétnapos rendezvénysorozattal kívánták emlékezetessé tenni. Az esemény programját úgy állították össze, hogy kultúra, művelődés és szórakozás egyaránt helyet kapjon, ugyanakkor méltó emlékjelét is hagyhassák az évfordulónak, márványtábla formájában. Szilágynagyfalu ezzel a gesztussal is azt bizonyítja: a múlt tiszteletét legalább olyan fontosnak tartja, mint a jelen és a jövő értékeinek megtartását.
Szilágy megye nyugati részén, a Rézhegység, a szilágysomlyói Magura és a dombvidék övezte medence közepén, a Berettyó partján fekszik Szilágynagyfalu. A település szemmel látható fejlődésnek indult az utóbbi néhány évben, és ezt nem csak pezsgő kulturális élete igazolja, hanem az a tény is, hogy a falu képes munkahelyet biztosítani nem csak lakóinak, hanem a környék több településéről is járnak ide dolgozni, az itt létesült gyárakba, üzemekbe.
A nemrég felépült, vadonatúj polgármesteri hivatal épülete előtt a vasárnap délelőtti, napsütötte órákban fegyelmezetten gyülekezett az ünneplő közönség, amely a szombati oldottabb, sok zenével, néptánccal, koncerttel, színi előadással fűszerezett programot követően részese kívánt lenni az egyik legünnepélyesebb pillanatnak, az emléktábla leleplezésének. A hivatal előtti zászlórengeteggel Nagyfalu nem csak az Európai Unió, hanem a testvértelepülések képviselői előtt is tiszteletét fejezte ki, hiszen erre a rendezvényre többen is – Vámospércs, Tuzsér, Péder, Csíkszentdomokos, Tiszanagyfalu – eljöttek csoportokkal. Somogyi Vengli Judit, a falu kulturális életének egyik közismert személyisége ezúttal műsorvezetői tisztséget betöltve sorra szólította mikrofon elé az egyházi és világi méltóságokat, akiknek embert próbáló két órát kellett kiállniuk a tűző napon. A beszédeket megelőzte a helyi baptista fúvószenekar szolgálata, ők a román, a magyar és az Európai Unió himnuszával köszöntötték az ünnepet és az egybegyűlteket, majd Matei Radu polgármester és tanácsadója, az egykori alpolgármester és máig is fáradhatatlan szervező Katona-Farnas Sándor mérnök mondott üdvözlő szavakat. A frappáns beszédben az elöljárók kiemelték: egy közösségnek magának kell megoldania gondjait, együtt keresve meg a leghatékonyabb módszereket, emberséggel szolgálva a közös célokat.
Kis helytörténeti ismertetővel Fazakas Viola vallástanár szolgált, két nyelven, Major Miklós földrajztanár 2000-ben megjelent monográfiája alapján. Az előadó ismertette a falu első írásos emlékeinek időrendi sorrendjét, kezdve a Váradi Regestrum-beli megjelenéssel, kitérve, hogy a 15-16. századi források már mezővárosként tesznek említést Nagyfaluról, amely nevét kiterjedéséről kapta.
Számos egyéb büszkesége mellett a falu a költőjét is nagy becsben tartja: Fazakas László lelkész erre az ünnepi alkalomra látogatott haza szülőfalujába, Nagyfaluba Mezőtúrról, ahol jelenleg egy idősotthont igazgat, és mintegy öt megjelent verseskötettel, valamint költeményeinek román és angol fordításgyűjteményével is büszkélkedhet. Természetesen nem érkezett üres kézzel: külön erre az alkalomra írt verse a gyökerekhez való ragaszkodás, a szilágysági emberrel érzett lelki rokonság dala, amelyet Fóris Diána diáklány mondott el, értő tolmácsolásban. „Jó hazatérni szülői ház híján/ az egész szülőfalu az enyém/ népével határrészeivel együtt/ ünnepien s fehéren-feketén” – vallotta a költő, aki ebből az alkalomból díszoklevelet is átvehetett az önkormányzat részéről, és neki jutott az a megtisztelő feladat, hogy Matei Radu polgármesterrel közösen emelje le a leplet a település 800 évét évszámokkal (1213, 2013) hirdető márványtábláról. Az emlékjelet Gheorghe Chiş ortodox és Lukács József református lelkész szentelte fel és áldotta meg, ünnepi gondolataikban mindketten azt emelték ki, hogy a falu 800 éves történelmében mindig is ott volt az egyház, és a továbbiakban is csak az Istenbe vetett hit és bizalom segíthet a közös terhek hordozásában.
A megye vezetése nevében Ionel Ciunt prefektus szólt néhány elismerő szót a faluról, kifejtve: a történelmet nem lehet megváltoztatni, a jelen és a jövő azonban élő kell hogy legyen, amilyen élővé Nagyfalu is tudott válni az utóbbi évek során. Csíkszentdomokos testvértelepülés üzenetét és szeretetét Ferencz Alajos polgármester tolmácsolta, azt kívánva a falu népének, hogy a 800 év bölcsességét ötvözzék a jelennel, így vigyázva múltjukra is. A tavaly ugyancsak 800 éves évfordulót ünneplő Tuzsér nagyközség önkormányzata és lakói szintén kifejezték elismerésüket a testvértelepülésnek, Lakatos Bertalan alpolgármester és csapata emléklapot is átnyújtott ebből az alkalomból Nagyfalu polgármesterének. A testvértelepülések elöljáróit Matei Radu is megajándékozta, kifejezve köszönetét feléjük, és gesztus-értékkel bírt, hogy az általa jól beszélt magyar nyelven szögezte le: a barátság és a szeretet nem ismer határokat.
Az ünnepi pillanatokat fokozta a díszoklevelek átadása: elismerésben részesültek mindazon egykori polgármesterek és alpolgármesterek, akik sokat tettek a falu gazdasági-kulturális fejlődéséért: Liviu Songot, Maier Elemér, Balázs Zoltán, Diószegi Gyula, Szabó István, Fazakas Irma, Kovács Lajos, Varga Mihály, Katona-Farnas Sándor és a költő Fazakas Sándor vehette át az elismerést. És hogy Szilágynagyfaluban nem csak a hosszú élet, de a tartós házasság titkát is ismerik, arra bizonyíték, hogy nem kevesebb mint 19 aranylakodalmas párt is felköszöntöttek az ünnep keretében.
A hivatalos avatási ceremóniát délután már kötetlen program követte: az elszármazottak találkoztak a kultúrotthonban, közben a szabadtéri színpadon újabb tánccsoportok léptek fel, a stadionban pedig barátságos mérkőzés keretében mérte össze erejét és tudását Nagyfalu és Tuzsér labdarúgócsapata. A könyvtár és a kultúrház termeiben szombaton megnyitott kiállításokat is megtekintjük barátaink, Somogyi Vengli Judit, Katona-Farnas Sándor, és felesége, Katica jóvoltából. A könyvkiállítás a Nagyfaluról valaha kiadott munkák és a különféle folyóiratokban a faluról megjelent írások, valamint a helyi alkotók munkáinak gazdag gyűjteménye, míg a fotókiállításon Vámospércs és Tuzsér testvértelepülések bemutatkozó pannói mellett főként a falu életének jelentős eseményeiről készült felvételeket tekinthetik meg az érdeklődők. A polgármesteri tanácsos büszkén mutatja a holland testvértelepülés, Nijverdal meglátogatásakor készült fotókat, amelyek azt bizonyítják, hogy a helyiek igyekeztek itthon kamatoztatni az ott látottakat. A kiállított szőttesek-varrottasok helyi asszonyok munkái, és bár a környéknek nincs jellegzetes varrottasa, Katona-Farnas Katicától megtudjuk, hogy egykor a földesúr Bánffyak hoztak ide varró asszonyokat, akiktől a helyiek átvették a mintákat, és kenyérkereseti lehetőséget biztosítottak a varrással. Egy kisebb teremben helyi fiatal tehetségek különféle technikával (goblen, ikon, akvarell, ceruzarajz stb.) készült munkáit állították ki, az összes tárlat olyannyira népszerűnek bizonyult, hogy a nyitás napján még éjfélkor is hosszú sorokban kígyóztak a látogatók.
Szilágynagyfalu már több ízben bizonyította, hogy életképes, folyamatosan fejlődő település, amely sajátos színt képvisel a Szilágyságban. Minden idelátogató vendég még legalább 800 esztendőt kívánt a falunak, ami nagy valószínűséggel csöppet sem lehetetlen kívánság, hiszen ha a jövőben is ilyen mértékben tudnak együttműködni itt az emberek, akkor számos megvalósítás állhat még a település előtt.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES
Szabadság (Kolozsvár)

Korhatáros kiadvány és más ínyencségek a váradi Könyvmaratonon
Nagyváradon csütörtökön kezdődik és szombaton ér végét az ötödik alkalommal megszervezett Könyvmaraton. A három nap alatt bemutatnak majd verses- és esszékötetet, emlékiratot, novellákat. Emellett pénteken este a váradi Szigligeti Színház művészei előadják Tasnádi-Sáhy Péter Kistotál című színművét, szombaton délelőtt pedig a váradi közönség előtt már ismert Kocsis Csaba tárlatát láthatják az érdeklődők, amelyet írók portréiból állított össze.
A Könyvmaratont csütörtökön 17.30 órától nyitják meg a Szilágyi Dezső (Moscovei) utcai Silent kávézóban, aznap többek között Kinde Annamára új, Húzódhatsz közelebb című verseskötetét, valamint Darvay Nagy Adrienne és Demény Péter könyveit is bemutatják.
Pénteken Varga Melinda Űrezüst című kötetének bemutatójával kezdődik a program, és lesz korhatáros könyv is, Miklóssi Szabó István Purgatórium című kötetét 16 éven felülieknek ajánlják a szervezők.
Szombaton egyebek mellett Péter I. Zoltán Főúr, fizetek! – Nagyváradi kávéházak a Monarchia korában című kötetét ismerheti meg a közönség, majd a díjkiosztás után Fábián Enikő színművész Lola Blau-dalok című előadásával zárul az V. Könyvmaraton.
2013. November 14., csütörtök – Silent Café
(Moszkva utca, Sonnenfeld Palota)
17.30: Megnyitó
18.00: Sike Lajos: A lopakodó riporter (memoár)
18.30: Kinde Annamária: Húzódhatsz közelebb (versek)
18.45: Boér Péter Pál: Engedélykérés (novellák)
19.15: Karácsony Benő: Pjotruska (regény)
19.30: Darvay Nagy Adrienne: Ki vagy? – Hamlet a Claudiusok korában (színház)
20.00: Demény Péter: A lélek trolija (esszék)
November 15., péntek – Silent Café
18.00: Varga Melinda: Űrezüst (versek)
18.45: Szűcs László: Gazoskönyv (publicisztika)
19.30: Miklóssi Szabó István: Purgatórium (16 éven felülieknek!)
20.15: Kistotál – Tasnádi-Sáhy Péter egyfelvonásos színműve
Játékmester: Dimény Levente
Játsszák: a Szigligeti Társulat művészei
November 16., szombat – Eurofoto-Art Galéria
(December 1./Nagyvásár tér 12.)
11.00: Kocsis Csaba – Íróportrék (fotókiállítás)
November 16., szombat – Silent Café
11.30: Maraton Café
November 16., szombat – Bábszínház (Fekete-Sas Palota)
15.00: Tóth Ágnes–Kovács Klaudia: Macskadombi versek
Közreműködik: Stéfán Bodor Mária és Trifán László
18.00: Balázs Imre József: Hadikórház a város szélén (esszék, publicisztikák)
18.30: Gittai István: Csordultig lebegéssel (versek)
19.15: Péter I. Zoltán: Főúr, fizetek! – Nagyváradi kávéházak a Monarchia korában
20.00: Zárszó, díjkiosztás
20.15: Lola Blau dalok – Fábián Enikő előadása, közreműködik: Ari Nagy Sándor
A könyvbemutatókon közreműködnek:
Firtos Edit és Mátyás Zsolt Imre színművészek, továbbá Demény Péter, Parászka Boróka, Szilágyi Aladár, Simon Judit és Szűcs László.
Fried Noémi Lujza
Maszol.ro

Egyházi vezetők felfogása az állam és egyház kapcsolatáról
A nagyváradi Posticum Egyháztörténeti és Társadalomtudományi Intézet, a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, a nagyváradi Szacsvay Akadémia és a szegedi METEM – Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség előadás-sorozatot szervez november 14-15. között Nagyváradon, a Posticum Kulturális és Ifjúsági Központban (Nagyatádi Szabó István, ma Teiului utca 26.).
Az egyház hatalma – a hatalom egyháza. A közép-kelet-európai egyházi vezetők felfogása az állam-egyház kapcsolatáról 1945 és 1989 között című előadás-sorozat programja a következő:
November 14., csütörtök: 14 óra –14.20 – Megnyitó. I. szekció: „Behálózva” – hírszerzés és egyházi diplomácia. Moderátor: Varga Szabolcs. 14.20–14.50 – Jánosi Csongor (doktorandusz, Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Református Tanárképző Kar, Kolozsvár): Román–magyar belügyi és állambiztonsági együttműködés református egyházi ügyekben az 1950-es évek végén és a ’60-as évek elején. 14.50–15.20 – Bandi István (történész-levéltáros, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Budapest): A magyar hírszerzés kísérletei a katolikus egyház vezetőinek befolyásolására a ’60-as, ’70-es évek fordulóján. 15.20–15.50 – Zombori István (történész, szakértő, METEM, Szeged): A hatalom egyháza: Magyarország és a Szentszék az 1960-as években. II. szekció: „Rendszer-minták” – antropológiai és teológiai megközelítés. Moderátor: Zombori István. 16.10 –16.30 – Bánkuti Gábor (egyetemi adjunktus, Pécsi Tudományegyetem): Egyház és hatalom Romániában és Magyarországon az ’50-es években. Rendszer-antropológiai összehasonlítási kísérlet. 16.30–16.50 – Gárdonyi Máté (főiskolai tanár, Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola): Egyház a szocialista társadalomban – mint teológiai probléma. 16.50–17.20 – szünet. 17.20–18.20 – Vita. Moderátor: Balogh Margit.
November 15., péntek: III. szekció: Személyek és személyes döntések – katolikus helyzetkép. Moderátor: Kovács Sándor. 9–9.30 – Janka György (tanszékvezető, főiskolai tanár, Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola, Nyíregyháza): A magyar görögkatolikus egyházi vezetők és az államhatalom (1945–1989). 9.30–10: – Balogh Margit (történész, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, Budapest): Hűség és felelősség a túlélés tükrében. Mindszenty József az együttműködés határairól. 10–10.30: Vörös Géza (történész-levéltáros, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára): „Elment az öregember” – Mindszenty emigrációs évei a hírszerzés tükrében. 10.30-11: Nagy Mihály Zoltán (történész, Posticum Egyháztörténeti és Társadalomtudományi Intézet, Nagyvárad): Együtt létezés vagy kollaborálás? Márton Áron püspök felfogása az állam-egyház kapcsolatáról 1948 és 1960 között. 11–11.20: szünet. 11.20–13.50 – Vita. Moderátor: Gárdonyi Máté. IV. szekció: Személyek és személyes döntések – protestáns helyzetkép. Moderátor: Janka György. 14.30–15: Csendes László (Ph.D, a CNSAS volt elnöke): Próbatétel. Argay György püspök 33 esztendőnyi szolgálata az Romániai Evangélikus Egyház élén. 15–15.30: Kovács Sándor (egyetemi tanár, Protestáns Teológiai Intézet, Kolozsvár): Párhuzamos életrajzok? Kovács Lajos és Erdő János életpályája 1956 után.
16.30–17: Pál János (doktorandusz, Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Református Tanárképző Kar, Kolozsvár): Az unitárius egyház és az állam viszonya 1945–1965 között. Az egyház szerepe az államszocializmus első két évtizedében. 17–17.20: szünet.
17.20–18.20: Kiértékelés, vita. Moderátor: Gyarmati György
Reggeli Újság (Nagyvárad)

In memoriam Szabó Csaba
2013. december 14-én délután 5 órakor a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színházának előcsarnokában különleges, az egyetem 1963–1987 közötti korszakának egyik meghatározó tanáregyéniségére, Szabó Csaba zeneszerzőre, az intézetben beszédtechnikát és zenei ismereteket oktató adjunktusra emlékeztető kötet bemutatására kerül sor.
Szabó Csaba /Ákosfalva, 1936. ápr. 19. – Szombathely, 2003. máj. 23./ akár Marosvásárhely zenei életének kiemelkedő személyiségeként, akár a színészképzés korszerűsítésének egyik jelentős képviselőjeként egyaránt számot tarthat az utókor tiszteletére, magas szintű értékelésére.
Az egyetemen található hivatalos dokumentumok szerint Szabó Csaba számára 1963. október 1- jétől állította ki a munkakönyvet a személyzeti osztály, helyettes adjunktusi beosztásban. Ezt követően 1964. október 1-jétől a helyettes jelzőt a törvényben előírt egy év leteltével eltörölte a hivatal, s véglegesített adjunktusa lett az intézménynek. 1966. október 1-jétől a marosvásárhelyi Állami Népi Együttes karmesterének nevezték ki másodállásban, azonban továbbra is teljes katedrája maradt a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. 1987. szeptember 15- én szakadt meg adjunktusi beosztású alkalmazása, miután a kommunista diktatúra törvényei értelmében a kitelepedést kérvényező egyének nem taníthattak romániai oktatási intézményekben. 1988-tól 2003-ig a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán folytatta zenepedagógusi pályáját, melynek során elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt Kodály Zoltán zenepedagógiai koncepciója jelentette számára a legfontosabb iránymutatást.
A színészképzésben eltöltött negyedszázad során jelentős mértékben járult hozzá a beszédtechnika, a hangképzés és a színpadi beszéd oktatásának tudományos alapokra helyezett korszerűsítéséhez, valamint a zenei ismeretek és énekhangképzés kifejlesztéséhez; addig ezeket a diszciplínákat inkább tapasztalati alapokra építve oktatták az intézetben közreműködő tanárok.
Muzsikusi munkásságát tekintve elmondhatjuk, hogy Szabó Csaba egész élete, egész életműve "harcos" küzdelem a magyarság megmaradásáért és művelődéséért, a magyarság zenekultúrájáért: beleértve zeneszerzői, zenetudósi és zenepedagógiai tevékenységét is. Zeneszerzői és tudományos érdeklődése egyaránt szülőföldje magyar népzenei és zenetörténeti hagyományához kötötte: Marosvásárhelyt a Franz Schmidt-tanítvány Trózner József, majd Kolozsvárott a Gheorghe Dima Zeneakadémián a Kodály-tanítvány Jodál Gábor és Jagamas János növendékeként elkötelezett kutatója és művelője erdélyi nemzeti hagyományainknak. Seres András etnográfussal közösen 1991-ben megjelentetett Csángómagyar daloskönyve és az Erdélyi magyar harmóniás énekek a XVIII. századból című, 1999-ben a Magyar Művészeti Akadémia által a millenniumi pályázaton Arany Díjjal jutalmazott tudományos gyűjteménye örökre beírta a nevét a magyar zenekultúra történetébe, a magyar örökség aranykönyvébe.
Zeneszerzői életműve tematikai és műfaji szempontból rendkívül sokrétű, stílusában igen sokszínű. Az avantgárd új asszociatív zenei nyelvét a magyar zene harmóniás fundamentumába ágyazta. Vokális művei – a gyermekkarok játékosságától, vidámságától (Csingi-lingi reggelek) vegyes karainak drámaiságáig (Kőműves Kelemen) ívelnek, sajátos kórustechnikai megoldásokkal. Vokális-szimfonikus alkotásai – a Szent Márton-mise és a Szent Cecília-mise, miként a részben ide sorolható Passacaglia Kájoni János Székely miséjének Kyrie eleison dallamára című darab – a magyar evangéliumi zeneművészetnek talán legszentebb teljesítményei közé tartoznak. Szőllősy András Szabó Csaba zeneszerzői életművéről írt szavait a kötet előszavának írója idézi: "Ez a gyémánt kétféle ragyogást sugároz: a korszerűségét és az időtlenségét."
S ha majd egyszer, nem távoli időben, képes lesz valaki megírni az erdélyi magyar zenekultúra történetét, Szabó Csaba életművét a legfényesebb lapokra helyezheti el.
A Szabó Csaba Nemzetközi Társaság nemes feladata lehet az elkövetkező időkben az erdélyi magyar zenetörténet kutatásainak összefoglalása és közreadása a XVIII. századtól Seprődi János munkásságán át egész Szabó Csabáig – és tovább. Hiszen minden sovinizmus nélkül igaz lehet Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című versének üzenete a XVIII. és XIX. század fordulójáról: "Itt van a legvégső oltára Pallasnak, Az emberiségnek, a csínosodásnak…" – napjainkig érő nemzeti elkötelezettség.
A bemutatásra kerülő kötet példaértékű alapossággal tekinti át Szabó Csaba életútját, művészi és pedagógusi pályáját. Az életmű fejezeteit különböző szerzők tollából olvashatjuk: Láng Gusztáv életrajzi vázlatát, a marosvásárhelyi évekről Csíky Csaba és Kovács Levente tanulmányait. Angi István, Pávai István és Elekes Márta írásai a zeneszerző műhelyébe kalauzolják az olvasót, a szombathelyi évekről Köteles György közöl átfogó szintézist.
A kötetet Ittzés Mihály és Szabó Péter szerkesztették. A kottagrafika Kocsis Tamás munkája. A borítóterv, a tipográfia, a tördelés az Írisz Repro Stúdióban, Kecskeméten történt. Felelős kiadó a Cellissimo Bt. ügyvezetője, Budapest, 2013. Nyomdai kivitelezés: Prime Rate Nyomdai Kft., Budapest. Felelős vezető: dr. Tomcsányi Péter. Az előszót Tóthpál József jegyzi.
A kötetben az életművet átfogóan bemutató, gazdag dokumentációs anyag található, Szabó Csabáné Szánthó Klaudia és Szabó István válogatásában és összeállításában. A művész hagyatékának és szellemiségének ápolója a halála óta elmúlt évtizedben a Szabó Csaba Nemzetközi Társaság. A függelékben dokumentumok, interjúk, nyilatkozatok, kritikák, beszámolók, levelek, nekrológok, megemlékezések, valamint Szabó Csaba műveinek (zeneművek, irodalmi művek, hangfelvételek) jegyzéke található.
A könyvbemutatón több tanulmány szerzőjével (Csíky Csaba, Elekes Márta, Pávai István – aki vetítéssel egybekötött előadás keretében méltatja Szabó Csaba népzenével kapcsolatos munkásságát) találkozhat az érdeklődő közönség, jelen lesznek Szabó Csaba családjának tagjai, özvegye és fia, valamint volt tanárkollégák, tanítványok. Csíky Csaba összeállításában elhangzik néhány, Szabó Csaba által szerzett kórusmű és zongoradarab (Ávéd Éva előadásában). Az esemény mediátora Kovács Levente.
Kovács Levente
Népújság (Marosvásárhely)

Anyanyelvű oktatás Borossebesen?
Elindult a magyar könyvészeti anyag
Amint azt már régebben megírtuk, a borossebesi Babál Andrea a példaképe, néhai Gabnai Erzsébet tanárnő nyomdokain járva, valamilyen formában szeretné újraéleszteni a városka maroknyi magyarsága körében az évtizedek óta szünetelő anyanyelvű oktatást.
Ehhez azonban feltétlenül szüksége lenne könyvészeti anyagra, azaz magyar nyelvű ábécés, olvasó, illetve meséskönyvekre, hogy a településen élő 7-8 magyar vagy magyar származású gyermeket bevezethesse az anyanyelvű oktatás és kultúra varázslatos világába. Tulajdonképpen nem a könyvészeti anyag összegyűjtése, hanem annak a helyszínre történő kijuttatása bizonyult bonyolult feladatnak. Ezt azonban felvállalta az aradi műkedvelő képzőművész, Szabó István, akinek a feleségét rokoni szálak fűzik az önkéntes pedagógushoz, Babál Andreához, akihez eljuttatja a Csiky Gergely Főgimnázium, az Aradi Kölcsey Egyesület és a Nyugati Jelen közös könyvadományát.
Megköszönve az adományozók nemes gesztusát, sok sikert és kitartást kívánunk Babál Andreának és kicsiny csapatának.
Szabó István a könyvészeti anyagot kijuttatja Borossebesre
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Többnyelvű magyar őstörténet és származás (1.)
Részigazságok A magyarság származásáról, őstörténetéről alig-alig tudunk. Csak reménykedhetünk abban, hogy egyszer lehetővé válik a 9. század előtti korszak megismerése. Jelenleg a régészeti, történelmi, nyelvészeti és embertani ismeretek „mozaikdarabkái” alapján nem lehet egyértelmű magyar őstörténetet írni. E képtelen helyzetet Kristó Gyula és Makk Ferenc 2001-ben így mutatta be: „Szinte mindenki más-más képet állít össze, úgyszólván, ahány szerző, annyiféle a 9. század előtti magyar történelem.”
A magyar nép őstörténetének kutatásában három nagy irányzatot figyelhetünk meg. A hivatalos történetírást, amely a finnugoroktól való származás tézisét támogatja, az ázsiai török származás híveit, míg a harmadik tábor a magyarság több ezer éves Kárpát-medencei őstörténetét karolja fel. Zsirai Miklós nyelvész már 1943-ban úgy gondolta, hogy sok az „őstörténeti csodabogár”. Ezek tévutakra vezetik az érdeklődőt, és befolyásolják a történettudatot. Ám nemcsak a fellegjáró dilettánsok, de a keményvonalas finnugristák és a több ezer éves Kárpát-medencei ősiséget hirdetők is akadályozzák a tisztánlátást. Fontos feladat lenne újraértékelni az eddigi kutatások eredményeit. Akik nem fogadják el a hivatalos finnugor irányzatot, bírálhatók, de azok is, akik nem tartoznak az őshonosságot, illetve az egyoldalú türk származást hirdetők soraiba. Mivel a magyar őstörténet sokrétű, el kell fogadni a „részigazságok” elvét, ezeket kell egyberakni. Erre azért van szükség, mert a magyarság kialakulása, etnogenezise nem egygyökerű, hanem többágú. A magyar nép nyelve, származása és származási helye az egész népre kivetítve nem fedi egymást. Népünk különböző származású törzsek, nemzetségek, néptöredékek összeolvadásából alakult ki külön őstörténettel. A jelenlegi „tudományos” világban bármit írhatunk, mindig lesz olyan „szakember”, aki az általunk leírtak hitelességét kétségbe vonja. László Gyula régész szavaival élve, a „termékeny bizonytalanság” talaján állva állítjuk, hogy a történeti „igazság” középen van. Nem azon kell vitatkozni, hogy finnugor, türk vagy őshonos leszármazottak vagyunk-e, hanem el kell fogadni, hogy mindhárom, mindezek mellett iráni, mongol és más néptöredékek ötvözete is. Dr. Székely Zsolt régész helyesen állapítja meg, hogy az elmúlt évtizedekben nagyszámú tanulmány látott napvilágot: „Részben a ma hivatalosnak tekinthető finnugor rokonságon alapuló őstörténet mellett, részben pedig ez ellen foglalnak állást. Közös jellemvonásuk, hogy egyetlen szerző sem merészkedik az időszámításunk előtti 3–4. évezrednél korábbi időkig.” Új tudományágak megjelenése által – így a humángenetika, a fizikai antropológia, a paleontológia stb. – talán a nem is olyan távoli jövőben mélyebb bepillantást nyerhetünk a magyar őstörténetbe. E téren – a magyar nép eredetét, az uráli népek eurázsiai-amerikai őstörténetét kutatva – úttörő munkát végez Szabó István Mihály.
Többnyelvű őstörténet
Morávcsik Gyula bizantinológus helyesen látja, hogy „a magyar nyelv szerkezete és szókincsének alaprétege finnugor eredetű”, nyelvrokonaink a Szibériában élő vogulok és osztjákok is. Ők az Urál vidékén szoros kapcsolatban éltek a magyarokkal. Morávcsik rámutat: „a honfoglalás korabeli magyar nép törökös vonásokat mutat, s legrégibb törzs-, személy- és méltóságneveink egy része török eredetű”. Következtetése: a honfoglalás előtti korban a finnugor és a török elemek keveredtek, e kettő eredménye a magyar nép.
Kristó Gyula az uráli ősnyelvről azt írja, hogy az abból származó nyelvek „kivétel nélkül agglutináló (ragasztó) nyelvek, vagyis a nyelvtani viszonylatokat nem elöljárókkal, hanem ragok, jelek, képzők hozzátételével fejezik ki”. Kristó, bár nagy szerepet tulajdonít a török nyelvű népcsoportoknak, mégis úgy véli: az „altaji nyelvcsalád részeként számon tartott török nyelvek is ugyanebbe a tipológiai csoportba tartoznak”, de „a magyar nyelv és a török nyelv genetikus rokonsága kizárható”. Sára Péter is hangsúlyozza, hogy „a magyar és török nyelvek forrásvidéke közös”, de a magyar és a török nyelvek között „oly nagyszámú szó- és nyelvtani egyezés található, hogy ezek alapján nyugodtan beszélhetünk nyelvi rokonságról”. Úgy gondolja, az előtöröknek mondott népek nemcsak fajilag, hanem nyelvileg is keveredtek a „finnségi és észak-eurázsiai ősnépekkel valahol az Urál-hegység és Nyugat-Szibéria déli térségeiben. Ebből a nagyfokú keveredésből alakultak ki lassú folyamatban az ugor, a magyar és a török népek, nyelvek”. Feltételezi, hogy a magyarság a Kárpát-medencébe érkezésekor nem volt teljesen elszakadva sem az ugor, sem a török nyelvektől, ezért megértették egymást. A török nyelvnek a magyaréval hasonló nyelvszerkezete elősegíti török nyelvű törzseink és más néptöredékek elmagyarosodását. „A török nyelvek szelleme, szerkezete, építkezése szinte teljesen azonos a miénkkel – írja Kiszely István az említett szerzőre hivatkozva. – Náluk sincsenek nemi megkülönböztetések. A szótövek végéhez illesztett ragjaikkal, képzőikel, jeleikkel ugyanúgy bánnak, mint mi. Kerülik ők is a mássalhangzó-torlódásokat.” 2012-ben az Ankarában a Török Nyelvi Intézet által szervezett tudományos konferencián Mátéffy Attila turkológus elemezte a magyar nyelvben található ótörök eredetű igei állományt, és összehasonlította a más nyelvekből átvett igékkel. Rámutatott: az ótörök igéket „külön képző nélkül használjuk, vagyis az igető után közvetlenül az időjel, majd a személyrag következik. Például: arat-; árt-; bocsát-; csökken- (…) stb.” Szerinte „a magyar nyelv ótörök eredetű igéi úgy ágyazódnak bele a magyar nyelv igerendszerébe, mint az uráli elmélet hívei szerinti finnugor eredetű igék, vagyis az idegen eredetű igéknél látható külön képző használata nélkül”. Felteszi a kérdést: „mi az oka annak, hogy a magyar nyelv ótörök (vagy régebbi) eredetű igéi ugyanolyan rend szerint vannak használatban, mint a finnugor eredetűnek tartott igék, míg a más nyelvekből átvett igéket teljesen más szabály szerint használjuk?”
Az urál–altaji nyelvcsalád meghatározás ma is jogos. Az 1900-as években még az urál-altaji nyelvcsalád fogalmát általánosan használták, ezt később szorítja ki a finnugor nyelvcsalád fogalma. Ezt azonban nem mindenki fogadja el. Burchard Brentjest a Chane–sultane–emire című – Lipcsében (1974-ben) megjelent – művében a török nyelvekről ezt írja: „Nyelveik az urál-altaji nyelvcsalád egyik ágát alkotják. Az uráli ághoz egyrészt a finnugor nyelvek tartoznak, amelyeken többek közt a magyarok, a finnek, a karélok, az osztjákok és a komik beszélnek. Az uráliak másik ágát a szibériai szamojédok alkotják. Az altaji ághoz tartoznak pedig a törökökön kívül a mongolok és a mandzsu-tunguzok.” Rásonyi László turkológus nyelvészprofesszor ugyancsak urál-altaji nyelvcsaládot emleget, amelynek egyik ágát a finnugorok és a szamojédok alkotják, míg az altaji ághoz a török népek tartoznak.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Többnyelvű magyar őstörténet és származás (2.)
Többnyelvű őstörténet
A török és a magyar nyelvszerkezet hasonlósága alapján úgy véljük, hogy a magyar nyelvről kialakított ismereteinket felül kell vizsgálni. Benkő Loránd szerint a „magyarság igen korán elszakadt nyelvrokonaitól, és azoktól teljesen független életet élt”.
A magyar nyelvet „saját fejlődési törvények” irányítják. „A magyar nyelv (…) már a honfoglalás kori állapotában is egyike azoknak a legrégibb idők óta önálló európai nyelveknek, melyek máig fennmaradtak.” A magyar nyelvet olyan önálló ősnyelvnek tekinthetjük, mint az örményt, az albánt. A krónikák, a régészet és más tudományágak tanúsága szerint a magyarság semmilyen hasonlóságot nem mutat a finnugor népek többségével. Viseletében, kultúrájában, sztyeppei lovasként része a törökségnek, de nem tagadható a nyelvi kapcsolat a finnugorokkal. A csuvas jellegű török szavaink többsége, mintegy 450 szó a 8–10. században került a magyar nyelvbe. A magyarok közt az ötfokú zenei hangsor, a pentatónia szintén török hatásra terjedt el. Van, aki a török szavak számát kétezerre teszi. Sára Péter 1500 olyan török szót ismertet, amely része a magyar nyelvnek. A nyelvi sokszínűséget „sejteti hét vagy tíz törzsünk is, mert neveink közül talán ha kettő finnugor (a Magyar és a Nyék), a többi a törökség felé visz minket” – állítja László Gyula. Ezek összeolvadását a finnugor és a török nyelvek szerkezete könnyíti meg, és a török kultúra, amelyet a Volga-vidéki magyarság teljesen átvesz. Nem véletlenül írja Ibn Ruszta és Gardézi is a magyarokról, hogy turkok. A jövevényszavakat feltételező irányzatokkal szemben László Gyula azt állítja, hogy a magyar nyelvjárások nem egyetlen nyelv változatai, hanem különböző nyelvek váltak magyarrá. Valószínű, hogy a különböző nyelvek zenéje, kiejtése a nyelvjárásokban maradt fenn. A szókészlet, az egymást értő beszédmód arra utal, hogy „a magyar nyelv valamiképpen »rátelepült« a törzsi nyelvekre”. Természetesen nem tagadható a nyelvi elszigetelődésből adódó különfejlődés sem. „Az a tény azonban, hogy törzsneveink nagy részének nincsen párja a finnugor nyelvekben, s a magyar nyelvben sincs értelmet adó párhuzamuk, bizonyossá teszi, hogy törzseink többsége nem magyar nyelvű volt.” Tihanyi István is úgy látja, hogy a magyarságot a nyelv alapján egyoldalúan sorolják a finnugor népek soraiba. A nyelv hasonló szerkezete „nem döntheti el a származási kérdést”. Ugor származású törzseink finnugor népekkel való együttélése nem tagadható, ez nyelvileg igazolható.
A nyelvcsere megértésére példaként említjük a dunai bolgár török népet. Ők 679-ben telepednek le, és – csekély száznyolcvanöt év alatt – hat-hét nemzedék alatt többségükben szláv nyelvűvé válnak. Amikor a türk eredetű, kultúrájú kagán 864-ben felveszi a Borisz nevet és a fejedelem címet, akkorra a bolgár-török származású nép is áttér nemcsak a kereszténységre, megvalósul nemcsak a szakítás a „pogány” múlttal, de befejeződik a szláv nyelvre való áttérés is. A genetikai vizsgálatok eredményeképp egyre elfogadottabb az is, hogy uráli nyelvüket a horvátok, a lengyelek és az ukránok is szlávval cserélik fel. Ők Szabó István Mihály mikro-, illetve környezetbiológus szerint „a nem rekombinálódó Y-kromoszóma bináris polimorfizmusára irányuló vizsgálatok szerint a Föld népei között a magyarok legközelebbi genetikai (vérségi) rokonainak tekinthetők”. Ugyancsak ő állapítja meg azt is, hogy „azok a gyakran és még a tudomány bizonyos képviselői részéről is hangoztatott nézetek, miszerint a valamikor Ázsiából Európába szakadt magyar nép itt merőben idegen környezetben, teljesen rokontalanul él, ma már nemcsak naivaknak, de tudománytalanoknak is minősíthetők.” A teljes nyelvi egység, a magyar nép etnogenezise az államalapítás, az államegyesítés és az államszervezés idején teljesedik ki. A különböző nyelvű törzsek és néptöredékek ötvözetéből alakul ki a mai magyar nép. Tény, hogy a 850-es években, amikor Álmos fejedelem szorosabb egységbe vonja a törzsszövetséget, a magyar nyelvű Megyer és a Nyék, azaz a népesebb törzsek nyelve lesz általános a törzsek körében. Anonymus a Hétmagyar, azaz „Hetumoger” megnevezési formát használja a „hét vezér”, a hét törzs helyett, miközben a magyarok korábbi őshazáját Dentumogernek (azaz Doni Magyarországnak) nevezi, akárcsak a hét törzs népét. A Megyer törzsnév Konstantin császár történeti munkájában Megeré formában olvasható.
A Kárpát-medence a honfoglalás előtt
A Kárpát-medencébe hosszú évszázadok során sodródnak, települnek le olyan népcsoportok, néptöredékek, amelyek származásukat tekintve kultúrájukban, nyelvszerkezetükben is rokonságban állnak az Árpád vezette honfoglalókkal. Ezért jó lenne alaposabban újraértékelni a hajdanán itt letelepedett „rokongyanús” népek, néptöredékek eddig feltárt hagyatékát. Lehet, hogy újra kellene gondolni László Gyula kettős honfoglalás elméletét is, amely több évtizedes vitát váltott ki. A 10. századból nagyszámú kései avar temetkezést tárnak fel. E temetőkbe a griffes-indások mellett Árpád magyarjai szintén temetkeznek. László Gyula állítása szerint a 670-es évek, az első magyar honfoglalás népe tömegesen éri meg a második, a 995-ös, Árpád vezette honfoglalást. Jelentős számban éltek avarok a Duna–Tisza közti térségben is.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Életműveket ismertek el a magyar kultúra napján
Gazda József Kovásznán élő író, művészettörténész, publicista kapta idén a Háromszék kultúrájáért díjat. A kitüntetést szerda este, a magyar kultúra napján adták át a sepsiszentgyörgyi színházban.
A Kovászna megyei önkormányzat által alapított életműdíj a háromszéki kultúráért kifejtett több évtizedes tevékenység elismerése. Az ezer euróval járó díjat – amelyet tavaly ítéltek oda először – Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke adta át Gazda Józsefnek (képünkön).
„Gazda Józsefet az érdekelte, hogyan, milyen körülmények között él a szétszabdalt magyarság, hogyan lehetett megmaradni ebben az elmúlt, borzalmas évszázadban" – méltatta a rendkívül gazdag életpályát Bogdán László író, kiemelve a világban szétszórt magyarok krónikájának tekinthető A Harmadik ág – Magyarok a szétszórattatásban című könyv és a díjazott egyéb elismert szociográfiai és művészeti írásait. Szerinte Gazda József az oral history műfajban alkot, és egy intézmény munkáját végezte el egyedül.
„Meg tudunk maradni, ha akarunk, sorsunk a saját kezünkben van, én legalábbis hiszem ezt" – fogalmazott a díj átvevésekor Gazda József, aki hangsúlyozta, ezt a hitet szerette volna átadni írásain keresztül, és bár tragikusnak látja a magyarság jelenlegi helyzetét, mindig kereste, és ezután is keresni fogja a reménysugarat.
A kitüntetett elmondta, hogy a magyar nép a lelkében hordja a tehetséget, az alkotó erőt, a magyarság művészeket, hősöket, tudósokat adott a világnak, és neki megadatott, hogy ezt a folyamatot végigkövesse, és ereje szerint könyvekben megörökítse. Zsigmond Barna Pál. Magyarország csíkszeredai főkonzulja ünnepi beszédében emlékeztetett, a múlt öröksége mellett a jövő nemzedék felelősségét is hordozza nemzeti imánk. Az ünnepség az Evilági együttes Kincs című lemezének bemutatókoncertjével folytatódott. A csapat harmadik albumán tizenöt, Sepsiszentgyörgyön élő vagy a városhoz valamilyen módon kötődő művész működött közre.
Életműdíjat kapott Csíky Ibolya
A nagyváradi Szigligeti Színházban rendezett kultúranapi gálaesten a Bihar megyei RMDSZ által 2002-ben alapított díjakat osztották ki. A Jakobovits Miklós-díjat – amelyet tavaly alapítottak a váradi festőművész emlékére – Ujvárossy László képzőművésznek, a PKE tanárának ítélték, aki beszédében visszaemlékezett arra, amire még Jakobovits tanította: „A művészetben soha sem szabad kompromisszumot kötni."
Életműdíjat kapott a nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének alapítója és elnöke, Pásztai Ottó és a nagyváradi színművész, Csíky Ibolya, akit a szobor átvételekor percekig állva tapsolt a közönség. Munkásságáért emlékplakettet vehetett át a népi mesterségek ápolásáért a nagyszalontai Fekete Mária, Szabó István ottományi és Wilhelm Sándor székelyhídi nyugalmazott pedagógus és a műemlékvédőként ismert Kordics Imre.
Magyar Kultúráért díjat kapott a Dukrét Géza vezette Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság, a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesülete és a Mezőtelegdi Pacsirták néptánccsoport. A díjátadó után a Szigligeti Társulat Színház az iskolában, iskola a színházban programjának keretében diákszereplők bevonásával készült Liliomfi-remix című előadást mutatták be a közönségnek.
Magyarországon díjazták Széles Annát
A magyar kultúra napja alkalmából a 2008-ban Hódmezővásárhely város által alapított Bessenyei Ferenc Művészeti Díjat Steiner Béla magyarországi zeneszerző mellett Széles Anna nagyváradi születésű színművész is megkapta. Az elismerést B. Élthes Eszter, a hódmezővásárhelyi születésű, 2004-ben elhunyt színész özvegye és Almási István, a magyarországi település polgármestere adták át az alföldi város szerdai ünnepi közgyűlésén.
A 2008-ban alapított díjjal a város pecsétjével ellátott oklevél és a Bessenyei Ferenc portréját ábrázoló plakett mellett 500 ezer forintos pénzjutalom is jár. Széles Anna Nagyváradon született, Marosvásárhelyen szerzett színészdiplomát, 1965-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződött, amelynek 1989-ben történt Magyarországra való áttelepüléséig tagja volt.
Az anyaországban előbb a Karinthy Színpad, 1990-től a Thália, majd az Arizona Színház tagja lett. 1962-től szerepelt filmekben, és néhány esztendő alatt Románia egyik legtöbbet foglalkoztatott, leghíresebb, legkedveltebb női filmszínészévé vált. A hatvanas évek végétől Magyarországon forgatott filmekben is játszott, és ő volt a Németh László Irgalom című regényéből készült tévésorozat főszereplője is. 1975-től tíz éven át Florin Piersic román színész felesége volt.
Krónika (Kolozsvár),

Díjátadás és díszelőadás Nagyváradon
Gálaesten adták át a nagyváradi színházban az idei Magyar kultúra-díjakat, valamint a Jakobovits-díjat. Köszöntő beszédet Biró Rozália Bihar megyei szenátor és Vitányi István magyarországi országgyűlési képviselő mondott, majd a díjátadást követően a Liliomfi-remix című előadást láthatták az egybegyűltek. Az előadáson több mint száz diák lépett színpadra, ők a Szigligeti társulat Színház az iskolában, iskola a színházban programjának keretében ismerkednek a színjátszással.
Emlékplakettet Kordics Imre helytörténész (betegsége miatt Dukrét Géza vette át), a nagyszalontai Sinka István Kézműves Kör nevében annak vezetője, Fekete Mária, Szabó István ottományi helytörténész és Wilhelm Sándor székelyhídi néprajzkutató vehetett át Szabó Ödöntől, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnökétől, és Biró Rozália szenátortól.
Magyar Kultúra-díjat kapott a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesülete, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság, valamint a mezőtelegdi Pacsirták Néptánccsoport.
Életműdíjban Csíky Ibolya, a Szigligeti Színház művésze, és Pásztai Ottó, a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének vezetője részesült.
Ujvárossy László képzőművész vehette át idén a Jakobovits Miklós-díjat, amelyet Jakobovits Márta, és az előző évi díjazott, Jovián György adott át.
A Magyar kultúra ünnepe elnevezésű rendezvénysorozat, amelyet Nagyvárad idén is Berettyóújfaluval együtt szervezett meg, pénteken zárul.
Fried Noémi Lujza
maszol.ro,

Többnyelvű magyar őstörténet (5.)
A kavarok
„Török nyelven beszélnek ma Kis-Ázsia lakosai, az azerbajdzsánok és a türkmének, az üzbégek, a kazahok, a kirgizek, a jakutok, a tatárok, a csuvasok, valamint Közép-Ázsia és Irán számos kisebb népe”– írja Burchard Brentjes.
A türk népek ősi területe az Altajtól keletre elterülő régió. Innen nyomulnak az 5. századtól kezdve nyugat felé. E népek egy része, amelyek szorosabb kapcsolatba kerülnek a magyarokkal: a bolgárok, a kazárok és a baskírok. A bolgárok egyik csoportja 679-ben az Al-Duna vidékén telepszik le, és elszlávosodik. A bolgárok másik csoportja a Volga vidékén szervez saját államot, amely a tatár-mongol hódításig, 1236-ig áll fenn. A kazárok birodalma az Alsó-Volga mentén 600 és 1083 között virágzik. A kavar (kabar) törzsek a magyar törzsszövetséghez 850 táján csatlakoznak, őket a magyarok egyetlen törzsbe szervezik. A csatlakozás időpontját Györffy György 860-ra teszi. Úgy gondolja, hogy 894-ben a kavarok vezére Liüntiká (Levente), Árpád fejedelem fia volt.
A szakirodalom a kavar megnevezést lázadó, felkelő jelentésben használja, újabban az összegyűjt értelmű török szóból származtatják. A kavarokat Gyóni Mátyás török nyelvű népnek tartja. A források vallomása szerint nem alkotnak egységes etnikai közösséget. Györffy György, Fehér Géza, Éry Kinga azt állítja, hogy a magyarokhoz a kavarokkal együtt besenyő néptöredékek is csatlakoznak. Györffy alán néptöredékek jelenlétét is valószínűsíti, de vannak olyan kutatók, akik feltételezik, hogy a kavarok közt horezmiek is élnek. Embertanilag a kavarok vegyes származásúak. Az iráni nyelvű horezmiek, az iráni alánok mellett bolgár-török eszkilek is éltek – olvashatjuk Szabó István Mihály A magyar nép eredete című könyvében. Többen feltételezik, hogy a magyarok által egyesített három kavar törzs egyike, a székely már korábban csatlakozik a magyar törzsekhez. Bíborbanszületett Konstantin császár 950 táján bemutatja a 9. század derekán zajló véres polgárháborút, amely a Kazár Birodalomban dúl. Ekkor a kavarok három törzsét leverik, legyőzik. A császár szavaival „az uralom kerekedett fölül (…) némelyeket közülük levágatott, a többi elmenekült, elment és a turkokkal (magyarokkal) együtt él”. A magyarok, akik korábban a kazárok katonai segédnépét alkotják, miután függetlenné válnak, befogadják a hozzájuk csatlakozó székelyeket, majd a kavarokat, ugyancsak katonai segédnépi jogállásban, ami nem jelent elnyomást. A pusztai népek szokásrendszerében a csatlakozó népek a hadban elöl járnak, visszavonuláskor utóvédszerepet töltenek be. A magyarok a kavarokat „nem tagolták be a maguk törzsszövetségi rendjébe – a Hétmagyar nem vált »Tízmagyar«-rá” – írja Zsoldos Attila. A könnyebb kapcsolattartás céljából, a „sztyeppei szokást követve közös fejedelmet helyeztek föléjük”, ez volt a gyla, míg a kisebb létszámú székely nemzetségek vezetője a karkhas lett. Bíborbanszületett Konstantin császár leírása szerint minden törzsnek saját fejedelme van. A kavarok „összebarátkoztak” a magyarokkal – írja Konstantin császár –, és „megtanították a turkokat (magyarokat) a kozár nyelvre, és a mai napig azt a nyelvjárást használják, de amellett bírják a turkok (magyarok) másik nyelvét is”. Száz év alatt az egy törzsbe szervezett kavar nép kétnyelvű lesz, de beszéli a saját kazár nyelvet és a magyart is.
Muszlimok, kálizok
Anonymus gesztájában olvasható, hogy Taksony nagyfejedelem idején „sok vendég” özönlik az országba. Ezek „különféle nemzetekből” származnak. Közülük sokan Billa és Baks vezetésével érkeznek Terra Bular területéről, a Volgai Bolgárországból. Mivel a volgai bolgárok 922 táján muzulmán hitre térnek, ezért a latin nyelvű forrásokban az izmaelitákat muszlimoknak, vagyis muzulmánoknak, a régi magyar nyelven böszörményeknek nevezik. Az iszlám jelentése: Isten akaratával való megbékélés. A muszlimok Allah követői, Mohamed pedig a vallásalapítójuk, prófétájuk. A korabeli magyar nyelvben az iszlám helyett a mohamedán, a muszlim, a muzulmán vallás kifejezés vált ismertté.
A volgai bolgár-törökök mellett Magyarországra még más ázsiai török csoportok is letelepednek. Egy ilyen közösség Üzbegisztánból, Hvárezmből a horezmiek. Ők a kálizok, akik már a 700-as évek elején felveszik az iszlámot. Emléküket Magyarországon a Kálóz, a Kálózd, a Kalász helynevek őrzik. Róluk és más magyarországi muzulmán közösségekről Abu-Hámid tájékoztat. Ő azt állítja, hogy Magyarországon „megszámlálhatatlanul sok” horezmi él. Izmaeliták nemcsak a honfoglaláskor sodródnak a Kárpát-medencébe, hanem a 10–12. század folyamán is. II. Géza királyunk az említett Abu-Hámidot azzal bízza meg, hogy számára gyakorlott muzulmán íjászokat toborozzon. Egy 1220 tájáról fennmaradt forrás arról tudósít, hogy a Szerémségben mintegy harminc muszlim település alakul ki. E katonailag kiválóan szervezett közösséget azonban az 1241-es tatárjárás elsodorja. (folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Többnyelvű magyar őstörténet és származás (6.)
Besenyők A besenyők Európa keleti határán a 9. században tűnnek fel. A honfoglalást megelőző évtizedekben a magyarokkal két nagy háborút vívnak. Az első besenyő csoportok a kavarokkal együtt (850 táján) csatlakoznak a magyarokhoz.
A 10. században több magyar–besenyő katonai szövetség alakul ki. Egy nagyobb csoportjuk Taksony fejedelem idején telepedik le a Kárpát-medencében. E besenyő nemzetség (törzs) vezetője – Anonymus tudósítása szerint – Tonuzoba volt. A 11. század derekán nagyszámú besenyő harcol I. András király seregében is.
A besenyő–magyar együttműködés nem mindig felhőtlen, a keleti határok, Moldva irányából gyakran törnek be Erdélybe, Magyarországra. A besenyők hatalmát végül az úzok és a kunok számolják fel. Egy részüket II. István király 1122 táján fogadja be, telepíti le. A legjelentősebb besenyő telepek Fejér és Tolna megyében létesülnek. De megtaláljuk őket Csanád megyében, Dél- és Délkelet-Erdélyben is. Saját ispánjuk alatt önkormányzattal, autonómiával rendelkeznek, ennek fejében tartoznak katonáskodni. A csanádi besenyők még 1495-ben (is) rendelkeznek besenyő szabadságjoggal. Kunok A kunok olyan török nyelvű nép, amely eredetileg nomád törzsekben él Pekingtől északra, Szibériában. 1000 táján a Volga körül, 1070-ben már az Al-Dunáig húzódó térségben laknak. A 11. század közepétől – két évszázadon keresztül – az Ural folyó és az Al-Duna közti térség urai. Az oroszok polovecnek nevezik őket. Gyakran veszélyeztetik az orosz államok, Bizánc és Magyarország biztonságát. 1223-ban az oroszokkal együtt harcolnak a Kalka folyó melletti csatában. Bár a tatárok visszavonulnak Ázsiába, de a tőlük való félelem miatt egy részük letelepedik Magyarország területére. 1227-ben az egyik kun fejedelem felveszi a kereszténységet, elismeri a magyar király fennhatóságát. Ekkor hozzák létre a milkói római katolikus püspökséget. Béla herceg a mai Olténia területén szervezi meg a Szörényi Bánságot. Később a Balkán-félszigetről érkező vlachokat (románokat) államba szervező – Havaselve és Moldva területén élő – kunok elismerik a magyar királyt hűbéruruknak, vazallusok lesznek. A magyar király felveszi a Kunország királya címet. Kötöny, a kunok főfejedelme 1239-ben egész népével együtt áttér a kereszténységre, majd a Duna és a Tisza közötti térségben telepedik le. Azonban a nomád életmódú kunok és a földművelő magyarok között ellentét alakul ki, a kunok fellázadnak, és kivonulnak az országból. Visszatelepítésükre 1243-ban kerül sor, amikor őket lovas íjászként betagolják a magyar honvédelmi rendszerbe. A kunok hét nemzetségének társadalmi életét a nemzetségbírák irányítják, 1270-től a főhatóságuk a nádor lesz. 1279-ben kun törvénnyel szabályozzák a kun társadalom életét. A nemzetségi területekből székeknek nevezett közigazgatási egységeket szerveznek, amelyek a 15. századig működnek. Szabó István Mihály lélekszámukat a letelepítéskor százezer főre teszi. „Észak-Magyarországra betelepült csoportjaik a palócok (a kunok szláv neve a »polovec« volt, ebből lett a palóc) elődei voltak.” Ma a Nógrád-medencében és az Ipoly mentén palócként ismerik őket. A kiskunok a Duna–Tisza közén, Szeged és Budapest térségében élnek, míg a nagykunok a Közép-Tisza és a Hortobágy régióban. Ma a magyarság legöntudatosabb magyar közösségeihez tartoznak. Benkő Mihály a kunokról írja, hogy „magukat kunnak nevezik, antropológiai vonásaik türk jellegűek”, őrzik a kun hagyományokat.
Jászok A kunokkal jönnek az iráni eredetű alánok, jászok is, majd 1283-ban a Balkán-félszigetről egy újabb csoportjuk jelenik meg. A jászok a mai Kazahsztán déli térségéből, s Karatau-hegység vidékéről jövő iráni gyökerű népcsoport. Európába a részben rokon alánokkal kerülnek. A mai Jászság területe a Zagyva és a Tarna folyó mentén, Szolnok megyében található. A jászok a 14–15. században mint testőrök és lovas íjászok teljesítenek szolgálatot. A kunok és a jászok még a 16. században is beszélik a nyelvüket. A későbbi színes magyar nyelvük nem igazolja azt, hogy ők mindig magyarok voltak.
Blakok A blak olyan türk, ótörök népcsoport, amely a honfoglalás előtt a székelyek szomszédságában élt. Kézai Simon a Bihar vidékén élőkről úgy tudja, hogy összekeveredve élnek a székelyekkel. A székelyek és a blakok a magyarokkal közösen hódítják meg Pannóniát, és együtt telepednek le a határhegyekben, hasonló katonai feladatkört töltenek be, és nyelvileg is együtt magyarosodnak el. A blakokat nem szabad összekeverni a 13. században a Balkánról érkező vlachokkal. Két teljesen külön népről van szó. Azok, akik a székelyeket megtanítják a ma is ismert híres rovásírásra, melynek 37 betűjeléből 21 ótörök, nem a Balkán-félszigetről érkező vlachok, románok. Pais Dezső megállapítása szerint a blak népnév türk eredetű, jelentése rész, töredék. Rásonyi László turkológus az onogur–bolgárok közt élő karluk törzs utódainak tartja őket.
(folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Legyenek láthatóvá tetteid (7. Magyar Református Világtalálkozó Sepsiszentgyörgyön)
A mai napon emberi világunk találkozhat az isteni irgalomnak és a jóságnak a világával. Találkozhat Isten gyógyító erejével, mert gyógyulásra van szükségünk. Találkozhat azzal a boldog tapasztalattal, amit olyan ritkán és nehezen mondunk ki, hogy jó dolog magyarnak lenni, és jó dolog reformátusnak lenni – hangsúlyozta ft. Bogárdi Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke tegnap a Sepsiszentgyörgyön tartott 7. Magyar Református Világtalálkozó megnyitóján.
A nap fénypontja Kálvin János egész alakos bronzszobrának leleplezése volt, amit a Magyar Református Egyház püspökeinek szolgálatával tartott, úrvacsorás istentisztelet követett. Bocskai Vince szovátai szobrászművész alkotásának, Kálvin János egész alakos szobrának leleplezése után nt. Incze Sándor, a Sepsi Református Egyházmegye nyugalmazott esperese, a szoborállítást kezdeményező Székely Mikó Alapítvány elnöke megköszönte a támogatást a helyi és a megyei önkormányzatnak, valamint a magánszemélyek és vállalkozók adományát és segítségét (képünk). A világtalálkozó programjai minden korosztályt megszólítottak, a 2009-ben egyesített magyar református egyházak Generális Konventje pedig a tervezett napirendekkel megkezdte ma is folytatódó plenáris ülését. A kézművesek, a különböző egyházmegyékből érkezett nőszövetségi csoportok már kora reggel berendezték sátraikat az Erzsébet park szélén, a színház előtt megálló autóbuszokból szinte folyamatosan szálltak le a távolról Sepsiszentgyörgyre érkező hívek, akiket nt. Szegedi László erdélyi egyházkerületi generális direktor a Kálvin János nagyságát méltató hangos ismertetője fogadott, aki pedig többet kívánt megtudni a nagy reformátorról, neves egyháztörténészektől kérhetett bővebb tájékoztatást.
Sokszorozzuk meg az Ige fényét
A világtalálkozót ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke nyitotta meg, aki köszöntőbeszédében emlékeztetett, hogy voltak idők, amikor gyanakvás, meghurcoltatás járt azért, ha valaki a határon átcsempészte a Bibliát, a magyar nyelvű irodalmat, de a sok küzdelem az anyanyelvért és érte meghozta, hogy ma, akik a világon magyar reformátusok vagyunk, nem vagyunk elválaszthatóak, minket az anyanyelv és a közös kultúra összetart. A határok feletti magyar–magyar összetartozás a magyar nemzet egyik legfontosabb erőforrása – mondta Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, aki szerint ennek az összetartozásnak a kötelékei elsősorban lelki, szellemi természetűek. „Azért jöttem el, hogy kifejezzem a magyar kormánynak azt a szándékát, hogy arról az erőről, ami önökben van, mi nem szeretnénk lemondani. Mi azt az erőt hozzá szeretnénk ragasztani minél szorosabban az egész Kárpát-medencei magyarságnak az erejéhez. Azt szeretnénk, hogy a reformáció és a magyar, ami a történelemben összetartozott, a jövőben is összetartozzon. Ez a kötelék ma erősebb, mint tegnap volt, és dolgozzunk együtt és imádkozzunk együtt, hogy holnap, holnapután még erősebb legyen.” Ft. Bogárdi Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke szerint Sepsiszentgyörgy egy napra a világ közepe, „mert ahol hitben, szeretetben találkozunk, bárhol legyen is az a hely, mindig az a világ közepe”. Felszólított, hogy „vegyük körbe az Ige világosságát mindannyian, igaz emberi magyar református keresztyén harcunkkal, sokszorozzuk meg az Ige fényét, és akkor olyan fényesség támad, hogy a gyógyulások, egybetalálások, megbékélések, megerősödések lehetővé válnak”.
„2009-ben egymás felé fordultunk, egymás kezét megfogtuk, és a szétdaraboltságból egység lett. (...) Mi ezt az egységet kifejezni jöttünk ide, együtt örvendezni, együtt ünnepelni, együtt adni hálát ide, Sepsiszentgyörgyre, Székelyföldre. Itt is itthon vagyunk, itt is helyünk van. Isten népe vagyunk, és Isten népe akarunk maradni, de tudatosítjuk, hogy ez egyedül Krisztus által lehetséges” – hirdette ft. Fazekas László, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyházkerület püspöke. A központi színpadon tartott megnyitón közreműködött a Kolozsvári Református Kollégium Vegyes Kara Székely Árpád karnagy vezényletével, valamint a sepsiszentgyörgyi belvárosi gyülekezet Harmónia kamarakórusa Jakab Csaba vezetésével.
Kálvin János közöttünk
Az ünneplő közösség elfoglalta a református vártemplom előtti Kálvin teret, a baróti, sepsibodoki, gidófalvi, sepsiillyefalvi, kökösi és a vártemplomi kórusok egyesített kara énekelt, majd ft. Kató Béla szólt elsőként a szoboravatón. Elmondta, hogy „Kálvin János tanítása búvópatakként volt jelen a magyar református egyház több mint négy és fél százados történetében. Ő volt, aki talán leghitelesebben és legérthetőbben tolmácsolta számunkra Isten szavát, a megváltás igéjét, azt a szót, amely a várakozó őrállók számára remény, világosság és béke volt.” Kató szerint Kálvin beköltözött vártemplomainkba, tanítása megváltoztatta Székelyföld arculatát, megerősített önvédelmi harcunkban, vártemplomaink kőfalait az ő segítségével béleltük ki Igével, a francia származású svájci reformátort magyarrá, székellyé fogadtuk. Gottfried Locher, a Svájci Református Egyházszövetség elnöke azt hangsúlyozta, hogy Kálvin egyszerű ember volt, aki a Krisztus-hitet adta nekünk, és azt, hogy mindannyian Krisztusban egyek vagyunk. Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere felszólalásában elmondta, a mi magyarságunkat, helyünket a világban a hit, a kultúra, a közösség és a nemzet egysége határozza meg, Kelemen Hunor miniszterelnök-helyettes, kulturális miniszter pedig úgy vélte, az a választás, hogy Kálvin Jánosnak szobrot állítsanak a sepsiszentgyörgyi reformátusok, olyan értékválasztás, amely nem a múltról szól, hanem a jelenről és a jövőről, de a múltból jön. Kiemelte, jó lenne, ha a genfi szellemiség nemcsak Székelyföldön és Erdélyben, hanem az egész országban elterjedne, otthonra lelne. „Ha mindaz, ami számunkra érték, a szabadság, a függetlenség szeretete, a gondolkodni tudás szeretete otthonra lelne a Kárpátokon túl is, az ország minden szegletében. Ha az a munkaszeretet, rendszeretet, amelyet a kálvini eszmék a teológiai gondolatokon túl közvetítenek, otthonra lelne minden egyes közösségben.” Aki a protestáns etikán nő fel, azt a Balkán soha nem tudja bekebelezni – szögezte le Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere, aki szerint minden korban szükség van reformerekre, mert hajlamosak vagyunk belemerevedni a megszokottba, a rutinba, és egy idő után észre sem vesszük, hogy változás, újítás nélkül zsákutcába jutunk. „Minden korban szükség van olyan emberekre, akik felismerik annak az igényét, hogy ami nem működik, azon változtatni kell, hiszen az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy helytelen, hibás és bűnös úton járjunk. Székelyföldnek is reformokra, bátor, új utakat kereső és nyitó gondolkodókra, cselekvő emberekre van szüksége. Le kell számolnunk a félelmeinkkel, a rossz beidegződésekkel, meg kell vizsgálnunk, mi az, ami működik, és mi az, ami nem. El kell döntenünk, milyen úton megyünk tovább, és azon az úton kitartással, hittel és a győzelembe vetett szilárd meggyőződéssel végig kell mennünk. A jogainkért és a közösség jövőjéért minden körülmények között ki kell állnunk. Az egyházakkal partnerségben létre kell hoznunk Székelyföld belső önrendelkezését, el kell érnünk azt, hogy a magyar nyelv regionális hivatalos nyelv legyen.
Tárjátok ki szíveteket
Az ünnepi istentiszteleten, amelyet a tíz magyar református egyházkerület püspökei szolgálatával tartottak, ft. Bölcskei Gusztáv, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke hirdette az igét. Pál apostolnak a Korintusiakhoz írt 2. levele 6. fejezetének 11–18. versét olvasta, melynek alapján azt hirdette: „Tárjátok ki szíveteket, és ebbe a kitárt szívbe hadd férjen bele bánatunk, örömünk, gyengeségünk, mert akkor leszünk igazán Isten egy népe, ha merünk vallani bűneinkről, gyengeségeinkről, elhibázott dolgainkról, szomorúságunkról.” Az úrvacsorás ünnepi istentiszteleten az egyesített vegyes kar mellett közreműködött a Maksai József vezette rétyi Kováts András Fúvószenekar, a Kolozsvári Református Kollégium Vegyes Kara, valamint Proszán Tímea versmondó.
Együtt kell felemelnünk szavunkat
Míg délután az érdeklődők a meglepetések színházában és a szabadtéri zenés programokon szórakoztak, a Székely Mikó Kollégium dísztermében ft. Kató Béla erdélyi és ft. Csűry István királyhágó-melléki református püspök aláírta a Svájci Református Egyházak (HEKS) képviselőjével, Ueli Locherrel azt a szerződést, amelyben a svájci fél vállalja a lelkésztovábbképzés, a diakóniai munka és a kicsi, de még életképes romániai református gyülekezetek infrastrukturális támogatását. A Magyar Református Egyház Generális Konventje késő délutáni plenáris ülésének megnyitóján Kató Béla hangsúlyozta, jelzésértéke van annak, hogy a magyar részegyházak püspökei a Székely Mikó Kollégiumban üléseznek. Szerinte ma is nagy szükség van az összefogásra, együtt kell felemelnünk szavunkat, együtt kell tiltakoznunk, ha egy közösség bajban van. Ezt követően elhangzott a református egység elmúlt éveinek beszámolója, az ülés ma a bizottságok jelentéseivel, közös gondok megbeszélésével folytatódik.
Fekete Réka, .
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A református egység ereje
Kelemen Hunor: apránként foglaljuk vissza a tereket
Több mint 3 ezren vettek részt tegnap a Sepsiszentgyörgyön megrendezett VII. Magyar Református Világtalálkozón, amely keretében leleplezték Kálvin János reformátor egészalakos szobrát a vártemplom alatti Kálvin téren. Az egész napos rendezvény számos programot foglalt magába, minden korosztályt megszólított.
– Sepsiszentgyörgyön az elmúlt 500 esztendő alatt a reformátusság megmutatta, hogy élni akaró közösség, amely építkezett, jövőt álmodott, a református Székely Mikó Kollégiumot megalapította, és századokon át nevelte, ápolta felnövekvő generációit – jelentette ki megnyitó beszédében ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. – Ma sem szeretnénk egyebet tenni, azt szeretnénk, hogy a világ reformátusai ránk figyeljenek: ez a nép élni akar, ez a közösség meg szeretne maradni, és mindazok, akik falakat építenek, számoljanak azzal, hogy a hit által lebontjuk azokat.
Ezt követően Balog Zoltán magyarországi református lelkész, az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője a határok feletti magyar–magyar összetartozásról beszélt, amely a magyar nemzet egyik legfontosabb erőforrása. Beszédet tartott ft. Bogárdi Szabó István Duna melléki református püspök is. „Ahol hitben, szeretetben találkozunk, mindig az a világ közepe, ez a keresztyénségnek és egyben a mi református meggyőződésünknek a nagy titka” – fogalmazott.
Utolsóként a Kárpát-medencei reformátusság nevében ft. Fazekas László, a szlovákiai református keresztyén egyház püspöke szólt a közönséghez. „Május 24-én, Debrecenben a református egységfesztiválon elhangzott: miénk itt a tér, mert mi nőttünk itt fel. Úgy gondolom, ez mindenképpen ide is tartozik, hiszen a Kárpát-medence számunkra az a tér, ahol a magyarság a keresztyénség talaját megtalálva nemzetté lett – hangsúlyozta.
A 240 cm magas, Bocskai Vince szovátai képzőművész által alkotott, egészalakos Kálvin-szobrot Incze Sándor, a Sepsi Református Egyházmegye nyugalmazott esperese, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány elnöke, Kató Béla református püspök és Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere leplezte le. Kelemen Hunor kulturális miniszter köszöntőjében elmondta, az elmúlt 25 évben, amikor köztéri szobrokat állítottak, többnyire a magyar történelemből választottak olyan személyiségeket, akiknek a gondolataik, a munkájuk, örökségük, mindaz, amit képviseltek, él a jelenben, és azt akarják, hogy éljen a jövőben is.
– Lépésről lépésre foglaljuk vissza a tereket és hozzuk el a történelemből azokat az értékeket, amelyek meghatározták az elmúlt ezer évet. Ebből a sorból látszólag kilóghat Kálvin János szobrának leleplezése, de nem így van, hiszen ő azokkal az eszmékkel alkotott, melyek a magyar történelmet is meghatározták – mondta a miniszter.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere beszédében felhívta a figyelmet: „könnyebb országhatárokat mozgatni, mint kulturális és civilizációs határokat, éppen ezért nem véletlen, hogy az erdélyi magyar egyházak Romániában a mai napig támadásoknak vannak kitéve, és hogy olyan ügyek borzolják a kedélyeket, mint a Székely Mikó Kollégiumé.”
Berszán Réka

Állásfoglalás a Mikóért a református világtalálkozón
A református egység, a Székely Mikó Kollégium ügye, valamint a kárpátaljai reformátusok mellett áll ki a Magyar Református Egyház Generális Konventjének zárónyilatkozata. Kiegészítésként bekerült a Kárpát-medencei egyházi oktatás mellett való kiállás is.
A kétnapos sepsiszentgyörgyi plenáris ülés végén, pénteken fogadták el a zárónyilatkozatot. A szentgyörgyi találkozó és ülés a 7. Református Világtalálkozó része volt, ezzel lezárták a Kálvin-éveket, és elkezdték a készülődést a reformáció 500 éves jubileumára.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke házigazdaként felhívta a figyelmet, hogy a jövőtervezésben a gyerekvállalás a kulcskérdés, és ebben a szemléletváltásban az egyházaknak is óriási felelősségük van.
Rámutatott, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban tartott ülés helyszíne szimbolikus, hiszen a Székely Mikó az egyházi visszaszolgáltatásért folytatott harc, az egyházi értékek vigyázásának szimbólumává vált.
A kétnapos ülésen bizottsági jelentések hangzottak el, többek között Kocsis Márta az Egyházalkotmányi Bizottság tevékenységét ismertetve elmondta, hogy az egyik legnagyobb kihívás az egyházfegyelem kérdése, mivel a részegyházak egyikében sincsen olyan szabályozás, amit teljes egészében a többi tagegyház átvehetne.
A Református Káté Bizottság munkájáról Szabó István dunamelléki püspök elmondta, készül egy egységes vallásoktatási anyag. A Generális Konvent zárónyilatkozatát egyhangúan fogadták el annak tagjai, ebben megfogalmazzák elvárásukat, hogy a Székely Mikó Kollégium ügye rendeződjön, és az egyház tulajdonában maradjon.
Adakozásra szólítják fel ugyanakkor a világ magyar reformátusait, hogy a kárpátaljai magyarok, a háborús helyzetben lévők és a rászorulók gondjain segíthessenek. Aggodalmukat fejezik ki továbbá a térség országaiban az egyházi oktatásra vonatkozó törvényi szigorítások miatt, és az összetartozás megerősítése mellett kötelezik el magukat.
Bíró Blanka, Székelyhon.ro

A marosvásárhelyiek Székely Múzeuma
A Baross Gábor – mai Horea – utca 24. szám alatti épületben helyezték el a múzeum természetrajzi részlegét. Az épület a Székelyföldi Iparmúzeum számára készült 1890 és 1893 között, Kiss István budapesti műépítész tervei alapján, Sófalvi József, majd Soós Pál marosvásárhelyi építőmester vezetésével. Az olasz reneszánsz stílusban emelt neoklasszikus épület bizonyos görög építészeti elemeket is tartalmaz. Oromzatát Róna József szoborcsoportja díszíti. Az ő munkája a főhomlokzat két női alakja is. A múzeum kertjében lapidárium, vagyis kőtár áll, mely a környék és főleg Maroskeresztúr római leleteit mutatja be.
Ezen a héten ezt az épületet ismertetjük lapunk olvasóinak.
Vásárhely első múzeuma
A marosvásárhelyi Székelyföldi Iparmúzeum építésére az 1875-ös tűzvészt követő építkezési hullám kontextusában került sor, a jelenséget meghatározó historizáló illetve eklektikus irányelveket követve.
Az épület stílusa ellentétben állt a korabeli divattal, nem csoda hát, hogy nincs még egy ilyen épület Marosvásárhelyen. A rendelkezésünkre bocsátott dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy a legkiválóbb szakemberek dolgoztak rajta. Itt működött a város első múzeuma és egyben Erdély első iparmúzeuma.
Karácsony István művészettörténész szerint méltatlanul mellőzik a jelenleg a Természetrajzi Múzeumnak helyet adó épületet.
A kezdetek kezdete
A nemzeti értékek népszerűsítése érdekében az Osztrák-Magyar Monarchia a tizenkilencedik században kidolgozott egy nagyszabású programot, amelynek keretében aztán számos iparművészeti múzeumot alapítottak. Köztük a marosvásárhelyi Székelyföldi Iparmúzeumot is.
Annak előtte egy múzeum sem volt a városban, csak néhány kollekció létezett. Iparművészeti múzeum pedig nem volt egész Erdélyben.
Hogy miért épp Marosvásárhelyre esett a választás? Erre a kérdésre A város meséi című könyv szerzője találja meg a választ.
Ez elsősorban a Székely Művelődési és Közgazdasági Egylet lobbitevékenységének köszönhető, amelynek hatására 1889-ben látogatást tett a városba az ipari és pénzügyminiszter, és bejelentette, hogy akkoriban igencsak jelentősnek számító ezerhatszáz koronával támogatja a múzeumalapítást, de a helyi adományokból is jelentősen segített kezdeményezés 1890-ben eljut a kivitelezés fázisába.
Az apátplébános érdemei
Ahogyan azt a Marosvásárhelyi útikalauz szerzői, Fodor Sándor (S.) és Balás Árpád is említik, a Székelyföldi Iparmúzeumot a Székely Művelődési és Közgazdasági Egylet létesítette. Nagy érdemei voltak Kovács Ferenc apátplébánosnak, aki 1888-ban felvetette a múzeumalapítás gondolatát. A múzeum építését az Iparmúzeumi Bizottság irányította, melyben jelentős szerepe volt Szabó Istvánnak, a Marosvásárhelyi Kereskedelmi- és Iparkamara elnökének. A múzeumi tárgyak összegyűjtésében és azok elrendezésében Hajós János, Nagy Gábor és Róth Karoly vett részt.
Az épület helyiségei T-hez közelítő alaprajzra rendeződnek
A Baros Gábor utca sorházas északi frontvonalát megszakítva, épületünk négyzetes telkének központi részén helyezkedik el, néhány méteres szabad területet hagyva a homlokzatok közvetlen szomszédságában. Helyiségei egy specifikus, T-hez közelítő alaprajzra rendeződnek, mely kiosztás a tulajdonképpeni múzeum négyzetes tömbjének kisebb, ugyancsak T alakú épületrésszel való északi bővítéséből alakult ki. A földszinti előcsarnokot, valamint az emeleti nagytermet is magába foglaló központi traktus kétszintes, a kiállítóhelyiségek soraiból alkotott mellékkorpuszok ezzel szemben egyetlen szintre szorítkoznak.
A belső térrendezést jól visszaadó öttengelyes főhomlokzat központi zónájában a kétszintes helyiségsort lezáró falsík enyhe rizalitja ugrik ki és magaslik az oldalhelyiségek alacsonyabb zárófalai fölé. A középtömb rusztikázott vakolatdíszű földszinti felületét a főbejárat és az ezt közrefogó két ablak félköríves nyílása töri át. Tengelyükben a nagyterem három, pilaszterektől határolt emeleti ablaka helyezkedik el.
A múzeum díszei
Ahogyan arra az Adatbankban is utalnak, ez utóbbi, ugyancsak félköríves kiképzésű nyílások golyvázott könyöklőpárkánya alatt az ablakkötények beugró felületeit három-három bábsorkorlát takarja. A palmettadíszes zárókőszerű alakzattal tagolt ablakzáradékok felett rozettapárok valamint igényes kivitelű fesztonok finom formájú fűzérfrízei töltik ki a falmezőt. Folytonosságukat a pilaszterek korinthoszi fejezetei szakítják meg.
Abakuszvonalukon a korinthoszi oszloprendnek megfelelő oszloppárkány lépcsőzetes architráv-utánzata vonul végig. Ezt a fríz szabadon hagyott sávja követi, mely felett egy denticulás, gyámkőfrízes koronázópárkány zárja le a falsíkot.
A szakemberek véleménye szerint a rizalit záróelemeként megalkotott háromszöges timpanon az emeleti plasztikát nagyban meghatározó görög oszloprend architektúrájának újabb tartozéka. Fogsorfrízzel szegélyezett orommezejét Róna József cinköntésű szoborcsoportja tölti ki.
Hasonló kivitelűek az oldalhelyiségek utca felőli zárófalait gazdagító, orsót tartó női alakos szobordíszek. Foglalatukat aediculává fejlesztett gyámkődíszes, valamint timpanonban végződő fülkepár formájában oldotta meg az épület tervezője.
Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor
Központ, Erdély.ma

Lemhény nyerte a Székely Vágtát
Zsigmond János Timpex Amata nevű lovával, Lemhény képviseletében nyerte a 2014-es Székely Vágtát. A budapesti Nemzeti Vágtán tehát Lemhény mellett Gyergyószentmiklós és Szotyor is indulhat, valamint szervező településként Sepsiszentgyörgy is.
Július 20-án, vasárnap délután megtelt nézővel az Óriáspince-tető, a döntőbe jutott négy település szurkolói lelkesen támogatták kedvencüket. A döntő ünnepélyes megnyitóján Miholcsa József alezredes, a Székely Vágta megbízott főkapitánya Székely Tibor, a Nemzeti Vágta főkapitánya nevében is köszöntötte a versenyzőket és az egybegyűlteket: „Ismét nagyszerű futamokat, kiváló versenyzőket láttunk. Minden évben elmondom, hogy először érkezők is hallják: A hagyományt nem ápolni kell, nem beteg az, hanem megújítva megőrizni. Ma itt közösen méltán mondhatjuk el, hogy reményeink szerint a négy éve született új lovas hagyomány folytatódik itt Székelyföldön, nemcsak egy versenyre kulturális programokra, de egy igazi ünnepre hívva évről-évre mindannyiunkat. Az igazi ünnep sajátja, hogy egységre hív, s túlárad benne a szeretet. Ha körbenézek s ezrek mosolygó, örömteli arcát látom, akkor biztos vagyok benne, hogy ez a mai Vágta igazi ünnep,mindannyiunk közös ünnepe. Köszönet mindazoknak, akik az elmúlt hónapokban alázatos munkával mindent megtettek azért, hogy a Nemzeti Vágta negyedszerre is otthonra leljen itt az Óriáspince-tetőn” – hangzott az üzenet.
A Székely Vágta döntője rendkívül izgalmasnak ígérkezett, hiszen a rajthoz álló lovak mind nagyon erősek voltak. Lovasaik határozottan sarkallták indulásra patásaikat, a döntő futam jól indult, a lovasok szoros küzdelemben tették meg az első kört. Az elején László Pál és Darius (Gyergyószentmiklós), valamint Mokán János és Vendel küzdöttek az első helyért, viszont szorosan mögöttük galoppozott Bódi Albert és Narkó (Kézdivásárhely). Másodpercek alatt változott a helyzet, a második kör végén már Zsigmond János és Timpex Amata (Lemhény), valamint László Pál és Darius (Gyergyószentmiklós) haladtak fej-fej mellett. A véghajrában Lemhény lovasa immár több lóhosszal győzedelmeskedett, ezzel megnyerve a negyedik Székely Vágtát.
A tiszteletkör után rögtön a díjátadó ünnepség következett. A harmadik díjasnak járó serleget és az 1000 lejes pénzjutalmat Sztakics Éva Judit, Sepsiszentgyörgy alpolgármestere, a Székely Vágta főszervezője és Szabó Zsolt, Hatvan város polgármestere, fejlesztéspolitikáért felelős államtitkár adták át. A második helyezettnek Sógor Csaba, EP-képviselő egy kétszemélyes brüsszeli tanulmányi utat adományozott. A lovasnak járó második díjat átadta Mondok József, a Nemzeti Vágta társelnöke és Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, egy serleget és az 1500 lejes pénzjutalmat. Az első helyezett egy feliratozott Herendi porcelánmanufaktúrát vehetett át különdíjként a KDNP Veszprém megyei választmánya ajándékaként Márton Szabolcs, herendi KDNP elnöktől. A győztesnek járt a Szabó István hagyományőrző fegyverkovács által készített 1861 M. gyalogostiszti vándorszablya is, amelyet maga a mester adott át, valamint a győztes serleg és a 2000 lejes pénzjutalom, amelyet Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere és Lázár Vilmos, a Nemzeti Vágta elnöke adott át.
Az Aranyparipa-díjat Fantom (Tusnádfürdő), Timpex Amata, a győztes ló (Lemhény), Léva (Bélafalva) és Márion (Kászon) kapta. A díjat Sztakics Éva Judit főszervező és Demeter János társszervező, a Vadon Egyesület ügyvezető igazgatója adta át.
Közlemény, Erdély.ma

Beszélgetés dr. Horváth István Károlyné Margóval, a Szegedi Ötágú Síp Kulturális Egyesület elnökével
Ötágú síp Nagyvarjason
Dr. Horváth István Károlyné, Margó harmadmagával volt jelen augusztus 16-án, szombaton Nagyvarjason a Szegedi Ötágú Síp Kulturális Egyesület képviseletében a helybeliek világtalálkozóján. Ez alkalommal készült az alábbi beszélgetés.
Ön az Ötágú Síp képviselője, Szegedről. Hogy kerültek ide, az itteni találkozóra?
A könyv, a Nagyvarjasi harangszó egyik szerzőjétől, Szabó Istvántól és Nagy Istvántól kaptunk meghívást, mert ők a Szögedi nemzet nevű rendezvényeink találkozóin részt vettek eddig is, ismerték, hogy ez micsoda, meghívtuk őket és most visszahívtak bennünket ide, Varjasra. Életemben soha nem voltam itt, mint ahogy a többiek sem.
– Ön szegedi?
– Születésre nézve nem, de nagyon régóta Szegeden élek.
– Mondja el, kérem, hátha valaki még nem tudja, mi az Ötágú Síp?
– Ez egy egyesület, 1995-ben alakult, Biró Zoltán irodalomtörténész volt az első elnökünk. A névvel mindig baj volt, nagyon sokan azt hitték, hogy ez egy zenei egyesület. Hát nem. Az anyaországban nem köztudott, hogy ez mi, bezzeg a határon túl… sokkal többen tudják. Egyszer Illyés Gyulától megkérdezte egy riporter, hogy Magyarország ilyen állapotban, mint amilyenben van, rendelkezik-e egységes kultúrával? Mire Illyés azt mondta: bár bennünket Trianonban ötfelé daraboltak, a magyar kultúra egy és oszthatatlan, tud olyan szépen, harmonikusan szólni, mint egy ötágú síp. Aminek a szárai különbözőek, a hangszer mégis egy. Innen vettük a nevünket, és a név mutatja azt is, hogy mit csinálunk, mi a fő profilunk: az elcsatolt területek kulturális életével, kulturális személyiségeivel való kapcsolattartás, őket velünk, saját magunkkal és őket egymással hozzuk kapcsolatba. De nemcsak a kultúrával foglalkozunk, hanem azzal, amivel kell.
– És mi az, amivel kell, a kultúrán kívül? Vagy mi az, amivel lehet?
– Főleg amióta ezt a Szögedi nemzet találkozót csináljuk, azóta egyéni vagy közösségi kérelmeket is közvetítünk. Mondok egy példát. Idén Újkígyóson, a kétszázéves kirajzású Újkígyóson volt a negyedik találkozó, odajöttek hozzánk a majlátiak azzal, hogy nincs elég gyerek, bezárják az iskolát. Összehoztuk őket az óteleki Heinrich József plébánossal, aki ezt a kérdést tavaly náluk megoldotta.
– És Majláthon?
– Nem tudom még, hogy milyen tanácsokat adott nekik, de úgy tudom, hogy az ótelekiek Böjte Csabától kértek gyerekeket. És a létszám összejött, és be lehetett indítani az iskolát. A majhlátiak szakképzést szeretnének, és ez még jobb ötlet. Most nem tudom, hol tartanak: kaptak-e kölcsön gyerekeket, vagy örökbe. De valószínű, hogy a kapcsolatot felvették egymással. Ez például, kultúra, ha akarom, de más is.
– Ez valamivel több a szűkebb értelemben vett kultúránál.
– Igen, de az csak úgy jön össze, ha ezeket a találkozókat mi megszervezzük. Ha nem tudjuk, kinek mi a baja, akkor nem tudunk mit csinálni.
– Az Ötágú síp: civilszervezet. Ez azt jelenti, hogy a tisztségviselőit, tagjait nem fizetik.
– Igen, nonprofit civilszervezet, 1995 óta működik Szegeden. És dehogy fizetik (nevet), mi fizetünk, ha a civilszervezetnek nincs elég pénze. Pályázunk (nem tudom, hol kopogjam le, az esetek többségében nyerünk), de hát ez olyan, mint a kutya vacsorája, bizonytalan. Amikor az egyesület bajban van, akkor a tagok segítenek, amikor ők sem tudnak segíteni, egy kicsit kunyerálunk. Volt olyan időszak, amikor majdnem végünk lett, de ezt túléltük.
– Mondana olyan példát, amikor az egyesület konkrétan bizonyos magyar, határon túli egyesületeknek segített, a majláthi példát kivéve?
– Igen, a Délvidéken (amihez Szeged igen közel van, ezért is Hármashatár a kiadványunk neve), Hódegyházán (Jasovo) a falu határában teljesen tönkrement az útszéli kereszt. Mi pályáztunk, nyertünk és állíttattunk oda egy tisztességes, nagyon szép kőkeresztet (nem rajtunk múlt, hogy olyan szép lett), és íme, hosszú távon megvan a szép keresztjük, a régit bevitték a templomkertbe. A másik példa: Petrás Máriával készíttettünk egy domborművet Szent Erzsébetről, és a Szent Erzsébet évforduló évében Mária párjával, Döbrentei Kornél költővel odajött Hódegyházára, és felavattuk.
– A közelebbi vagy a távolabbi jövőben vannak-e konkrét terveik?
– Hogyne. Minden évben rendezünk Balassi Bálint és a Bálint-kardos költők tiszteletére Bálint-napi mulatságot februárban, oda mindig határon túli vendéget hívunk, vendégnek vagy előadóművésznek, a lényeg, hogy rendezvényeinken szerepeljen határon túli valaki. Ez már nagyon régóta megy, a Nándorfejérvári napok, 2006 óta, oda „bedolgozunk”, történészkonferenciákat szervezünk, és nagyon sok vetélkedőt, gyerekeknek. Most, idén még olasz gyerekek is jönnek, meg székelyföldiek, a téma: az első világháború.
– Olaszországi magyar gyerekekről van szó?
– Nem, olasz gyerekekről, számukra olasz nyelven van összeállítva az a bizonyos anyag, amiből felkészülnek és versenyeznek, ugyanaz, mint a magyar gyerekeknek. Erre nagyon kíváncsi vagyok, ilyet még nem csináltunk.
– Bírják szusszal és energiával mindezt?
– Uram, azt mondják, élőlénnyel le lehet kopogtatni… most lekopogtatom magán, hogy igen.
Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad)

KISEBBSÉGBEN: Képekbe sűrített muzsika
Csíkszeredai Régizene Fesztivál 2014 – Cseke Gábor fesztiválnaplója
Jó ideje szinte évente közöltem benyomásaimat, élményeimet a lassan életem részévé váló csíkszeredai régizene fesztiválról; olykor hivatalból, másszor kedvtelésből, belső szándéktól vezérelve tettem ezt – tavaly viszont ez a sor megszakadt. A fesztivál ideje alatt nem tartózkodtam a városban, ezért csak elmondások és a baráti figyelmességből hozzám eljuttatott riportképekből alkothattam benyomást a 2013-as eseményekről.
Tavaly ugyanis – „távolsági” tapasztalataim szerint – az a nyílt terekre szánt, óriáspannókon megvalósított művészi fotókiállítás emelkedett ki a fesztivál csúcsteljesítményeként, mely az eddigi rendezvények zenetörténeti jelentőségű mozzanatait dokumentálja, Ádám Gyula fotográfusnak köszönhetően. Az utcán felállított, eső- és fagyálló tárlat sok arra járó fantáziáját megmozgatta, érdeklődését fölkeltette, s az elmúlt év alatt több erdélyi helységben is megfordult, amolyan művészi vándorgalériaként. Kissé sajnáltam, hogy tavaly nem láthattam élőben a debütáló kiállítást, s annál nagyobb volt az örömöm, amikor az idei fesztivált megelőző napokban életnagyságban fedezhettem föl a pannókat a csíkszeredai vármúzeum falai előtt, a rendezvény egyik fő tetthelyén.
Képek – dokumentumok
Vitathatatlan dokumentáris értékén túl (ugyanis a szerző nem csupán hivatali elkötelezettségből készítette a fesztiválról szóló fotóanyagbázisát) a kiállított anyag nemzetközi mércével mérve is profi teljesítmény, kimagasló fotográfusi esemény. A nagyméretű, körüljárható, egymáshoz hangolt és a komplex zenei élmény képekbe sűrített lényegét hitelesen kifejező fotók zöme természetesen az utóbbi évekből való, hiszen ekkor teljesedett ki igazából a fesztiválnak nem csupán a nemzetközi – hangsúlyozottan európai – jellege, de korszerű látványvilága is, illetve a zenei helyszínek gazdag változatossága.
Mivel a csíkszeredai fesztiválnak jól meghatározott történelmi háttere is van, a szervezők – jórészt a Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársai – jónak látták az idei rendezvény előestéjén a Kájoni János Megyei Könyvtár előadótermében Lapok a Csíkszeredai Régizene Fesztivál történelméből címmel izgalmas dokumentumkiállítást összeállítani az 1979 óta a helyi lapokban, köztük a Hargita Népében megjelent mintegy 418 digitalizált újságcikkből, plakátokból, régi könyvekből, trófeákból, emlékoklevelekből. A részben számítógépben táplált dokumentumok nem csak a sajtótudósítók munkáját könnyítették meg, de tárgyszerűvé és kézzelfoghatóvá tették a történelmi visszapillantást.
Középpontban: a francia zene; árnyalatok
Örvendetes, hogy ezúttal is megmaradt az évi rendezvénynek kijáró, önálló arculathoz való ragaszkodás. Ezúttal a francia régi zenére esett a választás, aminek egyik oka (vagy éppen következménye?), hogy a fesztiválra több franciaországi vagy francia zenét játszó együttes, előadó is elígérkezett. De a szervezők ezzel még nem úszták meg a média részéről az olyan „örökzöld” kérdéseket, minthogy – miért a régi zene? Mit ad az a ma emberének? Szerencsére, a felelet mindig testre szabott, egyedi. Miként az idén is. Filip Ignác Csaba művészeti igazgató – maga is gyakorló zenész, a remek Codex együttes tagja – így beszélt erről egy interjúban:
„A zene fejlődésével párhuzamosan fontos árnyalatok vesztek el, amelyeket csak a korabeli hangszerekkel lehet visszaadni. A modern hangszerek nyertek ugyan hangerőben, de vesztettek a hangzás finomságát illetően. Vannak olyan érzések, hangulatok, amelyek átadására kimondottan csak a régi típusú hangszerek képesek. Aki pedig ezt képes kihallani a zenéből, egyben bele is szeret ebbe a muzsikába.”
Ez, gondolom – elég meggyőző; persze, csak a következő hasonló kérdésig!
Állandósított kezdeményezések
Amit a rendszeres fesztivállátogató örömmel nyugtázhatott az idén is, hogy a szervezők gondosan vigyáznak rá: egy-egy jó kezdeményezésük sose maradjon egyedi próbálkozás, hanem néhány esztendei csiszolódás, begyakorlás után a hagyomány forgatókönyvét gazdagítsa – egészen addig, amíg a helyét át nem adja valami másnak.
Ilyen szerencsés döntés volt néhány évvel korábban a Régizene Nyári Egyetem beindítása, tevékenységi profiljának a meghatározása. A fesztivál eseménysorát indító nyári egyetemi tanfolyamok gyakorlatilag szinte befejeződnek, amikor is a fesztivál nyitókoncertjére sor kerül. E jól kimódolt naptári „csúsztatás” lehetővé teszi, hogy a hallgatók, a megszerzett zenei tudásukat akár a koncerteken is kamatoztathassák. Az idén pedig meg is teremtődött az a keret, melyben a diákok a kurzuszáró hangverseny mellett önálló műsorszámokkal színesíthették két fesztiválegyüttes fellépte közötti holtidőket, illetve alkalomadtán besegítettek a népesebb hangszeres jelenlétet kívánó produkcióknál. Ezáltal a közös gyakorlatok, az élesben történő helytállás kimondottan jót tettek a tanultak rögzítésének, a nyári egyetem hatékonyságának; nem beszélve arról, mennyire megnövelte az érdeklődést és a figyelmet a fesztivál eseményei iránt.
Hasonlóképpen rendszeresen visszatérő, bevált kísérlet a zenei együttesek napi, rövid utcai fellépése a város különböző, forgalmas pontjain, terein.
Mondhatni, a hagyomány részévé vált már a hét végi reneszánsz gyermekfoglalkozás a várudvaron, a kicsiknek szánt játékos zenei és közösségi programokkal.
A zeneértők számára időzítették a késő esti órákra a vármúzeum protokolltermében tartott házi muzsikálásokat, melyek során 60—70 néző érdeklődésére számítva, az ódon falak védelmében meghitt, hangszeres előadói műsorokat – pl. lant-, gitár-, csembaló szólóesteket – is közönség elé vittek.
Feljegyzések a műsorfüzetben
Szokásomhoz híven, a fesztivál műsorfüzetét idejében beszerezve, műsortervet készítettem magamnak, hogy ne szalasszak el egyetlen fontos zenei eseményt sem. S hogy koncert közben támadt gondolataim, megjegyzéseim könnyen elérhetők maradjanak, minden alkalommal egyenesen a füzet margójára firkantottam azokat. Onnan másolom most ki, kerek mondatokká „szelidítve” helyszíni benyomásaimat.
Első nap (2014. július 10.): Fátyolos felhők alatt * Előző napon, este nagy vihar, zápor vonult végig az Olt völgyén, csak úgy zengtek a dörgésektől a Csíki havasok (mintha ágyúztak volna!). Na de csütörtök délutánra és estére (a kezdésig) jó meleg lett (+29 fok), s a kinti koncertek is befejeződtek, mire ismét összegyűltek a szolgálatos felhők...
A Mikó-vár hangulatos udvara – mint régen. Szinte semmi nem változott. A székek, a padok megszokottak, a büfé is a helyén (gyorsan beszerzek fél liter ásványvizet), megszokott eresz alatti helyemet is üresen találom (az esetre, ha eleredne az eső), kezdődhet az előadás!
A szabadtéri színpadon (agyondíszítve: plakátolva, virágozva) a Régizene Nyári Egyetem hallgatói és tanárai népes csoportja próbálgatja a fesztivál „meglepetésnek szánt” nyitányát (amely így, a gyülekező közönség füléig jutva, már nem meglepetés), amit ügyesen sikerült pár nap alatt betanulni, s most a színpadon összecsiszolják. Sajnos, élőben kissé kényszeredetten (nyekergősen?) hat a produkció, de sebaj, a szervezők szerint a műsorok között még gondoskodnak majd hasonló "kóstolóról" a jobbára kamaszkorú „egyetemisták”.
Megnyitóbeszédek... Egyre jobbak, mert egyre rövidebbek. Ott tartunk, hogy már a lényeg megfogalmazása is jóval könnyedébben megy mindenkinek. Így aztán hamar túljutunk a protokoll-részeken s jöhet a muzsika.
Fesztivál indító: a budapesti Mandel együttes. Még nem hallottam élőben, bár azt mondják, korábban jártak már Erdélyben (igaz, a csíki fesztiválon még nem), s a reneszánsz udvarok zenéjéből nyújtanak ízelítőt. A darabok jó része ismerősen hangzik, a régizene rendezvények megszokott műsorán ott vannak – persze, némileg más hangzásban, stílusban. Az együttest vezető, ősz hajú mester (Mandel Róbert) meghívottakkal játszik, a darabok váltogatása közben mesél, magyaráz, tapasztalt showman. Mandelék muzsikája csendes, bensőséges, nem hozza különösebben lázba a közönséget. Udvarias, hálás tapsot kapnak, ennyi.
Újabb nyári egyetemista meglepetés következik, ezúttal két oboázó lány áll ki a tanárával, a közönség ezalatt tovább gyülekezik, helyezkedik. (Egyesek jönnek, mások mennek...) Majd bevonul a csíkszeredai Codex együttes. A közönség kedveli őket, játékkedvük töretlen. Különösen a vonósok négyeséből sosem hiányzik a lelkesültség: örvendenek szépen szóló hangszerüknek, a zenének, az együttlétnek. Érződik, hogy a négy legény egy egész estét betöltő koncertet is képes lenne elvinni a hátán. Sikerük megérdemelt – ráadásul következetesen újdonságokkal lepik meg a közönséget. Műsorösszeállításukban középkori magyar és román táncok kölcsönhatását is bemutatták, ízes, vérpezsdítő értelmezésben. A végén felhangzott sikerdarabjuk, a már több fesztiválon is elénekelt Boldog ember, mindig biztos siker. Most is.
A 22 órától hirdetett esti programokat általában zárt, kis terembe tervezték: nem tudom, hányan voltak kíváncsiak Szabó István (Budapest) lantmuzsikájára, ami biztosan meghitten szép volt (a canzon francese műfajából adott a program szerint ízelítőt), de kezdetnek elég volt a két koncert – a késő esti finomságok maradjanak csak a vájtfülűeknek!
Második nap (2014. július 11.): Csupa francia és csupa barokk * Déltől a nyári egyetem hallgatóinak vizsgahangversenye—bemutatkozása zajlott, s jócskán belenyúlott a késő délutánba (a művészeti líceum előadótermében mindenki megmutatta, mit tud – s mit nem), aztán a református templom hajójában gyülekezett a közönség, hogy meghallgassa a kolozsvári Transylvania Barokk Együttest, amely már évek óta nagyjából ugyanabban a felállításban játszik: Majó Zoltán (furulya), Bartha Mátyás (barokk hegedű), Ciprian Câmpean (barokk cselló), Erich Türk (csembaló). Egyenruhájuk: fekete ing, nadrág és cipő. Elegánsak, hajlékonyak, karcsúak, olykor együtt játszanak, majd külön-külön is bemutatják, mire képes néhány szerény hangszer, ha jó kezekben van. Megtudjuk tőlük, hogy a francia barokk zene jó hangzása ellenére is némileg egyhangú, csevegő, úgy tűnik, mintha nehéz lenne abbahagyni... A templomhajóba rézsútosan bevetődik a délutáni nap, a foghíjas fél terem közönsége úgy burkolózik a zenébe, mintha jól bélelt fészekben ülne. Semmi kilengés, semmi extra, minden pontosan: órára, percre. A taps is.
A barokk fesztiválzenekar – összetétele rendszerint csak akkor derül ki, amikor a Szent Ágoston templom oltára előtt helyet foglalnak a megnövekedett számú zenészek. Az egyedüli fix pont: a drezdai Ulrike Titze barokk hegedűs, aki koncertmesterként összefogja a mindenünnen érkező és jelentkező zenészeket; ők teszik ki baráti alapon a mindenkori fesztiválzenekart. Ahogy most elnézem, a csíkszeredai kamarazenészek alkotják a kemény magot, sok az ismerős arc, még az elmúlt évek nyári egyetemeinek néhány hallgatója is feltűnik a hátsó sorokban. Volt és van tehát értelme e zenei foglalatosságnak, s felhangzanak sorra, egymás után a fajsúlyos művek: Lully Úrhatnám polgár-a, majd Fasch, Rebel és Rameau egymással vetekedő, már-már fantasztikus művei. A nagyszerű akusztikájú templom megtelt, ezt az esti órát kedveli a leginkább a közönség. Érzik a hangulaton, hogy műértők ülnek a sorokban. Nem tapsolnak bele a tételek közti pillanatnyi, felszusszanásnyi szünetben – nem úgy a két hét múlva sorra kerülő városnapok nyitókoncertjén, ahol a heterogén közönség ha kellett, ha nem, buzgón összeverte a tenyerét (ami biztos, az biztos alapon...)
Harmadik nap (2014. július 12.): Erdélyi hangzásvilág * Gyerekfoglalkozással indult a nap a Mikó-vár udvarán. A repertoár a már ismert, szokásos: játszóház, reneszánsz táncok tanítása, címerfestészet, páncél- és fegyvermustra, majd a Tibia kamarazene együttes koncertje. Sikerült is egészségesen kimeríteni a lelkes gyerkőcök érdeklődését, abban hiba nem volt; talán csak az udvar frissen felázott virágágyásai látták kárát a beléjük taposó gyerek- és felnőttcipőknek...
Az első komoly hangversenyt a bukaresti Lyceum Consort adta, a Mikó-vár protokoll term(ecskéjé)ben. A jól ismert és közkedvelt együttes ezúttal „takaréklángon érkezett”: több tagja anyai elfoglaltság miatt igazoltan távol maradt, de a jelen lévő Öllerer Ágnes, Izsák Katalin, Nagy Zsófia, Popescu Pavel és Banica Anna-Mária becsületesen kitettek magukért. Kár, hogy a koncertlátogatók egy része nem olvasta el figyelmesen a műsorelőzetest és a várudvaron várta a műsorkezdést, s már csak a koncertterem ablakán át kiharsanó tapsról jött rá, hogy bizony, lemaradt a Ricercar című zenei morzsa-összeállításról. A hangsúlyosan furulyákon játszó együttes azt igyekezett bensőségesen illusztrálni, hogy a francia barokk és az olasz barokk muzsikák között nincs kibékíthetetlen ellentét – egyik a másikat generálta, bár vetélkedés és harc létezett körülöttük.
Borongós égbolt alatt, enyhe időben, némi késéssel rajtolt az udvari program: egy csoport frissen végzett zenei egyetemista meglepetés-zenéjével. Jó volt! – még az utánuk következő, felállásra váró Kájoni Consort (Barót) tagjai is megtapsolták. Fegyvert, s bátor szívet című erdélyi és magyar zenei műsorukkal (XV—XVII. sz.) sikeresen ütötték le az alaphangot, majd később csatlakozott melléjük a hangzásvilágban és zenei érdeklődésben hozzájuk közel álló Carmina Renascentia (Nagykároly), s rövid közös műsor erejéig gyönyörködtették a közönséget. Végül, szusszanásnyi szünet után a nagykárolyi együttes népszerű, XVI. századi francia dallamokat adott elő.
Következett egy rendhagyó műsorszám: Shakespeare A windsori víg nők c. darabjából készült reneszánsz táncjáték jeleneteiből mutatott be táncos—kosztümös előadásban a Passeggio táncegyüttes. Zene és mozdulatok, látvány és hangzás sziporkázó összjátéka ellensúlyozta a viharossá forduló időjárás fenyegetését.
A magyarországi Musica Historica és vendégük, Kobzos Kiss Tamás bevállalták a zordra forduló esti időjárást és szenvedélyes szabadtéri előadókként ajándékozták meg a közönséget A Múzsák szállása - Erdélyi muzsika a XVII. századból című új koncertjük színpadra állításával. Az együttes ezúttal Csörsz Rumen István, Farkas Zoltán, Kasza Roland, Kovács Attila, Palócz Réka, Széplaki Zoltán és Tövisházi Zsófia felállításban telepedett színpadra.
A harmadik nap estéje megoszlott a foci VB kisdöntője és a várbeli protokoll-teremben felhangzó bécsi kávéházi muzsika között (Divertimento). Előadták: Tóth Mónika (Budapest), Danuta Zawada (Gdansk), Chereji Szilárd (Linz).
Negyedik – és egyben utolsó – nap (2014. július 13.): Két jó banda egy deszkán * Jobb híján így fogalmaznám meg a fesztivál zárónapjának lényegét. Amihez az is hozzátartozik, hogy a viharfelhők reggelre eltakarodtak, délutánra pedig ígéretes melegbe borult a Hargita alatti város. (Pedig már arra készültünk, hogy – mint minden évben – egyszer kötelezően be kell majd ülnünk a tartalékhelyszínre kijelölt színházterembe. Hát nem jött be!)
A program lezsernek ígérkezett, de talán épp ezért nyúlott el majd egy órával: az utolsó nap fellépésre kerülő két banda jócskán felélte a közönség türelmi idejét, bár ezt csak azok bánták, akik minden áron szerették volna megnézni a világbajnoki döntőt, és nem kívántak az utolsó pillanatban behuppanni a tévé előtti karosszékbe...
A Párizsból koncípiált és irányított Balkan Baroque Band nyitott csapatában örömmel fedeztük fel a csíki muzsikusok színe-javát: Kovács Lacit, Adorján Csabát, Lázár Zsombort és Szőgyör Árpádot, de ott volt a fesztivál két olyan régi barátja is, mint a csembalós Erich Türk és a hegedűs Mircea Ionescu. Az együttest irányító Jean-Christophe Frisch el is mondta: korábbi balkáni barátai ezúttal nem értek rá együtt muzsikálni, de jó, hogy itt vannak a helyiek, akik legalább olyan jók... És aztán jöttek egymás után a barokk operák zenei részletei, áriái. Az énekhangot szolgáltató törékeny Cyrille Gerstenhaber nagyszerűen uralta a teret, kifejező gesztusaival valóságos színpadi játékká változtatta áriáit.
Némi kényszerszünet után, miközben alkonyodott, a La Fenice együttes (Párizs) is elfoglalta a helyét a szabadtéri deszkákon. Kasszandra szerelmei című műsorukban barokk kori versek megzenésítését adták elő, érdekesebbnél érdekesebb régi hangszerekkel ismertetve meg a hallgatót. A Pierre Ronsard szövegeire írt dalok kellemesen pergővé tették az előadást - hisz rövidek, érzelmesek, s olykor szellemesen csipkelődőek voltak. Az értelmezést nagyban segítette Elena Maria Şorban értő szinkrontolmácsolása.
Akiket nem vonzott a Németország—Argentína találkozó élménye, azok kitartottak a várban, és a fesztiválon még jelenlévő valamennyi zenész örömmuzsikájára orrvérzésig ropták a táncházban a reneszánsz táncokat.
Gyerekek
A fesztiváludvart az idén is elözönlötték az 1—2 éves csöppségek is, akik inkább futkározni, hengergőzni szerettek a lenyírt gyepen, a széksorok között (olykor a fotósok-filmesek lába alatt).
Köztük volt egy szőke csöppség, akiről hamar kiderült, hogy igazából a Fesztivál gyereke: pár évvel ezelőtt a papa és a mama – Sam Chapman reneszánsz lantos és Fülöp Mária csembalóművész – tulajdonképpen az egyik korábbi csíkszeredai fesztivál idején, szinte a szemünk láttára melegedtek össze, s lettek a továbbiakban gondtalan muzsikáló fiatalokból felelősségteljes élettársak, most pedig szülők. Jó volt látni, ahogy szakmai figyelmüknek is engedve, felváltva viselték gondját a felhőtlen napjait élő, zenében fogant és született kis fesztivál-gyereknek.
Csíkszereda, 2014. szeptember 13.
maszol.ro

Fellendítené a társaság életét
Nagyvárad
Kedd délután a nyáron elhunyt gróf Csáky Ferenc helyére új ügyvezető elnököt választottak az erdélyi és partiumi nemeseket tömörítő Nobilitas Egyesület tagjai Szabó István mérnök személyében.
Az egybegyűlteket Mons. Fodor József egyesületi elnök köszöntötte, majd megemlékezett a nyár folyamán váratlanul elhunyt gróf Csáky Ferencről. Úgy fogalmazott: bár tudták róla, hogy beteg, úgy tűnt, hogy a kezelések hatására jobban lesz, azonban az élet és halál Ura olyankor kopogtat, amikor nem várjuk, és menni kell. Tevékeny ember volt, úgy is mint családfő, oktató, nevelő, a Nobilitas, valamint a Sárkány- és a Szent György Lovagrendek tagja. Nincs sok értelme azonban azon filozofálni, hogy miért kellett viszonylag korán meghalnia, inkább kérjük Istentől azt, hogy adjon neki örök nyugodalmat, a családjának pedig vigaszt, hogy tudják viselni az elvesztésével járó keresztet, tanácsolta a vikárius, majd Dr. Vitéz Ferenc amerikai református pap imakönyvéből olvasott fel egy imádságot, és a jelenlevőkkel közösen elmondta a Miatyánkot.
Három jelölt
A megüresedett ügyvezető elnöki tisztség betöltéséről titkos szavazással döntöttek. Az általános helynök Szabó István mérnököt javasolta, de bárki felírhatott a kiosztott cetlikre akár más neveket is. Végül Szabó István 13, Bényei-Csáky Szabolcs 9, Jakabffy László pedig 2 voksot kapott. Rövid székfoglaló beszédében a vezetői tapasztalatokkal rendelkező Szabó István azt nyomatékosította, hogy fellendítené a társasági életet, tartalmas programokat szervezne, és arra törekszik, hogy többen járjanak az összejöveteleikre.
A Nobilitas elkövetkezendő hónapokbeli tervezett programjairól is szó esett még, a jövő első felében vendégelőadókat hívnak meg, akik többek közt a II. Vatikáni Zsinatról, az első világháborúról, a keresztes hadjáratokról, Szent Lászlóról, Boldog Habsburg IV. Károlyról és a szerzetesi életről értekeznek majd.
A Nobilitas Egyesületet 2002-ben jegyezték be hivatalosan. Az évek folyamán több mint 80-an vettek részt ezen civil szervezet találkozóin, de aktív tevékenységet körülbelül 30-35-en fejtenek ki.
Ciucur Losonczi Antonius, erdon.ro

Kányádi Sándor és Kallós Zoltán is Nemzet Művésze díjat kap
Mások mellett Törőcsik Mari, Rubik Ernő, Jókai Anna, Szabó István, Kocsár Miklós, Korniss Péter, Kányádi Sándor, Melocco Miklós, Sebő Ferenc, Marton Éva, Kallós Zoltán és Novák Ferenc részesül a Nemzet Művésze díjban. Az elismerést tíz kategóriában összesen 69 Kossuth-díjas, a táncművészek kivételével 65 év feletti alkotó kapja meg.
"Nagyon alapos, hosszú válogatás alapján, vitákkal, összehasonlításokkal történt a döntés, amely egyöntetű volt, meghozatalakor a szociális szempont is számított" - mondta Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) elnöke a Nemzet Művésze díjban részesülő művészeket bejelentő csütörtöki budapesti sajtótájékoztatón.
Az Országgyűlés a Magyar Művészeti Akadémia kezdeményezésére tavaly döntött az életjáradékkal járó elismerés megalapításáról, az MMA-törvény módosításával. Az életjáradék összege az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének 23-szorosa, jelenleg 655 ezer 500 forint. A díjakat várhatóan november elején adják át. A díjazottak teljes listáját a MMA honlapján lehet megtekinteni. (mti, hírszerk.)
Transindex.o

Kopjafát avattak Szombati Szabó István emlékére
Amint arról év elején már beszámoltunk, 2014. január 19-én Budapesten posztumusz a Magyar Kultúra Lovagja címmel tüntették ki az egykori lugosi református lelkipásztort, Szombati Szabó Istvánt, dr. Higyed István javaslatára, aki a neves előd irodalmi és műfordítói munkásságát gyűjtötte össze, és szerkesztette kötetekbe közel ezer oldalon.
A Budapesti Gálára eljött a költő-lelkipásztor Angliában élő unokája is, aki a többi unokával egyetértésben a kitüntetést felajánlotta a Lugosi Református Egyházközségnek, aki a Szombati Szabó örökséget őrzi és ápolja.
A kitüntetéssel járó Oklevelet és lovagi bronzplakettet május 17-én a Szombati Szabó István neve által fémjelzett Nemzetközi szavalóverseny díjkiosztó gáláján adta át Higyed István-Levente és Higyed János Mátyás a lugosi gyülekezet lelkipásztorának, Gáll Zoltánnak, az angliai unoka, Szombati Szabó Ildikó üdvözletével együtt, aki betegség miatt nem lehetett jelen ezen az eseményen.
Szeptember 20-án a Felső-Tisza Völgyében fekvő Aranyosapátiban, a Kultúra Lovagjainak Emlékparkjában, halálának 80-ik évfordulóján kopjafát avattak Szombati Szabó István emlékére.
Az ünnepség délelőtt a helyi református templomban vette kezdetét, ahol a kultúra lovagjainak ünnepélyes bevonulását követően az üdvözlő szavak után az erre az alkalomra meghívott Szatmári Református Egyházmegye Lelkipásztor Kórusa adott egyórás téma-koncertet, „Nemzedékről-nemzedékre” mottóval.
Az istentiszteletet követően a jelenlevők átvonultak a lovagok emlékparkjába, ahol Nick Ferenc, a Kuratórium elnöke köszöntötte a megjelenteket.
Fazakas Csaba a Temesvári Református Egyházmegye esperese köszöntőjében kihangsúlyozta, hogy talán nincs is a világon még egy olyan ország, amelynek annyi hármas határa lenne, mint Magyarországnak. A délen fekvő Bánság és az Északkelet-Magyarországgal szomszédos Kárpátalja szórványvidékeinek nagy közös kincse és megtartó ereje a kultúra. Szombati Szabó István Trianon után választhatta volna szülővárosának, Debrecennek vagy Sátoraljaújhelynek a karriert és kényelmet ígérő meghívását is, de Lugoson maradt. Fazakas Csaba, aki dr. Higyed István után egy ideig maga is lugosi lelkipásztor volt, büszkén és egyben örömmel tette fel a kérdést: „Vajon van-e még egy olyan gyülekezet ahonnan két lelkipásztornak is kopjafája áll az aranyosapáti emlékparkban? És talán az sem véletlen, hogy pont egymás mellé került a két egykori lugosi lelkipásztor kopjafája”.
Gáll Zoltán Szombati Szabó István egyik olyan versét szavalta el, amely Trianon után, 1922-ben született, és amelyért államellenes izgatás vádjával tíz hónapig tartó meghurcolás következett a lelkipásztor életében. Kereken 33 évvel azután, 1955 őszén, egy egész napos ünnepségen, amelyen a néhai lelkipásztor-költőre emlékeztek Lugoson, az akkor nagybodófalvi lelkipásztor, Higyed István ismertette az ominózus vers születésének és utóéletének körülményeit és következményeit. 1956 után ezért neki is számolnia kellett a következményekkel. Akkor érte is eljött a fekete autó...
Szombati Szabó Ildikó erre az alkalomra eljött Angliából, és miközben az emlékezés harangja megkondult, a két palástos lelkipásztor kíséretében elhelyezte a lugosi templomkertből hozott hazai földet a harangláb talapzatába. Azt a földet, amelyben nagyszülei nyugosznak, akiknek hamvait annakidején ő maga hozta haza Lugosra, a budapesti Farkasréti temetőből.
A kopjafák megszentelése és felavatása után, amely római katolikus, görög katolikus és református szertartás szerint történt, a hozzátartozók elhelyezték az emlékezés koszorúit a kopjafákon. A kórus éneke zárta a szertartást: „Légy hív mindhalálig, és néked adom az életnek koronáját.”
Szombati Szabó István és dr. Higyed István kopjafája egy olyan tizenkettes körben áll egymás mellett, amelynek közepén a „Megmaradás” nevet viselő hársfa mélybe ereszkedő gyökereivel és égre kapaszkodó ágaival az elmúltak és az eljövendők határán mintha azt üzenné:
„Csak álljatok, mint elő-őrsök itt,
Didergő posztján egy új kikeletnek:
Új ég lesz majd itt, föld is, lomb is új
És más dalok születnek.”
(Szombati Szabó István: Beszélgetés hervadt, őszi kerttel – a betiltott vers utolsó szakasza)
H. I., Nyugati Jelen (Arad)

A Nemzet Művésze lesz Kányádi
Új elismerési formát hozott létre a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) – a Nemzet Művésze elismerést tíz kategóriában összesen 69 Kossuth-díjas, a táncművészek kivételével 65 év feletti alkotó kapja meg.
A díjazottak listáját csütörtökön hozták nyilvánosságra Budapesten, többek közt kitüntetésben részesül Törőcsik Mari, Rubik Ernő, Jókai Anna, Szabó István, Kocsár Miklós, Korniss Péter, Melocco Miklós, Sebő Ferenc, Marton Éva és Novák Ferenc. „Nagyon alapos, hosszú válogatás alapján, vitákkal, összehasonlításokkal történt a döntés, amely egyöntetű volt, meghozatalakor pedig a szociális szempont is számított” – mondta Fekete György, az MMA elnöke.
Csillagokat kerestek
A díjat a törvény alapján a magyar művészeti élet kimagasló teljesítményt nyújtó, leginkább elismert – előzőleg Kossuth-díjban részesített és 65. életévét, tánc-, valamint cirkuszművész esetében 50. életévét betöltött – képviselői kaphatják, személyes megbecsülésük, méltó életkörülményeiknek biztosítása céljából. „Nem sztárokat kerestünk, mert azokat csinálják, hanem csillagokat, mert azok születnek. A díjazottak a magyar kultúra és művészet mennyboltján a csillagok” – fogalmazott az MMA elnöke.
Az Országgyűlés a Magyar Művészeti Akadémia kezdeményezésére tavaly döntött az életjáradékkal járó elismerés megalapításáról, az MMA-törvény módosításával. Az életjáradék összege az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének 23-szorosa, jelenleg 655 500 forint. A díjakat az MMA megalakulási dátumához kapcsolódóan, november 5-éhez kötődően adják át, pontos időpont még nincs.
Erdélyi díjazottak
A mostani szabályok szerint az irodalom kategóriában tizenketten, a képző-, a színház- és a zeneművészet terén tízen-tízen, az iparművészet képviselői közül heten, az építőművészek és a filmművészek közül hatan-hatan, a népművészet és a táncművészet kiválóságai sorában hárman-hárman, a fotóművészek közül ketten, a cirkuszművészek közül pedig egy alkotó viselheti egyidejűleg a Nemzet Művésze címet. Kányádi Sándor mellett két másik jeles erdélyi személyiség – Szilágyi István író és Kallós Zoltán néprajzkutató – is részesül a Magyar Művészeti Akadémia által alapított, idén első alkalommal kiosztott Nemzet Művésze-díjban.
Simó Márton, Székelyhon.ro

’56-os szoborparkot avattak a Bihar megyei Szalacson
Négy helyi születésű, az 1956-os események nyomán meghurcolt személyiségnek állítottak emléket – háromnak szoborral, egynek emléktáblával – október 26-án, vasárnap délben Szalacson. A korábbi piac helyén kialakított ’56-os emlékparkban mindegyik családtagjai részt vettek és koszorúztak.
A reggeli, fagy-körüli hőmérsékletet kellemessé enyhítették a napsugarak, mikor a vasárnap délelőtti istentiszteletet, illetve szentmisét követően az új parkban gyülekeztek a szalacsiak és vendégeik. Az ’56-os emlékparkot egy 2 éve megfogalmazódott ötlet alapján a korábbi piac helyén alakították ki, ahol most a kerítés övezte térségben sétányok, padok, lámpák, szökőkút várja a látogatókat, és, mint elhangzott, tavasztól majd a zöld, és a virágok tarkasága lesz a jellemző.
Az egybegyűlteket Horváth Béla polgármester köszöntötte, ünnepi beszédében úgy fogalmazva, hogy a községközponti piac „betonrengetegét” váltják egy olyan tetszetős zöldövezettel, melynek egyszersmind tartalmat is adnak: Szalacsról eddig a pincék, esetleg a „szalacsi bicskások” jutottak az emberek eszébe, mostantól a község nagy szülöttei előtt is lehet tisztelegni, ők név szerint: Balaskó Vilmos református lelkész, vallástanár, dr.Andrássy Ernő orvos, régész, dr.Szalacsy Rácz Imre író, tanár, illetve Szalacsy Rácz István tanár, festőművész (előbbi háromnak szobrot állítottak, utóbbira testvére szobra alatt emléktáblával emlékeztek).
Kihatással a jövőre
A polgármester után Pitó Lajos tisztelendő, majd Szabó Zsolt tiszteletes mondott imát, és kért áldást szobrokra, és az egész parkra. Szalacson született férfiakra emlékezünk, akik különböző életpályát futottak be, de nem csak a szülőhelyük kapcsolja össze őket, hanem a kor, amiben éltek, ahogyan azokhoz viszonyultak, és az elszenvedett meghurcoltatások is – kezdte beszédét Cseke Attila képviselő. A politikus egyebek mellett kifejtette: mindannyian tudták, hogy „a rendszer” figyeli őket, de azt is, hogy kiállásuknak értelme van, kihatása a jövendőre. Megmutatták, hogyan kell kiállni egy elnyomó rendszer ellen a közösségért, példájukra büszkék lehetnek utódaik, fejezte be beszédét a képviselő.
Emlékezések A továbbiakban a családok képviselői mondtak – a bejelentés szerint – laudációkat, melyek azonban inkább az emlékek felelevenítései, nevezettek életpályájának felvázolásai voltak. Dr.Andrássy Ernőre a kilencedik ikszen túli, de életerősen tevékenykedő fia, Andrássy Péter emlékezett, elmondva, hogy pillanatnyilag „30 főt számláló vérvonallal és 7 fős orvosgenerációval büszkélkedhetnek”. Dr.Szalacsy Rácz Imre író-tanárról, illetve Szalacsy Rácz István tanár-festőművészről előbbi lánya, Szalacsy Rácz Mária mondta el, hogyan harcolt mindegyik a maga eszközeivel a nemzeti öntudat ébrentartásáért, amiért aztán irredentának, árulónak bélyegezték őket. Balaskó Vilmos életrajzi adatait, munkásságának állomásait fia, Balaskó Balázs olvasta fel, azzal zárva gondolatait, hogy a szoborállítással édesapja „lelke végleg hazatalált”.
Összegyűjtötték a címeket
Az Örökzöld asszonykórus énekei után került sor a Szabó István fafaragó alkotásainak megkoszorúzására. Végezetül a polgármester mondott köszönetet azoknak, akik hozzájárultak a park kivitelezéséhez, az ünnepség megszervezéséhez, és külön azért, hogy minden emlékező család képviselőtette magát. Az ünnepség utáni ebédnél a polgármester egy adatbázis „összehozására” is megkérte az említett családtagokat, hogy a továbbiakban rendszeresen informálni tudják őket Szalacs történéseiről, hogy tarthassák a kapcsolatot a szülőfölddel.
Rencz Csaba
erdon.ro
Erdély.ma

Átadták a Nemzet Művésze díjakat
Mások mellett Törőcsik Mari, Rubik Ernő, Jókai Anna, Szabó István, Kocsár Miklós, Korniss Péter, Kányádi Sándor, Melocco Miklós, Sebő Ferenc, Marton Éva és Novák Ferenc vehette át a Nemzet Művésze díjat, illetve a cím viselését igazoló díszoklevelet tegnap a Pesti Vigadó épületében.
 „Kulturális gazdagság nélkül nincs gazdasági sikerekben is erős ország. A Nemzet Művésze díj a legnagyobb szintű elismerés, amelyről művészekből, Kossuth-díjasokból álló bizottság dönt. A díjazottak tiszta, ikonikus nagyságok, akiknek tevékenysége, életműve előtt pályatársak és a közönség egyaránt elismeréssel adózik” – mondta beszédében Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. Kiemelte, hogy a legnagyobb művészek esetében a tenni és a lenni egymást feltételezi, nincs alternatíva. Mint kifejtette, a Nemzet Művésze díjjal a magyar művészet szinte minden területét igyekeztek elérni, hiszen minden színtéren vannak olyan alkotók, akik életművükkel, alkotásaikkal különlegesen sokat adtak nekünk.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kitüntetések erdélyi művészóriásoknak is
Első alkalommal adták át a Nemzet Művésze díjat, illetve a cím viselését igazoló díszoklevelet hétfőn a Pesti Vigadó épületében.
A rangos kitüntetést erdélyi személyiségek, Kányádi Sándor költő, Szilágyi István író és Kallós Zoltán néprajztudós is megkapták. Rajtuk kívül olyan neves alkotók részesültek az elismerésben, mint Törőcsik Mari színművész, Rubik Ernő építészmérnök, tárgytervező, Jókai Anna író, Szabó István filmrendező, Korniss Péter fotóművész, Melocco Miklós szobrászművész, Sebő Ferenc népzenekutató, népzenész, Novák Ferenc koreográfus, Szakcsi Lakatos Béla zongoraművész, zeneszerző vagy Tandori Dezső költő, író, műfordító.
A Nemzet Művésze díjat a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) kezdeményezésére 2013-ban hozta létre az Országgyűlés, idén először ítélték oda és, 69-en kapták meg tíz kategóriában. Az elismerést a magyar művészeti élet Kossuth-díjas és 65. – a tánc-, valamint a cirkuszművészet esetében 50. – életévét betöltő képviselői kaphatják. A díj életjáradékkal jár, ennek összege az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének 23-szorosa, jelenleg 655 500 forint.
Díj a kulturális gazdagságért
„Kulturális gazdagság nélkül nincs gazdasági sikerekben is erős ország. A Nemzet Művésze díj a legnagyobb szintű elismerés, amelyről művészekből, Kossuth-díjasokból álló bizottság dönt. A díjazottak tiszta, ikonikus nagyságok, akiknek tevékenysége, életműve előtt pályatársak és a közönség egyaránt elismeréssel adózik” – mondta beszédében Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere.
Kiemelte, hogy a legnagyobb művészek esetében a tenni és a lenni egymást feltételezi, nincs alternatíva. Mint kifejtette, a Nemzet Művésze díjjal a magyar művészet szinte minden területét igyekeztek átfogni, hiszen minden színtéren vannak olyan alkotók, akik életművükkel, alkotásaikkal különlegesen sokat adtak nekünk. Balog Zoltán felsorolta, hogy az elismerést a színházművészet, irodalom, zeneművészet, képzőművészet filmművészet, építőművészet, táncművészet, iparművészet, fotóművészet, népművészet, valamint a cirkuszművészet területén alkotók számára adományozzák.
„Művészóriások élnek közöttünk, akik pályájuk során maradandót alkottak. Olyan alkotó emberek, akik mögött évtizedek munkája, küzdelmei, tanítói munkája áll. Közös érdekünk, hogy ezeket a művészeket életük végéig hozzásegítsük az alkotás szabadságához a díjjal járó életjáradékkal. Minket is minősít, hogy a nemzet képes-e megbecsülni értékeit” – jelentette ki a miniszter.
Méltatlan helyzetet korrigáltak
A díjakat Balog Zoltán és Fekete György, az MMA elnöke nyújtotta át. Utóbbi hangsúlyozta, hogy a díjat odaítélő bizottság „komoly és alapos, jóságos, elismerő és tisztelettudó, békés szándékú és méltányos” döntést hozott.
A Nemzet Művésze címet egyszerre legfeljebb 70-en viselhetik; mivel Kossuth-díjas cirkuszművész jelenleg nincs, idén 69 művészt jelöltek. „A díj és a cím létrehozását 2012-ben az a méltánytalan helyzet alapozta meg, hogy a művészeti ágak képviselői közül életjáradékra eddig csak a színészek, a filmesek, valamint az operaművészek voltak jogosultak. Tudtuk, hogy a többi művészeti ág képviselői között is sok idős alkotó él, akinek szociális körülményei nagyon nehezek” – mondta korábban az előzményekről Fekete György.
A három korábbi elismerés, vagyis a Nemzet Színésze, a Nemzet Filmművésze (régi nevén a Magyar Mozgókép Mestere), valamint a Magyar Állami Operaház Mesterművésze cím nem zárja ki a Nemzet Művésze cím elnyerését, ugyanakkor akik a négy csúcsdíjból többet is megkapnak, választaniuk kell, melyik után veszik fel az adómentes életjáradékot, amely a Nemzet Művésze cím esetében a legmagasabb.
A jelenleg duplán érintettek közé tartozik Törőcsik Mari, a nemzet színésze; Makk Károly, Sára Sándor, Szabó István és Tóth János, ők a magyar mozgókép mesterei; valamint Miller Lajos és Pártay Lilla, akik a Magyar Állami Operaház mesterművészei.
A Nemzet Művésze díjakat az MMA megalakulási dátumához, november 5-éhez kapcsolódva adják át. A mostani szabályok szerint az irodalom kategóriában 12-en, a képzőművészet, a színházművészet és a zeneművészet terén 10-10-en, az iparművészet képviselői közül heten, az építőművészek és a filmművészek közül hatan-hatan, a népművészet és a táncművészet kiválóságai sorában hárman-hárman, a fotóművészek közül ketten, a cirkuszművészek közül pedig egy alkotó viselheti egyidejűleg a Nemzet Művésze címet.
A díjátadó ünnepségen fellépett Bogányi Gergely és Kassai István zongoraművész, Szecsődi Ferenc hegedűművész; a programban Liszt Ferenc és Hubay Jenő művei szerepeltek.
Székelyhon.ro