Arany harmadik út?
Kihívások az erdélyi magyar szórványsajtóban
Nehéz helyzetbe került az erdélyi magyar nyomtatott sajtó, különösen a szórványban. Jóllehet a templom, iskola, politikai képviselet és civil szféra mellett az anyanyelvű sajtó létfontosságú a szórványközösségek nemzeti önazonossága megőrzéséhez.
A gondok főleg anyagi jellegűek, derült ki a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) hétvégi vajdahunyadi konferenciáján. Hunyad, Temes, Szeben, Brassó, Máramaros vagy Beszterce-Naszód megyékben hasonlók a gondok: a magyar írott sajtó szétszórt, kisszámú közösségekhez, városi szórványokhoz kell eljuttatni, a példányszámok alacsonyak, a hirdetési bevételek korlátozottak.
Emiatt az erdélyi magyar sajtó előtt két lehetőség áll: minőségi tartalom + hirdetések vagy mogul + propaganda, szemléltette a kilátásokat Ambrus Attila, a Brassói lapok főszerkesztője. Az első változat lenne az ideális, a szórványban viszont nehezen érhető el, hiszen olyan újságnál, amely eleve csak az adott megye lakosságának kevesebb, mint 10%-hoz szól, roppant nehéz hirdetéseket szerezni az amúgy is gyengélkedő reklámpiacról. A második változat viszont a szakszerű újságírás végét jelentené, már nem is beszélhetnének sajtóról, noha az anyagi helyzet javulna ugyan, erősítette meg brassói kollégája felvetését a kolozsvári Szabó Csaba, a Szórványtengelyek és Fehér Hollók (Corbii albi) létrehozója, a román sajtó, különösképpen az országos televíziós csatornák minőségi lezüllesztésére utalva.
Létezik-e harmadik út? Szűkös anyagi háttérrel nehéz minőségi újságírást elképzelni, pórázban viszont a jól megfizetett újságíró sem tud minőségi anyagokat produkálni, jegyezte meg Ambrus Attila. Hogyan lehetne mindezek mellett minőségi anyanyelvű sajtót biztosítani minél több szórványban élő magyarnak?
Szórvány médiaműhely
A Brassói Lapok főszerkesztője szerint az erdélyi magyar sajtó összefogása és az azt anyagilag is felkaroló politikai támogatás jelentené az arany harmadik változatot, ami erdélyi médiaműhely formájában testesülne meg. Vagyis olyan összerdélyi központ, amely ingyenes tartalmat állít elő azoknak a kis létszámú (néhol egyszemélyes) szerkesztőségeknek, amelyek ezt a tartalmat emberi és anyagi erőforrás miatt (már) nem tudják előállítani. Mindenekelőtt azokat a témaköröket fedné le – belpolitika, külpolitika, társadalom, gazdaság, kultúra, közhasznú információk, szórakoztatás – melyek amúgy is közösek, az országos hírekről vagy kiemelkedő nemzetközi eseményekről minden szórványújság beszámol. A szórvány médiaműhely 1, 2 vagy 4 oldal terjedelemben összesítené ezeket, és a betördelt oldalakat elektronikus formában juttatná el a társult szerkesztőségekhez. Az ennek nyomán felszabadított emberi erőforrást pedig minden szerkesztőség saját egyedi anyagai kidolgozására fordíthatja: helyi érdekeltségű anyagok, interjúk, riportok és publicisztika. A szórvány médiaműhely együttműködést vállal minden olyan szórványszerkesztőséggel, amely önkéntesen és ingyenesen csatlakozik a projekthez. A terv hatékonyságát három-négy megyére kiterjedő kísérleti projekt révén már 2016-ban beindítják.
Politikai támogatás vagy nyomásgyakorlás?
A médiaműhely működtetéséhez az RMDSZ támogatása szükséges, szögezte le Ambrus Attila. Az RMDSZ hajlandó is erre a Communitas Alapítvány révén, Kelemen Hunor szövetségi elnök és Winkler Gyula, a szórványfrakció elnöke is támogatásukról biztosították a szórványbéli magyar sajtó képviselőit.
Az ötlet elnyerte a szórványsajtó képviselőinek tetszését, de fenntartások is megfogalmazódtak, főleg a fiatalabb újságírók részéről. Nem veszélyeztetné az erdélyi magyar sajtó függetlenségét a politikumhoz való túl szoros kötődés? Nem válna az RMDSZ amolyan mini-mogullá ezáltal? Főleg, hogy az összerdélyi jellegű Új Magyar Szó tönkremenetele után már nincs hivatalos szócsöve! Sőt, éppen a Bukarestben szerkesztett országos magyar napilap sorsa lehet a vészharang: noha sokkal jelentősebb anyagi háttérrel rendelkezett, országosan terjesztették tömbvidéken és szórványban egyaránt, az RMDSZ-hez igen közeli Új Magyar Szó mégis csődbe jutott, míg a sokkal rosszabb anyagi helyzetű, s csak szórványban megjelenő, független újságok átvészeltek minden nehézséget, s továbbra is megjelennek!
A megfogalmazott aggodalmak nem alaptalanok, jegyezték meg az egybegyűltek, a médiaműhely ötlete mégis előrelépést jelenthet a megélhetési gondokkal küszködő szórványsajtónak. A társulás önkéntes, senki sem kényszerít egyetlen újságot sem a műhelyhez való csatlakozásra, az esetleges RMDSZ-es politikai nyomás pedig – noha teljesen nem zárható ki – távolról sem jelent akkora veszélyt, mint például egy mogul önkénye, szögezte le Szabó Csaba.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Megfélemlítés vagy rendbontás? – Magyar zászlóval a kézdivásárhelyi For You Clubban 
Állítása szerint hosszas önmarcangolás eredményeként kereste fel panaszával lapunkat Wass Imre kézdivásárhelyi lakos, aki végül azért döntött e lépés megtétele mellett, mert meggyőződése szerint hatósági túlkapás áldozata lett, s az ilyen esetek jövőbeli előfordulását, megismétlődését csak a nyilvánosságra hozataluk akadályozhatja meg. Természetesen a rendőrség álláspontját is kikértük.
A történtek miatt napok múlva is feldúlt 50 éves férfi a következőket hozta a tudomásunkra:
December 21-én, vagyis a téli napfordulón többedmagával részt vett az Ozsdolai Székely Tanács által a Hilib-tetőn megszervezett rendezvényen, melynek során máglyát gyújtottak, és arra kérték a Fennvalót, hogy hozzon fényességet a magyarságra. Kézdivásárhelyre való visszatérésük után Szabó Csaba nevű ismerősével úgy döntöttek, elfogyasztanak egy-egy sört a For You Club szórakozóhelyen, ahová be is tértek. A nemzeti jellegű eseményre magával vitt egy kisméretű magyar zászlót is, amit a helyiségbe való lépése pillanatában a kezében tartott, majd helyfoglalás után a mellette lévő ülésre helyezett.
Két üveg sör elfogyasztása után a nála néhány évvel idősebb társa is kért kettőt a bárnál, azonban elfogyasztani már nem volt lehetőségük, mert egy csendőr kíséretében megjelent a Stoica nevezetű rendőraltiszt, és felszólította őket, hogy azonnal hagyják el a helyiséget. Erre természetesen nem voltak hajlandóak, hiszen semmi olyant sem követtek el, ami ezt indokolttá tette volna. Makacsságuk miatt viszont a rendőr dühbe gurult, és elkérte a személyi igazolványaikat, majd azok megtekintése után ismételten távozásra ösztökélte őket, amire viszont Wass csak a már kikért sör elfogyasztása után mutatkozott hajlandónak.
A fejlemények miatt az illető többször is telefonált valakinek, majd kiment a teremből, és még egy csendőr kíséretében tért vissza, de ekkorra már Wass élettársa is megérkezett, s az ő unszolására elhagyták a helyiséget, anélkül, hogy a második rend sört megitták volna. Kint, a bejárat előtt további 7-8 rendőr és csendőr állt készenlétben, akiktől megtudták, hogy egy telefonbejelentés miatt voltak kénytelenek oda kiszállni. A rövid beszélgetés után elköszöntek tőlük, és ki-ki hazatért az otthonába. 
Wass Imre az elmondottakhoz még hozzáfűzte, az utóbbi időben Székelyföldön megsokasodtak a hatósági fellépések azok ellen, akik felemelték szavukat a magyarságot ért jogtiprások miatt. Vele is például csak azt követően kötekedtek, hogy a Beke Istvánnak igazságos eljárást követelő tüntetők élére állt, ezért jogosan érzi egy megfélemlítési kampány szenvedő alanyának magát.
Megkeresésünkre a szóban forgó panasz kapcsán Nicoleta Marin, a megyei rendőrség szóvivője annyit közölt: aznap telefonon riasztották a kézdivásárhelyi rendőröket, a betelefonáló pedig a szórakozóhely egyik alkalmazottja volt. Az említett személyek december 21-e estéjén botrányt keltettek, továbbá a helyiség konyhájára is behatoltak, ahol az alkalmazottakat szidalmazták, durva szavakkal illették őket. Jelenleg rendbontás, csendháborítás, illetve szakmai székhelyen történt területsértés vádjával zajlik kivizsgálás az ügyben. 
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó. Erdély.ma

„Ne legyen többé Székelyudvarhely következmények nélküli város!”
„Minket leginkább az botránkoztat meg, hogy az Önök intézményei mintha nem is léteznének, a következmények nélküli város lettünk” – olvasható a Székelyudvarhely polgármesterének, rendőrparancsnokának és főügyészének címzett nyílt levélben, amelyet a városba tervezett tüntetés előtt két nappal tett közzé helyi civil társadalom több ismert személyisége.
Az aláírók „az elmúlt napok blikkfangos eseményei” (legutóbb a Mokkában történt lövöldözéses incidens) miatt érezték szükségét annak, hogy felszólítsák az intézményvezetőket: kezeljék első számú prioritásként a város közbiztonságának újrateremtését és a megrendült bizalom helyreállítását. „Városunk életének azon válságos pillanatait vagyunk kénytelenek megélni, amit egykoron legrosszabb álmainkban sem gondoltunk volna” – írják.
A nyílt levél megfogalmazói emlékeztetnek: lassan nem telik el úgy hét vagy akár nap, hogy valamilyen erőszakos cselekmény ne kerüljön a városlakók figyelmének középpontjába, és a hatóságok semmit nem tesznek a polgárok biztonságáért. „Ismerik mindannyian a mondást: bűnösök közt cinkos aki néma, így érthetik, hogy miért emelünk szót, és miért hiányoljuk ugyanezt, miért aggaszt bennünket a néma csönd az Önök részéről” – olvasható a levélben.
Az aláírók szerint az illetékesek hallgatása morális és bizalmi válsághoz vezetett, egészségtelen mértékben vált a közbeszéd részévé a bűnözés, a látszólag következmények nélküli antiszociális magatartásminták. „Mára odajutottunk, hogy a világos és egyértelmű állásfoglalás, a cselekvés hiánya, vagy éppen a botrányos előállítási kísérlet miatt, sokak számára nincs iránytű és már-már beletörődnek, feladni látszanak a hitet, hogy egy félelem nélküli városban élhetnek” – szögezik le a székelyudvarhelyi „civilek”.
A nyílt levél aláírói:
Komoróczy Zsolt, Nagy György, Pócs Sándor, Laczkó György, Péter Péter, Kozma Ernő, Vass Dénes, Geréb László, Kubanek László, Péter Balázs, Porsche Éva, Dunkler Róbert, Fincziski Andrea, Szűcs Gellért, Dávid Botond, Hajdó Csaba, Szabó Csaba, Tókos Attila, Szabó Levente, Hermann Örs, Balázs Attila, Péter Tamás. maszol.ro

Bekérték a magyar zászlót
Fejlemények Vass Imre ügyében 
Amint arról beszámoltunk, rendbontás és csendháborítás vádjával kivizsgálás indult a kézdivásárhelyi Vass Imre és Szabó Csaba ellen, miután tavaly decemberben magyar zászlóval tértek be a helyi For You Club szórakozóhelyre. Az ügyben fejlemény van.
Tavaly december 21-én Vass Imre Szabó Csaba nevű ismerősével együtt részt vett egy, az Ozsdolai Székely Tanács által a Hilib-tetőn szervezett rendezvényen, ezt követően betértek egy sörre a For You Club szórakozóhelyre, ahová Vass a nála lévő, kisméretű magyar zászlót is vitte, majd nem sokkal érkezésük után távozásra szólították fel őket. A rendőrség szerint azonban a két férfi botrányt keltett, a lokál konyhájára is behatoltak, ahol az alkalmazottakat szidalmazták, durva szavakkal illették őket, ezért kivizsgálás indult az ügyben.
Tegnap délben Vass Imre telefonon értesítette szerkesztőségünket, hogy beidézték a rendőrségre, majd felszólították, szolgáltassa be az inkriminált zászlót. „Másfél órán át nem a rendbontásról faggattak, hanem arról, hogy hangzottak-e el részünkről románellenes szavak, sértegettük-e a klub főnökét, illetve lengettem-e a zászlót a helyiségben – ecsetelte. – Elmondtam, nem Magyarország zászlajáról van szó, hanem egy egyedi darabról, amelyen a magyar nemzeti zászló színei mellett székely szimbólumok is fellelhetők”.
A zászlót lefoglalták, ám a férfi bízik abban, hogy az előbb-utóbb visszakerül a tulajdonába. Hozzátette, nem provokálás céljával mentek az említett szórakozóhelyre, hanem sört inni. „Igaz, hogy egy-két Kárpátia-dalba is belekezdtünk, azonban ez a miénk, és szerintem ezt bárhol el lehet énekelni.” Vass azt is megosztotta lapunkkal, hogy tudomása szerint két hete Szabó Csabát is kihallgatták az ügyben. 
(daczó) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Erdély sokat mellőzött első városi régésze ismét a köztudatban
Cserni Béla életéről, munkásságáról kötet készült, konferencia zajlott
özép-Kelet Európa első olyan nemzetközi régészettudományi konferenciája zajlott április 15. és 18. között Gyulafehérváron, amely ennek a régiónak a régészettörténeti kérdéseivel foglalkozott.
A konferencia ötletgazdája Szabó Csaba régész, a Pécsi Tudományegyetem és az erfurti egyetem Max Weber központjának doktorandusza volt, aki a rendezvényt Cserni Bélának (1842–1916), Erdély első városi régészének emlékére szervezte. Idén egy évszázada hunyt el ez a lelkes tudós, aki 1886-ban egyik alapítója volt a Fehér Vármegyei Történelmi, Régészeti és Társadalomtudományi Társulatnak, és a Gyulafehérvári Múzeumnak, és életének nagy részét annak szentelte, hogy megmentse, összegyűjtse és szakszerűen bemutassa a város római kori emlékeit. A román szakirodalom által több mint fél évszázadon át mellőzött Cserni munkásságának is adózó konferenciát a gyulafehérvári egyetem és múzeum partnerségében sikerült megszervezni. Múlt és jelen összefonódott: Szabó Csaba maga is Gyulafehérvár római kori leletanyagának tanulmányozása közben ismerkedett meg elődje ásatási jelentéseivel, eredményeivel, kutatni kezdett, majd az elmúlt hetekben kiadta a Béla Cserni and the beginnings of urban archaeology in Alba Iulia című kötetet, amely az első monográfia a nagy régész életéről.
– Hogyan került Cserni és munkássága a látóteredbe?
– A doktori disszertációm egy része Gyulafehérvár római anyagával foglalkozik, s Cserni megkerülhetetlen volt; a leletek kapcsán folyton felbukkant neve, miszerint azokat „felfedezte”, „közzétette”… Az Apulumi maradványok című, 15 részes régészeti jelentései ismertek voltak ugyan, csak persze románra soha sem fordították le őket. Amikor elkezdtem kutatni, rájöttem, hogy családjáról semmi információval nem rendelkezünk, és hogy az életében hatalmas fehér foltok vannak.
– Mikor merült fel benned a gondolat, hogy konferenciát szervezz Cserni emlékére?
– A konferencia ötlete már a tavaly megfogalmazódott bennem, amikor elkezdtem kutatni Cserni hagyatékát, amely főleg a gyulafehérvári múzeum levéltárában van, de jelentős anyag található még az Érseki Levéltárban és a Batthyáneumban is. Vannak források a Magyar Országos Levéltárban, Budapesten, illetve külföldön is – megtaláltam például Cserni és a belga ókortörténész, Franz Cumont egymással váltott leveleit Rómában, a Belga Akadémián. Mivel 35 nagynevű tudóssal tartott fenn állandó levelezést, feltételezem, hogy kell lenniük még hozzá kötődő iratanyagoknak más külföldi országokban is. Én közel félezer dokumentumot gyűjtöttem össze, főleg levelezéseket, ásatási jelentéseket, az utazásaival kapcsolatos iratokat, rajzokat, útinaplóit és térképeit.
Tavaly elkezdtem írni Cserni biográfiáját, és arra gondoltam, hogy idén, halálának századik évfordulóján jó lenne egy nemzetközi konferenciát is szervezni az első gyulafehérvári régésznek az emlékére, hiszen munkássága annyira európai, akadémiai kapcsolatrendszere olyannyira kiterjedt volt, hogy munkássága mindenképpen lehetőséget ad az átfogó megközelítésre.
– Hogyan kötődik Cserni Béla munkássága a szimpóziumnak a témájához?
– Cserni Erdély első városi régésze volt, és a konferencia témáját is a városi régészet közép-európai kezdetei képezték; ilyen jellegű régészettörténeti konferenciákat eddig többnyire Nyugat-Európában szerveztek, Közép-Kelet Európában valahogy elmaradt a régészet 19. századi aranykorának, tudományággá válása időszakának kutatása.
ZAY ÉVA
Cserni Béla (1842 – 1916)
Szabadság (Kolozsvár)

Harminc művész termése az udvarhelyi Képtárban
Harminc székelyudvarhelyi képzőművész munkáját tekinthetik meg a látogatók a Haáz Rezső Múzeum Képtárában csütörtök délután megnyitott Termés 2016 című tárlaton. Társadalmi gondok, útkeresés, tájélmény és önelemzés fedezhető fel az alkotásokon.
Színes és változatos tárlat a Termés, amely által évi rendszerességgel léphetünk be az alkotók világába – mondta el a hatodik effajta kiállítás megnyitóján Veres Péter muzeológus. „Az eklektika diszkrét bája lengi körül az udvarhelyi képzőművészet keresztmetszetét” – fogalmazott a festményekről, szobrokról, textilekről, metszetekről, kisplasztikákról, kerámia domborművekről és számítógépes grafikákról.
Bencze László, Berze Imre, Biró Gábor, Bíró Mihály, Elekes Gyula, Gál Boglárka, Gujuman Uliana, Jakab András, ifj. Jakab András, Jakab Hunor, Jakab-Gidó Szende Melinda, Kalló László, Kelemen Albert, Kolumbán-Antal Ilonka, Kolumbán-Antal József, Kovács Bori, Kövecsi-Kovács Imre, Lakatos László, Major Barna, Molnos Zoltán, Nagy Péter, Simon Béla, Szabó Csaba, Szabó János, Tamás Borbála, Török-Bíró Erzsébet, Török Ferenc, Vass Mária Magdolna, Zavaczki Walter és Zsombori Béla alkotásait július 20-áig lehet megtekinteni.
Veres Réka |
Székelyhon.ro

A Magyar Szórvány Napját tartották Brassóban
Megkerülhetetlennek kell lennie a magyar érdekképviseletnek a bukaresti parlamentben ahhoz, hogy a magyarság népességarányosan jusson költségvetési forrásokhoz és támogathassa szórványintézményeit - hangsúlyozta Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke csütörtökön a Magyar Szórvány Napja alkalmából rendezett brassói konferencián.
"Aki szórványt épít, az tömböt ment"
A politikus szerint a szórványmentésben a két évtizedes stratégiaírás után eljött a pragmatikus cselekvés ideje. Rámutatott: a szövetség szórványmenedzser-szolgálatot indított, 14 szórványkollégium működését támogatja és a Székelyföld-szórvány partnerség kiépítésével próbálja megakadályozni a településeiken tíz százalék alatti arányt képviselő, elszórtan élő magyarok beolvadását a többségi nemzetbe.
"Aki szórványt épít, az tömböt ment" - jelentette ki Kelemen Hunor arra a veszélyre utalva, hogy amennyiben a szórványmagyarság lemorzsolódik, a tömbben élő magyarság "széle" kezd majd szórványosodni.
A magyar szempontból szórványnak minősülő kilenc erdélyi megye képviselőinek és az RMDSZ szakpolitikusainak részvételével rendezett konferencia házigazdája, Kovács Attila, a Brassó megyei RMDSZ-szervezet elnöke arról beszélt, hogy a szórványmagyarság nem engedheti meg magának a pártosodást.
„Az egység jelszava nem a demagógia”
"Szórványban az egység jelszava nem demagógia, nem önkényuralmi látlelet, hanem a megmaradás hívó szava" - mondta Kovács Attila. Hozzátette: Brassó megye magyar lakossága ötvenezerről negyvenezerre csökkent az utóbbi évtizedben, de a drámai fogyás ellenére eddig volt ereje képviselőt juttatni a városi és megyei önkormányzatba, van parlamenti képviselője. Ha azonban a politikai megosztás miatt nem lesz már képviselője a szórványnak, az a fogyást is felgyorsítja, ezért a magyarság számára az igazi népszámlálás a december 9-i parlamenti választás lesz - vélekedett a brassói politikus.
Felszólalásában Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke a szórványprogram elmúlt három sikeres évéről adott számadását követően újabb vállalást fogalmazott meg. Bejelentette, hogy megyehatárok feletti együttműködést kívánnak kialakítani a háromszékiek a brassói magyarsággal. A Székelyföld - Brassó kapcsolat felelőseként pedig Markó Attila, sepsiszentgyörgyi RMDSZ-es képviselőjelöltet bízzák meg, aki erdővidéki családi kötöttséggel rendelkezve tudja felvállalni és végezni ezt a feladatot.
A magyar szolidaritás jegyében
"Elsősorban Székelyföld nyert a szórványban élő magyarságokkal kötött kapcsolatokból. Egymás megismerését, közös értékeink felkutatását kell erősítenünk, és a magyar szolidaritás jegyében még többet kell egymásért vállaljunk. Az a célja a 2009-ben Hargita Megye Tanácsa által indított Összetartozunk közösségerősítő programunknak, amely azóta székelyföldivé nőtte ki magát, hogy ne csak a vezetők között, hanem emberek-emberek között épüljenek ki kapcsolatok, a családokat hozzuk egymáshoz közelebb" – hangsúlyozta Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke. Hozzátette: jövő évben képviseleti irodát kívánnak nyitni a partner szórványmegyéikben, ami által még hatékonyabbá tudják tenni a közös együttműködést.
Szegedi László református esperes, a kőhalmi Szórványdiákotthon vezetője a szórványkollégiumok működését mutatta be, Szabó Csaba a Szórványtengely mozgalom alapítója a kapcsolatteremtő média, Ambrus Attila a Brassói lapok főszerkesztője pedig a szórvány sajtó szerepét ismertette. Majd Székely István, az RMDSZ főtitkárhelyettese a kulturális autonómia és a szórvány intézményrendszerek kapcsolódási pontjairól tartott előadást a jelenlevő szórványban működő RMDSZ szervezetek, magyar házak, szórványkollégiumok és szórvány ifjúsági szervezetek képviselőinek.
Hagyományt teremtettek
Ezt követően Hegedüs Csilla, az RMDSZ főtitkárhelyettese a szórványmenedzser programot mutatta be, míg Magyari Tivadar, RMDSZ-főtitkárhelyettes az Erdélyben fellelhető iskolaválasztási trendeket ismertette.
A konferencia zárógondolatát Winkler Gyula, európai parlamenti képviselő fogalmazta meg, kiemelve a rendezvény hagyományteremtő jellegét, mely alkalmat ad az elmúlt év mérlegének megvonására, illetve az elkövetkező időszak közös megtervezésére. „Mindannyian egy élő szórványnak vagyunk a munkásai: a szórvány jövőjéről beszélünk, hisz mi nem csak krónikásai akarunk lenni egy haldokló közösségnek, hanem építői a szórvány magyar közösségek megmaradásának” – fejtette ki.
A délután folyamán a Magyar Szórvány Napja alkalmából elindított Fogadj emlékbe egy műemléket program keretén belül Kelemen Hunor szövetségi elnök az Örökségünk Őrei címmel jutalmazta a brassói Áprily Lajos Főgimnázium közösségét, majd a konferencia programját a REDUT Kulturális Központban megtartott gálaműsor zárta.
maszol.ro

Köszönet a jó irányú változásért!
Nehéz időkben, mint amilyet ma is élünk, fontos az összefogás. Bizalmat kell építeni. Jó irányba kell állítani ügyeinket. Kisebbségben egymásra vagyunk szorulva. Önkormányzat, egyház, közösség segítheti vagy gátolhatja a másik pozitív munkáját. Mi a segítségben hiszünk.
Az emberek nem értik mi történik. miért kell most Tőkés Lászlónak nyíltszínű lejáratást indítani saját egykori munkatársa – Csűry István, saját egyháza – a református egyház, a magyar szövetség – az RMDSZ, sőt immár az anyaország államtitkárai irányába is? Az emberek nem értik, és óriási többségük nem ért ezzel egyet. Csűry püspök mandátuma a rendezetlen ügyek rendezetté válásának korszaka. Sikerült rendeznie az egyházon belüli viszonyokat. Rendezte a pénzügyi adósságokat. Rendezte a kegyességi mozgalmakkal a viszonyt. Rendezte a lassan évszázados székházkérdést.
Törekvés a jóra
Helyrebillentette az eltolódott egyensúlyt. Támogatottságuk arányában kezelte a viszonyokat a közéleti szereplőkkel. Partnerséget épített ki az önkormányzatokkal. Egyszóval emberközelivé, békéssé, szerethetővé tette egyházát. Kérjük tisztelettel a közélet szereplőit, támogassák azokat, akik békességgel kívánják rendezni közös ügyeinket. Tőkés urat kérjük, munkahelyén, az Európai Parlamentben dolgozzon értünk. Ha erre nincs alkalma, felesleges energiáit, kérjük ne fordítsa közösségünk ellen, itthon.
Csűry püspök urat kérjük, méltósággal, türelemmel, Krisztus urunk szeretetével és a jó irányú változások iránti még nagyobb elkötelezettséggel viselje elődjének inkorrekt támadásait. Biztosítjuk Csűry püspök urat, a jóra való törekvésben továbbra is számíthat a közösségre, számíthat ránk.
Bihar megye magyar polgármesterei és alpolgármesterei:
Sorbán Levente polgármester – Alsólugas; Nagy Gizella polgármester – Bihar; Mados Attila polgármester – Bihardiószeg; Kelemen Zoltán polgármester – Biharfélegyháza; Bátori Géza polgármester – Bors; Kócza István polgármester – Érbogyoszló; Nagy István polgármester – Érkörtvélyes; Nyakó József polgármester – Érmihályfalva; Balazsi József polgármester – Érsemjén; Beke László polgármester – Érszőllős; Bordás Károly polgármester – Értarcsa; Bonisz Sándor polgármester – Hegyközcsatár; Somogyi Lajos polgármester – Hegyközpályi; Nyiri Sándor polgármester – Kiskereki; Pocsaly Zoltán polgármester – Margitta; Török László polgármester – Nagyszalonta; Matyi Miklós polgármester – Paptamási; Horváth Béla polgármester – Szalacs; Nagy Miklós polgármester – Szalárd; Béres Csaba polgármester – Székelyhíd; Vincze Nándor polgármester – Tóti; Kosztandi Mihály polgármester – Vámosláz; Barcui Barna polgármester – Vedresábrány; Daróczi Mihály alpolgármester – Bályok; Bagosi Barna alpolgármester – Berettyószéplak; Nemes Ferenc alpolgármester – Bihar; Kerecsenyi Imre alpolgármester – Biharfélegyháza; Csiger László Róbert alpolgármester – Bors; Kajántó Pál alpolgármester – Élesd; Gyulya Andrea Éva alpolgármester – Érbogyoszló; Karsai József-Attila alpolgármester – Érmihályfalva; Timar Sorin alpolgármester – Érsemjén; Kerezsi Attila alpolgármester – Értarcsa; Dán Juliánna alpolgármester – Feketekápolna; Nagy István Róbert alpolgármester – Hegyközcsatár; Szebeni Sándor alpolgármester – Hegyközpályi; Rostás István alpolgármester – Illye; Szabó Zoltán Lajos alpolgármester – Kiskereki; Szabó Csaba alpolgármester – Körösgyéres; Géczi János alpolgármester – Mezőtelki; Horváth János alpolgármester – Nagyszalonta; Major Lóránd alpolgármester – Paptamási; Hasas János alpolgármester – Rév; Vida Attila alpolgármester – Szalacs; Kendi Dezső alpolgármester – Szalárd; Kozák Róbert alpolgármester – Vedresábrány.
erdon.ro

Két helyszínen emlékeztek Csíkszeredában az aradi vértanúkra
Az aradi vértanúk kivégzésének évfordulója alkalmából tartottak rövid megemlékezést csütörtökön délelőtt a csíkszeredai Petőfi Sándor Általános Iskolában, késő délután pedig a Mikó-vár előtt.
A tanulók az aradi vértanúk utolsó napjait idézték fel, majd mécseseket gyújtottak a vértanúk fényképei előtt. A rendezvény végén az Ismerős Arcok Nélküled című számát énekelték el közösen. Szabó Csaba, az iskola történelem szakos tanára, az esemény szervezője elmondta, a megemlékezés célja, hogy a gyerek számára közelebb hozzák az aradi vértanúk hőstetteit, és azok utóéletét biztosítsák a tanulók részére. „Nagy hagyománya van a rendezvénynek, évről évre egyre közvetlenebbé tesszük” – fogalmazott a pedagógus.
Koraeste a Mikó-vár előtt szervezett gyertyagyújtást a tizenhárom aradi vértanú emlékére Korodi Attila parlamenti képviselő, az RMDSZ Csíki Területi Szervezete és a Székely Nemzeti Tanács. A szervezők arra hívták fel a figyelmet, hogy az évente ismétlődő megemlékezés ellenére keveset tudunk azokról, akik 1849 októberében életüket adták a szabadságért. Az alkalomra a szervezők kihelyezték a vértanúk portréit is, amelyek előtt gyertyát gyújthattak a jelenlevők.
A megemlékezésen mintegy százan vettek részt. A gyertyagyújtás a vértanúk lelki üdvéért való imádkozással, majd a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget.
Molnár Rajmond Székelyhon.ro

Egyháztörténeti konferencia a Posticumban
Történelmi változás és az egyházak történelmisége címmel interdiszciplináris egyháztörténeti konferenciának ad helyet október 27–29. között a nagyváradi Posticum Ifjúsági és Kulturális Központ (Nagyatádi Szabó István, ma Teiului u. 26. sz.).
Az öt éve megszakítás nélkül megrendezésre kerülő konferencia több mint tudományos ülésszak, mivel hátterében folyamatosan működő kutatói csoport és műhelymunka áll. Az idei rendezvény a történetiség, a változások és az egyházak nagy történelmi fordulópontok alkalmával ezekre adott válaszának kérdéskörét járja végig. A rendezvény ez évben két újdonsággal is szolgál. A neves hazai és magyarországi kutatók a történetiség és változás kérdését interdiszciplinárisan közelítik meg, bemutatva az egyháztörténet, történettudomány, vallás-szociológia és a teológia e kérdéskörben elért legfontosabb vonatkozó eredményeit. A konferencia vizsgálódásainak időbeli kerete is tágabbra szabott a korábbiaknál. Az eddig hagyományosan 20. századra összpontosító műhelymunka most nagyobb időintervallumot ölel fel, hogy a nagy horderejű történelmi változások okai és hatásai megfelelően tetten érhetők lehessenek.
A konferencia a nagyváradi Posticum Egyháztörténeti és Társadalomtudományi Intézet, a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, a Pécsi Egyháztörténeti Intézet és a szintén nagyváradi Szacsvay Akadémia szervezésében valósul meg. A részletes program az alábbiakban olvasható.
Október 27., csütörtök:  a konferenciát megnyitja Nagy Mihály Zoltán, a Román Kulturális Intézet alelnöke; könyvbemutató következik: Bánkuti Gábor A romániai jezsuiták a 20. században, Csibi Norbert és Vértesi Lázár „A világháború kálváriáját járva…” A Pécsi Egyházmegye és az első világháború. A köteteket bemutatja: Nagy Mihály Zoltán és Bánkuti Gábor.
Október 28., péntek:  Bánkuti Gábor (történész, PTE BTK Történettudományi Intézet Modernkori Történeti Tanszék): A keresztény egyházak és a történeti változás problémája – előhang és kérdésfelvetés; Görföl Tibor (teológus, Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola): A kereszténység intézményes, doktrinális és vallásgyakorlási változásai a történelemben; Rosta Gergely (vallásszociológus, Westfälische Wilhelms-Universität Exzellenzcluster „Religion und Politik”, PPKE Szociológiai Intézet): Vallási változás Kelet- és Közép-Európában a vallásszociológus szemével; Kiss Dénes (szociológus, Babeş–Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár): Vallási változás Romániában. Felekezeti struktúra, vallási mozgalmak és a vallásosság változásai: Bögre Zsuzsanna; Izsák Anikó-Borbála (doktorandusz, ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola): A katolikus egyház helye az 1930-as évek erdélyi magyar szellemi életében; Kicsi Noémi (doktorandusz, BBTE Hungarológia Doktori Iskola; könyvtáros, előadótanár, Kántor-Tanítóképző Főiskola, Marosvásárhely): Konfliktusforrások és útkeresések a pap–kántortanító viszonyában két „Református Szemle”-beli cikk/tanulmány alapján; Lőrincz D. József (politológus, BBTE Politológia Tanszék, Kolozsvár): A népszolgálat társadalom- és emberképe; Nagy Károly Zsolt antropológus, református teológus, MTA BTK Néprajztudományi Intézet, Sárospataki Református Teológia): Vakok és látók. A valóság (át)értelmezése a református egyház belső nyelvhasználatában az 1950-es években; Horváth Gergely Krisztián (történész, MTA BTK–NEB Vidéktörténeti Témacsoport főmunkatárs): Vallásszabadság a végeken. „Tapasztalati tér” és „várakozási horizont” egy falusi plébános életében (1950–60-as évek); Gárdonyi Máté (történész, teológus, Siófok-Kiliti plébános, Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola): Kontinuitás és változás a plébániai életben.
Október 29., szombat:  Szabó Csaba (történész, levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár): „…rejtett papi életemben végeztem a legtöbb lelkipásztori munkát…”: Egy premontrei szerzetes a 20. század második felében; Gőzsy Zoltán (történész, PTE BTK Történettudományi Intézet Újkortörténeti Tanszék): A katolikus klérus pozíciója és funkciója a 18–19. században – a változások értelmezése; Bögre Zsuzsanna (szociológus, PPKE Szociológiai Intézet): Az interdiszciplinaritás előnye és hátránya – módszertani megfontolások a szociológus szemével; Gyarmati György (történész, PTE BTK Történettudományi Intézet Modernkori Történeti Tanszék; főigazgató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára): Hit, ráció és a történelmi igazság szentháromsága. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Menekültek, migráció és vallás Kolozsváron
Egy vallástudományi konzultáció margójára
A „Menekültek, migráció és vallási pluralizmus” című kerekasztal-beszélgetést a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Biblikus Tanulmányi Központjában (Centrul de Studii Biblice) szervezték meg, október 21-én, Zamfir Korinna, a Római Katolikus Teológia Kar professzorának és intézetigazgatójának közreműködésével. A rövid, négy előadásból és az azokat követő intenzív beszélgetésből álló workshop egy nagyobb, interdiszciplináris projekt része (Vallás, politika és emberi jogok), amely további konferenciákat tervez a felekezetek közötti párbeszéd, a vallástudomány és a kortárs vallásos problémák tudományos vizsgálatának céljából, ezáltal új színfoltot hozva a még gyermekcipőben járó romániai (magyar) vallástudomány életébe.
A legutóbbi kerekasztal-beszélgetés egy olyan témát érint, amely óriási népszerűségnek örvend immár számos diszciplínában. A migrációról és annak számos válfajáról, történelmi esettanulmányairól szóló konferenciák száma világszerte robbanásszerűen megnövekedett az elmúlt három évben. Legutóbb Laurence E. Tacoma neves holland ókortörténész és demográfus szervezett nemzetközi konferenciát az ókori társadalmak migrációjáról és az ókori mobilitás kérdéséről. Bár a konferencia számos érdekes tanulmányt szült, amely új megvilágításba  helyezi az ókori (főleg görög–római) kultúrák közötti kapcsolati rendszer és népességmozgás jelenségeit, nem tért ki a bibliai népek és a Szentföldhöz köthető migráció kérdésére. Ilyen szempontból kiváló kiegészítésként szolgálhat Hans Klein előadása, amely számos példát hozott a Bibliában (Ó- és Újszövetség) említett migrációra és mobilitásra. Esettanulmányai – Ábrahám útja Mezopotámiából, József menekülése Egyiptomba, Jákob és a héberek diaszpórája Egyiptomban, Ruth példája és nem utolsósorban a Szent Család menekülése Egyiptomba – olyan bibliai parabolák, amelyek a migráció teológiai üzenetén túl rámutatnak arra, hogy az ókori Izrael társadalmi, politikai, gazdasági és vallási viszonyai a migráció számos formáját kiváltották. Ugyanazt tükrözte a Jézus korába betekintést adó tékozló fiúról szóló példabeszéde, valamint a kora kereszténység mobilitását tükröző Akvila és Priszka helyzete.
Migráció – a fogalom változatai
Az előadását követő termékeny beszélgetésből kiderült, hogy maga a migráció fogalma igencsak anakronisztikus és felületes kategória, amely terminológiai finomításokat igényel. Ábrahám esete például a mai sajtó által „gazdasági migránsként” ismert opportunista vándor példájaként is értelmezhető, ellenben Jézus és szüleinek menekülése Egyiptomba egy válság és életveszélyes helyzet előli szükségszerű menekülés kiváló példája. Fontos elkülöníteni a migráció időtartamát is: vannak hosszú távú vagy vissza nem fordítható migrációs hullámok (amikor az egyének és csoportok végérvényesen elhagyják komfortzónájukat és új világot választanak otthonukká – Jákob és a héber diaszpóra Egyiptomban), és rövidtávú migrációk (a Szent Család példája). A bibliai példák rámutatnak ugyanakkor a „más” és az „idegen” vallásos csoport (héberek) integrációs problémáira egy radikálisan más vallási struktúrával és jogrendszerrel rendelkező államban (Egyiptom), és az állam, mint intézmény reakcióira a vallásos pluralizmus és ebből fakadó konfliktus kezelésére. Klein előadása egyébként egy olyan témát feszeget, amely ma óriási népszerűségnek örvend elsősorban teológiai és ökumenikus fórumokon. A Ferenc pápa felhívására pozitívan reagáló egyházi szervezetek sorra adnak ki köteteket, amelyek a migráció bibliai előképeivel igyekszenek a nagyközönséget tájékoztatni a fogalom sokszínűségére és bonyolult mivoltára. Legutóbb például Lucila E. T. Luna Migráns történetek a Bibliában címmel adott ki egy vaskos könyvet a témában.
T. SZABÓ CSABA Szabadság (Kolozsvár)

Magyarul szavalt a BBTE rektora a Fehér Holló Médiaklub gáláján
Bemutatták Kolozsváron a Fehér Holló Médiaklub által gondozott, a román-magyar együttélés pozitív oldalaira rávilágító írások füzérét tartalmazó, Antologia Corbii Albi 2015 – “ZBOR PE LOC”című kötetet – számolt be a médiaklub.
A rendezvényre nemcsak az ország minden sarkából összegyűlt “fehér hollók” voltak kíváncsiak, de az a több mint száz román gimnazista is, aki valós érdeklődést mutatva a tematika iránt, megtöltötte a Kolozsvári Rádió nagytermét.
A rendezvényen a médiaklub három ösztöndíjasa is debütált moderátorként – Vizeli Ibolya, Luiza Fechită és Pálfi-Horváth Áron. E kultúrtársadalmi esemény újszerűségét Lukács Robi mozgóárus jelenléte és díjazása, valamint a román-magyar rockzenei alkotások oda-vissza fordításainak kivetítése is erősítették.
A Fehér Holló Médiaklub anyagi juttatással is járó nagydíját Essig József televíziós újságíró vette át. A másfél órás, kétnyelvű bemutató egyik érdekes színfoltja Ioan-Aurel Pop, a BBTE rektorának a felszólalása volt, amelynek a végén a professzor magyarul szavalta Ady Endre versét, kiváló akcentussal: „A Szajna partján él a Másik / Az is én vagyok, én vagyok…”
A bemutató végén ismertették a Fehér Holló Médiaklub nyári oknyomozó riportsorozatának  dokumentumfotóit is, amelyek a magyarországi román települések hivatalos épületein lengő román zászlókat mutatták be.
„Nem mindennapi látvány volt elnézni amint a román gimnazisták tömege elhűlve figyeli a BBTE rektorának magyar nyelvű szavalatát. Többen jelezték utóbb, hogy ez a momentum fordulópont volt az életükben, és e pillanattól kezdve tudatosan tanulmányozni fogják Kolozsvár magyar gyökereit. A három ösztöndíjasunk bemutatása a legkézenfekvőbb példa arra, hogy a Fehér Holló Médiaklub elindult az intézményesülés útján – mondta az egyesület elnöke, Szabó Csaba újságíró.
„Engem azért hívnak a székelyföldi román nacionalisták Ildikónak - mondta Mirela Cara, sepsiszentgyörgyi román újságíró – ,mert nem vagyok hajlandó beállni abba a „patrióta mozgalomba”, amelynek fő célja a magyarság gyalázása. Sok gondom volt emiatt, jó néhány szélső jobboldali portálnak vagyok ezért a célpontja”.
„A Barițiu-líceumban választható tantárgy Kolozsvár történelme. Ezt én tanítom és bevallom, büszke vagyok erre” – mondta Vladimir Bogosavlievici történelemtanár. Hozzátette: amióta a Fehér Holló Médiaklubban kezdett tevékenykedni, tucatnyi román gyerekben ébresztette fel az érdeklődést a magyar épületek, illetve kultúra iránt. maszol.ro

1956, az erdélyi magyar értelmiség és az ifjak
Benkő Levente előadása a Györkös Mányi Albert Emlékházban
A Györkös Mányi Albert Emlékház és a Művelődés folyóirat által közösen szervezett Művelődés Estek legutóbbi előadása november 9-én került megrendezésre. Benkő Levente történész, újságíró az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásainak neves kutatója Romániai magyar értelmiségi elit és 1956 címmel tartott előadást. Az előadás a magyar forradalom 60. évfordulója alkalmából szervezett kolozsvári eseménysorozat részeként került megrendezésre.
Benkő Levente előadásának első felében röviden felvázolta 1956 első hónapjaira jellemző politikai és közéleti hangulatot, amely a XX. pártkongresszus és a Hruscsov – féle desztalinizációt követően elterjedt a Szovjetunióban és Európa többi kommunista államában. A kolozsvári történész idézte Mihai Nedelcut, a Kolozs megyei Securitate akkori vezetőjét, aki 1956 áprilisában tett nyilatkozatában elismerte, hogy az 1956 előtti tíz évben szándékosan félemlítették meg a helyi lakosságot és koholt vádak alapján ítéltek el százakat. A változás nemcsak a politikában, de a közéletben is érzékelhető volt. A magyarországi Petőfi Kör és az Írószövetség körében érzékelhető változások a magyar kultúra és identitás felkarolásában Erdélyben is nyomott hagyott. Ekkora tehető Arany János nagyszalontai hagyatékának felkarolása, a Petőfi kutatás feléledése valamint Orbán Balázs sírjának felújítása is. Benkő Levente részletesen taglalta a Kolozsváron 1956. szeptember 29. és 30. között megrendezésre került irodalmi találkozót, amelyen az erdélyi magyar irodalom vezető személyiségei vettek részt. Nyilatkozataikból és beszélgetéseikből kiderült, hogy döntő többségük átvette a kor szellemét és szorgalmazták az erdélyi magyar irodalom és kultúra szabadságát és a tíz év alatt felhalmozott, elhallgatott sérelmek kimondását. Benkő úgy véli, hogy az a kevés író és közéleti személyiség, aki már az 1956. szeptemberi találkozón is a Román Kommunista Párt hű tagjaként szólalt fel, elsősorban szegény családokból tehetsége miatt felemelkedett újértelmiségi volt. A változás szele 1956 őszén nemcsak a magyar, de a román értelmiséget is megérintette. Eugen Ghiţă biológus 1956. október 11-én külön szorgalmazta a magyar oktatás újraindítását az agrártudományi főiskolán és a felsőoktatás minden szintjén.
Benkő Levente ezt követően kitért az 1956. október 23-át követően elindult ifjúsági szervezkedésekre. Ezek közül részletesen elemezte a temesvári Aurel Baghiu és társai által irányított, 2000 egyetemista részvételével az egyetemi menzán 1956. október 30-án történt eseményeket. A többségében román egyetemisták által felkarolt lázadás a magyarországi eseményeket forradalomnak nevezte és követendő példaként emlegette. Követeléseiket 8 pontban állították össze. Ennek következményeként 3000 egyetemistát tartóztattak le, néhányukat – így a később Nagy Imre Emlékéremmel díjazott Aurel Baghiut is – letöltendő börtönbüntetésre ítéltek.
Benkő Levente tartalmas előadásában kitért továbbá a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetére, a Székely Ifjak Társaságára, valamint az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségére, amelynek 79 tagját 1129 évre ítéltek el. A kolozsvári történész összehasonlította ugyanakkor az erdélyi írók és értelmiségi elit novemberi álláspontjait is, amelyek közül a marosvásárhelyi írók nyilatkozata sokkal párthűbb volt és a forradalmat „reakcionista, fasiszta, revizionista” jelenségnek nevezte. Ezzel szemben a kolozsvári nyilatkozat – amelyet Kós Károly egyedüliként utasított vissza a felkért aláírók közül – meglehetősen higgadtabb nyelvben jelezte eltávolodását az akkor már ellenforradalomként értelmezett magyarországi eseményektől.
Az előadás végén a történész rámutatott arra, hogy az 1956 és 1962 között 10 000 ember bebörtönzésével járó eseménysorozatban a román pártvezetés számos alkalommal használta az etnikai konfliktusok kiélezését is.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Film készülhet Jakó Zsigmondról és Kallós Zoltánról is
Egyéni és családi portréfilmek, dokumentum- és ismeretterjesztő filmek készülhetnek, valamint egy sürgős helyszíni forgatás kezdődhet el összesen 187,8 millió forintból a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) Médiatanácsának e heti döntései alapján, amellyel a Magyar Média Mecenatúra program két filmes pályázatának aktuális fordulóit zárták le.
Az NMHH tegnapi közleménye szerint összesen 114,1 millió forintot ítéltek meg 19 dokumentumfilm alkotóinak – köztük három határon túli pályázónak – az Ember Judit-pályázat idei második fordulójában. A Kollányi Ágoston ismeretterjesztő filmes pályázaton keresztül 7 produkció jut összesen 73,2 millió forint támogatáshoz. Az Escher Károly-pályázaton félmillió forint támogatásban részesítette a médiatanács azt a különleges filmötletet, amely a zuglói zsinagóga október végén elégett kincsei emlékének szentelt tórabúcsúztató szertartást hivatott megörökíteni. Ilyen esemény 70 éve nem volt Magyarországon – jegyezték meg.
Az Ember Judit-pályázat keretében odaítélt támogatásoknak köszönhetően film készül a Syrius zenészéről, Orszáczky „Jackie” Miklósról, aki egyben a pikkolóbasszus szólóhangszer kifejlesztője is volt, Parászka Boróka erdélyi újságíróról, Kallós Zoltán néprajzkutatóról, az utolsó, ma is élő, második világháborúban harcoló magyar vadászpilótákról, Frankó Endréről és Szentiványi Jánosról, valamint Nádas Péter íróról és Juhász Ferenc költőről.
Kétrészes filmmel állítanak emléket Jakó Zsigmond kolozsvári történészprofesszornak, az erdélyi középkori és kora újkori művelődés- és gazdaságtörténet kutatójának. Próbajáték címmel pedig egy hátrányos helyzetű tehetséges roma sportolót, Oláh Szebasztiánt ismerhetik meg a nézők, aki egy hollandiai focitornán szeretne kitörni.
A családokról szóló alkotások között filmet forgatnak a Kurtág család három híres zenész, illetve videoművész képviselőjéről, a három Korda testvér népmesébe illő történetéről, valamint a székelyföldi Sütő családról, ahol mára a 15. generáció készíti a faragott vagy festett népi bútorokat és székelykapukat.
A Kollányi Ágoston-pályázaton keresztül hét produkció jutott támogatáshoz, köztük az a nyolcrészes sorozat is, amely a magyar nemzeti parkok természetvédelmi őreinek munkájáról, a természettel való bensőséges kapcsolatukról szól.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Székely Árpádot is díjazta a Dalosszövetség
Beszámolóval, díjkiosztással és a 80 éve született marosvásárhelyi származású zeneszerző, Szabó Csaba (1936–2003) emléke előtt tisztelgő kórushangversennyel ünnepelte fennállásának 95. évfordulóját szombaton a Romániai Magyar Dalösszövetség (RMD). Tóth-Guttman Emese, az RMD elnöke örömmel nyugtázta, hogy a civil szervezet célkitűzései ugyanazok, mint 95 évvel ezelőtt: az Éneklő Erdély megteremtése Bartók Béla és Kodály Zoltán szellemében. A közgyűlésnek és díjkiosztásnak idén is a Református Kollégium díszterme adott otthont, míg a színvonalas koncertet az Egyetemiek Háza nagytermében tartották. A koncertet megtisztelte jelenlétével a zeneszerző özvegye, Szabó Csabáné Szántó Klaudia asszony is. (Képünkön: Székely Árpád karnagy, a Református Kollégium igazgatója Tóth-Guttman Emesétől vette át a Jagamas János-díjat, a felvételt Rohonyi D. Iván készítette)
Oláh József református lelkipásztor igeolvasása után Székely Árpád, a Református Kollégium igazgatója, valamint az EMKE részéről Bartha Katalin Ágnes köszöntötte a jelenlévőket.
– A 95 éves RMD célkitűzései mind a mai napig nem változtak. Fő célunk és kötelességünk az Éneklő Erdély megteremtése Kodály és Bartók szellemében. Ezt főleg a kórustalálkozók révén valósítjuk meg: Erdély minden régiójában szervezünk kórustalálkozókat felnőtteknek és gyerekeknek, a tömb- és a szórványmagyarságban egyaránt – hangsúlyozta Tóth-Guttman Emese, az RMD elnöke. Örvendetesnek nevezte, hogy a magyar iskolákban újraszerveződnek az énekkarok, és ezáltal bővülhet a Dalosszövetség ifjúsági énekkarainak sora. Támogatják továbbá a népdaléneklési versenyek, zenei táborok, továbbképzések szervezését – ezek a tevékenységek egyúttal közösségépítő jellegűek, amelyek értéket, harmóniát, a szép élet stílusát alakítják ki, fűzte hozzá. Ezt követően Köllő Ferenc a Hargita megyei kórusmozgalomról, Sógor Magda pedig az egyházzenei eseményekről értekezett. Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés főszerkesztője és Kovács András marosvásárhelyi karnagy bemutatta a folyóirat azon mellékletét, amely tizenkét magyar népdalfeldolgozást tartalmaz.
Évek óta szokás, hogy a díjazottak tevékenységéről rövid videoklipet vetítenek, ám az idei első kitüntetett esetében erre nem volt szükség: a Jagamas János-díjjal jutalmazott Székely Árpád igazgató-karnagy énekkari csoportja ugyanis „élő videoklippel” örvendeztette meg a hallgatóságot.
– Székely Árpád szakmai felkészültsége kiváló, doktori értekezését az énekkar egyéni hangzásáról írta. Koncertjein az áhítat, a bensőségesség kristálytiszta élményét élhetjük meg. Énekkara az éneklő esztétikai élmény bizonyosságával van jelen a kulturális és egyházi eseményeken, a történelmi évfordulók ünneplésekor, a karácsonyi koncertek és kórusfesztiválok alkalmával. Ars poeticája több mint negyedszázada így határozható meg: a közösség szolgálata a zenei szépség jegyében – olvasta fel Angi István zeneesztéta méltatását Tóth-Guttman Emese, majd a jelenlévők hosszas tapssal fejezték ki a díjazott iránti elismerésüket.
Gergely Gábor kézdivásárhelyi kántor-tanárt Zsizsmann Rezső-díjjal tüntették ki. Az életút ismertetése mellett Fórika Balázs a laudált szerénységét, segítőkészségét, szakmai kiválóságát emelte ki. A díjat Zsizsmann Endre lelkipásztor, a díj névadójának dédunokája adta át.
– Máyer Róbert a közjó szolgálatába állította munkásságát. Mindent szűkebb hazája, a Székelyföld, a kórusmuzsika, a klasszikus és a népzene szolgálatába állított. Önzetlen oktató-nevelő tevékenysége mellett karmesterként is helytáll, fúvóstáborokat szervez – mondta a Rónai Antal-díj idei kitüntetettjéről Köllő Ferenc székelyföldi tanár-karnagy. A díjat a zeneszerző fia, Rónai Ádám hegedűművész adta át.
– Fülöp Judit zeneszeretete meghatározó pedagógusi pályafutása során. Óvónőként nagy hangsúlyt fektetett a gyermekek zenei nevelésére, a népi hagyományok ápolására és átadására. A gyermekek számára vetélkedőket szervezett, énekkart alapított, továbbá létrehozta a szovátai Intermezzo kamarakórust, ahol a tagok az együtténeklés öröméért, a zene szeretetért gyűlnek össze, nagy hiányt pótolva a város énekkari kultúrájában. Fülöp Judit bátor, mert megvalósította azt, amit követendőnek tartott. A kisvárosban az egyetemes zeneirodalom alkotásait adta elő, nem félt a kudarctól, az emberek véleményétől, merte vállalni önmagát – magyarázta a Márkos Albert-díj kitüntetettjéről Orosz Pál József.
A búzásbesenyői vegyeskar vezetőjét, Szakács Zoltán tanár-karnagyot Seprődi János-díjjal tüntették ki. Kovács András marosvásárhelyi karnagy ismertette a fiatal szakember életútját, majd kijelentette: az elismerés jó kezekbe került.
A negyedik alkalommal kiosztott Guttman Mihály-díjat a karnagy fia, Guttmann Szabolcs építész adta át Bartha Ilona marosújvári karnagynak. Laudációjában Fórika Éva zenetanár a díjazott sokoldalú tevékenységét, a kórus iránti gondosságát méltatta.
Ünnepi hangverseny volt a javából a Szabó Csaba-emlékhangverseny, ahol hét kórus lépett színpadra: a S. Toduță Zenei Főgimnázium V–VIII.osztályos magyar diákjait tömörítő kórus (karnagy: Kállay-Miklós Tünde), a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum kamarakórusa (Farkas László), a marosvásárhelyi Nagy István Ifjúsági Kamarakórus (Kovács András), a Gyergyószentmiklósi Ipartestület Férfikara (Molnár Katalin), a BBTE Református Tanárképző Karának kamarakórusa (Windhager-Geréd Erzsébet), a csíkszeredai Lux Aurumque Kamarakórus (Ványolós András) és a kolozsvári Guttman Mihály Pedagóguskórus (Bedő Ágnes). Illesse dicséret a karnagyokat elsősorban a művek betanításáért, másrészt a zeneművek kiválasztásáért: minden kórus azokat a darabokat énekelte el, amelyek megfeleltek az együttes felkészültségének, zenei képességének. Biztos vagyok abban, hogy ezeket a műveket nem volt könnyű feladat elsajátítani egy nem (csak) profi énekesekből álló kórusnak, ám az eredmény kitűnőre sikeredett.
Megbizonyosodhattunk arról, hogy Szabó Csaba munkásságát elsősorban nekünk, erdélyi magyaroknak kell megőriznünk, hiszen a zeneszerző életének javát Marosvásárhelyen töltötte. Kompozíciói a szépség megmutatkozására összpontosító, időtálló, értékes alkotások. Jó lenne, ha az erdélyi karnagyok ezt követően minél több Szabó Csaba-kórusművet iktatnának a repertoárjukba.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

A középkori Kolozsvár a régészet tükrében
Egy nemzetközi konferencia margójára
A hétvégén zajló nemzetközi történész-konferencia a 700 éve szabad királyi városi rangot kapott Kolozsvár múltjába tekintett vissza, bemutatva a kutatás legújabb eredményeit, érintve a várostörténet számos, eddig nem kutatott aspektusát.
Hasonlóan a 2000-ben megszervezett nagyszabású konferenciához, amely Kolozsvár 1000 éve címmel később kötetben is megjelent, ez a tudományos fórum is feltehetőleg majd egy tanulmánykötetben fogja közölni a négy ország 71 résztvevőjének előadását, amely fontos adaléka lesz a várossal eddig foglalkozó tudományos munkáknak. A nemzetközi konferencia számos új eredménye közül elsősorban a város középkori régészetével foglalkozó előadások érdemelnek nagyobb figyelmet, mivel a megszaporodó városi beruházások egyre nagyobb veszélyt jelentenek Kolozsvár amúgy sem nagy számú középkori emlékeire.
A konferencia pénteki előadásai közül egy teljes szekció foglalkozott Kolozsvár középkori emlékeivel és a kutatások új eredményeivel. Gáll Erwin, a bukaresti Vasile Parvan Régészettudományi Intézet munkatársa – Gergely Balázs és Nagy Szabolcs kolozsvári régészek közreműködésével készült előadásában – a kincses város úgynevezett „születésével” és legkorábbi, 11–14. századi emlékeivel foglalkozott. A témát monografikus formában is közölt szerzők kiemelték, hogy a jelenleg 30 helyszínen azonosított középkori lelőhelyek Kolozsváron és közvetlen környékén a nem megfelelő ásatási technikák, valamint az állandóan változó historiográfia nemegyszer torzító narratívái miatt alig ismertek vagy kevés információval szolgálnak. Bár a régészeti források összevetése a levéltári dokumentumokkal és kartográfiai ábrázolásokkal több részletre deríthet fényt, a 30 helyszín többségében máig közöletlen vagy félre- értelmezett régészeti anyag az immár kilenc éve haldokló Erdélyi Történeti Múzeum leltárában alussza álmát.
Gáll Erwin előadásában elmondta: mind a kolozsmonostori temető(k), mind a Főtéren a Szent Mihály templomban és környékén történt temetőásatások igen problematikusak mind azok kronológiáját, mind pedig a temetők fejlődésében és terjeszkedésében bekövetkezett változások tekintetében. Nem tudjuk biztosan, hogy Kolozsmonostoron tényleg létezhetett-e két templom, ahogy ezt nemrég Mordovin Maxim, az ELTE Régészeti Intézetének kutatója feltételezte. Ugyancsak problematikus a régi szakirodalom által 14. századinak datált kerámiaanyag pontos kora. Gáll Erwin kiemelte, hogy Kolozsvár kora középkori településtörténetének megértéséhez szükséges lesz nemcsak az utóbbi évek jól dokumentált ásatásainak részletes közlése, de a még kutatható és hozzáférhető régi ásatási anyag újraértelmezése is.
Feld István az ELTE egyetemi tanára a középkori Magyar Királyság városfalaival és azok kapuival foglalkozó előadásában kiemelte, hogy a témával – bár igen kecsegtető – sem a történeti, sem a régészeti kutatás nem foglalkozott mélyrehatóan. A történész felsorolta azokat a városfalakat, amelyeknek legkorábbi védművei viszonylag jól dokumentáltak régészetileg. Ezek közül Pest, Buda, Pécs városfalai a leginkább kutatottak, de viszonylag jól datálhatóak a nagyszebeni városfal fázisai is – elsősorban Radu Lupescu kolozsvári történész kutatásai révén. Érdekességként jegyezte meg, hogy Pest második, bővített városfala meglepően hasonlít a kolozsvári városfalhoz, amely a két erődítmény azonos korával – és akár tervezőivel – is magyarázható. Feld kiemelte, hogy a közeljövőben szükséges lesz a városkapuk fejlődésének részletesebb kutatására. A magyar történész megjegyezte: bár egyáltalán nem megnyugtató a hír, német nyelvterületen is csak nemrég jelent meg a középkori német városok városfalairól összefoglaló munka.
Különösen érdekes volt Lupescu Radu, a Sapientia EMTE történészének előadása Kolozsvár városfalairól. Az eddig ismert régészeti és levéltári forrásokat új, 19. századból származó kartográfiai és építészeti felmérések eredményeivel összevető kutatás számos pontban módosította a kincses város második középkori (a rómaival legalább a harmadik) városfaláról alkotott ismereteinket. Előadásában elmondta, hogy az 1366 óta ismert Óvár városfala már 1448-ban mint „Vetus castrum”, azaz régi vár, régi erődítés néven volt ismert és az új fal építése már 1404-ben megfogalmazódott. Az építés 1405 és 1500 között folyamatosan zajlott, a városfalat igen nagy számban megszakított városkapuk és tornyok nagy része már Mátyás király uralkodásának második felében állt (1460–1470-es évek). Ezek egy részét szerencsére évre pontosan lehet feliratokkal datálni.
Lupescu Radu a négy, legjobban dokumentálható városkaput elemezte előadásában. A Lakatosok céhe által fenntartott Híd utcai kaputornyot 1872-ben bontották le. Szerencsénkre, a városfal nagy részének lebontása előtt egy budapesti Régészeti Bizottság részletes jelentést és tervrajzot készített erről a kaputoronyról is. A Veress Ferenc fotóin és számos 18-19. századi festményen és metszeten is megjelenő háromszintes épület stílusában nagyban hasonlít a városfal többi kaputornyára és a vajdahunyadi vár egyik tornyára. Ez az 1477-ben épült kapu is a Mátyás korabeli építészet jegyeit viseli magán, bár a későbbi időkben többször módosítják.
A Monostor utcai Szűcsök kaputornyát 1843-ban bontották le, így ennek dokumentálása jóval szerényebb. Szerencsére nemrég került elő az az 1842-ből származó vázlat, amely a kapu lebontás előtti állapotát dokumentálja. Ugyancsak ismert Nagyajtai Kovács István és Jakab Elek 19. századi metszete a kapu címeréről, amely Lupescu Radu értelmezése szerint Mátyás király korára datálja a feltételezhetően 1476-ban befejezett kaput.
A Közép-utcai kaputorony, amelyet a Mészárosok céhe tartott fent, ugyancsak Jakab Elek munkája révén ismert. Ez volt a legnagyobb becsben tartott kaputornya a városnak, az óramester lakása, a város dobosának székhelye. Az ugyancsak a 15. században befejezett épületen állhatott a város első köztéri címere is, amelyet csak Nagyajtai Kovács István leírásából ismerünk. A városrendezés és a műemlékvédelem talán legkorábbi kolozsvári történeteként jelenik meg a Magyar utcai városkapu tragikus sorsa. Az 1872-ben lebontott kaput 1869-ben részletesen dokumentálják, de Veress Ferenc fotói is kiváló forrásként szolgálnak. A megmentésére indult kezdeményezés és városi civil mozgalom sajnos – ahogy számos mai műemlékvédelmi mozgalom esetében is – sikertelen volt, az épületet porig rombolják Kolozsvár gyors terjeszkedése és a bővülő forgalom miatt.
Rendkívül fontos előadás volt Csók Zsolt rövid beszámolója a jelenleg Kolozsváron folyó régészeti ásatásokról. Az Erdélyi Történeti Múzeum régésze hangsúlyozta, hogy a 2005 és 2015 között megtízszereződött ingatlan-beruházások és a nem megfelelő városrendészeti szabályzat miatt számos műemlék került veszélybe Kolozsváron. Külön problémaként emlegette a középkori régészek hiányát az átalakulás előtt álló múzeumban, valamint a középkori emlékek elhanyagolását az őskori és római emlékekkel szemben. Az elmúlt néhány hónapban 8 helyszínen zajló ásatások – többek között a Szent Mihály-templomban, a Petőfi utcában, a Református Kollégiumban, a Karolina téren és a Kinizsi Pál utcában – új adalékokkal szolgálhatnak a város középkori történetéhez és remélhetőleg felhívják a helyi intézmények és városvezetők figyelmét az egyre növekvő számú beruházásokra. Arra, hogy ezek nemegyszer olyan értékeket is veszélybe sodornak, mint legutóbb a Kinizsi Pál utcában történő bontás során a középkori városfalat is érintő építkezésnél megfigyelhető.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

A Nagy Egyesülés pszichológiája: ünnepeljen-e Erdélyben a magyar?
Beszélgetés Romsics Ignác akadémikussal
A romániai közvéleményt felkorbácsolta Kelemen Hunor, az RMDSZ elnökének november 6-i kampánynyitóján elhangzott nyilatkozata, amelyben Erdély 1918-as egyesülését a Román Királysággal „veszteségként” értelmezte, amelyet száz év alatt sem lehet teljesen feldolgozni, ellenben hangsúlyozta a Kós Károly féle belenyugvás és cselekvés, tenni akarás politikáját. Liviu Dragnea, a PSD elnöke azonnal reagált az erdélyi magyar politikus nyilatkozatára, amelyben szerencsétlennek nevezte a kijelentést és kifejtette, hogy bízik abban, hogy román állampolgárként Kelemen Hunor és az erdélyi magyarok is büszkén tudnak majd lenni az 1918-as eseményekre és a Nagy Egyesülést örömünnepként tudják majd értelmezni.
A szópárbaj ugyan most egy rövid ideig tartó politikai kampány része, ám a két év múlva esedékes centenáriumi ünnep előzményeként is értelmezhető. A történészi szakmában ugyan nyomokban már megjelentek az 1918-as Nagy Egyesülés és 1920-as trianoni békeszerződés traumájának, mondhatni szindrómájának dekonstrukciója és historiográfiai szemszögből történő elemzése, a hétköznapi valóságban – különösen a külhoni magyarok körében – ez a két esemény továbbra is traumaként él tovább. Mindezt erősíti az előbb idézett politikusok nyilatkozatai és az egyre népszerűsödő szélsőjobboldali pszeudo-történelmi irodalom is. A jelenségről és a lehetséges megoldásokról beszélgettünk dr. Romsics Ignác történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjával, aki a korszak egyik szakavatott szakértőjeként immár évek óta intenzíven részt vesz a BBTE Magyar Történeti Intézetében folyó történész-oktatásban is.
- Az 1920-as trianoni békeszerződéshez külön csatlakozó kisebbségi szerződésben külön kiemelték, hogy „Románia hozzájárul az erdélyi szász és székely közösségek helyi autonómiájához iskolai és vallási ügyekben a román állam ellenőrzése alatt”. Ezt a sort úgy az erdélyi magyar politikai elit, mint a szélsőjobboldali pszeudo-történelmi irodalom előszeretettel idézi, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a trianoni békeszerződést és annak kisebbségvédelmi szerződéseit felülírta az 1947-es párizsi békeszerződés. Milyen módon változott a trianoni szerződés 1947-ben és van-e még bármiféle létjogosultsága az 1918-as vagy 1920-as jogi döntésekre történő szüntelen hivatkozásnak?
- Az I. és a II. világháború utáni rendezés kisebbségvédelmi szempontjai alapvetően különböztek. 1919-20-ban a győztesek az egy államon belüli többség és kisebbség tartós együttélésének a kívánalmából indultak ki, s megpróbálták a gyengébb felet nemzetközileg garantált védelemben részesíteni. Ezzel magyarázható, hogy nemcsak az általános szabadságjogokat kívánták biztosítani számukra, hanem egyes esetekben a kisebbségeknek mint kollektívumoknak a csoportjogait is kodifikálták. Ilyennek tekinthető a Csehszlovákiával kötött szerződés, amely a kárpátaljai ruszin kisebbségnek saját törvényhozó testülettel is rendelkező széles körű területi, politikai és kulturális autonómiát ígért, továbbá a Romániával kötött és 1919. december 9-én aláírt szerződés, amelyben az Ön által idézett passzus is olvasható. A kárpátaljai autonómia felemás módon ugyan, de megvalósult. Az erdélyi magyaroknak azonban önkormányzati jogok helyett különféle diszkriminációkban lett részük, s ezért nem alaptalanul érezték magukat „másodosztályú” állampolgároknak a centralizációra törekvő román nemzetállamon belül. Így nem meglepő, hogy az 1918. december 1-i gyulafehérvári gyűlés egyesülési határozatára sem tudnak vágyaik beteljesüléseként gondolni.
A II. világháború előtti és alatti tapasztalatok alapján az 1945-1947-es „békecsinálók” ezzel szemben azt feltételezték, hogy a nemzeti államok és nemzeti kisebbségek érdekei kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással, s ez az antagonizmus a kisebbségek anyanemzeteikkel való politikai egyesítésével vagy asszimilációjukkal szüntethető meg. E feltevés alapján támogatták a lakosságcseréket, sőt az egyoldalú kitelepítéseket is, és kollektív kisebbségi jogokról sokáig hallani sem akartak. Ebből következett, hogy az akkori békeszerződések csupán az általános emberi jogok fontosságát hangsúlyozták, az önigazgatás és az önkormányzatiság lehetőségét nem. A különböző nemzetközi szervezetek, például az ENSZ megközelítését ugyanez az attitűd jellemezte. Ennek látszólag ellentmond az 1952 és 1960 közötti romániai Magyar Autonóm Tartomány léte, amely azonban kifejezetten szovjet nyomásra jött létre.
"Ha azok a nemzetállami törekvések erősödnek fel, amelyeket a jelenlegi magyar kormány is képvisel, akkor a regionális megoldásokra az eddigieknél is kevesebb tér fog nyílni. Magyarország számára ez különösebb problémát nem fog okozni, a magyar kisebbségek számára viszont kiszámíthatóan igen."
A kisebbségi kérdés nemzetközi kezelésében az 1975-ös Helsinki Egyezmény hozott változást. Ennek záróokmánya kimondta, hogy minden aláíró állam tiszteletben tartja a területén élő „nemzeti kisebbségek” jogait „a törvény előtti egyenlőségre”, és „maradéktalanul biztosítják számukra azt a lehetőséget, hogy ténylegesen élhessenek az emberi jogokkal és az alapvető szabadságjogokkal, és ily módon védelmezik a nemzeti kisebbségek törvényes érdekeit”. A rendszerváltás időszakában és azóta ezt a formulát több alkalommal pontosították, illetve bővítették. Az 1990 és 1992 közötti ún. helsinki utókonferenciákon elfogadott elvek tartalmazzák, hogy a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos ügyek nem tekinthetők kizárólagosan az adott állam belügyének, s hogy olyan decentralizált kormányzati formákat – beleértve a területi alapon szerveződő autonómiákat is, s ahol ez nem lehetséges, ott kulturális jellegű autonómiákat – kívánatos bevezetni, amelyek hatékonyan hozzájárulhatnak a kisebbségek önazonosságának megőrzéséhez és részvételükhöz az állami döntéshozatal folyamatában. Ezek az elvek, s ezt fontos tudni, azonban nem jogilag kötelező normák, hanem ajánlások. Ugyanez a helyzet más nemzetközi szervezetek, például az ENSZ vagy az Európa Tanács azóta elfogadott határozataival is. Így összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a nemzetközi szervezetek jelenleg érvényes kisebbségvédelmi normája bünteti a népirtást; tiltja (de nem bünteti) az erőszakos asszimilációt és a kisebbségellenes diszkriminációk minden más brutális formáját; nem bátorítja, sőt kivételes esetektől eltekintve ellenzi a lakosság ki- vagy áttelepítését és a politikai határok megváltoztatását; elvárja a kisebbségekhez tartozó személyek nyelvi-kulturális jogainak tiszteletben tartását; s végül ajánlja, vagy legalábbis lehetségesnek tartja a kisebbségek különböző szintű és formájú önigazgatását. Ezek azok a nemzetközileg elfogadott elvek, s nem az 1919-es szerződések, amelyekből kiindulva az egyes nemzeti kisebbségek jogaikért ma kiállhatnak, azokért küzdhetnek, s azok elérése érdekében segítséget kérhetnek.
- A trianoni szindrómához és traumához hasonló megosztó történelmi eseményekben bővelkedett Európa számos más országa is. Ezek ellenére, a legtöbb nyugati országban sikerült a régmúlt sebeit gyógyítani tudatos együttműködés, közös történelmi bizottságok, tankönyvek és szervezett programok révén. Bár a témát számos magyar és román történész, így Lucian Boia is igyekszik dekonstruálni, munkájuk nem talál hívekre sem a magyar, sem a román lakosság többségénél. Miért nem sikerült ez Románia és Magyarország esetén és lát –e megoldást vagy járható utat a jövőben ezeknek a mitizált nemzeti traumáknak a feloldására?
- Az 1920-as magyar terület- és lakosságvesztés jóval nagyobb méretű volt, mint Németországé akár az I., akár a II. világháború után. Ezért feldolgozása is nehezebb. Mindazonáltal törekedni kell rá, s én látok is erre utaló jeleket. Az RMDSZ például kifejezetten a román államon belül, a transzilvanizmus legjobb hagyományaira építve törekszik együttélésre, s a magyar államtól is távol áll mindenféle irredentizmus. Ez óriási változás a két világháború közötti időszakhoz képest. Ha Románia több megértést mutatna, valószínűleg előbbre lehetnénk. Bizonyosan közelebb vinne bennünket a megbékéléshez az Európai Unió föderalizmus irányába történő fejlődése is, amiben nagyon bízom. Ha mégsem ez történik, hanem azok a nemzetállami törekvések erősödnek fel, amelyeket a jelenlegi magyar kormány is képvisel, nos, akkor a regionális megoldásokra az eddigieknél is kevesebb tér fog nyílni. Magyarország számára ez különösebb problémát nem fog okozni, a magyar kisebbségek számára viszont kiszámíthatóan igen.
T. Szabó Csaba

Szabadság (Kolozsvár)

Falurevitalizációs terv Lozsádon
Vajdahunyadon a szórvány keddi ünnepségén nem a helyi magyarság volt a vajdahunyadi Corvin-Savaria magyar házban tartott összejövetel témája, hanem Loszád. A megyei RMDSZ és a református egyház ugyanis falurevitalizációs tervet kezdeményez Lozsádon, a kis település fennállásának 700. évfordulójára készül – első írásos említése 1320-ból származik.
Az elképzelések szerint a következő három évben olyan konkrét projekteket, indítanak el, melyek a megfogyatkozott közösség életébe új lendületet, megújulást hozhatnak.
Hunyad megye talán legrégebbi faluja kiöregedőben van. Míg az 1800-as évek közepén 1100 felett volt a lakosság száma, a 2011-es népszámlálás adatai szerint a falunak 208 lakója van, ebből 103 református magyar, ismertette Lozsád jelenlegi helyzetét Székely Attila, a református egyház gondnoka, RMDSZ-es helyi tanácsos. Konkrét teendőket is megfogalmazván, mint például a templom felújítása, ravatalozó építése, kultúrotthon javítása, a víz- és csatornarendszer uniós forrásokból történő modernizálása, vagy az utak leaszfaltozása. Mivel a falu fele-fele arányban román és magyar, ezért a felújítást is közösen tervezik.
Segíts magadon és Isten is megsegít: Zsargó János Hunyad megyei református esperes szerint Lozsád revitalizációja széleskörű összefogással és aktív tevékenységgel érhető el. A faluba beszolgáló Sipos Szabolcs szászvárosi református lelkész is konkrét tervek kidolgozását szorgalmazta, különben nehéz lesz összefogásra bírni a közösséget.
Winkler Gyula, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke bemutatta azt a nyolc fejezetben megfogalmazott tervet, amelyet Vetési László dolgozott ki. Az Erdélyi Református Egyház szórványszakértője egyébként gyakori látogatója és jó ismerője Lozsádnak. Vetési László tervében a közösségszervezéstől a kulturális tevékenységen keresztül a kutatói, értékgyűjtő és értékmentő munkán át részletesen szerepelnek azok a területek, amelyeken meg kell szervezni a munkát, hogy sikeres közösségépítési folyamatot lehessen majd beindítani Lozsádon.
Winkler Gyula arról is beszámolt, hogy az elmúlt hetekben egyeztettek a községközpont, Martinesd polgármesterével és a megyei tanács elnökével a lozsádi akcióterv beindításáról, s mindketten támogatják az elképzelést. A tervet a hétvégén a Magyar Újságírók Romániai Szervezetének (MÚRE) nagyenyedi szórványkonferenciáján is bemutatta, a média munkatársainak közreműködését kérve egy majdani falumonográfia összeállításához, illetve a terv népszerűsítéséhez. Merész terv, amelyet ha sikerül megvalósítani, 2020-ban a 700. éves évfordulót megváltozott faluképpel, reményteljes közhangulatban, megerősödött közösséggel ünnepelhetik.
A felvezetéseket élénk vita követte, alapos pró és kontra érvekkel. Ferenczi István vajdahunyadi vállalkozó figyelmeztette az egybegyűlteket, hogy mekkora kihívás a városi jellegű Hunyad megyei magyarság számára a falusi élet felvirágoztatása. Fülöp Béla szászvárosi RMDSZ-elnök viszont a földművelésben rejlő lehetőségeket ecsetelte, Kacsó Roland közgazdász pedig a falvaknak szóló, 20 000 euróig terjedő EU-s pályázatokat ismertette, melyeket igen hasznosan lehetne felhasználni.
A szórványnapi ünnepség azonban nemcsak falurevitalizációról szólt, dévai és vajdahunyadi gyerekek színvonalas zenés-irodalmi összeállítással lepték meg a közönséget, Szabó Csaba kolozsvári újságíró pedig a Fehér Holló Médiaklub Egyesület által működtetett Corbiialbi.ro portál, legújabb kiadványát mutatta be.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Wittner Mária 1956-ról – Kolozsváron
Wittner Mária, egykori halálraítélt, az 1956-os forradalom egyik legismertebb alakja tartott előadást forradalmi élményeiről, politikáról és a keresztény értékrend válságáról. A rendezvényre a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Kincses Kolozsvár Társaság szervezésében került sor kedden Kolozsváron. Az előadást Gergely Balázs, a Kincses Kolozsvár Társaság elnöke vezette fel. Elmondta: az idén a forradalom emlékévének szentelt, mintegy 40 kolozsvári esemény közül Wittner Mária előadása az utolsó rendezvények egyike. A meghívottal H. Szabó Gyula, a Kriterion Kiadó igazgatója beszélgetett.
A közel másfél órás beszélgetés – amely elsősorban Wittner Mária személyes visszaemlékezéseiről szólt – első részében a 21 évesen halálra, majd életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt forradalmár a Karmeliták Rendházában töltött éveiről és az ott tanult erkölcsről, értékrendről, csapatszellemről beszélt. Elmondta: a Karmelitáknál megtanulta, hogy a szabadság az emberi lét legszentebb, ösztönös vágya, a fogadalmak, eskük szent és sérthetetlen dolgok. Az ott uralkodó szellemiség, valamint az 1956-ra már a köztudatban is megérett szabadságvágy vezérelte őt és a többi pesti fiatalt is. H. Szabó Gyula azon kérdésére, hogy miért érezte fontosnak, hogy utcára menjen és részt vegyen az eseményeken, Wittner hangsúlyozta: ez ösztönös érzés, hívás volt, amely a kor fiataljaiban elevenen élt már évek óta.
Előadásának második felében halálraítélt társairól beszélt, akikkel 200 napon át raboskodott együtt a halál biztos árnyékában. A siralomház érzékletes bemutatását a rabőrök csendjével és mamuszban lépkedő viselkedésével mintázta. H. Szabó Gyula kérdésére válaszolva kitért a kivégzett Bakos Gyuláné Salabert Erzsébet leányának rejtélyes sorsára, akinek dossziéját csak 1989-ben kezdték el újra kutatni és az ügy mai napig lezáratlan. Wittner Mária hosszasan beszélt Tóth Ilona (1932–1957) rehabilitációjának történetéről is. A szigorló orvosként és a SOTE kiváló hallgatójaként ismert fiatal nő pere az 1956-os forradalom azon kevés nyilvános ítélethirdetése volt, amelyen bárki részt vehetett. Wittner szerint ennek szimbolikus jelentősége is volt: így alázták meg a forradalomban részt vevő orvostársadalmat, nőket és fiatalokat egyaránt. Tóth Ilonáról – nagyrészt Wittner és társai közbenjárására – azóta történelmi dokumentumfilm is készült. Szobra a SOTE főépülete előtt áll 2001 óta, míg szülőházát 2016-ban múzeummá alakították. Sorsáról színjáték és rockopera is készült. A hányattatott sorsú fiatal medikáról már 1989-ben kötet készült Svédországban, amelyet azóta sem fordítottak le magyar nyelvre. Wittner Mária elmondta: számára Tóth Ilona rehabilitációja az 1956-os zászlón tátongó üres lyuk szimbolizálta „nemzeti seb” begyógyulásának kezdetét jelenti. Beszélt arról is: számára már a siralomházban is egy- értelmű volt, hogy nem hallgathat és kivégzett társainak emlékét, a velük megélt pillanatokat és az igazságtételükért folytatott harcot „életre-ítéltként” kell majd továbbvigye.
Előadása végén a forradalmár kissé eltért a dialógus-partner kérdéseitől és a keresztény értékrend válságáról, az 1956-os forradalom 50. évfordulójának botrányairól valamint a kortárs magyarországi társadalom problémáiról és új mitológiáiról is beszélt.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Erdély középkora a régészet tükrében: új sorozat indult a Korunk Akadémián
Erdély a középkori Magyar Királyságban – egy régész szemével címmel Benkő Elek akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének igazgatója tartott előadást Kolozsváron a Korunk Akadémia szervezésében. Az előadás megnyitóján, Kovács Kiss Gyöngy történész, a folyóirat főszerkesztője és az est házigazdája elmondta, hogy az esemény öt előadásból álló sorozat első részeként nyit új fejezetet a Korunk Akadémia történetében. Az előadások az Erdély a történelemben cím alatt futnak, amelyek során neves kutatók fogják bemutatni a régió történeti sajátosságait a kora középkortól napjainkig.
Benkő Elek elmondta: rosszkor tartja meg előadását, ugyanis a régészettudomány jelenlegi helyzete sokkal több kérdést és bizonytalanságot szül Erdély régészetének kutatásában, mint például 1986-ban, amikor az utolsó magyar nyelvű szintézis megszületett Erdély történetéről. Az akadémikus hangsúlyozta, hogy a Köpeczi Béla-féle háromkötetes Erdély Története – amely mai napig az egyik legnépszerűbb forrása a témának a nagyközönség körében – és az azt követő egykötetes változat középkorra vonatkozó részeit az elmúlt harminc év régészeti kutatásai radikálisan módosították az eddig ismert Erdély képünket.
Első példaként, a környezetrégészet eredményeit említette. Míg a régebbi szintézisek és munkák elsősorban irodalmi forrásokat és épületeket használtak Erdély középkori történetének rekonstruálására, addig a környezetrégészet mocsarak, nádasok és holt patakok kutatásából tud nemegyszer meglepő eredményt nyújtani. Előadásában a honfoglalás erdélyi forrásaira vonatkozó új eredményeket is bemutatta. Ezek közül érdemes megemlíteni, hogy a környezetrégészeti források megerősítik Anonymus Gesta Hungarorumának állítását, miszerint a magyarok a vereckei hágón át érkeztek a Kárpát-medencében és telepedtek le először a Felső-Tisza vidékén. Az ottani híres karosi temető anyagához hasonlóak kerültek elő például Kolozsvár környékén. A második kicsivel későbbi, X. századi csoport már a Közép-Duna vidéki anyaghoz hasonló és elsősorban Gyulafehérvár köré szerveződik. Kiemelte azt is, hogy a korai magyarok Erdélyben gyakran használták a római kor infrastruktúráját (utakat, kutakat, erődöket). Ezt bizonyítja például a széki nádastó és a közeli sóbánya használatának környezetrégészeti kutatása is.
Előadásának második felében Erdély Árpád-kori régészetének néhány problémásabb jelenségével foglalkozott. Kiemelte, hogy jelenleg semmilyen régészeti forrás nem áll rendelkezésünkre az erdélyi vajdák létezéséről (vajdasági templom, vár, palota, felségjelvények teljes hiánya). Benkő Elek kiemelte, hogy az 1960-as és 1970-es évek nagy ásatásai Dobokán és Kolozsmonostoron jelentették a romániai és magyarországi középkorászok első közös pontját, amely kapcsolat azóta csak javult és ma már számos közös nemzetközi projekt létezik a két ország középkori régészei között. A helytörténeti vonatkozások tekintetében kiemelte: ma is kérdés, mikor adják fel a kolozsmonostori ispánsági várat és az ott létező, valószínűleg több templommal rendelkező területet és költözik az ispánság a mai Óvárként ismert részbe, de feltételezte, hogy az ispán egy ideig még együtt használta a területet a bencésekkel, mielőtt végleg az Óvárba került volna a székhelye.
A kutatások folytatásaként kiemelte az archeogenetika jelentőségét, amely – ahogy a nemrég bemutatott honfoglalás kori genetikai vizsgálatok esetében is – új kérdések sorozatát fogja biztosítani jövőre, amikor elindul a teljes Kárpát-medencére vonatkozó középkori genetikai kutatás a Magyar Tudományos Akadémia és számos külföldi intézet részvételével.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Szabó Csaba zeneszerzőre emlékeztünk
A Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) szombaton, november 12-én a kolozsvári Református Kollégium dísztermében tartotta közgyűlését. Az évi tevékenységekről szóló beszámolók, majd az azokat követő hozzászólások után került sor a szövetség tevékenységének különböző területein kimagasló eredményt elért tagok kitüntetésére. Örömünkre a kitüntetettek között volt a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Zenei Tagozatának 2011-ben diplomázott fiatal zenetanár-karnagya, Szakács Zoltán, aki iskolai munkája mellett megyénk két községének kórusát is vezeti: a búzásbesenyői Gaudete kamarakórust és a mezőpaniti Vivit vegyes kart. Kórusvezetői és szervezői munkásságának elismeréseként a Seprődi János nevét viselő díjat vehette át.
A Művelődés folyóirat főszerkesztője, Dáné Tibor Kálmán bemutatta a lap Félre tőlem, búbánat című mellékletét, mely az RMDSZ, a COMMUNITAS ALAPÍTVÁNY és az EMKE támogatásával karvezetőink számára készült, és erdélyi szerzők 12 népdal vegyes kari feldolgozását tartalmazza.
A tavaly a szövetség Vermesy Péter zeneszerzőre emlékezett, az idén a közgyűlés után, délután 4 órától a Babes–Bolyai Tudományegyetem Auditorium Maximum termében az egybegyűltek In memoriam Szabó Csaba (1936 – 2003) ünnepi kórushangversenyét hallgatták meg. A nagy sikerű hangversenyen hét kórus a zeneszerző műveiből összeállított műsorát mutatta be. Fellépett a kolozsvári Sigismund Toduta Zenei Főgimnázium V-VIII. osztályos kórusa, karnagy: Kállay Miklós Tünde, a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum Férfikara, karnagy: ft. Farkas László, a marosvásárhelyi Nagy István Ifjúsági Kamarakórus, karnagy: Kovács András, a Gyergyószentmiklósi Ipartestület Férfikara, karnagy: Molnár Katalin, a kolozsvári BBTE Református Tanárképző Kamarakórusa, karnagy: dr. Windhager Geréd Erzsébet, a csíkszeredai Lux Aurumque Kamarakórus, művészeti vezető: Ványolós András, valamint a kolozsvári Guttman Mihály Pedagóguskórus, karnagy: Bedő Ágnes.
A fellépő kórusok vezetőinek az RMD elnöke, Guttman Emese karnagy emléklapot adott át, a zeneszerző özvegye pedig az Üvegszilánkok között című Szabó Csaba-emlékkönyvvel ajándékozta meg a karnagyokat.
Kovács András
Népújság (Marosvásárhely)

Hova tovább, romániai műemlékvédelem?
A romániai műemlékvédelem jelenleg mélybeható változásokon, mondhatni paradigmaváltáson megy keresztül. A 2014-ben létrehozott, de idén ősztől működő Nemzeti Limes Bizottság, a fiatal és dinamikus csapattal rendelkező Nemzeti Régészeti Bizottság valamint a számos megyében megújhodó, ám problémáktól nem mentes Műemlékvédelmi Bizottságok kedvező reményekkel kecsegtetik Románia történelmi emlékei iránt figyelmet tanúsító szakmai és nagyközönséget. A változások nagyrészt a történész Vlad Alexandrescu miniszterségének hagyatékaként indultak el, de nyomokban már Hegedűs Csilla államtitkársága idején is érezhető volt.
Az új európai pályázatok dömpingje, az egyre növekvő városi építkezések és befektetések, valamint a műemlékek egyre rohamosabban történő rongálása, a szász templomok összeomlása valamint néhány régészeti helyszín körül kialakult országos és nemzetközi botrány különösen aktuálissá teszi a romániai mű- emlékvédelem megújhodását.
Az idén hetvenedik születésnapját ünneplő ICOM (Múzeumok Nemzetközi Szövetsége) kiadott egy jelentős kötetet, amely a múzeumok szerepét taglalja a globalizáció válságának huszonegyedik századi perspektívájában. Megjelent ugyanakkor Alfonso Ippolito neves olasz régész és építész szerkesztésében a régészeti és történelmi emlékművek megőrzésében szerepet játszó új technológiákat felvonultató kézikönyv. A nemzetközi műemlékvédelem és muzeológia óriási változásokon megy át, szakítva az eddig alkalmazott technológiák, műemlékvédelmi módszerek és nagyközönséggel történő párbeszéd eddig ismert formáival. Ma már Nyugaton teljesen természetes, hogy a régészeti emlékműveket nem rekonstruálják, építik fel olyan formában, ahogy azt a 19. század végén vagy az ötvenes években megszokhatták a német, francia vagy angol látogatók. Az akkor létrehozott mű- emlékek nemcsak az eredeti épületeket módosították vagy hamisították, de az így létrehozott új műemlék fenntartása is egyre több gondot okozott. Németországban vagy Angliában ma már nem épülnek Saalburg vagy Xanten római erődjéhez hasonlóan újra-épített régészeti Disneylandek és szórakozóparkok: az új trend szerint a földből előkerült és múltunk szerves részeként értelmezett történelmi emlékeket a lehető legkevesebb módosítással, hűen kell bemutatni és sokkal inkább a hiteles és interaktív, megkapó tájékoztatásra kell tenni a hangsúlyt. Ez a radikális fordulat Nyugaton nemcsak azt eredményezte, hogy a szakma és nagyközönség is más szemmel tekint múltunk épített örökségére, de szorgalmazta az innovatív technológiák (3D modellezések, hologram-vetítések, internetes megoldások és telefonos applikációk) bevonását a műemlékvédelembe és új restaurációs módszerek és anyagok használatát is. Az Edoardo Tresoldi olasz építész által Siponto ókeresztény templomában alkalmazott drótháló technológiája ugyan elsőre méregdrága megoldásnak hat, de hosszú távon sokkal látványosabb és vonzóbb a turisták számára, fenntartása is kevesebb költséget igényel, mint a hagyományos módszerrel restaurált vagy rekonstruált épületek esete. Németországban néhány római erődöt úgy igyekszenek megismertetni a nagyközönséggel, hogy az eredeti emlékműben nem történik beavatkozás, hanem a land art, azaz tájművészet eszközeivel a gabonamező módosításával adják vissza az egykori épület formáit. Interaktív térképek, 3D rekonstrukciók és az ehhez hasonló innovatív megoldások ugyanakkor a lehető legkevésbé módosítják az eredeti emlékművet.
Az épített örökség iránt tanúsított új szemlélet azonban nem mindenhol indult el ilyen irányban. A Transsylvania Nostra Alapítvány által nemrég Kolozsváron tartott Tusnád-műemlékvédelmi konferencián Cséfalvay Gyula, a nagy vitát kiváltó diósgyőri vár rekonstrukcióját tervező építész elmondta: Magyarország és Közép-Kelet Európa többi országa is most ért el oda, ahol a Nyugat az 1950-es és 60-as években volt. Az épített örökség most kezd történelmi, kollektív identitásformáló erőként megjelenni a köztudatban és a második világháború okozta rombolások során elpusztult épületek (így a budai vár bizonyos részei is) újra- épülnek, mint ahogy ez Németországban történt a század közepén. Cséfalvay nyomán Máté Zsolt és Fejérdy Tamás, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal alelnöke is hangsúlyozta, hogy egy-egy ország aktuális műemlékvédelmi trendjét és irányzatát nagyban befolyásolja mind az aktuálpolitika, mind múltunk emlékei iránt tanúsított szégyenünk vagy épp, büszkeségünk. Ebben a kontextusban kell értelmezni a romániai műemlékvédelem jelenlegi helyzetét is. A szász épített örökség súlyos állapotát (600, összeomlás széle előtt álló épület) fájdalmasan tükrözte a februárban összeomlott szászveresmarti templomtorony és az ezt követő sajtóvisszhang. Az egyre növekvő városi beruházások száma sok alkalommal bizonyította idén is az épített örökség rohamos rongálását és veszélyeztetését Kolozsváron és más erdélyi városokban is. Hasonlóan károsnak nevezhető a rendkívül szoros határidőkkel dolgozó, nemegyszer az építészek, műemlékvédelmi-szakemberek és történészek összehangolt munkáját ellehetetlenítő EU-projektek és pályázatok is. További problémaként említhető a professzionális műemlékvédelmi szakembergárda, a középkori régészek és a magyar–német szakirodalmat kellően ismerő román kollégák, valamint a nemzetközi trendeket figyelembe vevő kutatók hiánya.
A romániai műemlékvédelem ezen rákfenéit felsorakoztatva nem meglepő az olyan botrányos esetek jelenléte, mint a nemrég betonrengetegként átadott dévai vár, a nemzetközi botránnyá lett capidavai római erőd vagy az elpusztított gyulafehérvári Custozza parkban csak részlegesen feltárt légi- ós római tábor székhelye. A sor persze jóval hosszabb: ide sorolhatjuk a nemrég ugyancsak betonnal körülbástyázott nagyenyedi vártornyot, az ízléstelenül és szakszerűtlenül újraépített mojgrádi (Porolissum) római amfiteátrumot vagy a naponta pusztuló és illegális építkezések által veszélyeztetett római városokat Várhelyen (Ulpia Traiana Sarmizegetusa) és Marospartosban (Colonia Aurelia Apulensis). Ezek az egyedülálló történelmi emlékművek – nem egy közülük európai szinten is unikumnak számít – végérvényesen és visszafordíthatatlanul elvesztették eredeti arculatukat és a fogyasztói társadalom és tömegturizmus áldozataivá lettek. Ezek a hibák vezettek oda, hogy a kulturális minisztérium szakértői bizottságokat hozott létre, amelyek igyekszenek a történészek, régészek és műemléki szakértők szavát és befolyását növelni az épített örökség feltárásában, megóvásában és bemutatásában.
A Nemzeti Limes Bizottság idén közel 350 helyszínt térképezett fel a római határ daciai szakaszán, amelyet 2018-ra, mint világörökségi helyszínt szeretnék az UNESCO elé terjeszteni. Az eredmény nagyon lehangoló jelenleg: a helyszínek döntő többsége láthatatlan, burjánzó növényzettel fedett vagy hibás módszerrel és technikával rekonstruált. A turista ilyen helyeken semmit sem láthat, legfeljebb gyorsan, olcsón és ráadásul szakmailag is kifogásolható módon rekonstruált alapokat. A Carnuntumi Régészeti Parkhoz és más, nyugati példákhoz és a 3D világához szokott ifjú generációt ilyennel nem lehet megfogni. Ugyancsak ez igaz a középkori várainkra, a Magyar Királyság és az Osztrák–Magyar Monarchia palotáira, kastélyaira, magánházaira is, amelyeknek jelentős része az összeomlás szélén áll. Egy jól képzett és jogilag is védett, működőképes műemlékvédelmi szakember-gárda tehát az első lépést jelentené ezeknek a súlyos és azonnali beavatkozást igénylő problémáknak az orvoslására. Ezt kezdeményezi – legalábbis igyekszik – az új műemlékvédelmi törvény (codul patrimo niului) biztosítani. Fontos azonban megjegyezni, hogy mivel egy jó és szakmailag is elfogadható restauráció- hoz és műemlékvédelmi bemutatáshoz sok, nagyon sok pénz kell, ezek kivitelezéséhez elengedhetetlen a kulturális minisztérium szoros együttműködése a gazdasági minisztériummal és az uniós pályázatokat lebonyolító helyi hatóságokkal és intézményekkel. A probléma megoldása tehát a legfelsőbb szinteken dől el és jelenleg jogi kiskapuk és a bürokratikus káosz akadályozza épített örökségünk védelmét. A számos negatív példa mellett akad néhány biztató eset is. A sebesvári római és középkori várak rekonstrukciós tervei, a tordai római erőd új komplexuma vagy az enyedszentkirályi Bánffy-kastély jó példák az új, európai trend hazai alkalmazására is.
Ahhoz, hogy épített örökségünket megmentsük, és szakértői módon megóvjuk mind az enyészettől, mind a fogyasztói társadalom és tömegturizmus veszélyeitől, élővé téve a halott múltat csak úgy lehet, hogy megfelelő teret, jogot és pénzt biztosítunk annak a szakértői gárdának, aki nélkül ez nem lehetséges. Fontos lenne, hogy a nemzetközi trendet követve, végre lehetne ún. public archeology-ről, azaz közrégészetről beszélni Romániában is, magasfokú és interaktív tudomány-népszerűsítésről és modern muzeológiáról. Régészeti múzeumaink jelentős része ma zárva van és idő- szaki kiállításokon és mentőásatásokon túl semmit sem produkál. A múzeum modern definíciója szerint viszont tudományos intézmény, tudománynépszerűsítő, kulturális entitás is kellene legyen, amelynek legfőbb szerepe, hogy formálja történelem-képünket és őrizze mindennapjainkat meghatározó örökségünket is.
Palmyra és a Közel–Kelet emlékeinek elpusztítása az emberi gonoszság és meggondolatlanság által intő példája és damoklészi kardja kell legyen számunkra is arról, hogy épített örökségünk megőrzése és szakavatott átmentése a 21. században most dől el és ez csakis rajtunk múlik.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

December elseje "diadala"
A népünnepély és a nagy tömegeket vonzó hivatalos parádék története igencsak régi időkre nyúlik vissza. Az eufória intézményesítése, ha úgy tetszik, a mindenkori hatalom megerősítésének, a közösségi együvé-tartozás és a kollektív mentalitás alapvonásainak megerősítését szolgálta időtlen idők óta.
Ez a Kerényi Károly által nagyon szépen meghatározott ünnep mitológiája és lényege. Mivel ezek az intézményesített és nagy tömegeket vonzó ünnepek elsősorban az emberi pszichológiát fogják meg, számos pozitív hatása mellett akad néhány káros, mi több, veszélyes következménye is.
December elseje Románia legfontosabb nemzeti ünnepe, a románság egyesülésének diadala. Egy olyan esemény, amely a történelmi körülmények és előzmények miatt sajnos nem képviseli – nem képviselheti – a teljes román állampolgári közösség eufóriáját. Az európai országok többségének nemzeti ünnepe (talán néhány hasonló, 1918-as határváltozásokról szóló cseh-szlovák emlékezést kivéve) általában a közös gonosz (fasizmus, kommunizmus) fellett aratott győzelem vagy egy állam mitikus, ma már amúgy is megfoghatatlan távolságba merült alapítását ünnepli. Mindkét  típusú ünnep elfogadható, hisz előbbi a társadalom döntő többségének sérelmeinek, fájdalmainak és szenvedéseinek az eltörlését, az 1989-es eufória, a szabadság felhőtlen vágyát jelzi, míg utóbbi, a mitikus múlt olyannyira távol van, hogy a jelenkori generációk számára nem jelent pszichológiai töltetet.
Ezzel szemben, december elseje alig száz éve történt. Bár kevesen élhetnek azok közül, akik az eseményt akár gyerekként megélték, az 1918 és 1930 között létrehozott új nemzeti mitológia olyan erős pszichológiai hálót hozott létre a kollektív mentalitásban, amelynek hatása mai napig él és virágzik. Elég csak rögtön az egyesülés után létrehozott építészeti örökségre gondolnunk. Az új ország minden nagyobb városában – de különösen Bukarestben és Gyulafehérváron – nemzeti szimbólumok és az esemény épített memorandumai jöttek létre, amelyeknek legfőbb szerepe az egyesülés eufóriájának pozitív szellemben történő megörökítése volt. Ahogy maga az ünnep dátuma, úgy ez az épített örökség is egyoldalú volt és kizárólag a román népet és kultúrát képviselte és szimbolizálta. Kiváló példa erre a számos ideiglenes diadalívet felváltó, a párizsi nagy diadalív és a római Titus diadalívét utánzó bukaresti emlékmű. Az 1935-ben elkészült Diadalív minden, a nagy egyesülés mitológiájához szükséges szimbólumot magában hordoz: Ferdinánd király egyesüléskor elmondott beszédét, a koronázás momentumát, a királyi jelvényeket, Mária királyné alakját, a Nagy Háború hősies harcait – és ahogy ezt a római triumfusok óta a diadalíveken megszoktuk – a legyőzöttek neveit vagy a győztes csaták helyszíneit. Ahogy a Titus diadalívén is ott van a megalázott zsidóság ma már zarándokhellyé vált szimbóluma, a Templom menórája vagy a párizsi Nagy Diadalíven ott díszeleg a győri csata neve, így kerülhetett fel Bukarestben a diadalívre Budapest neve a legyőzöttek listájára, a győztes csaták névsorába. Műfaját tekintve tehát, ez az emlékmű teljesen megfelel történelmi rendeltetésének és analógiáinak. Egy baj van ezzel: míg a Rómában a Forum bejáratánál található Titus diadalív aligha zavarta a korabeli római zsidó diaszpórát – mi több, a későbbi korokban az elveszett Templom gyakorlatilag átmetaforizált szimbóluma lett – addig a bukaresti diadalíven Budapest neve az új nemzeti román mitológia sarkítottságának a szimbóluma. Kiválóan jelzi azt, hogy a nagy egyesülés szimbólumaiban és teljes lényében kizárólag a románság ünnepe és sajnos nem tudott egy egységes, az új ország teljes lakosságát egyesítő szimbólumrendszert és nyelvet létrehoznia. Bár a csatát jelző Budapest nevét az ötvenes években letörölték (elsősorban a Tanácsköztársaság ellen vívott harc értelmezése volt kínos az épp aktuális sztálinista rezsimnek), ezt az elmúlt napokban befejezett restauráláskor ismét visszahelyezték.
Nincs is azzal baj, hogy December elsején a románság nemzeti ünnepét ünnepli. Mitologikus alapítás híján, fasizmus vagy kommunizmus elleni harc egyértelmű ünnepe nélkül más lehetőség jóformán nem is marad. Talán a temesvári harcok és az 1989-es események nemzeti ünneppé nyilvánítása. Ám azt a szakrális, szabadság iránti mozgalmat is meggyalázta számos, még élő politikus opportunizmusa vagy az 1990-es események sorozata. Más lehetőség tehát nem maradt, mint egy olyan eseményt nemzeti ünneppé, új mitológiává avanzsálni, amely nem képviseli és nem képviselheti a jelenlegi Románia összlakosságát. Ezzel addig nem is lenne túl sok baj, ha az ünneplés ma már az emlékezésről, a felhőtlen szórakozásról, a szabadnapról, a családi eseményekről, bulikról és köztéri mulatságokról szólna. Ám sajnos, a századik évfordulóhoz közeledve új erőre kap egy olyan mértékű nacionalizmus és tors történelmi és politikai narratíva, amelynek kollektív mentalitásra és a kisebbségekre gyakorolt hatása előre láthatóan nagyon káros, de sajnos akár veszélyes is lehet.
Jó lenne, ha December elsejéből, mint nemzeti ünnepből csak ünnepet tudnánk faragni. Nemzeti nélkül. Talán még kell szász év ehhez, de a mi, fiatalok ezen kellene ügyködnünk – mindkét oldalon.
T. Szabó Csaba Szabadság (Kolozsvár)

Bukarest erős, központosító politikája nem csak a műemlékvédelem terén érződik
Interjú Hegedüs Csillával, az RMDSZ parlamenti képviselőjelöltjével
Az épített örökség jövője nemcsak Erdélyben, hanem egész Romániában fontos, csak változtatni kell a viszonyuláson. Nem terhet, fölösleges pénzkiadást kell látni a kastélyok, kúriák, egyházi, vagy bármilyen műemlékek felújításában. De azt nem szabad szem elől téveszteni, hogy kulturális örökségünk hasznosítása a helyi közösségek, az erdélyi magyarság életminőségének növelése érdekében kell történjen. Azt azonban, hogy épített örökségünket ne csak mi, a magyar közösség, hanem törvények is védjék, csak Bukarestben lehet elérni – véli Hegedüs Csilla ügyvezető alelnök, az RMDSZ parlamenti képviselőjelöltje.
- Az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnökeként számos jelentős program, így a Transylvania Trust Alapítvány koordinálása, a bonchidai Bánffy kastélyban működő Oktatási és Kulturális Központ, az Örökségünk Őrei program és az Erdélyi Magyar Értéktár létrehozása is az Ön nevéhez köthető. Milyen jövőt szán ezeknek a kezdeményezéseknek és hogyan látja Erdély épített örökségének jövőjét az új műemlékvédelmi törvény és a közelmúlt jogi intézkedéseinek tükrében?
- A felsorolt kezdeményezések mindegyike roppant fontos számomra és természetesen azt szeretném, hogyha ezek évtizedek múlva is működnének, ha nem is mai formájukban, de azokkal az elvekkel és alapokkal, amelyekkel elindítottuk őket. A legfontosabb összekötő kapocs ezek között, az az örökség - legyen az épített vagy kulturális. Mindegyik kezdeményezéssel az a cél, hogy minél több és minél változatosabb hátterű egyént megszólítsunk, úgy mutatva be például műemlékeinket, hogy a mai kor igényeihez és elvárásaihoz is igazodunk. Az épített örökség jövője nem csak Erdélyben, hanem egész Romániában fontos, csak változtatni kell a viszonyuláson. Nem terhet, fölösleges pénzkiadást kell látni a kastélyok, kúriák, egyházi, vagy bármilyen műemlékek felújításában. Nagyon fontos tudatosítani, hogy ezek a befektetések megtérülnek - gazdaságot fellendítő tényezőként működhetnek, hiszen munkát teremtenek. De nem csak a helyreállítás idejére, hanem a későbbiekben is, elég ha csak arra gondolunk, hogy a turizmus mennyit nyerhet mindezzel. Viszont nem szabad szem elől téveszteni azt sem, hogy kulturális örökségünk hasznosítása a helyi közösségek, az erdélyi magyarság életminőségének növelése érdekében kell történjen. Azt azonban, hogy épített örökségünket ne csak mi, a magyar közösség, hanem törvények is védjék, csak Bukarestben lehet elérni.
- Az elmúlt hetekben számos iskolában megfordult, végiglátogatva az Örökségünk Őrei – fogadj örökbe egy műemléket program résztvevőit is. Hogyan értékeli az erdélyi magyar fiatalok műemlékek és kulturális eseményekhez fűződő viszonyát?
- Akármilyen hangulatban is kerestem fel az osztályokat, eddig mindig feltöltődve jöttem el tőlük. A diákok lelkesedése, a pozitív hozzáállásuk hihetetlen - olyan jó azt hallani egy 16 évestől, hogy „vagány az a ház, mert boltíves pincéje van”. Hangsúlyozni szoktam, hogy nekünk, felnőtteknek, nem csak tanítani kell a fiatalokat, hanem odafigyelni rájuk és tanulni tőlük. Az Örökségünk Őrei az egyik legjobb példa erre, amikor 2012-ben, a kezdeményezés első változatát kidolgoztuk, olyan közösségépítő program elindítása volt a cél, amelyben a műemlék ürügyet jelent a találkozásra, a közös cselekvésre. Mostanáig Erdély-szerte több mint ezer fiatal kapcsolódott be, akik közel száz műemléket fogadtak örökbe. Idén, csak Kolozsváron 13 csapat jelentkezett. Készültek dokumentumfilmek az épületekről, kitakarították a műemlékek környezetét, kertjét, felkerestek olyan idős személyeket a diákok, akiknek közük volt az adott házhoz - velük interjúkat vettek fel, de rendeztek flashmobokat is, valamint folyamatosan jelen vannak az online felületeken. Ezek alapján nem lehet azt mondani, hogy fiataljaink ne lennének érdeklődőek. Ha megteremtjük számukra a keretet és megfelelő módon szólítjuk meg őket, akkor odaadással viszonyulnak a kulturális rendezvényekhez, de az épített örökségünkhöz is. Úgy gondolom, hogy valahol az iskola feladata is ez lenne: olyan információkat közölni a gyermekekkel, mely hasznukra válik, mindezt olyan formában, hogy érdekesnek is tartsák.
- Az idei kampány szlogenje éles határt húz Erdély és Bukarest között. Mennyire érzékelhető Bukarest dominanciája az erdélyi műemlékvédelemben és milyen megoldásokat javasol ilyen téren?
- Bukarest erős, központosító politikája sajnos nem csak a műemlékvédelem terén érződik, hanem mindenhol. Gondoljunk csak az Apáczai képzőművészeti osztályának az ügyére. Vagy visszatérve a műemlékvédelemre: a nyáron leváltották a Regionális Műemlékvédelmi Bizottság két magyar tagját - Guttmann Szabolcsot és Csók Zsoltot.  Az a célunk, hogy az országos műemléki bizottságban, az albizottságaiban és a területi bizottságokban legyenek magyar szakemberek, ahogyan a  Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium erdélyi megyei igazgatóságainak alkalmazottai között is, a megye magyar lakossága részarányának megfelelően. Itt rólunk van szó, magyarokról - a műemlékek döntő hányada magyar vonatkozású, az írott források is sokszor magyarul vannak. Például hogyan lehetne sikeres egy olyan felújítás, ahol az előtanulmányok megírásában nem vesznek részt magyarul tudó személyek? A válasz egyszerű: sehogyan, hiszen így alapvető adatok, információk maradhatnak ki.
- Kolozsváron óriási mértékben szaporodtak meg a városi beruházások, amelyek nagyban rongálják és gyorsítják a műemlékek pusztulását. Januárban több műemlékértékű épület is megrongálódott és a megyei műemlékvédelmi bizottságból kizártak két magyar tagot. Hogyan valósítható meg a városi épített örökség közpénzekből történő felújítása és megóvása?
- Ahogyan az elején is említettem már, a szemléletváltás a legfontosabb ezen a téren és annak a tudatosítása, hogy műemlékeink értékesek, megőrzésük - utána hasznosításuk - kiemelten fontos. Azt szeretnénk, hogy az országos helyreállítási tervből arányosan részesedjenek azok a műemlékek, amelyek a magyar kulturális örökség részét képezik, valamint azt is, hogy állami támogatással - közpénzek bevonásával lehessen az egyházi jellegű műemlékek állagmegőrző, felújító munkálatait elvégezni. A városi épített örökség felújításában sokat segítene, ha ÁFA-mentesítenék a helyreállításokat, ez a befektetéseket is ösztönözni tudná. Mindennek a hasznosítása a helyi közösségek, az erdélyi magyarság életminőségének növelése érdekében törtéhet, emiatt szorgalmazzuk a széles körű társadalmi összefogást: önkormányzatok, civilszervezetek, oktatási és kulturális intézmények, egyházak együttműködését. Ami az építkezések elszaporodását illeti: szigorúan érvényt kell szerezni a törvénybe foglaltaknak és “bezárni” a kiskapukat, de ezek már helyi szinten nem kezelhető problémák, ezért megyek Bukarestbe.
- Az elmúlt időszakban többször kifejtette, olyan körülményeket kell teremteni Erdélyben,  hogy a fiatalabb nemzedék itthon maradjon a szülőföldjén, megtalálja itt a lehetőségeket és a kihívásokat, s ne a külföldre való kitelepedést válasszák. Mit lehet tenni ennek érdekében a parlamentben, milyen eszközökkel, módon érhető el ennek a célnak a megvalósítása?
- Elsőként a minimálbér növelése sokat segítene, hogy biztosítani tudjuk a versenyképes fizetéseket. Támogatni fogjuk a magas szintű foglalkoztatás ösztönzését és a minőségi munkahelyek megteremtését. Bátorítanunk kell a munkavállalókat, hogy sikeresen tudjanak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, ennek az alapja a magas színvonalú oktatás és képzés biztosítása. A társadalmi szolidaritás legjobban működő színtere a család. De az itthonmaradás, vagy a hazaköltözés melletti egyik legfőbb érv is - pont ezért olyan adókulcsot akarunk kidolgozni, amely őket segíti. Meg akarjuk valósítani a szülők személyi jövedelemadójának csökkentését a gyermeklétszám függvényében. Ez két gyermek után 4, három gyermek után 6, négy gyermek után 8 százalék jövedelemadó-kedvezményt jelentene. Az intézkedés most 155 000 magyar családot érintene. Úgy látom, hogy december 11 fontos nap számunkra: olyan embereket küldhetünk a parlamentbe, akik a mi ügyeinkért harcolnak, és Erdélyt, Kolozs megyét képviselik - a megújult csapat pedig annak a biztosítéka, hogy a helyi közösséget, a választókat fogja képviselni, megfelelő szaktudással és határozottsággal, nem hátrálva meg, hiszen ha a képviseletünk erős, a védekezés is erőteljesebb lesz a többség félresöprő szándékával szemben. Megvárjuk, hogy gyermekeink külföldre költözzenek, vagy megteremtjük nekik itthon is a lehetőségeket? Végignézzük, ahogy ezer éves épített örökségünket lerombolják, vagy megvédjük azokat? December 11-én erről döntünk.
– Mi a véleménye arról, ahogyan az UNESCO tanácskozásán a csíksomlyói búcsúra vonatkozó kezdeményezéssel elbántak?
- Nem volt példa arra az elmúlt években, hogy egy ország ne álljon ki a saját felterjesztése mellet, de most Románia megtette. Mindez szégyenteljes rengeteg szempontból: először is semmibe vették annak a 100 embernek a munkáját, aki összeállította a felerjesztési dossziét. De semmibe vették azt a több ezer zarándokot, aki mindent évben részt vesz búcsún, valamint az erdélyi magyarságot is. Románia keresztény országnak vallja magát. A csíksomlyói búcsú volt az első olyan előterjesztés, amely az ország keresztény értékeire hívja fel a figyelmet a világ előtt. Megengedhetetlen, hogy a kulturális államtitkár elgáncsolja az előterjesztést csak azért, mert magyar ügyről volt szó. Az UNESCO egy apró szóbeli kiegészítést kért a román államtitkártól. Ugyanazt a kiegészítést, amit a moldvai szőttes ügyében is kért. Az államtitkár a moldvai szőttes esetében megadta a kiegészítést, a csíksomlyói búcsú kapcsán pedig mellébeszélt. Az ülésen készült felvételek nyilvánosan is elérhetőek, bárki meghallgathatja.
Amikor a múlt örökségének megőrzéséről, továbbadásáról van szó, félre kelleni tenni a nemzetiségi vonatkozású sztereotípiákat, nézeteltéréseket. De látjuk, hogy erre nem hajlandó a jelenlegi román vezetőség, ezért is kérjük a kulturális miniszter lemondását. Értékeinket és érdekeinket senki nem fogja helyettünk képviselni Bukarestben. Ott kell lennünk, ahol a döntések születnek, csak így tudunk hatékonyan küzdeni az erdélyi magyar közösségért!
T. Szabó Csaba Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi kastélyok – hidak közösségek és kultúrák között
A kisebbségek napja alkalmából Kolozsváron került megrendezésre a Pont Csoport és a Kastély Erdélyben program előadás-sorozata, amely az erdélyi kastélyok felmérésével, bemutatásával és rehabilitációjával foglalkozó kezdeményezéseket ismertette az érdeklődőkkel. A Kastély Erdélyben stratégia 2016 – 2025 –ös programfüzet és dokumentum ismertetésén túl az előadások a konferencia címéhez híven hidat teremtettek több, hasonló romániai kezdeményezés és ifjúsági szervezet között valamint élő párbeszédet nyitott a magyar és román műemlékvédelmi csoportok között.
Farkas András, a Pont Csoport társalapítója és a Kastély Erdélyben program stratégiai igazgatója (képünkön) kétnyelvű, román és magyar köszöntőjében röviden bemutatta a Kastély Erdélyben stratégiai terveit és jövőképét. A jelenleg 301 épületet tartalmazó háromnyelvű (magyar, román, angol) adatbázis Erdély, Partium és a Bánát minden területéről tartalmaz kúriákat és kastélyokat tartalmaz. A projektről tájékoztató füzetben részletes leírást talál az olvasó a nemzeti kulturális örökség területén 2014-2020-as Kulturális ágazati stratégia kulcsfogalmairól (kutatás, konzerválás, szakmai képzés, oktatás, revitalizáció). Az eddigi tevékenységek bemutatásán túl azonban részletesen bemutatásra került az általános jövőkép és célkitűzések, amely az erdélyi kastélyokat, nemcsak mint műemlékvédelmi emléket, de fejleszthető gazdasági, kulturális és közösségi egységeket is elemzi. Farkas András elmondta, hogy úgy kívánják hosszú távon az erdélyi kastélyokat revitalizálni, hogy hidat teremtsenek a román és magyar fél között és az okostelefonok korában interaktív módon közelebb hozzák a régi magyar nemesi kúriákat és kastélyokat a nagyközönséghez és gyerekekhez is.
A Kastély Erdélyben projekthez hasonló kezdeményezésként ismert a bukaresti Arché Egyesület által indított Monumente Uitate (Elfelejtett Emlékművek) és Újraélesztett Kastélyok című projekt, melyeket Raluca Bărbulescu mutatott be. A fiatal hallgatókat tömörítő csapat munkájának eredménye az a nagyszabású és állandóan bővülő adatbázis, amely immár 1300 kúriát és kastélyt tartalmaz Románia minden területéről. Ezek döntő többsége (több, mint 600) Erdély és a Bánát területéről származik. Az Arché Egyesület vezetője elmondta, hogy különösen a bánsági emlékművek állapota aggasztó, közel 300 épület szerepel az „eltűnt” vagy „teljesen romos” kategóriákban.  Az Újraélesztett Kastélyok programjukban számos nyári tábort és közösségi programot szerveztek Románia több településén is, amelynek célja nemcsak az épületek karbantartása, műemlékvédelmi állagfelmérése, de azok népszerűsítése és bemutatása a nagyközönség számára. A Teleki család tagjaival rendezett gernyeszegi kastély-találkozón a nagyközönség – románok és magyarok egyaránt – élő kapcsolatot és párbeszédet alakíthattak ki gróffal és megismerhették településük kastélyának történetét. Raluca Bărbulescu hangsúlyozta, hogy az ilyen programok élővé teszik az egykor romos épületekként álló emlékműveket és tudatosítják a helyi lakosságot településük kulturális gazdagságáról és a kastélyokban rejlő turisztikai potenciálról is.
Ezt követően került bemutatásra a Korzo Egyesület tevékenysége amelyet Barazsuly Viktória és Újvári Dorottya előadásából ismert meg a hallgatóság. A kolozsvári tematikus várostúrák szervezésével és a város történetét és épületeit interaktív módon bemutató kiadványairól ismert egyesület bemutatta az eddigi tematikus várostúráikat, a nemrég megjelent Kolozsvár 700 családi munkafüzetet és városismertető kiadványt, és kitértek az egyesület jövő évi terveire is, amelyek között szerepel egy új tematikus várostúra, amely Kolozsvár reformációhoz köthető emlékeit és történeteit fogja feleleveníteni a helyi lakosság és a turisták számára.
A konferencián felszólalt Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke és parlamenti képviselő-jelöltje is, aki az Örökségünk Őrei című projekt eddigi sikereit és eredményeit mutatta be. Az eredetileg Hunyad megyei szórványmagyarság diákságát megmozgató kezdeményezés ma már 8 erdélyi megyében, így Kolozs megyében is nagy sikerrel működik mintegy 2000 diák részvételével. Csak Kolozs megyében 21 iskola vett részt tavaly az akcióban, amelynek eredményeképp többnyelvű Wikipédia oldalak, eseménysorozatok, Facebook népszerűsítő honlapok jöttek létre számos kolozsvári épület számára. A program sikerét mutatja, hogy számos olyan történelmi épület került a fiatalok érdeklődési körébe, amelyről addig alig tudtak valamit. A programnak köszönhetően nemcsak rég elfeledett műemlékeinkről tudunk ma többet, de egy olyan fiatal generációt is sikerült nevelni, amely sokkal tudatosabb a mindennapjainkat meghatározó és minket naponta körülvevő épített örökség védelmét tekintve.
A négy nagyszerű kezdeményezés – Kastélyok Erdélyben, Monumente Uitate, Korzo Egyesület, Örökségünk Őrei – újra térképre helyezték Románia kúriáit és kastélyait, tudatosították a nagyközönség előtt azok kulturális jelentőségét valamint sikeresen revitalizáltak számos kastélyt. A sikertörténetek némelyikét – így a nagykárolyi kastélyt, a csíkszeredai Mikó várat, enyedszentkirályi kastélyt vagy a feléledő bonchidai Bánffy kastélyt – a K+Közösségi Térben bemutatott fotókiállítás is népszerűsíti. 
T. Szabó Csaba Szabadság (Kolozsvár)

Zsidó kultúra a két világháború közötti Kolozsváron
Bemutatták Gidó Attila kötetét az EME székházában
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) kiadója és a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet szervezésében csütörtökön délután mutatták be Gidó Attila, az erdélyi zsidóság történetének elismert kutatójának legújabb kötetét. A Két évtized. A kolozsvári zsidóság a két világháború között hosszú, több mint egy évtizedes kutatás eredményeként született. A Pakó László és Tibori Szabó Zoltán által ismertetett kötet nemcsak a kolozsvári zsidóság történetével foglalkozó munkák terén számít hiánypótlónak, de jelzi egy új, fiatal történész generáció térnyerését is az erdélyi jelenkortörténet-írásban.
Gidó Attila, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa 2011-ben megvédett doktori disszertációját 2014-ben román nyelven jelentette meg. Ennek a bővített, új kutatási eredményekkel gazdagított változatát adta ki az Erdélyi Múzeum-Egyesület, gyarapítva ezáltal a kiadó által ritkán megjelentetett jelenkor-történeti monográfiákat is. A kolozsvári levéltári és sajtóforrásokon túl a kötet gazdagon idéz magyarországi, németországi és izraeli levéltári anyagokból is, első részletes szintézisét nyújtva a kolozsvári zsidóság 1918 és 1940 közötti történetének. Tibori Szabó Zoltán történész hangsúlyozta: a kiadvány nemcsak a kolozsvári zsidóság történetét tárja a nagyközönség elé, de a magyarságét is. Egy közös történet, amelynek aktualitását számos ponton megtalálhatja az olvasó a statisztikákban és lábjegyzetekben igen gazdag szakkönyvben. A szerző egy olyan kulturális és vallási kisebbség talán legnehezebb két évtizedét mutatja be, amely a két világháború közötti százezer lakosú Kolozsvárnak ugyanúgy a 16 százalékát tette ki, mint napjainkban a magyarság ugyanitt. Asszimilációs stratégiái, politikai dilemmái és választási lehetőségei nagyon sok tekintetben hasonlítanak az erdélyi magyarság mai sorsához, lehetőségeihez.
A szerző részletesen bemutatja a kolozsvári zsidóság megjelenését, demográfiai alakulását és topográfiai változásait, valamint annak hatását Kolozsvár városarculatára. Míg az 1918 előtti zsidóság története még elsősorban Budapesthez kötötte a közösséget, a két világháború közötti időszakban a kolozsvári zsidóknak is két főváros, Budapest és Bukarest között kellett választaniuk és egyensúlyt keresniük jogi, kulturális és gazdasági téren egyaránt. Gidó Attila kiemelte, hogy bár előszeretettel használjuk a „közösség” fogalmát, különösen a zsidóságra vonatkozóan, az 1918 és 1940 közötti korszak kolozsvári zsidói nem egy, hanem sokkal inkább pluralista közösségben értelmezhetők, hiszen számos kisebb csoport jelenléte különíthető el Kolozsváron.
A vegyes házasságok, asszimilációs politika és demográfiai változások bemutatása mellett a szerző minden fejezetben igyekszik néhány jelentős személyiség portréját megrajzolni, még szemléletesebben példázva ezáltal a zsidóság mindennapjait és egyre gyarapodó nehézségeit, majd tragédiáit. A kötet kitér az 1927-es ún. „utazó pogromra” is, amely a nagyváradi antiszemita kongresszust követően végigsöpört Erdély minden városán, súlyos károkat okozva a kolozsvári zsidóság számára is. Az ezt követő súlyos jogfosztások, antiszemita törvények számos részlete és új levéltári forrása elsőként kerül bemutatásra magyar nyelven ebben a kiadványban.
1945 után az erdélyi zsidóság történetével csak lexikon-szócikkek és rövid tanulmányok foglalkoztak, 1990 után szerencsés módon megszaporodtak a kutatások és a jelentős monográfiák a témában. Gidó Attila könyve fontos, hiánypótló munkaként nyújt újabb részleteket a kolozsvári zsidóság izgalmas és tragikus történetéhez
T. Szabó Csaba Szabadság (Kolozsvár)

Időutazók Erdélyben – egy vetélkedő élményei
A BBTE Magyar Történeti Intézet és a Buza László Egyesület immár harmadik alkalommal szervezte meg az erdélyi magyar középiskolások számára az Időutazók Erdélyben című történelmi vetélkedőt. Az immár hagyománnyá vált, 2014-ben indult kezdeményezést idén az 1956-os forradalom és szabadságharc erdélyi eseményeinek szentelték.
A nagy sikernek örvendő és számos középiskolát és egyetemistát megmozgató vetélkedő célja az iskolai tantervben elhanyagolt 1956-os események megismertetése, a helytörténeti vonatkozások elsajátítása, valamint a fiatalok és a múlt közötti élő kapcsolat létrehozása, megerősítése volt.
A diákoknak több feladat-csoportot kellett megoldaniuk. Interjúkat kellett készíteniük településük és szülővárosuk 1956-os eseményeiről. Ezáltal nemcsak szülővárosuk történetével és a helyi „hősökkel” ismerkedhettek meg, de betekintést nyertek az oral  history, azaz a kollektív mentalitás és történelmi memória feltérképezésének nehézségeibe is. A diákoknak településük 1956-os emlékműveit, képzőművészeti alkotásait és az 1989 utáni sajtóban megjelent megemlékezéseket is össze kellett gyűjteniük, illetve 1956-os megemlékezést kellett szervezniük iskoláikban. A kutatásaik eredményeit a második fordulóban december 10-ig küldhették be. A magyar kormány által támogatott eseményt idén is a Bethlen Gábor Alapnál megpályázott ösztöndíjakkal jutalmazta a Buza László Egyesület.
Első díjban részesült Pataki Timea, a dicsőszentmártoni Andrei Bârseanu Elméleti Liceum 11. osztályos tanulója, aki a Dobai-perben elítélt Varga Lászlóval készített tartalmas interjút. Második díjat kapott az ugyancsak dicsőszentmártoni Chetan Andreea Sorina 10. osztályos hallgató. Harmadik díjas lett Zatoschill Ballai O. Andor a margittai Horváth János Elméleti Liceum 11. osztályos diákja.
Kiemelt díjat érdemelt a megható iskoladrámát előadó bukaresti magyar színjátszó diákcsoport 14 tagja. A BBTE Történelem és Filozófia Karának dékánhelyettese, Rüsz-Fogarasi Enikő és Ötvös István, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense által elnökölt zsűri számos különdíjat is kiosztott középiskolásoknak és egyetemistáknak.
Jövőre, a reformáció 500. évfordulója és a Balázs Ferenc Emlékév alkalmából Erdélyi Világjárók, Erdélyi Nagyutazók címmel szervezik a református peregrinus diákok és Erdély nagy utazóinak emléket állító vetélkedőt.
T. Szabó Csaba
 Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi Régészet – egy konferencia margójára
Hétvégén került megrendezésre a Pósta Béla Régészeti Egyesület és a Maros Megyei Múzeum szervezésében az Archaeologia Transylvanica elnevezésű nemzetközi konferencia, ahol magyarországi és romániai régészek előadásai hangzottak el Bajusz István, az erdélyi magyar régészet doyenjének tiszteletére. A neves kolozsvári régész munkássága előtt tisztelgő esemény több pontban is fontos mérföldköve az erdélyi magyar régészetnek: néhány éves szünet után első alkalommal került ismét megrendezésre az erdélyi magyar régészeknek fórumot adó konferencia, ez volt az első alkalom, amikor román kollégákat is meghívtak és angolul vagy németül hangzottak el az előadások, valamint számos olyan ötlet és javaslat hangzott el, amely új perspektívákat és jövőt adhat az erdélyi magyar régészeti örökség és a nagyközönség közötti párbeszéd felélesztésére.
A konferencia apropóját Bajusz István 2014-ben ünnepelt 60. születésnapja adta, amikor a Maros Megyei Múzeum régészei és a BBTE Magyar Történeti Intézet munkatársai – többségük az ünnepelt egykori tanítványai – elkezdtek a születésnapi kötet és a konferencia létrehozásán dolgozni. Ennek eredményeképp került megrendezésre Marosvásárhelyen az impozáns Kultúrpalotában az Archaeologica Transylvanica című vaskos tanulmánykötet bemutatója, amelyet az erdélyi magyar régészeti iskola újragondolójának és kohéziós erejének tartott Bajusz Istvánnak dedikáltak kollégái tanítványai és munkatársai. A BBTE Történelem és Filozófia Karán immár húsz éve oktató régész a Pósta Béla által a századfordulón létrehozott erdélyi magyar régészeti iskola folytatójaként és újraalapítójaként ismert. Munkássága kohéziós erőt jelentett az erdélyi magyar régészek számára és az általa 1999-ben létrehozott régészeti egyesület hosszú éveken keresztül élő szakmai kapcsolatot jelentett a magyarországi régész-társadalom és a helyi magyar és román szakmai gárda között. Iskolateremtő munkásságának eredménye maga a kötet is, amelynek szerzői között találunk magyar és román régészeket egyaránt. A kötet tanulmányai nemcsak az erdélyi régészet legújabb eredményeit mutatják be, de jelzik azt a még mindig élő szakmai hálózatot is, amelynek léte nagyrészt Bajusz István és a köré szerveződő tanítványok érdeme.
A konferencia ugyanakkor jó alkalom volt arra is, hogy a néhány éve már lappangó vagy kevésbé dinamikus erdélyi magyar régészeti iskola jövőjéről és perspektíváiról is szó essen. Egy olyan korban, amikor sorra szűnnek meg a kultúrát és a humántudományokat támogató intézetek és pályázati lehetőségek, amikor a régészetre iratkozó diákok száma rohamosan csökken és munkalehetőségeik egyre szűkösebbek, valamint a modern társadalmat körülvevő épített örökségre egyre kevesebb figyelem hárul, különösen nagy szükség van a jövőről elmélkedni. 
Pósta Béla, az erdélyi régészet atyja egy jól működő, nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező, számos ásatást felügyelő tanszéket hozott létre, amelynek sikerült Budapest dominanciájából kilépni és egy sajátos, erdélyi magyar régészeti iskolát létrehozni. Tanítványai jelen voltak Erdély minden múzeumában, kurzusai és nyári iskolái pedig kohéziós erőként fogták össze Erdély régészeit. Munkáikat és tanulmányaikat ismerte nemcsak a magyar, de a nemzetközi szakma is. Többjük aktív közéleti személyiség volt, hisz tudták, hogy a régésznek nem kellene a tudomány elefántcsonttornyában ülve írogatni, hanem munkájukat legitimizálni kell, népszerűsíteni illik a nagyközönség és a politika előtt is, hisz csak így tudtak egy, az épített örökség és a tárgyi kultúrát megbecsülő társadalmat nevelni.  Az 1920-as impérium-váltás és Pósta halála megszakította az erdélyi magyar régészeti iskola nagy terveit, amely csak az 1990-es években tudott újra szárnyra kapni. 1999 után több mint egy évtizeden át ez a lelkes kezdeményezés működött is, igaz, elsősorban a szakmát igyekezett megszólítani és sem a nemzetközi, sem a román régészek vagy a nagyközönség felé nem nyitott.
A Bajusz István tiszteletére tartott konferencia új fejezetet nyitott az erdélyi magyar régészeti iskola történetében. A kötetet bemutatók hangsúlyozták, hogy a több, mint négyszáz oldalas, öt nyelvű (francia, német, angol, magyar és román) könyv nemcsak az erdélyi régészet jelenlegi kutatási eredményeit tükrözi, hanem jelzi azt is, milyen nagyra nőtt az erdélyi magyar régészet művelőinek száma. A konferencia jó alkalmat teremtett arra is, hogy az erdélyi magyar régészeket tömörítő szervezet, a Pósta Béla Egyesület számos ponton megújuljon és olyan terveket  dolgozzon ki, amely élénkíti majd az erdélyi régészek kapcsolatát úgy a román, mint a magyar és nemzetközi kollégákkal, de különösen a nagyközönséggel. 
T. Szabó Csaba Szabadság (Kolozsvár)

Forradalmi áthallások
1989. december 21-én Bukarestben a diktátor hatalmas tömeghez intézte beszédét. Az elvtársakhoz és elvtársnőkhöz intézett patetikus szózatában a december 16 és 17-i temesvári eseményeket pocskondiázta, előszeretettel használva a fél évszázad távlatából már aligha félelmetes fasiszta jelzőt. Azokat a fiatalokat alázta porig, akiknek társai, barátai és rokonai ott álltak Bukarestben is. A felhevült tömeg a beszéd közepén morajlani kezdett, a diktátorba ölve a szót. Ekkor hangzott el a mellette álló feleség, a nép akadémikusának világsajtót járt mondata: „ígérj nekik több pénzt, fizetést!”. Ez a mondat azóta is Damoklész kardjaként lóg felettünk és csepegteti ránk a forradalomban elhunytak megfakított vérét.
Elena Ceaușescu 1989. december 21-én azt hitte, hogy meg lehet győzni pénzzel és üres ígérgetésekkel egy generációt, amely már évek óta ahhoz volt szoktatva, hogy órákon át állt sorba kenyérért, húsért és alapvető élelmiszerekért, és életmódjuk oly távol állt a külföldről látott modelltől, hogy elégedetlenségük már velejéig hatott. 1989 forradalma egy túl sokáig tartogatott, fojtogatott érzés vulkanikus robajával söpört el egy diktatúrát, legalábbis annak szimbolikus alakjait. Ellenben a diktatúra alapvonásait és mozgatórugóit – a pártuniverzum vezető rétegét és pszeudo-metamorfózison áteső oligarcháit, a félelemben, megalázottságban, sunyiságban élők millióit – nem lehet eltávolítani a néplélek kifakadt fájdalmában sem. Ötven év szolgasága úgy marad egy nép mentalitásában, már-már kulturális mémként élve tovább, mint a mózesi generáció hasonlata: Kánaán nem lehetett Mózes és szolgaságban élt generációjának privilégiuma. Csak az Egyiptomon kívül, a szabadságban születettek érhettek el az ígéret mitizált földjére.
Ez lett sajnos a forgatókönyve az emlékéiben és egykori hőseiben is megfakult forradalomnak. A diktatúrát hamar átváltotta az a politikus-generáció, aki éveken keresztül némán szolgálta másodvonalban a pártideológiát és kapva az alkalmon, hamar megvetette annak a politikai és gazdasági rendszernek a mozgatórugóit, amelynek eredménye a ma ismert Románia. Az az ország, amelyben utcára menni, véleményt mondani hangosan, bátran és karakánul, vadul és fiatalos hévvel még mindig valahogy félelemmel, lassan, nyafogva jön és nem zsigerből, ahogy ennek lennie kellene. Amikor mégis megtörténik, mint tavaly ősszel a Colectiv tragédiája után, amikor az én generációm, a 80-as évek végén születettek százezrei mentek utcára országszerte, mégis újraszületik a 89-es forradalom hőseinek szelleme. Ott él, lebeg a levegőben, de nem bír, nem tud erőre, vezető hatalomra kapni az új generáció, egy új világ, hiszen az országot vezető politika továbbra is a 89 előtti generációból vagy azok csatlósaiból áll. Az új kezdeményezések és fiatal, karizmatikus politikusok – legyen szó egy magyar alpolgármester-helyettesről, egy a kisebbségeket védő ateista képviselőről vagy egy hat hónapja létező román pártról – nem tudnak a román gépezetben fennmaradni. Ledarálják őket, kicsinálják, kifacsarják – és megannyi más igét használhatnánk. Ugyanúgy, ahogy a ritkán feléledő 1989-es forradalom szálingózó szellemét is: a Colectiv tragédia utáni mozgalom úgy holt el, mint a 2011-es szíriai arab tavasz Assad féle eltiprása. Itt nem fegyverekkel, városi ostrommal, hanem manipulációval, agymosással és Ceausescu talán legmaradandóbb hagyatékának tekinthető szerénységre, hallgatásra, nyugalomra intéssel történt. Úgy mozgatja a kortárs vezető politikai réteg láthatatlan, „hallgassra” intő kezét, ahogy az egykori diktátor utolsó beszédében intette csendre forrongó népét.
A forradalom szelleme, ami néha lángra kap az én generációm körében, olyan hangok próbálják leverni és megalázni – ahogy megtették ezt már az 1989-es hősökkel is – mint a Román Ortodox Egyház, amelynek néhány tagja például sátánista bűneik következményeként értelmezte a Colectiv tragédiában elhunyt fiatalok halálát, vagy olyan politikusok és nemegyszer díszértelmiségiek, egyetemi rektorok, akik szerint az én generációm, az ország egyre fogyó vagy külföld felé tendáló fiataljai buták, neveletlenek vagy analfabéták. Meglehet, minden hasonlítás és analógia kérdése, de ha egy ország vezetői nem a fiatalokban látják az építendő örökséget és a társadalom motorját, az jövő nélküli ország lesz. Márpedig 1989-ben a forradalomban pontosan a jövőért, a változásért harcoltak és haltak meg. A mi jövőnkért, értünk.
T. Szabó Csaba Szabadság (Kolozsvár)

A minisztériumi rangú nemzeti identitásról
A Kulturális Minisztérium ismét nevet változtatott, sokadig alkalommal az elmúlt 27 évben. Míg legtöbbször a kultuszok és kultúra minisztériumaként vegyítették minden gond nélkül az egyház és a kultúra ma már szekularizációra szoruló fogalmát, most a kultúra a nemzeti identitással lett egy kalap alá véve.
Érthető ez, hisz vészjóslóan közeleg a románság legnagyobb és legszentebb ünnepének, a Nagy Egyesülésnek századik évfordulója. A változtatás jelentős paradigma-váltást is jelent a tiszavirág életű, de úgy a magyar, mint román értelmiség által visszasírt Vlad Alexandrescu féle Minisztérium kultúrpolitikájához képest.
Ionuț Vulpescu a (régi) új kulturális miniszter alig 39 éves és még annál is fiatalabban néz ki. Nevét már 2014 novemberében megismertük, amikor a Ponta kormány kulturális minisztere lett. Bár miniszterségének 13 hónapjában nem sok minden történt, mégis érdemes beleolvasni a nevet váltott minisztérium első emberének akkori írásaiba. A teológiai tanulmányokkal és filozófiai doktorival rendelkező és magát szívbéli baloldalinak (értsd: peszedistának) való Tărgoviște-i születésű politikus 2012 óta írogat a Cultura nevű folyóiratba. Minisztersége idején megjelent cikkeiben dicsérte például Kolozsvár multikulturális jellegét és Bukaresttől távolságtartó, kulturális autonómiáját. Ugyancsak szimpatikusnak hatott az az írása, amelyben kifejti, hogy az 1989 óta működő kulturális minisztériumok mindegyike ugyan stratégiákat dolgozott ki a kultúra és tudomány támogatására, mégis, ezek döntő többsége a pénzügyminisztérium és más, nagyobb érdekcsoportok bűvkörében elbukott. Mindez akár pozitív színben is feltüntethetné az egykori sportújságiról múlttal is rendelkező, 2014 óta nagy elánnal már Gabriel Liiceanu-t és a teljes liberális román értelmiséget is bíráló úriembert. A problémák azonban ott kezdődnek, amikor politikai pályafutását vesszük górcső alá. Ebből kitűnik, hogy pályája 2001-ben kezdődött, alig 25 évesen, amikor még doktoranduszként – valószínűleg nem a kutatással volt tehát elfoglalva, amivel egy doktorandusznak illene – Ion Iliescu köztársasági elnök kultúráért felelős elnöki tanácsosa lett. Az, hogy milyen út vezetett ilyen fiatalon ehhez a rendkívüli pozícióig, máig rejtély övezi, de jól mutatja a romániai (és nem csak) politikában működő nepotizmus és személyes hálózatrendszerek átláthatatlan mélységét. Vulpescu karrierje ezt követően gyorsan ívelt föl a vörös pártban. Hat éven át a Román Szenátus tanácsosa és „szakértője”, majd 2012 decembere óta parlamenti képviselő. Rövid, alig egy éves miniszterségét követően most ismét a Kulturális Minisztériumot vezeti, amely első alkalommal, Kulturális és Nemzeti Identitás Minisztériumaként működik.
A névváltoztatást sem Liviu Dragnea, sem a miniszterelnök nem indokolta. Maga Vulpescu is csak egy, a saját honlapján még a választások előtt, december elsején posztolt írásában utalt arra, hogy milyen következményei lesznek annak, ha ő kerül a kulturális minisztérium élére. Írásából kiderül, hogy Romániának prioritása lesz a Nagy Egyesülés méltó megünneplése. Ez több kell legyen, mint egy fesztív eseménysorozat: meg kell tisztítani ezt az eseményt és a románság mentalitásában elevenen élő, annak mintegy motorjaként működő történelmi jelenséget a kommunizmus interpretációitól és hamis jelzőitől. Olyan történész bizottság felállítását javasolja, amely méltó helyére teszi ezt az eseményt. Kulturális „autósztráda” létrehozását is javasolja, számos kiállítással és eseménnyel kötve össze a Nagy Egyesülésben döntő szerepet játszó városokat. A gyulafehérvári Nemzeti Egyesülés Múzeumát és az egyesülés helyszíneinek, főszereplőinek szülőházait és történelmi relikviáit pedig külön prioritással fogják kezelni és bemutatni. Tervében szerepel például egy monumentális I. Ferdinánd lovas szobor is és egy grandiózus gyulafehérvári egyesülés-emlékmű is.
Ha már a közlekedési miniszter nulla kilométer autópályát ígért, akár meg is nyugodhatnánk, hogy legalább ennyink lesz. Ám a Kulturális Minisztérium névváltoztatása mögött olyan súlyos nacionalista mozgalom kibontakozását látjuk, amely vészjóslóan illeszkedik a Merkel-védte interkulturális Európa és határokon túlívelő kulturális tolerancia és identitásképzés felgyorsult lerombolásába. A nacionalizmusok új korszakában ismét feléledőben van a saját identitás felsőbbrendűvé tétele és minden más aspektus marginalizálása. A „nemzeti identitás” minisztériumától aligha várhatjuk majd, hogy a Romániában élő és jelenlévő tucatnyi kisebbség érdekeit és kultúráját is képviselje. Radikális változásokra persze úgysem számíthatunk, hisz ennek a minisztériumnak ezen túl is ugyanazokkal az akadályokkal és pénzhiánnyal kell majd megküzdeni, amivel már 27 éve bajlódik.
Ám az a kevés kis pénz is, amely eddig a magyar kultúra kapott, most akár veszélybe kerülhet. Az anyagi juttatások és prioritásokon túl azonban sokkal nagyobb veszélyt jelent az elkövetkező két év várhatóan burjánzó nacionalizmusa, amelyet nemcsak a Román Tudományos Akadémia történészei, neves egyetemek rektorai, de immár a Kulturális Minisztérium is felkarolt. Mindez történik akkor, amikor Románia immár tíz éve az egységes kultúrközösségként elképzelt Európai Unió tagja lett.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)