Kelemen Hunor: Marosvásárhely fekete márciusa kötelez
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség fontosnak tartja azt, hogy az igazság kiderüljön 1990 fekete márciusáról, hiszen erre a történelmi igazságra kell alapozni a magyarok és románok közötti tartós etnikai békét – írja a 26 évvel ezelőtti marosvásárhelyi eseményekről emlékező pénteki állásfoglalásában Kelemen Hunor.
Az RMDSZ elnöke felidézi, hogy 26 évvel ezelőtt a magyarság jogos kiállása vezetett etnikai összecsapásokhoz a városban.  Sütő András írónak, az RMDSZ Maros megyei elnökének felhívására százezer magyar ember válaszolt példátlan szolidaritással: Marosvásárhely utcáin gyertyával és könyvvel követelte a békésen felvonuló tömeg az önálló magyar iskolahálózatot, a magyar nyelv szabad használatát és jogvédelmet a romániai magyar közösségnek.
Kelemen Hunor szerint 1990 februárjának és márciusának követeléseiről egy 2016 márciusában készített leltár után kijelenthető: az önálló magyar iskolahálózat javarészt kiépült, bár Besztercén és Dicsőszentmártonban akadozik a magyar iskola létrehozása, a tanügyi törvényt pedig nem alkalmazzák a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen.
Törvény szabályozza a kisebbségek szabad nyelvhasználati jogát is, azonban ezt az utóbbi években egyre-másra igyekeznek korlátozni intézményi szinten. Az RMDSZ benyújtotta a parlamentbe a kisebbségi törvénytervezetet, amellyel azonban 2005 óta adós a romániai törvénykezés.
„Bőven van még teendőnk a magyar közösség jogbiztonsága megteremtésének terén és ebben még az sem tántoríthat el bennünket, hogy az 1990-es években tapasztaltakhoz hasonló ellenállásba ütközünk, hogy gyakorta a jogállamiságot számon kérve ingereljük a többségi politikumot. De nem engedhetünk az akkori követelésekből” – állapítja meg az RMDSZ elnöke.
A politikus szerint Marosvásárhely magas vérdíjat fizetett azért, hogy a romániai magyar közösség jogköveteléseinek súlyuk legyen az országos politikában. „Marosvásárhely hőseinek tartozunk azzal, hogy az akkor megfogalmazott közösségi célok mellett továbbra is konokul kiálljunk, ezredszer is megvédjük azt, ami a miénk. Marosvásárhelynek azonban legfőképpen az igazsággal, az akkori történések feltárásával, hiteles vizsgálatával tartozik a hazai igazságszolgáltatás” – zárul a közlemény. maszol.ro

A magyar közösség biztonsága elsőrendű célunk
Marosvásárhely fekete márciusa kötelez
A romániai magyar közösség történelmének sorsfordító pillanatai voltak azok, amelyeknek közvetlen tanúja és elszenvedője Marosvásárhely magyarsága volt 1990 márciusában, nemzeti ünnepünk után.
A közösség érdekvédelmi szervezete, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség számára ez a fordulópont egyben mércéje is annak, hogy mit sikerült megvalósítani az akkori követelésekből, és melyek azok a célok, amelyekért továbbra sem adhatjuk fel a küzdelmet, még akkor sem, ha a körülmények kedvezőtlenek, a támadások egyre több irányból jönnek.
Huszonhat évvel ezelőtt a magyarság jogos kiállása vezetett etnikai összecsapásokhoz.
Sütő András író, az RMDSZ Maros megyei elnökének felhívására százezer magyar ember válaszolt azóta is példátlan szolidaritással: Marosvásárhely utcáin gyertyával és könyvvel követelte a békésen felvonuló tömeg az önálló magyar iskolahálózatot, a magyar nyelv szabad használatát és jogvédelmet a romániai magyar közösségnek.
1990 februárjának és márciusának követeléseiről egy 2016 márciusában készített leltár után kijelenthetjük: az önálló magyar iskolahálózat javarészt kiépült, bár fájó pont, hogy Besztercén és Dicsőszentmártonban akadozik a magyar iskola létrehozása, a tanügyi törvényt pedig nem alkalmazzák a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. Törvény szabályozza a kisebbségek szabad nyelvhasználati jogát is, azonban ezt az utóbbi években egyre-másra igyekeznek korlátozni intézményi szinten. Benyújtottuk a parlamentbe a kisebbségi törvénytervezetet, amellyel 2005 óta adósunk a romániai törvénykezés.
Bőven van még teendőnk a magyar közösség jogbiztonsága megteremtésének terén, és ettől még az sem tántoríthat el bennünket, hogy az 1990-es években tapasztaltakhoz hasonló ellenállásba ütközünk, hogy a jogállamiságot számon kérve gyakorta ingereljük a többségi politikumot. De nem engedhetünk az akkori követelésekből.
Marosvásárhely magas vérdíjat fizetett azért, hogy a romániai magyar közösség jogköveteléseinek súlyuk legyen az országos politikában.
Marosvásárhely hőseinek tartozunk azzal, hogy az akkor megfogalmazott közösségi célok mellett továbbra is konokul kiálljunk, ezredszer is megvédjük azt, ami a miénk.
Marosvásárhelynek azonban legfőképpen az igazsággal, az akkori történések feltárásával, hiteles vizsgálatával tartozik a hazai igazságszolgáltatás.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség fontosnak tartja, hogy az igazság kiderüljön. Tudnunk kell, hogy valójában mi történt 1990 fekete márciusában Marosvásárhelyen.
Hiszen erre a történelmi igazságra kell alapoznunk a magyarok és románok közötti tartós etnikai békét mindannyiunk jóléte, biztonsága érdekében.
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke. Népújság (Marosvásárhely)

„Ne féljetek magyarok, mert itt vannak a cigányok!”
– ez a mondat 1990. március 20-án, a marosvásárhelyi vérengzés idején hangzott el, amikor a város magyar lakosságát a környező falvakból odasiető cigányok védték meg a lincselni készülő román tömegektől. Puczi Béla egyike volt annak a hat embernek – hárman közülük romák, református vallású magyar cigányok –, akiket az összecsapások után őrizetbe vettek a román hatóságok. Puczi Bélát kilenc hónapnyi előzetes letartóztatás után utcai huliganizmus vádjával több mint másfél év börtönbüntetésre ítélték. “Hatunk közül az egyikünket addig verték, amíg belehalt” – emlékeztetett a hat elítélt elszenvedett borzalmaira.
A forradalom után nem telt bele sok idő, és a nép érezte, hogy valahogy nem jó úton halad ez a demokratizálás. Aztán a munkahelyek is mind kezdtek megszűnni, és egyre több volt az összekoccanás a magyarok meg a románok között. Zajlott az elrománosítás, de a magyarok, akiknek fontos pozícióik voltak a helyi közigazgatásban, nem adták be a derekukat. Akkor kezdték a nép összeuszítását, és akik nem tudták tollban kiönteni bánatukat, azok erőszakkal, meg ököllel próbálták.
A helyzet addig ment, hogy tizenhatodika után már nem dolgozott senki. Egész gyárak be voltak zárva, hogy a románok és a magyarok ne kerüljenek össze a gyár területén. Tizenkilencedikén délelőtt pálinkáztunk a víkendtelepen néhány baráttal, aztán hazamentem, lefeküdtem. Délután azzal költ a feleségem, hogy megjött az első hullám, egy kisebb csoport Hodákról, megvertek néhány szentgyörgyi magyart, és mentek tovább, be Vásárhelyre. Aztán estefelé jöttek többen a hírrel, hogy az RMDSZ székháznál megy a csata. A Sütőékre [Sütő András író] aznap este rágyújtották a padlást, a Barabás Józsefnek a fejébe vágták a fejszét és falhúzó csákánnyal eltörték a lábát. Az én tizenhat éves kisfiamba is belevágták a fejszét.
Akkor éjjel már senki nem aludt. Őrségben volt mindenki, cigány, magyar. Megállítottunk, s átvizsgáltunk minden autót. De csak egyetlen fegyvert találtunk, egy magyarnál. Átadtuk a rendőrségnek, igazolni tudta, hogy vadász, épp a Havasokból jött haza. Másnap reggel aztán megindultak a hodákiak.
A városba csak rajtunk keresztül tudtak bemenni. Mindenki az utcán volt, a magyar pap meghúzatta a harangokat, később meg is hurcolták érte. Vagy ezer ember gyűlt össze Szentgyörgy központjában, elbarikádoztuk boronákkal, traktorokkal az utat. Onnantól kezdve autó már nem tudott átmenni. A legtöbben visszafordultak, egyedül egy tíztonnás billencs tudott elmenni. Az olyan fanatikus volt, hogy belehajtott volna a tömegbe. Átjutott.
Ezek az emberek, akik bejöttek Vásárhelyre, nem gondolták, hogy ők lesznek a román hősök. Azzal etették be őket, hogy Vásárhelyen a magyarok ölik a román gyerekeket. Kitudódott az utolsó tárgyalásunkon, már a román asszonyok vallották be, hogy a férje úgy be volt itatva drogos itallal, hogy a saját házát fejszével vágta le. Nem tudták mit csinálnak, java részük nem tudta.
Bementünk Vásárhelyre megnézni, mi a helyzet. Beálltunk a tömegbe, hallgattuk a beszédeket. Köztünk és a románok között egy vékony kordon rendőrökből meg sorkatonákból. Hat-hét óra körül már hol innen, hol onnan indult meg a tömeg, dobálták egymást, és egyre feszültebb lett a hangulat. Ekkor érkeztek meg a marosvásárhelyi cigányok Gondos Károly és Boldizsár Máté vezetésével, irtó sokan. Jöttek végig lefelé a Bolyai utcán, ami pont a két tömeg közötti részbe érkezett le a térre. Ők már felkészülve érkeztek, nem úgy, mint a magyarok, akik csak a főtér padjairól tudták felszedni a léceket. Nem tudták először, ki a román, ki a magyar, odakiáltottak hát románul: hol vagytok testvérek? A románok visszakiáltottak: – Itt vagyunk! Na jó, ha ott vagytok, akkor megyünk mi nektek. Előbb a magyarok sem tudták, hogy kik azok, egész addig, amíg meg nem indultak a cigányok a románok felé. Egyikőjük elkiáltotta magát: – Ne féljetek magyarok, mert itt vannak a cigányok!
A harc nem tartott tovább két óránál, de a hajsza egész reggelig folyt. Senki nem tudta, hogy kik vannak még a városban, és van-e náluk fegyver. A románok menekültek, amerre tudtak, erdőn, mezőn keresztül.
Részlet a Puczi Béla: Marosvásárhely, 1990: három napig magyar – egy roma a barikád magyar oldaláról /Roma Sajtóközpont – RSK/ – című könyvéből.
Puczi a börtöntől és a megtorlástól félve Magyarországra menekült abban a reményben, hogy ott befogadják, “hiszen magyar”, de csak majd tíz év után kapott politikai menekült státuszt. Ez idő alatt megjárta a bicskei menekülttábort és a magyar menekültügyi hivatalnokok irodáit, Franciaországban élt évekig vasútállomásokon, majd lakókocsikból álló Párizs környéki roma karaván-telepek egyikén.
Amikor Párizsból visszajött Magyarországra, bujkált a rendőrök elől, amit annyira tökélyre vitt, hogy egy igazoltatás során le kellett buknia ahhoz, hogy egyáltalán megtudja: már egy éve megkapta a politikai menedékjogot Magyarországon.
Puczi Béla sorsa viszont soha nem rendeződött: majd húsz év küzdelem, keserűség és magány után egy Magyarországgal és a saját magyarságával kapcsolatban hitt mítosszal a háta mögött halt meg 2009-ben Budapesten. Nyomorban, betegen, munka és hajlék nélkül.
P. S.
Puczi Bélát személyesen ismertem. Évekig a Nyugati Pályaudvar környékén hányódott. Hol kimosdottan, hol nagyon leszakadtan. Látszott, hogy szívesen beilleszkedne a magyar társadalomba, de folyton szorongott nem is létező, vagy éppen lejárt papírjai miatt. Ez az élethelyzet lassan felőrölte az idegeit.
Amikor megjelentek az emlékiratai, éppen abban a nyomdában dolgoztam, ahol az élményeit rögzítő kis füzetet kiadták. Én világítottam le az ofszet-lemezeket.
Nem tudom, hogy aztán sikerült-e hazatérnie, talált-e otthon családot, gyermeket, munkát, vagy reményt, de azt láttam, hogy számkivetettként élt évekig. Mindig magyarul érzett, de csak pár óráig lehetett büszke arra, amit tett a marosvásárhelyi magyarság érdekében. Hős és áldozat, akire illendő ilyenkor emlékezni. Puczi Béla és társai cselekedeteit a magyar állam a későbbiekben elismerte.
A “tisztességes” román sajtó most megint tele van olyan “dokumentumokkal”, amelyekkel azt kívánják igazolni egyesek, hogy a marosvásárhelyi atrocitásokat az ottani magyar közösség és annak vezetői gerjesztették, hogy végérvényesen megrontsák a “testvéri” viszonyt a román és a magyar etnikum között. Azt írják, hogy a hamis tényeket a magyarok és fizetett ügynökeik, titkosszolgálati bérencek vitték ki Nyugatra, hogy örökre megmérgezzék a marosvásárhelyi miliőt. Olyan emberek mondják ezt többnyire, akik valamilyen úton-módon kedvezményezettjei voltak a kommunista betelepítési politikának, annak a folyamatnak, amely a város etnikai arányainak megváltoztatását, az ottani magyarság gerincének megroppantását szolgálta.
Az Élő Székelyföld Munkacsoport egy évvel ezelőtt részt vett a Fekete Március huszonötödik évfordulóján szervezett előadássorozaton, ez alkalommal azonban megelégszik a figyelem ismételt felkeltésével.
Emlékezzünk hőseinkre! Emlékezzünk az áldozatokra! És próbáljuk úgy viselni magunkban az események lelki nyomait, hogy azokat átadhassuk a következő nemzedéknek. Éljen bennünk az igazságszomj, a jó szándék és a magyar érdek valóságossága. Ebben a mételyes és csúf Európában mást most nem is tehetünk.
Simó Márton. eszm.ro

Kászonszéki lélekharangok
Kászonszéki lélekharangok címmel jelent meg András Ignác kászoni iskolaigazgató, a néprajz és a helytörténet elkötelezett kutatója legújabb kötete a kolozsvári Verbum Kiadónál, a könyvet múlt héten mutatták be Csíkszeredában, a Kájoni János Megyei Könyvtárban. Dr. Balázs Lajos néprajzkutató könyvismertetője a bemutatón hangzott el.
Egy jó hónappal ezelőtt, a református templomban volt szerencsém András Ignácot dicsérni abból az alkalomból, hogy a Német Géza Egyesület 2015. évi díját vehette át. Azt a díjat, amely több évtizedes pedagógusi, közéleti, közművelődési munkájának nyugtázása volt. Ma, most, attól a színhelytől alig száz méterrel errébb legújabb könyvének bemutatása alkalmával mondhatok elismerő szavakat. Dicsérnem kell, mert ő maga szűkebb vagy tágabb értelemben vett falujának, Nagykászonnak, de részeinek is a laudátora, védelmezője, példa gyanánt való kiállítója mások okulására is. Ma könyveiért kell dicsérnem, kiváltképpen egyért, a Kászonszéki lélekharangok címet viselőjéért, de amit erről mondok, a többire is igaz és jellemző. Igaz Kászonszék népi gyógyászata (2011, 2013) c. könyvére, de még igazabb a Tudomány s erény díszére. Lapok a kászonszéki oktatás 400 éves történetéből c. könyvére (2014) is, amelyben a nemzeti felemelkedés szintén lokális példáját, az iskolát, a tudást szolgáló tanítók emlékét dicséri. Igazak, mert egyazon hitvallásból, elkötelezettségből fogantak, egy eszmeiség hatja át, sajátos változatosságban és gazdagsággal. Ez a hitvallása pedig nem más, mint abbéli meggyőződése, hogy létünk mindenfajta jelét, bizonyságát óvni, védeni, ápolni, ébren tartani kell! Óvni a felejtéstől, a közöny, a gonosz kezűek, az irigyek, fanyalgó rombolók, az enyészet csendesen pusztító munkájától. Védeni kell, mert ezek képezik minden közösség közösségi emlékezetét. Annak az emlékezetét is védeni kell, hogy felemelkedése érdekében ez a falu nem szigetelődött el földrajzi zártsága ellenére sem a székely-magyarság többi tájegységétől, egyáltalán a magyarságtól, a világtól, hanem iskolákat épített, neves embereket nevelve, akik kimunkált tudásuk által a falut meghaladó küldetést is képesek voltak teljesíteni, akárcsak a mesebeli kisebbik fiú. Kászonszéki lélekharangok. Kászonszéki templomok, kápolnák, események és emberek a századok forgatagában c. könyve a tárgyi és lelki kultúra érzékeny szimbiózisa. A tudatos és célirányos adatgyűjtés, az adatok rendszerezése, szerkesztése egészen különös műfajt hozott létre. Nevezném monográfiának, de a tematikai gazdagság és változatosság okán színes történelemkönyvnek, egy másképpen elmondott történetnek is, ami számtalan szálon, de mindig más és más szemszögből indítja a múltat, mígnem a szálak konvergenciája rendre-rendre eljut a jelenbe. A borítón a lélekharangok szót olvassuk, de a könyv lapjain inkább igazi harangokról beszél, amelyek Nagykászon területén épített templomok és kápolnák tornyaiból, mint ama híres krasznahorkai torony, régmúlt eseményekről beszélnek. Egyfajta különös polifónia ez, amelyben benne rejlik, kellő empátiával kihallható belőle egy szerény, de tudatos nemzeti közösség önálló, önállóságra törekvő sajátos sorsa. Gazdag kódrendszerről beszélhetünk, amit a közösségben élők objektív vagy szubjektív tapasztalata dekódol: vagyis kiérzik belőle az örömet, a bánatot, a gyászt, az ünnepet, az idő múlását, a munkát szervező intelmet, a tragédiákat; kiérzik a természeti csapásokat, a nagy történelmi sorsfordulatokat – például a nándorfehérvári csatát, első világháború végét stb. A harangok története a templomok története is, azok pedig az összefogás, a hitvédelem, az iskolaépítés, az iskolafenntartás, a személyiségek nevelése, az ösztöndíjak(!), a papi levelezések, Erdélyországgal, Magyarországgal való kapcsolattartás és intézések stb. története. Fény derül egy ma is eleven törekvés lokális változatára: Kászon önrendelkezési politikájára, amelynek okán bekerül a falu határát messze meghaladó köztudatba, királyi kancelláriákba: Luxemburgi Zsigmondtól Mátyás királyig fejedelmek és királyok foglalkoznak Kászonnak Csíktól való függetlenedési – autonomista – törekvéseivel. Mindent összevetve, érezni a könyvben azt, hogy Nagykászon semmilyen értelemben nem volt – a látszat és előítéletek ellenére sem – elszigetelt faluközösség, érezni azt, hogy kistörténelme része tudott lenni Erdély nagytörténelmének. Ez a bemutatott könyvnek a mára/mához is szóló üzenete. A lélekharangok mint gyújtópont köré szervezett/rendezett kultikus helyek – templomok, kápolnák, temetők – rendhagyó útikönyv rangjára emelik András Ignác könyvét: forrásértékű településtörténeti, áhítattörténeti, társadalomtörténeti munka az öt Kászonról. És akkor még nem beszéltem az önerőből való építkezés példáiról, az önösszeszedésről, amellyel a sok viszontagságon, természeti csapáson felülemelkedtek; nem beszéltem a felsorolni is sok személyiségről – papokról, tanítókról, tanárokról, kutató tudósokról stb. –, akiket a kászoni nép szült a világra és a kászoni iskola indított a tudományok felé. A Kászonszéki lélekharangok bizonyság arra is, hogy egyetemes műveltség, szellemi és tárgyi kultúra nem létezik, ha nincs lokális bizonysága a munkának, alkotásnak, a szellemi és lelki készenlétben való állásnak, helyben.
Kászon, akárcsak más települések, helyi példája bizonyság arra, hogy az egyetemes magyar kultúra sokszínűségében él: összeköt, de ugyanakkor beazonosít. A helyi sajátosságok, anyagi, szellemi és erkölcsi készletek. És erre mások is kíváncsiak! Mert, Páskándi Géza szavával, senki sem iszik H2O-t, ami egy elvont, nem létező, csak fogalmi víz. Minden kútnak, noha benne van a két atom hidrogén, egy atom oxigén, mindegyiknek más íze van. Így kell értelmeznünk a lokális kultúra és civilizáció fontosságát az egyetemesben. És ezen a prizmán keresztül kell látni, értékelni és becsülni az olyan emberek munkáját, mint az András Ignácé. A könyv nemcsak a kászoniaknak szól Kászonról, hanem az egész Székelyföldről.
A Kászonszéki lélekharangok jel. A jelről pedig Sütő András Anyám könnyű álmot ígér c. könyvében a következő kis párbeszéd olvasható:
„– Ha már nem vagy, számít-e a jel?
– Akármi legyen az a jel, mindig számít. Aki megmarad, a jelhez igazodik.”
András Ignác könyve a jelek könyve is.
A könyv eszmei értékét növeli kellemes tapintású papírja, nem kevésbé gyönyörű, dokumentumértékű fotóanyaga.

Leszázalékolt lelkek (A magyartalanítás módszertana, a nyolcvanas évek romániai diktatúrája, 1.)
A hetvenes évek romániai kisebbségpolitikája, minden, fokról fokra durvuló, magyarellenes diszkriminációja mellett is még csak megágyazott a nyolcvanas évek dermesztő diktatúrájának. Az országos szegénységgel, az egyre növekvő egzisztenciális lehetetlenségekkel is szembe kellett néznie az országnak, a megélhetési nehézségek a nemzetiségeket és a többségi nemzetet egyként sújtották.
Emlékezzünk az Asszonyidő címadó lírai epikájára, a munka után a boltokat bebarangoló asszonyokra: „ide rizs érkezett, beszélik, amoda füstölt csülök, ott tojást osztanak”; s ott a Lencse és banánhéj az ebédszünetben falatozó három munkásemberről. Jegyre osztott olaj, liszt, cukor, csak romlott hallal együtt megvásárolható citrom, kimosatlan olajos üvegben árult sör, bezúzott könyvekből készült vécépapír, státusszimbólummá nemesedő banán, a narancs láttán sírva fakadó gyerekek, a városokban napi egy órára megnyitható meleg vizes csapok, a cserépkályhákba amatőr módon beépített gázvezetékek, meg a felizzított forgáccsal, fűrészporral körberakott, hőerő nélküli gázláng robbanásveszélyes pislákolása, a tömbházak ablakain kimeredő kályhacsövek futurisztikus látványa: a nyolcvanas évek Romániájában a háborús évekre emlékeztető állapotok sem ritkák. Ismerjük Kányádi 1984-es (persze, akkor, ott meg nem jelent, csak az 1989-es Sörény és koponya című, magyarországi kötetben napvilágot látó) Sor(s)-versét: „álom (s)írom a sort üdvösségünkemért / s azzal a már-már boldog reménnyel / szenderülök szentülök le hajnalba / hajlón hátha nekem nekünk / is juthat valamicske belőle de arra / is föl s el vagyok immáron készülve hogy mint / annyiszor annyi minden az üdvösség adagunkon / is kifogy kifogyhat s éppen az orrom előtt / épp amikor rám került (derült) volna a sor(s)”.
Az általános nyomorúságon felül azonban ott van az etnikumra mért büntetés. Szó esett korábban a szászok áruba bocsátásáról, arról a penetráns román hatalmi ötletről – és gyakorlatról –, amely szerint darabra márkáért eladták a szászokat, svábokat az NSZK-nak, kiárusítják a zsidók többségét is. A magyarok legföljebb menekülni tudtak, számukra a nyolcvanas évek az exodus évei: álházasságokkal (lásd Sütő András: Balkáni gerle című drámáját), zöldhatáron, folyót átúszva vagy a hivatalos kitelepülési engedélyek kikérésével, de éveket várva az engedélyre, avagy útlevéllel, turistaként távozva, de vissza már nem térve. Mindenüktől megfosztva, megalázva tízezrek hagyják el ősi szülőföldjüket, tántorog kifelé az embertömeg, „emlékké válik a pentaton dallam”, azóta sok, nyugatra menekült családban már biztosan. A régi, a kisebbség jogait csorbító módszerek (az egyetemek magyar hallgatóinak drasztikus létszámcsökkentése, magyar iskolák, magyar tannyelvű osztályok bezárása, rendezvények betiltása, lapok megszüntetése, cikkek letiltása, emberek gyanúsítgatása, zaklatása, kihallgatások, településről kitiltások stb.) egyre újabbakkal egészülnek ki: emberek halnak meg gyanús körülmények között, személyek és a nemzetiségi közösségek önazonosság-igazolásának forrásadatai is pusztulnak. Például Zilahon 1981-ben a rendőrkapitányság udvarán a város és a régió múltját érintő dokumentumokat (köztük az 1300-as évekből származó okleveleket és más jelentős dokumentumokat) égetnek el, merthogy a magyarság ottlétének jogi, történeti, kulturális bizonyítékait óhajtják a nemzetállami eszme jegyében eltakarítani. Folytatódik, teljesen függetlenül a törvények-rendeletek éppen esedékes megnevezésétől, az ország etnikai átrendezése, már a magyar középiskolásokat is román iskolákba irányítják, helyükre román diákokat iskoláznak be. Ehhez majd törvény is születik, egy idő után már nem is akarják helyi túlkapásnak minősíteni a beiskolázási anomáliákat. Érdemes idézni egy marosvásárhelyi szövegrészletet, egy 1985. november 1-jén keletkezett kimutatást, melyet 1989. decemberi szele söpört ki a hivatalos néptanácsi irattömegből: egy aprócska dokumentum Románia nem létező etnikai átrendezéséről. A kimutatás szerint Marosvásárhely municípium nemzetiségi összetétele, magyar-román viszonylatban, az 1977-es népszámlálás adatai alapján: 35,8 százalék román, 62,4 százalék magyar. 1985. január elsején a helyzet már változott: 42,9 százalék román, 55,9 százalék magyar. És a teendő: „Ahhoz, hogy a románok száma Marosvásárhely municípiumban elérje vagy éppenséggel meghaladja az elkövetkező két évben az összlakosság 50 százalékát, szükséges lenne jóváhagyni 7600 román nemzetiségű személy alkalmazását a szocialista egységekben ebben az időszakban. Ez, családonként átlag három személyt számítva, 22 800 személyt jelentene, így a következő ötéves terv végéig a román nemzetiségű lakosság a municípium lakosságának 58–60 százalékát jelentené”. Ezt a grandiózus tervet csak az időhiány törte ketté.
Az alábbi kronológia, Vincze Gábor dokumentumgyűjteményére támaszkodva ismét, csak töredékesen képes bemutatni, hogy az évek során milyen döbbenetes következetességgel folyt a magyartalanítás Romániában.
1982 februárjától központi utasítás alapján korlátozzák a Magyarországgal való kapcsolattartás lehetőségét. A szerkesztőségek Magyarországra vonatkozó anyagot nem közölhetnek (csak ha direkt utasítást kapnak erre), a tömegtájékoztatásban dolgozók pedig sem hivatalos, sem magánjellegű vagy turisztikai célú látogatásra nem mehetnek Magyarországra. Tovább szigorítják a bukaresti nagykövetség és a kolozsvári főkonzulátus munkatársaival való kapcsolattartást, az utóbbi rendezvényeinek látogatását megtiltják. 1982 áprilisában megjelenik Ion Lăncrănjan: Cuvînt despre Transilvania (Gondolatok Erdélyről) című könyve. A magyarellenes mű felháborodást vált ki az erdélyi magyar és a magyarországi értelmiségből, többen (Szabó Gyula, Méliusz József, Beke György) válaszolnak rá, de a cenzúra egyet sem enged közölni közülük, Sütő „közösségi” levélben tiltakozik, melyet más írók mellett Farkas Árpád is jegyez, hasonló eredménnyel. 1982 szeptemberében napvilágot lát, illetve éppen hogy nem lát napvilágot, csak kézen-közön terjedhet az Ellenpontok című, kis példányszámú szamizdat 8. száma, mely listába szedi a legfontosabb követeléseket. Ezek egyben a magyarságot sújtó legkeményebb megkülönböztetések: az erdélyi magyarságot tekintsék az egységes magyar nemzet részének, és szabadon ápolhassák kapcsolataikat Magyarországgal; biztosítsák a közösség, az összefüggő magyar területek autonómiáját; követelik, mondjuk így: követelnék Erdély etnikai összetétele mesterséges megváltoztatásának leállítását; a magyarság azonosságtudata kialakításának és fejlesztésének lehetővé tételét; minden, magyarok által is lakott vidéken a hivatali és a köznapi használatban egyenrangú legyen a magyar és a román nyelv; a magyar kisebbség a románokkal egyenlő érvényesülési lehetőségekkel bírjon; megőrizhessék a kulturális emlékeiket; a magyar származású csángóság ismét vallhassa magát a magyar nemzet részének (egy zárójeles megjegyzés kívánkozik ide: a csángók, közöttük is leginkább a moldvaiak, valójában katolikusnak, és nem magyarnak vallották-vallják magukat, nemzetiségi önazonosság-tudatuk, identitásérzetük nincs szinkronban a beszélt magyar nyelvvel, lásd erről Tánczos Vilmos néprajztudós kutatásait), s követelik, hogy „pártatlan nemzetközi (de románokat és magyarokat is magába foglaló) bizottság vizsgálhassa meg helyzetünket, és dönthessen minden, sorsunkat érintő vitás kérdésben”. Novemberben, ezt amolyan válaszreakciónak lehet tekinteni, megkezdődnek a házkutatások, letartóztatások, őrizetbe vételek, elsősorban Nagyváradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön. Az Ellenpontos Szőcs Géza is kihallgattatik, majd szabályszerűen bujdokolni kénytelen.
(folytatjuk)
Társadalmi-történeti háttérrajzok a FARKAS ÁRPÁD-monográfiában
CS. NAGY IBOLYA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erről jut eszembe
Székelyudvarhely újra megelőzött. A kijelentés nem túl meglepő, elvégre kisebb város kevesebb gonddal jár. De amiben előbbre tart, az már szöget üthetne egy olyan település vezetőinek a fejébe, amelyről az illetők a minap még azt terjesztették, hogy európai kulturális fővárossá válhat. A fogalmazással persze ügyelnem kell, valakik netán egy az egyben és nem képletesen találják értelmezni a szögverést. Mert ki tudja, mi van a fejekben. Pláne, ha olyan témáról van szó, amilyet ma akarok érinteni. Véleményem szerint ugyanis szoborügyben több lóhosszal le vagyunk maradva. Ezt leginkább három évvel ezelőtt éreztük, amikor a "székely anyavárosban" felavatták Sütő András első hazai köztéri mellszobrát. Marosvásárhelyen akkor már javában zajlott a hercehurca a felállítandó Sütő-szobor körül. Nyugaton a helyzet változatlan. És keleten is. Sőt, a város északi, déli részén egyaránt. A jelek szerint még sokáig kell várnunk az író vásárhelyi bronzmására. Hacsak… Nem, ne bonyolítsuk, az, amivel folytatnám, már egy másik téma, arról bővebben máskor purparlézok. Maradjunk a köztéri alkotásoknál. Székelyudvarhelyen rövidesen egy újabb jelentős művet avatnak, Román Viktor egyik olyan munkáját, amelynek első változata Párizs híres La Défense negyedében 1987 óta díszíti egy rangos biztosítótársaság székhelye, az Hall d'entré de la Coface előterét. A modern szobrászat formanyelvén született plasztika, a Le Char (A szekér) számára Székelyudvarhelyen külön teret építenek ki, már teljében a tér elnevezésére kezdeményezett közvélemény-kutatás. A szobor is együtt haladt az ütemtervvel. Mert ilyen is volt, noha az elképzelés elfogadását, kivitelezését ott is kemény viták előzték meg. De felülkerekedett a józan ész, az akadékoskodók visszavonulót fújtak. A homoródszentmártoni születésű, nemzetközi hírű művész, akinekFranciaországban 17 köztéri munkája látható, megérdemli ezt a honi főhajtást. Egy szaktekintélyekből álló szoborbizottság gondoskodik arról, hogy a térplasztikával minden rendben legyen. A szekér eredeti, üvegszálból készült változata a művész marosvásárhelyi testvére, Román Elemér birtokában van, arról készítették az új bronzváltozatot a szovátai Sánta Csaba szobrászművész öntőműhelyében. A nonfiguratív, absztrakt alkotáshoz igazítják a környezetet is. Hol állunk mi ettől?! Az átkos rendszerben, a Színház tér kialakításakor ilyesmi hogy fordulhatott elő? És most sem. Megannyi hasonló kérdést vethetnénk fel. Tény, hogy Román Viktor Marosvásárhelyről indult világhódító útjára, itt volt a művészeti középiskola tehetséges diákja. Fivére is vásárhelyi, a szobrász számos művét őrzi. Az utóbbi időben két olyan kiállítást is kezdeményezett városunkban, amely a művészetekben kevésbé jártasokban is tudatosíthatta az alkotó fontosságát, nagyságát. Alulírott akkor is, máskor is többször hangsúlyozta, milyen jó lenne, ha Marosvásárhely valamelyik terén Román Viktor-mű volna látható. Nyitást jelenthetne a közízlés igényesebb alakítása, a korszerű városesztétika fejlesztése irányába. De ki törődik ma ilyesmivel?! A döntéshozók talán nem is látták a kiállításokat. Talán Román Viktorról sem hallottak. Talán, talán… Igazi városgazdák az ilyenek? Na, ez itt a kérdés!
(N.M.K.)
Népújság (Marosvásárhely)

Szentgyörgyre viszik Tamásit
Újra színpadra lép a Pokolsár Egyesület
A kovásznai Pokolsár Egyesület amatőr felnőtt színjátszó csoportjának fellépései nem csak a fürdővárosra korlátozódnak, így most hétvégén, szombaton 18 órakor a Kónya Ádám Művelődési Ház segítségével a Székely Mikó Kollégium konferenciatermében mutatják be a sepsiszentgyörgyi közönségnek Tamási Áron Csalóka szivárvány című háromfelvonásos színművét.
Az egykori diákszínjátszókból összeállt csapat Gazda József irányítása alatt kezdte el tanulni és bemutatni a darabokat. 2013-ban Sütő András Vidám sirató egy bolyongó porszemért, 2014-ben Tamási Áron Vitéz lélek, 2015–16-ban pedig Tamási Áron Csalóka szivárvány című művével rukkoltak elő. A kulturális, gasztronómiai és sporttevékenységet is felvállaló egyesület vezetője, Berecki Árpád büszkén jegyezte meg: „a számos előadás után a Csalóka szivárvány megérett arra, hogy a megyeközponti közönség is lássa.”
Ugyanakkor hozzátette, ezzel a darabbal többek között egy partiumi turnén vesznek részt, amely borsi, nagyváradi és biharkeresztesi fellépéseket foglal magába, és a nyár folyamán a híres író emlékére szervezett napokon Tamási szülőfalujában, Farkaslakán is színpadra lépnek.
N. Sz. A.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Azok a sötét nyolcvanas évek 3. (A magyartalanítás módszertana)
1988 áprilisában Nicolae Ceauşescu bejelenti, hogy az országban 2000-ig végrehajtják az ún. település-szisztematizálási tervet, amelynek során mintegy hét-nyolcezer falut felszámolnak. Az erdélyi városok jó részének ősi városmagjait már következetes munkával eltüntették (többek között a szisztematizálás áldozata lett Arad, Csíkszereda, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Segesvár, Szatmárnémeti, Zilah régi városmagja), s nem a tervet tették félre, nem a szándék változott, most is az idő lett kevés ahhoz, hogy ez a folyamat minden magyar várost érinthessen: egyáltalán, hogy a diktátor általános, végső megoldása, „Endlösung-terve” megvalósulhasson.
Júniusban Bukarest egyoldalú döntéssel bezáratja a kolozsvári magyar főkonzulátust. A személyzetnek 48 órán belül el kell hagynia az épületet és Románia területét. (Az ok: az előző napi „románellenes”, „nacionalista és soviniszta” budapesti demonstráció.) Ezen a napon és a rá következőkön a román határőrök indoklás nélkül visszafordítják a magyar turisták döntő többségét a magyar–román határról. Júliusban a bukaresti külügyminisztérium közli, hogy 48 órán belül ki kell üríteni és át kell adni a Magyar Kultúra Házát. Törvény születik, hogy Hargita megyéből 1100 X. osztályt végzett diákot kell átirányítani a Regátba, míg onnan 940 diákot fogadni. További törvény, hogy a szaklíceumokat pártoló vállalatoknál – duális képzés – kötelező öt évet dolgozniuk a végzetteknek. A tanügyminisztérium továbbá Maros megyéből 1451, Kolozs megyéből 1730, Hargita megyéből pedig mintegy 1400 magyar diákot kíván zömében Kárpátokon túli és teljes egészében román középiskolákba kényszeríteni. A többi megyét illetően hasonló a helyzet. Azok a magyar diákok, akik nem jutottak be a szakiskolák XI. osztályába, csak román és zömében Kárpátokon túli iskolákban folytathatják tanulmányaikat. Amennyiben ezt valaki nem vállalja, nem tanulhat tovább (azaz nem tanulhat estin, és nem jelentkezhet újra a következő évben), tehát nem tudja megszerezni a középiskolai végzettséget.
Augusztusban a magyarországi Nagylétánál átszökik Magyarországra egy 72 fős csoport. A határőrizeti hatóságok bezárják őket a helyi moziba, majd másnap 32 személyt megbilincselve visszaadnak Romániának. A visszaadott szökevényeket megverik a román határőrök, majd szabadon engedésük után kötelesek jelentkezni a Securitatén. Augusztus 28-án Aradon tárgyal Grósz Károly, az MSZMP főtitkára, a minisztertanács elnöke és Nicolae Ceauşescu, az RKP főtitkára, államelnök. A találkozót a magyar pártvezetés számos tagja ellenzi, Grósz mégis elmegy tárgyalni, a helyszínt is a román fél jelöli ki. A tárgyaláson Ceauşescu minden magyar felvetést, javaslatot visszautasít. A magyar főtitkár mindenben visszakozik, és a közös közlemény is a román javaslat alapján készül el. A találkozó valójában román diplomáciai siker. Szeptemberben hatvanhét pedagógust helyeznek Hargita megyébe, ebből csak egy magyar nemzetiségű. Az év folyamán közel tízezer magyar nemzetiségű román állampolgár marad útlevéllel Magyarországon vagy szökik át oda a zöldhatáron. A nyolcvanas évek végére drámai magyar közoktatási és persze felsőoktatási helyzet alakult ki, emigráló értelmiséggel és külhoni, főleg anyaországi magyar egyetemekre pályázó, haza többet aligha térő diákokkal. A cenzúra „fölszámolása” után megerősödik az öncenzúra. Sütő András naplói, kivált a Szemet szóért (1993), a kisebbségi intézmények, jogok letarolása elleni értelmiségi-közösségi vagy épp saját személyes tiltakozásainak, beadványainak, a diktátornak, pártvezetőknek írt levelek tucatjainak tárhelyei: a szövegekben kódolt eredménytelenséggel. Mert ahogy az Imamalom című jegyzetben olvassuk például: „1990-ig a sajtóban cenzori engedély nélkül egyetlen szó sem jelenhetett meg. Annyi sem, hogy bükk vagy makk! Annyi sem, hogy Jucikánk meghalt, szombaton temetjük. Ha pedig az államelnök születésnapja netán szombatra esett, azon a napon gyászhír a sajtóban nem jelenhetett meg. De megjelenhetett pénteken vagy hétfőn, ami mégis szerencsés állapot a nemzetiséginek nevezett panaszok közlési lehetőségéhez képest. Azokat ugyanis a sajtóban egyáltalán nem lehetett szóvá tenni.”
E naplók, a Heródes napjai is, megrendítő látleletei ennek az évtizednek, „erdélyi magyarok sorsából kiszakadt sírás, panasz, fájdalom az exodus kezdetén, majd annak felerősödött sodrában. Emberi, közösségi sérelmek jegyzőkönyvelése.” Az életük a kivándorlás és helyben maradás fájdalmas konfliktusának színterévé válik – mondja az író. Az 1989. decemberi forradalomig – Sütő András csak diktatúradöntésnek hívja – hátralévő hónapokban újabb ezrek hagyják el az országot. A megrendülés alapvető élménye nélkül (Bertha Zoltán) erről az időszakról, a nyolcvanas évekről beszélni nem lehet. Az irodalom szinte egyetemes „szenvedéshangulatot” tükröz, „a fájdalom, a nyomorúság, a kiszolgáltatottság érzületeit szuggeráló hanghordozás, a szorongást, a félelmet, a rettegést, a kínt sugárzó rezignáció, az erőszak, a megalázás, a kegyetlenség emberi-lélektani viszonyrendszereit leképező” elemeit. Számos író Magyarországra emigrál, például Köntös Szabó Zoltán, Kocsis István, Köteles Pál, Tamás Gáspár Miklós, Hervay Gizella, Láng Gusztáv, Bodor Ádám és mások; sokuk csak Magyarországon jelentetheti meg műveit, például Kányádi Sándor, Sütő András, Beke György, s Farkas Árpád versei, a kevés, amit ír, zömmel magyarországi lapokban látnak, láthatnak napvilágot. A hajdani Megyei Tükör „szabadcsapatának” több tagja, Csiki László, Vári Attila, Tömöry Péter és Czegő Zoltán is emigrál (az 1988-ban kitelepült költő-író 22 év után visszatér Sepsiszentgyörgyre). „Badar álmaink közt, magunkra hagyatva”, írja Bogdán László (Utazás a Koronán) egy kései, Farkas Árpád hatvanadik születésnapját köszöntő versében. Farkas Árpád ezekben az esztendőkben költőként alig-alig szólal meg, inkább fordít, több szerzőtől is: a közlési jogtól időszakosan épp megfosztott, így az évben csak magyarul megjelenő Ana Blandianától (1985), Marin Sorescutól (1987), Adrian Popescutól (1990). 1998-ban – talán a lélek enyhültéért – gyermekverskötetet ad ki. 1985-ben a Magvető megjelenteti A befalazott szószék című, válogatott verseket tartalmazó kötetét, a Magyarországra visszatért Püski Sándor 1991-ben A szivárgásban címmel egy újabbat: egy fejezetnyi (Szárnyas kövek) új verssel, majd a 2002-es Erdélyi asszonyokban s a Válogatott versek (2012) lapjain is találkozni néhány új költeménnyel. 1993-tól Farkas Árpád elvállalja a Háromszék főszerkesztését, s 2011-ig, tizennyolc éven át irányítja a lapot. A lap – melynek nem kinevezett, hanem megválasztott főszerkesztője – „rendre elnyerte a Bethlen Gábor Alapítvány és a Magyar Művészetért Alapítvány díjait és a Bocskai-emlékérmet, Árpád fejedelem- és legutóbb a Bethlen Gábor-díjat a Kárpát-medence talán máig egyetlen, minden hatalmi szférától független, az erdélyi magyar sajtópaletta legnagyobb példányszámú napilapjaként. Kiváló munkatársakkal együttműködve, persze, a számos egyéni teljesítményért járó sajtódíjjal kitüntetett, csak nemrég elhunyt Sylvester Lajossal, Áros Károllyal, Simó Erzsébettel, valamint Bogdán Lászlóval, Kisgyörgy Zoltánnal, hosszan sorolhatnám a legfiatalabbak, Farcádi Botond főszerkesztőutód, Farkas Réka, Mózes László, Szekeres Attila, Váry. O. Péter és társaik nevét, s megnyugtat, hogy stafétaátadáshoz jó és erős szellemiségű, az autonómiaküzdelmet is bátran fölvállaló lapcsináló utánpótlást hagyhatunk örökül” – jegyzi meg utólag Farkas, szomorúan téve hozzá, hogy a Háromszék az egyetlen igényes, nagy példányszámú napilap Erdélyben, mely az RMDSZ magyar adófizetők pénzéből is e célra létesített Communitas Alapítványától évek óta fityingnyi támogatást nem kap.
(Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Díjazták a székház védőit
Ezüsttulipán-díjjal tüntette ki tegnap az RMDSZ azokat, akik 1990 márciusában a magyarok ellen uszított román parasztok ostroma idején a szövetség ostromlott marosvásárhelyi székházában maradtak.
A kommunista diktatúra megdöntése után a közösség jogaiért szót emelő erdélyi magyarságot akarták akkor megfélemlíteni, hogy elriasszák jogköveteléseitől – mutatott rá Kelemen Hunor szövetségi elnök, és hozzátette: a jogbiztonságért az érdekképviseletnek ma is mindennap meg kell harcolnia. 1990. március 19-én a magyarság ellen uszított Görgény-völgyi román parasztok megostromolták a marosvásárhelyi RMDSZ-székházat, amelyben 79 magyar barikádozta el magát a padláson. Amikor órák múltán a karhatalom védelmet ígért elvonulásukhoz, a csőcselék több személyt súlyosan megsebesített, akkor verték ki Sütő András egyik szemét is.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az RMDSZ kitüntette az 1990-ben megtámadott marosvásárhelyi székházának védőit
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Ezüst Tulipán díjjal tüntette ki pénteken azokat, akik 1990 márciusában a magyarok ellen uszított román parasztok ostroma idején a szövetség megtámadott marosvásárhelyi székházában maradtak.
A kommunista diktatúra megdöntése után a közösség jogaiért szót emelő erdélyi magyarságot és az újonnan létrejött RMDSZ-t akarták akkor megfélemlíteni, hogy elriasszák jogköveteléseitől – mutatott rá Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, hozzátéve, a jogbiztonságért az érdekképviseletnek ma is mindennap meg kell harcolni.
A szövetségi elnök köszönetet mondott az RMDSZ-székház akkori védőinek bátorságukért, kitartásukért, és hűségükért, ugyanakkor arra figyelmeztette a marosvásárhelyi Kultúrpalota tükörtermében összegyűlt megemlékező közönséget, hogy Romániában ma ismét megpróbálják megnyirbálni a magyarság azóta megszerzett jogait.
Markó Béla szenátor, az RMDSZ volt elnöke köszöntőjében kifejtette, bár nincs kerek évforduló, “sohasem késő pótolni egy mulasztást” és a kitüntetésekkel azt akarták jelezni: a közösség hálás azoknak, akik megvédték az erdélyi magyarság jövőhöz való jogát. A politikus szerint az utóbbi években egyre erősödő uszítás, idegengyűlölet tapasztalható Romániában és csak egy felelősségteljes társadalom tudja megelőzni azt, hogy a történelem megismétlődjön.
1990 március 19-edikén, a magyarság ellen uszított Görgény-völgyi román parasztok megostromolták a marosvásárhelyi RMDSZ-székházat, amelyben 79 magyar barikádozta el magát a padláson. Amikor órák múltán a karhatalom védelmet ígért elvonulásukhoz, a csőcselék több személyt súlyosan megsebesített. Sütő András írót, a Maros megyei RMDSZakkori elnökét csaknem meglincselték, fél szemére megvakították.
Másnap a város főterén tiltakozó magyar tömeg ellen intéztek támadást, ezt azonban a tüntetők visszaverték. Az etnikai összecsapások öt halálos és csaknem háromszáz sebesült áldozatot követeltek, amiért kizárólag magyarokat és cigányokat vontak felelősségre. A magyar érdekképviselet szerint 1990-ben Nicolae Ceausescu kommunista diktátor félreállított politikai rendőrsége, a Securitate provokált etnikai összecsapásokat, hogy ürügyet teremtsen egy új hírszerző szolgálat megalakítására.
Az RMDSZ-nek 37 embert sikerült felkutatnia a marosvásárhelyi székházat ért 1990-es támadás elszenvedői közül, az Ezüst Tulipán díjat pedig több azóta elhunyt részvevő helyett a leszármazottak vették át.
erdon.ro

Döntőben a Regélők
Bölcsdiák-vetélkedő Bonchidán
Hétvégén tartották, Bonchidán a 6. Bölcsdiák országos vetélkedő középdöntőjét. Idén 133 csapat nevezett a versenybe, ezekből három levelezős forduló után választották ki a legjobb tízet. A versenyt a Communitas Alapítvány szervezi, a BBTE közreműködésével.
A tíz csapat között találtuk a Székely Mikó Kollégium Regélők (László Natália, Péter Anita Beáta, Tankó Tímea, Veres Evelin, felkészítő tanár: Tókos Ibolya) és BéSekk (Füstös Zsuzsa, Székely Ágota, Szilágy Boglárka, Tóth József Alpár, felkészítő tanár: Köllő Zsolt Ágoston) csapatait.
Az elődöntőben bemutatták Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című regénye egyik szabadon választott jelenetét, az előre elkészített Bölcsdiák reklámfilmet, és összemérték erejüket a többi csapatokkal, hogy ki tud többet magyar Nobel-díjasokról, romániai magyar sportolókról, Kós Károlyról, Kodályról, Bartókról, a huszadik század történelméről, valamint a Mezőség növényvilágáról. A versenyt rögzítette az Erdély TV, és május folyamán fogják sugározni a döntővel együtt, ahová négy csapat jutott. Lesz, akinek szurkolni, hiszen az egyik közülük a Regélők csapata. A tíz elődöntős csapat könyvjutalomban részesült és egyhetes jutalomtáborban való részvételre jogosult. Ez utóbbinak Kalotaszentkirály ad helyet a nyári vakációban. Gratulálok a csapatoknak, sok sikert a Regélőknek a döntőben!
Köllő Zsolt
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tanultunk eleget a fekete márciusból?
„A Romániai Magyar Demokrata Szövetség tisztelettel emlékezik mindazokra, akik a marosvásárhelyi fekete március eseményei során jogos követeléseiknek hangot adva, határozottan kiálltak a romániai magyar közösség szabadságának és biztonságának megteremtéséért” – kezdődik a tulipános meghívó szövege.
Amely az RMDSZ jelenlegi és volt elnöke nevében és aláírásával arról szól, hogy a szövetség Ezüsttulipán díjat nyújt át azoknak, akik 26 évvel ezelőtt, 1990 márciusában az RMDSZ székházának padlására szorultak.
Bár az előre megtervezett forgatókönyv szerint zajló rendezvény főszervezője szerette volna elkerülni a hozzászólásokat, a korábbi években tanúsított gyakorlathoz hűen a szólásszabadság igénye mégiscsak győzedelmeskedett. Így hát a Bernády-házban április 15-én megrendezett fogadásra javasolt „kibeszélés” helyett végül sikerült a nyilvánosság előtt felolvasnom gondolataimat. Megtisztelő, hogy én is díjat vehetek át. Viszonylag az elsők között, hiszen az RMDSZ tavalyi kongresszusán alapította ezt az elismerést.
Valóban, ezerkilencszázkilencven fekete márciusa nagyon mélyen az emlékezetembe vésődött. Az RMDSZ-székház ostromáról eszembe jut a vasszekrénnyel eltorlaszolt ajtóba hasító baltavas látványa, a vérszomjas tömeg ordítozása, a padlásfeljárót elzáró kazán alatti tűzgyújtási kísérletek, a padlásra menekülő 79 személy csendes számbavétele, neveink jegyzetfüzetbe vésése az esetleges halál árnyékában. Nem voltam hős, még csak bátor sem, padlásra felszorult társaimmal együtt féltem és szorongtam. Szerencsére áldozat sem lettem. Később családapa, egyetemi oktató, közösségszervező, gondolatait és vívódásait másokkal megosztó értelmiségi vált belőlem. Köszönöm a Jóistennek, a sorsnak, hogy most itt lehetek. Hogy nem vagyok máshol, mégcsak Magyarországon sem.
És köszönöm a díjat, amit nekem is szántak. Neveltetésem szerint minden köszönnivaló, amit adnak, amit adni szándékoznak. De meg kell jegyeznem: még sokan kiérdemelnék, kiérdemelték volna a figyelmet határozott kiállásuk miatt. No meg azt sem hallgathatom el, hogy sokkal lényegesebb dolgokat is alkottam, cselekedtem az elmúlt negyedszázadban, ami miatt esetleg elismerő oklevelet kaphatnék. Mert azt természetesnek tartom, hogy huszonhat éve és huszonhét napja belekeveredtem az események sodrába. Ugyanúgy természetesnek tartom, hogy harminchat napja jelen voltam a Székelyföld megmaradását biztosító autonómia melletti tüntetésen. Igaz, utóbbi tettemért kétszáz lejre büntettek, a régiért viszont díjat vehetek át. Ennyit változott volna a világ?
Az én világom legalábbis sokat változott. Huszonhat esztendeje a Maros megyei RMDSZ alapítója, egyúttal ifjúsági vezető voltam. Főszervezője, házigazdája a marosvásárhelyi MISZSZ-kongresszusnak, amely a romániai magyarság 1989 utáni történetének első kongresszusa volt és marad. Sütő András március 17-én reggel írt és a megnyitón felolvasott köszöntőlevele talán az utolsó írás volt – vagy legalábbis az utolsók közé tartozott –, amelyet a Herder-díjas író két szemmel alkotott. Mindannyiszor beleborzongok, ahányszor visszapergetem magamban a kongresszus másnapja eseményeit, az RMDSZ-székház padlására szorulva eltöltött végtelen órák félelmeit és szorongásait. És fülembe cseng az alaposan félrevezetett Görgény-völgyiek „Halál Bolyaira!” kurjantása.
A továbbiakban Marosvásárhely fekete márciusára az események sodrában íródott naplójegyzeteimből idézve, teljes őszinteséggel emlékezek: „Március 19., tíz óra: kétezer diák a Vártemplomban. Mennyire összefognak mindannyiunkat a gondolatok: magyarnak maradni, magyarul tanulni. Istentisztelet után felolvasom a MISZSZ nyilatkozatát. Annál nagyobb a rémületem, amikor alig két órával a templomozás után szinte az elvert fotósok feketelistájára kerülök.
Rémálom az egész: ordítozás, öklök, üvegek, eltorzult arcok. Hihetetlen. Nem vagyok bátor, de a »forradalom« alatt nyugodtan elvegyültem az emberek közé, csak utólag vert ki a veríték, hogy lelőhettek volna. Most, az RMDSZ székházának középkori ostromát átélve viszont kísérget a félelem és iszonyat, hiszen minduntalan a történelmi véres példák jutnak eszembe. Szerencsére a több mint hetven bennrekedő között akadnak ügyes emberek, szerencsére a Fennvaló éppen a padlásfeljáró mellé rendelte azt a kazánt, amely megmenekülésünket szolgálta. Azaz... Sütő Andrást, a toll megszelidítőjét barbár eszközökkel megcsúfították, életére törtek. Remélem, mások is észreveszik a megaláztatásunkat: megveretve, az oldalsó kapun eliszkolva, tolvajok módjára hagyhattuk el saját házunkat.”
Marosvásárhely fekete márciusa a magyar történelem, az erdélyi magyarság történetének máig eleven, vérző fejezete. Élő történelem azok számára, akik átélték, akik részt vettek az események forgatagában. Az erdélyi, marosvásárhelyi magyarságnak nagyon mély csalódást és rettenetet jelentett. Még több mint huszonhat év távlatában is felfoghatatlan, hogy a jogaiért békésen kiálló kisebbséget a harmadik évezred fordulóján, békeidőben ilyen barbár erőszakkal megfélemlíthet az államhatalom. Amely a visszarendeződés szolgálatába szegődött. Utólag ráébredve: sok esetben a világnézetet és a hovatartozást mellőzve.
Emberöltőnyi távolságban nemcsak másokban kell keresni a hibát, hanem egészséges összegzést végezve szükség szerint önkritikusaknak kell lennünk. További kérdéseket kell feltennünk magunknak még akkor is, ha megválaszolásukra már nem vállalkozunk. Miért fogyunk napról napra, és miért csökken a magyar emberek közötti szolidaritás? Miért nem tudunk olyan értékrendet teremteni a sorainkban, amely legyőzhetné a balkanizmust? Miért vagyunk oly széthúzóak, és amikor hatalmi helyzetbe kerülünk, miért nem értjük meg saját kisebbségeinket? Miért nem tudunk eléggé örülni a mának, miért kívánkozunk máshová, más jövőbe? Most vagy soha? Siker vagy kudarc? Katarzis vagy frusztráltság érzése? – az erdélyi magyarság újkori történelmének ma is időszerű kérdései. Ki-ki ítélje meg saját maga, miből kaptunk többet.
Magamat idézem újból, ezúttal a tények vizsgálatából következtetéseket megfogalmazó kutatóorvost: „Sajnos Székelyföldön a legmagasabb az öngyilkosság előfordulása, az előidéző depresszió fontos előrejelzője az alacsony iskolázottság, a munkanélküliség, a rendezetlen családi állapot. A magyar lelkiállapotra napjainkban is jellemző, sokasodó kudarcélmények, a katartikus állapotok hiánya, a fokozódó frusztráció, romló közérzet, növekvő stressz egészségkárosító hatása egyértelmű. A demokrácia védi ugyan az egészséget, de képtelen igazságot teremteni, márpedig az igazság felvállalása nem könnyű, és egyáltalán nem egészségmegőrző tényező. A lelkiismeretes közszolgálat együtt járhat a korai megbetegedés/elhalálozás kockázatának a felvállalásával. Áldozat vagy hős az, aki túllépi testi-lelki megpróbáltatásai határait? Vajon összefüggésbe hozható-e az egészséggel vagy a betegséggel a székelység identitásmegőrző nemzeti jelképe, a székely zászló?”
Valóban, napjainkban is égetően szükségünk van határozottan kiállókra, netán bátrakra. Akik kitűzik és lobogni hagyják a székely zászlókat, akik a gyávák és haszonélvezők között is vállalják a lélekből – és nem az agytekervényekből – jövő áldozatot, akik a közösséget önmaguknál, akár életüknél is fontosabbnak tartják. A hősöket megilleti az elismerés, csak nehéz meghatározni, hogy mi és ki dönti el hősiességüket. Óvjuk őket, hogy ne váljanak áldozatokká! És ne mossuk össze a bátrat és a gyávát, a hőst és az áldozatot, az egyéni és a közösségi szolgálatot! Miközben egyre nehezebb megválaszolni a kérdést: a mai viszonyok között bátorság vagy áldozatkészség kell a választásokon a jelöltség elvállalásakor? Vagy valami más? Sajnos értékeink alaposan összemosódtak, amiért mi is felelősök vagyunk. Az új világ „vívmánya” a mi számunkra is az értékek és az értéknélküliség bonyolult összekeveredése, azok képviseletének dilemmája. Vagy kellene egy újabb padlástörténet, hogy jogaink és szabadságunk mellett határozottabban kiálljunk?
Végülis számunkra miről szól 1990 márciusa? Bizonyára többedmagammal együtt, a RMDSZ székházának padlásán eltöltött emberöltőnyinek tűnő órák hitelességéből táplálkozva, hiszem és vallom, hogy magyar részről a fekete márciusi események elsősorban a marosvásárhelyi és nem marosvásárhelyi magyar közösségről, a „kisemberekről” szólnak. Őket illeti elismerés a mai napon. Ők köszönik meg az erre irányuló odafigyelést. Hiszen régóta nem tabutéma, hogy az események megítélése túlpolitizált, ezért sok esetben nem felel meg az egykori átélők, mai visszaemlékezők által tapasztalt valóságnak. De miért nem tanultunk eleget 1990 fekete márciusából? Miért? És hogyan tovább, erdélyi magyarság?
Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár
Krónika (Kolozsvár)

Négy kapuról, együtt
1958 decemberétől mostanáig, amikor megpróbálom újragondolni a kilenc évtizeddel ezelőtt útjára indított Korunk utóbbi fél évszázadát (folytatásaként az 1965 márciusával zárult és 2011-ben megjelent összefoglalásnak, A Korunk kapuinak) – abban a közel hatvan évben a négy kapun olyan gyakran léptem be, hogy lehetetlen emlékeznem valamennyi, a Korunk szerkesztőségében eltöltött napra.
A változásokra már inkább, de magam és társaim hangulati változásaira, örömökre és bosszúságokra, a fel-feltámadó reményre, hogy a külső (néha a belső) viszonyok ellenére lehetséges jó folyóiratot szerkeszteni, hogy érdemes vállalni a munkánkat kísérő (hivatali, párt- és szekus) gyanakvást, megpróbálni újra és újra legyőzni a közönyt vagy éppen a be-, azaz beleszólók rosszindulatát, eltérítő szándékát.
Persze hosszú évtizedek alatt mi, belső emberek és a laphoz közel álló külső munkatársak nem egyformán gondoltuk, hogy miképpen kell és lehet Erdélyben értelmiségi folyóiratot működtetni, minőségi szinten. Hol húzható meg a határ, hogy a társadalomtudományok szakemberei, a természettudományokban járatosak, az írók, a művészek, a publicisták magukénak érezzék a Korunkat, de az olvasni vágyó, legalábbis meggyőzhető átlagértelmiségi is megtalálja a kulcsot a folyóiratban közölt szövegek többségéhez. (Mert ilyen széles skálán természetesen nem lehet mindig mindenkit kielégíteni.)
A Dienes László szerkesztői koncepcióját képviselő, 1926 februárjától megjelenő, majd 1928–29-től lényegében Gaál Gábor nevével fémjelzett Korunk, különösen pedig az 1957-ben feltámasztott utódlap, Gáll Ernő és Balogh Edgár irányítása alatt, folyamatosan küszködött ezekkel a kérdésekkel – de súlyosabb problémákkal is. Ha 1957 nyarán, az Utunkban megjelent cikkek szerint, valóban a „feltámasztás", főként a Gaál Gábor-i örökség folytathatósága kerül napirendre – bár a fiatal Sütő András már igényli, hogy az új Korunk „legyen bátor a dogmatizmus agyelmeszesítő következményeinek felszámolásában" –, hovatovább nyilvánvalóvá válik egyfajta (többfajta) váltás szükségessége.
Már az első, a Főtér 4-5-re nyíló szerkesztőségi kapu mögött erről is kellett vitáznunk. Ma úgy mondanám: elsősorban erről. Ám épp az újraindulás heteiben-hónapjaiban, sőt éveiben – az októberi magyar forradalom ellenforradalommá átminősítése idején a politikai változásoktól különösen félő Romániában – erre nyílt a legkevesebb lehetőség. Lényegében egy évtizednek kellett eltelnie, hogy az önálló gondolkodásnak némi tere nyíljon a Kolozsvárt megjelenő, magyar nyelvű folyóiratban.
A második Korunk-kapu, a hajdani Vármegyeháza nagy fakapuja különös gondolatokat, ellentmondásosabb emlékeket idéz fel. Gondoljuk el: 1974-ben kényszerítik a szerkesztőséget a főtéri megszokott helyiségek elhagyására, most már az ablakaink nem a Mátyás-szoborra néznek; noha szép, tágas szobákhoz, sőt egy 41 m2-es teremhez is jutunk (itt bontakozik ki igazán a Korunk Galéria), de a néptanács épületébe kerültünk – vagyis már nem vagyunk teljesen önállóak. (Ti. közvetlen adminisztratív értelemben, mert a politikai-ideológiai függés változatlan.) Itt éljük át a Ceauşescu-rendszer kemény, nacionálkommunista diktatúraként működő éveit – és nagy reményeket ébresztő bukását. Az 1989. decemberi, úgymond, forradalmat.
A Ion Iliescu-féle „demokráciát". És máris érkeznek az 1990. márciusi marosvásárhelyi hírek, a többszöri bukaresti bányászjárásokról szóló tudósítások. Ebbe az épületbe, a hajdani Vármegyeházba költözik be a város, mindenesetre a kolozsvári magyarok nyílt ellenségének számító polgármester, Gheorghe Funar. Vele pedig a Vatra Românescă elnevezésű nacionalista párt. Egy ideig ellenállunk az újabb költöztetési szándéknak, ülősztrájkot szervezünk a folyosó ajtaja előtt, kihívjuk a tévéstábot, a vátrásokkal, a korabeli városi vezetőkkel vérre menő vitát folytatunk, amikor azonban az ablakunk alatt megjelenik a teherautó, hogy kidobálják bútorainkat, kéziratainkat – tudomásul vesszük a vereséget.
Következik hát a harmadik kapu, a Nagy-Szamos ( Iaşilor) utca 14. udvarának végében nyíló emeleti feljáróé. A tyúkudvar mellett elhaladó munkatársak a meglehetősen sötét szobákban egy fiatalodó szerkesztőséggel s az újraindított Korunk Galéria képeivel, kiállítóival találkozhatnak; klubot is próbálunk működtetni – utóvégre a magunk gazdái vagyunk, távol a funari szellemtől. A kétezres évekig valóban úgy érezhetjük, hogy otthon vagyunk, olcsó állami (városi) bérleményben, nem a hivatalosság szeme előtt, a látszólagos elzártság akár javunkra szolgálhat; a Soros Alapítvány nem csupán a bútorzat megújításában segít, egyéb érdemi támogatást is nyújt, egyebek közt elegáns formai kivitelben szerkeszthetünk a magyar politikai és kulturális hírekből Magropres címmel román intézményeket tájékoztató havi sajtószemlét. A Sajtófókusz („Mi történik Romániában?") már korábban elindul, hetente jelenik meg, és 2008 decemberéig kitart – a 790–791. számmal zárul.
A reprivatizáció, egész pontosan a román ortodox egyház tulajdonába visszakerülő épület, a régi-új tulajdonos visszavonhatatlan akarata teszi szükségessé a negyedik kapu megtalálását. A görögkeletieknek fizetendő, 52-szeresre emelt lakbér (!) kifizetése helyett lehetőség mutatkozik a Rákóczi út 52-be (ismét 52) átköltözni, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a MÚRE számára 1990 után megszerzett villaszerű, ám rozogának bizonyuló, tehát felújítást igénylő (és már majdnem üres) házba. 2005-öt írunk, itt tiszta, sőt kitűnő a levegő; a Kolozsvárról Münchenbe került gróf Degenfeld Sándor nagyvonalú támogatása, a költséges felújítás teszi lehetővé, hogy a Fellegvár oldaláról befolyó víz ne omlassza ránk a falakat, sőt az alagsori helyiségből stúdiógalériát alakíthassunk ki.
A pénzügyi gondok nem szűnnek meg, adminisztrációs hibák folytán már-már elárverezik fejünk fölül a MÚRE tulajdonát (49 éves koncesszióban nekünk kell működtetnünk) – most a közösségi segítség, a Communitas Alapítvány szól közbe, oldja meg az égető gondot. Vagyis lehet tovább szerkeszteni, szervezni Korunk Akadémiát (szerkesztőjelöltek, jövendő műfordítók számára – később belvárosi helyszíneken elindul a történészek nagy sorozata); és fiatalokat vendégül látni a Korunk Stúdiógalériában, könyveket kiadni, évről évre jutalmazni leghűségesebb munkatársainkat a Korunk Kulcsával. Időközben elválunk a bukaresti művelődési minisztériumtól, a Korunk Baráti Társaság a gazda („magad uram, ha szolgád nincs"), pályázni tudunk Kolozsvárt, Budapesten és Bukarestben. A folyóirat pedig minden hónap elején megjelenik, időnként tiszteletdíjat is tudunk fizetni a külső munkatársaknak. És persze fiatalodunk – a 90 közelében...
Kántor Lajos
A szerző kolozsvári irodalomtörténész, a Korunk volt főszerkesztője
Krónika (Kolozsvár)

Szoborcsapda
Mintha csak ismétlődne a Sütő-szobor esete: a marosvásárhelyi tanács először elvileg jóváhagy egy bizonyos helyszínt, majd új ötlet születik: az író szobra – méltán – jobb helyet érdemel, mégpedig a városközpontban, a Színház téren. Nagy nehezen "ment át" az első változat is, a második azonban már kiverte a biztosítékot a testület bizonyos részében, heves viták révén fogadtatta el az RMDSZ-frakció. Azóta sem került ki Sütő András szobra, sem az első, sem a második helyszínre.
A legfrissebb, a jelek szerint "üggyé" duzzadó Bethlen Gábor-szobor hasonló kört látszik lefutni: miután először a vár mellett szerették volna felállítani, a tanács weboldalán jól látható, hogy a legutóbbi tanácsülésen a napirendre tűzött határozattervezetben már a főtéri park a helyszín, az indoklásban azonban még a Bernády tér. A tanács jegyzője, az urbanisztikai szabályzatnak a zöldövezetekre vonatkozó előírásaira, valamint az emlékművek elhelyezésére vonatkozó törvényre hivatkozva, május 5-én elutasította a testület határozatát, amelynek értelmében a főtéren kapna helyet Erdély volt fejedelmének szobra. Bár a helyszín a központi park aszfaltozott része, nem pedig zöldövezet, a terület ráadásul éppen "szabad" is, egyeseknek mégsem tetszik a szoborállítás gondolata. A szakbizottságok mégis rábólintottak a tervezetre, és fel sem merült, hogy a kezdeményezők nem állítják össze az engedélyekhez szükséges dokumentációt, hogy jóváhagyások vagy tervek híján állítanák fel a szobrot. Nem szakadt volna le az ég, ha mondjuk a jegyző, a törvényesség e buzgó őre, nem utólag, hanem például a tanácsülésen, a tervezet vitája során figyelmezteti a képviselőket a jogszabályokra, az esetleges szabálytalanságokra, ami lehetőséget ad azok kijavítására helyben, a határozat jobb megszövegezésére, ezáltal is rövidre zárva a folyamatot. Korábban ez volt a gyakorlat a tanácsüléseken. Mind a városin, mind a megyein.
Soós Zoltán tavalyi kiváló ötlete, hogy emlékművet állítsanak a volt fejedelemnek, elsősorban a rossz időzítés és a tanácsi dokumentumokban megjelenő módosítások miatt válhat tehát kedélyeket borzoló "üggyé", egy olyan városban, amely Bethlen Gábor idején kapott szabad királyi városi rangot. A Kultúrpalotában megszervezett ünnepségen, a 400 évvel ezelőtt adományozott kiváltságlevél ismertetőjét követően elhangzott polgármesteri ígéretről, hogy Erdély fejedelmének szobra az Erdélyi Iskola nevű román kulturális mozgalom képviselőinek szoborcsoportjával egyetemben (természetesen nem maradhat el a tandem szituáció) helyet kap Marosvásárhelyen, azt hihette a résztvevő, hogy komoly a szándék erre, hogy a román közösség is megértette, mekkora jelentősége van Bethlen Gábor gesztusának a város történetében. De lehet, az ígéret is csak kampányfogás volt.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Anyanyelvünk ünneplőben
Gondolkodva, játékosan a helynevekről
A helyi közösséggel való szolidaritás, a kölcsönös bátorítás jegyében tartották meg Marosvásárhelyen az elmúlt hét végén A magyar nyelv napjait, amely három fontos eseményt foglalt magában: a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő országos döntőjét, a Nyelvőrzés Sütő András Díjának átadását és az erdélyi magyar helységnevekről szóló szakmai konferenciát.
Székely ruhába öltözött kisiskolások sorfala fogadta pénteken délután a Kultúrpalota előcsarnokában a hármas eseményre érkező kis- és nagyobb diákokat, akik Erdély szinte minden vidékét képviselték, az őket kísérő pedagógusokat, a meghívottakat, a konferencia előadóit. A nagyteremben a műsorvezető Molnár Hajnal bátorította a résztvevőket anyanyelvünk szépségnek és gazdagságának felfedezésére, tudatos megőrzésére, védelmére.
A költészet nyelvén Kilyén Ilka színművésznő vallott anyanyelvünkről. Nem véletlenül volt a meghívott, hiszen ebben az évben az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége neki ítélte a Nyelvőrzés Sütő András Díját.
Kilyén Ilka sokat tett azért, "hogy minden ellenkező törekvés dacára éljen és visszhangozzék a szép szó…, hogy élő valóságában találkozzunk azzal a gyönyörű nyelvvel, amelynek szolgálatára oly sokan felesküdtünk, és amelynek a rontására oly hihetetlen és érthetetlen irigységgel törnek mások" – hangsúlyozta laudációjában Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője. A díjat vastaps közepette Ördög Gyárfás Lajos, a szövetség ügyvezető elnöke adta át.
Marosvásárhely lakóitól függ, hogy anyanyelvünkre milyen évek, idők következnek a vendéglátó városban – hangzott el dr. Péntek János, a Babes- Bolyai Tudományegyetem nyelvészprofesszorának köszöntőjében. Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke elmondta: nyelvi ügyekben közösségünk legnagyobb gondja a magyar nyelvnek a demográfiai, asszimilációs és migrációs apadás miatti térvesztése egy olyan időszakban, amikor sok provokáció éri: a nyelvhasználat korlátozása, tiltása, a nyelvi alapon történő hátrányos megkülönböztetés. Ezért nemcsak ősszel és tavasszal kellene ünnepelni, hanem minden napot anyanyelvünk napjának kellene éreznünk. A civil bátorságot kell a fiatalokban látnunk és erősítenünk ahogy önmagunkban is" – zárta nyitóbeszédét Péntek professzor.
A következőkben Borsos Károly László minisztériumi tanácsos tolmácsolta kollégái üdvözletét az oktatási minisztériumból.
Az idegen nyelvekről nem mondhatunk le, de velük együtt érdemes újratanulni a magyart annak minden szépségével és gazdagságával. A megmaradást szolgálja továbbá, hogy jól kell tudni az ország nyelvét is. Beszédében arra is felhívta a figyelmet, hogy az újabb módszertanok, kiírások, törvény-kiegészítések tömkelege borítja el az oktatásvezetőket. Követésük szinte lehetetlen, ezért segítséget kért a pedagógusoktól és szülőktől, hogy jelezzék idejében azokat az eseteket, amikor a magyar nyelvű oktatást hátrányos megkülönböztetés éri.
A megyei tanfelügyelőség részéről Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes, a helyhatóság részéről Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere köszöntötte a résztvevőket.
A magyar nyelv használatával kapcsolatos mindennapi kihívásra akkor születik megnyugtató válasz, ha második hivatalos nyelvként országosan vagy legalábbis regionálisan hivatalossá válik. Mindannyiunk felelőssége, hogy a hétközna-pokban milyen intenzitással használjuk – jelentette ki az alpolgármester.
Zsigmond Emese, a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok főszerkesztőjének, a szövetség vezetőségi tagjának szavai után a Művészeti Líceum valamint a Kővirág együttes műsora zárta az ünnepélyes megnyitót.
Miközben a részt vevő diákok városnézésen és egyéb alternatív tevékenységeken vettek részt, a Kultúrpalota kistermében három előadás hangzott el a helynevek témakörében.
A konferencia vendége, dr. Hoffmann István professzor, aki a Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékét vezeti,Levédiától Dunaújvárosig. A magyar településnevek változástörténete címmel tartott előadást e nevek történetéről, osztályozásáról, jellegzetességeiről, fontosságáról és változásairól.
Különösen a helybeliek, de a vendégek számára is tanulságos, színes előadásban számolt be Spielmann Mihály történész Marosvásárhely mostohán kezelt helyneveiről, amelyek az impériumváltásoknak megfelelően változtak a város története során.
Amint Csomortáni Magdolna előadásából kiderült, a székelyföldi településnevek esetében a névadás hasonlóan történt, mint a magyar nyelvterület más részein, előfordulnak a személynevekből alakult településnevek, katolikus vidéken a templom védőszentjének nevét kapta a helység is. Az előadások lejártával a résztvevők megkoszorúzták Aranka György szobrát.
Szombaton tartották a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedőt, amelyen a helynevekkel kapcsolatos meggondolkoztató, töprengésre, véleményalkotásra késztető, játékos feladatokon keresztül bizonyították a negyedikes, az általános iskolák felső tagozatára járó és a középiskolás diákok, hogy mennyire árnyaltan ismerik anyanyelvünket, hogyan tudnak a napi iskolás tananyagtól elrugaszkodva kreatívak lenni, s mennyire jártasak a helynevek világában.
Az értékelő tanárok szerint szinte minden szempontból felkészült volt a 90 résztvevő. Zsigmond Emese, aki a megnyitón szóvá tette, hogy a diákok egy része a műsor alatt sem tudott elszakadni a mobiltelefonjától, a díjkiosztó ünnepségen örömmel jelentette be, hogy a Bolyai János városában szervezett háromnapos együttléten a párhuzamosok találkoztak, sikerült megtörni őket, és összegyűjteni gyermeket és felnőttet a vetélkedő élményközösségében. Elgondolkodtató írásos dokumentumok születtek az árvákról, a katonákról, a felnőttek társadalmáról, a vetélkedőről, tanítónőjükről és arról is, hogy a magyar szülőnek miért kell magyar tagozatra íratnia a gyermekét – tette hozzá. Ezt követően köszönetet mondott a szervezőknek, a Fejes Réka vezette tanítói közösségnek és a Kiss Tünde tanfelügyelő vezette magyartanárok közösségének, akik a gazdag, színvonalas, megható program során pontos, szép szervezéssel olyan mércét állítottak fel, "amit nem lehet felülmúlni".
Mind a 16 részt vevő negyedik osztályos csapat díjat, dicséretet kapott. Első helyen a marosvásárhelyi Művészeti Líceum IV. B osztályának csapata végzett. Második helyezést a Gyulakutai Általános Iskola negyedikes kisdiákjai értek el, a Dr. Bernády György Általános Iskola IV. E osztályának tanulói dicséretet kaptak.
Az általános iskolák felső tagozatára járó diákok teljesítményét Demeter Ignác magyartanár, zsűrielnök értékelte. Első helyen a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium csapata végzett. Marosvásárhelyről az Európa Általános Iskola csapata kapott dicséretet, a Liviu Rebreanu Általános Iskola csapata pedig különdíjban részesült.
A középiskolások teljesítményéről Iszlai Enikő magyartanár számolt be. Az első díjat a Bolyai Farkas Elméleti Líceum csapata nyerte, második a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium csapata lett, harmadik helyezést a Bolyai líceum másik csapata ért el.
Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége nevében Ördög Gyárfás Lajos ügyvezető elnök mondott köszönetet a versenyzőknek, a kiváló házigazdáknak, a diákokat felkészítő pedagógusoknak, a forgatókönyv összeállítóinak és levezetőinek.
A tartalmas, szép három napot, amelybe egy gernyeszegi kirándulás és a Maros Művészegyüttes előadásán való részvétel is belefért, a Művészeti Líceum diákjainak műsora nyitotta és zárta.
A háromnapos rendezvényt az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, a Napsugár gyermeklap, a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület, a Maros Megyei Tanfelügyelőség és a Marosvásárhelyi Református Kollégium szervezte. Társszervezők a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, a Marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum, valamint a Babes–Bolyai Tudományegyetem Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszéke.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Lapozó
Úgy hullok darabokra,/mint a tükörképed./Én foszlányok, te/robusztus oszlop maradsz,/talán épp ebben a városban./Keretbe zárt menetrend mellkasod,/plakátba burkolnak a reggelek,/égve maradt utcalámpa a hajad./A szemközti kirakat fakó,/a visszhangot elnyeli a/reggeli csúcsban hömpölygő tömeg. (Gothár Tamás). Természetesen lehetséges lett volna más csomópontokat is kiemelni az erdélyi magyarság utóbbi száz évéből, ám a nosztalgián, a személyes emlékek meghatározó voltán túl állíthatjuk, hogy Poszler tanár úr az irodalomelmélet, a 20. századi magyar irodalom története mellett hosszú időn át odafigyelt – idefigyelt – Erdélyre, születő és újjászülető irodalmára, Kemény Zsigmondtól Áprily Lajosig, a hetvenes-nyolcvanas és kilencvenes évekig (Sütő András, Bretter György és Szilágyi Domokos teljesítményét és műveik recepcióját sem hagyta figyelmen kívül). (Kántor Lajos). Természetesen felmerül a kisebbségi civil társadalom önmeghatározásának a kérdése. Mivel sajátos célokkal rendelkezik, különbözik a többségi civil társadalomtól, ugyanakkor intézményesültsége a többségitől eltérő. Szerepértelmezéséből következően lehet mozgalmár jellegű, amikor általános társadalmi kérdésekre és kihívásokra épül rá, és lényegében nem etnikai alapokon szerveződik; és értelmezhető szolgálatként, amikor azoknak az identitástartalmaknak az építését tűzi ki célul, amelyek a kisebbségi társadalom megmaradását szolgálják. (Székely Tünde). A 2000-es évek elején minden fiatalnak fontos volt az, hogy tartozzék valahová, adott esetben akár több ifjúsági szervezethez is egyszerre. A csoportok és csoportosulások egyrészt az egyházi vagy felekezeti hovatartozás szerint differenciálódtak, másrészt az oktatás kínálta lehetőségek szerint. Az előbbinél gondolok az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egyletre (ODFIE), az Erdélyi Ifjúsági Keresztyén Egyesületre (IKE), a Katolikus Egyetemi Lelkészségre vagy akár a keresztyén szolgálatra épülő cserkészszövetségre (RMCSSZ). Az egyetemista fiatalok később olyan ernyőszervezeteket hoztak létre, mint például a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT), a Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT). (Tussay Szilárd). Valahol itt lépünk be a következő életszakaszba, a 24-30 közötti életkorba. Újabb fontos állomás, fontos döntésekkel. Leegyszerűsítve három választása van ilyenkor a frissen diplomázott hallgatónak: munkát vállal itthon, munkát vállal külföldön, vagy vállalkozik. A harmadik szerintem a legritkább, egy működőképes vállalkozáshoz azért megfelelő háttér is szükséges, vagy legalább egy igazán jó ötlet. Inkább maradjunk az első kettőnél. Véleményem szerint az egyetemen eltöltött évek alatt sok szorgalommal elő lehet készíteni a "terepet" a későbbi szakmában való elhelyezkedéshez. Ez sem egy biztos recept, de megint csak a tapasztalat azt mutatja, hogy befektetett önkéntes munkával nagyobb eséllyel lehet később szakmában dolgozni. A másik lehetőség, hogy rögtön vagy néhány hónapnyi vagy évnyi próbálkozás után a csábító Nyugatot választani. Ahogy korábban is említettem, az ország exportra termel, nincs elegendő munkahely a szakképzett fiataloknak. (Fancsali Barna). Korunk, 2016. május. Ifjúsági önszerveződések
Népújság (Marosvásárhely)

Cselekvő közösségi ember
"Azt hiszem, Székely Ferencet közösségének az az ösztönzése késztette írásra, amelyet Sütő Andráshoz intézett édesanyja: – Írhatnál rólunk is valami könyvet!" (Keszeg Vilmos)
A Mezőség szülötteként felcseperedett szerzőt a Kis-Küküllő mentére vezérelte sorsa. Munkahelye Erdőszentgyörgyhöz kötötte, lakhelye a közeli Vadasd. Ez a település azzal büszkélkedhet, hogy ott született Jakab Ödön (Vadasd, 1854. július 26 – Budapest, 1931. március 5.) költő, író, drámaíró, irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1924), aki kora irodalmának egyik legnépszerűbb alakja volt, népi-nemzeti irányú verseinek, prózai és színpadi műveinek köszönhetően a 19–20. század fordulójának legkedveltebb szerzői közé tartozott. És ott szolgált valaha a kereken száz éve született Nagy Ödön (1914. május 31 – 1995. szeptember 1.) református lelkész, néprajzi író, Nagy Olga bátyja. Majd, valamivel később, ott született Molnár Dénes (1947. július 22 – 2000. február 19.) grafikus, festőművész.
Sütő András unokaöccse, az Anyám könnyű álmot ígér című könyv Székely, azaz Gyümölcsoltó Gergelyének hetedik gyermekeként világra jött Székely Ferenc ( Pusztakamarás, 1951. június 5.) a közösségi érdeklődést, az irodalom szeretetét a családi környezetből hozta magával, istenadta székelyföldi lakhelyén pedig csakhamar kedvet kapott a néprajzi kutatómunkához, és tanulmányokban, könyvekben gyümölcsöztette az így megszerzett tudást, tapasztalatot. A lapszerkesztés sem áll távol tőle, hiszen az Erdőszentgyörgyi Figyelő című kiadványnak is szorgos munkatársa, szerkesztője. A riporteri munka, a tájolás mellett mindenekelőtt közösségi érdeklődése hozta kapcsolatba megannyi jeles személyiséggel az évek során. Jószemű méltatója, Véghelyi Balázs költő, az Üveghegy Kiadó vezetője meg is jegyzi, hogy Székely Ferenc született közösségi ember, abból a fajtából, aki nemcsak aktív részese, hanem szervezője is tud lenni egy közösségnek, munkásságában ez a törekvés jellemzi.
"Az interjú a kedvenc műfajom – vallja A szülőföld ölében című kötet egyik kérdezettjeként a marosvásárhelyi rádiós és lapszerkesztő, Nagy Miklós Kund. – Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak." Ezt akár Székely Ferenc is elmondhatja magáról, hiszen az utóbbi években valóságos szenvedélyévé vált ez az izgalmas műfaj, 2012- től kezdődően megjelenő beszélgetőkönyveiben olyan személyiségeket, művészeket, tudósokat, alkotó embereket szólaltatott meg, mint Csávossy György, Fodor Sándor, Kusztos Endre, Lászlóffy Csaba, Páll Lajos – akik már nincsenek közöttünk… És olyanokat, akik változatlan szenvedéllyel dolgoznak, alkotnak, írnak: Ablonczy László, Ana Blandiana, Ambrus Lajos, Balla Zsófia, Beder Tibor, Czegő Zoltán, Cseke Péter, Király László, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Jókai Anna, Józsa János, Lőrincz György, Molnos Lajos, Pál-Antal Sándor, Pomogáts Béla, Ráduly János, Szávai Géza, Szász István Tas, Tófalvi Zoltán, Vinczeffy László… A névsor korántsem teljes.
Székely Ferenc úgy szereti már választott faluját, Vadasdot, hogy sosem felejti Pusztakamarást. Az általa összeállított, Templomra szállt bánatmadár című 2011-es kötet kapcsán Pozsony Ferenc néprajzkutató ezt írta: "Pusztakamarás elsősorban Sütő Andrásnak, másodsorban pedig Kemény Zsigmondnak köszönhetően a Mezőség jelképévé vált. Hiszek abban, hogy a faluról és a nagyjairól nemrég megjelentetett könyv a helyben élők és az innen elszármazottak önbecsülését is emelni fogja. Sütő András halála óta szinte minden évben, szeptember- október fordulóján számos magyar értelmiségi találkozik az író szülőfalujának református templomában. Az őszi emlékünnepségek jelképes üzenetét és funkcióját elsősorban a sajtó közvetíti és forgalmazza a nagyvilág felé. Ugyanakkor a helyben élő maroknyi, 129 lelket számláló református magyarság a rövid ünnepségek után rendszerint önmagára marad hétköznapi problémáival, néma küzdelmeivel". Megrögzött hazajáróként Székely Ferenc egyik lelkes szervezője a találkozásoknak, hiszen ugyanazt vallja, mint a néprajztudós, jelesen hogy: "a faluban élő magyarság életét csak akkor tudnánk, a hajdani mecénásokhoz hasonlóan, jelentősebb mértékben befolyásolni, ha olyan befektetéseket tudnánk helyben elindítani, melyek Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmust tudnának Pusztakamaráson kibontakoztatni."
Kevesen tudják róla, hogy mélyen érző, lírai alkata versben is megnyilvánul. Az öregekről például így ír: "Mennek,/ jaj, de keservesen mennek/ az öregek a hegynek/ ezen a napon,/ kutyasikálta/ kaptatón,/ szájuk szélén imával;/ találkoznak a halállal.// Kopjafán angyalok,/ kezükben fehér bot".
Alaptermészete mégsem barátkozik a szomorúsággal. Életvidám, energikus, cselekvő ember. Ez a hatvanöt esztendő csak annyi, mint egy mérkőzés első félideje (némi hosszabbítással).
A java még ezután jön.
Isten éltesse!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Magamról – magammal
Székely Ferenc, Műhely című mellékletünk gyakori szerzője 65 éves. A kerek évfordulók számvetésre késztetik az embert. Ezt teszi szerzőnk is, ezúttal rendhagyó módon saját magával készített születésnapi beszélgetést.
– Még három nap, s 65 leszel…
– Hűha! Ilyen hamar eltelt?!...
– Nem ülnél át az asztal túlsó oldalára?
– Ugyan biza, miért?
– Most én kérdezek, és te leszel az alany.
– Miről?
– Mindenről! Te is ezt teszed a kerek évfordulósokkal… Tudod, hányat szólaltattál meg eddig?
– Nem számoltan. Biztos, hogy száz felett vannak… Na, jó, áll az alku. Kezdhetjük.
– Mehet a gyermekkor?
– Miért ne? Legtöbbször én is azzal kezdem.
– Soha nem szóltak rád: Na, már megint a gyermekkor…
– De! S nincs igazuk! A gyermekkor fontos. Ha jól indul, kiegyensúlyozott, tartalmas, arra lehet építkezni. Olyan, mint egy üres méhkas: előbb cukros vízzel bepermetezik, lassan megtelik méhekkel, viasszal, mézzel, fiasítással, aztán megfeketedik a viasz, a méhek kiöregednek, elpusztulnak, kiveszik a mézet… Így vagyunk az emberi élettel is. Az embereket érdekli mások gyermekkorra, ifjú évei, főleg, ha fontosat alkottak! Kivel játszott a grundon vagy az erdőben, mit mondott a tanító, emlékszik-e még első versére, mi volt a kedvenc tantárgya? Márai azt mondta: „A nagy kérdés nem az, mit hoz a holnap? Az igazi kérdés, mit hoz a tegnap?”
– Neked milyen volt a gyermekkorod?
– Nagycsaládban születtem, Pusztakamaráson. Heten voltunk testvérek. Apámat – akit Sütő András Gyümölcsoltó Gergelyként cipelt be az irodalomba – mindig érdekelte a világ sorsa, a politika, a megmaradás reménye. Most is emlékszem, gyakran ismételgette: gyáva népnek nincs hazája! Sokat dolgoztak a szüleim; édesanyám a csendnek s a szeretetnek volt a szimbóluma. Kint laktunk a Kiskút-völgyben, kb. három kilométerre az iskolától, s télen szüleim megbeszélték id. Sütő Andrással és Berta nénémmel, hogy maradjak náluk, csak hétvégeken menjek haza. Akkor nagy telek jártak, ropogott lábunk alatt a hó, s attól tartottak – korán sötétedett, dombtetőn, erdő közelében kellett hazajárnom – nehogy megtámadjanak a farkasok. Berta néném édesapámnak volt a testvére, s a fia, az író Sütő András már hazajött volt Bukarestből Marosvásárhelyre. Ő volt az Új Élet első, alapító főszerkesztője. Idősödő szüleihez gyakran járt haza; mintha most is látnám: egy régi Moszkviccsal jöttek végig a Magyar utcán, s a sofőrt Zájner bácsinak hívták. Az író Jóska öccsének és nekem mindig cukorkát hozott – hogy örvendtünk ennek! – meg sok-sok színes újságot. A hosszú téli estéken aztán volt mit olvassunk, nem unatkoztunk. Akkor még nem volt villany a faluban… Mikor én vettem kezembe a lapot, kérték, hangosan olvassam, hogy mindenki hallja. Közben tettek-vettek a házban. Néha a szomszédok is elkérték, s miután kiolvasták, visszahozták. Később, ahogy visszagondoltam ezekre az évekre, Nyilas Misi jutott eszembe, aki Pósalaki úrnak olvasta fel az újságot. Igaz, én az egész családnak olvastam, krajcárt nem kaptam, nem is ezért tettem… Néhány könyv volt a házban, amit Sütő András írt korábban – erre nagyon vigyáztak! –, a református énekeskönyv, s a minden hazalátogatás alkalmával gyarapodó újságok. Ennyi volt szellemi táplálékunk! Két telet töltöttem Berta nénémnél, mert ahogy kitavaszodott, már naponta hazajártam Kiskút-völgyi otthonunkba.
– Hol folytattad?
– 1962-ben kerültem Mócsra, Kiss Jenő falujába, 10 kilométerre Pusztakamarástól. Már befutott költő volt Jenő bácsi, Kolozsváron élt, s bár tanáraink sosem hívták meg író-olvasó találkozóra, tudtunk róla, benne volt a tankönyvekben, tanultuk a verseit.
– A faluból csak egyedül kerültél Mócsra a magyar gyerekek közül?
– Sajnos! Pedig többen voltunk, ők otthon folytatták az iskolát, román tagozaton. Később egyesek románhoz is mentek férjhez. Képzeld: 10-15 magyar gyerek tanult a román tagozaton, az V–VIII. osztályban, akik semmi mást nem kaptak, csak nagykanállal merítettek a többségi kultúrából. Az együttlét hatása a későbbiekben a vegyes házasságok görbéjének emelkedésében mutatkozott meg.
– Kik voltak a mócsi osztálytársak?
– Helybéliek, magyarpalatkaiak, mezőkeszüiek, botháziak, vajdakamarásiak. A valamikori erős magyar közösségekhez tartozók leszármazottai. Azok, akik otthon járták ki az elemit, de nem volt lehetőség a folytatásra, a magyar ötödikre, s a szülők Mócsra adták, hogy a felső tagozatot magyarul folytassák. Jó tanáraink voltak: egy részük Kolozsvárról ingázott, a többi ott lakott a faluban. Épp 50 éve, 1966-ban végeztem a 8. osztályt.
– S hogy kerültél Székelyudvarhelyre?
– Na látod, ezen sokat gondolkoztam! Nem emlékszem, hogy járt volna korábban nálunk, pusztakamarási lakásunkban az udvarhelyi Sebestyén Jocó unokabátyám. S azon a nyáron egy 250-es MZ-vel eljött meglátogatni. Kérdezte: nem akarok egyet a ház mögötti gyümölcsfák között ralizni úgy, hogy ő vezeti a motorbiciklit, s én hátul jól megkapaszkodom, nehogy leessek? Dehogynem! A frászt belém verte, de egy szót se szóltam. Mikor leszálltam, azt kérdezte: jössz Udvarhelyre kilencedikbe? Azt mondtam: igen. Felvételiztem, s ősszel már udvarhelyi diák voltam.
– Tetszett a város?
– Kicsi volt, de tiszta, takaros, dörgő hangú galambok búgtak a barátok templomán, s a Székelytámad várban lévő iskolánk közelében lévő „dögiben” – így hívtuk az asszisztensképzőt – szép szőke csajok tanultak, akarom mondani: a gyógyítás tudományával ismerkedtek. Bentlakásban voltam, az egykori Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégiumban, szemben a református templommal, ahonnan minden reggel, kettős sorban, szigorú felügyelet alatt mentünk át a „murokegyetemre”, a Mezőgazdasági Szaklíceumba. Mikor a Varga-patak fölötti hídhoz értünk, mindig orrfacsaró bűz lengett körül, amit a város utcáin kajtató, kalapkergető friss reggeli szél söpört felénk. Ugyanezt éreztük délben is, este is, főleg nyirkos őszi vagy tavaszi napokon.
– Mire vagy kire emlékszel még?
– Winkler tanár úrra. Ő volt a keresztapánk! Ő tudott a legközelebb férkőzni a gyermeki lélekhez, még akkor is, ha fájó-őszintén, „nyersen” mondta ki az élet nagy igazságait. De éreztük, tudtuk: az életre nevelés, a segítőkészség, jóindulat szándéka lakozik benne. Tudod, 36-an voltunk az osztályban, a könyvviteli szakon, s mindenki, egytől egyig mind magyarok voltunk… S mindent, de minden tantárgyat románul tanultunk! Akkor volt az a szlogen: a szocialista társadalomban csakis az lehet jó szakember, aki az ország nyelvén tanulja a szaktantárgyakat, kitűnően beszéli és gyakorolja a román nyelvet. Lehetett fakultatívan tanulni egy világnyelvet, a németet vagy a franciát, de nem a magyart!
– Te mit választottál?
– Mócson angolt tanultam a 6. osztálytól, s ott oroszos lettem… Mindegy volt! Volt egy Zoița nevű tanárnőnk, ő volt az osztályfőnökünk, görög származású, akinek családja tízéves korában jött át Nagyváradra. Menekültek voltak, Kolozsváron végezte az orosz szakot, s a férje katonatiszt volt a cekendi radarállomáson. Mindig azt mondta: majd az utolsó osztályfőnöki órán, akkor majd mindent elmondok nektek, az életemet... mindent, mindent. Nem mondom, hogy közben nem mondott egy-két dolgot, de amikor eljött az utolsó osztályfőnöki óra, s a Gaudeamust meg a Mi búcsúzunk és elmegyünket készültünk énekelni, ballagni, akkor már nem volt ereje, hogy elmesélje. Az elválás fájdalma uralkodott benne. Bennünk is! Kevés olyan pedagógust ismertem, aki annyira kiállt tanítványaiért, mint ahogy ő tette.
– Még milyen emléked van Udvarhelyről?
– Egyszer kimentünk Nagy Lajival és Szász Jenővel Ívóba, bálba. Lehettünk olyan tizedikesek, akkor ott Lőrincz Gyurka volt a tanító, akiből később jeles író lett, kitűnő közösségszervező. Azelőtt olvastam karcolatait az Utunkban, s Nagy Laji, aki helybéli volt, ismerte, azt mondta: na látod, ez Lőrincz Gyurka. Akarsz vele beszélni? Hát persze, hogy akartam… Arra emlékszem még, hogy Sebestyén Jocó, aki engem alaposan „meghordozott” apám gyümölcsfái között – ő volt a líceum ügyintézője –, ha látta, hogy szünetekben itt-ott lézengek, megkérdezte: nem vagy éhes? Ha nem válaszoltam, akkor bevitt egy helyiségbe, s nyomott 1-2 kiflit a zsebembe, meg abból a jó ropogós zsömléből, amit akkor csak az udvarhelyi pékségben sütöttek. De jó volt!
– S a kultúra?
– Még kérded? Már hét közben szervezték: ki megy vasárnap délelőtt a Maszelka-kiállításra? Jelentkeztem. Nem is tudom, volt-e belépő, de szerettem ilyen helyre menni. Meg a színházba. ’67-ben ment a Csávossy–Komzsik darab, A fül. Elmentünk, szép volt, sokat tapsoltunk, ott volt Gyurka bácsi is, felállt az első sorban, hátranézett, sokáig tapsoltuk. Vagy mentünk a futballmeccsekre. Egyszer Winkler tanár úr megkért, hogy mindent írjak le, jegyzeteljek, mert ő nem lesz ott, adott egy telefonszámot, s egy pár lejt, hogy hívjam fel a csíkszerdai román nyelvű megyei lap szerkesztőségét – azelőtt alakultak, megyésítéskor –, s még aznap diktáljam le, mi történt a pályán? Már nem tudom, mennyit fizettek, de jól jött az a pár lej; egy-egy féldecire futotta barátaimnak a Szabó Károlyban.
– Érzel valami frusztrációt Udvarhellyel kapcsolatosan?
– Sajnos, igen! Még most is elpirulok szégyenemben, hogy ott voltam 4 évig a Székelytámad vár tövében, s nem tudtam, hogy a vár déli részén, egy szép úri házban lakott a nagy székely költő, Tompa László. Mikor odakerültem, ’66-ban, már két éve halott volt. Ezt nem tudom megbocsátani magamnak! Szerencsére, később, osztálytalálkozóink alkalmával, a hatalmas műveltséggel felruházott Serfőző Antal tanár úr igyekezett kielégíteni e téren mutatkozó kíváncsiskodásomat. Őt zongorázni tanította Manyi néni, a költő felesége, de arra is emlékezett, hogy egyszer Laci bácsi, a költő elvette iskolásfüzetét, s nézegette-olvasgatta, mi van benne? Az A betűnél állt meg, amelynek alsó szára, nem a kétágú létra közepére sikeredett, hanem az aljára. Tompa László nem hagyta szó nélkül: „Ez nem A betű, hanem delta!” Micsoda véletlen: Serfőző tanár úr később, évtizedekig tanította a matematika és a fizika tudományát a középiskolában – nekem is –, s persze a delta fogalmát is…
– Mi jött Udvarhely után?
– 1970-ben, amikor érettségiztem, a Kolozs megyei Székre helyeztek, irodamunka a helyi téeszben. Kollégáim közül csak a főkönyvelő és a főmérnök volt „világi”, pantallós öltözetben, a többiek sárgaréz gombos kék lajbiban, fekete bricsesznadrágban, s jellegzetes széki szalmakalapban tértek be reggelente a téeszirodának berendezett egykori nagygazda-kúriába. Egymásnak így köszöntünk: Adjon Isten! Mennyi minden van ebben a két szóban?! Nem is kellett kérdezzek, mert hamar rájöttek kíváncsiskodó-kutakodó természetemre. Biza, hamar „felkészültem” Szék társadalmi, gazdasági, vallási múltjából. Sőt arról is meséltek, amiről nem kérdeztem: felszarvazott férjekről, gyakran útra kelő begyes menyecskékről, a késő estékbe torkolló fonók végén elfújt lámpa utáni hancúrozásokról (a sötétben való partnerkeresés néha morbid esetet is szült), egyebekről. Mikor jött augusztus 24., Szent Bertalan napja – ez a székiek legnagyobb ünnepe –, azon a napon háromszor mentünk templomba. Pompában virítottak a lányok-asszonyok, úgy néztek ki, mint a pünkösdi rózsa. Fekete-piros volt az egész templom, és sárga rézgombok csillogtak a hagyományukat konokul szerető és ahhoz ragaszkodó férfiak lajbiján. Gyakran jöttek Budapestről a Gulyás-testvérek, Bukarestből pedig a tévé magyar adásától; filmezték s mentették, amit még menteni lehetett. Akkor még élt Győri Klára (1899–1975), akinek még nem száradt ki örömének zöld fája… Nem tudtam róla, hogy Nagy Olga írónőnek meghagyta: csak akkor publikálja kötetét, ha meghal. 1975. augusztus 5-én ment el, s azon az őszön napok alatt talált gazdára az egyik legsikeresebb Kriterion-kötet.
– Nem akartál ott maradni?
– Nem! A székiek tisztelik az idegent, ha kell amúgy tenyerükön hordozzák, de megtartják a „távolságot”. Különösen a jött-ment „pantallósokkal”.
– Következő állomás?
– Katonaság, 1972. február. Craiova, Slatina – 4 hónapig húztam a 12 méteres alumíniumhuzalokat a slatinai alumíniumgyár udvarán. Amikor édesanyám két testvéremmel eljött s meglátogatott, egy pillanatra elfordult. A mezőségi parasztasszony évezredes mozdulatával vitte csupasz kezét arcához, hogy ne lássam, amikor letöröli könnyeit. Pedig láttam! Aztán ősszel kukoricát szedtünk egy Pitești melleti rónán – emlékszem, sáros, szeles idő járt ’72 őszén. Akkor kaptam csomagban egy könyvet a nővéremtől: Mester és Margarita. Mikor eső miatt nem dolgoztunk vagy volt egy kis szabadidőm, olvastam. Egy része nem értette, mire megy a játék… Volt olyan román ajkú katonacimborám, aki megkérdezte: ez milyen nyelven van írva? Te ismersz még egy nyelvet? Hát te nem vagy román? Nemcsak ismerem, beszélem is: sokan vagyunk – nyugtattam. Most sem vagyok biztos abban, hogy megértette, amit el akartam neki mondani.
– Katonaság után?
– Ákosfalva, Vadasd, Havad, újból Vadasd. Vadasdon egy gyümölcstermesztő farm közgazdászi beosztásban kifejtett tevékenységem adott kenyeret jó pár évig, aztán jött ’89–90, vége a mezőgazdasági egységeknek, így jött a képbe Erdőszentgyörgy: iskola, ügyintézés, könyvtár…
– Szeretted ezt a beosztást?
– ’92-ben kerültem adminisztrátor-ügyintéző beosztásba az akkor még a Rhédey-kastélyban működő iskolába. Tíz évig jártam a vidék iskoláit: negyven magyar iskolát. Az intézmények adminisztratív felügyelése mellett volt idő (úgy rendeztem, hogy legyen!) a vidék tárgyi-szellemi értékeinek megismerésére, adatközlőkkel való kapcsolattartásra, táji-történeti építészetünk, helyi szellemi örökségünk számbavételére. Több kötetre való anyag gyűlt össze azokban az években, amely később látott napvilágot.
– És ezután jöttek a könyvtárosi évek…
– 2005–2006-ban lehetőség adódott, hogy könyvtárosi szakképesítést nyerjek, ami 11 évi újabb kihívást jelentett. Amit nagyon szerettem: a közösségszervezést. Találkozók jeles írókkal, költőkkel, történészekkel, előadóművészekkel. A gyerek a leghálásabb olvasó! Mekkora öröm számára, ha találkozhat azzal a hús-vér emberrel, aki verset vagy mesét ír neki! Most is őrzöm azt a vendégkönyvet, amelyet 2005. január 10-én nyitottam. A meghívott vendégek előadása alkalmával készült fényképeken pedig számos személyiség látható: Ambrus Lajos, Ráduly János. Bernád Ilona, P. Buzogány Árpád, Kozma Mária, Egyed Ákos, Spielmann Mihály, Beder Tibor, Horváth Arany, Király László, Szávai Géza, Zorkóczy Zenóbia, Czegő Zoltán, Gróf László – a teljesség igénye nélkül.
– Még néhány nap, s „rendes” nyugdíjas vagy. Mivel telnek napjaid?
– Azt kell mondanom: szinte többet dolgozom, mint korábban. Vezetek egy kimutatást, évekre lebontva: ki mikor született, s abból látszik, mikor lesz kerek évfordulós. Össznemzetben gondolkodom! 2012-ben, amikor megjelent első beszélgetőkönyvem, A megmentett hűség, a Sóvidék jeleseit kértem fel, hogy válaszoljanak kérdéseimre. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a kötet udvarhelyi bemutatóján, 2013 márciusában jelen volt dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul is. Az interjúalanyok között pedig volt olyan, aki Debrecenből, Sepsiszentgyörgyről, de akadt, aki Svédországból vagy Kanadából küldte el válaszait. Ezért mondom, hogy össznemzetben gondolkodom, beteljesedett ama illyési gondolat: Haza a magasban. Hogy mivel telnek napjaim? Egy pirinyó kis faluban élek, Vadasdon, három kilométerre a Marosvásárhely– Szováta főúttól, Havadtő közelében. Biza sokszor „hallgatok” Benedek Elek apó intelmére: „Hidd el nekem, hogy csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll s nem nehéz a kasza.” Hogy nekem mennyire könnyű a toll, azt mások döntik el, a kasza viszont ott lóg a csűr oldalán, sokszor veszem kézbe, lám, mit tud ez az ősi szerszám? S közben leülök a számítógép elé, hogy újabb jeles magyar emberrel gazdagodjék következő, általában karácsonyi ajándékként elküldendő beszélgetőkönyvem.
– Korábban beszéltünk az interjúkészítésről: mennyire veszik „komolyan” a felkérést az alanyok?
– Legtöbbje igen, komolyan veszi! Sőt meg tudom számolni a két kezemen, hogy az elmúlt tíz év során, hányan nem válaszoltak. Nem örvendek ennek, de nem is bánkódom. Minden levélnek üzenete van; ha valaki válaszol, az már egy piciny ösvény a közös út, a közös cél felé. Találkoztam olyan személyiséggel, aki külön megköszönte, hogy rá is gondoltam. Ez jólesett! Ne feledjük: van olyan is – s ezt nem rejtik véka alá –, akinek eszébe nem jutott, hogy egyszer eljön az idő, amikor Erdélyből, szülőföldjéről levelet kap, s újból adódik alkalom pályájáról, élete alakulásáról, családjáról, terveiről, egyebekről nyilatkozni – immár őszbe borult fejjel…
– Idén ez lesz az ötödik interjúköteted… Mi lesz a néprajzzal?
– Kész van, megszerkesztve várja a kiadást az eddig kéziratban hevert dolgozatok gyűjteménye, a Vadasd és vidéke. Egyelőre leállok a néprajzzal – persze az ember sosem tudja, mit hoz a jövő. Ami az idei interjúkötetet illeti, az ötödiket, szeretném szép kivitelezésben, nagyobb példányszámban megjelentetni. Olyan személyiségek lesznek benne, mint Olosz Katalin, Kallós Zoltán, Gazda József, Péntek János, Bágyoni Szabó István, Kincses Elemér és mások. Rájöttem: az olvasókat érdekli, hogy mi vagy, de az is, hogy ki vagy…
Hargita Népe (Csíkszereda)

Bartis Ferenc: volt rab, de szolga soha
Összesen tíz évet ült börtönben többek között azért, mert 1956-ban a kolozsvári Házsongárdi temetőben felolvasta az Utószó című versét. A nyolcvanas években fiával együtt kitoloncolták Romániából, haláláig Budapesten élt. Egy évtizede hunyt el Bartis Ferenc költő, író.
Bartis Ferenc: Utószó (részlet) Hogyha sírunk: kiröhögnek, Hogyha kérünk: fel is kötnek, Hogyha küzdünk: odalöknek Történelmi kárörömnek - És mégis élünk Magyar, szavad világ értse: Anyanyelvünk létünk vére; Anyánk szíve tetemére Átok zúdult: vége, vége… - És mégis élünk!
Az 1936. július 4-én Gyergyószárhegyen született Bartis Ferenc (írói álneve „Karda”) neve összefonódott az elnyomás, a korlátozás elleni harccal, de legfőképpen a kisebbségben élő magyarság jogainak betartása iránti küzdelemmel.
A középiskolát szülőhelyén végezte, majd Marosvásárhelyen érettségizett. Alig volt 13 éves, amikor először letartóztatták, mert részt vett szülőfaluja lázadásában a román kommunista diktatúra ellen. Egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetem magyar–történelem szakán kezdte 1956-ban. Alighogy elkezdődött a tanév, Magyarországon kitört a forradalom. Bartist is jócskán megérintette ennek szele, és november elsején, több társával együtt kivonultak a Házsongárdi temetőbe, ahol Dsida Jenő kriptájánál elszavalta az Utószó című, de És mégis élünk! sorú refrénjéről híressé vált versét. 1957-ben többedmagával letartóztatták és bebörtönözték. Hét év szigorított börtönt kapott, 1964-ben 19 csonttöréssel és jobb fülére örökre megsüketítetten szabadult. A börtön meghatározó élménye minden kötetében visszatér, akárcsak a szabadság utáni vágy. „Bár voltam rab, de szolga soha!” – vallotta később Bartis Ferenc. Megpróbáltatásairól a Rácsok között Romániában című kötetében számolt be.
Tanulmányait csupán 1968-ban tudta befejezni, amikor tanári képesítést szerzett a marosvásárhelyi Pedagógiai Intézetben a magyar–román–francia szakon.
Volt erdőmunkás, kőműves, kazánkovács, pékinas, tanár, kőfaragó, szerkesztő többek között Sütő András mellett az Új Életnél, később Budapesten kiadóigazgató, a Magyarok című folyóirat és az általa alapított A CÉH Lap- és Könyvkiadó főszerkesztője. De mindenekelőtt költő volt, 39 könyve jelent meg, költeményeit sokan megzenésítették.
1984-ben települt át Magyarországra, amikor a román diktatúrában megfosztották állampolgárságától.
Az általa létrehozott Összmagyar Testületen (amelyet még a börtönben alapított) keresztül 32 ország magyarjaival tartotta a kapcsolatot.
Szeretett szülőföldjétől távol, Budapesten érte a halál 2006. június 9-én, végakaratához híven szülőfalujában, Gyergyószárhegyen temették el.
Őserő és tele hamutartó
Ahányszor csak találkoztam Bartis Ferenccel, mindig az volt az érzésem, egy tornádó vagy maga az ősrobbanás jön velem szembe. Ennyi energiát egy emberben sem azelőtt, sem azután nem láttam. Különös személyiség volt, olyan tűzzel égett, amilyen csak azoknak adatik meg, akik igaz hittel teszik a dolgukat ebben az árnyékvilágban. A sors ajándéka, hogy a korkülönbség ellenére (apám lehetett volna) Ferivel a kétezres évek legelején igazi bensőséges baráti kapcsolatba kerültem. Igaz, ahogyan én emlékszem, vele kétféle viszonyba kerülhetett az ember: vagy barátjává fogadott, és mindenben, amiben tudott, segített – ez volt a többség –, vagy ellensége voltál – ahogyan a „smasszerek”, akik a börtönben megalázták, süketre verték, a szekusok, akik fél életén át üldözték, vagy a besúgók, akiknek bűneit sosem felejtette el. Jellemző volt Bartis Ferencre: ha elromlott mondjuk a vízcsapja, biztos, hogy erdélyi származású mesterembert hívott, hogy megjavítsa. És bevallom: rövidre sikeredett budapesti karrieremet nagyrészt neki köszönhettem. Vas utcai lakásán olykor órákig beszélgettünk, ha múltjáról, szülőföldjéről mesélt, már-már transzba esett. Emlékezetes marad számomra, hogy ilyenkor egy tányér nagyságú hamutartót megtöltött csikkekkel, észre sem vette, ahogy egyik cigarettáról a másikra gyújt. Hangja zengett a szobában, úgy tűnt, megszűnt körülötte a világ, mimikájából, gesztusaiból is le lehetett olvasni azt a szenvedést, amit az elveszett és elvesztett Erdély iránt érzett. Sosem tudta megbocsátani a román hatalomnak, hogy megfosztotta állampolgárságától, gyakorlatilag földönfutóvá tette, és fiával, Attilával együtt – felesége, Margit akkor már nem élt – elüldözte őket szülőföldjükről. De a sors megbosszulta magát: Bartis munkásságát a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével és az ’56-os forradalom hőse kitüntetéssel is elismerték új hazájában, fia, Attila jelenleg az egyik legismertebb magyar író és fotóművész.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ódzsa könyve, Ódzsa élete
Könyvbemutatóval és díjátadásokkal gyakorlatilag végéhez ért a nagyváradi Szigligeti Színház idei évada. Hogy milyen évadot zárt a három társulat, arra visszatérünk, most a szezonzárás ünnepélyes, illetve különleges pillanatait vegyük számba. Simon Judit írása.
Szabó József, ahogy mindenki szólítja: Ódzsa az erdélyi magyar színjátszás egyik emblematikus figurája volt. Tehetséges rendező, kicsit mindig lázadó, és akik ismerték, sosem számoltak azzal, hogy felette is telik az idő. Néha ellátogat szeretett Váradjára, de inkább, mint magánember.
Ezúttal könyvbemutatóra érkezett: A Színház álom – indulattal című reprezentatív kötet a Szigligeti Színház gondozásában jelent meg, és amint Hajdu Géza színművész, a rendező beszélgetőpartnere elmondta, nemcsak a színházaknál eltöltött éveit, előadásainak történetét, életrajzát tartalmazza, hanem több annál, a 20. század látlelete. Színház és társadalom mutatkozik meg benne, az, ahogyan akkoriban éltünk, dolgoztunk. Hajdu Géza röviden vázolta: Szabó József, mindenki Ódzsája Székelyhídon született, Kolozsváron egy évig filozófiát tanult, majd Tompa Miklós osztályában elvégezte a színművészeti egyetem – akkor főiskola – rendezői szakát. Utána egy évig ösztöndíjasként Moszkvába tanult. Azt már a rendező mesélte, hogy a színisekkel közösen úgy döntöttek, nem szeretnének szétszóródni. Kapóra jött a párt terve, hogy Nagybányán alakuljon magyar színház. A társasághoz Harag György is csatlakozott. Meg kell jegyezni, hogy a Harag és Szabó nevével fémjelzett társulat legendás előadásokat állított színpadra. Később az egész társulat Harag Györggyel az élén a színházzal együtt átköltözött Szatmárnémetibe.
Ódzsát Kolozsvárra hívják, ő pedig némi hezitálás után, de boldogan megy. Előadások sorát állítja színpadra, mígnem – mesélte a rendező – be akarták szervezni, amitől nagyon megijedt. Tudta, el kell hagynia Kolozsvárt és a társulatot.
Farkas István Nagyváradon volt rendező, hívta, jöjjön Ady városába. A sors úgy hozta, éppen akkor üresedett meg a főrendezői állás, amit Ódzsa foglalt el.
Legendás előadások sorát rendezte, többek között az Ifjú W. újabb szenvedéseit, talán az első romániai magyar musicalt, Az Ember tragédiájának akkoriban teljesen újszerű színpadi megjelenítését, vagy Sütő András regénye, Az anyám könnyű álmot ígér dramatizált változatát, melyet ő maga írt színpadra.
Mindenki meglepetésére 1983-ban áttelepült Magyarországra. A győri Kisfaludy Színház vezető rendezője, majd a veszprémi Petőfi Színház rendezője lett. Az útja azonban még távolabbra vezette: Skóciában, Íroszágban tart workshopokat leendő színészeknek, beavatja őket Brecht színházának rejtelmeibe. Arra a kérdésre, hogy miért ment el Váradról, őszintén válaszolt: félt tovább itt maradni, élni akart, alkotni. Amikor kézhez kapta a megfigyelési aktacsomóját, bebizonyosodott, nemcsak a művészi munkája, de még az élete sem volt biztonságban. Elmondta, Sütő néven szerepelt a jelentésekben, aligha véletlenül...
Senkinek nem jön, hogy elhiggye: Ódzsa felett sem állt meg az idő, már betöltötte a 88. évét. De ma is lelkesen mesél, anekdotázik, fáradhatatlan.
Hajdu Géza a beszélgetés végén rövid részletet olvasott fel a könyvből, mellyel szerinte Ódzsa feltette életművére a koronát.
erdelyiriport.ro

Egy efemer műfaj legendás alkotója: Szabó Ódzsa
A nagyváradi Szigligeti Színház páholyelőcsarnokában köszöntötték szerda délután Szabó József Ódzsa rendezőt, a váradi magyar színtársulat egykori főrendezőjét. Az ünneplés apropóját a 87 éves rendezőnek Színház álom-indulattal című könyvének megjelenése adta.
A kötetet Hajdu Géza színművész méltatta, kiemelve, hogy ez a kötet látlelet a huszadik század második feléről, de bevezet a huszonegyedik századba is. A könyv a korról szólt, amelyben Szabó Ódzsa alkotott, de a mai napig elkalauzol bennünket. Mint a méltató hangsúlyozta, a könyvben megtalálhatók a szerző székelyhídi gyerekéveinek emlékei, a váradi ifjúkori évek történései, a kolozsvári, majd moszkvai egyetemi évek, valamint a rendezői karrier bemutatása. Hajdu Géza elmondta, hogy a kötetből az is kiderül, hogySzabó Ódzsa 1983-ban elmenekült Nagyváradról és az országból, előbb Győrbe, majd Veszprémbe, végül Skóciába és Írországba. „Ezzel a könyvvel feltette a koronát életművére” – fogalmazott Hajdu Géza, hozzátéve, hogy a a könyv a színház pénztárában megvásárolható.
Visszaemlékezés
Az ezt követő beszélgetés során Szabó József Ódzsa elevenítette fel emlékeit, és beszélt színházi ars poeticajáról is. Mint fogalmazott, „a színházi alkotás olyan, mint a homályos ablaküvegre rajzolt kép, elpárolog, ezért egyetlen lehetősége a színháznak az irodalom”. Mivel az előadás csak addig él, amíg benne van a közönség emlékezetében, ezért ezzel a kötettel azt kívánta elérni, hogy valamilyen módon rögzítse ennek az efemer műfajnak, a színháznak az alkotásait. A rendező beszélt a színházcsinálás lehetőségeiről egy diktatórikus rendszerben. Mint mondta, a huszadik században két háború és két diktatórikus rendszer dúlt Európában, „és ehhez próbáltunk jó arcot vágni, színházat csinálni”. Felidézte karrierjének kezdetét, a számára felejthetetlen nagybányai éveket, ahol kezdő rendezőként dolgozott, majd felvillantott néhány epizódot kolozsvári éveiről. A kincses városban a Securitate behívatta, és rá akarta venni őt arra, hogy legyen besúgó. Szabó Ódzsát mélységesen felháborította, hogy egyáltalán feltételezik róla azt, hogy ő ilyet tenne, ezért hirtelen elhatározással Váradra utazott hozzátartozóihoz, és a vonaton villámcsapásként érte az elhatározás, hogy Váradon kell folytatnia munkáját. Szabó Ódzsa Nagyváradon dolgozott 1983-ig. Bevallotta: „azért hagytam el Nagyváradot és az országot, mert nem akartam áldozat lenni.” Mint mondta, Sütő Andráséhoz hasonló sorsot készítettek elő neki. „Előre el volt döntve, hogy olyan sorsra jutok, mint Sütő András” – fogalmazott.
Köszöntők
A beszélgetés végén Hajdu Géza színművész olvasott fel a most megjelent kötetből, majd a megjelentek soraiból felszólalók köszöntötték Ódzsát. Köztük volt Csiky Ibolyaszínművésznő, aki bevallotta, hogy színészi pályájának legsikeresebb szakaszát élte meg akkor, mikor a nagyváradi főrendező Szabó Ódzsa volt. Köszöntötte a rendezőt pályatársa,Kovács Levente, valamint a nagyváradi román színtársulat egykori vezetője, Eugen Tugulea is. Legvégül Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház főigazgatója nyújtott át egy albumot Szabó Ódzsának, amelyben az általa rendezett darabokról készült fotók vannak. Szabó Ódzsát a nap végén az évadzáró ünnepség keretében életműdíjjal tüntette ki a Szigligeti Színház.
Pap István
erdon.ro

Muzsnay Árpádról egy kicsit másként
A 75 éves Muzsnay Árpád életének néhány olyan mozzanatáról beszél a vele készített interjúban, ami bizonyára sokak számára ismeretlen. Köszöntésére ma, a Mihai Viteazul utca 32. alatti Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont dísztermében kerül sor, 17 órakor.
— Sokan kérdezik öntől, miért kötődik ennyire ahhoz a házhoz, amelyikben él.
— A válasz egyszerű. Nem volt párttitkár nagybátyám, nem volt sohasem nagy fizetésem — a nyugdíjamról ne is beszéljek —, és így nem volt lehetőségem jobbat szerezni. Számomra, és a lakók egy része számára — bár voltak, akik mindent megtettek és megtesznek, hogy elkorhadt gerendákkal körbevéve a város szégyeneként, romhalmaznak tűnjék az az épület, melyet az általuk egykor vezetett intézmény munkatársainak hanyagsága és gondatlansága megrokkantott — részben még mindig lakható. Persze áldatlan állapotok és körülmények között. Nekem szülőházam. De ami annál több: a Zárda épületével szemben lévő egykori Rácz-ház olyan történelmi emlék, amilyet Európa e térsége egyetlen városa sem tud felmutatni. Ha toleranciáról beszélünk, különösen Szatmárral kapcsolatosan, akkor ez az épület vitathatatlan bizonyíték. Hiszen az 1860-as években az épület régi részében működött Szatmárnémeti első zsidó leányiskolája. Máramarossziget, Nagyvárad vagy akár a térségünkben szintén komoly zsidó közösséget magáénak tudható Kisvárda nem tud felmutatni hasonló — még álló, rendbe tehető — épületet, pedig ezekben a városokban is működtek zsidó iskolák. Ez bizonyítja azt is, hogy a szatmáriak mindig adtak az oktatásra. Akkor senkit sem zavart, hogy épp a Zárdával szemben felépült egy másik felekezet vagy etnikum tanintézete. Én még gyerekkoromban az épület padlásán találtam héber könyveket. Csak később jöttem rá arra, hogy a szatmári zsidók tudatában voltak, hogy ez az épület valamikor az övék s kultúrájuk egy része volt, ezért jöttek oda előszeretettel lakni. A második világháborút megelőzően négy, azt követően pedig a múlt század hatvanas éveiig legkevesebb három zsidó család lakott ott. A deportálásból csak egy család jött vissza, gyerek nélkül, mert ő odaveszett. Felber Etelka néni későbbi sógornőjével kalandos úton érkezett haza Auschwitzból, a férje pedig szovjet hadifogságba került munkaszolgálatoskét menekült meg, és engedték haza 1947-ben. Ezzel a családdal szüleim és én nagyon jó viszonyt ápoltunk. Ortodox zsidók voltak, szombatonként én gyújtottam be a tüzet és segédkeztem olyan dolgokban, amit nekik azon a napon nem volt szabad. A nénit — valószínű — emlékeztettem az odaveszett, velem egy évben született Zoltán fiára. Sokszor mesélt Etelka néni nekem a szatmári magyar zsidókról a sógora kapcsán is, kit szintén Zoltánnak hívtak, Felber Zolinak — találkoztam is vele többször —, aki magyarságára sokat adó, magyar keresztnevére büszke, jó labdarúgója volt városunknak. Emlékszem, Etelka néni hívta fel a figyelmemet Markovits Rodionra, Zelk Zoltánra, akikről úgy beszélt mint egykori személyes ismerőseiről.
— Milyen volt a gyerekkora?
— Nekem a háborút követő nyomorúság, a ma már sokak által hallomásból sem ismert pontrendszer, az alapvető élelmiszerekért való — sokszor — félnapos sorban állások ellenére is, úgy érzem, szép gyerekkorom volt. Nem a rendszernek, hanem az engem körülvevő, velem kapcsolatba került kitűnő embereknek köszönhetően, akik meghatározták életemet, és mintha ma, háromnegyed századdal születésemet követően a kezemet fognák, bátorítanának. Az irodalom és a kultúra szeretetét elsősorban anyámtól örököltem. Ő mindig büszke volt arra, hogy református létére városunk legjobb iskolájának, a számtalan kiváló pedagógust foglalkoztató Zárdának volt tanulója. Az első világháborút követően például olyan magyar szakos tanárnője volt, aki diákjainak — a lányoknak — 1920-ban, a Zárdában Ady Endréről beszélt, a legnagyobb szeretettel és elismeréssel. Anyám irodalomkedvelő volt, talán a budapesti Veress Pálnéban „fertőződött” meg — hiszen, amíg a Petőfi Társaság tagja, de különben kiskereskedő nagyapám anyagi lehetősége megengedte, abba az iskolába járatta a lányát. Édesanyám szerette, sokszor idézte Ady Endrét, József Attilát, Mécs Lászlót, Reményik Sándort. Lényegében a könyv gyűjtésének szenvedélyét is tőle örökölhettem. Kistisztviselő apámmal a két világháború között megjelent s olcsón megvásárolható világ- és magyar irodalmi klasszikusok sorozatait gyűjtötte. Igaz, akkor lehetett vigécektől részletre könyvsorozatokat vásárolni. De könyvei között nem egy Nyírő József-, Tamási Áron-, Herczeg Ferenc-, Somogyvári Gyula- és Zilahy Lajos-kötet is volt — tükrözve a századelő szatmári magyar irodalmi ízlését. Jó néhány olyan könyv is akadt köztük, melyeket a népi demokrácia éveiben a padláson rejtegettünk lekvárosszilkékben — onnan keltek majd lábra, valószínű az ócskasorra, valamelyik jó szomszédnak köszönhetően. A könyv nálunk a legértékesebb ajándékok egyike volt — ma is féltve őrzöm a karácsonykor kapottakat.
Mindig mérvadónak tartottam édesanyám véleményét. Kezdő tanárként, mikor hazaérkeztem, az aznap megérkezett újságokkal várt. Ki volt készítve, mit érdemes — szerinte — feltétlenül s elsőként elolvasnom. Minden akkor megjelent romániai központi magyar nyelvű újságra, sőt, édesapámnak köszönhetőn, ki a postán, s ott egy ideig a sajtóterjesztésnél is dolgozott, néhány magyarországi lapra is előfizettünk — míg a cenzúra engedte. Sokat köszönhetek ugyanakkor egykori tanáraimnak is, akik a jelen és a jövő pedagógusainak mintaképei lehetnének. Az ő érdemük, hogy az államosítást követően a szatmári oktatás nem csupán megőrizte, de jelentősen növelte addigi színvonalát. Példamutatóan fátylat tudtak borítani a felekezeti és egyéb különbségekre, ellentétekre. Megszűntek Szatmárnémeti neves egyházi iskolái, de létrejött egy szellemiekben nagyon komoly, kiváló tanárokat foglalkoztató állami fiú- és leánylíceum, amelyekben a legjobb református és római katolikus tanárok oktattak. Ők — és ez igaz a reál érdeklődésű tanárainkra is — nagyon erős, irodalom és történelem iránti érdeklődést neveltek belénk.
— Ön nem tanárnak készült, de nem is újságírónak.
— Mint minden fiatal, én is sok minden szerettem volna lenni. Érdeklődtem például a színművészet iránt. Szerencsém volt, hogy nagyon fiatalon érettségiztem — még 16 éves sem voltam, s ezért egy évet itthon maradtam. Még a színháznál is dolgoztam Harag György igazgatása alatt. Segédkellékese voltam a ma klasszikusként emlegetett egykori társulatnak. Szerencsére már a marosvásárhelyi felvételi előtt rájöttem arra, hogy nem is vagyok én olyan nagy tehetség, mint amilyennek képzeltem magamat, és már akkor elkezdtem a felkészülést a bölcsészkarra. A sikertelen színi vizsgát követően azonnal a magyar nyelv és irodalom szakra jelentkeztem, és jutottam be az elsők közt. Bolyaisként kezdtük — az első évfolyam végén egyesítettek az egykori Babeş-sel. De ez a történet külön beszélgetés témája lehetne…
— Amikor kihelyezték Kiskolcsra, mennyire ismerte a falusi életet?
— Nem nagyon, bár szoros kapcsolat fűzött gyerekkoromban Árva Bethlen Kata szülőfalujához, a Küküllő menti Bonyhához. De ott lényegében mindig vendég voltam — kívülálló. Kiskolcsot azonban még annyira sem ismertem, mint Bonyhát, holott egyik osztálytársam, Csomai Miklós annak a falunak a szülötte volt. Egyszerűen az volt a helyzet, hogy tanulmányi eredményeim alapján harmadikként választottam helyet az egyetem elvégzése után. Lehetőségem lett volna Szászmedgyesre menni. Ez volt a legrangosabb hely a két kutatói státus mellett, amit az 1963-ban végzett magyar szakosoknak felkínáltak. Én haza akartam jönni Szatmárnémeti közelébe. Így választottam Kiskolcsot mint olyan települést, amelyiket abban az időben Szatmárnémetiből nap mint nap legkönnyebben meg lehetett közelíteni. Egyik kedves tanárom fel is rótta nekem, amiért nem Medgyest választottam. De úgy vélem, megértette válaszomat, érvelésemet. Nekem itt, a szülőföldemen még a kövek is mesélnek. Ismerem ennek a vidéknek a történelmét, itt érzem otthon magamat. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben szűkebb pátriám lakosai mellett, amikor csak tehettem, mindenki figyelmét igyekeztem felhívni arra, hogy Szatmárnémeti és vidéke milyen sokat adott a magyar kultúrának. Anyanyelvünk, amit köz- vagy irodalmi nyelvként ismerünk, használunk és gyakorlunk. Károli Gáspárnak, valamint Kazinczy Ferencnek köszönhetően a szatmári nyelvjáráson alapszik. És ki kinek a nyelvén írta meg legszebb imánkat, az összmagyarság himnuszát?! De ne folytassuk ezt a témát. Erről köteteket lehetne mondani, írni.
— A ma embere, főként a fiatalok tudatában vannak ennek?
A Magyar Páneurópa Unió és a Konrad-Adenauer-Stiftung 2005-ben Eötvös-díjat adományoztt Muzsnay Árpádnak
— Hadd kérdezzek vissza: tudatosítjuk-e egyáltalán bennük? Sokan azzal mentegetőznek, hogy nincs benne a tananyagban. Véleményem szerint nem is muszáj s képtelenség is, hogy minden benne legyen a tananyagban. Régebben sem volt, de a tanáraink és a szüleink megtanították nekünk, felhívták, amire csak lehetett a figyelmünket. Holott nem csekély veszéllyel járt akkoron. Az iskolai és azon kívüli oktatásra és a nevelésre óriási felelősség hárul abban, hogy valaki tudatában legyen, tudatosuljon benne: honnan származik, s tudja azt, hogy mit köszönhet, mivel tartozik elődeinek, és adósa a jövő nemzedéknek, annak a szűkebb vagy tágabb közösségnek, melynek tagjai közé született és amelyhez tartozónak vallja magát. Valamilyen csodabogárként néztek egyszer rám, amikor felvetettem: miért ne lehetne például magyar irodalomból olyan érettségi dolgozatot íratni, amelyik az illető iskola egykori növendékéről, annak kultúránk terén végzett munkássága jelentőségéről szólna? Hogyan ismerjük meg és értékeljük kellően történelmünket és kultúránkat, ha közvetlen környezetünkkel kapcsolatos ismereteink hiányosak és felületesek? Móricz Zsigmond Sáraranya jut eszembe: észre sem vesszük, lábbal tapossuk a sárba értékeinket.
— Újságíróként is a szerencsésebbek közé tartozott. Ez hogy sikerült?
— A tanügyből 1973 elején helyi tudósítóként az Előre nevű napilaphoz szerződtem. Ma már áldott szerencsének tekintem, hogy egyik cikkem miatt alig másfél év után a Falvak Dolgozó Népéhez „passzolt át” az országos napilapunk teljhatalmú főszerkesztője. Olyan hetilaphoz kerültem, amelyiket a cenzúra nem piszkálgatott különösebben, s amelyik olyan egykori munkatársakkal büszkélkedhetett, mint Kacsó Sándor, Asztalos István vagy Sütő András, kollégája lehettem ugyanakkor Cseke Péternek, Zágoni Attilának, Ferenczes Istvánnak vagy a kiváló agronómus szak- és közíró Nagy Miklósnak, hogy csak néhányukat említsem. Abban az időben például mi nemegyszer közvetve, de írtunk a falurombolásról. Nem támadó jelleggel, hanem olyan megközelítésben, hogy milyen értékeket képvisel és mutathat fel egy-egy kis település. Máriás József, a Falvak Dolgozó Népének is írogató kiváló szatmári újságíró indította be lapunkban a Kicsi falvak nagy problémái című nagy sikerű riportsorozatunkat. Ezek az írások a kis települések, a kis közösségek megmentését voltak hivatottak szolgálni, szóltak a kis településeink tervezett oktalan felszámolása ellen. „Falvaknépésként” nekem főleg Szatmár, Máramaros, Szilágy és Maros megye volt a „vadászterületem”, ez utóbbiban a Kis-Küküllő menti falvakat jártam és azokról írtam. Elsősorban is a kulturális és társadalmi kérdéseket feszegettem, már amennyire ezt meg lehetett tenni abban az időben egy agrárlapnak tekintett sajtótermékben. Szerettem a terepjárást, mert lehetőségem volt elbeszélgetni az emberekkel, dokumentálódnom a helységek történetéről.
— Miben látja a magyarság jövőjét?
— Kisebbségben élő magyarságunk jövőjét az önálló intézményeink teljes körű létrehozásában látom. Ez például — Szatmár megyére vonatkoztatva — fontos lenne a színház vonatkozásában is. Ha visszagondolok arra, hogy amikor én középiskolás voltam, működött megyeszékhelyünkön egy nagyon erős önálló magyar fiúlíceum és egy nagyon erős lánylíceum, és ezekkel párhuzamosan létezett a Mihai Eminescu román fiúlíceum és a D-na Stanca román leánylíceum, az messzemenően hasznos volt a város és a megye alkotta mindkét nemzeti közösség számára. Egészséges és becsületes versenyre sarkallta őket: tanárokat, diákokat egyaránt. Valamilyen kis csíráját látni vélem most a Kölcsey és az Eminescu esetében, de ez még nem az igazi. Bántó és bénító a még mindig erős központosítási törekvés és annak kikényszerített gyakorlata. Szabad kezet kell adni a művelődési életnek s az oktatásnak egyaránt, és nem szabad spórolni sem az egészségügyön, sem a tanügyön, sem pedig a kultúrán. Mindhárom messzemenő támogatása egy olyan távlati befektetés, ami később kamatostól megtérül.
Egy közösség jövője tagjai mindegyikétől függ. A múlt, jelen és a várható jövő ismeretétől éppúgy, mint a létet garantáló egyéni hozzáállástól. Nem véletlen, hogy művelődéssel foglalkozóként tanácsolhatom: törekedjék mindenki szülőföldje és kultúrájának, családja történetének megismerésére. A család és a szülőföld története ugyanis kicsiben a nemzet, az ország története. Az én nemzedékemet népszolgálatra nevelték. Én hittem és ma is hiszek értelmében, és tiszta szívből ajánlom a nemes értelemben vett népszolgálat gyakorlását napjaink politikusainak is. Egykori egyetemi tanárom, Balogh Edgár igyekezett belénk nevelni, hogy azt, amit kaptunk: az ingyen tanulás lehetőségét s azt, hogy egy közösség értelmiségéhez tartozóaknak tudhatjuk magunkat, vissza kell adnunk. Ténykedésünket közösségünk érdekei, céljai kell hogy meghatározzák. Azokat kell szolgálnunk, akik szárnyra bocsátottak és lehetőséget teremtettek arra, hogy tanuljunk, hogy dolgozhassunk. „Ki a köznek él, annak élni érdemes!” — választotta jelmondatául az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az a művelődési szervezet, melynek tagjaként több száz rendezvényt szerveztem az elmúlt negyedszázadban. Az élet értékes ajándéka számomra, hogy a népszolgálat fontosságának hitében és gyakorlásában társként sokakat érezhettem mindig magam mellett. A jövő attól is függ, hogy az utánunk következők közösségben tudnak-e majd gondolkodni és cselekedni — jobban és eredményesebben, mint a mi nemzedékünk.
Elek György
frissujsag.ro

Születésnapi beszélgetés a 75 éves Bágyoni Szabó István íróval, költővel
Felénk siető égi postások
– A magyar nyelv és irodalom szakos tanári diploma megszerzése után, 1964-ben első állomásod a Maros megyei nagysármási középiskola volt. Ha szüleim 1962-ben Pusztakamarásról nem Mócsra, hanem az egyazon távolságra lévő Sármásra adnak, hogy továbbra is magyarul tanuljak, tanárom lehettél volna… Hogyan emlékszel vissza erre a mezőségi nagyközségre, a század eleji, anyaországi telepesek utódaira, megmaradásukért, identitásmegőrzésükért való küzdelmükre?
– Kérdésedből sok mindent kiérzek. Példának okáért azt, hogy alaposan ismered Sütő Andris gyermekkori vidékét, a minden értelemben dimbes-dombos, tavas-tócsás Mezőséget. No meg azt is – és ennek örülök –, hogy ezek tudtában is bátorkodtál belelapozni A lovak estére hazaérnek című regényembe. Amely voltaképpen az általad is említett kérdéseket – magyar betelepítések, majd román „magyartalanítások”, iskoláink és egyházaink erkölcsi-anyagi leépítése stb. – próbálja feszegetni. Úgy tűnik, Sártelek – ez Nagysármás regénybeli neve – és környéke talán ilyen értelemben Erdély egészét, annak jövőbeni sorsát – és persze, annak kritikáját – sejthette volt a bukaresti „főolvasók” szemében, mert a kötet csak tízéves késéssel jelent meg – és persze, Budapesten. Ma is tisztelettel emlékszem Nagysármás és vidéke neves embereire, Hermán János tiszteletesre, aki dombról prédikálta szerte halotti búcsúztatóit, hogy öblös hangját az Úristenen kívül mi is hallhassuk, Páll András doktorra és segédjére, sógoromra, néhai Sarkadi Vilire, akik alatt nem pihent meg az egyfogatos kordély, valahányszor a telepeken élők egészségéről, mentésről volt szó. Meg Laci gyógyszerészre, a mesemondó Juliska nénire… És álljon itt még valami: Sármásra érkezésem talán első „felelős” megbízatása, a kollektív gazdaság kukoricafosztásán való részvételünk mellett, a népszámlálás helyi bizottságában való részvételünk… Hát részt is vettünk: de egyetlen magyar név után sem ceruzával jelöltük be a nemzetiségi hovatartozást. Ahogyan a központi „megbízott”, Sticlaru elvtárs követelte. Csak gyaníthatjuk, hogy az éj leple alatt hány nem román családból fabrikálhattak – radírozás után – román nemzetiségűt…
– Alig 3 év után léptél még egyet Kolozsvár felé. Pontosabban Tordára, ahol a középiskolai oktatáson kívül felruháztak aligazgatói teendőkkel is. Akkor kezdődött a nemzetiséget is romboló „aranykorszak”: az erdélyi magyarság elsorvasztásának „legtermékenyebb” időszaka… Mennyire lehetett követni és betartani, üllő és kalapács között, a sütői gondolatot: „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk”?
– Torda előtt volt még egy megállóm: Harasztoson helyettes tanárkodtam egy éven át. Ezt a falut voltaképpen a Torda közeli lőtér és a Nagyenyed felé futó országút választja el szülőfalumtól, Bágyontól. Apósom – tudni kell, hogy voltaképpen a nősülésem lódított ki Nagysármásról Torda felé; feleségem ott dolgozott, lakásunk is ott várt rám… –, nos: apósom pöfögő kis Simsonjával furikázgattam naponta a tordai Jósika utca és a harasztosi iskola között. És nem kis veszélyek közepette – időnként bizony az épp lőgyakorlatot végző kiskatonák süvítő golyózáporai alatt… Most látom, ezzel a fejem fölött zajló kisded légi csatákkal sokat sejtető főpróbákat rendeztek számomra az égiek… Jó előre sejthettek volna valamit…? Vagy figyelmeztetni szerettek volna valamire? Gondolom, eddigi katedráim igen-igen változatos „összetétele” maga volt a figyelmeztető: Nagysármáson – a pályaválasztáskor behirdetett „középiskola” nem is volt középiskola, pontosabban a középfokon nem voltak magyar osztályok. Így óráim számát zeneoktatással, kórusvezetéssel pótolták; Harasztoson pedig csak a román V–VII. osztályokban „jutottam szóhoz” – tiszta magyar szakos végzettségem ellenére mateket, történelmet, ének-zenét kellett tanítanom… persze román nyelven. „Ne az égiekkel perlekedj, édes fiam! – nyugtatott édesanyám –, ezeket a tordai földieket kellene nagybátyádnak megkeresnie az érdekedben.” Tudni kell, hogy középiskolás koromtól én tordai nagybátyámnál, „Kicsi Pistánál”, a vidék híres csizmadiamesterénél voltam „kovártélyban” – mondhatni: szolgadiákként…, s csak nagy ritkán látogattam haza, Bágyonba. Kolozsvári egyetemi éveim alatt úgyszintén… Vásárhelyi Géza költőbarátom, falum körzeti orvosa egyik poharazgatásunk közben meg is jegyezte: „Maholnap én leszek az igazi bágyoni, kedves Bágyoni!” Visszatérve a kérdésedhez, a sütői gondolathoz: egyszer csak hagytam csapot-papot, a nem reám szabott katedrát, és munkahely után néztem Tordán. Így kerültem a város turisztikai hivatalához.
– Fontos volt, hogy néhai Lászlóffy Aladárral és Vásárhelyi Géza orvos-költővel Tordán 1970-ben beindítottátok a Jósika Miklós Közművelődési Kört, amely a kommunista diktatúra éveiben Aranyosszék talán legmeghatározóbb magyar szellemi műhelyévé vált…
– Igen, ma is úgy látom. Ezzel az akkor egyáltalán nem veszélytelen lépésünkkel bizony nem csupán a volt mészkői papköltő, Balázs Ferenc szellemi hagyatékát, a „magyar vidékfejlesztést”, mint mozgalmat élesztettük újjá, hanem – kissé nagyképűen fogalmazva – visszaadtuk annak az erdélyi városnak a hitét, amely város jó négy évszázaddal azelőtt a szabadság, a lelkiismereti szabadság gondolatát álmodta meg Erdély és Európa népei számára. Szabadon élni, lelki és szellemi szabadságban alkotni, magyarul is… Persze, föl kellett kutatnunk a város azon intézményeit, fórumait, neveket, akik a hajdani „magyar Torda” emblematikus figurái voltak – vagy lehettek. Hiszen 1970 körül sem helyi magyar színtársulat, sem tordai vagy Aranyos vidéki magyar lap már nem létezett… Hogy a régi református vagy unitárius gimnáziumokról ne is beszéljünk. És még valami: rendre haza kellett hívnunk – csalogatnunk? – azokat az irodalmi-közművelődési nagyságokat, akiket Torda és Aranyosszék szórt szét a világban: a két Lászlóffytól el egészen Székely Jánosig, Mikó Imrétől Létay Lajosig, Anavi Ádámtól el egészen a színész Miske Lászlóig, a szobrászművész Suba Lászlóig, az iparművész Egri Lászlóig… Nos, a Jósika Kör hatalmas helyi sikerei – és kiszállásai, hiszen ott voltunk mi a farkaslaki Tamási-emlékmű avatásán, ott a székelykeresztúri Petőfi-szobor avatásán; Kövenden és Torockón rendszerint felléptünk hol versműsorokkal, hol az épp aktuális Brassai Sámuel-emlékesteken – úgy látszik, mifelénk fordította a még létező magyar hivatalosság figyelmét. Történt ugyanis, hogy 1972-ben Nedelka Géza tanügyi inspektor meghívott, foglalnám el az ő rövidesen megüresedő posztját, a tordai Mihai Viteazul Líceum aligazgatói székét. Egykori tanárom ajánlatát elfogadtam, már azért is, mert tudtam: Géza Csíkszeredába készül, családot alapítani.
– 1974–89 között Kolozsváron kapsz állást, mégpedig az egyetlen írószövetségi hetilapnál, az Utunknál.
– Tovább kellett lépnem, bár nagyon szerettem tordai középiskolás tanítványaimmal dolgozni. Isten bizony, sokszor úgy éreztem magamat a katedrán, mintha a „jósikakörös” dolgaimat folytatnám. Katedrám összetételéről ne kérdezz! Magyar irodalomtörténetet az első évben nem taníthattam – lévén, hogy Imreh Lajos tanár úr, egykori középiskolai magyartanárom itt kollégám volt, és nem is akármilyen –, de tanítanom kellett filozófiát, politikai gazdaságtant és kutyafülét… Középiskolai időszakom második éve aztán megnyugtatóan kezdődött: Imreh tanár úr nyugdíjba vonult, én meg hozzáfoghattam elképzeléseim valóra váltásához. Végre, szakomat oktathattam! Igen ám, de történelmi ismeretek hiányában – már ami a Trianon utáni erdélyi históriát illeti – az elmélet csak üres szólam. Tettem a magam dolgát: kisded színpadi valamit írtam tanítványaim számára Egy nap az Erdélyi Helikon szerkesztőségében címmel, amelyben a vesztes magyarjaink közül felvonultattam a Kuncz-fiúktól Kós Károlyékig szinte mindenkit…, persze a nyertes Emil Isacot és Octavian Gogát is… Úgy tapasztaltam, hogy attól a „bemutatótól” számítva – mert külön „rendezvényen” mutattuk be – tanítványaim zömmel a maguk helyén tudták a történelmi változásainkat értelmezni. Hogy később aztán mi történhetett, nem tudhatom, de a téli vakáció első napjaiban jött a hír Kolozsvárról: tordai kinevezésemet a megyei főinspektor nem írta alá. Punktum. Hetekig feleségemmel együtt fásultan figyeltük sorsunk alakulását. És jött a megváltás! Életmentőnek bizonyult az Utunk főszerkesztőjének, Létay Lajosnak az üzenete – Mikó Ervin és Köntös-Szabó Zoltán hozták a hírt, személyesen –: van üresedés a lapnál, januártól szívesen fogadnak! Pillanatot sem gondolkoztam az ajánlaton. Mondtam is Köntös-Szabó Zolinak: „Mögénk álltak az égiek! Valaki nem felejtette el, hogy Létay apósa, a jó emlékezetű Lőrinczy Árpád tiszteletes úr bizony konfirmáltató papom volt Bágyonban…” Zoli fülembe súgta: „Ezt Létay bátyánk katonatársa, az a bizonyos Ceaușescu aztán meg ne neszelje!” És történt, hogy 15 éven keresztül „utunkos” lehettem.
– A kolozsvári évek teremtik meg a publikálási lehetőséget, s szinte két-három évente teszel le egy-egy kötetet az olvasók asztalára. Ezek közül egyik legjobb regényed a Kések ideje (1979), amelyben a múltat összekötöd a jelennel, s megszületik egy fájóan szép lírai vallomás szülőföldedről, az Aranyos mentéről, Bágyon vidékéről. Kritikusaid azon nyomban párhuzamot vonnak Sütő András korábban írt Anyám könnyű álmot ígér c. kötetével. Miről szól a kötet, hogyan fogadta a szakma?
– A könyv voltaképpen a mindenkori történelmi időknek kiszolgáltatott „collectáló” diákok életéről szól, akik hol európai peregrinációkon vesznek részt, hol önvédelemre alkalmas kések gyűjtését kénytelenek megszervezni… Mert másként elvesznének – akár a holland utcasarkokon, akár Aranyosszék mindig is veszélyeztetett kapualjaiban. A főhős Jeney Vaskóban álom és valóság kegyetlen kavarodása – olvasmányélmények és gyermekkori emlékek váltakozó valósága teremti meg azt a szülőföld-hangulatot, amely tovalendíti a témán netán eltöprengő olvasót. A szakma, örömömre mind Erdélyben – Kántor Lajos és Láng Gusztáv révén –, mind pedig Magyarországon – Fodor András által – megtisztelő elismeréssel fogadta prózámat, az időközben napvilágot látott versköteteimmel együtt. Aminek örülök, hiszen Budapesten kényesek ám a mi mondatainkra…
– Az 1989-es áttelepedés után következik néhány rövid-hosszabb időszak egyik-másik budapesti lapnál: az Uniónál, az Új Magyarországnál, a Pest Megyei Hírlapnál, a Szabad Földnél. Hogyan foglalnád össze ezt a periódust: valóban az anyaországi útkeresés és az önmegtalálás évei voltak ezek?
– Amennyiben újságírói mivoltomra gondolunk: ezek a lapok mindenképpen „az önmegtalálás” lehetőségei voltak. Anyagilag sem utolsók. Hiszen meg kellett ám kapaszkodnunk. Ráadásul: feleségem nem vállalhatott munkát, hiszen kisfiunk egyéves, karon ülő kis lurkó volt még… s az állampolgárságra is három évet kellett várnunk. Itt kell megemlítenem, hogy egyfajta szerencse is mellénk szegődött: az irodalmi lapok szerkesztői, versrovatvezetői – valamikor vendégeink is voltak kolozsvári lakásunkon – szinte hetente, havonta kérték írásaimat. Ma is őrzöm Bella Pista, Nagy Gazsi, Fodor Bandi, Masszi Péter, Turcsány Péter „sürgető” leveleit, Páskándi Géza pár soros „reagálásait”. Mindezek nem is elsősorban forintokat, hanem mellénk állást, emberbaráti biztatást jelentettek számunkra a világváros vállalt forgatagában… Persze magam sem tétlenkedtem. Az Unió s majd a PoLíSz is szinte mindenik lapszáma közölt erdélyi írást. Emlékszem, mekkora feltűnést keltettek Balázs Ferenc, aranyosszéki papköltőnk fotókkal kiegészített versei, naplórészletei – akárha a tordai Jósika Kör gerjesztette gondolatok így folytatódtak volna énbennem is. De fel-felszisszent az olvasó a Páskándi-írásokra is… Az Új Magyarország kolumnás írásomat hozta egykori kolozsvári lapom, az Utunk régi-új szerkesztőinek – Szilágyinak, Lászlóffynak, Királynak, Mózesnek, Sigmond Pistának – immáron helikonos elképzeléseiről, új lehetőségeiről. A PoLíSzt megjelentető Kráter Műhely Egyesület erdélyi témájú könyveit részben magam szerkeszthettem – örömömre. Végezetül hadd jegyezzem meg: a Pest Megyei Hírlap, s majd a Szabad Föld kulturális rovatvezetőjeként már-már napi kapcsolatban álltam például az akkor még Marosvásárhelyen élő és alkotó Sütő Andrással, de a kolozsvári Fodor Sándorral és a már Magyarországra költözött Huszár Sándorral is. Azt érezhettem, hogy az anyaországi lapok legalább annyira igényelték az erdélyi – főleg nagy öregjeink – írásait, mint mi az itteni „lehetőségeket”.
– Leltár című, Kós Károly halálára írt versedben írod: „kifogytak rajzos arcú, birsalma tekintetű aggastyánjaink”. Valóban megcsappant nagy öregjeink egykori népes hada?
– Fizikai valójukban sajnos meg… De hála az egeknek – no és az asztalunkra letett kézjegyeiknek –, szellemiségüket, nyelvben és nemzetben gondolkodó magatartásukat megtartotta az idő!
– Milyen kapcsolatot ápolsz az erdélyi írókkal, művészekkel, itteni olvasóiddal?
– Szerencsém van ezekkel az elektronikus kütyükkel – égi „postásokkal”, skype-pal. Amikor hiányoznak, mert hiányoznak, fogom magam és tárcsázok, vagy ezt-azt bepötyögöm a számítógépembe. Egyszóval: ilyenkor is az égiek sietnek segítségünkre. És amikor már nem tudok mit kezdeni ezzel a 75 éves embert meghaladó technikával, hívom Dávid fiunkat, és a dolgaink egyenesbe jönnek.
– Min dolgozol jelenleg?
– Ezekben a hetekben főleg megbicsaklott egészségi állapotom foglal le… De fáradt derékkal is ott kell lennem a budapesti könyvnapokon. Tavaly karácsonyra két kötetem is megjelent: esszékötetem Egy íróasztal vendégei címmel látott napvilágot Győrben, regénytrilógiámat pedig – Erdélyi hármasoltár címmel – a kolozsvári Kriterion jelentette meg.
Székely Ferenc
hargitanepe.eu

Kárpát-medencei körkép / Fontosabb megmAradni, s ráérünk majd megélni...
A Kárpát-medence magyarjainak anyanyelvhez való ragaszkodása helyenként jellegzetes, időnként radikális, máskor az MTA viszonyulásától is eltérő összképet mutat. Két hete dr. Péntek János Kolozsvári nyelvészprofesszor, akadémikus egy-két közös kérdésben megengedőbb vélekedését olvashatták. Ezúttal a délvidéki dr. Csordás Mihály író, nyelvkutató, az MTA köztestületi tagjának Zsoldos Bencével való beszélgetése szerkesztett változatát és Lackfi János költő glosszáját közöljük. (Az interjút a Podolszki József publicisztikai pályázat díjazta.)
„Az anyanyelv a személyiség legbelső sajátja: a beszéd nemcsak tükre és közvetítője, hanem szervezője és fejlesztője is.” (Bárczi Géza)
Anyanyelvét mindenki szereti, mindenki ezt tartja a nyelvek közt a legszebbnek – és ez természetes. Ez ne jelentse azonban, hogy különbnek is tarthatjuk, magasabb rendűnek szomszédaink nyelvénél vagy bármely más nyelvnél – mondja elöljáróban dr. Csordás Mihály kishegyesi (község Szerbia Vajdaság tartományában – szerk. megj.) magyartanár, tudományos kutató, író és publicista (fotó). – Minden tagolt emberi nyelv megfelel az adott nép, társadalom igényeinek, szükségleteinek, alkalmas arra, hogy segítségével kifejezze gondolatait, vágyait, érzelmeit.
– A fiatal nemzedék jelentős része vallja, hogy az angol fejlettebb, árnyaltabb kifejezésekre képes, mint a magyar…
– A magyarban van hozzávetőlegesen egymillió szó, az angolban kb. egymillió-háromszázezer; ebből a 18–19 éves érettségizett ember átlagosan használt szókincse tizenötezer körüli. Azt se gondoljuk azonban, hogy a magyarban léteznek olyan nyelvi sajátosságok, amelyek sehol máshol nem találhatók meg. Nyelvünknek egy-egy jellemző vonása valahol biztosan fellelhető, de e vonások együttese csak nálunk található meg. Nyelv és gondolkodás szorosan összefügg, sőt elválaszthatatlan. Aki világosan gondolkodik, világosan is beszél – vagy fordítva: a zavaros mondat zavaros gondolkodásmódról árulkodik. – Tudományos értekezésének egyik mondata nagyon megfogott: „Olyan, minden kötöttségtől független folyamat nemzeti azonosságtudatunk kialakulása a kristálytiszta anyanyelv révén, amelyet erőszakolni nem lehet, hanem csak példával segíteni.” S vajon mikor kell elkezdeni tanítani, ápolni ezt a nyelvet – szép szavú anyák és csodálatos történeteket tudó nagyanyák meg nagyapák meséivel, majd a régi könyvek lapjairól felolvasott tanulságos történetekkel?
– Talán már a csecsemőkor legelején, de egyes elméletek szerint már az anya szíve alatt hordozott magzat is fogékony a kedves szavakra. Miként Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvében kicsiny unokája téveteg nyelvi tájékozódását kíséri végig Sütő András, a nyelv szentségére felesküdő boldog nagyapa, akként az emberré – esetünkben magyarrá – válás folyamatának tevékenyen részt vevő tanúja minden szülő és nagyszülő is ezen a tájon, ahol fogyatkozásunkról szólnak a népszámlálások szomorú adatai. Mi magunk is módszeresen és szenvtelenül irtjuk egymást, mert igazán nem úgy tartozunk össze, mint Petőfi, Ady, József Attila vagy éppen a szabadkai származású Kosztolányi egyedülálló és szépséges nyelvének boldog birtokosai, hanem mint a demokráciát csupán elemi fokon ismerő, alkalmazni meg éppenséggel alig tudó különféle társadalmi képződmények, érdekcsoportok tagjai. Nagyon korán kezdődik azonosságtudatunk alakulása – ott, az altatódaloktól ringó bölcsőnél. Az öregek múltat idéző, lebilincselő regéinek hallgatóságában testesül majd meg egy emberélet tartama alatt maga a nyelvet és népi kultúrát fenntartó nemzet, amely kaphat templomokat, iskolákat és egyéb intézményeket, de igazán csak önmaga génjeiben képes megmAradni az évtizedeknek és -századoknak. Nincsenek magyartanáraink – panaszkodott a napokban egyik bánáti településen ismerősöm, és gyermekei felé mutatott kétségbeesett mozdulattal. S csak azután kerített sort nagy gondjára: munka nélkül mAradtam, nincs miből megélnünk… De aztán gyorsan hozzátette: majdcsak lesz valahogy! Azt sugallták szavai: fontosabb megmAradni, s aztán majd ráérünk megélni! – Térségünkben az anyanyelv megtartásával ér el nagy sikereket többek mellett a Csépe-napok keretében évente szervezett Aranyeső vers- és prózamondó verseny, biztos mércéjeként a nyelv pillanatnyi állapotának. Elcsodálkozunk rajta, de kimondhatjuk: Közép- és Észak-Bácskában (Kosztolányi szülővárosa környékén) jobbnak mondhatók anyanyelvi állapotaink, mint akár Budapesten. A valós helyzet azonban gyakran korántsem ennyire idillikus. Nyelvészként hogyan látja, mit érdemes górcső alá venni anyanyelvünkkel kapcsolatosan?
– Kevésbé ismert például a nyelv és magatartás összefüggése. Megfigyelések révén gyorsan beláthatjuk, hogy pl. a köszönés módja mennyit kifejez nemcsak a másik emberhez fűződő viszonyunkról, hanem éppen a saját magatartásunkról is. A „Jó napot!”, „Jó napot kívánok!”, „Jó napot kívánok, kedves Erzsi néni!” formák más-más viszonyulás jelzői. Mást mutat az önözés, a magázás, a tegezés, a tetszikezés; nem is szólva arról, hogy „kérem”-mel kezdem-e a kérdést, és mondok-e köszönetet a végén. Vajon nem érzelmi sivárságról, magatartási fogyatékosságról, esetleg nyeglévé lerántott szemérmességről árulkodik-e a teszem azt: a „jó vagy nálam” típusú kifejezések használata – éppen mert ezek mellett számos árnyaltabb, színesebb szavunk, kifejezésünk létezik? – És mi a „teendő” mondjuk a lépten-nyomon – a világhálón is – előkerülő trágárságokkal kapcsolatban? Nyugodjunk bele használatukba?! Mert ezeknek és társaiknak igen sok a védelmezője. Használóik a szabad(abb) légkörre, a természetes viselkedésre, a korábbi – elavultnak minősített – formák elvetésére hivatkoznak.
– Gondoljuk csak meg, hová jutnánk ennek a gondolatmenetnek a végén! Talán rúgjuk föl a civilizált élet egészséges kötöttségeit? Ahogy teszik is egyesek a táplálkozásban, a szexuális életben, az öltözködésben? Ne! Mert az én szabadságom a másik ember szabadságánál kezdődik, vagy – ha tetszik – ott végződik. Micsoda távolságra vannak a „botladozó” képektől költőink ihletett alkotásai. Nagyon sokat ismerünk és csodálunk közülük, s akkor érezhetjük igazán eredetiségüket és mélységüket, ha egy-egy elkopott, agyonnyúzott szóval, metaforával állítjuk őket párhuzamba.
Fölmegy a pumpám!” – halljuk is, mondjuk is, ha mérgesek vagyunk; de igazában nem értem, hogyan is függ össze a pumpa meg a méreg. Köznyelv és irodalom nyelve sosem volt azonos, de gazdagabb lenne érzelmi életünk, ha ismernők Katona József Bánkjának indulati megfogalmazását: „(…) Szikrát okádó vérem éktelen dühében…” Ha rossz a kedvünk, s „le vagyunk lombozódva” – nem árt ismerni erről a hangulatról Kölcsey Ferenc (Elfojtódás), Vajda János (Sirámok), Ady (Sírni, sírni, sírni) és mások közérzet-fogalmazásait, de hogy csak Weöres Sándor szép szavait hívjam: „Az idők folyama kiszáradt köröttem, szélvészek rohama megtorpant mögöttem. Kristály-fény az égen, társaid körében világíts fölöttem.” PERSZE, a hétköznapokban korántsem beszélünk ily nevetséges választékossággal, de a magyar költészet nyelvi gazdagságának ismerete csiszolhatná, nyelvi összhangban tarthatná önazonosságunkat. Ha a sok mai trágárságra gondolok, irodalomban, közéletben, köznyelvben, amondó volnék, időnkénti nagy bajunkban, löttyös indulatunkban építsünk inkább „káromkodásból katedrálist” (Nagy László), dúsgazdag kuruc- és huszárhagyományaink szókincse is készenlétben hozzá – de ne hagyjuk árokszéli kutyák martalékául vagy éppen flaszter-simává koptatni gazdag árnyalatokban tobzódó anyanyelvünket.
Zsoldos Bence
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Albert-Lőrincz Márton: Vidéki Pegazus
(Rendhagyó beszélgetés Bölöni Domokos íróval a 70. előestéjén)
Kapóra jött a közelgő évfordulós esemény, hogy kicsit közelebb hozzuk Bölöni Domokos emberi arcát, megrajzolván az alkotó ember portréját. Nem szabályos interjúra készültem, ebben a műfajban ez ideig már többen megszólaltatták. Valami olyasmit eszeltem ki, amely kellően játékos, de piszkálódó legyen, és ne zúdítsak rá elcsépelt kérdéseket, amelyekre rutinválaszokat lehet adni, de azért perzselje meg öntudatát, ne intsen le, valahogy fontosnak tartsa "komoly" kérdéseimet, amelyekre nem lehet nem válaszolni. És elkezdtünk egy e-beszélgetést, nem felfedve szándékomat, amely eredetileg inkább csak egy ötlet volt, aztán, ahogy ez a kéthetes (intermezzós) levelezgetés egyre előrébb tartott, egyik mailben megfeddjen: csapdába csaltál. Igen is, meg nem is. Bölönit mindig szívesen hallgatom. És hogy ebből a levelezésből kikerekedik-e az író alkotói portréja, megszületik-e egy rendhagyó beszélgetés sajtóba tétele, az nyilván Bölöni Domokos hozzájárulásán múlik. Én, a magam részéről, egy baráti ISTEN ÉLTESSEN, DOMI!-val köszöntöm, és az alábbi beszélgetéssel tisztelgek előtte.
– Nekem a decembert, neked az augusztust jelölte ki a szülői akarat (vagy véletlen) azonosító kódnak, és évről évre ekkor lendül (vagy döccen) előrébb életünk. Milyen viszonyban vagy ezzel az érzéssel?
– Igen, a tied: 1951.12.10., az enyém: 1946.08.11. Nem is tudom, mihez kezdjek a kódommal. Módfelett zavar a szülinapozásban, hogy minden elevenszülött többnyire az anyja kínja árán jön a világra. Mit is ünneplünk tehát?!
– Pedig csak úgy kézháttal elintézed a fura élethelyzeteket, hiszen amikor írod történeteidet, megmosolygod, kiröhögöd, olykor szájba vered ferde jellemű hőseidet. A vidorság nem kenyered?
– Ó, nem. Minden csak szerepjátszás. Nem kell komolyan venni. A valóság mindig más. Társaságban és odahaza is mindig a humorosabbik arcomat mutatom, de alapjában véve érzelmes alkat vagyok, például ha olyankor szólal meg a himnusz, könnyeim között tudom énekelni.
– De a szerepeinkben is mi magunk vagyunk, csak kihegyezzük azt a részünket, amelyet felszínre hoz egy helyzet, egy kép, egy gesztus, másokat elnyomunk, szublimálunk. Ez áll a lírára. A prózában mi a helyzet? Az író a hozott anyaghoz csak hozzáteszi a maga kiegészítőit. Ezek a kiegészítők teszik sajátossá, egyedivé, amit papírra vetünk és megment az epigonságtól. Megteremtődik a stílus. Rosszul gondolom?
– Biztosan így van, nem tudom. Engem gyermekkori becsvágy hajtott, amit aztán félreértelmeztem. Mint minden dilettáns, azt hittem, hivatástudat. Sosem elemeztem az alkotás mechanizmusát. (De igen; csak idejében abbahagytam, mert élénken él az emlékezetemben Mikszáth Kálmán egyik írása, arról, miért nem olvassa el egyik fiatal híve tudós elemzését az ő írásművészetéről. Valami olyasfélét hoz ki, hogy úgy járna, mint Strázsa János, a hályogkovács.) A prózában vannak a tehetségüket mérnöki munkával kiaknázó, penzumosan dolgozó írók, és vannak az ösztöneikre hallgató, kevésbé " kiszámítható" alkotók. Üdvös, ha mindkét típus egyesül a szerzőben, de hát ha ezt boncolgatnám, akkor abbahagyhatnám a fikciós irodalmat, dobbanthatnék valamelyik tudományos fórumon. Enyhén szólva így sem mozgalmas az életem, akkor pedig halálra unnám magam. Visszatérve: írni feltétlenül és nagylelkűen kell, ahogy Márainál olvastam. Komponálni pedig ésszel, persze. De ihlet, ösztön nélkül csak fércelni lehet.
– Ész és ösztön, ez lenne az irodalmi kánon logikája? Nyilván a logika és az affekció spontán mértékletességével. Másképpen: ami az íróember szívén, az a tollán. Ezzel Alexa Károly munkásságát aposztrofálták. Rád is érvényes lenne? Kényelmes vagy kényelmetlen az ilyen irodalomcsinálás?
– Ész és bűbáj, olvassuk Szabédi Lászlónál. Nem tudom, milyen az "irodalomcsinálás", én ugyanis nem űzöm. Alexa Károly munkásságát érdemben nem értékelhetem. Akkor sem lehetnék "szívem-szám" író, ha szeretném, ugyanis olyan szűk a közlési terünk, hogy csak a legtehetségesebbek engedhetik meg ezt a fényűzést. És persze néhány mellveregető, szájaskodó vagy a zseni szerepében tetszelgő kóros magamutogató. Egyébképpen pedig annyi a költő és író a világban, spéci itt, a Kárpát-medenceében, hogy amennyiben valaki még idejében abbahagyná, mint Kemény János a báróságot, hát senki észre nem venné, "hogy egy baka hiányzik a csatából".
– Az alkotói tudatosság felé szeretném terelni a beszélgetést. Kérdezem is: mit értesz ezen?
– Az alkotói tudatosság csodálatos. Mindenki szeretne valami nagyot, pompásat, szépet alkotni. Kedvvel olvasgatom a nagy és jelentős írók ilyen irányú megnyilatkozásait. Azért is, mert magam nem vagyok távlatosan tervező típus, kimondhatatlanul lusta is volnék, de még nem eléggé bölcs ahhoz, hogy magamra nézve is átlássam a porszemlét hiábavalóságát, ezért aztán csöndes beletörődéssel próbálok minél gyakrabban "hódolni" a mániámnak: ne teljen el nap írás nélkül. (De persze telik.)
– Vajon miért fontos a rangsorolás az irodalomban? Hiszel- e benne, van-e köze az olvasókhoz, az irodalomban elfoglalt helyhez? S ha van rangsorolás, milyen annak érdemlegessége?
– Hűha, tanár úr, maga folyton szeminarizál. Rangok és címek mindig is voltak, rangsorolás mindenben volt, van és lesz. Mihelyt észrevesszük, hogy nincs két egyforma dolog a világon, máris rangsorolunk. Fontos tudni, kik a legjobbak, kik a kevésbé jók, és kik azok, akik a "futottak még" kategóriába vagy oda sem tartoznak. Ez az irodalomtudomány játszótere. Amúgy pedig kinek-kinek megvan a maga külön bejáratú "rangsora". Engem persze érdekel a kánon, de nem zavar a szemlélődésben. Nem vagyok egyedül abban a hitemben, hogy főként azok érdemlik a legrangosabbnak kijáró címet, akik, elutasítván a hivatali trombitálást: a legszebben muzsikálnak. Ha pedig a gerinc is esztétikai kategória volna, no, akkor lenne csak haddelhadd a berkekben.
– Akkor ugye adódik a dilemma: van rangsorolás (emberi ítélkezéssel mért rang és cím), bizonnyal az irodalmi színen is, és van az érdem, aminek feltehető kritériuma az esztétikai teljesítmény, alkotói tudatossággal jól összekeverve. Esztétikai teljesítmény, irodalmi ízlés, divathóbort, kapcsolati tőke és küldetés – nagy szavak lennének? Csak kérdezem, igaz, valóban kíváncsi vagyok. És tudom azt is, hogy az, amit eddig letettél olvasóid asztalára, elégséges ahhoz, hogy megelőlegezze a kérdezősködőben a hitet, hogy nincs rossz vagy jó válasz, csak olyan, ami téged disztingvál. Ily módon, az effajta szőrszálhasogató "szeminarizálás" akár egy rendhagyó interjú is lehetne. Jól is jönne közelgő szülinapod apropóján. (No, csak vissza ne utasíts(d)!)
– Jaj (hogy pompásan szerénykedjem), én már annyi interjút adtam ide meg oda, hogy ha annyi jó könyvem volna (ojjé, ha csak feleannyi!), már akkor is csúcsboldog lehetnék. De én csak afféle pályaszéli ingyennapszámos vagyok, nincs irodalmi célom, babérra csak a konyhában vágyom. De ha sokat piszkálsz (mert rájöttem ám, hogy miben sántikálsz), ezekből a rojtozott szélű mondatokból még akár olyasféle is összeállhat. "Az olvasó asztalára" nem nagyon tettem le jelentőset. Egyáltalán, szinte semmit sem tettem oda, ugyanis az a pár kötetem, amely állami vagy alapítványi támogatással jelent meg, nem nagyon juthatott el a magyar könyvpiacra, legfeljebb könyvnapi felmutatásra a kiadók standján vagy az Országos Széchényi Könyvtárba kötelespéldányként. A többi könyvem saját költségen, némi baráti segítséggel, magánkiadásban jelent meg, két-háromszázas példányszámmal, nem kerültek kereskedelmi forgalomba, inkább a rokonok, barátok, ismerősök, érdeklődők jutottak hozzájuk egy-egy olvasótalálkozó alkalmával. (Két könyvem olvasható, letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapjáról.) Ezért hát szerényen jegyzem meg: én a kortárs magyar irodalom számára tulajdonképpen nem is létezem. Mégis volt némi hasznom az íróságból, és persze az újságszerkesztésből: egy-két megbízható ember megismerése, aki ráadásul barát is. Nem sok, mert folyamatosan távoznak, egyikük-másikuk idejekorán. Hálás vagyok, hogy ismerhettem Tóth Istvánt, Fodor Sándort, az irodalmár Nagy Pált, Sütő Andrást, Létay Lajost, Lászlóffy Csabát, Csiki Lászlót, Nemess Lászlót, Sigmond Istvánt és már 1973 óta Páll Lajost. Egyik kötetének dedikációjában Bajor Andor kedves kollegájának nevez. Ez az én igazi díjam.
– A jó bort zamatáért fogyasztják, a bölönis rövidprózát játékos őszinteségéért. Nálad első helyen a "huncut" novella áll, ez adja irodalmi védjegyedet. Az olvasót megnevetteted, de a nevetés csak olyan, amilyet a karikatúrák csalnak elő. Novellisztikád mély hely- és emberismeretről árulkodik. Szellemi világodat ebben a kitárulkozásban szórod szét, és ez a kitárulkozás egyúttal értékteremtés is. Csakhogy az igazgyöngyöt sokan nem ismerik fel. Nem lehet, hogy ne bántana! Hiszen, ha jól érzékelem, hiánypályán mozogsz a novellairodalomban, senkinek sem zavarod a helyét. S ráadásul "ingyennapszámosként".
– (Lassan besétálok a csapdádba.) Az íróság maszek foglalkozás (Kányádi), csak igen keveseknek szinekúra, senki sem kötelez a prófétaságra. Ingyennapszámosként azt írhattam, amihez kedvem és módom volt, az pedig, hogy az én "hiánypályám" nem veszélyeztet másokat, akár jó is lehet, mert senki sem irigyli tőlem a kapát, nem orozza el a nadrágszíjparcellámon termesztett kenderemet (bocsánat: kukoricámat). Magam vétek olykor a gazdálkodás szabályai ellen, amikor azt képzelem, hogy a sorok közé, a tarkapaszuly és a tök mellé elférne a paprika és a paradicsom, uram bocsá’: az avokádó vagy a mexikói egérdinnye is. Rá kell pedig jönnöm, hogy a legbiztosabb befektetés a torma, mert azt egyszeri telepítéssel a kertem sarkába honosítom, és hálából hosszú éveken át gyökerezik. Valahogy kedvesebb a csípése is, mint a csilipaprikának.
– Vagyis a versnek (?!) Ott is kemény a logika, mint a "nadrágszíjparcella" megművelése, az évelő "növények" honosítása. Játék a logikával?
– A vers a kertek gyöngyvirága és kerítés tövi csalán is, egyszerre gyümölcs és méreg, kábteák anyaga és gyógyteák levele-virága, életízesítő és kárhozatvetemény. A "mindenmingedelem" varázsanyaga, amelytől mégsem annyira hiábavaló a lét, sőt a nemlét is szivárványos értelmet nyer. A legnagyobb költő az volt, aki a végtelen világokat megteremtette. A kozmosz: kimeríthetetlen líra. És persze logika is. Aki szereti a verset, az már megért valamit a nirvánából. (Eléggé dagályos voltam?)
– Ha áttennők az allegorikus beszédet az irodalmiba, megkérdezném: miképpen lettél író?
– Miért kezd el az ember írni? Valamiféle hiányérzetből. Vágyik arra, hogy ne csak elvegyüljön, hanem ki is váljon (utalás J. A.-ra). Hatodikos vagy hetedikes tanuló koromban kaptam keresztapámtól ajándékba egy pár közönséges gatyás házi galambot. Nem tetszettek, felülfizetéssel pávafarkúra cseréltem őket. Azok nyomban visszarepültek szülőfészkükre, de szerencsémre visszajött a régebbi pár, a gatyás házi. Azon a nyáron házat, csűrt, istállót, mindent benépesítettem kalitkákkal vagy fészekrakásra alkalmas tákolmányokkal. Két év múlva már félszáz galambom volt. De sem pávafarkú, sem posta nem volt közöttük. És nem értettem, miért nem szállnak hozzám. Miért mindig csak az enyéim pártolnak a többihez... Sok évvel később ez a tapasztalás eredményezte egyik novellámat, amelyben elpusztult galambok szálldosnak haldokló gazdájuk ágya körül. Honnan tudtam volna, mi mire lesz jó, hiszen csakhamar kiábrándultam a galambokból, és mint minden rendes falusi gyerek, aki csak vásárosnapokon lát vonatot, mozdonyvezető akartam lenni?!... De mindenekelőtt költő. Petőfi és Arany János távoli példák voltak, viszont negyedikes korunkban Porkoláb János valós történetet öntött versezetbe, mégpedig ekképpen: "A mi macskánk, a szürke,/ Tegnap este besurrant a csűrbe./ Reggel lássatok csodát:/ Hat kiscicát!" Ezt mindenki elfogadta, mert igaz volt: a csűrben ott miákoltak a poézis eleven bizonyítékai, és a tanító néni is adott egy almát Jánosnak. A Toldi olvastán derült ki aztán, hogy a vers akkor is való, ha mese, de elképzelhető, mi több: józan ésszel felfogható, hihető.
– Nyelvi spontaneitás, asszociációk, tudatos építkezés, néhány szokatlan csavarintás, s talán az üzenet, a leírt szöveg célja – ezek nélkül nincs bölönis stílus, nincs "küküllőmadár", nincs "szélrózsakankalin", nincs Bölöni Domokos.
– A jó történet egyszersmind dráma és líra is. A törekvés tehát kézenfekvő: okosodván az embernek fia olyan beszédmódot igyekszik kialakítani, amely egyszerre láttatja a metrót és annak kanyarjában (olvastam valahol) a metró tehenét is.
– Egy generáció élő elemei vagy benne vannak az irodalmi kánon fősodorában, vagy nincsenek benne. A kánon Isten tudja hogyan szerveződik, de az élő generáció kiválasztódott tagjai fújják meg a sípszót a startban állóknak, és ugyanők zsűriznek. Mit gondolsz minderről?
– Kánonalkotás mindig is volt, az irodalomban is úgy változik a divat, mint az öltözködésben, lám csak, visszajött a minden sort nagybetűvel kezdő versírási mód. Jobb lesz tőle a líra? Francot, kétféle vers van: jó és rossz. Ami a nyelvi divatot illeti: lám, te is generációt írsz és mondasz, pedig van rá szép és beszédes magyar kifejezés is: nemzedék. A beszédmód, a narráció változik, mégis az a legsikeresebb mű, amelyet nem kell folyton "igazítani", "korszerűsíteni". A divatmajmolás pedig számomra (is) pompás tematikai bánya.
– Kritikai visszhang vagy van, vagy nincs. Irodalmi kitüntetések vagy vannak, vagy nincsenek. Divatos szerzők mindig vannak, maradnak, vagy a süllyesztőbe kerülnek. Érdemesebb benne lenni a fősodorban, vagy Sziszüphoszként görgetni magunk előtt a sziklát?
– Nem vagyok álszent, csak egy kicsit. Mindenki arra vágyik, hogy ismerjék és elismerjék, méltányolják és kedveljék, netán szeressék. Azt sem kiabálom el, hogy az ezüstszikla, melyet görgetek, voltaképpen bronzollal bekent echte papundékli (Fülöp Miklós humoreszkje): a színház díszleteskocsijáról esett az országútra, elzárván a közlekedést. A kétfelől is feltorlódó gépkocsik sofőrjei (virtuál kritikusaim) az elhárításra várva uzsonnáznak, kávéznak, kártyáznak, pletyóznak, szidják a szidnivalót – mígnem megjelenik két szaki kezeslábasban, és játszi könnyedséggel visszapakolja a sziklát a teherautóra. Addigra én már hetedhét országon is túl leszek.
– Hogyan tovább? A kortárs írói társadalomnak tagja vagy. Az olvasók számon tartanak, várakoznak.
– Írószövetségi tag vagyok ugyan (a románnak 1990-től, a magyarnak 1999-től), de egyik székházban sem jártam, és már nem is kívánkozom. (A tagsági díjjal sosem voltam adós.) Nem vagyok biztos benne, hogy a szűkebb ismeretségi, baráti körömön kívül valaki is számon tart, pláne várakozik. Míg aktív újságíró valék, valóban számos visszajelzést kaptam, alig egy vagy kettő volt elmarasztaló. De ma már nem érdekel senkit a fogatlan kutya, hiszen már ugatni is elfelejtett. Mégis, annyira tisztelem magamat, hogy hetvenéves koromra kiszorítottam a szűkös költségvetésből annyit, amennyibe az újabb könyvem került. Címe: A rablóhús fogyasztása, alcíme: Játékos jegyzetek (Kreatív Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2016), és ez sem különbözik a többitől: rövid kisprózát tartalmaz. A könyv nem kerül kereskedelmi forgalomba, ismerősök, érdeklődők, rokonok, barátok juthatnak hozzá alkalmi találkozások során.
– Utolsó kérdésem: Nagyon utáltad ezt a játékot? Jómagam élvezettel kérdezősködtem, jól éreztem magam a társaságodban.
– A hetvenöt éves Cseke Gábor írta a Jelentések magamról1 című könyvében: "A mi generációnk józanabb része, amely jobbára kifelé gyalogol az életből, belátta azt, hogy a következő húsz-harminc évben már nem ő fogja megváltani a világot, s nem is ágál igazán az első sorokban, nem akarja magát néptribunnak láttatni különböző hordókon és magaslati dobogókon". Férfiasan bevallom: dobogóm nincs, de van saját hordóm, a feleségem falujában tartjuk, a pincében. Nem álltam rá, de amikor egyszer küküllőmenti jókedvem támada, igencsak meglovagoltam. Mit mondjak: módfelett megzabosodván csillagokat rúgva szárnyalt velem, mint valami fősodorba kavarodott, kánonbosszantó, a Parnasszus everesztes csomolungmáját rakétázó tüzes vidéki Pegazus.
1 Cseke Gábor: Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009. Bővített változat.
Népújság (Marosvásárhely)

A reményteljes évek krónikája
Kifejező és pontos Bakos István könyvének a címe: Nemzetépítő kísérlet A Magyarok Világszövetsége kronológiája 1989-2000
Valóban az történt. Kiváló emberek, írók, költők, tudósok, hazaszerető értelmiségiek fogtak össze. A kommunista diktatúra időszaka után nemzetépítésre szövetkeztek, különböző csoportokba állva dolgoztak, küzdöttek. Nagy volt a feladat, a széttöredezett magyar társadalmat, a sok államba szétszóródott magyarságot újra össze kellett fogni.
Olyan gyorsan követik egymást az események, hogy alig van idő az áttekintésre, összegzésre. Újabb és újabb események sodornak tovább. Az ember elfeledi a régebbi dolgokat. Ezért is jó volt, hogy Bakos István nagy munkát végzett, elkészítette a Magyarok Világszövetsége újraindulásának kronológiáját. Ez egy kis történelemkönyv. Az összefogás, az építkezés története.
Szerencsés gondolat volt rendszeresen idézni Csapó Endre találó megállapításait. Messze, nagyon messze élt tőlünk, földrajzilag. Ausztrália nekünk a világ túlsó végén van. Azonban távolról kitűnően látta a helyzetet, elemzései, szívből jövő megállapításai pontosak.
Sok név szerepel Bakos könyvében, sok áldozatkész, munkát vállaló építkező neve. Összefogtak és építkezni kezdtek. Az építkezőkkel szemben megjelentek azok, akik nem építkezni akartak, hanem éppen ellenkezőleg, akadályozni, gátolni az építést, az egység újraépítését.
Antall József kormányfő 1990. június 2-án kijelentette: „Törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként – lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.” Megindult a támadás Antall József ellen, támadták a szomszédos országok vezetői és a hazai baloldaliak, legtöbbször pontatlanul idézték, mondván, Antall tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Évekkel halála után az emlékére állított szobrokat nem egy esetben meggyalázták, ledöntötték – ismeretlen tettesek.
A Magyarok Világszövetségének nagy pillanata volt a Magyarok III. Világkongresszusának megnyitása 1992. augusztus 19-én. Jelen lehettem, felemelő érzés volt látni az emelvényen Antall József mellett Csoóri Sándort, Sütő Andrást, Tőkés Lászlót és Duray Miklóst. A teremben jelen voltak a világ magyarságának képviselői. Nehéz volt a találkozó létrehozása, mondta beszédében Csoóri Sándor.
Folyt tovább a nemzetépítő munka. A munka mellett felerősödtek a támadások a Magyarok Világszövetsége /MVSZ/ ellen. 1995. márciusában jelent meg az MVSZ-szel szemben állók nyilatkozata, balliberális értelmiségiek voltak az aláírók. A támadások, az építkezés elleni támadások nem szűntek meg.
Fontosnak tartottam, hogy a könyvben szerepelnek az MVSZ tisztségviselői. MAradjanak meg a sok munkát vállaló emberek nevei. A könyv külön értéke a szerkesztés. Bizonyára nagy halomban álltak Bakos István előtt a különböző beszámolók, emlékeztetők, vitairatok. Ezekből válogatni – különösen nehéz lehetett.
Megállni egy-egy beszámolónál, mert a további idézés már az egész rovására menne… A szerkesztés, a mérlegelés nem könnyű. Ezt is sikerült a könyv szerzőjének megoldani. Amikor kézbe vettem a könyvet, gondoltam, belelapozok. Hamar rájöttem, nem lapozgatni kell, hanem elolvasni.
Érdemes elolvasni a könyvet, múltunk egy darabját tartalmazza. A könyv szerzője, Bakos István több éven át az MVSZ főtitkára volt, nehéz munkát vállaló nemzetépítő.
Udvardy Frigyes
Cikkünk írója, Udvardy Frigyes az egykori Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH) sajtóosztályának volt a munkatársa, a magyar közösségeket érintő események, adatok szakértő kezelője. Gondolatai azért is időszerűek, mert most zajlik a Patrubány Miklós által 2000-től uralt Magyarok Világszövetségének a közgyűlése és a Magyarok Világtalálkozója. Érdemes tehát felidézni, milyen volt az MVSZ működése 2000 előtt.

Felvidék.ma

Bortnyik György fotóművészete kortörténet
Kopacz Attila, az ARTprinter Kiadó vezetője, valamint Bogdán László és Gajzágó Márton egykori kollégák, barátok méltatták Bortnyik György újra kiadott, Változó helyek árnyai című fotóalbumát és a fotós munkásságát azon a szűk körű könyvbemutatón, melyet a Sepsiszentgyörgyi Sugás vendéglő udvarán tartottak csütörtök délután.
Amint a kiadó vezetője elmondta, tizenkét évvel ezelőtt adták ki először Bortnyik fotóinak egy részét album formájában, akkor kiállítást is tartottak a fotós munkáiból, amivel befejezettnek tekintették ezt a projektet. A történet azonban újrakezdődött: nyolc évvel később egy fiatal társaság vendégeskedett a kiadónál, akik többnyire azt gondolták, hogy 1990 előtt nem is volt élet Sepsiszentgyörgyön, hanem valami sötét ürességben tapogatóztak az emberek. Árnyalni próbálván a 70-es, 80-as éveket, Kopacz Attila elővette Bortnyik korábbi fotóalbumát, amit nézegetvén, többen is szerettek volna megvásárolni. Akkor született meg az újabb kiadás ötlete. Bogdán László megmutatta a jelenlévőknek azt a könyvet, amelyben először jelentek meg Bortnyik György válogatott fotói az egykori Megyei Tükörnél dolgozó költők versei mellett, és arról beszélt, hogy bár a most megjelent fotóalbum inkább dokumentumértékű képeket tartalmaz, számos olyan fotó van a kötetben, melynek értéke túlnő a riport jellegen, és elsősorban esztétikai élményt nyújt a befogadónak. Mint mondta, nagyon sok megrendítő, tragikus portréfotója is van a művésznek, melyek ugyanúgy hordozzák a táj történetét, mint a most kiadott fotók annak a városnak a korképét, mely már csak az idősebbek emlékezetében létezik. Sartre gondolatait idézve kijelentette, nem az egykori megye és város minősíti a fotókat, hanem éppen fordítva. Gajzágó Márton szerint is elképesztő elemi erővel bírnak azok a portrék, amelyeket Bortnyik készített, és a gyerekfotósok között sem találkozott még hozzá foghatóval. Felidézte, hogy Sütő András 75. születésnapján is Bortnyikot kérték fel fotózni, mert nem sokan lettek volna képesek olyan gyorsan dolgozni, hogy a háromnapos esemény végére kötet készüljön a képekből. Mint kiderült, Bortnyik György rendkívül kitartó ember is: három éven keresztül tizenötezer negatívot digitalizált, mely hatalmas munka nélkül talán a most megjelenő kötet sem készülhetett volna el. Bortnyik fotóinak eredeti negatívjait már a Sepsiszentgyörgyi múzeum őrzi igen értékes kortörténeti dokumentumokként.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Világszínvonalú oktatás Szamosújváron: magyar nemzetpolitika, én így szeretlek!
Közel évtizedes előkészítő munkával nagyszabású szórványközpont épült a Mezőség peremén található kisvárosban. A képeket elnézve szinte kedvünk támad ismét beülni az iskolapadba.
Oktatás, oktatás, oktatás – ezt felelték nekem a Kolozsvár melletti Válaszút Kallós Zoltán alapította szórványkollégiumában, amikor négy évvel ezelőtti ottjártamkor a mezőségi és Szamos-menti magyarság megmAradásához szükséges dolgokról kérdeztem vendéglátóimat. Az oktatási program most tovább bővül: a közeli Szamosújváron példás összefogásból pazar szórványközpont épült.
A példás kezdeményezés abból a felismerésből fakadt, hogy a nehezen megközelíthető, nehéz sorsú mezőségi falvak magyar közösségei már nem képesek külön-külön intézmények fenntartására. Ezért a folyamatosan bővülő bentlakásos kollégiumba szinte egyenként szedték-szedik össze az általános iskolás korú gyerekeket. Ők sokszor nemcsak a minőségi oktatásban, de minden egyébben is hiányt szenvednek. A szülők örömmel engedik el csemetéiket, tudják, hogy gondot viselnek rájuk, és
a szállás-étkezés biztosítása, valamint
az orvosi felügyelet mellett
sokszor még ruhát is kapnak.
Válaszúton azonban mindig gond volt, mi lesz az alsó tagozatból kikerülő gyerekekkel. Ezért úgy másfél évtizede szövetségre léptek a szamosújvári Téka Alapítvánnyal, amely az 5-12. osztályos célcsoportról való gondoskodást vállalta fel. A megfelelő körülmények kialakítása azonban mindig is probléma volt, egy korszerű szamosújvári iskolaközpont építése legalább egy évtizede napirenden volt.
A projekt indokoltsága az, hogy úgy érhetünk el jelentős eredményeket az asszimiláció megfékezésében, ha magasabb színvonalú, jobban felszerelt és kedvezőbb háttérfeltételekkel rendelkező oktatást tudunk felmutatni, mint az átlagos többségi intézmények” – fogalmaz a Téka Alapítvány honlapja a régi terv kapcsán.
A magyar állam támogatásával az elképzelés most megvalósult: a szamosújvári önkormányzat által biztosított telken minden túlzás nélkül világszínvonalú épületet húztak fel, hogy az idei tanévet közel ötszáz kollégista minden igényt kielégítő körülmények között kezdhesse el.
A Transindex.ro képriportjából kiderül, hogy a több mint hatszázmillió forintos támogatással megépült épület nemcsak modern – alapértelmezett wifi, korszerű informatikai felszereltség stb. –, de szellemes és inspiráló is. A falakon a magyar népmesék motívumai is szerepelnek, a kisdiákok számára a folyosón ugróiskolát rajzoltak fel, pihenni-gyógyulni pedig a parajdi sótömbökkel ellátott szobában lehet.
El lehet képzelni, milyen irdatlan munka és kitartás kellett a terv megvalósításához, s ezért a Téka Alapítvány minden elismerést megérdemel. Vezetője, Balázs-Bécsi Attila – a különben mezőségi, pusztakamarási származású – Sütő András szavait idézve az „égtartó emberek” közé tartozik. Alapítványa mára a szamosújvári és a Szamos-menti magyarság legfontosabb kulturális ereje, amely rengeteg dolgot szervez, lenyűgöző energiával – a néptánctáboroktól az oktatási programokon át a fejlesztési tervekig.
Minden bizonnyal a tékások két évtizedes közösségépítő munkájának is szerepe van abban, hogy Szamosújvár magyarsága a térség többi közösségétől eltérően szinte nem csökken: a 20 ezres kisváros lakosságának 2002-ben és 2011-ben nagyjából 17 százaléka volt magyar.
Ablonczy Bálint
valasz.hu

Az elmulasztott utak (CSOÓRI SÁNDOR)
Sütő Andrásnak
Istenem, az a sok elmulasztott út Kolozsvárig! Álmomban körbeutazhatnám rajtuk a Földet. Sárga rekettyefény járna előttem várostól városig s bivalyok dülledt szemétől elkomorodó éjszakák.
Hágók, templomok, fahidak és öngyilkosok erdőben kallódó cipői jönnének velem tolongó kíséretként. S Ady árnyékos kalapja, jól belehúzva egy csillag homlokába, sötétbe borítana előttem országokat. Zarándokút? Szégyenút lenne ez? Magányos gyászmenet a véres lécekkel telitűzdelt földön? Fogam közt szikrázó aranypénzzel az elrabolt temetőket kutatnám föl s a holtakat beszéltetném a föld alól suttogva a fejszével levágott fejekről; ha már az élők szájában szavak helyett terméketlen, nyers kréták csikorognak… Istenem, az a sok elmulasztott szó és elmulasztott lombzúgás Kolozsvárig! Az a kanyart jelző, élénk rekettyefény a Király-hágói meredélyen! Nem is tudom: lenne-e még út számomra arrafelé? Vagy már a fűvel benőtt ösvény is csak a szívekbe visz föl, ahol annyi a kő, mint a Sebes-Körös medrében Csucsa alatt? * A tíz esztendeje elhunyt erdélyi magyar írónak ajánlott versével búcsúzunk a napokban távozott költőtől.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"Új, szokatlan ruhája a nyelvnek"
Beszélgetés a 75 éves Péntek János nyelvésszel, etnográfussal
– Kezdjük a születésnapi beszélgetést egy fölöttébb aktuális kérdéskörrel: az internetes nyelvhasználattal. Lát-e veszélyt arra, hogy az internet martalékává váljék a magyar nyelv, és mit tehetnek a nyelvápolók, a nyelvhasználók, hogy ezt meggátolják, a szórványban és a szakmai kommunikációban mutatkozó szövegeróziót minimálisra csökkentsék?
– Nem tudom, ki minek tulajdonítja az elmúlt negyedszázad nagy nyelvi élményét: a szabadságot a nyelv használatában és a nyelvi kapcsolatainkban, a határtalanságot a magyar anyanyelvűek körében. Bizonyára van, aki azt hiszi, hogy ebben a politikai változás volt a döntő, én úgy érzem, hogy éppen a technika, a nyelv új dimenziója, új halmazállapota: az elektronikus nyelv. A fiatalok nem is érzik ennek újszerűségét, mert nem ismerték a régit, amit azért legtöbben talán az én nemzedékemből sem tudunk már elképzelni: mindennapi életünket a számítógépes írás, szerkesztés nélkül, az internet nélkül, a hírportálok nélkül, az elektronikus könyvtárak, folyóiratok nélkül, az elektronikus levelezés nélkül, a mindentudó telefonjaink nélkül. Azt is az informatika, az elektronikus nyelv teszi lehetővé, hogy gyakorlatilag végtelen befogadóképességű tárolóhelyekre kerülhet közös emlékezetünk: irodalmunk, kultúránk, tudományunk és maga a nyelv. Közben aggodalmaskodva nézzük, mit művelnek a fiatalok, hogyan esemeseznek, csetelnek, lájkolnak, hájpolnak, fészbukoznak. Irigység is van ebben az aggodalomban, a fejünkre nőttek, ezt ők jobban tudják, mint mi.
– Említette az elektronikus nyelvet…
– Az elektronikus nyelv köztes halmazállapota a beszélt és az írott nyelvnek, írott beszélt nyelvnek lehet tekinteni. Új, szokatlan ruhája a nyelvnek. A nyelv beszélt változatáról tudjuk, hogy kevésbé szabályozott, változatosabb, érzelmileg telítettebb, közvetlenebb, az írott nyelv pedig szabályozottabb, merevebb. A fiatalok említett gyakorlata a beszélt nyelvhez áll közelebb: nem követik az írott nyelv szabályait, a helyesírást, egyéni, kreatív megoldásokat keresnek, játszanak, és gyakran megbotránkoztatnak, mindezzel lazítják a néha egyébként is túl merev szabályozottságot. Mindez kétségtelenül hat az új nemzedék nyelvhasználatára. De nem tesznek mAradandó kárt a nyelvben, sőt a nyelv szereti az ilyen kihívásokat, provokációkat. Az elektronikus nyelv nyilvános vagy mAradandó szövegei ennél jóval kidolgozottabbak, igényesebbek, szabályosabbak. Az egyéni szöveg itt is az íróját jellemzi, honlapok igénytelensége az intézményt vagy a személyt, a hírportálok és internetes folyóiratok nyelve a szerzőkét, szerkesztőkét. Az azonban teljesen megalapozatlan félelem, hogy az internetnek a "martalékává váljék a magyar nyelv". Egy nyelv csak más beszélt nyelvek "martalékává" válhat, ha beszélőik saját nyelvüket azzal cserélik föl. Ez a beszélők nyelvi hűségén múlik elsősorban. A tragédia az volna, ha a magyar nem volna ott a globális digitális térben, ha kimAradna belőle. Ha digitális írástudatlanok mAradnánk. Ez olyan hátrányt jelentene, mint az, ha nem volna írásbeliségünk. A mostaninál is sokkal nagyobb lehetőség van benne, ezért nagy szükség van minden korosztály körében a digitális írásbeliség terjesztésére. A gyermekek ugyan már többet tudnak mindebből, mint a szüleik, de nekik is meg kell tanulniuk az iskolában digitálisan írni és olvasni. Mert éppen a mi oktatásunkban a digitális tananyagok segíthetik a korlátozások elhárítását, a szórványban élők bevonását, közös magyar oktatási felületek kialakítását. Megszabadíthatnak bennünket sokféle nyomorúságunktól.
– Mi volna a legfontosabb ezen a téren?
– Ebben az új helyzetben szakmailag az a legfontosabb, hogy a magyar nyelvtechnológia tartson lépést azzal, ami a világban történik, legyen annak élvonalában. Erre most nem panaszkodhatunk: a nyelvtechnológiának kiváló magyar szakemberei, műhelyei vannak, ezt a laikus is láthatja a számítógépek nyelvi programjaiban. Nemcsak a helyesírás-ellenőrzőre és a kétnyelvű szótárakra gondolok, hanem arra, hogy az idegen szöveg olvasóját is sok területen segítheti a nyelvtechnológia: automatikus gépi fordítás, hatékony nyelvoktatás. De elérhető közelségbe került az automatikus tolmácsolás, sőt a beszéd "online" fordítása is.
– 2011-ben nyílt levelet intézett a romániai magyar szülőkhöz, amelyben a gyerekek iskolaválasztásával kapcsolatosan adott jól alátámasztott érveket, tanácsokat. 2014-ben a magyar pedagógusokhoz és a magyar oktatás vezetőihez intézett levelet. Ez a kérdéskör – úgy érzem – mit sem veszített aktualitásából…
– Hosszú tanári pálya van mögöttem, és akiket taníthattam, azoknak is nagy része tanár lett. Szakmai életemnek ez a legfontosabb része. Közel harminc évig szülőként is érintett voltam. Tanítványaimmal tankönyvsorozatot is írtam a ‘80- as évek elején, 1993-ban tankönyvszerkesztő kollégámmal létrehoztuk az Erdélyi Tankönyvtanácsot. A magyar oktatás első kérdése: miért van az, hogy a magyar gyermekek mintegy egyötöde a román iskolát választja? Az arány nem változott, nagyjából ennyi volt 1990 előtt is. Ehhez rendszerint érzelmileg szoktunk viszonyulni, a szülők magyarságára szoktunk apellálni. Nyílt levelemben én elsősorban racionális, szakmai érveket sorakoztattam föl. A gyermek nyelvi jövőjéről a szülők döntenek, nekik viszont tisztában kell lenniük döntésük következményeivel. A megismerésben játszott szerepénél fogva tanulásra is az anyanyelv a legalkalmasabb, leghatékonyabb, ez megtart, megerősít saját kultúránkban, saját emberi létünkben. Miközben nem zárja ki sem a román nyelv, sem idegen nyelvek megtanulását. Megalapozza szellemi egyéniségünket. Oktatásunk romlását látva a három évvel későbbi levelemben arra szerettem volna figyelmeztetni az oktatásvezetőket, hogy nem elég folyamatosan csak a szülők felelősségére apellálni, hogy magyar iskolába írassák gyermeküket. Ezzel velejár a másik oldal felelőssége, hogy ne csapjuk be se a szülőt, se a gyermeket azzal, hogy magyar ugyan az iskola, de távolról sem versenyképes, csökkenti a tanuló későbbi esélyeit. És nem csak iskolaszervezési gondokról van szó, hanem arról, hogy oktatásunknak továbbra sincs intézményes szakmai megalapozása (és ezt nem az oktatási törvény akadályozza), hiányzik a vezetők folyamatos egyeztetése, együttműködése (a szakembereké, a politikusoké és az oktatásban is profitra törekvő vállalkozóké). A szolgáltatóként működő oktatási intézet hiányát ilyenkor, vizsgák idején érzékeljük, különösen a vizsgaprogramokon, a vizsgatételeken, a vizsgatételek fordításán. Ezekre, de tantervkészítésre, tankönyvek nyelvi és tartalmi ellenőrzésére sincsenek felkészült szakembereink. Mindennek a tanulók isszák meg a levét. Egyre inkább elkülönül a magyar oktatás három köre: a nagyvárosi elitiskoláké, a lakótelepi és falusi iskoláké, valamint a szórványkollégiumoké, szociális intézményeké. A vezetők és az értelmiségi elit figyelme szinte kizárólag az elitiskolákra irányul, jóval hátrányosabb helyzetben vannak, és leszakadtak a lakótelepi és a falusi iskolák, a harmadik körről pedig szinte nem is tudunk. Pedig a magyar tanulók túlnyomó többsége ehhez a második és harmadik körhöz tartozik. Ezeket a többszörösen hátrányos helyzeteket, az esélytelenséget próbáljuk ellensúlyozni az általam kezdeményezett tehetségtámogató programunkkal, a 13. támogatási évet záró Nyilas Misivel (www.nyilasmisi.ro). Gyakran találkozom olyan "befutott" fiatallal (orvossal, színésszel, mérnökkel, egyetemi oktatóval, képzőművésszel), akiről kiderül, hogy egyike volt az ezernél is jóval több ösztöndíjasunknak. Jó érzés tudni, hogy bennük megtérült támogatóink bizalma, bennük megvan az igazolása annak, hogy eséllyé lehet változtatni az esélytelenséget. Sok a tehetséges, támogatásra szoruló gyermek, de Erdélyben még mindig nagyon kevés az ennek fontosságát el- és felismerő civil támogató, jóval kevesebb, mint ahányan a világ minden részéből mellénk álltak.
Az oktatásban kulcsszerepük van a pedagógusoknak. De a pedagógusképzésben, az alkalmazásukban, megbecsülésükben sem használjuk ki, vagy nem jól használjuk ki a mozgásterünket. Három feltétele van annak, hogy valaki jó pedagógus legyen: legyen erre alkalmas születésénél fogva, legyen felkészült szakmailag, és legyen elkötelezett. Vannak ilyen kiváló tanítóink, tanáraink. Nem sokan. A pedagógusképzés pedig egyáltalán nem segíti őket abban, hogy azzá váljanak.
– Július 7-én töltötte 75. életévét. Isten éltesse sokáig! Meséljen bővebben a körösfői évekről, gyermekkori emlékeiről!
– Azt hiszem, nekünk, akik a háború idején születtünk, kevés a mesélnivalónk, mert a mi gyermekkorunk minden volt, csak mesés nem. Nagy traumák viszont bőven voltak, a családunkban is, a környezetemben is. Anyám gyermekként az iskola legjobb tanulója volt, de aztán azt kellett elviselnie, ami felnőttként egy falusi asszonyra várt: hét gyermeket szült. Elsőszülött fia csecsemőkorában meghalt, velünk, többiekkel is nagyon sok gondja-baja volt. Velem is. Hihetetlen, mit kellett elviselnie, meg is halt ötvenévesen. A szeretet és a gondok tartottak össze bennünket. A folytonos közös tusakodás, az aggodalom és a remény. De a legnagyobb nehézségek közepette is mindannyian fontosnak tartottuk a tanulást, az iskolát és a munkát. Engem is a családom segített, abban is, hogy életben mAradtam, és abban is, hogy aztán tanulhattam. Váradra úgy jutottam el középiskolába, hogy az akkor már ott dolgozó egyik nővérem és férje fogadtak magukhoz. Nekik köszönhetem, hogy az ország akkori egyik legjobb iskolájába kerülhettem, kiváló tanárok keze alá és kiváló osztálytársak közé. Ez már lépcső lehetett az egyetemre.
– Egyetemi pályája hogyan alakult 1990 után?
– 1990 januárjában a korábbi időszakban leépült egyetlen tanszék engem választott meg vezetőjévé. Kineveztek egyetemi tanárnak, doktori témák irányítójaként is akkreditáltak. Annak az évnek az őszén – 40 éves szünet után – elindítottam a néprajz szakos képzést (ma is ez az egyetlen ilyen tanszék az országban, román egyetemeken sincs más), két évvel később finn szakot indítottunk. 1994-ig vezettem ezt a közös, egyetlen tanszéket (akkor önállósult Cs. Gyimesi Éva vezetésével az irodalom tanszék), 2002-ig vezetője voltam a magyar nyelv és kultúra (azaz a néprajz) közös tanszékének (akkor önállósulhatott a néprajz tanszék), a lehetséges korhatárig mAradtam aztán vezetője a magyar és általános nyelvészeti tanszéknek. A ‘90-es években megnyílt a lehetőség a doktori képzésre, 2002- ben, az első lehető alkalommal elfogadtattam a Hungarológiai Doktori Iskolát. Az általam irányított 36 doktori dolgozatnak fele nyelvészeti, fele néprajzi volt. Mindez jelentős mértékben menedzseri szerep: a három tanszék kiépítése, az új tanárnemzedék felkészítése, egyetemi pozíciókba juttatása, a természetes szakmai kapcsolatok kiépítése "határon innen és túl". Eljuthattunk az Anyanyelvi Konferencia (a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága) rendezvényeire, hosszú időn át Erdélyt én képviseltem az elnökségben, az 1991-es Szegedi hungarológiai kongresszuson közvetlenül csatlakozhattam a Nemzetközi Filológiai Társasághoz, a római és a debreceni kongresszus közt (1996– 2006) alelnöke voltam a társaságnak. Közben részt vettem az egyetem és a hazai magyar felsőoktatás megújításában, feltételeink javításában, és folyamatosan vártuk a kedvező politikai döntést az önálló állami egyetem létrehozásáról. Ez végül mindmáig elmAradt, mint más reményeink teljesülése is. Nem rajtunk múlott.
– 2001-ben megalapítja és egyben szakmai vezetője lesz az MTA által kezdeményezett nyelvészeti kutatóállomásnak, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetnek. Mi az intézet célja, rendeltetése, milyen eredményt tud magáénak?
– Ennél többről van szó. 1990 előtt a nyelvészeti kutatásokban is sok volt a tabutéma. Ilyen volt az, ami a mi szempontunkból talán a legfontosabb: a nyelv emberi, társas dimenziója. A mi esetünkben az alárendelt nyelvi helyzet, a kétnyelvűség, a nyelvünkben végbemenő folyamatok, a nyelvi kontaktusok és dominanciák, a nyelvcsere stb. 1990 után azonnal hozzányúltunk ezekhez a témához. Adva volt a közös kutatás lehetősége és esélye, közös konferenciák, rendszeresen
megjelenő kiadványok. 2001-ben, Glatz Ferenc elnöksége idején az akadémia kezdeményezte, hogy a külső régiókban hozzunk létre kis helyi intézeteket, nyelvészeti kutatóállomásokat ezeknek a részben közös, részben sajátos nyelvi helyzeteknek, folyamatoknak, jelenségeknek, problémáknak a vizsgálatára. Így hoztuk létre mi itt a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetet, amely két helyen székel, Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön, de amelynek nincs egyetlen főállású kutatója sem (www.sztanyi.ro). Emiatt működésünkben sok a bizonytalanság. Főként akadémiai támogatással és pályázatokból dolgozunk egy szűkebb, belső, és egy alkalmi, tágabb, külső munkatársi körrel. Van egy sorozatunk, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai. Ebben fontos tanulmánykötetek és monográfiák jelentek meg az erdélyi magyar nyelv jogi helyzetéről, az oktatás nyelvi kérdéseiről, a nyelvi revitalizációról, szórványok nyelvi helyzetéről, a kétnyelvűségről, a regionális nyelv (nyelvjárásaink) helyzetéről. Szótáraink jelentek meg: kétnyelvű közigazgatási szótár, legutóbb oktatásterminológiai szótár, román–magyar kulturális szótár (a román kultúra alapelemeinek bemutatása főként magyarországiaknak), magyar–román kulturális szótár (román nyelvű bemutatása a magyar kultúra legfontosabb fogalmainak, intézményeinek, személyiségeinek, régióinknak stb.). Talán ennél is fontosabb, hogy ezeket a kutatóállomásokat fokozatosan hálózattá szerveztük, ennek a szervezésnek fontos színhelye volt a kezdeti időszakban Illyefalva. Ott tartottuk nyári szemináriumainkat. A hálózat neve: Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat, Budapesten is bejegyzett egyesületünk a Termini Egyesület (http://ht.nytud.hu/). Mostani szakmai munkámnak, jelenlétemnek mindez nagyon fontos kerete. A Szabó T. Attila Nyelvi Intézetnek szakmai igazgatója vagyok, a Termini Egyesületnek társelnöke. A hálózatot magát modellként emlegetik a Kárpát-medencei magyar–magyar kapcsolatokban. De nem lehet azt mondani, hogy ennek megfelelő támogatást kapna.
– 1992-ben egyike volt az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége alapítóinak, 1998-tól pedig elnökként vezeti a szövetséget.
– 2012-ben, a húszéves jubileum alkalmával kiadtunk egy kötetet Nyelvét megtartó közösség – közösségét megtartó nyelv cím-
mel, amelyben összefoglaltuk a két évtized történetét, a szövetség, a mozgalom eseményeit, eredményeit, és gondjainkról is szóltunk. Azt mondjuk magunkról, hogy az AESZ az anyanyelvi mozgalom szervezője és szakmai megalapozója, hasonló a szerepe, mint Magyarországon az Anyanyelvápolók Szövetségének (www.aesz.ro). Egyébként közös az adminisztrálása a Szabó T. Attila Nyelvi Intézettel. A szövetségnek kiadója is van, ez is közös a SZTANYI-val. Kiadványsorozata az AESZ-füzetek. Irodája Sepsiszentgyörgyön van, ügyvezető elnöke Ördög-Gyárfás Lajos. Ebben a keretben a legfontosabb szereplők a tanulók, a tanítónők, a magyar szakos tanárok. Évi fő rendezvényünk A magyar nyelv napjai, évente változó helyszínen. Ehhez hozzátartozik mindig egy szakmai konferencia. A Nyelvőrzés Díját 2000-ben adtuk át először, 2007-től viseli a Sütő András nevét. Olyan karizmatikus erdélyi személyiségeket díjaztunk, akiknek saját őrhelyükön jelentős szerepük volt – legtöbbjüknek továbbra is van – az anyanyelv megtartásában, a nyelvhasználat bátorításában. Akikre valóban ráillik Páskándi kiazmusa: "Pásztortűz helyett égő pásztorok! Élő jeltüzek!" A díjazottak teljes névsora megtalálható a szövetség honlapján, ott a laudációkat is el lehet olvasni. Ami talán a legfontosabb a közel két és fél évtizedes anyanyelvi mozgalmi munkában, a versenyek szervezésében, hogy ebben is sikerült összekapcsolni a Kárpát-medencei régiókat. Itthon az említett KAV-on kívül talán legnépszerűbb a mesemondó és a balladamondó verseny.
– 2004-től az MTA külső tagja, 2007-től pedig a frissen alakult Erdélyi Területi Bizottság első elnöke. Milyen feladatok elvégzése hárul e megtisztelő cím viselőjére?
– Nem a címek a fontosak. Akarva-akaratlanul, kicsit "muszáj-Herkulesként", benne voltam az egyetemszervezésben, belekerültem a tudományszervezésbe is. És közben kutattam, publikáltam. Ennek elismeréseként választott tagjává a Magyar Tudományos Akadémia 2004-ben. 2006- ban döntött úgy az MTA, hogy Romániában is létrehoz egy olyan területi bizottságot, amilyenek Magyarországon működnek. Ennek a bizottságnak a megszervezésére kért föl 2007-ben Vizi E. Szilveszter, az MTA akkori elnöke és Egyed Ákos, az EME elnöke. Az alakuló ülés engem választott meg elnöknek. Két mandátumon át viseltem ezt a tisztséget, most egyik alelnöke vagyok, akárcsak az Erdélyi Múzeum- Egyesületnek. Jelenleg a külső köztestületi tagok száma közel 900, a külső tagok száma 21 (www.kab.ro). Egyetemi nyugdíjazásomkor, 2007-ben nem mAradtam munka nélkül. A KAB a Magyar Tudományos Akadémia kiterjesztése, része az MTA-nak, integrálja, egymással és az akadémiával összekapcsolja a romániai magyar tudósokat, kutatókat. Kolozsvári Akadémiai Bizottságként emlegetjük, de működési területe kiterjed egész Romániára. Szakbizottságai, munkabizottságai, regionális bizottságai működnek Bukarestben, Temesváron, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon. Vezető testületünknek ezt kellett megszerveznie, kiépítenie. Közben az első mandátum idején értékelő elemzést készítettünk és jelentettünk meg a romániai magyar felsőoktatás helyzetéről és kilátásairól, a második mandátum idején összefoglalást készítettünk az erdélyi magyar kutatók 2002–2013 közötti eredményeiről (három kötetben jelent meg a múlt évben).
– Meséljen családjáról, hétköznapjairól, terveiről, díjairól!
– Ahogy telnek az évek, az ember élete egyre inkább leszűkül. Még akkor is így van ez, ha – sokféle munkám miatt – nekem viszonylag sokat kell utaznom. Ezek főként Kárpát-medencei és erdélyi utazások. Amikor itthon vagyok, szinte naponta bejárok a tanszékre, ott is megvannak a munkafeltételeim és ott vannak a kollégák. Gyermekeim már felnőttek, mind egészen kiváló emberek. Imre fiam van itthon, ő tanár itt az egyetemen, a többiek távol élnek (Áron fiam családjával a kaliforniai San Joséban, Veronka lányom családjával Tübingenben, Máté fiam doktori hallgatóként Münchenben). Hozzájuk ritkábban utazom, gyakrabban Budapestre és még gyakrabban otthonos erdélyi helyekre, a Székelyföldre is. Ami a díjakat, elismeréseket illeti: megtisztelő volt, hogy 1999–2003 közt Széchenyi professzori ösztöndíjas lehettem, és hogy ezzel járó kötelezettségként Szegeden is taníthattam. A Debreceni Egyetem díszdoktorává választott. Szűkebb szakmámtól kaptam a nyelvészekről elnevezett díjakat, érmeket, a Magyar Nyelvőr Díjat, szakmai-közéleti munkásságom elismerésének tekintem a Kemény Zsigmond- és a Bethlen Gábor-díjat. Az Akadémia Arany János-életműdíjjal tüntetett ki 2007-ben, a magyar állam a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével 2010-ben. Az itthoni elismerések ennél is fontosabbak: a Kriterion-koszorú (2002-ben, még Domokos Géza életében), szülőfalum díszpolgári címe 2007-ben.
– Mi van a fiókban, amit idén, életének 75. évében szeretne kiadni?
– Egyvalami tudható: a múlt évben megjelent az elmúlt tíz évben írt dolgozataimnak első kötete Történések a nyelvben a keleti végeken címmel. Ennek rövidesen megjelenik a 2. kötete is. Ez már nem meglepetés. Olyan is van, ami sokak számára talán meglepetés lesz, de annak a várható megjelenéséről is tudnak a szakmabeliek, a nagyobb nyilvánosság számára viszont nem szeretném beharangozni.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)