Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Sütő András
1119 tétel
2015. június 12.
Erdély – pergőtűzben (2.)
A kötet kéziratának végső formába öntése közben fogalmazódott meg bennem: egy ilyen kötetből nem hiányozhat az a két, 1990-ben és 1991-ben Sütő András Kossuth- és Herder-díjas íróval készített emlékezetes interjúm, amelyek mintegy keretet adnak a krónikási mivoltomnak.
Nemcsak azért, mert az Erdélyi Napló előfizetőinek száma – Stanik István akkori főszerkesztő vallomása szerint – egyik hónapról a másikra tízezerrel növekedett (hol vannak már azok a szép idők?), hanem azért, mert – Sütő András véleménye szerint is – az ellene folyó szakadatlan többségi támadásokban a két interjú egyfajta bűnjelként szerepelt.
A Hány fejű sárkány alszik velünk? sokat idézett interjú a sajátos románosítási projektet adatokkal, egyetemes összefüggésben taglalja, lenullázza az Európa Tanácshoz küldött ambivalens Marosvásárhelyi jelentést, amely a román és a magyar felet egyformán bűnösnek bélyegzi, és amelyik lényegesen különbözött a „hazai forgalmazásra” szánt jelentéstől. Sütő Andrásban a legigényesebb beszélgetőtársat ismerhettem meg: éjjel kettőkor szólt a telefon, hogy milyen mondatokat, szavakat fogalmazzunk újra és újra.
Gyanús plébánoshalál
Az ironikus felhanggal emlegetett „lázas” kilencvenes évek krónikájából két, a kötetben olvasható tanulmányt is külön kiemelek. A stockholmi Erdélyi Könyv-Egylet – EKE – kiadásában 1994-ben jelent meg a Gazda Józseffel közösen írt Kövek egy siratófalhoz című kötetünk. Ebben a Ceauşescu-diktatúra által kivégzett, halálba kergetett, „megöngyilkolt” erdélyi magyarokról írtunk. A tanulmányok itthon nem jelentek meg. Az egyik nagylélegzetű írásom Pálfi Géza székelyudvarhelyi római katolikus plébános – Karácsony mártírja – több mint gyanús haláláról szólt.
1983 karácsony estéjén azt kérte a Szent Miklós hegyén lévő római katolikus templomban összegyűlt hívektől: imádkozzanak azokért, akiknek a hatalom tiltása miatt most dolgozniuk kell, és nem lehetnek jelen a szentmisén. Paptársaival még megbeszélte a házszentelés menetrendjét, január 3-án kómába esett.
Fodor Ferenc szemészprofesszor segítségével a marosvásárhelyi Szent György utcai kórházba szállították, és ott rövid idő múlva, 1984. március 13-án nyirokcsomórákban – Hodgkin-kórban –, iszonyatos fájdalmak közepette elhunyt. Paptestvérei, hozzátartozói, barátai arról beszéltek, hogy a Szekuritátén nemcsak megverték, hanem besugarazták. Ez okozta, hogy a lépe másfél kilósra duzzadt, hogy a kór galoppmódon végzett vele. Hosszasan beszélgettem az őt megvizsgáló dr. Dóczy Pál belgyógyászprofesszorral, dr. Márta Ivor urológus egyetemi tanárral. Mindketten azt mondták: nem radioaktív sugárzás okozta a halálát.
Ezt követően elmentem a Szent György utcai kórházba, és kértem Pálfi Géza kórlapját. Óriási riadalom támadt: sehol nem találták a kórlapját. Dr. Magyaróssy József kezelőorvosa elmondta: a Szekuritáté már közvetlenül a halála után kilopta a plébános kórlapját. Ekkor határoztam el: a kutatást folytatom.
Megtaláltam az 1941. április 14-én a Hargita megyei Máréfalván született Pálfi Géza 121 oldalas naplóját, amely alátámasztotta a korábbi feltételezésemet: az édesanyja nem azért küldte előbb a székelyudvarhelyi gimnáziumba, majd a gyulafehérvári kántoriskolába és teológiára a fiát, mert balesetet szenvedett (a temetőben játszadozás közben ráesett egy sírkő), és emiatt fizikai munkára alkalmatlan volt, hanem azért, mert a családban ő volt az értelmiségi pályára predesztinált gyerek. A napló egy teológushallgató, egy gyerek kispap olyan őszinte kitárulkozása, drámai vívódása – megfelel-e a papi hivatásnak? –, hogy hozzá hasonlót nem olvastam. Ezért döntöttem úgy: a napló néhány fejezetét Pálfi Géza lelkészi és emberi arca jobb megformálása érdekében beemelem a kötet főszövegébe.
Nagyon tiszteltem Pálfi Gézát, két prédikációját is hallottam, 1983-ban ő temette egyik legjobb barátomat, az autóbalesetben elhunyt Bálint István székelyudvarhelyi főgyógyszerészt. A megtörhetetlen papot, az embert láttam benne. 2011-ben megtaláltam Pálfi Géza öt vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéját. Akkor még nem tudtam, hogy Denisa Bodeanu és Novák Csaba Zoltán Pálfi Géza megfigyeléséről Az elnémult harang. Egy megfigyelés története címmel önálló kötetet jelentetett meg.
A kötet 2011 legvégén a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó gondozásában látott nyomdafestéket. A kötet ismeretében is úgy határoztam: a teljes megfigyelési és követési dossziét, illetve az utólag előkerült dokumentumokat külön kötetben publikálom, mert olyan információk birtokába jutottam, amelyek – részben a terjedelmi korlátok miatt is – elkerülték a szerzőpáros figyelmét. Aki a diktatúrában edződött újságíróvá, az tudja, hogy Romániában mindenről kettős, sőt többes „könyvelés” készült.
Hiába lopta ki a Szekuritáté – természetesen orvosi segédlettel – Pálfi Géza kórlapját, boncolási jegyzőkönyvét, mert annak valahol meg kell lennie. Dr. Jung János patológusprofesszort – aki jelen volt Pálfi Géza boncolásánál – kértem meg, hogy a több ezer jegyzőkönyv között keresse meg Pálfi Gézáét is. Megtalálta! A kötetben először mutatjuk be ezt a boncolási jegyzőkönyvet, amely nem igazolja ugyan a sugarazást mint kiváltó okot, de nem is zárja ki.
A szerzőpáros kötetéből hiányzik, hogy a Szekuritáté Pálfi Géza halála után – egy nyugat-európai kirándulás fejében – egyik köztiszteletnek örvendő paptársát, ideig-óráig esperesét vette rá, hogy a Szabad Európa Rádióban, Olaszországban, a Vatikánban, a Német Szövetségi Köztársaságban részben a kilopott kórlappal, részben saját szövegével cáfolja meg azokat az állításokat, miszerint Pálfi Géza nem természetes halállal fejezte be papi pályáját. A „Béla” fedőnevű ügynököt azonosítottam, várom a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács levéltára hivatalos dekonspirálását.
Az ötkötetes megfigyelési dosszié egyértelműen bizonyítja: a Szekuritáté is azonnal észrevette, „kiszúrta” a megtörhetetlen célszemélyeket. Semmilyen aljas eszköztől nem riadtak vissza, balesetet rendeztek meg, nőügyekkel vádolták a fiatal plébánost. Jellemző epizód: Marosvásárhelyen több százan jelentkeztek motorkerékpárra érvényes hajtási igazolványért szervezett vizsgára. A Szekuritáté már előre „fülest” kapott, hogy közöttük lesz Pálfi Géza is. Két operatív tiszt ment a vizsgára, „csak úgy körülnézni”.
A leghátsó sorban civilben, szerény öltözetben szorongott Pálfi Géza. Az egyik operatív tiszt ránézett, és odaszólt a másiknak: „Ez az!” A jelentés szerint olyan különös tűz volt a tekintetében, hogy a hatása alól nem lehetett menekülni. Ezt a konok, megtörhetetlen, a hitéért, egyházáért, az erdélyi magyarságért mártíromságot szenvedett Pálfi Gézát szeretném két kötetben az olvasóknak és a történész szakmának bemutatni. Hiteles levéltári dokumentumokat keresek: hátha valóban igaz, hogy a másik megtörhetetlen, Márton Áron püspök Pálfi Gézát jelölte ki utódjául.
Erdélyi ’56-osok börtönlátogatása
A kötet záróírása A halálmenet megismétlése címet viseli. 1996. szeptember közepén, egy héttel a román–magyar alapszerződés aláírása előtt – az időpontot tudatosan rögzítettem – megszerveztem az 1956-os erdélyi magyar politikai elítéltek egyhetes „börtönlátogatását”. Azokat a börtönöket kerestük fel, ahol egykor olyan sokat szenvedtek, ahol emberi mivoltukban és magyarságukban annyiszor megalázták. Tudatosan négyrészes dokumentumfilmet is forgattunk, amely 2007-ben elnyerte a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját.
Két püspök, Csiha Kálmán református, Mózes Árpád evangélikus, Kiss Béla evangélikus segédpüspök, dr. Dobai István nemzetközi jogász, Varga László és Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református lelkész, a Szoboszlai-per, a Bolyai Egyetem perének, az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének, a Székely Ifjak Társaságának, a csíkszeredai diák-tanár per, a gyulakúti szervezkedés több tagja velünk volt a kimerítő úton. Közülük szívszorítóan sokan már az égi hazából követik a mi küzdelmünket, meg-megbicsakló helytállásunkat.
Engedélyek sokaságát kellett beszereznem, hónapokkal azelőtt a teljes névsort közöltem az igazságügyi minisztérium, a Központi Büntetés-Végrehajtási Igazgatósággal. Nem velünk, velem történik, magam sem hiszem el, ami megesett. A marosvásárhelyi börtönben nem engedtek be azokba a cellákba, ahol egykor raboskodtak, ahonnan az ozsdolai Szígyártó Domokos molnárt 1959. április 19-én reggel Szamosújvárra vitték, hogy még aznap délben negyedóra alatt kivégezzék.
Nyitrai Levente cellatársa visszaemlékezése szerint egész éjszaka az Édesanyám, te jó asszony című műdalt énekelte. Semmit nem tudott arról, hogy özvegy édesanyja a nők részére fenntartott részen raboskodik és arról sem, hogy a fia várásába beleőrül. Az egykori foglyok reflexei újból működni kezdtek: miközben a folyosókon mentünk, belestek a kukucskálólyukon. Szörnyülködve mondták egymásnak: nagyobb a zsúfoltság, mint a mi rabságunk idején, akkor csak háromemeletes priccsek voltak.
Mindenre felkészülve elkértem a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatóság parancsnokának névjegykártyáját. Azzal engedett útnak: bármilyen gond van, azonnal telefonáljak, személyesen őt hívjam. Megérkeztünk Szamosújvárra, a hírhedt börtönhöz – a 40 politikai elítélt, néhányuknak a felesége, fia –, kértük a bebocsáttatást. A szolgálatos tiszt kijelentette: „Márpedig ide nem fognak bemenni, nincs itt a börtön parancsnoka!”
Meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, kérem, hogy szolgálati telefonon azonnal hívják! Szézám kapujaként azonnal megnyílt a főbejárat, természetesen ott volt a parancsnok (azt követően korrupciós ügyek miatt leváltották), nagylelkűen végigkalauzolt a börtönön, a kazamatákon. Filmezhettünk az egykori kivégzőhelyen, amelyik ottjártunkkor a morbiditás csimborasszójaként zöldségraktár, húslerakat volt; térdig érő vízben készítettem interjút az áldott emlékű marosvásárhelyi Veress Sándorral, a sepsiszentgyörgyi biológus, egykori csíkszeredai tanár Puskás Attilával.
Egynapos út, két-három órás sepsiszentgyörgyi alvás után érkeztünk a föld alatt négy emeletes, hírhedt és rettegett jilavai börtön főbejáratához. A szamosújvári „fogadtatás” kísértetiesen megismétlődött. Nem volt parancsnok. Amikor meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, az őr kacagni kezdett: nem működik a telefon! Erre megszólalt az asztalon a telefon. Szemrebbenés nélkül azonnal válaszolta: belső telefon!
Erre csak annyit mondtam: rendben van, egy hét múlva aláírják a román–magyar alapszerződést. Ha nemzetközi sajtóértekezletet tartok arról, hogy hivatalos engedély birtokában sem engedtek be a jilavai börtönbe, annak komoly visszhangja lesz, és beárnyékolja a román–magyar alapszerződés aláírását is. Ez hatott! Másfél óráig vitatkoztunk. Kint, az autóbuszban azt hitték, már le is tartóztattak. Ezredesek sorfala között vonultunk be a jilavai börtönbe. Aki nem járt ott, nem tudja elképzelni, hogy a törökellenes háborúk idején erődnek épített börtön milyen elképzelhetetlen emberi szenvedések színhelye volt.
Döbbenetes, a világot bejárt felvételeket készíthettünk. Innen indultunk a Duna-deltába, Peripravára. Az igazságügyi minisztériumban az engedély kiállításakor azt mondták nekem: ott már mindent belepett, elpusztított az enyészet, nem találnak semmit. Tulceán kiderült: csak magántulajdonban lévő hajóval tudunk eljutni. Hályogkovácsként kerestem egy hajóskapitányt. 2400 nyugatnémet márkát kért. Összedobtuk. Tizenkét órán át hajóztunk, kanyarogtunk a deltában. Délután négy óra körül érkeztünk meg Peripravára. A székelyudvarhelyi Páll László, a „Fekete Kéz” nevű szervezet egykori elítéltje kalauzolt. Halászként már járt arrafelé...
Félórai gyaloglás után a maga döbbenetes valóságában találtuk meg az egykori börtön téglaépületeit, a rabok alatt guanóként megkeményedett szalmát, az „átnevelés” kultúrházát. A brassói Lay Imre és Lay György elmondták: amikor Peripravára hozták őket, a kovácsműhelybe kerültek. Három lópatkót felszegeztek a műhely oldalára, mert egy kovácsműhelybe csak lópatkó illik. Megtaláltuk a három lópatkót, a gumibocskorokat, amelyekben a rabok vágták a száraz, borotvaéles nádat. Valójában félmeztelenül vágták a nádat, mert az cafatokra tépte a rabruhát. Akkor értettem meg: a Duna-deltából megszökni nem lehetett!
A végtelen mocsarakon átvergődni a lehetetlenséggel volt határos. Bíró Károly megpróbált megszökni, néhány nap múlva elkapták, agyonlőtték. A Duna egyik töltésén néma csenddel adóztunk az emlékének. Késő este lett, amire a filmezést befejeztük. Helybéli lipovánokat hívtam oda. Kérdeztem: miért nem lopták el a téglát, az ablakokat. Egy vallásos öreg lipován azt válaszolta: ezek a falak átkozottak...Az utóbbi időben felröppent a hír: egy leleményes francia vállalkozó ötcsillagos szállodakomplexumot akar teremteni az egykori megsemmisítő munkatáborból. Az itt elhunyt 103 politikai elítélt lelkével hogyan fog elszámolni? Akárcsak az 1958–1963 közötti parancsnok, a most 85 éves, Maros megyei születésű Ioan Ficior.
Vajon jó úton járunk-e?
Este kértem a hajó kapitányát: induljunk vissza Tulceába. A leghatározottabban kijelentette: hajnalig innen nem mozdul, mert megtámadnak az ukrán kalózok! Az ukrán partok csak egy hajításnyira vannak. Mindez történt 1996. szeptember közepén Európában, az emberi civilizáció egyik bölcsőhelyén. Szerencsére indulás előtt arra kértem: minél több bort, konyakot pakoljon fel a hajóra. Egy heti lelki feszültség után kiengedtek a zsilipek. Olyan magyar népdal- és énekórát tartottunk a hajón, amilyet az soha életében nem látott, hallott.
Senki még spicces sem lett. Egyszer csak azt láttam, hogy a galambszelíd Csiha Kálmán református püspök elnyúlik a padon, Varga László tiszteletes úr a pad alatt, Fülöp G. Dénes ráborult az asztalra... Jómagam, aki egy hét alatt mindössze hat órát aludtam, őriztem az álmukat, és lejegyeztem a deltában szerzett élményeket. Hajnalban indultunk. Olyan csodálatos látványban volt részünk, amilyet a játékfilmek nem tudnak bemutatni. Öt lejért a parton egy lipován halásztól vásároltam egy zsák halat, a tizenkét órás visszaút során a hajón szorgoskodó matrózok, az egykori elítéltek sütötték a halat, és sorjázták a drámaibbnál drámaibb emlékeket...
A négyrészes, háromórás dokumentumfilm narrátor szövegét, a mélyinterjúkat, a villanásnyi megszólalásokat írott formában is szeretném közkinccsé tenni. A román kommunista diktatúra olyan látlelete, amelyhez hasonlót nem tud tető alá hozni egy történészekből álló munkaközösség sem... Akkor, azon a szeptember 16-ai éjszakán úgy éreztem: a börtönlátogatáson részt vevő negyven erdélyi magyar elítélttel – ha ukrán kalózoktól, egykori smasszerektől körülvéve is – mégiscsak elindultunk az annyira áhított Európa felé. A kis ördög nem hagyott nyugton: vajon jó úton járunk-e? Miért kellett ilyen mérhetetlen szenvedéssel kikövezni az Európa felé vezető utat? Egyáltalán volt más alternatíva: ilyen sajátosra, egyedire, utánozhatatlanra kellett sikeredniük azoknak a „lázas” kilencvenes éveknek? A kötetben olvasható írások, tanulmányok erre keresik a választ...
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)
2015. június 13.
Átadták a Sütő András-emlékdíjakat
Tegnap délelőtt a nyolcadik osztályosok ballagási ünnepségén a Bolyai és a Művészeti Líceumban átadták a Sütő András-emlékdíjat, amelyet Sass Szilárd, a budapesti XI. kerület önkormányzati képviselője alapított, és azoknak a határon túli magyar, VIII. osztályt végzett tanulóknak ítélik oda, akik az V–VIII. osztályban kimagasló teljesítményt nyújtottak magyar nyelvből és irodalomból.
A Bolyai líceumban az idén 30 diák fejezte be a VIII. osztályt. A díszteremben megtartott búcsúztató ünnepség keretében Farkas Krisztina budapesti önkormányzati képviselő adta az emlékdíjat. Többek között elmondta: "a közös nyelv ereje kötött össze és tartott meg évszázadokon át, mert mindig voltak, akik nemzedékről nemzedékre ápolták, őrizték és továbbvitték a lángot, s mintegy szellemi örökségként hagyták utódaikra a nyelvet". A diákokat arra intette, hogy vigyék tovább ezt az örökséget.
Az emlékdíjat Sass Szilárd alapította, akinek édesanyja a Felvidéken volt magyartanár, és így tisztában volt és van azzal, hogy mit jelent a határon túl, kisebbségi sorsban megőrizni, ápolni az anyanyelvet – tudtuk meg, majd a képviselő asszony hozzáfűzte, külön élmény számára átadni a díjat a Bolyai líceumban, abban a városban, ahol Sütő András több évtizeden át élt és alkotott. A díjat öt településen – Hada, Bene, Marosvásárhely, Kézdiszentlélek és Nádszeg – adják át. Marosvásárhely testvértelepülési kapcsolatban áll Budapest XI. kerületével, így került 2013-ban először a díj Marosvásárhelyre is.
A díjazottakat a marosvásárhelyi önkormányzat, illetve a megyei tanfelügyelőség szaktanfelügyelőjének és az adományozók képviselőjének a tagjaiból álló bizottság osztja ki javaslatok alapján. Az idén a Bolyai líceumban Benedek Bianka Krisztina és Csipán Beáta megosztva vehette át az oklevelet és az ezzel járó pénzjutalmat. Tanárnőjük Soós Katalin.
A marosvásárhelyi Művészeti Líceumban az alapító Sass Szilárd kézbesítette az elismerést, miután ismertette a díj alapításának történetét és odaítélésének módját. Kifejtette, hogy csak VIII. osztályt végzett tanulóé lehet az elismerés, azzal a feltétellel, hogy magyar nyelvű oktatási intézményben, osztályban folytatja tanulmányait. Örömmel újságolta, hogy több önkormányzat is bekapcsolódott, és más települések is lehetőséget teremtenek arra, hogy a határon túliakat ezáltal ösztönözzék az anyanyelv megőrzésére. Beszédét az emlékdíj mottójával zárta. Benedek Elek azt mondta: "Az állam nyelvét meg kell tanulni, és édesanyátok nyelvét nem szabad elfelejteni". A díjat Császár Mónika – Dézsi Eleonóra tanítványa – vette át.
Az emlékdíjat adományozók mindkét iskolát megajándékozták a Pannon Enciklopédia sorozatban megjelent Magyar nyelv és irodalom kötettel. A könyvek az iskola könyvtárába kerültek. Mindkét rendezvényen jelen volt dr. Csegzi Sándor polgármesteri tanácsos, aki alpolgármesterként szorgalmazta a Budapest XI. kerület és Marosvásárhely közötti testvértelepülési kapcsolat ápolását.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
2015. június 19.
Sütő Andrásra emlékeznek
A Sütő András Baráti Egyesület kétnapos megemlékezést szervez június 20-21-én Marosvásárhelyen, illetve az író szülőfalujában, Pusztakamaráson.
A marosvásárhelyi református temetőben, Sütő András sírjánál helyezik el az emlékezés koszorúit június 20-án, szombat délután öt órakor. Ezt követően este hattól a Bernády Házban emlékestre kerül sor.
Részleteket vetítenek a Sütő András politikai beszédeit rögzítő filmfelvételekből, amelyeket Kincses Előd értékel, majd Markó Béla tart előadást Sütő Andrásról, a politikus íróról. Az esten közreműködik Zágoni Előd és Szélyes Ferenc.
Június 21-én, vasárnap délelőtt 11 órai kezdettel ünnepi istentiszteletre kerül sor Pusztakamaráson. Igét hirdet nt. Ferenczy Miklós Kolozsvárról. Közreműködik a Gecse utcai Kistemplom Evangélium kórusa.
Antal Erika
Székelyhon.ro
2015. június 21.
Sütő Andrásra emlékeztek Marosvásárhelyen
Sütő Andrásra (1927. június 17.–2006. szeptember 30.) a politikus íróra, a közszereplőre emlékeztek szombaton Marosvásárhelyen. A Sütő András Baráti Egyesület délután megkoszorúzta a református temetőben az író síremlékét, majd este a Bernády Házban tartottak megemlékező rendezvényt.
Ha élne, 88 éves lenne, mondta Demeter József, szászrégeni református lelkipásztor, a Sütő András Baráti Egyesület alapító tagja és jelenlegi elnöke, akit rokoni szálak is fűztek az íróhoz: édesanyja és Sütő András édesanyja testvérek voltak.
A megemlékezés filmvetítéssel kezdődött. A filmvásznon Sütő András 1990. február 10-i beszéde elevenedett meg, amikor a gyertyás-könyves tüntetésen százezer marosvásárhelyi menetelt némán végig a városon az anyanyelvű oktatás, a nemzeti kisebbségeket illető jogok érdekében. Aztán megrázó filmkockák követték egymást, véres arcú emberek, románok és magyarok, akik közül egyeseket a helyi pópa biztatott, hogy jöjjenek Marosvásárhelyre rendet rakni a magyarok között, míg mások bízva az igazságszolgáltatásban, vagy az adott szóban, áldozattá váltak. Kincses Előd ügyvéd, az RMDSZ egykori alapító tagja emlékezett 1989. novemberére, amikor András-napozni menet szekusok őrizték az író házát, vagy arra, hogy „1989 karácsonyán Sütő Andrást közfelkiáltással választottuk meg a frissen megalakult RMDSZ elnökének” – idézte Kincses, majd kitért arra is, hogy miért vált a támadások célpontjává az író, például az 1990. február 10-én szervezett tüntetés miatt. .
A politikai szerepvállalás és a közéleti elkötelezettség nem választható szét Sütő Andrásnál – mutatott rá Markó Béla, aki azt a kérdést is megfogalmazta, hogy „valóban visszük-e tovább a Sütő, vagy a hozzá hasonlóan gondolkodó, romániai magyar értelmiségiek hagyatékát”? Három személyt említett példaként: Király Károlyt, aki egy sajátos életpályát futott be a pártfunkcionáriustól az ellenállóig, Domokos Gézát, aki a moszkvai egyetemtől jutott el egészen a Kriterion Könyvkiadó működtetéséig, amely az erdélyi magyarság kulturális és identitás-megtartó intézménye volt évtizedekig, illetve a harmadik értelmiségi Sütő András volt, akinek közéleti szerepvállalását az írói munkásságától szétválasztani nem lehet.
Az Anyám könnyű álmot ígér című könyve például mérföldköve volt az egész romániai magyar irodalomnak és közgondolkodásnak, az értelmiségi magatartásnak: egy nemzedéknek az illúziókkal való leszámolása volt ez a könyv. Áldozatot vállalni, lázadni, szembefordulni a hatalommal, vagy lemondani a határozott célokról – az volt akkor a kérdés, amit az értelmiségiek önmaguknak feltehettek. Aztán 1989. decemberben ugyanezekkel a dilemmákkal szembesültek, akik politikai szerepet vállaltak, vagy azok, akik hozzá akartak járulni a társadalmi változásokhoz. Sütő András nagyon radikális gondolkodó értelmiségi volt, aki nem fogadott el kompromisszumokat ami a célokat illette – mutatott rá Markó, mulasztásnak nevezve azt, hogy „félbehagytuk az alkotói pályának a kultuszát” és itt Sütő mellett Székely Jánosra is utalt, aki ugyan közéleti szerepet nem vállalt, de irodalmi köntösben küzdött az igazságért, vagy Kós Károlyra, aki Trianon után hazatért Erdélybe és nem Budapestet választotta, valamint Bánffy Miklóst is megemlítette, aki 1926-ban tért haza Erdélybe.
„Arról nincs szó, hogy az értelmiségi embernek politizálnia kell, de bele kell szólni és életben kell tartani ezeket a példákat” – summázott Markó Béla. Végül Szélyes Ferenc színművész osztotta meg a Sütővel kapcsolatos élményeit, majd Lázok János, a Sütő András monográfia készítője – mert sokat tett azért, hogy Sütő életműve ne merüljön feledésbe – vehette át a Sütő András Baráti Egyesület díját, egy Hunyadi László által készített bronzplakettet az író portréjával. Az ünnepi hangulathoz hozzájárult Zágoni Előd gordonkaművész is, aki Bach-tételeket játszott.
A megemlékezés vasárnap Sütő András szülőfalujában, Pusztakamaráson folytatódott ünnepi istentisztelettel, a szülői ház meglátogatásával, valamint egy temetői sétával az író szüleinek sírjához.
Antal Erika
Székelyhon.ro
2015. június 22.
Eltűnő Sütő
Ma már csak néhány idős ember emlékezett Sütő Andrásra Marosvásárhelyen a hétvégén, arra az íróra-politikusra, aki nélkül elképzelhetetlenek a rendszerváltás előtti és utáni évek. Miért, és hogyan nem megy az emlékezés? Meddig tart a tisztelet és hol kezdődik a tiszteletlenség? Parászka Boróka a Sütő-ünnep benyomásairól.
Kilenc éve halott, 88 éves lenne idén, két évtizede ő volt a frontember, a legismertebb erdélyi magyar értelmiségi. Most mégis arról szól a megemlékezés, ha a hétvégi beszédek üzenetét, hangulatát szeretnénk összefoglalni: miért hiányzik Sütő András a köz- és kulturális életből. A Sütő András Baráti Társaság kétnapos rendezvénysorozattal idézte fel alakját, munkásságát a hétvégén Marosvásárhelyen, valamint szülőfalujában, Pusztakamaráson. Hasonló üzenettel tavaly ősszel tudományos konferenciát szervezett a Művészeti Egyetem szintén Marosvásárhelyen. A Sütő-életmű különös sorsára bizonyos értelemben magyarázatot ad az, ahogyan a legutóbbi megemlékezés is zajlott.
A Sütő András Baráti Társaság által a Bernády-házban rendezett emlékesten az író pályafutásának két fontos tanúja szólalt fel: Kincses Előd és Markó Béla. A két (egykori, jelenlegi?) politikus munkássága annyira eltért egymástól, hogy mára már hírértéke van annak, hogy közösen lépnek fel, és tudnak közösen emlékezni, emlékeztetni. Mindketten a marosvásárhelyi jelen és közelmúlt legfontosabb pontjához, 1990-hez nyúltak vissza ahhoz, hogy Sütő András hagyatékát érthetővé és követhetővé tegyék.
A beszédek nem alakultak át beszélgetéssé, vitává, pár mondatos eszmecsere volt csak arról, kell-e Sütő „kultuszt” ápolni, vagy más módja van a megemlékezésnek. Markó Béla felszólalása kitágította ennek a fogalomnak az értelmét: Sütő András életműve kontextust kapott, modellként jelent meg, amely „kultiválható”, követhető. Ugyanúgy, mint Király Károlyé, Domokos Gézáé, vagy a korábbi nemzedékekből Kós Károlyé és Bánffy Miklósé. Ők a különböző módon, körülmények közül induló emblematikus erdélyi magyar közéleti és kulturális figurák, akik mind ugyanahhoz a szerephez értek el: a közéletet alakító, aktív értelmiségiekként írtak, alkottak.
Sütő – fogalmazott Markó Béla – „radikalizmust” képviselt, ám ehhez a radikalizmushoz (amely a mai magyar közéletben sajátos konnotációt, értelmet nyert) „mérsékelt” eszközöket keresett és talált. Markó áttekintette az irodalmi életmű legfontosabb tételeit, címeit, ezekhez is aktuálpolitikai üzenetet keresett-talált. A sütői felismerés az, hangsúlyozta, hogy a demokratikus jogrend” és a kisebbségi jogigények nem állhatnak szembe egymással.
A kimért érvelő-értelmező emlékezés nem volt zavartalan. Három idősebb úr a felszólalás közepén felállt és hallható magyarázat nélkül elhagyta a termet: jeleként annak, hogy a még emlékezni akaró idősebb nemzedék sem tud, akar immár konszenzust találni
(csak belőlük állt az ötven fő körüli ünneplő közönség) , köztük is vannak olyanok, akiket elragadnak a nehezen követhető indulatok. A kis intermezzo ellenére az aktuális fogódzókat kereső felszólalás rendben véget ért.
A marosvásárhelyi színházi életet egyetlen ember, Szélyes Ferenc képviselte, aki viszont szatmári emlékeit elevenítette fel a Sütő-előadásokkal kapcsolatban. Hol vannak azok a dramaturgok, akik ma is színpadra tudnák alkalmazni ezeket a drámákat? – tette fel a kérdést Szélyes Ferenc, amelyre ezen a vita és beszélgetésmentes napon nem született válasz. Talán születhet, ha megjelenik a tavalyi konferencia gyűjteményes kötete: ennek szerkesztőjét, Lázok Jánost a Sütő András Baráti Társaság emlékplakettel jutalmazta a hétvégén.
Most azonban csak azt firtatták a rendezők, és a műsort moderáló Demeter József egyesületi elnök, hogy mikor állítható fel a sokszor megígért Sütő-szobor Marosvásárhelyen. Ez a kérdés is nyitott, mint ahogy az is: ha lesz Sütő András emlékmű, elevenebbé válik-e általa a mára halványuló, egyre kevéssé és egyre nehezebben értelmezett életmű?
Sajátos választ a rendezvény után e sorok írója a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház mögött kapott arra járó kamaszoktól, akiket arról faggatott, tudják-e a helyi elit gimnázium tanulói, kicsoda Aranka György, akinek szobra ott bújik meg a városi parkoló és a tömbházak között. „Igen, tudjuk – felelték a fiatalok – a színházbérletünk hátán írja, ki Aranka György”.
Tán mégis kell a szobor, és pláne a színházbérlet – ez lehet hát a következtetés, távolodva a Sütő-rendezvénytől.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2015. június 22.
Emléknappá tennék Sütő András születésnapját
Sütő Andrásra emlékeztek vasárnap szülőfalujában, Pusztakamaráson, ahol az író nevét viselő baráti társaság szervezésében ünnepi istentiszteletet tartottak, amit egy rövid emlékműsor követett a szülői háznál, majd egy temetői séta a szülők síremlékéhez.
Sütő András születésnapjához, a június 21-éhez legközelebb eső vasárnap legyen emlékvasárnap – hangzott el a kezdeményezés Demeter József, a Sütő András Baráti Társaság elnökének részéről, aki a társaság nevében, református lelkipásztori minőségében is javasolni fogja az erdélyi református egyházkerületnél, hogy hozzanak egy határozatot erről.
A javaslat a pusztakamarási református templomban tartott ünnepi megemlékezésen hangzott el, ahol ebből az alkalomból Ferenczy Miklós hirdetett igét, aki több mint negyven évvel ezelőtt, kilenc éven át volt papja a közösségnek. A templomi megemlékezés a marosvásárhelyi Gecse utcai Kistemplom Evangélium kórusának előadásával kezdődött, amit Szathmári Ildikó vezényelt. A Jordán vizén való átkelésről, és a kövekből állított emlékműről beszélt prédikációjában Ferenczy Miklós, a jelképpel a pusztakamarási kövekre utalva, arra az emlékműre, amely az egykori, a tatárok által a 17. században lerombolt templom helyén áll. A lelkipásztor a falu felett ma már romokban álló Kemény-kastély köveire is figyelmeztetett, a szétszórt helyzetre, illetve arra, hogy amíg nem a kövek kiáltanak helyettünk, amíg van, aki összegyűljön az istentiszteletekre a templomban imádkozni, vagy ilyen ünnepi alkalmakkor vendégszeretetet gyakorolni, addig nincs veszve a remény.
Demeter József a műemlék értékű szószékre hívta fel a figyelmet, az azon látható kilenc fára, amelyről nem tudható, hogy építője miért fát és miért éppen kilencet faragott, milyen metaforával ruházta fel e fákat. Nem kövek, hanem fák, de ugyanúgy emléket hordoznak, értékük a műemlék kövekkel egyenértékűek. Majd elmondta, talán egyszer születik egy presbiteri határozat, amely kimondja, hogy a június 21-éhez legközelebbi vasárnap legyen emlékvasárnap, amikor nem csak az elhunytakért imádkozik a közösség, de az elszármazottakért is. Nem csak a nagyjairól emlékezik az itthon maradott gyülekezet, de a becsületes „köveket cipelőkről” is, és nem csak Pusztakamaráson, hanem mindenhol jó lenne ezt bevezetni – mondta a lelkész, hozzátéve, hogy mennyire kötődik e faluhoz, hiszen édesanyja után pusztakamarási. A templomban verset mondott és énekelt Székely Árpád, fia annak a Gyümölcsoltó Gergelynek, aki Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című könyvének egyik szereplője.
Sütő András szülői házánál Ritziu Ilka Krisztina mezőségi dalokat énekelt, majd Széman Péter, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület nevében szólt az egybegyűltekhez, elmondva, hogy hamarosan megújul az emlékház, amely az író gyermekkorának volt a helyszíne. Az EMKE az RMDSZ segítségével megvásárolta az örökösöktől a házat, amely akkor épült, amikor Sütő András három éves volt, egy előző, a születésének is helyet adó ház helyén. A tetőzetet, a tornácot sikerült megjavítani, de még sok a tennivaló – mondta Széman Péter. Hozzátette, hogy lelkes támogatóknak köszönhetően végre sikerült előteremteni a pénzösszeget, amelyből az idén felújítják a teljes házat. „Reményeink szerint idén októberben megnyitjuk az emlékházat” – mondta. Azt követi a nyári konyha, a kút, az udvar rendbetétele, illetve az illemhelyek megépítése. A kútról a baráti társaság szeretne gondoskodni, annak megjavításához az anyagi forrást biztosítani – tette hozzá Demeter.
Az esemény résztvevői a szülői ház megtekintését követően a temetőbe vonultak Sütő András szülei sírjához, illetve ahhoz az emlékoszlophoz, amely az egykori templom helyén áll, amit a tatárok romboltak le a 17. század végén.
Antal Erika
Székelyhon.ro
2015. június 23.
Idén lenne 88 éves…
Megemlékezés Sütő Andrásról
Idén 88 éves lenne Sütő András: az író, akit Marosvásárhelyen, de más, magyarlakta, kultúra- és irodalomszerető vidéken is bemutatni szükségtelen. Halálát követően alakult meg a városban – ahol élt és tevékenykedett – a Sütő András Baráti Egyesület, amely azóta ápolja a néhai író, politikus és közszereplő emlékét. Ennek része az évenkénti megemlékezés is, illetve az ennek – immár hagyományosan – részévé vált rendezvény.
Az idei eseménysorozatra múlt hét szombat- vasárnapján került sor Marosvásárhelyen és az író szülőfalujában, a mezőségi Pusztakamaráson. Szombaton, a vásárhelyi református temetőben Sütő András síremlékének megkoszorúzásával vette kezdetét a programsorozat, amelynek második felvonásaként a Bernády Házban szerveztek – az író emléke előtti tisztelgésképpen – életének és életművének részleteit felelevenítő estet. A programsorozaton felszólalt a Sütő András Baráti Egyesület alapító tagja és elnöke, Demeter József szászrégeni református lelkipásztor, a délutáni megemlékezés filmvetítéssel kezdődött: Sütő 1990 februárjában elhangzott beszédének felvételét, majd a gyertyás tüntetés képsorait, illetve a fekete március eseményeiről készített felvételeket láthatták a jelenlévők. Az 1989-es fordulatot megelőző, illetve az azt követő eseményeket Kincses Előd elevenítette fel.
Markó Béla Sütő András politikai szerepvállalásáról, közéleti elkötelezettségéről szólt: mint mondta, az író esetében e kettő szét nem választható. Utalt az író Anyám könnyű álmot ígér című regényére, amely több nemzedéknek, ugyanakkor az egész romániai magyar irodalomnak és értelmiségnek a mérföldkövévé vált, illetve Székely János, Kós Károly és Bánffy Miklós nevét is megemlítette: a költő írásaiban szólt az igazságért, a polihisztor építész Trianont követően hazatért, az ugyancsak polihisztor főnemes szintén hazajött. Példájukat nekünk is követnünk kellene.
Szélyes Ferenc színművész az íróval kapcsolatos élményeiről szólt, majd Lázok János, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színháztörténetet oktató tanára, a Sütő András-monográfia összeállítója és számos, Sütővel, illetve drámáival kapcsolatos tudományos munka szerzője vehette át az író portréját ábrázoló bronzplakettet, a Sütő András Baráti Egyesület díját, Hunyadi László szobrászművész alkotását. Az est záróakkordjaként pedig Zágoni Előd gordonkaművész lépett fel a Bernády Házban.
A hétvégi programsorozat második napján, vasárnap délelőtt Pusztakamarásra látogattak el az érdeklődők: a megemlékezés keretében a résztvevők ünnepi istentiszteleten vehettek részt (fotó), meglátogathatták Sütő András szülői házát és elsétálhattak az író szüleinek sírjához.
(knb.)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. június 24.
Negyven év összegzése – Egyed Péter új könyvét mutatták be Kolozsváron
Csaknem negyven év anyagából, az 1976–2014 közötti időszak esszéiből, tanulmányaiból, kritikáiból nyújt bő válogatást Egyed Péter író, filozófus, szerkesztő Irodalmi rosta című legújabb kötete, amelyet hétfő este mutattak be a kolozsvári Bulgakov irodalmi kávéházban.
A Helikon-estek sorozat keretében megszervezett eseményen a szerzővel Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon folyóirat főszerkesztője beszélgetett.
Egyed Péter elmondta: természetesen az erdélyi magyar irodalommal foglalkozó írások kerültek a kötetbe, ezen belül is saját generációja, az úgynevezett harmadik Forrás-nemzedék munkáival foglalkozott legtöbbet, például Mózes Attila, Bogdán László, Szőcs Géza vagy Balla Zsófia írásaival.
A kritikák között vannak alkalmi írások, de a korszak irodalmára szélesebb kitekintést nyújtó kontextuális kritikák is. Sőt Egyed egy összevont műfajt is megalkotott: gyakran megesett, hogy egy-egy új könyv kapcsán hosszasan és mélyen beszélgetett a szerzővel, így a kritika és az interjú keveréke lett a kész írás.
A szerző egyébként köszönetet mondott unokahúgának, Kovács Eszternek, aki segítette őt a válogatásban, és Dávid Gyula irodalomtörténésznek, aki olvasószerkesztőként több száz észrevétellel látta el a kéziratot.
„A nyolcvanas években az ember már félt elengedni magát egy nyilvános beszélgetésen, de a hetvenes években még volt irodalmi nyilvánosság – a fórumok, az irodalmi körök ekkor felértékelődtek. Sokan eljöttek ezekre a fórumokra, hogy egy-egy könyv kapcsán megosszák a többiekkel gondolataikat, ám alaposan el kellett előtte mélyülni a témában, ugyanis olyan beszélgetőtársak voltak ezeken az alkalmakon, mint Tamás Gáspár Miklós vagy Ágoston Vilmos, így, ha az ember nem volt elég felkészült, könnyen kipenderíthették” – emlékezett vissza az első írások keletkezésének éveire Egyed.
Egyed Péter egyébként mintegy tíz évig volt a Kriterion Könyvkiadó versszerkesztője, amely tisztet Csiki Lászlótól vette át. Kitért arra is, milyen óriási fordítói munka zajlott a Kriterionnál egészen a 80-as évek közepéig: nagyon sok román szerző műve jelent meg magyarul, de fordítva is, sok jelentős erdélyi magyar könyvet jelentettek meg románul, emellett az erdélyi szász irodalmat is fordították, és még a világirodalmi kitekintésre is maradt idejük.
„Nem is csoda, hogy ezalatt a 15 év alatt olyan sok fordítás napvilágot látott, hiszen egy óriási állami kiadó apparátusa állt rendelkezésre, mintegy 50 szerkesztő dolgozott a Kriterionnál, sok írót foglalkoztattak” – magyarázta Egyed, hozzátéve, hogy körülbelül ’84-től az államhatalom már igyekezett „szétválasztani” a román és magyar írókat, így a fordítások is megritkultak.
A kötetben egyébként olyan kevéssé ismert életművekről is szó esik, mint például Palotás Dezsőé vagy Boér Gézáé, akiket a hatalom is akadályozott munkájukban. „Az erdélyi magyar irodalom jóval gazdagabb, változatosabb annál, hogy csak a legnagyobbakat lássuk belőle. Ha valaki csak Szilágyi Domokost és Sütő Andrást ismeri az egészből, annak tulajdonképpen nagyon lesújtó véleménye lehet az irodalmunkról” – sommázta Egyed Péter.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)
2015. július 4.
Magyarságunk szellemvédői
Budapesten egy szemműtét után lábadozva épp befejeztem Kocz­ka György 1956 novemberi-decemberi, 1957 januári-februári törvényszéki kihallgatási jegyzőkönyveinek magyar nyelvre fordítását, amikor a Háromszék és a Krónika napilapban olvastam, hogy 76 éves korában, tragikus hirtelenséggel távozott az élők sorából.
Egyike volt azoknak, akiket az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc ürügyén a romániai magyarság ellen indított retorzió nyomán 1956. november 18-án letartóztattak, s a mellényszabóból hadbíró őrnaggyá avanzsált Macskási Pál elnökletével 1957. március 2-án három év börtönbüntetésre ítéltek. Többször is megvitattuk: a Securitate által megfogalmazott prekoncepció alapján összeállított periratot, kihallgatási jegyzőkönyveket minden esetben a legalaposabb forráskritikával kell kezelni. Sajnos, már nem tudom átadni Koczka Györgynek a bukaresti levéltárban nemrég megtalált, fénymásolt négy vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéja dokumentumait, amelyek nemcsak az életút, az életmű, hanem a temesvári magyarság huszadik századi mindennapjainak döbbenetes látleletei. A több tízezer oldalas periratok, a hírhedt „szekus-dossziék” több éve tartó áttanulmányozása, fordítása, lábjegyzetelése minden kétséget kizáróan bizonyítja: a legfelsőbb román párt- és államvezetés 1956 őszén stratégiai célként fogalmazta meg a Bolyai Tudományegyetem – mint „nacionalista, irredenta fészek” – felszámolását, bedarálását. Mindezt egyetemi hallgatók, tanárok, családtagok bebörtönzése, meghurcolása, ellehetetlenítése, egyetemről való kizárása, életének derékba törése révén! Valójában a romániai magyarság értelmiségi képzésének legfontosabb központját állították hadbíróság elé. A levéltári dokumentumokból az is kiderül: „egy füst alatt” a kizárólag magyar nyelvű marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet fokozatos felszámolását, elrománosítását is eldöntötték.
Koczka Györggyel nem voltunk barátok! Közel másfél évtizeden át mindketten a bukaresti magyar tévéadás belső munkatársai voltunk. A Krónikában volt egy éles vitánk Fazekas János megítélése kapcsán. Mint minden vitában, ezúttal is mindkettőnknek igaza volt.
Koczka Györgynek abban: Fazekas Jánosnak meghatározó szerepe volt a Bolyai 1956 novemberében letartóztatott négy diákjának meghurcolásában, elítélésében! Később a Trabantok kiutalásában „jeleskedő” miniszter, az RKP KB egyik titkára, a „meggyőzés, a marxista-leninista útra való terelés nemes szándékával” a börtönben is felkereste a négy letartóztatott, megrémült diákot, Koczka Györgynek orra alá dugva a „munkásöklöt”, és megkérdezte: „Tudod, mi az osztályharc? Tudod az anyád p....ját!” Így „védelmezte” a letartóztatottakat, a börtön kapujában álló sorsosait az önmagát a romániai magyarság megmentőjeként „definiáló” kommunista politikus.
E sorok írójának abban volt igaza: mindezek ellenére a történésznek igenis, szóba kellett állnia Fazekas Jánossal! A beszélgetés elodázása miatt eddig nem derült ki: a magyar forradalom kirobbanása idején, 1956 október végén, a Belgrádban tartózkodó Gheorghe Gheorghiu-Dej első titkár – a hivatalos román párt- és kormányküldöttség vezetőjeként – forródróton arról tájékoztatta Fazekas Jánost, a Magyar Autonóm Tartomány 1956. október 24-én déli 13 órakor teljhatalommal felruházott „biztosát”, akit a hadsereg, a milícia, a Securitate, minden elnyomó szerv parancsnokává is kineveztek! –: mintegy ezer vezető székelyföldi magyar értelmiségit kell letartóztatni! Fazekas János azt állítja: megakadályozta a tömeges letartóztatást. Ezt a vallomását Sütő András Kossuth- és Herder-díjas írónak is megismételte. Megígértem Koczka Györgynek: mindent megteszek az állítást bizonyító vagy cáfoló dokumentum megtalálásáért!
Drága Gyuri! Sajátos, megkésett siratómban az elmaradt dialógust folytatom! Ezt is immár az égi magasságban közölhetem a változatlanul közöttünk lévő éneddel: kezemben a Gheorghe Gheorghiu-Dej által széljegyzetekkel ellátott dokumentum, amely igazolja, hogy a Bolyai Tudományegyetem felszámolása a legfelsőbb pártvezetés szintjén dőlt el! A letartóztatásotok után Gheorghe Gheorghiu-Dej első titkár Leonte Răutu és Fazekas János vezetésével 1956. november 23-a és 26-a között népes pártküldöttséget zúdított a Bolyai Tudományegyetemre, hogy „kifejezetten a magyar értelmiségiekkel és az egyetem hallgatóival foglalkozzanak”. A legfelsőbb pártvezetés azonnal felismerte: a Várhegyi István III. éves történész hallgató által összeállított Határozati javaslat valójában a második világháborút követő első egyetemi reformtervezet!
Leonte Răutu és Fazekas János az 1956. december 5-én véglegesített Jegyzékükben azt írták: „a Határozati javaslat szerzői közül négyen letartóztatásban vannak. (…) Előnyünkre szolgált, hogy elsősorban politikailag izoláltuk ezeket a hallgatókat, valamint hogy kizártuk őket az egyetemről. Ezek után kell következnie elkülönítésüknek” (azaz: a bebörtönzés! – T. Z.)”. „(…) Hozzá kell tennünk, hogy a Securitate szervei kapcsolataikat illetően nagyon gyengék voltak a Bolyai Egyetemen, s teljességgel elégtelenül tájékoztattak a dolgok ottani állása felől. A Securitate vezetésében egyetlen elvtárs sincs, aki ismerné a kolozsvári magyar lakosság problémáit.” A jegyzéket olvasva Gheorghe Gheor­ghiu-Dej – élet és halál uraként – hol felháborodott, hol irányelveket fogalmazott meg azzal kapcsolatosan, hogy a „négyek bandáját” – ahogyan Benneteket a kihallgató tisztek, a pártaktivisták, a Katonai Törvényszék bírái aposztrofáltak – először ki kellett volna zárni az ország összes egyeteméről, utána letartóztatni, majd példásan elítélni! Miközben e nekrológot írom, kibomlik előttem a romániai magyarság egyik legdrámaibb korszakának halálos ítéletekkel, kivégzésekkel, súlyos börtönbüntetésekkel „tarkított” sok-sok epizódja. Ki kell végre mondani: az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal – Illyés Gyulával szólva: „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyával” – való együttérzésért a romániai magyarság (számarányához viszonyítva) nagyobb áldozatot hozott, mint az anyaországi magyarság! E megtorlássorozat „nyitányát”, drága Koczka Gyuri, a Ti letartóztatásotok, gyorsított eljárással való elítélésetek jelentette!
A Román Televízió magyar adásának 45. évfordulóján, 2014 novemberében a Sepsiszentgyörgyön tartott ünnepségen találkoztunk utoljára. A Rád jellemző nemes eleganciával jelentél meg a nagybetűs Publikum, a Tévénézők előtt. Amikor kezet fogtunk, fogaid között szűrve csak annyit jegyeztél meg: „Nagyon ramatyul érzem magam!” Néhány perc múlva, amikor Boros Zoltán, az 1989 decembere utáni főszerkesztő a közvetlen beszélgetések ringjébe invitált, már nyoma sem volt a „ramaty állapot”-nak. Az 1990-es évek rámenős, a „hivatalok packázásait” vitriolos gúnnyal kipellengérező fiatal szerkesztő szólalt meg, és fényűző részletességgel taglaltad: 1990. március 20-a, Európa és a rendszerváltást követő Románia kollektív emlékezetében túlságosan leegyszerűsítve „marosvásárhelyi interetnikus konfliktus”-ként emlegetett, négy magyar és két román áldozatot követelő véres összetűzés után hogyan sikerült a marosvásárhelyi kórházban a vatrás őrök hazafias éberségét kijátszani és megszólaltatni Mihail Cofart, aki a hivatalos román magyarázkodást meghazudtolva megvallotta: Libánfalván a pópa jelentette be, hogy amikor a harangokat félreverik, Marosvásárhelyre kell menni, megleckéztetni a magyarokat!
Igen, vérbeli újságíró, tévériporter voltál, kedves Koczka Gyuri! Most, amikor elindultál a „végzetes úton” az örökkévalóságba, mi mást tehetnék: tilalmat nem tisztelve, tabut nem ismerve írom a Bolyai Tudományegyetem ezeroldalasra tervezett kötetét. Csak így állíthatok méltó emléket mindazoknak – elsősorban Nektek –, akik az életük árán is védelmezték a romániai magyarság legfontosabb szellemi központját.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. augusztus 3.
Szobor a "hősnek"
Miközben a marosvásárhelyi tanács újabb szoborállítást hagyott jóvá múlt csütörtökön, ezúttal Constantin Romanu Vivunak (akinek már utca is viseli a nevét a megyeszékhelyen), aki "hős forradalmárként", a 12. légió parancsnokaként 1848-ban a magyarok ellen harcolt Maros megyében, a megyeszékhely környéki településeken (legalábbis Románia enciklopédiája szerint), Sütő Andrásnak még ma sem láthatjuk a szobrát, emlékművét egyetlen köztéren sem. Bár 2009-ben tanácsi határozat született arról, hogy Marosvásárhelyen a Vörösmarty téren állítsanak szobrot az írónak, a Sütő András Baráti Társaság kezdeményezésére, Peti András alpolgármester szorgalmazására módosult a helyszín, és a testület tavaly májusban jóváhagyta, hogy a Színház térre helyezzék az alkotást.
Azóta is folyamatban van a Sütő-szobor-állítás. Meg kellett állapítani ugyanis, hogy a Színház téren pontosan hova kerüljön az emlékmű, tervet kellett készíteni, versenytárgyalást kiírni a kivitelezésre. A tapasztalatokból ítélve időigényes feladat, főként a folyamat utolsó mozzanata: a versenytárgyalás. Már minden készen áll: helytanulmány, terv, feladatfüzet. Csak árajánlat kell, enélkül ugyanis nem kezdődhet el a kivitelezés, márpedig a Színház tér felújítási tervének kizárólagos szellemi tulajdonosa eddig még nem méltóztatott számolni, így a versenytárgyalással várni kell...
A "hős forradalmár" szobrának megszavazása előtt Soós Zoltán javasolta, hogy Bethlen Gábornak, Erdély egykori fejedelmének is állítson emlékművet a város, méltó módon tisztelegve a nagy államférfi előtt, aki 1616-ban szabad királyi város címet adományozott Marosvásárhelynek. Javaslatának elhangzása alatt a tanácsterem egy részében nem lehetett nem észrevenni, hogy egyesek igencsak jót "derültek". (Valószínűleg ők azok, akik nem szavazták meg az önkormányzat és a római katolikus egyház közötti ingatlancserét, aminek következtében a Művészeti Líceum főépülete mögötti háromszintes épület átkerült volna az egyház tulajdonába, ellenében a polgármesteri hivatal megkapta volna az Európa általános iskola mögötti épületet.)
A mindenkori szoborállítások kapcsán talán nem ártana jobban odafigyelni arra, hogy kinek is állít a város emléketszoborral, plakettel, domborművel stb. Esetünkben – ami a "harmónia" jegyében egyáltalán nem tekinthető szerencsésnek – egy, a magyarok, székelyek ellen harcoló "forradalmár" kap szobrot, akit talán hősnek tekint a lakosság fele, a másik fele viszont elnyomónak. Mintha nem lenne elegendő köztiszteletnek örvendő, egymás érzékenységét nem sértő, szoborállításra méltó személyiség, aki Marosvásárhely különböző nemzetiségű lakosait egymáshoz közelebb hozza, nem pedig eltávolítja. Másrészt a politikai "egyeztetések" részeként nem ártana számon kérni a már meghozott határozatok végrehajtását, ellenkező esetben valóban igazzá válik a mondás, miszerint a kutya ugat, a karaván halad...
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)
2015. augusztus 4.
Szoborvita Marosvásárhelyen
Újabb szoborvita körvonalazódik Marosvásárhelyen: az önkormányzat legutóbbi, csütörtöki ülésén arról döntött, hogy emlékművet állít a magyarellenes tevékenységéről híres Constantin Romanu Vivu 1848-as forradalmárnak. A Dorin Florea polgármester által előterjesztett határozattervezetet az RMDSZ-frakció is megszavazta.
A tervezetből egyébként nem derül ki, hogy milyen műalkotásról van szó, az azonban igen, hogy az alkotást a Constantin Romanu Vivu Kulturális Egyesület adományozná a városnak. Kérésükre a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem főépületével szemben lévő parkban állítanák fel az emlékművet, amely közel van a román forradalmárról elnevezett utcához és ahhoz a helyhez is, ahol Vivut meggyilkolták. A tervezet szerint Vivunak már volt egy emlékhelye Marosszentgyörgy és Marosvásárhely határában, azt azonban 1940-ben tönkretették.
Bethlen-szobrot kértek „cserébe”
Soós Zoltán RMDSZ-es önkormányzati képviselő, a Maros Megyei Múzeum igazgatója munkatársunk érdeklődésére elmondta, a csütörtöki ülésen azt kérte, hogy Bethlen Gábornak is állítsanak szobrot, hiszen jövőre lesz a 400. évfordulója annak, hogy a fejedelem szabad királyi város rangot adományozott Marosvásárhelynek. Soós Zoltán úgy tudja, az ülésen nem szavazták meg, hanem elhalasztották a Constantin Romanu Vivu-szoborállításról szóló tervezetet. Peti András alpolgármester viszont arról számolt be, hogy elvi döntés született a szoborállításról, s remélhetőleg vissza fognak térni rá. „Szavaztunk a tervezetről, és elviekben elfogadtuk. Ez azt jelenti, hogy kiegészítéseket kértünk az emlékmű kinézetéről és felállításának pontos helyszínéről. Végleges döntés akkor születik, amikor ezekre a kérdésekre választ kapunk, legalábbis ha a törvényt betartják” – mondta Peti.
Az alpolgármester egyébként a költségvetési bizottság tagjaként azt kérte, hogy mindaddig ne állítsanak fel újabb szobrokat a városban, míg azok az emlékművek nem kerülnek a helyükre, melyekről korábban döntés született. Példaként a Sütő András-szobrot említette. „Tudjuk, hogy nélkülünk is meg tudták volna szavazni ennek a szobornak a felállítását, így próbáltuk a legtöbbet kihozni ebből a voksolásból. Vagyis kértünk kiegészítéseket, kértük a már megszavazott szobrok felállítását és azt, hogy cserébe Bethlen Gábor fejedelemnek is állítsanak emlékművet” – mondta az alpolgármester. Emlékeztetett ugyanakkor, az elmúlt években sikerült egy óriási Decebal-szobor felállítását megakadályozniuk, s a Mihai Eminescu Ifjúsági Ház elé ideiglenesen felállított moldvai írók-költők mellszobrai sem kerültek ki köztérre. Furcsa egybeesés egyébként, hogy pár nappal a tanácsülés előtt Valentin Bretfelean helyi rendőrfőnök egy Vivuról szóló tanulmánykötetet mutatott be, amelynek ő a társszerzője. A román lapok beszámolója szerint már akkor, július elején beharangozta, hogy szobrot vagy emlékművet fognak állítani, „méltó módon tisztelegve a nagy román forradalmár emléke előtt”.
Egyiknek gyilkos, másiknak hős
Barabás Miklós történelemtanár érdeklődésünkre elmondta, Constantin Romanu Vivu – csakúgy, mint Axente Sever, Avram Iancu és mások – az erdélyi román negyvennyolcas forradalmárok közé tartozik. A magyar és román történetírás különböző módon ítéli meg tevékenységüket. Míg a román történetírás szerint az erdélyi románok jogos követelései érdekében harcoltak, 1848 szellemében, addig a magyar történetírás szerint legjobb esetben ellenforradalmárok voltak, hiszen a Habsburgok oldalán léptek fel. A magyar történetírás már a 19. században részletesen feltárta és bemutatta ezen személyiségek részvételét és aktív szerepét az erdélyi polgárháborúban 1848 őszétől 1849 kora tavaszáig. Mint minden etnikai alapú polgárháborúban, sajnos ebben az időszakban is volt népirtás. Erdély történetében ez az időszak az, amikor a magyar lakosság szinte teljesen eltűnt egyes falvakból, városokból, vidékekről, például Magyarigenből, Fehér megyében, amelyik azóta is csak nevében magyar.
A legismertebb azonban Nagyenyed, Zalatna és Abrudbánya magyarságának a pusztulása. „Úgy tűnik, hogy a népirtás gondolata nemcsak Dél-Erdélyben fogalmazódott meg, hanem ezzel a Székelyföld perifériáján is próbálkoztak, értelemszerűen Marosvásárhely környékén. Ennek a történetnek a kulcsszereplője Constantin Romanu Vivu, aki 1848. december 15. után több környékbeli településen – Mezőpanitban, Nyárádselyében, Székelykövesden – lefegyvereztette a székely, magyar milíciákat. Sajnos nem tudtam kideríteni, hogy a lefegyverzésnek mennyi áldozata volt, de a párhuzam alapján sejthetjük, hogy ez is a pusztításról, népirtásról szólt – mondta Barabás Miklós –. Vivut 1849 januárjának végén a magyar hatóságok elfogták, majd nem sokkal később Marosszentgyörgy határában magyarok meglincselték, miközben a marosvásárhelyi hadbíróság döntése értelmében a foglyot Debrecen irányába szállították”. Barabás Miklós szerint mélyen felháborító, hogy Marosvásárhelyen Vivunak emlékművet, szobrot akarnak állítani, egy „karnyújtásnyira” a Székely vértanúk emlékművétől.
Mint ismeretes, Sütő András marosvásárhelyi szobrának a felállításáról 2009-ben határozott a városi tanács. Az akkori döntést az RMDSZ úgy tudta elfogadtatni, hogy a magyar képviselők is megszavazták Ştefan Guşă néhai tábornok köztéri szobrának a felállítását. Az utóbbi határozatot Tőkés László keresete nyomán érvénytelenítette a Maros megyei törvényszék. Tőkés arra hivatkozva támadta meg a határozatot, hogy a tábornok felelős volt az 1989-es forradalom idején elkövetett temesvári vérengzésért. A 2009-es határozat más helyszínt jelölt ki a szobornak, amelynek a kompozíciója is eltért a most javasolt változattól. Az emlékállítást kezdeményező Sütő András Baráti Társaság azonban a meghirdetett szoborpályázatra beérkezett egyik munkát sem fogadta el.
Gyergyai Csaba, Simon Virág
Krónika (Kolozsvár)
2015. augusztus 5.
Sebzett szerepben kiteljesedett komédiás sors (Búcsú István Mártától)
Jó ideje az anyaországban élő egykori pályatársammal találtam szembe magam az utcán. Pillanat alatt tettük meg az utat vissza az időben, és máris döcögtünk rozoga autóbuszunkon társulatunkkal szolgálni vidékre. Emlékeztünk. Gondoltam, itt az alkalom – ki tudja hányadszorra –, még egyszer bocsánatot kérni azért, hogy... „Gyere már, Márta” – sürgette a vele levő ismerős. Összeölelkeztünk. Egyedül maradtam.
1983-ban vagy ‘84-ben Köpecen játszottuk Bródy Sándor A tanítónő című darabját István Mártával a főszerepben. Azokban az években gyakori volt az áramszolgáltatás megszakítása. Kezdés után néhány perccel telefonon hívtak – szerencsétlenségemre éppen kiszállásvezető voltam –, és közölték, hogy siessünk az előadással, mert tízkor elveszik az áramot. Kértem, hogy egy fél órával később, mert nem tudjuk tízre befejezni. Nem lehet – volt a válasz. Színpadra szólítottak – én voltam a Főúr, Tóth Flóra tanítónő gyóntatója, jó embere, lelki vezetője. Tettem a dolgomat – tanácsokat adtam Flórának –, közben kétségbeesetten gondolkodtam, mit lehet tenni tíz után... Jelenet után papi reverendában futottam a telefonhoz és másodszor is kértem a halasztást. Nem lehet. Szünet előtt harmadszor próbálkoztam. A válasz ugyanaz volt. Szünetben közöltem a társulattal, hogy vagy hazaküldjük a nézőket – amit elképzelhetetlennek tartottam – , vagy... meghúzzuk a szöveget. Döbbenet az arcokon. Tudom, bűn ilyent tenni. Meghúztuk. Próba nélkül elkezdtük a második felvonást. A sok mindent megélt társulat lélekjelenlétének köszönhetően a közönség semmit sem vett észre. Nem csalódott. Ünnepelt. Örök titok, hogy István Márta a megcsonkított előadásban, a megsebzett szerepben mit élt meg akkor. Mert sebzett volt a szerep. Vállalta! Hitt benne! Megmentette! Ma már tudom, hogy azon a köpeci előadáson állta ki a próbát, amely hitelesít egy teljes komédiás sorsot. István Márta 1956-ban született Sepsiszentgyörgyön. A Székely Mikó Kollégiumban érettségizett. A marosvásárhelyi Színművészeti Intézetben 1980-ban államvizsgázott. 1980–93 között a sepsiszentgyörgyi társulat tagjaként hiteles és változatos alakítások sorával ajándékozta meg közönségét. Eljátszotta Szophoklész Antigonéja mellett Békeffi István Janikáját, Sütő András Szúzai menyegzőjében Éana, Káin és Ábelben Arabella – miközben sziporkázott A rút kiskacsában. Pályatársai tisztelték, közönsége szerette, és szerették nagyon a gyerekek, akiknek nevét a színlapra nem írhattuk ki, mert köztük volt Anna Márta, Visky Árpád kislánya. Az édesapa nevét közismert politikai okokból népszerűsíteni nem szabadott – akkor sem, ha gyermekről volt szó. Természetes volt, hogy a többi gyermek nevét sem írtuk ki.
Bocsánatot azért kértem tőle sokszor, mert valószínű, hogy egyre kétségbeesettebb hangomat hallva megsajnáltak, és az áramot nem vették el, de mi tízre az előadást csonkán befejeztük. Talán kockáztatnom kellett volna a teljes előadást játszva?
Márta váratlanul lépett ki a Nagy Játékból örökre. Csütörtökön búcsúztatják Budapesten a Farkasréti temetőben. A köpeci helytállás megtartó üzenetét – akit a Teremtő szolgálni hívott a perzselő dobogóra, a rábízott embereket cserben nem hagyhatja – pályatársam, Piroska Klára eljuttatta Budapestre. Mi pedig, akik itthon vagyunk, a temetés órájában együtt leszünk valahol színházunk körül. Miközben kigyulladnak a fények, jelezve, hogy a közönség, a munkatársak, mindenki, aki látta őt szolgálni, úgy őrzi meg emlékezetében, mint aki titkokkal teli különös emberi sorsok életre keltésével moccantotta bennünk a jobbik énünket.
Mielőtt elfelejteném, búcsúznak szeretett tanító nénijüktől egykori tanítványai: Benkő Gizike, Bartha Editke, Csergőffy Jutka, Bogdán Ágnes, László Kata, Veress Zsóka, Végh Melinda, Visky Anna Márta.
László Károly
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. augusztus 5.
Vásárhely nem nyugszik
Engedmény az egyezségek betartásáért
Újabb szoboravatásról döntött legutóbbi testületi ülésén a marosvásárhelyi önkormányzat, számol be a Mediatica.ro. Annak a Constantin Romanu Vivunak állítanak szobrot, akiről utcát is neveztek el az 1990-es években, és aki több történész szerint köztudottan az 1848-as forradalom ellen ügyködött, csapatokat szervezett a magyar lakosság ellen.
A tanácsi határozattal kapcsolatban az RMDSZ marosvásárhelyi frakciója közleményben tisztázta, hogy a szoborállításról szóló tanácshatározatot az RMDSZ-frakció javaslatára azzal a módosítással fogadták el, hogy csak akkor kerülhet kivitelezésre, ha már a többi, előzőleg elfogadott szobrok kikerülnek a közterekre, például Sütő András szobra.
„A szoborállításról szóló határozatnak ismét a tanács napirendjére kell kerülnie, hiszen ki kell egészíteni a dokumentációt, egy helyszínrajzzal, művészeti tervvel és a személy életrajzával. Amennyiben magyarellenes megnyilvánulásai voltak a szóban forgó történelmi személyiségnek, nem támogatjuk a szoborállítást” – olvasható a közleményben. A Mediatica.ro szerint román értelmiségiek is elítélték a döntést, mert szerintük a városháza kétkulacsos politikát folytat: miközben a harmónia városának nevezi Marosvásárhelyt, megosztó és a magyar közösségben ellenséges érzületeket keltő emlékművet készül felállítani.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. augusztus 19.
Jövő héten kezdődik a Vásárhelyi Forgatag
Összművészet és gasztronómia
Jövő héten kezdetét veszi az immár harmadik alkalommal sorra kerülő Vásárhelyi Forgatag. Az ez évben is igen gazdag,összművészeti-irodalmi kínálattal kecsegtető rendezvénysorozattal kapcsolatosan kedd délelőtt tartottaksajtótájékoztatót a szervezők a Teleki Téka udvarán, a lassan ikonikussá váló nagy diófa alatt.
A szervezők közül elsőként a fesztivál gasztronómiai részéért felelő Gáspár Botond szólalt fel, aki elmondta: a Forgatag idei díszvendége Baja városa, amelynek képviselői szombaton ebédet szolgálnak fel a résztvevőknek, két-háromszáz adag halászlét főznek majd.
– A fesztivál gasztronómiai részét nem csak kóstolók és ebédek alkotják: augusztus 28- án, pénteken dr. Madaras Sándor idegsebész Jó ételnek illatáról című gasztronómiai kötetét mutatjuk be, a könyvbemutatót kóstolás, ezt pedig egy, a vadhúsról szóló előadás követi. Szombaton előadással összekötött ökörsütésre kerül sor, vasárnap pedig első alkalommal szervezzük meg a Bűvös bogrács című, meghívásos főzőversenyünket. Ugyancsak e napon kerül sor a nyereményekkel kecsegtető gasztrokvízre és gulyásismertetőre is, valamint a Nemzeti Gulyásnaphoz is csatlakozunk.
A Forgatag kerekasztal-beszélgetéseit szervező Jakab Orsolya hozzátette, ilyen jellegű rendezvényekre ugyancsak első alkalommal kerül sor. – Két beszélgetés tematikáját Marosvásárhely képezi, a harmadik egy előadás lesz majd. Augusztus 27- én, csütörtökön délután 5 órától a Maros-parti Borudvarban a vásárhelyi román–magyar kapcsolatokat, többek között a két, párhuzamosan létező város közötti átmeneteket, közös pontokat elemezzük a beszélgetés során, amelyen hat meghívott vesz részt: három magyar és három román beszélgetőtárs, mindkét részről három generáció képviselői. A beszélgetéseken szinkrontolmács fordít, a meghívottaink között van Alexandru Dub, Lucian Sacalean, Novák Zoltán és Koós Anna, továbbá ígéretet kaptunk, hogy megtisztel jelenlétével és hozzászólásával Lucian Mândruta is. A második beszélgetés pénteken veszi kezdetét, ez Marosvásárhely gazdasági helyzetéről, illetve potenciáljáról szól aktív vásárhelyi magyar és román üzletemberek részvételével: eljönnek a Clini Lab, a Bioeel, a Surtec képviselői, de jelen lesz Dan Masca is. Kétnyelvűen beszélünk majd a két identitással rendelkező városról, az első beszélgetés moderátora Lázok Klára, a Teleki Téka igazgatója, a másodiké Ligia Voro újságíró. Ami a szombati előadást illeti, ígéretet kaptunk arra, hogy Vásárhelyre látogat Lukács Csaba és Tóásó Előd, aki a bolíviai éveiről, fogva tartásáról beszél.
Novák Zoltán történész a Borsos Tamás Egyesülettel közösen szervezett Szóforgatag várható programpontjairól szólt: – Idén is két típusú rendezvényeken vehetnek részt az érdeklődők, lesznek előadások és tematikus séták. Előbbiekkel kapcsolatosan össz-nemzeti és helyi jellegű előadásokat szervezünk. Nagy József hadtörténész Marosvásárhelyiek Galíciában és az Alpokban – a Magyar Királyi 22-es Honvéd Gyalogezred az első világháborúban címmel tart előadást, míg dr. Pap József értekezése A magyar nemzettudat kialakulása címet viseli. Mindkettőre a Kultúrpalota kistermében kerül sor. A másik programcsoportot a tematikus séták alkotják, ezek keretében idén, augusztus 27-én, csütörtökön Bernády György-sétát is szervezünk. Lesz továbbá szecessziós séta Oniga Erika idegenvezetésével (pénteken), barokk séta Orbán Jánossal (szombaton), középkori séta Győrfi Zalánnal (vasárnap), valamint román nyelvű összegző séta László Lóránttal (ugyancsak vasárnap).
Lázok Klára a Tékaforgatagról szólt, amely idén vásáros jelleget ölt.
– Idén is megszervezzük a Téka könyvvásárát, amely csütörtökön a könyvtár udvarán nyílik, pénteken pedig a Maros-partra költözik. Csütörtök délelőtt kezdünk két könyvbemutatóval: 11 órakor a 2014- ben megszervezett, Sütő Andrásról szóló konferencia könyvanyagát mutatjuk be a Polis Kiadó szervezésében, 12 órakor pedig a Mentor Kiadó új kiadványával ismerkedhetnek meg az érdeklődők: Balázs Árpád hiánypótló, turisztikai-kulturális- demográfiai, Zsebre szabott Marosvásárhely című kötetének bemutatóján a szerző is részt vesz. A könyvvásár pénteken költözik a Maros partjára, nyolc kiadó állítja majd ki köteteit. A Beszélő könyvek rendezvénysorozatunk idei tematikáját a ponyvairodalom képezi, a népszerű irodalom kultúrtörténeti értékéről beszélgetünk Kőszegi Péterrel, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársával a Téka udvarán lévő diófa alatt, ezt követően pedig egy kiállítást is megnyitunk: a Könyvek a ponyván című időszakos tárlatunk május végéig lesz látogatható. A Forgatag keretében idén is szervezünk gyerekprogramokat, szombaton délelőtt tíz órától a Teleki Tékában, négy órától pedig a Maros- parton.
Csatlos Károly hozzátette, idén szerződést írtak alá a polgármesteri hivatallal, amelynek értelmében rendelkezésükre bocsátják a Maros-parti sportakadémia területét, pénteken és szombaton pedig lezárják az Enescu utcát, ahol szabadtéri koncertekre kerül sor.A kortárs tér című képzőművészeti programnak az Aranykakas ad majd otthont, és elkészült a Forgatag mobiltelefonos applikációja is, amelyről bővebb információkat a www.forgatag.ro című honlapon szerezhetnek az érdeklődők.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. augusztus 22.
(M)ilyen gazdagok vagyunk (?)
A Vásárhelyi Forgatag könyves rendezvényei sorában augusztus 27-én, csütörtökön 11 órai kezdettel kerül sor a Teleki Téka udvarán egy jelentős új kötet bemutatójára. Előzetesként nyújtunk ízelítőt a kiadványról.
(A marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, a Magyar Művészeti Kar szervezésében tartott Sütő András-konferencia előadásai. Szerkesztette: Lázok János. Megjelenik a POLIS és az UARTPRESS közös kiadásában.)
Dávid Gyula Előszó (részlet)
Az előadók egy (tegyük mindjárt hozzá: nagyobbik) része magával a Művel, annak különböző aspektusaival foglalkozott, érdemben gazdagítva a róla mindeddig kialakult képet. Több előadó is témájául választotta a Sütő pályáján is korszakhatárt jelentő Anyám könnyű álmot ígér által megtestesített önrevíziót, a könyv eszmei-poétikai tartalmát; a közösség sorsával való írói azonosulás módozatainak és eszközeinek vizsgálatát; a mű helyének kijelölését az erdélyi "otthonirodalom" történetében. Fontos adalékok kerültek nyilvánosságra a hetvenes-nyolcvanas évek irodalmi eseményeit a hátteréből olykor meghatározó Securitate szerepéről egyes Sütő-művek sorsának alakulásában; a drámáknak/előadásoknak az értelmezésre is visszaható közönségrecepciójáról, s külön a Kálvin-dráma egyházi megítéléséről; újszerű értelmezések hangzottak el Sütő és kortársai (olykor inkább személyes, olykor irodalompolitikai következményekkel járó) viszonyáról. Hallhattunk – és olvashatunk a kötetben – előadást a Sütő-mű recepciójáról az angol nyelvterületen.
Fontos hozadéka volt a konferenciának az a néhány előadás, amely meggondolkodtató adatokat és véleményt tárt elénk az életmű várható sorsáról a "digitális világban", úgyszintén azok is, amelyek – az írói hagyaték sorsának összefüggésében – egy, a Mű tudományos feldolgozása szempontjából nélkülözhetetlen kritikai kiadás lehetőségeiről illetve feltételeiről értekeztek.
A konferencia néhány előadásában azonban Sütő András személye – és esetenként az életmű egyik-másik darabja – inkább apropójául szolgált irodalmon kívüli kérdések felvetéséhez: felvetésre került Sütő András 1945 utáni, 1956-os, az 1980-as évekbeli illetve 1989 utáni közéleti szereplése, szerepvállalásainak egy-egy (pozitív vagy negatív megítélésre alkalmas) mozzanata, sőt elhangzott ezek összefüggésében a Mű esztétikai értékeit is megkérdőjelező elemzés is.
Ez utóbbiak túlmutatnak a Sütő-mű támasztotta kérdőjeleken, s bennük tulajdonképpen az egész 1945 után élt és szerepet játszott romániai magyar értelmiség számláltatik meg és találtatik híjával.
Vállalható volt-e e nemzedék számára a betagolódás a kommunista rendszerbe és ideológiába? Igazolható-e az a szerep, amelyet azokban az évtizedekben vagy az évtizedek bizonyos szakaszaiban vállalt és betöltött? Nem lenne-e elvárható, hogy Sütő – vagy bárki más abból a nemzedékből – "őszintén", "önkritikusan" nézzen szembe múltjával? Összeegyeztethető-e a Műben foglalt üzenet, állásfoglalás a "be nem vallott" vagy csak részlegesen bevallott múlt-tal?
Ezek a kérdésfeltevések – az apropótól függetlenül – arra figyelmeztetnek, hogy erdélyi magyar közösségünk múltjában vannak kibeszéletlen dolgok, amelyekkel ideje lenne szembenézni. Bízunk benne, hogy a Sütő-konferencia egy ilyen szembenézésnek is előkészítője lehet.
(Demény Péter: Sütő András nemzedéke. Egy csalódás vizsgálata)
1989 előtt egy kimondatlan szerződés létezett író és olvasó, színház és közönség között. "Én tudom, hogy erről muszáj beszélned, és tudom azt is, hogy tulajdonképpen miről beszélsz" – valahogy így lehetne lefordítani ennek a biankó szerződésnek a láthatatlan sorait. Látszólag minden művészet lényege ez, hiszen az alkotás soha nemcsak arról beszél, nem egyszerűen arról, hanem azáltal másról is, és ez a más a fontosabb, valójában azonban éppen attól fosztja meg a művészetet, ami nélkül nem létezne: a rejtélytől. […] Nos, a romániai magyar közönség bámulatos nagyvonalúsággal be tudott helyettesíteni mindent. Egészen egyértelmű volt, hogy a tronkai vencelek a román kommunista államot képviselik, Kolhaas Mihály és főleg Nagelschmidt pedig a lázadni vágyó, kétségbeesett erdélyi magyarságot; hogy Kálvin idővel Ceausescuvá válik, Szervét viszont megmarad "a mieink" közül valónak; hogy Dávid Ferenc a tiszta besúgott, Socino pedig a mocskossá lett, bár okos besúgó. A küszködés az életben és az életnek maradt (volt belőle elég, nem vitás) – a művészetnek a megfejtés jutott, egyfajta nehezen kiérdemelt megkönnyebbülésként. Márpedig ez, ismétlem, nem gyümölcsöző hozzáállás.
(Lőrincz D. József: Sütő András és az igazmondás)
A kommunizmus legfőbb bűne nem az volt, hogy kényszerítette az embereket, hanem az, hogy pervertálta is őket. A mai visszaemlékezésekben persze mindenki arról beszél, hogy elítélte a "kommunizmust", de akkoriban a gyors karrier, a pozíció számos ember számára egy elérhető cél volt, amelyért hajlandóak voltak küzdeni, és akár erkölcsi "áldozatokat" hozni. A sikeres emberek pedig igen gyakran modellekké váltak más emberek számára. Ne feledjük, Sütő kapcsán egy egész generációról beszélünk.
A másik rendet, amelynek meg kellett felelni, amelynek a nyugtalanító visszajelzéseit a hetvenes évek második felében már egyre nehezebb volt elhessegetni, és amelyek egyre súlyosabb egyéni döntéseket követeltek, a saját közösség világképe és értékvilága képezte. Vagyis az elsődleges szocializáció során elsajátított alapvető értékek, amelyek szerint az élet során a "tisztesség", a "jóérzés", az "emberség" kell vezéreljen; továbbá, a kibocsátó közösséghez a siker csúcsán is ragaszkodni kell. Ez a rend pedig a hivatalos értékvilág legnagyobb ellensége volt.
(Lázok János: Utószó helyett, részlet)
Vállalt indítékom volt a Sütő András- műhelykonferencia témaköreinek megtervezésekor olyan irodalomtörténeti megvilágításba helyezni az alkotó munkásságát, amely a műveknek az egykori, helyi és aktuális mondanivalóin túlmutató egyetemes művészeti üzenetét emeli ki. Ha az életmű legjelentősebb teljesítményeit nem akarjuk érinthetetlenül elhelyezni az első értelmezések dísztárolójában és ünnepi albumaiban, tudomásul kell/kellene végre vennünk a kommunista diktatúra idején rögzült, egyértelműen ideologikus befogadói elváráshorizontok megváltozását is. Abban az új politikai- társadalomtörténeti helyzetben, amikor a kisebbségi közösség érdekérvényesítése, illetve az irodalom szerepe alapvetően megváltozott, a fiak generációja után lassan már az unokák nemzedéke veszi át az apák és nagyapák örökségét. Sütő András munkássága kapcsán az ő számukra új jelentések keresésének lehetőségét kell megnyitni, amelyek szakmai érdeklődésüket élővé tudják tenni, ezáltal pedig új és kritikus szellemiséggel töltik fel az életmű értelmezését. Konferenciánk bevallott szándékkal erre tett kísérletet.
Ilyen szempontból izgalmas szellemi kihívásként fedeztem fel a konferencia egyik előadásában (lásd kötetünkben) annak az alkotáslélektani paradoxonnak a kifejtését, amelyet a szerző (Szász László) a Sütő-életmű – kiemelten a Csillag a máglyánvonatkozásában – az "önkritika és az önrevízió művészi gesztusaként" határoz meg. Gondolatmenete szerint a dráma konfliktusa tulajdonképpen paradox szerkezetű énprojekció: a konfliktus kifejtésében "elárulja magát az ihlet állapotában elrejtőző alkotói identitás, Sütőnél sajátos Janus-arc, Kálvin és Szervét összegyúrva." Szász László olvasatában a személyiség belső feszültségeinek ez a megkettőzött kivetítése a szerzői alapélményt nem mimetikus jellemekben fejezi ki, hanem egymásba áthatoló, megszemélyesített lírai képmásokban, következésképpen ezek harca "az alkotó identitásának ellentmondásairól, rejtőzködő attribútumairól is vall… Én-tapasztalatait és társadalmi-történelmi felismeréseit Sütő András két, ellentétes személyiségtípusnak osztotta ki a drámában" (v.ö. Szász i.m. 124, 126.).
A Sütő-életmű újraértelmezésének arkhimédészi pontját jelöli ki ez a gondolatmenet Szász László dolgozatában. Az újragondoló- újraértelmező erőfeszítések legtöbbet ígérő tendenciája feltehetően ennek az ambivalenciának az árnyalt kifejtése lehet: a kutatás remélhetően ennek révén tud majd igazán újat mondani az életműről. Az alkotói világkép hetvenes évekre eső paradigmaváltásának ez a dialektikus megközelítése végre tisztázhatná, hogy a szerző hatalomközeliségének előzetes indítékai és tapasztalatai hogyan függenek össze Sütő közéleti állásfoglalásainak hatalomkritikájával, illetve az ehhez elválaszthatatlanul kapcsolódó művek latens önkritikájával. Külön konferencia tárgya lehetne azoknak az eltéréseknek az összehasonlító elemzése, amelyek alapján e hatalomkoncepció markánsan különbözik a Székely János drámáiból kirajzolódó hatalomvíziótól.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. augusztus 24.
A kölcsönösség jegyében állítanának szobrot Bethlen Gábornak
A keddi marosvásárhelyi tanácsülés napirendjén szerepel az a határozattervezet, amelynek értelmében Marosvásárhelyen, a Bernády tér közelében, a Vár szomszédságában szobrot állítanának Bethlen Gábor fejedelemnek. Az ötletgazda, Soós Zoltán önkormányzati képviselő szerint lehetséges, hogy a szociáldemokrata (PSD) tanácsosok nemmel fognak szavazni, de remélhetőleg a demokraták a kölcsönösséget figyelembe véve rábólintanak a tervezetre.
A Constantin Romanu Vivu Alapítvány kérésére a júliusi ülésen jóváhagyták, hogy szobrot emelnek a román hősnek nevezett politikusnak, akiről Vásárhelyen utcát neveztek el, Marosszentgyörgy központjában pedig szobra áll. Soós Zoltán önkormányzati képviselő akkor azt javasolta, hogy a kölcsönösség elvét tiszteletben tartva Bethlen Gábornak is állítsanak szobrot. Az ülésen a magyar önkormányzati képviselők is elfogadták a Vivu-szobor felállításáról szóló határozattervezetet, néhány feltétellel – számol be hétfői címlaptörténetében a Vásárhelyi Hírlap.
A keddi, augusztusi önkormányzati ülés napirendjén szerepel a Bethlen Gábor-szobor állításáról szóló tervezet, amelyet az RMDSZ-es önkormányzati képviselők terjesztettek elő. A Vásárhelyi Hírlap érdeklődésére az ötletgazda, Soós Zoltán elmondta, több bizottságban tárgyalták már a Bethlen-szoborról szóló tervezetet, és nem voltak negatív visszajelzések, ellenvetések. „Ha mi elfogadtuk, hogy ők Vivu-szobrot akarnak állítani, akkor a kölcsönösség jegyében ők is meg kell hogy szavazzák a mi javaslatunkat. Bethlen Gábor, akit nem lehet és nem szabad párhuzamba állítani Vivuval, egy felvilágosult fejedelem volt, akinek első számú kancellárja román nemzetiségű volt, ő maga is jól beszélt románul. Azt is fontos elmondani, hogy 1616. április 29-én Bethlen Gábor, Erdély fejedelme írta alá azt az okiratot, amely által Marosvásárhely szabad királyi város lett. Ő hagyta jóvá a marosvásárhelyi vár építésének folytatását, valamint a város címerét is. Jövőre lesz a szabad királyi város cím megszerzésének négyszázadik évfordulója. Méltó módon ünnepelhetnénk meg, ha sikerülne addig felállítani Bethlen Gábor fejedelem szobrát” – indokolta ötletét a Maros Megyei Múzeum igazgatója.
Amennyiben az önkormányzati képviselők elfogadják a határozatot, Soós Zoltán azt szeretné, ha egy Kárpát-medencei pályázatot hirdetnének meg, s a nagy fejedelemhez méltó szobrot állítanának. „Nem szeretném, ha egy félredöntött süvegű szobor lenne, hanem egy olyan, amelyre büszkék lehetünk, és méltó helyen állna. El lehetne helyezni a Bernády téren, a vár mellett vagy annak udvarán, de az sem kizárt, hogy a főtéren, a központi parkban, a Nemzeti Bank szomszédságában kapna helyet. A végleges helyszín még nincs eldöntve”.
Az említett szoborállításról szóló tervezetben, csakúgy, mint a már megszavazott Vivu-szoborállítást szabályozóban, feltételként szerepel, hogy csak akkor lehet felállítani őket, amikor az eddig megszavazott szobrok (például a Sütő Andrásé) már helyükre kerültek.
Kolozsváron egyébként Bethlen Gábor egész alakos szobrát 2013-ban avatták fel az alsóvárosi református templom kertjében, a fejedelem megválasztásának 400. évfordulóján.
Simon Virág
Székelyhon.ro
2015. augusztus 25.
Bethlen-emlékművet kérnek a magyar szívességért
A marosvásárhelyi tanácsülés napirendjén szerepel az a határozattervezet, amelynek értelmében Marosvásárhelyen, a Bernády tér közelében, a vár szomszédságában szobrot állítanának Bethlen Gábor fejedelemnek.
Az ötletgazda, Soós Zoltán önkormányzati képviselő szerint lehetséges, hogy a szociáldemokrata tanácsosok nemmel fognak szavazni, de remélhetőleg a demokraták a kölcsönösséget figyelembe véve rábólintanak a tervezetre.
Amint arról már korábban beszámoltunk, a Constantin Romanu Vivu Alapítvány kérésére a júliusi ülésen jóváhagyták, hogy szobrot emelnek a román hősnek nevezett politikusnak, akiről Vásárhelyen utcát neveztek el, Marosszentgyörgy központjában pedig szobra áll.
Soós Zoltán önkormányzati képviselő akkor azt javasolta, hogy a kölcsönösség elvét tiszteletben tartva Bethlen Gábornak is állítsanak szobrot. Az ülésen a magyar önkormányzati képviselők is elfogadták a Vivu-szobor felállításáról szóló határozattervezetet néhány feltétellel.
A keddi önkormányzati ülés napirendjén szerepel a Bethlen Gábor-szobor állításáról szóló tervezet, amelyet az RMDSZ-es önkormányzati képviselők terjesztettek elő. Munkatársunk érdeklődésére az ötletgazda, Soós Zoltán elmondta, több bizottságban tárgyalták már a Bethlen-szoborról szóló tervezetet, és nem voltak negatív visszajelzések, ellenvetések.
„Ha mi elfogadtuk, hogy ők Vivu-szobrot akarnak állítani, akkor a kölcsönösség jegyében ők is meg kell hogy szavazzák a mi javaslatunkat. Bethlen Gábor, akit nem lehet és nem szabad párhuzamba állítani Vivuval, egy felvilágosult fejedelem volt, akinek első számú kancellárja román nemzetiségű volt, ő maga is jól beszélt románul. Azt is fontos elmondani, hogy 1616. április 29-én Bethlen Gábor, Erdély fejedelme írta alá azt az okiratot, amely révén Marosvásárhely szabad királyi város lett. Ő hagyta jóvá a marosvásárhelyi vár építésének folytatását, valamint a város címerét is. Jövőre lesz a szabad királyi város cím megszerzésének négyszázadik évfordulója. Méltó módon ünnepelhetnénk meg, ha sikerülne addig felállítani Bethlen Gábor fejedelem szobrát” – indokolta ötletét a Maros Megyei Múzeum igazgatója.
Amennyiben az önkormányzati képviselők elfogadják a határozatot, Soós Zoltán azt szeretné, ha egy Kárpát-medencei pályázatot hirdetnének meg, s a nagy fejedelemhez méltó szobrot állítanának. „Nem szeretném, ha egy félredöntött süvegű szobor lenne, hanem egy olyan, amelyre büszkék lehetünk, és méltó helyen állna. El lehetne helyezni a Bernády téren, a vár mellett vagy annak udvarán, de az sem kizárt, hogy a főtéren, a központi parkban, a nemzeti bank szomszédságában kapna helyet. A végleges helyszín még nincs eldöntve.”
Az említett szoborállításról szóló tervezetben – csakúgy, mint a már megszavazott Vivu-szoborállítást szabályozóban – feltételként szerepel, hogy csak akkor lehet felállítani őket, amikor az eddig megszavazott szobrok (például a Sütő Andrásé) már helyükre kerültek. Kolozsváron egyébként Bethlen Gábor egész alakos szobrát 2013-ban avatták fel az alsóvárosi református templom kertjében, a fejedelem megválasztásának 400. évfordulóján.
Simon Virág
Krónika (Kolozsvár)
2015. augusztus 26.
Rábólintott a vásárhelyi tanács a Bethlen-emlékműre
Bár Olimpiu Sabău-Pop szociáldemokrata (PSD) önkormányzati képviselő megpróbálta megakadályozni, hogy Bethlen Gábor erdélyi fejedelemnek szobrot állítsanak, végül négy tartózkodással megszavazták a magyar tanácsosok kezdeményezését a marosvásárhelyi tanács keddi ülésén – adja hírül összeállításában Simon Virág a kronika.ro-n.
Sabău a határozattervezet halasztását kérte, arra, hivatkozva, hogy ő nem tudja, ki volt Gábor úr („domnul Gabor"), és valószínűnek tartja, hogy társai között is akad olyan, aki nem ismeri, így nem tud érdemben szavazni a szoborállításról. A tervezet elhalasztását szavazásra bocsátották, de nem fogadták el.
Józsa Tibor azt javasolta, hogy nevezzenek meg egy határidőt, amíg a már megszavazott szobrok a helyükre kerülnek, míg az ötletadó Soós Zoltán azt tartotta fontosnak, hogy jövő októberig mindenképp legyen kész, és kapjon méltó helyet a fejedelem szobra.
Claudiu Maior alpolgármester felvetette, hogy a szeptemberi soros tanácsülésig Peti Andrással együtt összeírják azokat a szobrokat, amelyek felállításáról már szavazott a tanács, de eddig nem valósult meg. Elmondta, hogy egyszerre nem tudják a szobrokat kihelyezni, mert annak nagy anyagi vonzata lenne, s jelenleg erre nincs pénz a költségvetésben.
Kiderült, hogy a sokat vitatott Vivu-szobor a Sütő András-szobor társa lesz, mert állítólag akkor a román közösség nem jelölt meg senkit, akinek emléket kívánna állítani.
Így most a Bethlen Gábor-szoborért cserébe a felvilágosodás kori román kulturális mozgalom, az erdélyi iskola egyik képviselőjének állítanak majd emlékművet. Azt, hogy név szerint kinek, egy következő alkalommal döntik majd el.
A Bethlen-szoborról szóló tervezetet végül négy tartózkodással elfogadták. Soós Zoltán örvendetesnek tartotta, hogy pozitív döntés született, és reményét fejezte ki, hogy sikerül egy színvonalas alkotói pályázatot meghirdetni, és a Marosvásárhelynek szabad királyi városi rangot kivívó fejedelemhez méltó szobrot állítani a központban – írja a kronika.ro.
Erdély.ma
2015. augusztus 27.
Mit kínál az idei Forgatag?
Az elkövetkező napok forgatókönyvét sok marosvásárhelyi számára a Vásárhelyi Forgatag programja határozza meg.Összeállításunkban a kínálatból nyújtunk ízelítőt.
Az elmúlt két évben népszerűnek bizonyult városnéző séták mindennap délelőtt 11 órakor indulnak (ma a városépítő polgármester életéhez kapcsolódó séta a Bernády-szobortól, a pénteki szecessziós séta a Maros Megyei Tanács épületétől, a szombati barokk séta a Színház térről, a vasárnapi középkori séta a Bolyai térről, ugyanakkor vasárnap déli 12 órakor a Teleki Téka elől is indul egy városnéző séta). A Szóforgatag programpontjaként ma 16 órakor a magyar királyi gyalogezred első világháborús történetéről hallhatnak előadást az érdeklődők a Kultúrpalota kistermében, ugyanitt pénteken 17 órakor a magyar nemzettudat kialakulásáról zajlik előadás.
A Tékaforgatag is ma kezdődik, délelőtt 10 órakor a Teleki Téka udvarán könyvvásár nyílik, 11 órakor Lázok János Milyen gazdagok vagyunk (?) címmel a 2014-es Sütő András- konferencia tanulmánykötetét mutatja be, 12 órakor Balás Árpád Zsebreszabott Marosvásárhely című könyvének bemutatójára kerül sor, 19 órakor Makkai Sándor-emlék- konferenciakezdődik.
A családi és gyermekprogramok ma 16 órakor kezdődnek a Maros-parton, a gyerekek kézműves-foglal- kozásokon, ügyességi játékokon, bábjátékokon vehetnek részt. A gyermekjárgány-parádét vasárnap déli 12 órakor tartják a gokartpályán.
A Vásári Forgatag pénteken délelőtt 10 órakor kezdődik a Maros-parton. Ugyanitt péntek délután 5 órától ételkóstolással egybekötött könyvbemutató, vasárnap délelőtt 9.30-tól főzőverseny lesz. A civil sarok pénteken kel életre a folyóparton, az érdeklődőket itt is számos program várja.
A Forgatag keretében új kiállítások is nyílnak, ma 18 órakor Bőrkollázsok címmel Katona Szabó Erzsébet tárlata kerül bemutatásra a Bernády Házban, 18 órakor a Történelmi és Régészeti Múzeumban Az első világháború id. Kováts István fotográfus szemévelcímű tárlat nyílik meg. Pénteken délelőtt 11 órakor a Néprajz és Népművészeti Múzeumban Bedőné Manó Éva vertcsipke- kiállítása nyílik meg, 19.30-kor Könyvek a ponyván címmel a Tékában nyílik kiállítás.
A Forgatag színházi kínálatában egy bemutató is szerepel, a Spectrum Színház Egy őrült naplója című produkciója, amely ma és pénteken 20 órakor látható a színház Rózsák téri épületében. Újra látható továbbá az Egyszeröt (ma 19 órakor a Concordia Hotel előcsarnokában), a Liselotte és a május (pénteken 19 órakor a Levél utcai Stúdió 2.1-ben). A várbeli Mészárosok bástyájában aTündérország tekinthető meg pénteken 20 órakor. Ma 19 órakor a Kultúrpalotában operettest lesz a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület szervezésében, ugyanitt pénteken 19 órakor magyarnóta-estet tartanak. A Maros-parti Csinnadrattaszombaton és vasárnap délelőtt 11 órakor indul.
A Forgatag új helyszínén, az Aranykakas udvarán berendezett Kortárs művészetek terében péntektől vasárnapig délelőtt 11 órakor kiállítás és designvásár is nyílik, illetve zenei csemegékre is lehet számítani. A Kultúrpalota előtt, az Enescu utcában nyíló Palotaudvaron péntektől délutánonként népzenei műsorok és koncertek várják a marosvásárhelyieket.
A Maros-parti Koncertforgatag mai fellépői a Moonfellas (19.30), Pinwheels (21 óra, Maros-part – Borudvar), holnap a Transylvanian Rock Band (18 óra), Keresztes Ildikó Band (20 óra), Péterfy Bori&Love Band (22 óra) koncertezik, szombaton a Defender (18 óra), majd a Budapest Bár (20 óra) szórakoztatja a vásárhelyieket, 22 órakor pedig a Volt egyszer egy szabadságharc rock-oratórium ősbemutatójára kerül sor. Vasárnap a Blue Project (18 óra), a Bagossy Brothers Company (22 óra), végül pedig a Neoton Família (21 óra) teszi emlékezetesebbé az idei Forgatagot.
A rendezvénysorozat egyik fontos mozzanata a Marosvásárhelyiek Világtalálkozója, amely szombaton délelőtt 10 órakor a Bolyai líceum udvarán a Nosztalgia kávéházzal kezdődik, majd 17 órakor a Kultúrpalotában zajló gálaműsorral zárul. Vasárnap délelőtt 10 órakor verbunkversenyt is tartanak a Kultúrpalotában. A százarcú Forgatagban kerekasztal-beszélgetések, és számos egyéb programpont is szerepel. Minderről a rendezvénysorozat helyszínein kapható programfüzetből lehet tájékozódni.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
2015. augusztus 28.
Könyvbemutatók a Tékaforgatagon
Megnyílt a harmadik könyvvásár
A könyvbemutatókkal, tematikus beszélgetésekkel és könyvvásárral érkező Tékaforgatag a kezdetektől elmaradhatatlan része az augusztus végi vásárhelyi rendezvénysorozatnak. A Teleki Téka udvarán tegnap délelőtt nagyszámú könyvbarát jelenlétében nyílt meg a vásár, amelyre kilenc vásárhelyi, kolozsvári, illetve székelyföldi kiadó és könyvterjesztő hozta el kínálatát.
Lázok Klárától, a Teleki Téka osztályvezetőjétől megtudtuk, hogy mától a könyvvásár a Maros-partra költözik, a civil sátor közelében berendezett standoknál vasárnapig válogathatnak az érdeklődők a kiállított kiadványokból. A helyszínt is figyelembe véve ezúttal nemcsak történelmi könyvek, hanem szépirodalmi alkotások, illetve gyermekeknek szóló kiadványok is találhatók a vásáron – tette hozzá a Téka osztályvezetője.
A könyvvásár megnyitóját két esemény is gazdagította. A Teleki Téka udvarán lévő diófa alatt a 2014-es Sütő András- konferencia tanulmánykötetét, a Polis és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem kiadója, az UArtPRESS közös kiadványát mutatták be. A bemutatóra a jövő heti Múzsa mellékletben visszatérünk.
Séta a második szülőhelyen
A csütörtöki Tékaforgatag másik kiemelt rendezvénye Balás Árpád Zsebre szabott Marosvásárhely című új útikönyvének ismertetése volt. A Mentor Kiadó gondozásában megjelent kötetet elsőként Káli Király István, a kiadó igazgatója ajánlotta a jelenlevők figyelmébe.
– A Budapesti útikalauzon kívül ilyen kiadvány eddig nem jelent meg a Kárpát-medencében – szögezte le Káli Király István,miután a bemutató első percei-ben megjegyezte, nem emlék-szik arra, hogy a korábbi Mentor- könyvbemutatókon ennyire népes közönségük lett volna.
– Hálás vagyok Balás Árpádnak ezért a munkáért. Egy öt-hat órás sétára hívja a könyv azokat, akik nem ismerik a várost, az utolsó mondattal azonban nekünk, helyieknek is odabök, érintve érezzük magunkat. Miért tartottam fontosnak ennek a könyvek a megjelentetését? Ez számunkra is újdonság, nóvum volt, ilyen jellegű munkát ugyanis még nem adtunk ki. (…) Nagyon tetszett az, hogy nem útikalauz a címe. (…) A szerző kitalált egy útvonalat, amelynek összeállításakor a látványosságok fontossági sorrendjét vette figyelembe. Én arra törekedtem, hogy a könyvet lapozók megszakítás nélkül tudjanak végigjárni egy útvonalat. Így, folyamatos egyeztetéssel választottuk ki azt a 120 látnivalót, ami a könyvbe bekerült – mondta a közös munkáról a kiadó vezetője.
A Zsebre szabott Marosvásárhely szerzője a "hattyúdalának" nevezte a könyvet, amelynek létrejöttéért a Teleki Téka munkatársainak, illetve a város történészeinek, elsősorban pedig feleségének mondott köszönetet, aki kitartásra biztatta az embert próbáló munka során. Balás Árpád felidézte azt a tizenkilenc évvel ezelőtti pillanatot, amikor Fodor Sándor egy kéziratot mutatott neki.
– Másfél évig gyúrtuk, simítottuk, mire 1996-ban, a millecentenárium évében megjelent Fodor Sándor és Balás Árpád nevével az első Marosvásárhelyi útikalauz. Ezt még két kiadás követte, a mostani a negyedik kalauz. Miért volt erre szükség? Az évek során városnéző sétákon sok csoportot vezettem, és azt tapasztaltam, hogy elmegyünk épületeink, emléktábláink mellett, anélkül, hogy észrevennénk az értékeket. Pedig, ha nem tartjuk be Nemeskürty István intelmét – "A múltat nem lehet elvenni tőlünk, de csak akkor a miénk, ha ismerjük" –, nagy baj lesz velünk. Sok minden változott Marovásárhelyen, mióta város ez a város. (…) Úgy gondolom, hogy az eddigi munka, ami ránk sugárzik, és hozza azokat az ismereteket, amelyek hozzákötnek ehhez a városhoz, az lesz a mi jövedelmünk.
Balás Árpád külön köszönetet mondott Pál-Antal Sándornak az útikalauzban fellelhető történelmi tudnivalókért, majd azt is megjegyezte, hogy ebben a kiadványban a nevek és évszámok mellett sok szórakoztató ismeret is helyet kapott, az olvasók a kulisszák mögé is betekinthetnek, miközben a város életéhez fűződő személyiségek nevével találkoznak.
– 78 évből 71-et itt éltem, Marosvásárhely a második szülőhelyem – mondta Balás Árpád, majd azt is elárulta, hogy az újonnan született kiadványt éppen augusztus 13- án, a születésnapján kaphatta kézbe, így még inkább azonosulni tudott Vásárhellyel, amelyet "még mindig magyar városnak" érez.
A derűs, dinamikus bemutató végén Káli Király István az útikalauzban található térképre, illetve arra az újdonságra is felhívta a figyelmet, hogy a szerző a vásárhelyi séta minden pontjánál egy, két vagy három karikával jelezte a látnivaló fontosságát.
A tegnapi Tékaforgatag a 125 éve született Makkai Sándor emlékére szervezett konferenciával zárult. Ma a Téka-udvaron újabb érdekességek várnak a nagyérdeműre, erről a Műsorkalauzban tájékozódhatnak.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
2015. szeptember 5.
"Hogy véget érjen a hallgatás"
Gondolatok a Sütő-tanulmánykötet bemutatóján
Mi vetett véget a Sütő András-kultusznak, pazarlás-e megfeledkezni az íróról, mi az, ami életművéből a mai olvasó számára befogadható, és egyáltalán, védelemre szorul-e az író és életműve? – ezek a kérdések fogalmazódtak meg többek között a tavalyi Sütő András-konferencia dolgozataiból készült tanulmánykötet bemutatóján, amelyre múlt hét csütörtökén, a Vásárhelyi Forgatag teleki tékás programjainak keretében került sor a Téka-udvar diófája alatt. Az időnként polemikus jelleget öltő eszmecserére ígéretünkhöz híven ez alkalommal visszatérünk.
– Egy olyan könyv bemutatójára gyűltünk össze, amely okán ilyen vagy olyan vélemény minden marosvásárhelyiben megfogalmazódik – mondta Lázok Klára, a Teleki Téka osztályvezetője a rendezvény indításakor, majd átadta a szót Lázok Jánosnak, a konferencia főszervezőjének és a kötet szerkesztőjének, aki a moderátori szerepet töltötte be az elkövetkező órában. Lázok Dávid Gyula irodalomtörténésznek a 2014-es ülésszak második napján elhangzott összegzését ismertette. A Polis kiadó és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem kiadója, az UArtPRESS gondozásában megjelent kötetről bevezetőként az egyetem képviselői osztották meg gondolataikat a jelenlevőkkel.
– Egy egyetem életében nemcsak az fontos, hogy hogyan viszonyul dolgokhoz, de az is, hogy elindítson folyamatokat – mondta Albert Mária, a Művészeti Egyetem oktatója, majd Almási Miklósnak az Advent a Hargitán című Sütő-darabról szóló 1986-os kritikáját vetítette a jelenbe. Mit visz magával az olvasó? Talányos kérdés. Talán a közösséget építeni képes, reméljük – hangzott el a ma is időszerű következtetés. Sorin Crisan, a Művészeti Egyetem rektora a Sütő-életmű csodálójának nevezte magát, Balási András rektorhelyettes pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy a rendezvénysorozatot folytatni szeretnék, a pályázati lehetőségek függvényében a közeljövőben Székely János-konferenciát terveznek.
Ezt követően a tanulmánykötet jelen levő szerzői emeltek ki gondolatokat dolgozataikból. A kötetben esszéíróként jelen levő Markó Béla arra kereste a választ, hogy mi történt a Sütő-kultusszal, illetve pazarolunk-e, amikor Sütőt felejtjük. Markó leszögezte, hogy nem kíván különbséget tenni az író és a kisebbségpolitikus Sütő között, akit nem lehet azért szidni, mert szolgálatnak tekintette az írást, majd követendőnek nevezte a Sütő-féle életmintát. Sorin Crisan rektor arról szólt, hogy Sütőt nem megmenteni, elfogadni, hanem megérteni kell azon kor ideológiájának a kontextusában, amely önkifejezésre késztette.
– Számomra Sütő írói modell – zárta gondolatait a Művészeti Egyetem rektora.
Demény Péter "túlságosan jólnevelt-nek" nevezte a rendezvényt, amelyen mindenki hitet tesz Sütő mellett, mintha meg kellene őt védeni. Demény szerint inkább arról kellene beszélgetni, hogy mi is valójában a színház közönsége elé kerülő dráma – "szent szövegként színpadra tett beszéd" vagy az, ami a szerző és rendező egyeztetéséből születik –, és azt is megjegyezte, hogy ismer anekdotákat arról, hogyan húzta meg Harag György a Sütő-drámákat.
Kuszálik Péter, Demény azon felvetésére reagálva, hogy ezen az eszmecserén nem adódik lehetőség a vitára, megjegyezte, hogy a háromnapos Sütő-konferencia alkalmával ez már megtörtént. Végső következtetésre úgysem jutnak, mert fölösleges – szögezte le Kuszálik, majd mint egyetlen objektív megközelítési módot, a Sütő- életműről készült bibliográfiáját ajánlotta a jelenlevők figyelmébe.
Vida Gábor elárulta, hogy a baráti körében senki nem szeret Sütőt olvasni. – Az a kérdés, hogy mit jelent számunkra ez a szöveg, mi az, ami belőle aktualizálható. A nemzedékem, illetve a fiatalabbak is le kellene üljenek, hogy az életművet újraolvassák, hogy lássák, a mai irodalomismeret, nyelvérzékelés számára mi az, ami értékesíthető, a többit pedig engedjék át az irodalomtörténet számára.
Az eszmecserét Lázok János gondolatai zárták: "A Sütő-életmű hetvenes évekre eső műveit, elsősorban drámatrilógiáját a nyolcvanas években már-már egy monolitikus olvasatban szentesítette a kisebbségi magyar kultúra, még inkább a magyarországi irodalmi köztudat. (…) Ebben a monolitikus olvasatban az 1989 utáni megváltozott körülmények között merő anakronizmus lett volna színre vinni ezeket a műveket, ezzel magyarázható, hogy a ’90-es években megritkultak, majd szinte teljesen eltűntek a drámák az erdélyi és magyarországi színpadokról. Alapvető célom volt a Sütő- konferencia megszervezésével, hogy ez az életmű körüli hallgatás és pangás érjen már egyszer véget, és valamilyen formában kezdődjék el az életmű újragondolásának folyamata".
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
2015. szeptember 7.
Nagy Pál halálára
Elmentél hát te is, Pali bátyánk. Hosszú, küzdelmes életed végén a Rád jellemző módon, szinte észrevétlenül hagytad el az élők sorát. Vagy, és egyszerre csak nem vagy? Vagy, Pali bátyánk, Te vagy! Vagy nekünk, barátaidnak, tisztelőidnek és újra vagy legjobb barátodnak, Sütő Andrásnak. Halk szavadra mindig figyelt, véleményedre mindig adott, legyen szó irodalomról, színházról, forradalomról, fekete márciusról.
Szerkesztőségi gyűléseken, színházak sötét nézőterén vagy épp fehér asztal mellett hallgatta megértő, bölcs, halk szavaidat.
Mi, barátaid nagyon elszomorodtunk, mivel távozásoddal Marosvásárhely, Erdély magyar szellemi életében újabb sötét, betölthetetlen űr keletkezett. Hiányozni fognak esszéid, tanulmányaid, amelyekben megfogalmazott ítéleteid, gondolataid ma is érvényesek.
De valahol fent a végtelenben András már vár. Fehér felhő lesz az abrosz. Balázs Imre hozza már a butéliát, a félszáraz fehérbort és a borvizet, ahogy illik. S az első koccintás után beszélgetni kezdtek, hallgatjátok egymás szavait, csendjeit – az idők végezetéig immár.
Tiszteletbeli elnöke emlékét megőrzi a Sütő András Baráti Egyesület
Népújság (Marosvásárhely)
2015. szeptember 7.
Éltükben látta nagyjainkat, hozzájuk igyekszik
Elment Pali bácsi, Pali bátyánk – s ez nem amolyan urambátyámos cifrálkodás, valóban bátyánknak tudhattuk, ha literatúráról volt szó, tudása, tapasztalatai okán –, Nagy Pál irodalomkritikus, -történész és szerkesztő, közel kilencvenkét esztendő dolgos-munkás hétköznapjai után, egy olyan élet után, amelyben azt végezhette, amit tanult és szeretett – az írott szó szolgálatát.
A Mezőségről, Kölpényből indult, akárcsak szeretve tisztelt elődei, Wass Albert és Sütő András – utóbbinál három évvel korábban – innen jutott el a vásárhelyi Kollégiumba, hogy kolozsvári egyetemi kitérő után szenvedélyének, az írott szó művészetének szolgálhasson itt, Vásárhelyütt, s így lett, ha nem is született mégis tősgyökeres vásárhelyivé. Szerencsésnek mondotta magát, mert Móriczot, Tamásit, Moltert személyesen ismerhette, mert személyes ismerőse volt az erdélyi irodalom jelentős személyiségeinek, s mert soha nem volt ideje unatkozni.
Tollát mindig a becsület, a szerénység és a megértés vezette ha műbírálatot írt, soha a személyeskedő indulat, az alkotó ember iránti tisztelet jellemezte, akár az irodalom elismert nagyjairól, akár szárnyait bontogató ifjoncról volt szó. Fél évvel ezelőtt, amikor a 91. okán kis házi ünnepségen köszöntöttük a Bach-pincében, elsőnek érkezett. Mert nem illik – mondotta akkor nekem – a barátokat megvárakoztatni. Elhittem neki és megtanultam – nem illik a barátokat megvárakoztatni. Mert ő már csak tudta, annyi év és annyi barát után.
Nem volt sértődő, haragvó természet, nyugodt megértéssel tekintett el az emberi gyarlóságok fölött. Temetői viráglopásokról írtunk egyszer, s mert illusztrálni kellett a cikket, elment hát a fotósunk a református sírkertbe képet készíteni. Pali bácsi volt akkor, pillanatnyilag az egyetlen temetőlátogató, a kolléga nem ismerte, bekerült hát a képbe – hogy legyen ember is rajta –, anélkül, hogy észrevettük volna. A megjelenés másnapján kaptunk tőle egy (mű)felháborodott levelet, amelyben elmagyarázta, hogy ő nem temetői virágtolvaj, hanem tisztességben megőszült irodalmár, következésképpen tegyünk közzé helyesbítést. Tettünk. Aztán azon a kilencvenegyediken rákérdeztem, elégedett volt-e a helyesbítéssel, mire nevetve kérdezte – ugyan már, hát nem ismered a viccet? Akkor világosodtam meg, mint Buddha, hogy tulajdonképpen nem is kellett volna leközölni azt a helyesbítést.
A pinceborozóban tartott ünnepségen adták át neki utolsó könyvének, az Emlékek otthona: tegnapi színház címűnek – akkor még reméltük, hogy nem utolsó – egy nyomdai példányát, annyira örült neki, hogy azonnal beletemetkezett, s hiába emeltük a poharat egészségére, ő a magáét érintetlenül hagyta legalább egy órán keresztül – kritikushoz méltó nagy élvezettel olvasta a saját munkáját, mindenről és mindenkiről megfeledkezve.
Megadatott neki az isteni kegy, hogy azt tegye, amit szeretett, amit tanult, s azt úgy, hogy neki is, de mindenkinek öröme teljék benne. A jól végzett munka megnyugtató tudatáéval szenderült át a nemlétbe, olyan csendesen, halkan, szerényen, mint ahogyan élt. Végső búcsúztatása csütörtökön lesz, a virágokkal teli református sírkertben, délután három órakor.
Bakó Zoltán |
Nagy Pál /Mezőkölpény, 1924. jan. 24. – Marosvásárhely, 2015. szept. 4.
Székelyhon.ro
2015. szeptember 8.
Segített az eligazodásban (Búcsú Nagy Páltól)
Diákként láthatta Móricz Zsigmondot a református kollégiumban, személyes ismerőse volt Tamási Áronnak, ismerősének, barátjának tudhatta a huszadik századi kortárs (és azon belül az erdélyi) magyar irodalom jeleseit és napszámosait, életkorban is előkelő helyezést ért el: Anavi Ádám, Kós Károly, Jánosházy György után következik a sorban.
A kilenc évtized mérlege most, napnyugtakor mutatja, hogy voltaképpen szerencsés ember volt Mezőkölpényi Nagy Pál: irigylésre méltó szerkesztői múlttal a háta mögött, nyugdíjas irodalmárként, csaknem élete végéig folyamatosan dolgozott. Éveivel vetekedik a válogatás, szerkesztés, elő- és utószó kategóriákba sorolható kötetek száma. Közülük a leglátványosabb a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent Wass Albert-életműsorozat (27 cím, 36 kötet) szerkesztése. „A közös szülőföld, a Mezőség szomorú szépségekben bővelkedő világának vonzásában ébredt fel bennem annak idején, s szilárdult meg ez a láthatatlan szálakból szövődött kötődés.”
Dolgos élete során Nagy Pál hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Összefüggőnek, elválaszthatatlannak tartotta a tollal való munkálkodás valamennyi változatát. Emlékezéseiben, könyvismertetőiben, színibírálataiban mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe; és ha ízléspreferenciái, kedvencei vannak is, miközben elutasítja a talmit, az értéktelen, cifra portékát, továbbgondolásra, párbeszédre serkentő recenzióiban nincs helye személyeskedő indulatnak, inkább a megértés, a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is.
Érdeklődési körének két fontos témája a nyelvi szórványosodás és az anyanyelv romlása. A Székely Mezőség egy kis falujában, Mezőkölpényben született. Szórványnak lenni Erdélyben, szórványnak lenni a Mezőségen, de nemcsak ott, hanem Dél-Erdélyben, Déva, Fogaras környékén, akárhol: történelmi kihívás. Célkitűzésétől nem tért el soha: „szabaduljunk meg végre a viszálygerjesztő gyanakvások, kihívások rögeszméitől, a gyűlölködés koloncaitól, a mellveregető kivagyiság szólamaitól, s nézzünk szembe bátran, ki-ki a maga háza táján: milyen gennyes gócokat kell eltakarítani az útból. És cselekedjünk felelősséggel, határozottan. Valóban rendezzük végre közös dolgainkat.” Töretlen volt az a törekvése, hogy a gondokkal való szembenézést a (sajnos) változatlanul érvényesülő, sőt gyakran sokasodó jogsértések, többségi szélsőséges nacionalista, magyarellenes megnyilatkozások számbavételét a kiútkereső reménykedés jeleivel együtt tárja fel. Ekként sikerült – feltehetően – a szóban forgó időszak itthoni történéseiről, az erdélyi magyarság társadalmi, szellemi életének alakulásáról egyet-mást megörökítenie a nyomtatott betűk mezején. Kötetekben sorjáznak jegyzetei, recenziói, kritikái, emlékezései, méltatásai s két válogatás gazdag levelezéséből. Utolsó, nagyon vágyott könyve 2014-ben került ki a nyomdából Emlékek otthona: tegnapi színház címmel. A kötet immár színháztörténeti jelentőségű.
Munkálkodását méltatva írta Sütő András: „A legfőbb ítésznek nevezett utókorral szembeszállni nem lehet. Segíteni viszont az eligazodásban: az írástudók mindenkori kötelezettsége.” Nos, az „eligazító” írástudó, Nagy Pál távoztával egy letűnt nemzedék után zárul a kapu. Azt a fajta irodalmat már nemigen művelik; az érthető, egyenes, tiszta beszéd valahogy nem „trendi”. Őróla legalább annyi bizonyosan megmarad, hogy egyik legönérzetesebb, leghasznosabb munkása volt az erdélyi irodalomnak; és bár életében néhány valóban értékes oklevelet, díjat kivéve igazi szakmai elismerésben alig volt része, kortársai tisztelték tudását, adtak a véleményére. Nemcsak tanítványai, hanem a szerkesztői támogatását igénylő s élvező fiatalabb korosztályok is nagyra becsülték. Pali bácsi a jól végzett munka örömével térhet barátai körébe, Urához – hiszen a rá bízott tálentumokkal jól sáfárkodott.
Béke Vele!
Bölöni Domokos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. szeptember 9.
A másokért aggódó - (Nagy Pál író, 1923–2015)
A szelíd írók közé tartozott az a Nagy Pál is, aki most hunyt el, és temetik Marosvásárhelyen, 92 leélt esztendő után. Azért említem béketűrését és a hitványság kényszerű elviselését jelzőiként, mert mindkettő egyre ritkább errefelé írói berkekben.
Két nemzedék Nagy Palija volt, panaszok meghallgatója szerkesztőségekben vagy bor mellett, tanácsokat osztogató fiatal korunkban, örvendező a sikereink mellett. Szerkesztő volt az egykori Igaz Szónál, aztán az Új Élet hetilapnál. Írt irodalomkritikát és irodalmi publicisztikát sok lapnak. Színikritikusként bejárta a hazai magyar színházak prérijét. Nem tudott lelkesedni bizony minden idétlenül új színpadi újításért. Ebben sem volt egyedi élő eset, itt sem volt egymagában.
Itt térek vissza szülőfalujához, az esdve szeretett Mezőkölpényhez, melyet annyira szeretett, és annyira aggódva, hiszen a 20. század elején már elindult a cigányosodás, a románosodás göröngyös útján a 760 lelkes falu, akár maga a szelíd, az egész lomha Mezőség. Ha nem lett volna annyira elfoglalt az irodalommal és annak közeli, távolabbi történetével, a szerkesztéssel is, áldozott volna bizony Ő több időt a magyar Erdély elsüllyedő, Atlantisz-sorsának.
Legalább annyit, mint tette azt a szintén mezőségi Sütő András, a mi Palink barátja. Egyszer volt alkalmam részt venni a Beke Györggyel, a 20. század Orbán Balázsával folytatott beszélgetésén. Félelmetes mélységekről tudtak adatolni a kisebbségi, szórványosodási, csángósodási folyamatról.
Halála, temetése, példája és sok aggodalma talán fölkelti a mai fiatalok figyelmét is: ez a sors vár bizony Székelyföldre is; ha vigyáznak, talán nem olyan ütemben érkezik ide, mint a többi ajándéktartományba…
A tisztelet mellett szerethető író volt Nagy Pál. Szeretem az emlékét is. Hallatlan energiával megáldott ember volt az utolsó óráig. Az is jellemző lenne, hogy a világháló egyetlen szót nem őriz róla a számítógépen?
Immár nyugodhat békében. Azt kívánom, hagyatékát ne hagyjuk parlagon.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. szeptember 10.
Búcsú Nagy Pál irodalomtörténésztől
Csütörtökön 15 órától helyezik örök nyugalomra Nagy Pál irodalomtörténészt a marosvásárhelyi református temetőben. A neves szakembert, aki irodalomkritikusként és szerkesztőként is tevékenykedett, szeptember 4-én hunyt el.
„Tapasztalata, műveltsége, tudása hiányozni fog nekünk” – fogalmazott a Romániai Írók Szövetsége Marosvásárhelyi Fiókjának elnöke, Markó Béla, aki megemlékezésében a marosvásárhelyi irodalmi és művelődési élet több évtizeden át nélkülözhetetlen személyiségének nevezte az irodalomtörténészt.
Nagy Pál 1924. január 30-án, a Maros megyei Mezőkölpényben született. Középiskoláit a marosvásárhelyi Református Kollégiumban végezte, majd 1948-ban a Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom–egyetemes történelem szakos tanári képesítést szerzett.
Pályáját az egyetemen tanársegédként kezdte, majd 1949 és 1955 között középiskolai tanár volt Kolozsváron. Marosvásárhelyen az Igaz Szó (1955-70), A Hét (1970-73), Új Élet (1974-84) szerkesztője volt. Szerkesztői, publicisztikai, irodalomkritikusi munkásságát mindvégig közéleti elkötelezettség jellemezte.
Előszavával, jegyzeteivel kerültek a közönség elé Móricz Zsigmond írásai románul (1957), Gárdonyi Gézától a Tüzek meg árnyékok (1957) és A lámpás (1965) című novellagyűjtemény, Tömörkény István novellái Fakadó víz (1959) címmel, Sütő András írásainak Misi, a csillagos homlokú (1968) című válogatása, Sipos Domokos munkáinak gyűjteménye (Vajúdó idők küszöbén, 1973), Tömörkény István novellái Csata a katonával (1974) címmel, Kacsó Sándor Vakvágányon című regényének újbóli kiadása (1979), a romániai magyar elbeszélők antológiája, az Egyszer mindenkit szólítanak (1984), valamint Kiss Jenő válogatott verseinek kötete, A repülőtér közelében (1988).
Társszerzője Dávid Gyula és Láng Gusztáv mellett az 1990-ben megjelent átdolgozott 10. osztályos Magyar irodalom tankönyvnek, a marosvásárhelyi Népújságban pedig Notesz címmel közügyi sorozatot publikált. Nagy Pál jó barátja volt Sütő Andrásnak, az író emlékét ápoló baráti egyesületnek pedig tiszteletbeli elnöke.
„Halk szavadra [Sütő András] mindig figyelt, véleményedre mindig adott, legyen szó irodalomról, színházról, forradalomról, fekete márciusról. Szerkesztőségi gyűléseken, színházak sötét nézőterén vagy épp egy fehér asztal mellett hallgatta megértő, bölcs, halk szavaidat” – olvasható a Sütő András Baráti Egyesület személyes hangú megemlékezésében.
Krónika (Kolozsvár)
2015. szeptember 19.
"Az irodalomban nincsen cél…"
Markó Béla a Látó Irodalmi Játékokon
"Nem szabadna elhinnünk, hogy olyan törésvonalak választanak el minket, amelyek lehetetlenné teszik az egymással folytatott párbeszédet. Még elkeserítőbb, ha ugyanazon a kultúrán belül mélyülnek egyre ezek a törésvonalak. Nem tudom, lehet-e még gyógyítani közéletünk súlyosbodó skizofréniáját, hogy külön keresi boldogulását baloldal és jobboldal, mi több, saját bőrömön tapasztalom, hogy íróként már-már le kellene tagadnom politikusi mivoltomat, politikusként pedig pironkodva kellene félretolnom asztalomról, mondjuk, verskezdeményeimet. Most is, ebben az esszé- és publicisztikakötetben, amely a napi politikától való fokozatos visszavonulásom négy esztendejének az írásait tartalmazza, a mulandó publicisztika talán szégyelli a mellette páváskodó szépirodalmi esszét, és fordítva. Én viszont nemhogy nem szégyellem, de a magam számára kötelezőnek is tartom ezt a műfaji eklektikát, amelyet reményeim szerint a körülöttünk viharzó szenvedély és szenvedés megértésének szándéka mégis egységbe kovácsol. Mert minden ellenkező híresztelés dacára egy a világ, Európa is egy, a Kárpát-medence is." (Markó Béla)
Teljes telt házas irodalmi esttel vette kezdetét a Látó folyóirat Irodalmi Játékok című rendezvénysorozatának őszi évada. A szép hagyománnyá vált irodalmi eseménysorozat keretében, annak szeptemberi meghívottjaként Markó Bélát látták vendégül a lap szerkesztői: a Rekviem egy macskáért című esszékötet kapcsán Láng Zsolt beszélgetett a szerzővel a marosvásárhelyi G. Caféban.
A megjelenteket Kovács András Ferenc, a szépirodalmi folyóirat főszerkesztője üdvözölte, majd elkezdődött a beszélgetés – többek között esszéről és versről, irodalmi pályáról és politikáról, nagy elődökről és menekültválságról.
– Már Karinthy is azt álmodta, hogy két kismacska volt és egymással verekedett. Mi itt, ebben a térségben is gyakran ezt álmodjuk – válaszolta Láng Zsolt macskákkal és kötetcímmel kapcsolatos kérdésére Markó Béla. – A macska számomra azért is fontos szimbólum, mert azt mondják, nem a gazdához, hanem a házhoz hűséges. Mi ennek a hűségnek itt híjában vagyunk.
Ami a további jelképeket illeti, gyakran előfordul a kötetben Sütő András, Székely János, Bánffy Miklós, Kós Károly neve. Sütőt és Székely Jánost nagyon sokszor szembeállították, hiszen egyikük közéleti szerepet vállalt 1989 előtt is, másikuk minden ilyesmit visszautasított, a kitüntetéseket, díjakat is. De amikor drámát írnak, mindketten tandrámát írnak. Ez nem minősítés, a tandráma lehet jó is, rossz is, de mindenképpen didaktikus szöveg, amely közvetíteni akar. A tanító szándék nem idegen az irodalomban, az erdélyi művekben a didaxis szándéka az átlagnál hangsúlyosabb. Ezt hajlamosak vagyunk kisebbségi létparancsnak tekinteni. Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy az erdélyi irodalom évszázadaira az esszé és az emlékirat a leginkább jellemző. És ezzel szövegről szövegre meg kell küzdenünk.
Ugyanide tartozik, hogy 1989 előtt elsajátítottunk számos nyelvi klisét. Továbbélésük érthető volna, számomra a döbbenet éppen azonnali eltűnésük volt. Például azelőtt mindenkit kötelezően elvtársnak kellett szólítani, amit a társadalom 1989 után egyik napról a másikra elfojtott. A klisé az író halála, és ezért engem a politikai nyelvhasználat rendkívül meggyötört. Nem is sikerült teljesen védekeznem ellene, holott megpróbáltam: a megszokott módtól eltérően soha nem írattam mással beszédet. Így legalább én csináltam rosszul.
Ami a jelenlegi menekültügyre vonatkozó kérdést illeti, remélem, nem nyilatkoznék másképpen íróként és politikusként. A határ menti kerítés miatt írtam egy dühös verset – a kerítésnek ebben a közegben sok értelme van. Úgy gondolom, hogy a szenvedőket be kell fogadni és segíteni kell nekik. Politikusként ezt kiegészíteném: egy fejlett nyugati világnak képesnek kell lennie arra, hogy ezt a dolgot szervezetten végigvigye és meghozza a szükséges döntéseket. Ilyen szempontból az Európai Unió válsághelyzetben nem működik. Paródia az is, ami ebben az országban zajlik. Amikor kijelentik, hogy Románia pontosan 1785 menekültet fogad be. Annyi nyelvérzékük sincs, hogy ezret vagy kétezret mondjanak. Ez arra utal, hogy álmatematikai pontossággal számoltak, mert a populista, hozzá nem értő politikusok úgy gondolják, így János bácsi vagy Mari néni inkább elhiszi, amit mondanak.
Ugyanakkor minden mindennel összefügg. Én azért nem szeretem a nyugati liberális demokráciákat szidni, mert ezeknél jobb rendszer jelenleg nincs. A Nyugat rendkívül toleráns, de addig ez nem jelent kiegyensúlyozottságot, ameddig nem értik meg a kollektív jogok kérdését. Az etnikai problémákra például teljesen botfülűek. Pedig a kollektív jogok nincsenek ellentétben az egyéni jogokkal. Az is igaz, hogy a menekültek nem fognak integrálódni. Jogokat kérnek majd. Ezért le kell ülni és ezeket a dolgokat meg kell beszélni.
Szó esett Bánffy Miklósról és Kós Károlyról. Egyikük sem volt csak író, polihisztorok és politikusok is voltak mindketten. Kós Károly inkább baloldali, Bánffy határozottan jobboldali monarchista. De ő volt az, aki elérte a trianoni döntés bizonyos módosításait. Hadd ne higgyem el legalább én, hogy a baloldal jó, a jobboldal rossz vagy fordítva. Az úton van a lényeg, azon, amely mentén meghozunk bizonyos döntéseket. Nem a jobb- és baloldal között van a törésvonal, hanem az eszköztár kiválasztásában.
Az irodalomban is az út a lényeg. Az irodalomban nincsen cél. Elindítok egy verset, és nem biztos hogy jó, ha tudom, merre kell mennem. Ezért is csodálkozom a prózaírókon: ha a regényírók eleve tudják, hogy végződik majd a mű, hol marad az izgalom? A verset nem kell megtervezni, nem mindig nekünk kell írni a nyelvet. A didaxissal is ez a probléma: ha csak végig akarom vezetni az olvasót, az nem gond – a probléma akkor jelentkezik, ha eleve kitűztem az erkölcsi konklúziót – válaszolta Láng Zsolt kérdéseire Markó Béla.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)
2015. szeptember 19.
Kézfogások
Élet, irodalom, egyéb apróságok – ezt az alcímet adta Nagy Pál a nyolcadik évtizedén túl megjelent reprezentatív kötetének. Az ironikus- önironikus fogalmazás, mondandójával és jellegével egyaránt, találóan jellemzi a tartalmasan sokszínű, összetett életutat és művet. Ez az életút egy évtized híján egy évszázadot ível át – most ne minősítsük, hogy milyent. Az iramosan változó időkben Nagy Pál a szorongató történelem különböző arcaival szembesült, olyan írástudóként, akit szüntelenül és szenvedélyesen érdekelnek, foglalkoztatnak, gondolkoztatnak az "élet, az irodalom és egyéb apróságok." Olyan írástudóként, aki nemcsak tanú, szemlélő, hanem résztvevő, alakító, a világon igazítani próbáló ember. Tollal és szóval, az értéket felmutató és az értéktelenséget tagadó figyelemmel kutatta az értelmes lét és cselekvés nehezen felismerhető és még nehezebben járható ösvényeit az összekuszált, fenyegető világban.
Hosszan lehetne sorolni a közlésformákat, amelyekben biztonsággal mozgott. A pontos és igényes szerkesztő, az alapos és nagy tudású filológus, az irodalmat közvetítő, értékelő kritikus fürge tollú publicistaként, jegyzetíróként is szólt az olvasókhoz. Nagy Pál hosszú pályafutása során a szellemi, művészeti, művelődési közélet (a szó legjobb értelmében vett) mindeneseként működött. A széles ölelésű figyelem, a sokoldalúság a mi változatos alakzatú vidékünkön nélkülözhetetlen hagyományait folytatta hatékonyan és termékenyítően. Ezt a kötelező gyakorlatot éltette tovább azzal is, hogy tevékeny részese volt a zord időket élő város mindennapjainak, szellemi légkörének, különböző törekvéseinek és áramlatainak, ismerte és ösztönözte azokat, akik tollforgatóként, művészként, a művelődés pártolóiként, a kultúra és az értelem híveiként igyekeznek cselekedeni.
A sokoldalú és sokgondú Nagy Pálnak volt egy állandó, meghatározó gondja: a nyelv, amelyen gondolkodunk, beszélünk, írunk – élünk. Együtt töltött szerkesztőségi éveink során és közös ügyek gubancaival viaskodva megtanultam becsülni nyelvi tudatosságát és igényességét, amely írásaiban és bonyolult kéziratokat gondozó hozzáértésében is megtestesült. Gyümölcsöző lenne, ha életművére emlékezve az általa is képviselt nyelvi igényt általánossá tudnánk tenni sajtónkban. Magától értetődik, hogy Nagy Pált anyanyelvünk kimagasló védelmezőjeként és ápolójaként a nyelvi egyenjogúság vitázó, hozzáértő és következetes képviselőjeként is tisztelhetjük.
Nagy Pál ahhoz az írástudó nemzedékhez tartozik, amelynek alkotói közös gondokkal küszködve, gyakran munkatársi közelségből ismerték az erdélyi magyar írás és irodalmi élet megalapozóit, úttörőit, köztük mindenekelőtt az Erdélyi Helikon, majd a Korunk és a Termés szerzőit. Sokan közülük találkozhattak a múlt század magyar irodalmának több klasszikusával is. A különböző nemzedékeket egymáshoz közelítő szálak a magyar írás folyamatosságát indázzák körül, és az összetartozás letéteményesei. A kézfogások tényleges és virtuális csillagláncolata irodalmunk létének és szellemi teremtő erejének, megmaradásunknak termékenyítő forrása.
Gyásztisztességtevő Gyülekezet!
Engedjék meg, hogy megbízatásomnak eleget téve a Romániai Írószövetség marosvásárhelyi fiókja, a Sütő András Baráti Egyesület, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány és íróbarátai, egykori munkatársai, olvasói nevében meghajtsam a fejem Nagy Pál ravatala előtt.
Búcsúzóul szeretném elmondani, hogy a küzdelmes életű Nagy Pált én láttam vidámnak, talán boldognak is. Akkor például, amikor a szürke felhős hatvanas években egyszer estétől reggelig együtt múlattuk az időt a hazalátogató Tamási Áronnal. Egyebek között a kézfogásokról beszélgettünk – abban reménykedve, hogy minden vészterhes fenyegetés ellenére megmaradhatunk és megőrizhetjük szavainkat, ha az értelmes és felelős szóértés, gondolkodás nem lesz hiánycikk szűkebb és tágabb világunkban.
Gálfalvi Zsolt
Népújság (Marosvásárhely)
2015. szeptember 26.
Kincses Előd: Király Károly 85 éves
A Szovjetunió által kommunista rendszerbe kényszerített országokban tudtom szerint a vezető pártfunkcik csak abban az esetben szálltak szembe a párttal, ha már kikerültek a hatalomból. Király Károly viszont hatalma csúcsán, Kovászna megyei első titkárként és az Államtanács befolyásos tagjaként fordult szembe a rettegett diktátorral. Két okból tette ezt: elfogadhatatlannak tartotta Nicolae Ceauşescu egyre barátságtalanabb, beolvasztó nemzetiségi politikáját és diktatórikus döntéshozatalát.
Pacepa tábornok leírta a Vörös horizontokban, hogy Ceauşescu kiadta a parancsot, Királyt el kell tenni a láb alól. Életét az mentette meg, hogy Washingtonban közzétették tiltakozó memorandumát, és így nemzetközi ismertségre tett szert. Ennek következtében a diktátor visszavonta a gyilkos parancsot. Király küzdelme, a Szabad Európa Rádió által ismertetett beadványai sokunk számára lelki muníciót adtak a diktatúra legsötétebb időszakában.
Király kikezdhetetlen tekintélyének következtében nemcsak a magyarok, hanem a románok is természetesnek tartották, hogy a diktátor házaspár elmenekülése után ő legyen Maros megye első számú vezetője. 1989. december 22-én délelőtt a tüntető tömegnek bejelentette, hogy létrehozta a Frăţia-Testvériség fórumot. (Jellemző, hogy azt a cikkemet, amelyben ismertettem a közös román–magyar fórum létrejöttét, és hogy csatlakoztunk a hatalomba kerülő Nemzeti Megmentési Fronthoz, már 1989. december 26-án sem volt hajlandó közölni a bukaresti Adevărul, a „volt” kommunista pártlaputód.) Ma már Ioan Scrieciu tábornoktól, aki az NMF Maros megyei tanácsa első alelnöki tisztségét töltötte be, tudjuk azt, hogy Király Károly Maros megyei elnök bukaresti „felfelé buktatásában” az is közrejátszott, hogy így akarták őt kivonni a marosvásárhelyi, Maros megyei magyarság jogszerző küzdelméből, hiszen országos alelnökként állandóan Bukarestben kellett tartózkodnia. Az volt vele a gond, mondta Scrieciu, hogy a forradalom vezetője megváltozott, és a magyarság jogaiért kezdett küzdeni, „izgatni”. Ezért hozták meg Iliescu elnökkel közösen az eltávolítási döntést. Fontosnak tartom felidézni, hogy a hatalmat megragadó Ion Iliescu vezette Nemzeti Megmentési Front január 7-ei nyilatkozatában még azt állította, hogy „határozottan elítéli az előző, diktatórikus rendszernek a nemzeti kisebbségekkel szemben folytatott politikáját és ünnepélyesen kinyilvánítja: valóra váltja és garantálja az egyéni és kollektív nemzetiségi jogokat. Következőképpen az NMF szükségesnek véli:
1. Az ország új alkotmánya ismerje el és garantálja a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogait és szabadságjogait.
2. Ki kell dolgozni és meg kell szavazni az alkotmány előírásait, konkrét formában kifejtve a nemzeti kisebbségi törvényt. E törvénynek a parlament által való elfogadása történjék meg az új alkotmány életbelépésétől számított hat hónapon belül.
3. A törvényes előírásoknak megfelelően biztosítani kell a kisebbségek alapvető jogainak gyakorlásához szükséges intézményrendszer létrehozását, s ezáltal az anyanyelv szabad használatát, a nemzeti kultúra ápolását, a nemzeti identitás megőrzését. E célból Nemzetiségügyi Minisztérium is létrehozandó.” stb.
Elmondhatjuk, ez a program is írott malaszt maradt, akárcsak az 1918. december elsejei gyulafehérvári nyilatkozat.
Király Károly Nyílt kártyákkal című visszaemlékezéseiben is leírta és nekem is elmondta, hogy az eredeti szövegtervezetben szerepelt az autonómiához való jogunk. A szöveg véglegesítésekor Ion Iliescu azzal érvelt, hogy ezt óvatosságból ki kellene hagyni. Király határozottan ellenezte a fogalom törlését, de Domokos Géza, az RMDSZ akkor még ideiglenes vezetője közbeszólt, hogy szerinte is jobb lesz törölni a nemzetiségi programból az autonómiát. Iliescu Domokos baklövését azonnal kihasználta, és kijelentette, ha Domokosnak ez a véleménye, akkor törli az autonómiát a Nemzeti Megmentési Front programjából. Pedig ha ez akkor bennmarad, az autonómia gondolatát idejében megismeri/megszokja a román közvélemény, és ma egészen másként állhatna a szülőföldünkön magyarként való megmaradásunkat biztosító autonómiánk ügye. Király Károly visszaemlékezését Demény Lajos történész is alátámasztja.
Nem akarom megkerülni azt a tényt, hogy vannak, akik kifogásolják, hogy Király Károly és Ion Iliescu 1990. március 20-án nem utaztak le Marosvásárhelyre azért, hogy megakadályozzák az etnikai összecsapást.
Engem Székelyudvahelyről azzal hívtak haza Marosvásárhelye, hogy a főtéren tüntető magyarok kérésére Ion Iliescu és Király Károly ideutazik, és okvetlenül velem is tárgyalni akarnak. Ahogy hazaérkeztem, én is felhívtam Ion Iliescu elnököt, és kértem, jöjjön Marosvásárhelyre, ahol nagyon veszélyes a helyzet, az etnikai csoportok közötti összecsapásokra kerülhet sor. Hangsúlyoztam, hogy a március 19-ei, Sütő András súlyos sérülését okozó román randalírozás nem használt az ország hírnevének. Ajánlatos lenne elkerülni az ilyen incidensek megismétlődését. Iliescu azt válaszolta, hogy amikor ilyen feszült a légkör, nem utazhatnak Marosvásárhelyre. A mai eszemmel azt gondolom, hogy Iliescu és Király részére kockázatos lett volna a marosvásárhelyi leutazás, mert ha az államelnök és alelnöke nem tudták volna lecsitítani, hazaküldeni a felbőszített tömeget, akkor politikailag lenullázódtak volna! Az ideiglenes elnök feladata az lett volna, hogy adassa ki a parancsot Victor Stănculescu hadügyminiszterrel és Mihai Chiţac belügyminiszterrel, akadályozzák meg a Görgény-völgyiek, tordaiak stb. Marosvásárhelyre való szervezett beszállítását. Ion Iliescu és az őt hatalomba segítő/tartó securitatés társaság viszont úgy döntött, a magyar kártya kijátszása a siker kulcsa. Számításuk helyességét a néhány hónappal később sorra kerülő parlamenti választások eredménye sajnálatos módon, de igazolta.
A magyar kártyát napjainkban Victor Ponta próbálja kijátszani. Reméljük, nem lesz oly sikeres, mint Ion Iliescu.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. október 1.
Megkoszorúzták Sütő András síremlékét
Halálának évfordulóján, szeptember 30-án megkoszorúzta Sütő András síremlékét az író nevét viselő baráti társaság.
A marosvásárhelyi református temetőben összegyűlt mintegy húsz személyhez Kincses Előd ügyvéd, Sütő András tisztelője szólt elsőként, aki hangsúlyozta: nem feledkezhetünk meg a 25 évvel ezelőtti fekete márciusról, amikor Sütő András elveszítette a fél szemét, olyan támadás során, amelyet Bukarestből szerveztek, és a Görgény-völgyében az ortodox pópák mozgósítottak. Arról sem feledkezhetünk meg – figyelmeztetett az ügyvéd, hogy a tettesek büntetlenül megúszták. Annál is inkább elkeserítő, hogy éppen Sütő András lett az egyik áldozat, mivel a román kultúra nagy tisztelője volt, és a ’89-es decemberi események után hitt a román–magyar egymásra találásban, a jó viszonyban. Akik nem ezt az utat, a megbékélés útját választották, azoknak sikerült kisiklatniuk a demokráciát.
Demeter József szászrégeni református lelkipásztor, a Sütő András Baráti Egyesület elnöke rövid imát mondott, majd áldást, végül a 90. zsoltár eléneklésével zárta a kegyeleti áhítatot.
Sütő András síremlékénél koszorút helyezett el a Sütő András Baráti Egyesület nevében Demeter József és Gálfalvi Zsolt, az RMDSZ nevében Brassai Zsombor, a Székely Színház Egyesület nevében Kilyén Ilka és végül Róna Éva újságíró részéről Székely Emese koszorúzott.
Vasárnap délelőtt Pusztakamaráson felavatják a felújított Sütő András-emlékházat az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) jóvoltából. Délelőtt 11 órától ünnepi istentisztelet lesz a pusztakamarási református templomban, azt követi az emlékházavató ünnepség.
Antal Erika
Székelyhon.ro