Erdélyben így ünnepeljük a magyar dráma napját
A Kolozsvári, a Marosvásárhelyi, a Sepsiszentgyörgyi, a Székelyudvarhelyi és a Csíkszeredai színház is megünnepli szerdán a magyar dráma napját, amelynek alkalmából több előadást és rendezvényt tartanak. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a tíz éve elhunyt Sütő András íróra emlékezik. Szerda délután két előadás lesz, előbb Farkas Ernő értekezik arról, hogy milyen 2016-ban az író drámáinak recepciója, majd Buzogány Dezső beszél a Csillag a máglyán című Sütő-dráma üzenetéről. Az előző évek hagyományához híven a színház munkatársai megkoszorúzzák Aranka György erdélyi nyelvművelő, költő és művelődésszervező szobrát, este felolvasószínházi előadás keretében mutatják be Sütő Andrásnak A szúzai menyegző című drámáját. Az előadást Sebestyén Aba rendezi. A Csíkszeredai Csíki Játékszín a Szemenszedett igazság című bűnügyi komédiát játssza Parászka Miklós rendezésében. A magyar dráma napja köré szervezett, és ezen a héten zajló Székelyudvarhelyi 8. dráMA kortárs színházi találkozón szerdán Székely Csabának a Bányavakság című művét mutatja be a Sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely és az Andrei Mureşanu Színház. Kolozsváron éjszakai drámaírással ünnepelnek a sétatéri teátrumban. A magyar dráma napját Madách Imre Az ember tragédiája című művének 130 évvel ezelőtti, 1883. szeptember 21-ei ősbemutatójára emlékezve 1984 óta rendezik meg.
kronika.ro
Erdély.ma

Drámaünnep Erdély-szerte
A Kolozsvári, a Marosvásárhelyi és a Csíkszeredai színház is megünnepli ma a magyar dráma napját, különböző rendezvényekkel várják az érdeklődőket.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a tíz éve elhunyt Sütő András íróra emlékezik. Délután két előadást tartanak, előbb Farkas Ernő értekezik arról, hogy milyen 2016-ban az író drámáinak recepciója, majd Buzogány Dezső beszél a Csillag a máglyán című Sütő-dráma üzenetéről. Az előző évek hagyományához híven a színház munkatársai megkoszorúzzák Aranka György erdélyi nyelvművelő, költő és művelődésszervező szobrát, este felolvasószínházi előadás keretében mutatják be Sütő András A szúzai menyegző című drámáját Sebestyén Aba rendezésében.
Szabadság (Kolozsvár)

Csoóri Sándor (1930–2016) emlékére
Hosszan tartó súlyos betegség után, 2016. szeptember 12-én hajnalban, életének 87. évében elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, prózaíró. A hozzá fűződő emlékeit idézi fel Székely Ferenc.
Csoóri Sándor gyakran járt Erdélyben, kiváló kapcsolatokat ápolt az erdélyi írókkal, művészekkel, közéleti személyiségekkel.
1994. augusztus 18-án részt vett a Székelyszentistvánon tartott első Szent István Napok ünnepségén, amely alkalommal beszédet is mondott. Marosvásárhelyen és Budapesten többször találkozott Sütő Andrással, akihez közeli, meghitt barátság fűzte. Sütő András temetésekor – éppen tíz éve annak! – a Marosvásárhelyi Vártemplomban mondott beszédet a ravatalnál, amit a Duna tévé élőben közvetített.
A Sütő András Baráti Egyesület által szervezett, 2009. június 27–28-án megtartott Sütő-megemlékezésen olyan személyiségek társaságában érkezett Marosvásárhelyre, mint Dobos László, Szakolczay Lajos irodalomtörténész, Ablonczy László író, Pálfy G. István író-szerkesztő. Ez volt Csoóri Sándor utolsó irodalmi útja Erdélybe! Előadásának címe Beszélgetések és álmok volt, s kiemelte benne, hogy a „trianoni mocskos ügynek” mai napig tartanak a következményei. A kétnaposra tervezett megemlékezés első napján beszéltem vele a Bernády Házban, s kértem, hogy a közelgő, 80. születésnapja (2010. február 3.) alkalmából adjon egy interjút. Kérésemet elfogadta, de – bokros teendőire hivatkozva – másnapra „csúsztattuk”. Akárcsak a Dobos Lászlóval való beszélgetést is, aki szintén 2010-ben töltötte 80. életévét. Sajnos, sem a Csoóri-, sem a Dobos-interjú nem jött össze: Dobos hirtelen közbejött betegsége miatt hamarabb kellett visszautazniuk Budapestre, így elmAradt a másnapra tervezett pusztakamarási templomozáson való részvétel is.
Az interjúkérdéseket – mint megegyeztünk – végül is 2010. január elején küldtem át neki interneten, válasza január 25-én érkezett: „Kedves Ferenc! Sajnos, az irodalmi életben is vannak karambolok, torlódások, ugyanúgy, mint a valóságos életben. Amikor tavaly nyáron megegyeztünk abban, hogy szívesen válaszolok a kérdéseire, január táján, ugyanis a születésnap kínált igazi alkalmat erre a beszélgetésre. És mi történt? A 2009-es év végén Kuvaitba utaztunk, a lányunk családjához. Ott voltunk karácsonykor és szilveszterkor, majd január elején hazajöttünk. Nagyon jó volt együtt lenni a kisunokánkkal. Hóvári János, a vőnk, az ottani magyar nagykövet. Hazaérkezésünk után tapasztaltuk, hogy nincs internetkapcsolatunk. Ennek a kijavítása hetekbe tellett, mert én nem értek hozzá, Balogh Juli pedig január első hetében eltörte a bokáját: műtét, fekvőgipsz stb., így csak ma második napja, hogy elolvashattuk egy havi üzeneteinket — 520 db e-mailt… De ettől még megcsinálhatnám az interjút, de napok óta mindenki ezzel gyötör: lapok, rádiók, televíziók, így nem tudok leülni az íróasztalom mellé, hogy a kérdéseire válaszoljak.
Két javaslatom van: Csendes Csaba készített velem egy interjút a Nagyítás című új hetilapnak, ezt átküldhetnénk, hogy megjelenjen a születésnapra, vagy miután elmúlik ez a ’rohamozás’, akkor tudok válaszolni átküldött kérdéseire. Várom a döntését!
Baráti kézszorítással, Csoóri Sándor.”
Még aznap válaszoltam. Döntésem: várjuk meg a nagy rumli végét… Egy későbbi, március 21-én küldött levelemre, a következő válasz érkezett: „Kedves Ferenc! Egyelőre Kuvaitban örvendezünk a 30 fok feletti meleg időnek, s még egy ideig ez így is mArad. Választani, természetesen, már otthon leszünk! Akkor jelentkezem majd. Addig is minden jót kívánunk, Júlia és Sándor.”
Ez volt Csoóri Sándor utolsó nekem küldött levele. Az interjú – most már biztos! – végleg elmAradt. Életem egyik nagy szomorúsága…
1988-ban jelent meg a Breviárium című kötete, melynek kezdőverse Anyám fekete rózsa. Utolsó szakasza így szól: „Anyámnak fáj a feje, / anyámnak fáj a semmi, / anyám fekete rózsa, / nem tud kiszínesedni. / Egy éjjel földre roskad, / megtört lesz majd, kicsi – / Bejön egy madár érte / s csőrében elviszi.” Csoóri Sándort, aki rajongásig szerette édesanyját, hajnalban vitte el a madár.
Ferencz Imre
Szeptemberi fecskék
Csoóri Sándor halálára
A szeptemberi napsütésben fecskék cikáztak az ablakom előtt, készülődtek a nagy útra. Szétrepültek, majd összegyűltek a huzalon, mintegy rózsafüzért alkotva. Megható volt a szertartásuk, a búcsúzkodásuk, elmerengve bámultam őket az ablakon át.
Akkor mondta be a tévé, hogy elhuny, meghalt, eltávozott az élők sorából a költő.
Ifjúkorom óta szerettem a verseit, azok kesernyés ízét, az összetéveszthetetlen stílust, az őszinte kitárulkozást. Ellenzékinek számított, mert igazat mondott, mert nem dörgölőzött a hatalomhoz, nem simogatta szőre mentén a rezsimet. Nem írt ugyan felhőkarcoló-poémákat, csak belakható verseket, amelyekben szerettem elidőzni.
Valamikor nehezen jutottam hozzá a könyveihez, később viszont már könnyen. (Talán azért, mert ma már nem zavar, tehát nem is érdekel senkit a költészet…)
Néztem a cikázó, búcsúzkodó fecskéket, s rá gondoltam, akinek a versei annyiszor felráztak, felkorbácsoltak az évek során, – mondhatni megfűszerezték az életemet. Arra gondoltam, hogy ezután a szeptemberi fecskék mindig eszembe juttatják őt. Arra gondoltam, hogy ha ebből a világból egy lakatlan szigetre távoznék, az ő verseit is magammal vinném…
2016. szeptember 12.
Hargita Népe (Csíkszereda)

Anyám fekete rózsa
Csoóri Sándor (1930–2016) emlékére
Hosszan tartó, súlyos betegség után, 2016. szeptember 12-én hajnalban elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, prózaíró, politikus, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.
Csoóri Sándor 1930. február 3-án született Zámolyon (Fejér megye), református parasztcsaládban. A Pápai Református Kollégiumban érettségizett 1950-ben, majd Budapesten folytatta tanulmányait az ELTE Orosz Intézetében. Betegsége miatt már az első éven ott kellett hagynia az egyetemet, és korán újságírásra adta fejét. Előbb a Pápai Néplapnál és a Veszprém megyei Népújságnál dolgozott, majd az Irodalmi Újság munkatársa (1953-54),és az Új Hang versrovatszerkesztője (1955- 56) lett. Az 1956-os események után tisztviselőként helyezkedett el a Lakatosipari Vállalatnál. 1958-tól szabadfoglalkozású író. Az 1960-as évek elején a Budapesti Műszaki Egyetem újságjának szerkesztő munkatársa, később pedig húsz éven (1968–1988) át volt a Mafilm dramaturgja.
Első versét 1953-ban közölte, amelyben bírálta a Rákosi-korszakot. Rá egy évre jelent meg első kötete, a Felröppent a madár, amely meghozza az első József Attila- díjat (a másodikat 1970-ben kapta).
A hatalom nem igazán kedvelte, sőt évekig volt megfigyelés és szilencium alatt. A Kádár-korszak egyik legmarkánsabb ellenzéki harcosa volt. Már fiatal korában barátkozott Konrád György íróval, Jancsó Miklós filmrendezővel, Orbán Ottó íróval, Kósa Ferenc rendezővel.
A hatvanas évektől megnőtt a népszerűsége, előadásai nagy tömeget vonzottak, jelentős szerepet töltött be a Kádár- korszak megbuktatásában. 1967-től forgatókönyvíróként közreműködött Kósa Ferenc (Tízezer nap, Ítélet, Hószakadás, Nincs idő) és Sára Sándor (Vízkereszt, Nyolcvan huszár, Elátkozva a hatodik napot, Tüske a köröm alatt) filmjeiben. 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum egyik alapító tagja volt, majd később a párt elnökségi tagja. 1988-ban részt vesz a Hitel folyóirat elindításában, melynek előbb szerkesztőbizottsági elnöke, majd 1992-től főszerkesztője lett. 1991-ben a Magyarok Világszövetségének elnökévé választják, e funkciót 2000-ig tölti be. Ebben a beosztásában kezdeményezte 1992 nyarán a Duna Televízió létrehozását, a világban szétszóródott magyarság televízióját, mely azon év karácsonyától sugározza adásait.
Legnagyobb méltatói így jellemzik életművét: "Zrínyi kezéből vette ki a kardot, s Kosztolányi selyemsálát csavarta a nyakára" (Szakolczay Lajos); "költőként az a legnagyobb irodalomtörténeti érdeme, hogy összetéveszthetetlenül egyéni színnel vitte tovább költészetünknek azt a fő vonulatát, melyet elődei és kortársai Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig megteremtettek" (Görömbei András).
***
Csoóri Sándor gyakran járt Erdélyben, kiváló kapcsolatokat ápolt az erdélyi írókkal, művészekkel, közéleti személyiségekkel.
1994. augusztus 18-án részt vett a Székelyszentistvánon tartott első Szent István Napok ünnepségen, mely alkalommal beszédet is mondott. Marosvásárhelyen és Budapesten többször találkozott Sütő Andrással, akihez közeli, meghitt barátság fűzte. Sütő András temetésekor – épp tíz éve! – a Marosvásárhelyi Vártemplomban mondott beszédet a ravatalnál, amit a Duna TV élőben közvetített.
A Sütő András Baráti Egyesület által szervezett, 2009. június 27-28-án megtartott Sütő- megemlékezésen olyan személyiségek társaságában érkezett Marosvásárhelyre, mint Dobos László felvidéki író, Szakolczay Lajos irodalomtörténész és Pálfy G. István író-szerkesztő. Ez volt Csoóri Sándor utolsó erdélyi irodalmi útja. Előadásának címe: Beszélgetések és álmok – amelyben kiemelte, hogy a "trianoni mocskos ügynek" a mai napig érezhetők a következményei.
A kétnaposra tervezett megemlékezés első napján beszéltem vele a Bernády Házban, s kértem, hogy a közelgő 80. születésnapja alkalmából (2010. február 3.) adjon egy interjút, amit a hazai magyar sajtóban szeretnék közölni. Kérésemet elfogadta, de – bokros teendőire hivatkozva – másnapra "csúsztattuk". Akárcsak a Dobos Lászlóval való beszélgetést, aki szintén 2010-ben töltötte a 80. életévét. Sajnos sem a Csoóri-, sem a Dobos-interjú nem jött össze, ti. Dobos közbejött betegsége miatt hamarabb vissza kellett utazniuk Budapestre, így elmAradt a másnapra tervezett, pusztakamarási templomozáson való részvétel is. De addig, amíg tartott az intentisztelet, a Marosvásáráhelyről később érkező írócsapat autója – Pálfy G. István volt a sofőr –, miután utasai meglátogatták a Sütő-házat, a pusztakamarási templom előtti téren, a Magyar utcában állt meg, ahonnan jól lehetett hallani az orgonahangot, az együtt éneklést. Templomból való kijövetelünk után értesültem a korábban tervezett együttlét megváltoztatásának okáról.
Az interjúkérdéseket – mint megegyeztünk – végül is 2010. január elején küldtem át neki interneten, amire január 25-én válaszolt: Kedves Ferenc! Sajnos, az irodalmi életben is vannak karambolok, torlódások, ugyanúgy, mint a valóságos életben. Amikor tavaly nyáron megegyeztünk abban, hogy szívesen válaszolok a kérdéseire, január táján, ugyanis a születésnap kínált igazi alkalmat erre a beszélgetésre. És mi történt? A 2009-es év végén Kuvaitba utaztunk, a lányunk családjához. Ott voltunk Karácsonykor és szilveszterkor, majd január elején hazajöttünk. Nagyon jó volt együtt lenni a kisunokánkkal. Hóvári János, a vőnk, az ottani magyar nagykövet. Hazaérkezésünk után tapasztaltuk, hogy nincs internet-kapcsolatunk. Ennek a kijavítása hetekbe tellett, mert én nem értek hozzá, Balogh Juli pedig január első hetében eltörte a bokáját: műtét, fekvőgipsz stb., így csak ma második napja, hogy elolvashattuk egy havi üzeneteinket – 520 db e-mailt… De ettől még megcsinálhatnám az interjút, de napok óta mindenki ezzel gyötör: lapok, rádiók, televíziók, így nem tudok leülni az íróasztalom mellé, hogy a kérdéseire válaszoljak.
Két javaslatom van: Csendes Csaba készített velem egy interjút a Nagyítás c. új hetilapnak, ezt átküldhetnénk, hogy megjelenjen a születésnapra vagy miután elmúlik ez a "rohamozás", akkor tudok válaszolni átküldött kérdéseire. Várom a döntését! Baráti kézszorítással, Csoóri Sándor.
Még aznap válaszoltam. Döntésem: várjuk meg a nagyrumli végét…
Egy későbbi, március 21-én küldött levelemre aznap a következő válasz érkezett: Kedves Ferenc! Egyelőre Kuvaitban örvendezünk a 30 fok feletti meleg időnek, s még egy ideig ez így is mArad. Választani, természetesen, már otthon leszünk! Akkor jelentkezem majd. Addig is minden jót kívánunk, Júlia és Sándor.
Ez volt Csoóri Sándor utolsó nekem küldött levele. Az interjú – most már biztos! – végleg elmAradt. Életem egyik nagy szomorúsága… 1988-ban jelent meg aBreviárium c. kötete, melynek kezdőverse Anyám fekete rózsa. Utolsó szakasza így szól: "Anyámnak fáj a feje,/ anyámnak fáj a semmi,/ anyám fekete rózsa,/ nem tud kiszínesedni./ Egy éjjel földre roskad,/ megtört lesz majd, kicsi –/ Bejön egy madár érte/ s csőrében elviszi". Csoóri Sándort, aki rajongásig szerette édesanyját, hajnalban vitte el a madár.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

A magyar dráma napján
Kísérlet az üzenet dekódolására
A magyar dráma napját ünnepelte szeptember 21-én a világ magyarsága, Marosvásárhelyen a hagyományos eseménysorozatot ez esztendőben egy további évfordulóval is összekapcsolták: tíz éve, 2006. szeptember 30-án hunyt el Sütő András, a honi drámairodalom kimagasló alkotója. Sütő és a színházművészet viszonyát bemutatni, ismertetni szükségtelen, e két évforduló – Madách Imre Az ember tragédiájának 1883-as bemutatója és Sütő András tíz évvel ezelőtti halála – nívós tiszteletadást eredményezett.
A szerdai eseménysorozat délben a Bolyai Farkas Elméleti Líceum – Református Kollégiumban kezdődött, amelynek dísztermében Farkas Ernő tartott előadást Sütő műveinek 2016-os recepciójáról, 17 órától pedig a Bernády Házban, telt házas közönség jelenlétében folytatódott a műsor. Itt Demeter József református lelkipásztor, friss nyugdíjas köszöntötte a jelenlévőket, aki elmondta: Nagy Pál után ő vette át a Sütő András Baráti Társaság elnöki tisztjét. – Tíz nap múlva lesz 10 éve annak, hogy elhunyt Sütő András, és egy éve távozott közülünk Nagy Pál. Amikor elkezdtük szervezni a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal közösen ezt a napot, Gálfalvi Zsoltot kértük fel előadást tartani, de betegsége miatt nem jöhetett el. 1982-ben azonban nagyon szépen írt Sütőről, írása ma sem elavult – mondta a házigazda, majd Kilyén Ilka színművésznő olvasta fel Gálfalvi Zsolt szóban forgó írását: Sütő két drámáját, a Perzsákat és Szuzai menyegzőt magába foglaló, a Kriterion könyvkiadónál megjelent kötethez írt fülszövegét.
A Domahidi kvartett fellépését követően Demeter József mutatta be a délutáni előadót, dr. Buzogány Dezső teológiai tanárt.
– 1957-ben született, 1981-ben végezte el a teológiát, tíz évig lelkipásztor, később teológiai tanár, 2001-től a Bolyai Tudományegyetem tanára, számos más egyetemen vendégtanár. Kálvin Institúciójának mai magyar nyelvre fordítója, ezért aranygyűrűs kitüntetést kapott a magyarországi zsinattól. Közkedvelt tudós-lelkész. Most következő tanulmányában olyan üzeneteket próbál megfejteni, melyek a Csillag a máglyán című Sütő-dráma kapcsán elevenednek meg: mit mondott Kálvin Sütőnek 420 év után, és mit mondhat Szervét liberalizmusa ma nekünk?
A Csillag a máglyán – kísérlet az üzenet dekódolására című értekezése során dr. Buzogány Dezső elmondta: hosszú évekig élt benne a Kolozsvári premier után a teológián szervezett fórum emléke. – A fórum hangulata mAradt meg bennem, miszerint Kálvint súlyos támadás érte. Ezzel az előérzettel olvastam újra nemrég a drámát. Nem Sütő teljes életművét próbálom értékelni és a drámairodalomnak sem vagyok szakembere. A mű nagy tehetséggel megírt munka, hihető és valószerű mindaz, amit írója a szereplők szájába ad. Sütő beismeri, hogy dramaturgiai megoldásai nem mindig egyeznek a valós történelmi helyzettel, de ezt szerzőként nyilvánvalóan megteheti, nem történelmi szaktanulmányt írt. Emiatt a dráma nem veszíti hitelét, üzenete nem csorbul. A jellemrajzok azonban bekerültek a közgondolkodásba, és nem mindegy, hogy milyen nyomot hagynak a társadalom emlékezetében. Meglehet, hogy emiatt a főszereplőkről torz kép alakul ki. A szerző elképzelt párbeszédekkel megteremti a dramaturgiai helyzetet – például a kezdetekben Szervét agyondicséri Kálvint, hogy a végén Kálvin máglyára küldje őt. Más párbeszédek reálisak, például azok, amelyek a máglyahalált tárgyalják – elég, ha a hugenották példáját nézzük. Kálvin és Szervét párbeszéde tárgyszerű, de nem valószerű – Kálvinnak nem volt hatalma Genfben házkutatást elrendelni, és senkit sem végeztek ki azért, mert gúnyiratot írt ellene. Sütő jól ismerte a történelmi helyzetet, kimondatja, hogy Kálvin csak látszólagos ura a városnak – amelynek törvényeit a nagytanács és a polgárokból álló közgyűlés hozta, a törvényeket pedig a közösség önként fogadta el. A párbeszédekből úgy tűnhet, hogy Genfet a konzisztórium vezette, de ennek a valóságban nem sok beleszólása volt a város vezetésébe. Az egyik jelenetben említett gályarabokat az ellenreformáció vetette rabságba a drámákban történtek után 150 évvel – ez a momentum sem kimondottan érthető. Az üzenet megpróbál ugyan eljutani a nézőhöz, de a színpadi játék elhomályosítja az áthallásokat és burkolt üzeneteket, amelyek egy helyre gyűjtve igen ütőképes koncentrátumot képeznek. "A falak is besúgók", házkutatás utólagos parancslevéllel, "még a templomok is alá vannak ásva a besúgók patkányi állataival", "a szabadság tökéletes állapota az emberi álom – az egyetlen jog, ami megmAradt". Az első felvonásnak az 1970-es, ’80-as évekhez intézett üzenete direkt és nem félreérthető. A második és harmadik felvonás ezeknél sokkal kifinomultabb rejtett üzeneteket tartalmaz. Itt a kulcsszó a tévelygés. Már nem az arctalan diktatúra kiszolgálói igyekeznek csörtetve – Kálvin és Szervét párbeszéde tűnődés, igazságkeresés: mindkettőnek igaza van a maga rendszerében. Akár három értelmiségi típust is el tudunk különíteni. A diktatúrát kiszolgáló: Fárel. Az elveihez hűséges, konzervatív idealista: Kálvin. A minden tekintélyt elvető szabadelvű: Szervét. És a recepciók, kritikák szerzőiként előléptek azok az értelmiségiek, akik a ’70- es, ’80-as években kiszolgálták a rendszert, avagy ellene lázadtak – szerintük Kálvin máglyára küldi Szervétet, így inkvizítor lesz: a műről végtelenül leegyszerűsítő írások jelentek meg. A korabeli kritika a történelmi helyzet köldöknézéséből nem tudott kilépni. Szerzőik ezért is hallanak – talán szándékosan – egyházellenes üzenetet ki belőle. Talán sokan a rendszer iránti lojalitásukat azzal akarták hangsúlyozni, hogy a dráma ezen vonását erősítették és szándékosan félretájékoztattak, ezzel a nézőt az egyházellenesség felé terelték. De milyen kérdéseket vet fel ma a Kálvin- jelenség? Ma a vallás magánügy, a főhős korában azonban a legégetőbb közügy volt. Ezt a mai társadalom nagy része nevetségesnek tartja, ma már nem létkérdés. Akkoriban a hit, a vallás, a felekezet nélkülözhetetlen részei voltak az üdvözülésnek. A mai és akkori kor társadalmi rendje között nincsen átjárhatóság. Ami a korszellemet és történelmi tényeket illeti, Kálvin Genfben nem érvényesíthette az akaratát. A politika akkor is politika volt. A hatalmon lévő libertinusok Szervét megítélésével Kálvint akarták lejáratni. Sütő abban téved, hogy egy nyugati polgári demokratikus intézményre ráhúzza egy balkáni ország parancsuralmi rendszerének a mezét. A svájci demokráciát feláldozza, hogy a romániai diktatúra jellemrajzát elkészítse. A két rendszer szubsztanciája nem azonos, és a szerző nem utal arra, hogy e kettő alapjaiban különbözik egymástól. Dramaturgiailag ezt nyilván nem tehette meg, mert akkor odavész az üzenet. De találhatott volna ennél sokkal találóbb analógiát a hazai, akkori viszonyok érzékeltetéséhez.
Kérdés, hogy a műnek van-e ma aktualitása? Az önkritika a diktatúra idején elvárt polgári gesztus volt, de egyéb kritika már nem. Az üzenet kommunikálása az összekacsintásra épül, mert ez a rendszer vette körül a nézőt nap mint nap. De a helyzet azóta megváltozott, és ezzel odalett az üzenet megfejtésének a kulcsa. Kérdés, hogy ennek hiányában a mai néző vagy olvasó milyen üzenetet kap a drámában? Ebben nagy szerepe van az éppen aktuális előadásnak, hiszen az előbbiek okán ma már akár a félretájékoztatás veszélyét is hordhatja a dráma. Ha ma kerülne bemutatásra, mindenképpen hozzá kellene kapcsolni a kort, amelyben született, mert a valós üzenet csak így juthat el a mai nézőhöz. A dráma annak a helyzetnek a része, és részeként kell mAradnia, mert csak vele együtt van mondanivalója – mondta történelmi, drámairodalmi részletekben gazdag előadása során dr. Buzogány Dezső, majd a Domahidi kvartett játéka zárta a rendezvényt.
Este fél héttől Aranka György szobránál vette kezdetét a hagyományos koszorúzás, amelynek keretében Berekméri Katalin színművésznő olvasta föl a Sütő András színházi üzenete a mának című szövegösszeállítást, este 7 órától pedig premierre került sor – a Nemzeti Kistermében Sütő András A szuzai menyegző című drámájának Sebestyén Aba által rendezett felolvasószínházi bemutatóján vett részt a nagyérdemű.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Tíz éve halt meg Sütő András
Tíz éve, 2006. szeptember 30-án halt meg Sütő András Kossuth- és Herder-díjas író, a romániai magyar kulturális és politikai élet kimagasló személyisége.
1927. június 17-én született a Kolozsvártól mintegy 50 kilométerre fekvő Pusztakamaráson. Tanulóéveit a Nagyenyedi református kollégiumban és a Kolozsvári református kollégiumban töltötte. Már diákkorában riportokat írt a Kolozsvári Világosságnak, majd a Falvak Népe című hetilapnál dolgozott, 1950-től főszerkesztőként. 1954-ben a Marosvásárhelyi Igaz Szó irodalmi folyóirathoz került, és a város haláláig otthona mAradt, 1971-től 1989-ig a helyi Új Élet főszerkesztője volt. Tevékenyen részt vett a kulturális és politikai közéletben, 1973 és 1981 között a Román Írószövetség alelnöke volt.
Szabadság (Kolozsvár)

Tíz éve hunyt el a romániai magyarság „égtartó embere”, Sütő András
A romániai magyar kulturális és politikai élet kimagasló személyisége valamennyi művében az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének fontosságát vallotta. Sütő András 2006. szeptember 30-án távozott az élők sorából.
Sütő András a Kolozsvártól mintegy 50 kilométerre fekvő Pusztakamaráson (Camarasu, Románia) született 1927. június 17-én. Tanulóéveit a Nagyenyedi Református Kollégiumban és a Kolozsvári református kollégiumban töltötte. Már diákkorában riportokat írt a Kolozsvári Világosságnak, majd a Falvak Népe című hetilapnál dolgozott, 1950-től főszerkesztőként. 1954-ben a Marosvásárhelyi Igaz Szó irodalmi folyóirathoz került, 1971-től ’89-ig a helyi Új Élet főszerkesztője volt.
Marosvásárhely a haláláig otthona mAradt. Tevékenyen részt vett a kulturális és politikai közéletben.
Ízes kép az erdélyi paraszti életről
1948-ban szinte berobbant a romániai magyar irodalom élvonalába, jó ember- és valóságismeret birtokában, ízes humorral adott képet az erdélyi paraszti életről.Félrejáró Salamon című kisregénye (1956) és Pompás Gedeon című színműve (1968) már összetettebb ábrázolásmód felé mutatott, felvetette a személyiség és a hatalom összeütközésének problematikáját. AzAnyám könnyű álmot ígér című esszéregénye (1970) szociográfusi hitelességű lírai vallomás a Mezőségi Pusztakamarás, családja és a nemzetiségi lét múltjáról, gondjairól és reményeiről, a megmAradásról.
Drámaíróként az Egy lócsiszár virágvasárnapja (1976) című művével debütált, amelyet Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály című kisregénye nyomán írt. Ezt történelmi drámák követték (Csillag a máglyán, 1976, Káin és Ábel, 1978, Perzsák, A szuzai menyegző, 1982), amelyekben a személyiség és a hatalom sokrétű elemzését adta.
Hallgatásra ítélve
Művészetében külön fejezet a magyar nyelv ápolására tanító esszék sorozata. 1977-ben tette közzé visszaemlékezéseinek gyűjteményét Engedjétek hozzám jönni a szavakat címmel. A Nagyenyedi fügevirág című esszéje szintén az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének értékét hangsúlyozza. A nyolcvanas években, amikor memorandumai, tiltakozásai miatt Romániában hallgatásra ítélték, Magyarországon jelentek meg művei (ezek kiadását Száműzött könyvek címmel 2001-ben kezdte meg a Csíkszeredai Neptun Kiadó).
Ezek közé tartozik esszégyűjteménye Az idő markábancímmel, a Sikaszói fenyőforgácsokban cikkeit, A lőtt lábú madárban jegyzeteit gyűjtötte kötetbe, 1987-ben adták ki Advent a Hargitán című színdarabját.
Az álomkommandó című drámája (1986) a magyar színikritikusok díját kapta, legutóbb 2013 decemberében a Pesti Színházban Szász János állította színpadra.
Az égtartók
1990-ben megjelent Omló egek alatt című kötetében azokra az elődökre, “égtartó emberekre” emlékezik vissza, akik a szellem erejével próbálták megtartani a romániai magyar kisebbség puszta létét. Ismertebb művei a kilencvenes évekből: Sárkány alszik veled (beszélgetések könyve), Szemet szóért (dokumentumok, naplójegyzetek),Csipkerózsika ébresztése (arcképvázlatok, esszék), Heródes napjai (naplójegyzetek),Az ugató madár (dráma), Balkáni gerle (a mű a Nemzeti Színház drámapályázatának megosztott első díját nyerte el). 2001-ben Erdélyi változatlanságok, 2006-ban Létvégi hajrában címmel jelent meg esszéinek, beszélgetéseinek gyűjteménye.
Az anyanyelv volt a meghatározó
Egyik monográfusa, Görömbei András azt mondta róla: Sütő András regényeiben az örök értékek vállalását, drámáiban a hatalommal szembesülő embert mutatta meg, és valamennyi munkájában az anyanyelv meghatározó voltáról szólt.
Jóllehet folyamatos zaklatásokban, fenyegetésekben volt része, emberi tartásból nem hagyta el szülőhelyét, és erre biztatta a romániai magyarokat is. Műveiben és életében ugyanazt az igazságot hirdette: az Erdélyben élő nemzetiségek csak békében, egymást kölcsönösen gazdagítva és segítve érhetnek el eredményeket.
Úgy tartotta, hogy mindenféle ellenségeskedés, a nacionalizmus és nemzeti felsőbbrendűség bármely megnyilvánulása árt az egyénnek és közösségnek, az országnak és Európának.
Bántalmazták, megvakult
Az 1989. decemberi romániai fordulatot követően a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Maros megyei bizottságának elnökévé, tiszteletbeli elnökévé választották. 1990. március 19-én a Marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején az RMDSZ Székházában kíméletlenül bántalmazták, egyik szeme világát elvesztette.
1990. június 22-én a Magyarok Világszövetsége Budapesti ülésén a szervezet tiszteletbeli elnökévé választották, 1990-ben az Osztrák Pen Klub tiszteletbeli tagja lett. Ő volt Marosvásárhely első díszpolgára, s ugyancsak díszpolgára volt Székelyudvarhelynek.
Kitüntetések sora
Nyelvújító, közösségmegtartó szerepe előtt tisztelegve az erdélyi anyanyelvápolók róla nevezték el a nyelvőrzés díját. 1992-ben Kossuth-díjat kapott “kiemelkedő prózaírói munkásságáért, nyelvőrző és nyelvteremtő művészetéért, napjaink magyar színházművészetében játszott kimagasló szerepéért”.
1996-ban a Magyar Örökség-díjjal tüntették ki, s a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett. 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. Hetvenötödik születésnapján, 2002-ben Mádl Ferenc államfő Köztársasági elnöki érdemérmet adományozott neki.
Sütő András 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten. Egy héttel később helyezték örök nyugalomra Marosvásárhelyen.
Születésének 80. évfordulóján bronzplakettet helyeztek el Marosvásárhelyi házán, később Sopronban és Székelyudvarhelyen mellszobrot állítottak emlékére.
Három esztendeje magyar közösségi tulajdonba került pusztakamarási szülőháza, felújított emlékházát tavaly októberben avatták fel.
„Egy napon így szólt anyám: – Írhatnál rólunk is valami könyvet. – Nocsak! – néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos? – Igaz legyen – mondta. (…) – Ez nekem is gondom – adtam meg magam. – Hallgass arra a gondra, s az álmod könnyebb lesz! A könnyű álmot anyám naphaladáskor az udvaron ígérte meg a cöveklábú asztalnál, amely nyári napokon piros pAradicsommal, frissen hámozott uborkával, mezőségi sajttal vár haza engem; ősszel is vár, s olyankor, ha sírós az idő, a tornác fájáról nézem, és igyekszem tanulni valamit tőle. Fűzfalábaival makacsul a földbe kapaszkodik, esőben, jégverésben tisztul, s télen is vár, hóval borítottan, akár egy fehér koporsó.” (Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér, 1971)
hirado.hu

Égő házban nem fésülködni kell, hanem tüzet oltani (Tíz éve hunyt el Sütő András)
A Széchenyi-díjas irodalomtörténész Kortárs folyóiratban megjelent, Erdélyi változatlanságok* című, egyik utolsó Sütő András-könyvről írott esszéje részleteivel emlékezünk a drámaivá fordult sorsú Herder- és Kossuth-díjas erdélyi írófejedelemre.
A romániai „forradalommal” sok minden megváltozott szomszédainknál is. Ami az írókat illeti, a hajdani tiltást fölváltotta a szabadság. Nincs többé cenzúra, a könyveket – egy-egy mondatért vagy akár csak jelzőért harcolva – nem kell ellenőriztetni. Igaz, hogy a piac és egyéb érdekek beleszólnak (beleszólhatnak) valamely mű megjelenésébe, ám az irodalom mint áru szabad. Az írónak csupán a közönség igényét kell kitalálnia, s máris minden úgy megy, mint a karikacsapás. Vagy mégsem? Hogy Sütő Andrásnak az elmúlt negyedszázadban hány könyve jelent meg Romániában (1989 előtt még csak érthető volt a kiadók parancs szerinti ódzkodása), ahhoz fél kéz is elég előszámlálni. Talán nincs rá igény? Az Anyám könnyű álmot ígérttel jócskán megszaporodott olvasói mind elhagyták az országot, netán a posztmodern irodalom felé fordultak? A népi írókéhoz hasonlatos szerep, a közösség (nemzetiség, kisebbség) ügyes-bajos dolgainak vállalása veszített értékéből? A metaforikus lázbeszéd helyett (mert még a Káin és Ábel című színpadi játék biblikus környezetében is a romániai magyarság szenvedései s a túlélés módozatai soroltattak) az egzaktabb fogalmazás – némely esetben a kínpadra feszített nyelv – ideje dívik, vagy a posztmodern nyelvjátékaitól föltüzesedő blabláé? Akárhogyan is van Sütő hazai (romániai) negligálása, a sütői szerep visszavonására, eljelentéktelenítésére tett megannyi kísérlet – a személyéhez tapadó „pártállami” bűnöket, művei tanúsítják, drámai módon megszenvedte, sőt, életét kockáztatva  a vártára állt –, könyveit, drámáit csak kierőszakolt csönddel lehet figyelmen kívül hagyni. A politika-irodalompolitika hőbörgői vele szemben azt a szigort alkalmazzák (az illyési életművet is ezért akarják némelyek a sutba dobni), amit saját kedvenceik besúgó, behódoló, átálló stb. múltjával soha nem tennének – a könyörtelenséget. A dolgok közelebbi ismeretében érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a Sütő által kedvelt Bethlen Gábor-i magatartás, a politikai zsákban futás művészete az ötvenes évek zűrzavarában minden esetben meghozta-e gyümölcsét. Viszont ahhoz kétség sem férhet, hogy az író a kisebb-nagyobb fenyegetések ellenére is mindenkor a „Trianon böllérei” által széttrancsírozott haza (szülőföld) és az önrendelkezés jogát mindmáig vissza nem nyert, a történelmükből, nyelvükből, nemzeti önismeretükből kiforgatott közösség érdekében cselekedett.
Miféle akaratos nemzedékváltás történt, hogy Sütő – leszámítva egy-két lapban való megszólalását – Romániában (Erdélyben) nem vagy alig kap hangot? Miféle színházi átrendeződés nyomán illant el Thália erdélyi deszkáiról – tudjuk, a zseniális, mindenféle értékre fogékony Harag György is rég halott – az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel? Nem volna közönségük? Az új, az Erdélybe be nem engedett, ám külhonban nagy sikerrel játszott drámák (kiváltképp az Advent a Hargitán) nem töltenék meg egy vagy több színház nézőterét? De ha nem adatik meg nekik a bukás lehetősége, honnan tudható, hogy nincsen rájuk igény? Nem a romániai magyar könyvkiadás szégyene-e, hogy az író publicisztikája – bár Tamási Áron ez irányú ténykedésével lassan hazalopakodik – megint csak egy debreceni kiadó jóvoltából lát napvilágot, mintha ez egyáltalán pótolhatná az erdélyi könyves műhelyek érdektelenségét? Sütő András – az Erdélyi változatlanságok, ez a kíméletlen korítélet mutatja – még mindig, a szabadság szellősebb házában is rágós falat. De csak azoknak akad meg a torkán, akik a rájuk szakadt szabadságot önkényesen értelmezve az irodalmat és a művészetet csupán a nekik tetsző egyenruhában tudják elképzelni. Mondván, az író ne legyen közíró, ne kommentálja rossz politikusok – Trianontól idáig kitelnék egy tábor belőlük – rossz döntéseit. Hagyja az anyanyelvet, az iskolát, a közintézményeket támadó hangokat, az etnikai tisztogatásra érzéketlen magatartást, mondjon le nemzetiségének önrendelkezési jogáról, rá se hederítsen a politikai manőverek (például a Székelyföldre való román betelepítés) és az egységes nemzetállamot létrehozó fortélyok (kisebbségnyúzó kísérletek) fordulataira! Ha lehetséges, a széplelkeknek írjon, és ne a körülmények által rebellissé vált mezítlábasoknak! Miért lehetetlenek ezek a kívánalmak? Mert Sütő, akárcsak a Molière-re figyelő Illyés Gyula, mindennél jobban szem előtt tartotta a kakasülők (vagy oda se jutottak) népét. Mindvégig „az otthoniak, a sárban maradottak” gondjai érdekelték. Vagyis a ma már többek által lesajnált szolgálat.
Eme kolonctól terhes az Erdélyi változatlanságok. Jóllehet a kötetnyi írói publicisztikán – tárcán, naplórészleten, önéletrajzi vallomáson, íróportrékon, saját műveit értelmező szövegeken, köszöntőkön, búcsúztatókon, interjúkon, kisebbségi és többségi jegyzeteken – nem kérhető számon a varázslatos esszék, a Nagyenyedi fügevirág, a Perzsák stb. egész világra nyíló teljessége (bár közülük nem egy, például az Alvadtvér-színű táj versprózaként olvasható), Sütő bármely megszólalása minden ízében írói munka. Azzá teszi a fölényes nyelvkezelés, metaforáinak történelem előtti és utáni hangulata, s legkivált szavainak korvalóságot festő, a történelmi elárvultságba a lélek (és gyalázat: a megvert test!) kiúttalanságát belopó opálfénye.
Sokat bíz az olvasóra. Fönt említett helyzetképében, amikor is karácsony misztériumjátékát illő ünnepelni, nem beszél a Marosvásárhelyre betört (beszállított!) fejszés román hordáról – fél szemének kiverésén akkoriban a România Mare mellett a Magyar Narancs is elménckedett –, csupán annyit közöl, hogy „a betlehemes csapat a szent ládikóval nem mer majd kilépni a többségi gyűlölet veszedelmeitől terhes éjszakába”. S az írás befejezése? Lemondásában is fölemelő. „Mintha kifogytunk volna a szikrázó téli fehérségből is, mert ha körbenézek, azt látom, alvadtvér-színű a táj, és benne nyilván a kedvünk is. Ne mondja senki, hogy képzelet festette, betlehemi csillagot vigyázó szemünk valami csodát lát. Ez a mi égre vetülő szemünk alvadt vérbe fulladt. Nemcsak metaforikusan, hanem szó szerint is értve. Az égi és a földi fénynek maradékát hunyt pilláink alatt a maradék reménység őrzi. Ilyen a mi karácsonyunk.” (1991)
Olyannyira tiszta beszéd ez, hogy megérthetik a süket fülek is. És a másikat? „A nyugati magyar diaszpóra az igazság ellenőrizhető tényeivel módosíthat azon a magyarságképen, amelyet látatlanban elfogadott hazugságok alapján alakítottak ki rólunk Trianon böllérei.” (Ha majd emlékké válik a pentaton dallam) Sütő állandóan egy dallam körül kering, mintha instrumentuma, ez a közép-európaiból világméretűvé tágított hangszer, Bartók erkölcsét állítva a középpontba, csupán „a magyarság évszázados belső vérzésének, gyöngülésének és fogyatkozásainak számbavételéről” szólna. Ezt a megvertséget panaszolja föl svédországi barátainak, s ugyanezt hozza föl egyik barátjához írott levelében, megvédve az „etnikai tisztogatásra” figyelmet fölhívó püspököt. „Súlyos közösségi fenyegetettségünkben súlyosan és lényegre törően kell szólni. Látható és tapintható sebeinknél végzetesebb lehet számunkra ama láthatatlan belső vérzés, amely hetven esztendeje gyöngíti az erdélyi magyarságot.” (Tévedett-e Tőkés László?)
Ez az a pont – az író-publicista kiválóan érzékeli –, ahol megszakadt valami. Vagyis az egyetemes veszteségnek leginkább ez a kezdete. Ha tudatában van is annak, hogy az író mit köszönhet eme határszaggató tragédiának – Trianon és következményei nélkül megszülethetett volna-e a kisebbségi létben fogant életműve: drámáinak (színpadi játékainak) sora s legkivált briliáns esszéje, a Perzsák –, újból és újból fölpanaszolja (nem a határkiigazítást, hanem az önrendelkezési jogot követelve) e világgyalázat máiglan bomlasztó erejét.
Mi másról beszélne a Hatszázharminc álmatlan éjszaka után riporterének, ha nem erről a sokkról. „Arról azonban már kevesebb szó esett, hogy egy letepert, kifosztott és minden elképzelhető módon megalázott nemzet fájdalma miként húzódik meg és válik életérzéssé a családban. A nemzet védettebb sejtrendszerében. Amelyet a győztes hatalom, az országtrancsírozó erő képtelen betiltani, föloszlatni, érvényteleníteni, szétlopkodni.” (...)
Önmagába hasít, amikor a magyar nyelv egyik legnagyobb művészeként kijelenti: „Tragikus és folyamatos exodus áldozatai vagyunk. Ha viszonylag rövid időn belül nem harcoljuk ki a jogainkat az  autonóm, magyar iskolai hálózathoz: máris megrendelhetjük síremlékünket s a lassú gyászzenét, Funarjaink és funerátoraink legnagyobb örömére.” (Hogy orcánk ne piruljon) De a román nacionalista polgármestert temetésrendezőként (is) felvillantó szójáték – másutt meg határozottan nem mondja ki a meggyilkolt Zsarnok és Zsarnokné valódi nevét – sem tudja feledtetni azt a tényt, hogy legalább harminc olyan rokona van, aki egyetlen szót sem beszél magyarul. Az Anyám könnyű álmot ígérből ismert mezőségi keverék nyelv tovább foszladozott; egészen addig, amíg a kutyából nem kucsa lett, hanem csupán egy sóhajtás és egy befelé nyelt mukk. Illyést is csak azért hozza egyik, hajdani állapotot tükröző naplópéldának, hogy a Szókertjeink művelése ekképp fejeződhessék be: „Hogy és mint szolgál, magyar testvérem, az édes anyanyelve?”
Az övé – Sütőé – szerencsére jól szolgál. Nemcsak azért, mert ismeri a szavak alakjában megtestesülő gyönyört, hanem azért is, mert van bátorsága, megint Illyésre figyelve, a való helyzet kimondását „tigrisszelídítő cselekedetként” értékelni. Szavakból font karikás ostorával azért durrant nagyot, hogy mind messzibbre űzze az anyanyelvre főképp veszélyes kopókat: az asszimiláló lélekvadászokat. Mondatai a legtermészetesebben folynak, mert a tájnyelvi érzékiség mellé szinte automatikusan beemel egy-egy klasszikustól (Petőfi, Dsida, Illyés) vett szófordulatot vagy (jelöletlen!) idézetet, illetve a bibliai történések meséjével (Károli) teszi még érzékletesebbé mondandóját. De ez a színes nyelv – amely főként Illyés, Kosztolányi, Tamási Áron és Csoóri esszéinek közelében érezheti otthonosan magát – azonnal öncélúvá válnék, ha nem görgetne sokakat fenyegető lavinaként „átkokat”, „parancsolatokat”. Ilyenkor Sütő egy-egy pillanatra Ady maszkját is magára veszi. A Cs. Nagy Ibolya által szerkesztett és jegyzetelt Erdélyi változatlanságok – a kötet egyik legszebb interjúját (Adventi beszélgetés a várakozásról) ugyancsak neki köszönhetjük – számtalan írói levelet, közügyben fogant írásos véleményt gyűjtött egybe. Sütő rétori erővel, sokszor számoszlopok mellé helyezett lírai-drámai meggyőződéssel harcol-küzd igazáért. Volt időszak, hogy tényeiben lázító politikai vitairatát álnéven (Erdélyi Magyar Önvédelmi Szövetség – Hitel, 1987) jegyezte. Írása, gondoljunk csak Kós Károlyék Kiáltó szójára, megrendítő olvasmány: panasz és vádbeszéd egyben, ugyanakkor fölhívás a szülőföldön való maradásra. Sütő András harcai – mert a bajvívó szellem írásaiban föltehetően sosem huny ki – alighanem folytatódni fognak. „Tintás esztergapadján” ezért az én helyett továbbra is mindig a mi lesz a nézőpont, a cselekvésre ösztönző hajtóerő. És nem csak önmagában a magyar nemzetiségben keresi a megoldást. „Engem mindig az érdekelt, serkentett, nyugtalanított, hogy mi módon juthatnánk természetes emberi jogaink birtokába, hogyan szabadulhatnánk meg a gyarmati sorstól, amely Trianonnal szakadt ránk, és miként lehetne megnyerni ügyünknek az emberségükben, demokratikus gondolkodásukban velünk egyetértő román gondolkodókat is.” (Irodalomról, gyarmati sorsról, létünk csodáiról, remélt rendes feltámadásunkról) Egy szemvillanással – rendes feltámadás – a publicisztikában ugyancsak példakép, Tamási Áron is idevonatik! Mert kiben nem csupán a költő fészkel, hanem a reálpolitikus is, tudván tudja, hogy – miként a Fájdalmat enyhítő kísérlet közli – „égő házban nem fésülködni kell, hanem tüzet oltani”.  
* Debreceni Kossuth Egyetem Kiadója, 2001 
SZAKOLCZAY LAJOS
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Sütő Andrásra emlékeztek halálának 10. évfordulóján
Halálának 10. évfordulóján Sütő Andrásra emlékezett péntek délután az író nevét viselő baráti társaság a marosvásárhelyi református temetőben.
Sírjánál Demeter József lelkész, a Sütő András Baráti Társaság elnöke beszélt. Felidézte: egy évtizeddel ezelőtt nagyon sokan állták körül a sírt, amelyhez ma már csak a szűk baráti kör tagjai jöttek el leróni tiszteletüket. A református lelkipásztor úgy fogalmazott: „tudjuk, ki volt Sütő András és mit hagyott ránk, és azt is, hogy az eltelt tíz év alatt mi történt vele” – utalva az irodalmi munkásságát negatívan megítélő véleményekre.
Demeter József szerint egyre kevésbé van benne a köztudatban Sütő András, sőt már a legújabb magyar irodalmi lexikonban sem szerepel a neve. „Számunkra mégis létezik” – hangsúlyozta a baráti társaság elnöke, Demeter József, hozzátéve, úgy érzi, amíg lesz magyar ember a földön, addig lesz Sütő Andrásnak is olvasója. „Hisszük, hogy nem hiábavaló a munkánk, megpróbálunk szembemenni az árral, ami őt próbálja elsodorni” – fogalmazott a baráti kör elnöke.
A rövid megemlékezés a Sütő András kedvenc zsoltára, a Tebenned bíztunk kezdetű zsoltár eléneklésével ért véget. A legvégén a jelenlevők koszorút helyeztek el a síremléken.
Október 9-én, vasárnap Pusztakamaráson, az író szülőfalujában is tartanak egy megemlékezést, Sütő András szülői házánál, ahol az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület jóvoltából felújították a ház után a régi nyári konyhát és az udvaron álló kútkávát is. 
Antal Erika
maszol.ro,

„Idejétmúlttá válnak” Sütő András művei?
Sütő Andrásra emlékeztek halálának 10. évfordulóján Marosvásárhelyen szeptember utolsó napján, a Sütő András Baráti Társaság tagjai az író alakját, irodalmi és közéleti tevékenységét idézték fel. Az író sírjánál tartott megemlékezésen alig húszan vettek részt.
Demeter József lelkipásztor, a baráti társaság elnöke arról beszélt, többen is megpróbálják kétségbevonni az író irodalmi munkásságának értékét, mondván, művei immár „lecsengtek”, idejétmúlttá váltak. Az egyik, nemrég megjelent magyar irodalmi lexikonból a szerkesztők kihagyták a nevét, a baráti társaság elnöke azonban hiszi, hogy a munkájuk és a törődésük nem hiábavaló. Demeter József úgy fogalmazott, amíg lesz magyar ember a földön, addig lesz Sütő Andrásnak olvasója.
Az emlékezők az író kedvenc zsoltárát, Tebenned bíztunk kezdetűt énekelték el. A koszorúzást követően Demeter József kihirdette, hogy október 9-én, vasárnap Pusztakamaráson is tartanak egy megemlékezést a Sütő András szülőházánál, ahol az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület a ház felújítását követően rendbe tette a régi nyári konyhát és az udvaron álló kútkáváját is. Az emlékezők a helyi református templomban ünnepi istentiszteleten vehetnek részt, majd a szülői háznál róják le tiszteletüket.
Érdeklődésünkre, hogy vajon mikor lesz Sütőnek szobra Marosvásárhelyen, hiszen az önkormányzat költségvetésében idén immár harmadik éve szerepelt a terv, a baráti társaság tagjai szkeptikusan válaszoltak. Kilyén Ilka színművésznő elmondta, úgy látja, még csak utalás sem történik az utóbbi időben a szobor felállítására: „Sajnálatos módon ahányszor változik a képviseletünk az önkormányzatban, feledésbe merül a terv, aztán elölről kell kezdeni mindent” – mondta a baráti társaság tagja.
A mezőségi Pusztakamaráson 1927. június 17.-én született Herder-és Kossuth-díjas író, drámaíró 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten. Ismertebb művei közé tartozik az Anyám könnyű álmot ígér című regény, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel, A szuzai menyegző, az Advent a Hargitán és Az álomkommandó című dráma.
Antal Erika | Krónika (Kolozsvár)

Emlékezés Sütő Andrásra
Szeptember 30-án, halálának 10. évfordulóján kerültek a koszorúk, virágcsokrok az író sírjára. Kevesen voltak a marosvásárhelyi református temetőben a délutáni megemlékezésen, érthető csalódottság hatotta át a Kossuth-díjas alkotó érdemeit, életművét méltató Demeter József lelkész, a Sütő András Baráti Társaság elnökének a szavait. 2006. október 7-én hatalmas tömeg és irodalmunk, szellemi életünk számos kiválósága búcsúzott a Vártemplomban, illetve a sírnál a magyarság e nagyra tartott fiától. Változnak az idők, folyamatos az átértékelődés, egy évtized alatt közönnyé tompulhat a korábbi rajongás, lelkesedés. Vasárnap délelőtt Sütő szülőfalujában, Pusztakamaráson is sor kerül megemlékezésre. Első mozzanatként a helybeli református templomban lesz ünnepi istentisztelet, majd a szülői háznál folytatódik a főhajtás. A történelmi emlékekkel is telített pusztakamarási helyszíneken remélhetőleg népesebb közönség jelenlétében idézik majd fel az író emlékét, mint nyolc nappal ezelőtt Marosvásárhelyen. Mellékletünkben ma Kányádi Sándornak egy olyan versével emlékeztetünk Sütő Andrásra, amely négy évtizeddel korábban akárha a jelen életérzéseit öntötte volna költői képekbe. Népújság (Marosvásárhely)

Átvették a Sütő András Emlékház legutóbb rehabilitált épületeit
2016. október 9-én az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Pusztakamaráson átvette a Sütő András Emlékház legutóbb rehabilitált épületeit.
A nyári konyha felújítása, valamint az emlékház turisztikai szempontú fejlesztése Bíró Miklós kolozsvári magánszemély adományának köszönhetően vált lehetővé, melyet elismerendő a nyári konyha falán az EMKE táblát helyezett el. A kút rendbetételét a marosvásárhelyi Sütő András Baráti Társaság támogatta. A munkálatokat Juhos Márton széki mesterember végezte, aki nemcsak munkájával, hanem a cölöplábú asztal és pad másának elkészítési költségeivel is hozzájárult a Sütő-ház és környezete megszépüléséhez.
Dr. Széman Péter, az EMKE elnöke kifejtette, hogy az Egyesület további tervei között szerepel a kerítés, az udvar, valamint a további melléképületek teljes rehabilitációja.
EMKE sajtóközlemény erdon.ro

Átvette az EMKE a pusztakamarási Sütő-emlékház rehabilitált épületeit
A Sütő András-emlékház legutóbb rehabilitált épületeit vette át a hét végén az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) az író szülőfalujában, a mezőségi Pusztakamaráson. 
Az egyesület közölte, a nyárikonyha felújítása, valamint az emlékház turisztikai szempontú fejlesztése Bíró Miklós kolozsvári magánszemély adományának köszönhetően vált lehetővé, ezt elismerendő a nyári konyha falán táblát helyezett el az EMKE. A kút rendbetételét a marosvásárhelyi Sütő András Baráti Társaság támogatta. A munkálatokat Juhos Márton széki mesterember végezte, aki a cölöplábú asztal és pad másának elkészítési költségeivel is hozzájárult a Sütő-ház és környezete megszépüléséhez. Széman Péter, az EMKE elnöke kifejtette, az egyesület további tervei között szerepel a kerítés, az udvar, valamint a további melléképületek teljes rehabilitációja.
Halálának 10. évfordulóján, szeptember utolsó napján emlékeztek az íróra Marosvásárhelyen, a Sütő András Baráti Társaság tagjai az író alakját, irodalmi és közéleti tevékenységét idézték fel a sírjánál tartott megemlékezésen, amelyen alig húszan vettek részt. A mezőségi Pusztakamaráson 1927. június 17.-én született Herder-és Kossuth-díjas író, drámaíró 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten. Ismertebb művei közé tartozik az Anyám könnyű álmot ígér című regény, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel, A szuzai menyegző, az Advent a Hargitán és Az álomkommandó című dráma. kronika.ro

A remény üzenetével adták át a Sütő-házat Pusztakamaráson
Szűk körű ünnepségen vette át, illetve adta át a közönség számára vasárnap, október 9-én az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület a pusztakamarási Sütő András Emlékház legutóbb rehabilitált épületeit.
A rendezvény istentisztelettel kezdődött; Demeter József szászrégeni református lelkész, egyben a marosvásárhelyi Sütő András Baráti Társaság elnöke prédikációjában a Királyok könyve I. 18. fejezetéből vett igével ráirányította a figyelmet arra, hogy a remény akár egy tenyérnyi felhő képében is megjelenhet, melyből a hosszú szárazság után eső keletkezik Szabadság (Kolozsvár)

Öreg tölgyfák örökifjú vendége
Az örökifjú vendég nem más, mint Kemény János, aki immár 45 éve nyugszik az évszázados tölgyek alatt, és most csodálatos színekben pompázó őszi levelek takarják sírhantját és annak környékét. De az itt-ott felbukkanó őszi vadvirágok arról tanúskodnak, hogy az ő sírjánál nem a mulandóságról, a tovatűnésről van szó, hanem a maradandóról, az értékesről, az életről.
Ezekkel a gondolatokkal kezdte emlékező beszédét szombaton a marosvécsi vár kertjében Székely József nyugalmazott lelkipásztor, aki 45 évvel ezelőtt az írót temette, most pedig emlékezni és tisztelegni jött ide a Helikon–Kemény János Alapítvány és a Kemény Auguszta Egyesület meghívására. Akkor ragyogott a nap, meleg volt, most pedig szitált az eső, és melegen kellett felöltözni. Ez azonban senkit sem zavart, nagy örömünkre szépszámú emlékező gyűlt össze, természetesen közel sem annyian, mint annak idején a temetésen. Mégis reméljük, hogy valóra válik a tiszteletes úr kívánsága, amelyet most idézek is beszédéből: "Adja a Jóisten, hogy mindazokból, amik az ő áldásos életéből, szívének jó kincseiből morzsákként még előkerülnek, ne csak személyisége táruljon egyre jobban ki, hanem a róla emlékezők, a vele foglalkozók példát lássanak, tanuljanak és gazdagodjanak mások számára áldás lenni... Erdély földjén talán ő volt az igazi példa arra, hogy a kisebbségi sorsba került nép nemzeti, művelődési és kulturális nevelésének és védelmének hogyan kell anyagi áldozatokat vállaló harcosa lenni".
Ezután Kilyén Ilka színművésznő olvasta fel Sütő András Kemény János halálára írt búcsúbeszédét és beszámolóját a méltóságteljes, hatalmas temetésről.
Most is számos koszorú került a sírra, de számomra a legmeghatóbb az volt, amikor az iskolás gyermekek vonultak oda hosszú sorban, és tették le az udvarukról, a kertjükből hozott virágokat.
A csepergő esőből bevonultunk a kastély nagy pipázótermébe, ahol Vécsi Nagy Géza nagy érdeklődésre számot tartó kiállítást nyitott meg: Marx József és Erdélyi Lajos fotóművészek képei 1971 őszén készültek a temetésen. A régies hatású barna-fehér fényképeket egészen pici eredetiekről nagyították most fel, és helyezték el a pipázószoba falán. A megemlékezés végén a közönség hosszasan, nagy érdeklődéssel nézegette meg őket.
Az iskolások tisztelgésére is sor került a pipázóban, ahol persze most senki sem pipázott. A dalcsoport Gorbai Eszterrel, a pöttöm második osztályos kislánnyal felváltva népdalokat énekelt, Ördög Klementina pedig Dsida Jenő Tarka-barka strófák című költeményéből mondott el részleteket. Az alapítvány részéről köszönet illeti azokat a pedagógusokat, akik az iskolásokat felkészítették.
Csodálatos percek következtek ezután, kevés ember szeme maradt szárazon. Bizony könnyeztünk, amikor Kilyén Ilka felolvasta Kovács György színművész búcsúját, melyet az író koporsója mellett mondott el. Aki eddig nem tudta, most megjegyezhette, hogy Kemény János bizony nagyon bátor ember is volt: anyagi támogatást és fellépési lehetőséget biztosított a zsidó színművészek számára, akik azokban a sötét időkben kiszorultak a színházból. És tovább is segített, segített…
A fényképek nézegetése közben kötetlen beszélgetés kezdődött néhány idősebb marosvécsivel, akik személyesen ismerték Kemény Jánost, és szívesen, nagy szeretettel emlékeznek rá. Cserbár Rozika például elmondta, hogy édesanyja hat évig volt szobalány a báró úr családjánál, és igazi családtagnak tekintették. Édesapja pedig mindig eldugott egy üveg jóféle gyümölcspálinkát, hogy megkínálhassa a báró urat, amikor néha betért hozzájuk egy kis baráti beszélgetésre.
Megemlékezésünk a Tűzvarázs együttes rövid meglepetés-koncertjével zárult, akik egyébként hagyományőrző íjászok, és majd még visszatérnek Marosvécsre. Mint ahogy mi is mindnyájan!
Kovács Emese ny. magyartanár
Népújság (Marosvásárhely)

Múzsák, emlékek, visszhangok
Az idei első Erdélyi Tollak
Nyolcadik évében is megőrizte gazdag színvilágát, és mintha új árnyalatokkal is bővült volna a székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Lap- és Könyvkiadó irodalmi- művelődési folyóirata, az Erdélyi Toll. A negyedévente megjelenő kiadvány idei első két számából nyújtunk ízelítőt, a további lapszámokat az elkövetkezőkben ismertetjük.
Csaknem harminc oldalon szólongatja olvasóit mindkét számban a múzsa. A költészetnek és szépprózának szentelt rovatban a lírai pillanatokat ritmikusan váltják az olvasmányoknak szentelt negyedórák, Csire Gabriella Regélő napkeletének soron következő fejezeteit, Ráduly János Félperces történeteit is megtaláljuk a versek között.
A folytonosságot szolgálja, az olvasói biztonságérzetet erősíti Málnási Ferenc Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében című nagyszabású munkájának 24. és 25. fejezete. Igazi csemegének számít az Élő néphagyományok rovat Cselédlánynak nem süt a Nap című sorozata, amelyben Ráduly János egykori kibédi szolgálóleányok emlékein keresztül láttatja a régmúlt időt.
Természetesen az irodalom- és sajtótörténet iránt érdeklődők sem maradnak izgalmas olvasmány nélkül. Az idei első lapszámban Bertha Zoltán Farkas Árpád költészetéről értekezik, a másodikban Sütő András életművének talán kevésbé ismert mozaikdarabját, a "vidám játék" drámatípusát hozza olvasóközelbe. A sajtótörténet rovatban a Székely Útkereső irodalmi-művelődési folyóirat és a Székely Útkereső Kiadványok 1990–2007 közötti sajtóvisszhangját követhetjük nyomon. A folyóirat 1990–1999-es évfolyamaiból mindkét lapszámban kapunk ízelítőt, Jékely Zoltán, Benedek Elek, Salamon Ernő, Farkas Árpád, Nagy Gáspár, Fábián Imre, Beke Sándor (2016/1. lapszám), illetve Kölcsey Ferenc, Benedek Elek, Reményik Sándor, Beke Sándor, Gittai István, id. Szemlér Ferenc, Váli József (2016/2. lapszám) lírai alkotásait, Csomortáni Magdolna, Csire Gabriella, Nagy Irén, Tankó Gyula, Gyárfás Endre, Murádin László, Vofkori György (2016/1), Veress Dániel, Kozma Mária, Balogh Edgár, György Zsuzsa, Benkő András, Lőrincz József prózáját és a Kós Károly-féle Kiáltó Szót (2016/2.) olvashatjuk.
A szülőföldhöz szóló vallomások és a hit lírai üzenetei teszik még ünnepélyesebbé a Toll színeit. De nem hiányoznak a sötétebb árnyalatok sem, amelyektől még érdekesebb, változatosabb olvasmánnyá válik az udvarhelyi folyóirat. Ilyen a második szám Erdélyi prérin című könyvismertető rovatában Széki Barnabás Simon Attila szégyenkönyve című írása is.
A második lapszámban számos gyermekvers várja a legkisebb Toll-forgatókat, és Csire Gabriella Mókus Pali vándorúton című meseregénye is folytatódik. Szintén itt találkozunk újra a korábbi lapszámokban is feltűnt Márton Tímeával, aki ezúttal lírai alkotásával ad új, friss színt az Erdélyi Tollnak.
Az Erdélyi Gondolat Kiadó könyvei, folyóiratai sohasem hiányoznak a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár kínálatából, Beke Sándor, a kiadó vezetője, az Erdélyi Toll főszerkesztője idén is elhozza hozzánk régebbi és legújabb "terméseit".
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Alkotmánymódosítási szándék és ígéretözön – megnyitotta választási kampányát az RMDSZ - Kelemen Hunor szerint az elkövetkező parlamenti ciklusban alkotmányba kell iktatni a modern Románia jogi és morális alapjának tekintett 1918-as gyulafehérvári nyilatkozatban a nemzeti kisebbségeknek tett ígéreteket. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke a kolozsvári Horia Damian sportcsarnokban a szövetség kampánynyitó rendezvényén jelentette ki mindezt mintegy 1500 meghívott jelenlétében.
„Az a rezolúció, amelyben az ország területén élő őshonos kisebbségeknek az oktatásban, kultúrában, közigazgatásban és igazságszolgáltatásban teljes jogegyenlőséget ígértek, az anyanyelv teljes körű használatát és saját maga által választott vezetőket (...), ez nem pusztán ígéret, hanem törvény. Ezt pedig egy új alkotmánynak kell rögzítenie” – fogalmazott Kelemen Hunor.
Kelemen Hunor kijelentette: az erdélyi magyarság számára 1918 a veszteség éve volt, és ezt a veszteséget egy évszázad alatt sem lehetett elfelejteni és nem lehetett feldolgozni. „De ahogy tudta Kós Károly nemzedéke, tudta Márton Áron nemzedéke, tudta Sütő András és Domokos Géza nemzedéke, úgy tudnunk kell nekünk is: nem jajongani, de cselekedni, dolgozni, építkezni kell!” – jelentette ki az RMDSZ elnöke.
Egy szárnyaitól megfosztott madár hasonlatával élve jelentette ki: az erdélyi magyarságnak sem elég, ha csak gubbaszthat. „Szeretnénk, akarunk repülni. Meg kell őriznünk mindkét szárnyunkat, és csak együtt vagyunk képesek a szárnyalásra” – fogalmazott.
Markó: tessék rábízni Székelyföldet a székelyekre
A rendezvényen Markó Béla, a parlamenti politizálásból 26 év után visszavonuló volt RMDSZ-elnök a romániai autópálya-építések kudarcával szemléltette, hogy mit is jelent Erdély számára a bukaresti kormányzás.
„Tessék rábízni Székelyföldet a székelyekre! (...) Tessék odaadni Erdélynek azt a költségvetést, ami jár, tessék rábízni az itteni magyarokra és románokra, (...) és építünk egy másik Erdélyt, ahol tényleg otthon leszünk valamennyien, de amíg Bukarest 12 év alatt 50 kilométert tudott megépíteni a tervezett 400 kilométer autópályából, amíg a városaink kevés kivétellel úgy néznek ki, mint 25 évvel ezelőtt, arra megy el az energiánk, hogy megvédjük azokat a jogokat, amelyeket szívós küzdelemmel alkotmányba és törvénybe foglaltunk” – jelentette ki Markó Béla.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere kijelentette: azért kell megmenteni Kolozsvárt, Nagyváradot és Székelyföldet Bukaresttől, „mert 98 év alatt sokkal több problémát okoztak, mint ahányat megoldottak”. Hozzátette: „azt kérjük, amit megígértek nekünk 1918-ban, ami nekünk jár. Legyen a magyar nyelv is hivatalos nyelv, ahol többségben vagyunk!” Antal Árpád hozzátette: „nem az erdélyi valóságot kell a bukaresti alkotmányhoz igazítani, hanem az alkotmányt az erdélyi valósághoz”.
Biró: a megszerzett jogokat is elvitatják
A kampánynyitón szót kapott Biró Zsolt, a választásokon az RMDSZ-szel szövetségben induló Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke is. Szerinte olyan korban kell érvényesíteni a közösség érdekeit, amikor a megszerzettnek hitt jogokat is elvitatják. „Ma mindannyian egy kicsit Tamási Zsoltok, Horvát Annák, Ráduly Róbertek, Mezei Jánosok és Antal Árpádok vagyunk” – sorolta azoknak a magyar közéleti szereplőknek a neveit, akik ellen eljárást indított a korrupcióellenes ügyészség (DNA). „Józan ész, magyar szolidaritás, felelősség a magyar választók iránt!” – fogalmazta meg a hármas jelszót Biró Zsolt.
Kelemen: a magyarok körében népszerű Cioloș
Dacian Cioloş kormányfőnek a felmérések szerint jó a megítélése a magyarok körében, de ettől még „hosszú út vezet” odáig, hogy újabb miniszterelnöki mandátumot szerezzen – fogalmazott Kelemen Hunor az RMDSZ országos kampányindítója utáni nyilatkozatában. A szövetségi elnök azt mondta, neki személyesen is nagyon jó véleménye van Dacian Cioloşról, akit kormányfői mandátummal megbízni „korrekt javaslat” volna, amennyiben a Nemzeti Liberális Párt (PNL) olyan helyzetbe kerül, hogy megteheti ezt a javaslatát. A döntés azonban a választók kezében van. (Agerpres)
Székelyhon.ro

Kelemen Hunor: alkotmányba kell iktatni a 98 évvel ezelőtti gyulafehérvári ígéreteket - Kelemen Hunor szerint az elkövetkező parlamenti ciklusban alkotmányba kell iktatni a modern Románia jogi és morális alapjának tekintett 1918-as gyulafehérvári nyilatkozatban a nemzeti kisebbségeknek tett ígéreteket.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke a kolozsvári Horia Damian sportcsarnokban a szövetség kampánynyitó rendezvényén jelentette ki mindezt mintegy 1500 meghívott jelenlétében.
"Az a rezolúció, amelyben az ország területén élő őshonos kisebbségeknek az oktatásban, kultúrában, közigazgatásban és igazságszolgáltatásban teljes jogegyenlőséget ígértek, az anyanyelv teljes körű használatát és saját maga által választott vezetőket (...), ez nem pusztán ígéret, hanem törvény. Ezt pedig egy új alkotmánynak kell rögzítenie" - fogalmazott Kelemen Hunor.
Kelemen Hunor kijelentette: az erdélyi magyarság számára 1918 a veszteség éve volt, és ezt a veszteséget egy évszázad alatt sem lehetett elfelejteni és nem lehetett feldolgozni. "De ahogy tudta Kós Károly nemzedéke, tudta Márton Áron nemzedéke, tudta Sütő András és Domokos Géza nemzedéke, úgy tudnunk kell nekünk is: nem jajongani, de cselekedni, dolgozni, építkezni kell!" - jelentette ki az RMDSZ elnöke.
Egy szárnyaitól megfosztott madár hasonlatával élve jelentette ki: az erdélyi magyarságnak sem elég, ha csak gubbaszthat. "Szeretnénk, akarunk repülni. Meg kell őriznünk mindkét szárnyunkat, és csak együtt vagyunk képesek a szárnyalásra" - fogalmazott.
A rendezvényen Markó Béla, a parlamenti politizálásból 26 év után visszavonuló volt RMDSZ-elnök a romániai autópálya-építések kudarcával szemléltette, hogy mit is jelent Erdély számára a bukaresti kormányzás.
"Tessék rábízni Székelyföldet a székelyekre! (…) Tessék odaadni Erdélynek azt a költségvetést, ami jár, tessék rábízni az itteni magyarokra és románokra, (.) és építünk egy másik Erdélyt, ahol tényleg otthon leszünk valamennyien, de amíg Bukarest 12 év alatt 50 kilométert tudott megépíteni a tervezett 400 kilométer autópályából, amíg a városaink kevés kivétellel úgy néznek ki, mint 25 évvel ezelőtt, arra megy el az energiánk, hogy megvédjük azokat a jogokat, amelyeket szívós küzdelemmel alkotmányba és törvénybe foglaltunk" - jelentette ki Markó Béla.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere kijelentette: azért kell megmenteni Kolozsvárt, Nagyváradot és Székelyföldet Bukaresttől, "mert 98 év alatt sokkal több problémát okoztak, mint ahányat megoldottak". Hozzátette: "azt kérjük, amit megígértek nekünk 1918-ban, ami nekünk jár. Legyen a magyar nyelv is hivatalos nyelv, ahol többségben vagyunk!" Antal Árpád hozzátette: "nem az erdélyi valóságot kell a bukaresti alkotmányhoz igazítani, hanem az alkotmányt az erdélyi valósághoz".
A kampánynyitón szót kapott Biró Zsolt, a választásokon az RMDSZ-szel szövetségben induló Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke is. Szerinte olyan korban kell érvényesíteni a közösség érdekeit, amikor a megszerzettnek hitt jogokat is elvitatják. "Ma mindannyian egy kicsit Tamási Zsoltok, Horvát Annák, Ráduly Róbertek, Mezei Jánosok és Antal Árpádok vagyunk" - sorolta azoknak a magyar közéleti szereplőknek a neveit, akik ellen eljárást indított a romániai korrupcióellenes ügyészség (DNA). "Józan ész, magyar szolidaritás, felelősség a magyar választók iránt!" - fogalmazta meg a hármas jelszót Biró Zsolt.
A kolozsvári sportcsarnokban összegyűlt RMDSZ-szimpatizánsokról a rendezvény végén egy drón segítségével közös fotó készült.
Gazda Árpád
(MTI)

„Fejetlenség” a Maros megyei szakhatóságon és a katolikus iskolában
Ştefan Someşan Maros megyei főtanfelügyelő és Tamási Zsolt, a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium igazgatója után hétfőn a tanfelügyelőség vezetőin volt a sor, hogy a magyar iskola kapcsán magyarázatot adjanak az Országos Korrupcióellenes Ügyészségen.
Hétfőn folytatta az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) a kihallgatásokat a Római Katolikus Teológiai Gimnázium létesítése kapcsán. A vádhatóság ezúttal a tanfelügyelőség vezetőtanácsi tagjainak az álláspontjára volt kíváncsi. A DNA által gyanúsítottak listáján Illés Ildikó, Nadia Raţă, Ferenczi Margit Gyöngyi, Adriana Blaga, Iulia Elisabeta Luca, Fejes Réka, Lavinia Mureşan, Maria Davidov és Gabriela Ruţă szerepel.
Ştefan Someşan főtanfelügyelő házi őrizetbe vétele és Tamási Zsolt iskolaigazgató hatósági felügyelet alá helyezése után mindkét intézmény aláírási joggal felhatalmazott vezető nélkül maradt. Az iskola esetében tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a tanintézetnek nincs aligazgatója, aki bizonyos jogköröket átvehetne a felfüggesztett intézményvezetőtől. Illés Ildikó helyettes főtanfelügyelő a Vásárhelyi Hírlapnak elmondta, hogy mind ő, mind kollégái csak „apróságok” aláírására jogosultak. Ugyanakkor várják az oktatási minisztérium döntését, hogy nevezzen ki valakit ügyvivő főtanfelügyelőnek.
Hétfő reggel a helyi önkormányzat RMDSZ-frakciója is megszólalt. Állásfoglalásukban a magyar tanácsosok is támogatásukról biztosítják Tamási Zsoltot valamint az iskola diákjait, szülői és oktatói közösségét. „Minden törvényes eszközt megragadunk arra, hogy a lehető leghatékonyabb segítséget nyújtsuk a meghurcoltaknak, és törekszünk arra, hogy a kialakult helyzet minden érintett számára megnyugtató módon rendeződjön, és elkerülhessük azt, hogy a sepsiszentgyörgyi előzmény Marosvásárhelyen megismétlődjön” – olvasható az állásfoglalásban.
Az RMDSZ helyi képviselői szerint a katolikus iskola létrehozása során mind a helyi önkormányzat, mind a polgármesteri hivatal a törvény nyújtotta lehetőségekkel élt. „Az első lépéssel kezdődően minden kezdeményezésünk és közigazgatási lépés kiállta az összes jogi próbát. Éppen ezért értetlenül vesszük tudomásul azt is, hogy állítólagos közigazgatási vétség ügyében a Korrupcióellenes Ügyészség nyomoz és folytat eljárást, ami felveti ez esetben az illetékesség kérdését is” – írják az RMDSZ-tanácsosok. Állításuk részben ferdítést is tartalmaz, hiszen az iskola létrehozását megtámadó prefektúra pert nyert a városháza ellenében, a bíróságon megsemmisítették azokat a tanácsi rendelkezéseket, amelyekre az iskola elindítását alapozták.
Az Erdélyi Magyar Néppárt marosvásárhelyi szervezete szerint dúl a választási kardcsörte, amikor botrányok, ígéretek, nacionalizmus, illetve lokálpatriotizmus üti fel a fejét. Novák Vencel elnök szerint a tény, hogy Tamási Zsolt ellen vizsgálatot indított a korrupcióellenes hatóság, két dolgot jelenthet. „Egyrészt december 11-én választások lesznek, és ilyenkor áldozatokra van szükség, vagy pedig lecsapott az igazságszolgáltatás vasökle, amely nem veszi figyelembe az etnikai hovatartozást” – állítja az EMNP helyi elnöke.
Szolidaritást vállal a Magyar Polgári Párt (MPP) is Tamási Zsolttal, az iskola meghurcolt vezetőjével. A polgáriak úgy vélik, az intézményvezetők ügye, akik ellen a gimnázium létrehozása miatt ügyészségi eljárást indítottak, „minden jóhiszemű és minden törvénytisztelő ember ügye”. Az MPP szerint a történtek azt bizonyítják, hogy társadalmi és politikai közös fellépésre van szükség az egyházi és nemzeti értékek megmentéséért.
A DNA szerint két évvel ezelőtt Ştefan Someşan anélkül rendelte el a katolikus gimnázium létrehozását és Tamási Zsolt igazgatói kinevezését, hogy előzetesen megszerezte volna ehhez az oktatási tárca jóváhagyását. Rá egy évre, a tavaly pedig hatáskörét túllépve sorolta az Unirea Főgimnázium magyar tannyelvű osztályait az új oktatási intézménybe, és bocsátotta ki az intézmény számára az ideiglenes működési engedélyt – áll a vádhatóság közleményében. A DNA álláspontja szerint a két gyanúsított annak ellenére járult hozzá a Római Katolikus Teológiai Gimnázium működéséhez, hogy tudták: valójában a tanintézet nem rendelkezik a működéshez szükséges engedélyekkel.
Szombaton tiltakozó nagygyűlés
Tiltakozó nagygyűlést szervez szombaton délután 2 órától az RMDSZ Marosvásárhelyen a katolikus gimnáziummal történtek miatt – derült ki a szövetség Maros megyei szervezetének hétfői, a Kultúrpalotában megtartott kampánynyitó rendezvényén. Az eseményt jócskán befolyásolták az elmúlt napok történései: az egyik felszólaló, Markó Béla leköszönő szenátor szerint „baj van az engedélyekkel” Marosvásárhelyen, a katolikus iskolának nincs működési engedélye, de a zászlónak sincs engedélye lobogni, Sütő Andrásnak sincs engedélye, hogy szobra legyen s a sort még lehetne folytatni. A Kultúrpalotából a résztvevők a belvárosi plébániatemplomba vonultak át, ahol együtt imádkoztak a katolikus iskoláért.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Egy folyóirat és kulturális műhely három korszaka
Erdély és Közép-Kelet Európa egyik legrégebbi kulturális folyóirata, a Korunk november 8-án és 9-én tudományos konferenciával és rangos előadásokkal ünnepli fennállásának 90. évét. Az idén több tudományos és kulturális esemény jelezte már a neves folyóirat évfordulóját, ezekhez csatlakozik az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jókai utcai székházában másfél napon át zajló előadás-sorozat. A Félmúlt-jelen: Erdélyben – Európában (1926-2016) elnevezésű fórumon a történelem-, az irodalom-, a néprajz- és a filozófiatudomány neves erdélyi és magyarországi képviselői vesznek részt. Az esemény, amely ma délelőtt 10 órától folytatódik, összefoglalja a Korunk 90 éves történetét, és betekintést nyújt a folyóirat által képviselt kulturális és tudományos műhelyek jelenlegi eredményeibe. (A borítóképen Zsoldos Attila, Kovács András, Kántor Lajos, Kovács Kiss Gyöngy, Egyed Ákos és Romsics Ignác a konferencián)
A tegnap reggeli megnyitó résztvevőit a Korunk főszerkesztője, Kovács Kiss Gyöngy történész köszöntötte, kiemelve a tudományos előadás-sorozat jelentőségét a folyóirat 90. évfordulója alkalmából eddig szervezett események tükrében. A konferencia előzményeként említette a Korunk 2016. februári lapszámát, amely mintegy száz szerző válogatott tanulmányait közölte újra a folyóirat 1926 és 2016 közötti kilencven évének három fő korszakából.
Kovács Kiss Gyöngy hangsúlyozta, hogy bár a lap számos alkalommal került az Eric Hobsbawm által a „szélsőségek századának” nevezett 20. században az ideológiák kereszttüzébe, soha nem vált sem baloldali, sem jobboldali politikai folyóirattá; ugyanakkor hűen követte Dienes László 1926-os Beköszöntőjének főbb gondolatait, amelyben a szerző a múlt megismerése által a jelen és a jövő újraformázását és egy új szintézis létrehozását szorgalmazta. A főszerkesztő hozzáfűzte: az 1990 utáni Korunknak sikerült nemcsak fönnmaradnia Erdély egyik legrangosabb kulturális és tudományos folyóirataként, de a Korunk Akadémia és a számos kiállítás révén a nagyközönséget és a magyar értelmiséget szorosan összekötő fórummá is vált.
Kántor Lajos előadása az egykori szerkesztő, majd főszerkesztő közel hatvanéves visszaemlékezéseként hatott, továbbá az erdélyi értelmiség 20. századi történetének a folyóirat hasábjain visszatükröződő krónikájaként is szolgált. A neves irodalomtörténész 1958-ban került a laphoz, majd egy évvel később lett a szerkesztője. Mint mondta, a Gáll Ernő főszerkesztő nevéhez fűződő második korszak (1957–1984) első évei az 1956-os forradalom kolozsvári eseményei miatt a folyóirat legnehezebb periódusaként értelmezhetők. Kántor Lajos kiemelte, hogy bár ez a korszak számos alkalommal tépázta meg a Korunk apolitikus jellegét és kényszerítette az aktuális politika és pártideológia narratíváit, diskurzusait a folyóirat íróira, mégis sikerült megőrizniük az alapító, Dienes László eklektikus tervét, amely a Korunkat az erdélyi értelmiség és művelődés fórumává és a nemzetközi, kortárs tudomány és kultúrtörténet közvetítőjévé tette. Az 1950-es évek egyik nagy botrányaként említette az általa külön tanulmányban elemzett Tordai Zádor-féle Madách-értelmezés 1957-es közlését, amely óriási ideológiai vitát váltott ki.
Kántor Lajos rövid történeti összefoglalójából ízelítőt kaphatott a hallgatóság a Korunk jelentőségéről, arról a szerepről, amelyet az erdélyi magyarság 20. századi művelődéstörténetében betöltött. A lap hasábjain 1926 óta közlő vagy debütáló több száz szerző közül többen is – József Attila, Nyirő József, Radnóti Miklós, Sütő András, Páskándi Géza, Bretter György, Lukács György stb. – a magyar és egyetemes irodalom jeles alakjává váltak.
A konferencia neves magyarországi (Zsoldos Attila, Romsics Ignác) és erdélyi (Kovács András, Egyed Ákos) történészek előadásaival folytatódott, majd Markó Béla költő, valamint Szörényi László, Csapody Miklós és Pomogáts Béla irodalomtörténészek vetettek fel különböző témákat a Korunk vonatkozásában.
Ma reggel 10 órától néprajzkutatók (Csányi Vilmos – A hiedelmek szerepe az emberi megismerésben, Tánczos Vilmos – Az erdélyi magyar néprajztudomány irányzatai) és filozófusok (Egyed Péter – Az ideológia kommunikációs funkciójáról, Liviu Jitianu – Az emlékezés kultúrája, a felejtés örvénye) előadásai következnek, amelyeket bárki meghallgathat az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában (Jókai/Napoca utca 2. szám).
Szabadság (Kolozsvár)

Vendégünk volt a veszprémi szerzőpáros
Vasárnap a sepsiszentgyörgyi evangélikus templom gyülekezeti termében mutatta be két új irodalmi fotóalbumát a háromszékiek számára rég ismert szerzőpáros: Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla.
Pontosabban szerzőhármasról is beszélhetünk, mert az albumokban írásaival is szerepel lányuk, Soós Andrea, aki novemberi könyvbemutató útjukon válogatott verscsokorral szórakoztatta a közönséget Nagyváradon, Marosvásárhelyen, Szovátán, Csíkszeredában, Csíkszentdomokoson, Kászonaltízben, városunkban, Brassóban és Négyfaluban. A könyvszeretők és a földrajzosok számára is öröm volt, hogy láthatták az Erdély – Kárpátok koronája sorozat utolsó és harmadik albumát, a Keleti-Kárpátokat, képzeletben bejárták a hegyvonulat szórványvidékét. Bemutatták a természeti szépségeket, várakat-várromokat, gyönyörű hegytömböket, szorosokat. Zágon, Ojtoz, a Sósmező, Úz-völgye és a Csíki-havasok, a Gyimesek, a Békás-Nagyhagymás Nemzeti Park csodái, a Kelemen- és a Radnai-havasok elevenedtek meg Váradi Péter Pál fotóművész vetítővásznán, a felesége veretes szövegeinek kíséretében. Bepillantottak a pusztán maradt, szomorú sorsú bukovinai székelyek hajdani hazájába is, falvaik mai életébe. A friss album előszavát a gyimesbükki Deáky András tanár, a Gyimesi-szoros „határőre”, az ajánlást a gyimesfelsőloki Berszán Lajos atya írta. Munka közben határozták el, hogy külön színes albumban mutatják be sok évre menő kutatómunkájukat, az eddig megjelent mintegy 42 honismereti fotóalbumot, mindazt, amit Erdélyben gyűjtöttek és veszprémi otthonukban kiadványokban rögzítettek. Erdély – Hattyúdalocska – Életünk – útjaink ennek az albumnak a címe, amelyből senki nem maradt ki azok közül, akik szívükből-lelkükből segítségükre voltak gyűjtőmunkájukban, s akik közül már sokan a túlsó parton vannak. A szövegeken és a képeken túl helyet kaptak ezekben a kortárs történelem epizódjai, 1956, 2005. december 4-e. Az album lemezmellékletet tartalmaz: a szerzőpáros legkedveltebb erdélyi költőktől származó verseit Soós Andrea tolmácsolásában hallhatjuk, ráadásként a Prima Primissima díjas Perjés Klára Erdélyben készített, Arcvonások című interjúját a szerzőkkel. Péter Pálék meglepetést is szereztek barátaiknak, hallgatóságuknak: 2017-es falinaptáruk címe Tamási Áron emléklapok – ezzel tisztelegnek Tamási Áron születésének 120. évfordulóján. Kérdésünkre elmondták, nem értek munkájuk végére, vannak még elképzeléseik. Folytatni szándékoznak az erdélyi Mezőség bemutatását Wass Albert, Makkai Sándor és Sütő András nyomába szegődve. Dédelgetett tervük, hogy Anna-báloktól a Szent Anna tóig címmel az Erdélyt szerető-járó Jókai Mórról is albumot szerkesszenek. Akik a havas-zimankós idő miatt nem juthattak el a vasárnapi bemutatóra, az albumokat az evangélikus lelkészi hivatalban és az illyefalvi Kida-központban vagy az erdélyi városok református lelkészi hivatalainál beszerezhetik.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
Népfelkelés, forradalom vagy ellenforradalom?
(Folytatás november 11-i lapszámunkból)
Ez a kérdés foglalkoztatta a marosvásárhelyi párt és állami szervek vezetőit már az első budapesti hírek hallatán, amelyeket megvitattak az itt élő írókkal is. Október 24-én délelőtt a tartományi pártbizottság égisze alatt, annak székházában egy "értelmiségi találkozót" tartottak.1 A gyűlés eredeti célja november 7-e megünneplésének előkészítése volt. A megbeszélést Ioan Badioc, a tartományi pártbizottság egyik titkára, valamint Vargancsik István, a városi pártbizottság első titkára vezette. A megbeszélésen 26-an vettek részt, értelmiségiek – írók, szerkesztők – és szervezési munkával megbízott pártaktivisták. A részt vevő írók meglehetősen heterogén álláspontot képviseltek. Ott voltak a "sztálinista" vonal (Hajdu Győző 2, Papp Ferenc 3, Kovács György) képviselői, a liberalizációt felkaroló fiatalok (Sütő András4, Gálfalvi Zsolt5, Tompa László6, Nagy Pál7), valamint az idősebb írónemzedék tagjai (Antallfy Endre8, Molter Károly9, Kemény János10) is.
A gyűlésre megjelenők előzőleg már értesültek a budapesti eseményekről. A vitát Hajdu Győző nyitotta meg a szovjet irodalomban és művészetben jelentkező új hullámok tárgyalásával. Azt boncolgatta, hogy miként kell válaszolni a szovjet kommunista párt XX. kongresszusának kihívásaira, illetve miként lehet a Szovjetunióban zajló változásokat átültetni a romániai kulturális életbe, majd Sütő András rátért az egyik kulcskérdésre, a szovjetizált kultúra iránti ellenérzésre: "Az igen aggaszó közömbösség a tömegekben, ami a szovjet életet illeti, különösen akkor tapasztalható – mondta –, amikor előadásokról és vizuális agitációról van szó. Verekedés van, amikor eljön egy kórus és balett, amely közvetlen erővel hat a lakosságra. Aggasztó azonban, hogy az ünnepi hónap (értsd: a román–szovjet barátság ünnepi hónapja) megnyitásán kevesen voltak. Egyesek szervezési hibának mondják. Megette a fene azt a szervezést, amely odahoz 800 embert, de nem azért, mert önként akarnak jönni. […] A propaganda legyen friss, ne unalmas locsogás".11
Papp Ferenc a magyarországi reformtörekvésekhez való viszonyt boncolgatta: "A világon két olyan eszméről beszélhetünk, amely felé az emberek világszerte tájékozódnak. Az egyik központ Moszkvában, a másik Amerikában van. Valamelyik nagy eszméhez vonzódnunk kell. Természetes, ha az egyiktől elfordulnak, a másikhoz kerülnek automatikusan közelebb. Egy, számban elég kicsi nemzetiségi csoport, mint mi magyarok vagyunk Erdélyben, ezen a két alapeszmén kívül egy ilyen csoport keres egy tájékozódási formát, amely lelki alkatához, a jóról alkotott elképzeléséhez közelebb áll. Itt a két eszme elválasztása nem lehet egészen gépies, tekintettel arra, mint Hajdu Zoltán említette, vannak törekvések, amelyek a leninizmust deformálják, mások, amelyek kapitalista törekvések, de szocialista köntösben vannak. Ezeket felismerni azonnal nem lehet, nem lehet felismerni az imperializmus kellemetlen szagát. Amikor a XX. kongresszus után szélesen kibontakozott az állami és társadalmi élet minden területén a demokratizálásért folyó harc, az egész – érdekes jelszavak mellett folyik egyes országokban, Magyarországon és az erdélyi magyar értelmiségieknél: [majd hosszú eszmefuttatás után így folytatja:] Erősödött a mi körünkben a Budapest felé való eszmei tájékozódás, nevezetesen a Petőfi Körből való eszmei befolyás, amely a valóban a nép érdekeiért folytatott harcot a párt tekintélyének szétzúzásával kötötte össze." 12
Közben a hangulat egyre feszültebb lett, és hamarosan napirendre került a legfontosabbá vált kérdés: mi történt Magyarországon? A gyűlésre megjelenők előzőleg már értesültek az eseményekről.
Hajdu Győző az, aki szóvá tette a forradalmat mint erkölcsi és politikai kérdést, és felszólalásában kialakította azt az álláspontot, amit a későbbiekben is következesen képviselt, hogy itt "ellenforradalomról" van szó. Álláspontja megegyezett a bukaresti pártvezetés mércéjével. "Abból indulok ki – mondta –, hogy roppant fájdalmas az alkalom, amihez az ember néhány mondatát fűzni akarja itt. Lehetne úgy is beszélni, hogy szubjektív kielégítő az alkalom, mert az emberek figyelmeztetése, az események itt vannak, folyik a vér Pesten, statárium van, nem vonták vissza. Menekül a süllyedő hajóról a póc. Miért exponálom az eseményt, mert bár a felszólalások nem tértek ki rá, mindnyájunk érzelmi világában benne van, mindenkinek roppant fáj. Nagyon őszintén el akarom mondani, ami bennem napok óta és 5 óra óta, mióta a rádió mellett vagyunk, örökérvényűen kialakult magamban: ha valaki párttag és kommunista, akkor elsődlegesen, ha párton kívüli, akkor másodlagosan, de lelkiismerete előtt elsődlegesen meg kell választani a módszereket, amelyeket mi leninista harci módszernek mondunk, és amelyek nem az ellenforradalom harci eszközei".13
A továbbiakban véleményt nyilvánított a magyarországi írók felelősségéről is, súlyos, elítélő szavakkal illetve őket. "Nem lehet megbocsátani az írók (értsd: magyarországi) magatartását – mondja többek között –, akik ilyen nehéz helyzetben illetékes fórumok bizonytalansága következtében hangulatot keltenek, hibalajstromokat csinálnak, amíg észreveszik. Én ezt a harci módszert a pesti katasztrófa tükrében ellenforradalmi taktikának tartom."14
Sütő András nem értett egyet főnökével, és feltehetően a gyűlést végig némán hallgató idősebb generáció nevében is tartózkodó álláspontra helyezkedett, megtagadva a forradalom azonnali elítélését: "Nem értünk mindnyájan egyet Hajdu Győző elvtárssal. Teljes tisztelettel hallgattam a magyarországi eseményekkel kapcsolatos fejtegetését, amely a személyes véleménye. Én megvárom a Pártbizottság értékelését az eseményekről. Véleményem, hogy komolyan fogja kianalizálni, és ebben marxista értékelés lesz, tekintetbe véve a magyar történelem utóbbi esztendőit és sajátos eseményét, amelyet nem tudtam értékelni, ezért nem csatlakozom Hajdu tanulmányához, amely kifejtette az események indító okait. Ezzel szemben megmondom a véleményemet a Politikai Bizottság értékelése után, és ha szükséges, revideálni fogom nézeteimet" – mondta.15
Sütő szavait Gálfalvi Zsolt és Nagy Pál is helyeselték. Utóbbi a következőket mondta: "Úgy érzem, hogy pillanatnyilag a pesti események után elsődleges kérdés nem kommentálni az eseményeket, hanem a párthatározat alapján ki fogjuk alakítani a magunk véleményét. […] Nem értek egyet Hajdu Győzővel, ami a harci módszereket illeti. De egyetértek azzal a békésen induló tüntetéssel, amely a magyar munkásosztály, a magyar ifjúság jogos követeléseit tette szóvá, és egyetértek azzal az akcióval, amellyel a magyar írók a magyar nemzet létérdekeit hozták szóvá."16 Mire Hajdu így válaszolt: "A békés tüntetés módszerét Lenin nem helyeselte, mert veszélyt jelent, hogy az ellenség csatlakozik hozzá".17 Hajdu gyors kontrázása azonnali támogatóra talált a pártbizottság képviselőjében, Ioan Badiocban, aki "klasszikus" ellenforradalomnak bélyegezte a budapesti megmozdulásokat, valamint Kovács Györgyben. Ez utóbbi javasolta azt is, hogy bízzanak meg "három elvtársat, aki megszövegezi a határozott kiállást az ellenforradalmi bandákkal szemben a magyar proletáriátus és pártjai mellett".
Az állásfoglalás szövegbe foglalása napokig elhúzódott, mivel a megbízók és a megbízottak nem tudták az állásfoglalás szövegét közös nevezőre hozni, főként azért, mert Sütő András ragaszkodott az általa megfogalmazott kifejezésekhez. Nyílt levél végül is később, Sütő megkerülésével – de az aláírók közt az ő nevét is feltüntetve – csak a Fazekas János vezette november 2-i gyűlés után készült, amelyet közöltek a rádióban és a napilapokban is Lelkiismeretünk parancsszava címen.18
A tanácskozás több órán át tartott. A jegyzőkönyv szerint is éles volt a konfrontáció azok között, akik a magyarországi forradalmat még egy spontán, alapvetően jogszerű és indokolt népi megmozdulásnak tekintették, és akik ezzel szemben már ellenforradalomnak minősítették. A gyűlés jelentőségét növelte, hogy még 24-én sem volt ismert a román pártvezetés álláspontja az ‘56-os magyar forradalmat illetően. Legalábbis a sajtó nem tett közzé semmilyen álláspontot ezzel kapcsolatosan. Így még elég nyíltan lehetett vitázni a forradalom jellegét illetően, és halogatni a személyes álláspont- nyilvánítást mindaddig, amíg a párt hivatalos állásfoglalása közismertté nem vált. Az összejövetelen a felszólalások többsége elég zavaros okfejtésű volt, ami jól tükrözte a résztvevők bizonytalankodását, egyesek valós érzelmeinek a palástolását. Voltak jelzések is a várható hivatalos állásponttal való azonosulás irányában. De ekkor még csak az egyébként is baloldaliságukról jól ismert hangadók törtek pálcát a magyar forradalom fölött, és nyilvánították ellenforradalmi bandák garázdálkodásának.
Kuti Elek így emlékszik vissza az ülés hangulatára: "Volt egy gyűlés az értelmiségiekkel, írókkal, ott volt mindenki, Hajdu Győző, Papp Feri, Sütő András, Kovács György […] Gyomrozták őket kegyetlenül, hogy helyezkedjenek álláspontra. Nagy viták, veszekedések voltak ott. Egyszer be kellett menjek, be kellett vigyek valamit a gyűlésterembe, ahol ezek szónokoltak s kiabáltak, s veszekedtek, kiabáltak, győzködték egymást, hogy forradalom vagy ellenforradalom".
A Román Munkáspárt Központi Bizottságának állásfoglalásáról október 25-én vettek tudomást a marosvásárhelyiek. Ugyanis ezen nappal kezdődően jelentek meg az AGERPRES által közvetített első hivatalos hírek Budapesttel kapcsolatosan, melyek egyértelműen "ellenforradalomról" szóltak. És jött a párt álláspontjával személyesen Fazekas János.
1 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság levéltára, 142/1956. sz. ügyiratcsomó, 239 – 266. (Jegyzőkönyv 1956. október 24-én az írókkal tartott gyűlésről.) Közölve: BOTTONI 2006, 143-148.
2 Hajdu Győző (1929 -) lapszerkesztő és kommunista pártaktivista. 1950-től az Utunk szerkesztője, 1952-től írószövetségi tag, 1953-1989 között az Igaz Szó főszerkesztője. 1959-1969 között az Ifjúmunkás Szövetség Központi Vezetőségének tagja, 1984-1989 között a Román Kommunista Párt Központi bizottságának póttagja, 1980-1989 között nagynemzetgyűlési képviselő. Az 1989-es eseményeket követően Marosvásárhelyről Bukarestbe költözött, és a Nagy Románia Párt tagjaként az Împreuna – Együtt kétnyelvű folyóirat szerkesztője.
3 Papp Ferenc (1924-) író, műfordító. 1949- 1953 között a Népújság (Vörös Zászló), 1953 – 1976 között az Igaz Szó szerkesztője.
4 Sütő András (1927-2006) neves író, lapszerkesztő. 1947-1848-ban a Falvak Dolgozó Népe szerkesztője, 1948-1954 között főszerkesztője, 1954-1957-ben az Igaz Szó főszerkesztő-helyettese, 1958-1959-ben a Művelődés, 1958-1989 között az Új Élet főszerkesztője. 1947-től a Román Kommunista Párt tagja, 1949-től az Írószövetség tagja és 1974-1982-ben alelnöke. 1965-1980 között nagy nemzetgyűlési képviselő, 1969-1984 között a Román Kommunista Párt Központi bizottságának póttagja. Irodalmi munkásságáért több magas kitüntetésben részesült. Az erdélyi magyarságot ért sérelmek elleni tiltakozó magatartásáért kegyvesztett lett, műveinek kiadását, színdarabjainak az előadását megtiltották. 1990 márciusában a marosvásárhelyi etnikai konfliktusok idején súlyosan megsebesült.
5 Gálfalvi Zsolt (1933-) lapszerkesztő, kritikus, kultúrpolitikus. 1951-től több lap (Utunk, Igaz Szó, Előre, A Hét) belső munkatársa, illetve főszerkesztő-helyettese. 1977-től az Írószövetség Vezetőtanácsának tagja. 1998-tól egy ideig a Román Televízió Igazgatótanácsának tagja.
6 Tompa László (1883-1964) költő, műfordító, szerkesztő. 1919-ben a Székely Közélet szerkesztője, majd a kolozsvári Ellenzék, a Pásztortűz és az Erdélyi Helikon munkatársa. 1945-től a marosvásárhelyi Szabad Szó és a Sza-badság, 1946-tól az Utunk munkatársa.
7 Nagy Pál (1924-2015) irodalomkritikus, szerkesztő, irodalomtörténész. 1955-1970 között az Igaz Szó, 1970-1973-ban A Hét, 1974 – 1984 között az Új Élet szerkesztője.
8 Antalffy Endre (1877-1958) orientalista nyelvész, irodalomtörténész, műfordító. Baloldali nézeteket képviselt, de nem lett kommunista. 1944 őszén rövid időre Maros megye alispánja. 1949- 1958 között a Magyar Autonóm Tartományi Szovjet- Román Baráti Társaság (ARLUS) elnöke.
9 Molter Károly (1890-1981) író, kritikus, irodalomtörténész. 1945 után a konzervatív értelmiség és a fiatal kommunista írók szellemi összekötője.
10 Kemény János (1903-1971) író, irodalomszervező, színházigazgató. 1926-1930 között az Előre ifjúsági lap szerkesztője, 1930-1941 között a Kolozsvári Thália Színház Rt. Elnök igazgatója, 1941-1944 között a Kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatója, 1945-1952 között a Marosvásárhelyi Székely Színház megszervezője és dramaturgja, 1952-1954-ben mészégető munkás, majd könyvtáros, 1958- 1968 között a Művészet és az Új Élet munkatársa.
11 BOTTONI 2006, 146-147.
12 Uo. 150.
13 Uo. 150-151.
14 Uo. 153.
15 Uo. 153. Lásd: SÜTŐ 1995, 87-94. (1956. októberi éjszakáink aknamezején. c. fejezetet is.)
16 Uo. 155.
17 Uo. 156.
18 Valter István visszaemlékezése szerint rá hárult a feladat, hogy Sütőt a nyilatkozat aláírására rábírja. Ő ekként emlékszik: "Nekem kellett meggyőznöm Sütőt, hogy írja alá, hogy ez ellenforradalom. Mondtam neki, hogy né, nincs más lehetőség, nem lehet másként csinálni, írja alá". Azt azonban nem tudta tisztázni a visszaemlékező, hogy a győzködést mikor végezte, az október 24-i gyűlés után vagy a november 2-i után. Ugyanakkor megjegyezzük, hogy a "Lelkiismeretünk parancsszavát" Bottoni tévesen az október 24-i megbeszélés eredményének tartja (Lásd BOTTONI 2006. 158.), holott az Fazekas János utasítására a november 2-i összejövetel után készült.
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 37. (részletek)
Cenzor minden kiadványnál és kiadónál volt, nem csak a magyaroknál, és a Securitaténak is megvoltak mindenütt a besúgói, még a tömbházak adminisztrátorai között is, ám a magyaroknak ráadásul tűrniük kellett a velük szemben egyre intoleránsabb Ceaușescu mind jobban elszabaduló nacionalizmusát is. Ceaușescu tulajdonképpen a XIX. században elkezdett politikát folytatta: a magyarok asszimilációját célzó stratégiája kidolgozását és életbe ültetését sorozatos támadásokkal hangolta össze. E politika hivatalos kezdőjelét az 1972-es pártdirektívák adták meg, amelyek célként tűzték ki a román állampolgárok „társadalmi és nemzeti homogenizálását”. Erősödött a terror, fokozódtak a magyarok elleni megszorító intézkedések, melyeket nem ritkán egy-egy magyarországi vagy más külföldi megnyilvánulás is kiválthatott.
Amíg a „testvéri” kommunista pártok a hallgatást választották, a magyar emigráció mozgolódni kezdett. Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára visszautasította, hogy beavatkozzon a romániai magyarok ügyébe, de mások nem haboztak ezt megtenni. 1977 tavaszán megjelent Párizsban egy (névtelen) tanulmány az erőltetett asszimilációnak kitett erdélyi magyarok helyzetéről. Még ugyanebben az évben néhány jeles romániai magyar párttag, köztük Király Károly, több beadványt is intézett a felső pártvezetőséghez, amelyben új kisebbségi statútumot, magyar nyelvű felsőoktatást kértek, az anyanyelv használatát a közigazgatásban, kétnyelvű feliratokat, és hogy a tankönyvek tükrözzék minden nemzet hozzájárulását Románia történelméhez. A petíciók benyújtói természetellenesnek találták, hogy a román nyelv már az óvodákban is kötelezővé vált, és hogy egyre több magyart állítanak félre a vezető beosztásokból, még a régi erdélyi magyar középiskolák élére is román igazgató kerülhet. A beadványokra a hatalom nem válaszolt, de mivel külföldön is kiadták, hatalmas port kavartak. Az irodalmi Herder-díjas Illyés Gyula közreadta válaszát Ceaușescu egyik, 1977 decemberében megtartott nacionalista beszédére. Ez a román–magyar viszony újabb, rendkívül feszült szakaszához vezetett. Ceaușescu kijelentette, hogy senkinek sincs joga beavatkozni Románia belügyeibe, a nemzetiségi kérdést pedig az országon belül kell megoldani.
A hatalom összetett mechanizmussal igyekezett kivédeni a román politikát érő bírálatokat: egyfelől támadták a magyar történészeket, másfelől dicshimnuszokat zengtek Ceușescuról, és ehhez a kórushoz a magyar aktivisták is csatlakoztak. A disputába a neves román értelmiségit, Mihnea Gheorghiut, a Ştefan Gheorghiu Társadalomtudományi Akadémia elnökét, egyetemi tanárt is bevonták, aki horthyzmussal, fasizmussal és az Osztrák–Magyar Monarchia utáni nosztalgiával vádolta meg Illyés Gyulát. Újságcikkek, rádió- és tévéműsorok egész sorozata ismételte meg ezeket a vádakat. Egy ilyen, 1978 májusában közvetített műsorban részt vett Gáll Ernő és Demény Lajos is, ám nem szólaltak meg a vita során. Illyés Gyula műveit betiltották Romániában. A magyar nemzetiségű dolgozók tanácsának 1978-as ülésén Bodor Pál és Domokos Géza mégis bírálni merészelték Románia kisebbségpolitikáját. Ekkor már nagy ütemben folyt a németek kivándorlása (valutáért való kiárusítása – szerk. megj.), bár ők sohasem jelentettek komoly veszélyt a bukaresti hatalom számára.
Az 1978-as év nem kedvezett Ceaușescunak: egyesült államokbeli látogatásakor tüntetők fogadták a román követség épületénél. Ugyanebben az évben I. M. Pacepa tábornok, a román kémszolgálat főnöke disszidált, és a Szabad Európa Rádióban hamarosan részletek hangzottak el Vörös horizontok című, a diktatúra visszaéléseiről szóló könyvéből.
A hatalom által irányított magyarellenes fellépések tovább erősödtek. Támadások érték A Hetet és a Kriterion Kiadót, legtöbbjük mögött Eugen Barbu és Corneliu Vadim Tudor állt. Több magyar értelmiségi is megállapította, nem néhány személy, hanem a magyar kultúra egésze ellen irányult kampányuk. 1982-ben megjelent Ion Lăncrănjan Cuvânt despre Transilvania (Erdélyről szólva) című könyve, egy vad magyarellenes támadás, amely természetesen nem láthatott volna nyomdafestéket a párt engedélye nélkül. Romániában a légkör már elviselhetetlen volt, de Lăncrănjan szerint a „sovén lenézés” és „a rasszista, hamis és romboló hatású felsőbbrendűségi érzés” feketíti be az országot, megfogalmazta azt is, hogy a fő elvárás minden román polgárral szemben a lojalitás. A Lăncrănjan által név szerint említett író, Méliusz József több panaszt is benyújtott az illetékes helyeken, és mivel látta, hogy ezeknek nincs eredménye, kilépett az Írószövetségből.
Méliusz (1909–1995) pedig nagyra tartott író volt, még a tankönyvekben is szerepelt. Temesváron született, előbb a budapesti műegyetem építészeti karára iratkozott be, később teológiát tanult Zürichben, Kolozsváron és Berlinben. Balos beállítottsága miatt már az illegalitásban tagja lett a Román Kommunista Pártnak, antifasiszta tevékenységéért börtönben is ült. A háború után a Romániai Magyar Írók Szövetségének volt egyik alapító tagja, 1945–1948 között titkára is. A Magyar Népi Szövetség vezetőinek üldözésekor ismét börtönbe került; 1955-ben rehabilitálták és kinevezték aligazgatónak az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadóhoz, majd 1968-ban a Román Írószövetség tiszteletbeli alelnöke, 1974-ben a Román Akadémia levelező tagja lett. Sírja a bukaresti Bellu katolikus temetőben van.
Az lett volna Lăncrănjan szerepe, hogy üzenetet közvetítsen a „hűtlen” magyarok felé? A könyvet 1995-ben egy újabb magyarellenes kampány tetőpontján újra kiadták.
1982-ben jelent meg két történész, Gheorghe Bodea és Vasile Suciu könyve, Arhanghelii Crucii (A kereszt arkangyalai), a Horthy-hatalom majszini atrocitásairól. A Securitate rögzítette Domokos Géza véleményét: az ilyen kiadványokkal csak azt erősítik, ami szétválasztja, nem pedig ami összeköti a román és a magyar népet, és „csak az egyik oldal alávalóságainak bemutatása a Román Kommunista Párt nemzetpolitikájától való elszakadáshoz vezethet”.
Ugyancsak 1982-ben Fazekas Jánost is leváltották minden tisztségéből, kényszernyugdíjba küldték. Az ürügyet maga Fazekas János fedte fel Domokos Gézának: Márton Áron püspök halálakor koszorút és részvétnyilvánítást küldött. Azonban a püspök már 1980-ban elhunyt, úgyhogy másnak kellett a bukása okának lennie. Sokkal valószínűbbnek hangzik Robotos Imre állítása, aki szerint Fazekas kegyvesztett lett Elena Ceaușescunál. Szokása volt ellentmondani neki, és egy esetben megkérdőjelezte Mihai Viteazul szerepét a fejedelemségek egyesítésében, azt mondta ugyanis, hogy a vajda nem a népfelkelés élén vonult be Gyulafehérvárra, hanem egy húszezres, székelyekből és magyar zsoldosokból álló sereggel.
A következő évben eltávolították A Hét vezetőségét.
1984-ben neves magyar személyiségeket zártak ki a Nemzetiségi Tanácsból: Domokos Gézát, Sütő Andrást, Király Károlyt, Gálfalvi Zsoltot, és ez akár jónak is tekinthető, hisz ott már semmi hasznosat nem lehetett tenni, Ceauşescut kellett dicsérni és elítélni Magyarország beavatkozását Románia belügyeibe – mondta Gálfalvi, eltávolítása kapcsán. Ebben az évben találták ki a „magyar nemzetiségű román” kifejezést is.
1985-ben felfüggesztették a tévé magyar adásának sugárzását; megszüntették a vidéki rádióadókat és az összes magnószalagot kidobták a jilavai börtön mellé.
Lassanként a magyarokat teljesen kiszorították a politikai, gazdasági és kulturális életből, és több, túlnyomórészt magyarlakta helységbe tömegesen telepítettek románokat. Ezzel párhuzamosan elkezdődött a falvak szisztematizálása, ami egyet jelentett a hagyományok és a nemzeti jelleg megsemmisítésével. A kegyelemdöfés azonban a tanügyet célozta meg. Ceauşescu a frissen végzett egyetemisták kihelyezésénél is sikeresen alkalmazta a népesség homogenizálását és a magyarok asszimilálását célzó törekvéseit, előszeretettel küldték őket Dobrudzsába, Moldvába vagy Olténiába; ott a magyarok sokszor kötöttek vegyes házasságot, gyermekeik pedig már román iskolába jártak. 1985-ben a Babeş–Bolyai Tudományegyetem mind a 22 magyar végzősét ilyen helyekre irányították; csak négyük jelentkezett az állást betölteni. A többiek visszautasították a kihelyezést, és az akkor érvényes szabályok szerint visszafizették az államnak a 8000 lejes tanítási költséget. Szakember hiányában a magyar iskolákban egyre több tantárgyat tanítottak románul, román igazgatókat neveztek ki, úgyhogy a magyarok végül megtűrtekké váltak saját iskoláikban.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A marosvásárhelyi írók állásfoglaltatása
(Folytatás november 25-i lapszámunkból)
1956. november 2-án este, a Simó Géza bútorgyárban tartott nagygyűlés után, Fazekas János a Kultúrpalotában gyűlést tartott a helyi értelmiség krémjének számító és a pártpolitika szócsövének a szerepét kapó írókkal és szerkesztőkkel. Csupor Lajos tartományi első titkáron és Fazekason kívül jelen volt tizenhárom író, Balázs Lajos1 , Kocziány László2 és Szász Béla3 , az Állami Irodalmi és Műszaki Kiadó marosvásárhelyi fiókjának szerkesztői, Sátán Márta és Metz Erzsébet, az Igaz Szó munkatársai, valamint Tompa Miklós4 színházigazgató. A gyűlést Csupor nyitotta meg, a párt szemszögéből vázolva a magyarországi eseményeket. Ezután felolvasták a Simó Géza bútorgyár munkásságának a „magyarországi ellenforradalmi akciót” megbélyegző nyilatkozatát, az azzal való azonosulás végett. Majd következtek a hozzászólások és állásfoglalások, hiszen ezen a gyűlésen Fazekas minden résztvevőt nyílt vallomástételre kötelezett. Elsőként Gagyi László5 beszélt, akinek a vallomása sajnos nem maradt fenn, mivel a gyorsíró még nem volt a teremben. A többiek rá való hivatkozása bizonyíték arra, hogy ő a rábízott és tőle „elvárt” szöveget mondta. Egyébként Gagyit a hatvanas években szerény, félénk embernek ismertem meg, akiről feltételezhető, hogy megbízásra betanult szöveggel indította útjára a vitát. Gagyi után az első hozzászóló az írók között vendégnek számító Tompa Miklós színházigazgató volt. Tompa a kultúra helyzetéről beszélt. „A fasiszták Magyarországában – kezdte beszédét – a kultúra elsekélyesedett. A szocialista Magyarországon és itt is nálunk egy csomó kultúrintézmény lett létesítve a népi hatalom alatt. Budapesten, ha megnézzük a színházak helyzetét, két színház helyett, ami volt a felszabadulás előtt, húsz színház van, filharmónia, könyvtárak. Ismerjük a könyvkiadás eredményeit. Most mindezek a kultúrintézmények abban a veszélyben vannak, hogy nem lesz igaz gazdájuk.”6 Ezután kifejtette a romániai magyar kultúra virágzását a szocializmust építő Romániában, amely számosabb művelődési intézménnyel rendelkezik, mint amennyi volt a fasiszta Magyarországon. Hozzászólását a következő mondatokkal zárta. „Meg vagyok győződve arról, hogy a tudomány, művészet, kultúra fejlődésének csak egy biztos támasza van: a proletárdiktatúra, a szocializmus építése. Nekünk, romániai magyar értelmiségieknek legszebb hivatásunk a román–magyar testvériség elmélyítése és megvédése. Javasolom, hogy a Simó Géza dolgozóinak ezt a tiltakozását a Székely Színház művészei körében széles körben ismertessük.”7 Majd a gyűlés végén felkéri az írókat, hogy segítsenek a művészek nyilatkozatának a megfogalmazásában. A következő felszólalók az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi szerkesztői voltak. Ők elég rövidre fogott felszólalásaikban hol durva, hol körültekintő hangnemben elítélték az „ellenforradalmat”, és lojalitásukról biztosították a pártot. A legdurvább hangnemű Balázs Lajos beszéde volt. „Nehéz megfelelő szavakat találni az aljasságok méltó elítéléséhez – kezdte hozzászólását –, amelyet a fasiszta keretlegények Budapest utcáin véghezvisznek. Ismerjük az eseményeket, szorongva hallgattuk a híreket és felháborodással vettük tudomásul, hogyan bontakozott ki a fasiszta ellenforradalmi mozgalom Magyarországon, amelynek tanúi vagyunk. Mélységes gyűlölettel és megvetéssel ítélem el ezeket a banditákat, akik a marxizmus legjobb értékeit máglyára rakják Budapest utcáin, és a párt legjobb embereit gyilkolják le, akik 10-12 éven keresztül harcoltak a magyar nép jövőjéért. Meg vagyok győződve arról, hogy a magyar munkásosztály, amelynek dicső hagyományai vannak, méltó választ fog adni a fasiszta banditáknak.”8 Hozzászólása befejező része is erőltetetten harcias, azt a benyomást kelti, hogy nagyon igyekszik meggyőző lenni. „[…] vonjuk le a tanulságot, hogy a reakciós erők szétzúzására legfőbb feladatunk, hogy a pártunk köré legszorosabban tömörüljünk, és harcoljunk dolgozó népünk és a Szovjetunió közötti barátság elmélyítéséért.”9 Szász Béla visszafogottabban, de ő is az elvárt hangnemben fejtette ki álláspontját. „Ténylegesen az a helyzet – mondta –, hogy az, ami Magyarországon történik, minden részletében, minden tényében fedi a legsötétebb, legbrutálisabb ellenforradalom ismérveit. Ennek a megállapításnak a következményeit vonjuk le. Az első parancs, amely előttünk áll és elsősorban a romániai magyar értelmiségiek előtt, hogy teljes határozottsággal sorakozzunk fel pártunk mellé, bízzunk a pártban, bízzunk pártunk helyes ítéletében és igyekezzünk ezt a helyes és megalapozott ítéletét a tömegekben is teljes mértékben terjeszteni, és meggyőzni az ingadozókat és kételkedőket, hogy helyes pártunk értékelése.”10 Kocziány László beszéde sokkal visszafogottabb és őszintébb volt. Felemlítette korábbi, hazafiságát próbára tevő megpróbáltatásait, elmondta azt is, hogy nem párttag, majd befejezésként ezeket mondta: „A magyarországi események megmutatják: nincs polgári út. Egyetlen út van, a párt útja, bár párton kívüli vagyok, érzem azt, hogy ezen túl minden munkámban fel kell sorakozni a párt mögé.”11 Az írói hozzászólásokat Sütő András kezdi. Beszéde elején kijelenti, hogy elemezni fog, és „hidegséggel” akarja megítélni a helyzetet. Hosszan tartó beszédében felidézte az elmúlt gyűlésen kifejtett álláspontját és reményét, hogy Magyarországon sikerül megfékezni az ellenforradalmi elemeket. Jól dokumentáltságára hivatkozva most már elítéli a magyarországi írókat, név szerint Illyés Gyulát, Tamási Áront és Szabó Lőrincet, amiért nem végeztek hírnevükhöz méltó meggyőző és felvilágosító munkát. Hosszabban időz a magyarországi politikai helyzet katasztrófába vezető alakulásánál, kiemelve az újonnan létrejött politikai alakulatok kilátástalanságát, majd kiemeli a romániai magyar írókra háruló feladatokat. Sütő beszédének elején az alábbiakat mondta: „A múlt gyűlésen, amikor vitattunk bizonyos kérdéseket a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan, mondtam, hogy bízzuk a kiértékelést a Magyar Dolgozók Pártjára. Akkor reménykedtem, hogy ez a párt és annak tagsága, a magyar kommunistáknak lesz ereje megfékezni az ellenforradalmi elemeket, amelyek a magyar népi demokrácia ellen fordultak. Ez a reményem nem volt indokolt. A reményem szertefoszlott, amikor tudomásunkra jutott, hogy ezek az erők megdöntötték a proletárdiktatúrát, a Magyar Dolgozók Pártja és bizonyos hű maradványai próbálják összekovácsolni magukat, hogy szembeszálljanak a kormánnyal. Az, amit az újjászülető polgári pártok akarnak, az klasszikus restauráció, tökéletes polgári restauráció minden tekintetben”. 12 A romániai magyar írók feladatával kapcsolatosan, többek között, a következőket hangoztatta: „A mi feladatunk, íróké, nem csupán az, hogy ezeknek az eseményeknek a jelenlegi állapotát tekintsük, és tiltakozzunk minden olyan embertelenség ellen, minden polgári restauráció ellen, amely a proletárdiktatúrát fel akarja váltani a polgári demokráciával, és a Szovjetuniót szembe akarja állítani a demokratikus országokkal. De más feladatunk is van, hogy levonjuk marxista módon azokat a tanulságokat, amelyek szükségesek, hogy a tömeget olyan politikai állapotba hozzuk, meggyőző érvek és eszközök segítségével”. 13 Hajdu Zoltán magát békés, nem harcias és nem vérszomjas emberként jellemezte, de azért kijelentette, hogy az igazi magyarországi „kommunistákkal a golyószóró mellé” állna. A magyar ügyet a nemzetközi munkásmozgalom ügyének tekintette. Bevallotta túlzó baloldaliságát, amely szerint az elmúlt 12 év alatt igyekezett élni. Majd rátért a magyarországi írók ostorozására. „Beszéltek a felelősségről – mondta –, mivel egyes kommunista vezetők hibáztak, nem mentem őket, de ezerszer nagyobb felelősséggel tartozik a magyar irodalom, amely elárulta a magyar ügyet. Elítélem azt az uszítást, amely hónapok óta tart a magyar sajtóban és irodalmi életben. Ha még ezt sem látják meg, ki kell mondanom, hogy igenis, egyes magyar írók kalandor politikája segítette a kalandorokat. Ki vette kezébe az első pillanatban az ellenforradalom zászlóját Magyarországon? Az a magyar irodalom, amelynek soraiban Petőfi Sándor, József Attila, Móricz Zsigmond vannak. Hol vannak ezek a magyar írók, akik vehemensen támadták a pártot, akik a hibákon javítani akartak? Hol vannak? Miért nem tiltakoznak? Hol van Veres Péter, Illyés Gyula? […]”14 Végül kiemelten dicsérte a romániai kommunista párt helyes politikáját, és az írókkal szembeni építő jellegű viszonyulását.
1 Balázs Lajos dr. (1918-1997) könyvtáros, szerkesztő. 1951–1955 között a Teleki Tékában dolgozik, majd az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi szerkesztőségének vezetője. 1960–1984 között a Teleki-Bolyai könyvtár osztály-, illetve részlegvezetője.
2 Kocziány László dr. (1920-1977) irodalomtörténész. Tanár, majd 1955-től az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi részlegénél, 1957-től a Román Akadémia marosvásárhelyi fiókjának tudományos kutatója. 1975-től magyar-latin szakos tanár a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán.
3 Szász Béla (1926-2000) szerkesztő, műfordító. 1951–1952-ben a bukaresti Ifjúsági Könyvkiadónál fordító, majd szerkesztő, 1952-1958 között a magyar szerkesztőség vezetője, 1962–1969 között az Irodalmi Könyvkiadó magyar szerkesztőségében szerkesztő, majd 1969–1977 között főszerkesztő. 1977–1989 között vezető munkatárs a Szocialista és Nevelési Tanács nemzeti kisebbségi osztályánál.
4 Tompa Miklós (1910–1996) rendező, színház pedagógus, színházigazgató. 1946-ban megszervezte a Székely Színházat, amelyet 1966-ig vezetett. 1948-tól a marosvásárhelyi Színművészeti Akadémián tanít, és 1976-tól annak rektora.
5 Gagyi László (1910–1991) író. 1949-től kiadói lektor, majd 1953–1959 között az Igaz Szó szerkesztője.
6 PÁL-ANTAL 2006, 224-225. 7 Uo. 8 Uo. 225-226. 9 Uo. 10 Uo. 226. 11 Uo. 233. 12 Uo. 226-227. 13 Uo. 228. 14 Uo. 231-232. Népújság (Marosvásárhely)

Volt egyszer egy Communitas kör
A román kommunista diktatúra legsötétebb éveiben működött a Communitas kör, amely egyáltalán nem azonos a kilencvenes évek végén létrejött Communitas Alapítvánnyal.
Előbbi ugyanis a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet Gînduri Studențești című diákfolyóirata keretében alakult meg, és az orvostanhallgatók általános műveltségi színvonalának az emelését szolgálta. Az alakulásakor még el nem nevezett kör első találkozójára a szerkesztőség szűknek bizonyuló szobájában került sor 1986. november 24-én, amelyen Mészáros József Könyv és ember címmel értekezett. Két héttel később is megtisztelte körünket, és az alábbi szövegű cédulával oldotta meg névadó dilemmánkat: „A kör nevének javasolnám: Kommunitas – kis közösség, társaság – gondolom, ez mindkét nyelven megfelelne!” Egyöntetűen elfogadtuk, és tapintatból Communitasnak írtuk.
A diáklap akkori főszerkesztője, Andrei Cristian nagy szerepet játszott abban, hogy a Communitas körnek hivatalos alapot és hátteret találtunk. Az már más kérdés, hogy román nyelven csupán egyetlen találkozóra került sor, amely Mircea Eliade munkásságát ismertette. Magyar nyelven viszont több mint három éven át kéthetente egymást követték a találkozók. Igényeinkből fakadtak. A tervezett programot közösen állítottuk össze, és alapító-szervező társaimmal együtt (Pávai Zoltán, Seres-Sturm Róbert) leosztottuk a feladatokat.
Az előadások története a találkozóról találkozóra vezetett Communitas-emlékfüzet, amely összesen harmincnyolc szellemi együttlét krónikája 1986 novembere és 1989 májusa között. Művelődéstörténeti jelentőségét alátámasztja, hogy a meghívottak gondolatait, némely esetben verseit, novelláit tartalmazza, és általuk ismert személyiségek egykori vallomásai elevenednek meg. A Communitas kör tizedik születésnapjára emlékkönyv készült, amely az emlékfüzet anyagán kívül néhány egykori előadó és résztvevő visszaemlékezését, valamint újságcikkeket is tartalmaz, és röviden beszámol az 1990 novemberét követő újjáalakulás összesen tizennégy találkozójáról. Ha figyelembe vesszük, hogy 1989 őszén is sor került négy előadásra, akkor összesen 56 értelmiségi találkozó volt megszervezve a Communitas kör égisze alatt (Communitas Emlékkönyv 1986–1996, szerkesztette Ábrám Zoltán, kiadja a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség, 1996).
Jelképes köszönetünk mindazoknak, akik erdélyi magyar értelmiségi felelősségük birtokában eleget tettek az egykori marosvásárhelyi orvostanhallgatók lelkes meghívásának. Az egykori meghívottak közül ma már sokan nincsenek az élők sorában, tisztelettel adózunk nekik. A Communitas kör vendégeinek a nagy családját alkotják: Mészáros József, Markó Béla, Kozma Béla, Nemess László, Spielmann Mihály, Béres András, Balogh András és Józsa T. István, Dósa Jenő, Oláh Tibor, Jakabffy Tamás, Bogáthy Zoltán, Éltető József, Tonk Sándor, Dóczy Tamás, Lázár László (Lazics), Csíky Boldizsár, Marosi Ildikó és Illyés Kinga, Györffi Kálmán, Gergely Géza, Marosi Barna, Szépréti Lilla és Molnár Dénes, Rostás Zoltán, Székely János, Tófalvi Zoltán együtt Barabás Lászlóval és Bálint Zsigmonddal, Ander Zoltán, Lászlóffy Aladár, Chereji Peris Teréz, Dávid Gyula, Olosz Katalin, Olosz Egon (Öcsi Bácsi), Gálfalvy György és Jánosházy György, Kincses Elemér, Cs. Gyimesi Éva, Mózes Attila, a Pávai István–Könczei Árpád–Kostyák Botond–Sinkó András–Fazakas János kvintett, Domokos Géza. Milyen csodálatos társaság! Egy aranykorszakbeli jelképes vásárhelyi találkozó, vagy marosvécsi találkozó résztvevőiként bizonyára nem vallottak volna szégyent!
Az emlékfüzet tanúsága szerint régebbi meghívottakkal szervezett kerekasztal-beszélgetéssel ünnepeltük meg a kör fennállásának kétéves évfordulóját. Továbbá az Igaz Szó szerkesztőit többször vendégül láttuk, jöttek külön-külön, de egyszer szerkesztőségként is. Hajdú Győző nélkül, azaz Hajdu Victort a telefonkönyvben hagyva. Sütő Andrást viszont nem hívhattuk meg, erre „jóindulatú” figyelmeztetést kaptunk. Rajta kívül még akadt olyan személy, akitől el kellett tekintenünk.
A köri találkozók közül a disszidensnek számító Cs. Gyimesi Éva jelenléte volt a legemlékezetesebb. Az 1989. április 3-ai köri találkozón száznál többen vettünk részt, számosan nem orvostanhallgatók. A találkozót követően az alábbi bejegyzést tettem az általam vezetett emlékfüzetbe: „Létköltészet a modern és a posztmodern határán. Végre létrejött a mai találkozó! Cs. Gyimesi Éva, a kolozsvári bölcsészkar előadótanára Szilágyi Domokos költészetét méltatta hibátlan logikai építkezéssel, gondolati okfejtéssel. A kör osztatlan sikeréhez hozzájárult Nagy Zsuzsa VI. éves orvostanhallgató egyéni előadóműsora, aki a költő verseiből szavalt.” Meghívottunk – többek között – az alábbiakat írta az emlékfüzetbe: „A remény ugyan enyhülést kínál, de a költő ehhez is ellentmondásosan viszonyul: hol elfogadja, hol elveti, remény és reménytelenség között hányódik. Az emberi lét mélységeinek és magasságainak, a történelem pozitív és negatív tanulságainak tragikus ellentmondásain megpróbál felülemelkedni az ironikus megalkuvás felülnézetével.” (A sors iróniája: idén halottak napján Szilágyi Domokos negyven évvel ezelőtti halálára emlékeztünk; öt esztendeje Cs. Gyimesi Éva szintén öngyilkosságot követett el.)
A fentieken kívül számomra másért vált felejthetetlenné 1989 áprilisa. Akkoriban ugyanis Marosvásárhelyen gyakran megfordultam a Borsos Tamás utcában (itt működött a Szekuritáté), pedig még nem oda szólt a személyi igazolványom. A Communitas kör létrehozásával és működtetésével szinte párhuzamosan folyó megfigyelésem ekkor „gyümölcsöt termett”. Az I/B ügyosztályt irányító Sabin Bordea őrnagy jóváhagyásával 1989. április 24-én Ștefan Pocan őrnagy, az egyetemünkért felelő szekustiszt írásbeli figyelmeztetésben részesített. Az előző évben már megfogalmazott, szorosabb megfigyelésemre vonatkozó cselekvési tervezet vádpontjai alapján: irodalmi érdeklődés és nacionalista tartalmú írások, kapcsolattartás az állambiztonsági szerv figyelmében álló személyekkel, ellenséges magatartás.
Nem voltam hős, de szerencsére áldozat sem lettem. Csak azt tettem, amit tennem kellett, amit egy értelmiségitől el lehetett, el lehet várni: felvenni a küzdelmet a belenyugvás, a megalkuvás, a közöny ellen. A hatalom helyett a lelkiismeretet választottam. És ma is hiszem, hogy a Communitas kör működtetése nem volt hiábavaló.
Ábrám Zoltán 
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár Krónika (Kolozsvár)

Az emlékezet aranyszéke
Az Őrhegy aljában fekszik a Székelyföld egyik kicsi faluja. Lengyel-bérce, dombsor öleli, s lakói hosszú időn át, ha szép ünnepre virradtak, színes nyakkendőt kötöttek. De lemondtak az árulkodó, díszes nyakravalóról, hogy azzal tisztára gúnyból a környékbeliek ne nyuvasztgassák őket; s avval a nagy karimájú kalapot is a kamrában örökre szegre akasztották. Hanem a takaros kis település első telepesei – egy óriás-kőhajításnyira a nagy hun király testvére és uralkodótársa várától, Budvártól – lehettek valamikor éppen lengyelek, de ha a temetőjükben évente a néma sírok, mint égő fájdalom, kigyúlnak, jelzik, hogy Lengyelfalva, az emlékezet aranyszéke, ahol a legnagyobb székely is meglátta a napvilágot, él.
Lehet, igazság, amit mondanak, hogy tejből van abban a kicsi faluban minden, mert világéletükben mindig jó marhatartó gazdák voltak, de az, hogy ott, a sükői cseresznyék hazája alatt két markodban elfér a falu ártatlan lelke, mit a világ elé vihetsz, rágalom. Hová rejtőzködhetett volna el ellenségei elől biztonságosabb helyre Nagymajtény és Szatmár után a nagyságos fejedelem, mint a kicsi székely falvak dimbes-dombos világába? Kincseit a menekülni kényszerült II. Rákóczi Ferenc Lengyelfalva hatá-rába el is ásatta. Őrzi azt a népkegyelet ma is. Az öreg lengyelfalvi cserefák meg kegyesen évente vörös lepellel gondosan újra betakarják. Ők hiszik, hogy ott járt a nagyságos fejedelem, s hogy ebek harmincadjára ne kerüljenek, hát alájuk ásták el a kincseit. 
A fecsegő Rétpatak völgyén vezet az út a Szejkétől az emlékezet aranyszékére. Nem csoda, hogy Árpád-házi Szent Erzsébet annak a kicsi székely falunak a védszentje. Szépen beszélnek a lengyelfalviak ma is a védszentjükről, aki a második honalapítónknak, IV. Béla magyar királynak édestestvére volt. Ő is, mint Margit, az unokahúga, aki a Nyulak szigete lakója volt, Istennek tetszően a népéért élt. A fényes palotából kötényében vitte ki a kenyereket az éhezőknek. 
– Mi van a kötényben? – szólt rá egyszer Henrik, a sógora, a palota hatalmas ura.
A szent özvegy megijedt, hogy megtiltják neki, ha rajta csípik, az Istennek tetsző, jó szolgálatot.
– Rózsa – válaszolta szemlesütve.
Az Isten nem engedte, hogy a szent életű özvegyet hazugságon fogják: Árpád-házi Szent Erzsébet kötényében a kenyerek valóságos rózsákká váltak.
S mintha tornyával az egekbe szúrták volna, Lengyel-bérce ölelésében is egy templom uralja a teret. Bár orgonáján nem hangzik fel Liszt múltat idéző, gyönyörű oratóriuma, de oltárképén rózsák közt Árpád-házi Szent Erzsébet jóságos mosolya fogadja az oda betérőket. Ott kapta nevét a keresztségben gróf Orbán Balázs, a legnagyobb székely, akit a Teremtő nem áldott meg családdal, így törvényes örökösének az egész nemzetét fogadta. 
– Ha a régmúlt dicsfénye után kutatunk, nem önfitogtatásból tesszük, hanem azért, mert a múlt a jelen irányítótűje – mondta a tudós Orbán Balázs, és vállán a félelmetes ördögkelepcével otthonról vágott neki a nagy férfiú az igazi nagy útnak: hadd lássa meg a kerek világ, a Székelyföld Árkádia szépségeivel, népe pedig a spártaiak erejével van felruházva.
Hanem áldott egy hely a szülőfalu, az emlékezet aranyszéke! Lehetett a legszófukarabb Lengyelfalvával a Székelyföld leírásában a falu szülötte, visszavárta az a nagy fiát, a tudós Orbán Balázst a szülőház, az öreg kúriaasztalához, hogy ott, a melegen pislákoló mécses fényében írhasson előszót a nagy művéhez ezernyolcszázhatvannyolcban.
– Lengyelfalva – mondhatta méltán a jeles pusztakamarási utód, ott fent, a székely dimbek-dombok közt, ötszáznyolcvankét méterrel a tengerszint felett – az emlékezet aranyszéke.
Mondhatta, mert magának Sütő Andrásnak, a nagy mezőségi írónak a fülébe súgták először a szelekkel ajnározó öreg lengyelfalvi cserefák, hogy aztán tőle mindenki tudomásul vegye.
Ambrus Lajos
Népújság (Marosvásárhely)

Szilágyi Aladár újra a Jelen Házban
Irodalmi est múltunkról és jelenünkről
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2017. január 25-én, szerdán 17 órakor a Jelen Ház nagytermében  A számontartott nemzet címmel könyvbemutatóval egybekötött irodalmi estet rendez.
Szilágyi Aladár két újabb riportkötetét: A számontartott ország –Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben és az Etnosz-sorozat új válogatását, Besztercétől a Bánságig Réhon József nyugalmazott tanár mutatja be, majd Szűcs László, a Várad irodalmi-művészeti folyóirat főszerkesztője beszélget a szerzővel.
Az est házigazdája: Murvai Miklós.
Sok szeretettel várunk minden könyvbarátot és népünk múltja és jelene iránt érdeklődőt. 
Az est szerzőjéről:
SZILÁGYI ALADÁR, helytörténész, publicista, szerkesztő, alig hogy elkezdte középiskolai tanulmányait az aradi Magyar Vegyes Líceumban, apját, Szilágyi Sándor református lelkészt letartóztatták, és húsz évre ítélték államellenes összeesküvés és rendszerellenes felforgató tevékenység vádjával. Apja a református kegyességi mozgalom tagja volt. Erős hitének köszönhetően nem büntetésként, hanem küldetésként élte meg azt a 6 és fél évet, amit előbb börtönökben, majd a Duna-delta kényszermunkatáboraiban töltött. Kiszabadulása után Boldog rabságom címmel megírta emlékiratait, amit azóta 25 nyelvre fordítottak le.
A rendszerváltásig megbélyegzettként hordozta apja „billogát”. négyszer felvételizett különböző szakokra „reuşit fără loc” eredménnyel. Megbízhatatlanként csákánnyal, útépítőként védte a hazát. Előbb erősáramú technikumban, végül a Babeş–Bolyai Egyetem filozófia szakán szerzett diplomát. Közben megházasodott, két kislánya született.
1989 előtt nem volt hajlandó a családjától egy távoli helységben marxizmust tanítani, és mivel a bélyeg nem kopott le a homlokáról – bár elkezdett novellákat közölni különböző lapokban – egyetlen szerkesztőség, vagy kulturális intézmény ajtaja se nyílt meg előtte.
Végül 1990 januárjában léphetett be a sajtó világába. Előbb a Bihari Napló napilap munkatársa volt, rövidesen a Kelet-Nyugat irodalmi-művészeti hetilap egyik alapítója, majd négy hónap elteltével főszerkesztője lett. Számos közéleti funkciót is elvállalt, nyolc évig volt a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főgondnoka és 1996–2000 között a MURE alelnöke.
2008-ban az EMKE  Spectator-díjával, 2012-ben az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének Sütő András-díjával tüntették ki, 2015-ben megkapta a Magyar Újságírók Szövetsége Életműdíját.
Jelenleg a Várad irodalmi-művészeti folyóirat szerkesztője, 2017-ig a megszüntetett Erdélyi Riportnak is munkatársa volt. Könyvkiadással is foglalkozott, az utóbbi 11 évben 12 saját kötete látott napvilágot.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad)

Születésnapi beszélgetés Albert Ernő néprajzkutatóval
Csak a fiatalok látnak öregnek
Néhány nappal ezelőtt, január 14-én ünnepelte 85. születésnapját Albert Ernő tanár, néprajzkutató, nyugalmazott iskolaigazgató. Csíkdánfalván született, az egyetem elvégzése óta Sepiszentgyörgyön él. Munkássága Csíkhoz és Háromszékhez egyaránt kötődik. Albert Ernő e-mailen válaszolt kérdéseimre.
– 85 év – sok vagy kevés? Elégedett, ha visszatekint?
– Ha a számot nézem, azt mondom, sok. Ha visszatekintek eddigi életemre, terveimre, megvalósításaimra, akkor kevésnek tartom. Azért tartom kevésnek, mert végzős diákként, kezdő tanárként bőven jelöltem meg magamnak feladatokat, de abból keveset tudtam megvalósítani. Pedig igyekeztem. Amikor Konsza Samu, az iskola volt tanára és igazgatója, egyben néprajzkutató 80. születésnapját ünnepeltük tanárokkal és diákokkal együtt, akkor 35 éves voltam, és azt gondoltam: tanárként, kutatóként mily eredményesen dolgozott, dicsőséget szerzett az iskolának, a megyének, illő méltó módon köszönteni – bár sem tanítványa, sem tanártársa nem voltam. Azt is megállapítottuk: milyen szép kort élt meg, megérdemli a pihenést, hisz öregember. Aztán karjába vett az idő, gyors léptekkel száguldott velünk is, s amikor bekopogtunk a 80 évesek ajtaján, azt mondtuk, mi nem is vagyunk olyan öregek, mint akit akkor ünnepeltünk. S még ráadatott most újabb öt év, s most is azt mondom – bizonyára a fiatalok látnak öregnek, magunkat nem érezzük annak.
– Minden interjúalanyomtól megkérdezem: honnan az indíttatás? Milyen családban született? Mi határozta meg csíkdánfalvi gyermekéveit?
– Édesapám nagycsaládban született, tizenketten voltak testvérek, kilencen hetven éven felüli életkort éltek meg. Nagyanyám gyakran siratta a három korán elhalt gyermekét. Amikor 74 éves korában, 1947-ben nagyapámat temettük, a rokonok, a barátok, az ismerősök mellett ötvenkét unokája és dédunokája kísérte az utolsó útra. Az elemi iskolában, a mi osztályunkban hárman tanultunk unokatestvérekként. Amikor csépléskor a rokonság összegyűlt nagyapóék udvarán, nagy ricsajt csaptunk, szaladgáltunk, kicsi volt számunkra a nagy udvar. Nagyobb unokatestvéreim sok mindenre megtanítottak. Szüleim iparosok voltak, közvetlenül nem éltem a földműves emberek életét, annál inkább tetszett, amikor megismertem a kialakított szokások törvényeit. Mert Dánfalván, és a többi felcsíki községben is, kialakított életforma szerint éltek az emberek, s annak betartását egymástól is megkövetelték. Dánfalvától soha nem szakadtam el teljesen, a mindennapjait mindig is követtem. Most elszomorít a népesség csökkenése: 1977 és 1992 között a község lakossága 212 fővel lett kevesebb.
– Ön többször, több helyen is vallott életéről, ezért minden életszakaszáról nem kérdezek most részleteket, de a gimnáziumi éveiből – ha tegyük fel, öt mondatban kellene megfogalmaznia, mit emelne ki?
– Csíkszereda s a gimnázium számomra a város megismerését jelentette. Dánfalván petróleumlámpa fényénél tanultunk, a bentlakásban eleinte rácsodálkoztunk a villany fényére. Aztán a nagy épület titkaiba is bepillanthattunk. Később a nagyobb diákoktól hallottunk a népi írókról, magunk is egymásnak adtuk azokat a könyveket, amelyeket városi osztálytársainktól kaphattunk. E könyvek hatására egyszerre másként kezdtünk látni a világba. Utolsó éveinkben szerveztük az iskola kultúréletét: soktagú tánccsoportunkat Kovács Dénes tanár úr tanította. Színdarabokat tanultunk be, külön magyar és külön világirodalmi kört alakítottunk. Irodalmi törvényszéken ismertettünk ifjúsági regényt. Magunkkal viaskodtunk a hirtelen jött átalakulási folyamatokban. De mindenképpen alkotni, tenni akartunk. 1950-ben úgy búcsúztunk az iskolától, hogy senki azt sem mondta: fél kalap! Régi, úri, elavult szokásnak tekintették a kicsengetési ünnepséget, pedig előző évben még szépen búcsúztak a diákok, mi is nagyon készültünk rá. Nem számoltam meg az öt mondatot. De legalább még néhány ezer hátravan, ha mindent el kellene mondani arról, mit jelentett számomra Csíkszereda s a gimnázium.
– Kacérkodott az újságírással is, végül magyartanár lett, testvére, Albert Antal viszont újságíró volt. Az Önök ifjúkorában, az 1950-es években nem az volt az újságírás, mint korábban, vagy mint mondjuk 1968 vagy 1990 után. Mi az, ami vonzhatta vagy eltántoríthatta a fiatalt?
– Érettségi után újságírónak készültem. Felvételi jellegű cikk után értesítettek, hogy induljak Bukarestbe, a Magyar Szó szerkesztőségébe. A reggeli vonattal Szeredáig utaztam, onnan a késői gyorssal számítottam Bukarestbe jutni. Alig szálltam fel a vontara Dánfalván, levél érkezett a bátyámtól, amiben azt írta, hogy jobbnak látná, ha egyetemen tanulnék, állásban van, ő is tud segíteni. Édesanyám, hogy megakadályozza továbbutazásomat, gyalog indult utánam a 20 kilométeres távolságból, s amikor Szeredában megtalált, mutatta bátyám levelét. Nem akartam szószegő lenni, de édesanyám annyira sírt, hogy nem engedhettem egymagára haza, így a Dánfalva felé induló vonaton melléje ültem. A további körülményekre most nem térek ki. Egy hét múlva indultam Kolozsvárra felvételizni a magyar szakra. Az egyetemen új világ tárult elénk. Az előző év hallgatói határozott új ifjúságnak mutatkoztak be, mindent tudtak az új világról, mi pedig nem találtuk helyünket. Közben céduláztam a nyelvészeti katedrán a moldvai nyelvjárást Domokos Pál Péter A moldvai magyarság 1941-ben kiadott könyve felhasználásával. Négy éven át pénzt is kaptam érte. Néptáncok, népköltészet gyűjtésébe is bekapcsolódtunk, az egyetem tánccsoportját szerveztem. Közben éjjelenként vagonokból áruk kirakására vállalkoztunk. A bentlakási szobánk kis szemináriumi estéket jelentett. Egy szobában laktunk Szabó Gyulával, Kányádi Sándorral. Viták vitákat értek: bíráltunk, elégedetlenkedtünk, lázadoztunk. Az egyetem elvégzésekor Faragó József ajánlására felvettek volna a Folklór Intézetbe, de én tanítani akartam. Szívem szerint a moldvai csángómagyarokhoz mentem volna, de ott éppen akkor, 1954-ben szüntették meg a magyar iskolákat, így végül Sepsiszentgyörgy mellett döntöttem.
– Mit jelentett az Ön számára a tanítás?
– Az első pillanattól kezdve örömet találtam az irodalmi, nyelvtani órákban. Tanárságom során végig arra törekedtem, hogy térjek el a kialakított sablonoktól, a kérdező, a felelő, a jegyadó, az összefoglaló mozzanatoktól. Arra törekedtem, hogy tanulóim önálló feladatok elvégzésére vállalkozzanak. Lehetett látni, hogy nekik is örömet jelent az ilyen kihívás. Bevezettük, hogy mindegyik tanuló készítsen nagyobb lélegzetű dolgozatot kedvelt írójáról, vagy írja meg a szülőfalujában látottakat, szokásokat. A feladatot év elején beszéltük meg, a dolgozatnak év végére kellett elkészülnie. Dolgozat született ily módon például Háromszék várairól és vártemplomairól. Két tanulóm végigkerékpározta a megyét, fényképeket, rajzokat készítettek, a várak történetéhez adatokat gyűjtöttek, két év alatt négy kötetben mutatták be alkotásukat. Egy másik tanuló Bethlen Gáborgyergyószárhegyi gyermekkoráról készített dolgozatot. Jó alkalomnak kínálkozott a város utcáinak névadói című dolgozat készítése arra, hogy egyrészt a tanulók megismerjék jelentős személyiségek életét, róluk fényképeket keressenek, és a város térképét is elkészítsék. Bár hosszú időn át egy vagy két osztályban tanítottam, az évek során közel ezer dolgozat készült el. A jelenkori írókról szóló dolgozatok készítői íróktól kértek segítséget írásaik elkészítéséhez. Az írók pedig szívesen írták életrajzukat, tanácsaikat. Fokozatosan mintegy száz ilyen levél gyűlt össze, amely jelentős dokumentuma a XX. századi irodalomnak. Közöttük található Illyés Gyula, Passuth László, a L’Umanité egyik szerkesztője, Kós Károly, Horváth István, Sütő András, Kányádi Sándor és még sok író és művész levele. Gyakran emlegettük az iskola diákfolyóiratát, a Gyökereket. Ez a folyóirat 1966-ban jelent meg, és 1980-ban a 47. szám után betiltották. Jó lehetőséget kínált a tanulók önálló megnyilatkozásaira, mindennapi életük bemutatására.
– Hosszú ideig volt – kisebb megszakítással – az 1-es számú Líceum (Székely Mikó Kollégium) igazgatója. Hogyan jutott ideje a kutatásra, a gyűjtésre?
– Elsősorban tanárnak, majd igazgatónak kellett lennem. De már egyetemi hallgató koromban hozzákezdtem szülőfalum népköltészetének összegyűjtéséhez. A gyűjtőmunkát Sepsiszentgyörgyre érkezésemtől kezdve folytattam, és ebben segítettek tanulóim is. Amikor az iskolának az ötvenes évek végén sikerült magnetofont szereznünk, azzal végeztük a gyűjtést. Hatalmas népköltészeti anyag gyűlt össze. Mintegy háromezer felvételünk található hangszalagon. Ezt Budapesten 150 CD-re másolták át. Sikernek tekinthetjük a Háromszéki népballadák és A halálra táncoltatott leány című köteteket, az Édesanyám sok szép szava címűt, Albert Mátyás és Tamás Katalin gyimesi csángók életrajzát, meséit, hiedelemmondáit, a Dánfalváról és Felcsíkról szóló három kötetet, az 1848-as forradalomról és a madéfalvi veszedelemről szólót. Készítettem két szöveggyűjteményt is a középiskolák magyar irodalmának tanításához. Összesen huszonöt kötetem, mintegy százötven tanulmányom és számos kisebb írásom jelent meg.
– Van kedvenc balladája?
– A Kőmíves Kelemen balladát kedvelem a leginkább, még ha nehéz is választani. Talán azért emelném ki, mert gyűjtéseink során azt tudtuk gazdagítani a leginkább, és új elemek létezését is be tudtuk mutatni. 1902-ben Horger Antal azt írta, hogy Csíkban senki nem ismeri. Öt év múlva Bartók Béla több új változatát vette fonográfra, lejegyezte Kodály Zoltán is. Magam egészen 1971-ig folyamatosan kutattam hollétét, ekkor Ditróban csodálatos szépségű változatára bukkantam. Később Háromszéken a cigányok őrizte változatokkal lehetett bővíteni ismereteinket. A részletek kerülésével azt írom le csupán, hogy míg 1973-ig a népköltészeti kutatás az egész magyar nyelvterületen 46 változatát ismerte, amelyek között Csíkból 13, Háromszékről két szöveget és dallamot jegyeztek le, addig napjainkban Csíkból 22-t, Háromszékről 30-at ismerünk. Így tehát 2016-ra a változatok ismeretének száma 99-re emelkedett, nagyrészt a csíki és háromszéki gyűjtések eredményeként. Két eddig ismeretlen motívumra is sikerült rátalálnunk: az egyik háromszéki szöveg szerint a kőművesek bécsi tornyot építenek, néhány változatban pedig az építők kardot húznak, és úgy esküsznek, hogy kinek felesége hamarabb érkezik, feláldozzák.
– Hogyan telnek nyugdíjaséként a napjai?
– Folytatom a kutatásokat. Ehhez ma már a számítógép kezelése nélkülözhetetlen. Amíg korábban napok elteltek, amíg például Daczó Katalinnal közös dolgainkról beszélgethettünk, addig az üzenet két perc alatt megérkezik, s a következő két percben már a válasz is szállhat Csíkszereda felé. De ugyanez mondható mondjuk Kanadáról. Ott folyóiratot szerkesztő volt tanítványom, ha cikket kér, még aznap lebonyolítható, ő pedig amikor megjelenik az írás, azonnal postázza a világhálón. Vagy: a nyolcvanas években, ha szükségem volt valamely itt nem található könyvre, Kolozsvárra kellett utaznom, hogy jegyzeteljek. De az 1940-es években megjelent nyelvészeti folyóiratot még az egyetemi könyvtárban sem adták a kezünkbe – az évszám nem tetszett. Mostanság, ha valamit el kell olvasnom, a világhálón megkereshetem. Hajnalonként a számítógép segítségével elolvasom a háromszéki, csíki, kolozsvári, magyarországi újságokat. Gyakran dühöngök, amikor pert indítanak például a székely zászlóért, a kétnyelvű hivatalos iratok kibocsátásáért is vagy a községházáért. Talán azért is, hogy tudjanak rólunk, mostanság gyakran leírom: Székelyország. Ha megrettennek az autonómia hangoztatásától, akkor idézhetjük az 1506-os évet, amikor Székelyországnak nevezték területünket. Vagy arról nem hallottak, hogy 27 000 lakosú terület külön országként szerepel? De más teendőm is van. Feleségem három éve eltörte a lábát, azóta a bevásárlás rám vár. Addig azt sem tudtam, merre van az üzlet, most már az elárusítók mind ismernek…
– Min dolgozik most?
– Szeretném megjelentetni a Gyergyóditróban gyűjtött népköltészetet – külön kötetben, valamint a madéfalvi veszedelemhez kapcsolódó, eddig ismeretlen, közel száz levéltári iratot. Naponta dolgozom egyik kedves emléket idéző könyvön, amelyben az 1694-es tatárbetörést szeretném megörökíteni. Amikor a tatárok megtámadták Csíkot, és fel akarták gyújtani a csíksomlyói templomot és scholát is, mintegy 200 csíki diák élet-halál harcra vállalkozott. Ők a lakossággal közösen sikerrel akadályozták meg ezt. Ezt szeretném megírni.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

Jubileumokra készülnek Erdőszentgyörgyön
Irodalom, színjátszás, lapkiadás és megannyi más fogalom is köthető a Bodor Péter Művelődési Egyesület (BPME) nevéhez. A szervezet idén jubileumi programokkal (is) készül meglepni a kisváros és térsége lakosságát – derült ki a szervezet elnöke, Kovrig Magdolna nyugalmazott tanárnő által készített tervekből.
Tevékenységével az egyesület idén is a város művelődési életét kívánja szolgálni, színesebbé tenni. Fő céljuk az egyetemes magyar kultúra népszerűsítése, valamint a térség hagyományos és jelenkori kulturális értékeinek felmutatása, mindezek beépítése a köztudatba. Törekednek megtalálni és felhasználni azokat a csatornákat, amelyek biztosíthatják az anyanyelv megőrzését, ápolását. Ezen célok szellemében tervezték meg idei tevékenységeiket.
Fontosnak tartják megemlékezni a magyar kultúra és történelem jelentős évfordulóiról, ünnepeiről, mint a Magyar Kultúra, a Magyar Költészet, a Magyar Nyelv Napja, vagy március 15-éről, október 6-áról, 23-áról, illetve felkészülni a városnapi ünnepségekre. Szinte évente adódik a magyar művelődési életnek egy-egy olyan évfordulója, amelyről meg kell emlékezni. Ebben az évben Arany János születésének 200. évfordulója, amely alkalomból több rendezvényt is terveztek: a helyi diákok alkotói versenyét, emlékműsort, vetélkedőt, balladamondó versenyt, maratoni felolvasást. Megemlékeznek Szabó Magda 100., Sütő András 90. születési évfordulójáról, Tamási Áron születésének évfordulójára a színjátszó kör színművel készül. Szűkebb környezetük jelenkori értékeit könyvbemutatókkal, író-olvasó találkozókkal, kiállításokkal igyekeznek megismertetni a város közönségével. Ezzel a céllal szerkesztik immár 15. éve helyi lapjukat, az Erdőszentgyörgyi Figyelőt is.
Negyedszázados az erdőszentgyörgyi műkedvelő színjátszás
Az egyesület tevékenységének egyik jelentős, hagyományokkal rendelkező területe a műkedvelő színjátszás, mint az anyanyelv és az anyanyelvű műveltség ápolásának, terjesztésének egyik jelentős lehetősége. A színjátszás már a kezdetekkor otthonra lelt Erdély városaiban, falvaiban, a település egykori birtokosa, gróf Rhédey László kolozsvári palotájának báltermét nyitotta meg az első erdélyi színtársulat előtt 1792-ben. Így természetes, hogy a színházpártoló Rhédeyek ősi vidéki hajlékában, Szentgyörgyön is virágozzon a műkedvelő színjátszás. A BPME tevékenységében jelentős szerepet kapott a színjátszás, számukra fontos a műkedvelő színjátszás szakmaiságának előmozdítása is, ennek érdekében idén már tizenharmadszor szervezik meg a kőrispataki nyári színjátszó tábort. Az itt folyó munka egyben felkészülés az őszi Színpad Fesztiválra, amelyet az egyesület 1992-ben Hatos Gyöngyvér tanárnő kezdeményezésére indított útjára, és ez év novemberében már a 25. fesztiválra kerül sor.
A jubileumi évforduló alkalmával az elmúlt negyedszázad eseményeiről terveznek kiállítást, de színházzal kapcsolatos képzőművészeti és jelmezkiállítást, illetve könyvvásárt is, valamint koncerteket, előadóesteket. A fesztiválra meghívják azokat a színjátszókat is, akik tagjai voltak a helyi színkörnek vagy munkáját segítették, és azokat a színészeket, akik valaha itt végezték a középiskolát vagy a színkör tagjai voltak. És azon együttesek képviselői is meghívást kapnak, akik a 25 év alatt felléptek a fesztiválon. Magyarországi és hazai szakemberek részvételével terveznek kerekasztal megbeszélést a műkedvelő színjátszás szerepéről, helyéről, helyzetéről, létjogosultságáról a jelen társadalmában. A háromnapos rendezvényen természetesen fellépnek műkedvelő színjátszó csoportok, majd egy hivatásos együttes előadására is sor kerül.
A 25. Színpad Fesztivált abban a reményben szervezik meg, hogy ennek a hagyománynak lesz folytatása, nem vész ki a játékkedv a város lakóinak szívéből, és lesz, aki összefogja, szervezze ezt a szép és hasznos időtöltést – hangsúlyozta Kovrig Magdolna.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

A promenád átfestett padjai
Beszélgetés Bogdán László költő-íróval a végső látomásról
szülővárosa, élettere, Sepsiszentgyörgy egyre inkább képzeletbelivé válik benne. Egyébként is mindig máshol szeretett volna lenni, bárhová is érkezett. Bogdán Lászlót arról is kérdeztem, milyen viszonyban van Vaszilij Bogdanovval.
– Milyen Sepsiszentgyörgy él önben? A fiatalban, a sikeres költőben-íróban, a mai Bogdán Lászlóban? – Sokat kerestem erre választ, ennek megfelelően sokat is írtam róla. Ahogy telik az idő, egyre erősödik bennem egy képzeletbeli Szentgyörgy képe. Ez a város nyilvánvalóan már nem a kamaszkoromé, ahol mindenki ismert mindenkit, ahol bármennyire is bornírt és félnótás volt a városlakók nagy része, mégiscsak érződött valami otthonosság. Megnőtt, már nem az a patriarchális kisváros, amely az én fiatalkoromban volt.
– Ez sima nosztalgia, vagy egyszerűen ma is a régi várost szereti?
– Kérdéses, hogy szeretem-e, vagy én is háborúban állok vele, mint Csiki László barátom, aki írt is egy Háborúk című vallomást. Tény, hogy fiatalkorom regényeinek színtere Sepsiszentgyörgy, azóta viszont elköltöztem erről a promenádról. Más vidékre, más vizekre.
– Miért? Átfestették a promenád padjait?
– Úgy éreztem, hogy már az 1981-ben elkezdett, 1989-ben befejezett Promenád című regénytrilógiám, később pedig azok a részei is – Az agitátorok éjszaka és A szoros délben –, amelyek a nyolcvanas években nem jelenthettek meg, részben már elmennek más terepre. A kilenc történet részben Bukarestben játszódik, a Fekete-tenger partján egy hajón. Részben pedig egy álomvilágban, ami azt a kérdést is felveti, hogy milyen mértékben volt reális az a város, amiről én írok. Létezett-e egyáltalán, vagy csak bennem volt meg? De ezek a kérdések már nem foglalkoztatnak. A kilencvenes években írt, Az ördög Háromszéken című regényemmel bizonyos mértékig még a Promenád világát folytatom, de már másként, előtérbe kerülnek a mellékszereplők, főként Hutera Béla, egyik visszatérő hősöm. Az ő élettörténete folytatódott a Drakula egyik fejezetében, de ezekben épp csak feldereng Szentgyörgy.
– Soha nem tartott tőle, hogy egyszer csak szembejön az utcán Hutera Béla vagy másik hőse?
– Nem, mivel bármennyire is életszerűnek tűnő történetek szereplői, ezek a történések fikciók. Mi a fikció, és mi az élet? – mostanában ez kezdett foglalkoztatni. Igaza lehet a vak argentin látnoknak, miszerint a valóság tulajdonképpen illúzió. Viszont azt is jelezte, hogy amit egyszer leírt egy könyvben, bármikor valóságossá is válhat. Ezekkel nem szabad játszani, és mégis játszunk, mert rá vagyunk szorulva.
– Fiatalkorában ön is rászorult erre a veszélyes játékra?
– Én akkoriban nem írtam, hanem olyan emberek között éltem, akik vagy írtak, mint Csiki László, vagy verseket mondtak, titokban, mint Visky Árpád. Ültünk egyszer nála, és megkérdezték tőlem: te is írsz? Persze, mondtam, majd hazamentem, és kínomban megírtam az első úgynevezett versemet, a Halotti beszédet. Aztán írtam egy elbeszélést Talán az ördög címmel, amelyet elküldtem az Ifjúmunkásnak, s azzal felfedeztek. Az Igaz Szóban Székely János költő-szerkesztő A selejt lázadása címmel írt egy amerikai beatköltőket elutasító pamfletet az akkoriban megjelent Üvöltés című antológia kapcsán. Ugyanakkor közölte névtelenül egy jobb sorsra érdemes szentgyörgyi fiatalember versét, ez volt a Halotti beszéd. Az írás és a névtelenül megjelentetett vers nagy visszhangot váltott ki, reagált rá Gál Ernő, Sütő András, Szilágyi Domokos és Lázár László is, nevetségesnek tartva, hogy 1967-ben egy szentgyörgyi fiatalt tesz felelőssé Amerika állapotáért. Ennek következtében kiutaltak viszont a versért egy 200 lejes honoráriumot, épp sorkatona voltam, a pénzből meghívtam az egész szakaszt. Ez volt az első nagy írói sikerem, a botrány pedig arra is jó volt, hogy így kapcsolatba kerültem az említett írókkal.
– Újságírói utazgatásokkal és íróasztal melletti munkával, no meg a Sugás, majd a Kripta vendéglő értelmiségi törzsasztalánál teltek a következő évek. Milyen volt az akkori Románia-képe? – Dali Sándor főszerkesztő 1971-ben egyéves bukaresti fejtágítóra küldött, akkor ismerkedtem meg a főváros kulturális életével, tele hatalmas egyéniségekkel, akiket a kommunista hatalom már igyekezett kiszorítani az országból. Megismerkedtem a nagy román írók műveivel, a székely falvak világa mellett ekkor kezdett érdekelni a Balkán is, ez a furcsa, jellegzetes katyvasz, amelybe mi, magyarok úgy csöppentünk bele, mint légy a tejbe. Ám miközben a két világ párhuzamosan kezdett hatni rám, már egyikben sem éreztem magam igazán otthon.
– Volt, ahol mégis otthonosan érezte magát?
– Útközben. Ha elmentem, visszavágytam, ha itthon voltam, máshol szerettem volna lenni, sehol nem volt otthonosság-érzésem. Utazni akartam, meg akartam ismerni a világot. Igazából nem is törekedtem arra, hogy valahol megállapodjam. Szerencsére, teszem hozzá. Azért is írok, hogy valahová eljussak végre. Az egyik Vaszilij Bogdanov-versben kérdésként fogalmaztam meg: a végső látomásig. Ha van ilyen. Amint lehetett, nekiindultam a világnak, de nemcsak Bécs irányába, egy ösztöndíjjal több hetet töltöttem például Oroszországban. Aztán egy társasággal hajóztam az Adrián, régi vágyam volt hajóról nézni a csillagokat, mint hajdanán a rómaiak, mint egyik kedvenc íróm, Marcus Aurelius. 1990 után azt folytattam, amit korábban elkezdtem, a regényeim immár sminkeletlenül jelenhettek meg. Egyre bonyolultabb lett azonban minden, jöttek meglévő művek átiratai, majd a szerepek, először a Csáth Géza-ciklusban, majd Az erdélyi Madonnában, aztán a Ricardo Reisben, aki Pesoa egyik alakmása. Végül pedig jött Vaszilij Bogdanov. Kovács András Ferenc „találmánya”, aki Asztrov doktor, a kitalált költő, KAF orosz alakmása verseit írva az egyiket nekem, Vaszilij Bogdanovnak ajánlotta. 2007-től kezdtem írni a Vaszilij Bogdanov-verseket, négy könyv már megjelent.
– Egyfajta mágikus realizmus bontakozik ki ennek a „rekonstruált” költőnek az életművében?
– Miért ne? Mindig is a kiszolgáltatottságról akartam írni, az autentikus létezés esélyei érdekeltek, és úgy éreztem, arról a kiszolgáltatottságról, amelyben a huszadik század költői voltak, mégiscsak egy orosz-szovjet költő jelmezében tudok leginkább írni. Előbb megalkottam Bogdanov életrajzát – fiatalkorában Párizsban élt, 1925-ben hazatért, és rázárult a Szovjetunió kriptafedele –, majd a biografikus verseit, ami azt jelenti, hogy a versei levezethetők az életrajzából. Egész jó viszonyban vagyunk egymással, időnként az az érzésem, hogy ténylegesen él, vele álmodom. Tíz éve betölti a mindennapjaimat.
– Az 1990-et megelőző időkben írt regényei hőseinek nagy részét különösebb zökkenő nélkül átköltöztethette az új világba. Ennyire a jövőbe látott?
– Nem, a kommunista időkben úgy éreztem, hogy amúgy is az íróasztal fiókjának írok, s ezért kikapcsoltam az öncenzúrát. A cenzúra meg, gondoltam, amúgy is azért van, hogy ha valami nem tetszik neki, akkor kivágja. A Helyszínkeresések forgatáshoz című regényemmel például a magam ámokfutó, dilettáns módján Bukarestben elkezdtem keresni valamit, s a mai szent napig azt folytatom. A négy, hősök és helyszínek megidézése tekintetében részben összefüggő regénnyel – Az ördög Háromszéken, Drakula megjelenik, Bűbájosok és Hutera Béla utolsó utazása – azonban lezártam annak a világnak a megidézését. A Tatjánával, a Ricardo Reisszel és Vaszilij Bogdanovval másik korszak kezdődött, amikor kiléptem a világba. A Tatjána-trilógiában ugyan rengeteg erdélyi részlet van, de egy hajón játszódik, és esetenként már nem lehet tudni, hogy elképzeli-e a szerző, vagy játszanak vele a földönkívüli halhatatlanok.
– Reálisnak tartja a saját életét?
– Egyáltalán nem, ezen sokat gondolkoztam. Ha a hetvenes években elmegyek az országból, minden bizonnyal meg sem születik az irodalmi életművem, vagy egészen más lesz. A regényeimben amúgy alig van önéletrajziság, annál több van viszont a verseimben. A költő mindig magáról ír.
– Nemrég jelent meg a Ha mégis visszamennék című verseskötete. Ki? Hová?
– Oda, a hetvenes évekbe. A kötet részben olyan verseket tartalmaz, amelyek még nem jelentek meg a saját könyveimben, részben olyanok, amelyeket Bogdanov írása közben írtam, főleg felkérésre. Az Álarcosbál című záróciklust viszont direkt ide írtam, abban végigmegyek az alakmásaimon. – És a többiek, a kortársak, az erdélyi magyar irodalom merre tart?
– Egészen 2012-ig, nyugdíjazásomig írtam a céhnek lektori véleményeket. Az utolsóban egyszerre írhattam Márton Evelin, Potozky László és Hercza Mikola köteteiről, meg is jegyeztem: ritkán volt olyan éve az irodalmunknak, amikor három ilyen tehetség egyszerre jelentkezett. Előbbi kettő azóta ezt igazolta is, de meggyőződésem, hogy Mikola is fogja. A „régebbiek” közül nagyon szeretem KAF, Fekete Vince, Lövétei Lázár László verseit, Orbán János Dénest, Sántha Attilát, László Noémit. A nyolcvanas években azt gondoltam, hogy minden elapad, vége lesz az erdélyi irodalomnak. És nem lett vége.
Csinta Samu
Bogdán László
Költő, író, újságíró, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Sepsiszentgyörgyön született 1948. március 8-án. Iskolai tanulmányait a Székely Mikó Kollégiumban végezte, érettségi után segédraktárnok, állategészségügyi munkás, keramikus, nevelő, művelődési aktivista, majd 1969-től a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör belső munkatársa volt. Első verse az Ifjúmunkásban jelent meg. 1987-től A Hét című bukaresti hetilapnál dolgozott. Az 1990-es évektől a Háromszék napilapban politikai, kulturális és művelődéspolitikai cikkeket közöl. VERSESKÖTETEI: Matiné (1972), Ingaévek (1984), Az erdélyi kertmozi (1995), Átiratok múzeuma (1998), Argentin szárnyasok (2001), Az erdélyi Madonna (2004), P. a ketrecben (2004), Fogolyvadászat (2005), A démon női alakot ölt (2006), Szindbád a taligán (2007), Felröppenő flamingó (2009), Ricardo Reis Tahitin (2009), Vaszilij Bogdanov: Arcok a forradalmi menetoszlopból (2012), Vaszilij Bogdanov: A végzet kirakós játékai (2013), Vaszilij Bogdanov: Az illuzionista és a szörnyeteg (2014), Vaszilij Bogdanov: Ricardo Reis Szibériában (2015), Ha mégis visszamennék (2016). PRÓZA: Helyszínkeresések forgatáshoz (1978), Címeremben két hattyú (1980), Luca-napi időjóslások (derűs ufós történet, 1985), Promenád, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1989), A késdobáló, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1991), Eltűnés, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1994), Agitátorok éjszaka (1996), Az ördög Háromszéken (1997), A szoros délben (2002), Drakula megjelenik (2002), Hol vagytok, ti régi játszótársak (2003), Bűbájosok (2005), Hutera Béla utolsó utazása (2007), Tatjána (A kintrekedtek I., 2008), A polinéziai útvesztő (2009), A vörös körben (A kintrekedtek II., 2010), A két boldog fénygombolyag (A kintrekedtek III., 2011). Elbeszéléskötetek: Játék, mozgó tükrökkel (1983), A bőrönd elföldelése (1986), Szentgyörgyi Demokritus (1999), Ház a kopár hegyen (2000), Öt korsó sör a Golgotában (válogatott elbeszélések, 2000), A felesleges utazás (2008), Az önpusztítás módozatai (2016), MŰFORDÍTÁS – Petre Stoica: Nyulak és évszakok (versfordítások, 1978). DÍJAK, ELISMERÉSEK: Látó-nívódíj (1992, 1998), Füst Milán-díj (1993), MÚRE-nívódíj (1995), Déry Tibor-jutalom (1999), Arany János-jutalom (2000), Márai Sándor-díj (2008), József Attila-díj (2010), a Román Írószövetség prózadíja (2000, 2010).
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)