Nézz, uram, sebeinkre!
Nem akarom magam örökbe vétetni a magyar kormánnyal. Mégis teszek (néha) ajánlatot. De hogy belső légköri nyomásom megmaradna, idézek két sort a (romániai) kommunista diktatúra egyik magyar költőjétől – név az illetékes irodalomtörténészeknél, pl. Kántor Lajosnál: „Most mint elvtárs, megkérdem tőled, / éber vagy-e? jó vagy-e őrnek?” Merthogy az a kommunista rendszer igyekezett mindenkit örökbe fogadni, éberré tenni.
Abból a rohadék rendszer(telenség)ből semmit nem vett át, hála Istennek, az Orbán-kormány. Szlovákiába invitálom magam mellé most, meg sem állunk a dunaszerdahelyi könyvüzletig, ahol találhatók azok a mostani könyvek, melyekben nemcsak a maguk múltját írják újra azok a történészek, melyeket nem üldöz a világon egyetlen akadémia sem tagságuk ügyében. A könyvekben írva van, hogy „a magyar honfoglalás tulajdonképpen nem honfoglalás volt, Árpádék bekérezkedtek a Kárpát-medencébe, ahol Szvatopluk morva–szlovák vezér helyet adott a söpredék szolganépnek, letelepedési jogot… Tulajdonképpen mi, szlovákok hálásaknak kell lennünk e kóbor népnek, mert ők kényszerítettek bennünket összefogásra. A szlovák nép olyan nagyságokat adott a magyarságnak a saját soraiból, mint Kossuth Lajos, Liszt Ferenc, Petőfi Sándor és sok más szlovák...”
Azt az újraírók elfelejtik, hogy ilyen megnevezés, hogy szlovák, Magyarország 1920-as kiosztásáig nem is létezett, fővárosuk sem, az osztozkodáskor Bratislava sem, csak úgy mondották a tótok, hogy Poson stb. Kilenc ilyen tudománytalan, fantáziával dúsított munka recenzióját kaptam kézhez a világhálón, Németországon át. És hát megkérdezem most tisztelettel a Magyar Tudományos Akadémiát, illetve a mai magyar kormányt, van-e válaszuk ezekre a könyvekre, melyeket állami pénzen, potom áron terjesztenek, és ezekből tanítják a maguk s a magunk történelmét iskolákban.
Most mint magyar szavazó s nemzetpártoló, megkérdem tőled, kormányom, van-e a tarsolyodban válasz? És miért fordult vissza Sólyom László államelnökünk a Duna-hídról, amikor a szlovák elvtársak nem engedték be, itt, né, vagy nyolc évvel ezelőtt? Ne vegyenek ölbe s örökbe bennünket, de viselkedniük kellene ám érettünk, számkivetettekért, otthon és másutt, mert hát szavaznunk kell, s bizony önmagunkra is gondot kell fordítanunk, Pozsonytól Bukarestig, le Belgrádig s tova Marosvásárhelyig.
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szabad György 90 éves
Szabad György Széchenyi-díjas történész, akadémikus, a rendszerváltás meghatározó alakja, az 1990-ben összeült első szabadon választott Országgyűlés elnöke tegnap töltötte 90. évét. Születésnapja alkalmából Áder János köztársasági elnök levélben köszöntötte. Az államfő méltatta az egykori politikus, történész, az 1990 és 1994 közötti Országgyűlés elnökének egyetemi tanári és politikusi tevékenységét.
Szabad György Aradon született zsidó vallású polgárcsaládban, szülei Trianon után is fenntartották magyar állampolgárságukat. A család 1932-ben Kolozsvárról Budapestre költözött, Szabad György már itt fejezte be iskolai tanulmányait. 1942-ben érettségizett, továbbtanulási kérelmét zsidó származása miatt elutasították. Másfél évig kertésztanoncként dolgozott, Magyarország német megszállása után kényszermunkára, majd katonai munkaszolgálatra hívták be. Innen sikerült megszöknie. 1945 januárjában a Független Kisgazdapárt tagja lett, 1946 tavaszán kilépett a pártból. Ezután semmilyen párttevékenységet nem folytatott 1989-ig. Az 1956-os forradalom idején a bölcsészkari, illetve a történész forradalmi bizottság tagjává választották, emiatt később zaklatták a hatóságok, de eljárást nem indítottak ellene.
1945-ben kezdte meg tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem (1950-től Eötvös Loránd Tudományegyetem, ELTE) történelem–levéltár szakán, diplomáját 1950-ben szerezte meg. 1951-ig az Országos Levéltár gyakornoka, 1954-ig aspiráns volt az ELTE bölcsészkarán. 1954-ben az új- és legújabb kori magyar történeti tanszéken adjunktussá, 1956-ban docenssé, 1970-ben egyetemi tanárrá nevezték ki, s innen vonult nyugdíjba 1994-ben. Jelenleg az egyetem professor emeritusa. A történelemtudomány kandidátusa címet 1955-ben, a történettudományok doktora címet 1969-ben szerezte meg. 1982-ben lett a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1998-ban pedig rendes tagja. Szakterülete az újkori magyar történelem, pályája kezdetétől a polgári átalakulás problémakörét kutatta. Több művében foglalkozott Kossuthtal mint a nemzeti újjászületés meghatározó alakjával. Számos könyve, tanulmánya jelent meg magyarul és idegen nyelveken. A rendszerváltás hajnalán, 1987-ben részt vett és felszólalt Lakitelken a Magyar Demokrata Fórum (MDF) zászlóbontásának is tekintett értelmiségi tanácskozáson. Alapító tagja, 1989 tavaszán elnökségi tagja lett a párttá alakult fórumnak. Közreműködött az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) munkájában és – Antall József és Sólyom László mellett – az MDF delegátusa volt a háromoldalú politikai egyeztető tárgyalásokon. A többpárti demokráciába történő békés átmenet közjogi kérdéseinek tisztázásában nagy szerepe volt hatalmas történelmi ismeretanyagra támaszkodó higgadt érvelésének. 1989 júniusában ő terjesztette elő az EKA politikai szándéknyilatkozatát, az MDF részéről egyik aláírója volt a háromoldalú politikai tárgyalásokon a sarkalatos közjogi kérdésekben megszületett, az alkotmányos fordulatot megalapozó 1989. szeptember 18-i megállapodásnak. Az 1947 utáni első szabad többpárti parlamenti választásokon 1990-ben az MDF győzött, Szabad György a párt budapesti listájáról került be a parlamentbe. 1990. május 2-án Szabad Györgyöt választották meg az Országgyűlés első alelnökévé. Házelnökké augusztus 3-án választották meg, a tisztséget a ciklus végéig töltötte be. Fejből mondott, választékosan fogalmazott beszédeivel reprezentálta a polgári demokrácia útjára lépett ország törvényhozását. Az 1994-es választásokon ismét az MDF parlamenti képviselője lett, két év múlva azonban belső viták miatt többedmagával kilépett a pártból és annak frakciójából, s az újonnan alakult Magyar Demokrata Néppárthoz (MDNP) csatlakozott. Az 1998-as parlamenti választásokon az MDNP nem jutott be a parlamentbe, így ő sem szerzett parlamenti mandátumot. Szabad György 2001-ig volt az MDNP tagja, ezt követően visszavonult az aktív politizálástól.
Szabad Györgyöt 2000-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjével tüntették ki. A szakszerű magyar történetírás megújításában való tevőleges részvételéért, a magyarországi újkorkutatás legjobb hagyományait követő munkásságáért, életműve elismeréseként 2006-ban vehette át a Széchenyi-díjat.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megemlékezés a Bolyai téri unitárius templomban
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezetének a nemzeti összetartozás napja alkalmából a marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius templom udvarára tervezett megemlékezését tegnap a rossz idő miatt a templomban tartották meg.
Az emlékünnepségen részt vettek a történelmi egyházak képviselői, beszédet mondott dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Szabolcs Attila, a magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke, Portik Vilmos, az Erdélyi Magyar Néppárt Maros megyei elnöke. Műsorvezető Nagy István színművész volt. Fellépett Kilyén Ilka színművész, Samu Ilona és Samu Janka Tímea, Nagy Árkosi Árpád és a Szent Cecília együttes. Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános saját versét olvasta fel.
A rendezvényre Kecskés Csaba unitárius esperes adta áldását.
A megemlékezés a magyar és székely himnusszal ért véget.
A nemzeti összetartozás napja a 2010. évi XLV. törvénybe foglalt hivatalos nevén: Nemzeti Összetartozás Napja – az 1920-as trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójára emlékező, június 4-re eső nemzeti emléknap Magyarországon, amelyet 2010. május 31-én iktatott törvénybe az Országgyűlés. Az erről szóló Nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről címet viselő törvényjavaslatot Kövér László (Fidesz) és Semjén Zsolt (KDNP) kezdeményezte. Az Országgyűlés a törvény elfogadásával kinyilvánította: "a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme". Sólyom László akkori köztársasági elnök 2010. június 3-án aláírta a törvényt, amely a 90. évfordulón, 2010. június 4-én hatályba is lépett.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely)

A doberdói harcok 100 éve kezdődtek az első világháborúban
A "nagy háború" olaszországi frontján száz éve, 1915. július 18-án kezdődtek meg a harcok a Doberdó-fennsíkon az Isonzó folyó menti küzdelmek részeként.
Olaszország a világháború kitörésekor Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia szövetségese volt, de a harcokban nem vett részt. Az antanthatalmak (Franciaország, Nagy-Britannia és Oroszország) 1915 áprilisában jelentős területeket ígértek a római kormánynak, amely erre felmondta az addigi szövetséget, és hadat üzent Bécsnek.
A Monarchiának a frissen megnyílt frontszakaszon mindössze 125 zászlóalja, 18 lovasszázada és 67 ütege állomásozott, milícia jellegű alakulatokkal kiegészülve. A 850 ezer főt számláló, jelentős túlerőben lévő olasz hadsereg az Adriai-tengerbe ömlő Isonzo folyó völgyében akart bejutni a Monarchia hátországába. A támadás azonban június 22-én elakadt, mert a keletről átirányított 5. hadsereggel és két balkáni hadtesttel kiegészült osztrák-magyar hadsereg jelentős védműveket épített ki a mély sodrású Isonzót szegélyező meredek hegyekben.
Az olaszok mindenképpen ki akarták erőszakolni az áttörést Görz (Gorizia) és a tengerpart között. A véres Isonzo-csaták során az olaszok két év alatt 11 alkalommal kísérelték meg a folyón való átkelést és a front áttörését, ám sorra kudarcot vallottak. A leghevesebb harcok a mintegy 60 négyzetkilométernyi Doberdó-fennsíkon zajlottak, itt az olaszok 1915. július 18-án indították első támadásukat. Az erőviszonyok ekkorra kezdtek kiegyenlítődni, mert a védelmet irányító Svetozar Borojevic tábornok folyamatosan kapta az erősítéseket. Ugyanakkor az olasz főparancsnok, Luigi Cadorna tábornok nem rendelkezett megfelelő nehéztüzérséggel, így támadásait nem tudta megfelelően előkészíteni, a védőállások viszonylag kevés kárt szenvedve várhatták az olasz rohamokat. Az olasz hadseregnek a felszereltsége és hadvezetése gyengébb volt, és utánpótlása is akadozott.
Doberdó teljesen más harcmodort követelt, mint a "hagyományos" hadszínterek: a mészkőt nem fogta a gyalogsági ásó, a robbantott lövészárkokban fedezékként egymásra rakott kőlapokat használtak. A számtalan karszt és barlang bombabiztos fedezéket nyújtott, de a belsejükben uralkodó félhomályt, hideget és a mindig csöpögő vizet szinte lehetetlen volt hosszú ideig elviselni, a katonák életét az is nehezítette, hogy természetes ivóvíz nem akadt a környéken.
Az olasz áttörési kísérletek közül csupán a hatodik hozott jelentősebb eredményt. Az olasz hadvezetés kiaknázta, hogy az 1916 nyarán indított orosz Bruszilov-offenzíva miatt a Monarchia kénytelen volt erőinek egy részét átcsoportosítani a keleti frontra, így a déli arcvonal meggyengült. Az augusztus 4- től 16-ig tartó hatodik isonzói csatában az olasz hadsereg fontos állásokat hódított meg a Doberdó-fennsíkon, elfoglalta Görz városát, a védők kénytelenek voltak feladni a doberdói állások jelentős részét. A siker kiaknázásához azonban az olaszok nem rendelkeztek a kellő erőkkel, ráadásul – miután 1916. augusztus végén Németország és Olaszország között is beállt a hadiállapot – a védelem megszilárdításában már német katonai erők is közreműködtek. A további olasz áttörési kísérletek ezután rendre kudarcba fulladtak. A doberdói harcok befejeződését a központi hatalmak sikerét hozó tizenkettedik, egyben utolsó isonzói csata hozta meg. Kimenetelében ezúttal is a keleti fronthelyzet alakulása játszott szerepet, mert a Kerenszkij-offenzíva összeomlása után a központi hatalmak jelentős erőket dobhattak át az olasz frontra. A hét német és nyolc osztrák-magyar hadosztályból létrejött új hadsereg az Isonzo-front felső szakaszán, Caporettóval szemben, tőle délre a harcedzett 2. és az 1. Isonzo-hadsereg foglalt állást. 1917. október 24-én az isonzói csaták történetében először a központi hatalmak indítottak támadást, s az olasz arcvonal napok alatt összeomlott, a német és osztrák-magyar seregek száz kilométert előrenyomulva elfoglalták Olaszország északkeleti részét. A front csak novemberben, a Piave folyónál stabilizálódott, amikor az olaszok segítséget kaptak az antanttól.
A doberdói csaták iszonyú véráldozatot követeltek, a frontvonal minden méterére 13 elesett vagy sebesült olasz és 8 osztrák-magyar katona jutott. Az itt hősi halált halt magyar katonák pontos száma máig sem ismert, történészek szerint az első világháborús centenárium végére, 2018- ra készülhet el a magyar katonai veszteséget tartalmazó adatbázis. A jelenlegi becslések 500-600 ezerre teszik az első világháborúban hősi halált halt magyar katonák számát, ezeknek mintegy a fele az olasz frontokon esett el.
Az isonzói-doberdói harcok mementójaként szabadságolt magyar katonák kápolnát építettek 1917-1918-ban a Doberdo del Lagóhoz tartozó Visintini faluban. (A Magyar Kápolnát, a Cappella Ungheresét Sólyom László köztársasági elnök avatta fel 2009-ben.) 1918 tavaszán IV. Károly király parancsára négy emlékoszlopot is állítottak a folyó partján az elesettek emlékére.
Népújság (Marosvásárhely)

Nem engedné be Orbán Viktort Romániába Bogdan Diaconu képviselő
Bogdan Diaconu képviselő felszólította pénteken a külügyminisztériumot, hogy nyilvánítsa nem kívánatos személlyé és ne engedje be Romániába Orbán Viktort.
A magyarellenes megnyilvánulásairól ismert román politikus szerint a magyar miniszterelnök azzal szolgált rá az intézkedésre, hogy a budapesti kormány „bujtatja a nemzetközileg körözött bűnözőt, Markó Attilát”.
A stiripesurse.ro által idézett közleményében Daiconu emlékeztetett arra, hogy Orbán Viktor szombaton beszédet készül tartani Tusnádfürdőn. Szerinte Bukarestnek joga és kötelessége kiutasítani az országból egy olyan kormányfőt, aki nem tartja tiszteletben az igazságszolgáltatást és a román állam szuverenitását.
A képviselő emlékeztetett arra is, hogy volt már precedens magas rangú állami vezetők kiutasítására az Európai Unióban. Azt az esetet hozta fel példának, amikor Sólyom László magyar államfőt nem engedték be Szlovákiába.
Orbán Viktor egyébként péntektől Romániában tartózkodik. A magyar kormányfő este a határon túli magyar szervezetek vezetőivel, köztük Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel vacsorázik.
maszol.ro

Gyergyóújfalu büszkeségeit díjazták
Közösségi tevékenységükért közel harminc személyt részesített elismerésben Gyergyóújfalu önkormányzata. A kitüntetettek a keddi, év végi dísztanácsülésen vehették át a személyre szóló díszokleveleket. Valamennyiük méltatásában az önzetlen szerepvállalás, a becsülettel végzett munka kapta a legnagyobb hangsúlyt.
Hagyomány immár Gyergyóújfaluban, hogy oklevéllel jutalmazzák egész évi tevékenységükért azokat, akik az öt településből álló nagyközség életében önzetlenül vállalnak közösségi szerepet, illetve azokat, akik Újfalu hírnevét viszik a nagyvilágba. Akárcsak az előző alkalmakkor, a keddi dísztanácsülésen is sok személynek kijárt az elismerésből, a községközpont lakói mellett a kilyénfalviak és a tekerőpatakiak köreiből is szép számmal akadt díjra érdemes személy. Voltak, akik életpályájukért, mások a szakterületükön végzett tevékenységükért vehették át a polgármesteri díszoklevelet.
Kézművesek, hagyományőrzők, sportolók, pedagógusok, zenészek és hangszerkészítők részesültek kitüntetésben, de elismerő oklevelet szakács, szabómester és varrónő is kapott. Nagycsaládokat is kitüntettek, és elismerés járt a község legidősebb lakójának is. Az egyéni kitüntetések mellett közösségeket is díjaztak: díszoklevél járt a tekerőpataki polgárőrségnek, illetve a Katorzsa Sport Klub labdarúgóinak.
Az istenének homokszemekből és ködből oszlopot építő ember történetéből kiindulva Gál Katalin tanácsos oszlopépítőkként jellemezte a kitüntetetteket, akik gyermekszeretetből, kitartásból, önzetlenségből, elköteleződésből, kultúrából, becsületességből, kemény fizikai és szellemi munkából, kreativitásból, közösségek összetartásából építettek már számtalan oszlopot.
Az ünnep szónoka az elismerésben részesülők közös vonását emelte ki. „Önökben egy dolog közös: a hit. A hit abban, hogy tenni, építeni kell, még akkor is, ha vannak, akik időnként ledöntögetik az önök hitének oszlopait. Önök mindannyian elköteleződtek egy olyan területen, ahol a Jóisten talentumokat adományozott, és ezeket a képességeket megsokszorozták, megsokszorozzák” – fogalmazott Gál Katalin.
Arra buzdította a kitüntetetteket, továbbra is tartsák szem előtt, hogy megéri elköteleződni, dolgozni, becsületesnek lenni, alkotni, gyermekeket nevelni. Ezen erények erősítését célozza a községvezetés elismerése is – hangoztatta.
Elismerésben részesült a kilyénfalvi György Mihály, Kovács Julianna, György Vilmos, Péter Sándor, Salamon Éva, Fodor Márton és Magdolna, Kovács Ferenc és Margit, Czirják Irén. Újfaluból Bányász Jolán, Kovács Márton, András József, Mihálydeák József, Sólyom János, Mihálydeák Ferenc, Simon Mária, Kovács Júliánna, Elekes István, Simon Szabolcs, Sólyom László, Gáll Csaba, Csata Levente, illetve a Katorzsa Sport Klub leigazolt labdarúgó játékosai kaptak díszoklevelet. Tekerőpatakról Horváth Sándor, Todor Irén, Fodor Klementina, György Márton, Gergely József, illetve a polgárőrség csapata lett az idei év kitüntetettje.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

Romániában nem volt forradalom, de leverték (2016, az ötvenhatos magyar forradalom emlékéve)
A Háromszék már az idei esztendő első lapszámaitól kezdve folytatni kívánja dokumentumsorozatát az erdélyi, romániai ’56-ról, így tisztelegve mindazok előtt, akik teljes mértékben azonosultak a magyar forradalom eszméivel, először „hallották meg a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”, rendszerellenes szervezkedések, szervezkedési kísérletek egész sorát kezdeményezték, tiltakoztak a román kommunista diktatúra jogtiprásai és a kisebbségi elnyomás ellen.
A romániai ’56-os szervezetek, szervezkedési kísérletek nem csak a magyarországi forradalom és szabadságharc recepciójaként formálódtak, Stefano Bottoni összegzése szerint „önálló történelmi relevanciával bírnak.” A Bolyai Tudományegyetemen ötvenhatos tevékenységéért hét év börtönbüntetéssel sújtott Dávid Gyula irodalomtörténész főszerkesztésében 2006-ban megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 című kötet (a Polis Könyvkiadó és az Erdélyi Múzeum Egyesület gondozásában) több mint ezernégyszáz politikai elítélt legfontosabb adatait tartalmazza. A periratok további tanulmányozása nyomán az életrajzi adattár folyamatosan gyarapszik, hamarosan szükségessé válik a bővített kiadás megjelentetése. Az 1956-os magyar forradalom és nemzeti szabadságharc – az első győztes antikommunista forradalom (bár a győzelem csak tizenkét napig tartott) világtörténelmi nóvum! – erdélyi, romániai visszhangja sokkal átfogóbb volt, szélesebb társadalmi csoportokat érintett, mint ahogy az a kollektív emlékezetben él! Abban egyetértek a kiváló történésszel, Stefano Bottonival, hogy 1956-ban Erdélyben a forradalom elmaradt, de abban nem, hogy nem volt „romániai ’56”, és nem volt „erdélyi magyar ’56”! (Papp Zsolt Attila: 1956 Erdélyben: a forradalom elmaradt, de a megtorlás nem)  Abban is – bizonyára – egyetértünk, hogy a romániai, erdélyi ’56 sajátos volt, számos régióban a magyar forradalom és nemzeti szabadságharc leverése után, a brutális retorzió közepette indult, éveken át tartott, tömegeket mozgatott meg, papírra rögzítették programjukat.  Romániában valóban nem volt a magyarországihoz hasonló, tömegeket megmozgató, országos szintű politikai programokat megfogalmazó belső ellenzéki szembenállás, forradalmi fegyveres harc, a tankok sem dübörögtek a nagyvárosok utcáin, de voltak olyan szervezkedések, tervezetek, amelyek nemcsak a létező szocializmust akarták megreformálni, hanem annak radikális megdöntését tűzték ki célként.  Az idei esztendő kiváló lehetőséget biztosít, hogy tovább folytassuk a fontosabb szervezkedések, koncepciós perek bemutatását. A magyar forradalom leverése ürügyet jelentett a nemzeti kommunizmus útjára lépett román hatalom számára: a példátlan retorzió nemcsak a román belső ellenzéket próbálta likvidálni, hanem a magyarság, de a német anyanyelvűek, zsidók, szerbek szinte minden társadalmi rétegét súlyosan érintette, puszta létében fenyegette. Elegendő az 1959. évi brassói, később kiváló irodalmi alkotások egész sorát eredményező íróperre – „a társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával Andreas Birknert és Wolf von Aichelburgot huszonöt, Georg Schelget húsz, Hans Bergelt tizenöt, Harald Siegmundot tíz év kényszermunkára ítélték, a vád egyik tanúja, Eginald Schlattner, akit később szintén elítéltek feljelentés elmulasztásáért, két önéletrajzi regényben is beszámolt ügynökmúltjáról! – vagy az 1954-ben kezdődött, a romániai zsidóság nemzetközi hírnevű személyiségei ellen indított tömeges „cionista” perekre utalnom. Cionizmus ürügyén 5020, a német nemzeti szocializmussal való kapcsolatért 4645, a szerb nacionalizmussal és Titóval való szimpatizálásért 1644 személyt tartottak nyilván: megfigyelték és követték őket. Sajnos sem az államközi, sem a diplomáciai kapcsolatokban nem kamatoztatják: 1956 a román–magyar együttélés kiemelkedő időszaka! Bukarestben már a magyar forradalom első napjaiban röpcédulák jelentek meg, a diákok egy csoportja 1956. november 4-ére utcai tüntetést kezdeményezett, de a Securitate beépült a szervezők csoportjába és a kezdeményezőket – köztük Paul Goma, Alexandru Ivasiuc, Ştefan Augustin Doinaş később ismertté vált írókat –, valamint az Egyetem téren gyülekezőket 1956. november 5-én letartóztatták és elítélték. A karhatalom és a tüntető diákok közötti egyetlen nyílt összecsapásra Temesvár központjában került sor. Az Aurel Baghiu, Caius Muţiu, Teodor Stanca, Nagy László, Heinrich Drobny vezette temesvári, román többségű műegyetemi hallgatók az 1956. október 30-án tartott nagygyűlésen követeléseiket tizenkét pontban fogalmazták meg. A pontok majdnem azonosak voltak a szegedi, budapesti egyetemisták által megfogalmazottakkal. Követelték: a szovjet csapatok azonnali kivonását Romániából, gazdasági kapcsolatokat minden országgal, beleértve a kapitalista országokat is, hozzák nyilvánosságra a Románia által aláírt gazdasági szerződéseket, Sztálin személyi kultuszának felszámolását, mivel Romániában csak mímelték a személyi kultusz eltörlését. Továbbá: az orosz nyelv kiiktatását a felsőfokú oktatás kötelező tantárgyainak sorából, a marxizmusórák számának csökkentését, a parasztokat sújtó kötelező termény- és húsbeszolgáltatás eltörlését, a munkásosztályt megnyomorító normák eltörlését, a munkások fizetésének emelését, a fizetési adók eltörlését, egyetemi autonómiát. Elítélték a szovjet csapatok magyarországi katonai intervencióját. (Romániában sajátos kommunista nemzetépítés zajlott. 1954 és 1956 között felszámolták a román gazdaságra meghatározó befolyást gyakoroló szovjet-román vegyes vállatokat, a szovromokat, a szuverenitás visszanyerése érdekében 1955 nyarán Emil Bodnăraş hadügyminiszter azzal a váratlan kéréssel fordult Hruscsov szovjet pártfőtitkárhoz: engedélyezze a szovjet csapatok kivonását Romániából!)  A securitate alakulatai 1956. október 30-án a műegyetemi nagygyűlés után körülvették és elszigetelték a temesvári Műegyetem épületét. Megkezdődtek a tömeges letartóztatások. Mintegy 2500 egyetemistát tartóztattak le, teherautókra kényszerítették, majd a magyarországi szovjet katonai intervenció miatt üressé vált kisbecskereki szovjet laktanyába szállították. Azok az egyetemi hallgatók, akiket nem tartóztattak le, másnap, 1956. október 31-én Temesvár központjában tüntetést szerveztek. A letartóztatottak szabadon bocsátását követelték. Nyílt összecsapásra került sor a diákok és karhatalmisták között. Gyorsított eljárással, a Büntető Törvénykönyv 327. szakasza előírásai alapján – nyilvános izgatás vádjával – 29 egyetemi hallgatót és két tanársegédet állítottak hadbíróság elé, három hónaptól nyolc évig tartó börtönbüntetéssel sújtották őket. Az eddigi kutatások eredményei szerint összesen nyolcvanegy román anyanyelvű egyetemi hallgatót, gimnazistát, értelmiségit ítéltek el a magyar forradalom eszméivel való azonosulásáért! Teodor Stanca, a temesvári műegyetemi hallgatók tüntetésének egyik főszervezője 2008-ban Csíkszeredában Sólyom László akkori magyar államelnöktől vehette át a Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszt kitüntetést. A román falvakban ma is úgy emlegetik: a magyar forradalomnak köszönhetően szűnt meg a kötelező termény- és húsbeszolgáltatás!
(folytatjuk) 
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyomdában a háromkötetes Székelyföld története
Az Erdélyi Múzeum Egyesület és a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének közös kiadásában, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum gondozásában megjelenő monografikus mű huszonhárom történész, régész szakember munkáját mintegy 2200 oldalon összegzi.
A Székelyföld múltját és történelmét bemutató – egyelőre ötezer példányban megjelenő – kötetek eladási ára egyenként 250 lej lesz. A hiánypótló mű megjelentetése még 2008-ban merült fel, Bunta Levente székelyudvarhelyi polgármester Sólyom László udvarhelyi látogatása alkalmából kérte az akkori Magyar köztársasági elnököt, hogy támogassa a Székelyföld történetének megírását.
A szerkesztői, szerzői csapat 2011-ben kezdett körvonalazódni, akkor dőlt el, hogy Egyed Ákos történész koordinálja majd a munkát. 2012-ben a Székelyföldi Tudományosság Székely Tudósok című konferencián Bunta Levente polgármester bejelentette, hogy elindult a monografikus mű megírása, szerkesztése. A szakemberek 3 évig dolgoztak a kiadványon, a tavaly egy tudományos konferencián, Székelyudvarhelyen az érdeklődők már a készülő monográfia tartalmával, szerkezetével, egyes fejezeteivel is megismerkedhettek.
A Székelyföld története című, nagy volumenű, háromkötetes történelmi monográfiára az előfizetés is lehetséges lesz, erről hamarosan további részletek olvashatók majd a Haáz Rezső Múzeum oldalán.
Asztalos Ágnes
marosvasarhelyiradio.ro. Erdély.ma

Nyomdában a Székelyföld háromkötetes története
Nyomdába került a Székelyföld története című, háromkötetes történelmi monográfia. Az Erdélyi Múzeum Egyesület, a Magyar Tudományos Akadémia/Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete, valamint a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum közös kiadásában megjelenő mű huszonhárom történész, régész szakember munkáját összegzi mintegy 2200 oldalon.
A Székelyföld múltját és történelmét bemutató – egyelőre ötezer példányban megjelenő – kötetek eladási ára egyenként 250 lej lesz. Az előfizetési lehetőségekről a múzeum honlapján tesznek közzé információkat.
A Székelyudvarhely polgármesteri hivatala által kezdeményezett és finanszírozott tevékenység 2012-től zajlik. 2008-ban Bunta Levente polgármester Sólyom László udvarhelyi látogatása alkalmából kérte az akkori köztársasági elnököt, hogy támogassa a Székelyföld történetének megírását. 2011-ben szerkesztői és szerzői csapat körvonalazódott, Egyed Ákos történésszel az élen, az akadémikus jelentős munkát vállalt a háromkötetes kiadvány összeállításában.
Egyed Ákos korábban elmondta, az őskort és a középkort Kordé Zoltán és Benkő Elek írja, az erdélyi fejedelemség korszakát Oborny Teréz és Balogh Judit dolgozza fel, a 18–19. század történetét Pál Judittal osztják meg, a legújabb korral pedig Oláh Sándor és Novák Csaba Zoltán foglalkozik, de más szakembereket is bevontak a munkába. Krónika (Kolozsvár)

Stefano Bottoni a békeszerződésről, a közös magyar–román emlékezetről, a migrációról és a tíz-húsz évente bekövetkező „rendszerváltásokról”
A románokat nem érdekli Trianon
Június negyedike korántsem olyan fontos dátum a román történelemben, mint Magyarországon, mivel az ottani köztudatban a trianoni békeszerződés egy korábban kezdődött nemzetépítési folyamat „természetes betetőzése” volt. Az Erdéllyel és a térséggel foglalkozó olasz történész, Stefano Bottoni szerint illúzió, hogy a menekültválság összehozza a régió országait, az pedig, hogy még mindig a múlt kérdéseivel foglalkozunk, a rendszerváltás kudarcát is jelzi.
– Mennyire van jelen Trianon ma a román történészvitákban, a közbeszédben? – A román történészszakmának, ellentétben a szlovákkal, nem Trianon az alapvető élménye, ezért nem tartják különösebben fontos eseménynek. Romániában két, széles körben ünnepelt eseményhez kötődő dátum van, amely mindenki számára nagyon fontos. Az egyik az Erdély egyesülését kimondó december 1-jei gyulafehérvári országgyűlés: az unió kimondása Romániával. Ez politikai aktus volt, amely nem járt olyan jogkövetkezményekkel, mint a trianoni szerződés. A másik a március 27-én Chisinauban kinyilvánított egyesülés Besszarábiával, amely időben megelőzte a gyulafehérvári országgyűlést. Ezért ez a dátum amolyan harmadrangú kérdésnek tűnt a román nemzeti mozgalom számára, sokáig nem is ünnepelték, hiszen egyértelműen Erdély volt a fontosabb. De a rendszerváltás után és főleg az utóbbi években az egész besszarábkérdés ismét aktuálissá vált Románia számára, természetesen nem függetlenül attól, hogy Moldova – ha nem is lehet hivatalosan úgynevezett „failed state”-nek, vagyis államkudarcnak nevezni – egy nehéz geopolitikai helyzetben lévő, instabil államalakulat. Meggyőződésem, hogy bekebelezéséről máig nem tett le a román politika, a legfrissebb hír például, hogy több száz moldovai iskolába Romániából érkeznek majd tanárok.
– Vagyis Trianont szinte egy természetes geopolitikai folyamat részének tartják Romániában? – Szerintem igen, és ne feledkezzünk meg arról, hogy a románok már 1919-ben „birtokon belül voltak”, így részben joggal is gondolhatják így. 1920 közepéig működött az Erdélyi Kormányzótanács román vezetéssel előbb Szebenben, majd Kolozsváron, és innen intézte Erdély ügyeit egy félig-meddig autonóm román kormányzat, amely végül kénytelen volt beépülni a bukaresti adminisztrációba, ami nem is ment súrlódásmentesen. Vagyis számukra a trianoni békeszerződés idejére már gyakorlatilag lezárult a nemzetegyesítés. Ami a magyarok számára a vég kezdete, azaz 1918. december 1-je, az a románoknak a betetőzés. Biztos vagyok benne, hogy míg 2018. december 1-jén nagy ünnepségek lesznek Romániában, addig Trianon százéves évfordulójára különösebben senki nem fog emlékezni. December 1-jét még Nicolae Ceausescu is megünnepelte 1968-ban. Abban az évben maradt ki a prágai tavasz eltiprásából, ami komoly népszerűséget hozott számára, és ebben az időszakban kezdte el saját személyi kultuszát építeni. Korábban, 1948-ban vagy 1958-ban a kommunista pártvezetés még nem ünnepelt.
– Magyarországon a Trianonról való beszédet szokás sérelmi diskurzusként is jellemezni. Ha Romániában ennyire más alapról közelítik meg a kérdést, létezhet-e az erről szóló vitában olyan közös platform, amely esetleg esélyt adhat valamilyen konszenzusra? – Ezen én is sokat gondolkodom. Szerintem, ha őszinték vagyunk egymáshoz, ennek nincs esélye. A két nemzeti narratívában, amely jelen van a tankönyvekben, tévéműsorokban, közbeszédben, egyetértés alakult ki mindkét oldalon. Ezek pedig teljesen eltérőek: magyar oldalról Trianon nemzeti katasztrófa, ebben nehéz nem egyetérteni. Még akkor is, ha sokan vélik úgy, hogy az egészet mi okoztuk magunknak, vagy, épp ellenkezőleg, hogy mi mindent jól csináltunk, semmiről sem tehetünk. A románok számára viszont az első világháború utáni rendezés, benne Trianonnal, az egész legújabb kori román történelem legnagyobb teljesítménye. Erdély, ha más léptékben is, egy kicsit olyan, mint az olaszoknak és az osztrákoknak Dél-Tirol. Az olaszok persze már akkor tisztában voltak vele, hogy a tartomány lakosságának kétharmada német, így az elcsatolásnak nincs etnográfiai alapja, de kellett nekik a Brenner-hágó. Aztán a húszas-harmincas évek nagyon erős asszimilációs törekvései után mára már egyik fél sem akarja Dél-Tirolt Ausztriához visszacsatolni. De Dél-Tirolban sem megy könnyen egy közösnek érzett múltszemlélet kialakítása.
– Semmilyen közös platform nem mutatkozna ön szerint a történészszakma számára sem? – Egy ilyet tudnék mondani: a mikrotörténelem szintje. Trianon összehasonlítható, valóban nemzetek közötti kutatása még várat magára, holott nagyon izgalmas lenne megnézni, hogy a békeszerződés után Kassa, Pozsony, Arad, Temesvár, Szabadka és a többi, határ menti várossá változtatott település helyi társadalma hogyan reagált a helyzetre. Hiszen nem ők döntöttek, mi lesz velük, a fejük fölött történt minden. Hihetetlen gazdasági, urbanizációs visszaesés ment végbe ezekben a kettévágott vármegyékben, döntően az országhatárok megváltozása miatt. Megszűntek a régi piacok, a város és a vonzásköréhez tartozó falvak közötti természetes gazdasági kapcsolatok, minden állam protekcionista politikába fogott, még az új államokhoz lojális, többségivé vált csoportok tagjai is rosszul jártak.
– Érdekes, hogy a szlovák–magyar viszonyban ugyanúgy meglévő történelmi terheltségek ellenére 2010 óta pragmatikus és kifejezetten jó a politikai kapcsolat a két ország kormánya között, miközben a szlovákiai magyarok problémái megmaradtak, a helyzetük nem javult. Ez mennyire lehet működőképes modell? – Nem vagyok ugyan a téma kutatója, de sok ismerősöm foglalkozik ezzel a kérdéssel. Részben személyes tapasztalat, részben pedig a szociológiai kutatások is azt bizonyítják, hogy a szlovákiai magyar kisebbség egészen más önazonossági igényekkel rendelkezik, mint a romániai. A szlovákiai magyarság jellemzően kisebb településeken él, mégis polgárosultabb, nemcsak azért, mert Szlovákia ennyivel előrébb tart Romániánál, hanem azért, mert a két világháború között is egészen más politikai kultúra uralkodott a Masaryk fémjelezte Csehszlovákiában, mint a királyi Romániában. Szlovákia mára gazdaságilag sok tekintetben lehagyta Magyarországot, ami nyilván a szlovákiai magyarokra is hatott. Emellett hiába mert kimondottan konfrontatív szándékkal Robert Fico olyasmit megtenni 2006 után, amit egy román kormány sem mert volna – elég Sólyom László köztársasági elnök kitiltására, az állampolgársági törvényre vagy a dunaszerdahelyi futballszurkolók megverésére gondolni –, azt ő is tudta, hogy a 2010 utáni magyar kormánnyal ezt már nem teheti meg. Így valóban pragmatikus viszony jött létre, miközben a szlovákiai magyar kisebbség politikai képviselete komoly válságba került, annak ellenére is, hogy az Orbán-kormány mindent megtett az általa favorizált Magyar Koalíció Pártja (MKP) helyzetbe hozásáért. Az MKP ennek ellenére is marginális tényezővé vált a szlovák politikában. Mellette van a Híd–Most, amely, mondjuk ki, elsősorban egy szlovákiai magyar oligarchához, Világi Oszkárhoz köthető politikai-gazdasági projekt, és mint ilyen, természetes módon szlovák párt és nem magyar kisebbségi érdekszervezet. Bugár Béla pártelnök legitimációja a szlovákiai magyar választók körében csekély. Valami hasonló történt évekkel ezelőtt Frunda György volt RMDSZ-es szenátorral, aki sokkal népszerűbb volt jó néhány román szavazó körében, mint saját marosvásárhelyi magyar szavazói között. Ezzel együtt is kérdés, ha a szlovák törvények nem tiltanák a magyar állampolgárság felvételét, hányan élnének ott ezzel a lehetőséggel. Miközben elég megnézni a szlovákiai magyar iskolák beiratkozási adatait, hogy lássuk: nagyon erős, többnyire spontán és önkéntes asszimiláció zajlik az országban. Ez csak azért mehet ilyen simán, mert a legtöbb szlovákiai magyar számára praktikus okokból nem éri meg magyar intézménybe járatni a gyermekét, amit a szlovák állam ki is használ. Kelet-Szlovákiában például jellemzően a romák járatják magyar iskolába vagy tagozatba gyermekeiket, az ottani magyarok pedig a jobban felszerelt, jobb lehetőségekkel bíró szlovák intézményt választják.
– A kormánypárti politikusok körében most nagy az optimizmus valamiféle „közép-európai történelmi kiegyezést” illetően, aminek leginkább az adja az alapját, hogy a menekültkérdésben a térség államai többé-kevésbé egyetértenek. Mennyire illúzió azt gondolni, hogy valamilyen „új együttműködés” jöhet létre ebből? – Szerintem teljes mértékben, már csak azért is, mert a legfontosabb dologban valóban azonosak a térség országai: mindegyik gazdasága a német ipartól függ, a különbség csak annyi, hogy a helyi gazdaság ehhez mennyi hozzáadott értéket képes termelni. Lengyelországban, Csehországban többet, Magyarországon sokkal kevesebbet. Vagyis lehet „új centrumról” ábrándozni, valójában ugyanúgy periféria vagy félperiféria a térség, mint korábban. És ez Magyarországra még jobban érvényes. Úgy látom, ha létrejön – márpedig létre fog jönni – egy „mag-Európa”, annak Szlovákia például jó eséllyel tagja lehet, Magyarország pedig kimarad az átrendezésből. Ez nyilván megint alapvetően meghatározza majd az ottani magyarok hozzáállását az anyaországhoz. Ezért is tartom illúziónak, amikor arról lelkendezünk, hogy a V4-ekben vagy a régióban micsoda egység alakult ki menekültügyben. Ezeknek az országoknak nincs túl sok pozitív történelmi tapasztalatuk nagyszámú külföldi befogadásával kapcsolatban, a demográfiai kérdések sokszor jelentettek történelmi veszélyt vagy kockázatot – elég csak a szerbek példájára gondolni Koszovóval. A térség kormányait láthatóan kevésbé köti a politikailag korrekt beszéd kötelező használata, mint a nyugat-európaiakat, és szerintem joggal is inti őket óvatosságra több millió muszlim vallású menekült vagy gazdasági bevándorló feltételek nélküli befogadása. De mindössze ez a közös álláspont adja a mostani „egységet”, ezen kívül semmi pozitív töltete nincs jelenleg a kelet-közép-európai országok együttműködésének.
– A magyar kormány most a XIX. század második felétől az első világháborúig tartó időszakra, az akkori „nemzeti alapon történt modernizációra” alapozva próbál valamiféle új identitást építeni. Ez sikeres lehet?
– Az Osztrák–Magyar Monarchia a maga hatalmas szabadpiacával, az ipari és mezőgazdasági területek közötti regionális munkamegosztásával kétségkívül korábban soha nem látott gazdasági esélyt jelentett egyes területeknek. Olyanoknak is – ide sorolható Galícia, Románia egy része, Kárpátalja –, amelyek ma szinte fekete lyuknak számítanak Európa gazdasági térképén. Az első világháború ezt a modernizációs folyamatot megakasztotta, eltorzította vagy éppen megszüntette. Innen kezdődött a lecsúszás, majd a szocializmus idejében még jobban beszűkült gazdaságilag a kelet-európai régió, ezen belül a határ menti peremterületek. Ezt a rendszerváltás teljes mértékben nem tudta megfordítani, elég csak a legszembetűnőbbre, a régió közlekedési folyosóira tekinteni. Észak–déli irányban nincs autópálya, vasúton utazni rémes: sok vonatnak ugyanannyi a menetideje, mint a második világháború előtt. Emellett a belső integráció szinte teljesen elmaradt a térség országaiban. Ezt nem lehet pótolni politikai deklarációkkal.
– Pár éve azt mondta egy interjúban, hogy Trianon a rendszerváltás sikertelenségének is a szimbóluma. Mire gondolt?
– A magyar társadalom legnagyobb része egyértelműen kudarcként éli meg a rendszerváltást, az, hogy állandóan Trianonhoz nyúlunk vissza, számomra ennek egyik bizonyítéka. A magyar ügyektől igen távol álló, banktisztviselőként dolgozó apám mindig azt állítja – történész fiának! –, hogy a magyaroknak végre már egy kicsit előre kellene nézniük, nem csak hátrafelé, a történelmükbe. Ebben az országban tíz-, húsz-, huszonöt évente jön valamilyen durva beavatkozás az emberek életébe, ami eddig mindig jelentős mértékű veszteséggel és fájdalmas átalakulással járt, és mindenkit arra késztet, hogy kialakítsa a maga túlélési stratégiáját. „Kollaborálni vagy nem kollaborálni” – néhány kollégámmal ezt így szoktuk kissé túlzóan megfogalmazni. A magyar társadalmat és közbeszédet uraló ideológiai megosztottság ma is választásra kényszeríti a közszereplőket. Bemegyek-e valamelyik tévébe, elmegyek-e X. vagy Y. konferenciájára, írok-e ennek vagy annak a lapnak, vagy nem. Elfogadok-e pénzt ettől vagy attól az intézettől, vagy sem. Ez egyre élesebben felmerülő kérdés. És az, hogy szinte mélyebbre metszett mostanra, mint a rendszerváltást követően valaha, szerintem komoly kudarc a magyar társadalom azon tagjainak, akik valamikor elkötelezték magukat a méltóság és a demokratikus értékrend mellett.
Stefano Bottoni
1977-ben született Bolognában. A félig magyar, félig olasz, magyar anyanyelvű történész fő kutatási területe Kelet-Közép-Európa politikatörténete, azon belül is Erdély legújabb kori történelme.
Kósa András
Magyar Nemzet

Ők lettek a gyergyószéki községek vezetői
Gyergyószéken Szárhegyen és Újfaluban volt a legszorosabb küzdelem a vasárnapi választáson. Itt a leginkább megosztott a közösség – ezt mutatja a polgármesterjelöltekre és a képviselő-testületi választáson leadott szavazatok aránya is.
Gyergyószárhegyen Danguly Ervin lesz a polgármester. Az ő 941 szavazata közel háromszázzal több, mint a 649 voksot kapó Ferencz Tihaméré. Dangulynak független polgármesterként egy olyan önkormányzatot kell vezetnie, ahol 7–6 arányban az EMNP-MPP koalíció nyert az RMDSZ-szel szemben. A különbség mindössze 35 szavazat volt.
1565 érvényes szavazatot számoltak össze, melyből 800-at az EMNP-MPP listára, 765-öt az RMDSZ-re adtak le a szárhegyi és güdüci választók. 120 szavazat kellett egy mandátum megszerzéséhez. A töredékszavazatok visszaosztása után alakult ki a 7–6-os eredmény. A 2012-es választáson is szoros volt az arány, de akkor az RMDSZ szerzett 7 mandátumot, az EMNP 5 tanácsosi helyet és az MPP 1 tisztséget.
Gyergyóújfalu községet Egyed József vezeti a 2039 szavazó részvételével lezajlott választás eredményeként a következő négy évben is. Itt a polgármester-választás is igen szoros eredményt hozott, az MPP-s Egyed József 784 szavazattal nyert, és így lesz harmadik alkalommal is polgármester. A második helyen az RMDSZ-jelölt Sólyom László végzett 690 vokssal. A független Simon Csaba 490 szavazattal lett harmadik. A képviselőválasztást az RMDSZ nyerte, 830 szavazattal, az MPP-re 711-en adták voksukat. A függetlenként induló Simon Csabára 385-en szavaztak, azaz egymaga három mandátumnak megfelelő szavazatot kapott. Ugyanis a választási részvétel alapján 128 szavazat kellett egy képviselői hely megszerzéséhez.. Persze Simon Csaba csak egy képviselő tisztséget tölthet be a testületben. A szavazatok visszaosztása során döntetlenre végzett a két párt. A testületet így 7 RMDSZ-es, 7 MPP-s és a független Simon Csaba alkotják majd. 2012-ben 8–7 volt az arány az MPP javára.
Gyergyócsomafalván nem borult a papírforma, Márton László Szilárd harmadszor is megszerezte a szavazatok többségét. Az 1906 szavazó közül az RMDSZ jelöltjére 1239-en, az ellenfelére, az MPP-s Székely Leventére pedig 644-en voksoltak a vasárnapi helyhatósági választáson. A 13 tagú testületben az RMDSZ-nek 8, az MPP-nek 5 képviselője lesz az elkövetkező négy évben, akárcsak jelenleg. Az RMDSZ-re 1123-an míg az MPP-re 696-on szavaztak. Egy mandátumot 139 szavazat jelentett a részvételi számokból kiszámítva. Egy független jelölt is indult a választáson, kevés sikerrel. Farkas Attila mindössze 35 vokssal nem jutott be a testületbe.
Ditró községben 1527-en járultak az urnák elé. Az RMDSZ-es Puskás Elemér polgármesterjelölt 1428 érvényes szavazatot kapott. A képviselő-testületbe 13 RMDSZ-es és 2 EMNP-s jelölt került be. Az RMDSZ-listára 1254, az EMNP-ére 219-en adtak le érvényes szavazatot. Egy mandátumhoz 98 szavazat kellett. Az elmúlt mandátumban is hasonló volt a testület összeállítása, annyi különbséggel, hogy a 13 RMDSZ-es képviselő mellé akkor 2 MPP-s jutott be.
Remete községben 3292 személy járult vasárnap az urnák elé, ez a szavazati joggal rendelkezők 63,67 százaléka, ami kiemelkedően magas úgy a térségben, mint az országos átlagot tekintve is. Az egyetlen polgármesterjelöltre, Laczkó Albert Elemérre leadott érvényes szavazatok száma 3137. A képviselő-testület összetétele: 14 RMDSZ, 1 EMNP. Számszerűen: az RMDSZ listájára 2925, az EMNP-re 295 szavazatot adtak le.
Alfaluban és Borzonton összesen 2065 személy szavazott. Az előzetes várakozásoknak megfelelően, és az előválasztás adatait igazolva, az RMDSZ-es Gáll Szabolcs nyerte el a szavazatok többségét és egyben újabb négy évre a polgármesteri széket. Gáll Szabolcs 1668 szavazatot kapott, míg ezzel szemben az EMNP-jelölt Simon Attila mindössze 318-at. A képviselő-testületbe három párt indított jelölteket, valamint egy független jelölt, Gál Mihály is számított a polgárok szavazataira. Gál Mihály azonban nem lesz tagja a következő testületnek, hiszen 67 szavazatot kapott, míg 96-ra lett volna szükség egy mandátum megszerzéséhez. Az önkormányzatba mindhárom magyar párt bejutott. A többséget az RMDSZ szerezte meg, 1478 szavazatot gyűjtve. Az MPP 248, az EMNP 140 voksot kapott. A 15 tagú testületbe így 12 képviselőt az RMDSZ, 2-t az MPP, 1-et pedig az EMNP küldhet.
Négy éve, Gáll Szabolcs függetlenként lett polgármester és szintén elegendő szavazatot kapott a képviselő-testületbe jutáshoz is. Mivel a polgármesteri tisztséget választotta, helye felszabadult, a visszaosztások nyomán pedig 7 RMDSZ-es, 5 MPP-s, két EMNP-s és egy független, azaz Gál Mihály alkották a 2012-ben megválasztott testületet.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Bottoni: A Most-Híd egy szlovákiai magyar oligarchához köthető politikai-gazdasági projekt
A bolognai születésű, félig olasz, félig magyar származású történésszel, Kelet-Közép-Európa politikatörténetének szakértőjével jelent meg egy interjú a Magyar Nemzet hétvégi magazinjában. A beszélgetés apropója – természetesen – a trianoni diktátum 96. évfordulója volt, de szóba kerültek a szlovák–magyar viszonyban meglévő „történelmi terheltségek” is.
Stefano Bottoni nem túl derűlátó a felvidéki magyar közösség állapotát illetően: noha a két állam között pragmatikusnak tűnő viszony alakult ki, a felvidéki magyar kisebbség helyzete nemhogy javult volna, de politikai képviselete egyenesen válságba került. Már csak azért is, mert – törvényhozási szinten legalábbis – nincs politikai képviselete…
A két állam közötti bimbózó kapcsolatokhoz (avagy leánykori nevén: pozitív csendhez) – csak látszólag paradox módon – kellett egy erős ember magyar részről, aki világossá tette, hogy nem lehet vele úgy szórakozni a diplomáciában, ahogy az elődeivel. Bottoni szavaival: „hiába mert kimondottan konfrontatív szándékkal Robert Fico olyasmit megtenni 2006 után, amit egy román kormány sem mert volna – elég Sólyom László köztársasági elnök kitiltására, az állampolgársági törvényre vagy a dunaszerdahelyi futballszurkolók megverésére gondolni –, azt ő is tudta, hogy a 2010 utáni magyar kormánnyal ezt már nem teheti meg.”
No persze az állampolgársági ellentörvénnyel azért még Fico is megjelölte a maga területét, de azóta valóban kialakult ez a pragmatikus viszony, bármit is akarjon ez jelenteni. Csakhogy ami az államközi kapcsolatokban ideálisnak tűnik, az nem feltétlenül jelenik meg a közösség szintjén. Bottoni szerint (is) a felvidéki magyarság politikai képviselete komoly válságba került, s a magyarországi hátszél ellenére az MKP „marginális tényezővé vált a szlovák politikában.” A másik érintett versenyzőnek pedig nem sok, sőt egyre kevesebb köze van a magyarsághoz.
Ha Bugár Béla pártja „levegyesezésétől” is kapkodta a levegőt, akkor most készítheti a szívgyógyszert: a történész szerint ugyanis a Most-Hídnak több köze van a bizniszhez, mint a magyar érdekképviselethez:
„A HÍD–MOST, AMELY, MONDJUK KI, ELSŐSORBAN EGY SZLOVÁKIAI MAGYAR OLIGARCHÁHOZ, VILÁGI OSZKÁRHOZ KÖTHETŐ POLITIKAI-GAZDASÁGI PROJEKT, ÉS MINT ILYEN, TERMÉSZETES MÓDON SZLOVÁK PÁRT ÉS NEM MAGYAR KISEBBSÉGI ÉRDEKSZERVEZET.”
Ami pedig a párt elnökét illeti, Bottoni úgy látja: „Bugár Béla pártelnök legitimációja a szlovákiai magyar választók körében csekély.” Gondolom, ez akar a társasági életben elfogadott megfelelője lenni a „rühellik” kifejezésnek.
A hasonlat, amit Bugár Bélához talált, mindenesetre kitűnő: „Valami hasonló történt évekkel ezelőtt Frunda György volt RMDSZ-es szenátorral, aki sokkal népszerűbb volt jó néhány román szavazó körében, mint saját marosvásárhelyi magyar szavazói között.”
Mindazonáltal vegyes bizniszpárt ide, történelmi szintű baráti viszony oda, a kérdés – amit Bottoni is felvetett – ott lóg a levegőben: vajon „ha a szlovák törvények nem tiltanák a magyar állampolgárság felvételét, hányan élnének ott ezzel a lehetőséggel. Miközben elég megnézni a szlovákiai magyar iskolák beiratkozási adatait, hogy lássuk: nagyon erős, többnyire spontán és önkéntes asszimiláció zajlik az országban.”
Szűcs Dániel
Felvidék.ma

Kallós Zoltán kapta a Szent István-díjat
Mind a magyarországi, mind az erdélyi sajtó érdektelenséggel viszonyult az eseményhez: az Esztergomi Vármúzeum Lovagtermében szeptember 17-én 14. alkalommal tartották meg a Szent István-díjátadó ünnepséget.
Idén Kallós Zoltán, a 90. életévét tavasszal betöltött jele erdélyi néprajzkutató és népzenegyűjtő kapta a rangos kitüntetést. Ugyanakkor Lábik János 83 éves, Pro Urbe-díjas párkányi (ma Štúrovo Szlovákiában) festőművész munkásságát Szent István-emlékéremmel ismerték el.
A díjat az esztergomi körzeti televízió vezetője, Bihari Antal alapította 2001-ben. A díjjal az elmúlt években olyan személyiségeket ismert el a Szent István Alapítvány, akik munkásságukkal példaértékű tevékenységet fejtenek ki a magyarság összetartozása és megmAradása érdekében. A rendezvényen jelen volt a korábbi díjazottak néhánya, egyházi és közéleti személyiségek, a környékbeli polgármesterek, több magyar politikai szervezet képviselője. Tiszteletét tette Schmidt Pál volt köztársasági elnök és Tőkés László református püspök, európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Kozma Imre római katolikus pap, irgalmasrendi szerzetes, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító vezetője és számos korábbi kitüntetett. Lábik János tiszteletére Párkányból is sokan érkeztek.
A Válaszúton élő Kallós Zoltán, a Nemzet Művésze, Kossuth-díjas néprajztudós, népzenegyűjtő egészségi állapota miatt nem tudott jelen lenni a rangos rendezvényen, az ő nevében a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány elnöke, Balázs Bécsi Gyöngyi vette át a díjat. A kitüntetett méltatását Rétvári Bence parlamenti államtitkár és Jankovics Marcell, a Szent István-díj Alapítvány elnöke mondta el. Mindketten értékelték azt a hatalmas életművet, melyet Kallós Zoltán nemcsak Erdélyben, de az összmagyarság érdekében megalkotott. „A népi kultúra, a népzene egyik legnagyobb mecénása, ma élő Bartók Béla-értékű egyénisége ő a nemzetnek” – hangzott el az államtitkár méltatása során.
A rangos díjat a kuratórium döntése alapján már sok ismert közéleti személy megkapta az elmúlt 15 évben, sorrendben: Orbán Viktor, Tőkés László, Duray Miklós, Nemeskürty István, Püski Sándor és felesége, Wittner Márias és Dosztál Béla, Buzánszky Jenő és Grosics Gyula, Béres József és családja, Egerszegi Krisztina, Makovecz Imre, Halzl József, Tamás Ilonka és Burián László, Lech Wałęsa, Pozsgay Imre. (2008 nem adták ki a díjat, ugyanis a kuratórium Sólyom László akkori köztársasági elnöknek ajánlotta fel a kitüntetést, aki hivatali ideje alatt nem fogadott el külön díjakat.)
A díjat képező Szent István emlékszobor 30 centiméter magas, bronzból készült és márványtalapzaton áll, Melocco Miklós szobrászművész alkotása. Szent Istvánt ábrázolja, amint két kezével magasba emeli a keresztet nemzete előtt, és hirdeti: „Így minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs, mely, ha elvész: / Róma ledűl, és rabigába görbed.” (Berzsenyi Dániel: A Magyarokhoz)
Az idei esztergomi díjátadó színvonalas kultúrműsorában nagy szerepet kaptak a magyar népdalok és a néptánc.
itthon.ma

Dani Péter (1936–2017)
„Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az ÚR, az igaz bíró ama napon, de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.” (2Tim 4, 7–8)
 Dani Péter (1936–2017)
 Barcaújfaluban született 1936. november 15-én. Evangélikus teológiai magiszterjelölt volt Kolozsváron. Neve már egy, az evangélikus teológusokról 1957. május 24-én kelt besúgói jelentésben szerepelt. 1958-ban lelkésszé szentelték és szintén ez év december 15-én, doktoranduszként tartóztatták le, az államrend elleni tevékenység vádjával. Egy későbbi besúgói jelentés szerint szerepe volt a kar egyes tanárai ellen írott beadvány szerkesztésében. Tizenöt év börtönbüntetésre ítélték, amelyből hat évet töltött le, többek között a Brăilai Nagyszigeten. Szabadulása után Nagyszentmiklóson, Székelyzsomboron, majd Aradon (1976–1982 között) szolgált lelkészként. Innen a hatóság toloncoltatta ki, mivel nem akart az akkori hatalomnak behódolni. Ekkor települt ki Németországba. Eschwegenben dolgozott főlelkészként nyugdíjazásáig, 1996-ig. Börtön-, és a későbbi, aradi meghurcoltatásairól szóló élményeit, atrocitásait 2006-ban jelenttette meg Budapesten Ez volt..., így volt Börtönországban címmel. Ugyanebben az évben Paulskircheben Sólyom László akkori magyar köztársasági elnök a Szabadság hőse emlékéremmel tűntette ki. 2017. február 7-én 80 éves korában hazaköltözött mennyei Urához.
A vasárnap délelőtt 10 órától tartandó istentiszteletünkön megemlékezünk Dani Péter lelkésztestvérünkről az aradi evangélikus gyülekezetben.
Jakab István lelkész
Dani Péter: Ez volt..., így volt Börtönországban 
Egy evangélikus lelkipásztor élete a román diktatúrában /Püski, Budapest, 2006/
Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés Matekovits Mihály matematikatanárral
„Romániai magyar vagyok. Nekem az emberek sorsa a fontos” (2.)
–A magyar líceum ügyébe mennyire tudtál beleszólni?
– Az iskolaügy megoldása mindig fő célunk volt. Az együtt élő két iskolában, a Csikyben meg a Henri Coandában többször kellett diplomáciai bölcsességgel megegyezést létre hozni. Közben ügyvéd barátunk, Nagy Sándor megtalálta a bentlakás telekkönyvi kivonatát. Kiderült, hogy azt elfelejtették államosítani, és megmaradt az egyház tulajdonában. Elmentünk a püspökségre, és megkaptuk az épület használati jogát 99 évre úgy, hogy 66 évig nem kell bérleti díjat fizetnünk. Másnap visszamentem a püspökségre, és biztonsági meggondolásból megkértem, hogy pontosítsanak: a használati jog a mindenkori magyar iskolát illesse meg!
–Hogy valósult meg a Csiky önállósulása?
– Egy éjszaka alatt dolgoztam ki az akciótervet. Öt iskola mozgatásával jött létre a dolog. Sârbu főtanfelügyelő tartotta a hátát. Mert jöttek a támadások, üvöltött a román sajtó, a nacionalisták, a Vatra Românească. Eleinte volt egy kis elszomorodás a Zárda hívei részéről, de a Csikyből is jöttek olyan hangok, amelyek nem örültek annak, hogy odaköltöznek a kicsik. Nagyon nagy összefogással folyt le a költözés. Felhívásunkra rengetegen jöttek segíteni.
–Milyen nagy dobásod volt még helyettes főtanfelügyelőként?
– A Szabadság-szobor kiszabadítása.
–Mesélnél erről?
– 1999-ben, amikor kihoztuk a várból az első részt, kint Molotov-koktélokkal vártak a „nagy-romániások”. De a rendőrség is felkészült. Megjelent vagy száz rohamrendőr, és a tüntetőket hátra szorították. Az autómentő kocsiban, amelyre daruval feltették a szobor első részét, elöl, a sofőr mellett ültem Csergő Ervin minorita plébánossal. Mi ketten voltunk Bukarestben is a Honvédelmi Minisztériumban a minorita rend részéről, hogy aláírjuk a dokumentumot a szobor átvételéről. Rendkívüli jóindulatot tapasztaltam a minisztérium részéről; örültek, hogy megszabadulnak egy gondtól.
–Mennyi ideig feküdt a szobor a minoriták udvarán?
– Négy és fél évig. A rács lakatjának kulcsa nálam volt. Minden nap megnéztem, hogy rendben van-e minden.
–Történt valami rendellenesség a szobor körül?
– Nem. Semmi… És 2004-ben felállították.
–Tudsz-e valami sztorit a felállítással kapcsolatban?
– Előző este 11-kor érkezett meg Răzvan Teodorescu, a román kormány képviseletében. Két kérése volt: először is az, hogy a köszöntéskor ne szólítsák miniszter úrnak, hanem akadémikus úrnak, másodszor pedig az, hogy az ünnepi beszéd első szava románul hangozzék el. Mindkettőt teljesítettük.
–Melyik volt az első elhangzott román szó?
– Arad… Ezt én agyaltam ki.
***
–Hogy kerültél a minisztériumba?
– Kötő József, tanügyi államtitkár győzött meg, miután egyeztetett Markó Bélával is, hogy menjek el versenyvizsgázni a tanügyminisztérium kisebbségi osztályának vezérigazgatói posztjára. Olyan ember kellett oda, aki jól tud románul és dolgozott már románokkal.
–Jól érezted magad Bukarestben?
– A munkát szerettem, a bukaresti hangulatot, életvitelt kevésbé.
–Hétvégeken hazajártál?
– Elég gyakran. Összeszámoltam: öt év alatt 150-szer tettem meg az Arad–Bukarest utat, oda-vissza. Ellátogattam az összes megyébe, ahol kisebbségi oktatás folyik. Sokat jártam a törököknél, az ukránoknál, a lengyeleknél, a horvátoknál. A Medgidiai Kemal Atatürk török líceum tiszteletbeli tanárának választott.
–A minisztériumból mentél nyugállományba?
– Igen. 2010 januárjában. Akkor volt kormányváltás is. Ecaterina Andronescu lett az új tanügyminiszter. Vele is megértettem magam, de a minisztériumban nagyon megváltozott a hangulat. Az államtitkárok hozzáállásán érződött, hogy az RMDSZ nincs kormányon.
–Mit csinálsz, amióta nyugdíjas vagy?
– Mindig van dolgom. Helyettesítettem a zimándújfalui általános iskolában, besegítettem Temesváron a Gerhardinum Líceumban. Három unokám van: egy ikerpár Kolozsváron és egy leányka itt, Aradon. Kolozsvári vejem nagyon sokat jár külföldre, leányom dolgozik, sokszor oda kell mennem, hogy vigyázzak az unokákra. Aradi unokám matek házi feladatát naponta leellenőrzöm, ha itthon vagyok.
–Elégedett vagy?
– Kijelenthetem, hogy globálisan összefoglalva – családilag, szakmailag és társadalmilag – elégedett ember vagyok.
–Jól érzed magad a bőrödben?
– Úgy érzem, hogy a 70 év megelégedettséggel tölt el. Ezért most fokozatosan kivonulok a közéletből. Ennyi idő után ne legyen az ember döntéshozói pozícióban. Segítek, ha hívnak. Az RMPSZ megyei vezetését is átadtam.
***
–Mondjál, kérlek, néhány szót családodról!
– Feleségem, Marika nyugalmazott pedagógus, aki fiatalon, ismert európai asztaliteniszezőként került Aradra. Szerencsésnek tartom párosunkat. Sokat dolgoztunk együtt iskolaügyekben, kulturális téren is. Most ő is helyettesít Zimándon. Leányom, Hajnalka Kolozsváron egy osztrák cégnél dolgozik vezetői beosztásban. Jó cég, jó fizetés. Vejem egyetemi tanár. Sokat jár külföldre előadásokat tartani. Iker unokáim, Ákos és Barnabás Waldorf iskolába járnak. Német stílusú magyar iskola, nevelésük alapja a családközpontúság.
–Alpár itt Aradon sikeres üzletember. Jól tudom?
– Közgazdász feleségével, Lilivel együtt rendezvényszervező cégük van. Alpár a gyakorlati kivitelező. Leányunokám, Viktória ötödikes.
–Szakmai elégedettségedet mivel indokolod?
– Összesen 10 példatárnak társszerzője vagyok. Ezenkívül több könyvnek vagyok a szerkesztője vagy társszerzője.
–A Tóth Árpád Irodalmi Körben is szoktál felolvasni.
– Minden évben egyszer tartok egy közérdekű előadást. Jövő tavasszal, például, „Arad megyei magyar iskolák névadói” a téma.
–Milyen tervek vannak még a tarsolyodban?
– Tervezem, hogy írok egy nagyobb tanulmányt 50 év Arad megyei magyar iskoláiban lejegyzett tanügyi inspekciók felhasználásával. Az anyagot már összegyűjtöttem. Szeretnék egy emlékező könyvet készíteni egykori matematikatanáromról, Kovács Miska bácsiról. Foglalkozom az aradi minoriták történetével is.
–Azt állítod, hogy társadalmilag is elégedett vagy.
– Miniszter nem akartam lenni, de büszke vagyok, hogy a minisztériumban vezérigazgató voltam.
–Különlegesebb kitüntetéseid, elismeréseid vannak-e?
– Amikor nyugdíjba mentem, Sólyom Lászlótól, a Magyar Köztársaság elnökétől megkaptam a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjét, 2000-ben Csergő Ervinnel és Dávid Ibolyával közösen a csíkszeredai Julianus Alapítvány díját kaptuk, a szoborért. Az EMKE adja ki minden évben a Kún Kocsárd Díjat olyan személynek, aki a helyi kulturális életben nyüzsög-mozog. Avval is megjutalmaztak. Ezenkívül több kisebb díjjal is kitüntettek.
***
–Csevegésünk vége felé megkérlek, szólj pár szót a Magyar Bálokról, amelyeket köztudottan, hosszú évekig a Matekovits házaspár szervezte.
– Az elsőt 1973-ban a TEBA gyár kantinjában. Rendkívül sikeres volt. Következő évben meg kellett számoznunk az ülőhelyeket. Iskolákból hoztunk 500 széket, főleg hokedliket traktorral. Forradalom után átmentünk a Central Hotel éttermébe. Kicsit elegánsabb lett a bál, de csak 200 hely volt. Egy adott pillanatban belefáradtunk Marikával.
–A Majláti Hétvége megszervezését is a neved fémjelezte.
– Majdnem 40 évig. De most már csak annyit vállaltam, hogy én állítom össze a műsort, én hívom meg a táncosokat. Vittem két leánykát műsorvezetőnek. Én már nem akarok színpadra lépni.
–Rengetegen ismernek. Milyen a viszonyod az emberekkel?
– Soha senkiről nem írtam le semmi rosszat. Optimista alkatom van, mindenkinek a pozitív oldalát néztem.
–Közéleti személyiségként, szükséged van Istenre, a hitre?
– Gyermekkorom óta aktív katolikus, hívő ember vagyok. Nagyon sokat erősödött a hitem, amikor Csergő Ervinnel barátkoztam.
–Mivel szórakozol szabadidődben?
– Szeretek szimfonikus zenét hallgatni. A könnyűzenével megálltam Koncz Zsuzsánál… Nagyon szeretek keresztrejtvényt fejteni. Közben hallgatom a zenét.
–Utaztál sokat külföldre?
– Tíz EU-s ország iskoláiban jártam, órákon is.
–A képzőművészet, az irodalom vonz-e?
– Elsősorban az irodalom. Szeretek színházba járni, verseket hallgatni, esetleg mondani.
–Milyen a politikai beállítottságod?
– Romániai magyar vagyok. Nekem az emberek sorsa a fontos. Nagyot csalódtam a politikában és a szavazásra jogosult állampolgárokban, mind Magyarországon, mind Romániában. Azt látom, hogy az embereknek manapság nem az ország, a nép érdeke számít. Személyek iránti rokonszenv vagy épp ellenszenv alakítja hozzáállásukat. Ezen a területen nem vagyok optimista. 
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Édes Munkács, itt vagyunk!
Három év múlva lesz Trianon 100. évfordulója. Nem lesz kellemes. Szomszédaink önfeledten ünnepelnek majd, és ahol lehetőségük adódik rá, bizonyára nem mulasztják el, hogy a velük élő – no meg az anyaországi – magyarok orra alá dörgöljék a tényt: egy évszázada ők győztek, és voltaképpen azóta is azt csinálnak a fennhatóságuk alá került kisebbségekkel, amit csak jólesik nekik. Bemelegítésképpen alkalmunk lesz végignézni jövőre a románok emlékévét: Gyulafehérváron 1918. december 1-jén tartották azt a nagygyűlést, amely deklarálta Erdély elszakadását Magyarországtól, és amelytől a mai Románia létét számítjuk. És amire – emlékezzünk – Medgyessy Péter akkori miniszterelnök 2002-ben Budapesten koccintott Adrian Nastaséval.
Medgyessy tizenöt évvel ezelőtti suta gesztusában mint pezsgőspohárban szálló buborékban sűrűsödik az az önfeladó és tragikus hozzáállás, amely oly sokáig jellemezte viszonyunkat az ország megcsonkításához. Az valahol természetes, hogy a Magyarország hajdani területéből részesülő államok nem igyekeznek megkönnyíteni magyar kisebbségük életét, és változó intenzitással ugyan, de alapvetően az asszimilálásukra törekszenek. Az azonban, ahogy a magyar politika és az anyaországi társadalom nagyon sokáig ehhez a törekvéshez és a határon túli magyarsághoz hozzáállt, korántsem ilyen magától értetődő. Trianonhoz fűződő viszonyunkat még a rendszerváltás után is a közöny határozta meg egyfelől, másfelől pedig az a belénk rögzült félelem, hogy ha csupán felvetjük a kérdést, az egyenlő a sovinizmussal.
Ebben a hozzáállásban a Fidesz 2010-es győzelme hozott alapvető változást. A kormánypárt tagadhatatlan erénye, hogy van politikai bátorsága. Ha valahol, ez a nemzetpolitikában kiválóan megmutatkozott. Első intézkedései egyikeként bevezette a kettős állampolgárságot, jelezve, hogy ezen a területen változások várhatók. Ne feledjük, mindez egy olyan időszak után történt, amelybe belefért a 2004-es kettős állampolgárság elleni kampánytól Sólyom László 2009-es szlovákiai kitiltásáig nagyon sok minden. Ahogy az is – sosem feledem –, hogy amikor Robert Fico átrándult a magyar oldalra Bajnai Gordonnal találkozni, gépfegyveres testőrei mikrobusza nyitott ajtajából fürkészték a tájat, demonstrálva az aktuális erőviszonyokat.
„Magyarország megvétózta a NATO–Ukrajna Bizottság ülését” – adta hírül néhány napja az InfoRádió. Az Origóra hivatkozó tudósítás szerint december 6-ra hívták volna össze a NATO–Ukrajna Bizottságot a NATO külügyminiszteri szintű találkozója alkalmából. A bizottság, szólt a hír, Ukrajnának nagyon fontos, hiszen ez mutatja, hogy a nyugati országok Ukrajnát támogatják az Oroszországgal szembeni konfliktusban, ráadásul Ukrajna a NATO tagja akar lenni, így a testület kétségkívül létfontosságú számára. Később valamelyest árnyalódott a kép: mint a Válasz.hu a külügyminisztériumtól megtudta, a NATO nagyköveteinek értekezletén szó volt arról, hogy magas szintű találkozóra kerüljön sor Ukrajnával, ám Magyarország ezen az ülésen egyértelművé tette, hogy mivel az ukrán oktatási törvény szerzett kisebbségi jogokat vesz el, jelenleg nem tud támogatni miniszteri szintű találkozót Ukrajnával. A szövetség a külügyminiszteri találkozó napirendjének egyeztetése során úgy döntött, hogy a partnerek közül Grúziával tart konzultációt a decemberi külügyminiszteri értekezleten. Nem vétóról van tehát szó – de a magyar érdek melletti határozott kiállásról igen.
A magyar külügy az ukrán oktatási törvény elfogadásakor meghirdette, hogy minden fórumon akadályozni fogja az Ukrajna számára fontos ügyeket. És most ezt teszi. Észre kell vennünk: a nemzetpolitika területén paradigmaváltás történt. Ebbe beleférnek olyan komikus és nyilvánvaló belpolitikai szándékot sejtető esetek is, mint az, amikor a magyar kormány beszállt a Csíki sör Heinekennel vívott háborújába – de közös érdekeink markáns, határozott és bátor képviselete is.
Ha egyszer véget ér a Fidesz kormányzása – mert egyszer véget fog érni, hiszen a kormány számos más területen negyedannyira sem teljesít fényesen, és egyébként is, egyszer minden véget ér –, jó lenne, ha ez a nemzetpolitikai minimum érintetlen maradna. Ha természetes lenne, hogy a magyarságot, éljen bárhol, egységként kezeljük. Ha továbbra is nyilvánvaló volna, hogy a határon túli közösségeket, óvodáikat, iskoláikat, intézményeiket anyagilag is támogatjuk. Ne tévedjünk: ez még nagyon messze van az irredentizmustól. A Fidesz az ukrán és határon túli ügyekben folytatott politikájával csupán azt teszi, amit bármelyik más ország magától értetődőn tenne a helyünkben. Ezt is megértük. Közeledve Trianon kerek évfordulójához, épp ideje volt. Wekerle Szabolcs / Magyar Nemzet