Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. szeptember 9.
Évadot hirdetett a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház
Újragondolt klasszikusok és határokon átívelő kortárs kísérletek
A folytonosság, az együttműködések és a 10-es szám jegyében hirdetett évadot a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. A tervek szerint 2016 szeptemberétől 2017 júliusáig 10 új bemutatóval, egy kerek évfordulót ünneplő Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozóval, három új kollégával és számos kiegészítő programmal várják az érdeklődőket az Alba Iulia utca 2. szám alá.
Időrendi sorrendben elsőként egy, a nyár folyamán elkezdett próbafolyamat eredménye kerül bemutatásra, Magyari Etelka és Levkó Esztella meghívott vendég előadásában. Kettejük munkássága már nem ismeretlen sem a Temesvári közönség, sem pedig a TESZT látogatói számára, hiszen több ízben is dolgoztak már együtt különböző előadások és műhelymunkák alkalmával. AMég ezt elmondom, aztán megyek… című előadás tervezett bemutatója október első hetére tehető.
Az évad következő új produkcióját a társulat házi rendezője, Kedves Emőke jegyzi. Tuncer Cücenoğlu kortárs török szerző darabja, a Hólavina azt mutatja be, hogyan zsarolják ma az embereket a hagyományokkal, a múlttal. A stúdióelőadás tervezett bemutatója október vége.
Kocsárdi Levente, a társulat színésze, aki októbertől a Kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem színházi rendező szakának hallgatója is, a társulat idősebb kollégáinak és egy frissen felvett bábszínésznek kínál lehetőséget, a november közepén bemutatásra kerülő Barlanglakók című előadásban.
Az évad második fele két nemzetközi koprodukciót és két klasszikus szerző szövegének újragondolt változatát ígéri. Kokan Mladenović, a Koldusopera rendezője ezúttal Shakespeare-szonetteket, Sardar Tagirovsky pedig Moliére-vígjátékot állít színpadra. Mindkét színházi alkotó sajátos formanyelvéről, érzékeny színészvezetéséről és éles társadalomkritikájáról ismert.
A Temesvári társulat évek óta tűz műsorra olyan koprodukciós előadásokat, melyeknek rendezői rendre Európa legizgalmasabb színházi alkotói közül kerülnek ki, és amelyek a kulturális különbségek mentén egy közös színházi nyelv megtalálását és fenntarthatóságát célozzák. Idén két ilyen koprodukció is bemutatásra kerül a Temesvári magyar színházban. Egyiküket, a film- és színházi rendezőként is ismert és elismert Hajdu Szabolcs állítja színpadra, saját csapata, a Temesvári társulat három színésze és a zágrábi Eurokaz Színház színészeinek közreműködésével. A bemutató tervezett időpontja április vége. A másik, hasonló jellegű színházi előadást Schilling Árpád jegyzi, akinek előadásait a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozóról már ismerheti a helyi közönség. Az általa rendezett produkcióban a Temesvári magyar társulat mellett az Aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház színészei és a szabadkai Népszínház magyar és szerb társulata lép színpadra. Az előadást a 10. születésnapját ünneplő TESZT első napján, május 21-én láthatják a színház látogatói.
A felsoroltak mellett lesz új bábos produkció is, illetve egy-egy előadást állít majd színpadra Szász Enikő és Horváth Anna. Előbbi Görgey Gábor kortárs, magyarországi szerző darabját, a Wiener Valzer-t, Horváth Anna, a társulat új, frissen végzett tagja pedig Wedekind a Tavasz ébredése című szövegét rendezi majd.
Az évad folyamán bemutatkoznak a társulat frissen leszerződtetett tagjai is, Horváth Anna, Lukács Sándor és Mihály Csongor bábszínész.
Szeretettel várunk mindenkit!
A Csiky Gergely Állami Magyar Színház sajtóközleménye
Nyugati Jelen (Arad)
Újragondolt klasszikusok és határokon átívelő kortárs kísérletek
A folytonosság, az együttműködések és a 10-es szám jegyében hirdetett évadot a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. A tervek szerint 2016 szeptemberétől 2017 júliusáig 10 új bemutatóval, egy kerek évfordulót ünneplő Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozóval, három új kollégával és számos kiegészítő programmal várják az érdeklődőket az Alba Iulia utca 2. szám alá.
Időrendi sorrendben elsőként egy, a nyár folyamán elkezdett próbafolyamat eredménye kerül bemutatásra, Magyari Etelka és Levkó Esztella meghívott vendég előadásában. Kettejük munkássága már nem ismeretlen sem a Temesvári közönség, sem pedig a TESZT látogatói számára, hiszen több ízben is dolgoztak már együtt különböző előadások és műhelymunkák alkalmával. AMég ezt elmondom, aztán megyek… című előadás tervezett bemutatója október első hetére tehető.
Az évad következő új produkcióját a társulat házi rendezője, Kedves Emőke jegyzi. Tuncer Cücenoğlu kortárs török szerző darabja, a Hólavina azt mutatja be, hogyan zsarolják ma az embereket a hagyományokkal, a múlttal. A stúdióelőadás tervezett bemutatója október vége.
Kocsárdi Levente, a társulat színésze, aki októbertől a Kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem színházi rendező szakának hallgatója is, a társulat idősebb kollégáinak és egy frissen felvett bábszínésznek kínál lehetőséget, a november közepén bemutatásra kerülő Barlanglakók című előadásban.
Az évad második fele két nemzetközi koprodukciót és két klasszikus szerző szövegének újragondolt változatát ígéri. Kokan Mladenović, a Koldusopera rendezője ezúttal Shakespeare-szonetteket, Sardar Tagirovsky pedig Moliére-vígjátékot állít színpadra. Mindkét színházi alkotó sajátos formanyelvéről, érzékeny színészvezetéséről és éles társadalomkritikájáról ismert.
A Temesvári társulat évek óta tűz műsorra olyan koprodukciós előadásokat, melyeknek rendezői rendre Európa legizgalmasabb színházi alkotói közül kerülnek ki, és amelyek a kulturális különbségek mentén egy közös színházi nyelv megtalálását és fenntarthatóságát célozzák. Idén két ilyen koprodukció is bemutatásra kerül a Temesvári magyar színházban. Egyiküket, a film- és színházi rendezőként is ismert és elismert Hajdu Szabolcs állítja színpadra, saját csapata, a Temesvári társulat három színésze és a zágrábi Eurokaz Színház színészeinek közreműködésével. A bemutató tervezett időpontja április vége. A másik, hasonló jellegű színházi előadást Schilling Árpád jegyzi, akinek előadásait a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozóról már ismerheti a helyi közönség. Az általa rendezett produkcióban a Temesvári magyar társulat mellett az Aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház színészei és a szabadkai Népszínház magyar és szerb társulata lép színpadra. Az előadást a 10. születésnapját ünneplő TESZT első napján, május 21-én láthatják a színház látogatói.
A felsoroltak mellett lesz új bábos produkció is, illetve egy-egy előadást állít majd színpadra Szász Enikő és Horváth Anna. Előbbi Görgey Gábor kortárs, magyarországi szerző darabját, a Wiener Valzer-t, Horváth Anna, a társulat új, frissen végzett tagja pedig Wedekind a Tavasz ébredése című szövegét rendezi majd.
Az évad folyamán bemutatkoznak a társulat frissen leszerződtetett tagjai is, Horváth Anna, Lukács Sándor és Mihály Csongor bábszínész.
Szeretettel várunk mindenkit!
A Csiky Gergely Állami Magyar Színház sajtóközleménye
Nyugati Jelen (Arad)
2016. szeptember 22.
Foglalják el helyeiket: kezdődik az évad!
Bemutatók, felújítások, klasszikus és kortárs szerzők darabjai, fesztiválok várják a közönséget a 2016–2017-es évadban Erdély magyar színházaiban. A meghirdetett bemutatók között tallózva feltűnik, hogy például Shakespeare műveit több társulat is műsorára tűzte, de eddig ismeretlen szerzők darabjaival is megismerkedhetünk az új évadban.
A folytonosság, az együttműködések és a 10-es szám jegyében hirdetett évadot a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. A tervek szerint 2016 szeptemberétől 2017 júliusáig tíz új bemutatóval a tizedik kiadásához érkezett Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozóval és számos kiegészítő programmal várják színházba az érdeklődőket. Október első hetében mutatják be a Magyari Etelka és Levkó Esztella meghívott vendég részvételével készült Még ezt elmondom, aztán megyek… című előadást. Az évad következő új produkcióját a társulat házi rendezője, Kedves Emőke jegyzi. Tuncer Cücenoglu kortárs török szerző darabja, a Hólavina azt mutatja be, hogyan zsarolják ma az embereket a hagyományokkal, a múlttal. A stúdióelőadás tervezett bemutatója október vége. Kocsárdi Levente a társulat idősebb kollégáinak és egy frissen felvett bábszínészének kínál lehetőséget, a november közepén bemutatásra kerülő Barlanglakók című előadásban. Az évad második fele két nemzetközi koprodukciót és két klasszikus szerző szövegének újragondolt változatát ígéri. Kokan Mladenovic Shakespeare-szonetteket, Sardar Tagirovsky pedig Moliére-vígjátékot állít színpadra.
A Temesvári társulat évek óta tűz műsorra olyan koprodukciós előadásokat, melyeknek rendezői rendre Európa legizgalmasabb színházi alkotói közül kerülnek ki, és amelyek a kulturális különbségek mentén egy közös színházi nyelv megtalálását és fenntarthatóságát célozzák. Idén két ilyen koprodukció is bemutatásra kerül a Temesvári magyar színházban. Egyiküket, a film-és színházi rendezőként is elismert Hajdu Szabolcs állítja színpadra saját csapata, a Temesvári társulat három színésze és a zágrábi Eurokaz Színház színészeinek közreműködésével. A bemutató tervezett időpontja április vége. A másik, hasonló jellegű színházi előadást Schilling Árpád jegyzi. Az általa rendezett produkcióban a Temesvári magyar társulat mellett az Aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház színészei és a szabadkai Népszínház magyar és szerb társulata lép színpadra. Az előadást a 10. születésnapját ünneplő TESZT első napján, május 21-én láthatja a közönség. A felsoroltak mellett lesz új bábos produkció is, illetve egy-egy előadást állít majd színpadra Szász Enikő és Horváth Anna. Előbbi Görgey Gábor darabját, a Wiener Valzer-t, Horváth Anna, a társulat új, frissen végzett tagja pedig Wedekind: A tavasz ébredése című szövegét rendezi majd.
Kolozsvár: nyolc bemutató
Eseménydús évad kezdődik a Kolozsvári Állami Magyar Színházban is. Az intézmény nyolc bemutatóval, valamint az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál ötödik kiadásával várja közönségét a 224. évadban. Tompa Gábor igazgató évadnyitó sajtótájékoztatón ismertette a társulat terveit, a bemutatásra kerülő darabokat és ezek rendezőit. Az évad első bemutatójának előkészületei már júniusban elkezdődtek, az orosz származású, de az Egyesült Államokban élő Yuri Kordonsky vezetésével készült Éjjeli menedékhely című Gorkij-drámát október 7-én láthatja a közönség a nagyszínpadra épített stúdiótérben. Már elkezdődtek a próbák Dragomán György Kalucsni című drámájának ősbemutatójára is, amelyet Visky András, a színház művészeti aligazgatója visz színre a Stúdióban. Különlegességnek számít, hogy a színház 14–18 éves fiatalok családi történeteiből készít közösségi alkotási módszerrel előadást. A fiatalok és szüleik kapcsolatát vizsgáló produkció előkészítése január óta zajlik, az említett két generáció képviselőivel mintegy hetven interjú készült el, melyekből kiindulva az alkotócsapat két dramaturg vezetésével összeállítja majd az előadás végleges szövegkönyvét. A darab rendezője Vargyas Márta, a bemutató tervezett időpontja november eleje.
Az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivált ötödszörre szervezik meg november 24. – december 4. között, a fesztivál témája az Idegen odüsszeiája lesz. A rendezvényre Németországtól Dél-Koreáig számos társulat érkezik, visszatérő vendégként lesz jelen Declan Donnellan, Jaram Lee, a lengyelországi Teatr ZAR, valamint először lesz látható Kolozsváron a németországi Schauspielhaus Bochum és a stuttgarti Schauspiel előadása. A fesztivált követően januárban újabb fiataloknak szóló előadást tűz műsorra a színház: Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig musical-változatát Béres László rendezésében láthatja a közönség sok fiatal részvételével. 2017-ben először rendez Kolozsváron az ukrán Andriy Zholdak, akinek macedóniai Elektra-rendezése az Interferenciák Fesztiválon lesz látható. A fiatal európai rendezők között „ukrán fenegyerek” néven is ismert Zholdak a Kolozsvári társulattal Ibsen Rosmersholmját viszi színre. Fiatal rendezők műhelye címmel új sorozatot indít a Kolozsvári színház: az évad második felében Nagy Botond, Sinkó Ferenc és Tom Dugdale új rendezései lesznek láthatóak a stúdióban.
Vásárhely: klasszikusok, kortársak
Az új színházi idényben is rangos klasszikus és kortárs színművek, ifjúsági előadások, adaptációk, közkedvelt musicalek szerepelnek, de ünnepségek, irodalmi estek, könyvbemutatók, kulturális rendezvények is gazdagítják a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának műsorrendjét. Az idei évad legelső bemutatóját szeptember 16-án tartják a nagyteremben: az Olbrin Joachim csodálatos utazása című játék Hamvas Béla művei nyomán készül, rendezője a szabadkai származású Mezei Kinga. Jon Fosse Szép című drámáját Domsa Zsófia fordításában Adi Iclenzan viszi színpadra a kisteremben. Bemutatják Christine Rinderknecht Stresszfaktor_15 című ifjúsági darabját is Csáky Csilla rendezésében. Szilveszterre John Kander–Fred Ebb–Bob Fosse: Chicago című világhírű musicaljével készül a társulat Juronics Tamás rendező-koreográfus vezetésével, a darab zenei részét Incze Katalin és Strausz Imre jegyzi. Hosszú szünet után viszi színre ismét a társulat William Shakespeare Macbeth című tragédiáját, az előadás rendezője Keresztes Attila. Egy újabb Radu Afrim meglepetésdarab is lesz, a harmadik a nagysikerű produkciók sorában. Újabb Székely Csaba-drámát is láthat a publikum: Molière A botcsinálta doktor című műve alapján született a Doktor S., amelyet Rareş Budileanu rendezésében mutatnak majd be a kisteremben. Vendégrendezőként érkezik Marosvásárhelyre Theodor Cristian Popescu és Mohácsi János. Előbbi egy kortárs német szerző, Timur Vermes Nézd, ki van itt! című szatíráját, Mohácsi pedig Az öreg hölgy látogatása című Dürrenmatt-klasszikust viszi színre.
Új évad Sepsiszentgyörgyön is
A Tamási Áron Színház társulata az új évadban öt bemutatót tervez. A Gyulai Várszínház, a Háromszék Táncegyüttes és a Tamási Áron Színház közös produkciójának, a Sardar Tagirovsky által rendezett Zongotának a Sepsiszentgyörgyi bemutatója szeptember 14-én volt. A második előadást Kövesdy István rendezi Igor Bauersima kortárs svájci drámaíró norway.today című szövegéből, amely két fiatal elvágyódását és menekülési kísérletét meséli el. A szilveszteri produkciót Ray Cooney brit drámaíró Pénz az égből című bohózatát Zakariás Zalán állítja színpadra, amely a pénz hatalmát abszurd, humorral teli helyzetekkel és tévedésre hajlamos szereplőkkel ragadja meg. Porogi Dorka Bertolt Brecht A városok dzsungelében című rendezésével az élet alapvető kérdéseit feszegeti. Az évad utolsó előadását Alexandru Dabija rendezi, Harold Pinter Ünnep című darabja alapján. Az új bemutatók mellett Sepsiszentgyörgyön is műsoron mAradnak az elmúlt évadok legsikeresebb előadásai: a Vízkereszt, vagy amire vágytok és a Liliom Bocsárdi László, az Úrhatnám polgár Sardar Tagirovsky és a Jegesmedvék Zakariás Zalán rendezésében. Mindemellett felújításra kerülnek olyan meghatározó előadások, mint A csoda és A fösvény Bocsárdi László, Az ezredik éjszaka Zakariás Zalán és a Kaisers TV, Ungarn Porogi Dorka rendezésében.
Felújított színház Szatmáron
Az eredetileg Nagybányán alapított Harag György Társulat éppen hatvan évvel ezelőtt, 1956-ban foglalta el először a Szatmárnémeti történelmi színházépületet, így idén a társulat kerek évfordulót ünnepelve költözhet vissza az európai uniós alapokból teljesen felújított és modern színpadtechnikai rendszerrel felszerelt otthonába. A jubileumi év apropóján szatmári szerző a városról írt drámájának ősbemutatójával indul a 2016–17-es színházi évad: Láng Zsolt Bartók zongorája című, a városhoz kötődő, abban játszódó drámájával kezd a társulat. Az ősbemutató dátuma: október 14. Az előadás rendezője Patkó Éva. Az idei évadban három klasszikus mű is szerepel a műsoron: W. Shakespeare: Tévedések vígjátéka, melyet Bocsárdi László vendégként rendez; Zerkovitz Béla – Szilágyi László: Csókos asszony, rendező Bessenyei István; Carlo Goldoni Velencei terecske, az előadás rendezője Visky Andrej. Ezek mellett színre kerül Werner Schwab Elnöknők című műve a társulat alkalmazott rendezője, Sorin Militaru munkájaként, valamint Visky András Pornó című monodrámája romániai ősbemutatóként a szerző rendezésében. Arisztophanész Lüszisztraté című klasszikus komédiáját Bordás Attila rendezi. Az évadban látható majd a Janne Teller Semmi című, Dániában nagy port kavart ifjúsági regénye alapján készülő egyéni műsor Marosszéki Tamás szereplésével, Márkó Eszter rendezésében. Az Ács Alajos Játékszín biztosít majd helyszínt a Shakespeare összes röviden (S. Ö. R.) című előadásnak, amelyet Barabás Árpád vendégrendező állít színpadra. Nagy Regina rendező A dzsungel könyve című gyerekmusicalt rendezi meg, kamaratermi előadásként pedig egy Grimm-mesét is színpadra állít, amely a Harag György Társulat az idei évadtól önálló szerkezeti egységeként működő Brighella Bábtagozata és a prózai tagozat közös produkciójaként kerül a nézők elé. A korábbi évadokhoz hasonlóan 2016–17-ben is láthat majd vendégelőadásokat a közönség. Szatmárra látogat többek közt a nagyváradi Szigligeti Színház társulata, és a Debreceni Csokonai Nemzeti Színház. Személyi változások is voltak a társulatnál: Sándor Anna és Kányádi Szilárd idén ősztől átszerződött a Csiky Játékszín társulatába, Szatmárra pedig három új tagot szerződtettek: Budizsa Evelyn és Keresztes Ágnes színésznőket, illetve Nagy Csongor Zsolt színészt. Idén a Harag György Társulat szervezi meg az IFESZT (8. Interetnikai Színházi Fesztivál) elnevezésű vándorfesztivált, amelyre több mint húsz, Románia területén működő kisebbségi (magyar, német, zsidó és roma) színház kapott meghívást.
Nánó Csaba |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Bemutatók, felújítások, klasszikus és kortárs szerzők darabjai, fesztiválok várják a közönséget a 2016–2017-es évadban Erdély magyar színházaiban. A meghirdetett bemutatók között tallózva feltűnik, hogy például Shakespeare műveit több társulat is műsorára tűzte, de eddig ismeretlen szerzők darabjaival is megismerkedhetünk az új évadban.
A folytonosság, az együttműködések és a 10-es szám jegyében hirdetett évadot a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. A tervek szerint 2016 szeptemberétől 2017 júliusáig tíz új bemutatóval a tizedik kiadásához érkezett Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozóval és számos kiegészítő programmal várják színházba az érdeklődőket. Október első hetében mutatják be a Magyari Etelka és Levkó Esztella meghívott vendég részvételével készült Még ezt elmondom, aztán megyek… című előadást. Az évad következő új produkcióját a társulat házi rendezője, Kedves Emőke jegyzi. Tuncer Cücenoglu kortárs török szerző darabja, a Hólavina azt mutatja be, hogyan zsarolják ma az embereket a hagyományokkal, a múlttal. A stúdióelőadás tervezett bemutatója október vége. Kocsárdi Levente a társulat idősebb kollégáinak és egy frissen felvett bábszínészének kínál lehetőséget, a november közepén bemutatásra kerülő Barlanglakók című előadásban. Az évad második fele két nemzetközi koprodukciót és két klasszikus szerző szövegének újragondolt változatát ígéri. Kokan Mladenovic Shakespeare-szonetteket, Sardar Tagirovsky pedig Moliére-vígjátékot állít színpadra.
A Temesvári társulat évek óta tűz műsorra olyan koprodukciós előadásokat, melyeknek rendezői rendre Európa legizgalmasabb színházi alkotói közül kerülnek ki, és amelyek a kulturális különbségek mentén egy közös színházi nyelv megtalálását és fenntarthatóságát célozzák. Idén két ilyen koprodukció is bemutatásra kerül a Temesvári magyar színházban. Egyiküket, a film-és színházi rendezőként is elismert Hajdu Szabolcs állítja színpadra saját csapata, a Temesvári társulat három színésze és a zágrábi Eurokaz Színház színészeinek közreműködésével. A bemutató tervezett időpontja április vége. A másik, hasonló jellegű színházi előadást Schilling Árpád jegyzi. Az általa rendezett produkcióban a Temesvári magyar társulat mellett az Aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház színészei és a szabadkai Népszínház magyar és szerb társulata lép színpadra. Az előadást a 10. születésnapját ünneplő TESZT első napján, május 21-én láthatja a közönség. A felsoroltak mellett lesz új bábos produkció is, illetve egy-egy előadást állít majd színpadra Szász Enikő és Horváth Anna. Előbbi Görgey Gábor darabját, a Wiener Valzer-t, Horváth Anna, a társulat új, frissen végzett tagja pedig Wedekind: A tavasz ébredése című szövegét rendezi majd.
Kolozsvár: nyolc bemutató
Eseménydús évad kezdődik a Kolozsvári Állami Magyar Színházban is. Az intézmény nyolc bemutatóval, valamint az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál ötödik kiadásával várja közönségét a 224. évadban. Tompa Gábor igazgató évadnyitó sajtótájékoztatón ismertette a társulat terveit, a bemutatásra kerülő darabokat és ezek rendezőit. Az évad első bemutatójának előkészületei már júniusban elkezdődtek, az orosz származású, de az Egyesült Államokban élő Yuri Kordonsky vezetésével készült Éjjeli menedékhely című Gorkij-drámát október 7-én láthatja a közönség a nagyszínpadra épített stúdiótérben. Már elkezdődtek a próbák Dragomán György Kalucsni című drámájának ősbemutatójára is, amelyet Visky András, a színház művészeti aligazgatója visz színre a Stúdióban. Különlegességnek számít, hogy a színház 14–18 éves fiatalok családi történeteiből készít közösségi alkotási módszerrel előadást. A fiatalok és szüleik kapcsolatát vizsgáló produkció előkészítése január óta zajlik, az említett két generáció képviselőivel mintegy hetven interjú készült el, melyekből kiindulva az alkotócsapat két dramaturg vezetésével összeállítja majd az előadás végleges szövegkönyvét. A darab rendezője Vargyas Márta, a bemutató tervezett időpontja november eleje.
Az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivált ötödszörre szervezik meg november 24. – december 4. között, a fesztivál témája az Idegen odüsszeiája lesz. A rendezvényre Németországtól Dél-Koreáig számos társulat érkezik, visszatérő vendégként lesz jelen Declan Donnellan, Jaram Lee, a lengyelországi Teatr ZAR, valamint először lesz látható Kolozsváron a németországi Schauspielhaus Bochum és a stuttgarti Schauspiel előadása. A fesztivált követően januárban újabb fiataloknak szóló előadást tűz műsorra a színház: Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig musical-változatát Béres László rendezésében láthatja a közönség sok fiatal részvételével. 2017-ben először rendez Kolozsváron az ukrán Andriy Zholdak, akinek macedóniai Elektra-rendezése az Interferenciák Fesztiválon lesz látható. A fiatal európai rendezők között „ukrán fenegyerek” néven is ismert Zholdak a Kolozsvári társulattal Ibsen Rosmersholmját viszi színre. Fiatal rendezők műhelye címmel új sorozatot indít a Kolozsvári színház: az évad második felében Nagy Botond, Sinkó Ferenc és Tom Dugdale új rendezései lesznek láthatóak a stúdióban.
Vásárhely: klasszikusok, kortársak
Az új színházi idényben is rangos klasszikus és kortárs színművek, ifjúsági előadások, adaptációk, közkedvelt musicalek szerepelnek, de ünnepségek, irodalmi estek, könyvbemutatók, kulturális rendezvények is gazdagítják a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának műsorrendjét. Az idei évad legelső bemutatóját szeptember 16-án tartják a nagyteremben: az Olbrin Joachim csodálatos utazása című játék Hamvas Béla művei nyomán készül, rendezője a szabadkai származású Mezei Kinga. Jon Fosse Szép című drámáját Domsa Zsófia fordításában Adi Iclenzan viszi színpadra a kisteremben. Bemutatják Christine Rinderknecht Stresszfaktor_15 című ifjúsági darabját is Csáky Csilla rendezésében. Szilveszterre John Kander–Fred Ebb–Bob Fosse: Chicago című világhírű musicaljével készül a társulat Juronics Tamás rendező-koreográfus vezetésével, a darab zenei részét Incze Katalin és Strausz Imre jegyzi. Hosszú szünet után viszi színre ismét a társulat William Shakespeare Macbeth című tragédiáját, az előadás rendezője Keresztes Attila. Egy újabb Radu Afrim meglepetésdarab is lesz, a harmadik a nagysikerű produkciók sorában. Újabb Székely Csaba-drámát is láthat a publikum: Molière A botcsinálta doktor című műve alapján született a Doktor S., amelyet Rareş Budileanu rendezésében mutatnak majd be a kisteremben. Vendégrendezőként érkezik Marosvásárhelyre Theodor Cristian Popescu és Mohácsi János. Előbbi egy kortárs német szerző, Timur Vermes Nézd, ki van itt! című szatíráját, Mohácsi pedig Az öreg hölgy látogatása című Dürrenmatt-klasszikust viszi színre.
Új évad Sepsiszentgyörgyön is
A Tamási Áron Színház társulata az új évadban öt bemutatót tervez. A Gyulai Várszínház, a Háromszék Táncegyüttes és a Tamási Áron Színház közös produkciójának, a Sardar Tagirovsky által rendezett Zongotának a Sepsiszentgyörgyi bemutatója szeptember 14-én volt. A második előadást Kövesdy István rendezi Igor Bauersima kortárs svájci drámaíró norway.today című szövegéből, amely két fiatal elvágyódását és menekülési kísérletét meséli el. A szilveszteri produkciót Ray Cooney brit drámaíró Pénz az égből című bohózatát Zakariás Zalán állítja színpadra, amely a pénz hatalmát abszurd, humorral teli helyzetekkel és tévedésre hajlamos szereplőkkel ragadja meg. Porogi Dorka Bertolt Brecht A városok dzsungelében című rendezésével az élet alapvető kérdéseit feszegeti. Az évad utolsó előadását Alexandru Dabija rendezi, Harold Pinter Ünnep című darabja alapján. Az új bemutatók mellett Sepsiszentgyörgyön is műsoron mAradnak az elmúlt évadok legsikeresebb előadásai: a Vízkereszt, vagy amire vágytok és a Liliom Bocsárdi László, az Úrhatnám polgár Sardar Tagirovsky és a Jegesmedvék Zakariás Zalán rendezésében. Mindemellett felújításra kerülnek olyan meghatározó előadások, mint A csoda és A fösvény Bocsárdi László, Az ezredik éjszaka Zakariás Zalán és a Kaisers TV, Ungarn Porogi Dorka rendezésében.
Felújított színház Szatmáron
Az eredetileg Nagybányán alapított Harag György Társulat éppen hatvan évvel ezelőtt, 1956-ban foglalta el először a Szatmárnémeti történelmi színházépületet, így idén a társulat kerek évfordulót ünnepelve költözhet vissza az európai uniós alapokból teljesen felújított és modern színpadtechnikai rendszerrel felszerelt otthonába. A jubileumi év apropóján szatmári szerző a városról írt drámájának ősbemutatójával indul a 2016–17-es színházi évad: Láng Zsolt Bartók zongorája című, a városhoz kötődő, abban játszódó drámájával kezd a társulat. Az ősbemutató dátuma: október 14. Az előadás rendezője Patkó Éva. Az idei évadban három klasszikus mű is szerepel a műsoron: W. Shakespeare: Tévedések vígjátéka, melyet Bocsárdi László vendégként rendez; Zerkovitz Béla – Szilágyi László: Csókos asszony, rendező Bessenyei István; Carlo Goldoni Velencei terecske, az előadás rendezője Visky Andrej. Ezek mellett színre kerül Werner Schwab Elnöknők című műve a társulat alkalmazott rendezője, Sorin Militaru munkájaként, valamint Visky András Pornó című monodrámája romániai ősbemutatóként a szerző rendezésében. Arisztophanész Lüszisztraté című klasszikus komédiáját Bordás Attila rendezi. Az évadban látható majd a Janne Teller Semmi című, Dániában nagy port kavart ifjúsági regénye alapján készülő egyéni műsor Marosszéki Tamás szereplésével, Márkó Eszter rendezésében. Az Ács Alajos Játékszín biztosít majd helyszínt a Shakespeare összes röviden (S. Ö. R.) című előadásnak, amelyet Barabás Árpád vendégrendező állít színpadra. Nagy Regina rendező A dzsungel könyve című gyerekmusicalt rendezi meg, kamaratermi előadásként pedig egy Grimm-mesét is színpadra állít, amely a Harag György Társulat az idei évadtól önálló szerkezeti egységeként működő Brighella Bábtagozata és a prózai tagozat közös produkciójaként kerül a nézők elé. A korábbi évadokhoz hasonlóan 2016–17-ben is láthat majd vendégelőadásokat a közönség. Szatmárra látogat többek közt a nagyváradi Szigligeti Színház társulata, és a Debreceni Csokonai Nemzeti Színház. Személyi változások is voltak a társulatnál: Sándor Anna és Kányádi Szilárd idén ősztől átszerződött a Csiky Játékszín társulatába, Szatmárra pedig három új tagot szerződtettek: Budizsa Evelyn és Keresztes Ágnes színésznőket, illetve Nagy Csongor Zsolt színészt. Idén a Harag György Társulat szervezi meg az IFESZT (8. Interetnikai Színházi Fesztivál) elnevezésű vándorfesztivált, amelyre több mint húsz, Románia területén működő kisebbségi (magyar, német, zsidó és roma) színház kapott meghívást.
Nánó Csaba |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. szeptember 24.
Gyulai Ferenc 140 éves mellszobra
Sétatéri színházépületünk gyakori látogatói közül is csak kevesen figyelnek fel arra, hogy az emeleti előcsarnok falai mentén, lépcsőfordulóiban, ablakközeiben Kolozsvár legnagyobb mellszobor-gyűjteménye jött létre. Az ott látható tizenhárom szoborból néhánynak feljegyezték a külön történetét, másoknak legalább a szerzőjét ismerjük, s talán valahol megtalálható felállításuk időpontja is. Stílusuk azonban elárulja, mely kor szülöttei.
Jelenleg sorrendben a déli félemeleti előcsarnokból kiindulva észak felé haladva a következő szobrok láthatók: Poór Lili, E. Kovács Gyula, Kótsi Patkó János, Gyulai Ferenc, Maxim Gorkij, William Shakespeare, Móricz Zsigmond, Janovics Jenő, Szentgyörgyi István, Ion Luca Caragiale, Végh Sándor, Bretán Miklós, Liszt Ferenc. Némelyikük már nagyon rég ott áll, de egyik-másikat csak az utóbbi években hozták ide a színház rejtettebb zugaiból.
Két szoborról tudjuk, hogy azokat Janovics Jenő, mint a Hunyadi téri új színház első igazgatója készíttette Róna József szobrászművésszel. Eredeti feliratuk így szólt: „Kótsi Patkó János / az első erdélyi színigazgató emlékének / ennek a színháznak első igazgatója; E. Kovács Gyula / a régi színház büszke oszlopának / hálás kegyelettel az új színház első igazgatója”. Ezeket az 1906. szeptember 8-i megnyitó ünnepség keretében leplezték le. Csak 1919 októberéig díszíthették az előcsarnokot, mert az épület román átvételekor el kellett távolítani őket (bizonyára Janovics Jenő gondoskodott átszállításukról a sétatéri színházba). Rosszabbul jártak a Hunyadi téri színház két homlokzati fülkéjében elhelyezett mellszobrok. Ezek id. Wesselényi Miklóst, a színházpártolót és Jósika Miklóst, a legnagyobbnak tekintett erdélyi írót ábrázolták, Kolozsvári Szeszák Ferenc faragta őket. 1919-ben román fiatalok leverték őket az épület homlokzatáról, s a mélybe zuhanva összetörtek. Roncsaikat Janovics begyűjtötte, de már nem voltak restaurálhatók, máig a sétatéri színház udvarán hányódnak. A színház 1908-as felavatásakor a sajtó nehezményezte, hogy a régi színházépületet díszítő Gyulai Ferenc-szobrot miért hagyták a Farkas utcai épületnél, miért nem helyezték el azt is a Hunyadi téren. A sétatéri színház szoborgyűjteményének legrégebbi darabja ugyanis Gyulait ábrázolja, s valószínűnek tarthatjuk, hogy Janovics végül is – még idejében – biztonságba helyezte. Csak vagy három éve látható az előcsarnokban ez a művészi alkotás, már több helyen úgy emlegették, mint elpusztult szobrot.
Szabadság (Kolozsvár)
Sétatéri színházépületünk gyakori látogatói közül is csak kevesen figyelnek fel arra, hogy az emeleti előcsarnok falai mentén, lépcsőfordulóiban, ablakközeiben Kolozsvár legnagyobb mellszobor-gyűjteménye jött létre. Az ott látható tizenhárom szoborból néhánynak feljegyezték a külön történetét, másoknak legalább a szerzőjét ismerjük, s talán valahol megtalálható felállításuk időpontja is. Stílusuk azonban elárulja, mely kor szülöttei.
Jelenleg sorrendben a déli félemeleti előcsarnokból kiindulva észak felé haladva a következő szobrok láthatók: Poór Lili, E. Kovács Gyula, Kótsi Patkó János, Gyulai Ferenc, Maxim Gorkij, William Shakespeare, Móricz Zsigmond, Janovics Jenő, Szentgyörgyi István, Ion Luca Caragiale, Végh Sándor, Bretán Miklós, Liszt Ferenc. Némelyikük már nagyon rég ott áll, de egyik-másikat csak az utóbbi években hozták ide a színház rejtettebb zugaiból.
Két szoborról tudjuk, hogy azokat Janovics Jenő, mint a Hunyadi téri új színház első igazgatója készíttette Róna József szobrászművésszel. Eredeti feliratuk így szólt: „Kótsi Patkó János / az első erdélyi színigazgató emlékének / ennek a színháznak első igazgatója; E. Kovács Gyula / a régi színház büszke oszlopának / hálás kegyelettel az új színház első igazgatója”. Ezeket az 1906. szeptember 8-i megnyitó ünnepség keretében leplezték le. Csak 1919 októberéig díszíthették az előcsarnokot, mert az épület román átvételekor el kellett távolítani őket (bizonyára Janovics Jenő gondoskodott átszállításukról a sétatéri színházba). Rosszabbul jártak a Hunyadi téri színház két homlokzati fülkéjében elhelyezett mellszobrok. Ezek id. Wesselényi Miklóst, a színházpártolót és Jósika Miklóst, a legnagyobbnak tekintett erdélyi írót ábrázolták, Kolozsvári Szeszák Ferenc faragta őket. 1919-ben román fiatalok leverték őket az épület homlokzatáról, s a mélybe zuhanva összetörtek. Roncsaikat Janovics begyűjtötte, de már nem voltak restaurálhatók, máig a sétatéri színház udvarán hányódnak. A színház 1908-as felavatásakor a sajtó nehezményezte, hogy a régi színházépületet díszítő Gyulai Ferenc-szobrot miért hagyták a Farkas utcai épületnél, miért nem helyezték el azt is a Hunyadi téren. A sétatéri színház szoborgyűjteményének legrégebbi darabja ugyanis Gyulait ábrázolja, s valószínűnek tarthatjuk, hogy Janovics végül is – még idejében – biztonságba helyezte. Csak vagy három éve látható az előcsarnokban ez a művészi alkotás, már több helyen úgy emlegették, mint elpusztult szobrot.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. október 26.
Kolozsvár, Shakespeare és Kandinszkij az EMME-tárlat fókuszában
Telt házas, érdeklődő közönség jelenlétében nyitották meg múlt héten az Apáczai Galéria által rendezett Áthatások – in memoriam Kolozsvár 700, William Shakespeare, Vaszilij Kandinszkij című kiállítást.
Vörös Alpár, az Apáczai-líceum igazgatója köszöntőjében elégedetten nyugtázta, hogy az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének (EMME) tárlatait esetről esetre nagyszámú, a Kárpát-medence különböző térségeiben tevékenykedő képzőművész támogatja alkotásaival. Ugyanakkor megköszönte Németh Júlia műkritikus fáradhatatlan szellemi-erkölcsi hozzájárulását, amely nélkül immár elképzelhetetlen lenne az Apáczai Galéria működése, illetve az, hogy évente két alkalommal szervezhessenek EMME-tárlatot.
SZÉKELY GÉZA Szabadság (Kolozsvár)
Telt házas, érdeklődő közönség jelenlétében nyitották meg múlt héten az Apáczai Galéria által rendezett Áthatások – in memoriam Kolozsvár 700, William Shakespeare, Vaszilij Kandinszkij című kiállítást.
Vörös Alpár, az Apáczai-líceum igazgatója köszöntőjében elégedetten nyugtázta, hogy az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének (EMME) tárlatait esetről esetre nagyszámú, a Kárpát-medence különböző térségeiben tevékenykedő képzőművész támogatja alkotásaival. Ugyanakkor megköszönte Németh Júlia műkritikus fáradhatatlan szellemi-erkölcsi hozzájárulását, amely nélkül immár elképzelhetetlen lenne az Apáczai Galéria működése, illetve az, hogy évente két alkalommal szervezhessenek EMME-tárlatot.
SZÉKELY GÉZA Szabadság (Kolozsvár)
2016. november 4.
Családi és vallási kötelékek az 5. Interferenciák fesztiválon
A Kolozsvári Állami Magyar Színház által kétévente megszervezett Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál ötödik kiadása november 24. – december 4. között zajlik, a fesztivál idei mottója Az idegen odüsszeiája.
November 25-én 19 órától a Kolozsvári Állami Magyar Színház nagyszínpadán Bölcs Náthán története elevenedik meg Lessing szövege alapján. Az előadás központi témája a vallás és annak előítéletmentes megítélése, a különböző vallások békés egymás mellett létezésének lehetősége. A történet a különbözőség és összetartás között egyensúlyoz, a vallási viták helyét ideiglenesen átveszi a megbékélés, ám Lessing ideáljait hamar maga alá gyűri a valóság. Úgy tűnik, akkoriban is, akárcsak manapság, a különböző vallási nézetek kibékíthetetlenül csaptak össze; mindennapos terrorba és mértéktelen erőszakba torkolltak. A németországi Schauspiel Stuttgart és a szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház színészeivel színpadra állított előadás a konfliktus okait keresi. A kommunikáció és a megértés a békés egymás mellett élés kulcsaként jelenik meg. November 26-án 16 és 22 órától a Remarul gyárban a nagyváradi Mária Királyné Színház mutatja be Az éjszaka szívében – Lear epizód című előadását, Gavriil Pinte rendezésében. Az előadás Shakespeare művének témáján alapszik: egy király, aki le akar mondani a trónról, szeretné szétosztani királyságát három lánya közt, ám mielőtt bármilyen döntést hozna, arra kéri őket, fejezzék ki az iránta érzett szeretetüket. Ragaszkodásuk bizonyítékai nyomán úgy határoz, hogy őszinte vallomása miatt elűzi legkisebb lányát, ezt követően azonban idősebb lányai eltaszítják maguktól, arra ítélve, hogy fájdalomtól elborult elmével bolyongjon. Az előadás az elme éjszakájáról, a bolyongások éjszakájáról, értelemtől és szeretettől mindinkább eltávolodó világról szól, ahol gyűlölet, erőszak, cselszövés, száműzetés, elidegenedés és gyilkosság uralkodik, hogy aztán, az éjszaka végén, lázasan keresse az utat a fény felé. Szintén 26-án a németországi Schauspielhaus Bochum a Joseph Roth regénye nyomán készült Jób című előadással vesz részt a fesztiválon. A színház nagytermében 19 órától látható előadásban szereplő kelet-európai zsidó család története Galíciában indul és Amerikában végződik. Lisa Nielebock rendezőt az előadás középpontjában levő mélységesen emberi probléma foglalkoztatja: hogyan tegyünk magunkévá valamit, amit nem tudunk, nem akarunk elfogadni? Számára Roth regénye elképesztő és szokatlan történet, amely éles szemmel, de humorral mutatja be a zsidó életet, emellett az eset bármely más vallási közegben ugyanúgy megtörténhetett volna. A rendező szerint Roth regényében a vallás az épület, amelyben a szereplők biztonságban érzik magukat. A vallás egy módja annak, hogy fedezékbe vonuljunk. A fesztivál programjában szereplő tíz nagytermi előadásra Interferences Grand 2016 néven 200 lejért kedvezményes jegycsomag vásárolható online a www.biletmaster.ro weboldalon, vagy személyesen a színház jegypénztárában. A fesztivál teljes programja elérhető a színház honlapján (http://huntheater.ro/oldal.php?soid=159&mm=58).
Szabadság (Kolozsvár)
A Kolozsvári Állami Magyar Színház által kétévente megszervezett Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál ötödik kiadása november 24. – december 4. között zajlik, a fesztivál idei mottója Az idegen odüsszeiája.
November 25-én 19 órától a Kolozsvári Állami Magyar Színház nagyszínpadán Bölcs Náthán története elevenedik meg Lessing szövege alapján. Az előadás központi témája a vallás és annak előítéletmentes megítélése, a különböző vallások békés egymás mellett létezésének lehetősége. A történet a különbözőség és összetartás között egyensúlyoz, a vallási viták helyét ideiglenesen átveszi a megbékélés, ám Lessing ideáljait hamar maga alá gyűri a valóság. Úgy tűnik, akkoriban is, akárcsak manapság, a különböző vallási nézetek kibékíthetetlenül csaptak össze; mindennapos terrorba és mértéktelen erőszakba torkolltak. A németországi Schauspiel Stuttgart és a szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház színészeivel színpadra állított előadás a konfliktus okait keresi. A kommunikáció és a megértés a békés egymás mellett élés kulcsaként jelenik meg. November 26-án 16 és 22 órától a Remarul gyárban a nagyváradi Mária Királyné Színház mutatja be Az éjszaka szívében – Lear epizód című előadását, Gavriil Pinte rendezésében. Az előadás Shakespeare művének témáján alapszik: egy király, aki le akar mondani a trónról, szeretné szétosztani királyságát három lánya közt, ám mielőtt bármilyen döntést hozna, arra kéri őket, fejezzék ki az iránta érzett szeretetüket. Ragaszkodásuk bizonyítékai nyomán úgy határoz, hogy őszinte vallomása miatt elűzi legkisebb lányát, ezt követően azonban idősebb lányai eltaszítják maguktól, arra ítélve, hogy fájdalomtól elborult elmével bolyongjon. Az előadás az elme éjszakájáról, a bolyongások éjszakájáról, értelemtől és szeretettől mindinkább eltávolodó világról szól, ahol gyűlölet, erőszak, cselszövés, száműzetés, elidegenedés és gyilkosság uralkodik, hogy aztán, az éjszaka végén, lázasan keresse az utat a fény felé. Szintén 26-án a németországi Schauspielhaus Bochum a Joseph Roth regénye nyomán készült Jób című előadással vesz részt a fesztiválon. A színház nagytermében 19 órától látható előadásban szereplő kelet-európai zsidó család története Galíciában indul és Amerikában végződik. Lisa Nielebock rendezőt az előadás középpontjában levő mélységesen emberi probléma foglalkoztatja: hogyan tegyünk magunkévá valamit, amit nem tudunk, nem akarunk elfogadni? Számára Roth regénye elképesztő és szokatlan történet, amely éles szemmel, de humorral mutatja be a zsidó életet, emellett az eset bármely más vallási közegben ugyanúgy megtörténhetett volna. A rendező szerint Roth regényében a vallás az épület, amelyben a szereplők biztonságban érzik magukat. A vallás egy módja annak, hogy fedezékbe vonuljunk. A fesztivál programjában szereplő tíz nagytermi előadásra Interferences Grand 2016 néven 200 lejért kedvezményes jegycsomag vásárolható online a www.biletmaster.ro weboldalon, vagy személyesen a színház jegypénztárában. A fesztivál teljes programja elérhető a színház honlapján (http://huntheater.ro/oldal.php?soid=159&mm=58).
Szabadság (Kolozsvár)
2016. november 21.
Magyar bál Hídvégen
Ezen a néven honosodtak meg a háromszéki önkormányzat és a Kovászna Megyei Művelődési Központ által kezdeményezett és megszervezett Székföldi magyar napok Hídvégen. Jó volt látni, hogy a főszervező Kiss Csilla által igényesen összeállított műsor után a helybeli magyarság teremnyi képviselői terített asztal mellett fűzték szorosabbra soraikat, s amikor esti tizenegy óra magasságában hazafelé készülődtünk, javában folyt a magyar bál.
A Székföldi magyar napok hagyományként vonult be a község magyar lakosságának érzületébe, anélkül, hogy ellenérzést váltott volna ki a községvezetés és a román lakosság részéről, miként azt a kezdetekkor érzékelni lehetett. Ezt éreztük Nagy János helybeli református lelkipásztor köszöntőbeszédében is. Köszönetet mondott mindenkinek, akinek része volt a helyivé gyökerezett magyar rendezvény megszervezésében. Jó volt látnunk azt is, hogy az egykori magyar polgármester, Horváth Miklós RMDSZ-es tanácstag és barátai vállalták a melléktevékenységek dandárját, miként azt is, hogy a közönség soraiban ültek azok a roma családok is, amelyek nyíltan vállalják magyarságukat. Márton Árpád képviselőjelölt részletezte, hogy a Háromszékhez csatolt egykori Székföld magyarsága, erősdiek, árapatakiak és hídvégiek az ott élő nemzetiségekkel együtt értéket, hagyományt teremtettek-vittek a történelmi székely megye életébe. A háromórás műsorból kiemeljük a helybeli elemisták verses-énekes összeállítását (betanította Sala Emília tanítónő), az illyefalvi Ifjúsági Színjátszó Csoport Henning Emese rendezte iskolás témájú jeleneteit, az erősdi leányok énekescsoportját. Az ünnepi hangulat csúcspontját a sepsiszentgyörgyi Százlábú Néptáncegyüttes Virág Endre irányította előadása jelentette. Gondolkodásra-mérlegelésre késztette a közönséget a William Shakespeare Szentivánéji álom című színművének egyik színére épített jelenete, amelyet a gyergyószentmiklósi Szín-kron színjátszó csoport vitt színpadra Borsos-Kolozsi Gábor székelyudvarhelyi színművész rendezésében.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ezen a néven honosodtak meg a háromszéki önkormányzat és a Kovászna Megyei Művelődési Központ által kezdeményezett és megszervezett Székföldi magyar napok Hídvégen. Jó volt látni, hogy a főszervező Kiss Csilla által igényesen összeállított műsor után a helybeli magyarság teremnyi képviselői terített asztal mellett fűzték szorosabbra soraikat, s amikor esti tizenegy óra magasságában hazafelé készülődtünk, javában folyt a magyar bál.
A Székföldi magyar napok hagyományként vonult be a község magyar lakosságának érzületébe, anélkül, hogy ellenérzést váltott volna ki a községvezetés és a román lakosság részéről, miként azt a kezdetekkor érzékelni lehetett. Ezt éreztük Nagy János helybeli református lelkipásztor köszöntőbeszédében is. Köszönetet mondott mindenkinek, akinek része volt a helyivé gyökerezett magyar rendezvény megszervezésében. Jó volt látnunk azt is, hogy az egykori magyar polgármester, Horváth Miklós RMDSZ-es tanácstag és barátai vállalták a melléktevékenységek dandárját, miként azt is, hogy a közönség soraiban ültek azok a roma családok is, amelyek nyíltan vállalják magyarságukat. Márton Árpád képviselőjelölt részletezte, hogy a Háromszékhez csatolt egykori Székföld magyarsága, erősdiek, árapatakiak és hídvégiek az ott élő nemzetiségekkel együtt értéket, hagyományt teremtettek-vittek a történelmi székely megye életébe. A háromórás műsorból kiemeljük a helybeli elemisták verses-énekes összeállítását (betanította Sala Emília tanítónő), az illyefalvi Ifjúsági Színjátszó Csoport Henning Emese rendezte iskolás témájú jeleneteit, az erősdi leányok énekescsoportját. Az ünnepi hangulat csúcspontját a sepsiszentgyörgyi Százlábú Néptáncegyüttes Virág Endre irányította előadása jelentette. Gondolkodásra-mérlegelésre késztette a közönséget a William Shakespeare Szentivánéji álom című színművének egyik színére épített jelenete, amelyet a gyergyószentmiklósi Szín-kron színjátszó csoport vitt színpadra Borsos-Kolozsi Gábor székelyudvarhelyi színművész rendezésében.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. december 2.
Réhon József könyvének bemutatója
Volt „igazi” szerenád is
A napokban jelent meg Aradon az Occident Media Kiadó Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában Réhon József Diákszerenád c. könyve, amelynek bemutatójára hétfőn délután a Jelen Ház nagytermében zsúfolt terem előtt került sor.
Diákokról, tanárokról írott könyvről lévén szó, a szerző egy gyakorló tanárt (Ilona János, Aradi Csiky Gergely Főgimnázium) és egy diákot (Csomós Roland, ugyancsak Csiky, XII. A osztály) kért fel legújabb (Fritz Mihály borítólapjával és illusztrációjával megjelent) könyvének bemutatására, arra, hogy elmondják: milyennek látszik ez a könyv egy mostani oktató és tanuló szemszögéből.
A rendezvényt Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője nyitotta meg, emlékeztetve arra, hogy Réhon tanár úr előbbi, tavaly megjelent könyvének bemutatásakor azt ígérte: az lesz az utolsó... Ilona János azzal kezdte, hogy az ígéretet már nyolc évvel ezelőtt se vette komolyan, amikor az első, diákokról, tanárokról szóló történeteket tartalmazó könyvét olvasta. A mostani azonban más, állapította meg, a jelenlegi egy összefüggő történet, a forma és a stílus jelentősen változott, és érdekes párhuzamot vont Mikszáth Új Zrínyiásza és Réhon tanár úr könyve között.
Ez utóbbi kötet szereplőit, mint maga a szerző vallja, három iskola diákjaiból, tanáraiból, egykori kollégáiból „varrta össze”, és „minden leírt esemény megtörtént. Pontosan úgy, vagy egy kicsit másképpen”. A legtöbben felismerhetők, ha más néven is szerepelnek, egy részük ma is él.
A történet, mondta a méltató, szokatlan helyzeteket mesél el – a szereplők „Madách- és József Attila-idézeteket vagdosnak egymáshoz”, sportolnak, nyáron lelkesen vesznek részt közös munkatáborban –, hogy aztán a megkeresett pénzt önzetlenül egyik osztálytársuk gyógyítására ajánlják fel. Közben védik bajba került társukat, „szóbaállnak” szüleikkel, nagyszüleikkel, feltűnően okosak, bátrak, rendesek...
Mitől bizarr, hogy így viselkednek, és mitől lenne bizarr, ha így viselkednének a maiak? – tette fel Ilona János a költői kérdést.
A szerző így látta, szerette volna és szeretné látni a diákokat – rendesnek, jól neveltnek, becsületesnek.
Meglepetés és igen érdekes volt egy mai diák fellépése. Csomós Roland többek között ezt mondta: nehéz elképzelni, hogy a mai diákok és tanárok együtt ülnek le, mondjuk, a tábortűz mellé és civilizáltan bort kortyolgatnak... (A fiatalembernek – a cikkíró megjegyzése –, nem volt szerencséje a könyv egyik szereplőjét, a szép emlékezetű dr. Kovách Gézát, Gazsit ismernie.) Az érettségi előtt álló fiatalember felemlítette: az osztálytársaknak, valamikor, volt idejük és indíttatásuk egymással foglalkozni – a maiak nagyrészt önzők, csak magukkal törődnek, a mai iskola statisztikákra épül stb.
Alulírott ehhez annyit tenne hozzá: a (lejárt) múlt gyakorta – olykor elég furcsa módon – szebbnek, vonzóbbnak, emberibbnek tűnik a mánál. (Sebaj: húsz-ötven év múltán ugyanígy lesz – szerk. megj.)
Réhon József „végszóként” nem kommentálta az elhangzottakat, inkább egykori iskoláiról, tanárairól beszélt, leszögezve (a híres shakespeare-i idézet nyomán): se dicsérni, se temetni nem akarta a régi iskolát, csak felidézni.
A hétfői esemény igazi meglepetéssel ért véget: az aradi könyvbemutatókon már „otthon lévő” Miscovici Tibor és Miltaller Lajos zenészpáros a könyvben szereplő zeneszámok (köztük a Tosseli-szerenád) megszólaltatásával kedveskedett a nézőknek, akik aztán szeretetvendégségen kommentálhatták a történteket.
Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad)
Volt „igazi” szerenád is
A napokban jelent meg Aradon az Occident Media Kiadó Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában Réhon József Diákszerenád c. könyve, amelynek bemutatójára hétfőn délután a Jelen Ház nagytermében zsúfolt terem előtt került sor.
Diákokról, tanárokról írott könyvről lévén szó, a szerző egy gyakorló tanárt (Ilona János, Aradi Csiky Gergely Főgimnázium) és egy diákot (Csomós Roland, ugyancsak Csiky, XII. A osztály) kért fel legújabb (Fritz Mihály borítólapjával és illusztrációjával megjelent) könyvének bemutatására, arra, hogy elmondják: milyennek látszik ez a könyv egy mostani oktató és tanuló szemszögéből.
A rendezvényt Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője nyitotta meg, emlékeztetve arra, hogy Réhon tanár úr előbbi, tavaly megjelent könyvének bemutatásakor azt ígérte: az lesz az utolsó... Ilona János azzal kezdte, hogy az ígéretet már nyolc évvel ezelőtt se vette komolyan, amikor az első, diákokról, tanárokról szóló történeteket tartalmazó könyvét olvasta. A mostani azonban más, állapította meg, a jelenlegi egy összefüggő történet, a forma és a stílus jelentősen változott, és érdekes párhuzamot vont Mikszáth Új Zrínyiásza és Réhon tanár úr könyve között.
Ez utóbbi kötet szereplőit, mint maga a szerző vallja, három iskola diákjaiból, tanáraiból, egykori kollégáiból „varrta össze”, és „minden leírt esemény megtörtént. Pontosan úgy, vagy egy kicsit másképpen”. A legtöbben felismerhetők, ha más néven is szerepelnek, egy részük ma is él.
A történet, mondta a méltató, szokatlan helyzeteket mesél el – a szereplők „Madách- és József Attila-idézeteket vagdosnak egymáshoz”, sportolnak, nyáron lelkesen vesznek részt közös munkatáborban –, hogy aztán a megkeresett pénzt önzetlenül egyik osztálytársuk gyógyítására ajánlják fel. Közben védik bajba került társukat, „szóbaállnak” szüleikkel, nagyszüleikkel, feltűnően okosak, bátrak, rendesek...
Mitől bizarr, hogy így viselkednek, és mitől lenne bizarr, ha így viselkednének a maiak? – tette fel Ilona János a költői kérdést.
A szerző így látta, szerette volna és szeretné látni a diákokat – rendesnek, jól neveltnek, becsületesnek.
Meglepetés és igen érdekes volt egy mai diák fellépése. Csomós Roland többek között ezt mondta: nehéz elképzelni, hogy a mai diákok és tanárok együtt ülnek le, mondjuk, a tábortűz mellé és civilizáltan bort kortyolgatnak... (A fiatalembernek – a cikkíró megjegyzése –, nem volt szerencséje a könyv egyik szereplőjét, a szép emlékezetű dr. Kovách Gézát, Gazsit ismernie.) Az érettségi előtt álló fiatalember felemlítette: az osztálytársaknak, valamikor, volt idejük és indíttatásuk egymással foglalkozni – a maiak nagyrészt önzők, csak magukkal törődnek, a mai iskola statisztikákra épül stb.
Alulírott ehhez annyit tenne hozzá: a (lejárt) múlt gyakorta – olykor elég furcsa módon – szebbnek, vonzóbbnak, emberibbnek tűnik a mánál. (Sebaj: húsz-ötven év múltán ugyanígy lesz – szerk. megj.)
Réhon József „végszóként” nem kommentálta az elhangzottakat, inkább egykori iskoláiról, tanárairól beszélt, leszögezve (a híres shakespeare-i idézet nyomán): se dicsérni, se temetni nem akarta a régi iskolát, csak felidézni.
A hétfői esemény igazi meglepetéssel ért véget: az aradi könyvbemutatókon már „otthon lévő” Miscovici Tibor és Miltaller Lajos zenészpáros a könyvben szereplő zeneszámok (köztük a Tosseli-szerenád) megszólaltatásával kedveskedett a nézőknek, akik aztán szeretetvendégségen kommentálhatták a történteket.
Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad)
2016. december 5.
Az ember borzalmasan csodálatos
Interjú Lackfi Jánossal
Író, költő, műfordító, több mint harminc könyvet írt gyerekeknek és felnőtteknek, legalább annyit jegyzett műfordítóként. Tizenhét év tanítás van a háta mögött, mindezek mellett „szélsőségesen normális” családi helyzettel rendelkezik, azaz hat gyermeke, három unokája van. Benne van a kutyavér, igazi irodalmi showman, aki akár évi száz fellépést is bevállal. Nemrég erdélyi körutat tartott Herczku Ágnes énekessel és Sinha Róbert gitárművésszel, akkor beszélgettünk Lackfi Jánossal.
– Utóbbi interjúiban többször is említi, hogy jó lenne visszavenni a tempóból. Sikerült-e?
– Bizonyos értelemben igen, van menedzserem, a technikai dolgokat igyekszem átruházni, de nyugdíjba vonulnom nem kellett. Ezer terv burjánzik a fejemben, sűrű és felkavaró az élet is, édesapám nemrég halt meg, s ezzel párhuzamosan valóságos baby-boom van a családban, új baba, unokák… Sűrűsödnek a megjelenések is, őszre–télre kilenc könyv jön ki, gyerekverseskötet a Kalákával, fordítás-antológia, mesesorozat, ifjúsági regény.
Nem épp olyan bohém és bulis az irodalmi lét
– Mi a titka, hogy ennyi minden belefér az életébe?
– A rossz időbeosztás. Ha valamit sürgősen meg kellene csinálni, gőzerővel dolgozom bármi máson. A PhD-dolgozatom helyett például beépített szekrényt csináltam, de azért meglett a fokozat is. Mindig sok vasat tartok a tűzben, s közben nem feledem, amit Örkény mondott, hogy „én olyan hivatalnok vagyok, akit azért fizetnek, hogy írjon”. Ez így nem olyan bohém és bulis, mint ahogy Móricka elképzeli az irodalmi létet, viszont működik. A nyugatosoktól örököltük ezt az egyszerre lángoló és módszeres munkamorált. Krúdy Gyula a világ legnagyobb lumpja volt, ám ki se tette a lábát otthonról, amíg össze nem hozta a maga 17 oldalát. Azért pont annyit, mert Jókai 16-ot írt naponta…
– Ritka az olyan író, költő, aki ennyire erős személyes brandet épített fel. Mennyire volt ez tudatos?
– Gondviselésszerű véletlenek kellettek hozzá. Nyilván minden másképp alakul, ha nem találkozom a Kaláka együttessel, majd Lovasi Andrással és Heidl Györggyel, akik nagyszerű lemezt készítettek a verseimből. Ha a Lyukasóra, a tévés szereplések nem lettek volna, ha nincs az internet, a Facebook… Minket, bölcsészeket, beoltanak, hogy kóklerség minden, ami a céges világból jön, vagy hogy mindenki agyhalott, aki női magazinokban publikál. Szerencsére írócsaládba születtem, s onnan hoztam azt a józan meggyőződést, hogy az írás viszonylag normális munka, két lábbal földön járó emberek végzik, mint az összes többit. Úgyhogy érdemes élni a lehetőségekkel, amik elénk kerülnek, s akár meg is küzdeni értük.
– De élvezi ezt a brandépítést?
– Persze, bennem van a kutyavér. Szeretek sok ember előtt fellépni, jó látni, hogy az irodalom örömet szerez. Két éve jártam utoljára Erdélyben, sok helyütt találkoztam diákokkal, felnőttekkel, idősekkel, mindenki máshonnan ismert engem.
– Itt is volt ilyen néző akkor, aki a Fábry-show-ban látta…
– Jó, ha ki tudunk lépni a nagyközönség elé, és jó néha hazaérkezni abba a szakmai közegbe, ahonnan én is kiindultam. Legutóbbi marosvásárhelyi estemen, mikor már több népes közönségtalálkozón túl voltam, úgy jött ki a lépés, hogy nagyon magas lett az egy négyzetméterre eső irodalmárok száma: KAF, Balázs Imre József, Demény Péter, Csordás Gábor, Horváth Péter, Potozky László. Jólesett igazán elmélyült, megszállott irodalmárokkal is osztozni az írott szó örömében.
Esernyő és egy varrógép a boncasztalon
– Sokat dolgozott azon, hogy közel hozza az irodalmat, marketinges eszközökkel is akár. Miért fontos ez?
– Az irodalom, akármilyen kifinomult is, mindig az életről szól. Ott van, mondjuk a szürrealista meghatározás: szép, mint egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása a boncasztalon. Hű milyen elvont, dobd el az agyad! De ha belegondolunk, zömmel kétféle ember találkozik egy boncasztal környékén: orvos és halott. Mire képes egy halott? Hát legfeljebb kinyílik meg becsukódik, akár… az esernyő! Az orvos pedig bevarrja, mint… egy varrógép. Milyen logikus ez az elvarázsolt kép valójában! És ez még csak egyetlen értelmezés… Ha az irodalmi szöveget nem kezdjük el faggatni, kapuin kívül rekedünk. Szépen rászoktatnak a közoktatásban, hogy bemagoljunk életrajzokat, elméleteket, definíciókat! Pedig sokkal fontosabb, hogy egy szöveggel beszélő viszonyban álljunk. Zelk Zoltán mondta egyszer József Attilának, hogy ezt a két sort egyszerűen nem érti: „szép a réz kerek virága, ha kihajt a napvilágra”. Felröhögött Attila, előhúzott egy rézpénzt a zsebéből, megpörgette a napfényben és visszatette. Még Zelk, aki remek költő, is visszarettent a legkézenfekvőbb olvasattól. Rontsunk rá nyugodtan a szövegre, legyünk elefántok a porcelánboltban, erre való az irodalom.
– Milyen kérdések foglalkoztatják mostanság, amikor ennyire furcsa időket élünk?
– A közéletben rengeteg az epehányás, a gyűlölködés, ám a szolidaritás szép történetei is előjönnek időnként. Ennél jobbat író ember számára keresni sem lehet, olyan, mint egy Shakespeare-dráma. A legaljasabb, legmocskosabb és a legszebb, legkülönlegesebb kavarog együtt. Mindig sírunk, miért nem élünk inkább Svájcban, de egy biztos: ebből a vulkanikusan izzó hangulatból remekül lehet dolgozni.
Szereljük ki az irodalmat kis adagokba
– Soha nem írtak, olvastak olyan sokan, mint ma, mégis siratják az irodalmat. Saját gyerekeinek sikerült-e átadni az olvasás iránti szeretetet?
– Nem akartam munkatábort létesíteni idehaza, hogy akkor is olvassanak, ha beledöglenek. Vegyes tehát a kép, Margit lányomat le se lehet vakarni a könyvekről, mások viszont kevésbé megszállottak, válogatósak vagy egyáltalán nem ez izgatja őket. Mindenesetre az irodalom nyitott ajtó előttük, időnként eljönnek kreatívírás-tanfolyamomra, és a kapolcsi Kaláka Versudvar-stábját is ők alkotják. Úgyhogy irodalommérgezési tünetek akadnak bőven. Amúgy pedig tényleg sokan írnak, olvasnak manapság. Sajnos egyfajta irodalmár gőgből hajlamosak vagyunk eltanácsolni az írástól azokat, akiket reménytelen esetnek érzünk, pedig érdemesebb lenne a fejlesztésükkel foglalkozni. Olyat még nem hallottam, hogy egy futóedző megtiltaná a futást valakinek, és helyette sört, chipset, meccsnézést javasolna. Hiszen élettanilag remek dolog a futás is, az írás is. Nem biztos, hogy jó nézni, ahogy ő fut, nem biztos, hogy jó olvasni azt, amit ő ír, de lehetőséget kell adni a továbblépésre, ezért is foglalkozom kreatívírás-tanítással. És bizony, ha nem olvassák elegen a Háború és békét, de annál többen blogbejegyzéseket, akkor szereljük ki az irodalmat olyan kis adagokba, ahogy az emberek hajlamosak fogyasztani. Ha sok jó szöveg kering a neten, az nem nagy baj.
– Erdélybe ez alkalommal a Zenés emberszabás műsort hozták el, ez egy megjelenés előtt álló verseskötethez kapcsolódik. Milyen is az emberszabás?
– Mindig nagyon érdekeltek az emberek. Ha sorban állunk a feleségemmel a postán, kifele jövet kifogyhatatlan vagyok a megfigyelésekből: láttad a pasast, akinek ferdén állt a szája, és azt a nőt, vajon mi lehetett a szatyrában… Ő pedig nem érti, miről beszélek, hiszen csak a postán állt sorba. Én viszont az embertani intézetben végeztem kutatásokat. Mindig izgatott, miben lehet megfogni valakinek a karakterét, amitől olyan, amilyen. Weöres szerint minden emberben ott van egy szent és egy tömeggyilkos, hozzátenném: meg a kettő közötti teljes paletta. Az író ember folyamatosan elevenen tartja magában az összes árnyalatot, azokkal dolgozik.
– Lemerül néha az akkumulátor? Mivel töltődik fel?
– Vannak dolgok, amik lelkesítenek, család, filmek, irodalom, sport. Meg persze az is jó, hogy a hobbimból élek. Szophoklész mondta, sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb. A görög nyelvben az a melléknév nemcsak a csodálatost, hanem a borzalmast is jelenti. Sok van, mi borzalmas, de az embernél nincs semmi borzalmasabb, sok van, mi izgalmas, sok van, mi felemelő, sok van, mi unalmas… Folyton figyelek, mindig van bennem egyfajta nyugtalanság, amit az élet hullámzása kelt.
Gy. Turoczki Emese Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Interjú Lackfi Jánossal
Író, költő, műfordító, több mint harminc könyvet írt gyerekeknek és felnőtteknek, legalább annyit jegyzett műfordítóként. Tizenhét év tanítás van a háta mögött, mindezek mellett „szélsőségesen normális” családi helyzettel rendelkezik, azaz hat gyermeke, három unokája van. Benne van a kutyavér, igazi irodalmi showman, aki akár évi száz fellépést is bevállal. Nemrég erdélyi körutat tartott Herczku Ágnes énekessel és Sinha Róbert gitárművésszel, akkor beszélgettünk Lackfi Jánossal.
– Utóbbi interjúiban többször is említi, hogy jó lenne visszavenni a tempóból. Sikerült-e?
– Bizonyos értelemben igen, van menedzserem, a technikai dolgokat igyekszem átruházni, de nyugdíjba vonulnom nem kellett. Ezer terv burjánzik a fejemben, sűrű és felkavaró az élet is, édesapám nemrég halt meg, s ezzel párhuzamosan valóságos baby-boom van a családban, új baba, unokák… Sűrűsödnek a megjelenések is, őszre–télre kilenc könyv jön ki, gyerekverseskötet a Kalákával, fordítás-antológia, mesesorozat, ifjúsági regény.
Nem épp olyan bohém és bulis az irodalmi lét
– Mi a titka, hogy ennyi minden belefér az életébe?
– A rossz időbeosztás. Ha valamit sürgősen meg kellene csinálni, gőzerővel dolgozom bármi máson. A PhD-dolgozatom helyett például beépített szekrényt csináltam, de azért meglett a fokozat is. Mindig sok vasat tartok a tűzben, s közben nem feledem, amit Örkény mondott, hogy „én olyan hivatalnok vagyok, akit azért fizetnek, hogy írjon”. Ez így nem olyan bohém és bulis, mint ahogy Móricka elképzeli az irodalmi létet, viszont működik. A nyugatosoktól örököltük ezt az egyszerre lángoló és módszeres munkamorált. Krúdy Gyula a világ legnagyobb lumpja volt, ám ki se tette a lábát otthonról, amíg össze nem hozta a maga 17 oldalát. Azért pont annyit, mert Jókai 16-ot írt naponta…
– Ritka az olyan író, költő, aki ennyire erős személyes brandet épített fel. Mennyire volt ez tudatos?
– Gondviselésszerű véletlenek kellettek hozzá. Nyilván minden másképp alakul, ha nem találkozom a Kaláka együttessel, majd Lovasi Andrással és Heidl Györggyel, akik nagyszerű lemezt készítettek a verseimből. Ha a Lyukasóra, a tévés szereplések nem lettek volna, ha nincs az internet, a Facebook… Minket, bölcsészeket, beoltanak, hogy kóklerség minden, ami a céges világból jön, vagy hogy mindenki agyhalott, aki női magazinokban publikál. Szerencsére írócsaládba születtem, s onnan hoztam azt a józan meggyőződést, hogy az írás viszonylag normális munka, két lábbal földön járó emberek végzik, mint az összes többit. Úgyhogy érdemes élni a lehetőségekkel, amik elénk kerülnek, s akár meg is küzdeni értük.
– De élvezi ezt a brandépítést?
– Persze, bennem van a kutyavér. Szeretek sok ember előtt fellépni, jó látni, hogy az irodalom örömet szerez. Két éve jártam utoljára Erdélyben, sok helyütt találkoztam diákokkal, felnőttekkel, idősekkel, mindenki máshonnan ismert engem.
– Itt is volt ilyen néző akkor, aki a Fábry-show-ban látta…
– Jó, ha ki tudunk lépni a nagyközönség elé, és jó néha hazaérkezni abba a szakmai közegbe, ahonnan én is kiindultam. Legutóbbi marosvásárhelyi estemen, mikor már több népes közönségtalálkozón túl voltam, úgy jött ki a lépés, hogy nagyon magas lett az egy négyzetméterre eső irodalmárok száma: KAF, Balázs Imre József, Demény Péter, Csordás Gábor, Horváth Péter, Potozky László. Jólesett igazán elmélyült, megszállott irodalmárokkal is osztozni az írott szó örömében.
Esernyő és egy varrógép a boncasztalon
– Sokat dolgozott azon, hogy közel hozza az irodalmat, marketinges eszközökkel is akár. Miért fontos ez?
– Az irodalom, akármilyen kifinomult is, mindig az életről szól. Ott van, mondjuk a szürrealista meghatározás: szép, mint egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása a boncasztalon. Hű milyen elvont, dobd el az agyad! De ha belegondolunk, zömmel kétféle ember találkozik egy boncasztal környékén: orvos és halott. Mire képes egy halott? Hát legfeljebb kinyílik meg becsukódik, akár… az esernyő! Az orvos pedig bevarrja, mint… egy varrógép. Milyen logikus ez az elvarázsolt kép valójában! És ez még csak egyetlen értelmezés… Ha az irodalmi szöveget nem kezdjük el faggatni, kapuin kívül rekedünk. Szépen rászoktatnak a közoktatásban, hogy bemagoljunk életrajzokat, elméleteket, definíciókat! Pedig sokkal fontosabb, hogy egy szöveggel beszélő viszonyban álljunk. Zelk Zoltán mondta egyszer József Attilának, hogy ezt a két sort egyszerűen nem érti: „szép a réz kerek virága, ha kihajt a napvilágra”. Felröhögött Attila, előhúzott egy rézpénzt a zsebéből, megpörgette a napfényben és visszatette. Még Zelk, aki remek költő, is visszarettent a legkézenfekvőbb olvasattól. Rontsunk rá nyugodtan a szövegre, legyünk elefántok a porcelánboltban, erre való az irodalom.
– Milyen kérdések foglalkoztatják mostanság, amikor ennyire furcsa időket élünk?
– A közéletben rengeteg az epehányás, a gyűlölködés, ám a szolidaritás szép történetei is előjönnek időnként. Ennél jobbat író ember számára keresni sem lehet, olyan, mint egy Shakespeare-dráma. A legaljasabb, legmocskosabb és a legszebb, legkülönlegesebb kavarog együtt. Mindig sírunk, miért nem élünk inkább Svájcban, de egy biztos: ebből a vulkanikusan izzó hangulatból remekül lehet dolgozni.
Szereljük ki az irodalmat kis adagokba
– Soha nem írtak, olvastak olyan sokan, mint ma, mégis siratják az irodalmat. Saját gyerekeinek sikerült-e átadni az olvasás iránti szeretetet?
– Nem akartam munkatábort létesíteni idehaza, hogy akkor is olvassanak, ha beledöglenek. Vegyes tehát a kép, Margit lányomat le se lehet vakarni a könyvekről, mások viszont kevésbé megszállottak, válogatósak vagy egyáltalán nem ez izgatja őket. Mindenesetre az irodalom nyitott ajtó előttük, időnként eljönnek kreatívírás-tanfolyamomra, és a kapolcsi Kaláka Versudvar-stábját is ők alkotják. Úgyhogy irodalommérgezési tünetek akadnak bőven. Amúgy pedig tényleg sokan írnak, olvasnak manapság. Sajnos egyfajta irodalmár gőgből hajlamosak vagyunk eltanácsolni az írástól azokat, akiket reménytelen esetnek érzünk, pedig érdemesebb lenne a fejlesztésükkel foglalkozni. Olyat még nem hallottam, hogy egy futóedző megtiltaná a futást valakinek, és helyette sört, chipset, meccsnézést javasolna. Hiszen élettanilag remek dolog a futás is, az írás is. Nem biztos, hogy jó nézni, ahogy ő fut, nem biztos, hogy jó olvasni azt, amit ő ír, de lehetőséget kell adni a továbblépésre, ezért is foglalkozom kreatívírás-tanítással. És bizony, ha nem olvassák elegen a Háború és békét, de annál többen blogbejegyzéseket, akkor szereljük ki az irodalmat olyan kis adagokba, ahogy az emberek hajlamosak fogyasztani. Ha sok jó szöveg kering a neten, az nem nagy baj.
– Erdélybe ez alkalommal a Zenés emberszabás műsort hozták el, ez egy megjelenés előtt álló verseskötethez kapcsolódik. Milyen is az emberszabás?
– Mindig nagyon érdekeltek az emberek. Ha sorban állunk a feleségemmel a postán, kifele jövet kifogyhatatlan vagyok a megfigyelésekből: láttad a pasast, akinek ferdén állt a szája, és azt a nőt, vajon mi lehetett a szatyrában… Ő pedig nem érti, miről beszélek, hiszen csak a postán állt sorba. Én viszont az embertani intézetben végeztem kutatásokat. Mindig izgatott, miben lehet megfogni valakinek a karakterét, amitől olyan, amilyen. Weöres szerint minden emberben ott van egy szent és egy tömeggyilkos, hozzátenném: meg a kettő közötti teljes paletta. Az író ember folyamatosan elevenen tartja magában az összes árnyalatot, azokkal dolgozik.
– Lemerül néha az akkumulátor? Mivel töltődik fel?
– Vannak dolgok, amik lelkesítenek, család, filmek, irodalom, sport. Meg persze az is jó, hogy a hobbimból élek. Szophoklész mondta, sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb. A görög nyelvben az a melléknév nemcsak a csodálatost, hanem a borzalmast is jelenti. Sok van, mi borzalmas, de az embernél nincs semmi borzalmasabb, sok van, mi izgalmas, sok van, mi felemelő, sok van, mi unalmas… Folyton figyelek, mindig van bennem egyfajta nyugtalanság, amit az élet hullámzása kelt.
Gy. Turoczki Emese Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. december 24.
Írástudók szabadsága
Egyre többet hangoztatom mostanában, hogy bűnt követnek el azok az alkotó értelmiségiek, akik visszahúzódnak a közélettől, és elefántcsont-tornyukba zárkózva nem hajlandók vállalni a felelősséget azért, ami körülöttük, de immár nélkülük történik. Sokszor elmondom, hogy tulajdonképpen a politikus, a bête politique, a „politikai bestia” érdeke, hogy elhitesse, olyan „szakrális” terület a politika, ahol csak a beavatottaknak lehet keresnivalójuk. Ez a manipuláció az egyik rákfenéje közéletünknek.
Meghívót kaptam az idei Gaudeamus könyvvásárra, amelyet a bukaresti kiállítási csarnokban rendeznek minden évben. Már többször szerepeltem szerzőként ezen a könyvvásáron, most viszont az egyik neves román irodalomkritikus, Daniel Cristea-Enache kért meg, hogy mutassam be frissen megjelent publicisztika-kötetét, és hirtelenjében nem nagyon értettem, miért éppen rám esett a választása. Régről ismerjük egymást, de még így is furcsa volt, hogy miért nekem kellene beszélnem Bukarestben egy román könyvről. Talán politikusi tapasztalatomra gondolhatott, amikor alkalmasnak vélt egy publicisztika-gyűjtemény méltatására. Aztán rákérdeztem, hogy rajtam kívül kik vesznek még részt a bemutatón, és kiderült, hogy egy másik román irodalomkritikus, Alex Ștefănescu, meg a Romániai Zsidó Közösségek Szövetségének köztiszteletben álló elnöke, Aurel Vainer parlamenti képviselő lesz még ott, hárman fogjuk ismertetni a könyvet, amelynek címét valahogy így fordítanám magyarra: Majdnem szabadon. Ezek szerint ez a kényes ízlésű román értelmiségi, Daniel Cristea-Enache patikamérlegen egyensúlyozta ki a könyvbemutatóját is: nyilván azért hívott meg egy román, egy zsidó és egy magyar személyiséget, hogy érzékeltesse, lehetséges olyan értelmiségi szolidaritás, amely átlépi az etnikai határokat. Mi tagadás, Don Quijote jutott eszembe, de természetesen igent mondtam a felkérésre, miközben nem sokat tudtam Daniel Cristea-Enache publicisztikájáról, annál többet kritikusi igényességéről, alaposságáról, megbízhatóságáról. Belelapozva a könyvbe, láthattam, hogy egyrészt saját internetes folyóiratában, másrészt a legolvasottabb hetilapokban jelentek meg ezek a romániai közéletet ostorozó indulatos írások. Mi tagadás, elszégyelltem magamat. Hogy miért?
Egyre többet hangoztatom mostanában, hogy bűnt követnek el azok az alkotó értelmiségiek, akik visszahúzódnak a közélettől, és elefántcsont-tornyukba zárkózva nem hajlandók vállalni a felelősséget azért, ami körülöttük, de immár nélkülük történik. Sokszor elmondom, hogy tulajdonképpen a politikus, a bête politique, a „politikai bestia” érdeke, hogy elhitesse, olyan „szakrális” terület a politika, ahol csak a beavatottaknak lehet keresnivalójuk. Ez a manipuláció az egyik rákfenéje közéletünknek, és emiatt esnek át újabban ezek a friss demokráciák a ló túlsó oldalára, a „szakrális” politikával szemben ezért menekülnek a populizmusba, a népszavazások demagógiájába, és ezért hagyatkoznak a korhangulathoz gyorsan igazodó vezetők a közvélemény-kutatások GPS-ére vezetés közben, nemcsak Kelet-Közép-Európában, hanem akár Amerikában is. Ám be kell ismernem, nagy hiba csakis az értelmiségieket megtenni bűnbaknak, és letagadni, hogy már rég nem figyelünk rájuk igazán. Hiszen itt van ez a szakmájában méltán nagyra tartott író, akinek a könyvét jegyzetelem, és közben szégyenkezem, mert nem ő tehet róla, hogy publicisztikájából, majdnem egy évtized terméséből szinte semmit sem olvastam eddig. Pedig ha olvasom, és nemcsak őt nyilván, hanem másokat is, akikre szintén nem figyelünk eléggé, talán nem hárítom a bűnt az értelmiségiekre, talán próbálok én is már régebb belegondolni abba, hogy miért lett, hogyan lett nevetségesen divatjamúlt az a krédó, amelyet a szerző előszavában így fogalmaz meg: „Nem tartozik az irodalomkritikusi mesterséghez, de úgy gondoltam, hogy állampolgári kötelességem”. Ugyancsak ő teszi fel a kérdést egy másik írásában: „Miben különbözik egy román politikus és egy román értelmiségi, még akkor is, ha néha ez a két kategória fedi egymást (...)? A különbség a számító opportunizmusban és a naiv jóhiszeműségben van.”
Igen, a „naiv jóhiszeműség”. Elgondolkoztató és józanító meghatározása egyfajta értelmiségi magatartásnak. Olvasom tovább a gyűjteményt, és hamar rádöbbenek, hogy miért hívtak meg engem erre a könyvbemutatóra. Hiszen ez egy elkésett – tényleg elkésett? – kiáltvány a toleranciáért. Egy olyan társadalomért, amelyről a kilencvenes években álmodtunk Romániában, és amely a kétezres évek elején aztán beérni látszott, de mára már alig hiszünk benne, és aki mégis propagálja most is, 2016-ban, azt megmosolyogjuk: „Lehet, korrupt nálunk a demokrácia, ha úgy tetszik, a velejéig, de akkor is jobb megoldás, mint a totalitárius, kommunista vagy antikommunista, szélsőbal vagy szélsőjobb »gyógyulás«, amit váltakozva lebegtetnek a szemünk előtt, a demokratikusan szavatolt, szabad véleménymondás jegyében.” Másoktól eltérően ideológiai hovatartozását is a tolerancia jegyében határozza meg: „Az én antikommunizmusom nem rasszista meg xenofób, nem a magyarokban és romákban látom minden rossz okozóját Romániában. Ellenkezőleg, az én antikommunizmusom arra sarkallt, hogy a legutóbbi választásokon ezekre a kisebbségiekre szavazzak, és nagyon is büszke vagyok erre a döntésemre.”
Megint egy valóságtól elrugaszkodott széplélek, mondhatná valaki. Itt van a nyakunkon a funkcionális analfabéták, a trágár írástudatlanok és a mögöttük meghúzódó ravasz manipulátorok rémuralma, és akkor mi ezt az erőtlen szépelgést, ezt az értelmiségi nyavalygást sírjuk vissza? Igen, ezt. A „naiv jóhiszeműeket” olvasva, be kell ismernem, igazán kár világunk újkeletű romlásán keseregni, mert ezzel úgymond csak annyit bizonyítunk, hogy csecsemőnek minden vicc új. Akkor már jobb korszerűtlennek lenni, horribile dictu, akár Petőfi Sándor pátoszával felfegyverkezve. Azzal a pátosszal, amelyet azóta is próbálnak kiparancsolni sokan az irodalomból, a tizenkilencedik századi poéta dilemmáját irodalmon kívülinek ítélve: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát félretedd. // Pusztában bujdosunk, mint hajdan / Népével Mózes bujdosott, / S követte, melyet isten külde / Vezérül a lángoszlopot. / Ujabb időkben isten ilyen / Lángoszlopoknak rendelé / A költőket, hogy ők vezessék / A népet Kánaán felé” (A XIX. század költői). Régmúlt agitátor verse ez, afféle verses publicisztika, nagy tehetséggel megírva, magas hőfokon természetesen, ahogy csak ez a zseniális költő tudhatta megcsinálni? Így van, én sem gondolom, hogy a mai értelmiségi - akár alig pislákoló politikusok között is - „lángoszlop” lehetne, vagy hogy egyáltalán erre kellene törekednie, de ahogy Petőfi propagálja az irányzatos költészetet, és próbálja elkötelezni az írástudókat, ugyanúgy száz esztendővel később József Attila is költészeten túli szerepet szán a költőnek, öngyilkossága előtt nem sokkal egyébként: „Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!” (Születésnapomra). És még azelőtt volt persze Ady! Meg aztán az aktivizmussal igazán nem vádolható Babits, hát ő is ezzel a szerepvállalással küszködik, amikor Julien Benda könyvét (Az írástudók árulása) előszavazza, és az ideológiák melletti elkötelezettség helyett nem az alkotó függetlenségéért emel szót, hanem egy másfajta elkötelezettségért, az ”Igazság és Erkölcs” szolgálatáért: „»előttem nincs igazság, nincs erkölcs, a hazám javán kívül« – mondja a magyar írástudó is, szinte automatikusan. Érthető fölkiáltás talán a szenvedély pillanataiban: de rosszul hangzik az Igazság és Erkölcs hivatásos őreinek ajakáról. Űzött vad morálja lehet ez: nem egy méltatlanul bántott méltóságos nemzet legnemesebb szellemeié. Nem is említve, mily rossz szolgálat a Hazának, melynek igazát kompromittálja, azt a gyanút keltve, mintha minden igazsága csak érdekigazság volna.”
Azt sem gondolhatja senki komolyan, hogy csak újabb korunk fejleménye az erkölcstelen hatalom és erkölcstelen vezér. Legfeljebb a kifejezések újak, mint például a „populizmus” vagy ezzel szemben a „képviseleti demokrácia”, illetve a „politikai korrektség”. Nem Babitsot, nem Petőfit, talán nem is Shakespeare-t, hanem egyenesen a régi görögöket kellene újraolvasni, hogy lássuk: a politikai opportunizmus örök, mint ahogy valószínűleg örök az írástudók „naiv jóhiszeműsége” is. Itt van például a szintén nem túl erkölcsös Meneláosz kegyetlen jellemzése fivéréről, Agamemnonról Euripidész drámájában: „Jól tudod, mint áhitoztál, hogy hadunk vezére légy, / bár a látszatát kerülted, vágytad véghetetlenül; / mindenkinek mily szerényen kulcsoltad kezét körül, / s tárva-nyitva volt az ajtód, bárki jött a nép közül, / meghallgattad sorra mindet, még ha nem kivánta is, / hogy nyájas viselkedéssel megvásárold rangodat. / És mikor már birtokoltad, máris más lett jellemed, / nem voltál barátaidnak jóbarátja, mint előbb, / hozzáférhető is ritkán, otthon is alig. Bár a derék / bizony meg nem változtatja, rangra jutva jellemét” (Iphigeneia Auliszban. Devecseri Gábor fordítása).
Csupán arra az unt közhelyre figyelmeztet ez az évezredekkel ezelőtti idézet is, hogy az ember tulajdonképpen ugyanaz volt Euripidész korában is. Tudom, ez a kilátástalannak tűnő változatlanság depresszióba taszíthatja a változásban reménykedő értelmiségit. Meg aztán ennél is nagyobb baj, hogy amíg csak itt, Európának ebben az ideológiailag, etnikailag, történelmileg is zavaros szögletében ütötték fel a fejüket kis helyi „agamemnonok”, és míg mindezt errefelé a több évtizedes diktatúra fel-feltámadó örökségének lehetett tekinteni, addig volt egy fénysugár a keletről nyugatra tartó alagút végén. De mostanában mit lehet kezdeni a brit Brexittel, a francia szélsőjobb veszéllyel, vagy azzal, ahogy a népszavazást szervező olasz miniszterelnök éppen beleszaladt egy hatalmas pofonba? Netán beszéljünk inkább az amerikai elnökválasztásról? Hát nincsen remény, hát lidércfény van csak az alagút nyugati végén is? – kérdezhetné a „naivan jóhiszemű” írástudó. Így is fel lehet fogni az egészet. De el lehet jutni az ellenkező konklúzióra is: hogy a diktátorokkal, hamis prófétákkal, demagóg szemfényvesztőkkel szemben mindig ott volt az írástudók igazsága: az Euripidészé, a Shakespearé, a Petőfié is, a József Attiláé, a Babitsé, és folytathatnám a sort. Végül is csak egyetlenegy döntést kell mindannyiunknak újból és újból meghoznunk: velük vállalunk-e szolidaritást, vagy pedig a hatalom megszerzésén és megtartásán munkálkodó „vezérekkel”? Ha tényleg hiszünk az Erkölcsben és Igazságban, így nagybetűvel, akkor nem olyan nehéz meghozni ezt a döntést.
Ezért volt hát számomra olyan megszégyenítően időszerű annak a román irodalomkritikusnak a gyermekien ártatlan és divatjamúltan bölcs ötlete a könyvbemutatóval: egy román, egy zsidó és egy magyar együtt hajol az ő könyve fölé, együtt beszélnek róla, és ezáltal arról a világról is, amely éppen elfojtani igyekszik ezeket a különbözőségeket Bukaresttől Budapesten át Washingtonig. A könyvbemutató egyébként jól sikerült, sokan voltak, hosszan dedikált a szerző, nem is tudtam megvárni a végét, indulnom kellett vissza Marosvásárhelyre, mert ezúttal csak ezért autóztam le Bukarestbe. Megérte: némi madáchi következetlenséget is vállalva, valamivel optimistább lettem utána. Persze, attól tartok, nem sokáig, hiszen amint mondtam, minden ismétlődik. De hátha mégsem egészen ugyanúgy!
Hátha előbb-utóbb megértjük, hogy az értelmiségi felelőssége és szabadsága nem zárja ki egymást, mert ahogy román írókollégám könyvének befejező passzusában kifejti: „Rá kell jönnöm, hogy szabadságom nem teljes és nem tökéletes (...) Nem hazudhatok, nem lophatok, nem csalhatok, nem tehetek rosszat, nem gázolhatok át felebarátomon szabadon. (...) Nem érzem hát szabadnak magamat, csak majdnem szabadnak, és ez a »majdnem« éppen olyan fontos lett már számomra, mint maga a szabadság.”
Markó Béla Népszava
Egyre többet hangoztatom mostanában, hogy bűnt követnek el azok az alkotó értelmiségiek, akik visszahúzódnak a közélettől, és elefántcsont-tornyukba zárkózva nem hajlandók vállalni a felelősséget azért, ami körülöttük, de immár nélkülük történik. Sokszor elmondom, hogy tulajdonképpen a politikus, a bête politique, a „politikai bestia” érdeke, hogy elhitesse, olyan „szakrális” terület a politika, ahol csak a beavatottaknak lehet keresnivalójuk. Ez a manipuláció az egyik rákfenéje közéletünknek.
Meghívót kaptam az idei Gaudeamus könyvvásárra, amelyet a bukaresti kiállítási csarnokban rendeznek minden évben. Már többször szerepeltem szerzőként ezen a könyvvásáron, most viszont az egyik neves román irodalomkritikus, Daniel Cristea-Enache kért meg, hogy mutassam be frissen megjelent publicisztika-kötetét, és hirtelenjében nem nagyon értettem, miért éppen rám esett a választása. Régről ismerjük egymást, de még így is furcsa volt, hogy miért nekem kellene beszélnem Bukarestben egy román könyvről. Talán politikusi tapasztalatomra gondolhatott, amikor alkalmasnak vélt egy publicisztika-gyűjtemény méltatására. Aztán rákérdeztem, hogy rajtam kívül kik vesznek még részt a bemutatón, és kiderült, hogy egy másik román irodalomkritikus, Alex Ștefănescu, meg a Romániai Zsidó Közösségek Szövetségének köztiszteletben álló elnöke, Aurel Vainer parlamenti képviselő lesz még ott, hárman fogjuk ismertetni a könyvet, amelynek címét valahogy így fordítanám magyarra: Majdnem szabadon. Ezek szerint ez a kényes ízlésű román értelmiségi, Daniel Cristea-Enache patikamérlegen egyensúlyozta ki a könyvbemutatóját is: nyilván azért hívott meg egy román, egy zsidó és egy magyar személyiséget, hogy érzékeltesse, lehetséges olyan értelmiségi szolidaritás, amely átlépi az etnikai határokat. Mi tagadás, Don Quijote jutott eszembe, de természetesen igent mondtam a felkérésre, miközben nem sokat tudtam Daniel Cristea-Enache publicisztikájáról, annál többet kritikusi igényességéről, alaposságáról, megbízhatóságáról. Belelapozva a könyvbe, láthattam, hogy egyrészt saját internetes folyóiratában, másrészt a legolvasottabb hetilapokban jelentek meg ezek a romániai közéletet ostorozó indulatos írások. Mi tagadás, elszégyelltem magamat. Hogy miért?
Egyre többet hangoztatom mostanában, hogy bűnt követnek el azok az alkotó értelmiségiek, akik visszahúzódnak a közélettől, és elefántcsont-tornyukba zárkózva nem hajlandók vállalni a felelősséget azért, ami körülöttük, de immár nélkülük történik. Sokszor elmondom, hogy tulajdonképpen a politikus, a bête politique, a „politikai bestia” érdeke, hogy elhitesse, olyan „szakrális” terület a politika, ahol csak a beavatottaknak lehet keresnivalójuk. Ez a manipuláció az egyik rákfenéje közéletünknek, és emiatt esnek át újabban ezek a friss demokráciák a ló túlsó oldalára, a „szakrális” politikával szemben ezért menekülnek a populizmusba, a népszavazások demagógiájába, és ezért hagyatkoznak a korhangulathoz gyorsan igazodó vezetők a közvélemény-kutatások GPS-ére vezetés közben, nemcsak Kelet-Közép-Európában, hanem akár Amerikában is. Ám be kell ismernem, nagy hiba csakis az értelmiségieket megtenni bűnbaknak, és letagadni, hogy már rég nem figyelünk rájuk igazán. Hiszen itt van ez a szakmájában méltán nagyra tartott író, akinek a könyvét jegyzetelem, és közben szégyenkezem, mert nem ő tehet róla, hogy publicisztikájából, majdnem egy évtized terméséből szinte semmit sem olvastam eddig. Pedig ha olvasom, és nemcsak őt nyilván, hanem másokat is, akikre szintén nem figyelünk eléggé, talán nem hárítom a bűnt az értelmiségiekre, talán próbálok én is már régebb belegondolni abba, hogy miért lett, hogyan lett nevetségesen divatjamúlt az a krédó, amelyet a szerző előszavában így fogalmaz meg: „Nem tartozik az irodalomkritikusi mesterséghez, de úgy gondoltam, hogy állampolgári kötelességem”. Ugyancsak ő teszi fel a kérdést egy másik írásában: „Miben különbözik egy román politikus és egy román értelmiségi, még akkor is, ha néha ez a két kategória fedi egymást (...)? A különbség a számító opportunizmusban és a naiv jóhiszeműségben van.”
Igen, a „naiv jóhiszeműség”. Elgondolkoztató és józanító meghatározása egyfajta értelmiségi magatartásnak. Olvasom tovább a gyűjteményt, és hamar rádöbbenek, hogy miért hívtak meg engem erre a könyvbemutatóra. Hiszen ez egy elkésett – tényleg elkésett? – kiáltvány a toleranciáért. Egy olyan társadalomért, amelyről a kilencvenes években álmodtunk Romániában, és amely a kétezres évek elején aztán beérni látszott, de mára már alig hiszünk benne, és aki mégis propagálja most is, 2016-ban, azt megmosolyogjuk: „Lehet, korrupt nálunk a demokrácia, ha úgy tetszik, a velejéig, de akkor is jobb megoldás, mint a totalitárius, kommunista vagy antikommunista, szélsőbal vagy szélsőjobb »gyógyulás«, amit váltakozva lebegtetnek a szemünk előtt, a demokratikusan szavatolt, szabad véleménymondás jegyében.” Másoktól eltérően ideológiai hovatartozását is a tolerancia jegyében határozza meg: „Az én antikommunizmusom nem rasszista meg xenofób, nem a magyarokban és romákban látom minden rossz okozóját Romániában. Ellenkezőleg, az én antikommunizmusom arra sarkallt, hogy a legutóbbi választásokon ezekre a kisebbségiekre szavazzak, és nagyon is büszke vagyok erre a döntésemre.”
Megint egy valóságtól elrugaszkodott széplélek, mondhatná valaki. Itt van a nyakunkon a funkcionális analfabéták, a trágár írástudatlanok és a mögöttük meghúzódó ravasz manipulátorok rémuralma, és akkor mi ezt az erőtlen szépelgést, ezt az értelmiségi nyavalygást sírjuk vissza? Igen, ezt. A „naiv jóhiszeműeket” olvasva, be kell ismernem, igazán kár világunk újkeletű romlásán keseregni, mert ezzel úgymond csak annyit bizonyítunk, hogy csecsemőnek minden vicc új. Akkor már jobb korszerűtlennek lenni, horribile dictu, akár Petőfi Sándor pátoszával felfegyverkezve. Azzal a pátosszal, amelyet azóta is próbálnak kiparancsolni sokan az irodalomból, a tizenkilencedik századi poéta dilemmáját irodalmon kívülinek ítélve: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát félretedd. // Pusztában bujdosunk, mint hajdan / Népével Mózes bujdosott, / S követte, melyet isten külde / Vezérül a lángoszlopot. / Ujabb időkben isten ilyen / Lángoszlopoknak rendelé / A költőket, hogy ők vezessék / A népet Kánaán felé” (A XIX. század költői). Régmúlt agitátor verse ez, afféle verses publicisztika, nagy tehetséggel megírva, magas hőfokon természetesen, ahogy csak ez a zseniális költő tudhatta megcsinálni? Így van, én sem gondolom, hogy a mai értelmiségi - akár alig pislákoló politikusok között is - „lángoszlop” lehetne, vagy hogy egyáltalán erre kellene törekednie, de ahogy Petőfi propagálja az irányzatos költészetet, és próbálja elkötelezni az írástudókat, ugyanúgy száz esztendővel később József Attila is költészeten túli szerepet szán a költőnek, öngyilkossága előtt nem sokkal egyébként: „Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!” (Születésnapomra). És még azelőtt volt persze Ady! Meg aztán az aktivizmussal igazán nem vádolható Babits, hát ő is ezzel a szerepvállalással küszködik, amikor Julien Benda könyvét (Az írástudók árulása) előszavazza, és az ideológiák melletti elkötelezettség helyett nem az alkotó függetlenségéért emel szót, hanem egy másfajta elkötelezettségért, az ”Igazság és Erkölcs” szolgálatáért: „»előttem nincs igazság, nincs erkölcs, a hazám javán kívül« – mondja a magyar írástudó is, szinte automatikusan. Érthető fölkiáltás talán a szenvedély pillanataiban: de rosszul hangzik az Igazság és Erkölcs hivatásos őreinek ajakáról. Űzött vad morálja lehet ez: nem egy méltatlanul bántott méltóságos nemzet legnemesebb szellemeié. Nem is említve, mily rossz szolgálat a Hazának, melynek igazát kompromittálja, azt a gyanút keltve, mintha minden igazsága csak érdekigazság volna.”
Azt sem gondolhatja senki komolyan, hogy csak újabb korunk fejleménye az erkölcstelen hatalom és erkölcstelen vezér. Legfeljebb a kifejezések újak, mint például a „populizmus” vagy ezzel szemben a „képviseleti demokrácia”, illetve a „politikai korrektség”. Nem Babitsot, nem Petőfit, talán nem is Shakespeare-t, hanem egyenesen a régi görögöket kellene újraolvasni, hogy lássuk: a politikai opportunizmus örök, mint ahogy valószínűleg örök az írástudók „naiv jóhiszeműsége” is. Itt van például a szintén nem túl erkölcsös Meneláosz kegyetlen jellemzése fivéréről, Agamemnonról Euripidész drámájában: „Jól tudod, mint áhitoztál, hogy hadunk vezére légy, / bár a látszatát kerülted, vágytad véghetetlenül; / mindenkinek mily szerényen kulcsoltad kezét körül, / s tárva-nyitva volt az ajtód, bárki jött a nép közül, / meghallgattad sorra mindet, még ha nem kivánta is, / hogy nyájas viselkedéssel megvásárold rangodat. / És mikor már birtokoltad, máris más lett jellemed, / nem voltál barátaidnak jóbarátja, mint előbb, / hozzáférhető is ritkán, otthon is alig. Bár a derék / bizony meg nem változtatja, rangra jutva jellemét” (Iphigeneia Auliszban. Devecseri Gábor fordítása).
Csupán arra az unt közhelyre figyelmeztet ez az évezredekkel ezelőtti idézet is, hogy az ember tulajdonképpen ugyanaz volt Euripidész korában is. Tudom, ez a kilátástalannak tűnő változatlanság depresszióba taszíthatja a változásban reménykedő értelmiségit. Meg aztán ennél is nagyobb baj, hogy amíg csak itt, Európának ebben az ideológiailag, etnikailag, történelmileg is zavaros szögletében ütötték fel a fejüket kis helyi „agamemnonok”, és míg mindezt errefelé a több évtizedes diktatúra fel-feltámadó örökségének lehetett tekinteni, addig volt egy fénysugár a keletről nyugatra tartó alagút végén. De mostanában mit lehet kezdeni a brit Brexittel, a francia szélsőjobb veszéllyel, vagy azzal, ahogy a népszavazást szervező olasz miniszterelnök éppen beleszaladt egy hatalmas pofonba? Netán beszéljünk inkább az amerikai elnökválasztásról? Hát nincsen remény, hát lidércfény van csak az alagút nyugati végén is? – kérdezhetné a „naivan jóhiszemű” írástudó. Így is fel lehet fogni az egészet. De el lehet jutni az ellenkező konklúzióra is: hogy a diktátorokkal, hamis prófétákkal, demagóg szemfényvesztőkkel szemben mindig ott volt az írástudók igazsága: az Euripidészé, a Shakespearé, a Petőfié is, a József Attiláé, a Babitsé, és folytathatnám a sort. Végül is csak egyetlenegy döntést kell mindannyiunknak újból és újból meghoznunk: velük vállalunk-e szolidaritást, vagy pedig a hatalom megszerzésén és megtartásán munkálkodó „vezérekkel”? Ha tényleg hiszünk az Erkölcsben és Igazságban, így nagybetűvel, akkor nem olyan nehéz meghozni ezt a döntést.
Ezért volt hát számomra olyan megszégyenítően időszerű annak a román irodalomkritikusnak a gyermekien ártatlan és divatjamúltan bölcs ötlete a könyvbemutatóval: egy román, egy zsidó és egy magyar együtt hajol az ő könyve fölé, együtt beszélnek róla, és ezáltal arról a világról is, amely éppen elfojtani igyekszik ezeket a különbözőségeket Bukaresttől Budapesten át Washingtonig. A könyvbemutató egyébként jól sikerült, sokan voltak, hosszan dedikált a szerző, nem is tudtam megvárni a végét, indulnom kellett vissza Marosvásárhelyre, mert ezúttal csak ezért autóztam le Bukarestbe. Megérte: némi madáchi következetlenséget is vállalva, valamivel optimistább lettem utána. Persze, attól tartok, nem sokáig, hiszen amint mondtam, minden ismétlődik. De hátha mégsem egészen ugyanúgy!
Hátha előbb-utóbb megértjük, hogy az értelmiségi felelőssége és szabadsága nem zárja ki egymást, mert ahogy román írókollégám könyvének befejező passzusában kifejti: „Rá kell jönnöm, hogy szabadságom nem teljes és nem tökéletes (...) Nem hazudhatok, nem lophatok, nem csalhatok, nem tehetek rosszat, nem gázolhatok át felebarátomon szabadon. (...) Nem érzem hát szabadnak magamat, csak majdnem szabadnak, és ez a »majdnem« éppen olyan fontos lett már számomra, mint maga a szabadság.”
Markó Béla Népszava
2017. január 7.
Újabb Mladenović bemutató a magyar színházban:
Shakespeare, Sonnet 66
Izgalmas bemutatóval indítja a 2017-es évet a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház január 11-én. A nagysikerű Koldusopera után két évvel, újabb előadással készül Kelet-Európa és a Balkán színházainak szókimondó rendezője, Kokan Mladenović. Jól bevált alkotócsapatával és a temesvári magyar társulat színészeivel közösen, ezúttal is egy klasszikus szövegből kiindulva készít előadást a ma emberének szájíze szerint.
Azt, hogy Shakespeare sosem tud elavulni és minden korban aktuális, mindannyian tudjuk. Témaválasztásai, karakterei és a rajtuk keresztül megfogalmazódó problémák úgy tűnik, sosem mennek ki divatból. Shakespeare azonban nemcsak színpadi szövegeiről lehet ismerős. A drámáiban megfogalmazódó társadalomkritika rövidebb, verses formájú alkotásaiban, sok esetben jóval konkrétabb formában jelenik meg. Ezt a sűrített formát használta fel Kokan Mladenović és csapata, és a rájuk jellemző sokrétű értelmezési tartományba áthelyezve, sikerült még tovább sűríteniük, és ezáltal a végtelenségig kitágítaniuk Shakespeare 66. szonettjének 14 sorát.
Az erős társadalomkritikai éllel bíró szöveg az alkotók olvasatában újfajta jelentéstartalmakkal telítődik, anélkül, hogy elszakadna a shakespeare-i univerzumtól. A Koldusoperából is ismert kettős, már-már egymással ellentétes irányú építkezés mentén, a szonett minden sora önálló jelenetté bővül, melyekben közmert Shakespeare figurák és motívumok köszönnek vissza. Ennek az olvasatnak értelmében a Macbeth-ek, Othellók, III. Richárdok, Rómeók és Júliák, Titus Andronicusok ma is közöttünk járnak. Így, miközben az előadás kíméletlenül állást foglal a világ aktuális társadalmi, politikai, gazdasági kérdéseiben, egy percig sem enged megfeledkezni a shakespeare-i univerzum időtlenségéről és időn kívüliségéről.
A Shakespeare, Sonnet 66 című előadás bemutatójára január 11-én este 7 órától kerül sor a színház nagytermében. Januárban még két további alkalommal megtekinthetik az előadást a színház látogatói, január 12-én, valamint 29-én este 7 órai kezdettel.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
Shakespeare, Sonnet 66
Izgalmas bemutatóval indítja a 2017-es évet a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház január 11-én. A nagysikerű Koldusopera után két évvel, újabb előadással készül Kelet-Európa és a Balkán színházainak szókimondó rendezője, Kokan Mladenović. Jól bevált alkotócsapatával és a temesvári magyar társulat színészeivel közösen, ezúttal is egy klasszikus szövegből kiindulva készít előadást a ma emberének szájíze szerint.
Azt, hogy Shakespeare sosem tud elavulni és minden korban aktuális, mindannyian tudjuk. Témaválasztásai, karakterei és a rajtuk keresztül megfogalmazódó problémák úgy tűnik, sosem mennek ki divatból. Shakespeare azonban nemcsak színpadi szövegeiről lehet ismerős. A drámáiban megfogalmazódó társadalomkritika rövidebb, verses formájú alkotásaiban, sok esetben jóval konkrétabb formában jelenik meg. Ezt a sűrített formát használta fel Kokan Mladenović és csapata, és a rájuk jellemző sokrétű értelmezési tartományba áthelyezve, sikerült még tovább sűríteniük, és ezáltal a végtelenségig kitágítaniuk Shakespeare 66. szonettjének 14 sorát.
Az erős társadalomkritikai éllel bíró szöveg az alkotók olvasatában újfajta jelentéstartalmakkal telítődik, anélkül, hogy elszakadna a shakespeare-i univerzumtól. A Koldusoperából is ismert kettős, már-már egymással ellentétes irányú építkezés mentén, a szonett minden sora önálló jelenetté bővül, melyekben közmert Shakespeare figurák és motívumok köszönnek vissza. Ennek az olvasatnak értelmében a Macbeth-ek, Othellók, III. Richárdok, Rómeók és Júliák, Titus Andronicusok ma is közöttünk járnak. Így, miközben az előadás kíméletlenül állást foglal a világ aktuális társadalmi, politikai, gazdasági kérdéseiben, egy percig sem enged megfeledkezni a shakespeare-i univerzum időtlenségéről és időn kívüliségéről.
A Shakespeare, Sonnet 66 című előadás bemutatójára január 11-én este 7 órától kerül sor a színház nagytermében. Januárban még két további alkalommal megtekinthetik az előadást a színház látogatói, január 12-én, valamint 29-én este 7 órai kezdettel.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2017. január 11.
Arany János 200: leghíresebb szülöttjét ünnepli Szalonta
A költő szülővárosában, Nagyszalontán, valamint erdélyi és magyarországi helyszíneken is megemlékeznek Arany János születésének 200. évfordulójáról: a költőóriás 1817. március 2-án látta meg a napvilágot a hajdúvárosban.
Szülővárosában, Nagyszalontán, valamint erdélyi és magyarországi helyszíneken is megemlékeznek Arany János születésének 200. évfordulójáról. Az 1817. március 2-án született legnagyobb epikus költő szülőhelye, Szalonta már 2014-ben elkezdett készülni a jubileum megünneplésére, amelybe bekapcsolódik a hajdúváros önkormányzatán és különféle szervezeteken, intézményeken kívül egy helyi emlékbizottság is.
A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) életre hívott egy országos Emlékbizottságot, amely már tavaly november 23-án megtartotta első találkozóját, feladata a tudományos rendezvények megszervezése, a különböző megemlékezések figyelemmel kísérése és információinak közvetítése. Egyébként a magyar Országgyűlés és az MTA 2017-et Arany János-emlékévvé nyilvánította tavaly márciusban, az emlékév fővédnöke Lovász László, az Akadémia elnöke.
Egész éves programsorozat a hajdúvárosban
Egész évben tart a költő szellemiségét felelevenítő rendezvénysorozat Nagyszalontán: a programok láncszerűen kapcsolódnak egymáshoz, az ünneplésbe a helyi iskolák, szervezetek, egyházak is bekapcsolódnak, ugyanakkor nagyobb lélegzetű rendezvényekre is sor kerül, és az egyesület fogja össze az egész éves sorozatot – mondta el a Krónikának Patócs Júlia, a helyi Arany János Művelődési Egyesület (AJME) vezetője. Az Arany-emlékévet március 2-án, csütörtökön az MTA kihelyezett ülésével nyitják meg, délután istentiszteletet tartanak a református templomban, megemlékezést Arany egész alakos ülő szobránál a szoborparkban, a költő szülőházánál koszorúznak, a Zilahy Lajos Művelődési Házban a nagyváradiSzigligeti Színház estje várja a közönséget.
„Március 3-án az iskola emlékezik, ahol a költő tanult és tanított: itt vetélkedőt tartanak, majd az egyesület szervez szavalóversenyt. A kezdeményezés nem új, hiszen immár huszadik alkalommal kerül sor rá, de idén kibővítettük, azok is jelentkezhetnek, akik bár személyesen nem tudnak jelen lenni Nagyszalontán, az internet segítségével bekapcsolódnának" – fejtette ki Patócs Júlia. Hqozzátette, szintén a jubileumi év jegyében rendezik június 23. és 25. között a Szent Iván-éji fesztivált az Arany-múzeumnak otthont adó Csonka-torony tövében, ahol szórakoztató, látványos programok várják a közönséget, szabadtéri színházi előadásokkal, kirakodó vásárral, fellépő művészekkel.
Az egyesület elnöke azt is elmondta, hogy augusztusban ismét fontos eseménynek ad otthont a város, hiszen az Arany János Gimnázium szórványkollégiumát avatják fel a református egyház szervezésében. „A kollégium a magyar kormány segítségével, a református egyház hathatós támogatásával épül, tulajdonképpen már majdnem kész van, augusztusban adják át ünnepélyesen. Az Arany Jánosról elnevezett intézmény – ahol a költő tanult és tanított – kollégiuma lesz majd " – fejtette ki Patócs Júlia.
Végig lehet látogatni Arany életének helyszíneit
Az egyesület vezetője kifejtette, a szalontai ünneplés része az úgynevezett Arany-út is, ami tulajdonképpen egy turisztikai játék: arról szól, hogy aki teheti, látogassa meg Nagyszalontát, Debrecent, Nagykőröst és Budapestet – azokat az emlékhelyeket, ahol Arany János élt, dolgozott. „Ehhez elkészült egy füzetünk: aki ellátogat az emlékhelyekre és ott lepecsételteti azt, könyvjutalmat, ajándéktárgyakat nyerhet. A játék március 2-án indul, 2018. március 2-áig tart, nem kötelező az adott sorrendben látogatni a településeket, tehát kinek mikor van ideje és lehetősége, egy év alatt végiglátogathatja Arany életének színtereit" – mondta az egyesület elnöke.
Hozzátette, természetesen felkészítik az Arany-emlékházat és a Csonka-toronyban található múzeumot is a jubileumi évre, és sok látogatót várnak. A szülőház, az egykori „bogárhátú öreg viskó" helyén álló ház az egyesület tulajdonában van, az önkormányzattal közösen működtetik. A költő szülőháza nem maradt meg, a helyére épített ház sem létezik már, azonban a városvezetés a helyükre építtetett egy új, tájjellegű épületet. Az udvaron található kút már Arany idejében is létezett, az kútágast és a gémet azóta több ízben kicserélték. A nádfedeles parasztház homlokzatán emléktábla hirdeti, hogy valamikor itt állott az egyik leghíresebb magyar költő szülőháza. Az épületet és a benne kialakított, néprajzi jellegű helytörténeti kiállítást 2010. júniusában adták át.
„A Csonkatoronyban látogatható múzeumot szintén a város üzemelteti, az épület az egyesület tulajdonában van, pár hónapja kaptuk vissza restitúció révén, úgyhogy most közösen próbáljuk rendbetenni és felkészíteni az ünnepi évre. Sajnos a visszaszolgáltatási procedúra elhúzódása miatt március 2-án még nem tudjuk felújított és kibővített múzeummal várni a látogatókat. A tervek elkészültek, az anyagi forrásokat nem tudtuk még előteremteni, mert a helyi költségvetésből már nem, az egyesület nevére pedig még nem lehetett pályázni. Ennek ellenére bízunk abban, hogy az ünnepi év során sikerül felújítani, így a jubileum megújulást hoz a múzeum számára" – nyilatkozta Patócs Júlia.
A nagyváradi színház is bekapcsolódik az ünneplésbe
Az emlékév keretében május elején tudományos ülésszakot tartanak az MTA közgyűlésén. Ősszel Debrecen és Nagykőrös, majd ismét Budapest lesz a legfontosabb ünnepségek színhelye. Kiállítás nyílik többek között Szalontán, Nagykőrösön, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban, az MTA Könyvtár- és Információs Központjában és az Országos Széchényi Könyvtárban. Az év során újabb kötetei jelennek meg az Arany János munkái című, most elkezdődött nagyszabású kritikai kiadásnak. Az országos Emlékbizottság elnöke Korompay H. János, az MTA doktora, tudományos tanácsadó, társelnöke Dávidházi Péter, az MTA levelező tagja, kutatóprofesszor, a bizottságban magyarországi egyetemi tanárok, intézményvezetők foglalnak helyet, valamint Török László, Nagyszalonta polgármestere.
Bekapcsolódik az évforduló megünneplésébe a váradi Szigligeti Színház, a Nagyvárad Táncegyüttes – mondta el a Krónikának korábban Bíró Árpád Levente irodalmi titkár. Mint kifejtette, az Arany-évforduló kapcsán az együttes bihari népi táncokat is be szeretne építeni a Hídavatás című összeállításba, az előadás inspirációs forrása Arany balladaköltészete, célja pedig, hogy árnyalja az iskolai tananyagból ismert és egyénileg kialakított, Arany költészetéről alkotott képet. December 20-áig lehetett jelentkezni a színház Bolond Istók – Nagyszalontától a Margitszigetig című pályázatára: a szervezők olyan munkákat kerestek, amelyek alapját tudják képezni egy 13–16 éveseknek szóló rendhagyó színházi irodalomórának, amelyet tavasszal tűz műsorára a Szigligeti Társulat.
A magyar nyelv egyik legnagyobb ismerője
Arany János Nagyszalontán született 1817. március 2-án, Budapesten hunyt el 1882. október 22-én. Költő, tanár, újságíró, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára volt, a magyar irodalom egyik legismertebb és legjelentősebb alakja. A legnagyobb magyar balladaköltő, ezért nevezték a ballada Shakespeare-jének, vállalt hivatala miatt a szalontai nótáriusnak, de szülővárosában – vélhetően természete miatt – a „hallgati ember" titulussal is illették. Az anyagi javakban nem dúskáló családi háttér ellenére olyan nagy és sokoldalú szellemi műveltségre tett szert, hogy a latin, a görög, a német, az angol és a francia irodalom remekeit eredetiben olvasta, és jelentős fordítói munkát is végzett. Kiemelkednek Shakespeare-fordításai. Ő a magyar nyelv egyik legnagyobb ismerője, páratlanul gazdag szókinccsel rendelkezett. Műveiben 60 ezer körüli egyedi szót használt, ezzel messze fölülmúlta költőtársait. Irodalmi pályafutása 1845-ben Az elveszett alkotmány című szatirikus eposszal indult, de igazán ismertté az 1846-ban készült elbeszélő költeménye, a Toldi tette. Már pályája kezdetén is foglalkozott a közélettel, és politikai tárgyú cikkeket írt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban nemzetőrként részt vett, majd a Szemere Bertalan által vezetett belügyminisztériumban volt fogalmazó. A bukást követően egy ideig bujdosott, ám végül elkerülte a megtorlás, és Nagykőrösre költözött, ahol 1851 és 1860 között tanári állást vállalt. A Kisfaludy Társaság igazgatónak választotta, és Pestre költözött. A kiegyezés idején a magyar irodalmi és a politikai élet meghatározó képviselője. Petőfi Sándor kortársa és barátja is volt egyben, a gyorsan érő és rövid életű Petőfivel szemben Arany munkássága lassabban bontakozott ki. A már egyébként is gyengélkedő népi költőfejedelem 1882. október 15-én egy Petőfi-szobor-avatáson fázott meg, és az azt követő tüdőgyulladásban hunyt el 65 éves korában.
Maros megyében is megünneplik az Arany-jubileumot.
Az Arany-jubileum alkalmából Marosvásárhelyen és Szászrégenben is szerveznek rendezvényeket. A Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület elnöke, Náznán Olga elmondta, ifjúsági vetélkedőt szerveznek Arany életéről, munkásságáról, irodalmi előadásokat és Arany-estet is tartanak. Beiktattuk a kerek évfordulót az idei eseménynaptárba, de még nincs mindenre költségvetésünk, ugyanis a pályázatokat csak ezután fogják kiírni" – ismertette Náznán Olga. Az elképzelés szerint a májusi marosvásárhelyi városnapok magyar kulturális programjaiba illesztenék be az Arany-jubileumhoz kapcsolódó rendezvényt, de az augusztusi Vásárhelyi Forgatag keretében is meg szeretnének emlékezni az évfordulóról. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE)Maros megyei szervezetének elnöke, Kilyén Ilka arról számolt be, hogy iskolások számára szerveznek balladamondó versenyt a tavasszal. „Annak ellenére, hogy sem a nyolcadikosok, sem az érettségizők vizsgatételei között nem szerepel Arany János költészete, sőt az utóbbi tíz évben a gimnáziumban csak a Szondi két apródja maradt benne a tantervben, az iskolában nagy hangsúlyt fektetünk a 200 éve született költő életművének megismertetésére" – mondta el Böjte Lídia szászrégeni magyartanár. A pedagógus kifejtette, több eseményt is szerveznek idén a Kemény János Társaság és a régeni könyvtár együttműködésével. (Antal Erika)
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
A költő szülővárosában, Nagyszalontán, valamint erdélyi és magyarországi helyszíneken is megemlékeznek Arany János születésének 200. évfordulójáról: a költőóriás 1817. március 2-án látta meg a napvilágot a hajdúvárosban.
Szülővárosában, Nagyszalontán, valamint erdélyi és magyarországi helyszíneken is megemlékeznek Arany János születésének 200. évfordulójáról. Az 1817. március 2-án született legnagyobb epikus költő szülőhelye, Szalonta már 2014-ben elkezdett készülni a jubileum megünneplésére, amelybe bekapcsolódik a hajdúváros önkormányzatán és különféle szervezeteken, intézményeken kívül egy helyi emlékbizottság is.
A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) életre hívott egy országos Emlékbizottságot, amely már tavaly november 23-án megtartotta első találkozóját, feladata a tudományos rendezvények megszervezése, a különböző megemlékezések figyelemmel kísérése és információinak közvetítése. Egyébként a magyar Országgyűlés és az MTA 2017-et Arany János-emlékévvé nyilvánította tavaly márciusban, az emlékév fővédnöke Lovász László, az Akadémia elnöke.
Egész éves programsorozat a hajdúvárosban
Egész évben tart a költő szellemiségét felelevenítő rendezvénysorozat Nagyszalontán: a programok láncszerűen kapcsolódnak egymáshoz, az ünneplésbe a helyi iskolák, szervezetek, egyházak is bekapcsolódnak, ugyanakkor nagyobb lélegzetű rendezvényekre is sor kerül, és az egyesület fogja össze az egész éves sorozatot – mondta el a Krónikának Patócs Júlia, a helyi Arany János Művelődési Egyesület (AJME) vezetője. Az Arany-emlékévet március 2-án, csütörtökön az MTA kihelyezett ülésével nyitják meg, délután istentiszteletet tartanak a református templomban, megemlékezést Arany egész alakos ülő szobránál a szoborparkban, a költő szülőházánál koszorúznak, a Zilahy Lajos Művelődési Házban a nagyváradiSzigligeti Színház estje várja a közönséget.
„Március 3-án az iskola emlékezik, ahol a költő tanult és tanított: itt vetélkedőt tartanak, majd az egyesület szervez szavalóversenyt. A kezdeményezés nem új, hiszen immár huszadik alkalommal kerül sor rá, de idén kibővítettük, azok is jelentkezhetnek, akik bár személyesen nem tudnak jelen lenni Nagyszalontán, az internet segítségével bekapcsolódnának" – fejtette ki Patócs Júlia. Hqozzátette, szintén a jubileumi év jegyében rendezik június 23. és 25. között a Szent Iván-éji fesztivált az Arany-múzeumnak otthont adó Csonka-torony tövében, ahol szórakoztató, látványos programok várják a közönséget, szabadtéri színházi előadásokkal, kirakodó vásárral, fellépő művészekkel.
Az egyesület elnöke azt is elmondta, hogy augusztusban ismét fontos eseménynek ad otthont a város, hiszen az Arany János Gimnázium szórványkollégiumát avatják fel a református egyház szervezésében. „A kollégium a magyar kormány segítségével, a református egyház hathatós támogatásával épül, tulajdonképpen már majdnem kész van, augusztusban adják át ünnepélyesen. Az Arany Jánosról elnevezett intézmény – ahol a költő tanult és tanított – kollégiuma lesz majd " – fejtette ki Patócs Júlia.
Végig lehet látogatni Arany életének helyszíneit
Az egyesület vezetője kifejtette, a szalontai ünneplés része az úgynevezett Arany-út is, ami tulajdonképpen egy turisztikai játék: arról szól, hogy aki teheti, látogassa meg Nagyszalontát, Debrecent, Nagykőröst és Budapestet – azokat az emlékhelyeket, ahol Arany János élt, dolgozott. „Ehhez elkészült egy füzetünk: aki ellátogat az emlékhelyekre és ott lepecsételteti azt, könyvjutalmat, ajándéktárgyakat nyerhet. A játék március 2-án indul, 2018. március 2-áig tart, nem kötelező az adott sorrendben látogatni a településeket, tehát kinek mikor van ideje és lehetősége, egy év alatt végiglátogathatja Arany életének színtereit" – mondta az egyesület elnöke.
Hozzátette, természetesen felkészítik az Arany-emlékházat és a Csonka-toronyban található múzeumot is a jubileumi évre, és sok látogatót várnak. A szülőház, az egykori „bogárhátú öreg viskó" helyén álló ház az egyesület tulajdonában van, az önkormányzattal közösen működtetik. A költő szülőháza nem maradt meg, a helyére épített ház sem létezik már, azonban a városvezetés a helyükre építtetett egy új, tájjellegű épületet. Az udvaron található kút már Arany idejében is létezett, az kútágast és a gémet azóta több ízben kicserélték. A nádfedeles parasztház homlokzatán emléktábla hirdeti, hogy valamikor itt állott az egyik leghíresebb magyar költő szülőháza. Az épületet és a benne kialakított, néprajzi jellegű helytörténeti kiállítást 2010. júniusában adták át.
„A Csonkatoronyban látogatható múzeumot szintén a város üzemelteti, az épület az egyesület tulajdonában van, pár hónapja kaptuk vissza restitúció révén, úgyhogy most közösen próbáljuk rendbetenni és felkészíteni az ünnepi évre. Sajnos a visszaszolgáltatási procedúra elhúzódása miatt március 2-án még nem tudjuk felújított és kibővített múzeummal várni a látogatókat. A tervek elkészültek, az anyagi forrásokat nem tudtuk még előteremteni, mert a helyi költségvetésből már nem, az egyesület nevére pedig még nem lehetett pályázni. Ennek ellenére bízunk abban, hogy az ünnepi év során sikerül felújítani, így a jubileum megújulást hoz a múzeum számára" – nyilatkozta Patócs Júlia.
A nagyváradi színház is bekapcsolódik az ünneplésbe
Az emlékév keretében május elején tudományos ülésszakot tartanak az MTA közgyűlésén. Ősszel Debrecen és Nagykőrös, majd ismét Budapest lesz a legfontosabb ünnepségek színhelye. Kiállítás nyílik többek között Szalontán, Nagykőrösön, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban, az MTA Könyvtár- és Információs Központjában és az Országos Széchényi Könyvtárban. Az év során újabb kötetei jelennek meg az Arany János munkái című, most elkezdődött nagyszabású kritikai kiadásnak. Az országos Emlékbizottság elnöke Korompay H. János, az MTA doktora, tudományos tanácsadó, társelnöke Dávidházi Péter, az MTA levelező tagja, kutatóprofesszor, a bizottságban magyarországi egyetemi tanárok, intézményvezetők foglalnak helyet, valamint Török László, Nagyszalonta polgármestere.
Bekapcsolódik az évforduló megünneplésébe a váradi Szigligeti Színház, a Nagyvárad Táncegyüttes – mondta el a Krónikának korábban Bíró Árpád Levente irodalmi titkár. Mint kifejtette, az Arany-évforduló kapcsán az együttes bihari népi táncokat is be szeretne építeni a Hídavatás című összeállításba, az előadás inspirációs forrása Arany balladaköltészete, célja pedig, hogy árnyalja az iskolai tananyagból ismert és egyénileg kialakított, Arany költészetéről alkotott képet. December 20-áig lehetett jelentkezni a színház Bolond Istók – Nagyszalontától a Margitszigetig című pályázatára: a szervezők olyan munkákat kerestek, amelyek alapját tudják képezni egy 13–16 éveseknek szóló rendhagyó színházi irodalomórának, amelyet tavasszal tűz műsorára a Szigligeti Társulat.
A magyar nyelv egyik legnagyobb ismerője
Arany János Nagyszalontán született 1817. március 2-án, Budapesten hunyt el 1882. október 22-én. Költő, tanár, újságíró, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára volt, a magyar irodalom egyik legismertebb és legjelentősebb alakja. A legnagyobb magyar balladaköltő, ezért nevezték a ballada Shakespeare-jének, vállalt hivatala miatt a szalontai nótáriusnak, de szülővárosában – vélhetően természete miatt – a „hallgati ember" titulussal is illették. Az anyagi javakban nem dúskáló családi háttér ellenére olyan nagy és sokoldalú szellemi műveltségre tett szert, hogy a latin, a görög, a német, az angol és a francia irodalom remekeit eredetiben olvasta, és jelentős fordítói munkát is végzett. Kiemelkednek Shakespeare-fordításai. Ő a magyar nyelv egyik legnagyobb ismerője, páratlanul gazdag szókinccsel rendelkezett. Műveiben 60 ezer körüli egyedi szót használt, ezzel messze fölülmúlta költőtársait. Irodalmi pályafutása 1845-ben Az elveszett alkotmány című szatirikus eposszal indult, de igazán ismertté az 1846-ban készült elbeszélő költeménye, a Toldi tette. Már pályája kezdetén is foglalkozott a közélettel, és politikai tárgyú cikkeket írt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban nemzetőrként részt vett, majd a Szemere Bertalan által vezetett belügyminisztériumban volt fogalmazó. A bukást követően egy ideig bujdosott, ám végül elkerülte a megtorlás, és Nagykőrösre költözött, ahol 1851 és 1860 között tanári állást vállalt. A Kisfaludy Társaság igazgatónak választotta, és Pestre költözött. A kiegyezés idején a magyar irodalmi és a politikai élet meghatározó képviselője. Petőfi Sándor kortársa és barátja is volt egyben, a gyorsan érő és rövid életű Petőfivel szemben Arany munkássága lassabban bontakozott ki. A már egyébként is gyengélkedő népi költőfejedelem 1882. október 15-én egy Petőfi-szobor-avatáson fázott meg, és az azt követő tüdőgyulladásban hunyt el 65 éves korában.
Maros megyében is megünneplik az Arany-jubileumot.
Az Arany-jubileum alkalmából Marosvásárhelyen és Szászrégenben is szerveznek rendezvényeket. A Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület elnöke, Náznán Olga elmondta, ifjúsági vetélkedőt szerveznek Arany életéről, munkásságáról, irodalmi előadásokat és Arany-estet is tartanak. Beiktattuk a kerek évfordulót az idei eseménynaptárba, de még nincs mindenre költségvetésünk, ugyanis a pályázatokat csak ezután fogják kiírni" – ismertette Náznán Olga. Az elképzelés szerint a májusi marosvásárhelyi városnapok magyar kulturális programjaiba illesztenék be az Arany-jubileumhoz kapcsolódó rendezvényt, de az augusztusi Vásárhelyi Forgatag keretében is meg szeretnének emlékezni az évfordulóról. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE)Maros megyei szervezetének elnöke, Kilyén Ilka arról számolt be, hogy iskolások számára szerveznek balladamondó versenyt a tavasszal. „Annak ellenére, hogy sem a nyolcadikosok, sem az érettségizők vizsgatételei között nem szerepel Arany János költészete, sőt az utóbbi tíz évben a gimnáziumban csak a Szondi két apródja maradt benne a tantervben, az iskolában nagy hangsúlyt fektetünk a 200 éve született költő életművének megismertetésére" – mondta el Böjte Lídia szászrégeni magyartanár. A pedagógus kifejtette, több eseményt is szerveznek idén a Kemény János Társaság és a régeni könyvtár együttműködésével. (Antal Erika)
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
2017. január 21.
Kányádi Sándor: „Egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv” (A magyar kultúra napja)
Kányádi Sándornak, a költőnek mit jelent az anyanyelv?
– Nekünk egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv. Mi ebbe a nyelvbe csomagolva jöttünk több évezreden át, és érkeztünk meg ide. Elkezdtük fölvenni a hitet, hogy beilleszkedjünk ide, Európába. De úgy, hogy már-már a nyelvünk is ráment. És akkor egy vagy több szerzetes – például Pannonhalmán – körmére égő gyertyával (innen ez a szép kifejezésünk) nekiállt lefordítani egy temetkezési beszédet, mert különösen temetkezés alkalmával sajdult bele ezekbe a fiatal papokba, barátokba az, hogy az Úristennek se lehet tetsző, hogy olyan nyelven ajánljuk a magyar halott lelkét az Egek Urának, amit a végtisztességtevők nem értenek. Ezért fordították le ezt a beszédet.
És ebből következik a nemzet célja. Mondhatjuk: a nemzet célja, hogy megmaradjunk. De mi végre maradjunk meg? Hogy átörökítsük. Mit örökítsünk át? A magyar Isten kiválasztott népe. A magyar nyelv Isten kiválasztott nyelve a magyarok számára. Az Írások szerint a zsidó nép Isten választott népe. Így van: a zsidó nép Isten kiválasztott népe, a zsidó nyelv Isten kiválasztott nyelve a zsidó nép számára. A román Isten kiválasztott népe és nyelve… és fölsorolhatnánk minden népet és nyelvet.
Mi tehát egy nemzetnek a célja? Hogy az Isten által csak számára kiválasztott nyelvet az emberiség, az emberi lét legvégső határáig továbbvigye, gazdagítsa, gyarapítsa, éljen vele és benne, mindannyiunk örömére és Isten nagyobb dicsőségére. Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, magyarul tanulunk.
– Apáczai című prózaversének végén olvassuk: „egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv”. – Batyu, melyet őseink hoztak magukkal, s mi visszük tovább. A bot, amire támaszkodhatunk, és amivel védekezni is lehet. És a fegyverrel is védekezünk. Ez mind az anyanyelv.És olyan csodálatos, hogy a Halotti beszédet, amely lassan ezeréves lesz, még mindig értjük.És itt van most a hódítás legnagyobb lehetősége: a televízió, a rádió. A hazát a magasban meg lehetne teremteni. Szó szerint: a magasból lehetne sugározni. Hiszen elérhető az egész világ az internet segítségével – Argentína, Brazília, Észak-Amerika, Ausztrália.
De ráférne a nyelvújítás a nyelvre ma is. Óriási dolog volt a 18–19. század fordulóján a nyelvújítás. Ilyen nyelvi beavatkozás nem volt Európában, mint a miénk. És az ősi szavakból újítottunk. Például az ipar szó: mindenki más azt mondja, hogy industria. De itt van egy ember, aki iparkodik. Ebből az igéből lett az ipar szavunk. A tudásból a tudomány. Most is kellene. Mondtam, hogy ne szörfözzenek a neten, hanem a pók mintájára póklásszunk a hálón. Ne bóklásszunk, hanem póklásszunk. Próbálkoztam, de elakadt.
– Milyen a magyar nyelv zeneisége, dallama, muzsikája? Hogyan lehet jellemezni?
– Erre azért nehéz válaszolnom, mert más nyelvet nem tudok. Tudogatok, de az nem tudás. Mikor találkoztam Tudor Arghezi nagy román költővel, megkérdezte tőlem az öreg úr, tudok-e románul. Tudok, mondtam, de hát úgy a hátam mögül jött a hangom, reszkettem. És azt válaszolta: „Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást.” És beszélgettünk, magyarázgattam, hogy nem tudok jól románul. Mondta, ő se tud jól franciául, pedig élt Svácjban, a francia részen. Így mondta: „Az ember befogózik egyetlen nyelv igájába, elég teher egész életen át azt húzni.”
A fordítással kapcsolatban azt mondta: „A vers olyan lakat a nyelven, hogy nem biztos, hogy egy másik nyelven kulcsot lehet találni hozzá.” Álkulccsal ne is próbálkozzunk, teszem hozzá. Magyarra a világirodalom színe-java le van fordítva. És óriási szerencsénk az, hogy nagy költőink fordítottak. Lehetséges, hogy a Kosztolányi fordította Rilke-vers jobban hasonlít Kosztolányira, mint Rilkére, de nem Pityipalkóra. És ez a nagy dolog.
– Van-e Kányádi Sándor szerint legszebb magyar vers vagy legszebb magyar verssor?
– Biztosan mindenki szerint más. De elmondok egy történetet. 1956 novemberének elején, amikor itthon lőttek, Jerevánban, Örményország fővárosában voltam romániai írószövetségi delegáció tagjaként. Petőfi örmény fordítója, egy örmény költő (oroszból fordította Petőfi verseit) arra kért, mondjak valamit magyarul – Petőfit, sajátot vagy mást –, a hangzásért. És akkor én azt mondtam: jó, de itt vagyunk együtt, orosz, örmény, bolgár, román kollégák, én egyedül magyar. Mindenki mondjon egy verset az anyanyelvén. Ennek fantasztikus sikere volt. Amikor rám került a sor, egy pohár pezsgőt töltöttem, és azt mondtam: „Most elmondok egy verset, nem Petőfi versét, nem sajátomat, hanem szerintem a legnagyobb magyar vers egyetlen strófáját. Nem tudom, örményül megvan-e, oroszul igen: Sztarij cigány. A vén cigány. „Húzd rá cigány, megittad az árát, ne lógasd a lábadat hiába; / Mit ér a gond kenyéren és vizen, / Tölts hozzá bort a rideg kupába. / Mindig igy volt e világi élet, / Egyszer fázott, másszor lánggal égett; / Húzd, ki tudja meddig húzhatod, / Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, / Sziv és pohár tele búval, borral, / Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.”
Elmondtam az első strófát, és már csak arra emlékszem, hogy repülök, dobálnak föl a levegőbe. Ilyen sikere volt a magyar versnek és Vörösmarty Mihálynak Örményországban.
– És a szép magyar szavak... Lehet-e beszélni legszebbekről?
– Mindig a helyzet adja. Minden magyar szó szép. Ahogy a virágok gyönyörűek. Hányféle bokrétát lehet kötni belőlük! Az alkalom, az időjárás… a termés is meghatározza.
– Hogyan lehet közelebb vinni az emberekhez a költészetet, a versek szeretetét?
– Egyszer Kolozsváron kérdezték gyerekek: „Sándor bácsi, a mai modern magyar költészetből ki a példaképe?” Mondani akartam: Weöres Sándor. De ránéztem azokra a drága fiatalokra, és mondtam: Petőfi Sándor. Mert az igazi költő esetében – én még soha az életben nem mondtam magamról, hogy költő vagyok, ez egy bizonytalan foglalkozás – csak halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt, aminek hitte olykor maga is magát. Akkor derül ki, hogy az unokák, dédunokák érdemesnek tartanak-e valamit kézbe venni – most már nem is azt mondom, hogy elolvasni, meghallgatni esetleg, mert lehetséges, hogy egy hangzó és analfabéta magaskultúra jön létre. Ma többen hallgatnak verset, mint ahányan olvasnak. Ez biztos.Kértek már arra is, hogy szerettessem meg Arany Jánost középiskolásokkal. Mert a Toldival bajban vagyunk, mondták. „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.” Nem értik a diákok. Elmagyaráztam nekik. Akkor azt mondták: „Sirály!” Vagy Petőfi Hazámban című verse, amely így kezdődik: „Arany kalásszal ékes rónaság, / Melynek fölötte lenge délibáb / Enyelgve űz tündér játékokat, / Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad! // Rég volt, igaz, midőn e jegenyék / Árnyékain utószor pihenék, / Fejem fölött míg őszi légen át / Vándor darúid V betűje szállt…” Ezt tizenkilenc éves korában írta! Na – mondtam – gyerekek, ilyet csak Shakespeare Vilmos írt jobb óráiban. De gondolhatunk az Itt van az ősz, itt van újra című versre. Gyönyörű, ahogy nemzedékek tudják együtt szavalni Vancouvertől Buenos Airesig.
– Kik a példaképei?
– Olyan szerencsés vagyok, olyan atyai jóbarátaim voltak, mint Tamási Áron, Kós Károly, Nagy Imre zsögödi festőművész, Illyés Gyula és Márton Áron püspök. Az íróasztalom fölött Arany János és Petőfi Sándor mellett az ő arcképeiket őrzöm a falon. Édesapámnak és nekik köszönhetem olyan amilyen emberré válásomat. Sokat tanultam tőlük.
– Mit jelent Erdély az Ön számára?
– Ahogyan a Mikor szülőföldje határát megpillantja című versemben megfogalmaztam: a szívem kolumbusz árbockosárból / kiáltó matróza mikor / idáig érkezem // minden más táj csak óceán / ez itt a föld / a föld nekem.
Kérdezett:BORSODI HENRIETTA/Magyar Kurír
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kányádi Sándornak, a költőnek mit jelent az anyanyelv?
– Nekünk egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv. Mi ebbe a nyelvbe csomagolva jöttünk több évezreden át, és érkeztünk meg ide. Elkezdtük fölvenni a hitet, hogy beilleszkedjünk ide, Európába. De úgy, hogy már-már a nyelvünk is ráment. És akkor egy vagy több szerzetes – például Pannonhalmán – körmére égő gyertyával (innen ez a szép kifejezésünk) nekiállt lefordítani egy temetkezési beszédet, mert különösen temetkezés alkalmával sajdult bele ezekbe a fiatal papokba, barátokba az, hogy az Úristennek se lehet tetsző, hogy olyan nyelven ajánljuk a magyar halott lelkét az Egek Urának, amit a végtisztességtevők nem értenek. Ezért fordították le ezt a beszédet.
És ebből következik a nemzet célja. Mondhatjuk: a nemzet célja, hogy megmaradjunk. De mi végre maradjunk meg? Hogy átörökítsük. Mit örökítsünk át? A magyar Isten kiválasztott népe. A magyar nyelv Isten kiválasztott nyelve a magyarok számára. Az Írások szerint a zsidó nép Isten választott népe. Így van: a zsidó nép Isten kiválasztott népe, a zsidó nyelv Isten kiválasztott nyelve a zsidó nép számára. A román Isten kiválasztott népe és nyelve… és fölsorolhatnánk minden népet és nyelvet.
Mi tehát egy nemzetnek a célja? Hogy az Isten által csak számára kiválasztott nyelvet az emberiség, az emberi lét legvégső határáig továbbvigye, gazdagítsa, gyarapítsa, éljen vele és benne, mindannyiunk örömére és Isten nagyobb dicsőségére. Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, magyarul tanulunk.
– Apáczai című prózaversének végén olvassuk: „egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv”. – Batyu, melyet őseink hoztak magukkal, s mi visszük tovább. A bot, amire támaszkodhatunk, és amivel védekezni is lehet. És a fegyverrel is védekezünk. Ez mind az anyanyelv.És olyan csodálatos, hogy a Halotti beszédet, amely lassan ezeréves lesz, még mindig értjük.És itt van most a hódítás legnagyobb lehetősége: a televízió, a rádió. A hazát a magasban meg lehetne teremteni. Szó szerint: a magasból lehetne sugározni. Hiszen elérhető az egész világ az internet segítségével – Argentína, Brazília, Észak-Amerika, Ausztrália.
De ráférne a nyelvújítás a nyelvre ma is. Óriási dolog volt a 18–19. század fordulóján a nyelvújítás. Ilyen nyelvi beavatkozás nem volt Európában, mint a miénk. És az ősi szavakból újítottunk. Például az ipar szó: mindenki más azt mondja, hogy industria. De itt van egy ember, aki iparkodik. Ebből az igéből lett az ipar szavunk. A tudásból a tudomány. Most is kellene. Mondtam, hogy ne szörfözzenek a neten, hanem a pók mintájára póklásszunk a hálón. Ne bóklásszunk, hanem póklásszunk. Próbálkoztam, de elakadt.
– Milyen a magyar nyelv zeneisége, dallama, muzsikája? Hogyan lehet jellemezni?
– Erre azért nehéz válaszolnom, mert más nyelvet nem tudok. Tudogatok, de az nem tudás. Mikor találkoztam Tudor Arghezi nagy román költővel, megkérdezte tőlem az öreg úr, tudok-e románul. Tudok, mondtam, de hát úgy a hátam mögül jött a hangom, reszkettem. És azt válaszolta: „Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást.” És beszélgettünk, magyarázgattam, hogy nem tudok jól románul. Mondta, ő se tud jól franciául, pedig élt Svácjban, a francia részen. Így mondta: „Az ember befogózik egyetlen nyelv igájába, elég teher egész életen át azt húzni.”
A fordítással kapcsolatban azt mondta: „A vers olyan lakat a nyelven, hogy nem biztos, hogy egy másik nyelven kulcsot lehet találni hozzá.” Álkulccsal ne is próbálkozzunk, teszem hozzá. Magyarra a világirodalom színe-java le van fordítva. És óriási szerencsénk az, hogy nagy költőink fordítottak. Lehetséges, hogy a Kosztolányi fordította Rilke-vers jobban hasonlít Kosztolányira, mint Rilkére, de nem Pityipalkóra. És ez a nagy dolog.
– Van-e Kányádi Sándor szerint legszebb magyar vers vagy legszebb magyar verssor?
– Biztosan mindenki szerint más. De elmondok egy történetet. 1956 novemberének elején, amikor itthon lőttek, Jerevánban, Örményország fővárosában voltam romániai írószövetségi delegáció tagjaként. Petőfi örmény fordítója, egy örmény költő (oroszból fordította Petőfi verseit) arra kért, mondjak valamit magyarul – Petőfit, sajátot vagy mást –, a hangzásért. És akkor én azt mondtam: jó, de itt vagyunk együtt, orosz, örmény, bolgár, román kollégák, én egyedül magyar. Mindenki mondjon egy verset az anyanyelvén. Ennek fantasztikus sikere volt. Amikor rám került a sor, egy pohár pezsgőt töltöttem, és azt mondtam: „Most elmondok egy verset, nem Petőfi versét, nem sajátomat, hanem szerintem a legnagyobb magyar vers egyetlen strófáját. Nem tudom, örményül megvan-e, oroszul igen: Sztarij cigány. A vén cigány. „Húzd rá cigány, megittad az árát, ne lógasd a lábadat hiába; / Mit ér a gond kenyéren és vizen, / Tölts hozzá bort a rideg kupába. / Mindig igy volt e világi élet, / Egyszer fázott, másszor lánggal égett; / Húzd, ki tudja meddig húzhatod, / Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, / Sziv és pohár tele búval, borral, / Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.”
Elmondtam az első strófát, és már csak arra emlékszem, hogy repülök, dobálnak föl a levegőbe. Ilyen sikere volt a magyar versnek és Vörösmarty Mihálynak Örményországban.
– És a szép magyar szavak... Lehet-e beszélni legszebbekről?
– Mindig a helyzet adja. Minden magyar szó szép. Ahogy a virágok gyönyörűek. Hányféle bokrétát lehet kötni belőlük! Az alkalom, az időjárás… a termés is meghatározza.
– Hogyan lehet közelebb vinni az emberekhez a költészetet, a versek szeretetét?
– Egyszer Kolozsváron kérdezték gyerekek: „Sándor bácsi, a mai modern magyar költészetből ki a példaképe?” Mondani akartam: Weöres Sándor. De ránéztem azokra a drága fiatalokra, és mondtam: Petőfi Sándor. Mert az igazi költő esetében – én még soha az életben nem mondtam magamról, hogy költő vagyok, ez egy bizonytalan foglalkozás – csak halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt, aminek hitte olykor maga is magát. Akkor derül ki, hogy az unokák, dédunokák érdemesnek tartanak-e valamit kézbe venni – most már nem is azt mondom, hogy elolvasni, meghallgatni esetleg, mert lehetséges, hogy egy hangzó és analfabéta magaskultúra jön létre. Ma többen hallgatnak verset, mint ahányan olvasnak. Ez biztos.Kértek már arra is, hogy szerettessem meg Arany Jánost középiskolásokkal. Mert a Toldival bajban vagyunk, mondták. „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.” Nem értik a diákok. Elmagyaráztam nekik. Akkor azt mondták: „Sirály!” Vagy Petőfi Hazámban című verse, amely így kezdődik: „Arany kalásszal ékes rónaság, / Melynek fölötte lenge délibáb / Enyelgve űz tündér játékokat, / Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad! // Rég volt, igaz, midőn e jegenyék / Árnyékain utószor pihenék, / Fejem fölött míg őszi légen át / Vándor darúid V betűje szállt…” Ezt tizenkilenc éves korában írta! Na – mondtam – gyerekek, ilyet csak Shakespeare Vilmos írt jobb óráiban. De gondolhatunk az Itt van az ősz, itt van újra című versre. Gyönyörű, ahogy nemzedékek tudják együtt szavalni Vancouvertől Buenos Airesig.
– Kik a példaképei?
– Olyan szerencsés vagyok, olyan atyai jóbarátaim voltak, mint Tamási Áron, Kós Károly, Nagy Imre zsögödi festőművész, Illyés Gyula és Márton Áron püspök. Az íróasztalom fölött Arany János és Petőfi Sándor mellett az ő arcképeiket őrzöm a falon. Édesapámnak és nekik köszönhetem olyan amilyen emberré válásomat. Sokat tanultam tőlük.
– Mit jelent Erdély az Ön számára?
– Ahogyan a Mikor szülőföldje határát megpillantja című versemben megfogalmaztam: a szívem kolumbusz árbockosárból / kiáltó matróza mikor / idáig érkezem // minden más táj csak óceán / ez itt a föld / a föld nekem.
Kérdezett:BORSODI HENRIETTA/Magyar Kurír
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. február 4.
Először rendez a szatmári színházban Bocsárdi László
Bocsárdi László készteres UNITER- valamint Jászai-díjas rendező munkájaként látható február 5-én, vasárnap este 7-től a Szatmárnémeti Északi Színház nagyszínpadán William Shakespeare Tévedések vígjátéka című műve. A rendező munkáival korábban csupán az általa vezetett sepsiszentgyörgyi társulat előadásában találkozhattak a szatmári nézők (legutóbb a VII. Interetnikai Színházi Fesztiválon), a Harag György Társulattal azonban először dolgozik együtt, olvasható a színház közleményében.
Bessenyei Gedő István, a szatmári társulat művészeti igazgatója az idei színiévad harmadik, felnőtteknek szánt bemutatója kapcsán elmondta, nagyon örül, hogy Bocsárdi László elfogadta a meghívását, és a szatmári közönség is megismerheti azt a sajátos, kortárs és a német színházzal rokonítható színpadi nyelvet, amelyben ez a rendkívüli jelentőségű színházi mester alkot. „Az idei évad talán legfontosabb előadása ez a Shakespeare-bemutató, amely számunkra túlzás nélkül színháztörténeti jelentőségű pillanat is, hiszen a rendszerváltás óta eltelt negyedszázad valahogy úgy suhant el felettünk, hogy nem találkozhattunk, nem dolgozhattunk együtt a kortárs romániai és egyben a kortárs magyar színjátszás e kiemelkedő jelentőségű rendezőjével. Fontos pillanat ez számunkra, de nem valaminek a vége, hanem valaminek a kezdete, reményeim szerint annak a folyamatnak, amelyről az évadkezdő sajtótájékoztatón beszéltem, hangsúlyozva, hogy a mi gyönyörű színházunk megújulása és modernizációja bennünket is szakmai megújulásra, minőségi előrelépésre kötelez” – fogalmazott a bemutatót beharangozó szatmári sajtóbeszélgetésen a társulatvezető, aki szerint a társulat művészei és dolgozói olyan próbafolyamat végéhez közelednek, amely mindenki számára hasznos és kemény munka volt, és amelyből sokat tanulhattak is mindannyian.
Az előadás rendezője a sajtó számára kifejtette, hogy egy új társulattal megismerkedni, akikkel még korábban sohasem dolgozott, mindig kockázatos és izgalmas szakmai kaland, amelynek fontos tétje van, és ezáltal új energiát is adhat az alkotásnak. Fontos „tét” az is, hogy egy valamelyest rögzült ízlésű közönség mennyire nyitott az új formákra és új impulzusokra, vagy mennyire táplálkozik előítéletekből és elvárásokból a színházzal kapcsolatban. Ebből a szempontból – mint mondta – izgalommal és kíváncsisággal várja a szatmári közönséggel való találkozást. Mint kifejtette, olyan színházat igyekszik csinálni, amelyet eredeti közegéből kiemelve, néhány száz kilométerrel nyugatabbra is érvényesnek tekintenének. „A cél, hogy Berlinben is érvényesnek mondható előadást hozzunk létre, és ha az ilyen magasra helyezett mércével kijelölt céloknak akár csak a felét is elértük, már nyertünk” – mondta Bocsárdi László.
Szereplők: Kovács Nikolett, Rappert-Vencz Gábor, Diószegi Attila m. v., Nagy Csongor Zsolt, Orbán Zsolt, Bodea Tibor, Bessenyei István, Nagy Orbán, Frumen Gergő, Varga Sándor, Nagy Tamás, Méhes Kati, Moldován Blanka, Budizsa Evelyn, Kovács Nikolett, Keresztes Ágnes, valamint: Ferenczik György, Balogh Géza, Budai József, Peleș Marco Roberto.
Díszlettervező: Bartha József. Jelmez: Kiss Zsuzsanna. Dramaturg-fordító: Benedek Zsolt.
Szabadság (Kolozsvár)
Bocsárdi László készteres UNITER- valamint Jászai-díjas rendező munkájaként látható február 5-én, vasárnap este 7-től a Szatmárnémeti Északi Színház nagyszínpadán William Shakespeare Tévedések vígjátéka című műve. A rendező munkáival korábban csupán az általa vezetett sepsiszentgyörgyi társulat előadásában találkozhattak a szatmári nézők (legutóbb a VII. Interetnikai Színházi Fesztiválon), a Harag György Társulattal azonban először dolgozik együtt, olvasható a színház közleményében.
Bessenyei Gedő István, a szatmári társulat művészeti igazgatója az idei színiévad harmadik, felnőtteknek szánt bemutatója kapcsán elmondta, nagyon örül, hogy Bocsárdi László elfogadta a meghívását, és a szatmári közönség is megismerheti azt a sajátos, kortárs és a német színházzal rokonítható színpadi nyelvet, amelyben ez a rendkívüli jelentőségű színházi mester alkot. „Az idei évad talán legfontosabb előadása ez a Shakespeare-bemutató, amely számunkra túlzás nélkül színháztörténeti jelentőségű pillanat is, hiszen a rendszerváltás óta eltelt negyedszázad valahogy úgy suhant el felettünk, hogy nem találkozhattunk, nem dolgozhattunk együtt a kortárs romániai és egyben a kortárs magyar színjátszás e kiemelkedő jelentőségű rendezőjével. Fontos pillanat ez számunkra, de nem valaminek a vége, hanem valaminek a kezdete, reményeim szerint annak a folyamatnak, amelyről az évadkezdő sajtótájékoztatón beszéltem, hangsúlyozva, hogy a mi gyönyörű színházunk megújulása és modernizációja bennünket is szakmai megújulásra, minőségi előrelépésre kötelez” – fogalmazott a bemutatót beharangozó szatmári sajtóbeszélgetésen a társulatvezető, aki szerint a társulat művészei és dolgozói olyan próbafolyamat végéhez közelednek, amely mindenki számára hasznos és kemény munka volt, és amelyből sokat tanulhattak is mindannyian.
Az előadás rendezője a sajtó számára kifejtette, hogy egy új társulattal megismerkedni, akikkel még korábban sohasem dolgozott, mindig kockázatos és izgalmas szakmai kaland, amelynek fontos tétje van, és ezáltal új energiát is adhat az alkotásnak. Fontos „tét” az is, hogy egy valamelyest rögzült ízlésű közönség mennyire nyitott az új formákra és új impulzusokra, vagy mennyire táplálkozik előítéletekből és elvárásokból a színházzal kapcsolatban. Ebből a szempontból – mint mondta – izgalommal és kíváncsisággal várja a szatmári közönséggel való találkozást. Mint kifejtette, olyan színházat igyekszik csinálni, amelyet eredeti közegéből kiemelve, néhány száz kilométerrel nyugatabbra is érvényesnek tekintenének. „A cél, hogy Berlinben is érvényesnek mondható előadást hozzunk létre, és ha az ilyen magasra helyezett mércével kijelölt céloknak akár csak a felét is elértük, már nyertünk” – mondta Bocsárdi László.
Szereplők: Kovács Nikolett, Rappert-Vencz Gábor, Diószegi Attila m. v., Nagy Csongor Zsolt, Orbán Zsolt, Bodea Tibor, Bessenyei István, Nagy Orbán, Frumen Gergő, Varga Sándor, Nagy Tamás, Méhes Kati, Moldován Blanka, Budizsa Evelyn, Kovács Nikolett, Keresztes Ágnes, valamint: Ferenczik György, Balogh Géza, Budai József, Peleș Marco Roberto.
Díszlettervező: Bartha József. Jelmez: Kiss Zsuzsanna. Dramaturg-fordító: Benedek Zsolt.
Szabadság (Kolozsvár)
2017. február 18.
Templom a Hargitán
„Szó, szó, szó” – mondja Hamlet. „De mi a veleje?” – hangzik rá a kérdés Poloniustól. Mélyen elgondolkodtató, hogy mennyi minden rejlik egy egyszerű szó, egy egyszerű mondat mögött. Keresztényellenesség. Csak egy szó. Mégis benne az egész világtörténelem. Az Ó- és Újtestamentum minden rezdülése, a kereszténység terjedése, eluralkodása a világon, a keresztes háborúk, az inkvizíció szörnyűsége, a reformáció. A szó mögött rejtőzik Magyarország Európához tartozása, felemelkedése, államalapítónk zsenialitása. És ott lapul az iszlám 150 éves zsarnoksága, Mindszenty bíboros örök érvényű lelki ereje és kitartása, és a kommunizmus legalább százmillió embertársunkat és hitét kiirtó kegyetlensége is.
Ma pedig erre a múltra épül a nemzetállamok végleges eltörlésére irányuló liberális törekvés, a gyökerekhez való ragaszkodás felszámolása, a keresztény hit föld színéről történő eltörlésének elementáris erejű célja, s fajunk megcsúfolása, álságos emberi jogi jelszavak mögé bújtatva. S bizony, az ember- és nemzetellenes ultraliberális eszme nyilai gyakran célba érnek.
Az Európai Unió bürokratái rettegtek attól, hogy a kereszténység megtartóerejét rögzítse a szervezet alapokmánya. Márai Sándor így írt: „Ha a keresztény Európa meg akarja tartani vezető szerepét, új aszkézisra kell elszánnia magát… Ha a civilizációt nem tudjuk megtölteni egy ősrégi örökség, az európai keresztény műveltség és erkölcs tartalmával, elhal benne a nemesebb emberi becsvágy, és az élethez való jogunk.” E szavak rögzítésekor 1941-et írtunk. Ma 2017-et. Soha aktuálisabb gondolatok Európáról, mint Márai 76 éves szavai.
Keresztényüldözés Európában. Szó, szó, szó. És a „veleje”? 2010-ben Franciaország lakosságának 28, Németországnak 25, Hollandiának 42 százaléka vallotta magát ateistának. Európa roskadozik a „funkcióváltó” templomoktól.
A holland Arnheimben a Szent József-katedrálisban görkorcsolyáznak, más templomokban konditerem és szupermarket működik. Glasgow-ban az Òran Mór [skót gael nyelven: „nagy dal” – a szerk.] névre átkeresztelt templomba kocsma települt. Edinburgh-ban a skót egyház honlapon hirdeti a templomokat eladásra. Manchester közepén a valamikori Szent György-templom tornyában luxuslakás épült. A The Wall Street Journal adatai szerint az elmúlt években az anglikán egyház átlagban évente húsz, a német katolikus egyház ötven templomot zár be. Tény, hogy a kommunisták ugyanúgy féltek a kereszténységtől, mint ma a liberálisok, mert a történelmi egyházak szerepe mindig is jelentős volt, ha létezhettek. Vallási, erkölcsi, oktatási, karitatív, egészségügyi, nemzetösszetartó szerepük elvitathatatlan minden társadalomban.
Nem véletlen tehát, hogy Erdélyben is rengeteg a romos, magára hagyott, vagy éppen tóba süllyesztett keresztény templom. S amikor napjainkban a legádázabb jeleit tapasztaltuk az újabb keresztényüldözésnek, a keresztényellenességnek és az erőszakos iszlamizációnak, amikor már temettették velünk a keresztény hitet, történt valami. Tán isteni elrendelés?
2016. szeptember 18-án leégett egy katolikus templom Székelyföldön, Atyha községben. Volt ugyan villámhárítója, de a természet ereje nagyobb volt az emberi képességeknél. A templom a történelem során súlyos megpróbáltatásokon ment keresztül az 1790-es években történő megépítése óta.
1867-ben leégett, 1927-ben vihar vitte el a tornyát. És most ismét megtörtént a lehetetlen: ugyanabba a templomba csapott a mennykő. Mintha a mennybéli Atya elrendelte volna, hogy a Sóvidék legmagasabb pontján, több mint 700 méter magasan álló, messziről is jól látható templomot a községben uralkodó végtelen szegénység ellenére újra és újra fel kell építeni. A kereszténység és Isten dicséretére és a hívők lelke érdekében. Mert nem lehet feladni. Még a keresztényellenesség reneszánszában sem. Kétszáz, főként idős magyar lakja a települést. Mindnyájuk egy életen át tartó munkája sem tudná talán előteremteni az újjáépítéshez szükséges 112 millió forintnak megfelelő román valutát. Adorján Imre atya augusztusban került a plébániára, abban bízva, hogy szép, nyugodt nyugdíjasévei lesznek a Hargita tövében.
A templomban volt a tragédia idején, s csak az életét tudta megmenteni egy miseruha kíséretében. Könnyeivel küszködve mondta el a kameráknak, hogy ők egyedül képtelenek lesznek megépíteni Isten házát. Így a felszentelt ravatalozóba költözött a hit gyakorlása. Shakespeare sem találhatott volna ki szimbolikusabb üzenetet. Székelyföldön az Atyha (Atya) nevű községben a XXI. századi keresztényüldözés idején Isten imádata a ravatalozóba kényszerült.
De megtörtént a csoda. Összefogtak az anyaországi, a romániai, a clevelandi magyarok, civil szervezetek, erdélyi önkormányzatok és a magyar állam, s fél év alatt összeadták az új templom anyagi fedezetét. A magyarok megint fityiszt mutattak a liberális, istentagadó világnak, mert a magyarok többsége mélyen a lelkében érzi, hogy több évezredes fennmaradásunkhoz az isteni hit kellett. Így ezeknek az embereknek a jóvoltából Atyhában a mennyei Atya visszatérhet a ravatalozóból a templomba.
Templomépítés összefogásból. Csupán szavak. De mit is takarnak? A keresztény értékrend visszatérését egy olyan világba, amely már ünnepelte a nihilizmust, az önmagát megtagadó emberi lényt, a szabályok nélküli, önpusztító nyílt társadalmat. A Civil Összefogás Fórum a páratlan sikertörténet megünneplésére és még egy utolsó adomány biztosítására jótékonysági estet szervez nagyszerű művészek közreműködésével a Vigadó dísztermében március 13-án, este 7 órakor.
Ünnepelünk. Szó, szó, szó. De ami mögötte van, az remélhetőleg az istentagadó világ összeomlásának kezdete. A magyar nemzet egy része megint irányt mutatott. Köszönet érte! S boldogan értünk egyet XII. Pius pápa gondolataival: „A társadalmi egyensúly legszilárdabb alapja egy olyan erkölcsi rend, amely nem hideg és számító logikából, hanem Krisztus példáját követve az igazságosságból és a nagylelkű szeretetből táplálkozik.”
Bencze Izabella
A szerző jogász
Magyar Idők
„Szó, szó, szó” – mondja Hamlet. „De mi a veleje?” – hangzik rá a kérdés Poloniustól. Mélyen elgondolkodtató, hogy mennyi minden rejlik egy egyszerű szó, egy egyszerű mondat mögött. Keresztényellenesség. Csak egy szó. Mégis benne az egész világtörténelem. Az Ó- és Újtestamentum minden rezdülése, a kereszténység terjedése, eluralkodása a világon, a keresztes háborúk, az inkvizíció szörnyűsége, a reformáció. A szó mögött rejtőzik Magyarország Európához tartozása, felemelkedése, államalapítónk zsenialitása. És ott lapul az iszlám 150 éves zsarnoksága, Mindszenty bíboros örök érvényű lelki ereje és kitartása, és a kommunizmus legalább százmillió embertársunkat és hitét kiirtó kegyetlensége is.
Ma pedig erre a múltra épül a nemzetállamok végleges eltörlésére irányuló liberális törekvés, a gyökerekhez való ragaszkodás felszámolása, a keresztény hit föld színéről történő eltörlésének elementáris erejű célja, s fajunk megcsúfolása, álságos emberi jogi jelszavak mögé bújtatva. S bizony, az ember- és nemzetellenes ultraliberális eszme nyilai gyakran célba érnek.
Az Európai Unió bürokratái rettegtek attól, hogy a kereszténység megtartóerejét rögzítse a szervezet alapokmánya. Márai Sándor így írt: „Ha a keresztény Európa meg akarja tartani vezető szerepét, új aszkézisra kell elszánnia magát… Ha a civilizációt nem tudjuk megtölteni egy ősrégi örökség, az európai keresztény műveltség és erkölcs tartalmával, elhal benne a nemesebb emberi becsvágy, és az élethez való jogunk.” E szavak rögzítésekor 1941-et írtunk. Ma 2017-et. Soha aktuálisabb gondolatok Európáról, mint Márai 76 éves szavai.
Keresztényüldözés Európában. Szó, szó, szó. És a „veleje”? 2010-ben Franciaország lakosságának 28, Németországnak 25, Hollandiának 42 százaléka vallotta magát ateistának. Európa roskadozik a „funkcióváltó” templomoktól.
A holland Arnheimben a Szent József-katedrálisban görkorcsolyáznak, más templomokban konditerem és szupermarket működik. Glasgow-ban az Òran Mór [skót gael nyelven: „nagy dal” – a szerk.] névre átkeresztelt templomba kocsma települt. Edinburgh-ban a skót egyház honlapon hirdeti a templomokat eladásra. Manchester közepén a valamikori Szent György-templom tornyában luxuslakás épült. A The Wall Street Journal adatai szerint az elmúlt években az anglikán egyház átlagban évente húsz, a német katolikus egyház ötven templomot zár be. Tény, hogy a kommunisták ugyanúgy féltek a kereszténységtől, mint ma a liberálisok, mert a történelmi egyházak szerepe mindig is jelentős volt, ha létezhettek. Vallási, erkölcsi, oktatási, karitatív, egészségügyi, nemzetösszetartó szerepük elvitathatatlan minden társadalomban.
Nem véletlen tehát, hogy Erdélyben is rengeteg a romos, magára hagyott, vagy éppen tóba süllyesztett keresztény templom. S amikor napjainkban a legádázabb jeleit tapasztaltuk az újabb keresztényüldözésnek, a keresztényellenességnek és az erőszakos iszlamizációnak, amikor már temettették velünk a keresztény hitet, történt valami. Tán isteni elrendelés?
2016. szeptember 18-án leégett egy katolikus templom Székelyföldön, Atyha községben. Volt ugyan villámhárítója, de a természet ereje nagyobb volt az emberi képességeknél. A templom a történelem során súlyos megpróbáltatásokon ment keresztül az 1790-es években történő megépítése óta.
1867-ben leégett, 1927-ben vihar vitte el a tornyát. És most ismét megtörtént a lehetetlen: ugyanabba a templomba csapott a mennykő. Mintha a mennybéli Atya elrendelte volna, hogy a Sóvidék legmagasabb pontján, több mint 700 méter magasan álló, messziről is jól látható templomot a községben uralkodó végtelen szegénység ellenére újra és újra fel kell építeni. A kereszténység és Isten dicséretére és a hívők lelke érdekében. Mert nem lehet feladni. Még a keresztényellenesség reneszánszában sem. Kétszáz, főként idős magyar lakja a települést. Mindnyájuk egy életen át tartó munkája sem tudná talán előteremteni az újjáépítéshez szükséges 112 millió forintnak megfelelő román valutát. Adorján Imre atya augusztusban került a plébániára, abban bízva, hogy szép, nyugodt nyugdíjasévei lesznek a Hargita tövében.
A templomban volt a tragédia idején, s csak az életét tudta megmenteni egy miseruha kíséretében. Könnyeivel küszködve mondta el a kameráknak, hogy ők egyedül képtelenek lesznek megépíteni Isten házát. Így a felszentelt ravatalozóba költözött a hit gyakorlása. Shakespeare sem találhatott volna ki szimbolikusabb üzenetet. Székelyföldön az Atyha (Atya) nevű községben a XXI. századi keresztényüldözés idején Isten imádata a ravatalozóba kényszerült.
De megtörtént a csoda. Összefogtak az anyaországi, a romániai, a clevelandi magyarok, civil szervezetek, erdélyi önkormányzatok és a magyar állam, s fél év alatt összeadták az új templom anyagi fedezetét. A magyarok megint fityiszt mutattak a liberális, istentagadó világnak, mert a magyarok többsége mélyen a lelkében érzi, hogy több évezredes fennmaradásunkhoz az isteni hit kellett. Így ezeknek az embereknek a jóvoltából Atyhában a mennyei Atya visszatérhet a ravatalozóból a templomba.
Templomépítés összefogásból. Csupán szavak. De mit is takarnak? A keresztény értékrend visszatérését egy olyan világba, amely már ünnepelte a nihilizmust, az önmagát megtagadó emberi lényt, a szabályok nélküli, önpusztító nyílt társadalmat. A Civil Összefogás Fórum a páratlan sikertörténet megünneplésére és még egy utolsó adomány biztosítására jótékonysági estet szervez nagyszerű művészek közreműködésével a Vigadó dísztermében március 13-án, este 7 órakor.
Ünnepelünk. Szó, szó, szó. De ami mögötte van, az remélhetőleg az istentagadó világ összeomlásának kezdete. A magyar nemzet egy része megint irányt mutatott. Köszönet érte! S boldogan értünk egyet XII. Pius pápa gondolataival: „A társadalmi egyensúly legszilárdabb alapja egy olyan erkölcsi rend, amely nem hideg és számító logikából, hanem Krisztus példáját követve az igazságosságból és a nagylelkű szeretetből táplálkozik.”
Bencze Izabella
A szerző jogász
Magyar Idők
2017. március 27.
Kolozsvári magyar színésznőt bántalmazott az ukrán rendező
Értesüléseink szerint verbálisan és fizikailag is bántalmazta a Kolozsvári Állami Magyar Színház egyik színésznőjét Andrij Zsoldak Németországban élő ukrán rendező, aki Henrik Ibsen Rosmersholm című darabját állította színpadra a kincses városban. A péntek esti bemutató szünetében történt agresszióról az áldozat egyik kollégája értesítette a rendőrséget, amely a Krónikának megerősítette a színháznál történt incidens tényét. Tompa Gábor, a teátrum igazgatója úgy nyilatkozott, az incidens „nem volt annyira súlyos, hogy bántalmazásról lehessen beszélni, bár kemény jelenet volt”.
Verbálisan és fizikailag is bántalmazta a Kolozsvári Állami Magyar Színház egyik színésznőjét Andrij Zsoldak Németországban élő ukrán rendező, aki Henrik Ibsen Rosmersholm című darabját állította színpadra a kincses városban. A péntek esti bemutató szünetében történt agresszióról az áldozat egyik kollégája értesítette a rendőrséget, amely a Krónikának megerősítette a színháznál történt incidens tényét. Az érintett színésznő megkeresésünkre nem kívánt nyilatkozni az ügyről, mint mondta, ezt a belső munkafolyamat részének tekinti, amit szeretne mihamarabb elfelejteni. Közölte, rendőrségi feljelentést sem tesz az ügyben.
Carmen Livia Jucan, a Kolozs megyei rendőr-főkapitányság szóvivője vasárnap a Krónikának elmondta, pénteken 21 óra 30 perckor érkezett riasztás az 112-es segélyhívószámon, miszerint agresszió ért egy színésznőt a sétatéri társulat előadása közben. A helyszínre kiérkezett rendőrök nem tudtak közvetlenül a sértett féllel beszélni, mivel a művész időközben a második felvonásban már ismét a színpadon játszott. A szóvivő kérdésünkre elmondta, a riasztás nem az áldozattól, hanem annak egyik kollégájától származott, a rendőröknek pedig ugyancsak más színészek írták le a történteket.
Megtudtuk, a rendőrök felkérték a színész kollégákat, tolmácsolják az áldozatnak, hogy adott esetben kérjen törvényszéki orvosi látleletet, de mindenképpen tegyen bűnvádi feljelentést az ügyben. Carmen Jucan rendőrügynök lapunknak elmondta, a rendőrség fizikai bántalmazás esetén csakis az előzetes feljelentés alapján indíthat eljárást. Az előadásban Imre Éva, Sigmond Rita, Bodolai Balázs, Bács Miklós és Kicsid Gizella szerepelt, akik az incidenst követően, a szünet után valamennyien végigjátszották a második felvonást. Az ügy pikantériája, hogy az agresszió áldozatává vált színésznő a Rosmersholmban egy olyan figurát alakít, akit a történet szerint bántalmaznak az egyik jelenetben.
„Túlságosan indulatos a rendező”
Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója megerősítette lapunknak, hogy incidens történt a pénteki bemutatón, de szerinte nem volt annyira súlyos, hogy bántalmazásról lehessen beszélni. „Valószínűleg összeszólalkoztak és maximum megrázta a színésznőt" – fogalmazott a Krónikának a direktor, hozzátéve, nem esett bántódása senkinek. „Valószínű, hogy egy hevesebb, indulatosabb pillanat volt" – tette hozzá Tompa Gábor, aki ugyan nem volt tanúja az incidensnek, de a szünet után értesült róla, és több embertől is tájékozódott. Felvetésünkre, hogy a rendőrséget is kihívták a helyszínre, úgy vélte, valószínűleg az ügyelő ijedhetett meg a hangoskodás hatására. „Helyesen is, elfogadhatatlan, hogy bántalmazás történjen, de végül nem történt" – fogalmazott a színházigazgató, aki szerint bár „kemény jelenet volt", nem fajult el odáig, hogy fizikai sérülés történjen.
Tompa maga is elismerte, hogy Andrij Zsoldak rendező túlságosan indulatos, és „kicsit kiszaladt a kontroll alól". Úgy vélte, az, hogy próbafolyamat során is voltak konfliktusok közötte és a színészek között, nem rendkívüli a színházi munkában. „Sok ilyenről tudunk. Olyanról is tudunk, hogy színészek összeverekedtek próbán, de ez egy idegfeszültséggel járó munka, megesik az ilyesmi" – mondta az igazgató-rendező, hozzátéve: a mostani esethez hasonló, „pletykaszinten történő, folyosórádión alapuló híreket nem jegyzi a történelem".
Kérdésünkre, hogy a történtek után a színház vezetősége kezdeményez-e kivizsgálást az ügyben, elmondta: ha az érintett fél azt mondja, hogy bántalmazás történt, és ennek bizonyítható nyomai vannak, megteszik. Úgy vélte, ennek megelőzésére is történhetett a rendőrség értesítése, és mivel az előadás folytatódott, szerencsére az indulatok is lecsillapodtak. „Egyelőre mindenki azt mondja, és ezt azért tudomásul kell vennünk, mivel egyöntetű jelzés a színészek részéről, hogy nagyon nehéz, kemény volt a folyamat, a rendező olyan dolgokat kért, amelyek a korlátaikat feszegették. Mindenki, még azok is, akik kikerültek a szereposztásból, hálásan gondolnak a folyamatra, mint olyanra, amelyben nagyon rég nem volt részük. Olyan igényességről, olyan kompromisszummentességről van szó, ami a színészeket mindenképpen előrelendítette és megváltoztatta. Ezt kell nézni, és senki nem bánja – egytől egyig mindenkit meg lehet kérdezni –, hogy része volt ennek a folyamatnak" – fejtette ki Tompa. Kérdésünkre, hogy a történtek fényében folytatják-e az együttműködést Andrij Zsoldak rendezővel, úgy nyilatkozott, „meglátjuk”.
A bemutatót követő ünnepélyes fogadáson egyébként Tompa Gábor és Visky András művészeti igazgató egyaránt jelen volt, és gratuláltak a rendezőnek – mint mondták, el voltak ragadtatva az előadástól. A színház Facebookján is látható fotók tanúsága szerint Tompa Gábor mosolyogva gratulált a vendégrendezőnek, méltatta munkásságát és a kolozsvári produkciót. Imre Éva, Sigmond Rita és Bács Miklós – a színházi életben szokatlan módon – nem jelent meg az állófogadáson.
Feszültségek a próbafolyamat alatt
Értesüléseink szerint Andrij Zsoldak az egész kolozsvári próbafolyamat alatt megalázó, autoriter, „diktatorikus” módon bánt a színészekkel, semmibe vette az ötleteiket, meglátásaikat, ezért sokan közülük felmondták a vele való együttműködést. A rendező egyébként többször is nyilatkozta már, hogy „ars poeticája” szerint a színészt szélsőséges körülményeknek kell kitenni a próbafolyamat során, ő pedig nem köt kompromisszumokat.
Mint a kincses városi bemutatót beharangozó sajtótájékoztatón nyilatkozta, nem volt egyszerű tető alá hozni az előadást, kezdetben 17 színésszel kezdte a munkát, végül hat színész játszik a produkcióban. Ibsen darabjából erdetileg háromfelvonásos, hatórás előadást készített elő Zsoldak, aztán később kivágták a második részt, így alakult ki a két részből álló négyórás produkció. Értesüléseink szerint a rendező munkamódszeréhez tartozik, hogy feszültséget és konfliktust szít, utolsó pillanatban dönt egy-egy előadás kimenetelét, vagy a produkcióban fellépő színészek kilétét illetően.
A jelek szerint Zsoldak nemcsak a színészek, de a közönség türelmét is próbára teszi – emiatt már konfliktusba került a kolozsvári színház alkalmazottaival tavaly novemberben az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválon, amelynek keretében az Elektra című, általa rendezett produkciót mutatták be a szkopjei színház művészei. Úgy tudjuk, az előadás napján a rendező azt akarta elérni, hogy a kitűzött időponthoz képest egy órával később kezdjék a produkciót, mivel még „igazítani akar rajta”, azonban a szervezők megakadályozták végül ebben.
„Olyan rendező vagyok, aki semmi szabadságot nem ad a színészeinek”
Az Interferenciák fesztiválon Zsoldak az Elektra című előadásról szóló sajtóbeszélgetésen azt mondta, a szkopjei Macedón Nemzeti Színház színészei közül többen kiléptek a projektből, ezt azonban korántsem tartja problémának. „Jóval fontosabb, hogy kettejük döntése legyen az együttműködés, a színészé és a rendezőé, akárcsak a csóknál – ahhoz sem lehet egyoldalúan hozzáállni" – hangoztatta a művész.
A casting során nehezen talált rá a megfelelő címszereplőre, ráadásul a színésznőnek, akit kiválasztott, nemsokára eltört a lába, így új Élektra után kellett nézni. Második körben Darja Rizova mellett döntött, azonban állandó konfliktusban voltak az első hónapban, elmondása szerint úgy viselkedtek, mint két kutya, pár nappal a bemutató előtt lettek csak barátok. Adott ponton azt kérte a színésznőtől, hogy tegyen úgy a próbán, mintha a kutyája lenne, teljes mértékben adja át neki a hatalmat önmaga fölött – írta a Szabadság napilap. „Olyan rendező vagyok, aki semmi szabadságot nem hagy a színészeinek. Csak semmi improvizáció, minden másodpercet megrendezek” – fűzte hozzá.
Zsoldak 1962-ben született Kijevben, Moszkvában tanult rendezői szakon. Az ukrajnai Harkov Taras drámai színházának igazgatója volt, ahol több olyan előadást rendezett, amelyet számos európai ország színházi fesztiváljain mutattak be. Shakespeare Rómeó és Júlia című művéből készült feldolgozását betiltották Ukrajnában, azóta Berlinben él, de több országban rendez. Jelentős európai szakmai díjak birtokosa, a nagyszebeni színházban 2002-ben rendezett Othello?! című előadása a Szebeni Nemzetközi Színházi Fesztiválon a legjobb rendezés díját, az azévi UNITER-gálán pedig a legjobb előadás díját kapta. A Rosmersholmot szerdán 18 órától láthatja újra a közönség a kolozsvári színházban.
Kiss Judit, Pap Melinda, Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
Értesüléseink szerint verbálisan és fizikailag is bántalmazta a Kolozsvári Állami Magyar Színház egyik színésznőjét Andrij Zsoldak Németországban élő ukrán rendező, aki Henrik Ibsen Rosmersholm című darabját állította színpadra a kincses városban. A péntek esti bemutató szünetében történt agresszióról az áldozat egyik kollégája értesítette a rendőrséget, amely a Krónikának megerősítette a színháznál történt incidens tényét. Tompa Gábor, a teátrum igazgatója úgy nyilatkozott, az incidens „nem volt annyira súlyos, hogy bántalmazásról lehessen beszélni, bár kemény jelenet volt”.
Verbálisan és fizikailag is bántalmazta a Kolozsvári Állami Magyar Színház egyik színésznőjét Andrij Zsoldak Németországban élő ukrán rendező, aki Henrik Ibsen Rosmersholm című darabját állította színpadra a kincses városban. A péntek esti bemutató szünetében történt agresszióról az áldozat egyik kollégája értesítette a rendőrséget, amely a Krónikának megerősítette a színháznál történt incidens tényét. Az érintett színésznő megkeresésünkre nem kívánt nyilatkozni az ügyről, mint mondta, ezt a belső munkafolyamat részének tekinti, amit szeretne mihamarabb elfelejteni. Közölte, rendőrségi feljelentést sem tesz az ügyben.
Carmen Livia Jucan, a Kolozs megyei rendőr-főkapitányság szóvivője vasárnap a Krónikának elmondta, pénteken 21 óra 30 perckor érkezett riasztás az 112-es segélyhívószámon, miszerint agresszió ért egy színésznőt a sétatéri társulat előadása közben. A helyszínre kiérkezett rendőrök nem tudtak közvetlenül a sértett féllel beszélni, mivel a művész időközben a második felvonásban már ismét a színpadon játszott. A szóvivő kérdésünkre elmondta, a riasztás nem az áldozattól, hanem annak egyik kollégájától származott, a rendőröknek pedig ugyancsak más színészek írták le a történteket.
Megtudtuk, a rendőrök felkérték a színész kollégákat, tolmácsolják az áldozatnak, hogy adott esetben kérjen törvényszéki orvosi látleletet, de mindenképpen tegyen bűnvádi feljelentést az ügyben. Carmen Jucan rendőrügynök lapunknak elmondta, a rendőrség fizikai bántalmazás esetén csakis az előzetes feljelentés alapján indíthat eljárást. Az előadásban Imre Éva, Sigmond Rita, Bodolai Balázs, Bács Miklós és Kicsid Gizella szerepelt, akik az incidenst követően, a szünet után valamennyien végigjátszották a második felvonást. Az ügy pikantériája, hogy az agresszió áldozatává vált színésznő a Rosmersholmban egy olyan figurát alakít, akit a történet szerint bántalmaznak az egyik jelenetben.
„Túlságosan indulatos a rendező”
Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója megerősítette lapunknak, hogy incidens történt a pénteki bemutatón, de szerinte nem volt annyira súlyos, hogy bántalmazásról lehessen beszélni. „Valószínűleg összeszólalkoztak és maximum megrázta a színésznőt" – fogalmazott a Krónikának a direktor, hozzátéve, nem esett bántódása senkinek. „Valószínű, hogy egy hevesebb, indulatosabb pillanat volt" – tette hozzá Tompa Gábor, aki ugyan nem volt tanúja az incidensnek, de a szünet után értesült róla, és több embertől is tájékozódott. Felvetésünkre, hogy a rendőrséget is kihívták a helyszínre, úgy vélte, valószínűleg az ügyelő ijedhetett meg a hangoskodás hatására. „Helyesen is, elfogadhatatlan, hogy bántalmazás történjen, de végül nem történt" – fogalmazott a színházigazgató, aki szerint bár „kemény jelenet volt", nem fajult el odáig, hogy fizikai sérülés történjen.
Tompa maga is elismerte, hogy Andrij Zsoldak rendező túlságosan indulatos, és „kicsit kiszaladt a kontroll alól". Úgy vélte, az, hogy próbafolyamat során is voltak konfliktusok közötte és a színészek között, nem rendkívüli a színházi munkában. „Sok ilyenről tudunk. Olyanról is tudunk, hogy színészek összeverekedtek próbán, de ez egy idegfeszültséggel járó munka, megesik az ilyesmi" – mondta az igazgató-rendező, hozzátéve: a mostani esethez hasonló, „pletykaszinten történő, folyosórádión alapuló híreket nem jegyzi a történelem".
Kérdésünkre, hogy a történtek után a színház vezetősége kezdeményez-e kivizsgálást az ügyben, elmondta: ha az érintett fél azt mondja, hogy bántalmazás történt, és ennek bizonyítható nyomai vannak, megteszik. Úgy vélte, ennek megelőzésére is történhetett a rendőrség értesítése, és mivel az előadás folytatódott, szerencsére az indulatok is lecsillapodtak. „Egyelőre mindenki azt mondja, és ezt azért tudomásul kell vennünk, mivel egyöntetű jelzés a színészek részéről, hogy nagyon nehéz, kemény volt a folyamat, a rendező olyan dolgokat kért, amelyek a korlátaikat feszegették. Mindenki, még azok is, akik kikerültek a szereposztásból, hálásan gondolnak a folyamatra, mint olyanra, amelyben nagyon rég nem volt részük. Olyan igényességről, olyan kompromisszummentességről van szó, ami a színészeket mindenképpen előrelendítette és megváltoztatta. Ezt kell nézni, és senki nem bánja – egytől egyig mindenkit meg lehet kérdezni –, hogy része volt ennek a folyamatnak" – fejtette ki Tompa. Kérdésünkre, hogy a történtek fényében folytatják-e az együttműködést Andrij Zsoldak rendezővel, úgy nyilatkozott, „meglátjuk”.
A bemutatót követő ünnepélyes fogadáson egyébként Tompa Gábor és Visky András művészeti igazgató egyaránt jelen volt, és gratuláltak a rendezőnek – mint mondták, el voltak ragadtatva az előadástól. A színház Facebookján is látható fotók tanúsága szerint Tompa Gábor mosolyogva gratulált a vendégrendezőnek, méltatta munkásságát és a kolozsvári produkciót. Imre Éva, Sigmond Rita és Bács Miklós – a színházi életben szokatlan módon – nem jelent meg az állófogadáson.
Feszültségek a próbafolyamat alatt
Értesüléseink szerint Andrij Zsoldak az egész kolozsvári próbafolyamat alatt megalázó, autoriter, „diktatorikus” módon bánt a színészekkel, semmibe vette az ötleteiket, meglátásaikat, ezért sokan közülük felmondták a vele való együttműködést. A rendező egyébként többször is nyilatkozta már, hogy „ars poeticája” szerint a színészt szélsőséges körülményeknek kell kitenni a próbafolyamat során, ő pedig nem köt kompromisszumokat.
Mint a kincses városi bemutatót beharangozó sajtótájékoztatón nyilatkozta, nem volt egyszerű tető alá hozni az előadást, kezdetben 17 színésszel kezdte a munkát, végül hat színész játszik a produkcióban. Ibsen darabjából erdetileg háromfelvonásos, hatórás előadást készített elő Zsoldak, aztán később kivágták a második részt, így alakult ki a két részből álló négyórás produkció. Értesüléseink szerint a rendező munkamódszeréhez tartozik, hogy feszültséget és konfliktust szít, utolsó pillanatban dönt egy-egy előadás kimenetelét, vagy a produkcióban fellépő színészek kilétét illetően.
A jelek szerint Zsoldak nemcsak a színészek, de a közönség türelmét is próbára teszi – emiatt már konfliktusba került a kolozsvári színház alkalmazottaival tavaly novemberben az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválon, amelynek keretében az Elektra című, általa rendezett produkciót mutatták be a szkopjei színház művészei. Úgy tudjuk, az előadás napján a rendező azt akarta elérni, hogy a kitűzött időponthoz képest egy órával később kezdjék a produkciót, mivel még „igazítani akar rajta”, azonban a szervezők megakadályozták végül ebben.
„Olyan rendező vagyok, aki semmi szabadságot nem ad a színészeinek”
Az Interferenciák fesztiválon Zsoldak az Elektra című előadásról szóló sajtóbeszélgetésen azt mondta, a szkopjei Macedón Nemzeti Színház színészei közül többen kiléptek a projektből, ezt azonban korántsem tartja problémának. „Jóval fontosabb, hogy kettejük döntése legyen az együttműködés, a színészé és a rendezőé, akárcsak a csóknál – ahhoz sem lehet egyoldalúan hozzáállni" – hangoztatta a művész.
A casting során nehezen talált rá a megfelelő címszereplőre, ráadásul a színésznőnek, akit kiválasztott, nemsokára eltört a lába, így új Élektra után kellett nézni. Második körben Darja Rizova mellett döntött, azonban állandó konfliktusban voltak az első hónapban, elmondása szerint úgy viselkedtek, mint két kutya, pár nappal a bemutató előtt lettek csak barátok. Adott ponton azt kérte a színésznőtől, hogy tegyen úgy a próbán, mintha a kutyája lenne, teljes mértékben adja át neki a hatalmat önmaga fölött – írta a Szabadság napilap. „Olyan rendező vagyok, aki semmi szabadságot nem hagy a színészeinek. Csak semmi improvizáció, minden másodpercet megrendezek” – fűzte hozzá.
Zsoldak 1962-ben született Kijevben, Moszkvában tanult rendezői szakon. Az ukrajnai Harkov Taras drámai színházának igazgatója volt, ahol több olyan előadást rendezett, amelyet számos európai ország színházi fesztiváljain mutattak be. Shakespeare Rómeó és Júlia című művéből készült feldolgozását betiltották Ukrajnában, azóta Berlinben él, de több országban rendez. Jelentős európai szakmai díjak birtokosa, a nagyszebeni színházban 2002-ben rendezett Othello?! című előadása a Szebeni Nemzetközi Színházi Fesztiválon a legjobb rendezés díját, az azévi UNITER-gálán pedig a legjobb előadás díját kapta. A Rosmersholmot szerdán 18 órától láthatja újra a közönség a kolozsvári színházban.
Kiss Judit, Pap Melinda, Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
2017. március 30.
Magyar bástya Erdődön
Történelmi szempontból az egyik legpatinásabb, leghíresebb település Szatmár megyében Erdőd. Turisták tömege érkezik évente a Bükk-aljai városkába, iskolai csoportok, gyülekezetek, magánszemélyek kíváncsiak Petőfire és a gazdag egyházi múltra.
De sok esetben sajnos még mindig csalódniuk kell. Erdőd híres várában, ahol a múlt magyarul beszél, ma már senki nem szól Petőfi, legfeljebb Shakespeare nyelvén. A Magyarországról, vagy más országból érkező vendégek angolul, a többiek románul hallgatják a történelmi (meg)magyarázatot.
Így tehát, nem marad más, még mindig az egyházak azok, akik segíthetnek, hiszen még mindig magyarul hangzik a prédikáció a helyi római katolikus, református és neoprotestáns gyülekezetekben. A helyi református templom központi fekvésének köszönhetően, és hogy éppen előtte ékeskedik a Petőfi-Szendrey szoborcsoport, több ízben is kimentett már turistákat az informálatlanság kátyújából. Többen előre jelentkeznek, mások improvizálnak, de a költő házasságkötésének helyszíne vonzza az anyaországi testvéreket, és nemcsak.
Elmúlt hónapban két előre bejelentkező csoport is előbb a református templomba jött kiselőadást hallgatni: március első felében a Budapesti Kaffka Margit Iskola diákcsoportja, elmúlt héten pedig a szintén fővárosi Szent Margit Iskola szülői csoportja érkezett, utóbbi Póti Eduárd történelemtanár vezetésével.
Minden esetben (évente többtíz csoportnak) Rácz Ervin helyi református lelkipásztor tart tájékoztatót. Beszél természetesen Petőfi Sándorról és az Erdődi Várról, de arról is, hogy a történelmi egyházak is ősfészeknek, bölcsőnek tekintik Erdődöt. Bakócz Tamás révén olyan szülöttéről beszélhetünk a településnek, aki kis híján római pápa lett a 16. század elején, s ha az a volna nem lett volna…, de a „ha”-val kezdődő mondatoknak nem sok értelme van. A protestánsok szintén kiemelkedő fontosságúnak tartják a városkát, hiszen Kárpát-medence első magyar zsinatát 1545-ben ott tartják, 29 lelkész jelenlétével, Drágffy Gáspár főúr összehívásával, özvegye Báthori Anna védnöksége alatt és Kopácsi István elnökletével. A lelkész ugyanakkor biztatásul szól arról is, hogy az erdődi református gyülekezet 240 év elteltével lett ismét anyaegyházközség 2009-ben, ezzel is bizonyítva: van feltámadás.
Legutóbb is elhangzott a kérdés, de többször is felteszik: van-e itt jövője a magyarságnak? Minden esetben így szól a válasz, ha van hit, akkor van jövő, van remény. De csak akkor! Ha állandóan kesergünk, elégedetlenkedünk, nyavalygunk, akkor ne csodálkozzunk, ha gyermekeink elfutnak ettől és külföldre menekülnek: hiszen folyamatosan azt kommunikáljuk, hogy ez itt nem jó. Pedig soha a történelemben nem volt ennyi ennivalónk és ruhánk, mint most. Ha azonban van hitünk, akkor van jövőképünk és megelégedett szívünk, ami erőt ad a kitartásra és a fejlődésre is.
Az egyházak egyik kardinális szerepe ma is a magyarság megtartása. De ez csak Krisztusban lehetséges. Nélküle mellveregetős, száraz szlogeneket, kampánybeszédeket hallhatunk, vele azonban lesz erőnk akár több gyereket is vállalni, összetartani közösséget, bízni és remélni. Van tehát bástya Erdődön, ahol a lelki szemek előtt még mindig piros-fehér-zöld lobogót fúj a Szentlélek szele.
szatmar.ro
Történelmi szempontból az egyik legpatinásabb, leghíresebb település Szatmár megyében Erdőd. Turisták tömege érkezik évente a Bükk-aljai városkába, iskolai csoportok, gyülekezetek, magánszemélyek kíváncsiak Petőfire és a gazdag egyházi múltra.
De sok esetben sajnos még mindig csalódniuk kell. Erdőd híres várában, ahol a múlt magyarul beszél, ma már senki nem szól Petőfi, legfeljebb Shakespeare nyelvén. A Magyarországról, vagy más országból érkező vendégek angolul, a többiek románul hallgatják a történelmi (meg)magyarázatot.
Így tehát, nem marad más, még mindig az egyházak azok, akik segíthetnek, hiszen még mindig magyarul hangzik a prédikáció a helyi római katolikus, református és neoprotestáns gyülekezetekben. A helyi református templom központi fekvésének köszönhetően, és hogy éppen előtte ékeskedik a Petőfi-Szendrey szoborcsoport, több ízben is kimentett már turistákat az informálatlanság kátyújából. Többen előre jelentkeznek, mások improvizálnak, de a költő házasságkötésének helyszíne vonzza az anyaországi testvéreket, és nemcsak.
Elmúlt hónapban két előre bejelentkező csoport is előbb a református templomba jött kiselőadást hallgatni: március első felében a Budapesti Kaffka Margit Iskola diákcsoportja, elmúlt héten pedig a szintén fővárosi Szent Margit Iskola szülői csoportja érkezett, utóbbi Póti Eduárd történelemtanár vezetésével.
Minden esetben (évente többtíz csoportnak) Rácz Ervin helyi református lelkipásztor tart tájékoztatót. Beszél természetesen Petőfi Sándorról és az Erdődi Várról, de arról is, hogy a történelmi egyházak is ősfészeknek, bölcsőnek tekintik Erdődöt. Bakócz Tamás révén olyan szülöttéről beszélhetünk a településnek, aki kis híján római pápa lett a 16. század elején, s ha az a volna nem lett volna…, de a „ha”-val kezdődő mondatoknak nem sok értelme van. A protestánsok szintén kiemelkedő fontosságúnak tartják a városkát, hiszen Kárpát-medence első magyar zsinatát 1545-ben ott tartják, 29 lelkész jelenlétével, Drágffy Gáspár főúr összehívásával, özvegye Báthori Anna védnöksége alatt és Kopácsi István elnökletével. A lelkész ugyanakkor biztatásul szól arról is, hogy az erdődi református gyülekezet 240 év elteltével lett ismét anyaegyházközség 2009-ben, ezzel is bizonyítva: van feltámadás.
Legutóbb is elhangzott a kérdés, de többször is felteszik: van-e itt jövője a magyarságnak? Minden esetben így szól a válasz, ha van hit, akkor van jövő, van remény. De csak akkor! Ha állandóan kesergünk, elégedetlenkedünk, nyavalygunk, akkor ne csodálkozzunk, ha gyermekeink elfutnak ettől és külföldre menekülnek: hiszen folyamatosan azt kommunikáljuk, hogy ez itt nem jó. Pedig soha a történelemben nem volt ennyi ennivalónk és ruhánk, mint most. Ha azonban van hitünk, akkor van jövőképünk és megelégedett szívünk, ami erőt ad a kitartásra és a fejlődésre is.
Az egyházak egyik kardinális szerepe ma is a magyarság megtartása. De ez csak Krisztusban lehetséges. Nélküle mellveregetős, száraz szlogeneket, kampánybeszédeket hallhatunk, vele azonban lesz erőnk akár több gyereket is vállalni, összetartani közösséget, bízni és remélni. Van tehát bástya Erdődön, ahol a lelki szemek előtt még mindig piros-fehér-zöld lobogót fúj a Szentlélek szele.
szatmar.ro
2017. március 31.
Ismét Kata történet Nagyváradon
A Szigligeti Színház Nagyvárad Táncegyüttese a sok kiszállást és turnét követően ismét műsorra tűzi Nagyváradon a Kata történet című táncjátékát április 2-án, vasárnap 19 órától a Szigligeti Stúdióban. Az előadás alapját Shakespeare makrancos Katája adja, amelyhez a makacs leány archetípusának mesehagyománya is csatlakozik, többek között például az ördög és a székely menyecske története is. A néptáncos előadásra 20 lejes teljes árú, illetve a bérletesek 15 lejes jegyet válthatnak a színház jegypénztárában hétfőtől péntekig 14–19 óra között, valamint egy órával az előadások előtt.
Reggeli Újság (Nagyvárad)
A Szigligeti Színház Nagyvárad Táncegyüttese a sok kiszállást és turnét követően ismét műsorra tűzi Nagyváradon a Kata történet című táncjátékát április 2-án, vasárnap 19 órától a Szigligeti Stúdióban. Az előadás alapját Shakespeare makrancos Katája adja, amelyhez a makacs leány archetípusának mesehagyománya is csatlakozik, többek között például az ördög és a székely menyecske története is. A néptáncos előadásra 20 lejes teljes árú, illetve a bérletesek 15 lejes jegyet válthatnak a színház jegypénztárában hétfőtől péntekig 14–19 óra között, valamint egy órával az előadások előtt.
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2017. április 11.
Jelek, képek, jelképek
Kassák Lajos, Hamvas Béla és Tamási Áron emlékét idéző képzőművészeti kiállításnak nyújt otthont 2017. március 30-tól április 30-ig az Apáczai Galéria. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) Székely Géza vezette kolozsvári csoportjának szervezésében megnyílt tárlaton ötvennégy művész hatvanöt alkotása tekinthető meg.
„Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.” Ezt Hamvas Béla mondta, de mondhatta volna Kassák Lajos is. És nem csak azért, mert mindketten Felvidéken látták meg a napvilágot, kerek tíz évnyi különbséggel, utóbbi 1887 március 21-én, Érsekújváron, előbbi 1897 március 23-án Eperjesen. Sőt mondhatta volna az ugyancsak 120 évvel ezelőtt, a székelyföldi Farkaslakán született Tamási Áron is. Hiszen nem csak teremtettek ők mindhárman, hanem megvalósították a majdhogynem lehetetlent is: merőben más, merőben új világot teremtettek irodalomban, művészetben, s a gondolkodás tudományában. Tették pedig ezt nem csekély ellenállásba ütközve, de mindvégig egyenes gerinccel és feltartott fejjel.
Kassák a lakatosinasból lett világ-járt européer költő, író, lapszerkesztő, képzőművész, a magyar szabadvers megteremtője, az avantgárd élharcosa, az absztrakt festészet hazai úttörője és világviszonylatban is fontos képviselője valamennyi izmusba belekóstolt, hogy aztán aktivizmus néven a sajátját is megalkossa. Olyan kimagasló személyisége ő kultúránknak, akiről Illyés Gyula se többet se kevesebbet nem állított mint azt, hogy „ahol ő ült és beszélt ott mindig Európa közepe volt”. Való igaz. Képarchitektúrája mai napig újszerűen hat, a konstruktivizmus századunkban is virágkorát éli. Emberi nagyságával, meg nem vesztegethető jellemével kapcsolatban pedig Vészi Endre úgy vélte: „magatartásával is tanít” . Megállapítását Lengyel Balázs is alátámasztja, aki szerint „Kassáknak magatartása a remekműve”.
Amit pedig Hamvas Béla tett a 20. századi magyar kultúrában, a hagyomány és az avantgárd együttese terén az nem csupán Forradalom a művészetben hogy az ő szavaival éljek, hanem forradalom a gondolkodásban és forradalom az emberi tartásban, magatartásban és kitartásban. Egyszóval hamvasizmus. Amely megkerülhetetlenné vált a hatvanas, hetvenes évek új avantgardista irodalmi művészeti törekvéseiben, hogy aztán alkotója egyenesen kultuszszeméllyé avanzsáljon és a mai napig befolyásolja a közgondolkodást. A hite és meggyőződése valamint Lukács Györggyel folytatott polémiája következtében annak idején háttérbe szorított író, filozófus, esztéta könyvtárosi állását elveszítve kertészként és raktárosként alkotta meg hatalmas és komplex életművét, „az ébresztő elemek folyamatos sorát”, állította fel saját életét is meghatározó sorsképleteit. Hérakleitosszal, Buddhával, Lao-Ce-vel, Shakespeare-rel gondolatközösséget vállalva nem véletlenül vallotta, hogy „az ember sorsa jelleme”. Ez a jellem pedig, mármint az övé, nem ismert megalkuvást. Akkor sem, amikor a háborúban élete kockáztatásával mentette meg a felügyeletére bízott zsidó munkaszolgálatosokat és akkor sem, amikor a mellőzést vállalva következetesen kitartott a rendszernek nem tetsző elvei mellett.
Tamásival kapcsolatban pedig engedtessék meg egy személyes vallomás. A nyugati határszélen születtem, a Székelyföld egyfajta Antarktisz volt számomra, ahol sohasem jártam, de tizenéves fejjel belebotlottam Ábel rengetegébe, ami valósággal elnyelt. Olyannyira, hogy Tamási és székelység imádatomat osztálytársaimra is rákényszerítve, a tanórák szünetében, egyfajta, akkor még ismeretlen olvasásmaraton keretében, lassacskán az egész regényt felolvastam. Lányosztály voltunk, íróba, Ábelbe, vadonba, mindannyian beleszerelmesedtünk. Hogy aztán később megtudjam: 1956 szeptemberében Tamási Kolozsváron járt és a bolyaisoknak tartott előadásában már éreztette a forradalom előszelét. Irigyeltem is érte a bolyaisokat: a személyes találkozásért és a hallottakért. Nekem már csak a Babes-Bolyaiból jutott.
De szerencsére abból is, amit ez a 20. századi rousseau-ista – ahogyan Hegedűs Géza nevezte Tamásit –, novelláiban, regényeiben lelke mélyéből fakadó őszinteséggel, folklorisztikus mélységgel, hamisítatlan székely humorral és esetenként romantikába hajló sajátos mondatfűzéssel tudomásunkra hozott. S amiért egyszersmind a magyar irodalom élvonalába került.
S akkor most lássuk hogyan is hatottak jeleikkel, képeikkel, jelképeikkel, írásaikkal ezek a peremvidéki, de a magyar szellemi életben központi szerepet betöltő, még a 19. században született személyiségek a 21. század képzőművészeire, művészpedagógusainkra.
Itt van mindjárt a kiállítás egyik kiemelkedő alkotása, Hunyadi László Tamási-plakettje. A szobrász személyesen is ismerhette az írót, sőt , annak idején, képzőművészetis diákként akár halhatta is 56-os kolozsvári beszédét. S ugyancsak Tamási Áront idézi Matei Lászlónak az író gyerekkori élményeit felelevenítő, Bölcső és bagoly című, regényes életrajzából ihletődött, azonos címet viselő digitális grafikája valamint Simon Zsolt Emlék a rengetegből című míves triptichonja. Egyébiránt a modern technikával készült alkotások egyre nagyobb teret kapnak az EMME-tárlatokon. Közülük is kiemelkedik Petca Ovidiunak visszafogottan nemes eleganciájú, mély értelmű, Hamvas Béla filozófiáját eszünkbe juttató Ellenbenyomások XXX. című munkája, valamint Haász Ágnes Labirintusa és Mira Marincas Diptichonja.
Mint általában, most is könnyed játékossággal fűszerezett drámaiság jellemzi Forró Ágnes pasztelljét. A hamvasi kettősségből eredeztethető, sírva nevető, nevettető bohóc tematikája már önmagában is megköveteli a hasonló interpretációt, amit a művész egyedi stílusjegyei hitelesítenek. Immár markánsabb vonalvezetésű, állandó jelzőinek köszönhetően akár játékosnak is mondható, de szintén drámaiságba torkolló munka Sipos László Noé bárkája a galambbal című, élénk színvilágú, megkapó olajképe.
Gally A. Katalin Mozart-muzsikát idéző Lacrimosója gyönyörködtet és meditálásra késztet akárcsak Fátyol Zoltán Két figurája és Kozma Rozália Görög illúziója. Hamvas Béla szellemujját vélem felfedezni Starmüller Katalin aranyba öntött Egő csipkebokrában és ugyancsak Hamvas ihletésű Koncz-Münich Judit In vino veritas című olajképe. Kőmíves Andor két kis műremekét, az Újrahasznosított történet címűeket pedig az absztrakt festészet gyöngyszemeiként értékelhetjük.
Máthé László Emlék című olajképe viszonylag kis mérete ellenére is egyfajta monumentalitást sugall olyannyira, hogy visszafogott színvilága dacára is kiugrik, felhívja magára a figyelmet. Tompos Opra Ágota égő vörösbe fogalmazott Jel- és képörvénye viszont éppen tekintet csalogató színeivel és dinamikus formaritmusával hat erőteljesen, akárcsak Szabó Attila Táj-képe és ifj. Starmüller Géza Túlsó című munkája.
Elegáns tálalásban tekinthetjük meg M. Lovász Noémi Gulágot idéző, formailag és színvilágában is találó Jelképeit, Nagy Endre kollázsait valamint Nagy Tibor és Suciu Katalin Mária Hamvas Béla-képi átiratait. És érdemes elidőzni Adorján Ilona pasztellje, Essig Kacsó Klára akvarellje valamint Balló Andrea és Breznay András olajképei előtt.
A csilingelő hegyi források tisztaságát juttatja eszünkbe Tudorán Klára míves textilkollázsa s a földtörténet patinás világát fogalmazza kerámiába Koncz-Münich András.
Most sem hiányoznak a tárlatról szeretett, idős mestereinknek Gedeon Zoltánnak és Pócsai Andrásnak a munkái, valamint az EMME-tárlatok állandó résztvevőinek Ábrahám Jakabnak, Ábrahám Imolának, Boár Szilviának, Boros Györgynek, Drozsnyik Istvánnak, Durucskó Zsoltnak, Éles Bulcsúnak, Kentelki Gábornak, Keszthelyi Györgynek, Kovács Gézának, Molnár Imrének, Siska Szabó Hajnalnak, Subicz Istvánnak, Vincze Lászlónak, Vízi Katalinnak az alkotásai. És örömmel fedeztem új neveket a kiállítók között, mások mellett Sepsi Józsefét, Simonfi Timeáét, Horváth Leventéét.
Amit pedig Székely Gézának köszönhetünk, az nem csupán a kiállítás ötlete és fáradtságos munkával járó megszervezése, hanem az a tökéletes kassáki adaptáció is, amellyel monotípiában és fölöttébb igényes rézkarcban adózott a magyar avantgárd megteremtője emlékének. Kassák szellemiségében rajzolta meg Én-képét és fogalmazta meg az újjászületés, az öröklét szimbólumát Főnix énem című munkájában, amellyel joggal teszi fel a pálmát a jelenlegi EMME-tárlatra.
Németh Júlia
Elhangzott 2017. március 30-án, az Apáczai Galériában, a Jel-kép című kiállítás megnyitóján. Szabadság (Kolozsvár)
Kassák Lajos, Hamvas Béla és Tamási Áron emlékét idéző képzőművészeti kiállításnak nyújt otthont 2017. március 30-tól április 30-ig az Apáczai Galéria. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) Székely Géza vezette kolozsvári csoportjának szervezésében megnyílt tárlaton ötvennégy művész hatvanöt alkotása tekinthető meg.
„Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.” Ezt Hamvas Béla mondta, de mondhatta volna Kassák Lajos is. És nem csak azért, mert mindketten Felvidéken látták meg a napvilágot, kerek tíz évnyi különbséggel, utóbbi 1887 március 21-én, Érsekújváron, előbbi 1897 március 23-án Eperjesen. Sőt mondhatta volna az ugyancsak 120 évvel ezelőtt, a székelyföldi Farkaslakán született Tamási Áron is. Hiszen nem csak teremtettek ők mindhárman, hanem megvalósították a majdhogynem lehetetlent is: merőben más, merőben új világot teremtettek irodalomban, művészetben, s a gondolkodás tudományában. Tették pedig ezt nem csekély ellenállásba ütközve, de mindvégig egyenes gerinccel és feltartott fejjel.
Kassák a lakatosinasból lett világ-járt européer költő, író, lapszerkesztő, képzőművész, a magyar szabadvers megteremtője, az avantgárd élharcosa, az absztrakt festészet hazai úttörője és világviszonylatban is fontos képviselője valamennyi izmusba belekóstolt, hogy aztán aktivizmus néven a sajátját is megalkossa. Olyan kimagasló személyisége ő kultúránknak, akiről Illyés Gyula se többet se kevesebbet nem állított mint azt, hogy „ahol ő ült és beszélt ott mindig Európa közepe volt”. Való igaz. Képarchitektúrája mai napig újszerűen hat, a konstruktivizmus századunkban is virágkorát éli. Emberi nagyságával, meg nem vesztegethető jellemével kapcsolatban pedig Vészi Endre úgy vélte: „magatartásával is tanít” . Megállapítását Lengyel Balázs is alátámasztja, aki szerint „Kassáknak magatartása a remekműve”.
Amit pedig Hamvas Béla tett a 20. századi magyar kultúrában, a hagyomány és az avantgárd együttese terén az nem csupán Forradalom a művészetben hogy az ő szavaival éljek, hanem forradalom a gondolkodásban és forradalom az emberi tartásban, magatartásban és kitartásban. Egyszóval hamvasizmus. Amely megkerülhetetlenné vált a hatvanas, hetvenes évek új avantgardista irodalmi művészeti törekvéseiben, hogy aztán alkotója egyenesen kultuszszeméllyé avanzsáljon és a mai napig befolyásolja a közgondolkodást. A hite és meggyőződése valamint Lukács Györggyel folytatott polémiája következtében annak idején háttérbe szorított író, filozófus, esztéta könyvtárosi állását elveszítve kertészként és raktárosként alkotta meg hatalmas és komplex életművét, „az ébresztő elemek folyamatos sorát”, állította fel saját életét is meghatározó sorsképleteit. Hérakleitosszal, Buddhával, Lao-Ce-vel, Shakespeare-rel gondolatközösséget vállalva nem véletlenül vallotta, hogy „az ember sorsa jelleme”. Ez a jellem pedig, mármint az övé, nem ismert megalkuvást. Akkor sem, amikor a háborúban élete kockáztatásával mentette meg a felügyeletére bízott zsidó munkaszolgálatosokat és akkor sem, amikor a mellőzést vállalva következetesen kitartott a rendszernek nem tetsző elvei mellett.
Tamásival kapcsolatban pedig engedtessék meg egy személyes vallomás. A nyugati határszélen születtem, a Székelyföld egyfajta Antarktisz volt számomra, ahol sohasem jártam, de tizenéves fejjel belebotlottam Ábel rengetegébe, ami valósággal elnyelt. Olyannyira, hogy Tamási és székelység imádatomat osztálytársaimra is rákényszerítve, a tanórák szünetében, egyfajta, akkor még ismeretlen olvasásmaraton keretében, lassacskán az egész regényt felolvastam. Lányosztály voltunk, íróba, Ábelbe, vadonba, mindannyian beleszerelmesedtünk. Hogy aztán később megtudjam: 1956 szeptemberében Tamási Kolozsváron járt és a bolyaisoknak tartott előadásában már éreztette a forradalom előszelét. Irigyeltem is érte a bolyaisokat: a személyes találkozásért és a hallottakért. Nekem már csak a Babes-Bolyaiból jutott.
De szerencsére abból is, amit ez a 20. századi rousseau-ista – ahogyan Hegedűs Géza nevezte Tamásit –, novelláiban, regényeiben lelke mélyéből fakadó őszinteséggel, folklorisztikus mélységgel, hamisítatlan székely humorral és esetenként romantikába hajló sajátos mondatfűzéssel tudomásunkra hozott. S amiért egyszersmind a magyar irodalom élvonalába került.
S akkor most lássuk hogyan is hatottak jeleikkel, képeikkel, jelképeikkel, írásaikkal ezek a peremvidéki, de a magyar szellemi életben központi szerepet betöltő, még a 19. században született személyiségek a 21. század képzőművészeire, művészpedagógusainkra.
Itt van mindjárt a kiállítás egyik kiemelkedő alkotása, Hunyadi László Tamási-plakettje. A szobrász személyesen is ismerhette az írót, sőt , annak idején, képzőművészetis diákként akár halhatta is 56-os kolozsvári beszédét. S ugyancsak Tamási Áront idézi Matei Lászlónak az író gyerekkori élményeit felelevenítő, Bölcső és bagoly című, regényes életrajzából ihletődött, azonos címet viselő digitális grafikája valamint Simon Zsolt Emlék a rengetegből című míves triptichonja. Egyébiránt a modern technikával készült alkotások egyre nagyobb teret kapnak az EMME-tárlatokon. Közülük is kiemelkedik Petca Ovidiunak visszafogottan nemes eleganciájú, mély értelmű, Hamvas Béla filozófiáját eszünkbe juttató Ellenbenyomások XXX. című munkája, valamint Haász Ágnes Labirintusa és Mira Marincas Diptichonja.
Mint általában, most is könnyed játékossággal fűszerezett drámaiság jellemzi Forró Ágnes pasztelljét. A hamvasi kettősségből eredeztethető, sírva nevető, nevettető bohóc tematikája már önmagában is megköveteli a hasonló interpretációt, amit a művész egyedi stílusjegyei hitelesítenek. Immár markánsabb vonalvezetésű, állandó jelzőinek köszönhetően akár játékosnak is mondható, de szintén drámaiságba torkolló munka Sipos László Noé bárkája a galambbal című, élénk színvilágú, megkapó olajképe.
Gally A. Katalin Mozart-muzsikát idéző Lacrimosója gyönyörködtet és meditálásra késztet akárcsak Fátyol Zoltán Két figurája és Kozma Rozália Görög illúziója. Hamvas Béla szellemujját vélem felfedezni Starmüller Katalin aranyba öntött Egő csipkebokrában és ugyancsak Hamvas ihletésű Koncz-Münich Judit In vino veritas című olajképe. Kőmíves Andor két kis műremekét, az Újrahasznosított történet címűeket pedig az absztrakt festészet gyöngyszemeiként értékelhetjük.
Máthé László Emlék című olajképe viszonylag kis mérete ellenére is egyfajta monumentalitást sugall olyannyira, hogy visszafogott színvilága dacára is kiugrik, felhívja magára a figyelmet. Tompos Opra Ágota égő vörösbe fogalmazott Jel- és képörvénye viszont éppen tekintet csalogató színeivel és dinamikus formaritmusával hat erőteljesen, akárcsak Szabó Attila Táj-képe és ifj. Starmüller Géza Túlsó című munkája.
Elegáns tálalásban tekinthetjük meg M. Lovász Noémi Gulágot idéző, formailag és színvilágában is találó Jelképeit, Nagy Endre kollázsait valamint Nagy Tibor és Suciu Katalin Mária Hamvas Béla-képi átiratait. És érdemes elidőzni Adorján Ilona pasztellje, Essig Kacsó Klára akvarellje valamint Balló Andrea és Breznay András olajképei előtt.
A csilingelő hegyi források tisztaságát juttatja eszünkbe Tudorán Klára míves textilkollázsa s a földtörténet patinás világát fogalmazza kerámiába Koncz-Münich András.
Most sem hiányoznak a tárlatról szeretett, idős mestereinknek Gedeon Zoltánnak és Pócsai Andrásnak a munkái, valamint az EMME-tárlatok állandó résztvevőinek Ábrahám Jakabnak, Ábrahám Imolának, Boár Szilviának, Boros Györgynek, Drozsnyik Istvánnak, Durucskó Zsoltnak, Éles Bulcsúnak, Kentelki Gábornak, Keszthelyi Györgynek, Kovács Gézának, Molnár Imrének, Siska Szabó Hajnalnak, Subicz Istvánnak, Vincze Lászlónak, Vízi Katalinnak az alkotásai. És örömmel fedeztem új neveket a kiállítók között, mások mellett Sepsi Józsefét, Simonfi Timeáét, Horváth Leventéét.
Amit pedig Székely Gézának köszönhetünk, az nem csupán a kiállítás ötlete és fáradtságos munkával járó megszervezése, hanem az a tökéletes kassáki adaptáció is, amellyel monotípiában és fölöttébb igényes rézkarcban adózott a magyar avantgárd megteremtője emlékének. Kassák szellemiségében rajzolta meg Én-képét és fogalmazta meg az újjászületés, az öröklét szimbólumát Főnix énem című munkájában, amellyel joggal teszi fel a pálmát a jelenlegi EMME-tárlatra.
Németh Júlia
Elhangzott 2017. március 30-án, az Apáczai Galériában, a Jel-kép című kiállítás megnyitóján. Szabadság (Kolozsvár)
2017. április 21.
Újratervezett Festum Varadinum
Idén május 7-21. között zajlik a XXVI. Festum Varadinum ünnepségsorozat, melynek keretében közel 150 program várja majd az érdeklődőket különféle helyszíneken. Számos újdonság lesz.
Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke a témában rendezett csütörtöki sajtótájékoztatón több újdonságra hívta fel figyelmet. Jelezte: arra való tekintettel is, hogy idén Szent László-év van, illetve a reformáció 500. évfordulóját is ünnepeljük, két hétig fog tartani a XXVI. Festum Varadinum, sőt, ha az elő- és utórendezvényeket is beszámítjuk, akkor közel három hétig. Bevonták a programokba a Szigligeti Színházat is, amely hat előadást fog kínálni. Külön Varadinum A és Varadinum B fesztivál bérleteket adnak ki, melyek öt-öt fellépés megtekintésére jogosítanak fel.
Ugyanakkor erőteljesebben nyitottak a fiatalabb generáció irányába, abban az értelemben, hogy olyan alternatív magyar zenét játszó együtteseket is meghívtak, mint például a Margaret Island, a Kiscsillag, a Magashegyi Underground, az Elefánt, az AK26, a Soulwave, a Skafunderz vagy a Wellhello.
Hangsúlyozottan számítanak a történelmi magyar egyházak közreműködésére. A május 14-i római katolikus egyházmegyei zarándoknapon közel 30 egyházi és világi méltóság lesz jelen. Az ünnepi szentmisét Erdő Péter bíboros celebrálja, több évszázad elteltével ha csak egy nap erejéig is, de hazatér a Győrben őrzött koponyaereklye, a körmenet pedig ezúttal a Székesegyháztól a várig, az egyházmegye bölcsőjébe vándorol. Rá egy hétre pedig, május 20-án, a reformátusok ünneplik az Egységnapot a várban, mely programokat a debreceni Csokonai Színház Bánk bán című operakoncertre koronázza meg.
Szintén újdonság, hogy megemlékeznek Debrecen és Nagyvárad 25 éves múltra visszatekintő testvérvárosi kapcsolatáról, körülbelül 15 eseménnyel.
Új köntös
Koncsek-Vadnai Zita, a Varadinum Kulturális Alapítvány Kuratóriumának az elnöke felidézte, hogy 4 éve a Festum Varadinum új köntöst kapott, azóta más arculatot mutat, és az idén is folytatódik ez a trend, vagyis nem csupán a történelmi magyar egyházak és a civil szervezetek által kínált programokra alapoznak, hanem bárkinek az ajánlatát szívesen fogadják.
Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház főigazgatója azt mondta: a sokszínűség jegyében örömmel fogadták a felkérést, hiszen a színházi rész harmonikusan kapcsolódik a kínálathoz, nincs kárára más eseményeknek. Május 14-én 19 órától az egri GG Tánc és az Inversedance együttműködésében a Traviata című táncszínházi átiratot lehet megtekinteni. Május 17-én 20 órától a békéscsabai Jókai Színház társulata szerepel Örkény Macskajátékával. Ennek külön érdekessége, hogy a közelmúltban elhunyt Csíky Ibolya játszott benne, helyette most a lánya, Vindis Andrea lép fel. Május 19-én 19 órától a szatmárnémeti Északi Színház mutatja be W. Shakespeare Tévedések vígjátéka című darabját. Május 21-én 16.30 órától az egri Gárdonyi Géza Színház szerepel Páskándi Géza Vendégségben című művével kivételesen a bábszínházban (a többi produkció helyszíne ugyanis a kőszínház), 19 órától pedig a debreceni Csokonai Színház lép fel Yasmina Reza Művészet című alkotásával. Május 27-én 19 órától Udvaros Dorottya koncertezik (Majdnem Valaki). A rendezvényekre a jövő keddtől beszerezhető fesztiválbérleteket bocsátanak ki a szabad árusításban kapható jegyek mellett. A Varadinum A 50 lejbe, a Varadinum B 60 lejbe kerül, a különbség, hogy utóbbi a Vendégség helyett az Udvaros Dorottya-koncert megtekintésére jogosít fel.
Visszatér a Varadinum programjai közé a Mindenki majálisa, május 7-én, a tavalyelőtti régi helyszínen, vagyis a vársáncban. Április 30-ig, naponta 10-16 óra között a 0771/375.902-es telefonszámon jelentkeznek azok, akiknek ötleteik vannak. Ahogy eddig is, jelen lesznek az iskolák, lesz gulyásfőzőverseny, az ez évi együttesek a Soulwave, a Wellhello, a Desperado, Szikora Robi és az R-GO.
Koncertek
Szabó Ödön egyéb koncerteket is beharangozott. Azt tervezik például, hogy május 13-án élő koncertet ad a Bémer téren Kefir, a Hip Hop Boyz, Kozsó, a Magashegyi Underground és a Beatrice. A Nagyváradi Magyar Diákszövetséggel és a Bukaresti Balassi Magyar Kulturális Intézettel együttműködve idén is ingyenesen lehet megnézni magyar filmeket a Lotus mozitermében, összesen nyolcat, hétfőtől-csütörtökig 17.30 órától, meghívóval. Emellett a várszínpadon is lesznek koncertek. Május 18-án 10 órától felavatják a Körösvidéki Múzeum új székhelyét a debreceni Déri Múzeumnak egy néprajzi, etno-grafikai kiállításával. Nem marad el a történész konferencia sem (az előző három év előadásait román nyelven is megjelentetik), és megpróbálják elhozni Váradra a Puskás Öcsi kiállítást. Lesznek még könyvbemutatók, kiállítások is, mindenki megtalálhatja tehát azt a tartalmas programot, mely érdekli őt.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
Idén május 7-21. között zajlik a XXVI. Festum Varadinum ünnepségsorozat, melynek keretében közel 150 program várja majd az érdeklődőket különféle helyszíneken. Számos újdonság lesz.
Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke a témában rendezett csütörtöki sajtótájékoztatón több újdonságra hívta fel figyelmet. Jelezte: arra való tekintettel is, hogy idén Szent László-év van, illetve a reformáció 500. évfordulóját is ünnepeljük, két hétig fog tartani a XXVI. Festum Varadinum, sőt, ha az elő- és utórendezvényeket is beszámítjuk, akkor közel három hétig. Bevonták a programokba a Szigligeti Színházat is, amely hat előadást fog kínálni. Külön Varadinum A és Varadinum B fesztivál bérleteket adnak ki, melyek öt-öt fellépés megtekintésére jogosítanak fel.
Ugyanakkor erőteljesebben nyitottak a fiatalabb generáció irányába, abban az értelemben, hogy olyan alternatív magyar zenét játszó együtteseket is meghívtak, mint például a Margaret Island, a Kiscsillag, a Magashegyi Underground, az Elefánt, az AK26, a Soulwave, a Skafunderz vagy a Wellhello.
Hangsúlyozottan számítanak a történelmi magyar egyházak közreműködésére. A május 14-i római katolikus egyházmegyei zarándoknapon közel 30 egyházi és világi méltóság lesz jelen. Az ünnepi szentmisét Erdő Péter bíboros celebrálja, több évszázad elteltével ha csak egy nap erejéig is, de hazatér a Győrben őrzött koponyaereklye, a körmenet pedig ezúttal a Székesegyháztól a várig, az egyházmegye bölcsőjébe vándorol. Rá egy hétre pedig, május 20-án, a reformátusok ünneplik az Egységnapot a várban, mely programokat a debreceni Csokonai Színház Bánk bán című operakoncertre koronázza meg.
Szintén újdonság, hogy megemlékeznek Debrecen és Nagyvárad 25 éves múltra visszatekintő testvérvárosi kapcsolatáról, körülbelül 15 eseménnyel.
Új köntös
Koncsek-Vadnai Zita, a Varadinum Kulturális Alapítvány Kuratóriumának az elnöke felidézte, hogy 4 éve a Festum Varadinum új köntöst kapott, azóta más arculatot mutat, és az idén is folytatódik ez a trend, vagyis nem csupán a történelmi magyar egyházak és a civil szervezetek által kínált programokra alapoznak, hanem bárkinek az ajánlatát szívesen fogadják.
Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház főigazgatója azt mondta: a sokszínűség jegyében örömmel fogadták a felkérést, hiszen a színházi rész harmonikusan kapcsolódik a kínálathoz, nincs kárára más eseményeknek. Május 14-én 19 órától az egri GG Tánc és az Inversedance együttműködésében a Traviata című táncszínházi átiratot lehet megtekinteni. Május 17-én 20 órától a békéscsabai Jókai Színház társulata szerepel Örkény Macskajátékával. Ennek külön érdekessége, hogy a közelmúltban elhunyt Csíky Ibolya játszott benne, helyette most a lánya, Vindis Andrea lép fel. Május 19-én 19 órától a szatmárnémeti Északi Színház mutatja be W. Shakespeare Tévedések vígjátéka című darabját. Május 21-én 16.30 órától az egri Gárdonyi Géza Színház szerepel Páskándi Géza Vendégségben című művével kivételesen a bábszínházban (a többi produkció helyszíne ugyanis a kőszínház), 19 órától pedig a debreceni Csokonai Színház lép fel Yasmina Reza Művészet című alkotásával. Május 27-én 19 órától Udvaros Dorottya koncertezik (Majdnem Valaki). A rendezvényekre a jövő keddtől beszerezhető fesztiválbérleteket bocsátanak ki a szabad árusításban kapható jegyek mellett. A Varadinum A 50 lejbe, a Varadinum B 60 lejbe kerül, a különbség, hogy utóbbi a Vendégség helyett az Udvaros Dorottya-koncert megtekintésére jogosít fel.
Visszatér a Varadinum programjai közé a Mindenki majálisa, május 7-én, a tavalyelőtti régi helyszínen, vagyis a vársáncban. Április 30-ig, naponta 10-16 óra között a 0771/375.902-es telefonszámon jelentkeznek azok, akiknek ötleteik vannak. Ahogy eddig is, jelen lesznek az iskolák, lesz gulyásfőzőverseny, az ez évi együttesek a Soulwave, a Wellhello, a Desperado, Szikora Robi és az R-GO.
Koncertek
Szabó Ödön egyéb koncerteket is beharangozott. Azt tervezik például, hogy május 13-án élő koncertet ad a Bémer téren Kefir, a Hip Hop Boyz, Kozsó, a Magashegyi Underground és a Beatrice. A Nagyváradi Magyar Diákszövetséggel és a Bukaresti Balassi Magyar Kulturális Intézettel együttműködve idén is ingyenesen lehet megnézni magyar filmeket a Lotus mozitermében, összesen nyolcat, hétfőtől-csütörtökig 17.30 órától, meghívóval. Emellett a várszínpadon is lesznek koncertek. Május 18-án 10 órától felavatják a Körösvidéki Múzeum új székhelyét a debreceni Déri Múzeumnak egy néprajzi, etno-grafikai kiállításával. Nem marad el a történész konferencia sem (az előző három év előadásait román nyelven is megjelentetik), és megpróbálják elhozni Váradra a Puskás Öcsi kiállítást. Lesznek még könyvbemutatók, kiállítások is, mindenki megtalálhatja tehát azt a tartalmas programot, mely érdekli őt.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
2017. május 13.
„Én az egész csillagos égben szoktam gyönyörködni” (Születésnapi beszélgetés a 88 éves Kányádi Sándorral)
Legismertebb, legnépszerűbb kortárs magyar költőnk sok mindent elmondott már indulásáról, az ötvenes évekről, a „Lobogónk: Petőfi” kultuszról. Saját költészetében a hatvanas évek második fele tűnik a legizgalmasabbnak. Az ötvenhatot követő általános megtorlás-elrettentés után Romániában időszakosan enyhült a politikai, ideológiai vezetés, az évtized végére hirtelen kivirágzott az erdélyi magyar irodalom. Sándor bácsi két ekkori kötete, a Kikapcsolódás (1966) és a Függőleges lovak (1968) nagy meglepetés volt. Első köteteinek verseit ugyanis (Virágzik a cseresznyefa, 1955; Sirálytánc, 1957; Harmat a csillagon, 1964) zömmel Petőfi költészete és a népi lírai hagyomány jegyében írta, 1966-tól viszont teljesen új és modernségében szokatlan hangon szólaltak meg versei. Tetten érhető, hogy honnan formálódott ez a meglepetésszerű modernizációs fordulat költészetében?
– A mi előnyünk a magyarországi írókkal szemben az volt, hogy másfelőlről is tájékozódtunk, a román költészet a latin forrásainál fogva több csatornából táplálkozott, a francia, olasz és dél-amerikai költők előbb jelentek meg románul, mint magyarul. Amikor én elkezdtem Borgest olvasni, rájöttem, hogy én ezt fordítottam már. Rájöttem, hogy amikor Baconskyt fordítottam, én már találkoztam ezeknek a jellegzetes borgesi kifejezéseknek – a homok, a tenger, a tükör, az árnyék – metaforává emelésével. A jelenséget úgy fogalmaztam meg, hogy az én költői fejlődésemet megelőzte a műfordítói fejlődésem. A hatvanas években ugyanis Baconsky, akit különben „költői iskola teremtésének alapos gyanúja” miatt menesztettek folyóirata, a Steaua éléről, Bukarestben szabadúszó lett. Sok nyelvet tudott, fordított is, állandó rovata, német, olasz, francia ösztöndíja is volt. Nekem is fölajánlotta ezt a lehetőséget. Azt mondta: Nézze, domnu Kányádi, hagyja a maga magyarjait, én is otthagytam a magam románjait, jöjjön le Bukarestbe, szerzek egy rendes lakást, szerzek állást a feleségének. Szerződést kötünk az irodalmi alappal, s mire a könyvet lefordítja, az ösztöndíjat meg is eszi, de a kötet marad. Nem lehet, mondtam, mert nálunk, a nemzetiségi létben – ezt már Illyéstől kölcsönöztem – ha árvíz van, ha tűzvész van, azt kérdik, hol vannak a költők, én nem élhetek ezzel a luxussal. Persze, a világirodalmi irányzatokat is szemmel tartottuk. Például az objektív líra felé is tájékozódtunk, akkoriban annak is divatja volt Európában. Időben megismertük Eliot-t, Ezra Poundot, és mondhatom, hogy nagyjából ismertük a legfontosabb modern költészeti áramlatokat. És hát, hogy mondjam… nagy csalódás volt az életemben, amikor kitaláltam a metaforát. – Nem beszéltem erről? – Egészen fiatal koromban kitaláltam a metaforát, és nagyon boldog voltam, míg utóbb rájöttem, hogy nagyon régen ki van találva. Modernnek mondott verseimmel is rájöttem, hogy úgy is lehet többek nevében írni, ha nem egyes szám első személyben beszél az ember. – A hatvanas évek elején színre lépő első Forrás nemzedék versmodell, irodalomeszmény tekintetében is erősebben kötődött a két háború közti nyugatos költészet klasszikusaihoz, Szabó Lőrinchez, Babitshoz, és persze főleg József Attilához. Sándor bácsi nagy gondolati verseit nehezen tudnám az övéikhez rokonítani. – Pedig Szabó Lőrinctől is tanultam. Írtam prózaverset róla is, Weöres Sándorról, Illyésről is. Arra gondoltam, hogy amit a magam számára megfogalmazok, másnak is tanulságos lehet. Amikor elkezdtem verset írni, talán joggal beszéltek Petőfi hatásról. De hát egy valamirevaló költő ki mással kezdené, ha nem Petőfi Sándorral? Nem is annyira az irodalmi iskolák voltak a lényegesek az én számomra, inkább az a fajta törekvés, hogy olyanformán írjak a mi dolgainkról, hogy más is megértse. Szabad verssel kacérkodó verseket írtam, meg dialogizálókat, és ezekben tényleg elég volt a legszükségesebb szavakat használni – az első külföldi fordításoknál éppen az tűnt fel, hogy ezek a versek exportképesek. Máskor egy-egy szentencia segítette az embert hozzá, hogy másként lásson dolgokat. Illyés Gyula azt mondta: A jó író pontosan fogalmaz, a dilettáns igyekszik szépen írni. Ebből az egy mondatból rendkívül sokat lehetett tanulni. – Illyés Gyulának csak az emberi, költői magatartása hatott Sándor bácsira, vagy a versei, versépítkezése is? – Nem mondhatnám. Őt ugyanúgy, mint József Attilát, félretanultuk. Az ő költészetükből is bizonyos hangsúlyokat emeltek ki az egyetemen, ilyesmit, hogy nagy proletár meg nagy paraszt költő, hogy durván fogalmazzak. Gyula bácsinak nem annyira a költészete, inkább az említetthez hasonló gondolatai voltak rám hatással. – A társadalomképe sem?
– Az idegen volt. Például A puszták népe egészen más világ, mint az, amit otthon tapasztaltam. A töltött káposztát is másként főzik a Dunántúlon, Erdélyben s egészen másként a nagy magyar Alföldön. Az irodalmat is másképpen művelik. A költészetben a hatás nem föltétlenül közvetlen hatásként jelentkezik. Érezni is, érteni is kell a szó mágiáját. – Sándor bácsi szerint föl lehet építeni egy ars poeticát arra a gondolatra vagy igényre, hogy a vers mindenekelőtt pontos és érthető legyen? – Nézze, ott vagyunk a 20. században. Amikor kitalálták a telefont… lefektettek egy vezetéket az óceán fenekére, összekötötték a kontinenst és Amerikát. Ezen keresztül ezer telefonbeszélgetést le lehetett bonyolítani, és mert a szecesszió korában készült, még ki is díszítették. Azóta háromszor-négyszer elszakadt a vezeték az önsúlya alatt, s akkor kiemelték, újra fölcicomázták. Ez nagyon nagy dolog volt – akkor! De ma, amikor a technika, a tudomány ott tart, hogy minél kisebb közegellenállással minél több jelet kell küldeni minél távolabbra, akkor én úgy gondolom, hogy egy vidéki malom dinamójáról generált áramot a szomszéd faluba egy szecessziósan díszített vezetéken elküldeni korszerűtlen, és enyhén szólva megmosolyogni való is. Amikor egy négysoros strófánál háromszor kell szótárt elővenni, akkor baj van.
Úgy fogalmaztam meg a magam ars poeticáját, hogy a jó vers úgy készül, mint a jó tojásrántotta. A legszükségesebből, tojásból, sóból és valami zsiradékból, a mi vidékünkön szalonnából. De mondják, hogy hagyma, gomba… – nem kérem, az már szürrealizmus! Tehát a legszükségesebb szavakból kell állnia a versnek – ez volt az én törekvésem a hatvanas évektől kezdődően. Valahogy úgy, hogy azért ne legyen szürke a szöveg. Ez mennyire sikerült, mennyire nem, nem tudom. Amit a tájékozottságomból begyűjthettem, használtam, de lehetséges, hogy félre is értettem egy csomó dolgot. Lehet, hogy hegynek véltem azt, ami csak felhő volt. Az egyik francia író, amikor még nem tudott jól angolul, hegynek látta angol kollégáját, de amikor jobban megtanulta a nyelvet, látta, hogy felhő. Igyekeztem tanulni, látni és lepárolni, s valahogy úgy megírni a mi gondjainkat, hogy az én sokat olvasott négy elemis édesapám is megértse belőle a neki való részt, és ugyanakkor a műveltebb olvasónak is meglegyen az az elégtétele, hogy talán irodalmat olvasott. Ez volt az én tudatos törekvésem. – Nem egy alkalommal – provokatívan is – több vonatkozásban 19. századi költőnek nevezte magát. A Vannak vidékek ciklus nehezen meghatározható műfajú verseit nevezhetjük zsánernek is, lírai szociográfiának is. Ha zsáner, a régiességre esik a hangsúly, ha szociografikus vers, a modernségre. De mint realisztikus, nyelvezetében az élőbeszédre ütő életkép, úgy vélem, ezek is inkább tizenkilencedik századias dialógust tételeznek föl a vers és az olvasó között. – Soha eszembe nem jutott, és ha így is volna, tudatosan biztosan nem törekedtem erre. Valószínű, hogy azért ír az ember verset, hogy minél szélesebb körben megértsék. Én állandó kapcsolatban voltam az olvasók különböző rétegeivel, ha szabad ilyen nagyképűen fogalmaznom, az óvodástól az egyetemi tanárig, és talán ennek lehet a visszahatása. Arra törekedtem, hogy verseimhez lehetőleg ne kelljen mindjárt lábjegyzeteket tenni, és főleg azt tartottam, hogy sokkal nagyobb dolog két-három szóban kifejezni valamit, mint bonyolultnak lenni csak a bonyolultság kedvéért. Ott van például a szonett. Az ugye kötött forma, és voltam szemtelen a folyóbeszédhez igazítani. Tehát ha nekem öt szótagban kijött az, aminek kilencben kellett volna a szonett szabályai szerint, akkor én öt szótagnál abbahagytam. És ezért életem legnagyobb dicséretének tartom, amit Kormos Pista, nyugodjék békében, mondott: az az érdekes, Sándor, a verseiben, hogy olyan, mintha folyóbeszéd lenne. Arra törekedtem, hogy szinte észre se vevődjön, hogy vers. A fordításoknál is büszke vagyok arra, hogy az én tolmácsolásaimban nincsenek a fordításra jellemző „imitt-amott-legott” töltelékszavak. Ez azzal is összefügg, hogy szerintem a vers az, amit mondani kell. Nem biztos, hogy igazam van, de a mondott versben nem lehet szalmázni. Ott a töltelékszavak kihullanak. Még a nagy színészek is nagyon nehezen tudták leplezni, ha túlbeszélt volt a vers. Ez mindenképpen szempont volt. Egy francia mondás szerint amit tíz sorban is el lehet mondani, és valaki tizenkettőben teszi meg, az sokkal nagyobb gazemberségre is képes. – Verseinek egy másik, barokkosan pompázatos vonulata viszont roppant sűrű szövésű, gyönyörű képeivel, rímeivel igen erősen nyelvhez kötött. – Ez már gyakorlatból is adódik, meg bizonyos kor után az ember jobban tudja a mesterséget. Engem a versírásnak a konstrukciós része különösebben nem érdekelt. Sok rejtett szonettem is van, az olvasó tán észre sem veszi, hogy szonettet olvas. Föltördeltem már ’64-ben a Barbár szonetteket. Drága kolléga, Horváth Imre – Félixfürdőn neki olvastam el – annyira meg volt illetődve, azonnal csinált nekem tojásrántottát. – A kilencvenes években megjelennek verseiben a posztmodern poétika eredményei is. A Zbigniew Herbert-barátságra írt Eretnek táviratok, az édesapja emlékének szentelt Levéltöredékek a legszebb darabjai a posztmodern inspiratív hatásának. Posztmodern, de alkatához, habitusához csiszoltan az: mert ez az újabb formaváltás is változatlanul az üzenet nyelvi pontossága és gazdaságossága felé tart. Sőt, úgy tűnik, mintha ezt a nálunk többé-kevésbé olvasóidegennek tartott újabb megszólalási módot Sándor bácsi ismét csak az olvasóval való kapcsolat megerősítésére használná: még közvetlenebbé, még személyesebbé téve a viszonyt. – Úgy tudom, a posztmodernnek már vége, úgy tudom, aki kitalálta, elvonult északra, és nem írt többet! Meg is bírálták, hogy nem elég posztmodern! Az úgy van azért, tudja, hogy a szürrealizmust sem a 19. század végén találták ki, Shakespeare Vilmosban is benne van, hogyha jól megnézzük, és előtte is volt. Csak ezek az úgynevezett irodalmi, költői iskolák, izmusok úgy jönnek létre, mintha Brueghel-nak azokból a nagyon kemény téli tájképeiből kiemelnének egy zúzmarás ágat, s ebből az ágból hoznának létre egy egész erdőt. Én úgy érzem, hogy minden izmus mindig benne volt az irodalomban. Mindegyik, csak bizonyos időben kinagyítanak belőle valamit. Talán még Kassák úr hatalmas versének a nikkelszamovárja is ott repült már Leonardo rajzasztalán. – Sándor bácsi rengeteget utazott, s mondta ugyan, hogy a nagyvilágban is főleg magyarokkal találkozott, de nyilván más nyelvű költőkkel is volt alkalma személyesen megismerkedni. Formálódott-e, formálódhatott-e ezekből a találkozásokból komolyabb szellemi tapasztalatcsere, költői párbeszéd? – A legjobban akkor kerül közel az ember a másik költőhöz, ha olvassa. Nagy szerencséje a magyar olvasónak, hogy a világirodalom java le van fordítva, a magyar irodalom fordításirodalma pedig a költészetével azonos szépségű és rangú. Ne tegye nekem magát senki, hogy azért tanult meg angolul, hogy Shakespeare-t eredetiben élvezze, Shakespeare-t a magyar ember magyarul tudja élvezni. Állítólag angolok is nehezen értik, nehezebben, mint mi Balassit, habár Balassi Bálintnak állítólag sokkal modernebb a nyelve, mint Shakespeare-nek – Shakespeare-t állandóan restaurálni kell. – Balassitól, Szenczi Molnártól kezdve az egész magyar irodalmi hagyomány benne van a költészetében, sűrítve, szublimálva, de még a legkarakteresebb hagyomány is belesimul a jellegzetes kányádis tónusba. Szóval, nagyon nehéz tetten érni (kivéve persze, ha vendégszövegként emel be régi költőket), ezért hát megkérdezem: kik azok a költők, akiket leginkább rokon világúnak érez a sajátjáéval? – Úgy látszik, ügyes hamisító vagyok. Azt szoktam mondani, hogy én az egész csillagos égboltban szoktam gyönyörködni, de a vezérlő csillagom – ezt még a gyerekek is ki szokták találni – Petőfi Sándor. Amikor Petőfit olvasom, azt érzem, amit Márton Áron püspök mondott egy bensőséges alkalommal, hogy az ilyen ünnepi pillanatokban az Isten jelen van. És akkor éreztem, hogy ez a püspök úgy pap, ahogyan Petőfi Sándor költő volt. – Sándor bácsi ma is rengeteg találkozón vesz részt, és ezeken a Kodály-módszer irodalmi-költészeti változataként rendszerint más költők verseit is megtanítja a hallgatóknak. A legtöbbször talán Horváth Imre egyik négysorosát. Miért éppen Horváth Imréét? – Egyrészt azért, mert könnyen megtanítható. Horváth Imre nem eléggé értékelt költő, s kicsikét ezen is szerettem volna mozdítani, mert szerintem, ha valaki kétsoros vagy négysoros verseket ír, azért lehet nagy költő. A Balladát azért tanítom, mert sokszor azzal kezdem: a balladának milyennek kell lenni? Súgni szeretnék, mondom a gyerekeknek, hogyha majd egyszer felelni kell magyar irodalomból, és egy ilyen tételt kaptok, mondjuk érettségin, hogy mit tudsz a balladáról, és nem jut eszetekbe más, akkor mondjátok, hogy a balladának szépnek, szomorúnak és tömörnek kell lennie. És hogyha nem jut eszetekbe, hogy Felhőbe hanyatlott a drégeli rom, / Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja; / Szemközt vele nyájas szép zöld hegy-orom, / Tetején lobogós hadikopja, vagy az, hogy Edward király, angol király / Léptet fakó lován, és az se jut eszetekbe, hogy Dús András juhász volt, / már fekete a képe. / Leásták pihenni, / le a fák tövébe. // Fiatal volt, mégis / görbe volt a háta. / Istenem, magyar volt, / szóljon, aki látta – ezt Sinka István írta, aki ugyancsak Nagyszalontán született, mint Arany János, akkor jusson eszetekbe, egy másik, ugyancsak Biharban, Margittán született költő, akinek most megtanuljuk a Ballada című versét. És mondjátok velem együtt: Ballada. Írta Horváth Imre. Hogy szülőanyja a fekete föld, / Erre gondolt a liliom. S letört. Ennyi – szép is, szomorú is, tömör is. – Említette korábban, hogy négy-öt ember volt igazán nagy hatással az életére, nekik köszönhetően lett az, aki. – Így kezdjük: Tamási Áron, Kós Károly, Zsögödi Nagy Imre – mondjunk egy határainkon túlit is: – Illyés Gyula. És nem utolsósorban a már említett Márton Áron római katolikus gyulafehérvári püspök. Remélem, haló porukban sem bántom meg őket, ha azt mondom, ők atyai barátaim voltak, édesapám mellett nekik köszönhetem olyan-amilyen emberré válásomat. – Tamási Áronnal nem volt módja gyakran találkozni. Ő 1956 szeptemberében járt Erdélyben. Mi volt Tamási Áron varázslata? – Azt hiszem, hogy kétszer, ’55-ben is és ’56-ban is járt Romániában. Ötvenhat szeptemberében pár napot együtt töltöttünk Udvarhelyen Bakk Elek orvos barátja, komája családjánál, és kirándultunk Homoródfürdőre, ahol emléktábla is őrzi ottjártát. A homoródi villa gondnoka egy világjárt nyugdíjas román matróz volt, aki nem tudott magyarul, Elek bácsi volt a tolmács. És történt egy nagyon érdekes dolog, ami jellemző Tamási Áronra. Azt kérdi ez a román tengerész, hogy milyennek látja ezt az országot és ezt a népet. Fogalma sem volt, hogy Tamási Áron odavalósi, hogy tulajdonképpen ő van otthon. Előzőleg Udvarhelyről egy teherautóval valami rettenetesen rossz úton mentünk Homoródfürdőre. Azt mondja Tamási Áron: Kedves uram, ha ez az ország és ez a nép olyan, mint ön, akkor nagyon boldog vagyok. Ha olyan, mint az az út, amelyiken Székelyudvarhelyről idáig jöttünk, akkor nagyon szomorú vagyok. Számomra ez egy rendkívül tanulságos felelet volt. Abszolút nem bántotta meg, de finoman mégis az igazat mondta. – És Nagy Imre bácsi? Ő is inkább a magatartásával, az emberi habitusával hatott? – Imre bácsi festett, álltam mellette, a Halottak napjából mondtam neki sorokat, akkor készült a vers. Azt mondja: Uram, úgy érzem, hogy ez egy igen jelentős vers lesz. De bele kellene írni azt is, hogy mivel vétettünk mi többet másoknál. – Ez a sor Nagy Imrétől való? – Megszívleltem, és így került a versbe, mivel vétettünk mi többet / mint akár a legkülönbek // vén zsidók ószövetségi / nyelvével kéne most élni / de hallgatunk senki sem mer / feleselni az istennel.Nagyon nagy mondásai voltak. Például azt a kifejezést is tőle tanultam, hogy megszenvedettség. Jövünk a világ legnagyobb dilettánsának a kiállításáról, mondta ő egyik kollégájáról, én próbáltam védeni, azt mondja: Nem tudja, mi az a fehér-fekete, hiányzik belőle a megszenvedettség. Aztán rájöttem, hogy mi a megszenvedettség. Eljött a boldog órája képén haldokló édesanyját örökíti meg. Hogy tudta ezt megcsinálni? – kérdeztem. Az agyam megkocsonyásodott, fiam, de meg kellett csinálnom. – Akárhonnan indultunk is el ebben a beszélgetésben is, rendre a magatartásnál kötöttünk ki. Mindig fontosabb az etika, mint az esztétika – a költészetben? – Én azt hiszem, nem lehet elválasztani a kettőt. Megint csak Petőfire hivatkozhatunk, aki azt írta huszonhárom évesen: Az utókor elmondhatja rólam, hogy gyönge poéta voltam, de azt is el fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű férfiú valék.
PÉCSI GYÖRGYI / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Legismertebb, legnépszerűbb kortárs magyar költőnk sok mindent elmondott már indulásáról, az ötvenes évekről, a „Lobogónk: Petőfi” kultuszról. Saját költészetében a hatvanas évek második fele tűnik a legizgalmasabbnak. Az ötvenhatot követő általános megtorlás-elrettentés után Romániában időszakosan enyhült a politikai, ideológiai vezetés, az évtized végére hirtelen kivirágzott az erdélyi magyar irodalom. Sándor bácsi két ekkori kötete, a Kikapcsolódás (1966) és a Függőleges lovak (1968) nagy meglepetés volt. Első köteteinek verseit ugyanis (Virágzik a cseresznyefa, 1955; Sirálytánc, 1957; Harmat a csillagon, 1964) zömmel Petőfi költészete és a népi lírai hagyomány jegyében írta, 1966-tól viszont teljesen új és modernségében szokatlan hangon szólaltak meg versei. Tetten érhető, hogy honnan formálódott ez a meglepetésszerű modernizációs fordulat költészetében?
– A mi előnyünk a magyarországi írókkal szemben az volt, hogy másfelőlről is tájékozódtunk, a román költészet a latin forrásainál fogva több csatornából táplálkozott, a francia, olasz és dél-amerikai költők előbb jelentek meg románul, mint magyarul. Amikor én elkezdtem Borgest olvasni, rájöttem, hogy én ezt fordítottam már. Rájöttem, hogy amikor Baconskyt fordítottam, én már találkoztam ezeknek a jellegzetes borgesi kifejezéseknek – a homok, a tenger, a tükör, az árnyék – metaforává emelésével. A jelenséget úgy fogalmaztam meg, hogy az én költői fejlődésemet megelőzte a műfordítói fejlődésem. A hatvanas években ugyanis Baconsky, akit különben „költői iskola teremtésének alapos gyanúja” miatt menesztettek folyóirata, a Steaua éléről, Bukarestben szabadúszó lett. Sok nyelvet tudott, fordított is, állandó rovata, német, olasz, francia ösztöndíja is volt. Nekem is fölajánlotta ezt a lehetőséget. Azt mondta: Nézze, domnu Kányádi, hagyja a maga magyarjait, én is otthagytam a magam románjait, jöjjön le Bukarestbe, szerzek egy rendes lakást, szerzek állást a feleségének. Szerződést kötünk az irodalmi alappal, s mire a könyvet lefordítja, az ösztöndíjat meg is eszi, de a kötet marad. Nem lehet, mondtam, mert nálunk, a nemzetiségi létben – ezt már Illyéstől kölcsönöztem – ha árvíz van, ha tűzvész van, azt kérdik, hol vannak a költők, én nem élhetek ezzel a luxussal. Persze, a világirodalmi irányzatokat is szemmel tartottuk. Például az objektív líra felé is tájékozódtunk, akkoriban annak is divatja volt Európában. Időben megismertük Eliot-t, Ezra Poundot, és mondhatom, hogy nagyjából ismertük a legfontosabb modern költészeti áramlatokat. És hát, hogy mondjam… nagy csalódás volt az életemben, amikor kitaláltam a metaforát. – Nem beszéltem erről? – Egészen fiatal koromban kitaláltam a metaforát, és nagyon boldog voltam, míg utóbb rájöttem, hogy nagyon régen ki van találva. Modernnek mondott verseimmel is rájöttem, hogy úgy is lehet többek nevében írni, ha nem egyes szám első személyben beszél az ember. – A hatvanas évek elején színre lépő első Forrás nemzedék versmodell, irodalomeszmény tekintetében is erősebben kötődött a két háború közti nyugatos költészet klasszikusaihoz, Szabó Lőrinchez, Babitshoz, és persze főleg József Attilához. Sándor bácsi nagy gondolati verseit nehezen tudnám az övéikhez rokonítani. – Pedig Szabó Lőrinctől is tanultam. Írtam prózaverset róla is, Weöres Sándorról, Illyésről is. Arra gondoltam, hogy amit a magam számára megfogalmazok, másnak is tanulságos lehet. Amikor elkezdtem verset írni, talán joggal beszéltek Petőfi hatásról. De hát egy valamirevaló költő ki mással kezdené, ha nem Petőfi Sándorral? Nem is annyira az irodalmi iskolák voltak a lényegesek az én számomra, inkább az a fajta törekvés, hogy olyanformán írjak a mi dolgainkról, hogy más is megértse. Szabad verssel kacérkodó verseket írtam, meg dialogizálókat, és ezekben tényleg elég volt a legszükségesebb szavakat használni – az első külföldi fordításoknál éppen az tűnt fel, hogy ezek a versek exportképesek. Máskor egy-egy szentencia segítette az embert hozzá, hogy másként lásson dolgokat. Illyés Gyula azt mondta: A jó író pontosan fogalmaz, a dilettáns igyekszik szépen írni. Ebből az egy mondatból rendkívül sokat lehetett tanulni. – Illyés Gyulának csak az emberi, költői magatartása hatott Sándor bácsira, vagy a versei, versépítkezése is? – Nem mondhatnám. Őt ugyanúgy, mint József Attilát, félretanultuk. Az ő költészetükből is bizonyos hangsúlyokat emeltek ki az egyetemen, ilyesmit, hogy nagy proletár meg nagy paraszt költő, hogy durván fogalmazzak. Gyula bácsinak nem annyira a költészete, inkább az említetthez hasonló gondolatai voltak rám hatással. – A társadalomképe sem?
– Az idegen volt. Például A puszták népe egészen más világ, mint az, amit otthon tapasztaltam. A töltött káposztát is másként főzik a Dunántúlon, Erdélyben s egészen másként a nagy magyar Alföldön. Az irodalmat is másképpen művelik. A költészetben a hatás nem föltétlenül közvetlen hatásként jelentkezik. Érezni is, érteni is kell a szó mágiáját. – Sándor bácsi szerint föl lehet építeni egy ars poeticát arra a gondolatra vagy igényre, hogy a vers mindenekelőtt pontos és érthető legyen? – Nézze, ott vagyunk a 20. században. Amikor kitalálták a telefont… lefektettek egy vezetéket az óceán fenekére, összekötötték a kontinenst és Amerikát. Ezen keresztül ezer telefonbeszélgetést le lehetett bonyolítani, és mert a szecesszió korában készült, még ki is díszítették. Azóta háromszor-négyszer elszakadt a vezeték az önsúlya alatt, s akkor kiemelték, újra fölcicomázták. Ez nagyon nagy dolog volt – akkor! De ma, amikor a technika, a tudomány ott tart, hogy minél kisebb közegellenállással minél több jelet kell küldeni minél távolabbra, akkor én úgy gondolom, hogy egy vidéki malom dinamójáról generált áramot a szomszéd faluba egy szecessziósan díszített vezetéken elküldeni korszerűtlen, és enyhén szólva megmosolyogni való is. Amikor egy négysoros strófánál háromszor kell szótárt elővenni, akkor baj van.
Úgy fogalmaztam meg a magam ars poeticáját, hogy a jó vers úgy készül, mint a jó tojásrántotta. A legszükségesebből, tojásból, sóból és valami zsiradékból, a mi vidékünkön szalonnából. De mondják, hogy hagyma, gomba… – nem kérem, az már szürrealizmus! Tehát a legszükségesebb szavakból kell állnia a versnek – ez volt az én törekvésem a hatvanas évektől kezdődően. Valahogy úgy, hogy azért ne legyen szürke a szöveg. Ez mennyire sikerült, mennyire nem, nem tudom. Amit a tájékozottságomból begyűjthettem, használtam, de lehetséges, hogy félre is értettem egy csomó dolgot. Lehet, hogy hegynek véltem azt, ami csak felhő volt. Az egyik francia író, amikor még nem tudott jól angolul, hegynek látta angol kollégáját, de amikor jobban megtanulta a nyelvet, látta, hogy felhő. Igyekeztem tanulni, látni és lepárolni, s valahogy úgy megírni a mi gondjainkat, hogy az én sokat olvasott négy elemis édesapám is megértse belőle a neki való részt, és ugyanakkor a műveltebb olvasónak is meglegyen az az elégtétele, hogy talán irodalmat olvasott. Ez volt az én tudatos törekvésem. – Nem egy alkalommal – provokatívan is – több vonatkozásban 19. századi költőnek nevezte magát. A Vannak vidékek ciklus nehezen meghatározható műfajú verseit nevezhetjük zsánernek is, lírai szociográfiának is. Ha zsáner, a régiességre esik a hangsúly, ha szociografikus vers, a modernségre. De mint realisztikus, nyelvezetében az élőbeszédre ütő életkép, úgy vélem, ezek is inkább tizenkilencedik századias dialógust tételeznek föl a vers és az olvasó között. – Soha eszembe nem jutott, és ha így is volna, tudatosan biztosan nem törekedtem erre. Valószínű, hogy azért ír az ember verset, hogy minél szélesebb körben megértsék. Én állandó kapcsolatban voltam az olvasók különböző rétegeivel, ha szabad ilyen nagyképűen fogalmaznom, az óvodástól az egyetemi tanárig, és talán ennek lehet a visszahatása. Arra törekedtem, hogy verseimhez lehetőleg ne kelljen mindjárt lábjegyzeteket tenni, és főleg azt tartottam, hogy sokkal nagyobb dolog két-három szóban kifejezni valamit, mint bonyolultnak lenni csak a bonyolultság kedvéért. Ott van például a szonett. Az ugye kötött forma, és voltam szemtelen a folyóbeszédhez igazítani. Tehát ha nekem öt szótagban kijött az, aminek kilencben kellett volna a szonett szabályai szerint, akkor én öt szótagnál abbahagytam. És ezért életem legnagyobb dicséretének tartom, amit Kormos Pista, nyugodjék békében, mondott: az az érdekes, Sándor, a verseiben, hogy olyan, mintha folyóbeszéd lenne. Arra törekedtem, hogy szinte észre se vevődjön, hogy vers. A fordításoknál is büszke vagyok arra, hogy az én tolmácsolásaimban nincsenek a fordításra jellemző „imitt-amott-legott” töltelékszavak. Ez azzal is összefügg, hogy szerintem a vers az, amit mondani kell. Nem biztos, hogy igazam van, de a mondott versben nem lehet szalmázni. Ott a töltelékszavak kihullanak. Még a nagy színészek is nagyon nehezen tudták leplezni, ha túlbeszélt volt a vers. Ez mindenképpen szempont volt. Egy francia mondás szerint amit tíz sorban is el lehet mondani, és valaki tizenkettőben teszi meg, az sokkal nagyobb gazemberségre is képes. – Verseinek egy másik, barokkosan pompázatos vonulata viszont roppant sűrű szövésű, gyönyörű képeivel, rímeivel igen erősen nyelvhez kötött. – Ez már gyakorlatból is adódik, meg bizonyos kor után az ember jobban tudja a mesterséget. Engem a versírásnak a konstrukciós része különösebben nem érdekelt. Sok rejtett szonettem is van, az olvasó tán észre sem veszi, hogy szonettet olvas. Föltördeltem már ’64-ben a Barbár szonetteket. Drága kolléga, Horváth Imre – Félixfürdőn neki olvastam el – annyira meg volt illetődve, azonnal csinált nekem tojásrántottát. – A kilencvenes években megjelennek verseiben a posztmodern poétika eredményei is. A Zbigniew Herbert-barátságra írt Eretnek táviratok, az édesapja emlékének szentelt Levéltöredékek a legszebb darabjai a posztmodern inspiratív hatásának. Posztmodern, de alkatához, habitusához csiszoltan az: mert ez az újabb formaváltás is változatlanul az üzenet nyelvi pontossága és gazdaságossága felé tart. Sőt, úgy tűnik, mintha ezt a nálunk többé-kevésbé olvasóidegennek tartott újabb megszólalási módot Sándor bácsi ismét csak az olvasóval való kapcsolat megerősítésére használná: még közvetlenebbé, még személyesebbé téve a viszonyt. – Úgy tudom, a posztmodernnek már vége, úgy tudom, aki kitalálta, elvonult északra, és nem írt többet! Meg is bírálták, hogy nem elég posztmodern! Az úgy van azért, tudja, hogy a szürrealizmust sem a 19. század végén találták ki, Shakespeare Vilmosban is benne van, hogyha jól megnézzük, és előtte is volt. Csak ezek az úgynevezett irodalmi, költői iskolák, izmusok úgy jönnek létre, mintha Brueghel-nak azokból a nagyon kemény téli tájképeiből kiemelnének egy zúzmarás ágat, s ebből az ágból hoznának létre egy egész erdőt. Én úgy érzem, hogy minden izmus mindig benne volt az irodalomban. Mindegyik, csak bizonyos időben kinagyítanak belőle valamit. Talán még Kassák úr hatalmas versének a nikkelszamovárja is ott repült már Leonardo rajzasztalán. – Sándor bácsi rengeteget utazott, s mondta ugyan, hogy a nagyvilágban is főleg magyarokkal találkozott, de nyilván más nyelvű költőkkel is volt alkalma személyesen megismerkedni. Formálódott-e, formálódhatott-e ezekből a találkozásokból komolyabb szellemi tapasztalatcsere, költői párbeszéd? – A legjobban akkor kerül közel az ember a másik költőhöz, ha olvassa. Nagy szerencséje a magyar olvasónak, hogy a világirodalom java le van fordítva, a magyar irodalom fordításirodalma pedig a költészetével azonos szépségű és rangú. Ne tegye nekem magát senki, hogy azért tanult meg angolul, hogy Shakespeare-t eredetiben élvezze, Shakespeare-t a magyar ember magyarul tudja élvezni. Állítólag angolok is nehezen értik, nehezebben, mint mi Balassit, habár Balassi Bálintnak állítólag sokkal modernebb a nyelve, mint Shakespeare-nek – Shakespeare-t állandóan restaurálni kell. – Balassitól, Szenczi Molnártól kezdve az egész magyar irodalmi hagyomány benne van a költészetében, sűrítve, szublimálva, de még a legkarakteresebb hagyomány is belesimul a jellegzetes kányádis tónusba. Szóval, nagyon nehéz tetten érni (kivéve persze, ha vendégszövegként emel be régi költőket), ezért hát megkérdezem: kik azok a költők, akiket leginkább rokon világúnak érez a sajátjáéval? – Úgy látszik, ügyes hamisító vagyok. Azt szoktam mondani, hogy én az egész csillagos égboltban szoktam gyönyörködni, de a vezérlő csillagom – ezt még a gyerekek is ki szokták találni – Petőfi Sándor. Amikor Petőfit olvasom, azt érzem, amit Márton Áron püspök mondott egy bensőséges alkalommal, hogy az ilyen ünnepi pillanatokban az Isten jelen van. És akkor éreztem, hogy ez a püspök úgy pap, ahogyan Petőfi Sándor költő volt. – Sándor bácsi ma is rengeteg találkozón vesz részt, és ezeken a Kodály-módszer irodalmi-költészeti változataként rendszerint más költők verseit is megtanítja a hallgatóknak. A legtöbbször talán Horváth Imre egyik négysorosát. Miért éppen Horváth Imréét? – Egyrészt azért, mert könnyen megtanítható. Horváth Imre nem eléggé értékelt költő, s kicsikét ezen is szerettem volna mozdítani, mert szerintem, ha valaki kétsoros vagy négysoros verseket ír, azért lehet nagy költő. A Balladát azért tanítom, mert sokszor azzal kezdem: a balladának milyennek kell lenni? Súgni szeretnék, mondom a gyerekeknek, hogyha majd egyszer felelni kell magyar irodalomból, és egy ilyen tételt kaptok, mondjuk érettségin, hogy mit tudsz a balladáról, és nem jut eszetekbe más, akkor mondjátok, hogy a balladának szépnek, szomorúnak és tömörnek kell lennie. És hogyha nem jut eszetekbe, hogy Felhőbe hanyatlott a drégeli rom, / Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja; / Szemközt vele nyájas szép zöld hegy-orom, / Tetején lobogós hadikopja, vagy az, hogy Edward király, angol király / Léptet fakó lován, és az se jut eszetekbe, hogy Dús András juhász volt, / már fekete a képe. / Leásták pihenni, / le a fák tövébe. // Fiatal volt, mégis / görbe volt a háta. / Istenem, magyar volt, / szóljon, aki látta – ezt Sinka István írta, aki ugyancsak Nagyszalontán született, mint Arany János, akkor jusson eszetekbe, egy másik, ugyancsak Biharban, Margittán született költő, akinek most megtanuljuk a Ballada című versét. És mondjátok velem együtt: Ballada. Írta Horváth Imre. Hogy szülőanyja a fekete föld, / Erre gondolt a liliom. S letört. Ennyi – szép is, szomorú is, tömör is. – Említette korábban, hogy négy-öt ember volt igazán nagy hatással az életére, nekik köszönhetően lett az, aki. – Így kezdjük: Tamási Áron, Kós Károly, Zsögödi Nagy Imre – mondjunk egy határainkon túlit is: – Illyés Gyula. És nem utolsósorban a már említett Márton Áron római katolikus gyulafehérvári püspök. Remélem, haló porukban sem bántom meg őket, ha azt mondom, ők atyai barátaim voltak, édesapám mellett nekik köszönhetem olyan-amilyen emberré válásomat. – Tamási Áronnal nem volt módja gyakran találkozni. Ő 1956 szeptemberében járt Erdélyben. Mi volt Tamási Áron varázslata? – Azt hiszem, hogy kétszer, ’55-ben is és ’56-ban is járt Romániában. Ötvenhat szeptemberében pár napot együtt töltöttünk Udvarhelyen Bakk Elek orvos barátja, komája családjánál, és kirándultunk Homoródfürdőre, ahol emléktábla is őrzi ottjártát. A homoródi villa gondnoka egy világjárt nyugdíjas román matróz volt, aki nem tudott magyarul, Elek bácsi volt a tolmács. És történt egy nagyon érdekes dolog, ami jellemző Tamási Áronra. Azt kérdi ez a román tengerész, hogy milyennek látja ezt az országot és ezt a népet. Fogalma sem volt, hogy Tamási Áron odavalósi, hogy tulajdonképpen ő van otthon. Előzőleg Udvarhelyről egy teherautóval valami rettenetesen rossz úton mentünk Homoródfürdőre. Azt mondja Tamási Áron: Kedves uram, ha ez az ország és ez a nép olyan, mint ön, akkor nagyon boldog vagyok. Ha olyan, mint az az út, amelyiken Székelyudvarhelyről idáig jöttünk, akkor nagyon szomorú vagyok. Számomra ez egy rendkívül tanulságos felelet volt. Abszolút nem bántotta meg, de finoman mégis az igazat mondta. – És Nagy Imre bácsi? Ő is inkább a magatartásával, az emberi habitusával hatott? – Imre bácsi festett, álltam mellette, a Halottak napjából mondtam neki sorokat, akkor készült a vers. Azt mondja: Uram, úgy érzem, hogy ez egy igen jelentős vers lesz. De bele kellene írni azt is, hogy mivel vétettünk mi többet másoknál. – Ez a sor Nagy Imrétől való? – Megszívleltem, és így került a versbe, mivel vétettünk mi többet / mint akár a legkülönbek // vén zsidók ószövetségi / nyelvével kéne most élni / de hallgatunk senki sem mer / feleselni az istennel.Nagyon nagy mondásai voltak. Például azt a kifejezést is tőle tanultam, hogy megszenvedettség. Jövünk a világ legnagyobb dilettánsának a kiállításáról, mondta ő egyik kollégájáról, én próbáltam védeni, azt mondja: Nem tudja, mi az a fehér-fekete, hiányzik belőle a megszenvedettség. Aztán rájöttem, hogy mi a megszenvedettség. Eljött a boldog órája képén haldokló édesanyját örökíti meg. Hogy tudta ezt megcsinálni? – kérdeztem. Az agyam megkocsonyásodott, fiam, de meg kellett csinálnom. – Akárhonnan indultunk is el ebben a beszélgetésben is, rendre a magatartásnál kötöttünk ki. Mindig fontosabb az etika, mint az esztétika – a költészetben? – Én azt hiszem, nem lehet elválasztani a kettőt. Megint csak Petőfire hivatkozhatunk, aki azt írta huszonhárom évesen: Az utókor elmondhatja rólam, hogy gyönge poéta voltam, de azt is el fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű férfiú valék.
PÉCSI GYÖRGYI / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. május 17.
Egyazon napon két országban is fellépett a temesvári társulat
A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház május 15-én, hétfőn két nagyszabású színházi fesztiválon is vendégszerepelt. A temesvári Mihai Eminescu Nemzeti Színház Román Dramaturgia Fesztiválján (FEST-FDR) és az Egyesült Királyság Yorkban megrendezésre kerülő Shakespeare Fesztiválján egy-egy stúdióelőadással lépett színpadra a temesvári magyar társulat.
A Temesváron minden évben megrendezésre kerülő Román Dramaturgiai Fesztivál programjába idén az elmúlt évad végén bemutatott Vértestvérek című előadás is bekerült, melynek nemcsak rendezője, de írója is a tanárként, színészként és rendezőként is ismert Liviu Lucaci. A Vértestvérek egy különös szerelem története, melyet minden pillanatában beárnyékolnak a múlt sötét titkai. Az előadás arra a kérdésre keresi a választ, vajon lehet-e jövőt remélni egy olyan kapcsolat számára, melynek minden mozzanata a múlt eltorzult perspektívájából kerül megítélésre.
Nagyjából ezzel egy időben lépett színpadra Baczó Tünde a York-i Nemzetközi Shakespeare Fesztiválon, ahol Shakespeare egyik leghíresebb monológjából ihletődött egyéni mozgáselőadását, a 7/7-et mutatta be a fesztivál nézői előtt. A többszörösen díjnyertes előadás a női lét társadalom által támasztott elvárásainak különböző formáit mutatja be. A mozgás, a mozdulat, a tánc nyelvén beszél azokról a szerepekről, amelyek mögött sok esetben rejtve marad valódi énünk.
Az első ízben 2015-ben megrendezett York-i Nemzetközi Shakespeare Fesztivál elsősorban olyan előadások bemutatására vállalkozott, melyek szorosan kapcsolódnak William Shakespeare drámaírói munkásságához. Nemcsak olyan előadások kerülnek be a programba, melyek Shakespeare valamely művét mutatják be, de olyanok is, amelyek más, a klasszikus dramaturgiától eltérő formanyelvek irányából közelítik meg a Shakespeare-i univerzumot.
Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)
A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház május 15-én, hétfőn két nagyszabású színházi fesztiválon is vendégszerepelt. A temesvári Mihai Eminescu Nemzeti Színház Román Dramaturgia Fesztiválján (FEST-FDR) és az Egyesült Királyság Yorkban megrendezésre kerülő Shakespeare Fesztiválján egy-egy stúdióelőadással lépett színpadra a temesvári magyar társulat.
A Temesváron minden évben megrendezésre kerülő Román Dramaturgiai Fesztivál programjába idén az elmúlt évad végén bemutatott Vértestvérek című előadás is bekerült, melynek nemcsak rendezője, de írója is a tanárként, színészként és rendezőként is ismert Liviu Lucaci. A Vértestvérek egy különös szerelem története, melyet minden pillanatában beárnyékolnak a múlt sötét titkai. Az előadás arra a kérdésre keresi a választ, vajon lehet-e jövőt remélni egy olyan kapcsolat számára, melynek minden mozzanata a múlt eltorzult perspektívájából kerül megítélésre.
Nagyjából ezzel egy időben lépett színpadra Baczó Tünde a York-i Nemzetközi Shakespeare Fesztiválon, ahol Shakespeare egyik leghíresebb monológjából ihletődött egyéni mozgáselőadását, a 7/7-et mutatta be a fesztivál nézői előtt. A többszörösen díjnyertes előadás a női lét társadalom által támasztott elvárásainak különböző formáit mutatja be. A mozgás, a mozdulat, a tánc nyelvén beszél azokról a szerepekről, amelyek mögött sok esetben rejtve marad valódi énünk.
Az első ízben 2015-ben megrendezett York-i Nemzetközi Shakespeare Fesztivál elsősorban olyan előadások bemutatására vállalkozott, melyek szorosan kapcsolódnak William Shakespeare drámaírói munkásságához. Nemcsak olyan előadások kerülnek be a programba, melyek Shakespeare valamely művét mutatják be, de olyanok is, amelyek más, a klasszikus dramaturgiától eltérő formanyelvek irányából közelítik meg a Shakespeare-i univerzumot.
Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)
2017. május 27.
Versek a pelenkázóasztal felett (Beszélgetés Varró Dániel költővel)
A színházi világ egyre inkább Shakespeare újramagyarítójaként kezeli, miközben a magyar nyelvterület egyik legnépszerűbb költője. Varró Dániel verseit vitatják, hol túl gyerekesnek, hol túl felnőttesnek tartják – de többnyire imádják.
– Ritmus, zene, bravúros külsőségek vagy mély értelem, súlyos mondandó: ön melyik párton áll ebben a versalkotási vitában?
– Egy Mikszáth-anekdota szerint egy hölgyolvasó állítólag azt rótta fel neki, hogy amit Mikszáth úr ír, nem rázza meg az ember lelkét. Mikszáth erre azt válaszolta: drága hölgyem, állítottam én valaha, hogy az ön lelkét kívánom rázogatni? Nos, nekem sem célom, hogy lelkeket rázogassak, érthető, szerethető, humoros verseket akarok írni. Mindig megkapom, hogy a verseim nem túl mély értelműek. Kritikákban is kiemelték, hogy míves versek, meg hogy jó formaérzékkel rendelkezem, de a mai napig nem érzem, hogy nekem kellene megmondani a tutit, és nem is tartom, hogy a költészet erre való volna. Olvasóként is azokat a verseket szeretem, amelyeknek jó a zenéjük, imádom a csengő-bongó rímeket, elandalodom rajtuk. Ugyanakkor arra törekszem, hogy az engem érdeklő apró-cseprő dolgokat összehozzam a sajátos költői nyelvezettel, s a kettőnek különös, érdekes feszültségét érezzem. Valahogy így fest az én versideálom.
– Hogyan vélekedik arról az állításról, miszerint nincs gyerekeknek vagy felnőtteknek szóló vers, csak jó vagy rossz vers?
– Van igazság benne. Én sokáig nem foglalkoztam azzal, kinek szól, amit írok. Az első kötetemről, a Bögre azúrról sok kritika megjelent, egyesek szerint annyira gyerekes, hogy általa én vagyok a posztinfantilizmus előfutára. Na jó, mondtam, legyen így, ehhez képest a gyerekeknek szánt, Túl a Maszat-hegyen című kötetem viszont azt kapta, hogy túlságosan felnőttes, és hogy legfeljebb a vájt fülű sznob óvodásokat tekinthetem célközönségnek. Mindent összevetve, nem figyeltem én túlságosan erre a dologra, s miközben felnőtt verseim túl gyerekesek, a gyerekverseim pedig túl felnőttesek, magam is csodálkoztam, hogy ennyire megtalálták a közönségüket.
– Mennyiben változtatott a hangsúlyokon, hogy közben három kisfiú apukája lett? – A gyerekeim megszületése óta kétségtelenül alakult némiképp a dolog, hiszen próbálok nekik célzottan is írni. Persze nem biztos, hogy ez a jobbik változat, azoknak a költőknek, akiket gyerekként és felnőttként is a legjobban szerettem – Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Tamkó Sirató Károly –, egyiküknek sem volt gyerekük. Ez arról árulkodik, hogy nem annyira szülőnek kell lenni, mint inkább gyerekekhez közel álló lelkületű, „világnézetű” embernek.
– Ezek szerint inkább visszahúzó erőt jelent a saját gyerek, nem pedig plusz inspirációs forrást?
– A gyerek iránti elfogultság lehetetlenné teszi a szükséges távolságtartást, ez nem elhanyagolható „veszély”. Mert bizony olvastam olyan verset nagyon jó költőtől is, amely beleragad abba, hogy a gyerekük milyen jót mondott, mennyire aranyos dolgot művelt. De elvonatkoztatni sem lehet a helyzettől. Amikor a fiamat először a kezembe adták, nagyon sírt, nekem meg fogalmam sem volt, hogyan kell megnyugtatni egy egynapos csecsemőt. Nem jutott eszembe más, elkezdtem neki mondani a Párizsban járt az ősz című Ady-verset, szegénykémnek ez volt élete első versélménye. Viszont abbahagyta a sírást, kerekre nyílt szemekkel várta a folytatást, én meg megtapasztalhattam, micsoda praktikus haszna tud lenni a versnek. Ezen felbuzdulva gyerekmondókákat kezdtem keresni, de egyrészt alig találtam, másrészt csak olyanokat, mint a „Hátamon a zsákom, zsákomban a mákom”. Nekem, Budapesten született és sokáig ott élő embernek, apukának viszont sosem volt zsákomban mákom, meg a komámasszony sem kérte soha a szekeremet, ezért aztán magam kezdtem írni mondókákat. Kitartóan mondogattam a saját fejlesztésű altatómondókát, mire egyszer csak elaludt a kisfiam, és én azt hatalmas sikerként éltem meg. De született mondóka öltöztetéshez, evéshez is – hasonlóan praktikus eredményekkel. Nem biztos, hogy ezek irodalmi remekek, de a három mondókás kötetem megjelenése után sok szülő visszajelzett, hogy az ő gyerekük esetében is nagyon jól működnek.
– Sikerült már megfogalmaznia – saját forrásból, gyerekeiből vagy egyéb példákból kiindulva –, hogy hol, milyen módon ragadhat meg egy gyereket a nyelv, az irodalom? – Fogalmam sincs. Azt tapasztaltam, hogy a kicsik – félévestől hét-nyolcévesekig – ösztönösen nagyon fogékonyak a nyelvre, a jó ritmusú dolgokra, még ha nem is értik őket. Nagyon aranyos verseket is írnak, aztán kamaszodás elejétől legtöbben kezdenek megpróbálni megfelelni az elvárásoknak, sokkal kínosabb, modorosabb dolgokat produkálnak. De változatlanul sokan verselnek, mindig is mélyen gyökerező késztetés ez az emberben, elsősorban a heves érzések kifejezésére. – De hogyan került Rómeó és Júlia a gyerekversek közé? Azon túl, persze, hogy magyar–angol szakon diplomázott...
– Teljesen véletlenül csöppentem a színházi világba. Nagyjából az első könyvem megjelenésével azonos időben kaptam egy fordítói felkérést egy meglehetősen költői nyelvezetű darab, a Kés a tyúkban című kortárs mű kapcsán, amihez angolul tudó és lehetőleg költő embert kerestek. Az idősebb, nevesebb költők vagy nem értek rá, vagy nem tetszett nekik a darab, minden bizonnyal amolyan vészmegoldásként jutottam eszébe az előadás dramaturgjának, aki egyben a könyveimet megjelentető kiadó igazgatója is. Szóval minden színházi előélet nélkül készítettem az első fordításomat, az előadás nagyon jól sikerült, még díjat is kaptam érte. Azóta színházi emberként kezelnek, és szépen kaptam megbízásokat. Eleinte nagyon sok kortárs darabot fordítottam, közöttük sok botránydarabot is, amely amúgy tőlem elég messze álló műfaj, ezért aztán nagyon örültem, amikor Shakespeare-t is fordíthattam.
– Milyen volt a Shakespeare-rel való fordítói találkozás?
– Nagyon nehéz őt fordítani, a legnagyobb küzdelemre az ad okot, hogy Shakespeare-t sokan és a legnagyobbak fordították magyarra. A színház részéről ugyanakkor természetes igény, hogy minél frissebb szöveggel dolgozzon, s ha egy modernebb felfogású előadás készül, ahhoz tényleg nem passzol egy 150 évvel ezelőtti nyelviséggel fordított szöveg. Az általam fordított második Shakespeare-darab Lear újra címen Lear király volt, amelyet Vörösmarty óta nem nagyon magyarított senki. Csodálatos költői erejű szöveg, de hát mégiscsak évszázadokkal ezelőtt írták, olyan szavakkal, mondatszerkesztéssel, amelyek ma nagyon nehézkesnek hatnak. – A klasszikus „Ó Rómeó, mért vagy te Rómeó!” hogyan hangzik Varró Dániel változatában?
– Jaj, Rómeó, mért vagy te Rómeó! – ez az én fordítói leleményem, és meg is tudom indokolni. Az „ó” szép, hagyományos költői sóhajtás, amelyet nagyon szeretek, de viszonylag ritkán használjuk, a 13–14 évesek között – mint Rómeó és Júlia is – pedig még kevesebben. Amúgy az erkélyjelenetet élveztem a leginkább. Shakespeare-ben ugyanis az a csodálatos, hogy miközben szereplői drámai jambusokban beszélnek, abszolút átjön, hogy ők szerelmes fiatalok bájos, aranyos gesztusokkal. A „jaj” pedig szerintem sokkal inkább illik ebbe a képbe, ami elsősorban nem rácsodálkozásról, hanem elkeseredésről, kétségbeesésről szól.
– Verseinek tekintélyes részét viszont a pelenkázóasztal fölé hajolva mondják fogékony csecsemőknek. Szereti viszonthallani azokat?
– Ahhoz a költészethez, amit én szeretek, hozzátartozik, hogy elmondják. Ha csendben olvasunk egy verset, sok minden elvész belőle. Imádom a régi felvételeket, amelyeken költők adják elő a verseiket, Babits az egyik kedvencem, amint nagyon furán, szinte énekelve mondja saját költeményeit. Megkockáztatom: sokkal hatásosabb, mint egy Latinovits-előadás. A szerző ugyanis pontosan oda teszi a hangsúlyokat, ahová eredetileg szánta, és ez többet ad, mint egy bármilyen jó színészi alakítás.
– Prózáról szó sem esik: csak nincsenek haragban egymással?
– Roppant ingoványos terepnek tartom. A Maszat-hegyet eredetileg prózában terveztem, de előbb túl Lázár Ervin-esre sikerült, aztán túl jellegtelenre, úgyhogy feladtam. Bevallom, olvasni is inkább verset szeretek, ami nem rímel, az nekem már nem annyira barátságos. Ha egy kiállításmegnyitóra invitálnak, akkor is rímes prózában, makámában írom meg a köszöntőmet, szükségem van ezekre a kapaszkodókra.
Varró Dániel
Költő, Budapesten született 1977. szeptember 11-én, első verseit 12 éves korában (1989) írta. Az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban érettségizett, az ELTE-BTK magyar–angol szakára járt. Gimnazista kora óta publikál verseket és műfordításokat különböző irodalmi lapokban és folyóiratokban. Hét önálló kötete jelent meg – Bögre azúr, Túl a Maszat-hegyen, Szívdesszert, Akinek a lába hatos, Akinek a foga kijött, Nem, nem, hanem, Akinek a kedve dacos –, több (elsősorban gyerekeknek szóló) kötet társszerzője. Műfordítói tevékenysége egyre sokrétűbb, drámafordításait és egyéb (önálló vagy másokkal közösen írt) színházi munkáit több magyarországi színház műsorára tűzte. 2005 óta a Szépírók Társaságának, 2008 óta pedig a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének a tagja. Legfontosabb kitüntetései: Bródy Sándor-díj, különdíj (1999); Az Országos Színházi Találkozó különdíja a Kés a tyúkban fordításáért (2000); Petőfi-díj (2003); Az Év Gyermekkönyve díj (2004); József Attila-díj (2005); Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (2007); Színikritikusok díja – Legjobb új magyar dráma (2008/2009); Győri Könyvszalon, alkotói díj (2011). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A színházi világ egyre inkább Shakespeare újramagyarítójaként kezeli, miközben a magyar nyelvterület egyik legnépszerűbb költője. Varró Dániel verseit vitatják, hol túl gyerekesnek, hol túl felnőttesnek tartják – de többnyire imádják.
– Ritmus, zene, bravúros külsőségek vagy mély értelem, súlyos mondandó: ön melyik párton áll ebben a versalkotási vitában?
– Egy Mikszáth-anekdota szerint egy hölgyolvasó állítólag azt rótta fel neki, hogy amit Mikszáth úr ír, nem rázza meg az ember lelkét. Mikszáth erre azt válaszolta: drága hölgyem, állítottam én valaha, hogy az ön lelkét kívánom rázogatni? Nos, nekem sem célom, hogy lelkeket rázogassak, érthető, szerethető, humoros verseket akarok írni. Mindig megkapom, hogy a verseim nem túl mély értelműek. Kritikákban is kiemelték, hogy míves versek, meg hogy jó formaérzékkel rendelkezem, de a mai napig nem érzem, hogy nekem kellene megmondani a tutit, és nem is tartom, hogy a költészet erre való volna. Olvasóként is azokat a verseket szeretem, amelyeknek jó a zenéjük, imádom a csengő-bongó rímeket, elandalodom rajtuk. Ugyanakkor arra törekszem, hogy az engem érdeklő apró-cseprő dolgokat összehozzam a sajátos költői nyelvezettel, s a kettőnek különös, érdekes feszültségét érezzem. Valahogy így fest az én versideálom.
– Hogyan vélekedik arról az állításról, miszerint nincs gyerekeknek vagy felnőtteknek szóló vers, csak jó vagy rossz vers?
– Van igazság benne. Én sokáig nem foglalkoztam azzal, kinek szól, amit írok. Az első kötetemről, a Bögre azúrról sok kritika megjelent, egyesek szerint annyira gyerekes, hogy általa én vagyok a posztinfantilizmus előfutára. Na jó, mondtam, legyen így, ehhez képest a gyerekeknek szánt, Túl a Maszat-hegyen című kötetem viszont azt kapta, hogy túlságosan felnőttes, és hogy legfeljebb a vájt fülű sznob óvodásokat tekinthetem célközönségnek. Mindent összevetve, nem figyeltem én túlságosan erre a dologra, s miközben felnőtt verseim túl gyerekesek, a gyerekverseim pedig túl felnőttesek, magam is csodálkoztam, hogy ennyire megtalálták a közönségüket.
– Mennyiben változtatott a hangsúlyokon, hogy közben három kisfiú apukája lett? – A gyerekeim megszületése óta kétségtelenül alakult némiképp a dolog, hiszen próbálok nekik célzottan is írni. Persze nem biztos, hogy ez a jobbik változat, azoknak a költőknek, akiket gyerekként és felnőttként is a legjobban szerettem – Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Tamkó Sirató Károly –, egyiküknek sem volt gyerekük. Ez arról árulkodik, hogy nem annyira szülőnek kell lenni, mint inkább gyerekekhez közel álló lelkületű, „világnézetű” embernek.
– Ezek szerint inkább visszahúzó erőt jelent a saját gyerek, nem pedig plusz inspirációs forrást?
– A gyerek iránti elfogultság lehetetlenné teszi a szükséges távolságtartást, ez nem elhanyagolható „veszély”. Mert bizony olvastam olyan verset nagyon jó költőtől is, amely beleragad abba, hogy a gyerekük milyen jót mondott, mennyire aranyos dolgot művelt. De elvonatkoztatni sem lehet a helyzettől. Amikor a fiamat először a kezembe adták, nagyon sírt, nekem meg fogalmam sem volt, hogyan kell megnyugtatni egy egynapos csecsemőt. Nem jutott eszembe más, elkezdtem neki mondani a Párizsban járt az ősz című Ady-verset, szegénykémnek ez volt élete első versélménye. Viszont abbahagyta a sírást, kerekre nyílt szemekkel várta a folytatást, én meg megtapasztalhattam, micsoda praktikus haszna tud lenni a versnek. Ezen felbuzdulva gyerekmondókákat kezdtem keresni, de egyrészt alig találtam, másrészt csak olyanokat, mint a „Hátamon a zsákom, zsákomban a mákom”. Nekem, Budapesten született és sokáig ott élő embernek, apukának viszont sosem volt zsákomban mákom, meg a komámasszony sem kérte soha a szekeremet, ezért aztán magam kezdtem írni mondókákat. Kitartóan mondogattam a saját fejlesztésű altatómondókát, mire egyszer csak elaludt a kisfiam, és én azt hatalmas sikerként éltem meg. De született mondóka öltöztetéshez, evéshez is – hasonlóan praktikus eredményekkel. Nem biztos, hogy ezek irodalmi remekek, de a három mondókás kötetem megjelenése után sok szülő visszajelzett, hogy az ő gyerekük esetében is nagyon jól működnek.
– Sikerült már megfogalmaznia – saját forrásból, gyerekeiből vagy egyéb példákból kiindulva –, hogy hol, milyen módon ragadhat meg egy gyereket a nyelv, az irodalom? – Fogalmam sincs. Azt tapasztaltam, hogy a kicsik – félévestől hét-nyolcévesekig – ösztönösen nagyon fogékonyak a nyelvre, a jó ritmusú dolgokra, még ha nem is értik őket. Nagyon aranyos verseket is írnak, aztán kamaszodás elejétől legtöbben kezdenek megpróbálni megfelelni az elvárásoknak, sokkal kínosabb, modorosabb dolgokat produkálnak. De változatlanul sokan verselnek, mindig is mélyen gyökerező késztetés ez az emberben, elsősorban a heves érzések kifejezésére. – De hogyan került Rómeó és Júlia a gyerekversek közé? Azon túl, persze, hogy magyar–angol szakon diplomázott...
– Teljesen véletlenül csöppentem a színházi világba. Nagyjából az első könyvem megjelenésével azonos időben kaptam egy fordítói felkérést egy meglehetősen költői nyelvezetű darab, a Kés a tyúkban című kortárs mű kapcsán, amihez angolul tudó és lehetőleg költő embert kerestek. Az idősebb, nevesebb költők vagy nem értek rá, vagy nem tetszett nekik a darab, minden bizonnyal amolyan vészmegoldásként jutottam eszébe az előadás dramaturgjának, aki egyben a könyveimet megjelentető kiadó igazgatója is. Szóval minden színházi előélet nélkül készítettem az első fordításomat, az előadás nagyon jól sikerült, még díjat is kaptam érte. Azóta színházi emberként kezelnek, és szépen kaptam megbízásokat. Eleinte nagyon sok kortárs darabot fordítottam, közöttük sok botránydarabot is, amely amúgy tőlem elég messze álló műfaj, ezért aztán nagyon örültem, amikor Shakespeare-t is fordíthattam.
– Milyen volt a Shakespeare-rel való fordítói találkozás?
– Nagyon nehéz őt fordítani, a legnagyobb küzdelemre az ad okot, hogy Shakespeare-t sokan és a legnagyobbak fordították magyarra. A színház részéről ugyanakkor természetes igény, hogy minél frissebb szöveggel dolgozzon, s ha egy modernebb felfogású előadás készül, ahhoz tényleg nem passzol egy 150 évvel ezelőtti nyelviséggel fordított szöveg. Az általam fordított második Shakespeare-darab Lear újra címen Lear király volt, amelyet Vörösmarty óta nem nagyon magyarított senki. Csodálatos költői erejű szöveg, de hát mégiscsak évszázadokkal ezelőtt írták, olyan szavakkal, mondatszerkesztéssel, amelyek ma nagyon nehézkesnek hatnak. – A klasszikus „Ó Rómeó, mért vagy te Rómeó!” hogyan hangzik Varró Dániel változatában?
– Jaj, Rómeó, mért vagy te Rómeó! – ez az én fordítói leleményem, és meg is tudom indokolni. Az „ó” szép, hagyományos költői sóhajtás, amelyet nagyon szeretek, de viszonylag ritkán használjuk, a 13–14 évesek között – mint Rómeó és Júlia is – pedig még kevesebben. Amúgy az erkélyjelenetet élveztem a leginkább. Shakespeare-ben ugyanis az a csodálatos, hogy miközben szereplői drámai jambusokban beszélnek, abszolút átjön, hogy ők szerelmes fiatalok bájos, aranyos gesztusokkal. A „jaj” pedig szerintem sokkal inkább illik ebbe a képbe, ami elsősorban nem rácsodálkozásról, hanem elkeseredésről, kétségbeesésről szól.
– Verseinek tekintélyes részét viszont a pelenkázóasztal fölé hajolva mondják fogékony csecsemőknek. Szereti viszonthallani azokat?
– Ahhoz a költészethez, amit én szeretek, hozzátartozik, hogy elmondják. Ha csendben olvasunk egy verset, sok minden elvész belőle. Imádom a régi felvételeket, amelyeken költők adják elő a verseiket, Babits az egyik kedvencem, amint nagyon furán, szinte énekelve mondja saját költeményeit. Megkockáztatom: sokkal hatásosabb, mint egy Latinovits-előadás. A szerző ugyanis pontosan oda teszi a hangsúlyokat, ahová eredetileg szánta, és ez többet ad, mint egy bármilyen jó színészi alakítás.
– Prózáról szó sem esik: csak nincsenek haragban egymással?
– Roppant ingoványos terepnek tartom. A Maszat-hegyet eredetileg prózában terveztem, de előbb túl Lázár Ervin-esre sikerült, aztán túl jellegtelenre, úgyhogy feladtam. Bevallom, olvasni is inkább verset szeretek, ami nem rímel, az nekem már nem annyira barátságos. Ha egy kiállításmegnyitóra invitálnak, akkor is rímes prózában, makámában írom meg a köszöntőmet, szükségem van ezekre a kapaszkodókra.
Varró Dániel
Költő, Budapesten született 1977. szeptember 11-én, első verseit 12 éves korában (1989) írta. Az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban érettségizett, az ELTE-BTK magyar–angol szakára járt. Gimnazista kora óta publikál verseket és műfordításokat különböző irodalmi lapokban és folyóiratokban. Hét önálló kötete jelent meg – Bögre azúr, Túl a Maszat-hegyen, Szívdesszert, Akinek a lába hatos, Akinek a foga kijött, Nem, nem, hanem, Akinek a kedve dacos –, több (elsősorban gyerekeknek szóló) kötet társszerzője. Műfordítói tevékenysége egyre sokrétűbb, drámafordításait és egyéb (önálló vagy másokkal közösen írt) színházi munkáit több magyarországi színház műsorára tűzte. 2005 óta a Szépírók Társaságának, 2008 óta pedig a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének a tagja. Legfontosabb kitüntetései: Bródy Sándor-díj, különdíj (1999); Az Országos Színházi Találkozó különdíja a Kés a tyúkban fordításáért (2000); Petőfi-díj (2003); Az Év Gyermekkönyve díj (2004); József Attila-díj (2005); Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (2007); Színikritikusok díja – Legjobb új magyar dráma (2008/2009); Győri Könyvszalon, alkotói díj (2011). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. május 30.
Marosvásárhelyen vendégszerepel a Tamási Áron Színház
Marosvásárhelyen turnézik június 1-6. között a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulata, olvasható az intézmény közleményében. A turné során június 1-én, csütörtökön 19 órától, 2-án 17 órától és 3-án 19 órai kezdettel a Bocsárdi László által rendezett Vízkereszt, vagy amire vágytok című előadást, június 4-én szintén 19 órától a Sardar Tagirovsky által színpadra vitt Úrhatnám polgárt játszák a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében. Június 6-án 19 órától pedig a Rajtammaradt télikabát című Cseh Tamás-előadóestet tekinthetik meg az érdeklődők a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Studio Színház színpadán.
Legutóbb 2014 nyarán léptek fel hasonló „csomaggal” a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, amikor több alkalommal bérletben játszották a Bocsárdi László rendezte A fösvény és az Ilja próféta című előadásaikat. Ezúttal is az utóbbi két év legfontosabb produkcióit mutatják be a marosvásárhelyi közönségnek, áll a társulat közleményében.
Shakespeare egyik legnépszerűbb vígjátékát közel két évvel ezelőtt mutatták be a Gyulai Várszínházban a Shakespeare Fesztivál keretében. A produkciót azóta is teltházas közönség előtt játsszák mind a Tamási Áron Színház színpadán, mind különböző fesztiválok közönségei előtt. Pálffy Tibort, az előadás Malvolioját felterjesztették a Gábor Miklós-díjra, amellyel az év legjobb Shakespeare-alakítását méltatják. Pálffy Tibor mindemellett jelölést kapott a Színikritikusok díjára a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában is. A Sardar Tagirovsky által rendezett, 2015. szilveszterén bemutatott Úrhatnám polgár című vígjáték szintén sok helyen vendégszerepelt már, és bekerült a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának a versenyprogramjába is, ahonnan Sardar Tagirovsky rendezői díjjal, Pálffy Tibor férfi alakításért járó díjjal, Bajkó Blanka Alíz a legjobb jelmezért járó díjjal, valamint Bartók György és alkotótársai a Kisvárdai Várszínház zenei díjával tértek vissza. Derzsi Dezső jelölést kapott a Színházi Kritikusok Céhétől a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában. Bajkó Blanka Aliz, az előadás jelmeztervezője pedig átvehette a Színikritikusok Díját a legjobb jelmez kategóriában.
A Rajtammaradt télikabát című Cseh Tamás-előadóest Gajzágó Zsuzsának, a Tamási Áron Színház színészének a kezdeményezésére jött létre 2016 őszén. A Cseh Tamás és Bereményi Géza műveit felidéző koncert vendégszerepelt már a kézdivásárhelyi Vigadó Művelődési Házban és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kistermében. Az előadás alkotói: Gajzágó Zsuzsa (ének), Simó Lakatos Barna (gitár), Katona Dávid (gitár) és Ráduly Zsófia (hegedű). Szabadság (Kolozsvár)
Marosvásárhelyen turnézik június 1-6. között a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulata, olvasható az intézmény közleményében. A turné során június 1-én, csütörtökön 19 órától, 2-án 17 órától és 3-án 19 órai kezdettel a Bocsárdi László által rendezett Vízkereszt, vagy amire vágytok című előadást, június 4-én szintén 19 órától a Sardar Tagirovsky által színpadra vitt Úrhatnám polgárt játszák a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében. Június 6-án 19 órától pedig a Rajtammaradt télikabát című Cseh Tamás-előadóestet tekinthetik meg az érdeklődők a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Studio Színház színpadán.
Legutóbb 2014 nyarán léptek fel hasonló „csomaggal” a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, amikor több alkalommal bérletben játszották a Bocsárdi László rendezte A fösvény és az Ilja próféta című előadásaikat. Ezúttal is az utóbbi két év legfontosabb produkcióit mutatják be a marosvásárhelyi közönségnek, áll a társulat közleményében.
Shakespeare egyik legnépszerűbb vígjátékát közel két évvel ezelőtt mutatták be a Gyulai Várszínházban a Shakespeare Fesztivál keretében. A produkciót azóta is teltházas közönség előtt játsszák mind a Tamási Áron Színház színpadán, mind különböző fesztiválok közönségei előtt. Pálffy Tibort, az előadás Malvolioját felterjesztették a Gábor Miklós-díjra, amellyel az év legjobb Shakespeare-alakítását méltatják. Pálffy Tibor mindemellett jelölést kapott a Színikritikusok díjára a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában is. A Sardar Tagirovsky által rendezett, 2015. szilveszterén bemutatott Úrhatnám polgár című vígjáték szintén sok helyen vendégszerepelt már, és bekerült a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának a versenyprogramjába is, ahonnan Sardar Tagirovsky rendezői díjjal, Pálffy Tibor férfi alakításért járó díjjal, Bajkó Blanka Alíz a legjobb jelmezért járó díjjal, valamint Bartók György és alkotótársai a Kisvárdai Várszínház zenei díjával tértek vissza. Derzsi Dezső jelölést kapott a Színházi Kritikusok Céhétől a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában. Bajkó Blanka Aliz, az előadás jelmeztervezője pedig átvehette a Színikritikusok Díját a legjobb jelmez kategóriában.
A Rajtammaradt télikabát című Cseh Tamás-előadóest Gajzágó Zsuzsának, a Tamási Áron Színház színészének a kezdeményezésére jött létre 2016 őszén. A Cseh Tamás és Bereményi Géza műveit felidéző koncert vendégszerepelt már a kézdivásárhelyi Vigadó Művelődési Házban és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kistermében. Az előadás alkotói: Gajzágó Zsuzsa (ének), Simó Lakatos Barna (gitár), Katona Dávid (gitár) és Ráduly Zsófia (hegedű). Szabadság (Kolozsvár)
2017. június 6.
Mindig lapulnak jó írók az olvasók között – interjú Egyed Emesével
Interjú az Arany János-díjas Egyed Emese irodalomtörténésszel a nagyszalontai költőóriásról, kortárs erdélyi magyar irodalomról, régi székely poétákról.
– A Magyar Írószövetség alapítványának Arany János-díját vette át májusban irodalom- és színháztörténeti kutatásaiért, versesköteteiért, oktatómunkájáért. Hogyan értékeli az elismerést?
– Az Arany-emlékévre én is örömmel készültem, mert a költő mindannyiunk közös kincse, az elismerés pedig kicsit olyan, mintha egy idősebb író egy fiatalabbat megdicsérne. A díj természetesen jólesik, ugyanakkor arra is gondolok, hogy miért nem írtam még három-négy monográfiát. De hátha még van időm erre.
– A költő születésének bicentenáriuma apropóján az egész Kárpát-medencében megemlékeznek Arany munkásságáról ebben az évben. Mit gondol, mi lehet ennek a hozadéka? – Egy ideje divatszerűen szervezik meg az évfordulókat, de persze ezt nem most találták ki. Érdemes odafigyelnünk a kulturális előzményekre, arra, hogy ugyanannak a kultúrának a használói miként értékelik egy korábbi alkotójukat. Arany elég régóta tananyag, hiszen már életében elkezdődött verseinek, balladáinak felfedezése, de aztán a halála után akkora nosztalgiával figyeltek rá, írták meg életrajzait, alakították ki azt a képet, amelyet sokáig életrajzként forgalmaztak, hogy párját ritkítja – ehhez hozzájárult persze a Petőfi-kultusz is. Amikor kihirdették az emlékévet, akár rutinosan is le lehetett volna tudni, de úgy látom, hogy mindenki – a gyerekektől az írókig, tanárokig, az egyszerű olvasó emberekig – bekapcsolódik. Hiszen mindannyiunknak van emléke az Arany-művek olvasásáról, az olyan különleges történelmi vagy történelmet elképzelő fantáziadús mesékről, a társadalom különböző szintjeit összekapcsoló, szinte eposzi, mitikus történetekről, mint amilyen a Toldi. Ezek összekapcsolnak nemzedékeket, és meglepő, különleges nyelvezettel szólnak a 21. század emberéhez.
Ugyanakkor Arany költészetéről nagyon értékes szövegek születnek, tudományos konferenciákat tartanak, amelyek a legújabb kutatási eredményeket mutatják be, például kutatják a könyvekben, folyóiratokban fellelhető széljegyzeteit.
Aranynak az is nagy kísérlete volt, hogy úgy is szólni akart a nagyközönséghez, hogy létre akarta hozni a legjobb magyar nyelvű folyóiratot, amiben nagyrészt világirodalmi hírek szerepeltek: például hogy mit írnak valamelyik országban, mit játszanak egy külföldi színpadon, vagy mi történik éppen Pesten vagy Erdélyben. Megpróbált egy munkatársi csoportot irányítva Budapestről szólni valamennyi humán kultúra iránt érdeklődő magyar olvasóhoz – ez pedig óriási vállalkozás volt. Felértékelődnek a fordításai is, Arisztophanész teljes életművének átültetése, a Shakespeare-fordítások különösképpen – csak ha ezeket vesszük, világirodalmi jelentőségű a munkássága.
– Visszatérve a széljegyzetekre, mi derül ki belőlük?
– Arany olvasói és jegyzetelőszokásait is kutatják, elsősorban a Nagyszalontán őrzött könyvtár anyagában. A széljegyzet kifejezés mondatok, szavak képzetét kelti, de voltaképpen vonásokról, körömjelölésekről, aláhúzásokról, kis nyilakról van szó, amelyek mind megfejtendő titkok. Egyik-másik jegyzést talán nem is a költő, hanem Arany László vagy Gyulai Pál végezte, mert együtt dolgozott velük a Koszorú folyóirat megjelenése céljából. Abban kell reménykedni, hogy a kutatások folytatódnak, és összefogással többet tudunk meg a könyveiről, jegyzetelési szokásairól és róla magáról.
Tudós költő volt, ezt kell mondanunk még akkor is, ha nagyon romantikus egyik-másik megoldása. Pontosan tudta, hogy mit akar, a tanári munkásságából is ez derül ki.
Tanulmányozta az elméleteket, műfajokat az ókortól kezdve a saját koráig, azokból válogatott, fontosnak tartotta a témával való elmélyült foglalkozást, és csak azután tért rá a forma megválasztására, a hangzásra, hangulatra. Görögül jól tudott, latinul is, megtanult németül, franciául és angolul is bizonyos szinten – a kiejtés nem fontos ebben az esetben, a lényeg, hogy nagyon átütő erejű magyar szövegeket hozott létre.
– Az Arany-díj indoklásában olvasható, hogy Ön fáradozásaival meggyőzően bizonyítja: az írás, az olvasás segít értelmezni a világot. Hosszú ideje egyetemi oktatóként tevékenykedik, 18–19. századi irodalmat tanít, ami nem választható el a könyv, a papíralapú információ szeretetétől. Hogyan vélekedik a digitális őrületről, ami áthatja a fiatal generáció gondolkodását, mindennapjait?
– Valamennyiünk mindennapjait áthatja, ebből nem lehet kimaradni, ha akarunk sem, különben elszigetelődünk. Ez sajnos olyan hatalmas tempót ró az emberre, ami nem kellemes, de főleg kiszolgáltatottá tesz, mert annyira nem értünk a digitális világhoz, hogy azonnal felfedezzük a benne rejlő technikai meg erkölcsi veszedelmeket. El is kényelmesedünk, aztán kétségbeesünk, mert nem tudjuk összegyűjteni az elveszett számítógépes anyagainkat és így tovább.
1990 óta oktatok az egyetemen, azelőtt 8 évig középiskolában tanítottam. Nagyon fontos szakasz volt az életemben, bizalmat is adott ahhoz, hogy fiatalokkal továbbra is irodalomról, kultúráról merjek beszélni, és egy olyan tapasztalatot is, amelyet nem lehet megtagadni. Lehet, hogy bizonyos tanításbeli szokásokat középiskolai tanár koromból hozok. Egyébként nem az a gond, hogy a fiatalok használják az internetet, és sokféle adathordozóval bástyázzák körül magukat, örömmel fedezik fel, hogy milyen hamar meg lehet tudni egy hírt vagy ellenőrizni a tanár mondásait a pad alatt, rajtakapni, ha esetleg eltévesztett egy évszámot. Az a baj, hogy nehéz lett a vizsgáztatás, miközben fel akarom mérni a tudásukat, azon kell törnöm a fejemet, hogy miként akarnak túljárni az eszemen a tanítványaim.
Mert túljárhatnak, rengeteg erre a lehetőség, és ez elkeserít, megtöri a lendületemet, rossz érzéseket kelt. Új módszereket kell kidolgoznunk arra, hogy írásban, szóban ellenőrizzük a diákjaink megszerzett ismereteit, kialakított készségeit, mert a régi módszerekkel nem megy. Van, aki arra használja a világhálós lehetőségeket, amire való, de akad, aki gyermetegen: a hozzá legközelebb álló információt lehalássza, és gyorsan felmutatja, mint a saját tudományát.
Gondolkodásra, mérlegelésre, az információval való tisztességes bánásra is nevelnünk kell a diákjainkat, nemcsak irodalomra és művészetre, ez pedig nem egyszerű, ehhez keressük a módokat. Én legalábbis keresem.
– A fiatal generációról szólva miként látja a mai erdélyi irodalmat? A 18–19. században talán létezhetett egyfajta egység a magyar irodalomban, amit a folyóiratok, színház, nyomtatott kiadványok biztosítottak. Ma, amikor minden tekintetben nagyon szerteágazó az irodalmi élet, lehet bármifajta egységről beszélni?
– Akkor is sokféle volt az irodalom, attól is függően, hogy milyen érdeklődésű, tanultságú volt a közönség. Ha visszagondolok az elmúlt évekre, évtizedekre, az erdélyi irodalomban nagy fordulatnak tekinthető, hogy megalakult az Erdélyi Magyar Írók Ligája. Egy baráti társaság alapította, amely maga elé vett nagy öregeket, megszólította az idősebb nemzedéket Fodor Sándortól Király Lászlóig, Szegedről Fried István kritikust is. Ettől kezdve.
Az irodalmi élet egyre nyilvánosabb, egyre izgalmasabb lett, kiterjedt és megelevenedett. Az első évtizedben a fiatalok nem tudták: kiköltözzenek-e Magyarországra, lapokat alapítsanak, megöljék az öregeket, vagy mi legyen. Aztán nemzedékek váltották egymást, és mondhatni decentralizálódott az irodalmi élet, hatalmas lendületet vett, újraszületett a váradi irodalmi csoport, Csíkban a Székelyföld folyóirat adott otthont kitűnő szépíróknak, Vásárhely egy megújult, de már meglevő műhelyt folytatott, és Kolozsváron is változás történt, hiszen korábban kizárólag az Utunk, majd a Helikon volt az irodalom műhelye, aztán itt is több irodalmi kör kezdett működni párhuzamosan.
Az egyetemi hallgatóság és az irodalomkedvelő közönség azóta is folyamatosan támogatja az alkotókat, veszi a könyveiket, hozzászól és létezik egy eleven műhely, ahol a közönség beleszólhat, hogy milyen a jó irodalom, a műhely pedig elindítja a legfiatalabbakat is. Ahogy az ókorban vagy a 18. századi magyar közegben hexameterrel kísérleteztek és vetélkedtek, hogy mit tudnának kihozni a formából, vagy máshol a szonettel játszottak, úgy léteznek most Erdélyben haiku-, eposzdivatok, a gyerekirodalom is felfelé ível, több kiadó működik. És az erdélyi szerző nem föltétlenül a magyarországi piacon kíván portékát árulni. Úgy tűnt, hogy a 2000-es év körül, de korábban is egy fájdalmas nagy vágy élt bennünk, hogy ismerjenek meg Budapesten, fogadjanak el a magyar olvasók, higgyék el, hogy mi is írunk valamit.
Ez vagy sikerült, vagy nem, többnyire nem sikerült. Lassan rájöttünk, hogy szükség van állandó kapcsolatra az olvasókkal, akik közt mindig lapulnak új, jó írók, csak ki kell csalogatni belőlük és meg kell keresni a hozzánk közeledő, minket kedvelő, bátorító könyvkiadókat. És mivel létrejöttek, fennmaradtak erdélyi kiadók, a szerzők egyik része itteni közönségre számít, ha nem is kizárólagosan. Ugyanakkor színvonalas ez az irodalom, elsősorban itt alakul ki a kritikája, recepciója, és fontos, hogy vannak saját fórumaink.
Ami nagyon hiányzik, az egy olyan gyűjtőhely, könyvtár, ahol együtt lennének a romániai magyar irodalom darabjai 1990-től errefelé.
Hiszen nehéz beszélni erről az irodalomról, ha nem hozzáférhetők az egyes kötetek. Nem kerül be minden a nagy könyvtárakba, a kolozsvári egyetemi könyvtárban sincsenek ezek együtt, ami nagy kár.
– A francia–magyar irodalmi, művelődési kapcsolatokat is kutatja. Mi az, amit kiemelne ebből?
– A francia–magyar kulturális kapcsolatoknak nagy múltja van, legújabban Nagy Pál tette közzé egy antológiában magyar szerzők franciául írt műveit. Jean-Luc Moreau Balassi verseit is lefordította franciára, nemcsak a Bánffy-trilógiát, amelyből sikerkönyv lett francia nyelvterületen. De tudni kell azt is például, hogy létezett olyan erdélyi magyar nemes, aki meglátogatta Rousseau-t és beszélgettek: Teleki József gróf – ezekre a kulturális kapcsolatokra oda kell figyelni.
Francia-magyar szakot végeztem, ehhez az érdeklődésemhez elég későn tértem vissza. Régi meg újabb verseket fordítottam franciából magyarra, Villon-fordításokból írtam a szakdolgozatomat. A 2000-es év után kezdtem foglalkozni a francia–magyar kulturális kapcsolatokkal, ösztöndíjasa is voltam a francia államnak. Érdekel Párizs mint egy nemzetközi francia város, felfedeztem az ottani könyvtárakat, szeretek elrejtőzni a könyvtári nép között, kétévente legalább egy hétre igyekszem elmenni. Mindig találok valamit, ami az én kutatásaimat is lendíti, ugyanakkor verset is szeretek írni Párizsban. Vannak ottani szokásaim, kialakultak az útvonalaim, az ismeretségi köröm, szakmai körökhöz is tartozom.
– Ha jól tudom, előkészületben van a legújabb verseskötete.
– Elég régóta nem publikáltam önálló verseskötetet, 2011-es a legutóbbi. A vásárhelyi Lector Kiadó kért tőlem verseket, ez a kötet van előkészületben. Alkalmi versek, névre szóló köszöntőversek is akadnak, de például olyan is, amit egy párizsi plakát ihletett vagy egy hirdetmény.
Párizsban valamivel több a szabadidőm és egy kicsit el is csendesedem, ilyenkor könnyebben írok verset, hiszen szülővárosomban, Kolozsváron igen sok mindennel foglalkozom.
– A Székely Könyvtár sorozatban napvilágot látott egy verseskötet, amelybe régi székely költők verseit válogatta. Az előszóban az olvasható, hogy nehéz meghatározni, ki is a székely: az-e, aki a Székelyföldön született, vagy az, aki ott élt, és vajon hol vonhatóak meg a Székelyföld határai. Milyen szempontok alapján válogatta a régi székely költeményeket?
– Rájöttem, nagyon nehéz kijelölni a határt, és nem is szabad éles határt vonni akörül, hogy mi a székely. Baróti Szabó Dávid például Magyarországon élt, Kassán, mégis sokan nevezték székelynek. Miközben az egész kötetnyi kéziratot vizsgáltam és sajtó alá rendeztem, újra átgondoltam, hogy ki is számíthat székelynek.
/Régi székely költők, Székely Könyvtár 26., Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda , 2014/-
Az antológia összeállítására a Székelyföld főszerkesztője, Lövétei Lázár László kért fel, újabban pedig arra is, hogy a régi székely prózairodalomból is kötetet állítsak össze. Sokféleképpen megközelíthetjük a székely szövegeket, többféle válogatás létezik, tematikus, területi, és vannak olyan identitásjelölők, amelyekkel számolnunk kell. Ilyen az, hogy valaki ott született vagy műveiben emlegette a székelységet, vagy valamiképpen ahhoz a natio siculicához tartozott, amely Magyarország, Erdély jogtörténetében különleges státusszal bírt. A székely lakosság máig kutatott, izgalmas, és nem elég írásbeli nyomot hagyó történelme is foglalkoztathat bennünket.
zt gondolom, beszélni kell arról is, hogy a mai emberek hogyan ítélik meg saját magukat, hogyan építik fel identitásukat, és ezt még mi szervezi kívülről: az egyház, a csíksomlyói zarándoklat, a magyarországi közember vagy politika befolyása?
Ezek kényes dolgok, mégis azt kell mondanom, hogy valamennyire tiszteletben kell tartani azt is, ahogyan egy csoport önmagáról beszél, amilyennek önmagát láttatni szeretné. Ez nem azt jelenti, hogy a csoport mindenik tagja teljesen egyforma. Jó, hogy a regionális identitásnak vannak szöveges támpontjai, hiszen természetes, hogy tudni akarjuk, milyen mítoszok, szellemek, történetek léteztek ott, ahol élünk.
A kötetben szerepelnek többek közt Lukács István versei, aki Udvarhelyen járt a kollégiumba és aztán Bodosban, édesapám szülőfalujában volt lelkész a 19. században. Ő a székely nép lakóterületének valóságos mitológiáját alakította ki, össze is kötötte a korabeli történelmi eposzdivattal, és azt mondta el magántörténetekben meg közös történetekben. Sok fájdalom van ezekben a versekben és az is, hogy a székelység nem találta meg a helyét. Az antológia hiánypótló, mert inkább történelmi szövegekről tudunk, amik konfliktusokat, politikai döntéseket, futásokat, rablásokat tartalmaznak, de a művészet, az irodalom is felidéz, rögzít a maga módján.
– Milyen periódust ölel fel a kötet?
– Körülbelül a 19. század elejéig tartó időszakból származó költeményeket tartalmaz. Úgy tudom, Fekete Vince (a Székelyföld folyóirat szerkesztője) tervezi, hogy összegyűjti a 19–20. századi székely költők verseit. Különben a régi szövegek válogatása jó munka a kutató számára, ugyanakkor fontos döntés van a kezében: mit tart odavalónak, elég érdekesnek, alkalmasnak, változatosnak. Van a Régi székely költők című kötetben egy különlegesség, a székely nemesnek, vargyasi Daniel István lányának, Polixéniának egy nagyon szép, selyempapírból kivágott és szövegekkel dekorált képverse, ami eddig sehol sem jelent meg.
Szép barokk stílusú, 18. századi női kézimunka, ragasztás, kollázs, betűkkel: képvers. Ma azt mondanánk rá, hogy konkrét költészet. Az is figyelemre méltó, hogy nő a szerző, hiszen a nők önálló szöveget akkoriban ritkán írtak, inkább élő beszédben adták át a kultúrát. Tanultak ugyan a nemesi családok lányai, de esetleg csak imádságot írtak, és nem is versben.
– A Kolozsvári Magyar Napok alatt évről évre megszervezi a bölcsészkar volt diákjainak, tanárainak találkozóját. Idén mire számíthatnak a résztvevők?
– Amikor két éve kezdeményeztem a találkozókat, kíváncsi voltam, hogy lesz-e érdeklődés, visszajönnek-e az egykori diákok, sikerül-e kapcsolatot teremteni velük. Azok, akik tanárok lettek, inkább a középiskolai tanárok köréhez tartozónak vélik magukat és kevésbé az egyetemhez mint műhelyhez. Az idén változás lesz, azt tervezzük, hogy magyarórákat tartunk az egyetemen. A találkozó utáni napon, augusztus 19-én órákat tartanak az oktatók, és aki akar, válogathat közülök, beülhet az előadásokra. Felkértem a kollégákat, hogy ajánljanak érdekes témákat, az is lehet, hogy bevonjuk a doktoranduszokat vagy a máshol tanító végzettjeinket, ez egy új kísérlet lesz. Augusztusban egyébként ott áll a Marianum üresen, sok teremmel, remélem, egy idő után az épület eleven része lesz a Kolozsvári Magyar Napoknak.
Egyed Emese
Egyetemi tanár, költő, irodalomtörténész Kolozsváron született 1957. július 5-én. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Irodalomtudományi Intézetének tanára, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának elnöke. Kutatási területe a 18. és 19. századi magyar és európai irodalomtörténet, a felvilágosodás, a magyar és európai színháztörténet, valamint a francia–magyar művelődési, irodalmi kapcsolatok. 1997-ben, 1998-ban, 2000-ben a Romániai Írók Szövetségének díjával, 2003-ban Székelyföld-díjjal tüntették ki, 2012-ben a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem díszdoktora címmel. A Magyar Tudományos Akadémia 188. közgyűlésén, a külső tagok fórumán, május 10-én Arany János-díjjal tüntették ki. Az elhangzott indoklás szerint munkássága túlmutat a szigorúan értelmezett tudományos pályán: irodalom- és színháztörténeti kutatásaival, versesköteteivel, oktatómunkájával, a diákszínjátszás népszerűsítéséért végzett fáradozásaival meggyőzően bizonyítja, hogy az írás, az olvasás segít értelmezni a világot.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)
Interjú az Arany János-díjas Egyed Emese irodalomtörténésszel a nagyszalontai költőóriásról, kortárs erdélyi magyar irodalomról, régi székely poétákról.
– A Magyar Írószövetség alapítványának Arany János-díját vette át májusban irodalom- és színháztörténeti kutatásaiért, versesköteteiért, oktatómunkájáért. Hogyan értékeli az elismerést?
– Az Arany-emlékévre én is örömmel készültem, mert a költő mindannyiunk közös kincse, az elismerés pedig kicsit olyan, mintha egy idősebb író egy fiatalabbat megdicsérne. A díj természetesen jólesik, ugyanakkor arra is gondolok, hogy miért nem írtam még három-négy monográfiát. De hátha még van időm erre.
– A költő születésének bicentenáriuma apropóján az egész Kárpát-medencében megemlékeznek Arany munkásságáról ebben az évben. Mit gondol, mi lehet ennek a hozadéka? – Egy ideje divatszerűen szervezik meg az évfordulókat, de persze ezt nem most találták ki. Érdemes odafigyelnünk a kulturális előzményekre, arra, hogy ugyanannak a kultúrának a használói miként értékelik egy korábbi alkotójukat. Arany elég régóta tananyag, hiszen már életében elkezdődött verseinek, balladáinak felfedezése, de aztán a halála után akkora nosztalgiával figyeltek rá, írták meg életrajzait, alakították ki azt a képet, amelyet sokáig életrajzként forgalmaztak, hogy párját ritkítja – ehhez hozzájárult persze a Petőfi-kultusz is. Amikor kihirdették az emlékévet, akár rutinosan is le lehetett volna tudni, de úgy látom, hogy mindenki – a gyerekektől az írókig, tanárokig, az egyszerű olvasó emberekig – bekapcsolódik. Hiszen mindannyiunknak van emléke az Arany-művek olvasásáról, az olyan különleges történelmi vagy történelmet elképzelő fantáziadús mesékről, a társadalom különböző szintjeit összekapcsoló, szinte eposzi, mitikus történetekről, mint amilyen a Toldi. Ezek összekapcsolnak nemzedékeket, és meglepő, különleges nyelvezettel szólnak a 21. század emberéhez.
Ugyanakkor Arany költészetéről nagyon értékes szövegek születnek, tudományos konferenciákat tartanak, amelyek a legújabb kutatási eredményeket mutatják be, például kutatják a könyvekben, folyóiratokban fellelhető széljegyzeteit.
Aranynak az is nagy kísérlete volt, hogy úgy is szólni akart a nagyközönséghez, hogy létre akarta hozni a legjobb magyar nyelvű folyóiratot, amiben nagyrészt világirodalmi hírek szerepeltek: például hogy mit írnak valamelyik országban, mit játszanak egy külföldi színpadon, vagy mi történik éppen Pesten vagy Erdélyben. Megpróbált egy munkatársi csoportot irányítva Budapestről szólni valamennyi humán kultúra iránt érdeklődő magyar olvasóhoz – ez pedig óriási vállalkozás volt. Felértékelődnek a fordításai is, Arisztophanész teljes életművének átültetése, a Shakespeare-fordítások különösképpen – csak ha ezeket vesszük, világirodalmi jelentőségű a munkássága.
– Visszatérve a széljegyzetekre, mi derül ki belőlük?
– Arany olvasói és jegyzetelőszokásait is kutatják, elsősorban a Nagyszalontán őrzött könyvtár anyagában. A széljegyzet kifejezés mondatok, szavak képzetét kelti, de voltaképpen vonásokról, körömjelölésekről, aláhúzásokról, kis nyilakról van szó, amelyek mind megfejtendő titkok. Egyik-másik jegyzést talán nem is a költő, hanem Arany László vagy Gyulai Pál végezte, mert együtt dolgozott velük a Koszorú folyóirat megjelenése céljából. Abban kell reménykedni, hogy a kutatások folytatódnak, és összefogással többet tudunk meg a könyveiről, jegyzetelési szokásairól és róla magáról.
Tudós költő volt, ezt kell mondanunk még akkor is, ha nagyon romantikus egyik-másik megoldása. Pontosan tudta, hogy mit akar, a tanári munkásságából is ez derül ki.
Tanulmányozta az elméleteket, műfajokat az ókortól kezdve a saját koráig, azokból válogatott, fontosnak tartotta a témával való elmélyült foglalkozást, és csak azután tért rá a forma megválasztására, a hangzásra, hangulatra. Görögül jól tudott, latinul is, megtanult németül, franciául és angolul is bizonyos szinten – a kiejtés nem fontos ebben az esetben, a lényeg, hogy nagyon átütő erejű magyar szövegeket hozott létre.
– Az Arany-díj indoklásában olvasható, hogy Ön fáradozásaival meggyőzően bizonyítja: az írás, az olvasás segít értelmezni a világot. Hosszú ideje egyetemi oktatóként tevékenykedik, 18–19. századi irodalmat tanít, ami nem választható el a könyv, a papíralapú információ szeretetétől. Hogyan vélekedik a digitális őrületről, ami áthatja a fiatal generáció gondolkodását, mindennapjait?
– Valamennyiünk mindennapjait áthatja, ebből nem lehet kimaradni, ha akarunk sem, különben elszigetelődünk. Ez sajnos olyan hatalmas tempót ró az emberre, ami nem kellemes, de főleg kiszolgáltatottá tesz, mert annyira nem értünk a digitális világhoz, hogy azonnal felfedezzük a benne rejlő technikai meg erkölcsi veszedelmeket. El is kényelmesedünk, aztán kétségbeesünk, mert nem tudjuk összegyűjteni az elveszett számítógépes anyagainkat és így tovább.
1990 óta oktatok az egyetemen, azelőtt 8 évig középiskolában tanítottam. Nagyon fontos szakasz volt az életemben, bizalmat is adott ahhoz, hogy fiatalokkal továbbra is irodalomról, kultúráról merjek beszélni, és egy olyan tapasztalatot is, amelyet nem lehet megtagadni. Lehet, hogy bizonyos tanításbeli szokásokat középiskolai tanár koromból hozok. Egyébként nem az a gond, hogy a fiatalok használják az internetet, és sokféle adathordozóval bástyázzák körül magukat, örömmel fedezik fel, hogy milyen hamar meg lehet tudni egy hírt vagy ellenőrizni a tanár mondásait a pad alatt, rajtakapni, ha esetleg eltévesztett egy évszámot. Az a baj, hogy nehéz lett a vizsgáztatás, miközben fel akarom mérni a tudásukat, azon kell törnöm a fejemet, hogy miként akarnak túljárni az eszemen a tanítványaim.
Mert túljárhatnak, rengeteg erre a lehetőség, és ez elkeserít, megtöri a lendületemet, rossz érzéseket kelt. Új módszereket kell kidolgoznunk arra, hogy írásban, szóban ellenőrizzük a diákjaink megszerzett ismereteit, kialakított készségeit, mert a régi módszerekkel nem megy. Van, aki arra használja a világhálós lehetőségeket, amire való, de akad, aki gyermetegen: a hozzá legközelebb álló információt lehalássza, és gyorsan felmutatja, mint a saját tudományát.
Gondolkodásra, mérlegelésre, az információval való tisztességes bánásra is nevelnünk kell a diákjainkat, nemcsak irodalomra és művészetre, ez pedig nem egyszerű, ehhez keressük a módokat. Én legalábbis keresem.
– A fiatal generációról szólva miként látja a mai erdélyi irodalmat? A 18–19. században talán létezhetett egyfajta egység a magyar irodalomban, amit a folyóiratok, színház, nyomtatott kiadványok biztosítottak. Ma, amikor minden tekintetben nagyon szerteágazó az irodalmi élet, lehet bármifajta egységről beszélni?
– Akkor is sokféle volt az irodalom, attól is függően, hogy milyen érdeklődésű, tanultságú volt a közönség. Ha visszagondolok az elmúlt évekre, évtizedekre, az erdélyi irodalomban nagy fordulatnak tekinthető, hogy megalakult az Erdélyi Magyar Írók Ligája. Egy baráti társaság alapította, amely maga elé vett nagy öregeket, megszólította az idősebb nemzedéket Fodor Sándortól Király Lászlóig, Szegedről Fried István kritikust is. Ettől kezdve.
Az irodalmi élet egyre nyilvánosabb, egyre izgalmasabb lett, kiterjedt és megelevenedett. Az első évtizedben a fiatalok nem tudták: kiköltözzenek-e Magyarországra, lapokat alapítsanak, megöljék az öregeket, vagy mi legyen. Aztán nemzedékek váltották egymást, és mondhatni decentralizálódott az irodalmi élet, hatalmas lendületet vett, újraszületett a váradi irodalmi csoport, Csíkban a Székelyföld folyóirat adott otthont kitűnő szépíróknak, Vásárhely egy megújult, de már meglevő műhelyt folytatott, és Kolozsváron is változás történt, hiszen korábban kizárólag az Utunk, majd a Helikon volt az irodalom műhelye, aztán itt is több irodalmi kör kezdett működni párhuzamosan.
Az egyetemi hallgatóság és az irodalomkedvelő közönség azóta is folyamatosan támogatja az alkotókat, veszi a könyveiket, hozzászól és létezik egy eleven műhely, ahol a közönség beleszólhat, hogy milyen a jó irodalom, a műhely pedig elindítja a legfiatalabbakat is. Ahogy az ókorban vagy a 18. századi magyar közegben hexameterrel kísérleteztek és vetélkedtek, hogy mit tudnának kihozni a formából, vagy máshol a szonettel játszottak, úgy léteznek most Erdélyben haiku-, eposzdivatok, a gyerekirodalom is felfelé ível, több kiadó működik. És az erdélyi szerző nem föltétlenül a magyarországi piacon kíván portékát árulni. Úgy tűnt, hogy a 2000-es év körül, de korábban is egy fájdalmas nagy vágy élt bennünk, hogy ismerjenek meg Budapesten, fogadjanak el a magyar olvasók, higgyék el, hogy mi is írunk valamit.
Ez vagy sikerült, vagy nem, többnyire nem sikerült. Lassan rájöttünk, hogy szükség van állandó kapcsolatra az olvasókkal, akik közt mindig lapulnak új, jó írók, csak ki kell csalogatni belőlük és meg kell keresni a hozzánk közeledő, minket kedvelő, bátorító könyvkiadókat. És mivel létrejöttek, fennmaradtak erdélyi kiadók, a szerzők egyik része itteni közönségre számít, ha nem is kizárólagosan. Ugyanakkor színvonalas ez az irodalom, elsősorban itt alakul ki a kritikája, recepciója, és fontos, hogy vannak saját fórumaink.
Ami nagyon hiányzik, az egy olyan gyűjtőhely, könyvtár, ahol együtt lennének a romániai magyar irodalom darabjai 1990-től errefelé.
Hiszen nehéz beszélni erről az irodalomról, ha nem hozzáférhetők az egyes kötetek. Nem kerül be minden a nagy könyvtárakba, a kolozsvári egyetemi könyvtárban sincsenek ezek együtt, ami nagy kár.
– A francia–magyar irodalmi, művelődési kapcsolatokat is kutatja. Mi az, amit kiemelne ebből?
– A francia–magyar kulturális kapcsolatoknak nagy múltja van, legújabban Nagy Pál tette közzé egy antológiában magyar szerzők franciául írt műveit. Jean-Luc Moreau Balassi verseit is lefordította franciára, nemcsak a Bánffy-trilógiát, amelyből sikerkönyv lett francia nyelvterületen. De tudni kell azt is például, hogy létezett olyan erdélyi magyar nemes, aki meglátogatta Rousseau-t és beszélgettek: Teleki József gróf – ezekre a kulturális kapcsolatokra oda kell figyelni.
Francia-magyar szakot végeztem, ehhez az érdeklődésemhez elég későn tértem vissza. Régi meg újabb verseket fordítottam franciából magyarra, Villon-fordításokból írtam a szakdolgozatomat. A 2000-es év után kezdtem foglalkozni a francia–magyar kulturális kapcsolatokkal, ösztöndíjasa is voltam a francia államnak. Érdekel Párizs mint egy nemzetközi francia város, felfedeztem az ottani könyvtárakat, szeretek elrejtőzni a könyvtári nép között, kétévente legalább egy hétre igyekszem elmenni. Mindig találok valamit, ami az én kutatásaimat is lendíti, ugyanakkor verset is szeretek írni Párizsban. Vannak ottani szokásaim, kialakultak az útvonalaim, az ismeretségi köröm, szakmai körökhöz is tartozom.
– Ha jól tudom, előkészületben van a legújabb verseskötete.
– Elég régóta nem publikáltam önálló verseskötetet, 2011-es a legutóbbi. A vásárhelyi Lector Kiadó kért tőlem verseket, ez a kötet van előkészületben. Alkalmi versek, névre szóló köszöntőversek is akadnak, de például olyan is, amit egy párizsi plakát ihletett vagy egy hirdetmény.
Párizsban valamivel több a szabadidőm és egy kicsit el is csendesedem, ilyenkor könnyebben írok verset, hiszen szülővárosomban, Kolozsváron igen sok mindennel foglalkozom.
– A Székely Könyvtár sorozatban napvilágot látott egy verseskötet, amelybe régi székely költők verseit válogatta. Az előszóban az olvasható, hogy nehéz meghatározni, ki is a székely: az-e, aki a Székelyföldön született, vagy az, aki ott élt, és vajon hol vonhatóak meg a Székelyföld határai. Milyen szempontok alapján válogatta a régi székely költeményeket?
– Rájöttem, nagyon nehéz kijelölni a határt, és nem is szabad éles határt vonni akörül, hogy mi a székely. Baróti Szabó Dávid például Magyarországon élt, Kassán, mégis sokan nevezték székelynek. Miközben az egész kötetnyi kéziratot vizsgáltam és sajtó alá rendeztem, újra átgondoltam, hogy ki is számíthat székelynek.
/Régi székely költők, Székely Könyvtár 26., Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda , 2014/-
Az antológia összeállítására a Székelyföld főszerkesztője, Lövétei Lázár László kért fel, újabban pedig arra is, hogy a régi székely prózairodalomból is kötetet állítsak össze. Sokféleképpen megközelíthetjük a székely szövegeket, többféle válogatás létezik, tematikus, területi, és vannak olyan identitásjelölők, amelyekkel számolnunk kell. Ilyen az, hogy valaki ott született vagy műveiben emlegette a székelységet, vagy valamiképpen ahhoz a natio siculicához tartozott, amely Magyarország, Erdély jogtörténetében különleges státusszal bírt. A székely lakosság máig kutatott, izgalmas, és nem elég írásbeli nyomot hagyó történelme is foglalkoztathat bennünket.
zt gondolom, beszélni kell arról is, hogy a mai emberek hogyan ítélik meg saját magukat, hogyan építik fel identitásukat, és ezt még mi szervezi kívülről: az egyház, a csíksomlyói zarándoklat, a magyarországi közember vagy politika befolyása?
Ezek kényes dolgok, mégis azt kell mondanom, hogy valamennyire tiszteletben kell tartani azt is, ahogyan egy csoport önmagáról beszél, amilyennek önmagát láttatni szeretné. Ez nem azt jelenti, hogy a csoport mindenik tagja teljesen egyforma. Jó, hogy a regionális identitásnak vannak szöveges támpontjai, hiszen természetes, hogy tudni akarjuk, milyen mítoszok, szellemek, történetek léteztek ott, ahol élünk.
A kötetben szerepelnek többek közt Lukács István versei, aki Udvarhelyen járt a kollégiumba és aztán Bodosban, édesapám szülőfalujában volt lelkész a 19. században. Ő a székely nép lakóterületének valóságos mitológiáját alakította ki, össze is kötötte a korabeli történelmi eposzdivattal, és azt mondta el magántörténetekben meg közös történetekben. Sok fájdalom van ezekben a versekben és az is, hogy a székelység nem találta meg a helyét. Az antológia hiánypótló, mert inkább történelmi szövegekről tudunk, amik konfliktusokat, politikai döntéseket, futásokat, rablásokat tartalmaznak, de a művészet, az irodalom is felidéz, rögzít a maga módján.
– Milyen periódust ölel fel a kötet?
– Körülbelül a 19. század elejéig tartó időszakból származó költeményeket tartalmaz. Úgy tudom, Fekete Vince (a Székelyföld folyóirat szerkesztője) tervezi, hogy összegyűjti a 19–20. századi székely költők verseit. Különben a régi szövegek válogatása jó munka a kutató számára, ugyanakkor fontos döntés van a kezében: mit tart odavalónak, elég érdekesnek, alkalmasnak, változatosnak. Van a Régi székely költők című kötetben egy különlegesség, a székely nemesnek, vargyasi Daniel István lányának, Polixéniának egy nagyon szép, selyempapírból kivágott és szövegekkel dekorált képverse, ami eddig sehol sem jelent meg.
Szép barokk stílusú, 18. századi női kézimunka, ragasztás, kollázs, betűkkel: képvers. Ma azt mondanánk rá, hogy konkrét költészet. Az is figyelemre méltó, hogy nő a szerző, hiszen a nők önálló szöveget akkoriban ritkán írtak, inkább élő beszédben adták át a kultúrát. Tanultak ugyan a nemesi családok lányai, de esetleg csak imádságot írtak, és nem is versben.
– A Kolozsvári Magyar Napok alatt évről évre megszervezi a bölcsészkar volt diákjainak, tanárainak találkozóját. Idén mire számíthatnak a résztvevők?
– Amikor két éve kezdeményeztem a találkozókat, kíváncsi voltam, hogy lesz-e érdeklődés, visszajönnek-e az egykori diákok, sikerül-e kapcsolatot teremteni velük. Azok, akik tanárok lettek, inkább a középiskolai tanárok köréhez tartozónak vélik magukat és kevésbé az egyetemhez mint műhelyhez. Az idén változás lesz, azt tervezzük, hogy magyarórákat tartunk az egyetemen. A találkozó utáni napon, augusztus 19-én órákat tartanak az oktatók, és aki akar, válogathat közülök, beülhet az előadásokra. Felkértem a kollégákat, hogy ajánljanak érdekes témákat, az is lehet, hogy bevonjuk a doktoranduszokat vagy a máshol tanító végzettjeinket, ez egy új kísérlet lesz. Augusztusban egyébként ott áll a Marianum üresen, sok teremmel, remélem, egy idő után az épület eleven része lesz a Kolozsvári Magyar Napoknak.
Egyed Emese
Egyetemi tanár, költő, irodalomtörténész Kolozsváron született 1957. július 5-én. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Irodalomtudományi Intézetének tanára, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának elnöke. Kutatási területe a 18. és 19. századi magyar és európai irodalomtörténet, a felvilágosodás, a magyar és európai színháztörténet, valamint a francia–magyar művelődési, irodalmi kapcsolatok. 1997-ben, 1998-ban, 2000-ben a Romániai Írók Szövetségének díjával, 2003-ban Székelyföld-díjjal tüntették ki, 2012-ben a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem díszdoktora címmel. A Magyar Tudományos Akadémia 188. közgyűlésén, a külső tagok fórumán, május 10-én Arany János-díjjal tüntették ki. Az elhangzott indoklás szerint munkássága túlmutat a szigorúan értelmezett tudományos pályán: irodalom- és színháztörténeti kutatásaival, versesköteteivel, oktatómunkájával, a diákszínjátszás népszerűsítéséért végzett fáradozásaival meggyőzően bizonyítja, hogy az írás, az olvasás segít értelmezni a világot.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)
2017. június 27.
Életműdíjat kapott Szélyes Ferenc színművész
Noha a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház idén nem vett részt a 29. alkalommal megszervezett Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján, a vásárhelyi siker idén sem maradt el. Igaz, a díj ezúttal egyéni: Szélyes Ferenc színművészt, a Tompa Miklós Társulat nyugalmazott tagját életműdíjjal tüntették ki az idei szemlén, amelynek az Emberi Erőforrások Minisztériuma által felajánlott fődíját ez évben a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának Liliom című előadása kapta.
Életműdíjjal jutalmazták Szélyes Ferenc mellett Giricz Attila színművészt, az Újvidéki Színház tagját, a legjobb női és férfi főszereplő díját Vasvári Emese és Fabó Tibor, a Komáromi Jókai Színház színművészei kapták. A legjobb női mellékszereplő Benedek Ágnes, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, míg a legjobb férfi mellékszereplő Benkő Géza, a Komáromi Jókai Színház tagja lett.
A legígéretesebb tehetségnek járó elismerést Vass Zsuzsanna, a sepsiszentgyörgyi teátrum tagja kapta, a zsűri különdíjával pedig a Tündéri című előadást jutalmazták, amelyet az Aradi Kamaraszínház, a Békéscsabai Jókai Színház és a Maszk Egyesület közösen állított színpadra. Az előadások zeneiségéért járó díjat a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Kapitalizmus és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Magyar című előadásaiért ítélték oda, a jelmezekért adható elismerést pedig Kiss Zsuzsanna kapta a Liliom című előadásért. A pályakezdő rendezői díjat Nagy Botond vehette át az Anyegin című előadásért, a város polgármesterének díját Lőrinc Tímea, a Zentai Magyar Kamaraszínház színművésze, a közönségdíjat pedig a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház előadása, Örkény István Tóték című darabja kapta. A kisvárdai teátrumi seregszemlén huszonöt társulat előadásait tekinthette meg a közönség – áll a szervezők közleményében.
Szélyes Ferenc színművészről volt tanári és munkatársi minőségében dr. Kovács Levente rendező, professzor, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem nyugalmazott tanára írt laudációt, amelyet az alábbiakban olvashatnak.
„Szélyes Ferenc, született Marosvásárhelyen, 1953. május 13-án. Elemi iskolai, gimnáziumi és felsőfokú tanulmányait Marosvásárhelyen végezte. A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben szerzett színészdiplomát 1976-ban. Vizsgaszerepeiben (Brecht: Egy fő az egy fő, D. R. Popescu: Szomorú angyalok, Hubay-Vas-Ránky: Egy szerelem három éjszakája című darabokban) szerzett elismerést a közönség körében, és felkeltette a szakma figyelmét.
Színészi pályájának első állomása a Szatmárnémeti Északi Színház, ahol évről évre egyre fontosabb és változatosabb szerepek sikeres megoldása révén 25 év alatt a társulat egyik vezető színészévé vált. Rengeteg különböző jellegű szerepben láthatta a közönség (pl. Nagelschmidtként Sütő Lócsiszárjában, volt Oszip Csehov Platonovjában, játszott az emlékezetes Shakespeare-műben, a Viharban, a Hippolyt a lakájban és sok más szerepben aratott sikert).
Az 1990-es fordulatot követően hazatért szülővárosába. A Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagjaként tovább ívelt felfelé művészi pályája. Újabb jelentős szerepekben értékelte művészetét a közönség: Székely János, Sütő András, Goldoni, Birinszkij, Bánffy Miklós, Vaszary János, Molière és mások műveiben. Évekig színészmesterséget tanított abban az intézetben, ahol a diplomáját szerezte. Alapító tagként hosszú ideig közreműködött a Nagy István által vezetett Gruppenhecc kabaré-társulatban, melynek révén ismertté vált Európa több országában is. Hatvanadik születésnapját a nagyváradi Szigligeti Társulat vendégeként eljátszott, A nagy Romulus című Dürrenmatt-előadás címszerepében ünnepelte a szakma.
Nyugdíjazását követően a Marosvásárhelyen alakult Spektrum elnevezésű magánszínházban lépett fel Harold Pinter és Molière műveiben, majd a soproni színház és a budapesti Nemzeti Színház kérte fel közreműködésre. Alapítóként és igazgatóként közel 15 éve működik Mikházán a Csűrszínház néven általa létesített (az „erdélyi Kapolcs”-ként is emlegetett) nyári játszóhely, egyre változatosabb színházi, folklór- és irodalmi műsorokkal Erdély egyetlen intézményes nyári színházaként.
A gazdag életmű száraz adatai mögött egy igen konok művész arculata rejlik. Konok és rendíthetetlen a színházban, a nemzetiségi tudat és méltóság otthonról hozott hittel végzett ápolásában, a színpadi tartás, hivatás és etika kérlelhetetlen elkötelezettjeként példás és iránymutató tagja volt minden társulatnak, ahol megfordult. Drámai szerepeiben szenvedélyes és hiteles, komikusként fergeteges és visszafogott, karakterszerepeiben a sajátos jegyek következetes betartása jellemzi munkáját. A személyes temperamentum és az előadás ritmusa sajátos összhangban vannak jelen színpadi alakításaiban. Civil konoksága, hite a tisztességben és az emberi méltóságban fényesen megmutatkozott a kommunista pártból való kilépés bátor és hatásos gesztusában a Ceauşescu-diktatúra tombolásának teljében. A nemzetiségi kultúrát ápoló csűrszínházi mozgalomban saját anyagi tartalékait is önzetlenül bevetve tartotta a színvonalat, megteremtve a folyamatos működés és tökéletesedés feltételeit.
Művészi termésben gazdag életműve, emberi tulajdonságai és konok elkötelezettsége alapján teljes mértékben jogosult a magas kitüntetésre.”
A díjazott művésznek mi is gratuláltunk, és arról kérdeztük, hogyan érzi magát immár életmű-díjasként.
– Nagy meglepetésként ért, amikor megtudtam, hogy engem szándékoznak kitüntetni. Főként azért, mert általában az anyaszínház szokta a díjra felterjeszteni a művészeit, és én mint nyugdíjas úgy érzem, hogy már kikerültem az erdélyi színházi körforgásból. Amikor felhívtak, nem is akartam elhinni, főként, hogy a javaslat a határon túlról érkezett. De a meglepetés mellett nagy örömöt és nagy megtiszteltetést is jelent számomra a díj. Kovács Levente laudációja pedig annyira szép, hogy remélem, a nekrológomat is ő írja majd. De annyira azért nem sietek, és ezúttal, a reklámlehetőséget kihasználva, szeretettel hívok mindenkit a mikházi Csűrszínházban sorra kerülő további nyári programokra. Itt jegyezném meg, hogy a soproni Petőfi Sándor Színházhoz szerződtem, és a soproni társulattal és Ács József rendezővel július 3-án kezdjük Michael Ende Pokoli puncs-pancs című zenés mesejátékának próbáit. A premierre (és az egyetlen erdélyi előadásra) július 22-én, szombaton délelőtt 11 órakor kerül sor – erre is szeretettel várjuk a közönséget – nyilatkozta Szélyes Ferenc színművész.
K. NAGY BOTOND Népújság (Marosvásárhely)
Noha a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház idén nem vett részt a 29. alkalommal megszervezett Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján, a vásárhelyi siker idén sem maradt el. Igaz, a díj ezúttal egyéni: Szélyes Ferenc színművészt, a Tompa Miklós Társulat nyugalmazott tagját életműdíjjal tüntették ki az idei szemlén, amelynek az Emberi Erőforrások Minisztériuma által felajánlott fődíját ez évben a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának Liliom című előadása kapta.
Életműdíjjal jutalmazták Szélyes Ferenc mellett Giricz Attila színművészt, az Újvidéki Színház tagját, a legjobb női és férfi főszereplő díját Vasvári Emese és Fabó Tibor, a Komáromi Jókai Színház színművészei kapták. A legjobb női mellékszereplő Benedek Ágnes, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, míg a legjobb férfi mellékszereplő Benkő Géza, a Komáromi Jókai Színház tagja lett.
A legígéretesebb tehetségnek járó elismerést Vass Zsuzsanna, a sepsiszentgyörgyi teátrum tagja kapta, a zsűri különdíjával pedig a Tündéri című előadást jutalmazták, amelyet az Aradi Kamaraszínház, a Békéscsabai Jókai Színház és a Maszk Egyesület közösen állított színpadra. Az előadások zeneiségéért járó díjat a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Kapitalizmus és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Magyar című előadásaiért ítélték oda, a jelmezekért adható elismerést pedig Kiss Zsuzsanna kapta a Liliom című előadásért. A pályakezdő rendezői díjat Nagy Botond vehette át az Anyegin című előadásért, a város polgármesterének díját Lőrinc Tímea, a Zentai Magyar Kamaraszínház színművésze, a közönségdíjat pedig a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház előadása, Örkény István Tóték című darabja kapta. A kisvárdai teátrumi seregszemlén huszonöt társulat előadásait tekinthette meg a közönség – áll a szervezők közleményében.
Szélyes Ferenc színművészről volt tanári és munkatársi minőségében dr. Kovács Levente rendező, professzor, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem nyugalmazott tanára írt laudációt, amelyet az alábbiakban olvashatnak.
„Szélyes Ferenc, született Marosvásárhelyen, 1953. május 13-án. Elemi iskolai, gimnáziumi és felsőfokú tanulmányait Marosvásárhelyen végezte. A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben szerzett színészdiplomát 1976-ban. Vizsgaszerepeiben (Brecht: Egy fő az egy fő, D. R. Popescu: Szomorú angyalok, Hubay-Vas-Ránky: Egy szerelem három éjszakája című darabokban) szerzett elismerést a közönség körében, és felkeltette a szakma figyelmét.
Színészi pályájának első állomása a Szatmárnémeti Északi Színház, ahol évről évre egyre fontosabb és változatosabb szerepek sikeres megoldása révén 25 év alatt a társulat egyik vezető színészévé vált. Rengeteg különböző jellegű szerepben láthatta a közönség (pl. Nagelschmidtként Sütő Lócsiszárjában, volt Oszip Csehov Platonovjában, játszott az emlékezetes Shakespeare-műben, a Viharban, a Hippolyt a lakájban és sok más szerepben aratott sikert).
Az 1990-es fordulatot követően hazatért szülővárosába. A Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagjaként tovább ívelt felfelé művészi pályája. Újabb jelentős szerepekben értékelte művészetét a közönség: Székely János, Sütő András, Goldoni, Birinszkij, Bánffy Miklós, Vaszary János, Molière és mások műveiben. Évekig színészmesterséget tanított abban az intézetben, ahol a diplomáját szerezte. Alapító tagként hosszú ideig közreműködött a Nagy István által vezetett Gruppenhecc kabaré-társulatban, melynek révén ismertté vált Európa több országában is. Hatvanadik születésnapját a nagyváradi Szigligeti Társulat vendégeként eljátszott, A nagy Romulus című Dürrenmatt-előadás címszerepében ünnepelte a szakma.
Nyugdíjazását követően a Marosvásárhelyen alakult Spektrum elnevezésű magánszínházban lépett fel Harold Pinter és Molière műveiben, majd a soproni színház és a budapesti Nemzeti Színház kérte fel közreműködésre. Alapítóként és igazgatóként közel 15 éve működik Mikházán a Csűrszínház néven általa létesített (az „erdélyi Kapolcs”-ként is emlegetett) nyári játszóhely, egyre változatosabb színházi, folklór- és irodalmi műsorokkal Erdély egyetlen intézményes nyári színházaként.
A gazdag életmű száraz adatai mögött egy igen konok művész arculata rejlik. Konok és rendíthetetlen a színházban, a nemzetiségi tudat és méltóság otthonról hozott hittel végzett ápolásában, a színpadi tartás, hivatás és etika kérlelhetetlen elkötelezettjeként példás és iránymutató tagja volt minden társulatnak, ahol megfordult. Drámai szerepeiben szenvedélyes és hiteles, komikusként fergeteges és visszafogott, karakterszerepeiben a sajátos jegyek következetes betartása jellemzi munkáját. A személyes temperamentum és az előadás ritmusa sajátos összhangban vannak jelen színpadi alakításaiban. Civil konoksága, hite a tisztességben és az emberi méltóságban fényesen megmutatkozott a kommunista pártból való kilépés bátor és hatásos gesztusában a Ceauşescu-diktatúra tombolásának teljében. A nemzetiségi kultúrát ápoló csűrszínházi mozgalomban saját anyagi tartalékait is önzetlenül bevetve tartotta a színvonalat, megteremtve a folyamatos működés és tökéletesedés feltételeit.
Művészi termésben gazdag életműve, emberi tulajdonságai és konok elkötelezettsége alapján teljes mértékben jogosult a magas kitüntetésre.”
A díjazott művésznek mi is gratuláltunk, és arról kérdeztük, hogyan érzi magát immár életmű-díjasként.
– Nagy meglepetésként ért, amikor megtudtam, hogy engem szándékoznak kitüntetni. Főként azért, mert általában az anyaszínház szokta a díjra felterjeszteni a művészeit, és én mint nyugdíjas úgy érzem, hogy már kikerültem az erdélyi színházi körforgásból. Amikor felhívtak, nem is akartam elhinni, főként, hogy a javaslat a határon túlról érkezett. De a meglepetés mellett nagy örömöt és nagy megtiszteltetést is jelent számomra a díj. Kovács Levente laudációja pedig annyira szép, hogy remélem, a nekrológomat is ő írja majd. De annyira azért nem sietek, és ezúttal, a reklámlehetőséget kihasználva, szeretettel hívok mindenkit a mikházi Csűrszínházban sorra kerülő további nyári programokra. Itt jegyezném meg, hogy a soproni Petőfi Sándor Színházhoz szerződtem, és a soproni társulattal és Ács József rendezővel július 3-án kezdjük Michael Ende Pokoli puncs-pancs című zenés mesejátékának próbáit. A premierre (és az egyetlen erdélyi előadásra) július 22-én, szombaton délelőtt 11 órakor kerül sor – erre is szeretettel várjuk a közönséget – nyilatkozta Szélyes Ferenc színművész.
K. NAGY BOTOND Népújság (Marosvásárhely)
2017. június 28.
Évadot értékelt a Harag György Társulat, ősszel új fesztivált indítanak
Összesen 69 előadással sikeres évadot zárt a szatmárnémeti Harag György Társulat, értékelte a 2016/2017-es színházi évadot Bessenyei Gedő István művészeti igazgató és Stier Péter megbízott vezérigazgató kedden tartott sajtótájékoztatóján.
A társulat és a Brighella Bábtagozat az elmúlt évad során összesen 12 bemutatót tartott, emellett a korábbi évadból 13 előadást játszottak tovább, 24 előadást láttak vendégül a VIII. Interetnikai Színházi Fesztiválon (IFESZT). Társszervezőként a XV. Partiumi Magyar Napok Partiumi Színházi Esték nevet viselő programsorozaton 15 színházi és bábelőadást láthatott a szatmári közönség, továbbá a XI. Magyar Kultúra Hete rendezvénysorozat alkalmából 10 színházi előadást láttak vendégül, emellett további 7 vendégelőadás is érkezett az évad során.
„Az évad két legfontosabb változása a mi életünkben, mind épületekhez kötődik. Egyrészt mi magunk is visszaköltözhettünk a történelmi színházépületbe. Egy évad szükséges volt arra, hogy belakjuk igazán az épületet. Mondhatni most már otthonosan mozgunk, de az első pillanatokban, napokban olyan volt, mint egy lakásfelújítás után, hogy az ember tudja, hogy ez az ő lakása, de mégsem úgy néz ki, ahogy hagyta. Minden máshol van, minden máshogy működik, mint ahogy eddig. Nagyon fontos az, hogy ez technikai megújulást is jelentett a színház számára, ami azért minőségileg nagyban javította a mi munkánkat” – mondta Bessenyei Gedő István.
A művészeti vezető elmondta, hogy a 2016/2017-es színházi évad fontos változást jelentett a Brighella Bábtagozat életében is, ugyanis ők is új épületbe költöztek, mégpedig a felújított Iparos Otthonba, ahol több olyan teret is kialakítottak, amelyek alkalmasak produkciók létrehozására. Mindkét társulaton belüli tagozat a rangjának méltó és megfelelő helyre kerülhetett, amely nagyon fontos a város és a kulturális intézmények életében.
A színházi vezetők a sajtótájékoztatón jelentették be, hogy közel három évnyi kihagyás után újra indítják az egykori Sorompók Nélküli Multikulturális Fesztivált szeptemberben, más név alatt.
Ugyancsak a szakmai kapcsolatok építését szolgálja, hogy a Harag György Társulat az évad végén csatlakozott az első romániai magyar színházi szövetséghez, négy másik erdélyi színház mellett.
Az évad néhány kiemelt eseménye
Kifejezetten a Harag György Társulat művészeti vezetésének felkérésére írt drámát Láng Zsolt, Szatmárnémetiben mutatták be először Romániában Visky András Pornó című drámáját. Kiemelkedő kortárs rendező, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója, Bocsárdi László rendezett a színházban Shakespeare-darabot. Az évad egyik legkedveltebb és legtöbbet játszott előadása a szilveszterkor bemutatott Csókos asszonycímű Szilágyi-Zerkovitz-operett volt, Bessenyei István rendezésében. Továbbá több színházi szakmai beszélgetés és irodalomtörténeti és -szociológiai előadás is szerepelt a színházmegnyitó rendezvénysorozat programjában, amely egyben annak az ünnepe is volt, hogy Harag György rendező és fiatal alkotócsapata éppen 60 évvel ezelőtt, 1956 őszén költözött át Nagybányáról Szatmárnémetibe, ahol akkor már nyolcadik éve nem működött állandó, hivatásos színtársulat.
„Bocsárdi László és Visky András jelenléte az évadban számomra személyesen is nagyon fontos. Mindketten olyan előadást rendeztek, amely a társulatot számos különböző fesztiválon és eseményen reprezentálta már eddig és reprezentálja a továbbiakban, hiszen mindkét előadással, a Pornóra és a Tévedések vígjátékára is már vannak olyan meghívásaink, különböző helyszínekre, többek között a Gyergyói Kollokviumra és a DESZKA fesztiválra, amelyek szépen példázzák azt, hogy milyen szakmai érdeklődést sikerült kiváltani ezekkel az előadásokkal” – mondta Bessenyei.
Hozzátette, hogy a Tévedések vígjátéka is meghívást kapott a Gyulai Várszínházban megrendezésre kerülő Shakespeare-fesztiválra, amelyen július 16-án játszik majd a Harag György Társulat. A gyulai fesztivál része az Európai Shakespeare-fesztiválok Nemzetközi Szövetségének.
A művészeti vezető, páratlan mérföldkőként jellemezte, hogy Magyarország egyetlen, valóban nemzetközi fesztiváljára, a VI. Madách Nemzetközi Színházi Találkozóra is meghívást kapott aPornó című előadás, amely egy rendkívül rangos színházi seregszemle, ahol világhírű rendezők produkcióit láthatta a közönség.
Közel 50 ezer néző fordult meg a színházban
Stier Péter, az Északi Színház megbízott vezérigazgatója számokban szemléltette a Harag György Társulat 2016/2017-es évadát. A társulat munkáját segítő Proscenium Alapítványnak az előadások létrehozására több vissza nem térítendő támogatást sikerült megpályáznia. Az különböző előadások létrehozására 101 059 lejt, valamint az IFESZT megszervezésére 158 344 lejt sikerült pályázati alapokból megszerezni.
A Brighella Bábtagozat előadásait segítő Art Projekt Egyesületnek pedig 82 578 lej vissza nem térítendő támogatást sikerült megszereznie.
A társulat összesen 28 bérletet indított, szám szerint 8138 bérletessel, ebbe beletartoznak a felnőtt, középiskolás, ifjúsági, kisiskolás, óvodai, nagybányai, nagykárolyi és tasnádi bérletesek is. A restaurált Északi Színházba költözést követően három felnőtt és két új diákbérletet, valamint a szintén felújított nagykárolyi színházban két felnőtt és egy diákbérlettel bővült a Harag György Társulat bérletkínálata.
z évad során összesen 49 656 néző követte figyelemmel a játszott produkciókat, ebből 5 390 diáknéző volt, 5 697-en voltak kíváncsiak a vendégprodukciókra, illetve 3200-an vettek részt a VIII. IFESZT különböző programjain, valamint 1442 látogatót vonzott a Partiumi Színházi Esték. A társulat Szatmárnémetiben, valamint székhelyen kívül összesen 227 alkalommal lépett közönség elé.
Barakonyi Gergő maszol.ro
Összesen 69 előadással sikeres évadot zárt a szatmárnémeti Harag György Társulat, értékelte a 2016/2017-es színházi évadot Bessenyei Gedő István művészeti igazgató és Stier Péter megbízott vezérigazgató kedden tartott sajtótájékoztatóján.
A társulat és a Brighella Bábtagozat az elmúlt évad során összesen 12 bemutatót tartott, emellett a korábbi évadból 13 előadást játszottak tovább, 24 előadást láttak vendégül a VIII. Interetnikai Színházi Fesztiválon (IFESZT). Társszervezőként a XV. Partiumi Magyar Napok Partiumi Színházi Esték nevet viselő programsorozaton 15 színházi és bábelőadást láthatott a szatmári közönség, továbbá a XI. Magyar Kultúra Hete rendezvénysorozat alkalmából 10 színházi előadást láttak vendégül, emellett további 7 vendégelőadás is érkezett az évad során.
„Az évad két legfontosabb változása a mi életünkben, mind épületekhez kötődik. Egyrészt mi magunk is visszaköltözhettünk a történelmi színházépületbe. Egy évad szükséges volt arra, hogy belakjuk igazán az épületet. Mondhatni most már otthonosan mozgunk, de az első pillanatokban, napokban olyan volt, mint egy lakásfelújítás után, hogy az ember tudja, hogy ez az ő lakása, de mégsem úgy néz ki, ahogy hagyta. Minden máshol van, minden máshogy működik, mint ahogy eddig. Nagyon fontos az, hogy ez technikai megújulást is jelentett a színház számára, ami azért minőségileg nagyban javította a mi munkánkat” – mondta Bessenyei Gedő István.
A művészeti vezető elmondta, hogy a 2016/2017-es színházi évad fontos változást jelentett a Brighella Bábtagozat életében is, ugyanis ők is új épületbe költöztek, mégpedig a felújított Iparos Otthonba, ahol több olyan teret is kialakítottak, amelyek alkalmasak produkciók létrehozására. Mindkét társulaton belüli tagozat a rangjának méltó és megfelelő helyre kerülhetett, amely nagyon fontos a város és a kulturális intézmények életében.
A színházi vezetők a sajtótájékoztatón jelentették be, hogy közel három évnyi kihagyás után újra indítják az egykori Sorompók Nélküli Multikulturális Fesztivált szeptemberben, más név alatt.
Ugyancsak a szakmai kapcsolatok építését szolgálja, hogy a Harag György Társulat az évad végén csatlakozott az első romániai magyar színházi szövetséghez, négy másik erdélyi színház mellett.
Az évad néhány kiemelt eseménye
Kifejezetten a Harag György Társulat művészeti vezetésének felkérésére írt drámát Láng Zsolt, Szatmárnémetiben mutatták be először Romániában Visky András Pornó című drámáját. Kiemelkedő kortárs rendező, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója, Bocsárdi László rendezett a színházban Shakespeare-darabot. Az évad egyik legkedveltebb és legtöbbet játszott előadása a szilveszterkor bemutatott Csókos asszonycímű Szilágyi-Zerkovitz-operett volt, Bessenyei István rendezésében. Továbbá több színházi szakmai beszélgetés és irodalomtörténeti és -szociológiai előadás is szerepelt a színházmegnyitó rendezvénysorozat programjában, amely egyben annak az ünnepe is volt, hogy Harag György rendező és fiatal alkotócsapata éppen 60 évvel ezelőtt, 1956 őszén költözött át Nagybányáról Szatmárnémetibe, ahol akkor már nyolcadik éve nem működött állandó, hivatásos színtársulat.
„Bocsárdi László és Visky András jelenléte az évadban számomra személyesen is nagyon fontos. Mindketten olyan előadást rendeztek, amely a társulatot számos különböző fesztiválon és eseményen reprezentálta már eddig és reprezentálja a továbbiakban, hiszen mindkét előadással, a Pornóra és a Tévedések vígjátékára is már vannak olyan meghívásaink, különböző helyszínekre, többek között a Gyergyói Kollokviumra és a DESZKA fesztiválra, amelyek szépen példázzák azt, hogy milyen szakmai érdeklődést sikerült kiváltani ezekkel az előadásokkal” – mondta Bessenyei.
Hozzátette, hogy a Tévedések vígjátéka is meghívást kapott a Gyulai Várszínházban megrendezésre kerülő Shakespeare-fesztiválra, amelyen július 16-án játszik majd a Harag György Társulat. A gyulai fesztivál része az Európai Shakespeare-fesztiválok Nemzetközi Szövetségének.
A művészeti vezető, páratlan mérföldkőként jellemezte, hogy Magyarország egyetlen, valóban nemzetközi fesztiváljára, a VI. Madách Nemzetközi Színházi Találkozóra is meghívást kapott aPornó című előadás, amely egy rendkívül rangos színházi seregszemle, ahol világhírű rendezők produkcióit láthatta a közönség.
Közel 50 ezer néző fordult meg a színházban
Stier Péter, az Északi Színház megbízott vezérigazgatója számokban szemléltette a Harag György Társulat 2016/2017-es évadát. A társulat munkáját segítő Proscenium Alapítványnak az előadások létrehozására több vissza nem térítendő támogatást sikerült megpályáznia. Az különböző előadások létrehozására 101 059 lejt, valamint az IFESZT megszervezésére 158 344 lejt sikerült pályázati alapokból megszerezni.
A Brighella Bábtagozat előadásait segítő Art Projekt Egyesületnek pedig 82 578 lej vissza nem térítendő támogatást sikerült megszereznie.
A társulat összesen 28 bérletet indított, szám szerint 8138 bérletessel, ebbe beletartoznak a felnőtt, középiskolás, ifjúsági, kisiskolás, óvodai, nagybányai, nagykárolyi és tasnádi bérletesek is. A restaurált Északi Színházba költözést követően három felnőtt és két új diákbérletet, valamint a szintén felújított nagykárolyi színházban két felnőtt és egy diákbérlettel bővült a Harag György Társulat bérletkínálata.
z évad során összesen 49 656 néző követte figyelemmel a játszott produkciókat, ebből 5 390 diáknéző volt, 5 697-en voltak kíváncsiak a vendégprodukciókra, illetve 3200-an vettek részt a VIII. IFESZT különböző programjain, valamint 1442 látogatót vonzott a Partiumi Színházi Esték. A társulat Szatmárnémetiben, valamint székhelyen kívül összesen 227 alkalommal lépett közönség elé.
Barakonyi Gergő maszol.ro
2017. július 6.
Gyógyító versek költője: Egyed Emesét köszöntötték 60. szülinapján Kolozsváron
Legújabb kötetének bemutatójával, meglepetéskiadvánnyal, munkásságát értékelő beszédekkel, valamint versekkel köszöntötték Egyed Emese költőt, irodalomtörténészt 60. születésnapján szerdán Kolozsváron.
Bár az ünnepelt úgy tudta, mindössze legújabb, Paian című verseskötetét mutatják be a kolozsvári Agapé rendezvénytermében szerdán délután, nagyszabású születésnapi ünnepséget szerveztek a 60 éves Egyed Emese számára kollégái, tanítványai, barátai.
Az egyetemi tanár, költő, irodalomtörténész sokoldalú munkásságát méltatták az eseményen felszólalók, akik, mint elhangzott, valamiképpen mind
Egyed Emese egy-egy „otthonának” képviselőiként értékelték sokoldalú tevékenységét, költészetét, pedagógusi, kutatói, művelődésszervezői és irodalomszervezői munkáját.
Sajátos hang az erdélyi líratermésben
Mintegy 150-en ünnepelték a születésnapot, a szervezők erre a napra időzítették a marosvásárhelyi Lector kiadó gondozásában megjelent Paian című verseskötet bemutatását – a kiadványt egyébként már ismertették korábban a budapesti Ünnepi Könyvhéten.
Mint Gálfalvi Ágnes szerkesztő-vezető mondta, a kiadót voltaképpen Egyed Emese „indította” négy évvel ezelőtt, hiszen az első szerzőket ő irányította a Lectorhoz.
Amint a kötetet bemutató Bartha Katalin Ágnes irodalomtörténész fogalmazott, az Egyed Emese-i versvilág, költői univerzum az 1988-ben megjelent első, Délvidék című kötettől kezdve sajátos hangot képvisel az erdélyi líratermésben.
„Ezek a versek „csupasz bőrrel” érintik a klasszikusokat, szoros kapcsolatban állnak a mitológiai világgal, szabadító, gyógyító erejűek, a költő figyel, jelet hagy és belső szabadságra tanít, a kötet pedig izgalmas, furcsa szerepformálódásokat is hordoz” – mondta Bartha Katalin Ágnes.
Egyed Emese úgy fogalmazott, bizonyos fajta „szemtelenség” kell ahhoz, hogy a költő különleges állapotait nyilvánvalóvá tegye, megossza a mindenkori olvasóval.
„Mindannyian szeretünk bámészkodni, felnőttként meghosszabbítani a meséket, mesei szerepeket, ezeket úgy átalakítani, hogy jobbá tegyék emberi kapcsolatainkat. Király László mondta nekem valaha, hogy amit ma nem írsz meg, nem írod meg soha – úgy gondolom, jó, ha nyoma marad bizonyos állapotoknak, hangulatoknak, ugyanakkor így, a versen keresztül is össze lehet kapcsolni az elképzeltet a tapasztalhatóval, a versírás pedig oldja az ember tehetetlenségét” – tette hozzá. A Paian című kötet fülszövegében az olvasható, Egyed Emese költészete sokhangú létköltészet, számára mentsvár a vers, de nem öncélú a költészete: költői attitűdjét mi sem teszi árulkodóbbá, mint a Paian kötetcím – „gyógyító” versek, az ajándékozás, felajánlás gesztusai, mi több, a megbocsátáséi.
Nevekben rejlő univerzumok
Mint a bemutatón elhangzott, a kötetben a múzsák világához való közeledés is tetten érhető, Ady, Arany, Petőfi, Weöres Sándor, Shakespeare, Apollinaire költészetére, egy-egy verssorára, életpályájára való utalásokból is építkeznek egyes költemények. Ilyen például a kétszáz éve született Arany előtt tisztelgő, Levél a lélek ifjúságáról – 1867 című vers (a cím utalás Arany Hová lettél, hová levél, ó lelkem ifjúsága sorára), amelyben a költő a Petőfinek 1867-ben, már annak halála után levelet író Arany szerepét ölti magára.
Egyed Emese meghatottan olvasta fel a rendezvényen jelenlévő édesapjának, Egyed Ákos akadémikusnak is ajánlva az erdővidéki szülőfaluról szóló, Bodos felé, Bodosban című versét.
„Mintha rejtőznél, Bodos lelkem,
Mintha bivalyok lépte tűntén
Holnapod nem is érdekelne,
A pillantás eltévelyedne.
Átkel a vágy a verőfényen.
Hagyj, Istenem, már hazatérnem.”
A költőre jellemző játékosságot, kísérletező kedvet, valamint a kötetben szereplő alkalmi verseket is kiemelte Bartha Katalin Ágnes. A szerző úgy fogalmazott, számára fontos az is, hogy a nevek misztikuma köré építsen egy-egy verset. „A név – legyen az helynév vagy növénynév, idegen vagy magyar nyelvű egység, titokzatos, és bár csupán főnévnek látszik, történetek laknak benne. A verseimben sokszor feltűnnek, hiszen kíváncsi vagyok a nevekben rejlő univerzumokra” – tette hozzá.
Egyed Ákos: 60 éves kor után is rengeteg a tennivaló
A kötetbemutatót követően került sor a meglepetésköszöntésekre, a legelső egy 1990-ben az ünnepeltről készített filmfelvétel vetítése volt, a régi videón verseiből olvasott fel Egyed Emese, Essig József kamerája felvillantotta az ünnepelt kislányait is.
A különféle „otthonok” közül elsőként Egyed Emese szülővárosa, Kolozsvár nevében Mile Lajos, Magyarország főkonzulja beszélt, kiemelve az ünnepelt alkotói és művelődésszervezői munkáját. Mint mondta, szenvedélye, hogy alkotó módon közelítsen a világhoz, amelyet pedagógusként, kutatóként is át akar formálni örökös kísérletező kedvvel.
Soós Anna, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese az Alma Mater nevében méltatta az ünnepeltet, kiemelve a magyar tagozat építésében vállalt meghatározó szerepét.
Berszán István, a Magyar Irodalomtudományi Intézet vezetője a tanárok és diákok nevében is köszöntötte kollégáját. Az ünnepelt az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának elnöke, így az EME elnöke, Sipos Gábor is méltatta oktatói, szervezői munkásságát. „Egyed Emese mintegy bevonja, bevonzza a fiatal kutatókat az egyesület munkájába, így az ifjúság rájön, hogy az EME nem vénemberek elefántcsonttoronyba zárt közössége. Ugyanakkor kiemelendő, hogy tudományszervező munkájával kiterjesztette az egyesület hatókörét Kolozsváron túlra is” – mondta el Sipos Gábor. Mivel a Szegedi Tudományegyetem testvérkapcsolatban áll a kolozsvári egyetemmel, Szajbély Mihály irodalomtörténész köszöntötte az ünnepeltet a magyarországi intézmény képviseletében, rámutatva, Egyed Emese a francia–magyar irodalmi kapcsolatok legavatottabb erdélyi kutatója.
A köszöntések sorát az édesapa, Egyed Ákos felszólalása zárta, aki meghatottan mondta: tartsa meg az Isten lánya segítőkészségét, sokirányú érdeklődését, a szülőföld, Bodos iránti szeretét is. „Én magam tanúsíthatom, és arra biztatlak: 60 éves kor után is rengeteg a tennivaló” – fogalmazott Egyed Ákos.
Hortus amicorum, vagyis barátok kertje
A rendezvény a Hortus amicorum című meglepetéskötet bemutatójával zárult: az EME adta ki Egyed Emese 60. születésnapjára a száz szerző írását magában foglaló kiadványt. Mint Demeter Zsuzsa, a kötet egyik szerkesztője kifejtette, az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) és az irodalomtörténészi szakma egyaránt írt a kötetbe. Többek közt Szilágyi István, Király László, Markó Béla, Szőcs Géza, a Székelyföld és a Helikon folyóirat csapatának, a szerkesztő és költő kollégák versei, prózái olvashatóak a „barátok kertjében”. A szakmabeli irodalmárok közül a kortárs irodalommal foglalkozó grénium mellett a 17–19. századi és színháztörténeti műhelyek tagjai is köszöntik a kötetben az ünnepeltet, többek közt olyan neves magyarországi irodalomtörténészek, mint Margócsy István, Fried István, Szajbély Mihály, Szilasi László, Szörényi László, Szilágyi Márton, Debreczeni Attila is. A rendezvényt az EME, a Lector Kiadó, a Kincses Kolozsvár Egyesület, Magyarország kolozsvári főkonzulátusa, valamint a Helikon folyóirat szervezte, a Hortus amicorum című kötet kiadását a Communitas Alapítvány támogatta.
Kiss Judit
Hortus amicorum Köszöntőkötet Egyed Emese tiszteletére Szerző(k):Bartha Katalin Ágnes, Biró Annamária, Demeter Zsuzsa, Tar Gabriella-Nóra (szerk) /Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2017/
A kötet tartalma, tárgya, köszöntőjellegéből adódóan, heterogén: az első fejezet szépirodalmi írásokat tartalmaz, valamint az ünnepelt szépirodalmi munkásságát értékelő tanulmányokat. A második része a 16–18. századi irodalom világába kalauzol, korabeli naplók, levelezések, albumok, művelődés- és oktatástörténeti, könyv- és könyvtártörténeti tanulmányok révén kaphatunk képet Egyed Emese kutatási területeiről. A harmadik fejezet olvasónapló-jellegű, az itt olvasható tanulmányok többnyire olyan huszadik századi szerzők műveire reflektálnak, amelyek 17–19. századi szerzők munkásságára alapoznak. Magyar és német nyelvű színház- és drámatörténeti tanulmányokat olvashatunk a negyedik fejezetben, kiemelt helyen az erdélyi színjátszás kezdeteivel. Az utolsó rész a huszadik század irodalmába kalauzol, az egy-egy szerzőre (Baka István, Dsida Jenő) vonatkozó tanulmányok mellett elméleti szövegeket is olvashatunk. Az ünnepelt sokrétű tevékenysége révén, a kötet a szépirodalmi, illetve irodalomtörténeti és -elméleti szövegek egy kiadványban való viszonylag ritka, de mindenképpen fontos találkozását is megvalósítja, így célközönségébe az irodalomkedvelő olvasók éppúgy beletartoznak, mint a tudományművelő szakemberek. A nagyközönség és a szűkebb szakma közelítését is célzó kiadvány (http://eme.ro) Krónika (Kolozsvár)
Legújabb kötetének bemutatójával, meglepetéskiadvánnyal, munkásságát értékelő beszédekkel, valamint versekkel köszöntötték Egyed Emese költőt, irodalomtörténészt 60. születésnapján szerdán Kolozsváron.
Bár az ünnepelt úgy tudta, mindössze legújabb, Paian című verseskötetét mutatják be a kolozsvári Agapé rendezvénytermében szerdán délután, nagyszabású születésnapi ünnepséget szerveztek a 60 éves Egyed Emese számára kollégái, tanítványai, barátai.
Az egyetemi tanár, költő, irodalomtörténész sokoldalú munkásságát méltatták az eseményen felszólalók, akik, mint elhangzott, valamiképpen mind
Egyed Emese egy-egy „otthonának” képviselőiként értékelték sokoldalú tevékenységét, költészetét, pedagógusi, kutatói, művelődésszervezői és irodalomszervezői munkáját.
Sajátos hang az erdélyi líratermésben
Mintegy 150-en ünnepelték a születésnapot, a szervezők erre a napra időzítették a marosvásárhelyi Lector kiadó gondozásában megjelent Paian című verseskötet bemutatását – a kiadványt egyébként már ismertették korábban a budapesti Ünnepi Könyvhéten.
Mint Gálfalvi Ágnes szerkesztő-vezető mondta, a kiadót voltaképpen Egyed Emese „indította” négy évvel ezelőtt, hiszen az első szerzőket ő irányította a Lectorhoz.
Amint a kötetet bemutató Bartha Katalin Ágnes irodalomtörténész fogalmazott, az Egyed Emese-i versvilág, költői univerzum az 1988-ben megjelent első, Délvidék című kötettől kezdve sajátos hangot képvisel az erdélyi líratermésben.
„Ezek a versek „csupasz bőrrel” érintik a klasszikusokat, szoros kapcsolatban állnak a mitológiai világgal, szabadító, gyógyító erejűek, a költő figyel, jelet hagy és belső szabadságra tanít, a kötet pedig izgalmas, furcsa szerepformálódásokat is hordoz” – mondta Bartha Katalin Ágnes.
Egyed Emese úgy fogalmazott, bizonyos fajta „szemtelenség” kell ahhoz, hogy a költő különleges állapotait nyilvánvalóvá tegye, megossza a mindenkori olvasóval.
„Mindannyian szeretünk bámészkodni, felnőttként meghosszabbítani a meséket, mesei szerepeket, ezeket úgy átalakítani, hogy jobbá tegyék emberi kapcsolatainkat. Király László mondta nekem valaha, hogy amit ma nem írsz meg, nem írod meg soha – úgy gondolom, jó, ha nyoma marad bizonyos állapotoknak, hangulatoknak, ugyanakkor így, a versen keresztül is össze lehet kapcsolni az elképzeltet a tapasztalhatóval, a versírás pedig oldja az ember tehetetlenségét” – tette hozzá. A Paian című kötet fülszövegében az olvasható, Egyed Emese költészete sokhangú létköltészet, számára mentsvár a vers, de nem öncélú a költészete: költői attitűdjét mi sem teszi árulkodóbbá, mint a Paian kötetcím – „gyógyító” versek, az ajándékozás, felajánlás gesztusai, mi több, a megbocsátáséi.
Nevekben rejlő univerzumok
Mint a bemutatón elhangzott, a kötetben a múzsák világához való közeledés is tetten érhető, Ady, Arany, Petőfi, Weöres Sándor, Shakespeare, Apollinaire költészetére, egy-egy verssorára, életpályájára való utalásokból is építkeznek egyes költemények. Ilyen például a kétszáz éve született Arany előtt tisztelgő, Levél a lélek ifjúságáról – 1867 című vers (a cím utalás Arany Hová lettél, hová levél, ó lelkem ifjúsága sorára), amelyben a költő a Petőfinek 1867-ben, már annak halála után levelet író Arany szerepét ölti magára.
Egyed Emese meghatottan olvasta fel a rendezvényen jelenlévő édesapjának, Egyed Ákos akadémikusnak is ajánlva az erdővidéki szülőfaluról szóló, Bodos felé, Bodosban című versét.
„Mintha rejtőznél, Bodos lelkem,
Mintha bivalyok lépte tűntén
Holnapod nem is érdekelne,
A pillantás eltévelyedne.
Átkel a vágy a verőfényen.
Hagyj, Istenem, már hazatérnem.”
A költőre jellemző játékosságot, kísérletező kedvet, valamint a kötetben szereplő alkalmi verseket is kiemelte Bartha Katalin Ágnes. A szerző úgy fogalmazott, számára fontos az is, hogy a nevek misztikuma köré építsen egy-egy verset. „A név – legyen az helynév vagy növénynév, idegen vagy magyar nyelvű egység, titokzatos, és bár csupán főnévnek látszik, történetek laknak benne. A verseimben sokszor feltűnnek, hiszen kíváncsi vagyok a nevekben rejlő univerzumokra” – tette hozzá.
Egyed Ákos: 60 éves kor után is rengeteg a tennivaló
A kötetbemutatót követően került sor a meglepetésköszöntésekre, a legelső egy 1990-ben az ünnepeltről készített filmfelvétel vetítése volt, a régi videón verseiből olvasott fel Egyed Emese, Essig József kamerája felvillantotta az ünnepelt kislányait is.
A különféle „otthonok” közül elsőként Egyed Emese szülővárosa, Kolozsvár nevében Mile Lajos, Magyarország főkonzulja beszélt, kiemelve az ünnepelt alkotói és művelődésszervezői munkáját. Mint mondta, szenvedélye, hogy alkotó módon közelítsen a világhoz, amelyet pedagógusként, kutatóként is át akar formálni örökös kísérletező kedvvel.
Soós Anna, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese az Alma Mater nevében méltatta az ünnepeltet, kiemelve a magyar tagozat építésében vállalt meghatározó szerepét.
Berszán István, a Magyar Irodalomtudományi Intézet vezetője a tanárok és diákok nevében is köszöntötte kollégáját. Az ünnepelt az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának elnöke, így az EME elnöke, Sipos Gábor is méltatta oktatói, szervezői munkásságát. „Egyed Emese mintegy bevonja, bevonzza a fiatal kutatókat az egyesület munkájába, így az ifjúság rájön, hogy az EME nem vénemberek elefántcsonttoronyba zárt közössége. Ugyanakkor kiemelendő, hogy tudományszervező munkájával kiterjesztette az egyesület hatókörét Kolozsváron túlra is” – mondta el Sipos Gábor. Mivel a Szegedi Tudományegyetem testvérkapcsolatban áll a kolozsvári egyetemmel, Szajbély Mihály irodalomtörténész köszöntötte az ünnepeltet a magyarországi intézmény képviseletében, rámutatva, Egyed Emese a francia–magyar irodalmi kapcsolatok legavatottabb erdélyi kutatója.
A köszöntések sorát az édesapa, Egyed Ákos felszólalása zárta, aki meghatottan mondta: tartsa meg az Isten lánya segítőkészségét, sokirányú érdeklődését, a szülőföld, Bodos iránti szeretét is. „Én magam tanúsíthatom, és arra biztatlak: 60 éves kor után is rengeteg a tennivaló” – fogalmazott Egyed Ákos.
Hortus amicorum, vagyis barátok kertje
A rendezvény a Hortus amicorum című meglepetéskötet bemutatójával zárult: az EME adta ki Egyed Emese 60. születésnapjára a száz szerző írását magában foglaló kiadványt. Mint Demeter Zsuzsa, a kötet egyik szerkesztője kifejtette, az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) és az irodalomtörténészi szakma egyaránt írt a kötetbe. Többek közt Szilágyi István, Király László, Markó Béla, Szőcs Géza, a Székelyföld és a Helikon folyóirat csapatának, a szerkesztő és költő kollégák versei, prózái olvashatóak a „barátok kertjében”. A szakmabeli irodalmárok közül a kortárs irodalommal foglalkozó grénium mellett a 17–19. századi és színháztörténeti műhelyek tagjai is köszöntik a kötetben az ünnepeltet, többek közt olyan neves magyarországi irodalomtörténészek, mint Margócsy István, Fried István, Szajbély Mihály, Szilasi László, Szörényi László, Szilágyi Márton, Debreczeni Attila is. A rendezvényt az EME, a Lector Kiadó, a Kincses Kolozsvár Egyesület, Magyarország kolozsvári főkonzulátusa, valamint a Helikon folyóirat szervezte, a Hortus amicorum című kötet kiadását a Communitas Alapítvány támogatta.
Kiss Judit
Hortus amicorum Köszöntőkötet Egyed Emese tiszteletére Szerző(k):Bartha Katalin Ágnes, Biró Annamária, Demeter Zsuzsa, Tar Gabriella-Nóra (szerk) /Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2017/
A kötet tartalma, tárgya, köszöntőjellegéből adódóan, heterogén: az első fejezet szépirodalmi írásokat tartalmaz, valamint az ünnepelt szépirodalmi munkásságát értékelő tanulmányokat. A második része a 16–18. századi irodalom világába kalauzol, korabeli naplók, levelezések, albumok, művelődés- és oktatástörténeti, könyv- és könyvtártörténeti tanulmányok révén kaphatunk képet Egyed Emese kutatási területeiről. A harmadik fejezet olvasónapló-jellegű, az itt olvasható tanulmányok többnyire olyan huszadik századi szerzők műveire reflektálnak, amelyek 17–19. századi szerzők munkásságára alapoznak. Magyar és német nyelvű színház- és drámatörténeti tanulmányokat olvashatunk a negyedik fejezetben, kiemelt helyen az erdélyi színjátszás kezdeteivel. Az utolsó rész a huszadik század irodalmába kalauzol, az egy-egy szerzőre (Baka István, Dsida Jenő) vonatkozó tanulmányok mellett elméleti szövegeket is olvashatunk. Az ünnepelt sokrétű tevékenysége révén, a kötet a szépirodalmi, illetve irodalomtörténeti és -elméleti szövegek egy kiadványban való viszonylag ritka, de mindenképpen fontos találkozását is megvalósítja, így célközönségébe az irodalomkedvelő olvasók éppúgy beletartoznak, mint a tudományművelő szakemberek. A nagyközönség és a szűkebb szakma közelítését is célzó kiadvány (http://eme.ro) Krónika (Kolozsvár)
2017. augusztus 9.
Gothár Péter rendez Nagyváradon – évadot hirdetett a Szigligeti Színház
Kaukázusi krétakör, Szegény Dzsoni és Árnika, Senki madara – többek között ezeket az előadásokat tervezi színpadra állítani a Szigligeti színház három társulata a következő évadban. A Szigligeti Társulat, a Lilliput Társulat és a Nagyvárad táncegyüttes kedden tartott évadhirdető sajtótájékoztatót Nagyváradon.
Szakmai, gazdasági és infrastrukturális szempontból egyaránt fejlődik a színház, összegzett Czvikker Katalin főigazgató, aki elmondta: az előző évadhoz képest 50 425-ről 54 810-re (8,7%) nőtt a nézők száma, az előadások száma 300-ról 314-re, a bérleteké 4105-től 4781-re (15,5%) nőtt, a színház saját bevétele pedig 767 675 lejről 902 923 lejre (17.6%) emelkedett. Szállítójárművet vásároltak, a Szigligeti Stúdiónál mosodát létesítettek, a stúdió megkapta a végleges tűzvédelmi engedélyét is, melynek beszerzését színház épületére szintén vállalták.
A Szigligeti Színház idéntől tagja a Magyar Színházi szövetségnek és a Magyar Színház Technikai Szövetségnek is, utóbbival közösen a színházi műszaki személyzet számára szerveznek majd workshopokat, mondta Czvikker Katalin.
Októberben FuxFeszt
Szeptemberben Szutyejev Kispipi és Kisréce című előadásának adaptációjával kezdi a Lilliput Társulat az évadot. A Szabó Attila rendezte előadás a testvérféltékenység kényes témáját dolgozza fel.
A Lilliput október 3–7. között harmadik alkalommal szervezi meg az Erdélyi Hivatásos Bábszínházak Fesztiválját, a FuxFesztet, mondta Botházy-Daróczi Réka művészeti vezető. A fesztivál programjában hazai bábtársulatok mellett magyarországi vendégprodukciók is helyet kaptak. Az előadásokat korcsoportok szerint osztották el, hangzott el. Az áldott állapotban lévő Botházy-Daróczi Réka azt is elmondta: októbertől a művészeti vezető feladatait Lélek Sándor Tibor társulatvezető látja majd el.
Decemberben Csató Kata rendezésében mutatják be Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnika című meséjét, valamint Oscar Wilde Boldog herceg című (rendező: Vadas László), illetve az Én, a kis herceg (írta: Szabó Attila, rendezi és játssza: Daróczi István) című előadásokkal készülnek. Utóbbi Antoine de Saint-Exupéry életét és levelezését dolgozza fel.
Az Arany-emlékév jegyében felújítják Toldi című előadásukat, a SZITA Tanoda programja is folytatódik, az iskolaprogramra jövő februárban tartanak válogatást, a 2018/19-es évadban pedig Varró Dániel Túl a Maszat-hegyen című írását mutatják be.
A táncosok is emlékeznek Arany Jánosra
A Nagyvárad Táncegyüttes folytatja megkezdett útját, tavaly például a Barbárok című előadással illusztrálták, milyen változásokat képzelnek el, mondta Dimény Levente a táncegyüttes művészeti vezetője. Ebben az évadban két előadással, de három koreográfiával mutatkoznak be. Senki madara című nagyszínpadi bemutatójukat Szabó T. Anna alkotása, valamint magyar és keleti népmesék ihlették. A darabot Tóth Tünde rendezi, koreográfusa Györfi Csaba és Tőkés Imola, zeneszerzője pedig Cári Tibor lesz.
Stúdiótermi keretek között mutatják be a két említett fiatal, tehetséges koreográfus egész estés előadását, Györfi Csaba Idegen címmel, Tőkés Imola pedig Vakfolt címmel rendez egy-egy egyfelvonásost, mint elhangzott, az őket, fiatalokat foglalkoztató kérdésekről.
A táncegyütteshez egyébként két, a Budapesti Táncművészeti Egyetemet végzett táncos érkezik ebben az évadban mivel két táncosuk édesanyává válik.
Az iskolaprogram keretében Arany János születésének 200. évfordulóját is megünneplik. A bicentenárium alkalmából a táncegyüttes művészei Bihar megyei néptánccsoportokkal a nagyszalontai költőóriás balladáit dolgozzák fel táncban, Hídavatás címmel,
Október 12–15. között ismét a Nagyvárad Táncegyüttes a házigazdája az Erdélyi Magyar Hivatásos Néptáncegyüttesek Találkozójának, ezt legutóbb 2012-ben tartották Nagyváradon, hangzott el.
Brecht, Rejtő, Hubay
Novák Eszter, a Szigligeti Társulat művészeti vezetője szerint az idei „kiegyenlített” évad lesz, a változatos igényű közönség tagjai megtalálják a nekik tetsző darabokat.
Az idei évad harmadik nagyszínpadi bemutatójának sorsa szeptember elején dől el, hangzott el. Amennyiben ugyanis Gothár Péter, világhírű filmrendező tud vállalni nagyváradi rendezést, akkor ő Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marci című darabját viszi színre. Amennyiben ebben az évadban nem lesz ideje Gothár Péternek, akkor Tarnóczi Jakab, a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem ígéretes tehetsége William Shakespeare Szentivánéji álom című komédiáját viszi színre.
Mivel ebben az évadban csak az egyik előadást állítják színpadra, a másik darabot az ezt követő évadban láthatja majd a közönség, pontosított Novák Eszter.
A szigligetisek egyébként már elkezdték Körmöczi–Kriván Péter Kapufa és öngól című drámájának olvasópróbáit – ezt a váradi közönség felolvasószínházi előadásként már megismerhette. A Drámázat drámapályázat Debüt-díjas szövegét Tasnádi-Sáhy Péter viszi színre a Szigligeti Stúdióban, az előadást szeptember 21-én, a magyar dráma napján láthatja a közönség Nagyváradon.
Újra Nagyváradon rendez Anca Bradu (legutóbb A mi osztályunk című előadást rendezte Váradon), aki Bertolt Brecht és Paul Dessau klasszikusát A kaukázusi krétakört állítja színpadra. Az előadás a „megkerülhetetlen, egyszerű döntésekről” szól, amelyeket mégis meg kell hozni, fogalmazott a művészeti vezető.
A Szigligeti Társulat Rejtő Jenő Vesztegzár a Grand Hotelben című regényének musical-adaptációjával készül majd szilveszterre. A Hamvai Kornél, Varró Dániel és Darvas Benedek szerzőhármas zenés előadásának rendezője Porogi Dorka lesz.
A nagyváradi születésű Kossuth-díjas drámaíró, Hubay Miklós születésének centenáriumát az Egy szerelem három éjszakája című alkotás bemutatójával ünneplik. Az első magyar musicalként számon tartott előadást Novák Eszter rendezi.
Az évad második felében két stúdióelőadást is bemutatnak amelyekben pályakezdő rendezők kapnak lehetőséget. Botos Bálint Csehov Apátlanul (Platonov) című drámáját, Hunyadi István pedig Székely Csaba Bányavidék-trilógiájának következő részét, a Bányavakságot viszi színre a Szigligeti Stúdióban.
Jövő március 21–25. között hatodik alkalommal szervezi meg a Szigligeti Társulat a HolnapUtán Fesztivált, ebben az évadban pedig Nagyváradra látogat például a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György társulata, a székesfehérvári Vörösmarty Színház, az Esztergomi Várszínház, illetve az egri Gárdonyi Géza Színház is.
Fried Noémi Lujza / maszol.ro
Kaukázusi krétakör, Szegény Dzsoni és Árnika, Senki madara – többek között ezeket az előadásokat tervezi színpadra állítani a Szigligeti színház három társulata a következő évadban. A Szigligeti Társulat, a Lilliput Társulat és a Nagyvárad táncegyüttes kedden tartott évadhirdető sajtótájékoztatót Nagyváradon.
Szakmai, gazdasági és infrastrukturális szempontból egyaránt fejlődik a színház, összegzett Czvikker Katalin főigazgató, aki elmondta: az előző évadhoz képest 50 425-ről 54 810-re (8,7%) nőtt a nézők száma, az előadások száma 300-ról 314-re, a bérleteké 4105-től 4781-re (15,5%) nőtt, a színház saját bevétele pedig 767 675 lejről 902 923 lejre (17.6%) emelkedett. Szállítójárművet vásároltak, a Szigligeti Stúdiónál mosodát létesítettek, a stúdió megkapta a végleges tűzvédelmi engedélyét is, melynek beszerzését színház épületére szintén vállalták.
A Szigligeti Színház idéntől tagja a Magyar Színházi szövetségnek és a Magyar Színház Technikai Szövetségnek is, utóbbival közösen a színházi műszaki személyzet számára szerveznek majd workshopokat, mondta Czvikker Katalin.
Októberben FuxFeszt
Szeptemberben Szutyejev Kispipi és Kisréce című előadásának adaptációjával kezdi a Lilliput Társulat az évadot. A Szabó Attila rendezte előadás a testvérféltékenység kényes témáját dolgozza fel.
A Lilliput október 3–7. között harmadik alkalommal szervezi meg az Erdélyi Hivatásos Bábszínházak Fesztiválját, a FuxFesztet, mondta Botházy-Daróczi Réka művészeti vezető. A fesztivál programjában hazai bábtársulatok mellett magyarországi vendégprodukciók is helyet kaptak. Az előadásokat korcsoportok szerint osztották el, hangzott el. Az áldott állapotban lévő Botházy-Daróczi Réka azt is elmondta: októbertől a művészeti vezető feladatait Lélek Sándor Tibor társulatvezető látja majd el.
Decemberben Csató Kata rendezésében mutatják be Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnika című meséjét, valamint Oscar Wilde Boldog herceg című (rendező: Vadas László), illetve az Én, a kis herceg (írta: Szabó Attila, rendezi és játssza: Daróczi István) című előadásokkal készülnek. Utóbbi Antoine de Saint-Exupéry életét és levelezését dolgozza fel.
Az Arany-emlékév jegyében felújítják Toldi című előadásukat, a SZITA Tanoda programja is folytatódik, az iskolaprogramra jövő februárban tartanak válogatást, a 2018/19-es évadban pedig Varró Dániel Túl a Maszat-hegyen című írását mutatják be.
A táncosok is emlékeznek Arany Jánosra
A Nagyvárad Táncegyüttes folytatja megkezdett útját, tavaly például a Barbárok című előadással illusztrálták, milyen változásokat képzelnek el, mondta Dimény Levente a táncegyüttes művészeti vezetője. Ebben az évadban két előadással, de három koreográfiával mutatkoznak be. Senki madara című nagyszínpadi bemutatójukat Szabó T. Anna alkotása, valamint magyar és keleti népmesék ihlették. A darabot Tóth Tünde rendezi, koreográfusa Györfi Csaba és Tőkés Imola, zeneszerzője pedig Cári Tibor lesz.
Stúdiótermi keretek között mutatják be a két említett fiatal, tehetséges koreográfus egész estés előadását, Györfi Csaba Idegen címmel, Tőkés Imola pedig Vakfolt címmel rendez egy-egy egyfelvonásost, mint elhangzott, az őket, fiatalokat foglalkoztató kérdésekről.
A táncegyütteshez egyébként két, a Budapesti Táncművészeti Egyetemet végzett táncos érkezik ebben az évadban mivel két táncosuk édesanyává válik.
Az iskolaprogram keretében Arany János születésének 200. évfordulóját is megünneplik. A bicentenárium alkalmából a táncegyüttes művészei Bihar megyei néptánccsoportokkal a nagyszalontai költőóriás balladáit dolgozzák fel táncban, Hídavatás címmel,
Október 12–15. között ismét a Nagyvárad Táncegyüttes a házigazdája az Erdélyi Magyar Hivatásos Néptáncegyüttesek Találkozójának, ezt legutóbb 2012-ben tartották Nagyváradon, hangzott el.
Brecht, Rejtő, Hubay
Novák Eszter, a Szigligeti Társulat művészeti vezetője szerint az idei „kiegyenlített” évad lesz, a változatos igényű közönség tagjai megtalálják a nekik tetsző darabokat.
Az idei évad harmadik nagyszínpadi bemutatójának sorsa szeptember elején dől el, hangzott el. Amennyiben ugyanis Gothár Péter, világhírű filmrendező tud vállalni nagyváradi rendezést, akkor ő Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marci című darabját viszi színre. Amennyiben ebben az évadban nem lesz ideje Gothár Péternek, akkor Tarnóczi Jakab, a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem ígéretes tehetsége William Shakespeare Szentivánéji álom című komédiáját viszi színre.
Mivel ebben az évadban csak az egyik előadást állítják színpadra, a másik darabot az ezt követő évadban láthatja majd a közönség, pontosított Novák Eszter.
A szigligetisek egyébként már elkezdték Körmöczi–Kriván Péter Kapufa és öngól című drámájának olvasópróbáit – ezt a váradi közönség felolvasószínházi előadásként már megismerhette. A Drámázat drámapályázat Debüt-díjas szövegét Tasnádi-Sáhy Péter viszi színre a Szigligeti Stúdióban, az előadást szeptember 21-én, a magyar dráma napján láthatja a közönség Nagyváradon.
Újra Nagyváradon rendez Anca Bradu (legutóbb A mi osztályunk című előadást rendezte Váradon), aki Bertolt Brecht és Paul Dessau klasszikusát A kaukázusi krétakört állítja színpadra. Az előadás a „megkerülhetetlen, egyszerű döntésekről” szól, amelyeket mégis meg kell hozni, fogalmazott a művészeti vezető.
A Szigligeti Társulat Rejtő Jenő Vesztegzár a Grand Hotelben című regényének musical-adaptációjával készül majd szilveszterre. A Hamvai Kornél, Varró Dániel és Darvas Benedek szerzőhármas zenés előadásának rendezője Porogi Dorka lesz.
A nagyváradi születésű Kossuth-díjas drámaíró, Hubay Miklós születésének centenáriumát az Egy szerelem három éjszakája című alkotás bemutatójával ünneplik. Az első magyar musicalként számon tartott előadást Novák Eszter rendezi.
Az évad második felében két stúdióelőadást is bemutatnak amelyekben pályakezdő rendezők kapnak lehetőséget. Botos Bálint Csehov Apátlanul (Platonov) című drámáját, Hunyadi István pedig Székely Csaba Bányavidék-trilógiájának következő részét, a Bányavakságot viszi színre a Szigligeti Stúdióban.
Jövő március 21–25. között hatodik alkalommal szervezi meg a Szigligeti Társulat a HolnapUtán Fesztivált, ebben az évadban pedig Nagyváradra látogat például a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György társulata, a székesfehérvári Vörösmarty Színház, az Esztergomi Várszínház, illetve az egri Gárdonyi Géza Színház is.
Fried Noémi Lujza / maszol.ro
2017. augusztus 16.
Fagyival csalogatták a kisfiút az Arany-buszról
Már csak szerda estig lesz Kolozsváron a vándorbusz
Felszálltunk a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum vándorbuszára, a magyar színház előtt állomásozó Arany200-as „járatra”, és amit ott találtunk... Nos, az jó órára rabul ejtett, alig akarózott leszállni, s csak a lapzárta sürgető délibábja vethetett véget az utazásnak. A toldisra öltöztetett buszban felfedezhetjük és újrafelfedezhetjük Arany Jánost leleményesen tálalt szikár tények, interaktív okosmegoldások, versrészletek, vallomások, zenék, filmek, rajzfilmek, könyvek, játékok által. A Kolozsvári Magyar Napok hétfő esti megnyitója kapcsán hosszú sorok kígyóztak a busznál, tegnap délelőtt már ráérősebben lehetett tanulmányozni, de az ott töltött óra alatt több tucatnyi látogató érkezett. Az Arany János születésének 200. évfordulójára létrehozott kiállítás mozgóváltozata a múzeumnak immár negyedik ilyen jellegű projektje, de ez az első, amely bejárja a Kárpát-medence magyarlakta vidékeit.
Alig múlt 11 óra. A buszon annyian „utaznak”, hogy előbb inkább körbejárom. Körös-körül – kivéve a szélvédőt – Toldi figurák elevenítik fel a farkasokkal való találkozást, a malomkerék-történetet, a bika legyőzését, Toldi estéjét sötétkék alapon. „Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?”, olvasom a busz oldalán a közismert versrészletet, és tucatnyi másikat. A sétatéri színház parkolójában állomásozó jármű mellett nyugágyak, akárha a tengerparton is üldögélhetnénk, de a távolabb sejlő Szamos is megteszi, a székponyvákon Toldi fekete rajzfilmfigurája, a másikon izmos karja a petrencés rúddal. A vékony fa árnyékában asztal Arany-kötetekkel, a személyes feljegyzéseket, kéziratos verseket tartalmazó kapcsos könyvből két példány, kifestők, kérdőíves Arany-próba. A krimikvízben ilyen kérdést találunk: „A radványi sötét erdőben halva találták Bárczi Benőt. Ki a gyilkosa?”. A másik az 500 walesi bárd kivégzésének körülményeit firtatja. Az Arany életéről szóló kvíz arra kíváncsi, mennyi ideig tartott a barátsága Petőfivel, és hány évesek voltak szülei a születésekor. Ha elsőre kínainak is éreznénk az egész játéktesztet, látogatás után érdemes újra próbálkozni, a buszon ugyanis temérdek kérdésre választ találunk. A gyerekek felpróbálhatják a sisakokat, ott találják a ládában, amelyet a Mátyás anyjából ismert fekete holló őriz.
Mindenkinek szívügye ez a busz
– 2008-ban volt az első vándorbusz, a Nyugat 100. évfordulójára, aztán a magyar nyelv busza és az Erkel-busz – sorolja Molnár Eszter Edina, aki másodmagával péntek óta kíséri a Németországban vásárolt buszt, amelyet a múzeum bérel. Az átalakításokat úgy végezték el, hogy odafigyeltek: a program végén lehessen visszaállítani utasszállítónak. Jövő nyár végéig a múzeum munkatársai felváltva vállalnak egy-két helyszínt, Eszterék pénteken Szatmárnémetiben csatlakoztak. Ott naponta többszázan látogatták a mozgókiállítást, és volt olyan 7-9 éves formájú gyermek, akit egy óra után még fagylalt ígéretével sem tudtak lecsalogatni. – Az idősebbek akár 2-3 órát is eltöltenek itt, mindent elolvasnak, aztán van aki azzal az ígérettel távozik, hogy visszatér megfelelő sorrendben végignézni a kiállítást – részletezi Eszter. A tervek szerint a gépkocsivezető végigkíséri az egész éves túrát, a busz néha visszatér a kecskeméti telephelyre, a szükséges ellenőrzést, karbantartási munkálatokat elvégzik rajta, majd indul tovább. Az erőgépet például már meg kell javítani, a szorítós erőpróba már nem működik. – Azt egy mérnök tervezte, Kapolcson feltűnt, kerített egy szerszámosládát és megjavította. Mindenkinek, aki dolgozott rajta, annyira szívügye ez a busz! A szélvédő feliratát át kellett programozni, egy német kisváros neve futott rajta, azt egy másik cég végezte. Annyira különböző szakterületekről érkező emberek dolgoztak, nagyon szép csapatmunka volt a busz elkészítése.
Szkokán Vilmos, a másik „utaskísérő”, jegyet nyom a kezembe. A lyukasztó szépen rányomja a dátumot, aztán meg a különleges pecsételő Arany János aláírását varázsolja a jegyemre. Üvegvitrinben tányér, mellette a keserű-szatirikus Hasadnak rendületlenül Vörösmarty-parafrázis sorai, ott a karlsbadi ivópohár és a pörge kalap. Mellette a Tetemre hívást olvashatjuk, a radványi erdőt jelképező gumicsíkok mögött. Szemben falemezeken részletek Arany János levelezéséből Jókaival, Gyulai Pállal, Petőfivel, Csengery Antallal stb. Odébb interaktív fal, ha megérintjük a Csonkatornyot ábrázoló kockát, az érintőképernyőn részleteket olvashatunk költőnk szülővárosáról, a családi fotót megsimítva a családjáról, a portrékat érintve pedig a barátságairól Tompa Mihállyal, Petőfivel, a nagykőrösi évekről, a pesti időszakról, a forradalomról, kitüntetéséről, betegségeiről stb. Megtudjuk, hogy németül olvasta Shakespeare-t, eredetiben Homéroszt, de „mindez a házasságomig tartott”, akkor ugyanis olvasgatás helyett a családjának kívánta szentelni az idejét, ígéretét viszont csak néhány évig sikerült betartania. Később aztán egy évtizedig szinte teljesen félretette a pennát, amikor unokája születése után fél évvel meghalt a lánya, Juliska, akinek a sírversét maga Arany János írta meg, de lányához írt későbbi verspróbálkozásán ilyen feljegyzés olvasható: „Túl fájdalmas! Nem megy.” A sors ajándékának bizonyult árván maradt unokája, Piroska, akit nagyszülei neveltek, és akihez különleges, humorral és szeretettel teli kapcsolat fűzte a költőt. 1886-ban azonban, alig 21 évesen őt is elvesztették, tüdőbajban meghalt, akárcsak nagyapja több testvére. Olyan ínyencségek derülnek ki, hogy Arany János elsőre félretette Madách tragédiáját, amit a szerző elolvasásra küldött meg neki, hogy aztán második nekifutásra „felfedezze”. Azt is megtudhatjuk például, hogy nemcsak angolul tanult meg könyvekből, hanem ugyanúgy franciául és olaszul is annyira, hogy fordított ezekben a nyelvekben, ám beszélni egyiket sem tudta. Vagy úgy tudta volna csak, mint a következő látogató...
Azok a valeszi bárdok
Közben a busz hátsó felében egy tíz-tizenkét éves forma kissrác gyermeki őszinteséggel fedezte fel a kiállítás kincseit, többek közt az erőpróba standot, és hangosan olvasgatta a feliratokat, ő még csak tanulja, hogy a valeszi bárdok azok tulajdonképpen velszi bárdok, miközben a torz kiejtés hallatán a busz elejében felszisszenő nyugdíjas hölgyek már szakavatottként kutatták az aranyi érdekességeket. Soha találóbb spontaneitással nem lehetne megidézni Arany János szellemét, mint ezzel a valeszivel...
A busz közepén is hallom, amint a kissrác előzékeny idegenvezetőként magyarázza – egyre csigázva türelmetlen kíváncsiságomat –, hogy a székekre le lehet ülni, a fülhallgatóban pedig zene szól és versek. Amúgy is szeretem a finom falatot mindig a végére hagyni, hát előtte még szemügyre veszem azÁgnes asszony fából mintázott, széthajtogatható „ruhára” nyomtatott sorait, majd kétszáz év irodalmárainak elismerő, megrázó gondolatait Arany Jánosról. Mikszáth Kálmán például ezt írta költőtársa halálára, 1882-ben: „Ott fekszik hidegen, mozdulatlanul, / ami törékeny sár volt benne – / ami arany volt, az megmaradt...” Orbán Ottó 1994-ben pedig ezt írja: „Én ha az Istent ember formájú lénynek próbálnám elképzelni, csakis olyannak, mint az öreg Arany János.” Már egyre közeledem a busz hátsó fertályához, minden szék és fülhallgató foglalt, hát még megnézem, milyen intézmények, utcák viselik Arany János nevét, és hol vannak szobrai. Megtalálni a térképen a piros pettyek között az alig ötven méterre nyíló kolozsvári Arany János utcát is. Itt olvashatunk a néhány éve elnevezett Aranyjános kisbolygóról.
Helló, itt a nyár, tikkad a szöcskenyáj
Végre, a finom falat! A játékban ki kell találni, mit jelenthet a pikszis, a brugó, az asztag. Aztán Arany Jánossal, a zeneszerzővel ismerkedünk. Igen, dalokat is szerzett a népdalgyűjtőként szintén értékeset alkotó költő, de emellett angol feldolgozásokat is hallgathatunk. „Idegenvezetőm” akad a nemsokára licista Tibor személyében, aki ismerőként azonnal rákattint a Belga együttes teljesen alternatív Toldi-feldolgozására és felfedezhetem az ígéretesen kezdődő dalt: „Hello, itt a nyár, / Tikkad a szöcskenyáj. / Hello, itt egy srác, / Aki malomköveket dobál.” Biztos akad, aki szentségtörésnek érezheti a dal további sorait (ők meghallgathatják a többi, klasszikusabb alkotást), de Tiborral ketten osztozva a belga Toldiján még a mintegy 30 évnyi korkülönbség ellenére is egyformán jól szórakoztunk: én a bolondos, de emlékezetes dalszövegen, Tibor bizonyára azon, hogy ez nekem mennyire tetszik... Legalább ennyire különleges az a felvétel, amelyen a különböző országok magyarországi nagykövetei mondják el a Családi kört...
A vizuális élménybe kicsit belekavar a képernyőben tükröződő napfényes külvilág, mégis le kell gördülnie egy könnycseppnek egyik kedvenc versem, a Tetemre hívás 21. századira rendezett rövidfilmje alatt (Madarász Isti, 2014), mindig olyan erősek azok a verssorok, s a modern világot ábrázoló kontrasztos képsorok csak fokozzák a hatást.
Irodalomtörténészek mondanak érdekességeket és ismert emberek beszélnek a saját személyes Arany Jánosukról. Enyedi Ildikó filmrendező annak idején a Toldiból értette meg, milyen nehéz dolog férfinak lenni. Az Arany-interjú felkérés kapcsán pedig rádöbbent, hogy amit ő akkor megértett, az a hideg zártság és érzékenység, a testi erőbe bezártság és érzéki némaság kifelé minden férfi szereplőjében benne van. Kukorelly Endre író, költő szerint Arany János az a magyar író, aki nem tudott hibázni, nyelvileg tökéletes: „Például a Keveháza. Hogy miről szól, azt kvázi zárójelbe lehet tenni. Az ember olvassa, és közben elolvad...”
Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)
Már csak szerda estig lesz Kolozsváron a vándorbusz
Felszálltunk a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum vándorbuszára, a magyar színház előtt állomásozó Arany200-as „járatra”, és amit ott találtunk... Nos, az jó órára rabul ejtett, alig akarózott leszállni, s csak a lapzárta sürgető délibábja vethetett véget az utazásnak. A toldisra öltöztetett buszban felfedezhetjük és újrafelfedezhetjük Arany Jánost leleményesen tálalt szikár tények, interaktív okosmegoldások, versrészletek, vallomások, zenék, filmek, rajzfilmek, könyvek, játékok által. A Kolozsvári Magyar Napok hétfő esti megnyitója kapcsán hosszú sorok kígyóztak a busznál, tegnap délelőtt már ráérősebben lehetett tanulmányozni, de az ott töltött óra alatt több tucatnyi látogató érkezett. Az Arany János születésének 200. évfordulójára létrehozott kiállítás mozgóváltozata a múzeumnak immár negyedik ilyen jellegű projektje, de ez az első, amely bejárja a Kárpát-medence magyarlakta vidékeit.
Alig múlt 11 óra. A buszon annyian „utaznak”, hogy előbb inkább körbejárom. Körös-körül – kivéve a szélvédőt – Toldi figurák elevenítik fel a farkasokkal való találkozást, a malomkerék-történetet, a bika legyőzését, Toldi estéjét sötétkék alapon. „Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?”, olvasom a busz oldalán a közismert versrészletet, és tucatnyi másikat. A sétatéri színház parkolójában állomásozó jármű mellett nyugágyak, akárha a tengerparton is üldögélhetnénk, de a távolabb sejlő Szamos is megteszi, a székponyvákon Toldi fekete rajzfilmfigurája, a másikon izmos karja a petrencés rúddal. A vékony fa árnyékában asztal Arany-kötetekkel, a személyes feljegyzéseket, kéziratos verseket tartalmazó kapcsos könyvből két példány, kifestők, kérdőíves Arany-próba. A krimikvízben ilyen kérdést találunk: „A radványi sötét erdőben halva találták Bárczi Benőt. Ki a gyilkosa?”. A másik az 500 walesi bárd kivégzésének körülményeit firtatja. Az Arany életéről szóló kvíz arra kíváncsi, mennyi ideig tartott a barátsága Petőfivel, és hány évesek voltak szülei a születésekor. Ha elsőre kínainak is éreznénk az egész játéktesztet, látogatás után érdemes újra próbálkozni, a buszon ugyanis temérdek kérdésre választ találunk. A gyerekek felpróbálhatják a sisakokat, ott találják a ládában, amelyet a Mátyás anyjából ismert fekete holló őriz.
Mindenkinek szívügye ez a busz
– 2008-ban volt az első vándorbusz, a Nyugat 100. évfordulójára, aztán a magyar nyelv busza és az Erkel-busz – sorolja Molnár Eszter Edina, aki másodmagával péntek óta kíséri a Németországban vásárolt buszt, amelyet a múzeum bérel. Az átalakításokat úgy végezték el, hogy odafigyeltek: a program végén lehessen visszaállítani utasszállítónak. Jövő nyár végéig a múzeum munkatársai felváltva vállalnak egy-két helyszínt, Eszterék pénteken Szatmárnémetiben csatlakoztak. Ott naponta többszázan látogatták a mozgókiállítást, és volt olyan 7-9 éves formájú gyermek, akit egy óra után még fagylalt ígéretével sem tudtak lecsalogatni. – Az idősebbek akár 2-3 órát is eltöltenek itt, mindent elolvasnak, aztán van aki azzal az ígérettel távozik, hogy visszatér megfelelő sorrendben végignézni a kiállítást – részletezi Eszter. A tervek szerint a gépkocsivezető végigkíséri az egész éves túrát, a busz néha visszatér a kecskeméti telephelyre, a szükséges ellenőrzést, karbantartási munkálatokat elvégzik rajta, majd indul tovább. Az erőgépet például már meg kell javítani, a szorítós erőpróba már nem működik. – Azt egy mérnök tervezte, Kapolcson feltűnt, kerített egy szerszámosládát és megjavította. Mindenkinek, aki dolgozott rajta, annyira szívügye ez a busz! A szélvédő feliratát át kellett programozni, egy német kisváros neve futott rajta, azt egy másik cég végezte. Annyira különböző szakterületekről érkező emberek dolgoztak, nagyon szép csapatmunka volt a busz elkészítése.
Szkokán Vilmos, a másik „utaskísérő”, jegyet nyom a kezembe. A lyukasztó szépen rányomja a dátumot, aztán meg a különleges pecsételő Arany János aláírását varázsolja a jegyemre. Üvegvitrinben tányér, mellette a keserű-szatirikus Hasadnak rendületlenül Vörösmarty-parafrázis sorai, ott a karlsbadi ivópohár és a pörge kalap. Mellette a Tetemre hívást olvashatjuk, a radványi erdőt jelképező gumicsíkok mögött. Szemben falemezeken részletek Arany János levelezéséből Jókaival, Gyulai Pállal, Petőfivel, Csengery Antallal stb. Odébb interaktív fal, ha megérintjük a Csonkatornyot ábrázoló kockát, az érintőképernyőn részleteket olvashatunk költőnk szülővárosáról, a családi fotót megsimítva a családjáról, a portrékat érintve pedig a barátságairól Tompa Mihállyal, Petőfivel, a nagykőrösi évekről, a pesti időszakról, a forradalomról, kitüntetéséről, betegségeiről stb. Megtudjuk, hogy németül olvasta Shakespeare-t, eredetiben Homéroszt, de „mindez a házasságomig tartott”, akkor ugyanis olvasgatás helyett a családjának kívánta szentelni az idejét, ígéretét viszont csak néhány évig sikerült betartania. Később aztán egy évtizedig szinte teljesen félretette a pennát, amikor unokája születése után fél évvel meghalt a lánya, Juliska, akinek a sírversét maga Arany János írta meg, de lányához írt későbbi verspróbálkozásán ilyen feljegyzés olvasható: „Túl fájdalmas! Nem megy.” A sors ajándékának bizonyult árván maradt unokája, Piroska, akit nagyszülei neveltek, és akihez különleges, humorral és szeretettel teli kapcsolat fűzte a költőt. 1886-ban azonban, alig 21 évesen őt is elvesztették, tüdőbajban meghalt, akárcsak nagyapja több testvére. Olyan ínyencségek derülnek ki, hogy Arany János elsőre félretette Madách tragédiáját, amit a szerző elolvasásra küldött meg neki, hogy aztán második nekifutásra „felfedezze”. Azt is megtudhatjuk például, hogy nemcsak angolul tanult meg könyvekből, hanem ugyanúgy franciául és olaszul is annyira, hogy fordított ezekben a nyelvekben, ám beszélni egyiket sem tudta. Vagy úgy tudta volna csak, mint a következő látogató...
Azok a valeszi bárdok
Közben a busz hátsó felében egy tíz-tizenkét éves forma kissrác gyermeki őszinteséggel fedezte fel a kiállítás kincseit, többek közt az erőpróba standot, és hangosan olvasgatta a feliratokat, ő még csak tanulja, hogy a valeszi bárdok azok tulajdonképpen velszi bárdok, miközben a torz kiejtés hallatán a busz elejében felszisszenő nyugdíjas hölgyek már szakavatottként kutatták az aranyi érdekességeket. Soha találóbb spontaneitással nem lehetne megidézni Arany János szellemét, mint ezzel a valeszivel...
A busz közepén is hallom, amint a kissrác előzékeny idegenvezetőként magyarázza – egyre csigázva türelmetlen kíváncsiságomat –, hogy a székekre le lehet ülni, a fülhallgatóban pedig zene szól és versek. Amúgy is szeretem a finom falatot mindig a végére hagyni, hát előtte még szemügyre veszem azÁgnes asszony fából mintázott, széthajtogatható „ruhára” nyomtatott sorait, majd kétszáz év irodalmárainak elismerő, megrázó gondolatait Arany Jánosról. Mikszáth Kálmán például ezt írta költőtársa halálára, 1882-ben: „Ott fekszik hidegen, mozdulatlanul, / ami törékeny sár volt benne – / ami arany volt, az megmaradt...” Orbán Ottó 1994-ben pedig ezt írja: „Én ha az Istent ember formájú lénynek próbálnám elképzelni, csakis olyannak, mint az öreg Arany János.” Már egyre közeledem a busz hátsó fertályához, minden szék és fülhallgató foglalt, hát még megnézem, milyen intézmények, utcák viselik Arany János nevét, és hol vannak szobrai. Megtalálni a térképen a piros pettyek között az alig ötven méterre nyíló kolozsvári Arany János utcát is. Itt olvashatunk a néhány éve elnevezett Aranyjános kisbolygóról.
Helló, itt a nyár, tikkad a szöcskenyáj
Végre, a finom falat! A játékban ki kell találni, mit jelenthet a pikszis, a brugó, az asztag. Aztán Arany Jánossal, a zeneszerzővel ismerkedünk. Igen, dalokat is szerzett a népdalgyűjtőként szintén értékeset alkotó költő, de emellett angol feldolgozásokat is hallgathatunk. „Idegenvezetőm” akad a nemsokára licista Tibor személyében, aki ismerőként azonnal rákattint a Belga együttes teljesen alternatív Toldi-feldolgozására és felfedezhetem az ígéretesen kezdődő dalt: „Hello, itt a nyár, / Tikkad a szöcskenyáj. / Hello, itt egy srác, / Aki malomköveket dobál.” Biztos akad, aki szentségtörésnek érezheti a dal további sorait (ők meghallgathatják a többi, klasszikusabb alkotást), de Tiborral ketten osztozva a belga Toldiján még a mintegy 30 évnyi korkülönbség ellenére is egyformán jól szórakoztunk: én a bolondos, de emlékezetes dalszövegen, Tibor bizonyára azon, hogy ez nekem mennyire tetszik... Legalább ennyire különleges az a felvétel, amelyen a különböző országok magyarországi nagykövetei mondják el a Családi kört...
A vizuális élménybe kicsit belekavar a képernyőben tükröződő napfényes külvilág, mégis le kell gördülnie egy könnycseppnek egyik kedvenc versem, a Tetemre hívás 21. századira rendezett rövidfilmje alatt (Madarász Isti, 2014), mindig olyan erősek azok a verssorok, s a modern világot ábrázoló kontrasztos képsorok csak fokozzák a hatást.
Irodalomtörténészek mondanak érdekességeket és ismert emberek beszélnek a saját személyes Arany Jánosukról. Enyedi Ildikó filmrendező annak idején a Toldiból értette meg, milyen nehéz dolog férfinak lenni. Az Arany-interjú felkérés kapcsán pedig rádöbbent, hogy amit ő akkor megértett, az a hideg zártság és érzékenység, a testi erőbe bezártság és érzéki némaság kifelé minden férfi szereplőjében benne van. Kukorelly Endre író, költő szerint Arany János az a magyar író, aki nem tudott hibázni, nyelvileg tökéletes: „Például a Keveháza. Hogy miről szól, azt kvázi zárójelbe lehet tenni. Az ember olvassa, és közben elolvad...”
Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)
2017. augusztus 25.
Orvostalálkozó, könyvbemutató és sok sok zene - ez jellemezte a PMN csütörtöki napját
Ahogy közeledik a hétvége, úgy sűrűsödnek a programok is a 16. Partiumi Magyar Napokon. Csütörtökön is a szórakozásé volt a főszerep Szatmárnémetiben.
Ha délelőtt 11 óra, akkor gyerekprogramok a Tűzoltótorony melletti CBA színpadon - ezt már minden szatmári gyerek tudja, így nem csoda, hogy csütörtökön ismét megtelt a tér élettel és gyerekzsivajjal, hiszen a Kuttyomfitty Társulat humorral és tánccal bőven fűszerezett előadása kicsik és nagyok arcára egyaránt mosolyt varázsolt. A szlovákiai társulat Petőfi Sándor: János vitéz című elbeszélő költeményét dolgozta fel, a varázslatos történeten keresztül a nagyérdemű olyan érdekességeket láthatott, mint török hastánc vagy barokk menüett. Az előadás alatt pedig több nézőt is bevontak a történetbe, páratlan élménnyel gazdagodva ezáltal.
Délután a beszélgetéseké és a könyvbemutatóké volt a főszerep, hiszen sor került Lupescu Kata: A kalózlány című ifjúsági regényének bemutatójára. A könyvbemutatóval egybekötött közönségtalálkozó különlegessége, hogy Kata mindössze 15 éves, A kalózlány írásához pedig hatodikos korában, 11 évesen kezdett bele. Regénye pedig hosszú idő óta az első igazi ifjúsági regény az erdélyi magyar könyvpiacon. Kiadója szavaival élve, ha angol nyelvterületen kerülne kiadásra, a young adult fantasy kategóriába tartozna, ugyanis a serdülő olvasóréteget célozza meg, a történet pedig a felnőtté válásról szól. Lebilincselő sztorival, szikrázó párbeszédekkel és nem utolsósorban az írói fantázia olyan sziporkáival, mely oldalról oldalra egyik bámulatból a másikba ejti az olvasót.
Szintén a csütörtöki nap adott helyet a szatmári orvosok találkozójának, mely már évek óta a Partiumi Magyar Napok kiemelkedő eseménye. A szervező Szent-Györgyi Albert Társaság és a Szatmári Fiatalokért Kulturális Egyesület hisz ugyanis abban, hogy ebben a megyében is vannak kiemelkedően jó orvosok és ők el tudják mondani a következő generációnak, akik még csak most gondolkodnak a pályaválasztáson vagy ha már tudják, hogy milyen szakirányon idulnak el, de bizonytalanok a várost illetően, hogy Szatmár megye jó hely lehet mind a kezdő orvosnak, mind a tapasztaltnak is. Dr. Vass Zoltán, a Szent-Györgyi Albert Társaság társelnöke elmondta, hogy az évek során inkább valamiféle generációk közötti beszélgetéssé lényegült át ez a találkozó, ahol orvosok és leendő orvosok mellett megjelennek már asszisztensek is, akik ugyebár az egészségügyi rendszer fontos és nélkülözhetetlen pillérei. Szatmár megye minden évben remek anyagot ad az orvosi egyetemeknek, éppen ezért lenne itt az ideje, hogy őket meg is lehessen tartani s egyetemi éveik után visszataláljanak ide. A legnagyobb hiány – főleg magyarul beszélő szakorvosokból – éppen a megyei kórházban van. Éppen ezért kapott meghívást az eseményre Pataki Csaba, a Szatmár Megyei Tanács elnöke, Nagy Szabolcs, megyemenedzser, aki kiemelten foglalkozik a megyei kórház helyzetével, valamint Marc Adrian, a Szatmár Megyei Sürgősségi Kórház menedzsere. Mivel fontos, hogy minden önkormányzat magáénak érezze az egészségügyi rendszer fejlesztését, így a meghívottak között szerepelt Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti polgármestere is, hiszen ebben a városban működnek a rendszer döntő többségét alkotó intézmények.
A 16. Partiumi Magyar Napok programjában a sport is fontos szerepet tölt be, focitornát szerveztek Romász János emlékére, volt vívásbemutató, csütörtökön pedig a Ferencvárosi Tornaklub legendás focistáival, Telek Andrással és Szenes Sándorral találkozhattak a fradi-drukkerek és beszélgethettek velük a Fradiról, fociról, legendákról.
Csütörtök késő délután és este minden tekintetben a zenéé volt a főszerep: a Római Katolikus Püspökség Aranytermében Rappert Vencz Gábor színművész és a Consonantia trió Shakespeare és Handel műveket mutatott be, 19 órától teltház előtt koncertezett Gergely Róbert a Szécsi Pál emlékműsor keretén belül, míg 21 órától a fiatalok kedvence, a Children of Distance “robbantotta” fel a Farmacenter színpadot a Református Gimnázium udvarán. Az estét ezúttal is afterparty zárta a Yoda Yoga roncskocsmában, ahol az egyik legnevesebb magyarországi lemezlovas, Dj Budai pörgette a lemezeket. szatmar.ro
Ahogy közeledik a hétvége, úgy sűrűsödnek a programok is a 16. Partiumi Magyar Napokon. Csütörtökön is a szórakozásé volt a főszerep Szatmárnémetiben.
Ha délelőtt 11 óra, akkor gyerekprogramok a Tűzoltótorony melletti CBA színpadon - ezt már minden szatmári gyerek tudja, így nem csoda, hogy csütörtökön ismét megtelt a tér élettel és gyerekzsivajjal, hiszen a Kuttyomfitty Társulat humorral és tánccal bőven fűszerezett előadása kicsik és nagyok arcára egyaránt mosolyt varázsolt. A szlovákiai társulat Petőfi Sándor: János vitéz című elbeszélő költeményét dolgozta fel, a varázslatos történeten keresztül a nagyérdemű olyan érdekességeket láthatott, mint török hastánc vagy barokk menüett. Az előadás alatt pedig több nézőt is bevontak a történetbe, páratlan élménnyel gazdagodva ezáltal.
Délután a beszélgetéseké és a könyvbemutatóké volt a főszerep, hiszen sor került Lupescu Kata: A kalózlány című ifjúsági regényének bemutatójára. A könyvbemutatóval egybekötött közönségtalálkozó különlegessége, hogy Kata mindössze 15 éves, A kalózlány írásához pedig hatodikos korában, 11 évesen kezdett bele. Regénye pedig hosszú idő óta az első igazi ifjúsági regény az erdélyi magyar könyvpiacon. Kiadója szavaival élve, ha angol nyelvterületen kerülne kiadásra, a young adult fantasy kategóriába tartozna, ugyanis a serdülő olvasóréteget célozza meg, a történet pedig a felnőtté válásról szól. Lebilincselő sztorival, szikrázó párbeszédekkel és nem utolsósorban az írói fantázia olyan sziporkáival, mely oldalról oldalra egyik bámulatból a másikba ejti az olvasót.
Szintén a csütörtöki nap adott helyet a szatmári orvosok találkozójának, mely már évek óta a Partiumi Magyar Napok kiemelkedő eseménye. A szervező Szent-Györgyi Albert Társaság és a Szatmári Fiatalokért Kulturális Egyesület hisz ugyanis abban, hogy ebben a megyében is vannak kiemelkedően jó orvosok és ők el tudják mondani a következő generációnak, akik még csak most gondolkodnak a pályaválasztáson vagy ha már tudják, hogy milyen szakirányon idulnak el, de bizonytalanok a várost illetően, hogy Szatmár megye jó hely lehet mind a kezdő orvosnak, mind a tapasztaltnak is. Dr. Vass Zoltán, a Szent-Györgyi Albert Társaság társelnöke elmondta, hogy az évek során inkább valamiféle generációk közötti beszélgetéssé lényegült át ez a találkozó, ahol orvosok és leendő orvosok mellett megjelennek már asszisztensek is, akik ugyebár az egészségügyi rendszer fontos és nélkülözhetetlen pillérei. Szatmár megye minden évben remek anyagot ad az orvosi egyetemeknek, éppen ezért lenne itt az ideje, hogy őket meg is lehessen tartani s egyetemi éveik után visszataláljanak ide. A legnagyobb hiány – főleg magyarul beszélő szakorvosokból – éppen a megyei kórházban van. Éppen ezért kapott meghívást az eseményre Pataki Csaba, a Szatmár Megyei Tanács elnöke, Nagy Szabolcs, megyemenedzser, aki kiemelten foglalkozik a megyei kórház helyzetével, valamint Marc Adrian, a Szatmár Megyei Sürgősségi Kórház menedzsere. Mivel fontos, hogy minden önkormányzat magáénak érezze az egészségügyi rendszer fejlesztését, így a meghívottak között szerepelt Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti polgármestere is, hiszen ebben a városban működnek a rendszer döntő többségét alkotó intézmények.
A 16. Partiumi Magyar Napok programjában a sport is fontos szerepet tölt be, focitornát szerveztek Romász János emlékére, volt vívásbemutató, csütörtökön pedig a Ferencvárosi Tornaklub legendás focistáival, Telek Andrással és Szenes Sándorral találkozhattak a fradi-drukkerek és beszélgethettek velük a Fradiról, fociról, legendákról.
Csütörtök késő délután és este minden tekintetben a zenéé volt a főszerep: a Római Katolikus Püspökség Aranytermében Rappert Vencz Gábor színművész és a Consonantia trió Shakespeare és Handel műveket mutatott be, 19 órától teltház előtt koncertezett Gergely Róbert a Szécsi Pál emlékműsor keretén belül, míg 21 órától a fiatalok kedvence, a Children of Distance “robbantotta” fel a Farmacenter színpadot a Református Gimnázium udvarán. Az estét ezúttal is afterparty zárta a Yoda Yoga roncskocsmában, ahol az egyik legnevesebb magyarországi lemezlovas, Dj Budai pörgette a lemezeket. szatmar.ro