Riportkötet, vándorkiállítás és újabb tervek a MÚRE háza táján
Kéttucatnyi újságíró két napra „összeköltözik”, előzőleg felkészülnek különböző témákból: utánanéznek annak, hogy mit érdemes tudni a településről és az ott élő emberekről, emellett a kutatni kívánt témát is megpróbálják körvonalazni saját maguk számára. Sok esetben bebizonyosodik, hogy két nap korántsem elegendő ahhoz, hogy az újságírók minden szükséges információt „magukba szívjanak” a helyszínen, jó példa erre Sarány István, a Hargita népe napilap munkatársának esete: a riportból, amelyet a tábori tevékenységei nyomán írt, az is kiderül, hogy utólag még felvette a kapcsolatot azzal a képzőművésszel, akivel ottjártukkor a képzőművészeti oktatásról beszélgetett. Erről Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke beszélt kedden délután a Minerva-házban, a nagyváradi Europrint Kiadónál megjelent Hol vagytok, temesvári magyarok? című riportkötet bemutatóján. (Képünkön: Rácz Éva és Győrffy Gábor a rendezvényen, fotó: Rohonyi D. Iván)
A kiadvány 21 erdélyi és vajdasági újságíró riportjaiból állt össze, akik július 8-a és 10-e között részt vettek a MÚRE temesvári riporttáborában. Győrffy Gábor egyetemi oktató beszélgetett az est folyamán Rácz Évával, aki az egyesület által korábban szervezett riporttáborokra utalt: bár nem lehetett jelen, a sajtós kollégák által elmondottakból körvonalazódott számára, hogy hangulatos összejövetelekről van szó, amelyeken érdemes részt venni. Felidézte, hogy 2005-ben látott napvilágot a Variációk gyimesi témákra című könyv, amely már a negyedik volt az Erdély felfedezése sorozatban. Bizonyítja ez, hogy van előzményük, egyfajta hagyományuk a MÚRE-féle riportköteteknek, amelyek 2013 óta, Rácz Éva elnökké választása óta – Szűcs László, az Erdélyi Riport főszerkesztőjének szerkesztésében – elkészültek.
Az új sorozat 2014-ben, a kalotaszegi témájú Időutazás Farnastól Zsobokig című kötettel indult, majd 2015-ben jelent meg a Nem magyarul magyarok című kiadvány, amely besztercei látogatásuk (Óradna, Radnaborberek) eredményeként született. A harmadik, több mint 450 oldalas könyv a nagyvárosi szórványba kalauzolja az érdeklődőket; néhány nappal ezelőtt, amikor Temesváron bemutatták, meg is jegyezték a helybéliek: köszönik a tükröt, amelyet eléjük tártak benne.
A MÚRE tagjai már a következő tábor helyszínén gondolkodnak, ahol szintén megragadhatják a pillanatot: a szórványtémáról nem szeretnének lemondani, a lehetséges helyszínek között pedig Kommandó, Gyergyószárhegy, Déva is ott szerepel. – A Szilágyságban is vannak közösségek, akikhez érdemes lenne elmenni. A terv jó sok évre megvan, már csak a kollégákat kell rávenni, hogy minél többen csatlakozzanak – hangsúlyozta Rácz Éva.
A rendezvényen levetítették Sárosi István, a Krónika munkatársának riportfilmjét, és szó esett az egyesület Riporteriskola elnevezésű programjáról, amelyet jövőre is szeretnének megszervezni. Kiderült továbbá, hogy a MÚRE partnerként csatlakozik a Winkler Gyula által elképzelt falurevitalizációs projektkez: riportutakon vesznek majd részt az újságírók, a Hunyad megyei Lozsádra utaznak, hogy munkájuk által jövőképet adjanak az ottani, százlelkes közösségnek – „hogy a településnek ne csak múltja, hanem jövője is legyen”.
Összesen negyven felvétel szerepel a Dorel Găină által megnyitott vándor sajtófotó-kiállításon, amely Nagyvárad és Nagykároly után érkezett Kolozsvárra, és december 20-ig, munkanapokon 11 és 15 óra között tekinthető meg a könyvbemutatóval egybekötött esemény helyszínén, a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében (Jókai/Napoca utca 16. szám). A Brassaï 2015 sajtófotó-pályázatra beérkezett mintegy 1000 képből kiválasztott és díjazott munkák különböző szemszögekből világítanak rá a körülöttünk lévő valóságra, a méltató véleménye szerint tiszta, csiszolt tükröt mutatnak.
Dorel Găină fényképész, aki a zsűrinek is tagja volt, reményét fejezte ki, hogy lesznek még a mostani pályázathoz hasonló kezdeményezések, amelyhez akár Erdély határain túlról is csatlakozhatnak a magyar fotóriporterek. A MÚRE történetében első vándor sajtófotó-tárlatot a következő időszakban Marosvásárhelyen, Bukarestben és Csíkszeredában is bemutatják.
Ferencz Zsolt Szabadság (Kolozsvár)

Két újságíró munkáját ismerték el Csíkszeredában
Makkay József, lapcsaládunk újságírója, az Erdélyi Napló főszerkesztője, valamint a székelyudvarhelyi Lázár Emese, a Hargita Népe munkatársa vehetett át kedden Bálint András-emlékdíjat Csíkszeredában, a Székelyföld folyóirat székhelyén.
Makkay József a nemzeti célokat mindenek elé helyező tollforgató prototípusa. A nemzetben gondolkodó, a nemzetéért tenni akaró, az újságírásban feladatot, hittérítői munkát látó erdélyi magyar újságíró – hangsúlyozta Borbély Zsolt Attila a kitüntetett laudációjában, melyet Mirk Szidónia olvasott fel. „Belülről figyelhettem azt a küzdelmet, amit Jóska folytatott a lap fennmaradásáért 2004 és 2009 között, amikor is egy rövid időre a Napló elhallgatott. Figyelhettem azt is, hogy témaválasztásai közvetlenül vagy közvetve a nemzeti értékfelmutatást szolgálták, hangleütései mindig is harmonizáltak a magyar nemzetstratégiai célokkal” – hangsúlyozta Borbély, majd úgy összegzett, „a Bálint András-díj kétségkívül jó helyre került idén is”.
A kitüntetett felszólalásában elmondta, úgy érzi, hogy ez a díj egy kicsit az idén 25 éves Erdélyi Naplót is megilleti. „A kollégákat, a támogatókat, az olvasókat is egyaránt megilleti ez a kitüntetés, hogy ennyi éven át életben tartották a lapot.”
Sarány István laudációjában rámutatott, Lázár Emese az a szemfüles újságíró és hűséges munkatárs, aki mindig tudja, mi a dolga, érzi hol és mit kell segítsen ahhoz, hogy a lap szekere menjen, közéleti érdeklődésű és beállítottságú, érzékeny tollforgató. Iróniával és öniróniával ostorozza olvasóit, epés, elmés humorral kifigurázva a visszásságokat. Olyan újságíró, akinek jegyzetei ütnek és simogatnak, elgondolkodtatnak, helyeslésre vagy ellentmondásra késztetnek, azaz megérintenek, nem hagynak hidegen. Lázár Emese szakmáját nemegyszer munkának, hanem életformának tekinti.
„Megtiszteltetés és további munkára kötelez ez az elismerés. Váratlanul ért, és úgy érzem, hogy még nagyon sokat kell dolgozzak azért, hogy igazából megérdemeljem. De Bálint András öröksége kötelez. Nagyon sok embernek köszönhetem, hogy ezt a díjat megkaphattam” – fogalmazott Lázár Emese a díjátadón.
A díjról
A csíkszeredai székhelyű Bálint András Alapítvány az emlékdíjjal székelyföldi, illetve innen elszármazott újságírók tehetségét, példaértékű munkáját és elkötelezettségét tünteti ki minden évben. A székelyföldi magyarság érdekeit képviselő újságíróknak kiosztott díjat a sóvidéki származású Bálint András (1943–1994), a Hargita napilap egykori publicistája emlékére alapították.
Péter Beáta Székelyhon.ro

Tankó Gyula, a blogger
Tankó Gyula újabb néprajzi kötettel jelentkezett idén. A csíkszeredai Tipographic Kiadó gondozásában megjelent könyv a gyimesi népélet változásait írja le. Sarány István könyvismertetője.
Gyermekkorom egyik legcsodáltabb könyvsorozata a Pallas Nagylexikona volt a maga vaskos, nehéz, aranyozott gerincű – s e három minősége által tiszteletet parancsoló – köteteivel, ezekhez társult a gazdag és változatos tartalom, a régies nyelvezet. Úgy olvastam, mint két másik szépirodalmi kedvencemet, a Svejket vagy A 22-es csapdáját: bárhol felüthetted, mert ép, kezdettel és véggel rendelkező, kerek történetet találtál, amely lekötött, szórakoztatott. Nos, amikor alkalmam nyílik rá, most is felnyálazom a remekbe szabott lexikont, noha az idő – s főként a határidők – kényszerítő hatására egyre gyakrabban élek a világháló által kínált és felkínált lehetőségekkel. Éjjeliszekrényemen áll a nyár eleje óta Tankó Gyula néprajzkutató, nyugalmazott tanár, iskolaigazgató legújabb kötete. Tetszetős borítója mellett különös címe is olvasásra csábít: Különös kompendium Gyimes néprajzáról. A kötet címoldalán a cím alcímmel bővül: Különös kompendium Gyimes néprajzáról, arról, hogy mi minden volt, mi tűnt el, és milyen új „hagyományok” jelentek meg az utóbbi hetven esztendőben? Ez a könyv volt az, amely hónapokon át tartotta előkelő helyét kedvenc olvasmányaim toplistáján, ezzel vagy egy skandináv krimivel lazítottam egy-egy „nehéz”, „komoly”, szakmai érdeklődésből vagy szerkesztői muszájból olvasott könyv átrágása, megemésztése közben. Az elöljáróban említett Pallas Nagylexikonát hívom segítségül Tankó Gyula kötete címének értelmezésére. A kompendium „(lat.) a. m. kézikönyv, oly vázlatos munka, melyben valamely tudomány csak főbb pontjaiban tárgyalatik: kompendiózus, tömött, velős, röviden, magvasan előadott.” A néprajz címszó az etnográfia címszóhoz küld: „etnologia (gör.) a. m. néprajz, néptan, a nép testi-lelki tulajdonait, a népszellem minden rendű nyilatkozatát és a népélet összes alaki és anyagi jelenségeinek rengeteg tárgyhalmazát felölelő, szóval a népismeretet rendszeres egészbe foglaló s elvek és törvények megállapítására vezérlő tudomány.” A lexikon kitér e tudományág feladatára is: „a közös származás és nyelv kötelékével összefűzött emberi társadalom mint szerves egészet alkotó csoport-egyén anyagi és szellemi életének leíró és oknyomozó történeti tanulmányozása azon célból, hogy e tanulmány és más hasonló rendű társadalmi alakulatok életével való összehasonlítás alapján a felderített életjelenségek folyamatának ok és okozati összefüggését, s a belátásból folyó előrelátás főkellékét, a vizsgálat alá eső tünemények törvényszerű kapcsolatát felismerhessük.”
Tehát a kötet írásai rövid, tömör tudományos közlések, amelyek vázlatosan tárgyalják a vizsgált eseményeket, jelenségeket a néprajz tudományos szempontjai szerint. Itt hadd jegyezzem meg, hogy a szerző eredetileg blogbejegyzéseknek szánta közléseit, az internetet, az általa kínált netes napló lehetőségét hívta segítségül tudományos munkássága minél szélesebb körben való megismertetésére. S ha már van utazási, irodalmi, sport- vagy gasztroblog, miért ne lehetne néprajzi blogot vezetni, a kor változásait bemutató írások hitelesen hatnak éppen a kor gyors változása által teremtett kommunikációs eszköz, felület használata révén.
Mielőtt a kötet tartalmának ismertetésében elmélyednék, pár szóban a szerzőt mutatnám be – ha bemutatásra szorulna, ugyanis tanári munkásságáról volt diákjai, iskolavezetői tevékenységéről volt diákjai mellett volt tanító- és tanárkollégái, a keze alatt nevelkedett gyermekek szülei tudnának a legjobban beszélni, beszámolni. Meggyőződésem, hogy az elismerő szavakkal nem fukarkodnának. Nem vállalkozom tanári, intézményvezetői munkájának ismertetésére, inkább a falusi értelmiségi magatartását emelném ki. Olyan emberét, aki pedagógusi státusát nem munkának, hanem hivatásnak tekinti; akinek meggyőződése, hogy a tanári munka nem a becsengetéssel kezdődik és nem a kicsengetéssel ér véget, s nem pusztán a tananyag megtanítására, a gyermekek feleltetésére és a tudás értékelésére szorítkozik. Olyan emberét, aki komolyan veszi a lázadó József Attila ígéretét – amely a pedagógusi munka értelmét is sugallja:
„Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní- tani!” „Egész népét” pedig a tudományos munkássága nyomán született közlésekkel, kötetekkel, tudományos előadásokkal tanította. S míg a nálunk honos tudományos szemlélet – kissé sarkított megfogalmazásban – a művészeteket a barokk korig tanulmányozza, a történelemtudomány a második világháborúig tartó időszak leírásával és értelmezésével ér véget, s a néprajz a népköltészet, népdal és néptánc, valamint a tárgyi kultúra letűnt rétegeivel foglalkozik, Tankó Gyula az élő, állandó változásban lévő gyimesi népéletet, szokásvilágot mutatja be, értelmezi. S teheti mindezt azért, mert ő maga is megéli ezt a kultúrát, tudományos érdeklődése és kitartó kutakodása révén ismeri annak minden vetületét, feljegyzései három-négy generáció emlékeit rögzítik, lehetővé téve az időbeli változás – némelyek szerint fejlődés, mások szerint elértéktelenedés – nyomon követését, leírását, értelmezését. A szerző már a kötet előszavában leszögezi, hogy sokak képzeletében úgy él a Gyimes völgye, mint az élő népi kultúra lelőhelye, olyan hely, ahol az évszázados hagyományok, szokások élnek, ahol még járják az ősök táncát és éneklik dalaikat. „…be kellett látnunk, nálunk Gyimesben sem örök életű még ez a teremtett gazdag népi kultúra sem” – szögezi le az előszóban –, „hiába tűnt úgy, mintha valaki rácsukta volna a lakatot Gyimesre, és itt minden változatlan maradt továbbra is!”. Korábbi közléseiből kitűnik, hogy a hagyományos népi társadalom – s vele együtt a népi kultúra – nem esett át olyan radikális változásokon, mint azokon a területeken, ahol erőszakkal verték szét a kollektivizálás alkalmával a falu társadalmát, de az idő és az ideológiák, társadalmi berendezkedése változásai nem kímélték meg ezt a szűk völgyet, annak három községét sem.
Könyvében a szerző három célt követ. Egyrészt felvillantja „a csángók szokásvilágának legszebb szeleteit”. S teszi ezt úgy, hogy ő maga is részese ennek a népéletnek, de rendelkezik annyi tudással, olyan ismeretanyaggal és tudományos felkészültséggel, empátiával, hogy a kívülálló hideg, elfogulatlan rálátásával írja le a dolgokat, noha ő maga tiltakozik ez ellen: „ahogyan felidézem ezeket a dolgokat, az nem a külső szemlélő tudálékossága, belemagyarázgatása, hanem az itt született, ezt a gazdag népi kultúrát szerető és átélő egyén csodálata”. Második szempontként írásainak személyes jellegét emeli ki: „saját érzéseimet igyekszek felidézni”, „a magam tapasztalatát tárom az olvasó elé”. Harmadik szempont az elmúlt fél évszázadban eltűnt szokások, hagyományok felleltározása, olyan szokások, amelyek „az életváltás következtében kimaradtak, eltűntek a gyimesi emberek életéből”. S mindezt történelmi időkeretbe foglalja az első fejezet adathalmaza révén: Gyimes története a dokumentumok, évszámok és benépesedési adatok tükrében… Teszi ezt az útikalauzok, történelmi kronológiák vagy diáklexikonok tömörségével, hatékonyan segítve a következő fejezetekben leírtak megértését. Sorra következnek a naptári év jeles napjaihoz, évszakokhoz, munkaalkalmakhoz, az emberi élet fordulóihoz kötődő szokások leírása. Az írások rövidek, tömörek, részlet-gazdagok – anélkül, hogy a szerző elveszne a részletekben, tehát az adja a kötet kompendium jellegét. A tömörség pedig nem szófukarságot, netán felületességet, felszínességet jelent, hanem inkább töménységet: olyasvalamit, mint a jó borból készült párlat, amely illatában, zamatában hordozza annak a nemes szőlőnek a jellegzetességeit, amelyből készült, ugyanakkor nemes, szívet melengető és kellemesen kábító nedű.
Manapság, amikor a doktori dolgozatok jelentős része úgy készül, hogy a kutató tizenöt kötetből ír egy tizenhatodikat, Tankó Gyula könyve – éppen előbb említett tömörségénél fogva, no meg tematikai gazdagsága és változatossága révén – több tucat doktori disszertáció kiindulópontja lehet, titulust, babért teremve a szerzőnek: az olvasmányos tudomány-sűrítményt fel kell oldani csupán pár tucat idegen szó, divatos irányzat, újszerű értelmezés oldószerével, s máris megvan a végeredmény. Mindezt Tankó Gyula kutató magatartása teszi lehetővé, ugyanis az ő tudományművelési stílusa tartja magát a Pallas Nagylexikonából idézett feladatnak való megfeleléshez: „a közös származás és nyelv kötelékével összefűzött emberi társadalom mint szerves egészet alkotó csoport-egyén anyagi és szellemi életének leíró és oknyomozó történeti tanulmányozása azon célból, hogy e tanulmány és más hasonló rendű társadalmi alakulatok életével való összehasonlítás alapján a felderített életjelenségek folyamatának ok és okozati összefüggését, s a belátásból folyó előrelátás főkellékét, a vizsgálat alá eső tünemények törvényszerű kapcsolatát felismerhessük.”
Isten éltesse, tanár úr, várjuk a következő kötetet! Hargita Népe (Csíkszereda)

Magyarörmény közösségekről szóló kiadványokat mutattak be
Két frissen megjelent kiadványt ismertettek pénteken a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárban. Mindkét kiadvány azt hivatott bemutatni, hogy az erdélyi magyarörmények ma is élő közösséget alkotnak.
A szépvízi örmények című kötet az Erdélyi Magyarörmények Szövetsége kiadásában 2016-ban jelent meg, és a magyarörmény közösségeket bemutató sorozat második könyve. A szépvízi örmény katolikus templom felújítása után kiadott kötet betekintést nyújt a szépvízi örmény közösség történetébe és mai életébe. Az írások szerzői: Bogos Mária, Gál Hunor, Pál Emese, Puskás Attila és Bíró Melinda.
Az Erdélyi Magyarörmények Szövetsége tavaly decemberben adta ki folyóiratát, Magyarörmény Élő Örökség címmel, Erdélyi hírlap alcímmel az erdélyi magyarörmény közösség és a velük rokonszenvező közönség számára.
„Ez a könyv és a folyóirat létrejötte jócskán továbbmutat azon, hogy majd valamikor a könyvtárakban a kutatóknak több forrásmunkájuk lesz az erdélyi magyarörmény közösség kultúrájával kapcsolatban. A kötet és a folyóirat kijelölt feladata, hogy a magyar és az örmény nemzet évszázadok alatt összefonódott erdélyi kultúráját őrizze és továbbörökítse. Azt a kultúrát, amelyért őseink nagyon sokszor a vérüket adták. Őseink véráldozata arra predesztinál minket és szent kötelességünkké teszi azt, hogy továbbadjuk a következő generációnknak, gyermekeinknek és unokáinknak ezt az örökséget, ezt a szellemi terméket, amit kaptunk őseinktől” – fogalmazott Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa részéről jelen levő Kőrösi Viktor Dávid konzul.
A kötet három jelen levő szerzőjével – Puskás Attila, Bogos Mária, Gál Hunor – Sarány István újságíró beszélgetett. Kérdésére, hogy milyen igény hozta létre az Erdélyi Magyarörmény Szövetséget, Puskás Attila, a szövetség elnöke elmondta, hogy a közösségi igényre válaszoltak, amikor megalapították.
Elsősorban azért, mert a Kárpát-medencében itt él manapság a legnépesebb örmény közösség. Ugyanakkor azt vették észre, hogy az idősebb generáció próbálta éltetni ezt a közösséget, a közép- és fiatalabb generációkhoz tartozók viszont keveset tudtak őseik történetéről, mert a kommunizmus idejében nem lehetett erről beszélni. „Ezt az örökséget elhallgatni történelmi felelőtlenség. De egyedül ezt a hatalmas örökséget nem tudjuk áthagyományozni, és innen jött a szövetség gondolata. Mindenki azt teszi bele ebbe a szövetségbe, amije van: van, aki pályázni tud, van, aki szervezni, van, aki írni. Azért is született a szövetség, hogy valamilyen formában együttesen tudjuk a magyarörménységet a Kárpát-medencében bemutatni.” Rámutatott, arra törekednek, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy ez egy élő közösség.
Bogos Mária, a kötet egy másik szerzője arról számolt be a szép számmal jelen levő érdeklődőknek, hogy hogyan kezdte el az örmények történelmét kutatni, mesélt a valamikor Szépvízen működő nyomdáról és kaszinóról is, valamint a magyarörmény közösség szervezeteiről.
A kötetben rövid bevezető található az örménység történetéről, terjedelmesebb írások olvashatók a felújított szépvízi örmény templomról és az örmény temetőről. Gál Hunor elmondta, szerették volna, ha a kiadványok a mának is tudnak üzenni. „Ez egyfajta gyökérkeresés mind a szépvíziek, mind az erdélyi magyarörmények számára. Ezek a kiadványok nekünk szólnak, rólunk szólnak, és mindenki hozzáteheti a kicsi törénését.”
A Magyarörmény Élő Örökség című, Erdélyi hírlap alcímű folyóirat első számát Nagy Gyöngyvér ismertette. A Marosvásárhelyen készülő lap negyedévenként jelenik majd meg, és átfogja az Erdélyben működő magyarörmény szervezeteket. A hírlap az erdéyi magyarörmények szervezeti életét, eseményeit, kultúráját, gasztronómiai hagyományait, múltját és jelenét hivatott bemutatni. Csíkszeredában azt jelenti ez a lap, hogy az itteni örmények is bekapcsolódtak az erdélyi örmény vérkeringésbe – hangsúlyozta Nagy Gyöngyvér.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Korkép drámai sorsokkal – bemutatták Csíkszeredában Cseke Gábor olvasónapló-kötetét
A Magyar Sajtószabadság Napjához kötődő könyvismertetőn mutatták be péntek este Hargita Megye Tanácsa galériájában a megyei önkormányzat által működtetett Hargita Kiadó friss kiadványait, illetve Cseke Gábor rangidős újságíró-szerkesztőnek a sorozatban megjelentkönyvét.
A Sorsok könyve címmel 2016-ban kiadott kötet péntek esti, csíkszeredai bemutatóján, bevezetőként Tókos-Bethleni Pál kiadóigazgató, a Hargita Népe megyei napilap nevével fémjelezett sorozatát, illetve a kiadó könyvkiadási programját ismertette a jelenlevőkkel. A közszolgálati feladathoz híven, főként újságírói műfajokban született, de a napilap olvasói körén túlmutató munkák, művek megjelentetését kitűző program a kulturális értékek megőrzését, vagy helytörténeti-, történelmi dokumentumok felkutatását és kötetben közlését egyaránt fontosnak tartja. Mint kiderült: a közeljövőben a Dózsa címmel megjelent, dr. Balázs Lajos által írt tanulmánykötet bemutatóján vehetünk majd részt.
Sarány István főszerkesztő, a bemutatandó kötet előszavát jegyző házigazdaként-szerkesztőként ajánlta a napilap munkatársainak korábbi, szintén kötet formáját öltő munkáit is.
Az 1941-ben Kolozsváron született, bukaresti lapszerkesztőként, majd Csíkszeredába visszavonuló Cseke Gábor legújabb kötetét Ady András publicista elemezte a könyvbemutatón. Mentorának nevezve a szerzőt, ismertetőjében úgy fogalmazott: az irodalmi riportokból és olvasónaplókba oltott esszékből állókönyv három nagy tematikai csoportba tartozó írásokat tartalmaz, amelyek valamilyen módon összekapcsolódnak az emberi sorsküzdelmekkel, a jelenkori sorstragédiákkal, illetve sorsvállalással.
A kötetbe foglalt írások nagy része a Hargita Népe napilap hasábjain és az Új Magyar Szó Kisebbségben mellékletében jelentek meg, illetve könyvbemutatókon hangzottak el. A kötet egyik érdekessége a térségben élő orvosok sorstörténeteinek füzére, melyet a szerző a megyei könyvtár általa vezetett olvasóköre biztatásra kutatott fel és jegyzett le. Szintén kordokumentumként is izgalmas fejezete kötetnek a Zsigmond Márton helyi szobrászművész naplójegyzeteit is közreadó „óriásmozaik”, melyet a szerző, mint azt a bemutatón bevallotta: a kötet fő irányát adja meg.
A kibontakozó történet az 1990-es évek elejétől követi a Csíki Mozi homlokzatán levő mozaik megalkotásának viszontagságos létrejöttét. A kirajzolódó történet érzékeny korkép is: ma élő, akkoriban pozícióban levő közéleti személyiségek hathatós, vagy visszahúzó hatású gesztusait is rögzíti, a drámai személyesség mellett.
Gellért Edit
maszol.ro

Fodor úr utóélete
Kedden volt öt éve annak, hogy elhunyt Fodor Sándor. Csíkszereda, s azon belül Csíksomlyó élő klasszikusként tisztelte szülöttjét, büszke volt Kolozsvárra szakadt fiára, annak irodalmi sikereire. A tisztelet többek között abban is megnyilvánult, hogy a rendszerváltás után a város első díszpolgárainak egyike lehetett. Halála óta azonban csak könyvei őrzik emlékezetét. Legalábbis így történt mostanig. Az újabb emlékállítási kezdeményezésről Sarány István számol be.
Lapunk népszerű tárcasorozatát jegyezte 1995-ben Fodor Sándor Levelek hazulról – haza címen. A sorozat ötlete Bálint András néhai kollégánktól származott, ő viszont nem érhette meg a megjelenését, ugyanis 1994 karácsonyán elhunyt. Fodor Sándor az ő emlékének ajánlotta hazulról haza írt leveleit.
„Igen, hazulról – haza szándékozom írni néhány levelet, ha érdekli a Hargita Népe olvasóit. Kolozsvári otthonomból Csíkba, ahová mindig, mindenhonnan »haza« megyek. Valami azonban hozzátartozik az igazsághoz: Csíkból ugyanúgy »haza« szoktam utazni a Kincses Városba, mint onnan Szülőföldemre. Hát lehet az embernek két, igazi »otthona«?!” – írta a szerző, kifejtve, nem sokáig dicsekedhetett azzal, hogy számára két hely van a világon, ahová hazajár, hosszú ideig, még kétgyermekes apaként is Csíkszereda – „azon belül is a Csíksomlyóra vezető Szék útja mellett álló házunk” – jelentette számára az otthont. Aztán Kolozsvár is otthonává vált: „Egy-két évtized alatt elszaporodtak a kedves sírjaim.” Megjegyzi: „Nem Csík rovására vált otthonommá Kolozsvár. Annál is inkább nem, mert a csíksomlyói temetőben is ott van – ahogy Jókai mondja – »…hant, amely ideköt«. Nem is egy. Nem is csak a szüleimé.” Mint írja, e hantokhoz jár haza mindkét otthonában, „és az emlékekhez, amelyek hozzájuk kötnek. Nem a sírhanthoz, hanem ahhoz-azokhoz, akik életükben szeretetükkel, barátságukkal otthont tudtak nekem teremteni.” A héten három neves tollforgató, Ferenczes István és Lövétei Lázár László költő, a Székelyföld folyóirat nyugalomba vonult, illetve hivatalban lévő főszerkesztője, valamint Molnár Vilmos prózaíró, szerkesztő, Fodor Sándornak a Székely Könyvtár sorozatban megjelent novelláskötetének gondozója társult Szekeres Adorján szociológussal, aki lelkes kezdeményezője és mozgatója a város hajdani nagyságainak való emlékállításnak, és írásbeli kéréssel fordult Csíkszereda elöljáróihoz, konkrét javaslatot fogalmazva meg arra, hogy miként lehetne a Fodor úrként tisztelt népszerű írónak méltó emléket állítani. Az író emlékét művei őrizték s őrzik mindmáig, ugyanis a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó állandó sikerkönyve a Csipike, s tavaly a Székely Könyvtár sorozatban megjelentek Válogatott novellái, Molnár Vilmos szerkesztésében. Az irodalomkedvelők körében él az emlékezete, de a nagyobb közösség szintjén nem történt semmi a város jeles szülöttje emlékének ápolására. Ezen akarnak változtatni a kezdeményezők.
Lövétei Lázár László a kezdeményezés előzményeiről elmondta: – Bő tíz nappal ezelőtt, március 18-án, Kolozsváron az Erdélyi Magyar Írók Ligája egész napos konferencia keretében próbálta (újra)értelmezni Fodor Sándor életművét. A konferencián, illetve az azt követő kerekasztal-beszélgetésen Molnár Vilmos kollégám képviselt minket, tőle tudom, hogy a konferencia első előadójaként Egyed Péter filozófus fölrótta a csíkszeredaiaknak, hogy nem foglalkoznak Fodor Sándorral. Ez így természetesen nem igaz, hiszen ahogy említetted, az irodalomkedvelők körében még nem halványult el visszafordíthatatlanul az író emléke, de az tény, hogy tehetnénk többet is. Tudomásunk van arról, hogy idén decemberben, Fodor Sándor 90. születésnapján márványtáblát helyeznek el a Segítő Mária Gimnázium dísztermében, de úgy gondoltuk, hogy nem ártana közterületen is megemlékezni Sanyi bácsiról. Azt javasoltuk tehát Csíkszereda Megyei Jogú Város Önkormányzatának, hogy első lépésként kerüljön egy réztábla a Szék út 24. számú ingatlan elé – itt töltötte ugyanis ifjúkorát Fodor úr –, illetve arra is gondoltunk, hogy nem ártana elkészíteni egy szobrot is, ahol a padon ülő író átöleli halhatatlan mesehősét Csipikét. Helyszínnek a városi parkot ajánlottuk, hogy minél több gyerek és szülő leülhessen Csipikéék mellé. Stílusosan, javaslatukat március 28-án, azaz Fodor Sándor halálának 5. évfordulóján szerették volna iktatni a városházán, ezért aznap vitte be a papírt Szekeres Adorján a hivatalba. – Majd kiderül, hogy az önkormányzat lát-e fantáziát a dologban – jegyezte meg a Székelyföld főszerkesztője.
Szekeres Adorján megtiszteltetésnek tartja, hogy rá hárult ez a feladat, minthogy azt is, hogy annak idején, a polgármesteri hivatal munkatársaként ő állíthatta össze azt az iratcsomót, amely révén Fodor Sándor lett a város első díszpolgára a rendszerváltás után, s ő tarthatta a kapcsolatot a városvezetés és díszpolgára között.
– Nem ez volt az első emlékállítási kísérlet – idézte fel Szekeres –, volt már egy kezdeményezés, hogy márványtáblával jelöljék meg az író hajdani Szék útjai házát. Mint mondta, ez akkoriban meghiúsult, így most a ház előtt, közterületen szeretnének elhelyezni egy réztáblát, amely felhívja az arrajárók figyelmét Fodor Sándor hajdani otthonára. Az ötlet tehát megvan, a megvalósítás immár nem a kezdeményezőkön múlik. – És biztatnánk mindenkit, szülőket és pedagógusokat egyaránt, hogy addig se feledkezzenek meg Fodor Sándorról, hanem például olvassuk föl a gyerekeinknek a Csipikét – nyomatékolta Lövétei Lázár László. – Vagy találjanak ki valami egyebet. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek lehetnek a mi kezdeményezésünknél is jobb ötletei… Molnár Vilmos szerkesztette a Székely Könyvtár sorozatban megjelent Válogatott novellák című kötetet, s könyvajánlójában felidézett egy hajdan a Székelyföld folyóiratban megjelent interjút, amelyben az alany, Fodor úr kifejtette, hogy bár az író emlékeit, saját benyomásait dolgozza fel írásaiban, nem minden élményből – még ha az mégoly fontos és meghatározó is – születik írás. Molnár szerint Fodor Sándor „kilenc-tíz éves korában a Nagy- és a Kis-Somlyó közötti nyeregben egyedül gombászva találkozott egy őzzel, amelyik egészen közel, kéznyújtásnyira jött hozzá, és kíváncsian nézegették egymást. Ez a jelenet sokáig visszatért álmaiban, de ott is csak a várakozás. Az őz álmaiban sem jött el többé.” Fodort idézve megjegyezte, hogy az élményből nem született írás, „de a bizalmatlanság és előítéletek világában élő ember számára egy ilyen eset az önzetlenség és tisztaság zárványa lehet, amelyet rejtve kell őrizni valahol legbelül: »Maga volt a valósággá vált csoda. Egyéb kedves – vagy kevésbé kellemes – emlékeim immár jobbadán a feledés ködébe merülgetnek, de ez az őzikés emlékem nem halványul. Talán fontosabb is minden másnál.«” Bízzunk benne, hogy a közösség nem feledkezik meg jeles szülöttje születésének 90. évfordulóján, idén december 7-én. Mert halálának 5. évfordulóján csak keveseknek jutott eszébe. Csupán azoknak, akiknek számít.
Hargita Népe (Csíkszereda)

Tantárgy
A székelyföldi magyar fiatalok zöme a térségből kilépve szembesül azzal a ténnyel, hogy a román nyelv nem pusztán tantárgy, hanem élő nyelv, emberek használják arra, hogy egymással kommunikáljanak.
Míg a más idegen nyelveket – főleg az egyre szélesebb körben használt angolt vagy a gyakorlati értékkel bíró németet – úgy sajátítják el, hogy értelmét látják, ugyanis gyakorlati, azonnal hasznosítható tudást ad, addig a román nyelv az elvont, archaikus, tájnyelvi irodalmi szövegek nyelve, s ezen a nyelven nem lehet kenyeret vásárolni, számlát fizetni, elmondani az orvosnak, hogy hol fáj, s az a fájdalom milyen jellegű, nem alkalmas a vásárlás lebonyolítására vagy a munkahelyi beszélgetésekre.
A hétvégén ismét terítékre került a téma annak kapcsán, hogy felcsíki kezdeményezésre, a térség romántanárainak összefogásával, a tanfelügyelőség és a helyi közösségek támogatásával tenni kívánnak annak érdekében, hogy jobbak legyenek mifelénk is a jegyek a nyolcadikos záróvizsgákon és az érettségi vizsgákon a román nyelv és irodalom tárgyból.
Ez rendben is van, ugyanis valós segítséget nyújt az idén vizsga előtt állóknak arra, hogy jobban teljesítsenek, magasabb osztályzatot kapjanak, ezáltal pedig esélyük legyen jobb középiskolába nyerni felvételt vagy egyetemen folytatni tanulmányaikat. De mindez csak tüneti kezelés, nem szünteti meg az okot. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint egy nemrégiben hallott történet, miszerint a megyeszékhely egyik jobb középiskolájába nagy számban kerülnek be az egyik felcsíki faluban végzett diákok, ugyanis romántanáruk megtanította őket… vizsgázni. Azaz elsajátították a záróvizsga-feladatok szerkezetét, azt, hogy milyen jellegű feladatokat kapnak, azokra milyen szerkezetű válaszokat kell adni, s mindezt gépiesen bemagolják. Látszólag minden rendben: a diákok jól teljesítenek a vizsgán, javul az iskola statisztikája és megítélése. A szépséghiba csupán annyi, hogy az így trenírozott gyermekek már az első félévben lemaradnak társaikhoz képest, tudásuk nem arra szolgált, hogy arra építeni lehessen, csupán az eredményes záróvizsgát és felvételit célozta. A megoldásra a szükség vitte rá a tanárt, s a pillanatnyi sikeren túl nem szolgálja a célt: a román nyelv elsajátítását.
A mostani gyermekek olyan családokban nőttek fel, amelyekben már a szülők is hasonló gondokkal küzdöttek, a román nyelv tanulása nem társult sikerélménnyel, inkább kudarcok sorozata társult hozzá: több tanóra, gyengébb vizsgaeredmények, netán sikertelen vizsga miatt elvesztegetett évek, s mindez megfejelve azzal a felismeréssel, hogy ha az ember kilépik megszokott környezetéből és román többségű közegbe kerül, kudarcok, frusztrációk sorozatával kell szembesülnie a hiányos nyelvismeret miatt.
Ki a hibás, hogy ide jutottunk? Elsősorban a román nyelv oktatásához kapcsolódó uralkodó szemlélet, miszerint az nem lehet idegen nyelv senki számára Romániában. Hibás a nyelvismeretet ránk erőltetni akaró hatalom és román közösségi elvárás. S nem utolsósorban hibásak vagyunk mi magunk is, ugyanis a mi köreinkből származnak azok a tanítók, tanárok, akik nem tudnak túllépni a teljesítménycentrikus központi oktatási szemléleten, nem képesek a tantervtől kissé elrugaszkodni és nem a vizsgákon, hanem a mindennapokban használható tudást adni a diákoknak. S hibásak vagyunk abban is, hogy a tanügyi döntéshozó szervekbe nem tudtunk politikai szervezeteink által olyan személyeket delegálni, akik az elvesztegetett lassan 28 évben érdemben tettek volna valamit az áldatlan állapotok megváltoztatása érdekében. Míg ez nem történik meg, a dicséretes felcsíki kezdeményezés és a hozzá hasonló próbálkozások csak tüneti kezelést jelentenek, de nem szüntetik meg a baj okát. El kell jutnunk oda, hogy a román nyelv ne maradjon meg tantárgynak, hanem váljék hatékony kommunikációs eszközzé.
Sarány István / Hargita Népe (Csíkszereda)

Nem kell temetni a nyomtatott könyvet
Csíkszeredának és környékének szüksége van nagyszabású könyves rendezvényre – fogalmazták meg a vasárnap zárult, négynapos II. Székelyföldi Nemzetközi Könyvvásár résztvevői, a jelen lévő kiadók és szervezők.
Harminchat romániai és magyarországi kiadó és könyvterjesztő kínálta termékeit az Expo-Har, Csíkszereda polgármesteri hivatala, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa, a Hargita megyei tanács és a Hargita Megyei Kulturális Központ által második alkalommal szervezett Székelyföldi Nemzetközi Könyvvásáron csütörtöktől vasárnapig. Míg a tavaly a Szakszervezetek Művelődési Házában tartották, a rendezvényt idén az Erőss Zsolt Arénába költöztették.
Fel kellene zárkóztatni a régiót
„Biztos vagyok benne, hogy ez a régió is megbír egy könyvvásárt. Ma, amikor mindenki temeti a nyomtatott könyvet, és arról beszélnek, hogy az emberek nem olvasnak, határozottan állítom, hogy ez nem igaz. Régiónkat is fel kéne zárkóztatni ezen a téren, hiszen megvan az igény a vásárra, és ha nem biztosítunk lehetőséget az embereknek, hogy könyvek közelébe kerüljenek, akkor semmi esély a fejlődésre. Elmaradunk, mert elfelejtünk kitekinteni, az pedig még nem elég, ha azzal áltatjuk magunkat, hogy jók vagyunk, székelyek vagyunk, erősek, zászlónk van” – mutatott rá Hajdú Áron, a vásár egyik kezdeményezője, a Bookart Kiadó vezetője.
A csíkszeredai Gutenberg Kiadó és Könyvesbolt több programot is szervezett a vásár idején, foglalkozásaikkal elsősorban a gyerekeket, fiatalokat szólították meg. Balázs Imre József költő, egyetemi docens rendhagyó irodalomórán ismertette Lackfi János műveit, és bemutatta a Ragyog a mindenség című gyermekvers-antológiát. „Mindenképp jó döntés volt az új helyszínre hozni a vásárt. Ebben a térben nagyon jól meg tudtuk szervezni a programjainkat, igyekeztünk érdekes témákat felvetni a foglalkozásokon, fontos volt, hogy ne csak könyvekkel, hanem másfajta hozzáadott értékkel is jelentkezzünk. A Gutenberg Kiadó és a Pallas Akadémia Könyvkiadón kívül a Libri kiadói csoportot és a Pagony kiadót is képviseltük” – fogalmazott Tőzsér László, a Gutenberg és a Pallas-Akadémia kiadó vezetője.
Elbeszélői síkok találkozása A Gutenberg Könyvesbolt és a Libri kiadói csoport könyvbemutatót szervezett: Szabó Róbert Csaba a Jelenkor kiadónál megjelent Alakváltók című kötetét ismerhették meg az érdeklődők, a szerzővel Vida Gábor író, szerkesztő beszélgetett. „Olyan regényről van szó, amelyben nagyon sok elbeszélői, gondolati sík találkozik és épül össze. Brilliáns technikával kapcsol össze történeteket és helyzeteket, szereplőket, habitusokat, amire az ember, ha gonosz akar lenni, azt mondja, ezek nem tartoznak össze, és ez nem így volt. Ugyanakkor Szabó Csaba megoldja, hogy az olvasó a gondolatszövés és a történetszövés mentén elfogadja a történéseket.
A regény intenzív jelenetei egy Csíkszereda nevű helyen zajlanak, ami, tudjuk, hogy a fikció tere” – magyarázta Vida Gábor. Szabó Róbert Csaba rámutatott, a regényírás kulcsa talán az, hogy a szerzőnek van egy rálátása az egészre anélkül, hogy el tudná mondani az elejétől a végéig. A Pallas-Akadémia Könykiadó Ferencz Imre Játékidő című verseskötetének szervezett bemutatót, a szerzővel Sarány István szerkesztő beszélgetett. A találkozón szó esett az alkotó és könyve külön útjairól, a szerző korábbi köteteiről, 1995-ben történt „újraindulásáról”.
„A rendszerváltás egyfajta fordulatot hozott az életkedvemben, akkor már úgy írtam a publicisztikáimat, hogy maradandóbbak legyenek. Ahogy telnek az évek, az emberben is dolgozik az idő. Az élményanyag talán előbb-utóbb elévül, hatvan-hetvenévesen jöttek elő a gyermekkori emlékek, ugyanakkor aktuálissá váltak olyan értelemben, hogy a jelenkor problematikája összecseng a múlttal” – fogalmazott Ferencz Imre. Az Ábel Kiadó Gergely Edó könyvét mutatta be, a Mentor Kiadó pedig Tamás Kincső A Csinált-patak állatkertje című kötetét.
Erdélyben kelendő a tartalmas könyv
Azok a kiadók, akik nem tudtak szerzőt hozni magukkal, jelentős árkedvezményekkel kínálták a könyveket, könyvajándékokat, adtak, egy szegedi tankönykiadó pedig interaktív táblát hozott a gyerekek nagy örömére. „ Mi gyerek- és ifjúsági könyveket adunk ki, hozzánk célzottan jönnek a vásárlók, és azt már megtapasztaltuk a többi erdélyi helyszínen is, ami kicsit különböző a magyarországi piactól, hogy itt főleg a tartalmas könyeket keresik. Azt lehet látni, hogy olvasnak a gyerekek, és azok, akik olvasnak, sokat olvasnak” – hangsúlyozta lapunknak Nyulas Ágnes, a magyarországi Cerkabella kiadó vezetője. A kiadók elmondása szerint nagy volt az érdeklődés a szépirodalmi, tudományos kiadványok iránt is, ugyanakkor a gyerekkönyvek is szép számmal fogytak. Iskolás csoportok is ellátogattak a vásárra, részt vettek foglalkozásokon. „A kiadók nyolcvan százaléka elégedett, közülük nyolc kiadó mondta, hogy könyvutánpótlást kellett hozniuk a vásárra. A helyszínt is dicsérték” – magyarázta Földi Zsuzsa, a főszervező Expo-Har igazgatója. A szervezők remélik, hogy a vásárnak lesz harmadik kiadása is.
Péter Beáta / Krónika (Kolozsvár)

Akit szerettek az emberek
Örökös harcnak tekintette negyvenhárom éves papi szolgálatát Hegyi István. Harcát azonban nem olyan harcnak tekintette, amelyben személyeket győznek le: „azért harcoltam, hogy a reám bízott ügy ne essen el” – mondta el egy beszélgetés során, nyugdíjazása alkalmával. Az aktív papi élet és a nyugdíjaslét küszöbén folytatott beszélgetés élményei lapunk 2008. december 24-i számában jelent meg Akit szeretnek az emberek címmel. Megható volt az, ahogyan beszélt a családjáról, a papi pályán való elindulásáról, csíkszentmártoni és csíkszeredai szolgálati helyéről. Híveiről és munkájáról. A közösségről és a közösségi óhaj teljesítéséről. Szolgálatának kulcsszava a szeretet volt. S nemcsak hirdette a szeretetet, hanem naponta megélte, s magatartása, példamutatása mások számára is megélhetővé tette a szeretetet. Beszélgetésünket kilenc évvel ezelőtt azzal indította, hogy „az ember érezze, hogy szeretik, ez a legfontosabb”. Ő pedig érezte, szavai tanúsága szerint: „Ha visszanézek szolgálatomra, elmondhatom, hogy sok szeretetet kaptam, és öröm tölti el a szívem”.
Hegyi István református papcsaládban született 1942-ben. A sors úgy hozta, hogy Dél-Erdélyben rekedt szülőfaluja, Petek, így édesanyja nem a közeli Székelyudvarhelyen, hanem Nagyenyeden hozta világra. Ő maga azonban petkinek vallja magát. Tanulmányait is Nagyenyeden végezte, ugyanis Székelyudvarhelyen nem fogadták az általa választott iskolában, mert apja és nagyapja pap volt. Ez volt az oka annak is, hogy nem választhatta az enyedi tanár-példaképei ihlette pedagógusi pályát, helyette kezdetben kőműves napszámosként dolgozott, közben kézilabdázott az udvarhelyi csapatban. Mint mondta, a sport rendszerességre, kitartásra, következetességre nevelte. Aztán felvették a teológiára, annak elvégzése után Csíkszentmártonba került szórványlelkésznek, tizenöt falu református híveinek lelki gondozását látta el. 1986-ban hívták meg Csíkszeredába lelkésznek. Munkája legnagyobb eredményének azt tartotta, hogy a négyszázhetvenkilenc erdélyi településről származó csíkszeredai reformátusokat közösséggé kovácsolta. Mikor Csíkszeredába érkezett, a gyülekezetnek nyolcszázhetven tagja volt, nyugdíjba vonulásakor a csíkszeredai református közösség tagjainak száma kétezerkétszázra emelkedett. Csíkszeredai szolgálati ideje alatt hatszázhetven gyermeket keresztelt, négyszázötven hívét temette el, háromszázhetvenöt esküvőt celebrált és ezerharmincnyolc fiatalt konfirmált.
Az ő szolgálati ideje alatt, tíz év kitartó, gáncsoskodásoktól sem mentes munkája eredményeként felépült a református templom. Akkoriban gyakran mondogatta, hogy Pénzes József katolikus paptársával együtt káeftések, templomépítő igyekezetük egy vállalkozás eredményes működtetéséhez is elegendő lett volna. Kitartása, hite azonban győzedelmeskedett, a templom ma is áll. Nyolc év jutott még neki, hogy hirdesse az igét híveinek az új hajlékban. Mint mondta, „jólesik gyönyörködni benne, mert szép az épület, jóleső érzés látni azt, hogy vasárnapról vasárnapra a hívek megtöltik a templomot”. Hegyi István megfogadta édesapja intelmét: „ezt a népet szeretni kell a maga örömével, bánatával, jóságával és gyarlóságával egyaránt”. Szolgálata során pedig mindvégig azon volt, hogy ne csak jelen legyen a rá bízott közösségben, hanem adjon is tagjai számára valamit. Papi szolgálata végén hála töltötte el a szívét magyarságáért, hivatásáért, no meg azért, hogy itt szolgálhatott. Nem egészen egy évtized adatott neki nyugdíjasként szeretett, népes családja körében. Hegyi István tiszteletes megharcolta a maga nemes harcát, futását elvégezte, hitét megtartotta… Nyugodjék békében, emlékét őrzi a szeretet.
Sarány István / Hargita Népe (Csíkszereda)

Halmozott kisebbségi helyzetben a maroshévizi magyarok – mi a megmaradás kulcsa?
A Hargita megye északi részén található, halmozottan is kisebbségben élő magyar szórványközösség oktatását és megmaradását érintő problémákra keresték a választ azon a kerekasztal-beszélgetésen, amelyet a hetedik Maroshévízi Magyar Művelődési Napok részeként tartottak pénteken. A résztvevők a politika, a pedagógusok, az egyház, valamint a magyar kormány álláspontját képviselték.
A maroshévízi származású Sarány István újságíró tartotta meg a kerekasztal-beszélgetés vitaindítóját, amelyben Maroshévíz demográfiai változásaira vonatkozó statisztikai adatokat közölt: 2002-ben a város lakossága 15 880 volt, 2011-re ez a szám 13 282-re apadt. Ezen belül a román lakosság létszáma 11 291-ről 9688-ra csökkent, a magyarságé pedig 4039-ről 3031-re. 2002-ben még 25,43 százalék volt a magyarság részaránya, 2011-re ez az arány 22,82-re csökkent. Sarány István arra is kitért, hogy miért élnek halmozottan is kisebbségben a Hargita megye északi részében élő magyarok. A románok azt közvetítik a nyilvánosság felé, hogy elnyomva, kisebbségben élnek a tömbmagyar megyében. Ennek az önmagát kisebbségként definiáló közösségnek a kisebbsége a maroshévízi magyarság.
A Kemény János Elméleti Líceum igazgatója, Deme Gabriella ismertette az iskolára vonatkozó adatokat: míg 27 évvel ezelőtt 700-nál is több diákja volt az iskolának, addigra ma már csak 217-en járnak oda. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ennyi magyar iskoláskorú gyermek van a városban és a környékén. A román tannyelvű iskolákba ugyanis a magyar gyermekek körülbelül egyharmada jár.
Újra meg kell találniuk az identitásukat
A régió parlamenti képviselője, Bende Sándor RMDSZ-es politikus a rendszerváltás után tapasztalt gazdasági hanyatlás mellett a magyarok részéről mutatott közömbösséget emelte ki meghatározó akadályként. Szavai szerint egyre több a vegyes házasság, és sok szülő gondolja úgy, hogy könnyebb a gyermeknek, ha az érettségire eggyel kevesebb tantárgyból kell készülnie. Mint mondta, egy esetleges gazdasági fellendülés sem tudná már visszafordítani a magyarság csökkenését abban a városban, ahol soha nem voltak többségben.
Darvas-Kozma József csíkszeredai katolikus címzetes esperes-plébános 20 éven keresztül szolgált Nyárádtőn és környékén szórványlelkészként. Tapasztalatai azt mutatják, hogy meg kell találni a közösség számára az otthonmaradás lehetőségeit. Neki lelkipásztorként nagy szerepe volt abban, hogy asztalosműhelyt és szállítócéget hoztak létre a térségben, földeket vásároltak, gazdálkodtak. Az egyháznak tehát itt többletszerep jut, amellyel a kreativitást és leleményességet erősíti az önmagát kereső közösségben.
Vetési László szórványkutató, szociográfus is az öndefiníció problémáját emelte ki, ami azért is nehézkes, mert ebben a közösségben folyamatos harc zajlik kisebbség és többség között.
Az iskola összetartó ereje és az oktatás minősége
Lászlófy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy ma már „természetes körülmények között” nem lehet a hévízi és a környékbeli magyarságot megtartani. Ebben kap fontos szerepet a Kemény János iskola: össze kell gyűjteniük minden magyar gyermeket bölcsődétől középiskoláig, ahol megélhetik magyarságukat, és minőségi oktatásban részesülhetnek. Hozzátette, hogy ennek megvalósításában a pedagógusokra hárul a legnagyobb feladat, akiknek több áldozatot kell hozniuk, mint a tömbmagyar településeken.
Székely Melinda, a szamosújvári Kemény Zsigmond Mezőségi Szórványoktatási Központ magyartanára a saját intézményük által elért eredményeket ismertette, és hozzátette, hogy valóban a pedagógusok munkáján és hozzáállásán múlik a legtöbb. Mint mondta, hosszú és kitartó munka eredménye, hogy a mezőségi gyermekeket megfelelő körülmények között, bentlakásos iskolában oktathatják. Az intézmény magyar állami támogatásból épült fel, és annyira modern, hogy a szamosújvári román szülők már kérvényezték, hogy indítsanak román tannyelvű osztályt. Ez azonban nem fog megvalósulni, hiszen akkor értelmét veszítené az intézmény.
A pedagógus elmondása szerint a tanulmányi eredmények sokszor aggasztóak, mert a gyermekek nagy tudásbeli hiányosságokkal érkeznek az iskolába. A tanár szempontjából pedig nehéz döntés – ha nem tanul jól a diák és emiatt bukásra áll –, hogy átengedje-e a következő osztályba, miközben tudja azt, hogy a munkájának később látszik meg az eredménye. Hozzátette, hogy a pluszórák tartása, a különfoglalkozások szervezése az egyik leghatékonyabb eszköze a jobb tanulmányi eredmények elérésének.
Darvas-Kozma József szerint erre további jó megoldást jelenthet az önszerveződés megoldása, a kulturális események szervezése, amelyekben a diákok is kiveszik a részüket, így nemcsak ők, hanem szülők is sikerélményben részesülnek.
A magyar állam kész segítőkezet nyújtani
A Nemzeti kisebbség-kutató Intézet részéről Molnár Gergely volt jelen, aki javasolta, hogy mindenképp érdemes megkérdezni a helyi fiatalokat, hogy ők mit szeretnének, és ennek megfelelően mit tud nyújtani a szülőföld, hiszen nekik mobilitásra, modernségre van szükségük. Felvetette annak a lehetőségét, hogy közelebb hozzák őket a jó perspektívák előtt álló Székelyföldhöz. Ugyanakkor az egység fontosságát is kiemelte, mint mondta, ebben a helyzetben a pártoskodás csak ellentétes eredményt szülhet. Ugyanakkor a globalizáció és a fenntarthatóság közötti ellentétet vázolta, hozzáfűzve, hogy az infrastruktúra fejlesztése felé azért érdemes elindulni. Hozzátette, jelenleg 16 olyan pályázati lehetőség van, amit a helyi közösség kihasználhat.
Veress László, a Magyar Országgyűlés elnökének kabinetfőnöke maroshévízi származásúként is felszólalt. Mint mondta, kétségbeejtő aktatologatás történik, miközben egy arctalan gépezet azon dolgozik, hogy a környékbeli magyarság elveszítse identitását. A kommunizmus románosítási kísérleteivel szemben ennek az az átka, hogy úgy veszi el az identitást, hogy közben nem kínál másikat. A maroshévízi halmozottan kisebbségben élő magyarság számára a helyi adottságok kihasználását látja jó lehetőségnek. Mint mondta, a magyar állam kész támogatást nyújtani akár ahhoz is, hogy a magyar közösség (egyházak, az iskola és a civil szervezetek) megvásárolja és saját táborozási és más céljaira használja a híres Bánffy-fürdőt.
A kerekasztal-beszélgetés résztvevői azt a következtetést vonták le, hogy az iskolát támogatni kell abban, hogy összegyűjtse a környékbeli magyar diákokat, Dédától Ratosnyán és Tölgyesen át Várhegyig minőségi oktatásban kell részesíteni őket. A gyermekeket és szülőket érdekeltté kell tenni abban, hogy legyen egyszer Hévíznek magyar értelmisége. Ugyanakkor meg kell oldani a visszakapcsolást a családhoz, egyházhoz, Székelyföldhöz és Erdélyhez. A szamosújvárin túl más testvérkapcsolatok létesítésére is szükség van például Hunyad, Beszterce és Fehér megyével.
Kovács Boglárka / maszol.ro

Diaszpóra
A magyar többségű településeken élők mintha nem vennének tudomást arról, hogy miként, milyen körülmények között élnek, milyen áldozatok révén élhetik meg magyarságukat a számbeli kisebbségben élő nemzettársaik. Elképzelhetetlen számukra, hogy a magyar nyelv mint kommunikációs eszköz a közterekről a templom és az iskola falai közé szorul vissza, egyre kevesebb az a hivatal, bolt, vendéglátóhely – a nyelvhasználat megannyi tere –, ahol magyar nyelven tudna érvényesülni, ügyeit intézni, bevásárolni vagy enni-innivalót kérni. S nem feltétlenül amiatt, mert a román többség elutasító vagy rosszindulatú volna, hanem mert számbeli kisebbségéből fakadóan egyre kevesebb hivatalnokot, bolti eladót, vendéglátó-egységbeli alkalmazottat tud kitermelni magából a közösség. Pedig ilyen közösségek tőlünk karnyújtásnyi távolságra is élnek, nem kell értük a nagyvárosi szórványokba – Brassóba, Kolozsvárra, Temesvárra – vagy a mezőségi falvakba menni. Tanulságos beszélgetésen vehettem részt a hét végén Maroshévízen: helyi értelmiségiek – köztük a római katolikus és a református lelkész, valamint a magyar iskola igazgatója – hazai és magyarországi politikai döntéshozókat, szórványügyekben jártas, elkötelezett és egyházukban a témában illetékes tisztségeket betöltő lelkészeket, jó tapasztalatokról beszámoló pedagógusokat ültettek egy asztalhoz, hogy ki-ki elmondja véleményét a kérdésben és vázolja a megoldásokra vonatkozó elképzeléseit. Az elhangzott számokból az derült ki, hogy a Székelyföldre jellemző elvándorlási hullám – ami elsősorban a fiatalok körében dívik – rátevődik a gazdasági szempontból peremvidéknek számító térségre jellemző kilátástalanságra, kiúttalanság-érzetre, s együttes hatásként a közösség gyors fogyását eredményezte. Röpke tíz év alatt a hévízi magyar közösség egyharmadával csökkent – 3000 főről 2000-re –, s bár a helyi román közösséget is sújtotta a fogyatkozás, a magyarok elvándorlásának mértéke nagyobb volt, így a magyar közösség számaránya is a város lakosságának egynegyedéről egyötödrészére apadt. Még egy kicsi, s már a nyelvi jogokat szavatoló 20 százalékos küszöb alá kerül a magyarság számaránya. Nem veszünk erről tudomást, minthogy arról sem, hogy a Székelyföld városaiban is rohamosan csökken számarányunk. Pedig csak figyelni kellene egy kicsit arra is, hogy mi történik körülöttünk, a szomszédunkban – ha már nem vagyunk hajlandóak szemünket a szórványvidékekre, azok gondjaira, küzdelmeire vetni, ha már nem veszünk tudomást arról, hogy miként változott meg a délvidéki, felvidéki, korábban magyar többségű települések etnikai összetétele. Pedig észre kellene vennünk és tudatunkba vésnünk, hogy ami Marosvásárhelyen, Maros megye mezőségi részén történt, történik, hamarosan nálunk is bekövetkezik. Nem egy településen már eltemették az utolsó magyart, nincs már kinek szóljon az évszázados templom harangja, üresen tátong a visszaszolgáltatott iskolaépület. Tehát ne hagyjon hidegen senkit a szórványtelepülések kiürülése, ugyanis ezek a települések mintegy lakmuszként mutatják, mi vár önelégültségbe, érdektelenségbe és a magyarországi kereskedelmi adók sorozatainak álomvilágába merült közösségeinkre. De egyelőre azt tapasztalni, hogy a magyar többségű településeken élők mintha nem vennének tudomást arról, hogy miként, milyen körülmények között élnek, milyen áldozatok révén élhetik meg magyarságukat a számbeli kisebbségben élő nemzettársaik.
Sarány István / Hargita Népe (Csíkszereda)

Ajánló
KÖNYVBEMUTATÓ
Ma 18 órától a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron-termében mutatják be a Dózsa György halálának 500. évfordulójára emlékére szervezett tudományos konferencia előadásait tartalmazó, Dózsa című kötetet. Dr. Balázs Lajos egyetemi tanár A Dózsa-konferencia és -kötet időszerűsége címmel, Oláh-Gál Róbert Bolyai-kutató A Dózsa-genealógia és Bolyai János gondolatai Dózsa Györgyről címmel tart előadást. A kötetet Sarány István főszerkesztő és Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet igazgatója mutatja be.
SZÍNHÁZ
Május 31-én, szerdán 19 órától a kézdivásárhelyi Vigadó nagytermében a Városi Színház előadja Ray Cooney Ketten a neten című darabját.
HUMORPINCE
A sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Ház Pinceklubjában május 31-én, szerdán 18 órától a Humorpince meghívottjai a Sepsiszentgyörgyi Irodalmi Kerekasztal (SIKER) tagjai, akik felolvasó estet tartanak Tavaszi színkavalkád címmel.
ZENE
* Május 31-én, szerdán 18 órától a sepsiszentgyörgyi belvárosi református templomban pünkösdi hangversenyt ad a Georgius Kamarazenekar és a Csíki Kamarazenekar. A koncert előtt Pap Attila lelkész hirdet igét. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kötetben a Dózsa Györgyről szóló értekezések
Dózsa György a magyar történelmi nemzettudat része, kínhalála sorsforduló a magyarság történelmében – fogalmazta meg Balázs Lajos néprajzkutató, a Dózsa című kötet sepsiszentgyörgyi bemutatóján.
Kovászna és Hargita megye tanácsa, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Csíkszeredai Fiókegyesülete Dózsa György halálának 500. évfordulója alkalmából 2014 májusában szervezett egy tudományos emlékkonferenciát. Ennek a konferenciának az előadásait tartalmazza a Dózsa című kötet, melyet a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban, a könyvtár és a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja szervezésében mutattak be kedden este Sepsiszentgyörgyön.
A könyvet bemutató Balázs Lajos néprajzkutató felidézte, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület Csíkszeredai Fiókegyesülete célul tűzte ki a székely magyar közösség felemelkedését tudományos ismeretterjesztés által, ezért minden évben szerveznek egy konferenciát, bizonyítva, hogy a székelység nemcsak fogyasztója, hanem gyarapítója is az összmagyar tudományosságnak, kultúrának.
A konferenciák sorát 2014-ben a Dózsa György halálának 500 évfordulójára szervezett emlékkonferenciával indították, tizennyolc történész, irodalom, és művészettörténész nevezett be, az előadásainkból kiderült, mennyire jelenlevő Dózsa az életünkben, arculata, szellemi portréja hogyan változik korról korra, és végül a konferenciával tovább gyarapodott a Dózsa-jelenség megismerésének koncentrikus köre – számolt be a néprajzkutató.
A könyvbemutatón a kötetet kiadó Hargita Népe lapkiadó főszerkesztője, Sarány István kifejtette, a konferencia és a könyv is kalákában készült, hozzájárul egy árnyaltabb Dózsa- kép kialakításához.
Szebeni Zsuzsa a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központjának igazgatója, az est házigazdája a kötet kitűnő minőségét, a tudományos igényesség mellett az olvasmányosságát, és gördülékenységét méltatta. Végül Oláh-Gál Róbert, Bolyai-kutató bemutatta A Dózsa-genealógia és Bolyai János gondolatai Dózsa Györgyről című előadását.
Bíró Blanka / Székelyhon.ro

Születésnapi beszélgetés Bajna Györggyel – A lényeg a derű és a szeretet minden iránt
Kollégák is voltunk, meg nem is. Dolgoztunk egy helyen, egy­ időben és egy másik helyen két különböző időben. Ezért engedtessék meg nekem, hogy ezúttal kissé személyesebb hangneműek legyenek a kérdéseim, és ne tegyünk úgy, mintha nem tegeződnénk.
Nagy gyakorlatod van az interjúkészítésben. Hogyan látod, a mikrofonnak melyik oldalán jobb lenni?
Kérdezni szeretek jobban. Válaszolni ellenben írásban. Kicsit gyáva vagyok. A szó pedig nem mindig repül el, ahogy az írás sem halhatatlan. Ám amit leírunk, az azonnal ellenőrizhető, akkor is, ha más nem így gondolja. Erre egy példám is van. Javítottuk a szülőházam, a kőművesnek is kellett volna segítenem, de írnom is kellett. Mondtam, most írnom kell. „Ugyan – intett le –, vágj ki egy tavalyi cikket és küldd azt be. Úgysem veszi senki észre!”
1947. június 12-én születtél Gyergyószentmiklóson, egy hatgyerekes családban nőttél fel. Úgy tudom, régi szentmiklósiak vagytok, régi városi tisztségviselőkkel. Mit tartasz a legfontosabbnak, mit kaptál/örököltél a felmenőidtől?
Bajna ágon elsősorban édesapámra hagyatkozhatom. Tőle a becsületet és mindenki tiszteletét tanultam meg. Fajra és nemre való tekintet nélkül. Ő Budapesten járt iskolába, ott is érettségizett, nagyrészt zsidók voltak az osztálytársai, mert a Dohány utcában laktak. Hadiözvegy édesanyja Budapesten nyitott varrodát, mivel nem tudott kijönni módos apósával, Bajna Ferenccel. Onnan tehát édesapám olyan kapcsolatokkal, élményekkel gazdagon tért később haza – mert Trianon után nem sikerült letelepednie Hollandiában –, amit még a második román világban is kamatoztatni tudott. Édesanyám Páll leány volt, nagyon szelíd és jóságos asszony, ami ellenben nem zárta ki esetében az óvatosságot, sőt a távolságtartást sem. Ő például soha nem engedett bocsánatot kérni. Azt tartotta, hogy ne tégy olyant, amiért bocsánatot kell majd kérned. Ez a tanítása volt a leghasznosabb számomra egész életemben. Az újságírásban is!
Milyen gyermek voltál? Rossz, huncut, gyámoltalan, szorgalmas, laza? Van kedvenc gyerekkori történeted?
Csintalan, érdeklődő, nagyon kíváncsi, tekergő, laza… Olvasni ellenben nagyon szerettem, tanulni és dolgozni nem annyira. Édesapám egyszer meg is jegyezte, hogy a munka temetésén a legnagyobb szélben is egyedül elvinném a hármas keresztet. Történetem? Folyamregénynyi. Első rabláncra kötésem az egyik kedves eset. Cukorért álltak sorban 1952-ben, a szomszédunkban lévő, dédapám államosított házában működő üzlet előtt. Ott sertepertéltem, természetesen meglógva hazulról, ahol hiába találtak ki csodazárakat a kapura, mert hamar meglestem a kinyitás titkát… Szóval én, a Babszem Jankó – mert eleinte így becéztek a családban – elkezdtem mondani jó hangosan, hogy miért állnak sorban? Nekünk egy egész zsákkal van a kamrában. Az történt ugyanis, hogy mivel lovaink is voltak, édesapám mindig segített a boltosoknak az áruszállításnál, amit ez esetben egy zsák süveges cukorral fizettek ki. Szerencsére leghamarabb édesapám keresztleánya figyelt fel szavaimra, s azzal már kapott is fel, s haza. Édesapám és három barátja ott beszélgetett fügebor mellett az asztalnál. Bori bé, édesapám ki, s amikor visszatért, egy tehén nyakára való lánccal a derekamtól megkötött az asztal lábához. „Be akarsz záratni, szaros kölyök?” – kérdezte. Számomra, az állandóan fülelő számára ennél jobb büntetést ki se találhattak volna. Volt, amit hallgatnom, mert természetesen tovább politizáltak fölöttem.
Másik feledhetetlen emlékem is e négyessel kapcsolatos. Negyedikes voltam már, s hiába ügyeltek, hogy előttem ne beszéljenek, csak elcsíptem ezt-azt. Nagyanyám például, mielőtt elkezdte volna szidni a kommunistákat, mindig figyelmesen körülnézett, hogy „gerenda van-e a házban?” Ez a gerenda én, a „picok kölyök” voltam. Negyedikes koromban a borszéki erdőt megtámadták a lepkék, ellenük pedig repülőgépeket kellett bevetni. Szárhegyen volt reptér, onnan szálltak fel a gépek, orosz pilótákkal, akik élelmezéséért Szálassy bácsi és Rokaly bácsi felelt. Mindkettő állandó vendég volt a háznál. A tanító nénim Szállassy Magdolna volt. Amikor meglátta a táblára írt példamondatomat, alig várta, hogy szünet legyen, s hazavihessen a szomszédba, mert ezt írtam szép betűimmel, a szenzáció hatását lesve: „Nálunk a szovjet pilóták bécsiszeletet és párizsisonkát esznek.” Nyilván tudta a forrást. A férje neki is elmondhatta felháborodva, mert akkoriban még a kenyeret is jegyre adták. Na, itt már fenekesek jöttek… A legsúlyosabb büntetés: öt suhintás, el nem törő orgonaággal, természetesen letolt nadrággal fogadva.
Szülővárosod gimnáziumában érettségiztél. Mit tartasz a legemlékezetesebbnek diákkorodból?
Felvételi után a legjobbakat mindig kiválasztotta Pálfi Andor az ő osztályába. Október vége volt, érkezett családlátogatni. Éppen fát vittünk be édesapámmal, amikor megláttam a kapuban. Gyorsan elkezdtem sorolni a rossz jegyeimet. El is jutottam hét négyesig és három hármasig, persze a francia kilencessel kezdtem. Bementünk, én illedelmesen az első szobába. Egyszer hallom: „Mit hét négyes és három hármas? Tizennégy négyes és öt hármas!” Édesapám ellenben csak ennyit mondott: „Tanár úr, meddőpásztorra is szükség van.” Amikor elment az osztályfőnököm, édesapám egy szót sem szólt. Na, összekaptam magam, s mindenből átmentem az évharmad végére, aztán a következő érettségiig elfoglaltam azt a hétötven-nyolcas általános körüli közepes helyet. Kilencediktől pedig megjelent az osztályban Bereczki Karcsi. A Bajna–Bereczki páros pedig híressé vált azokban az években. A városban is! Pálfi így szabadult meg tőlünk: Bajna, Bereczki, mars a humánba!
Ha jól tudom, többször felvételiztél az egyetemre. Mindig magyar–orosz szakra? Szíved szerint mi lettél volna 18 évesen?
Háromszor, mindig a magyar–orosz szakra. Az elsőn Jókairól írtam olyan tudományos értekezést, amit ráért volna negyvenévesen megírni, ugyanis kritizáltam – én, a taknyos – a nagy Jókait. Második alkalommal nagyon szerelmes voltam – és elfelvételiztünk a kislánnyal. Harmadszor Papp Kincses Emese fogadott testvéreként ügyelt arra, hogy sikerüljön a felvételim. Amikor hazajöttem, a kihallgató tiszt csak annyit jegyzett meg: „Látja, ha segített volna nekünk, sikerült volna.” Ma már örvendek, hogy nem jártam sikerrel Kolozsváron… Egyébként mindig tanár akartam lenni.
Emlékszel a felnőtté válásod pillanatára, időszakára?
Igen. Hatvanévesen történt meg először, hogy úgy éreztem, talán felnőttem.
Saját tapasztalatból is tudom, hogy nincs az embernek egyetlen olyan foglalkozása vagy szakmája sem, ami fölösleges lenne. Minden valamire jó, minden tapasztalatnak hasznát lehet venni: s úgy képzelem, hogy csak tartósan gyakorolt három műszak után lehet igazi novellákat vagy verseket írni… Te hogy vagy ezzel?
Minden munkahelyemen hasznos tapasztalatokat szereztem. Emberismeretből ott készültem fel. Az pedig nélkülözhetetlen tollforgatás közben is. Olyan dolgok történtek velem, velünk – például a lenfonodai három műszakban –, amit ha leírnék, valótlannak tűnne. Pedig igaz történetek lehetnének.
Hogyan korszakolnád az életed? Van kedvenc időszakod, kedvenc munkahelyed, munkaköröd?
A tanügyben eltöltött hét év, a művelődési szakirányítás öt éve, végül az 1990 áprilisától tartó időszak, amit újságíróként jegyezhetek. Ez eddig 39 esztendő. A nagy írók és költők java részének rövidebb volt az élete. Hát lehetnék elégedetlen?
A Gergely Tamásnak adott életút-interjúban átugrottad az 1989-es eseményeket. A készülő – vagy azóta el is készült – könyved miatt?
Nem írtam még meg, vázlatos állapotban leledzik. Érdekes, hogy máris többször szembesültem az emlékek ingatagságával. Az sem úgy emlékszik egy-egy eseményre, akivel együtt voltunk ugyanott. Ha kényelmetlen az epizód, azt mondja, ott se volt. Ilyen például, amikor hárman vittük vissza az esetleges lincselések elkerülése érdekében a szekusdossziékat a mai csendőrségre, az akkori belügyes alakulathoz, 1989-ben, Szent István napján… Egyikünk ott sem volt, szerinte!
Mikor jöttél legutóbbi közös munkahelyünkre? Azt adta az újságírás, amire vágytál? Mit reméltél? Színeket, találkozásokat, világmegváltást?
1990-ben, nevem napján. Világmegváltó szándékom nem volt. Csak boldog voltam, hogy jó társaságba keveredtem, akik közül a még élőkkel ma is kölcsönösen tiszteljük egymást. Soha egyetlen összetűzésem nem volt a lapnál. Senkivel! Az élők közül Borbély Lászlót modoráért, Hecser Zoltánt a törvényismerete miatt tiszteltem. Ferencz Imrével, Kristó Tiborral és Sarány Istvánnal pedig ma is baráti a kapcsolatom. Az újságírás mindent megadott. Hálás vagyok azoknak, akik bíztak bennem és a Hargita Népéhez kerülhettem. Egyikük a néhai Bálint András volt.
Mi a legkedvesebb újságírással kapcsolatos emléked?
Számtalan szép emlékem van, de az elismerések, az olvasók és nem olvasók irányomba mutatott tisztelete a legértékesebb kincse eddigi életemnek. Nyilván hitvesem, gyermekeim és unokám mellett.
És a legrosszabb?
Letiltásunk arról a portálról, aminek létrehozását gyakorlatilag újságíró kolléganőim intézték.
Nemcsak az írott sajtóban, hanem a televíziós újságírásban is jeleskedtél. Melyik áll szívedhez közelebb? Mi a legemlékezetesebb forgatási élményed?
Kitűnő és tehetséges ember, Zsigmond Attila segítője vagyok. Nyilván, én elsősorban az írással segíthetem őt is, hiszen a riporteri munkát az írott rész előzi meg, a kérdésekkel fel kell készülni. Több díjnyertes filmet, dokumentumfilmet, portrét forgattunk együtt. Élményeim között nincs első hely, de feledhetetlen – névsor szerint – a Balázs József festőművésszel, a Berszán Lajos kanonok úrral, a Rafi Lajos cigányköltővel, a Vaszi Levente kósteleki tanár-énekessel készült portréfilmek, a székelyföldi „betyárok” és az Így veszett el Erdélyország című riport-dokumentumfilmek forgatása alatt történtek. Ám talán a legértékesebb az Ervin atyával készült többórás anyag, ami páratlan lehet a maga nemében.
Nyugdíjas vagy, de nem mentél nyugdíjba, hiszen írsz, alkotsz. Min dolgozol most?
Családom történetén, ugyanis két okleveles ág sarja vagyok. Egyiket, a Blénesit 1615 tavaszán Bethlen Gábor, másikat, a Bajnát 1676 áprilisában Apafi fejedelem adta. Utóbbiról már csak annyit kell megtudnom, hogy délelőtt vagy délután írta-e alá a fejedelem. Ha délután, akkor állítólag beborozva tehette, ami ellenben nem vonna le semmit a cím értékéből, de jó lenne mégis tudnom.
Bevallom, kétszer is ellenőriztem a születési évedet, annyira hihetetlennek tűnt, hogy betöltötted a hetvenet. Te hány évesnek érzed magad? Mi a titka a fittségednek? Kerékpározás, kaszálás?
A kaszálás nem. Szekeret szerettem rakni, mert ott mindenki látott. A kerékpár csak az állóképességben segít. A lényeg a derű. Aztán a szeretet minden iránt, ami körülvesz, a csodálat a természet tökéletessége láttán, amit bárhogy igyekszünk, lám, nem tudunk tönkretenni egészen. A mosolygó hölgyek imádatát ki ne felejtsem. Az valóban fiatalon tart. A lélek pedig kortalan.
Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda)

Három könyvet mutattak be
Dálnoki falunap
A tizenharmadik dálnoki falunap szombaton 6 órakor az eddigi hagyomány szerint a gidófalvi fúvósok ébresztőjével kezdődött. Az idei program két legfontosabb eseménye a hármas könyvbemutató és a Harmónia kórus zászlóavatója volt, de ezenkívül ingyen kínáltak babgulyást és noszvaji bort, megkoszorúzták Dálnoki Miklós Béla emléktábláját a művelődési központ homlokzatán, volt Role-, László Attila-, Szőcs Renáta-koncert és tűzijáték.
A Darkó Jenő-iskola kertjében a kézdivásárhelyi Constantin Pătru vállalkozó és csapata már kora reggel egy négyszáz literes üstben főzni kezdte az óriás babgulyást, amelyhez mintegy száz kiló sertéshúst, 20 kiló füstölt oldalast és csülköt, több kiló paprikát, paradicsomot és hagymát, valamint különféle fűszereket használtak. A nagy üst szomszédságában Banos György vállalkozó, az Utép 2006 cég tulajdonosa és csapata két kisebb üstben készített finomságokat. Délben Bartók Ede Ottó polgármester köszöntötte az egybegyűlteket, azt hangsúlyozva, hogy azért szervezik meg minden esztendőben a faluünnepet, hogy a dálnokiak, az innen elszármazottak és a meghívottak vagy bárki jól érezze magát, kikapcsolódjon és szórakozzon. Ugyanakkor köszönetet mondott a támogatóknak, akik nélkül erre a rendezvényre nem kerülhetett volna sor. Az elöljáró köszöntője után Cserszegtomaj és Noszvaj testvértelepülés vezetője szólt a jelenlevőkhöz, Bartha Gábor, Cserszegtomaj nagyközség polgármestere hetedik, kollégája, Bóta Géza, Noszvaj elöljárója pedig tizenegyedik alkalommal ünnepelt együtt a dálnokiakkal. Előbbi elmondta: ezúttal sem érkeztek üres kézzel, a művelődési központ nagytermének falait a cserszegtomaji művészalapítvány tagjai által adományozott alkotásokkal díszítették fel. Utóbbi egy digitális képvetítőt adott át a testvérközség ajándékaként Bonda Anna Máriának, a Darkó Jenő-iskola igazgatójának. A helybeli óvodások és kisiskolások műsora után a jelenlevők a művelődési központba vonultak, ahol Benkő Rozália, a Harmónia Egyesület vezetője köszöntötte a résztvevőket, és bejelentette, hogy a 2011 februárjában vegyes kórusként alakult Harmónia énekkar életében a mai nap mérföldkő, hiszen régi vágyuk teljesült, Székelyudvarhelyen elkészült a kórus zászlója, amelynek egyik oldalán a kórus logója, a másik oldalán pedig egy arab közmondás olvasható: „Élj azzal, aki imádkozik, és te is imádkozni fogsz, élj azzal, aki énekel, és te is énekelni fogsz.” Az egyesület elnöke arra is emlékeztetett, hogy a kórus első karnagya néhai László Attila sepsiszentgyörgyi zenetanár volt, akire egyperces csenddel emlékeztek. A kórus jelenlegi karnagya Oláh-Badi Krisztina maksai zenetanár. Az új zászlót Marosi Károly református lelkipásztor áldotta meg. Az ünneplő kórus pár darabot adott elő, majd meghívottként a szentivánlaborfalvi Laborfalvi Róza Női Kórus lépett fel. Ezt követően tartották meg a hármas könyvbemutatót. Elsőként Armanca Brînduşa temesvári újságíró, egyetemi tanár magyarul mutatta be a Dálnok felfedezése című, tavaly a bukaresti Curtea Veche Kiadó által megjelentetett kiadványt, a román és magyar újságírók Dálnokról szóló könyvét, amelyet románul, magyarul és angolul nyomtattak ki. A Dózsa című kötetet, amelyet Dózsa György halálának 500. évfordulója alkalmából 2014. június 6-án Dálnokon végződött konferencia előadásait tartalmazza, a Hargita Népe Lapkiadó jelentette meg 2016-ban. A könyvet Sarány István főszerkesztő és a kötet szerkesztője, Balázs Lajos néprajzkutató, egyetemi tanár, az Erdélyi Múzeum Egyesület Csíkszeredai Fiókegyesületének elnöke mutatta be. A két héttel ezelőtt megjelent Dálnok képes albumát Bonda Anna Mária iskolaigazgató ismertette. A benti rendezvény himnuszaink eléneklésével ért véget. A könyvbemutatók után a Történelmi Vitézi Rend Sepsiszéki Állományának öt tagja és a jelenlevők a művelődési központ elé vonultak, ahol Dálnoki Miklós Béla (1890–1948) vezérezredes, miniszterelnök emléktábláját koszorúzták meg a Történelmi Vitézi Rend, a két testvértelepülés, az önkormányzat és az iskola képviselői. Délután a Fenyőcske Néptánccsoport lépett fel, majd a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület tartott bemutatót. Este az Open Stage művészei – Lung László Zsolt és Kozma Attila – tették próbára a nevetőizmokat, majd könnyűzenei koncertek következtek. A tizenharmadik falunap tűzijátékkal és utcabállal ért véget.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dózsa-kötet bemutatója Dálnokon
Dózsa György történelmi szerepének megítélése sokat változott az idők folyamán, az árulótól, felségsértőtől a nemzeti hősig, a legnagyobb magyar mártírig terjed a jelzők skálája – hangzott el szombaton Dálnokon, a Hargita Népe Lapkiadó gondozásában megjelent tanulmánykötet bemutatóján. Az esemény a falu ünnepének része volt.
Szombaton ünnepelt a háromszéki Dálnok község, számos kulturális és szórakoztató rendezvény színhelye volt a Dózsa György és a Barabás Miklós emlékét ápoló kis, mintegy ezer lelket számláló település. Az eseménysorozat megnyitója délben kezdődött a központi parkban emelt Dózsa-emlékmű által uralt téren, majd a művelődési házban zászlóavató ünnepséget tartott a helyi Harmónia női dalárda, a kórus örömében osztozott a Szentivánlaborfalvról érkezett vendégkórus, a Laborfalvi Róza nevét viselő női kórus is színes előadásával. Az énekkarok fellépése után három, Dálnok községhez kötődő könyvet mutattak be a művelődési otthont betöltő közönségnek. Elsőként Brînduşa Armanca temesvári televíziós újságíró, egyetemi oktató számolt be magyar nyelven a Dálnok községet bemutató, három nyelven – magyarul, románul és angolul – megjelent riportkötetek létrejöttének előzményeiről és körülményeiről: román és magyar újságírók töltöttek pár napot a kisközségben, megismerkedve annak jellegzetességeivel, lejegyezve emberi sorsokat bemutató, olykor hihetetlen történeteket. E történetekből három kötet jelent meg a már említett nyelveken, hogy minél szélesebb körben ismertté váljon a dálnokiak által önmagukról kialakított, illetve az oda látogató magyar és román újságírókban kialakult kép, hozzájárulva a település értékeinek megismeréséhez.
– Jobb felvezetés nem is kell egy Dózsa György történelmi szerepéről és annak megítéléséről szóló kötet bemutatójának, mint egy temesvári újságíró szavai – mondta a Hargita Népe Lapkiadó gondozásában megjelent Dózsa tanulmánykötetet ismertetve Sarány István, lapunk főszerkesztője – megjegyezve, hogy a történelmi hős gyermekkorának és tragikus halálának helyszínén, Dálnokon és Temesváron egyaránt a temesvári Szobotka András Dózsa-szobra áll.
Mint mondta, Temesvár jól példázza, hogy miként változik az uralkodó ideológiai kurzusok függvényében egy-egy történelmi személyiség vagy esemény megítélése: így a Dózsát illető jelzők átfogják a teljes palettát, vagy Tőkés László hivatalos megítélése is gyökeresen megváltozott, negyed század alatt a hatalom szemében a forradalom hőséből nemzetáruló lett. Dr. Balázs Lajos professzor, néprajzkutató az Erdélyi Múzeum-Egyesület csíki szervezetének vezetőjeként beszámolt a tanulmánykötet létrejöttének körülményeiről. Mint mondta, az általa vezetett, a tudományosság népszerűsítését szolgáló civil szervezet első nagyszabású tudományos rendezvénye volt a Dózsa György születésének 500. évfordulója alkalmából szervezett csíkszeredai konferencia, amelyen hazai és magyarországi történészek, művelődéstörténészek, művészettörténészek és eszmetörténészek ismertették a történelmi személyiségről írt tanulmányaikat. Ezeket az előadásokat tartalmazza a kötet. Végezetül Bartos Lóránt és Iochom István Dálnok című fotóalbumát ismerhette meg a közönség, majd a község polgármestere, Bartók Ede-Ottó köszönte meg a vendégeknek, hogy munkásságukkal hozzájárultak Dózsa György emlékének ápolásához, Dálnok széles körű megismertetéséhez, jó hírének öregbítéséhez.
HN-információ; Hargita Népe (Csíkszereda)

Út a végtelen felé (Xantus Géza festőművész kiállítása)
Tegnap délután a kézdivásárhelyi Őszi sokadalom egyik kiemelt rendezvényeként nyílt meg az Incze László Céhtörténeti Múzeum időszakos kiállítótermében Xantus Géza csíkszeredai festőművész Út a végtelen felé című egyéni kiálllítása.
A jelenlevőket és a jeles képzőművészt, az Incitato-tárlatok állandó résztvevőjét házigazdaként Dimény Attila intézményvezető köszöntötte. Megtudtuk, hogy Xantus Géza 1982 és 1986 között kezdte el művészeti tanulmányait, majd 1995-ben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán szerzett oklevelet, 2003-ban pedig a római Academia di Belle Arti festészeti karán végzett, mestere Nunzio Solendo. Művészetét kezdetben vallásos, transzcendentális lelkületű, sokszor balladai-szimbolikus hangvételű figurális kompozíciók jellemezték, de római tanulmányai után a világi témák is nagy teret nyertek művészetében. Sarány István újságíró méltatta a kiállított alkotásokat. „Xantus Géza művészete korszerű, mai, a ma emberéhez szól, korszerű nyelvezetével pedig örök értékeket közvetít, jót sugall és szépséget sugároz” – mondotta.
A kiállítás szeptember 24-éig tekinhető meg.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyakran egyoldalú harc a pszichiátereké
Az öngyilkosságok megelőzésének világnapja alkalmából harmadszor tartottak konferenciát neves pszichiáterek közreműködésével. A csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Házban a csíkszeredai székelyű, dr. Veress Albert pszichiáter által létrehozott Cry For Help Alapítvány, valamint a kolozsvári Román Öngyilkosság-megelőzési Szövetség közös hétvégi rendezvényén másodszor adták át a Pro Vita Veress-díjat.
A múlt hétvégén, pénteken és szombaton zajló nemzetközi konferencián a hazai neves pszichiáterek mellett magyarországi és moldáviai szakemberek is tartottak előadásokat. A konferenciát először szervezték meg Csíkszeredában, az első két alkalomnak Kolozsvár adott otthont.
A mentálhigiéné terjedését elősegítő törvényekre van szükség
Az ünnepélyes megnyitón Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere köszöntötte elsőként a résztvevőket. Beszédében a pszichiátereknek üzenve elmondta, hogy hivatásuk még az orvos szakmán belül is sajátságos. Hozzátette, érti és érzi a küldetéstudatukat, amely arra ösztönzi őket, hogy a kilátástalan helyzetbe került emberek sajátos állapotára gyógyírt találjanak, illetve erősítsék vagy újraélesszék bennük az élet iránti vágyat, még akkor is, ha néha egyoldalú harcnak érzik törekvéseiket.
Dr. Demeter Ferenc, a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház menedzsere elöljáróban elmondta, hogy az öngyilkosságok aránya Dél-Európában jóval kisebb, mint Észak-Európában, furcsamód az emberek többsége mégis az utóbbiba vágyik. Hozzátette, az öngyilkosságok megelőzésével foglalkozó szervezetek munkája hatékony: 2010 óta – amióta egyre több ilyen csoport működik – jelentősen csökkent az ifjúkori öngyilkos cselekedetek száma. Ezután dr. Veress Albert pszichiáter főorvoshoz fordulva elmondta, hogy ő mindig is humorral végezte a munkáját, amely ebben a szakmában kiemelkedően fontos. A kórházmenedzser is humorral viszonyult ehhez: bohócos nyakkendőjét Veress Albertnek ajándékozta, és kinevezte őt comicus maximusszá.
Dr. Doina Cozman kolozsvári pszichiáter, egyetemi tanár, a Román Öngyilkosság-megelőzési Szövetség elnöke kijelentette, hogy a halál demokratikus, nem válogat életkor és nemek között. – Nagyobb gond azonban, hogy az öngyilkosság is demokratikus, ezért rendkívül nehéz munka a megelőzés, de meg kell ragadnunk minden alkalmat, hogy a kockázati tényezőkről beszéljünk. Az országban gondot jelent, hogy nem létezik mentálhigiénére vonatkozó törvény, ennek megváltoztatása érdekében szántuk el magunkat arra, hogy az öngyilkosságok megelőzésével foglalkozó civil szervezeteket az ügy mellé állítjuk – részletezte Doina Cozman. Dr. Rihmer Zoltán pszichiáter, a budapesti Semmelweis Egyetem tanára elmondta, hogy a román és magyar pszichiátriai társaságok között egyre szorosabb kapcsolat alakult ki. Az általa később tartott előadására utalva néhány szóban beszámolt új kutatási eredményeiről is, amely azt hivatott bizonyítani, hogy egyes földrajzi régiókban a vízben található megnövekedett arzénmennyiség magyarázat lehet az öngyilkosságok magasabb arányára. Ez Székelyföldön is befolyásoló tényező lehet.
A köszöntőbeszédek után Veress Albert átadta a Pro Vita Veress-díjat, amelyet olyan személynek adományoznak, aki sokat tett az öngyilkosságok megelőzéséért. A másodszor kiosztott, 500 euró értékű elismerést idén Simó Irma, az Áradat Egyesület elnöke kapta meg, elsősorban a telefonos Lelkisegély-szolgálat 2005-ben történt létrehozásáért és fenntartásáért, amellyel elsődleges célja a Hargita megyei öngyilkosságok megelőzése volt.
Megelőzi vagy elősegíti a média az öngyilkosságot?
A pénteki előadásokat követően kerekasztal-beszélgetés zajlott újságírók és pszichiáterek részvételével, akik a média öngyilkosságok elkövetésében, illetve megelőzésében betöltött szerepéről osztották meg gondolataikat. A beszélgetést dr. Doina Cozman kolozsvári pszichiáter, egyetemi tanár moderálta asszisztense, Herţa Dana-Cristina segítségével. Részt vett továbbá dr. Gabriela Costea pszichiáter, a Mina Minovici Országos Törvényszéki Orvostani Intézet munkatársa, dr. Mălinescu Bogdan, az Ilfov Megyei Törvényszéki Orvostan igazgatója, dr. Lavinia Duică Nagyszebenben oktató egyetemi tanár és pszichiáter, dr. Veress Albert, valamint helyi újságírók.
A bukaresti szakemberek saját, többnyire negatív, sajtóval kapcsolatos tapasztalataikat osztották meg: mint mondták, a bukaresti kereskedelmi televízióadók munkatársai hajlamosak arra, hogy ott is szenzációt sejtessenek, ahol nem kellene. A törvényszéki orvos elmondta, hogy a televízió híradóiban gyakori, hogy az ismert emberek kapcsán, akik saját kezükkel vetnek véget az életüknek, különböző összeesküvés-elméleteket gyártanak, hogy azt sejtessék, gyilkosság történt.
Doina Cozman hozzátette, hogy a televíziók igyekeznek szakértői véleménynek is teret adni a műsorukban, ezért elhívják a pszichiátereket is az adásba, azonban a műsor következtetéseiben ritkán érvényesül a tudományos magyarázat.
Sarány István, a Hargita Népe főszerkesztője ismertette az Országos Audiovizuális Tanács, valamint a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének azon ajánlásait, amelyek az öngyilkosságok mediatizálására vonatkoznak. Ezek megegyeznek a pszichiáterek által javasoltakkal: a sajtó lehetőleg minél kevesebb részletet közöljön a tett körülményeiről, ne ismertesse az indokokat vagy adott esetben a búcsúlevél tartalmát, ne közöljön képet sem az elkövetőről, sem pedig a helyszínről, ahol az öngyilkosság történt. A kerekasztal-beszélgetés egyik legfontosabb következtetése az volt, hogy a médiában dolgozók és a pszichiáterek között párbeszédnek kell kialakulnia annak érdekében, hogy a média partner legyen az öngyilkosságok megelőzésében, nem pedig ötletadó, „követendő” mintát szolgáltató felület. Márk Boglárka / Hargita Népe (Csíkszereda)

Beszélgetés László-Herbert Márk történésszel – Kézenfekvő volt, hogy a következő áldozat maga a király lesz
I. Mihály román király lemondatásának kerek, 70. évfordulója közeledik, alig pár nappal a volt uralkodó halála és temetése után. Halála kapcsán a hazai közvélemény figyelmének középpontjába került az elmúlt évszázad román történelmének egyik legérdekesebb alakja. Az uralkodó lemondatásának körülményeiről, nemzetközi visszhangjáról kérdeztük László-Herbert Márk történészt.
László-Herbert Márk Kolozsvárott született 1975-ben. A budapesti Külkereskedelmi Főiskola Szakdiplomácia szakán szerzett közgazdász oklevelet, majd az ankarai Bilkent Egyetemen és a budapesti Közép-Európai Egyetemen ért el mesteri fokozatot nemzetközi kapcsolatokból illetve közép-európai történelemből. Nemrég a Torontói Egyetemen szerzett doktori címet történettudományból. Jelenleg a budapesti Vera and Donald Blinken Nyílt Társadalom Archívum munkatársa.
– Mennyire volt törvényszerű Mihály lemondatása, lévén, hogy a II. világháború után az ország a szovjet érdekszférába került, és már másfél éve a Petru Groza által vezetett kabinet kormányozta az országot?
– Az, hogy Mihály királynak – így vagy úgy – mennie kell, várható volt, de a hogyan, a miként, az utolsó pillanatig bizonytalan maradt. Grozáék lépésről lépésre lehetetlenítették el politikai ellenfeleiket, ugyanakkor tesztelték a nyugati nagyhatalmak ingerküszöbét is. Miután a parasztpárti vezetők elleni kirakatperben 1947. november 11-én meghozták az ítéletet, kézenfekvő volt, hogy a következő áldozat maga a király lesz. Mihály király a Maniu-ítélet másnapján Londonba utazott Erzsébet hercegnő, a későbbi II. Erzsébet királynő esküvőjére, a kommunista vezetés pedig abban bízhatott, hogy onnan nem fog visszatérni. Ám a király pár nappal karácsony előtt visszatért Bukarestbe, a hatalom lépéskényszerbe került, és amint tehette, lépett is. Mihály király 1947. december 30-i lemondatása a kommunisták számára egy bizonytalan, átmeneti időszaknak a végét és a konszolidáció megkezdésének lehetőségét jelentette.
– Mennyire volt előrelátható Mihály trónfosztása? Figyelmeztették-e erre a lehetőségre a szövetséges országok – amelyek némelyikében rokon királyi családok uralkodtak?
– 1947 őszén a király is, az anyakirálynő is tudta, hogy a Monarchiának hamarosan vége. Tudták ezt a nyugati nagyhatalmak Bukarestben akkreditált diplomatái is. Már október végén, nem sokkal VI. György király meghívólevelének megérkezése után a bukaresti amerikai és brit követek arról folytattak eszmecserét, hogy mi minden történhetne – ideértve a trónfosztást is – Bukarestben, ha Mihály elfogadná a londoni meghívást. Ezért a brit követ arra figyelmeztette Mihályt és édesanyját, hogy jól fontolják meg az utazást, mert lehet, hogy nem engedik majd meg nekik, hogy visszatérjenek. Pár nappal később az amerikai követ már azt táviratozta Washingtonba, hogy a király nagyon el szeretne utazni Londonba, de elképzelhetőnek tartja, hogy nem térhet majd vissza a trónjára. Mihály tehát felkészült arra, hogy távollétében megfoszthatják a tróntól. A király tervezett londoni utazása a brit külügyminisztériumban kisebb zavart is okozott: miután Londonban teljesen kilátástalannak látták a román uralkodó helyzetét, a Foreign Office-ban attól tartottak, hogy Londonban Mihály esetleg maga akarna lemondani a trónról, amivel a brit kormányt hozta volna kínos helyzetbe az éppen Londonban zajló külügyminiszteri konferencia idején. A britek tanácsa ezért az volt, hogy – ha már elfogadta György király meghívását – közvetlenül az esküvő után, de mindenképpen a külügyminiszterek londoni tanácskozása előtt utazzon vissza Bukarestbe. Ez azért is fontos, üzenték Londonból Mihálynak, mert egy esetleges bukaresti puccsnak kisebb volt az esélye Molotov Londonba érkezése előtt, mint utána. Röviden összefoglalva: több figyelmeztetést is kapott Mihály a nyugati kormányoktól, a román királyi udvar folyamatosan kapcsolatban volt a bukaresti szövetséges követségekkel.
– Kapott-e Mihály Londonban arra vonatkozó jelzéseket, hogy ne térjen vissza az országba, mert lemondatására készülnek?
– Több szerző is megírta, hogy az Egyesült Királyságban élő rokonság arra biztatta a királyt, ne térjen vissza Romániába, de én erre legfeljebb csak utalásokat találtam az általam kutatott dokumentumokban. A diplomáciai levelezésből inkább az derül ki, hogy hivatalos személyek Mihályt Londonban semmilyen módon nem kívánták befolyásolni annak eldöntésében, hogy térjen-e vissza Romániába vagy sem. Magyarán: a brit és az amerikai diplomácia semmiképpen sem akarta vállalni a felelősséget Mihály döntésének esetleges következményeiért. A táviratokból kiderül, hogy Mihály többször is találkozott a londoni amerikai nagykövettel, akitől támogatást, tanácsot kért. A nagykövet minden alkalommal elmondta, hogy megérti Mihály király dilemmáját, de semmiféle tanáccsal nem kíván, és nem tud szolgálni. Nagyjából ugyanezt mondta neki Bevin brit külügyminiszter is. Mihály meglehetősen csalódottan hagyta el Londont, de hazafelé útba ejtette Svájcot, ahol további három hetet töltött a frissen eljegyzett Anna dán hercegnővel. Svájcból is megpróbált tanácsot kérni az amerikaiaktól arra vonatkozóan, hogy térjen-e vissza Romániába, vagy sem, de Marshall amerikai külügyminiszter válasza egyértelmű volt: annak eldöntése, hogy Mihály visszatérjen-e Romániába avagy sem, kizárólag Mihály dolga.
– Nem Mihály volt az első román király, aki – kényszerítve vagy jószántából – lemondott a trónról: apja, II. Károly kétszer mondott le fia javára. Volt-e szó róla, hogy a szovjet érdekszférában tartva az országot, Mihályt lemondatják és az Estorilban tartózkodó Károlyt hozzák vissza a trónra? Mi lett volna ebben a ráció?
– Igen, szóba került II. Károly exkirály visszatérése Romániába, de nem mindegy, milyen kontextusban. Mihály király édesapja Elena Lupescuval előbb Mexikóban, majd Brazíliában telepedett le. Nyilván nem érezték ott jól magukat – Elena Lupescunak egy dokumentum tanúsága szerint a szubtrópusi klímából lett elege –, így megpróbáltak visszatérni Európába. Franciaország vagy Portugália került szóba mint lehetséges úti cél, ám a nyugati Szövetségesek minden áron a nyugati féltekén tartották volna őket, legalábbis minél távolabb Bukaresttől és a nyugat-európai román diaszpórától. De Károly hajthatatlan volt, mindenképpen Európában akart letelepedni, és miután a francia kormány gyakorlatilag megtiltotta nekik, hogy oda betegyék a lábukat, útjuk Portugáliában véget ért. Károly és Lupescu 1947. október 5-én érkeztek meg Lisszabonba. A hírre beindult a párizsi és a nyugat-európai románság körében a találgatás, hogy Károly valójában Bukarestbe igyekszik-e, hogy ismét megfossza a fiát a tróntól. Az általam kutatott diplomáciai levelezés szerint olyan véleményeket is lehetett hallani, hogy Károlyt vélhetően a szovjetek akarják visszahozni Bukarestbe, de nem is királyként, hanem egy új köztársaság elnökeként! Ez abszurdum. Meggyőződésem, hogy II. Károlynak esze ágában nem volt köztársasági elnökként visszatérni Romániába, de abban is kételkedem, hogy akár régi-új királyként hozták volna vissza a szovjetek Károlyt, hiszen ők éppen a monarchia felszámolásán dolgoztak. Mindenesetre Lisszabonban Károlyék Mihály távolléte alatt végig rendőri megfigyelés alatt álltak, esetleges hazatérésüket megakadályozandó.
– Summa summarum: kijelenthető, hogy a szövetségesek prédául hagyták az országot és királyát a szovjet Oroszországnak? Mint ahogy egy évvel korábban az ugyancsak rokona II. Szimeon bolgár cár és 1945-ben unokatestvére, II. Péter jugoszláv király is kénytelen volt lemondani a trónról...
– Summázva ez így kijelenthető, de árnyalja az állítást, hogy 1946 nyarán-őszén – tehát jóval Péter 1945-ös trónfosztása után és nagyjából Szimeon 1946 szeptemberi menesztése idején – az amerikaiak még megpróbáltak beavatkozni Romániában. 1946 derekán az Egyesült Államok ugyanis még kulcsszerepet szántak Romániának Törökország és a Boszporusz „megmentésében”, több titkosszolgálati akciót hajtottak végre, szovjetellenes mozgósításba kezdtek, és földalatti hadsereget terveztek felállítani. Ezek az akciók viszont meghiúsultak, egy évvel később pedig, 1947 novemberében, a Maniu-per után az amerikaiak menthetetlennek ítélték meg a helyzetet, és ezért decemberben már meg sem kíséreltek beavatkozni a hazai történésekbe.
– Voltak-e diplomáciai kísérletek arra, hogy az 1947. december 30-i lemondást „visszafordítsák”?
– Nem tudok ilyenekről, de a nyugati nagyhatalmak hozzáállásából ítélve nem is állhatott érdekükben ilyesmi. Mihály király lemondatását tudomásul vették, a korabeli diplomáciai levelezés tanúsága szerint nem terveztek bármiféle módon beavatkozni a szovjetek és a román kommunisták december végi bukaresti machinációiba.
– Végezetül személyes kérdés: honnan az érdeklődés egy kolozsvári – magyar és szász családból származó – történész részéről a román király lemondatásának témája iránt?
– A király lemondatásával kapcsolatos dokumentumokra egy véletlen folytán bukkantam az amerikai Nemzeti Levéltárban, az ott látottakon felbuzdulva kutattam tovább Londonban és Párizsban. Tehát előbb „fedeztem fel” a dokumentumokat, és csak utána alakult ki bennem egy mélyebb érdeklődés a téma iránt.
– És mit mondanak a dokumentumok a király lemond(at)ásáról? Végjáték I. Mihály román király körül amerikai, brit és francia dokumentumok tükrében című könyve előbb magyarul jelent meg 2008-ban a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál, majd román nyelven látott napvilágot 2010-ben Abdicarea regelui Mihai. Documente diplomatice inedite címen. Hogyan fogadta a román történész szakma, a közönség a kötetet? Milyen visszhangja volt?
– A magyar nyelvű kötetnek viszonylag halk visszhangja volt, de ez érthető, hiszen ez nem egy magyar téma, márpedig a romániai magyar olvasó – sajnos – csak ritkán vesz a kezébe román történelmi témájú könyvet. A román nyelvű kötetből viszont tudtommal jóval több kelt el, több helyen méltatták, többször hivatkoztak rá, különböző történettudományi írásoktól kezdve a Memorialul Durerii dokumentumsorozaton át internetes újságokig, blogokig. Ezekben a napokban – Mihály király lemondatásának 70. évfordulója táján – mintha újból megnőtt volna az érdeklődés iránta, ami számomra nagy öröm. A magyar és a szász kisebbséghez tartozóként a románokhoz szólni a huszadik század egyik legfontosabb romániai történelmi eseményével kapcsolatban nagy megtiszteltetés számomra.
– Volt-e alkalma a királlyal vagy a királyi ház más tagjával beszélni, levelet váltani kötete megírását megelőzően vagy azt követően?
– Nem találkoztam a királlyal vagy a királyi ház más tagjaival, de a 2008-as magyar és a 2010-es román kiadásból is küldtem egyet-egyet a királynak, amit a király titkára Mihály nevében szép, fejléces papíron meg is köszönt. Sarány István / Hargita Népe (Csíkszereda)