A Trianon Kutató Intézet gondozásában jövő év január elején jelenik meg a Trianoni Szemle című folyóirat első száma. A negyedéves történelmi magazin célja az 1920. június 4-i békeszerződés előzményeivel, létrejöttével, tartalmával és következményeivel kapcsolatos tanulmányok, források, szépirodalmi művek, szakmunkák ismertetése – nyilatkozta az Erdély Mának Raffay Ernő, a szerkesztőbizottság tagja. Hozzátette: a lapban helyet kapnak a Kárpát-medencei magyar kisebbségek helyzetének elemzésével foglalkozó cikkek. A kiadvány emellett foglalkozik a trianoni kérdéskörnek az oktatásban való megjelenésével. „Bemutatjuk a 19. és 20. században megjelent fontosabb írásokat, de a legújabb kiadványokat is. Minden számban térképritkaságokat is közreadunk” – tette hozzá a történész. A szerkesztőbizottságnak egyébként erdélyi tagja is van Vekov Károly személyében. Az újság első számának tartalmáról és a megrendeléséről további információ a www.trianonportal.hu oldalon található. /Trianoni Szemle – új folyóirat január 1-től. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), dec. 10./

Székelyföld 1918 decemberében címmel történelmi konferenciát, azon belül pedig könyvbemutatót szerveztek Marosvásárhelyen. Koszta István hét évvel ezelőtt kezdett el dolgozni Huszártörténet című kötetén, amikor nagyapja életének eseményeiből kiindulva családtörténet írásába kezdett. A családi dokumentumok felkutatása során olyan iratokra lelt, amelyekből kikerekedett a marosvásárhelyi 9. huszárezred, illetve az Osztrák-Magyar Monarchia szétesésének és Erdély Romániához való csatolásának története. Pál-Antal Sándor történész, a kötet szerkesztője szerint a Csíkszeredában élő Koszta István olyan folyamatot indított el, amely újabb kutatásokat, a magyarság történetének az 1918-as eseményekre vonatkozó részleteinek tisztázását vonja maga után. Raffay Ernő budapesti történész és Pollmann Ferenc hadtörténész az 1918 decemberében bekövetkezett erdélyi román honfoglalás előre megírt forgatókönyvéről, a trianoni szerződés előzményeiről beszélt. /Antal Erika: Huszártörténet. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 11./

A magyarellenes kirohanásairól elhíresült Cristian Tudor Popescu a Gandul című lapban vezércikkében /2008. nov. 27./ felidézte Markó Béla, az RMDSZ elnöke köszönő szavait, aki fontosnak tartotta három évvel ezelőtt, hogy gratuláljon Popescunak az előző napi Marius Tuca show-műsorhoz! Markó kifejtette, hogy Raffay Ernő történész és Koltay Gábor rendező, a többrészes, megrendítő, felkavaró Trianon-dokumentumfilm alkotói, az Antena1 adón megrendezett vita résztvevői, NEM képviselik a magyar nemzetet, „szélsőséges alakok. ” Markó véleménye egybecseng C. T. Popescuéval: „két csúszós és egyben mérges fullánkú vén csataló, akik egyenesen Budapestről jöttek, hogy a románok szemébe köpjék Trianont”. Popescu megdicsérte Markó Bélát: nézzék csak uraim, ez az ember racionális, jóérzésű, képes túllépni a korlátain, pedig magyar politikus. Történt mindez 2005-ben… 2008. november 25-én pedig ugyanez a Markó Béla a marosvásárhelyi választási kampányzáró rendezvényen fájdalmas hangon mondta a mikrofonba, hogy „Fáj nekünk Trianon, fáj nekünk 1918, fáj, mert a történelem eme fordulata után 70 év agónia következett” (Nem 70, hanem 90 éve.) Raffay Ernőt és Koltay Gábort több száz székely ember vastapssal köszöntötte december 6-án a csíkszeredai református templomban a 2008-as évi Julianus-díj átadási ünnepségén. A díjat olyan személyiségeknek adományozzák, immáron 16 éve, akik önzetlenül szolgálják a magyar népet, akiknek nemzeti, erkölcsi helytállása erőt adó, szellemi értéke példamutató. /Papp Kincses Emese: Trianon: mikor fáj és mikor nem? = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 11., újraközölte: Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 13./

Idén tizenhatodik alkalommal osztották ki Csíkszeredában a Julianus-díjakat. Ez évben a Szatmár megyei Muzsnay Árpád, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület alelnöke is elismerésben részesült. A csíkszeredai Julianus Alapítvány 1993 óta osztja ki minden évben díjait, mellyel olyan személyiségek munkáját ismeri el, akik a szórványban élő magyarok felkutatásában jeleskedtek, és segítették őket nemzeti identitásuk megőrzésében. A korábbi években az alapítvány díjazottjai között szerepelt Böjte Csaba dévai ferencesrendi szerzetes, Kallós Zoltán kolozsvári néprajzkutató, Tőkés László lelkipásztor, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, Csoóri Sándor budapesti író, költő, Pomogáts Béla budapesti irodalomtörténész vagy Smaranda Enache, a Pro Europa Liga tanácsadója. Idén Lohinszky Lóránd színművész, Vekerdi József nyelvész, Jáki Sándor Teodóz katolikus pap, Koltay Gábor filmrendező, Raffay Ernő történész, valamint Muzsnay Árpád, az EMKE alelnöke vehették át a Julianus-díjat a csíkszeredai református templomban. Muzsnay Árpádnak a közművelődés terén kifejtett tevékenységét ismerte el az alapítvány. Az ő nevéhez fűződik többek között a sződemeteri Kölcsey-, a szatmárnémeti Dsida Jenő-, Szilágyi Domokos- és Petőfi Sándor-, illetve a szatmárhegyi Páskándi Géza-szobor felállítása, s irodalmi nagyjaink előtt tisztelgő számos emléktábla elhelyezése. Főszervezője az évenként ismételt Kárpát-medencei szintű „Érmindszenti zarándoklat” című Ady-ünnepségnek, valamint a szintén Adyhoz kapcsolódó „Ifjú szívekben élek” pódiumvetélkedőnek. A szatmári térséget érintő rendezvények közül pedig irányítója Az élő Rákóczi történelmi, a Jakabffy Napok kisebbségpolitikai, a Szilágyi Domokos Napok irodalomtörténeti és a Mi nékem az igazság? című, Páskándi Gézával és korával foglalkozó tanácskozásoknak. /(babos): Julianus-díj a szórványban élőkért. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), dec. 27./

Budapesten megjelent a Trianon Kutatóintézet kiadványa, a Trianoni Szemle első száma. A negyedévenként megjelenő folyóirat szerkesztői: Raffay Ernő, Takaró Mihály, Zeke Gyula és Veszeli Lajos. Felelős szerkesztő Szidiropulosz Archimédesz, görög származású, gyermekként Magyarországra menekült tanár és kutató. Az egyik írás szerzője Takaró Mihály professzor, akinek Trianon és a szabadkőművesség című írásából közölt részletet a Reggeli Újság. Magyarországon 1920-ban betiltották a szabadkőművességet, nagyon sok szabadkőműves irat, jegyzőkönyv, tagnévsor került nyilvánosságra. Nyilvánosságra került az összes páholy tagnévsora, mintegy 13.000 személy részletes adataival, a páholy megnevezésével. A feloszlató rendelet felelőssé tette a szabadkőművességet a történelmi Magyarország összeomlásáért, valamint a békefeltételek igazságtalan voltáért. /Tizenháromezer szabadkőműves?! = Reggeli Újság (Nagyvárad), márc. 24./

A budapesti Polgárok Házában bemutatták a Trianon Kutatóintézet Trianoni Szemle nevű új folyóiratát. Az intézet a tíz éve működő Trianon Társasággal közös fóruma lesz a Trianon-témakörnek. A bemutatkozó ülésen mint meghívott jelen volt Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Lakitelek Alapítvány elnöke, valamint a folyóirat létrehozói: Raffay Ernő professzor és Szidiropulosz Archimedes görög származású, Magyarországon élő történész, továbbá Kiss Dénes, a Trianon Társaság elnöke. A kutatóintézet – mint mondták – akadémiai szinten igyekszik alátámasztani a társaság mozgalmát. Elhangzott, hogy első lépésként a történelem tankönyvek revíziója lenne a legfontosabb, igaz történelmet kell adni a fiatalság kezébe. (kgyz): Új folyóirat. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 15./

Nem illendő, tudom, hogy jó magyar ember június negyedikén, Trianon évfordulóján a mások sorsa fölött aggódjék, ahelyett, hogy saját sebeit nyalogatná, írta Laczkó Vass Róbert. Trianonról Raffay Ernő referenciaművei mellett Sir Winston Churchill Nobel-díjas köteteit is érdemes föllapozni. Churchill Ferdinand Foch francia marsall szavait idézte a versailles-i békeszerződések aláírásáról: „Ez nem béke, csak húsz évre szóló fegyverszünet. ” Majd hozzátette: „Trianon az egykori Habsburg Birodalmat alkotó népekre olyan kínszenvedést hozott, amilyent a régi költők és hittudósok a kárhozottak legnyomorultabbjainak tartottak fent. ” Június negyedikén azonban más is eszünkbe juthat: a Tienanmen-téri vérengzés. A pekingi Mennyei Béke terén, 1989. június 4-én a diáktüntetések résztvevői Petőfi négysoros epigrammáját, a Szabadság, szerelem… kezdetűt szavalva mentek a rájuk szabadított hadsereg és a tankok elé. A nyugatra menekült szemtanúk szerint ezreket mészároltak le június 4-én. /Laczkó Vass Róbert: Évfordulók és szemtanúk. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 4./

Első alkalommal szervezik meg a Partiumi Híd Fesztivált Kökényesden. A partiumi fiatalok által szervezett ifjúsági tábor mottója egy Wass Albert-idézet: „Az igazak jövendőjét a lélek és a szellem ereje formálja…” A Kökényesden rendezendő első nemzeti ifjúsági tábor időpontja július 9-13. A rendezvény fővédnöke Mádl Ferenc, Magyarország volt köztársasági elnöke és Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, EP-képviselő. Az ötnapos Fesztivál főszervezője és programfelelőse Krakkó Rudolf, a Szatmári Híd Egyesület vezetője. A cél a nemzettudat erősítése, a nemzeti önbecsülés visszaszerzése, továbbá szoros kapcsolatok kialakítása és ápolása más – nemzetünkért tenni akaró – szervezetekkel, és történelmi egyházakkal. Naponta irodalmi, történelmi, kulturális előadásokat hallgathatnak majd a fesztivál résztvevői. Az előadók között található Raffay Ernő, Takaró Mihály és Vekov Károly történészek, Tőkés László EP-képviselő, Gergely István, a csíksomlyói „Árvácskák” vezetője, Mikola István politikus. Lesz néptáncbemutató, borkóstoló, horgász- és halászléfőző verseny is. A fellépő zenekarok között ismert magyarországi előadók is lesznek. /Híd Fesztivál Kökényesden. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), jún. 19./

Augusztus 5-e és 9-e között rendezik meg ötödik alkalommal az EMI-tábort, Gyergyószentmiklós mellett. Esténként a nemzeti rockzene legjobbjai lépnek fel. Meghívottak a következő témakörökben tartanak előadást: a magyarság eredete, autonómia a gyakorlatban, a magyar tánc évszázadai, székely történelem, pártépítés Jobbik-módra, a református egyház helyzete 1945 előtt, a Bolyai Egyetem ügye, az (elmaradt) erdélyi-romániai és magyarországi rendszerváltozás, megmaradás a szórványban, egyház és nemzet, erdélyi politikai helyzet, nemzetstratégia, kultúrtörténet. Az előadók között lesz többek között Bakay Kornél, Bartha József, Bodó Barna, Borbély Imre, Borbély Zsolt Attila, Böjte Csaba, Csép Sándor, Duray Miklós, Egyed Ákos, Gaudi-Nagy Tamás, Gazda Árpád, Kallós Zoltán, Lovas István, Makkay József, Raffay Ernő, Somai József, Tőkés László, Vincze Gábor, Vona Gábor és Wittner Mária. (Részletek: www.emitabor.hu/erdely) /Ötödik EMI-tábor. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 22./

Első alkalommal szervezték meg a Partiumi Híd Fesztivált július közepén a Szatmár megyei Kökényesden. Krakkó Rudolf, a Szatmári HÍD Egyesület vezetője és a Fesztivál főszervezője elmondta: az a szándék vezérelte, hogy működésével az egyesület elősegítse a magyarságtudat erősítését, a nemzeti önbecsülés visszaszerzését. Ennek szellemében alapították szatmárnémeti fiatalok a szatmári HÍD Egyesületet 2003 márciusában. Az ötnapos nemzeti tábor nyitó előadását Raffay Ernő történész tartotta. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke Lesz-e magyar önrendelkezés Erdélyben? címmel tartott előadást. Mikola István, a volt polgári kormány minisztere a leendő polgári kormány megújulási lehetőségeiről, feladatairól beszélt. Bethlen Farkas, Verőce polgármestere a történelmi Bethlen család megpróbáltatásairól, valamint a virágzó Verőce kulturális, gazdasági életéről, eredményekről, és tervekről szólt. Mit vétettem ellenetek, urak? Mit vétett az én népem? címmel Wass Albert életéről, életművéről” tartottak előadást Takaró Mihály és Vekov Károly professzorok, valamint Bartha József református lelkész. Gergely István, Tiszti Mikor Csíkból elindultam Csíkba... címmel beszélt az árvaházak nehéz helyzetéről. Vona Gábor, a Jobbik elnöke is beszélt. Brády Zoltán, az épp húsz esztendős Kapu főszerkesztője Eduardóra, a lap nemrég tragikus körülmények között elhunyt főmunkatársára emlékezett. A médiakerekasztal képviselői Kubinyi Tamás, M. Szabó Imre, Takaró Mihály, Brády Zoltán, és László György Frigyesy Ágnes moderálása mellett elemezték a médiamanipuláció problematikáját. Krakkó Rudolf bízik abban, hogy jövőre ismét megszervezik a Partiumi Híd Fesztivált. /Frigyesy Ágnes: Partiumi Híd Fesztivál Kökényesden. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), júl. 22./

A Bolyai Egyetem felszámolásának következményei, újjáalakításának esélyei, valamint a rendszerváltás utáni időszak elszalasztott lehetőségei volt a két fő előadás témája augusztus 7-én a gyergyószentmiklósi EMI-táborban. Az önálló állami magyar egyetem visszaállításáért küzdők egyik legnagyobb hátráltatója az RMDSZ, mely mindig mindent felvállal és megígér, majd nem tesz semmit az ügy érdekében – fogalmazott Bodó Barna politológus, a Bolyai Kezdeményező Bizottság volt elnöke azon a beszélgetésen, amelyen Asztalos Lajos helytörténésszel, Kovács Lehel és Wanek Ferenc egyetemi oktatóval a felsőoktatási intézmény újraalapításának esélyeit latolgatták. A legnagyobb érdeklődéssel várt előadás keretében Raffay Ernő történész Borbély Zsolt Attila politológus segítségével elemezte a rendszerváltás következtében kialakult helyzetet. Elszomorítóvá vált a helyzet az elmúlt húsz évben, de nincs mit tenni, újra kell kezdeni az építkezést, és ez remélhetőleg kezdetét is veszi egy Fideszből és Jobbikból álló kétharmados többség révén. Egy ilyen többség ugyanis még az alkotmánymódosításra is lehetőséget biztosít – mondta Raffay Ernő történész. Beteg a magyar társadalom, igen gyenge állapotban van a nemzettudat, kiesett ugyanis Trianon a nemzeti emlékezetből – szögezte le az előadásba bekapcsolódó Szidiropulosz Archimédesz. A görög származású történész úgy látja, Görögországban elképzelhetetlen, hogy saját nemzettársaik ellen szavazzanak az emberek, az pedig különösképpen, hogy erre a hivatalban lévő kormányfő buzdítson. A szerkesztők bemutatták a Trianoni Szemle című új budapesti folyóiratot. /Ferencz Csaba: Nem reménytelen a magyar jövő (V. EMI-tábor). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 8./

Több alkalommal is szóba került a revízió ügye a Gyergyószentmiklós mellett többezres részvétellel zajló EMI-táborban. Vona Gáborra, a Jobbik elnökére több száz táborlakó volt kíváncsi, szavait igen gyakran kísérte taps, főként amikor az autonómia ügyének és a magyar állampolgárság visszaadásának szükségességéről beszélt. „Nekem az az álmom, hogy minden magyar újra egy hazában élhessen” – fogalmazott Vona, hozzátéve: lehet, ő nem éri meg ennek a megvalósulását, de a gyermekeit ebben a szellemben neveli. Vona Gábor nem tart valószínűnek egy majdani Fidesz-Jobbik koalíciót. Előadás hangzott el a szórvány helyzetéről, majd Raffay Ernő történész elemezte Borbély Zsolt Attila politológussal a rendszerváltás következtében kialakult helyzetet. /Szellemi és gazdasági revízióról beszélgettek az EMI-táborban. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 10./

Előadás Trianonról
Bihar megye – Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) a 2010-es esztendőt Trianoni Emlékévnek nyilvánította.
Ennek keretében tart előadást Nagyváradon április 1-én 18 órától a Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházának (Városháza/Primariei u. 27. szám) dísztermében Raffay Ernő történész és Szidiropulosz Archimédesz Trianon-kutató. A rendezvényen felszólal Tőkés László, az EMNT elnöke, európai parlamenti képviselő, az előadás fővédnöke. Forrás: erdon.ma

A történelmi Felvidék (Popély Gyula Felvidék 1914–1920 című kötetéről)
Popély Gyula történészprofesszor, a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem tanára az elmúlt években több könyvet írt a felvidéki magyarokról, elsősorban az oktatásügy helyzetéről. Most azonban a Felvidékkel kapcsolatban a legfontosabb kérdésről, e terület csehek általi megszállásáról és a megszállásért végzett cseh tevékenységről írta meg fenti című nagymonográfiáját. A 440 oldalas könyvet a Magyar Napló Kiadó adta ki 2010-ben, Rosonczy Ildikó szerkesztésében. 
A könyv jelentős eseménye a magyar történetírásnak: a két baloldali történelemfelfogással (kommunistával és neoliberálissal) szemben magyarérdekű mondanivalójú, szaktudományos módszerekkel megírt könyvet olvashatunk, amely kiküszöböli az említett baloldali felfogások történelmet leegyszerűsítő módszereit.
A szerző a történelmi Felvidék sorsát sokoldalúan mutatja be. Vonalvezetésében első helyen áll a cseh politikai elit Monarchia- illetve Magyarország-ellenes ténykedésének részletes leírása, de természetesen elemzi a budapesti kormányok (a Károlyi Mihály és Kun Béla nevével fémjelzett csoportok) tevékenységét. A könyv sokszínűségét mutatja, hogy a csehek által elfoglalt kárpátaljai ruszin népnek, valamint a felvidéki szász, lengyel etnikai csoportnak a sorsát is bemutatja, s részletesen elemzi a háború alatti és végi szlovák vezetők tevékenységét. A Magyarországon megjelenő könyvek között egyedülálló a nemzetközi szabadkőművesség Magyarország-elleni működésének bemutatása.
A cseh történelemről bizony keveset tudó magyar olvasók (kivéve a felvidéki magyarok) megtudhatják, hogy a Monarchiában élő cseh nép a gazdasági lehetőségek teljes gyakorlásában, s a politikai jogoknak is széles körű birtokában élt. Mégis, már a világháború előtt megkezdték nemzeti mozgalmukat, legalább két irányban: meg akarták valósítani a független cseh államot, ami részünkről érthető, valamint bensőséges kapcsolatokat kezdtek kialakítani a magyarországi szlovákokkal, abból a célból, hogy adott alkalommal, ha a történelem olyan lehetőséget hoz, elszakítsák ezt a területet, s létrehozzák az akkor még csak képzeletben élő Csehszlovákiát. S hogy bátran ábrándoztak, mutatja Karel Kramaønak, 1918 októberétől első miniszterelnöküknek 1922-ből származó visszaemlékezése korábbi céljaikra: „Én ezt úgy fogalmaztam meg, hogy Magyarországból csak Pest és vidéke maradna meg.” (Popély, 17. oldal.) S megindult részükről az a gátlástalan küzdelem, amelynek végén összeeszkábálták a Csehszlovák Köztársaságot, amelyről csak utólag (az 1990-es években) derült ki, hogy több ok miatt is életképtelen alakulat.
A harc módszereiről idézzük Popélyt: Masaryk „Már 1914 augusztusában (…) Hollandiába utazott és ott felvette a kapcsolatot a brit titkosszolgálattal (…) Masaryk – a bécsi Reichsrat tagja – tehát képviselői esküjét durván megszegve már 1914 augusztusában adatokat szolgáltatott az ellenségnek a Monarchia belső helyzetéről. Hazatérése után információiért Prágában felvehette az első megér-demelt honoráriumot. Október közepén a Prágába látogató Voskától minden lelki skrupulus nélkül átvett ezer amerikai dollárnak megfelelő értékű német márkát.” ([Popély, 18. oldal.] A szerző ezt az adatot egy 1998-ban Prágában megjelent cseh könyvből veszi, ami azt bizonyítja, hogy ismeri és beépíti munkájába a legfrissebb cseh szakirodalmat.) Részletek említése nélkül állapítjuk meg, hogy a későbbi Csehszlovákia mindegyik vezetője (Beneš külügyminiszter és Kramaø miniszterelnök) az angol, amerikai, orosz és francia titkosszolgálatoknak dolgoztak. Ez azt jelenti – s ez a recenzens megállapítása –, hogy furcsa nép és még furcsább állam az olyan, amelynek vezetői fölhasznált emberek. Igen, Popély könyve azt bizonyítja, hogy e cseh politikusokat az antantállamok vezetői pusztán fölhasználták a rettegett német birodalom és a Monarchia legyőzésére, s árulásuk fizetségeként kapták az államukat, persze nem a francia vagy orosz területekből, hanem a legyőzött és 1918 október végétől tehetségtelen, tehetetlen és koncepciótlan budapesti politikusok országából. Akkor ugyanis a budapesti vezetők (álnemzetiek, radikális szabadkőművesek és szociáldemokraták, később leninista kommunisták) semmivel sem voltak különbek a cseh vezetőknél, csak míg ezek csináltak maguknak egy országot, amazok elveszítették azt is, ami volt.
Popély elemzi a csehek által elterjesztett, Masarykkal kapcsolatos legendát, a humánus professzor meséjét. Kiderül, hogy Masaryk és emigráns társai a hosszú háborúért küzdöttek, abból a praktikus célból, hogy idő kell ahhoz, hogy meg tudják győzni az antantországok vezetőit Csehszlovákia létrehozásának fontosságáról. Ezért aztán mindent megtettek, hogy a központi hatalmak 1916. decemberi békejavaslatát utasítsák vissza az antant vezetői. Bizonyítható, hogy Masaryk és társai tevékenysége sok ember elpusztulását eredményezte, többek között a saját nemzetükből is.
A sok fontos megállapítás közül még egyet ki kell emelnünk, s ez a szabadkőművesség tevékenysége Magyarország szétdarabolása érdekében: „Az antantországokban – különösképpen Franciaországban – a hivatalos állampolitika irányvonalát egyre inkább a szabadkőművesség aknamunkája befolyásolta. A francia kormányokban már a háború kezdete óta meghatározó szerepe volt ennek a rejtelmes társaságnak. Nekik volt köszönhető például az is, hogy 1917 őszétől rohamosan növekedni kezdett Masaryk és Beneš presztízse a Szövetséges és Társult Hatalmak országaiban. A politikai agitáció utolérhetetlen zsonglőreinek számító két cseh politikus a franciákat azzal szédítette, hogy amennyiben szétverik az Osztrák–Magyar Monarchiát, ezzel »hozzájárulnak ama szent misszió teljesítéséhez, amit a Gondviselés bízott a forradalom népére, és előkészítik a ragyogó jövőt«. A hatalmas befolyással bíró, de láthatatlan szabadkőműves gépezet ily módon teljes fordulatszámmal beállt a cseh emigráció politikai törekvéseinek szolgálatába.” (Popély, 46. oldal.) A cseh független államra vonatkozó megállapításokat Popély a jelenleg Magyarországon radikális hagyományok alapján működő, ki tudja milyen módszerekkel dolgozó Martinovics szabadkőműves páholy vezetőjének 2002-ben Budapesten kiadott könyvéből idézi.
Popély Gyula könyve elemző és értékelő fejezetei közé tartozik a Károlyi-kormány és a Tanácsköztársaság elnevezésű, első magyarországi kommunista diktatúra vezetőinek reagálása a csehek területet elvevő szándékaira. Helyhiány miatt csak az egyik összegező megállapítását idézzük, ami előtt szinte könyvnyi fejezetekben végzi el a történelmi szakmai elemzést: „Lám, amikor Magyarország végre képes volt nemet mondani az antant parancsára, a békekonferencia máris kész volt az egyezkedésre, akár a tanácskormánnyal is. Vajon nem Károlyiéknak kellett volna következetesen védelmezni az ország és a nemzet érdekeit még 1918 novemberében, és nem hagyni odafejlődni az állapotokat, ahová azok 1919. március 21-re eljutottak? Károlyiék azonban képtelenek voltak – igaz, nem is akartak – erőt felmutatni az általuk istenített antant egyre képtelenebb utasítgatásaival szemben.”(Popély 291. oldal.) Érdekes – tesszük hozzá –, hogy míg a Károlyi-kormány vezetője adta/adatta ki a parancsot a haderő leszerelésére és állandó visszavonulására, éppen a szabadkőműves Jászi próbálja a keleti Svájc elméletével megőrizni az ország területi integritását 1918 november közepén, amikor az erdélyi románokkal tárgyal. Ő pedig nem ismerte föl, hogy mint Kossuth egykori Duna-konföderációs terve, úgy az ő keleti-Svájc elképzelése is (Erdély etnikai alapú kantonokra osztása az ország területi integitása megőrzése mellett) minden reális alapot nélkülöz a román hadsereg és nyugati szabadkőműves „testvérei” tevékenysége következtében.
A könyv utolsó negyvenoldalas fejezete az 1920. év párizsi eseményeivel, a trianoni diktátum megalkotásával és az Apponyi gróf vezette magyar küldöttség küzdelmével foglalkozik. Idézi még a francia sajtóban is megjelent cikkeket, melyek szerint a győztes francia kormány bizony nem volt lovagias Magyarországgal szemben. Ez a legenyhébb kifejezés, amit a hatalmi tébolyban és győzelmi mámorban szenvedő francia többségről el lehet mondani, ugyanis viselkedésüket a végeredmény, Magyarország területi megcsonkítása minősíti. Nem véletlen, hogy Popély a nagy előd, a történész Szekfű Gyula 1934-ben írt mondataival zárja munkáját, amelyek szerint a Trianon ellen egységes magyar nemzet legfontosabb célja a haza területi integritásának visszaállítása.
A recenzens reméli, hogy e könyvet észreveszik a Magyar Tudományos Akadémián is, amelynek történészrészlege mind erkölcsi, mind tudományos szempontból katasztrofális állapotban van. Popély Gyula könyvét pedig a következő évtizedekben a magyar olvasóközönség generációi fogják eligazító jelentőségű gondolatként és szakmunkaként olvasni.
(Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2010)
Raffay Ernő
irodalmiszemle.bici.sk

Három hónap múlva EMI-tábor
Nincs már sok hátra, és megnyitja kapuit Erdély legnagyobb nemzeti fesztiválja, az immár hatodik alkalommal megrendezésre kerülő EMI-tábor. Az évek során a nemzeti értékrendet valló fiatalok Kárpát-medencei találkozóhelyévé vált Gyergyószentmiklós melletti rendezvény tavaly már több mint 17 000 napi belépőjegyes látogatót számlált.
A szervezők évről évre igyekeznek a programkínálatot még színesebbé és izgalmasabbá tenni, hogy a megjelent érdeklődők (legyenek azok családok, párok vagy szórakozni vágyó fiatalok) tartalmasan tölthessenek el öt napot a gyergyói hegyek lábánál. Nem lesz ez másként 2010. augusztus 11–15. között a Gyergyószentmiklós melletti Hétvirág Panzió területén (3-as kilométer) megrendezésre kerülő VI. EMI-táborban sem, ahol az előadósátorban reggeltől estig előadások, beszélgetések, viták hallgathatók történelmünkről, kultúránkról, közéleti kérdésekről és más, a magyarsággal kapcsolatos témákról. A mellette lévő sátorban filmeket vetítenek és az ínyencek borkóstolón vehetnek részt, a sportosabb kedvűek íjászversenyen, túrákon és különböző alternatív programokon próbálhatják ki magukat, este pedig koncertek várnak mindenkit, melyek után táncház és tábortűz mellett lehet megemészteni a hallottakat. Idén is lesz művész-, kézműves- és társalgósátor, valamint először jelentkezik a szórványsátor, melynek programjai során a peremvidékeken elő magyarok, csángók helyzetét boncolgatjuk és kultúrájukkal ismerkedünk. Ugyanakkor nem feledkezünk meg a legkisebbekről sem: lesz gyereksátor, ahol a picikkel foglalkozni szerető EMI-sek játszanak a jövő nemzedékével, míg a szülők a programokon vesznek részt, így az EMI-tábor ideális nyaralóhely a családok számára is, hiszen míg a szülők távol vannak, a következő nemzedék sarjai önfeledten játszanak hagyományos játékokkal a tévémentes, friss levegőn.
A VI. EMI-tábor kiemelt témakörei közé tartozik a magyar nemzetpolitika a Kárpát-medencében és a szórványmagyarság helyzete Erdélyben. Továbbá három fontos történelmi eseményt kívánunk megvitatni előadások és kerekasztal-beszélgetések során: az 1920. június 4-én aláírt trianoni diktátum előzményeit és következményeit, a második bécsi döntés politikai és katonai konjunktúráját, valamint a magyar–román együttélés minőségét szeretnénk megvizsgálni a marosvásárhelyi fekete március eseményeiből kiindulva.
Az előadók közül már nyilvános néhány név; a szervezői munka során a vendégek sora természetesen tovább bővül majd. Ami már biztos, hogy megtiszteli a tábort jelenlétével Bartha József református lelkész, Berecz András mesemondó, Bodó Barna politológus, Bogár László közgazdász, Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, Gergely István (Tiszti) katolikus plébános, Kincses Előd ügyvéd, Mandics György író, történész, Máté András Levente parlamenti képviselő, Nagy Szabolcs történész, Raffay Ernő történész, Szabó László unitárius lelkész, Szabó Pál Csaba, a Trianon Múzeum igazgatója, Vincze Gábor történész – és még sokan mások.
A zenei színpad fellépői is körvonalazódnak. A bulizni vágyó fiatalok és fiatal lelkületűek együtt csápolhatnak majd a jól ismert dallamokra, melyeket a Beatrice, Hungarica, Kárpátia, Ismerős Arcok, Edda, Dalriada, Piramis és Depresszió zenekarok szolgáltatnak majd, de jelen lesz több "kisebb" csapat is, melyekről a következőkben még hírt adunk.
A VI. EMI-táborral kapcsolatos egyéb információkat az érdeklődők megtalálják a www.emitabor.hu/erdely internetes oldalon.
Lovassy Cseh Tamás
Népújság (Marosvásárhely)

„A szomszédos népekkel együtt kell feldolgozni a trianoni traumát”
Kilencven éve írták alá az első világháborút lezáró magyar békeszerződést
Ma kilencven éve annak, hogy 1920. június 4-én az I. világháború győztes hatalmai aláírták Magyarország képviselőivel a háborút lezáró magyar békeszerződést a versailles-i Nagy Trianon kastélyban. Ez kimondta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlott, ezzel a magyar állam elvesztette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát, lakosságát 7,6 millióra csökkentették. A szerződés az etnikai helyzetet sem vette figyelembe, így mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság egyharmada az új határokon túlra került. A Trianonban aláírt döntés sokkolta a magyar társadalmat, amit azóta sem tudott igazán feldogozni. Ebben a tekintetben pozitív jelzés, hogy a magyar Országgyűlés a napokban a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította a trianoni békeszerződés aláírásának napját, június 4-ét. Összeállításunkban arra kerestük a választ, hogyan kellene kilencven év távlatából Trianonhoz viszonyulni, és értelmezni az egykori történéseket.
Hunyadi Attila Gábor történész, a BBTE egyetemi adjunktusa: A trianoni békeszerződés államközi szintű elemzését Ablonczy Balázs (2005), Ádám Magda, Bárdi Nándor (2008), Ormos Mária (1983), Raffay Ernő (1987), Romsics Ignác (2005), Szarka László (2008), Zeidler Miklós (2003) levéltári forrásokon alapuló tanulmányai tartalmazzák. A román történetírásban Lucian Leuştean két könyve (2002, 2003) a legújabb és legalaposabb, tárgyilagos munka e kérdésben. Amit viszont gyakran mellőzünk, elfelejtünk a Trianon-kérdés tárgyalásakor, az a nemzetközi kisebbségvédelem kérdésének vizsgálata, melynek kodifikációját már a versaillesi békerendszerben megtalálhatjuk.
A szerződésekbe foglalt kisebbségvédelmi jogszabályok nemzetközi hatályával és garanciáival Eiler Ferenc Kisebbségvédelem és revízió (2007), valamint a Salat Levente által szerkesztett tanulmánykötet (2008) foglalkozik. Románia nevében Constantin Coandă tábornok írta alá Párizsban, 1919. december 9-én az Ausztriával kötött békeszerződést kiegészítő Kisebbségvédelmi szerződést. A szerződés első részének, a romániai állampolgárok születési, nemzetiségi, nyelvi, faji és vallási különbségre való tekintet nélküli egyenjogúságát előíró 7 paragrafusát (2-8.§.) alaptörvényként ismerte el a román fél. A kisebbségvédelmi szerződés első fejezetének további paragrafusai (9-12.§) egyéb jogokat biztosítottak az „etnikai, vallási, nyelvi kisebbségekhez tartozó román alattvalóknak (értsd állampolgároknak)” – nyelvhasználat, vallásgyakorlás, saját és költségvetési forrásból fenntartható intézmények, iskolák alapításának jogát – a 12 §. pedig az említett jogszabályokat nemzetközi érdekeltségű kötelezettségekké nyilvánította és a Népszövetség garanciája alá helyezte. A kötelezettség megszabások viszont nem voltak elég kategorikusak és végrehajtásukat nem kötötték határidőhöz, amit a kormányok ki is használtak: a jogszabályok gyakorlatba ültetését elhalasztották vagy egyenesen elszabotálták, a Népszövetség garanciaeljárása pedig erélytelennek bizonyult végig a két világháború közötti időszakban.
Miközben tehát, amint arra az említett történészek rámutattak az államközi viszonyokat mint az I. világháború előtt, mind a két világháború közötti időszakban az erőpolitika határozta meg, Magyarország pedig 1918 előtt nem rendelkezett nemzeti önállósággal a külügy, hadügy és pénzügy terén, 1918–1920 után pedig elszigetelődött az utódállamok („Kisantant”) gyűrűjében, a kisebbségi közösségeknek Erdélyben, Felvidéken meg kellett tanulniuk állami támogatás nélkül, önszerveződő módon működni, továbbélni az utódállamok kedvezőtlenebb feltételei közepette.
2010-ben, 90 évvel a szerződés aláíratása után, számomra történészként ez az üzenete a „Trianon” utáni időszak magyar kisebbségtörténetének: az önsegélyezés és önszerveződés olyan alapértékek, amelyek bármely kisebbségi közösséget képesek voltak összetartani és megtartani. A történetírásnak pedig az államközi viszonyok és egyetemes-globális elemzési szinteken túl a társadalmi-állami-közösségi szinten is vizsgálnia kell a kormányok/államok kisebbségpolitikáját, anyaországok nemzetpolitikáit, ezek kölcsönhatásait és ideológiai mozgatórugóit, és nem utolsósorban – mint pl. a Kisebbségi magyar közösségek a 20. században című könyv is – a nemzeti közösség intézményeinek, családjainak, csoportjainak politikai, jogi, gazdasági, kulturális, szociális aspektusait, minőségét, életét.
Nagy Mihály Zoltán történész, a Román Országos Levéltár aligazgatója: A történészek akár kitűntetve is érezhetik magukat, hogy június 4. körül a média rájuk szegezi a tekintetet, interjúkat készítenek velük, vagy éppenséggel eleget kell tenniük a több oldaláról érkező megkeresésnek. Erdélyben aligha találunk olyan civil szervezetet, pártot, amely ne készülne valamilyen rendezvénnyel, ahol a történészek újra kitüntetett szerepet kapnak. De vajon mivel magyarázható a történészekbe vetett magas fokú bizalom, vajon mitől olyan hitelesek az erdélyi magyar ember szemében? Tőluk „az igazat, a szín tiszta igazat” hallhatják, netalán csak ők azok, akik felfedhetik a titkokat, megnevezhetik a bűnösöket, szenvedőkre és elnyomókra osztva népeket, nemzeteket? Közben szembesülni kell azzal a ténnyel, hogy a levéltárak kutató termei néha konganak az ürességtől, és azt is el kell ismernünk, hogy az elmúlt húsz évben kevés olyan tanulmány született, amely az erdélyi imperiumváltást dolgozta volna fel. Vagyis a feladat adott: fel kell dolgozni a levéltárakban meglévő iratokat, mert ma már hamis az az állítás, hogy zárva vannak előttünk a levéltárak. A szónoklás közepette mi, történészek ne felejtsük el, hogy a kutatótermekben van a helyünk, mert ez a mi hivatásunk.
Mihai Alexandrescu történész, a BBTE Történelem és Filozófia Kar, Jelenkortörténeti Tanszék tanársegéde: Trianon egy olyan időszakban érkezett, amikor Kelet-Közép Európa két nagyhatalom között széttagolódott és fokozatosan újraértelmeződött. A jelenség legfőbb problémája a kontextus volt, amelyben és ahogyan jelentkezett. 1919 és 1920 között a nagyhatalmak erőviszonyai átalakultak, így elkerülhetetlenné vált, hogy a békekonferencia elosztó feltételei az egyik fél számára elégedetlenségként és sebként jelentkezzen. Úgy gondolom, hogy ma azonban nem a múlt felől kell jelenünket értelmeznünk és egy kilencven éves eseményt frusztrációként megéljünk, hanem sokkal inkább jelenünkből kell szemlélnünk múltunkat. Csak az elmúlt húsz évben a térség többet közeledett egymáshoz, mint kilencven év alatt bármikor. Gondoljunk csak a NATO és az Európai Uniós tagságunkra. Közép-Európának van annyi közös erőforrása és kulturális öröksége, hogy esetleg múltját a ma lehetőségeiben lássa más szemmel, frusztrációk és szindrómák nélkül.
Neményi Ágnes szociológus, a BBTE szociológiai tanszékének docense: Sok idő telt el azóta, de az akkori politikai események hatásai mind a mai napig érezhetők. Véleményem szerint mi, magyarok még mindig nem vagyunk egyenlő polgárai a román társadalomnak, továbbra is másodrangúnak érezzük magunkat, ami nyilván a következő nemzedékekre is kihat valamilyen módon. A kérdés tehát, sajnos, nem oldódott meg, viszont új helyzet állt elő, hiszen az európai integráció más irányba mozdította el azt. A korábbiaktól eltérően Európában már nem annyira az etnikai hovatartozás számít: rengeteg uniós programra van lehetőség, amelyek megvalósítását/megvalósulását nem akadályozhatja meg a román hatalom. Természetesen nem szabad elfeledkezni arról, hogy mi történt kilencven évvel ezelőtt: az eseményről meg kell emlékezni, fel kell említeni az akkor történteket, ebben pedig a médiának hatalmas szerepe van. Ugyanakkor a véleményformáló személyeknek minél gyakrabban kell elmondaniuk álláspontjaikat a nagyközönség előtt, hogy ezáltal pozitív elmozdulás valósuljon meg. Azok a struktúrák, amelyek az elmúlt években képződtek és újraképződnek, valójában nem tűntek el teljesen, ezért nem lehet könnyen elsiklani a kérdés fölött.
Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus–lutheránus püspök: A trianoni békeszerződés egy olyan történelmi esemény, amelynek szomorú következményei tagadhatatlan tények. A tragikus utóhatásokat viszont pozitív módon kell feldolgozni, és felmérni azt, hogy napjainkban milyen körülmények között, és hogyan erősíthető a nemzeti szolidaritás érzése. Mindenképpen helytálló ezekkel a kérdésekkel szembenézni, és egyértelműen pozitív jelzésnek minősíthető, hogy a magyar Országgyűlés a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította június 4-ét, a békeszerződés aláírásának napját. Továbbá, a kettős állampolgárság egyéni megszerzését lehetővé tevő törvény nem csak egy szimbolikus gesztus, hiszen politikai, gazdasági és egyéb következményei is vannak.
Különösen fontos, hogy traumánkat azokkal a szomszédos népekkel együtt dolgozzuk fel, akikkel közös történelmünk folyamán a legnagyobb érdekkonfliktusaink voltak. Buta és primitív hisztéria a szlovákiai ellenreakció, hiszen náluk is vannak kettős állampolgársággal rendelkező polgárok. Ilyen értelemben Románia reakciója egészen pozitívnak tekinthető. Előrelépni csak úgy lehet, ha erről a témáról nyíltan, őszintén beszélgethetünk ezekkel a közösségekkel. Ha a nemzeti összetartozás nem valósulhatott meg a dicsőséges monarchia idején, talán pontosan a történelem fintora révén valósulhat meg napjainkban. Mindemellett, a gyakorlatban is alkalmazni kellene a határok feletti, kulturális és nyelvi újraegyesítés gondolatát. Ami a legfontosabb: az anyaországbeli és a határon túli magyarokat képviselő felelős politikusoknak a történelmi tanulságok függvényében kellene kormányozniuk és döntéseket hozniuk.
Az Európai Unió nem fogja visszaállítani a történelmi Magyarországot – de a közös európai hazában gyógyírt lehet találni a nemzeti identitás megőrzésének kérdésére. Nem mindegy az sem, hogy az ember a történelmet hívő emberként dolgozza-e fel, vagy sem. Hiszem azt, hogy Istennek meghatározott célja van minden népcsoporttal és nemzettel. Az elmúlt évtizedekben az elszakadt részeken a mesterségesen fejlesztett felejtés, az amnézia gyakorlata volt jellemző. Fontos, hogy minden generáció élje meg a saját Trianonját, azaz gyermekeinket tanítsuk meg arra, hogy miről szól történelmünk.
Papp Annamária, Zay Éva, Ferencz Zsolt, T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Megfigyelés alatt (Székely Sziget Fortyogófürdőn)
Alig halkult el a motorok zaja, pénteken és szombaton máris újabb nagyszabású rendezvényre került sor Fortyogófürdőn, amelyet a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) erdélyi szervezete a második Székely Sziget Fesztivál helyszínéül választott.
A kedvezőtlen időjárás, a fortyogói fesztivállal egy időben Szejkefürdőn zajló Székelyföldi Rockmaraton és a gazdasági válság miatt a vártnál sokkal kevesebben, az egész Kárpát-medencéből mintegy hatszázan vettek részt a családias hangulatú rendezvényen, melyet mindkét nap éber figyelemmel kísért a rendőrség és a titkosszolgálat, a tábor területén nem, de a kerítésen kívül folyamatosan ellenőrizték és igazoltatták a résztvevőket. A megkülönböztetett érdeklődés elsősorban a román hatóságok által 1989 után többször is kitiltott és nemkívánatos személynek nyilvánított Toroczkai László HVIM-elnöknek és a Jobbik két parlamenti képviselőjének volt köszönhető. A fesztivál résztvevőinek csupán tíz-tizenöt százaléka volt helybeli fiatal. A két nap során tizenegy rockzenekar lépett színpadra, közülük a sztáregyüttes kétségtelenül az 1980-ban alakult Moby Dick volt. A kézdiszentléleki Perkő és a zabolai Gyöngyharmat Néptáncegyüttes is fellépett, és esténként táncházat is szerveztek. Az írók, jogtörténészek, őstörténet-kutatók, irodalomtörténészek és politikusok által megtartott előadásokon kívül a fesztivál programjából a kézműves-kiállítás és -vásár, az íjászat, a gyermeksarok, a rovásírás-oktatás, a harcművészet, a jurtaállítás és a borkóstoló sem hiányzott.
Seprődi József dicsőszentmártoni borász Kis-Küküllő menti borait mutatta be. Szombaton az erdélyi HVIM- és az erdélyi magyar ifjúsági szervezetek nemzeti kerekasztal-beszélgetése örvendett a legnagyobb érdeklődésnek. Az utóbbin Toroczkai László, Zagyva György Gyula és Szávay István, a Jobbik parlamenti képviselői, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke és Rácz Károly, Kézdivásárhely polgármestere, az MPP országos alelnöke volt a meghívott előadó. A sokak által várt Raffay Ernő történész objektív okok miatt nem érkezett meg. A fesztivál érdekes színfoltját a magyarországi Pécelről induló nemzetiszínű öreg Robor autóbusz jelentette. A felújított és piros-fehér-zöldre festett járgány már több alkalommal is megfordult Erdélyben, és 2008-ban 111 nap alatt 25 000 km-es utat tett meg a pekingi nyári olimpiai játékok helyszínéig és haza. A második Székely Sziget tegnap reggel rendbontás nélkül ért véget. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem (csak) Erdély volt a tét
Koszta István egyike azon Romániában élő magyar újságíróknak, akik filológiai végzettséggel nem a tanári pályát választották, hanem a sajtó berkeiben kezdtek dolgozni. Már az 1989. decemberi események után közvetlenül érezte, mit kell tennie. Ott volt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt 1990. december 27-én Marosvásárhelyen tartott első országos kongresszusán, amelyen megválasztották a párt 11 tagú országos vezetőségét. Köztük volt Koszta István is. A sajtóban létrehozta a Pulzus című, gazdasági élettel foglalkozó lapot. Munkássága mind jobban bizonyítja, hogy rátalált arra az útra, amely mind tudatosabban tükrözi azt az irányt, amellyel az Erdélyben és a nagyvilágban élő olvasóinál mind jobban elérheti az önazonosság hatékony fejlesztését. Tényfeltáró könyvei beszédes bizonyítékai ennek. Legújabb könyve: Nem (csak) Erdély volt a tét. Alcíme: Kései tudósítás a párizsi konferenciáról (312 oldal, Kárpátia Stúdió Kft. 2010).
Maga a könyv unikum, ennek is köszönheti szokatlanul nagy sikerét. Az első kiadás hetek alatt (nem túlzás) elfogyott, már a második kiadást nyomtatják a budapesti Korrekt Nyomda nyomdaüzemében. A Tóth Gábor által tervezett borító megragadja az olvasó figyelmét, zsúfoltságával beszédesen bizonyítja, a könyv tartalma nem mindennapi. A címlap fotója a trianoni „békekonferencia” megnyitása. Febt a szerző neve, a könyv címe, alcíme, majd a kép alatt szalagcímben: Titkosított jelentések, eddig nem publikált dokumentumok. A hátsó borító képei: Clemenceau, Wilson és Lloyd George a diktátum aláírása után. Alexandru Vaida-Voevod (a magyar országgyűlés alsóházának jegyzőkönyve szerint Vajda Sándor) portréja. 1899. május 25. és egy bécsi orvostanhallgató diák aláírása. A fülszövegből gondolatsornyit idéznék: „Vajda-Voevod levelei a párizsi békekonferenciáról, olykor beszámoló, összegező tájékoztatói azért fontosak, mert abban a békéről alig szóló, általános zűrzavarban eligazítanak arról, hogy ki, kivel, hányszor, hol és mikor, meg miért, vagy mennyiért…”
Nem véletlen, hogy a könyvhöz Raffay Ernő történész, a vizsgált kor egyik legjobb magyar ismerője írt előszót. Így fogalmaz: „Trianonról és következményeiről szóló, minden szempontból körültekintő elemzést adó történelmi mű még nem született meg, de talán nem is fog hosszú ideig… Íme egy könyv, amely arról szól, hogy korántsem vagyunk minden titkok birtokában, kilencven év után is lehet megdöbbentően újat mondani… Ajánlom Koszta István könyvét minden magyar olvasó kezébe. Megérthető belőle nemcsak a Magyar Királyság tragédiája, de a különbség is a magyar és a román politikai elit (például gróf Tisza István és Brăteanu vagy éppen gróf Bethlen István és Alexandru Vaida-Voevod) szellemi és morális állapota, valamint érdekérvényesítő tehetsége között is.”
Koszta István tudatosságát jellemzi: a budapesti könyvhétre megjelent könyvet 2010. június 4-én, a nemzeti összetartozás napján du. 4–5 óra között a budapesti Vörösmarty téren a 80. számú Püski-pavilonnál dedikálta először, másodszor pedig az Erdélyi Magyar Igazság Klubban mutatta be. Ezt követte az erdélyi körút, csíkszeredai bemutató, majd Nagyszeben, ahol a könyvet az előszót író Raffay Ernő mutatta be. Kolozsvárról megtisztelő meghívást kapott, a Román Akadémia kolozsvári Gheorghe Bariţiu Történeti Intézetének konferenciatermében nemzetközi konferencia keretében mutatták be. A rendezvény védnöke Nicolae Edroiu, a Román Akadémia levelező tagja, a román–magyar történész vegyes bizottság elnöke, az intézet igazgatója volt, a moderátor pedig Lucian Nastasă-Kovacs, az Akadémiai Intézet főállású kutatója, a jelenkori történelem munkacsoport vezetője. Koszta István kötetét dr. Stelian Mânduţ ajánlotta a történésztársadalom figyelmébe. A hiánypótló munka Vaida-Voevod 1918–20-as, a párizsi béketárgyalásokról hazaküldött szigorúan bizalmas, máig nem publikált rejtjeles üzeneteit dolgozza fel. A dokumentációt alaposan ismerve írta, fordította és bő jegyzetanyaggal látta el a szerző. A könyv egyaránt szól románokhoz és magyarokhoz. (A nem könnyű, de kitűnőre sikeredett fordítást dr. Lakatos Artur Lóránd történész végezte.) Az egykori magyar országgyűlési képviselő Vaida-Voevod a Trianon után létrejött „Nagy-Románia” első miniszterelnöke volt, ám erdélyi autonomista elképzelései miatt hamar kiszorult a hatalomból.
A harmincas években közel került a jobboldali eszmékhez, így – bár háborús rémtettek nem fűződnek a nevéhez – a második világháborút követően munkássága tabutémává vált. Történettudományi recepciója máig rendkívül foghíjas és egyoldalú, többek közt ezen is szeretnének változtatni a konferencia szervezői.
A könyvbemutatóval egybekötött konferencián Kónya Hamar Sándor kolozsvári író-filozófus Demeter Béla politikai kálváriájáról beszélt. Szávay István történész-politológus a Vaida-Voevod személyiségével kapcsolatos képet árnyalta, többek közt elmondta: Vajda Sándor mint parlamenti képviselő egy pillanatig sem feledkezett meg arról, kik küldték őt a magyar palamentbe, kitűnő szónokként következetesen a románság érdekeit képviselte. Szónoki technikája a következő volt: mindig általános kérdést vetett fel, majd azt kifejtve eljutott a nemzetiségi problémához. Valamennyi felszólalásában a nemzetiségi kérdés került központba. Tudta érvényesíteni a magyarországi románság érdekeit, hangsúlyozta, hogy a monarchiában a magyarok és a románok egymásra vannak utalva. Az előadásokból kiderült: a Koszta István által közölt szövegek két részre oszthatók: Alexandru Vaida-Voevod Párizsból Iuliu Maniunak, illetve a kormányzótanácsnak írt levelei átfogják az ún. békekonferencián rendkívül tanulságosan és eredményesen tevékenykedő román delegáció első párizsi munkaévét (1919. január–november). A második rész: feljegyzései és emlékirat-töredékei, az 1920. év első negyedévének történéseit és azok összefüggéseit tartalmazzák. Vaida-Voevod levelei azért is fontosak, mert eligazítják az olvasót a párizsi békekonferencia munkálataiban.
A hallgatóság közt jelen volt Csucsuja István, a BBTE történettudományok professzora, volt dékánhelyettes, Vekov Károly volt RMDSZ-es országgyűlési képviselő, egyetemi tanár, Sipos Gábor, az EME elnöke, egyetemi tanár, Vasile Puşcaş, Románia EU főtárgyalója, egyetemi tanár, Zagyva György Gyula magyarországi képviselő, több akadémiai és egyetemi munkatárs.
Koszta István könyve hét nagy egységre tagozódik. Mindenik tartalma a maga egészében olyan információkat tartalmaz, melyek ismerete nélkül csak hiányos képünk lehet. Az ebben a részben elmondottakat árnyalja és egészíti ki a közel 35 oldalnyi függelék. Ehhez van csatolva a levelek jegyzéke és a névmutató, és kézbe vehetünk egy román térképet is, amely 1915-ben ábrázolja Erdélyt és Bukovinát. A kötetet érdemes figyelemmel olvasni, benne az ember előtt feltárul egy olyan világ, amelyről azt gondolta: ismeri. A könyvet elolvasva rájöhet arra, még sok tanulnivalója volna, ha ezt a kort tényleg szeretné megérteni.
Csomafáy Ferenc. Vasárnap (Kolozsvár)

Összetartozás napja Nagykárolyban
Nem területi revízióban kell gondolkozni, hanem egy olyan önrendelkezésben, amely lehetővé teszi az anyanyelvű közigazgatást. Erről is beszéltek a Partiumi autonómiafórum résztvevői Nagykárolyban.
"Összetartozunk", hirdeti a felirat a református templom kertjében álló emlékműnél. Tőkés László arról beszélt, nagy segítség Erdélynek, hogy áprilistól a schengeni térség része lesz.
Nem területi revízióban kell gondolkodni, hanem az anyanyelvű közigazgatást is jelentő területi önrendelkezést kell megteremteni, mondta Raffay Ernő történész. „Úgy látom, hogy a szomszédos országok, Szlovákia, Románia, Szerbia és Ukrajna vezetői egyáltalán nem fogadják el a magyar területi autonómia gondolatát, ezért az autonómia elérése egy hosszabb, reméljük, eredményes küzdelem végeredményeképpen jöhet csak létre" – tette hozzá.
Az autonómiafórum résztvevői szerint a Székely Nemzeti Tanácsnak és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak közösen kell küzdenie a székelyföldi és az érmelléki magyarság önrendelkezésért.
Duna Televízió. Erdély.ma

Autonómia-fórum, emlékműavatás
Szeptember 19-én délelőtt Nagykárolyban, a Károli Gáspár református templom kertjében Trianon-emlékművet avattak „Összetartozunk. A kő megmarad.” felirattal. Az ünnepség szónoka dr. Raffay Ernő történész volt. Délután autonómia-fórumot tartottak az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szervezésében. Mivel az érdeklődők a Belvárosi Református Egyházközség gyülekezeti termében nem fértek el, a rendezvény a templomban kapott helyet. Az egybegyűlteket az EMNT Szatmár megyei szervezetének elnöke, Veres-Kupán Enikő, a fórum házigazdája köszöntötte. Rózsa Albert és Csobot Adél szavalata után a Károli Gáspár Kórus lépett fel, majd Csobot Adél énekelt egy népdalt. Ezt követően Tőkés László, az Európai Parlament alenöke, az EMNT elnöke tartott beszédet, kifejtve, hogy a fórumsorozat (melyet néhány hónappal ezelőtt Érmihályfalván kezdtek) egyik fő célja az, hogy a partiumi régió magyar nemzetiségű lakóiban is felébresszék az autonómia iránti igényt. Tőkés szerint az önrendelkezést a románokkal való megegyezés révén, nemzetközi segítséggel, a törvények tiszteletben tartásával kell megvalósítani.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke hangsúlyozta: az autonómia semmiképp nem jelentene hátrányt a régióban élő románság számára, hiszen az önrendelkezés soha nem kizárólagos, mindig integratív jellegű, és a többségével azonos jogokat biztosít a kisebbségek számára. Ezt Dél-Tirol és Katalónia példájával támasztotta alá. Ugyanis Dél-Tirolban az ott élő olaszok számára is előnyöket biztosít az autonómia, a spanyolok pedig előszeretettel vándorolnak be a Katalán Autonóm Tartományba, hisz ez számít az ország legfejlettebb régiójának. Tőkés László figyelmeztetett: az idő sürget, hisz a romániai magyarság beolvadása az utóbbi húsz évben is folytatódott, és ugyanez várható a jövőben is, ha nem harcoljuk ki magunknak az önrendelkezést. Beszédét követően az EP-alelnök elnézést kért és távozott, ugyanis még a tegnapi nap során el kellett érnie Budapestre, ahol mára a dalai lámával egyeztetett találkozót. A következő szónok Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke volt, aki kifejtette: a kisebbségben élő magyarságnak két országgal kell közjogi viszonyát rendeznie – Magyarországgal, illetve azzal az országgal, melynek önhibájukon kívül váltak polgáraivá. Mindezt az utóbbi 90 év során nem sikerült kielégítő módon megoldani. Toró szerint Magyarországgal való viszonyunk rendezésének tekintetében a kettős állampolgárság intézménye nagy megvalósítást jelent, hisz lehetőséget ad arra, hogy szülőföldünkön maradva válhassunk az ország polgáraivá. Romániával való viszonyunk pedig az autonómia révén válhatna kielégítővé, mely a szóban forgó (Szatmárnémeti, Zilah és Nagyvárad által közrefogott) partiumi régióban egy eléggé összetett kérdés. A Székelyfölddel ellentétben ugyanis itt a magyar lakosság aránya nem mutat egyenletes eloszlást, ezért „egy sajátos autonómia-konstrukciót” kell kidolgozni és elfogadtatni a térségben. A partiumi autonómia-tervezetről Szilágyi Ferenc, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa tartott előadást, Csomortányi István pedig a nyelvi jogokról beszélt. Előbbi az Érmihályfalván tartott fórum keretében megválasztott autonómia-munkacsoport elnöke, utóbbi pedig a testület alelnöke.
Babos Krisztina. Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)

Nem (csak) Erdély volt a tét
Koszta István hadtörténész Nem (csak) Erdély volt a tét című legújabb könyvében Alexandru Vaida-Voevod erdélyi származású román politikusnak a párizsi konferenciáról írt leveleit, feljegyzéseit, visszaemlékezéseit adja közre.
A közölt dokumentumok java még soha nem jelent meg (románul sem), egyesekhez hozzájutni is kész kaland volt – mondta el Koszta István a kötet magyarországi bemutatóján. A szövegek két részre oszthatók: Alexandru Vaida-Voevod Párizsból Iuliu Maniunak, illetve a kormányzótanácsnak írt levelei átfogják az ún. békekonferencián ügyködő román delegáció első párizsi munkaévét (1919. január – november), feljegyzései és emlékirat-töredékei pedig 1920 első negyedévének történéseit és azok összefüggéseit tartalmazzák. Raffay Ernő előszavában többek kozött ez áll: "Több éve már folyamatosan jelennek meg történelmi munkák, amelyek Trianon kérdéskörét vizsgálják, azonban mindegyikük a problémakör feltárásának csak egy szeletére vállalkozik. A Trianonról és következményeiről szóló, minden szempontból körültekintő elemzés még nem született meg, de talán nem is fog hosszú ideig. * Íme egy könyv, amely arról szól, hogy korántsem vagyunk minden titok birtokában, kilencven év után is lehet megdöbbentően újat mondani. Vagy inkább üzenni? * A Koszta István által összeállított könyv, amely Alexandru Vaida-Voevod (a magyar országgyűlés alsóházának jegyzőkönyve szerint Vajda Sándor) szemüvegén keresztül láttatja a korabeli eseményeket, azt a magyarellenes küzdelmet mutatja be, amelynek során a román vezető politikusok minél több területet akartak megszerezni az Osztrák–Magyar Monarchia felségterületéből. * Ajánlom Koszta István könyvét és Alexandru Vaida-Voevod írásait minden magyar olvasó kezébe. Megérthető belőle nemcsak a Magyar Királyság tragédiája, de a különbség is a magyar és a román politikai elit (…) szellemi és morális állapota, valamint érdekérvényesítő tehetsége között is."
A könyvet a Súrlott Grádics irodalmi kör október 13-i, szerdai ülésén mutatják be a szerző jelenlétében, a Bernády Házban, 18 órai kezdettel. Felkért méltatói: dr. Raffay Ernő történész, egyetemi tanár és dr. Pál-Antal Sándor akadémikus, ny. főlevéltáros, egyetemi tanár.
b. d. Népújság (Marosvásárhely),

Könyvbemutató
Koszta István Nem (csak) Erdély volt a tét – kései tudósítás a párizsi konferenciáról című legújabb könyvében Alexandru Vaida-Voevod erdélyi származású román politikusnak a párizsi konferenciáról írt leveleit, feljegyzéseit, visszaemlékezéseit adja közre.
Raffay Ernő szavában többek között ez áll: "Több éve már folyamatosan jelennek meg történelmi munkák, amelyek Trianon kérdéskörét vizsgálják, azonban mindegyikük a problémakör feltárásának csak egy szeletére vállalkozik. A Trianonról és következményeiről szóló, minden szempontból körültekintő elemzés még nem született meg, de talán nem is fog hosszú ideig. Íme egy könyv, amely arról szól, hogy korántsem vagyunk minden titok birtokában, kilencven év után is lehet megdöbbentően újat mondani.
Vagy inkább üzenni? Ajánlom Koszta István könyvét és Alexandru Vaida-Voevod írásait minden magyar olvasó kezébe. Megérthető belőle nemcsak a Magyar Királyság tragédiája, de a különbség is a magyar és a román politikai elit (…) szellemi és morális állapota, valamint érdekérvényesítő tehetsége között is."
"A könyvet Marosvásárhelyen a Súrlott Grádics irodalmi kör mai ülésén mutatják be a szerző jelenlé-tében, a Bernády Házban, 18 órai kezdettel. Kolozsváron október 14-én, a Phoenix könyvesboltban (Fő tér 23., a magyar konzulátus udvarán). Felkért méltatója: dr. Pál-Antal Sándor akadémikus, ny. főlevéltáros, egyetemi tanár. Népújság (Marosvásárhely)

Nem (csak) Erdély volt a tét
Nem (csak) Erdély volt a tét. Kései tudósítás a párizsi konferenciáról – áll Koszta István filológus, történész legutóbbi kötetének címlapján, a könyvön, amely hiánypótló és amely szokatlan nézőpontból, Alexandru Vaida-Voevod levelei, az 1918–20-as, párizsi béketárgyalásokról hazaküldött szigorúan bizalmas, a könyv megjelenése előtt nem publikált rejtjeles üzenetei alapján, azokat idézve beszél a békekonferenciáról, történészi pontossággal. A Koszta István által közölt szövegek két részre oszthatók: Alexandru Vaida-Voevod Párizsból Iuliu Maniunak, illetve a kormányzótanácsnak írt levelei átfogják az úgynevezett békekonferencián tanulságosan és eredményesen tevékenykedő román delegáció első munkaévét (1919. január-november). A második rész: feljegyzései és emlékirat-töredékei az 1920. év első negyedévének történéseit és azok összefüggéseit tartalmazzák, a levelek eligazítják az olvasót a párizsi békekonferencia munkálataiban.
A kötetet Marosvásárhelyen a Súrlott Grádics irodalmi kör legutóbbi estjén, teljes teltházas közönség előtt, a szerző jelenlétében mutatták be a Bernády Házban. Bölöni Domokos házigazda és körvezető nyitószavait követően a kiadványt Pál-Antal Sándor akadémikus, ny. főlevéltáros méltatta: – A könyv nagy sikert aratott Budapesten. 1918–19-re vonatkozó része elénk, erdélyi és magyarországi magyarok elé tár sok részletező kérdést a párizsi konferenciáról. A kötethez Raffay Ernő történész írt méltatást, amelyben a következők állnak: „Trianonról és következményeiről szóló, minden szempontból körültekintő elemzést adó történelmi mű még nem született meg, de talán nem is fog hosszú ideig... Íme egy könyv, amely arról szól, hogy korántsem vagyunk minden titkok birtokában, kilencven év után is lehet megdöbbentően újat mondani... Megérthető belőle nemcsak a Magyar Királyság tragédiája, de a különbség is a magyar és a román politikai elit (például gróf Tisza István és Alexandru Vaida-Voevod) szellemi és morális állapota, valamint érdekérvényesítő tehetsége között is.” A fülszöveg gondolatsora szerint „Vaida-Voevod levelei a párizsi békekonferenciáról, olykor beszámoló, összegező tájékoztatói azért fontosak, mert abban a békéről alig szóló, általános zűrzavarban eligazítanak arról, hogy ki, kivel, hányszor, hol és mikor, meg miért, vagy mennyiért...” Ezt Koszta Istvánnak köszönhetjük, de nem csak mi, hanem az erdélyi román történészek is, főleg a kolozsváriak. Köztük sokan jól tudnak magyarul, így kompetensen tudták értelmezni Koszta munkásságát. Meggyőződtem arról, hogy őket is mennyire érdekelte a kötet, amely számukra is újdonságot jelentett. Betekintést nyújt a trianoni eseményekbe és nem csak azok egyoldalú, magyar részről történő ismertetését, hanem a másik szemszög érzékeltetését is nyújtja. Ezek a békekonferenciák nem jelentettek kimondottan fontos ügyet. A nagyhatalmak már felosztották egymás között az érdekszférákat, ez nekik másodrendű kérdés volt. A magyar küldöttség például nem is volt a konferencia hivatalos meghívottja, mert a monarchia akkor bomlott fel, Magyarország pedig még nem létezett. Be sem jutottak a trianoni palotába. Ez olyan tragédia, amelyről kevesen tudunk. Nagyon jól dolgozott viszont a román küldöttség, megtalálták a kiskapukat, megszerezték támogatóiknak a meggyőzhető embereket. A kötet alaposan kitágítja a Trianonnal kapcsolatos szemléletünket, azt hogy hogyan tekintünk mi másokra, de azt is, hogy mások hogyan tekintettek ránk. Ehhez a kötet hozzásegített – hallottuk a méltatótól, majd a szerző beszélt a könyvet megelőző kutatómunkáról, az anyagszerzés szinte hihetetlen egybeesésekkel gazdagított történeteiről. Mint mondta, a legnagyobb próbatétel az volt, hogy kimondottan a forrásanyagra támaszkodjon és erre szorítkozóan megállja, hogy következtetéseket vonjon le. Ez a történészi kutatói fegyelem eredménye.
Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely)

Könyvbemutató
Kolozsváron a Phoenix Könyvesház Főtér 23. szám alatti bemutató termében, 2010. október 14-én délután 17 órakor mutatták be Koszta István Nem (csak) Erdély volt a tét – kései tudósítás a párizsi konferenciáról. Titkos jelentések, eddig nem publikált dokumentumok című könyvét.
A könyv ötletének kialakulását és keletkezését ismertette Dr. Pál – Antal Sándor levéltáros-történész, az MTA külső tagja, Koszta István publicista-író. A könyvről beszélt Csomafáy Ferenc újságíró. Az alábbiakban az általa elmondott szöveg szerkesztett formáját közöljük. Majd Koszta István ismertette azt a tudományos munkát, amit befektetett a könyv elkészítésébe. Házigazda a Phoenix Könyvesház tulajdonosa, Magyary Eszter volt.
Tisztelt hölgyek és tisztelt urak!
Van egy mondás: A jó könyv eladja magát. De a Budafoki pezsgő és borfesztiválon meggyőződhettem a jó bornak is, kell a reklám. Ezért gyűltünk itt össze.
Engem hírben értesítettek, hogy Koszta István Nem (csak) Erdély volt a tét című könyvét Budapesten 2010. június 4. a Nemzeti Összetartozás Napján, Vörösmarty téren a Püski pavilonnál dedikálja először. Másodszor az Erdélyi Magyar Igazság Klubban mutatják be és dedikál is. Ezután következik az erdélyi körút Csíkszeredai bemutató, majd Nagyszeben, ahol a könyvet, az előszót író Raffay Ernő mutatja be. Ezt követi a Kolozsvárról érkező megtisztelő meghívás nem is akármilyen helyről: a Román Akadémia Kolozsvári Gheorghe Baritiu Történeti Intézetének konferenciatermében (Kolozsvár, Kogălniceanu (Régi nevén Farkas) utca 12-14. I. emelet), ahol nemzetközi konferenciát tartanak. Erre az eseményre voltam meghívva.
Számomra itt az volt az érdekes, ismervén a történészeket, akik között általában két fajta van. Van nagyon jól felkészült és van nagyon, nagyon felkészült, aki végig okoskodja az eseményeket.
Az tűnt fel, hogy ez utóbbival nem találkoztam. A szakma rendkívül jól felkészült egyéniségei voltak ott, akik tényleg jól ismerik ezt a kort, de fogást a szerzőn nem találtak. Ez már sokat jelentett számomra. A rendezvény fővédnöke Nicolae Edroiu, a Román Akadémia levelező tagja, a Román- Magyar Történész Vegyes Bizottság elnöke, az intézet igazgatója volt. A moderátor Lucian Nastasă-Kovacs volt, az Akadémiai Intézet főállású kutatója, a jelenkori történelem munkacsoport vezetője. Ez mindet elmond.De jelen volt Szávay István történész- politológus, a Jobbik Magyarországért párt országgyűlési képviselő, aki szakdolgozatot írt Vajda Sándorról. Az eseményről írásban számoltam be, amelyet a Kolozsváron megjelenő Vasárnapban jelentettem meg. Azért, mert szerettem volna mind azt, ami ott elhangzott egy olyan lapban közölni, amelynek olvasó táborában vannak olyan személyek, akik kisebb vagy nagyobb hivő közösségek élén állanak. Mert maga a könyv üzenete olyan, hogy véleményem szerint föltétlenül el kell jusson azokhoz, akik higgadtan, indulat nélkül tudnak szembenézni azokkal a történelmi eseményekkel, melyek, befolyásolják mindennapi életünket. A terjedelmes anyagot a Vasárnap szerkesztői el helyezték a lapban. Köszönet érte. Ezzel teljesült az, amit Koszta István a kolozsvári könyvbemutató után kérdésemre, ami így szólt „Egy mondatban neked, mit mondott Vaida Voievod? Válasz: Olyan tudatos, népét szerető politikus szeretnék lenni, amilyen ő volt.
Tisztelt hölgyek és urak!
Meg kell, mondjam őszintén egy nagyon csalóka könyvet, vesznek kézbe. Oldalainak száma a fedőlappal együtt 314. De mivel 4 fajta kisbetűkkel nyomtatták, ha rendes megszokott nagyobb betűtípust használtak, volna akkor kb. 800 oldalas lenne a könyv, mely a maga nemében merem állítani a hatalmas könyvtárnyi irodalmat magába foglaló trianoni irodalomban is egyedi. Olvasás közben olyan kulisszatitkokat tudnak meg, melyet csak egy nagyon jó adottságú értelmes egyén, aki részt vett személyesen Párizsban január- november, tehát 11 hónapon keresztül, az úgy mond békekonferencián, melynek fővonala a koncon való osztozkodás volt. Tudatosan ezért robbantották ki az első világháborút. Azért, mert azok az országok, melyeknek nem jutott gyarmat és közben iparilag és gazdaságilag megerősödtek, most területeiket kibővítsék. Az összesen több mint 15 millió ember halálát okozó, négy éven át, tartó öldöklő küzdelem a korabeli gyarmat– és érdekeltségrendszer újrafelosztásáért indult. Területszerzésben elvakult résztvevő nemzet meg volt győződve arról, hogy gyors offenzívával legyőzheti ellenfeleit, s fél év alatt véget érhetnek a hadmozdulatok, a háború végül négyévnyi véres küzdelemmé terebélyesedett. Az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett a háború végére, valamint anémet területszerzés illúziója is szertefoszlott.
A világ életét befolyásoló eseménysorról könyvtárnyi irodalom jelet meg. Levéltári szobák teltek meg dokumentumokkal, melyeknek nagy része titkosítva volt és véleményem szerint most is vannak titkos iratok, melyek elkerülték a kutató gárda figyelmét.
Koszta István könyv egy olyan szegmentumot választott témájául, amely az eddig megjelent irodalomban páratlan. Vajda Sándor az Osztrák- Magyar Monarchiában született. Az egykori Szolnok Doboka megyében, ma Kolozs megyében Alparéten. Magyar iskolában tanult. Kitűnő képességeinek is köszönhetően Bécsben szerez Doktori diplomát. Maga a gyógyítás nem igen érdekli, de a különböző politikai áramlatok annál inkább. Több nyelvet beszél, köztük a franciát anyanyelvi fokon. Rendkívül jó interperszonális képességekkel magáldott ember. Aki hamarosan a magyar országgyűlés tagja, ahol a parlamentben minden alkalmat megragad a Magyarországon élő románok érdekeinek kihangsúlyozására.
Politikai felkészültségét hamarosan Bukarestben is felismerik és ott is jelentős szerepet játszik el egészen oda, hogy a Párizsban tárgyaló román delegáció egyik legfontosabb tagja, aki írásban referált a Delegáció megbízott vezetőjének Ion Brăteanunak és a kormányzótanácsnak. Az általa megírt leveleket rejtjeles formában továbbítják a címzetthez. A könyvben közölt levelek, ebből rendkívül jól őrzött forrásból származnak. Ezért is bizonyos érdeklődésű emberek számára végtelenül értékesen vallanak azokról a tevékenységekről, melyeket a román delegáció egyik legfontosabb tagja megtett Párizsban a XX. szádad 1919-es évben. Ezekből a levelekből, melyekből, az első 1919. február 5. az utolsó 1920. február 23. között íródott kiderülnek, mindazok a cselekedetek, melyek annak érdekében történnek, hogy a háborút vesztes
státusban levő Románia, mely a párizsi tárgyalások kezdetén rosszabb tárgyalási pozícióban volt, mint a nagy ellenség, Magyarország végül is nyerő helyzetbe kerüljön.
A rendkívül nagyszámú Párizsban tárgyaló román delegáció minden erejével és főleg pénzével, ígéreteivel, fondorlatával, néhol gátlástalanságával elérte azt, amit akart. Mindezt messze menőleg bizonyítja azt, amit az eseményeken jelenlevő Vajda Sándor, aki ekkor már felvette új nevét Alexandru Vaida Voevod leveleiben többször is, leír. Az olvasó első kézből tudhatja meg egy néhány ember kivételével a nagyhatalmak képviselőinak fogalmuk sem volt arról, hogy amiről tárgyalnak tulajdonképpen hol is, fekszik a világtérképen. Nem túlzás a közölt anyagokból tökéletesen kiderül az a ragyogó mesterkedés, amivel bizonyos delegációk ki tudták harcolni azokat az előnyöket, melyek számukra fontos volt. Az események nagy része nem a különböző tárgyalásokon dőlt el, hanem a fehér asztalnál, ahol bőven volt mit fogyasztani. Csak a megjelent levelekből látszik milyen hatalmas pénzeket költöttek ilyen célokra. Vajda nem egy levelében pénzt kért a legkevesebb amire én emlékszem, az 800.000 dollár, de nem egy levelében a milliót, milliókat is túllépi. A könyv számomra még azért is érdekes, mert például elmondja, francia sajtó Románia számára, kedvező reklám anyagok közléséért 500.000 frankot kapott 1919-ben. A pénz nagyhatalom. Az ígérgetés manipulációs felhasználása rendkívül eredményes volt a konc, a zsebbe dugható dollár kötegek bárkinek jól jöttek. A könyv számomra egyik csemegéje az, amikor Koszta István egy 1919-ben írt levél, mellé tesz egy Vaida által 20 évvel később írt levelet ugyanarról az eseményről. Még egy csemege, amikor román hölgykoszorút visznek le a királynő vezetésével a Párizsban unatkozó diplomáciai testület szórakoztatására. Ennek a csoportnak még Kolozsvárról is volt tagja. A csemegéket tovább lehetne sorjázni. De benne van a könyvbe. Még van egy számomra nagyon fontos tényező. Dr. Páll- Antal Sándor levéltáros – történész. MTA külső tagja, akinek a munkája nélkül ez a könyv nem lenne olyan, amilyennek elkészült. Ebben az esetben láthatjuk, hogy egy jó levéltáros mennyire segítheti a kutató újságírót. Megmondván neki, mit hol kaphat meg. A többi már a szerzőn múlik, aki ebben a könyvében, ebben a tárgyban csúcsformát fut meg. Mert egy ilyen típusú könyv hozzá segíti az embert ahhoz, hogy egy bizonyos kis, de nagyon fontos szegmentumot tárjon fel egy világot átrendező eseményről.
Csomafáy Ferenc, erdon.ro

Új Raffay-kötet és friss Erdélyország bemutatója
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei szervezete könyv-, naptár- és lapbemutatót szervez folyó év december 3-án, pénteken 17 órától a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban, az Ezredévi Emléktér (P-ta Libertãtii) 38. szám alatt. Raffay Ernő történész mutatja be Balkáni birodalom, Nagy-Románia megteremtése 1859–1920 című kötetét.
Szakács Árpád, az Erdélyország című történelmi magazin lapigazgatója a folyóirat legfrissebb számát mutatja be ezt követően, majd Nagy József Barna, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei ügyvezető elnöke a Bihar visszatér 1940 című naptárat ajánlja az érdeklődőknek. Mindenkit szeretettel várnak a szervezők a rendezvényre.
Reggeli Újság, Erdély.ma

Történelmi kiadványok bemutatója
Nagyvárad – Teltház előtt mutatták be Nagyváradon Raffay Ernő magyarországi történész Balkáni birodalom című legújabb könyvét, illetve az Erdélyország történelmi folyóirat legfrissebb számát.
Péntek délután, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Bihar megyei szervezete könyv-, naptár- és lapbemutatót tartott a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházközpont múzeumtermében. Sokan jöttek el Raffay Ernő legújabb könyvének, illetve a Bihar megyében is egyre népszerűbb Erdélyország című történelmi folyóirat legfrissebb számának bemutatójára. Török Sándor, Bihar megyei EMNT elnök köszöntötte az egybegyűlteket, aki bevezetőként arról szólt, hogy mennyire fontos kimondani a történelmi igazságot, még akkor is, ha ez sokaknak nem tetszik. Hozzátette, hogy az este meghívottjai olyan történészek, akik politikai széljárástól függetlenül ezt az igazságot szolgálják. Szakács Árpád, az Erdélyország lapigazgatója a baloldali és konzervatív történelemszemlélet ellentétes álláspontjairól szólt. Megtudhattuk, hogy januártól az Erdélyország című lap önálló magazinként lesz kapható. Az legújabb szám a Vörös pokol címet viseli és témája a Rákosi-korszak.
Balkáni birodalom
A lapbemutató után Raffay Ernő történész vette át a szót, aki a Balkáni birodalom – Nagy-Románia megteremtése 1866-1920 című kötetét ismertette. A könyv központi témája, az a folyamat melynek eredményeképpen – céltudatos katonai és diplomáciai eszközöket alkalmazva – létrejön Nagy-Románia . Főleg román, cseh és szerb történetírók előszeretettel állítják azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia a népek börtöne volt. A könyvben a történész igyekezett ezt az állítást cáfolni. Az államszövetség több olyan jogot adott a területén élő nemzetiségeknek, melyek napjainkban is ritkaságszámba mennek (például a magyarországi szerb és román ortodox egyházak autonómiával bírtak, vagy a román tannyelvű iskolákban nem volt kötelező egy magyar nyelvű tantárgy sem). Raffay Ernő megítélése szerint a dualizmus idején éppen Románia volt az az ország, mely a “népek börtöne” jelzővel illethető, tekintettel arra, hogy a hozzá került szintén többnemzetiségű Dobrudzsában minden népi iskolát megszüntetett. A jobboldali történész több hasonló példával szemléltette igazát. Az este utolsó felében Nagy József Barna, az EMNT Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke a Bihar visszatér 1940 című képes falinaptárat mutatta be, mely igényes kivitelezésben ritka fotókat közöl vitéz nagybányai Horthy Miklós Nagyváradra, illetve a magyar honvédek Bihar megyébe való bevonulásáról. A naptár az Illyés Gyula Református Könyvesboltban és a Libris Anticaban szerezhető be. A felmerülő kérdések sorozata után sokan vásároltak a bemutatott kiadványokból.
Mészáros Tímea, erdon.ro

Magyar történelem Románián keresztül
Erdélyi magyarok körében komoly érdeklődésre számot tartó könyvvel (Balkáni birodalom – Nagy-Románia megteremtése 1866–1920) jelentkezett az ismert magyarországi történész, Raffay Ernő, akinek A vajdaságoktól a birodalomig című, a nyolcvanas évek második felében írt művének átdolgozott verzióját adták ki a Nagy-Magyarország könyvek sorozatban. A történész az előszóban hangsúlyozza, hogy könyve a jelenkori történelmünkben oly fontos szerepet játszó nép és ország történelmébe kíván bevezetni, mert ahhoz, hogy a változatlanul létező magyarkérdés valamikor nyugvópontra jusson, ismerni kell a szomszédos népek múltját, politikai, nemzeti törekvéseit.
Csakhogy a szomszéd nép megismertetése meglehetősen egyoldalúra sikeredett, ami jobbára Raffay azon prekoncepciójának köszönhető, miszerint a románok terjeszkedő politikája tulajdonképpen a dákoromán kontinuitáselméletének elterjedésére vezethető vissza. Szerinte ez az oka annak, hogy „a román külpolitika legfőbb célja 1918 előtt a megszerzés: a románlakta területek, a népesség és a gazdasági potenciál bekebelezése volt.
A belpolitika (a nemzeti propaganda, az irredenta, a fegyverkezés), a nemzetiségi politika (a moldvai magyarok és 1878 után a dobrudzsai nemzetiségek románosítása, a dobrudzsai falutelepítések, a nem román egyházak elleni eredményes támadások) e célokat szolgálta.” (11. oldal) Raffay pusztító hatásúnak nevezi a kontinuitás-elméletet, csakhogy a románok szempontjából éppen ez az elmélet lett a legkifizetődőbb gondolat. Ugyancsak ennek az eredetmondának a térnyerésére fogja Raffay azt is, hogy kialakult Romániában az idegengyűlölet és az antiszemitizmus, márpedig ebben a korban ezek egy cseppet sem számítottak román specialitásnak, hiszen azoknál a népeknél is erőteljesen jelentkeztek, amelyek nem a dákoromán kontinuitáshoz fordultak önigazolásért. Raffay úgy állítja be a román területszerző vágyat, mintha az egy teljesen sajátságos vadhajtása lenne egy olyan népnek, mely elrugaszkodott a realitásoktól, holott egész Európát átjárta abban a korszakban az imperializmus és a harcos nacionalizmus eszméje. Mivel a szerző ebből az alapállásból tanulmányozza a románok történelmének 1866–1920 közötti időszakát, nem is éri meglepetésként az értőt, hogy nem kap teljesen pontos képet arról, aminek bemutatására Raffay vállalkozott.
Zanza történelem
Az előszó után Raffay belecsap Cuza fejedelem lemondatásának történetébe, és a könyv első részében végiggaloppozik a román történelmen, egészen az első világháború hajnaláig. Itt, valamint a második rész első harmadában bemutatja a jelentős romániai pártokat és a legbefolyásosabb politikusokat, a királyválasztás okait és szempontjait, adatokat közöl az erdélyi románok masszív telekvásárlásairól, de az 1907-es parasztlázadás és annak kíméletlen leverése is szóba kerül. Raffay leírásából lényegében semmivel sem tudunk meg többet annál, mint amennyit az iskolában tanultunk, hacsak nem említjük azt, hogy a történész olyan idézetekkel fűszerezi múltidézését, melyek egy román történelem tankönyvbe aligha kerülnének be. Nekem, már csak időszerűsége miatt is, a következő Caragiale-mondat a kedvencem: „Romániában hagyományokra, régi és új osztályérdekekre, elvekre támaszkodó, vagyis európai értelemben vett politikai pártok nincsenek. A két, úgynevezett történelmi párt, amely egymást követi az uralmon, alapjában véve nem más, mint két párttöredék, amely tagok helyett ügyfelekkel rendelkezik”. (62. o.) De ez se rossz, szintén Caragialétól, szintén a romániai politikai elitre vonatkoztatva: „Ennek a gyülevész oligarchiának a bizánci önkénye elviselhetetlen.” (64. o.)
Aránytévesztés
Noha Raffay könyve is azok közé tartozik, amelyekben az idézetek a legérdekesebbek, ám szerzőnk itt is túllő a célon, amikor a román történelem tárgyalt korszakának vázlatos ismertetése után Tisza István nemzetiségpolitikai koncepcióját, és ezen belül az ún. románkérdést taglalja kimerítő részletességgel, ennek a kérdéskörnek a tárgyalása ugyanis a könyvnek mintegy negyedét teszi ki. Bőséges és hosszú idézeteket találunk Tiszának a nemzetiségi kérdésről tartott többórás parlamenti beszédéből (1910. július 12.), és bár a kormányfő koncepciója érdekes és tanulságos, mégis túl sok teret foglal el egy olyan kiadványban, amely Románia történelméről kellene hogy szóljon a jelzett időszakban. Vagy ha ez ilyen, akkor ugyanilyen részletekbe menően kellett volna tárgyalni a romániai politikai folyamatokat is, legalább Románia függetlenné válásától a világháborúig. Ebben a kontextusban szívesen olvastam volna forrásokkal, nyilatkozatokkal, dokumentumokkal alátámasztott beszámolót a regáti politikai életről, különösen arról a folyamatról, ahogy a német orientáltságot felváltja az antantorientáltság, és az erdélyi románok szervezkedéseibe is mélyebb bepillantást igényeltem volna. A hiányérzet mellett tehát az aránytévesztés benyomása is feltámadt bennem azok után, hogy egy Románia történelméről szóló könyvben hosszú oldalakon keresztül azt bizonygatja a szerző, hogy Tisza István mekkora politikus volt. Ráadásul miközben dicséri Tisza politikáját, aki a megegyezés őszinte szándékával különböző engedményeket kíván tenni az erdélyi románoknak, Raffay ellentétbe kerül az egykori magyar miniszterelnökkel, amikor így fogalmaz: „a magyar liberalizmus éppen az ilyen, látszólag kis dolgokkal erősítette Magyarországon a magyarellenes politika megnövekedését, ahelyett, hogy csírájában elfojtotta volna.” (144–145. o.) A szerző beleesik abba a csapdába, amelyet, úgy látszik, sok magyar Trianon-történész nem tud kikerülni: a magyar politikában keresi a kudarc legfőbb okait, az érzelmi megközelítés miatt nem tud megfelelően mérlegelni a történelmi mozgatórugók fontosságát illetően. Az ideológiai bűnbakkeresés során Raffay ujjal mutogat a liberalizmusra, amellyel a mai Magyarország aktuálpolitikájában érdekeltek szoktak érvelni, ha történelemről van szó. Pedig Raffay maga is kimondja a könyv első részében: „a térségben (a Balkánon – szerk. megj.) érdekelt nagyhatalmak kizárólag saját érdekeikért léptek föl, s csak akkor támogatták a balkáni népeket, amikor érdekazonosság keletkezett közöttük.” (33. o.) Márpedig a nagyhatalmak érdekeit sem liberalizmussal, sem egyéb ideológiával nem lehetett féken tartani. A Tisza-hódolat után a második rész utolsó három fejezete az 1914–1920 közötti időszakkal foglalkozik, majd ezt a részt az oktatásról, művelődésről szóló fejezet zárja. A könyv utolsó, harmadik tartalmi egysége túlnyomórészt statisztikai táblázatokra épül, amelyekhez a szerző fűz magyarázatokat. Adatokat találunk itt Románia kereskedelmére, iparára, mezőgazdaságára stb. vonatkozólag. Ez kevésbé olvasmányos része a könyvnek, bár kétségtelen, hogy Románia fejlődésének érdekes részleteire világít rá.
Párhuzamok
Az eddig leírtak alapján megállapítható, de a szerző neve is garancia arra, hogy a könyv sem hangvételében, sem szerkezetében nem akar Románia történetének objektív bemutatása lenni, annál inkább fáradozik Raffay azon, hogy kifehérítse a dualista Magyarországról, főként a korabeli magyarellenes hangulatkeltés miatt kialakult sötét képet, hiszen az ismeretes, hogy Trianon előtt a nemzetiségek nyugati propagandája nyomán Magyarország a népek börtönének volt kikiáltva. Ehhez képest a történész igen elgondolkodtató adatokat közöl: például azt, hogy a dualizmus fél évszázada alatt Kelet-Magyarországon körülbelül 300 magyar település románosodott el. A szám megdöbbentő; kérdés, hogy valóban hiteles-e. A könyvben az is írva áll, hogy a kiegyezés utáni Magyarországon több román nyelvű iskola működött (2756), mint a Regátban (2505), ahol egyébként – legalábbis Raffay könyve szerint – egyetlen nemzetiségi iskola sem létezett. És a hírhedt Lex Apponyi is csupán arról szólt, hogy bevezesse a magyar nyelv oktatását a nem állami nemzetiségi népiskolákban, amit a románok azonnal erőszakos magyarosításnak neveztek, és a román történetírás azóta is úgy említi ezt a törvényt, mint a magyar asszimilációs szándék bizonyítékát. Ehhez csak annyit tegyünk hozzá, hogy a Lex Apponyi után több mint száz évvel az európai uniós Romániában sokáig arról folyt a vita, hogy a kisebbségi gyerekek tanulhatják-e anyanyelvükön Románia földrajzát és történelmét...
Raffay emlékeztet arra, hogy a központi hatalmakkal megkötött különbéke után a románok elfoglalják az akkor Oroszországhoz tartozó Besszarábiát, annak ellenére, hogy az orosz csapatok vállvetve harcoltak a románokkal az ojtozi csatában, aminek köszönhetően Románia megmenekült a kapitulációtól, és emlékeztet arra is, hogy Románia a világháború befejezése után támadja meg Magyarországot (188. o.). A felsorolt tényeket érdemes párhuzamba állítani azzal, amit Spiru Haret román közoktatási miniszter fogalmazott meg követelményként egy 1897. április 22-én keltezett körrendeletében, melyben felszólította a romániai néptanítókat: „Legyetek rajta, hogy a gyermekek történelmünk eseményeit sokkal többre becsüljék, mint más nemzetekét (...), higgyék, hogy a román nemzet a legvitézebb és a legelőkelőbb minden nemzetek között. Ne féljenek attól, hogy túlzásokba esnek, sőt mentől tovább mennek, annál jobb lesz” (Raffay idézi Spiru Haretet, 200. o.). Ez a felszólítás és ez a párhuzam a Nagy-Románia megvalósításáról szóló román közbeszéd és történelemnarratíva során ragyogóan kisötétlik.
Revízió
A történelem folyamán birodalmak születtek, birodalmak hullottak szét, de ha tudjuk a történelmet némileg objektíven tekinteni, akkor ma már azt sem fogadjuk felháborodva, hogy a románok a kedvező konjunktúrát kihasználva onnan szereztek területeket, ahonnan tudtak. Minket, magyarokat az bánthat joggal, hogy a román közgondolkodás Erdély megszerzését minden politikai, ideológiai, áltörténelmi, áltudományos eszközzel a világtörténelem lehető legigazságosabb eseményeként igyekszik feltüntetni, és a románok ezt a célkitűzésüket többek között úgy kívánták elérni, hogy Magyarország rossz hírét keltették. Kilencven évvel Trianon után érdemes lenne megtisztítani a történelmet és a magyarságképet az ideológiai lerakódásoktól. Mert a revízióra igényt tartunk. Ha területire nem is, de erkölcsire mindenképpen. És ebben a vonatkozásban Raffay Ernő könyve, a szerző elfogultsága, esetleges túlzásai ellenére mégiscsak hasznunkra van.
Raffay Ernő: Balkáni birodalom – Nagy-Románia megteremtése 1866–1920; Nagy-Magyarország könyvek, Magyar Menedék Könyvesház, Budapest, 2010
Pap István, Krónika (Kolozsvár)

Raffay Ernő Margittán és Érmihályfalván
Bihar megye – A Bihar megyei EMNT és az Érmelléki Demokrácia Központ szervezésében kerül sor a neves magyarországi történész és Trianon-kutató, Raffay Ernő előadására és a Szabadkőművesek Trianon előtt című könyvének bemutatójára szomaton, március 12-én Margittán és Érmihályfalván.
erdon.ro

Szabadkőművesség Magyarországon
Nagyvárad – Dr. Raffay Ernő történész csütörtök délután Nagyváradon is bemutatta Szabadkőművesek Trianon előtt című legújabb kötetét, mely a magyarországi szabadkőművesség történetét ismerteti 1867–1918 között.
Csütörtök délután a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházközpont múzeumtermében mutatta be legújabb kötetét Dr. Raffay Ernő történész. Bár ugyanebben az időpontban több eseményt is szerveztek Nagyváradon, a könyvbemutató iránt igen nagy érdeklődés mutatkozott. Nagy József Barna, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte a megjelenteket, majd Szakács Árpád, a Nagy Magyarország lap igazgatója mutatta be a történelmi folyóirat legfrissebb számait. Időközben a hallgatóság kérésére egy hangosító berendezést is beszereltek, így a történész szavait a hátsó sorokban is hallhatták az érdeklődők. A Szabadkőművesek Trianon előtt című könyv fő gondolatmenetét maga a szerző mutatta be. Megtudhattuk, hogy főleg levéltári forrásokat használt fel a kötet megírásakor. Magyarország az egyetlen olyan ország a világon, ahol hozzáférhetőek a titkos társaságokként működő szabadkőműves páholyok jegyzőkönyvei. Ezeket a Budai Várban található Magyar Országos Levéltárban lehet elolvasni. Jelenleg egyébként 3 millióra tehető a szabadkőművesek száma. A Trianon előtti időszakban a történelmi Magyarország területén működő páholyok tagjai többségében szellemi szabadfoglalkozású értelmiségiek voltak, ugyanakkor számottevő volt a protestáns egyházak lelkészeinek aránya is.
Titkos társaságok
Az első páholy 1749-ben alakult Brassóban, melyet továbbiak követnek Kassán, Pest-Budán, Zágrábban, Eszéken. Ezek két rítus szerint működtek: a Szent János és a skót rítus alapján. Később (1886-ban) engedélyezték az egységes szerkezeti működést, így megalakul a Magyar Szimbolikus Nagypáholy. A magyar szabadkőművesek alaptörvényei közt találjuk, hogy a titkos társaság tagjai nem foglalkozhatnak politikai kérdésekkel, ehhez képest a Jászi Oszkár nevével fémjelzett Demokratia Páholy, majd a Martinovics Páholy küldetésként vallotta az akkori Magyarország politikai átalakítását. A páholyok eszmegyártó és humanitárius szerepet vállaltak, támogatták a leányanyákat, a háborúból hazatérő sérült katonákat, a szegény tanítókat, stb. Egyes városokban, mint például Pozsonyban egyszerre 14-15 páholy is működött. A századforduló után működtek olyan társaságok is, melyek célja volt a progresszív eszmék bevitele a társadalomba. Azt hirdették, hogy a keresztény egyházat vissza kell szorítani, meg kell szüntetni a vallás lelkek fölötti hatalmát, meg kell szüntetni a hittanoktatást és helyette általános emberi erkölcstant kell tanítani a gyerekeknek. A közhiedelemmel szemben nem az ország feldarabolása volt a céljuk, hanem a központi irányítása, summázott Raffay Ernő. Elhangzott az is, hogy Ady Endre is páholytag volt. Egyebek mellett erre utal az is, hogy a Csinszkával kötött házasságkötési szertartáson a résztvevők közül egyedül a feleség volt az akinek nem volt köze a szabadkőművességhez. 
A közönség tagjai a könyvbemutató után feltehették kérdéseiket az előadónak. Számos érdekes kérdés hangzott el, melyekre a történész készségesen válaszolt. A bemutatott kötetet és az Erdélyország számait az Illyés Gyula Református Könyvesboltban és a Garasos híd melletti Libris Antica-ban is megvásárolhatják az érdeklődők.
Mészáros Tímea
erdon.ro

Értekezés a Határon Túli Magyarok Hivataláról
Bálint-Pataki József
Bálint-Pataki József az alapításától munkatársa és néhány éven keresztül elnöke is volt a Határon Túli Magyarok Hivatalának. A Szatmárnémetiben megtartott X. Jakabffy Napok keretében május 20-án „Neve több volt, mint áruvédjegy”– a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményről címmel tartott értekezést. Előadásának szövegét teljes terjedelemben közöljük.
Neve több volt, mint áruvédjegy
(szubjektív vázlat a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményről)
A X. Jakabffy konferencia* szervezőjének tett vállalás szerint az előadás tárgya egyfajta értékelés lenne egy intézményről, melynek neve – remélem hinni, hogy nemcsak szerintem – több volt, mint áruvédjegy. Arról a hivatalról, a Határon Túli Magyarok Hivataláról van szó, mely egyedülálló módon, másfél évtizeden keresztül a magyar közigazgatás sajátos intézményeként szolgálta a magyar nemzetpolitikát. Olyan önálló központi költségvetési intézmény volt, melynek létrejöttét a rendszerváltás előkészítésében tenniakarók nemzeti elkötelezettsége és felelős magyarságtudata tette lehetővé. Olyan kormányhivatalként működött, mely öt egymást követő kormányzat alatt, a természetesnek tekinthető hangsúlyeltolódások ellenére, a határon túli magyar nemzetrészek érdekeinek képviseletét, ügyeinek vitelét a magyar közigazgatásban és nemzetközi téren is folyamatosan ellátta, míg aztán a hatodik kormányzat, miután döntő mértékben, éppen neki köszönhetően, a magyar nemzetpolitika gyakorlatilag teljesen megfeneklett, nem a jogos elvárásoknak és megváltozott, uniós körülményeknek megfelelő intézménnyé alakította át, hanem a könnyebb megoldást választva, gondos lejáratás kíséretében, sértetten felszámolta.
Hogy ezt megtette, abban a felelősség nyílván az övé. Hogy ezt megtehette, akárcsak abban, hogy a magyar nemzetpolitika mélypontra jutott, abban a felelősök sokkal szélesebb körben keresendők. E döntés előkészítésében, konok és kitartó következetességgel közreműködtek sokan Magyarországon – egyes kormányzati szervek, ellendrukker bürokraták, a politika, a közélet nem kevés szereplője, szereptévesztő szolgálatok és szolgálatkész publicisták egyaránt– a nemzeti ügyekben a konszenzus szükségességét hirdetve és mindent megtéve annak érdekében, hogy ez nehogy létrejöhessen. De legalább annyian voltak határon túl is, akik ebben elévülhetetlen érdemeket szereztek és most nem a szomszéd országok ellenérdekelt erőire gondolok, hisz ez értelemszerűen, ebben a térségben, sajnos akár természetesnek is tekinthető. Igen, azoknak a szomszédos államokban élő egyes magyar közszereplőknek a felelőssége jut eszembe, akik, – ahogyan a határon túli magyarságra szánt költségvetési összegek nőttek a '90-es néhány tízmillióról a hivatal felszámolása idején elért 13, 7 milliárd forintra – a HTMH-ban (akárcsak az általa felügyelt közalapítványokban) nem annyira egy, a Kárpát-medencei magyar kisebb vagy nagyobb közösségeinek megmaradása és megtartatása érdekében munkálkodó és a magyar nemzetpolitika érdekében, koordinációs feladatokkal felruházott budapesti kormányzati intézményt, illetve intézményeket akartak látni, hanem inkább a személyes politikai ambícióikhoz asszisztáló szolgáltatási irodát.
Több mint jelzésértékűnek tartom, hogy a hivatal megszüntetését valósággal üdvözölte az egyik legjelentősebb, határon túli magyar érdekképviseleti vezető: „Itt az ideje neki, (mármint a HTMH felszámolásának –n. n.) ugyanis ez az intézmény nagyobb pápa lett a pápánál. Az intézmény vezetője pedig kliens rendszeren, szimpátia alapján több mindent másképp csinált, mint ahogy az elvárható lett volna”. (Info Rádió 2006. június 13.) Érdemes, bár kissé keserű visszaidézni azt, hogy jobbára ugyanazok a Kárpát-medencei vezéregyéniségek, akik egy hasonló '94-es HTMH-t megszüntető, horngyulai ötletet, spontán összefogással, sikerrel megtorpedóztak, 2006-ban, ha nem is üdvözölték a szándékot, mint az említett indulatos pártelnök úr, akit amúgy azóta a saját szervezetéből, a VMSZ-ből kizártak, gyakorlatilag szó nélkül hagyták nemcsak a HTMH felszámolását, hanem azt is, hogy karaktergyilkosságtól sem visszarettenve, a felszámolóbiztosok a hivatalt és mindazt mi hozzá kapcsolódott (az Illyés és Új Kézfogás Közalapítványok, az Apáczai és a Teleki László Közalapítvány, a MÁÉRT stb.) valósággal kriminalizálják. Az elkövetkezendőkben szabályos intézménytörténetre aligha vállalkozhatnék, még vázlatos formában sem, az messze meghaladná egy előadás kereteit. Helyette inkább következzen egy szubjektív HTMH história néhány olyan lapja, mely reményeim szerint választ tud adni a választott címre, bizonyítva, hogy nemcsak a személyes elfogultság mondatja velem – bár kétségtelenül ma én is, mint egykor, '32 januárjában a csalódott József Attila „másolás után rohanok” –, hogy a HTMH-nak volt neve és az nemcsak áruvédjegy volt, mint akármely mosóporé. * Elhangzott a „Kisebbségvédelem a XX. és XXI. században” címmel, Szatmárnémetiben 2011 május 20-án megrendezett X. Jakabffy napokon.
I. Az előzményekről:
Csak látszólag kezdem messziről, de fontosak az előzmények, hisz nélkülük nincs Határon Túli Magyarok Hivatala-történet. 23 évvel ezelőtt, '88 február 13-án megjelent a Magyar Nemzetben egy tanulmány, amelyet joggal lehet tekinteni a magyarországi rendszerváltás egyik elméleti alapvetésének, a magyar kül- és kisebbségpolitikai rendszerváltás programnyilatkozatának, a közömbös kisebbségpolitika halotti bizonyítványának és egyben a cselekvő nemzetpolitika keresztlevelének. E nélkül:
– nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában Magyarország felelőssége az egyetemes magyar nemzet iránt; – nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában az eltökéltség, hogy Magyarország érvényesítse: a kisebbségi kérdés nem belügy; – nem alakult volna ki a határon túli magyarsággal és a hazai kisebbségekkel foglalkozó intézményrendszer; – Magyarországnak ma nincs kisebbségi törvénye.
Miért gondolom így?
A Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés című tanulmányra épülhetett a rendszerváltás kisebbségpolitikája, ebből származtatható annak társadalmi-politikai támogatottsága (lásd a Kollégium tagjainak imponáló névsorát így az. egyéni tagokét: Ablonczy László, Andrásfalvy Bertalan, Antall József, Benda Kálmán, Benkő Lóránd, Bíró Zoltán, Bodor Pál, Chikán Attila, Chrudinák Alajos, Czine Mihály, Csepeli György, Csoóri Sándor, Entz Géza, Für Lajos, Görömbei András, Herczegh Géza, Hankiss Elemér, Ilia Mihály, Jeszenszky Géza, Kiss Gy. Csaba, Konrád György, Kósa Ferenc, Köteles Pál, Mészöly Miklós, Pomogáts Béla, Pungor Ernő, Raffay Ernő, Samu Mihály, Vásárhelyi Miklós, Vekerdy József és sokan mások) Az 1988-as Kiáltó Szó nemcsak értékelt és újraértelmezett egy alapkérdést, hanem programot adott és feladatokat fogalmazott meg a politika számára, melynek nyomán – viszonylag hamar – bekövetkezett azok gyakorlatba ültetése és nagyon is kézzelfogható eredmények születtek. Erre épülhetett a rendszerváltás Magyarországának, az elmúlt két évtizednek a kisebbség- politikai jogalkotása (az alkotmányos felelősségvállalás és a kisebbségi törvény) majd utóbbi nyomán a kisebbségi önkormányzati rendszer – melyet bírálni szoktak, hisz lehet is, de jobbat azóta se találtak ki, nemcsak idehaza, hanem a térségben sem igazán.
A Szokai-Tabajdi cikk adott lökést a kisebbségi kérdés erőteljes megjeleníthetőségére a kétoldalú, államközi kapcsolatokban és a nemzetközi fórumokon – talán elég erre vonatkozóan idézni Szűrös Mátyás tevékenységét, de nemkülönben a Horn Gyuláét is (vö. a genfi, ENSZ Emberi Jogi Tanácskozás ülésszaka –'89 febr. 27-én, az ENSZ közgyűlés ülésszaka '89 okt. 28-án stb.) Végül és ez a legfontosabb: az említett tanulmányra kimondta: nemzeti konszenzus nélkül nincs eredményes nemzetpolitika. Erre és vele együtt, a lakitelki és a monori tanácskozás határozataira épülhetett a rendszerváltás kormányzati intézményrendszere és a magyar-magyar kapcsolatok intézményesítése. (Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és Titkárság, majd MEH Határontúli Magyarok Titkársága, 1992-től HTMH, „A határon túli magyarságért” Alapítvány, melyről még Németh Miklós kormánya döntött 1990. március 29-én, akárcsak ugyanakkor a Duna-táj Intézet felállításáról. Előbbi később közalapítványként Illyés Gyula nevét vette fel, s bár öt éve annak, hogy kivégezték, neve ma is vélhetően sokak számára ismerősen cseng. Belőle nőtt ki az Új Kézfogás Közalapítvány, melyet szintén öt éve ítéltek halálra. Öt éve, amikor sértettek és becsvágyó rögtönzők nemzetpolitikai cunamija bekövetkezett, ítélték kimúlásra az egykori Duna-táj Intézetet is, melyet '90-től amúgy Teleki László Intézetként tartott számon a közvélemény, mint az ország egyetlen külpolitikai, szomszédságpolitikai elemző, tudományos intézetét. Ugyanekkor mondták ki a halálos ítéletet az Apáczai Közalapítványra is, mely a határon túli magyar oktatás érdekében cselekvőket, iskolaalapító pedagógusokat és lelkészeket, szórványkollégiumok megálmodóit és működtetőit segítette.
De akkor nemcsak kimondatott, hanem a stratégiaalkotók kezdeményezni is tudtak. Csak, hogy ne felejtsük: '88 február derekán megjelent egy cikk a mi a teendőről és bő másfél év alatt, korántsem ideálisnak mondható feltételek közepette, – nem felejtendő, hogy az első többpárti választásokra készülő, egyébként is forrongó Magyarországról van szó – egy előzménytelen kormányzati intézmény megszületett és működni kezdett. Ismétlem: amit már nem kellett kitalálni, a rendszerváltó kormánynak csak igazítani kellett egy már létező struktúrán. A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és a Titkárság közel egyéves tevékenysége során óriási munkát végzett; egyfelől azzal, hogy felhívta a figyelmet a meglévő problémákra, másfelől pedig rámutatott a továbblépés lehetséges irányaira.
A viszonylag hamar létrejövő és folyamatosan, másfél évtizeden keresztül bővülő intézményrendszernek köszönhetően azokon a területeken is kialakulhatott az együttműködés, ahol '88-ban ilyenre gondolni nem is lehetett. (egyházak, civil szervezetek, média, oktatási intézmények, kisebbségi diplomácia stb.) Ennek fontosabb állomásai ismertek: alkotmányos előírás megjelenítése a határon túli magyarok iránt érzett felelősségvállalásról, a magyar-magyar párbeszéd intézményesítése, OGy határozat – ellenszavazat és tartózkodás nélkül – a MÁÉRT-ról, határon túli magyarokkal foglalkozó minisztériumi szervezeti egységek létrejötte, tudományos háttérintézmények, közalapítványok, műholdas tévé, egyetemalapítás és -építés, a szomszéd országok kormányaival, valamint a civil társadalmi szerveződéseivel való koordinált kapcsolattartás, a Kárpát-medence magyar közösségeivel élő, napi kapcsolat, nemzeti ünnepeken együttlét és közös ünneplés, a „Magyarország 2000” négy találkozója a világ magyarjainak legjelesebbjeivel (ma már ilyen kivitelezhetetlen, sőt elképzelhetetlen lenne), tudományos konferenciák autonómiákról, a mi gondjainknak a Nyugat részéről történő megérthetőségéről, az önkormányzatok lehetőségeiről, az egyházak szerepvállalásáról a magyarság megtartása érdekében, műhelyviták, kiadványok, szakmai munkacsoportok, háttértanulmányok majd a 92%-al megszavazott Kedvezménytörvény és annak végrehajtása stb.
Az kulcsszavak tehát a szolidaritás, kapcsolattartás, támogatáspolitika, kétoldalú és sokoldalú kisebbségi diplomácia voltak – ezt szolgálta két évig az Antall kormány Határontúli Magyarok Titkársága majd 13 éven keresztül a magyar közigazgatás egyedülálló intézménye, a határon túl élő magyarok önálló jogi személyiséggel rendelkező központi költségvetési szerve, a Határon Túli Magyarok Hivatala.
Ez lenne az egyik olvasat.
Volt aztán egy másik olvasat is a HTMH-t megszüntető, 2006-os fel és leszámolóbiztosok olvasata. Eszerint – mint megfogalmazták saját kutatóintézetük szaknyelvén: a Határon Túli Magyarok Hivatala, a közalapítványok, a MÁÉRT a paternalista gondolkodásnak a szimbólumai, a felelős szakmai egyeztetés helyett a nemzetpolitikai túllicitálás terepei voltak. A múltba forduló, konfliktusorientált szellemiség letéteményesének bizonyult intézményekkel szemben a jövő a megújított struktúrájú, fejlesztésorientált megközelítésű új magyar nemzetpolitikáé. Erről az új, Gyurcsány Ferenc és köre által messzemenően támogatott nemzetpolitikai koncepcióról csak két korabeli értékelést idéznék, és szándékosan nem az akkori kormányt hivatalból bíráló ellenzéki oldalról. Így a szókimondó Tamás Gáspár Miklós: „ Az írásművet – amely a magyarra föltűnően emlékeztető nyelven készült – magam is megtekintettem, nincs semmi értelme” ezzel pedig – mint írja, szintén TGM, és Babitsot hívva segítségül:” a kormány olyan, mint ...„az őrült kertész”, aki csak vág, nyes, metsz, nyír, de nem ültet.” Bodor Pál pedig ekképp elmélkedett: „most vén fejjel azon bambulhatok, hogy politikailag az enyéim, épp az enyéim mintha csak zárt kelyhekben főznék ki elképzeléseiket azokról a kérdésekről, amelyek betöltötték életemet. És amelyek szűk körű, belterjes (szektás?) eldöntése életveszélyes lehet a baloldal számára.”
Vérszemet kapva a dózerolás lehetőségétől és manipulálva, és ezzel hozzá méltatlan igazságtalanságba hajszolva a politikailag elfogult ikont, az agg Fejtő Ferencet, a felszámolóbiztosok tovább mentek. Kimondták: a Határon Túli Magyarok Hivatala tevékenysége kártékonynak bizonyult, '90 óta pedig a kormányzati kapcsolattartás és támogatáspolitika inkább fiaskónak tekinthető, áporodott volt és elvetendő. Ők rádöbbentek, mint hirdették, „hogy az az intézményrendszer, amely a kilencvenes évek elején alakult, a két világháború közötti revíziós politika intézményrendszerének az újraélesztését jelentette... a trianoni határokon kívülre szorult magyar kisebbség támogatására a kilencvenes években létrehozott intézményi struktúra a két világháború közötti magyar revánspolitika revitalizálását jelentette”....Tíz év alatt százmilliárd forintot költöttünk el a határon túli magyarság támogatására... a támogatások elosztása követhetetlen, bürokratikus, sokszor a korrupciótól sem mentes volt... főleg az identitás erősítését célzó programok eredménytelenek voltak.”
A magyar kisebbségpolitika egyik szégyene, hogy ennek a lesajnálásnak és sárdobálásnak a hangoztatója egyébként – minő véletlen – az a kormányzati főfunkcionárius volt, aki egyébként egyedüli túlélője volt az általa bírált intézményrendszernek és aki – hisz kormány-háttérintézményként egy közalapítványt is kisajátíthatott magának – korábbi bőkezű fenntartóiról vélekedett ekképp. De az talán nagyobb szégyen, hogy leszámítva egyetlen politikust, a Horn-kormány egykori politikai államtitkárát, nem akadt Magyarországon senki, aki nyilvánosan fellépett volna e minősítés ellen, sőt a főfunkcionárius tovább végezhette nemzetpolitikai ámokfutását. De nem volt határon túl sem egyetlen tiltakozó hang, egyetlen véleményformáló közéleti szereplő sem, aki annak ellenére, hogy az említettek határainkon túl, 2007. április 26-án, Kolozsváron, egy sokszereplős nyilvános tanácskozáson hangzottak el és kerültek a sajtóba, ezt az útszéli gyalázatos megközelítést, amellyel eddig csak a környező országok nacionalista, szélsőséges politikusainak nyilatkozataiban lehetett találkozni, megcáfolta vagy visszautasította volna. Persze ne feledjem: az is igaz, hogy a HTMH mellett más intézményeket is megszüntetett az akkori kormány azzal az indokkal, hogy kisebb költséggel és racionálisabban működjenek az állami szervek – így számolta fel a hazai kisebbségi hivatalt is. Ahol ezt úgymond indokoltnak találták, ott ez a lépés nem történt meg. Egyebek között, e két bezárt intézmény költségvetésével nagyjából azonos költségigényű Magyar Űrkutatási Iroda önállóként megmaradhatott. Bizonyára valakik számára a csillagok közelebb voltak, mint a határon túli magyarok... Most joggal következhetne a harmadik olvasat is, az újragondolt és újjászervezett Határon Túli Magyarok Hivataláról, melynek visszaállítását követő közel egy esztendős tevékenységéről illene most említést tenni. Minden adott volna ehhez, hiszen a kormányzásra készülő Fidesz 2006-tól három nemzetpolitikai célt nevesítve is megjelölt, mint megvalósítandót: a Magyar Állandó Értekezlet összehívását, a kettős állampolgárság kérdésének újbóli felvetését és a Határon Túli Magyarok Hivatalának visszaállítását. Jól emlékszem megannyi, 2006 óta gyakran hangoztatott, erre vonatkozó kijelentésre, köztük az alábbi nekrológra különösen: „Nyugodjon hát békében a HTMH? Igen, de csak addig, amíg a nemzet ismét magához nem tér, mert akkor újra neki kell látni, és egy gyökeresen új szemléletű magyarországi közigazgatást kell felépíteni, melynek alapküldetése, hogy a határokkal szétszabdalt, mégis azonos értékeket valló közösséget szolgálja. (Szabó Tibor: Berekesztett nemzetpolitika, Magyar Nemzet, 2006. november 28.) Ma is előttem van az a sokkamerás, 2006 június 20-i sajtótájékoztató, ahol a HTMH Bérc utcai épülete előtt Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke szenvedélyes hangon – és egyébként teljes joggal – tiltakozott eme „tékozlás”, a felszámolás ellen kijelentve: a HTMH, „egy rendszerváltó vívmány, melynek létrehozásában kiemelkedő szerepet játszott 1990-ben mind a baloldali, mind az első rendszerváltás utáni jobboldali kormányzat, egy országos hatáskörű szerv megszüntetése – közigazgatási értelemben – a határon túli magyarok ügyének a leértékelését jelenti” – és ez megengedhetetlen és korrigálásra szorul. Minap újraolvastam, hisz ma is fellelhető a www. miniszterelnok. hu honlapon a kormányzásra készülő Orbán Viktor korábbi tusnádfürdői beszéde: „Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mi következik mindebből a konkrét programok szintjén? Ebből, kedves barátaim, az következik, hogy az új jobboldalnak az új politika programját kell meghirdetnie, ami azt jelenti, hogy határozottan harcolni kell a nemzeti érdekvédelem jegyében. Ami most itt, ezen a helyen azt jelenti, hogy harcolnunk kell azért, hogy a kárpát-medencei magyarok érdekegyeztető és közakarat kialakítására alkalmas fórumai ismét létrejöjjenek: Magyar Állandó Értekezlet, Határontúli Magyarok Hivatala, határok feletti nemzeti újraegyesítés, állampolgárság kérdése.”(http://orban. hu/beszed/orban_viktor_tusnadfurd_337_i_beszede/) Magam, messzemenően egyetértve a tegnapi Németh Zsolttal „ Aki ismeri a közigazgatást, az tudja: függetlenül a felügyelettől, ha a kormány megszünteti a területnek a megjelenítését önálló, országos hatáskörű közigazgatási egységként, akkor leértékeli” (Magyar Hírlap 2006 június 22) s nemkülönben egyetértve a szintén tegnapi Orbán Viktorral, bevallom: számítottam a bejelentett „felértékelésre”, ennek az, „érdekegyeztető és közakarat kialakítására alkalmas fórumnak” a Tusnádfürdőn oly lelkesen megtapsolt újraindítására.
A harmadik olvasatomra e tárgyban viszont már nem kerülhet sor.
Kéretik ezért nem engem számon kérni!
II. A Határontúli Magyarok Titkársága és a Határon Túli Magyarok Hivatala:
Az Antall kormánynak, mint láttuk volt mire építenie, amikor 1990 májusában, a kormány hivatalba lépésének napján, a Miniszterelnöki Hivatal keretében megalakult a Határon Túli Magyarok Titkársága. A folyamatosságot jól mutatja, hogy az új HTM Titkárság indulásakor a munkatársakból több az egykori „régi” Tabajdi-féle Titkárságon dolgozók közül kerültek ki, mások pedig az augusztusban, külön országos hatáskörű szervként megalakult Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Hivatalában folytatták munkájukat. Ugyanakkor, hogy a magyarországi nemzeti kisebbségeket és a határon túli magyar kisebbségeket érintő kérdések súlyuknak és jelentőségüknek megfelelően kormányszintre emelkedjenek, egy tárca nélküli miniszter felügyelte a két intézményt. A kisebbségi ügyek miniszteriális szintre történő emelésének szándéka, mely végigkísérte a HTMH egész történetét, ekkor tűnt leginkább megvalósíthatónak. Az erre irányuló kezdeményezéseket a bürokrataszemlélet visszaverte, akárcsak az 1998-as Orbán kormány alakítása idején felmerült hasonló javaslatot, melynek kezdeményezéséhez a közigazgatás eleve fenntartásokkal viszonyult, már csak azért is, mert az a határon túliak részéről történt. (Az ilyen típusú fenntartásokról még szólok, hisz a HTMH 15 éves működését végigkísérte a jelenség.)
A felügyelet kérdése kulcskérdés volt, hiszen a HTMH helye és súlya a magyar közigazgatásban alapvetően a mindenkori felügyelő államtitkár kormányzaton belüli helyzetének volt függvénye. Miközben a létét meghatározó kormányhatározat alapvetően központi koordináló szerepkört szánt neki, több mint másfél évtizedes fennállása alatt többször hol a Miniszterelnöki Hivatal, hol pedig a Külügyminisztérium felügyelete alatt működött. Ez az ide-oda helyezés, a gyakori változás eredményezte, hogy – természetes módon – nemcsak az eltérő felfogású kormány-programokhoz kellett igazodnia, hanem – természetellenes módon – az amúgy is sok energiát felemésztő közigazgatási együttműködést olykor az alapoktól kezdve újraépíteni. Csak egyetérteni tudok egyik, '98- és 2002 közötti HTMH elnök véleményével: „a HTMH közigazgatáson belüli helye és szerepe az ellátandó feladathoz képest az elmúlt 15 évben soha nem volt kielégítő. Érdekérvényesítő képessége mindig attól függött, hogy a felügyeletét ellátó kormánytag mekkora politikai súllyal bírt. A HTMH ezt annyiban tudta befolyásolni, amennyiben szakmai tekintélye és „közigazgatási harcossága” lehetővé tette. Ebben a tekintetben a MÁÉRT és a Státustörvény valamint a kisebbségi vegyes bizottságok adtak komoly hátteret. A magyar közigazgatás és különösen a Külügyminisztérium apparátusa valójában folyamatosan akadályozta a határon túli magyar ügyek érdemi megoldását.” (Szabó Tibor nyilatkozata, Magyar Nemzet 2007. január 4.)
A másik kulcskérdés az volt, hogy hogyan és kikkel működjön a HTMH?
Az indulásnál kialakított szerkezeti felépítést, amely területi és funkcionális egységeket foglalt magába – bár az egymást követő különböző kormányok alatt bekövetkezett hangsúlyeltolódások és feladatnövekedések természetesen módosításokat hoztak – gyakorlatilag a hivatal mindvégig megőrizte. Már a kialakulásnál érvényesült az a szemlélet – és ehhez, amikor csak lehetett a hivatalvezetés ragaszkodott, – hogy a munkatársak kiválasztásánál ne csak a szakmai felkészültség és elkötelezettség, meg természetesen a határon túli magyar közösségek helyzetének naprakész ismerete legyen feltétel, hanem az adott kisebbség-többség viszonyának is a minél teljesebbkörű ismerete, beleértve a többség nyelvét, kultúráját, mentalitását is. E követelményeknek – hely- és nyelvismeretük révén – értelemszerűen leginkább azok feleltek meg, akiknek anyakönyvi kivonatában születési helyként nem magyarországi település szerepelt, illetve a szomszéd országokban élőkhöz családi vagy baráti kapcsolatok fűztek és akiket – éppen származásuknak, kapcsolataiknak köszönhetően – minek is tagadni: a közigazgatás számos szereplője mindig is fenntartásokkal kezelt. Önmagában az a tény, hogy a magyar közigazgatásban létrejött és működik egy olyan kormányzati intézmény, amelynek ügyfelei nem magyar állampolgárok, eleve kiváltotta a bürokrácia fenntartásait – negyven év nevelése „sikeres” volt. Valójában ez nem is volt meglepő, hisz ha nem sikerült társadalmi szinten elfogadottá tenni a nemzeti szolidaritás eszméjét, a közigazgatás miért lenne képes csodákra? Hiába volt meg a mindenkori, hol erőteljesebb vagy sápadtabb politikai támogatás – ez, mint láttuk, a mindenkori felügyelő államtitkár kormányzaton belüli pozíciójától függött – a hivatal kezdeményezéseinek, de gyakran a munkatársainak is, a klasszikusnak számító tárcasovinizmuson túlmenően is, olyan típusú ellenállásokkal is szembesülnie kellett, mely más közigazgatási együttmunkálkodásban, más köztisztviselői érintkezésben ismeretlen volt. Ráadásul a számukra kötelezően előírt, legmagasabb fokú, nemzetbiztonsági ellenőrzés /átvilágítás megléte sem volt akadály arra, hogy a velük és rajtuk keresztül a kormányzat egy hivatalával szembeni bizalmatlanság és távolságtartás teljesen megszűnjön. (S ha az aktuálpolitikai érdek úgy kívánta, a szolgálatkész és helyezkedő kiszolgálók nem riadtak vissza a zsigeri fenntartások meglovagolásától, de a méltatlan lejárató manőverektől sem, kitalálva és hivatalos fórumokon is megfogalmazva, hogy azok az emberek, akik megannyi éven keresztül elkötelezettséggel és különleges szakmai hozzáértéssel végezték a dolgukat – tulajdonképpen megbízhatatlanok. “Mintha csak megrendelésre született volna a Mucuska-gate-ként elhíresült kém-tragikomédia” – pörölt a világgal Szabó Tibor, egykori hivatali elnök, midőn sajtóban olyan sugallt írások jelentek meg, amelyek kifogásolták, hogy túl sok határon túli magyar dolgozott a hivatalban. (Magyar Nemzet, 2006. november 28.)
És mindezek ellenére, vagy talán éppen azért, mert a nehézségek, a gáncsoskodások olykor többleterőt adtak az egykori hivatali munkatársaknak. Érdemesnek tartom, hogy e szubjektív krónikában róluk is szóljak, akiknek köszönhető, hogy a HTMH név, több lett, mint áruvédjegy. Azért is megérdemlik az elismerést legalább itt, hisz a HTMH nemcsak létében volt egyedülálló a hazai adminisztrációban. Utánanéztem: a Határon Túli Magyarok Hivatala volt az az egyedüli olyan kormányzati intézmény a magyar közigazgatásban, amelynek soha, egyetlen alkalmazottja munkáját se gondolta elismerni, akár egy icike-picike oklevelecskével, egyetlen kormányzat sem. És nem azért, mert ne lett volna itt is, mint bárhol máshol, egy valaki, egy nyugdíjba vonuló köztisztviselő, kinek ez ki szokott járni! Egyszerűen arról van itt szó: a HTMH-t a közigazgatás ugyan elviselte, tudomásul vette, de részének, nem akarta elfogadni! E téren üdítő kivétel csak kettő volt és azok is a határon túlról jöttek: 2006 júliusában, az RMDSZ belső parlamentjének, az SZKT-nak ülésén Takács Csaba nyilvánosság előtt köszönte meg a HTMH valamennyi vezetőjének és minden munkatársának 15 esztendő kitűnő munkáját és ugyanezt tette meg, 2006 augusztus 24-én a vajdasági „Magyar Szó” vezércikke is
Nevekkel nyílván nem terhelem önöket, de megítélésüket, és főleg annak az intézménynek „az jó híréért, az szép tisztességéért” remélem sokatmondó lesz, ha elmondom, a teljesség igénye nélkül, hogy a HTMH-n kívül hogyan álltak meg ők a helyükön. Egy valamikori HTMH-ban pályáját kezdő, majd vezetőként is dolgozó munkatárs, ma az egyik legismertebb magyar EP-képviselőnő és szintén a hivatalban kezdte pályáját a brüsszeli bizottsági apparátus két főállású alkalmazottja. Hosszú ideig erősítette a HTMH csapatát Magyarország jelenlegi belgrádi, kisinyovi, moszkvai és helsinki nagykövete meg a brüsszeli EU-s képviseletünk egyik nagyköveti rangú vezetője. A Határon Túli Magyarok Hivatalában dolgozott éveken át a volt azerbajdzsáni, bosznia-hercegovinai, romániai, szerbiai, de még az egykori tanzániai külképviselet-vezető is. Napjaink beregszászi és csíkszeredai főkonzulja is egykori HTMH munkatárs, miközben az is tény, hogy a korábbi csíkszeredai és ungvári főkonzul is valamikori HTMH munkatárs volt. Adott a HTMH eddig a honvédelmi tárcáknak két, a külügyi és kulturális tárcáknak pedig egy-egy helyettes államtitkárt – ezek közül kettő jelenleg van funkcióban. Adott továbbá három ízben is egy-egy igazgatót a pozsonyi magyar kulturális intézet számára, egyet pedig a sepsiszentgyörgyi kulturális intézetnek. Adott egy kitűnő nemzetközi jogász és ma egyetemi oktató személyében az ENSZ-nek egy országrapportört, kit épp minap neveztek ki a Tom Lantos Intézet kutatási igazgatójának, továbbá két ízben is a kormányfők számára egy-egy politikai főtanácsadót, akik közül az egyik ma a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő egyik vezető munkatársa, a Magyar Tudományos Akadémiának pedig egy a nemzetközi kapcsolatokért felelős vezető tisztségviselőt. Húszat is meghaladja a külügyminisztériumban pályájukat folytató egykori hivatali dolgozó száma, többen közülük ma vagy korábban, vezető beosztásban is szolgáltak/ szolgálnak idehaza vagy külföldön. Tíz évig a HTMH-t erősítette Martonvásár mai polgármestere, a pályakezdésétől hét éven keresztül a jelenlegi óbudai alpolgármester is a hivatal munkatársa volt, de még Zala megyében, Nemessándorházán is szolgál polgármesterként egy valamikori kolléga. Többen egyetemi katedrákon, tudományos intézetekben, az Országgyűlés Hivatalában vagy a Köztársasági Elnöki Hivatalban kamatoztatják/ kamatoztatták a HTMH-ban szerzett tudást és tapasztalatot. Mások napi és hetilapok, folyóiratok megbecsült szerkesztői vagy külső munkatársai szerzői lettek, esetleg az üzleti életben értek el komoly sikereket – ékesen bizonyítva, hogy a Határon Túli Magyarok Hivatala olyan szellemi potenciállal is rendelkezett, mely nevét többre jogosította fel, minthogy azt egyszerű áruvédjegyként jegyezzék.
Végül is mit tettek ők és őáltaluk a hivatal?
Szolgálták mindenekelőtt az érdekvédelmet, hiszen a hivatal kiemelt feladata volt, hogy a kárpát-medencei magyarok legitim szervezeteivel együttműködve és őket mindig önálló politikai entitással rendelkező partnernek tekintve a szomszédos országok magyar közösségeinek gondjaival, kezdeményezéseik és törekvéseik támogatásával foglalkozzon. Szolgálták mindezt úgy, hogy érvényesüljön az a rendszerváltozás óta folytatott, és 1992. augusztus 18-án a magyar kormány által meghirdetett elv, miszerint csak a határon túli magyarok legitim szervezetei véleményével egyetértésben lehet döntést hozni az őket érintő kérdésekben. Tartották a kapcsolatot és segítettek idehaza és mindenütt, ahol magyarok éltek és nemcsak a Kárpát-medencében, főleg azt követően máshol is, hogy egy jobb sorsra érdemesült, a világ magyarságát összefogni hivatott világszövetség önmaga karikatúrájává silányult. Még a néha magukat mostohábban kezeltnek tekintett, nyugati magyarok is úgy látták – és hadd hívjam most segítségül a nagyrabecsült bécsi Deák Ernőt: – „legtöbben úgy érezték, hogy a szó szoros értelmében hazajárhattak, amikor betértek a Határon Túli Magyarok Hivatalába, ahonnan a barátságos fogadtatáson és biztató szón túl sohasem jöttek el üres kézzel. Bármennyire jótékonysági intézmény benyomását keltette is az a fajta felkarolás, jobbára senkiben sem tudatosodott ez, mivel a családiasság légkörét érezhette maga körül bárki.” Tették ezt, korántsem csak munkaköri kötelességként és nem 8 órás munkaidőben, szervezéssel, közvetítéssel, értetlenkedők meggyőzésével és érdeklődők tájékoztatásával, elemző munkával és nemzetközi fórumokon való aktív részvétellel, jogsegélyszolgálattal és sajtómunkával, szociológiai és demográfiai elemzésekkel, a magyarság sorsát előtérbe helyező politikai és gazdasági stratégiák kimunkálásával – egyszóval a nemzeti összetartozásba vetett meggyőződéstől vezérelve, mindennel, amivel elősegíthető az élhető szülőföldön való boldogulás.
Részt vállaltak a szomszédos országokban élő magyarokkal kapcsolatos kormányzati döntések előkészítésében, a kisebbségpolitikai koncepciók kialakításában és érvényesítésében. és közreműködtek a minisztériumok és más állami szervek határon túli magyarsággal kapcsolatos tevékenységében. Nemcsak figyelték a törvény-előkészítést, hanem javaslatokat is tettek a jogalkotási programokhoz, aktívan közreműködve a kisebbségben élő magyarokat érintő jogszabálytervezetek véleményezésében, nemzetközi egyezmények előkészítésében és javaslatot tettek a költségvetési támogatás súlypontjaira – egyszóval a nemzetpolitika alakításának kezdeményezői és cselekvő elősegítői voltak.
Szolgálták a támogatáspolitikát, hiszen a mindenkori magyar kormányok támogatás-politikai gyakorlatában a HTMH-ra egyrészt konkrét végrehajtó szerep, másrészt a többszereplős támogatási rendszer koordinációjának feladata hárult. A hivatal kezelte a rendkívüli, előre nem látható helyzetek megoldására szolgáló különböző célzott rendeltetésű pénzügyi alapokat (Sapentia-, Horvátországi Újjáépítési-, Délvidéki-, Kárpátaljai-, Lendvai Magyar Ház-, Szabadkai Magyar Ház-, Református Világtalálkozó- és Csángó Alap stb.), a Kedvezménytörvény által biztosított oktatási-nevelési támogatások lebonyolítását és a rendkívüli, előre nem látható helyzetek megoldására szolgáló ún. Koordinációs Keretet.
Különböző időszakokban váltakozó sikerrel, a különböző szervezetek döntéshozó testületeinek munkájában való részvétellel a jogszabályokban előírt, de a mindennapokban kiküzdeni kényszerülve, ellátták a koordinációs feladatokat. Ennek eredményessége függött egyrészt attól, hogy az adott időszakban volt-e meghatározott stratégiai cél, aminek érvényt kívánt a kormányzat szerezni, illetve attól, hogy mennyire voltak ehhez partnerei a magyar közigazgatásban, majd egyre markánsabban jelentkezett az, hogy mennyire voltak ehhez partnerek a Magyarországról „becserkészett” határon túli vezéregyéniségek.
Szolgálták a kisebbségi diplomáciát, hiszen a HTMH hatá