Ami, aki maradandó
Egy életem, egy halálom, megpróbálom – mondták, mondják maguknak, másoknak oly sokan azok közül, akik az elmúlt években, évtizedekben külföldre távoztak a jobb, tisztességesebb megélhetés reményében. Nehéz vitatkozni a döntést meghozó polgárok millióival, erdélyi magyarok tízezreivel, akik számtalan érvet tudnak felsorakoztatni elhatározásuk mellett. Alaposan megkönnyíti dolgukat, hogy ma már kitaposott út vezet az idegenbe, hiszen napjainkban gyakorlatilag nincs olyan család, baráti kör, amelynek legalább egy tagja ne külföldön keresné kenyerét, a példa pedig ragadós. A szabad mozgás, munkavállalás előidézte elvándorlás állítólag akkora méreteket öltött, hogy – mint Andreea Păstîrnac határon túli románokért felelős miniszter a minap közölte – tavaly több gyermeknek adtak életet román állampolgárok külföldön, mint Romániában. Az uniós statisztikai adatokra hivatkozó tárcavezető szerint legalább 4,4 millió romániai él szülőhazája határain túl – természetesen túlnyomó többségük fiatal munkavállaló, akik a befogadóországukban megtapasztalt anyagi biztonság tudatában alapítanak családot. Az adatok megdöbbentőek, ijesztőek azok számára, akik a szülőföldön próbálnak boldogulni. Hiszen az itthon maradottak nemcsak érzelmi veszteséget szenvednek rokonuk, barátuk „elvesztésével”: a minden téren egyre nagyobb méreteket öltő szakemberhiány tovább ront életminőségükön, megsokszorozza mindennapi életük gondjait-bajait. Kell lennie azonban egy pontnak, amikor a megállíthatatlannak tűnő, „önpusztító” jelenség következményei oly súlyossá válnak, hogy a társadalomban ösztönösen beindul egyfajta „öngyógyító” folyamat. Ez persze nem sétagalopp: vért kell izzadni. Ha pedig a pénz beszél, akkor emlékeztetni kell az anyanyelvére. A „kényszergyógykezelés” hatásait már érzik a kis- és közepes vállalkozók, akik itt-ott már 2000–3000 lejes fizetésajánlattal vadásszák például az asztalosokat, autószerelőket, építőmunkásokat. A közszférában meghirdetett béremelések – még ha kampányfogásként indultak, és finoman szólva erőn felülinek tűnnek is – szintén elfogadhatóbbá tehetik a hazai viszonyokat, erdélyi magyar viszonylatban pedig a jelentős budapesti támogatások is elősegíthetik a szülőföldhöz kötődés megerősítését. Igen, van az a pénz, amiért egy fiatal inkább hátrahagy csapot-papot, és nekivág az idegennek, de ez ugyanúgy igaz az itthon boldogulásra is. Persze utóbbi mindig jóval kevesebb lesz, de egyes dolgok tényleg megfizethetetlenek, ha az ember elveszti őket. És ezt éppen azok tudják igazán, akik ma a világ másik végén sírják vissza édesanyjuk főztjét, a haverok poénjait, „egy életük” immár meg nem élt világát.
Páva Adorján / Krónika (Kolozsvár)

Egy iskola abszurd drámája
Az elmúlt években, évtizedekben jó néhány „magyar ügy” is rávilágított a Romániában uralkodó beteges politikai-társadalmi viszonyokra, de talán egyiket sem övezte akkora káosz, mint a marosvásárhelyi iskolaügyet. Nem véletlen, hiszen a Római Katolikus Teológiai Gimnázium hányatott sorsában egyszerre, egymást felerősítve tükröződnek az etnikai, vallási, politikai, jogi viták és gáncsoskodások, egy olyan láthatatlan háború arzenálja, amely nap mint nap megkeseríti életünket. S ha olyan „nagyágyúk” a főszereplők, mint a marosvásárhelyi önkormányzat, a tanfelügyelőség, az oktatási minisztérium, a prefektúra, a bíróság és a korrupcióellenes ügyészség, garantált a fejetlenség, a zűrzavar. Anno ki gondolta volna, hogy a marosvásárhelyi katolikus iskola „felélesztése” végül egy újabb, modernkori kálváriaként vonul be az egyház és az erdélyi magyar oktatás történetébe? Ember legyen a talpán, aki megérti, hogy valójában mi vezetett a mai helyzethez, de néhány aspektust nem szabad szem elől téveszteni. Ami a legfontosabb: a magyarság politikai-közéleti képviseletének nyíltan el kell ismernie, hogy hibázott. Hiszen a tavaly novemberben a DNA által indított bűnvádi eljárás óta kiderült, hogy nem csupán az „erőszakszervezet”, a hatalom rosszakarásának vagyunk tanúi: itt bizony súlyos hibákat követtek el a jelenlegi oktatási intézmény 2014-es megalapításakor. Amelyről az RMDSZ helyi képviselői sokáig azt hajtogatták, hogy minden jogi próbát kiállt, azzal sem törődve, hogy a prefektúra időközben sikeresen megtámadta a bíróságon, és hatályon kívül helyeztette az ominózus tanácshatározatot. Arról a döntésről van szó, amelyről a szövetség helyi mellébeszélőinél jóval szakavatottabb illetékesek immár azt állítják, tulajdonképpen nem is az iskola létrehozásáról szólt. Hanem – Magyari Tivadar ügyvezető alelnök szerint – az iskolahálózatba való beiktatást tette lehetővé. Így hát alapító okirat hiányában most egy újabb tanácshatározattal létre kellene hozni a lassan három éve működő, de a bűnvádi eljárás miatt úgymond egzisztenciális válságba került katolikus iskolát. Elég bizarr, de itt még nincs vége: a vásárhelyi önkormányzat nemrég a Szabad Emberek Pártja kezdeményezésére már elfogadott egy hasonló tematikájú határozatot, miszerint kiigazítanák a létrehozásról szóló eredeti, 2014-es döntést. Amelyben – mint kiderült – csak javasolják az iskola megalapítását, nem pedig jóváhagyják. Jól hangzik, csakhogy nem a prefektúra irodáiban, ahonnan hétfőn érkezett meg a negatív véleményezés: az egyik fő érv szerint az iskolát nem lehet létrehozni, amíg az létezik – a nemlétét ugyanis eddig semmilyen hivatalos szerv nem mondta ki. És bizony, ez az okfejtés Magyariék javaslatát is elkaszálhatja. Egyszóval: abszurd. Egyértelmű, hogy a DNA – legfőképp a szülők beidézésével, kihallgatásával – alaposan túllőtt a célon, mint ahogy a beiskolázást ellehetetlenítő tanfelügyelőség, a helyzet előtt értetlenül álló szakminisztérium, illetve a minduntalan akadékoskodó prefektúra is jócskán tehet arról, hogy idáig fajultak a dolgok. Azonban ne feledjük: azért választunk képviselőket, hogy érdekeinket védjék. Nekik kellene megelőzniük, ellehetetleníteniük az efféle leszámolásokat – ehelyett felületes hozzáállásukkal, nemtörődömségükkel, hozzá nem értésükkel akkora támadófelületet biztosítanak, hogy egyesek számára élvezet kihasználni. Nem kérdés: most az a legsürgősebb, hogy megnyugtató módon rendeződjék a Római Katolikus Teológiai Gimnázium, illetve diákjainak, tanárainak sorsa. Ám a közelmúlt egyik legfájóbb „magyar ügye” – bárhogy is végződik – nem zárulhat le egyfajta belső vizsgálat, felelősségre vonás nélkül. És nemcsak azért, hogy a vétkesek bűnhődjenek, hanem hogy akár meg is tudjunk bocsátani nekik. De ami ennél is fontosabb: hogy végre tanuljunk a saját hibáinkból.
Stratégiát vált az RMDSZ a marosvásárhelyi iskolaügyben Az RMDSZ abbahagyja a „tűzoltást”, és egy új marosvásárhelyi iskola létrehozását javasolja a helyi önkormányzatnak. A határozat szerint a tanintézet a 2018/2019-es tanévtől kerülne be az iskolahálózatba.
Páva Adorján / Krónika (Kolozsvár)

Kilövési parancs
Ma, a 21. században, a civilizáció csúcsán díszelgő Európai Unió egyik tagállamának számtalan településén rettegésben élnek az emberek. Pedig van egy pont, amikor már nincs helye az ok és okozati összefüggések hosszas elemzésének, a súlyos hibák felhánytorgatásának – mégpedig akkor, ha emberélet forog veszélyben. Ez történik jó ideje a Székelyföldön (és máshol is), ahol a medve régóta kilépett a viccekben betöltött szerepéből: immár nemcsak a termőföldeken dézsmál, hanem településeken kelt riadalmat, háztartásokba tör be, háziállatokat pusztít el naponta tucatszámra, és többször emberre is támadt. Hiába a sok magyarázat, hogy ez miért is következett be: egyszerűen ép ésszel felfoghatatlan, hogy ma több ezer ember fényes nappal félve megy ki a határba, az utcára, remegve fekszik le, mert bármikor, bárhol megjelenhet a zsákmányra éhes medve. És ami a legrettenetesebb: még védekezni sem tudnak, hiszen a vadőrök, vadászok kezéből kiragadták a puskát, a rendőrök, csendőrök nem avatkozhatnak be, miközben élő fegyverek szabadon szedhetik áldozataikat földeken, esztenákon, portákon; falvakban, városokban, üdülőhelyeken. Az emberi butaság határtalan: a nagyvadak életterének összezsugorítása, kizsákmányolása – az áfonyagyűjtögetőktől kezdve a minisztériumokig – minden érintett felelőssége, de annyira idióták azért nem lehetünk, hogy most csak karba tett kézzel naugyemegmondtamozzunk, újabb elméleteket gyártsunk, és közben cserbenhagyjuk a nagyrészt mások érdektelensége, felelőtlensége, illetve az emberi valóságtól elrugaszkodott, elvakult, mérlegelni képtelen nebántslobbi miatt nap mint nap bűnhődőket. Mindezek tudatában utazott szerdán több száz fős – főleg székelyföldi – küldöttség Bukarestbe, hogy ébresztőt fújjanak a környezetvédelmi minisztérium előtt. Bár a tüntetők képviselői csupán részsikerről beszélnek, vitathatatlan, hogy az országos szinten engedélyezett 175 kilövési kvóta szó szerint fegyvert ad a kárvallottak, rettegők kezébe. Már csak az a kérdés, hogy milyen gyorsan, illetve ennyi golyó mire és hol elég. Most ez a legfontosabb – a kárpótlások kifizetésének kálváriája, illetve a megelőzési tervek végeláthatatlan vitája rögtön a közvetlen veszélyforrások kiiktatása után kezdődhet.
Páva Adorján / Krónika (Kolozsvár)

Értelmetlen vélemény a megmondóemberek erőszakos világáról
Az erdélyi magyar értelmiség bizonyos körei lassan késznek tekinthetik fő művüket: a gyökértelenítés egyetemes mozgalmát méltán gazdagító világképüket, melyet nem a helyi sajátosságokról mintáznak, hanem épp fordítva: az előre legyártott nagy alkotáshoz igazítják a modellt.
A kétségtelenül rendkívül művelt megmondóembereknek sok-sok éve nem kell mást tenniük, csak kötekedni. Megkérdőjelezni, kiragadni. Fogalmakat, elveket kisajátítani, kijátszani. Általánosítani, félremagyarázni, lejáratni, parttalan vitákat kezdeményezni. Hosszú éveken keresztül nem engedett a modell, de az online média, illetve a közösségi oldalak meghonosodásával minden felgyorsult.
Szomorú, ahogyan most a helyi, valamikor hagyományosnak mondott értékeket védeni szándékozók alájuk játszanak, és válaszolnak, magyaráznak, győzködnek, vitatkoznak. Ugyanis ez a magashegyi terep már az a szintje az öncélú heccelésnek, hergelésnek, ahol minden ellenszegülés értelmetlen, hiszen ott már nem az igazság a fontos. Egyszerűen már nincs levegő, nincs életképes igazság ott, ahol a végletekig vitt, óhatatlanul gyűlöletet szülő és szító okoskodás csak azért feszegeti a jó érzés határait, hogy a szétszekált vitapartner valahogy essen már át rajtuk, és aztán ujjal lehessen mutogatni elfogadhatatlan megnyilvánulásaira.
A totális értelmetlenség előidézésén felbuzdulva a megmondó¬emberek úgy érzik, nyugodtan darabjaira szedhetik ágas-bogas közösségünket anélkül, hogy odafigyelnének, eredetileg melyik rész hova talált. És közben kikérik maguknak: bármikor újra össze tudják rakni modern világképük szerint. Nem számít, ha nem passzolnak a részek: majd enyvként összetartja őket egy örök érvényű elv.
Például a szabadság – a megmondóemberek által leginkább kisajátított eszme. Ez a ránk erőltetett világkép legfontosabb mozzanata: felejtsd el, hogyan neveltek, hová tartozol; légy szabad, légy egyéniség, nyilvánulj meg, mondj véleményt, kötekedj, kérdőjelezz meg mindent – értsd már meg: minden érted van, rajtad kívül minden értelmetlen. S ha pedig a körülötted hömpölygő értelmetlenség rossz néven veszi azt, amit teszel, csak annyit ismételgess: jogod van hozzá. Azok a megmondóemberek lépnek fel most a szabad megnyilvánulás, véleménynyilvánítás védelmezőiként, akik még biza megélték, hogy milyen, amikor valóban nem volt szabad; csak hát ugye a mostani „hősies” kiállás rengeteg lájkot szállít azon fiatalok köréből, akik számára felfoghatatlanok ama sötét idők – kell a reklám az új világképnek. Amelyet immár nemcsak a sajtóban, blogokon, internetes hozzászólások tömkelegében népszerűsítenek: ez a fajta szabad véleménynyilvánítás már többször „testet öltött”.
A Tusványoson bántalmazott tüntető esete ugyanakkor új dimenziókat nyit az erdélyi magyarság túlnyomó többségének értékrendjét mindenáron és minél gyorsabban átírni akarók tábora előtt. Hiszen bebizonyosodott: egy sípoló ember elég ahhoz, hogy performanszával olvasottságban messze lepipálja egy 28 éves hagyománnyal rendelkező közéleti és diákrendezvény számtalan programját, beszélgetését, vitáját. Hogy háttérbe szorítsa a végre egy asztalhoz ülő EMNP és RMDSZ, illetve a magyar kormányt a legmagasabb szinten képviselő vendégek közösségünkről alkotott gondolatait, megmaradásunk, gyarapodásunk érdekében szőtt cselekvési terveit.
Mert természetesen az egész szabadegyetemet és diáktábort megbélyegezték megmondóembereink (akiket túllicitáltak a teljes erdélyi magyarságot lejáratni próbáló anyaországi kollégáik), miután a magányos tüntető szerencsésen megtalálta a tömegben a maga idiótáit, akik erőszakosan próbálták elhallgattatni Orbán Viktor előadása közben.
A forgatókönyv ezúttal rendkívül kedvezően alakult a demonstráló és a mögötte álló mozgalom számára, ám szögezzük le: nagyon veszélyes játékba kezdtek. Az internetes szájkarate poklából az utcára kiszabaduló kötekedés súlyos cselekedet, amelynek megismétlődése beláhatatlan következményekkel járhat. Egyértelmű ugyanis, hogy a gondolat- és értékdiktálók radikalizálódása nem azt a célt szolgálja, hogy megelőzzék vagy orvosolják a bajt, hanem épp hogy előidézzék azt.
A provokáció tényét a szabad véleménynyilvánítás óvó leple alatt ravasz módon eltussoló Facebook-betyárok gyakorlatilag zöld jelzést adnak minden hasonló, konfliktusgerjesztő cselekedetnek. Mert mindig is arra törekedtek, hogy az „idejét múltan” éldegélő közösségből kipiszkálják a kikezdhetőt: 1000-ből az 1-et, a 10-et, a 100-at, akik könnyen átlendíthetők minden határon. Hogy aztán jól felelősségre vonják az 1000-et az áthágás miatt. Őket alapjában véve nem a 999, a 990, a 900 viszonyulása érdekli, hanem az az 1, a 10, a 100. S amikor jó sokan elszégyellik magukat utóbbiak miatt, akkor jöhet a „Na látod, kikkel vállalsz sorsközösséget?! – Inkább felejtsd el, hogyan neveltek, hová tartozol”-féle agymosás.
Az egyre erőszakosabb világképreformmal sajnos sokakban pont az ellenkezőjét érik el: a valóban szükséges gondolkodásmódbeli változásokat is megutáltatják a jobbulásra őszintén törekedőkkel, akiknek biza hányingerük van az agresszív megmondásoktól, az öncélú okoskodásoktól, az ősöktől kapott útravaló, az ebből táplálkozó jelen- és jövőkép folyamatos pocskondiázásától. De hát ez is csak egy értelmetlen vélemény a sok közül.
Páva Adorján / Krónika (Kolozsvár)

Örömforrások jó és rossz gazdái
Világraszóló sikerektől volt hangos az elmúlt időszakban Magyarország, ahol hétvégén zárult a vizes világbajnokság, az Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztivál, no meg Forma–1-es futamot is rendeztek.
A nemzetközi sporteseménydömpingről szóló helyszíni tudósítások, illetve a versenyekre kilátogató nézők és a képernyők mögött szurkolók élménybeszámolói egyaránt arról tanúskodnak, hogy valami csodálatosnak lehetett részese sok ezer sportoló és sok-sok millió szurkoló. Magyarország ismét bebizonyította, hogy alaposan megéri a sportba fektetni: miközben az érmeket gyűjtő világklasszisok a gyerekek, fiatalok példaképevé válnak, úgy az anyaország a szomszéd államok, Kelet-Közép-Európa számára mutat példát abból, hogyan lehet – rövid és hosszú távon egyaránt – „termelővé” alakítani az emberi és anyagi erőforrásokat.
A prímet természetesen a vizes sportok csúcseseménye vitte – amelyet csak a helyszíneken összesen majdnem félmillió ember követetett –, de a magyar „sportnemzet” jövőképét tekintve fantasztikus eredmények születtek Győrben is, ahol a 14–18 évesek nyári sportfesztiválján (EYOF) a házigazdák nem kevesebb, mint 13 arany-, 14 ezüst- és 14 bronzérmet gyűjtöttek, és ezzel a résztvevő 50 nemzet közül harmadikként zártak az éremtáblázaton az oroszok és az olaszok mögött.
Ez az a generáció, amely majd a 2020-as tokiói nyári olimpián robbanhat be a világelitbe, és teljes erőbedobással a 2024-es ötkarikás játékokon arathatja le a babérokat. Utóbbi megmérettetés esetében az már biztos, hogy nem hazai környezetben, hiszen azok, akik most behúzott függönyökkel, füldugóval lapították végig a világraszoló piros-fehér-zöld diadalokat, korábban sikeresen elgáncsolták a budapesti olimpiai mozgalmat.
Miközben Magyarország immár arra is képes lenne, hogy nyári olimpiát rendezzen, Romániában haldoklik a sport: már a tavalyi riói játékokon is csúfosan kiütközött az egészséges életmódra és versenyszellemre nevelő, egyéni és közösségi sikerekkel elhalmozó sport totális elhanyagolása. És persze ez csak a jéghegy csúcsa: az infrastrukturális beruházások elmaradása, az utánpótlásnevelés elsorvasztása és az élversenyzők magukra hagyása évtizedek óta nem látott válságot idézett elő, amelynek hatása már az alapoknál, a kisgyerekek testvelési óráin is érezteti leépítő hatását. Minden dicséret azoknak a romániai fiataloknak, akik a nehézségek ellenére összesen 5 ezüstöt és 3 bronzot gyűjtöttek a győri EYOF-on, de nagyon kétséges, hogy többségük három vagy hét év múlva a felnőttek legjobbjai között is kamatoztatni tudja tehetségét.
Szomorú példa a téli sportok hazai világa: Románia négy évvel ezelőtt joggal tartotta nagy megvalósításnak, hogy Brassóban és környékén rendezték az EYOF téli „kiadását”, ám azóta messze nem beszélhetünk a hazai szakágak megerősödéséről: a versenyzők legjobbjait továbbra is külföldre, országváltásba taszítják a helyi viszonyok, a jégkorong-válogatotton pedig inkább hét, harminc év feletti légiós „tehetség” honosításával segítenek.
Szintén sokatmondóan elrettentő példa, hogy amikor egy – a lesújtó országos összkép ellenére – virágzó sportélettel büszkélkedő város, Sepsiszentgyörgy önkormányzata saját kezébe venné egy létesítmény felújítását, az állam képviselői minden áron keresztbe tennének, csak mert a „magasztosabb” nemzetállamérdekek azt diktálják.
Miközben a fejlesztésképtelen bukaresti oktatási minisztérium tornatankönyv bevezetésével terhelné a lassan mozgásképtelenné váló diáktársadalmat, Magyarországon tini sportcsillagok születnek: a 17 éves úszó, Milák Kristóf vb-ezüstérme feledhetetlen élmény, és ez még csak a kezdet. A román sport azonban a végét járja, miközben ezzel semmit nem spóroltak meg – a magyarországi sportberuházások, az olimpiai álmok ellenzőinek üzenjük, ettől nincsenek jobb iskolák, kórházak, autópályák, politikai pártok Romániában, pusztán csak a kiapadt örömforrások száma nő.
Páva Adorján / Krónika (Kolozsvár)

Medvék és vadászgépek
Amikor egy állam képtelen megvédeni polgárait, sőt súlyos büntetésekkel riogatva megtiltja nekik, hogy maguk gondoskodjanak biztonságukról, finoman szólva valami nagyon nincs rendben. Miközben teljesen értelmetlenül milliárdokat költünk haderőfejlesztésre, hogy a világnagyhatalmak parányi valamijeként majd jól megvédjük magunkat, az ország egyik vadregényes szegletében élőket a természet elszabadult ereje tartja rettegésben. Ugyanúgy, mint évszázadokkal ezelőtt – annyi különbséggel, hogy a 21. század civilizációs csúcsán már fegyvert sem szabad ragadni. A kormány, illetve a környezetvédelmi minisztérium képviselői a magasztos eszmék alapján hozott uniós állatvédelmi előírások ketrecében vergődve nem hajlandóak tudomásul venni, hogy az emberek által nap mint nap megélt, dermesztő valóságban mekkora veszélyt jelentenek a települések határában és a lakott területeken garázdálkodó medvék. Persze szóbeli ígéretekből, tervezetekből, sőt rendeletekből sincs hiány, de gyakorlatilag hosszú hónapok óta semmi sem változott: több száz káreset bizonyítja, hogy a nagyvadak szabadon pusztíthatják a terményt, a háziállatokat, és bármikor emberre támadhatnak. A szaktárca vezetője eközben a megfogalmazásokkal játszadozott: drasztikus, emberéleteket mentő fellépést ígért, majd a jókora késéssel kiadott minisztériumi rendelet aláírása – jobban mondva az állatvédők feljelentése – után már arról hadovált, hogy ő nem másfél száz veszélyes nagyvad kilövésére adott engedélyt, hanem csupán a „beavatkozásra”, ami tulajdonképpen elköltöztetést jelent. Persze az azóta eltelt csaknem egy hónapban hiába kérvényezték a települések, vadászegyesületek az „intervenciót” (jelentsen az bármit is), semmi nem történt. Graţiela Leocadia Gavrilescu pedig a minap a medveszámlálásról és -exportról szóló nyilatkozatával bizonyította, a végtelenségig képesek húzni az időt. Pedig az állandó félelemben élők nem néhány tucat F–16-os vadászgép beszerzését sürgetik, sőt egyetlen puskagolyót sem követelnek: csupán arra kérnek engedélyt, hogy nyugodtan, biztonságban élhessenek.
Páva Adorján / Krónika (Kolozsvár)

Erősítés Budapest és Bukarest között félúton
Végre alaperősítésben gondolkodnak a Budapest–Erdély–Bukarest-tengely közbülső részén: hosszú idő után a lehetséges együttműködésről egyeztettek hétfőn az RMDSZ, illetve az EMNP és az EMNT vezetői. Bár a sokak által sokáig hiába várt, teljes körű összefogás körvonalai még homályosak, a Tőkés László európai parlamenti képviselő által kezdeményezett „nagyváradi csúcs” idővel mérföldkővé válhat az erdélyi magyar politizálás történetében. Még akkor is, ha Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szerint nem kell sem alul-, sem felülértékelni a megbeszélést. Hiszen már önmagában az a tény egy új kezdet jele, hogy a felek tárgyalóasztalhoz ültek, és nem arról szóltak a beszámolók, hogy éppen kinek a kezdeményezésére, hol és mikor, kinek a hibájából nem jött össze a találkozó. Az elmúlt évek nyilatkozatháborúi ismeretében az is üdítően hat, hogy a jóval nagyobb választói támogatottsággal bíró, megerősödött parlamenti képviselettel rendelkező szövetség végre tárgyalópartnerként kezelte, komolyan vette a másik oldalt, utóbbi pedig abbahagyta az RMDSZ pocskondiázását, felhagyott az ellenfél hibáit, „bűneit” hangoztató retorikájával, és hajlandó inkább arra összpontosítani, ami összehoz. Természetesen nem véletlen, hogy a megbeszélés Orbán Viktor erdélyi–partiumi látogatása alkalmával valósult meg. Emlékezetes, hogy a miniszterelnök az új szászfenesi református templom avatóünnepségén kiemelte: Magyarország elég erős ahhoz, hogy felelősséget vállaljon az erdélyi magyarokért is. Az erős anyaország segítsége, támogatása pedig akkor kamatozik igazán, ha ezáltal az erdélyi magyar közösség is újult erőre kap. Csakhogy a széthúzás messze nem ezt a célt szolgálja, hiszen rengeteg, feleslegesen befektetett energiát emészt fel, ilyen körülmények között pedig hiába várjuk, hogy a súlyos közéleti gondjaink terhe alatt, a minket folyamatosan érő támadások össztüzében jelentős önerőt felmutatva küzdjünk a megmaradásért, boldogulásért, gyarapodásért. Mindezek ismeretében is fontosak a lehetséges együttműködés irányába történt váradi tapogatózások. A felek tágabb dimenziókban találtak rá a közös fellépés első lépcsőfokára: az európai kisebbségek védelmét szolgáló Minority SafePack polgári kezdeményezés támogatása, illetve az országgyűlési választásokra történő regisztráció elősegítése, népszerűsítése két olyan ügy, amely „többszereplős” az uniós, illetve az anyaországi érintettség miatt. De valahogy el kell kezdeni, és nem szabad megtorpanni, hogy Bukarest is lássa: nemcsak Budapest áll ki ellentmondást nem tűrően a Romániában élő nemzetrész védelmében, hanem az erdélyi magyarok is képesek közös erőt felmutatni az önkormányzatokban, a parlamentben. És ha szükséges, hát az utcán is, a templomok, iskolák, hivatalok előtt. Páva Adorján / Krónika (Kolozsvár)

Centenáriumi közeledés, haladás
Vegyes érzelmeket kiváltó nyilatkozattal fordult a romániai magyarokhoz Lucian Romaşcanu művelődési miniszter.
A nyáron kinevezett tárcavezető szerint fontos testvéri üzenetet megfogalmazni a kisebbségek, különösen a magyar közösség számára, hogy jövőre a románokkal együtt ünnepeljék az egyesülés centenáriumát. A tavaly decemberi választásokon Buzăuban szenátori mandátumhoz jutott honatya hozzátette, nagyon fontos, hogy a magyar kisebbség képviselői továbbra is azért harcoljanak, hogy a magyarok jobban éljenek Romániában, „akármit is értünk ezen”, ugyanakkor azt szeretné, hogy a centenáriummal kapcsolatban a politikusok ne essenek túlzásokba, hanem szolidaritásról tegyenek tanúbizonyságot.
Romaşcanu megnyilvánulása elsősorban azért fontos, mert a magas beosztású kormánytagok közül talán elsőként fogalmazott meg baráti hangvételű (minden bizonnyal annak szánt, legalábbis annak beállított) üzenetet számunkra a nacionalista haddelhadd övezte centenáriumi készülődés, többségi „feltöltődés” időszakában. Ugyanakkor nyilatkozatából nem hiányoznak az ingerlő, kötelező módon ismételgetett szólamok sem (például: együtt kell ünnepelni, illetve Románia betartja azt, amit az egyesüléskor ígért), és finoman szólva erőltetett az az érvelése is, miszerint a szintén 1918-ban létrejött Csehszlovákiával és Jugoszláviával (az akkor megalakult szerb–horvát–szlovén államra, illetve királyságra gondolhatott) ellentétben „Nagy-Románia” azért nem bomlott fel, mert „ez egy korrekt konstrukció”, amely a legszilárdabb alapokon áll.
Mindezek fényében kijelenthető, hogy a magyar kisebbség irányába tett gesztus csetlő-botlóra sikeredett, ám tény, hogy egyfajta nyitásnak tekinthető, még akkor is, ha az ajtó nyikorgása sérti a fülünket, szimatunkat pedig zavarja az óhatatlanul kiáradó, jól ismert Dâmboviţa-parti posványszag. A „testvéri” közeledés megfogalmazása jó néven vehető, de sajnos nehezen hihető. Többek között azért, mert Lucian Romaşcanu zöldfülűnek számít a nagypolitika prérijén: első mandátumát tölti a parlamentben, ahová sajtótrösztök menedzseri székéből nyergelt át, befolyásosságáról pedig sokat elmond, hogy kinevezése után „kánkánminiszternek” csúfolták, az általa vezetett egyik bulvárlap nevét „megörökölve”.
Kultuszminiszterként ugyanakkor a „nagy egyesülés” századik évfordulóját övező események megszervezését nevezte meg egyik legfontosabb teendőjeként, e tekintetben pedig szép tőle, hogy a maga módján ránk is gondolt. Úgy látszik, van olyan kezdő politikus, akiben nem a magyarellenesség növekedésével arányosan duzzad a hazafias mell. Ám félő, hogy a kormányban egyedül van ezzel így, és dörzsöltebb, minden hájjal megkent mesterei hamarosan kiverik a fejéből baráti gondolatait, miközben „haladó szintre” emelik. Páva Adorján / Krónika (Kolozsvár)

Politikamisztika és jelenvalóság
Miközben a kisebbségellenes politikai és médiamegnyilvánulások felmérhetetlen károkat okoznak a magyar–román együttélést rendezni kívánó törekvéseknek, legalább annyira kiismerhetetlen a „hatótávolságuk” azoknak a felvilágosító sugaraknak, amelyek forrása a kölcsönös megértés és tisztelet.
Nyilván utóbbiak nagyon ritkák, és alig-alig észrevehetően pislákolnak a pusztító villámcsapások vakító fényéhez képest, ám valahogy mégis utat törnek maguknak.
Lucian Boia a román történetírás sötét bugyrai fölé emelkedve már régen kivívta magának a szakmában a nemkívánatos különc szerepét, de a „kollégái” hiába küzdenek az általa képviselt új irányvonal ellen: történészberkekben eladási csúcsokat dönt mítoszromboló kiadványaival. Kritikusai többek között azt róják fel neki, hogy anno a Kommunista Párt tagja volt, és morálisan gyanús körülmények között járhatta be a nagyvilágot. És persze támadói azt is hangoztatják, hogy nem jó ortodox, azaz nem jó román, ugyanis olasz származású anyja révén római katolikus nevelésben részesült.
Az immár több tucat kiadványt megjelentető, 73 éves történész legutóbbi könyve Az 1918-as nagy egyesülés körül – Nemzetek, határok, kisebbségek címet kapta, egy interjúban pedig kitér a magyarság érzéseire is. „Azt hiszem, képeseknek kellene lennünk arra, hogy románokként örvendjünk 1918. december elsejének, ugyanakkor meg is értsük a magyarokat, hogy számukra, bárhol is éljenek, nem örömforrás Trianon” – fogalmaz Lucian Boia. Aki természetesen számunkra evidens dolgokról beszél, ám a mai, vadnacionalista politikusok és gyűlöletbeszédből élő médiabetyárok által fenntartott ellenséges közhangulatban rendkívül üdítően hat még a nyilvánvaló kimondása is.
Mert hiába a politikai együttműködések és paktumok: semmi jót nem várhatunk egy olyan kormányzó többségtől, amelynek tagjai – hogy csak az elmúlt napokban történteket idézzük fel – még azt is tagadják, hogy léteznek székelyek, vagy még egy jelképes gesztust sem hajlandók tenni azzal, hogy támogatják március 15. hivatalos ünneppé nyilvánítását. Bizton állíthatjuk: ezek az emberek és az őket megválasztók nem olvasnak Lucian Boiát, nem akarnak megérteni és tisztelni minket. Ők azok, akik számára élhetőbb a hazug mítoszok világa, mint a romániai valóság, és bizonyára még sokáig ők lesznek többségben. Mi annyit tudunk tenni, hogy a velük való kilátástalan küzdelem közepette egyre több energiát fordítunk a Boiához hasonló források felkutatására, népszerűsítésére és kiaknázására. Páva Adorján / Krónika (Kolozsvár)

Iskolaalapító csendestársak felelőssége
A „fű alatti” politizálás taktikáját alkalmazta a kormány és az RMDSZ a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium ügyében: kiderült, hogy a képviselőház szép csendben rábólintott arra a törvénymódosító javaslatra, amely elősegítheti egy új tanintézet létrehozását, jövő héten pedig a szenátus döntő kamaraként elfogadhatja a jogszabály-módosítást.
Mint ismeretes, az érintettek nagyjából egyetértenek abban, hogy a hányattatott sorsú iskola ügyét – a jelenlegi zűrzavaros, felháborító és szomorú helyzet ismeretében – úgy lehet megnyugtató módon rendezni, hogy új intézményt hoznak létre, amely ugyanott működik majd, ugyanazokkal a tanárokkal és diákokkal, csak „tiszta lappal kezd”.
Ezt pedig a jelek szerint a régi, immár jogi személyiséggel nem rendelkező gimnázium körüli botrányokkal, pereskedésekkel, ügyészségi vizsgálatokkal, meghozott és elkaszált tanácsi határozatokkal, egymásra mutogatásokkal, meghurcolásokkal, visszaállamosítási kísérletekkel párhuzamosan, azoktól függetlenül szeretnék véghezvinni.
Mégpedig úgy, hogy először a tanügyi törvény módosításával iskolaalapítási jogot adnak a parlamentnek, második lépésben pedig egy új törvénnyel (amelynek tervezetét szerdán iktatták az alsóházban) létrehozzák az új marosvásárhelyi tanintézetet. A kezdeményező RMDSZ szerint azért kell így eljárni, mert helyi szinten szövevényes, feloldhatatlan patthelyzet alakult ki, és csak „fentről”, politikai döntéssel lehet biztosítani, hogy a jövő tanévtől ismét saját iskolájukba járhassanak az idén ősszel a Bolyai Farkas Elméleti Líceum kötelékébe sorolt osztályok tanulói.
Az érvelés megállja a helyét – sajnos. Hiszen még ha remélhetőleg létre is jön az új marosvásárhelyi római katolikus gimnázium, nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy milyen áron. Egyrészt a decentralizáció feltétlen híveiként most központosítunk, mégpedig azért, mert helyi szinten csődöt mondtunk. Másrészt olyan hatalmat adunk a mindenkori parlament kezébe, amellyel könnyen vissza is élhet: például ott hoz létre iskolát, ahol nem indokolt. Az pedig óriási veszélyeket rejthet magában, ha az alapítási joghoz a megszüntetés joga is társul.
Az RMDSZ nem verte nagy dobra a körvonalazódó megoldást, de az első lépést elősegítő képviselőházi szavazás legalább megerősítette, hogy a szövetség „rajta van az ügyön”. No meg az is igazolást nyert, hogy a kormány fő erejét adó Szociáldemokrata Párt egyelőre tartja magát – a Budapest ellentmondást nem tűrő nyomására – tett ígéretéhez, miszerint rendezi a vásárhelyi iskolaügyet.
Az intézkedést övező csenddel nyilván azt szeretnék elkerülni, hogy a törvénymódosítás nacionalista hőbörgés tárgyává váljon, és újfent meghátrálásra kényszerítse a PSD-t egy „magyar ügyben”. A taktika okos politizálásra vall, ám a titkolózás hátulütője, hogy újabb és újabb kérdéseket vet fel – csak remélni tudjuk, hogy a törvénytervezet kidolgozói minden eshetőségre, a veszélyekre is gondoltak. Páva Adorján / Krónika (Kolozsvár)

Perbe fogva
Bő egy hét múlva többek között 445 diák képviselőjét várják a Maros megyei törvényszékre, ahol elkezdődik a tárgyalássorozat a vásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum perében. Az elmúlt hónapokban több száz tanuló családját rángatták bele egy olyan ügybe, amely alaposan felforgatta az életüket, pedig mindvégig, mindenki számára egyértelmű volt, hogy az iskolások és a szülők semmiben sem hibáztak, egyetlen törvény ellen sem vétettek. Ennek ellenére korrupcióellenes ügyészek elé citálták őket, ügyvédek, jogászok, politikusok számtalan tanácsától, ígéretétől lettek hangosak mindennapjaik, miközben hosszú heteken keresztül azt sem tudták, tanévkezdéskor hová mehet a gyerek. Hogy aztán kiderüljön: a velük szemben foganatosított érthetetlen, felháborító eljárás azt a célt szolgálja, hogy elhitessék velük, a vád gyakorlatilag őket akarja képviselni, mint károsult feleket. Azaz annak a pártján kell állniuk, aki meghurcoltatásuk kiváltója, fenntartója. A vásárhelyi iskolaügy jól példázza, mekkora méreteket ölthet egy leszámolási kísérlet, ha kiötlői nagyon komolyan gondolják, és nyugodtan, senkitől sem zavartatva túllőhetnek a célon. Természetesen alájuk játszik, alattuk feszül a félreértelmezhető, egymásnak ellentmondó törvények kibogozhatatlan hálója; a különböző intézmények, hatóságok, felügyelőségek, bizottságok, illetve a helyi, megyei és központi irányítás közti feladat- és hatáskörleosztás átláthatatlan szövevénye. Biztosak vagyunk benne, hogy a katolikus iskola megalapítását átvizsgálók „szakértő szemei” országszerte jó néhány másik tanintézet létrehozásában is találnának kivetnivalót, ha arra irányítanák vigyázó figyelmüket. Csak hát ugye miért ne éppen a magyar közösség egyik iskoláját szúrjuk ki és miért ne éppen Marosvásárhelyen? És miért ne az Országos Korrupcióellenes Ügyosztályt (DNA) uszítsuk rá az ügyre, hogy kicsináljon egy szerencsétlen főtanfelügyelőt és iskolaigazgatót, és hogy – jobb dolga híján – ártatlan szülők százainak beidézésével, meg-kihallgatásával szórakozzék? December 6-án elkezdődik a kirakatper, amelynek bármi is lesz a végkimenetele, a nyertest hivatalosan nem a vád és nem a védelem képviseli. Az igazi kárvallottak pedig már most érzik, tudják, hogy mit veszítettek. Páva Adorján / Krónika (Kolozsvár)

Búcsú a piszkos politikától
A csíksomlyói búcsú körüli UNESCO-s hercehurca megkülönböztetett védelem helyett eddig inkább csak a zarándoklat szellemiségéhez méltatlan helyzeteket eredményezett. Hogy miért sült el fordítva? Mert mindegy, mit emelnek be a romániai politikai színtérre: azt óhatatlanul megforgatják az aktuális vagy időtlen csatározások piszkában.
Az RMDSZ bő hat évvel ezelőtt kezdeményezte, hogy a csíksomlyói búcsút terjesszék fel az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének világörökség-listájára. Vitathatatlan, hogy a Kárpát-medence magyarságának egyik legnagyobb vallásos ünnepe nemcsak katolikus, nemcsak erdélyi, nemcsak magyar érték, hanem méltán válhatna a világörökség elismert részévé is.
A felterjesztés természetes lépés, ám az elmúlt évek kudarcsorozata ismeretében felmerül a kérdés, hogy vajon megérte, megéri-e. Hiszen nyugodt szívvel kijelenthetjük: a ma is százezreket megmozgató csíksomlyói búcsú léte, megmaradása nem forog veszélyben, nincs szüksége nemzetközi védelemre (mint például Verespataknak) – az UNESCO-cím odaítélése a székelyföldi zarándoklat esetében magától értetődő, ám csupán jelképes gesztus lenne.
Nyilván tisztában van ezzel az RMDSZ is, amely az elmúlt években nem egyszer a világszervezet küszöbéig vitte az ügyet, ám az utolsó métereken rendre elbukott a kezdeményezés. Ugyanis a felterjesztés idővel – sajnos – a magyarjelkép-üldözés tárgyává dagadt, a magyar érdekképviselet pedig egy éve – sajnos – már kampánytémává tette az ügyet.
Az UNESCO 2016-os közgyűlésén ugyanis az akkori szakértői kormány képviselője – az ígéretek ellenére – gyakorlatilag ellehetetlenítette a búcsú felterjesztésének elfogadását, a jogos magyar felháborodásból pedig Kelemen Hunorék megpróbáltak politikai tőkét kovácsolni a közelgő parlamenti választások előtt. „Ha nem vagyunk ott, ahol a minket érintő döntések születnek, akkor nem járunk sikerrel. Ezért kell felmutatnunk közösségünk erejét december 11-én” – fogalmazott egy évvel ezelőtt, az UNESCO-döntésre reagálva a szövetség elnöke.
Nos a közösségünk tavaly „megmutatta erejét”, a megizmosodott RMDSZ pedig „ott van”, ráadásul parlamenti együttműködést is kötött a kormánykoalíció tagjaival, ám mindezek ellenére a világszervezet idei, nemrég lezajlott közgyűlésén már fel sem merült a csíksomlyói búcsú ügye. A tavalyi felháborodás idénre egy írásbeli számonkéréssé szelídült, amelyet a parlament UNESCO-bizottsága (ilyen is van) címzett a művelődési minisztériumnak.
Az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnökének magyarázata pedig egy év elteltével is jobbára a Cioloș-kormány „hazug” képviselőinek pocskondiázásában merül ki, azzal megspékelve, hogy a sikerre egy újabb kormányra lépés jelentene garanciát – azaz nem elég ott lenni, Hegedüs Csilla szerint kormányozni is kellene. Ez az a pont, amikor nyugodtan kijelenthetjük: ennyit tényleg nem ér meg. A csíksomlyói zarándoklat lelkületétől, szellemiségétől, örökségétől távol állnak a politikai alkuk, pártok, kormányok, éppen ezért nem szabad a végletekig erőltetni egy olyan elismerés kiharcolását, amely gyakorlatilag semmivel sem teszi gazdagabbá a hívek, zarándokok számára a pünkösdszombati ünnepet. És éppen ezért politikai tőkét sem illik kovácsolni belőle. Páva Adorján / Krónika (Kolozsvár)

Kolozsvár: kommunikációs képzés egyetemistáknak és pályakezdőknek
Az Erdély Média Egyesület és az Erdélyi Magyar Néppárt Kolozs megyei szervezete kommunikációs képzést tart december 16-án (szombaton) 10.00 és 16.00 óra között a kolozsvári Kerék csárdában (Szent János út / Drumul Sfantul Ioan F.N.) újságíró- és kommunikáció szakos egyetemistáknak, pályakezdő újságíróknak és a téma iránt érdeklődő fiataloknak.
Az egy napos képzésen előadást tart Rostás Szabolcs, a Krónika napilap vezető szerkesztője, Páva Adorján, a www.kronika.ro szerkesztője, valamint Lovassy Cseh Tamás, író, sajtóreferens, akik – egyebek mellett – olyan témákról tartanak interaktív előadást, mint a nyomtatott- és online újságírás jövője, a szervezeti- és politikai kommunikáció sajátosságai, valamint napjaink kommunikációs trendjei.
A képzésen való részvételre december 15-ig lehet jelentkezni az erdelymediaegyesulet@gmail.com címen vagy a 0745568605-ös telefonszámon.
A Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásával megvalósuló rendezvényen való részvétel ingyenes. [Forrás: közlemény] itthon.ma/civilifi

Betegek és áldozatok
Érthető okokból egyre többen veszik igénybe az egészségügyi magánszolgáltatásokat, ám egyre több példa igazolja, hogy Romániában a privát közegben sem tudják vagy akarják teljes mértékben felszámolni az állami szektort behálózó korrupciót. Minden bizonnyal nem is lehet, hiszen a magánszféra számtalan szállal kötődik a közegészségügyhöz – például azokon a minden hájjal megkent szakembereken keresztül, akik mindkét világban „kiteljesedhetnek”.
A kolozsvári Urológiai és Veseátütetési Klinika sztárorvosa – ha beigazolódnak az ügyészek gyanúi – nagyban játszott: miközben kritikán aluli az állami kórházak felszereltsége, egy ritkaságszámba menő korszerűsítést követően a sebész szépen fogta magát, és átvitt a magánklinikájára egy modern gépet, hogy a vizsgálatokért több ezer eurót fizető betegek az ő számlájára pengessenek.
Ha igaz, hihetetlen, hogy ilyesmi megtörténhetett, főként azért, mert jó néhány illetékes szó nélkül asszisztált a több millió lejes kárt okozó manőverhez – tulajdonképpen egy állami és egy magánintézményt is érintő bűnszövetkezet éveken keresztül nyugodtan tevékenykedhetett. Ehhez képest csupán „rosszalkodásnak” tekinthető, hogy a szakmában nagy elismertségnek örvendő orvos ha tehette, betegeit magánvállalkozása felé irányította, hogy ott – természetesen busás összegek fejében – jól meggyógyítsák őket.
Köztudott, hogy rengeteg orvos, egészségügyi alkalmazott arra kényszerült az állami szférában uralkodó elfogadhatatlan, megalázó körülmények miatt, hogy a privát szektorban is munkát vállaljon. Ugyanezen okok miatt választja egyre több beteg is inkább a „fizetős” vizsgálatokat, ellátást, dacára annak, hogy hűségesen lerója a kötelező egészségbiztosítási hozzájárulást. A magánrendelők, -klinikák tulajdonképpen az áldatlan közegészségügyi állapotoknak köszönhetően gyarapodnak: például tavaly már 201, betegággyal rendelkező magánkórházat tartottak nyilván, miközben 2011-ben még csak 79 állt szerződésben az egészségbiztosítási pénztárral.
Egyértelmű, hogy bármelyikünk megérdemli az emberközpontú, sorban állás nélküli, borítékmentes betegellátást, a nagyobb odafigyelést, az alaposabb vizsgálatokat, és bizony mindezeket sajnos még sokáig csak a díjszabásos magánszolgáltatások biztosítják, amelyeket kevesen engedhetnek meg maguknak. A sztárorvos esete azonban arra világít rá, hogy a privát szektorban is súlyos visszaélések történhetnek. Ugyanakkor fontos különbség, hogy itt már semmilyen szinten nem tekinthető egyfajta cinkostársnak a kenő- és hálapénz zsebbe csúsztatásáról leszokni nem tudó, „rendszerfenntartó” beteg. Áldozatnak viszont annál inkább. Páva Adorján / Krónika (Kolozsvár)