Három igazság
Barabás Miklósnak igaza van, amikor az RMDSZ-t ostorozza. A szövetségnek igaza van, amikor nem hagyja annyiban. Portik Vilmosnak igaza van, amikor arra figyelmeztet, hogy ez így nem igazságos. Ez az igazság: néhány nappal a marosvásárhelyi előválasztás előtt óhatatlanul széthúzó tehetetlenségi erő feszegeti az összefogást.
A centrifugális kényszerpályának leginkább a civil jelölt, Barabás Miklós nem tud ellenállni. A történelemtanár egy olyan mozgalom képviselője, amelyre óriási szüksége volt a városnak: a kétnyelvűségért vívott harcukban példát mutattak mind a tökéletlen politikumnak, mind a közösség karba tett kézzel nyavajgó tagjainak. Barabáséknak elegük lett a tétlenségből, így hát megszerveződtek és léptek – ezért le a kalappal előttük.
Bizony az sem tűnt ördögtől valónak, hogy civil érdekérvényesítési lehetőségként a hárompárti magyar összefogással meghirdetett polgármesterjelölt-választásra is bejelentkezzenek, ám most már úgy néz ki, ez rosszul sült el. Mert a csalódások és sérelmek végeláthatatlan sorozata szülte, amúgy teljesen jogos dühnek nem lenne szabad ott is megnyilatkoznia, ahol példamutató próbálkozás körvonalazódik a régóta várt összefogásra.
Barabás Miklós eleve úgy szállt versenybe, hogy semmibe vette a szövetség és a néppárt által kötött, amúgy is több sebből vérző paktumot. A Soós Zoltánt, de inkább az RMDSZ-t célzó szurkálásaival pedig beindította az apparátus „védekező mechanizmusát”, aminek az lett a vége, hogy a civil jelölt megtörve, kiábrándulva közölte a minap: az előválasztási projekt „egy korrupt és mocskos játszmává degradálódott”.
Félreértés ne essék: ha csak a tizede igaz azoknak a vádaknak, amelyeket Barabás Miklós leírt már most elkészített, borús „számvetésében”, akkor is mélyen elítélendő, ahogyan az RMDSZ járt el vele szemben. De mégis mire számított?! „Igazad van, Miklós, nem a magyarság érdekeit képviseljük, bocsáss meg az elmúlt 25 évért!” – talán ezt a reakciót várta?!
A marosvásárhelyi előválasztás egy rendkívül törékeny politikai egyezség eredménye. A kezdeményezők hűbelebalázsként vágtak neki, nem tisztázták, melyek a konkrét játékszabályok, és hogy mi lesz utána, meddig és mire terjed ki az összefogás – a kvázi tisztességes verseny egyetlen garanciája a két fiatal politikus, Soós és Portik barátsága.
Az azonban vitathatatlan, hogy a vasárnapi megmérettetés a jó célt szolgálja: az azt megelőző kampány, a versenyhelyzet, a marosvásárhelyi magyarok soron kívüli megkeresése, megszólítása igenis mozgósít, többet hozhat jövőre a remélhetőleg közös konyhára. Sajnos Barabás Miklós és csapata már nem hisz ebben. Talán igazuk van, de talán mégsem.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Soós Zoltán a marosvásárhelyi magyarság polgármesterjelöltje
Az RMDSZ színeiben megmérkőző Soós Zoltán nyerte a marosvásárhelyi előválasztást. A vetélytársak között mind a 14 választókörben azonos sorrend alakult ki, és nagyjából az arányok sem különböztek. A hárompárti összefogás nyomán – ha a felek valamelyike fel nem rúgja az egyezséget – Soós lesz az, aki 2016-ban megmérkőzhet a polgármesteri tisztségért – adja hírül összeállításában Szucher Ervin és Páva Adorján a kronika.ro-n.
A 38 éves régész és történész, a szövetség önkormányzati képviselője 2702 szavazatot, azaz a voksok 62,3 százalékát gyűjtötte be, a néppárt megyei elnöke, Portik Vilmos 1259 szavazatot szerzett (29,02 százalék), míg a Civil Elkötelezettség Mozgalom aktivistája, Barabás Miklós kénytelen volt beérni 384 szavazattal (8,85 százalék).
A vasárnapi előválasztás keveseket mozgatott meg. A regisztrált személyek alig 39 százaléka, azaz 4337 személy járult az urnák elé. A voksolás 14 körzetben apróbb kis gikszerekkel, de civilizáltan, békésen zajlott. Az urnák elé kizárólag csak azok járulhattak, akik, az eredeti egyezségnek megfelelően, csütörtök éjfélig regisztráltak.
Kijövet a szavazófülkéből a versenybe szálló felek a magyar–magyar összefogás fontosságát hangsúlyozták. „A mai napnak nem csak az a tétje, hogy ki lesz a jelölt. Hanem az is, hogy legyőzzük-e az apátiát" – nyilatkozta az RMDSZ színeiben induló Soós Zoltán. Néppártos kollégája és egyben barátja, Portik Vilmos pedig úgy vélte, függetlenül a győztes nevétől, az előválasztás nyertese a marosvásárhelyi magyarság lesz.
Soós Zoltán vasárnap este a Facebook közösségi portálon mondott köszönetet szavazóinak: „Máig az RMDSZ jelöltje voltam, holnaptól minden vásárhelyi magyar jelöltje vagyok. Nemcsak azoké, akik ma rám szavaztak, hanem minden változást akaró magyar emberé. Célom, hogy Marosvásárhely egy élhető, egészséges város legyen, ahol nincsenek etnikai konfliktusok, ahol a magyarság újra otthon érzi magát. Az előválasztáson részt vevő marosvásárhelyiek szavazatának 62 százalékát tudhatom magaménak. Köszönöm a bizalmukat!”
Az előválasztás győztese később szintén a Facebookon jelezte, hogy elsőként Portik Vilmos gratulált sikeréhez: „Megtisztelő és köszönöm neki. Barátsága továbbra is fontos számomra és megkönnyebbülés, hogy a versenyhelyzet megszűnt köztünk.”
Amint arról beszámoltunk, az előválasztást megelőző napok nem a barátságról szóltak: pénteken A Néppárt megijedt a szavazóktól címmel adott ki közös közleményt Brassai Zsombor, a Maros megyei RMDSZ vezetője, valamint Biró Zsolt, az MPP elnöke. Portik Vilmos határozottan elutasította a közleményben megjelenő vádakat, és az előválasztások leszögezett szabályainak betartását kérte versenytársaitól, ez pedig végül meg is történt.
Portik Vilmos vasárnap késő este Facebook-oldalán megköszönte a marosvásárhelyieknek, hogy részt vettek az előválasztáson. „Köszönjük a 30 százalékos eredményt. Soha eddig senki nem ért el ilyen eredményt az RMDSZ-szel szemben! A független jelölt eredményeivel együtt, negyven százaléka a marosvásárhelyieknek nemet mondott az RMDSZ-es pártpolitikára” – emelte ki az EMNP Maros megyei elnöke, aki az általa mindvégig szorgalmazott választási koalícióra is utalt üzenetében: „Gratulálok Soós Zoltánnak, ő lett az előválasztások győztese, ezzel azonban együtt jár a pártok közötti választási koalíció felelőssége. Marosvásárhely csak ezáltal válhat az előválasztások nyertesévé, a várost csak így tudjuk visszavenni. Bízzunk magunkban!” – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Mit tettetek?
Ép ésszel felfoghatatlan, mi a rosseb vitte rá Peti András marosvásárhelyi alpolgármestert arra, hogy védelmébe vegye az erdélyi magyar jogkövetelések egyik leghírhedtebb, illusztris jelenkori ellenlábasát, Valentin Bretfeleant.
Azt a helyi rendőrfőnököt, aki a székelyföldi románok hétvégi találkozóján büszkén sorolta a kétnyelvűsítés megakadályozása érdekében hozott intézkedéseit, és vastapsot kiváltó hazafiassággal közölte: sohasem engedi meg, hogy Paul Chinezuból (vagy Pavel, vagy Cneazul?) Kinizsi Pált kreáljanak a magyarok.
Peti úgy véli, hajlamosak vagyunk sok mindent érzelmi szinten értékelni – szerinte a tetteket kell mérlegelni, és nem a beszédeket, márpedig a vásárhelyi helyi rendőrség bizony egy mintaintézmény, amelytől magyarországi és székelyföldi kollégák is tanulnak.
Fogadjuk meg Peti András tanácsát, és csak az alpolgármester úr tetteit mérlegeljük, miközben soha többé nem vesszük komolyan azt, amit mond. Halkan bevalljuk: már 2014 júliusában sem hittünk neki, amikor három (éppen Kinizsi Pál magyar nevét is feltüntető) kétnyelvű utcanévtábla kihelyezése után bejelentette, végre megoldódott a még 2001-ben hozott tanácshatározat gyakorlatba ültetése, és szeptemberig további 500, magyar elnevezést is tartalmazó táblácskát helyeznek ki a városban.
Nem hittünk neki idén áprilisban sem, amikor közölte, hogy a táblák elkészítésére kiírt közbeszerzési eljárás meghirdetésével végre lezárulhat a rendkívül kényes ügy. És nem hittünk neki alig három hete sem, amikor sikerként, a valós kétnyelvűség felé tett nagy lépésként értékelte, hogy a polgármesteri hivatal végül harmadik nekifutásra közzétette a pályázatot.
Aztán persze megint kiderült, hogy mégsem. Petiék mentegetőznek. Nem tudták. Nem látták. Nem volt beleszólásuk. Nem erről volt szó. S a totális inkompetenciát tetézve, az erdélyi magyar érdekképviselet egyik leghiteltelenebb, politikai csődspirálban keringő tisztségviselője gondol egy nagyot, és védelmébe veszi Bretfeleant.
Elfogadjuk, hogy nem a beszédeket kell mérlegelni, hanem a tetteket. Csakhogy itt már egyszerűen nincs mit tenni. Ez a legnagyobb számú erdélyi magyar közösség önkormányzati képviselete. Ez van
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Lemondóka
Igenek és nemek óvatos egyensúlyozásával reagáltak az RMDSZ vezető tisztségviselői az elmúlt napok kormányrángató-rengető történéseire: az utca hangja igazat üvölt, de azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy mindenkinek le kell mondania; jogos a düh, de nem minden politikus korrupt.
A bukaresti klubtragédia után utcára vonuló, elkeseredett, felháborodott tízezrek erődemonstrációja kötéltáncra kényszerítette az áldatlan romániai állapotokért bármikor felelősségre vonható döntéshozókat, így a magyar parlamenti képviseletet is.
A stabilitást előszeretettel szorgalmazó szövetség most fékezett lendülettel, de megpróbálta felvenni a társadalom gyökeres megújulását célzó mozgalom ritmusát. Miközben az előre hozott választás ötletét akkor még támogató Kelemen Hunor a hétvégi SZKT-n azt pedzegette, hogy bátornak kell lenni, és nem a székhez kell ragaszkodni, hanem a közjót kell előtérbe helyezni, Kovács Péter már hajmeresztőbb kilengést is elképzelt a kötélen: ha kell, az RMDSZ képviselői és szenátorai visszaadják mandátumukat.
Persze könnyű kilátásba helyezni. A szövetség megmondóembere hangzatos kijelentésének megvalósulási esélye minimális – ez el sem hangzott kolozsvári beszédében, az érintett hallgatóság előtt, hanem utólag, felszólalása kiegészítéseként közölte írásban. Szinte biztos, hogy az RMDSZ frakcióiban ellenkezést váltott/váltana ki az ötlet, egyesek bizonyára foggal-körömmel kapaszkodnak még egy évig érvényes mandátumukba. Ahogy a jövőre újabb ciklust már nem vállaló Borbély László fogalmazta meg a maga módján az SZKT-n: nehogy magunkra vegyük az egész romániai társadalom ódiumát.
Pedig épp hogy most lenne itt az a pillanat, amikor a magyarság képviselete széles körű tiszteletet vívhatna ki magának a többség szemében. Garantálható, hogy – a sokismeretlenes következményeken túl – a lemondás nem járna szavazatvesztéssel, sőt. A járulékos károkat legfőképp a szenátorok és képviselők szenvednék meg, akik közül sokaknak tériszonyuk van, félnek a zuhanástól, nem mernek kezdeményezni, és meggyőződésük, hogy mutatványukkal, politikai szerepvállalásukkal elsősorban nem a közjót kell szolgálniuk.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Kommunizmust idéző román ünnep Váradon
Kommunista címerrel ellátott román zászlót tűztek ki egy nagyváradi postahivatal bejárata mellé – jelezte olvasónk, aki szombaton fényképeken is megörökítette a manapság nem mindennapos látványt.
Váradi olvasónk szerkesztőségünkhöz eljuttatott üzenetében szóvá tette, hogy „a románság így készül nemzeti ünnepükre, miközben a mi lobogóinkat jogerősen reklámlobogóknak tekinti.”
„Két napja szépen lobog Nagyvárad egyik legnagyobb sugárútján a kommunista zászló, és a hatóság semmit sem tesz, de a székely zászló 30 percet sem loboghatott nyugodtan” – áll váradi olvasónk üzenetében.
Amint arról szeptemberben beszámoltunk, Valentin Todiraşcu független szenátor olyantörvénytervezetet dolgozott ki, amely büntetné a kommunista jellegű szervezetek, jelképek és cselekedetek népszerűsítését is.
A politikus arra a jogszabályra hivatkozik, amely a fasiszta jellegű szervezeteket, illetve a fasiszta személyiségek kultuszát tiltja, és leszögezi: a kommunista ideológia semmivel sem kevésbé elítélendő, mint a fasizmus, ezért egyenlő jogi besorolás szükséges.
A román képviselőház idén nyáron tiltotta be a legionárius és vasgárdista jelképek használatát egy törvénymódosítás elfogadásával. A Klaus Johannis államfő által kihirdetett jogszabály értelmében akár börtönbüntetéssel is sújthatják a háborús bűnösök, illetve a népirtás vádjával elítéltek emlékét ápoló személyeket.
Mivel Romániában hivatalosan betiltották Nicolae Ceauşescu kultuszát – 1989. december 25-én népirtás vádjával ítélte el a rögtönítélő katonai bíróság –, így a törvény értelmében büntethető a mai napig népszerű kommunista diktátor dicsőítése.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Terror a tükörben
Elképesztő, milyen könnyedén összeáll egyesek fejében egy hobbisport kellékeiből, petárdákból és a szülinapi torta csillagszórójából egy székelyföldi terrorcselekmény elkövetésére szánt bomba. Pedig ez legalább akkora marhaságnak hangzik, mint amikor valaki a Magyar Apostoli Királyság utolsó reményének tartja magát.
Előbbi, sokarcú agyszülemény a román államhatalom műve, utóbbi pedig a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom „iránymutatásában” kel életre. A két, bőszen táplált teremtmény léte egymás nélkül értelmetlen, fennmaradásukhoz szükségszerű a másik szörnyszülött erősödése is. Mindkettő nagy energiákkal tökéletesíti magában az ellenségképet, olyan alapvető érzelmeket kisajátítva, kihasználva, mint a hazafiság, a hit, hűség, bátorság.
Utóbbi három eszme a HVIM jelmondatában szerepel. A 2001-ben Szegeden megalakult radikális szervezet által hirdetett nemzetmentő munka, lovagi életideál, harcos kereszténység, királyságépítés itt, Erdélyben is megtalálta tettekre kész híveit, akiket filozófiai, már-már szakrálisnak vélt magasságokba emel a mozgalom tisztaságát, felsőbbrendűségét hirdető, pszichológiai manipulációktól hemzsegő gondolatmaszlag.
A sötét erők elleni szent küzdelem alapesetben a szektatagok dolga, azonban csak addig, amíg ki nem lépnek az utcára, a romániai valóságba. Ezt pedig sajnos már számtalanszor megtették, és a kezdeti mellveregető, kurjongató bohóckodást kinőve sikerült akkora tényezővé dagadniuk, hogy immár ellenség- vagy inkább tükörképük méltó játékszerévé váltak.
A vármegyés pattogók folyamatosan tálcán kínálják fel a lehetőséget a román államhatalomnak, hogy saját magyarellenes érdekei érvényesítésére fordítsa a HVIM-esek hergelő szélsőségességét. Eközben a hajmeresztő terrortörténet szimpátiatüntetést eredményezett a meghurcolt vádlott mellett – így építik egymás királyságát egy olyan szomorú valóságban, amelyben már nem is az a tét, hogy kinek van igaza: csak ellenség legyen. Bátran, hűségesen higgyünk abban, hogy nem ez a mi világunk.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Honatyánk hite
 Antal István parlamenti képviselő évnyitó „beköszönése” jó bizonyíték arra, hogy negyed évszázad bársonyszékkoptatás mennyire elszakít a hétköznapi emberek valóságától, mennyire érzéketlenné tesz a közhangulatra, és azt is hűen ábrázolja, hogy a sokszoros újraválasztás milyen kényelmes párhuzamos világot épít fel egy honatya fejében. 
Miközben a kormány, illetve a képviselők, szenátorok túlnyomó többsége – párthovatartozástól függetlenül – mindent megtesz, hogy elvonja végre a figyelmet a saját maguk számára december közepén újra megszavazott luxusnyugdíjról, a Hargita megyei RMDSZ-es választott azzal kezdi az új évet, hogy ismételten védelmébe veszi a több ezer lejes pluszjuttatást garantáló törvénymódosítást. Merthogy ők igenis megérdemlik, főleg a székelyföldiek, akik részt vettek a rendszerváltás után az ország alakításában, fejlesztésében.
A 67 éves, gépészmérnök végzettségű Antal István 1991-ben kezdte parlamenti ténykedését, a képviselőház ipar és szolgáltatások szakbizottságának tagjaként, korábbi elnökeként végzi évtizedek óta csendes munkáját. Nem tartozik az RMDSZ-es honatyák „frontvonalába", a hangadók, megmondóemberek közé, így nem igazán vált a bársonyszékrengető kritikák közvetlen célpontjává. Huszonöt éve úgy végzi a dolgát, ahogy ő tudja – számára ez már életforma.
Így hát természetesnek tartja, hogy küldetése végén teletömjük pénzzel. Mert ha a katonáknak, a diplomatáknak, a pilótáknak visszaadták a luxusnyugdíjat, akkor nekik miért ne?! No meg ugye ott tündökölnek az európai példák a hasonló juttatásokra, amelyek tükrében a romániai honatya egyszerű pária, akit reggeltől estig csak mocskolnak.
A nemrég összeférhetetlenséggel megvádolt Antal István komolyan gondolja, hogy bárkit képes meggyőzni – mert képtelen választóinak fejével gondolkodni. Azokéval, akiknek keresetéből havonta tíz átlagbérnyi pénzt költenek egy plenáris ülésen óránként mintegy 150 lejt kereső honatya fenntartására. Azok fejével, akik 40 évet güriznek 900 lejnyi nyugdíjért. Azokéval, akiknek emberfeletti erőfeszítései nélkül nem lenne mit alakítgatni, fejlesztgetni a bársonyszékből.
Páva Adorján. Krónika (Kolozsvár)

Érdekvédő szakik
A Maros megyei magyar főtanfelügyelő-helyettes nem támogatja a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban megálmodott, anyaországi segítséggel létrehozandó szakiskolai osztályok beindítását.
Illés Ildikó nem magyarázkodik, nem sajnálkozik, hanem érvel. Szerinte Maros megyében jelenleg elegendő magyar szakiskolai osztály működik, és elsősorban ezeket kellene fenntartani – mivel egyre kevesebb gyermek jelentkezik, a már meglévő osztályokat kell megtölteni, nem újabbakat létrehozni.
A főtanfelügyelő-helyettes hozzáállása több szempontból is kifogásolható. Egyrészt miközben elismeri, hogy a jelenlegi kínálat nem vonzó, mégis a rosszul működő rendszer fenntartása mellett kardoskodik. Ám ami ennél is sajnálatosabb: szinte gondolkodás nélkül seper le az asztalról egy olyan átfogó vérfrissítési tervet, amelyet egy magyar oktatási intézmény dolgozott ki, maga mögött tudva helyi vállalkozók, az egyház, illetve az anyaország kormányának támogatását.
A korszerű oktatási körülményekkel, a piacon tapasztalható kereslettel is számoló kezdeményezés elutasítása ráadásul nemzetpolitikai érdekekkel is szembemegy. Köztudott ugyanis, hogy a tavalyi esztendőben meghirdetett külhoni szakképzés éve program révén Magyarország létfontosságú szerepet vállalt az erdélyi magyar szakoktatás felélesztésében, amelyet még 2014-ben kezdett el Kolozsváron: akkor mintegy 650 ezer eurós befektetéssel segítette a helyi Református Kollégiumban beindult képzéseknek otthont adó épület felújítását, felszerelését.
A kincses városban nagy népszerűségnek örvend az ilyen formában felélesztett anyanyelvű szakoktatás, és a tematikus évet is rendkívül sikeresként értékelték Budapesten. Hasonló jellegű megújulást terveznek Marosvásárhelyen is, ám a főtanfelügyelőség – élen a magyar oktatási érdekeket képviselni hivatott szakemberrel – még csírájában elfojtotta a kezdeményezést. A jelenlegi állás szerint valószínűleg addig kell jegelni a sokszereplős összefogással elképzelt beruházást, amíg magától fel nem számolódik a román állam által sorsára hagyott Maros megyei magyar szakoktatás. Szép csendben, felelősségre vonás nélkül.
Páva Adorján. Krónika (Kolozsvár)

Önkontroll
Egyesek rosszul időzítettnek, túlzottan durvának, személyeskedőnek, lehetetlen dolgokat számon kérőnek tarthatják Landman Gábor óriásplakátos akcióját, ám a többnyelvű kolozsvári helységnévtáblák kihelyezését „eredeti” módon követelő vállalkozótól, jogharcostól egy dolgot elvitatni nem lehet: igaza van. 
Amikor egy közösség kollektív igazságérzete egyértelmű módon jelzi: folyamatos arculcsapás a politikai és jogi eszközökkel vívott érdekvédelmi küzdelem kudarca, természetszerű az elvárás, hogy valaki mégiscsak csináljon már valamit, és dicséretes, ha egyesek ezt magukra is vállalják.
Landmanék 2014-ben elérték, hogy bírósági döntés is kötelezze a kincses város önkormányzatát a többnyelvű táblák kihelyezésére, az igazságszolgáltatás terén aratott diadal pedig feledtette a közösség politikai képviseletének tehetetlenségét. Csakhogy a magyarságot hiába erősítette meg igazában egy precedensértékű, felszabadítóan ható indoklással megfogalmazott bírósági ítélet: a paragrafusok rosszindulatú tudorai fogást találtak a felperes alapítványon – annak hollandiai székhelyére hivatkozva –, így másodfokon eltörölték a korábbi döntést, és most új, ki tudja, meddig húzódó perben hadakoznak tovább.
Amikor a politikai eszközök csődöt mondanak – a magyar tanácsosok csaknem 14 éve képtelenek kiharcolni a táblakihelyezésekről szóló határozat alkalmazását –, és jogi úton is simán el lehet veszíteni egy, már megnyertnek hitt pert, senki ne csodálkozzék, hogy egy élő és élni akaró közösség tagjai saját kezükbe veszik az ügyet.
Hogy nem választási évben kellene provokálni? Hogy Boc, Kolozsvár polgármestere hajlandó a kompromisszumokra, ezért nem kellene sovinizmussal megvádolni (a persze már eltávolított óriásplakáton)? Egyesekben bizonyára felmerülnek mindezek, ám ne feledjük, hogy a politikum és a jog sorozatos kudarca óhatatlanul egyfajta kontrollvesztést idéz elő – a kiábrándultság és felháborodás szülte magánakciókat ugyanis nem a politikum és a jog szabályai irányítják, hanem az igazságérzet. Hogy mégis meddig lehet elmenni, hol a határ? Bízzuk azokra, akiknek igenis igazuk van.
Páva Adorján. Krónika (Kolozsvár)

Felnégyelve
A négy évvel ezelőtti önkormányzati választások előtt az RMDSZ 22 év megvalósításait féltette – mára annyi „előrelépés” történt, hogy immár 26 esztendőnyi munkájuk miatt aggódnak.
Miközben a 2012-es megmérettetés előtt a kormányon lévő érdekvédelmi szervezet legfőképp a magyar versenypártok harcba szállása miatt kongatta a vészharangot, idén ismét a felerősödő magyarellenesség határozta meg a múlt hétvégi SZKT-n felszólalók beszámolóját. Négy éve nem volt ildomos keményen beszólni Bukarestnek: a magyarságot érintő problémák megoldandó feladatként merültek fel, a nagyobb hangsúly a „megvalósításokra” tevődött. Ám mára kiderült, például a vásárhelyi orvosi magyar vonalának helyzete kilátástalan, sőt dívik a magyar elöljárók és jelképek üldözése.
Négy évvel ezelőtt az RMDSZ azt vetette új riválisa, az Erdélyi Magyar Néppárt szemére, hogy a budapesti kormány támogatását élvezi; azt pedig brutális beavatkozásként értékelte, hogy a Magyar Polgári Párt kampányában anyaországi politikus is részt vett. Mára azonban a szövetség is rájött, hogy a magyar kormánnyal ápolt jó kapcsolat nem ördögtől való. Sőt miközben korábban az RMDSZ vezetői nem nézték jó szemmel, ha Budapest határozottan kiállt az erdélyi magyarság jogai mellett, ma már egyesek szerint „fokozza a nehéz helyzetet, ha Magyarországon nem ismerik föl, hogy most kell lépni és nem holnap”.
A 2012-es választások előtt az RMDSZ azt hangoztatta, ne tévesszen meg senkit a sok álszent nyilatkozat az együttműködésről: a másik két magyar párt versenyre készül, az összefogás kudarca pedig utóbbiak sara. Az erejéből végül vajmi keveset vesztő szövetség akkor is fenntartotta, hogy ajtaja nyitva áll bárki előtt – mára az MPP beslisszolt rajta, az EMNP-t pedig azon kívül szorítja sarokba nehezen felvállalható együttműködési ajánlataival.
Az RMDSZ munkája négyévente nagy veszélybe kerül. A mostani érvek meggyőzőek, ám nem csak elvétve kellene eleget tenni a „kiállni, képviselni, kiharcolni” hármas parancsnak. És nem egyedül, mert a fenyegetettség nemcsak a szövetség érdekeit sérti: kétségbe ejti a teljes közösséget. Amelyért mások is kiállnak. Ha pedig ők az ellenségek, akkor kivel, kikért is vagyunk?
Páva Adorján. Krónika (Kolozsvár)

Maguknak valók
Az RMDSZ szabadságra megy a székely szabadság napján: a magát a leghitelesebb, legerősebb, valós alternatíva nélküli érdekképviseletnek nevező szövetség tagjai magánemberként simulnak bele a tömegbe az év legfontosabb kisebbségvédelmi rendezvényén. 
Megmagyarázhatatlan, hogy az RMDSZ helyi és országos vezetése miért nem állt ki idén sem teljes mellszélességgel a marosvásárhelyi megemlékezés, tiltakozó felvonulás mellett, miért nem vetette be teljes, irigylésre méltó apparátusát a szervezésbe, mozgósításba, hangadói pedig miért nem akarnak felszólalni a Postaréten. Főleg annak tudatában, hogy az elmúlt időszakban megsokszorozódtak a magyarellenes intézkedések, az RMDSZ keze nincs kormányhoz kötve, ráadásul választási évben vagyunk, a szövetség egyik legfőbb célkitűzése pedig éppen a marosvásárhelyi elöljárói szék visszaszerzése.
A szónoknak felkért közös magyar polgármesterjelölt egy interjúban közölte: ott lesz, ám nem mond beszédet, mert „a közvélemény egy része az eseményt pártrendezvénynek tekinti”. (Ehhez képest korábban a megyei RMDSZ-elnök és az alpolgármester éppen azzal érvelt a „magánemberkedés” mellett, hogy nem pártrendezvényről van szó.) Mégis, hogy akarjuk legyőzni a közönyt, ha még azoktól is elzárkózunk, akik csütörtökön jelenlétükkel bizonyítják, hogy mozgósíthatók? Így akarunk elöl járni, élre állni, képviselni?
Az RMDSZ a közelmúltban sorra gyártotta a hírleveleket, közleményeket, beszámolókat, jelentéseket, politikai nyilatkozatokat a magyarságot ért sérelmekről, Románia semmibe vett kisebbségügyi kötelezettségvállalásairól. Azonban az íróasztal, a tanácsterem, a bársonyszék nyújtotta biztonság rabjai jelen állás szerint nem mernek tízezrek elé kiállni a székely szabadság napján, és csupán annyit mondani: ti vagytok a mi választóink, és tudjuk, hogy mi bánt, miért kell közösen küzdenünk.
Miféle félelem vagy titkos paktum nem engedi ki az utcára a mindenben „leg-leg” érdekvédelmet? Kifütyülnék? Lehet, de a meghunyászkodás akkor sem segít – az okokat kellene megszüntetni. Vagy csupán ezt diktálja a politikai matematika? Akkor ez a képlet régen rossz. Mert közönnyel nem lehet legyőzni a közönyt.
Páva Adorján. Krónika (Kolozsvár)

Tartós gyász
Lehet, hogy a hatalom folyamatos történelemátírásának, -hamisításának nincs közvetlen hatása a magyar és a román szomszéd kapcsolatára, hosszú távon azonban tartóköteleket feszeget szakadásig az együttélés viszonyrendszerében.
Egyre sűrűbben hallani, hogy az embereknek elegük van a zászló- és feliratperekből, merthogy nem lobogót eszünk vacsorára, és nem az anyanyelvhasználat szorgalmazása hoz pénzt a házhoz. Egyesek azt sem értik, minek kell akkora feneket keríteni Tőkés László román érdemrendjének: adták, elvették, „kit érdekel”. Ügyvédje szerint még magát az érintettet is meg kellett győzni arról, hogy ne hagyja annyiban, tegyen panaszt az elnöki visszavonás miatt, és pereskedéssel is számoljon.
Számolni, küzdeni kell akkor, amikor jelképekről, szimbólumainkról van szó, hiszen ezek határoznak meg minket a vacsorán, a pénzen, a racionalitáson túlmutató formában. Nem véletlen, hogy ezeket támadja az államapparátus, amely képtelen megbékélni a kölcsönös tiszteleten alapuló együttélés gondolatával – mert uralkodni akar. A múlt átgyúrása pedig a felsőbbrendűség-érzet életben tartásának egyik hatásos eszköze. Ennek vagyunk most is tanúi: a közönyösek észre sem fogják venni, hogy a ‘89-es rendszerváltás magyar hősét, jelképét hogyan dolgozzák át a „nemzet ellenségévé” a többség kollektív tudatában.
Ezt szolgálja galád módon az érdemrend visszavonása, akárcsak az a bírósági ítélet, mely szerint Tőkést büntetlenül lehet hazaárulónak és idegen kémnek nevezni. Ez bezzeg belefér a szabad véleménynyilvánításba, egy mondat félreértelmezése – Magyarország elméleti védhatalmi szerepe Erdély felett – azonban már nemzetbiztonsági kérdéssé dagad, amely egy állami kitüntetés visszavonását, az érintett lejáratását eredményezi. Hiába a diplomáciai közeledés, a parlamenti és önkormányzati képviselet: a magyar nyom eltörlése folyamatos Romániában.
Sőt egy újabb eszement tervezet szerint még büntetnék is azt, aki a történelem viharvert nemzetének tagjaként gyászként éli meg örök hazája szétesését. Igen, ezen túl kell tennünk, túltettük magunkat, ám december elseje addig gyásznap marad a romániai magyarok számára, ameddig államuk inkább temetve látná őket.
Páva Adorján. Krónika (Kolozsvár)

Mindenekfelett
A román nemzeti érdek fogalmát lassan belefoglalhatják a nemzetközi jogrendbe is, hiszen folyamatos bizonyítást nyer, hogy Bukarest szándéka, akarata mindenekfelett áll.
Jó példa erre a gyulafehérvári Batthyáneum könyvtár helyzete. Újabb igazolásként elég volt egy szenátor kirohanása, aki a sérthetetlen román nemzeti érdekkel ellentétesnek minősítette azt a hírt, hogy a kulturális miniszter a felbecsülhetetlen értékű gyűjtemény közös igazgatását javasolta a római katolikus egyháznak, amely régóta pereskedik az állammal a tulajdonjogért.
A lemondásra szólított tárcavezető persze nyomban cáfolt, mondván, csupán peren kívüli megegyezést vetett fel, majd gyorsan hozzátette, milyen intézkedéseket tett, hogy az állam igaza győzedelmeskedjék a bíróságon.
Egy olyan döntéshozó gépezet előtt, amely korábban semmisnek nyilvánította a visszaszolgáltatást 1998-ban kimondó sürgősségi kormányrendeletet, mert – a bíróság sajátos olvasatában –, ha egy vagyont Erdélyre és a római katolikus egyházra hagytak, az kizárólag Romániáé. Tavaly pedig a restitúciós bizottság hozott újabb elutasító döntést, arra hivatkozva, hogy a visszaigénylő, azaz az egyház nem azonos a telekkönyvben szereplő egykori tulajdonossal, a Csillagdával – azzal a belső egységgel, amely ma is az egyházhoz tartozik.
Már a kiegyezés, a közös igazgatás gondolata is árulás – a román nemzeti érdek kikéri magának. Mit számít az Emberi Jogok Európai Bíróságának visszaszolgáltatást sürgető, kártérítést is kiszabó 2012-es határozata; és hol fáj az, hogy az amerikai külügyminisztérium éves országjelentéseiben a vallásszabadságot sértő eljárásként, fekete pontként említi a Batthyáneum helyzetét.
Nemrég a jelenlegi kormányfő is „bizonyított”: jól irányzott nyomásgyakorlási szándékkal közölte, amint „tisztázódik” az ingatlan jogi helyzete, állami és uniós forrásokból restaurálják a könyvtárat, és megnyitják a látogatók előtt. Ilyen körülmények között bízik a katolikus egyház a közigazgatási bíróságon zajló, a restitúciós bizottság döntése nyomán indított per sikeres végkimenetelében. Mert a remény államosítható vissza utoljára.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

A teljesség fele
Az erdélyi magyar pártok országos és helyi vezetői közötti konfliktusok hűen tükrözik azt a megalapozatlan, meggondolatlan, makacs és erőszakos politizálást, amely miatt oly sokan fordítottak, fordítanak hátat a közéletnek.
Erőegyesítés helyett kiszorítósdi zajlik ott, ahol létfontosságú lenne az együttműködés, máshol pedig az egészséges verseny lefújása borítja ki a bilit.
Marosvásárhelyen az Erdélyi Magyar Néppárt kapott nagy pofont meghatározó alakjától, Portik Vilmostól. Az előválasztáson dicséretesen szereplő, „jól felépített” politikus váratlan lemondásakor saját kudarcaként nevezte meg azt, hogy nem jött létre a teljes körű helyi összefogás, ugyanis szerinte hiba volt hagyni, hogy a pártok országos vezetői egyezkedjenek – eredménytelenül – a vásárhelyi helyzetről. Őt követte Jakab István városi elnök is, aki elmondása szerint nem tud politikai utasítások, elvárások játékszere lenni.
Gyergyószentmiklóson tucatnyi RMDSZ-tagnál ütötte ki a biztosítékot, hogy a Magyar Polgári Párttal kötött paktum miatt nem indíthatnak polgármesterjelöltet, sőt a tanácsosi listát sem helyben állíthatják össze. A székelyföldi városban ráadásul odáig fajult a konfliktus, hogy a felháborodott „lázadók” nagy része besorolt egy nemrég – éppen Vásárhelyen – alapított pártba, és kihívóként elindul a választásokon.
Ami a marosvásárhelyi és a gyergyószentmiklósi példában közös: a személyes célok, a helyi elképzelések összeegyeztethetetlennek bizonyultak az országos vezetőségek döntéseivel. Vásárhelyen ismét megmutatkozott, hogy a magasztos elvek képtelenek felülírni a megátalkodott pártérdekeket, míg a gyergyóiakra nem tudtak felülről ráerőszakolni egy csonka, sántító együttműködést.
A központ joggal kérhetné számon a pártfegyelmet, a lojalitást abban az esetben, ha a békétlenkedők felháborodása nem lenne jogos. Hogy kinek van igaza? Sajnos az erdélyi magyar politika is egyre több féligazságot termel, a teljesség hiányáért pedig mindig a másik a felelős. Erről akarnak minduntalan meggyőzni – nem csoda, ha egyeseknek elegük lesz.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Vegyes hatás
Szoros versenyt vetítenek előre a közvélemény-kutatások a magyarság számára legnagyobb téttel bíró polgármester-választásokon Szatmárnémetiben és Marosvásárhelyen.
A döntésüket már meghozó szavazók között Szatmáron Kereskényi Gábor 28, Dorel Coica pedig 27 százalékot kapna a Promoter Consult Center áprilisi felmérése szerint, míg Vásárhelyen Dorin Floreát 38, Soós Zoltánt pedig 33 százalékra „lőtte be” a Kvantum Research kutatása.
A Maszol.ro hírportál által közölt adatok szerint a partiumi városban erőteljesebben érezhető a román szavazatok megoszlása, de érdekes módon éppen annyira, hogy „kordában tartsa” a magyar kihívó esélyeit. A Maros-parti megyeszékhelyen viszont lépéselőnyben van a korrupciós ügyei súlyát jól viselő jelenlegi elöljáró, ráadásul a közös magyar jelöltnek egy, Erdélyben még gyerekcipőben járó, de ki tudja, meddig nyújtózkodó jelenséggel is szembe kell néznie.
A felmérésben a szavazatok közel 10 százalékát lekanyarító versenytárs, Dan Maşca új politikai alakulata ugyanis látványosan felkarolta a magyarság ügyeit, és a vegyes pártok aduival előrukkolva, a valós multikulturalizmus és megbékélés ígéretével vetné meg a lábát. A Szabad Emberek Pártja (POL) a „jó románok” képét közvetíti a magyarság felé, azzal kecsegtetve, hogy politikailag (is) egyesíthető a két, „párhuzamos világ”.
Bár nem vonható kétségbe a kezdeményezés őszintesége, a magyar szavazóknak tudniuk kell, hogy egy vegyes párt létrejöttének, megerősödésének nagy ára van: kontrollvesztést eredményez a közösségi képviseletben, és akarva-akaratlanul támogatja, felgyorsítja az asszimilációt – ez pedig felvállalhatatlan. Nem véletlen, hogy a budapesti kormány is elítéli az efféle berendezkedést. Köztudott, hogy például Szlovákiában a Most–Híd parlamenten kívül „tartja” a Magyar Közösség Pártját, ráadásul úgy, hogy folyamatosan veszít népszerűségéből, főleg a magyarlakta vidékeken.
A marosvásárhelyi magyarokban még van akkora erő, hogy saját kezükbe vegyék az irányítást, és ők diktálják a kompromisszumok szabályait. Erről szól a sajnos csonka, de legalább a polgármesteri szék elhódításáért létrejött összefogás.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Válaszfalra pecsételt üzenetek
Példamutató magyar győzelmet, megerősödést is elkönyvelhettünk a vasárnapi önkormányzati választásokon – elsősorban ezekből kellene levonni a megfelelő következtetéseket.
A legnagyobb siker kétségkívül Szatmárnémeti polgármesteri tisztségének visszaszerzése: a megyeszékhely lakosságának 37 százalékát kitevő magyarság RMDSZ-es jelöltje a voksok 42 százalékát begyűjtve győzte le a csupán 28,5 százalékot elérő jelenlegi elöljárót. Kereskényi Gábor sikere a kellő mozgósításon és az igaznak bizonyuló általános váltóhangulaton túl annak is köszönhető, hogy a többség jelöltjei valós versenyhelyzetet teremtettek a városban: Dorel Coica mögött két ellenlábas is 10 százalék körül teljesített.
A szatmári példa még inkább megerősíti, hogy egyáltalán nem helyénvaló „végleg elveszettnek" nevezni Marosvásárhelyt, ahol a közös magyar jelölt példátlan módon szorongatta meg a regnáló polgármestert. Egyértelmű: „felsőbbrendű" román nemzetpolitikai érdekek is közrejátszottak abban, hogy Dorin Floreának eddig nem akadt neves, jól felépített román kihívója, ám ez sem tarthat örökké – többek között az RMDSZ új tanácsosainak a feladata, felelőssége is, hogy a következő négy évben lefegyverezzék a korrupciós ügyei miatt már „kikezdett" Florea feszültséggerjesztő apparátusát. Az első, elengedhetetlen lépés pedig az lenne, hogy a szövetség frakciója ne lépjen koalícióra a régóta ellenséges polgármester liberális színeket képviselő kebelbarátaival.
Az egyre elszomorítóbb demográfiai mutatók ellenére nemcsak Szatmárnémetiben szerzett vissza fontos tisztséget a magyarság. Temesváron négy év kihagyás után – szerb, bolgár és ukrán „segédlettel" – ismét lesz magyar képviselet a helyi önkormányzatban, Kolozsváron pedig az eddigiekhez képest több magyar tanácsos dolgozhat a helyi és a megyei testületben is. A kincses városban – az egyházak által felkért Gergely Balázs bevetésével a tulipános listán – az összefogás illúziója is elég volt ahhoz, hogy négyről ötre nőjön a képviselők száma. És minden bizonnyal a hatodik hely is meglett volna, ha létrejön a választási együttműködés az RMDSZ és a közös lista ötödik helyét kérő, ám végül elutasított, emiatt pedig külön induló EMNP között. A megyei tanácsban két pluszhelyet nyert az MPP képviselőjét is felvonultató szövetség – mindez arra bizonyíték, hogy jó húzásokkal a tömbmagyar vidékeken kívül is erősödhet a képviselet.
A Székelyföldön tanulságos meglepetésgyőzelmet aratott az MPP és az EMNP közös udvarhelyi jelöltje az RMDSZ-es belharcokban egymást kioltó vetélytársak felett. Az eredmény óva inti a messze legerősebb érdekvédelmi szervezetet: lehet akkorát hibázni, hogy meginogjanak a még inkább bebetonozott trón lábai. Ugyanakkor az erdélyi eredmények láttán az ellenzéknek el kell ismernie, hogy egyedül képtelen valós áttörést elérni, hiszen politikai képviseletünk újfent megmérettetett, és a súlycsoportok nem változtak. Ahogy az sem, hogy főleg a tömbvidékeken kívül élő magyarság helyi érdekei mindenfajta pártpolitikánál fontosabbak. Talán négy év múlva minden érintett településen megértik.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Geokódolás: másnak szabad, amit a magyaroknak nem
Nem minden televízióadó tesz eleget a nemzetközi szabályozások által megkövetelt „geokódolásnak” a Franciaországban zajló labdarúgó-Európa-bajnokság ideje alatt: az RCS&RDS kábelszolgáltató kínálatában szereplő szlovákiai STV1 csatornán szombaton délután Aradon gond nélkül lehetett nézni a Szlovákia–Wales mérkőzést, akárcsak a 22 órakor kezdődő összecsapásokat – számol be Páva Adorján a kronika.ro-n.
A geokódolás figyelmen kívül hagyásáról kaptunk hírt Olaszországban nyaraló olvasónktól is: Nápolyban a ZDF német adó is élőben sugároz találkozókat a kontinensviadalról.
A szlovák köztelevízió eljárását jelző aradi olvasónk szerint felfoghatatlan, hogy ha más külföldi adó sugározhat Eb-meccset Romániában, akkor a magyar M4 Sportot működtető közmédiának miért kell elsötétítenie a képernyőt az Eb-összecsapások, sőt a kapcsolódó beszélgetések ideje alatt is. Ráadásul az M1 csatorna híradóit is kódolják amiatt, hogy a műsorokban beszámolnak az Eb-meccsekről is.
Mint ismeretes, a Partiumban és Erdélyben szűnni nem akaró felháborodás övezi azt az eljárást, miszerint – a szerzői jogi korlátozások miatt – az anyaországi M4 Sport csatorna kódolja azoknak a rangos sporteseményeknek határon túli közvetítését, amelyeket külföldi jogtulajdonosoktól vásárol. Lapunk korábbi megkeresésére a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) közölte, a geokódolás kérdését a nemzetközi sportjogok külföldi tulajdonosaival megkötött szerződések szigorúan szabályozzák, és ezek az MTVA számára minden esetben kötelező érvényűek – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Biztonságban a nemzet
Igencsak könnyedén dagad nemzetbiztonsági kérdéssé egy-egy kétes ügy Romániában.
Az elmúlt napokban a Sky News brit hírtelevízió által készített, az állítólagos romániai fegyverkereskedelemről szóló riport „ütötte meg a mércét”: az újságírókat immár gyanúsítottként kezelik, az „interjúalanyok” pedig előzetes letartóztatásukat töltik.
Egyelőre annyit vehetünk biztosra, hogy átverés történt, de azt első ránézésre nagyon nehéz megállapítani, hogy valójában melyik fél forgatókönyve szerint zajlottak az események. Merthogy ugye a film szereplői szerint a brit tévések húzták csőbe őket, mondván, csupán mozgóképes illusztrációt készítenek a témához, és jelezni fogják a riportban, hogy rögzített történetük fikció. Nem így történt: a Sky News virágzó romániai fegyverkereskedelemről számolt be. Az újságírók továbbra is kitartanak amellett, hogy riportjuk valós tényeken alapul, a beszámoló készítője, Stuart Ramsay pedig azzal magyarázta a hatósági reakciókat, hogy a kormányintézményeket „zavarja az ügy”.
Zavarja bizony: a rendőrség, a Szervezett Bűnözés- és Terrorellenes Ügyosztály és a Bukaresti kormány is előre megrendezettnek nyilvánította a videót, a szereplők előzetes letartóztatását pedig azzal az indoklással hagyta jóvá a bíró, hogy a hamis információk közlése nemzetbiztonsági veszélyforrásként értékelhető. Pedig nehezen elképzelhető, hogy mondjuk a brit tévések fogják magukat, és kitalálnak egy sztorit azzal a céllal, hogy majd jól aláássák a román államot, mint ahogy a szereplőkről sem lehet azt gondolni, hogy ha netán ők verték át az újságírókat, akkor azt nem a sima pénzszerzés céljával tették. De a „nemzeti érdek” úgy kívánja, hogy minél nagyobb feneket kerítsenek az ügynek: az állam mindenképpen el akarja hitetni polgáraival, hogy most nagyon megvédi őket, a foltot pedig azonnal el kell tüntetni az amúgy természetesen makulátlan országimázsról.
Az ügy „pikantériája”, hogy a riport letartóztatott szereplői erdélyi magyarok – talán ez is közrejátszhat az eset felfújásában, hiszen tudjuk, hogy például akár egy-egy rossz fordításból kiindulva (Tőkés László védhatalmi státusos vagy Antal Árpád fekete márciusos kijelentése) milyen könnyen elvetik a sulykot az őrző-védő hatóságok, a Kézdivásárhelyi „terrorügyről” nem is beszélve. Egy tévés átverés ma nagyobb nemzetbiztonsági kockázatot jelent, mint mondjuk a deveselui rakétavédelmi rendszer vagy az amerikai nukleáris fegyverek esetleges ideköltöztetése Törökországból. Dehát mindenki úgy súlyoz, ahogy akar, a hírérték megállapítása nem egyszerű dolog.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Kolozsvár olimpiája
Kiváltságos időszakot zárunk: míg Kolozsváron vasárnap este véget ért az erdélyi magyarság egyik legnagyobb önkifejező ünnepe, nem sokkal később Rio de Janeiróban kialudt a fényes sikereket hozó olimpia lángja.
Bár a Kolozsvári Magyar Napokat és a nyári ötkarikás játékokat óriási léptékek választják el egymástól, a kincses városból nézve kijelenthető, a két eseménysorozat kölcsönösen hozzájárult örömforrásaink hozamának növeléséhez – nem véletlen, hogy a KMN egyik legnépszerűbb helyszínének a Magyar Olimpiai Udvar bizonyult.
A szülinapos Kolozsváron és a csodálatos városnak becézett Rióban egy ideig ugyanazt ünnepeltük: a sikert. Miközben a Mátyás király lovának lábánál összesereglett több tízezer ember már pusztán jelenlétével, kíváncsiságával, mosolyával és tapsával gazdagította a közösségteremtő, -megtartó és -gyarapító rendezvényt, Brazíliában világraszóló tetteket hajtottak végre a piros-fehér-zöld színek legkiválóbb képviselői. És bizony mindannyiukra büszkék lehetünk. Az ötkarikás magyar küldöttség minden szempontból megfelelt az olimpiai mozgalom szellemiségének, mint ahogy a Kolozsvári Magyar Napok szervezői és résztvevői is jelesre vizsgáztak mindabból, amit egy 700 éves, több nemzetiség alkotta európai város követelhet meg lakosaitól a 21. században.
Ünnepkor az egység sérthetetlen, így nehezen érthető, a román köztelevízió – a Kolozsvári területi stúdió elutasító döntését felülírva – miért indított Bukarestből nevetséges támadást a KMN ellen. A Beatrice zenekar egyik közismert dalát teljesen félreértelmező, hamisításoktól sem mentes riport éppen annak az „utált” 20. századnak a fojtogató nyúlványa, amelyről Nagy Feróék énekelnek. Az önkényuralom-imádatról szóló vádak annak a gépezetnek a termékei, amely egyre inkább akadozik – éppen a KMN-hez hasonló kezdeményezéseknek köszönhetően.
A megszűnés szélére sodródott TVR kreálmánya nagyjából ahhoz hasonlatos, mint amikor Hosszú Katinkát próbálták légből kapott doppingvádakkal megtörni. Nem sikerült: a három olimpiai arany- és egy ezüstérem önmagáért beszél. A Kolozsvári Magyar Napok (amelynek főszervezőjét „arannyal” felérő Pro Cultura Hungarica díjjal tüntették ki) azzal vághat vissza a támadóknak, azzal győzhet, hogy jövőre még pompásabb lesz – mert ugye a KMN-t nemcsak négyévente rendezik, mint az olimpiát.
Páva Adorján |
Krónika (Kolozsvár)

Románia, a jó gazda
Nem lehet az ember fából – szól a nóta, ám a dalba foglalt nagy igazság egyvalakire biztos nem érvényes: a Maros megyei kormánymegbízott fafejűsége töretlen, amikor a magántulajdon bitorlásáról vagy visszaállamosításáról van szó.
A restitúció megakadályozása a prefektusi tisztséggel járó állandó feladatkör, hiszen hiába bukott bele az állam jelenlegi helyi képviselőjének túlontúl buzgó elődje: Lucian Goga is ugyanott folytatja konokul, megrögzötten, csak finomabban fogalmaz.
Miközben – a 2014 végén emiatt leváltott – Vasile Liviu Oprea gond nélkül kimondta, hogy az erdélyi magyarságot puszta léte miatt kockázati tényezőnek, veszélyforrásnak kell tekinteni, ezért a Kárpátokon túlra kell „menekíteni” az erdő-visszaszolgáltatási pereket, Goga „csupán” egyik legfőbb tevékenységeként, harcként határozza meg a restitúciót korábban kimondó, jogerős bírósági ítéletek megtámadását.
Munkája pedig nem bizonyul fából vaskarikának: tavaly több mint 30, véglegesnek hitt ítélet újratárgyalását kérte, három esetben pedig a Maros megyei kormányhivatal már vissza is szerezte az államnak a magyar nemesek leszármazottai által korábban hosszadalmas perek révén visszakapott, több ezer hektárnyi erdőt. A perújrafelvételt „új bizonyítékok”, rendszerint addig is ismert, leporolt vagy félremagyarázott iratok, azóta eltörölt háborús, diktatórikus ítéletek alapján kérik, majd jöhet a peráthelyezés. A módszer az eredménytől függetlenül is gyümölcsöző, hiszen az apparátus újabb, végeláthatalan időt nyer, miközben képviselői nyugodtan dőzsölhetnek vagy pusztíthatnak a visszaigényelt területeken.
A térség hajdani fejlődéséhez vitathatatlanul hozzájáruló néhai nemesek, nagybirtokosok örökösei ma ismét az állam ellenségei. A hatalom e tekintetben hajthatatlan abban az országban, amely imád a „jogos gazda” szerepében tündökölni, ám amint elhalkulnak a nacionalista felhangok, csak jajveszékelés visszhangzik az erdőkből, termőföldekről. Számtalan kimutatás bizonyítja az illegális fakitermelés, a famaffia irtózatos pusztítását; az állami erdészetekben uralkodó fejetlenség eredményeként hol a felháborító árak miatt sarokba szorított fafeldolgozók tüntetnek, hol pedig a Romsilva alkalmazottai vonulnak utcára a tömeges elbocsátások, a felügyelet összeomlása miatt.
A mezőgazdaságban tevékenykedők munkáját a megígért támogatások folytonos késlekedése lehetetleníti el abban az országban, amelynek „húzóágazata” az agrárium. Abban az országban, ahol a mezőgazdasági területek alig 15 százaléka szerepel a hivatalos ingatlan-nyilvántartásban, mert a hatóságok – főleg a Kárpátokon túl – képtelenek telekkönyvezni, birtokleveleket kiállítani. Mert fogalmuk sincs arról, hogy mi történt, mi történik, mi van – nem véletlen, hogy Románia termőföldjeinek körülbelül 40 százaléka hipp-hopp külföldi kézre került.
Ilyen körülmények között nyilván az a legfontosabb, hogy a bizottságok, hatóságok, kormányhivatalok, bíróságok igazságtalanul földbe döngöljék mindazokat, akiknek legfőbb bűnük, hogy őseik itt éltek, itt gyarapították szülőföldjük ingó és ingatlan, szellemi és lelki vagyonát.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Kikezdett jogvédelem
Egyre inkább sziszifuszi munkának tűnik a Kolozsvári többnyelvű helységnévtáblákért folytatott harc. Az évek óta tartó pereskedés mintapéldája annak, hogyan lehet törvényes keretek között elodázni, kijátszani az igazságszolgáltatást.
Bő két évvel ezelőtt Kolozsvár egyik legnevesebb bírája úgy döntött, az önkormányzatnak kötelessége kihelyezni a kincses város nevét magyarul is hirdető táblákat – az akkori ítélet indoklását olvasva egy röpke pillanat erejéig még ma is az az érzése támad az embernek, hogy van kiút, normalitás, igazság. Csakhogy szinte azonnal elűzi a kósza gondolatot a szomorú jelen, a valóság: most ott tartunk, hogy visszautalták első fokra az ügyet, és még azt sem tudjuk, hogy ez kinek jó.
A bizonytalanság, a szürkeség a zavarosban halászóknak kedvez, a verdikt kimondásának szüntelen halasztása pedig alaposan lefárasztja, megviseli a jó szándékú jogharcosokat is. Mással ugyanis nehezen magyarázható Szőcs Sándor ügyvéd minap tett kijelentése. „Nézzünk egy kicsit a tükörbe: mi sem követelhetjük, hogy a románok tapsoljanak nekünk a kétnyelvű táblákhoz, amíg nekünk is ilyen a hozzáállásunk például a homoszexuálisokhoz” – fogalmazott a felperes egyik jogi képviselője a Népszabadságnak adott nyilatkozatában, amelyben azt boncolgatta, hogy ha az erdélyi magyar egyházak „szégyenletes módon” elutasítják a melegek jogait, akkor hogyan várhatjuk el a románoktól, hogy teljesítsék a magyar kisebbség követeléseit.
Bár erős a késztetés, nem kívánunk vitába szállni az elmondottakkal, vagy amellett érvelni, miért nem szabad párhuzamot vonni az erdélyi magyarok és a melegek helyzete, illetve az önkormányzat és az egyház szerepe, feladata között. A kijelentés felemlegetésével csupán azt szeretnénk érzékeltetni, mennyire eredményes a hivatalok, hatóságok, intézmények, döntéshozók, egyszóval az államgépezet időhúzásra, elkenésre, lassú, de biztos halálra alapozó aknamunkája. Mert úgy tűnik, a Kolozsvári, erdélyi magyarok jogainak egyik élharcosa kezdi elveszíteni a hitét, hiszen a kudarcsorozat árnyékában gyakorlatilag arról akar meggyőzni, hogy mégiscsak velünk lehet a baj. No de bármikor ébresztőt lehet fújni, és abban reménykedni, hogy ha az idézett gondolatokkal a Kolozsvári önkormányzat ügyvédje hozakodna elő, akkor jogi képviselőink könnyedén leszerelnék az érvelést.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Szándékos félrefordítás
Az „élet iskolájának” szerves része az iskolai élet is, amely – az oktatáson túl – számtalan mAradandó, nehezen kitörölhető emléket, élményt vagy sérelmet szerez-okoz a nebulóknak.
Az iskolapadban nevelkedő diákok gondolkodásmódja, környezethez való viszonyulása, személyisége és érzelmi világa rendkívül képlékeny, és ezzel sajnos vissza is lehet élni. Nem véletlen, hogy a román állam kisebbségekkel szembeni bánásmódja már a közoktatás legalsó szintjein megjelenik – hogy minél korábban tudatosuljon, ki az úr.
Az erdélyi magyarság folyamatos harcot vív iskoláiért – máshol tartunk, mint 25 évvel ezelőtt, ám a Maros megyei állapotok még mindig azt a nyíltan elnyomó többségi politikát idézik, amely idővel Bukarest számára is felvállalhatatlanná vált a „vigyázó” nemzetközi szemek előtt. A legújabb diszkriminációnak ismét egy sajátos törvényértelmezés nyújtja az alapot. Egy rendelet ugyanis előírja, hogy a vegyes tannyelvű intézmények igazgatójának vagy aligazgatójának kötelező módon ismernie kell az adott tanintézetbe járó kisebbségi diákok nyelvét, ám a megyei tanfelügyelőség szerint ez azt jelenti, hogy az igazgató nem lehet magyar, esetleg csak a helyettese.
A Maros megyei tanintézeteknek címzett, a törvény figyelmen kívül hagyását szorgalmazó felszólítás gond nélkül beleillik a kisebbségi oktatás elsorvasztását szolgáló intézkedések sorába. A magyar intézmények feltámasztását, önnálósulását, megerősödését, a kétnyelvűséget, az önazonosság megtartását minden „demokratikus” eszközzel megakadályozni kívánó hatalom ma is olyan embereket foglalkoztat a megyében, akik – munkaköri kötelességként – ott nyirbálják a magyar közösség jogait, ahol csak érik. Ez tény, számtalan intézkedés bizonyítja a többségi vezetők szándékosan rosszindulatú hozzáállását. Ez pedig egyértelműen rávilágít arra, hogy a magasabb diplomáciai szinteken békés együttélést, virágzó multikulturalizmust, a kisebbségi jogok Kánaánját hirdető nyilatkozatok aljas hazugságok.
Mert ha Bukarest valóban barátként, megkerülhetetlen, egyenrangú államalkotó tényezőként tekintene ránk, akkor ez már az óvodában, iskolában is megnyilvánulna – nemcsak a magyar, hanem a román anyanyelvű kicsik, diákok számára is. Hiszen legalább ezen a szinten el kellene kezdődnie az új generációk békéltető „átnevelésének”, amelyre jobb helyszínt nem is lehetne találni, mint Marosvásárhely és környéke. Ehhez képest éppen ez az a vidék, ahol még a Szertár feliratot is etnikai feszültséggerjesztésként „fordítják” románra.
Páva Adorján |
Krónika (Kolozsvár)

Kegyeltek és kitagadottak
Felállította bábuit az RMDSZ a parlamenti választások sakktábláján. Amint az várható volt, a polgári gyalogok besorozása nem ment zökkenőmentesen, de a szövetség felső vezetése végül minden olyan figurának megtalálta a helyét a jelöltlistán, akit oda szánt.
A megméretkezők névsorának véglegesítése során egymásnak feszültek a belső erők, a személyes, helyi és országos érdekek; regionálisan is megmutatkoztak a súlycsoportbeli különbségek, illetve a tagok, szervezetek lojalitását is alaposan próbára tették.
Az RMDSZ ez esetben is politikai pártként viselkedett, a vétójoggal rendelkező Szövetségi Állandó Tanács múlt hétvégi döntéseit pedig csak az nem nyelte le, aki eddig más illúziókat kergetett. Hiszen egyértelmű volt: az MPP felnyalábolt fenyőágainak tüskéi valakit úgyis megszúrnak. Az udvarhelyszéki RMDSZ volt olyan erős, hogy elutasítsa a felső vezetés decemberi ajándékát, a marosszéki tulipánnak viszont már nem volt más választása: be kell fogadnia porzói közé Biró Zsoltot, a polgári párt elnökét.
A cserebere-akciók, az itt a piros, hol a piros játék során egy olyan szakember is kirostálódott, aki a helyi választmány eredeti rangsorolásán a Maros megyei szenátorjelölt-lista második helyére került. Jakab István gazdag romániai és brüsszeli vezetői tapasztalattal a háta mögött döntött úgy, hogy tudását a parlamentben kamatoztatná, ám a párt felső vezetése nemhogy elvette tőle az amúgy sikert nem garantáló helyet, de se szó, se beszéd, a listáról is törölte a megélhetési politikusnak messze nem nevezhető közgazdászt.
Természetesen, mint minden felső vezetésnek, a SZÁT-nak is joga van felülírni a helyi döntéseket, ha a helyzet felülnézetből úgy kívánja. Nem is azzal van a legnagyobb baj, hogy a decentralizáció mellett vehemensen kardoskodó vezetők saját házuk táján esetenként semmibe veszik az alsóbb szintű határozatokat. A politikából kiábránduló Jakab esetében az a visszataszító, ahogyan bántak vele, illetve a megyei szervezettel: előzetes egyeztetés, figyelmeztetés nélkül „kilőtték” a jelöltet – aki utólag sem kapott magyarázatot –, és kész tények elé állították a marosszéki választmányt is (akárcsak a bukarestit, amely továbbra is tiltakozik befutó helyre rangsorolt képviselőjelöltjük lecserélése miatt).
A közösségi kommunikációs alapszabályokra fittyet hányó, ridegen kirekesztő eljárás arra világít rá, mi zajlik a Bukarestben jól megedződött magyar pártban az érdekvédelmi külcsín mögött. Lehet, nem mondtunk újat – csupán arra szeretnénk emlékeztetni, hogy a kiskirályok, kegyeltek és kitagadottak világának térnyerése nagyon rossz dolog.
Páva Adorján Krónika (Kolozsvár)

Szamos-parti sivatag
Kolozsvár városvezetése imád a „multikulturalitás oázisaként” tündökölni a távoli Európa rövidlátó szemei előtt, ám a romániai sivatag ismerői jól tudják, mindez csak délibáb.
Az Emil Boc polgármester vezette apparátus csöppet sem zavartatja magát, amikor lehull az álarc: lelkiismeret-furdalás nélkül tiporják sárba seperc alatt mindazt, amit addig hangzatos programok, projektek révén, beszédekben, értékelésekben, szlogenekben, szórólapokon, honlapleírásokban hirdettek. A rengeteg időt és pénzt felemésztő, őszinte és lelkes közreműködők munkájából, erőfeszítéseiből gúnyt űző színjáték akkor ér véget, amikor egyértelművé válik, hogy nemcsak szövegelni, hanem cselekedni, bizonyítani is kell – amikor vizet kellene adni a normalitást szomjúhozóknak.
A városvezetés most simán bevállalta, hogy arcul csapja a fiatal civilek társadalmi szerepvállalását célzó, nagyrészt önkormányzati finanszírozású Com’on Kolozsvár nevű mozgalmat – csak azért, hogy ne valósulhasson meg a pályázaton nyertes Musai–Muszáj csoport többnyelvűséget népszerűsítő akciója. A 161 ötlet „versenyéből” győztesként kikerült kezdeményezést idén több mint másfél ezer városlakó támogatta (a második helyezett kevesebb mint 800 szavazatot kapott), de a döntéshozók magasról tesznek rájuk és azokra, akik még hisznek az alulról építkezésben, a fiatal civilek társadalomformáló, falbontó erejében.
Pedig a Com’on Kolozsvár projekt éppen azért jött létre az önkormányzat hathatós támogatásával, hogy bevonják az állampolgárokat a közpénzek hasznos elköltését célzó „demokratikus döntéshozatalba”; hogy a fiatalok aktívan kivegyék részüket a közösségi életből, és ötleteikkel „innovatívan adjanak választ a közösségi szinten tapasztalt szükségletekre”. Hát igen: ebből az lett, hogy a városvezetés diktatórikus módon – fittyet hányva a szabályzatra és lazán felülírva a pályázat lebonyolítóinak eredményhirdetését – megakadályozta a legtöbb szavazatot kapó ötlet megvalósítását. Ráadásul pont egy olyan kezdeményezést fojtott el, amely bizony innovatív módon (a város tömegközlekedési eszközein kifüggesztett 3D-s táblákon) adna választ egy közösségi szinten tapasztalt szükségletre (a többnyelvűségre).
Kolozsvár városvezetésének magyarázkodása – miszerint a többnyelvűség kérdése folyamatban lévő per tárgyát képezi – nevetséges: egyrészt ez a kitétel nem szerepel a pályázat szabályzatában, másrészt a muszájosok tavaly is hasonló témakörrel jelentkeztek és nyertek. Akkor nem szúrtak szemet, ám most, a 2021-es kulturális fővárosi cím elbukása után, bő egy hónappal a parlamenti választások előtt nincs apelláta. Nincs más, csak homok és sivatag, ameddig a szem ellát.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Újratervezés? Punktum
 Két friss példa arra, miért tűnik felületesnek, álságosnak az RMDSZ lépten-nyomon hangoztatott újratervezése, megújulása.
1.) A szövetség továbbra is süketnek tetteti magát, amikor felerősödik az utca hangja. Nem először bizonyosodik be, hogy hiába a kolozsvári Főtérről messze szálló, egyre csak erősödő jajkiáltás: a Majális utcai székház nyílászárói kiválóan szigetelnek. A teljes társadalmat érintő problémák megoldásával kampányoló, a legmodernebb romániai párt címet megcélzó alakulatot ezúttal is hidegen hagyja százezrek forrongó haragja. A nemrég még a Megmentjük Kolozsvárt Bukaresttől szlogennel korteskedők most tétlenül vonogatják a vállukat a lehúzott redőnyök mögött, és azon morfondíroznak: na de mi van akkor, ha Kolozsvár és Bukarest a barikád egyazon oldalán áll?!
Az RMDSZ politikusai eleinte kivártak. Nincs közös álláspont, meg kell vizsgálni, nem olyan egyszerű kérdés – mondogatták a közkegyelmi, illetve a büntető törvénykönyv módosítását célzó tervekről. Aztán az egy héttel ezelőtt az éjszaka leple alatt megalkotott sürgősségi kormányrendelet láttán ejnyebejnyézni kezdtek, hogy ezt nem így kellett volna, de közben – a Szociáldemokrata Párt taktikáját követve – a Cioloș-kormány által szintén sürgősségi rendeletekkel meghozott Btk.-módosítások felemlegetésével próbálták súlytalanítani a problémát.
És mindvégig kitartva a PSD–ALDE-val kötött együttműködési megállapodás mellett. Mert ha egyszer a Majális utcában elhatároznak valamit, az úgy is lesz. Punktum. Nem számítanak a nemzetközi aggodalmak, az évtizedek óta példátlan népharag: ez az egy hónap alatt totálisan hitelét vesztett kormány fogja valóra váltani az RMDSZ ígéreteit. Majd Liviu Dragnea teszi második hivatalos nyelvvé a magyart a Székelyföldön, majd Sorin Grindeanu csökkenti az anyanyelvhasználati küszöböt, majd Călin Popescu-Tăriceanu vet véget a jelképüldözésnek, majd Lia-Olguţa Vasilescu építi meg az észak-erdélyi autópályát (székely–oltyán közös munkásbrigádokkal). Punktum.
2.) A szövetség makacsul próbálja fenntartani azt a látszatot, miszerint képviselői szentek és sérthetetlenek. A három év letöltendő börtönbüntetését megfellebbező, a rendkívül vitatott háromszéki Schweighofer-projekt támogatójaként is hírhedtté vált Olosz Gergely múlt hétvégi kitüntetése megdöbbenést, ellenkezést váltott ki – egy korábbi díjazott le is mondott Ezüstfenyő elismeréséről.
Ebből is látszik, hogy RMDSZ vezetősége továbbra sem hajlandó különbséget tenni a pártkatonái ellen indított korrupciós ügyek között. Mindegy, milyen súlyosak a vádak (fesztiválbelépőkben vagy félmillió eurókban mérhetők), nem számít, hány hónapot vagy évet, felfüggesztettet vagy letöltendőt kap: mindenki ártatlan, mindenki mellett kiállunk, mindenkivel vagyunk, hiszen kivétel nélkül mindenkit azért hurcolnak meg, mert a magyarságot szolgálta. Mert az RMDSZ maga a purgatórium: aki belép, az nyomban megtisztul, ellene mond mindennek, majd méltatlanul bűnhődik. Punktum.
Páva Adorján 
Krónika (Kolozsvár)

Tizenkét pont, vesszőcske
Ha az édes anyanyelvünket most ízlelgető kislányom már folyékonyan beszélne, biztosan össze tudna állítani egy 12 pontos kívánságlistát, amelyet ünnepélyes keretek között szülei tudomására hozna.
A feleségemnek sem kellene különösebben felemelő hangulat ahhoz, hogy legalább 120 pontos kivonatot „tűzzön" egy kokárdás hűtőmágnessel a fagyasztó ajtajára, mint ahogy nekem sem esne nehezemre vágyaim összefoglalása tucatnyi pontban, vagy miért ne: egy teljes újságoldalon. Aztán családunk összefoghatna a szomszéddal, közös problémáink megoldását követelve, majd az utcánk lakói is kinyilváníthatnák akaratukat, akárcsak a teljes falunk népe – és így tovább, mígnem közösségi halmazunk legalább a mit kíván a romániai magyar nemzet kérdésfeltevés/kijelentés szintjére nem duzzad.
Utóbbi szemszögből, felülnézetből kiindulva fogalmazta meg 12 pontját az RMDSZ az idei március 15-ei ünnep alkalmából. Az 1848-as örökséghez merészen visszanyúló megfogalmazók a Mit kíván az erdélyi magyarság? című kiáltvány „lábjegyzetében" kijelentik, a szabadságharc üzenete örök értékű, ugyanakkor a 12 pontban megfogalmazott célok évről évre alkalmazkodnak a jelenhez. „Ez a mi szabadságharcunk" – áll a mostani kiáltvány végén, amelyben „a legfontosabb törekvéseinket" próbálták röviden összefoglalni.
Kétségtelen, hogy a felsorolt követelések megalapozottak, és közösségünk javát szolgálnák. A romániai magyar parlamenti párt által 2017-ben megfogalmazott 12 pont okés, szupcsi. De. Már megint belerondít az a fránya szűrő, a „kis lépések politikájának", jobban mondva az egy helyben toporgásnak összetéveszthetetlen nyoma. A kiáltványból „üvölt" az elhallgatás, a most nem aktuális, a Dâmboviţa-parti ukáz: fogd be a szádat. Ha a székelyföldi, partiumi, erdélyi magyarság 12 pontos követeléslistájára nem fér fel az autonómia, akkor mégis ki beszél? És kinek a nevében?
Olvasom, hogy nem tudom hányadik és hányadik és hányadik pont tulajdonképpen az önrendelkezés, az autonómiastatútum elfogadtatásának előfeltétele, úgyhogy nem igaz, hogy nincs benne. Zsír, menő. De. Egy kiáltványban hogy lehet utalgatni, sejtetgetni a sorok között?! Mi több: hogy lehet a '48-as elődök hangját utánozva szabadságharcot kiáltani, miközben folyamatosan ahhoz dörgölőzünk, annak lábai elé taszít a tehetetlenségi erő, aki legfőbb nyomorúságunk fenntartója?! És mi az, hogy évről évre alkalmazkodni kell?! Mégis mi írja ily könnyedén felül akaratunkat?! Biztos az időjárás, a lej/euró árfolyam, a GDP, a DNA. Vagy hogy melyik lábával kel fel a mindenkori Liviu Dragnea.
Nem kedves feladat ünneprontónak lenni, de a '48-as örökség több tiszteletet érdemel, nem szabadna elhamarkodott politikai marketingfogások eszközeként használni. Valóban szükségünk van új 12 pontra – de ezek kikiáltása előtt újra meg kellene tanulnunk beszélni. Hogy meg tudjuk beszélni. Hogy megértsük egymást. A kislányom biza jó úton halad – nem valószínű, hogy az erdélyi magyarság „igazi" 12 pontja közé bekerülne, amit most kíván, de kötelességem meghallgatni, és mindent megtenni azért, hogy higgyen azok megvalósulásában, és higgyen bennem. Akárcsak a feleségem. És persze én bennük. No meg a szomszéddal is szót értsünk, és közben magunkénak érezzük tágabb közösségünk gondját is.
Alulról így alapozható meg a 12 pont – ebből építkezik a béke, a szabadság, az egyetértés. Ebből él a hit, amely nem aktuálpolitikai kérdések függvénye. A romániai magyarság egyik legfontosabb közös célkitűzése az önrendelkezés – aki nem hisz benne, sőt nem akarja, az nem közösségben gondolkodik.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

A Krónika és a Háromszék is bírálta az RMDSZ-t, amiért kihagyta az autonómiát
A Krónika és a Háromszék napilap is bírálta az RMDSZ-t amiatt, hogy az erdélyi magyarok nemzeti ünnepen közzétett 12 pontos követeléslistáján nem szerepelt az autonómia.
A Krónika vezércikkírója méltányolta, hogy az RMDSZ megfogalmazta, mit kíván 2017-ben az erdélyi magyar közösség, de „az egy helyben toporgás összetéveszthetetlen nyomának" tartotta, hogy „a kiáltványból üvölt az elhallgatás".
„Ha a székelyföldi, partiumi, erdélyi magyarság 12 pontos követeléslistájára nem fér fel az autonómia, akkor mégis ki beszél? És kinek a nevében?" – tette fel a kérdést Páva Adorján, a vezércikk szerzője. A cikkíró azokra a magyarázatokra is kitért, amelyek szerint a kiáltvány egyes pontjai tulajdonképpen az autonómiára utalnak. „Egy kiáltványban hogy lehet utalgatni, sejtetgetni a sorok között?! Mi több: hogy lehet a '48-as elődök hangját utánozva szabadságharcot kiáltani, miközben folyamatosan ahhoz dörgölőzünk, annak lábai elé taszít a tehetetlenségi erő, aki legfőbb nyomorúságunk fenntartója?! És mi az, hogy évről évre alkalmazkodni kell?! Mégis mi írja ily könnyedén felül akaratunkat?!" – tette fel a kérdést a Krónika cikkírója. Végül megállapította: „Valóban szükségünk van új 12 pontra – de ezek kikiáltása előtt újra meg kellene tanulnunk beszélni. Hogy meg tudjuk beszélni. Hogy megértsük egymást."
A székelyföldi Háromszék napilap is üdvözölte az aktuális 12 pontot, de kifogásolta, „hogy az RMDSZ immár szóhasználatából is száműzni látszik az autonómiát". „Örüljünk annak, hogy legalább alaposan körülírták?" – kérdezte a cikkíró.
Farczádi Botond, a Háromszék vezércikkírója ugyanakkor pozitív fejlemények tekintette, hogy az RMDSZ felkarolta a Magyar Polgári Párt (MPP) képviselőinek a kezdeményezését, és közösen nyújtottak be törvénykezdeményezést azért, hogy március 15. legyen hivatalos ünnep az erdélyi magyarság számára.
A cikkíró „aprócska, de fontos gesztusnak" látta, hogy Teodor Melescanu román külügyminiszter arra buzdította diplomatáit: vegyenek részt a magyar nemzeti ünnep rendezvényein. Úgy vélte: e gesztus és Sorin Grindeanu miniszterelnök üdvözlete annak a tükrében értékelődik fel, hogy Klaus Iohannis évek óta következetesen hallgat március 15-én. Szerinte a jelenlegi román államfő „nem képes arra a gesztusra, amelyet Emil Constantinescu honosított meg, és Traian Basescu is folytatott".
MTI
Erdély.ma

Kényszervezők
A román hatóságok immár következetesen nem merik nyíltan felvállalni az Erdély-zászló üldözését – ez is egyfajta győzelem lehetne, ha a csatát nyerő fél felfogná. Ám erre sajnos még nem képes.
A március 15-ei kolozsvári rendezvényen történt zaklatások joggal nevezhetők tragikomikusnak: legfőképpen annak tudatában, hogy az Erdély-zászlóval vonuló ünneplők háborgatását követő magyarázkodások során a szervezőgárda és a csendőrség tavaly is ugyanígy passzolgatott a felelősséggel. Egymásra mutogatás a kitiltott Erdély-zászló ügyében – ezt a címet kapta a tavalyi afférról beszámoló cikkünk, amelyben Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke elmondta: a rendőrök már napokkal a rendezvény előtt jelezték az Erdély-zászlóval kapcsolatos kifogásaikat a szervezőcsapatnak. Csakhogy eközben a rendőrség azt állította, a felvonulás szervezőinek kérésére igazoltatták a zászlóvivőket.
Még egyszer: nem idén, hanem 2016-ban írtuk ezt. A beszámoló kísértetiesen hasonlít az ideire, a különbség „csak” annyi, hogy egy hete pénzbírságokat is kiszabtak – a csendőrség szerint nem az Erdély-zászló miatt, hanem azért, mert a lobogóvivők ellenszegültek a szervezők felszólításának, és nem távoztak a tömegből.
A sorozatban másodszor eljátszott egymásra mutogatás láttán is inkább a szervezőgárdának hinnénk, de nem lehet szó nélkül hagyni, milyen könnyen beetethetők az ünnepi események lebonyolítói, akiket idén is a megfelelési kényszer, és nem az eszük vezérelt. Reméljük, immár az RMDSZ ifjai előtt is egyértelművé vált, hogy a karhatalmi erők szívesen kihasználják a szervezők naivitását, puhányságát – a március 15-ei rendezvények „gazdáira” hivatkozva szabadon rondíthatnak bele az ünnepi hangulatba, összeugraszthatják a magyarokat, és a transzilvanista mozgalomba is rúghatnak egyet, miközben bakancsuk tiszta marad. Mert egyértelmű, hogy a hiszékeny rendezők közreműködése nélkül nem mernek agitálni – a csendőrök most is tagadják, hogy az Erdély-zászló szúrt szemet.
Eközben a román transzilvanisták is átláttak a szitán, és lehetőségeikhez mérten nagy visszhangot keltettek a többségi médiában – ebből a szemszögből nézve nem ártott a regionalista érzelmeket felkorbácsoló ügy. A kolozsvári RMDSZ azonban még túl kicsi ahhoz, hogy meglovagolja ezt a hullámot. Gyenge testalkatú ahhoz, hogy Erdély fővárosának markáns érdekvédelmi szervezetévé izmosodjon, vagy hogy – a szövetség tavalyi kampányszlogenjéből kiindulva – valóban megmentse Kolozsvárt Bukaresttől.
Dicséretes, hogy a zászlóvivőket „adó” EMNP, illetve az RMDSZ megyei vezetői közösen vonták kérdőre a belügyminisztert, az immár parlamenti képviselőként is tevékenykedő Csoma Botond pedig a honatyák elé viszi a lobogóügyet – de ennyi nem elég. 2018. március 15-én sokkal többet kell felmutatni: sokkal nagyobb bátorságot, sokkal egyenesebb beszédet, sokkal erősebb akaratot. És sokkal több Erdély-zászlót.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Az ördög és a magyargyűlölők
Micsoda káosz, csillapíthatatlan hataloméhség, eszement erőfitogtatás, a parlamentben és a kormánypalotában eluralkodó politikai idiotizmus kellett ahhoz, hogy az RMDSZ az elmúlt bő másfél évtized legfontosabb bukaresti megvalósításainak kapujába kerüljön! Minden képzeletet felülmúl, ahogyan a választásokon magabiztosan győztes párt, illetve az általa irányított koalíció fél év alatt – gyakorlatilag senkitől sem zavartatva – kicsinálta önmagát. A bábkormányfő életre kelése nyomán futótűzként lángoltak fel a belső konfliktusok, amelyeknek a kormány is martalékává vált, ez pedig Európában példa nélküli helyzetet idézett elő: a parlamenti többség bizalmatlansági indítvánnyal próbálja meg eltávolítani saját miniszterelnökét. Itt jön képbe az RMDSZ, amely 30 honatyája révén ismét a mérleg nyelvévé vált: Liviu Dragnea, a PSD elnöke csakis a magyar szövetség képviselőinek szavazataival mehetett volna biztosra. A szociáldemokraták erőemberének olyannyira kényszerképzetévé vált a személyes érdekei által vezérelt leszámolási vágya, hogy hajlandónak mutatkozott az RMDSZ évtizedes kéréseinek teljesítésére egy-két nap leforgása alatt – olyan követelések felkarolására, amelyek hiába természetesek és jogosak számunkra, a Dâmboviţa-parton továbbra is szitokszóként visszhangoznak. Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, hogy Dragnea végül minden bizonnyal a hazaárulást kiáltó vadnacionalista média- és közszereplők, erdélyi PSD-s honatyák nyomására mondott le kedden arról, hogy eleget tegyen a magyar érdekképviselet által szabott feltételeknek. Pedig hétfőn még úgy tűnt, az RMDSZ lehet ennek a paradox politikai válsághelyzetnek a legnagyobb nyertese. Kelemen Hunorék azonnal felismerték a ritka lehetőséget, és vaskos kívánságlistát tettek a tárgyalóasztalra: állítólag nemcsak a legsúlyosabb „tételről”, a kisebbségi anyanyelvhasználatot ténylegesen elősegítő, a közigazgatási joszabályt módosító tervezetről volt szó, hanem az oktatási törvény megváltoztatásáról (benne a differenciált érettségivel), a március 15-ei hivatalos ünnepnapról, sőt a 12 éve porosodó, a kulturális autonómiát taglaló kisebbségi törvényről is. A felsoroltak olyannyira fontosak a romániai magyarság számára, hogy gyakorlatilag mindegy, ki teljesíti – mindegy, ki mit mond, ezekért a jogokért simán le lehetne paktálni a felvilágosultabb többségi körökben (is) ördögnek tartott Dragneáékkal. Az RMDSZ nagyon jól tette, hogy magasra helyezte a mércét, ám legalább ennyire dicséretes, hogy amikor kedden elutasításba ütközött, nem elégedett meg egy kialkudott részsikerrel. A szövetséget az elmúlt években rengeteg jogos kritika érte a kis lépések politikája, illetve az unos-untalan hangoztatott stabilitáspártisága miatt. Most azonban bebizonyította, hogy képes a sarkára állni: nem elégedett meg a kevéssel, sőt azzal bünteti a magyarfóbiás román politikai elitet, hogy tevékenyen hozzájárul a kormányválság elhúzódásához. Ehhez pedig nem kis merészség kellett, hiszen még ha Sorin Grindeanu kormányfő meg is menekül, parlamenti támogatás hiányában nagyon kevés mozgástere lesz, ha pedig – előbb vagy utóbb – Dragnea eléri célját, borítékolható, hogy bosszúja nem kerüli el az RMDSZ-t sem. Persze egy biztos: a romániai politika világában felesleges előre gondolkodni. Az is tény, hogy a szövetség most nemcsak kritikusai szemében nőhetett sokat, hanem a hataloméhes PSD ellentábora is hálás lehet neki, ám ebből a közeljövőben nemigen lehet politikai tőkét kovácsolni. Azonban ennél sokkal elkeserítőbb, hogy egy-két nap alatt újfent bebizonyosodott, mennyi magyargyűlölő politikussal, véleményformálóval kell egy országban élnünk. Pártállástól, származástól függetlenül.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Vége a színjátéknak
Tompa Gábor szerint „a trumpizmus diadala” mindaz, ahogyan a sajtó járt el a kolozsvári magyar teátrumban történt, a Krónika által nyilvánosságra hozott incidens ügyében.
A színházigazgató egyik Facebook-hozzászólásában alaposan kiosztja azokat az újságírókat, akik nem hagyták szó nélkül a neves külföldi rendező által a színfalak mögött elkövetett agressziót.
Lehet, hogy egyesek szerint a pénteki előadás szünetében történt affér – mint ahogy Tompa lapunknak fogalmazott – nem volt annyira súlyos, hogy bántalmazásról lehessen beszélni, de mint kiderült, az utolsó csepp volt a pohárban. Érvényes ez az előadás oly sokat emlegetett munkafolyamatára, amely során Andriy Zholdak „bizonytalan forrásaink” szerint végig elfogadhatatlanul bánt a színészekkel. Ugyanakkor a konkrét eseten messze túlmutató problémáról is lerántotta a leplet: a színpad csillogása mögött sötétlő kiszolgáltatottságról, megaláztatásokról, eme zárt világ ijesztő belső szabályrendszeréről, amelyben az alapvető emberi értékek sokszor csupán lecserélhető kellékek.
Tompa Gábor szerint a sajtó nem ellenőrizte le a bizonytalan forrásból származó hír valóságtartalmát, és a médiát talán nem is érdekli maga az igazság. Mondja mindezt az a színházigazgató, akinek egyik alkalmazottja előadás közben kénytelen kihívni a rendőrséget, a direktor úr pedig néhány óra múlva kedélyesen kvaterkázik az agresszorral. Miféle igazság ez? Miféle vezető az, aki nem védi meg a munkatársait? Mennyire ismeri társulatát az az igazgató, aki egyéb elfoglaltságai közepette javarészt a messzi távolból dirigál, helytartója pedig a székében minduntalan honoló félelem?
E sorok születése közben a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei közös nyilatkozatot adtak ki, melyben szolidaritást vállaltak egymással, egymásért, elutasítva mindennemű agressziót, és mélységesen aggasztónak tartva a közelmúltban történteket. Ez is bizonytalan forrás, kedves direktor úr? Mégis, maga szerint miféle szerzet az igazság? Csupán egy lecserélhető, átformálható kellék?
A kolozsvári színészek közös kiállásukkal bebizonyították, nem hajlandók segédkezni az emberi értékek önkényes felülírásában. Még akkor sem, ha egyesek szerint ez művészet a köbön. Andriy Zholdak és kolozsvári cinkosa, Tompa Gábor azért bukott le, mert abban a biztos tudatban éltek, hogy az általuk és a hozzájuk hasonlók által kifundált embertelen színházi szabályrendszer, kényszeréletforma parancsszóra kizárja, nem engedi beszivárogni a valóságot. Amiben a semmibe vett közönség él. És a színészek. És a sajtó, amely a kolozsvári színházi bántalmazás nyilvánosságra hozatalával, a falon ütött réssel teljesítette kötelességét. A vastaps azonban a szégyenszínfalakat lebontó kolozsvári színészeket illeti meg.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)