Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2008. február 22.
A Babes–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) bölcsészkara az évtizedes hagyományoknak megfelelően az elmúlt években is indított néprajz–magyar szakot, azonban az idén végző hallgatók csak a jelenlegi tanév kezdetén szembesültek a ténnyel, hogy a bolognai rendszer bevezetésével, a három tanév lejártakor nem jutnak úgynevezett „szakpáros” diplomához. Ennek oka, hogy – a bolognai követelmények szerint – a néprajz és a magyar két külön tudományághoz, a társadalomtudományhoz, illetve az irodalomtudományhoz tartozik, így a bölcsészkar nem adhat oklevelet a társadalomtudományi karhoz tartozó néprajz, valamint az irodalomtudományhoz tartozó nyelv és irodalom szak elvégzéséről is. Emellett az is gond, hogy a néprajz főszakos hallgatók a magyar nyelvet csak másodszakként tanulták. Ez azt jelenti, hogy a néprajz főszakosok az idei tanév végén magyar nyelvből sem kaphatnak oklevelet. Elterjedt információk szerint az egyetem vezetősége megígérte, a minisztérium tervei szerint egy negyedik, szintén államilag támogatott tanévet írnak ki az érintett évfolyam részére, így a néprajz főszakosok felvehetik a magyar főszakon kötelező tantárgyakat, és ezekből levizsgázva magyar szakos diplomához is juthatnak. A diákok úgy tudják, a pótévet nem a következő, 2008/2009-es tanévben indítanák be, ugyanis az elképzelés szerint megvárnák a most másodéves, és a bolognai rendszerben csak néprajz szakot hallgató diákokat is. A felajánlás viszont nem elégítette ki az idén végzős, néprajz–magyar szakra jelentkezett hallgatókat, akik szerződésszegésnek nevezik az egyetem ígéretét. Nem értik, miért kellett a magyar főszak tárgyaiból is vizsgázniuk, ha diplomájukra nem kerülhet rá, hogy magyar nyelv és irodalom szakot is végeztek. Magyari Tivadar, a BBTE rektor-helyettese elmondta: a tisztázatlan helyzet a hallgatók két csoportját érinti. Az elsőbe a mostani első- és másodévesek tartoznak. Magyari szerint mire ők végzősök lesznek, a most tapasztalható bonyodalom minden bizonnyal tisztázódik. A másik csoport esetében azonban sürget az idő, mert a 2006-ban és 2007-ben végzettek, valamint a 2008-ban végzők még mindig nem tudják, hogy milyen szakképesítés kerül a diplomájukra. A BBTE néprajz és antropológia tanszékének vezetője, Keszeg Vilmos nem részletezte az előállt helyzettel kapcsolatos álláspontját. Jelezte: az üggyel kapcsolatosan az oktatási tárcához fordultak. Magyari Tivadar cáfolta azokat az értesüléseket, hogy az egyetem egy negyedik, ingyenes tanév felajánlásával próbálná jóvátenni a hibáját. /Benkő Levente, Páva Adorján: Dupla vizsga, sima oklevél? = Krónika (Kolozsvár), febr. 22./
2008. szeptember 18.
Ma már keveseket érdekel, hogy hat és fél évvel ezelőtt mennyibe került Romániában egy harmadosztályos futballcsapat, hogy mennyit kellett befektetni ahhoz, hogy a csapat 2008 szeptemberében Rómában sikert arasson. A Pászkány Árpád üzletember által finanszírozott Kolozsvári CFR római bombasikere nemcsak a pénz modern labdarúgás feletti uralmát feledtette, hanem átrendezte a romániai futball irányítóinak viszonyulását ahhoz a jelenséghez, amelyet az erdélyi bajnokcsapat képvisel George Becali, a Steaua labdarúgócsapatot birtokló üzletember sokkoló mondata így hangzott: „A győzelem reményt ad arra, hogy nekünk, románoknak is sikerülhet”. Korábban Becali sokszor Magyarországra vagy Portugáliába száműzendő, „bozgor csapatnak” nevezte a CFR együttest, mely most a világraszóló siker fényében hirtelen „románná szépült”. /Páva Adorján: Minden román, ami fénylik? = Krónika (Kolozsvár), szept. 18./
2009. július 22.
Nem hunyt szemet a Steaua szurkolóinak július 16-án történt magyarokat gyalázó megnyilvánulása felett az Asztalos Csaba elnöklete alatt működő Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD), illetve az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) sem. Utóbbi vizsgálatot indított a bukaresti klub ellen, többek között a Bukarestben megrendezett, Újpest elleni Európa Liga-selejtezőn kifeszített transzparens miatt, amelyen ez a magyar szöveg állt: “Mennyi ideig tartja egy magyar nő a szart magában? 9 hónapig”. Az UEFA jelezte, hogy fegyelmi vizsgálatot indít a bukaresti klub ellen. Az UEFA ellenőrének jelentésében négy komoly kihágás szerepel, amely miatt eljárást indítottak. A találkozó ellenőre említést tett arról, hogy egy román szurkoló a pályára rohant, továbbá megdobálták a kiállított újpestit, Korcsmár Zsoltot, a szurkolók tiltott pirotechnikai eszközöket alkalmaztak, illetve a hazai drukkerek egy minden jóérzésű embert felháborító felirattal provokálták a magyarokat a stadionban Asztalos Csaba, az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke hivatalos tiltakozó levelet írt Michel Platininek, az UEFA első emberének. Asztalos Csaba ebben nyilvános tiltakozását fejezte ki a kifeszített transzparens tartalma ellen, amely a levél szerint “sérti a magyarok méltóságát, megalázó, és ellenséges hangulatot gerjeszt a romániai magyar közösséggel szemben”. Asztalos Csaba hangsúlyozta, a magyargyalázás nem új keletű a romániai futballstadionokban. “Sajnos például a romákat sértő megnyilvánulások esetén sokkal könnyebben büntet a FRF. Ez nagyrészt a romániai magyar közösség hibája is: miközben az országban több, a romák érdekeit védő szervezet is működik, nekünk egyetlen olyan szervezetünk sincs, amely ilyen esetekben hivatalos panaszt nyújtana be, például a Magyar Ifjúsági Tanács vagy a Magyar Ifjúsági Értekezlet sem foglalkozik ezzel. Mi hivatalból rendszerint vizsgálatot indítunk a magyarokat sértő megnyilvánulások ügyében is, ám a visszhang sokkal nagyobb lenne, ha a kezdeményezés mögött a magyar közösség civil képviselői állnának, nem pedig a diszkriminációellenes tanács” – fogalmazott Asztalos Csaba. Markó Béla, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke a Prosport napilapnak adott interjújában jelezte, nem nagyon érdekli a futball. Az ügy kapcsán úgy érzi, nem az efféle megnyilvánulások határozzák meg a románok és a magyarok közötti kapcsolatot. Markó szerint ilyen esetekből “nem kell nagy ügyet csinálni”, a rendőrségnek és az igazságszolgáltatásnak teljesítenie kell feladatát. Magyarországon: Móring József Attila kereszténydemokrata képviselő írásbeli kérdéssel fordul a külügyi és a rendészeti tárca vezetőjéhez, valamint a sportért felelős miniszteri megbízotthoz. A politikus „Huhogni, cigányozni, gágogni tilos, “szarmagyarozni” szabad? címmel rendezett sajtótájékoztatóján elmondta, arra kíváncsi, hogy tesz-e hivatalos lépést a külügyi tárca a steauások által kifeszített transzparens miatt. Móring József Attila úgy fogalmazott, hogy “ennél undorítóbb, ocsmányabb, aljasabb, provokatívabb szöveg” nem jelent még meg magyar érdekeltségű sporteseményen. Draskovics Tibor igazságügyi és rendészeti miniszter annyiban reagált Móring József Attila kérdéseire, hogy, ha egy mérkőzésen bűncselekmény történik, bárki is követi el, azt a rendőrségnek meg kell szakítania és eljárást kell indítania. /Páva Adorján: Steaua-Újpest: célkeresztben a magyarokat gyalázók. = Krónika (Kolozsvár), júl. 22./
2009. július 23.
Asztalos Csaba, a Diszkriminációellenes Tanács elnöke, továbbá Móring József Attila magyarországi kereszténydemokrata képviselő tiltakozott a Steaua–Újpest FC mérkőzésen kifeszített felháborító transzparens miatt. Mindkét közszereplő minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy szankciókat, illetve hivatalos diplomáciai számonkérést eszközöljön ki, közben Markó Béla az RMDSZ-elnök azt szeretné, ha nem lenne ügy belőle. Közben az Adevarul bukaresti román napilap levélben fordult az európai futballszövetséghez, az UEFA-hoz, amelyben a Steaua megbüntetését kérte. Az ok: románként szégyellik magukat. Olyannyira, hogy címoldalon közölték a magyar nemzethez intézett, helytelen magyarsággal megírt bocsánatkérésüket. Ilyen megalázó esetben az RMDSZ csúcsvezetésében nincs, aki elégtételt követeljen az újabb és újabb sérelmek miatt. /Páva Adorján: Kiben bízzunk elejétől fogva? = Krónika (Kolozsvár), júl. 23./
2009. november 19.
December elsején Kolozsváron Új Magyar Gárda Kulturális és Hagyományőrző Mozgalom Győri Wass Albert zászlóalj Székely Szakasza akart felvonulni, Sepsiszentgyörgyön pedig a szélsőséges, gyalázkodó román Új Jobboldal. December elsején lesz 91 éve, hogy Kolozsváron megalakult a Székely Hadosztály, erre csendesen akarnak emlékezni. A megmozdulás következményei előre láthatóak: nagyjából ugyanúgy fognak neki örülni a kolozsvári román döntéshozók, mint ahogyan a székelyek „tapsolnak” majd a szélsőséges, magyargyűlölő megnyilvánulásairól már tíz éve ismert Új Jobboldal sepsiszentgyörgyi felvonulásának. /Páva Adorján: Multikulti szélsőségek. = Krónika (Kolozsvár), nov. 19./
2011. március 2.
Iskolapélda
Évekkel ezelőtt sokatmondó tényekre hívta fel a figyelmet egy, az Európai Bizottság által megrendelt tanulmány, amely az Erdélyben élő kisebbségek helyzetét vizsgálta három területen, kiemelten foglalkozva a tanüggyel is.
Non-Discrimination Review nevű program keretében Renate Weber az Alapítvány a Nyílt Társadalomért, Eugen Crai az UNICEF, Haller István pedig a Pro Európa Liga képviselőjeként kutatott éveken keresztül Szatmárnémetire és Marosvásárhelyre összpontosítva, a jelentésből pedig kiderült, a diszkrimináció szinte minden téren jelen van, a kisebbségeket még mindig hátrányosan különböztetik meg. A vegyes tannyelvű általános iskolákban igazi multikulturalitásról nem lehet beszélni: ritkák a kétnyelvű feliratok, a falakon nagyrészt csak a román kultúra nagyjainak képei lógnak, a vallásoktatásnak helyet adó termekben csak ortodox jelképek díszelegnek, a betűvel megjelölt magyar osztályok rendszerint a román osztályok után kapnak besorolást az ábécében. A kutatók kiemelik, ezek mind-mind a kisebbségi komplexusok kialakulásához vezethetnek, és közvetetten kiváltó okai lehetnek annak, hogy a kisebbségiek tanulmányi eredményei rendre rosszabbak, mint a többségieké. A jelentést egyébként éppen az idő tájt tették közzé, amikor Marosvásárhelyen a jól irányzott összevonások nyomán az általános iskolák magyar tagozatai mindenütt kisebbségbe kerültek. S hogy azóta mi változott? Jelenleg egyetlen általános iskola sem viseli magyar személyiség nevét a majd fele arányban magyarlakta városban. Ez nehezen, de érthető lenne, ha a helyi közösség nem igényelné ezt, de hát Marosvásárhelyen évek óta küzdenek azért, hogy például az iskolákat alapító egykori polgármesterről, Bernády Györgyről nevezzenek el egy tanintézetet. Hiába a szülők összefogása és a tanárok kilincselése, a kezdeményezést már az adott oktatási intézményen belül elfojtják a román kollégák, akik nem véletlenül vannak többségben: rendre leszavazzák a névváltoztatási kérelmeket. A kisdiákok esetében még csak komplexusokról beszélünk, de a vásárhelyi példa egy sokkal felháborítóbb tényre emlékeztet: a hivatalosságok szintjén egyre inkább erőltetett közeledés ellenére a kulisszák mögött még mindig tudatosan próbálják ellehetetleníteni Erdélyben a magyar identitás nyilvános felvállalását.
Páva Adorján, Krónika (Kolozsvár)

2011. szeptember 8.
Győztek a „gyűlölt” magyarok, döntetlen a „krumpliföldön”
Botrányok övezik Magyarország, illetve Románia futballcsapatának kedd esti fellépését is az Európa-bajnoki selejtezőkben. A magyarok 2-0-ra nyertek Moldovában, így életben maradtak továbbjutási esélyeik. A vendégek játékát nem tudta negatívan befolyásolni a hazai közönség rendkívül ellenséges magatartása, az viszont borítékolható, hogy nem marad büntetés nélkül az állítólag bukaresti drukkerek által felmutatott „Szar Magyarország” és a „Gyűlölünk titeket” feliratok kifeszítése, a görögtüzek gyújtása és petárdák pályára dobálása, és a játéktérre berohant fanatikus miatt is szankciókra számíthat a rendező ország.
A magyarok nem fordulnak az UEFA-hoz
A Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) tegnap jelezte, nem tervez válaszlépést a szurkolók Magyarországot sértő transzparensei miatt. „Az erőszak erőszakot szül, a gyűlölet pedig gyűlöletet. Az MLSZ épp ezért nem tervez semmilyen lépést a moldovaiak ellen, ez az európai szövetség dolga – mondta Borbély Zoltán, az MLSZ-sajtó és jogi irodájának vezetője az MTI érdeklődésére. A büntetés nyilvánvalóan nem marad el, hiszen petárdák repültek a pályára, és egy szurkoló is befutott a játéktérre.” Arra a kérdésre, hogy az UEFA ellenőre tudja-e, mit írtak ki a hazai szurkolók, a sportvezető úgy válaszolt, biztosan tudja, mert Samu István, az MLSZ biztonsági bizottságának elnöke jelezte ezt neki. Hozzátette, az általa kapott információk szerint a „Szar Magyarország” és „Gyűlölünk titeket” feliratokat nem moldovaiak feszítették ki, hanem bukaresti Steaua-drukkerek, ezt alátámasztja az is, hogy a feliratok felett nem moldovai, hanem román zászló volt látható.
Eközben a pályán a meccsről meccsre érettebb játékot mutató magyarok egy pontrúgás nyomán hamar vezetéshez jutottak, majd könnyedén átvészelték a hazaiak csak helyenként veszélyes rohamait, a lefújást pedig Rudolf klasszis csatárt idéző góljának köszönhetően már nyugodtan várták. „Amennyire meg tudom ítélni, Moldova eddigi legjobb teljesítményét nyújtotta a selejtezősorozatban, ami tovább emeli győzelmünk értékét – mondta Egervári Sándor szövetségi kapitány. – Bölcsen játszottunk, mindig volt valaki, aki okos döntést tudott hozni, és bár kihagytunk helyzeteket, elégedettek lehetünk az eredménnyel. Remekül védekeztünk, a moldovaiaknak nem volt kidolgozott helyzetük, inkább csak lecsorgó labdák okoztak melegebb pillanatokat.”
A moldovai sikerrel megmaradt a magyarok reménye a 2. hely megszerzésére, és biztossá vált, hogy a negyedik kalapból kisorsolt magyarok a harmadiknál már nem végezhetnek rosszabb helyen csoportjukban. A minimum pótselejtezőt érő második hely megszerzéséhez az kellene, hogy a San Marinóban győztes svédek legfeljebb két pontot szerezzenek októberben a finnek elleni idegenbeli és a hollandok elleni hazai meccsükön, míg Egervári csapata utolsó találkozóján legyőzze Finnország legjobbjait a Puskás Ferenc-stadionban. Ez utóbbi találkozón a magyarok számára a döntetlen is elég, ha a svédek mindkét meccsüket elveszítik. Ellenben ha Ibrahimovicék október 7-én három ponttal távoznak Helsinkiből, akkor a négy nappal későbbi találkozóknak már semmi tétjük nem lesz.
Bukaresti stadionavató átírt himnusszal a krumpliföldön
A románok az újonnan felépült Naţional Aréna felavatásán gól nélkül zártak Franciaországgal, így már csak matematikai esélyük maradt a pótselejtezőkre. Pedig a találkozó előtt nagy volt az ünnep, az 50 ezer néző igazi futballhangulatot teremtett az új stadionban, amelyben jövőre az Európa Liga döntőjét rendezik. A csoda azonban csak fél órát tartott, ugyanis a pálya vadonatúj gyepszőnyege szétesett, a gyeptéglák elmozdultak helyükről, lehetetlenné téve a technikás, gyors játékot. Ezt a vendégek sínylették meg a leginkább, akik bánkódhatnak a – ahogyan a francia sajtó fogalmazott – „krumpliföldön” elvesztett 2 pont miatt, hiszen Bosznia egy pontra megközelítette őket, így az utolsó fordulóban a felek akár ki-ki meccset is játszhatnak egymással a csoportelsőségért Franciaországban.
A gyepszőnyeg minősége a hazaiakat is felháborította. Az európai kupasorozatokban érdekelt klubok – amelyek itt játszanák hazai meccseiket – azonnali lépéseket sürgetnek, és felajánlották, hogy saját költségükön kicserélik a füvet, de Sorin Oprescu, Bukarest főpolgármestere jelezte, rendezi majd a számlát. A politikus egyébként azt állítja, olaszországi cég végezte a munkálatokat, ám a sajtó azt feltételezi, ismét annak az Adrian Oprişannak a keze van a dologban, akinek cége 2003-ban, a dánok ellen 5-2-re elvesztett selejtező előtt tönkretette a régi stadion pályáját. A Steaua, a Rapid és a Galac képviselői most Hollandiából, 200 ezer euróért rendelnének új gyepszőnyeget.
A stadionavatón nem csak a pálya pocsék minősége okozott felháborodást: utólag a Marcel Pavel énekes által előadott „sajátos” himnuszváltozatból is botrány lett, az előadóművészt és a román szövetséget (FRF) emiatt Mihai Atănăsoaei prefektus 5-5 ezer lejre büntette. Pavel ugyanis nem a törvényben foglalt szöveget adta elő: a második szakasz végén nem énekelte el a csatákban győzedelmeskedő Traianus császár nevét is tartalmazó utolsó két sort, hanem az első két szakasz utolsó két sorát ismételte el. Az énekes első nyilatkozataiban azzal magyarázta ezt, hogy „nem akart politikát vinni” előadásába, azaz nem szerette volna, hogy mindenkinek Traian Băsescu államfő jusson az eszébe a himnusz hallatán. Marcel Pavel később már azt mondta, szerinte az ő verziója sokkal jobban feltüzeli a szurkolókat, ezért döntött így, és erre a FRF is áldását adta. Utóbbi tegnap késő délutánig nem nyilatkozott az ügyben.
Kedd este összesen 23 kontinentális selejtezőt rendeztek, amelyek során újabb három biztos Eb-résztvevőre derült fény. Olaszország és Spanyolország mellett Hollandia is kijutott – a csoportelsőséget még elveszítheti, de ez esetben is legjobb második lesz, azaz nem kell pótselejtezőt játszania. Páva Adorján. Krónika (Kolozsvár)

2012. január 26.
Megalapozott félelem
Bő hét évvel ezelőtt a magyar balliberális oldal húszmillió román beözönlésével riogatta Magyarországot a külhoni magyarok kedvezményes honosítása kérdéskörében is kiírt népszavazást megelőzően, most meg azt hangoztatva próbál valamiféle politikai tőkét kovácsolni magának, hogy az elmúlt évben regisztrált állampolgárság-igénylések száma elhanyagolható, a több mint 200 ezer leadott iratcsomó a kezdeményezés népszerűtlenségéről árulkodik.
Szintén emlékezetes, a 2004. december 5-ei népszavazás előtt úgy indítottak aljas és sértő eszközökkel operáló ellenkampányt az MSZP és az SZDSZ politikusai és tollforgatói, hogy magasról tettek a határon túli magyarság akaratára és érdekeire, most pedig álságos módon amiatt jajveszékelnek, hogy az állampolgárság kiterjesztésével a jobboldali kormány nem gondolt arra, milyen megtorló intézkedéseket kell majd elszenvedniük szülőföldjükön a szegény sorsú, kisebbségben élő magyaroknak.
A magyarországi balliberális oldalnak nem volt, nincs, és valószínűleg nem is lesz jól kidolgozott, hosszú távú stratégiája arra vonatkozóan, mit is kezdjen a néhány millió lelket számláló határon túli magyarral. Kormányzása idején „nesztek, itt a pénz, aki kapja, marja” alapon tudta le ez irányú kötelezettségét, és csak akkor szólalt meg ez ügyben, ha mások kész tények elé állították.
A 2010-es magyarországi választásokon elszenvedett súlyos vereség után pedig még szánalmasabban cseng át a határon a baloldali politikusok és újságírók hamis hangja, akik most azon csámcsognak, hogy a pártlistás szavazati joggal is rendelkező új magyar állampolgárok mégsem fogják „megmenteni” Orbán Viktort, ugyanis számításaik szerint ehhez nem lesznek elegen.
Hét éve az országra támadó románokként írtak le minket, az elmúlt egy évben pedig olyan agyagkatonáknak néztek, akiket a magyar állampolgárság megadása révén mesterségesen hozott létre az anyaországi nagyhatalom. A tönkrevert, saját táborát még mindig veszettül kereső magyarországi baloldal a sokk ellenére továbbra is kénye-kedve szerint, pillanatnyi érdekeinek vagy félelmeinek alárendelve beszél a határon túli magyarokról. És ez biztosan visszaüt, hiszen ezzel a hozzáállással éppen a félelmeik válnak egyre megalapozottabbá.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

2012. február 29.
Továbbot intve
Amikor 2000-ben hivatalosan bejegyezték az erdélyi magyar történelmi egyházak által létrehozott Sapientia Alapítványt, mindenki tisztában volt vele, hogy a megálmodott Erdélyi Magyar Tudományegyetem jövője nem csak az alapítók, a támogatók, a leendő intézményvezetők, oktatók és hallgatók kezében van.
Előre látható volt, hogy a példaértékű összefogás jelentőségén, illetve a működtetéshez, állandó fejlődéshez nélkülözhetetlen pénz fáradságos előteremtésén túl az önálló magyar magánegyetem világra jötte olyan újabb csatateret nyit Romániában, amelyen bizony nem a nemes szándék vezérelte közösség akaratereje, hanem inkább a politikai játszmák, az alkukötések, a fenyegetőzés és szemet hunyás nyerő adagolása vezethet győzelemre.
Éppen ezért most nemcsak a Sapientiát megálmodók, működtetők, de a „piszkos munkát” elvégzők is pezsgőt bonthatnak, hiszen a román képviselőház plénuma tegnap elfogadta az EMTE végleges akkreditációjára vonatkozó kormányhatározatot. Ezzel óriásit lép előre az intézmény, amely a jövőben államvizsgát rendezhet, és magiszteri képzéseket is indíthat. A várva várt döntés tizenhárom évvel azután született meg, hogy a magyar kormány megszavazta az önálló erdélyi magyar felsőfokú oktatás támogatását, és bő tíz évvel azt követően, hogy az EMTE marosvásárhelyi és csíkszeredai karán beindult a tanítás.
Ezzel párhuzamosan Nagyváradon is folyt a munka, és 2000 novemberében működési engedélyt kapott a szintén a magyar kormány által támogatott Partiumi Keresztény Egyetem. Itt gyorsabban haladtak előre, hiszen már 2008 őszén akkreditálták az intézményt, amely csaknem fél évszázados megszakítást követően az első olyan önálló magyar felsőoktatási intézmény, amelyet a román állam is elismer.
Azóta bebizonyosodott, Bukarest az akkreditáció megadása után sem hajlandó normatív támogatást nyújtani egy magyar magánegyetemnek. A PKE és a Sapientia költségvetését jelenleg 85–90 százalékban a magyar állam biztosítja – a mintegy évi kétmilliárd forint bizonyára kedves teher, ám még az alapításkor leszögezték, az intézményeknek az „önfenntartásra” kell törekedniük. És miből lehetne ezt megvalósítani, ha nem az erdélyi magyar adófizetők pénzéből? Ennek elérése pedig megkerülhetetlen érv a bukaresti piszkos munka szükségessége mellett.

2012. március 28.
Mérgezett tő
Szokatlan, nagyon furcsa jelenség, amikor a többségiek törvénytelenséget, szeparatizmust, szegregációt és diszkriminációt kiáltanak.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román oktatóinak és diákjainak jajkiáltásai, illetve a mögéjük álló politikusok egyetértő, sőt lázító nyilatkozatai azonban olyannyira mérgezett tőből fakadnak, hogy végül ezt is csak a bántó ellenségeskedés számlájára írhatjuk.
Egyesek, jobban mondva sokak számára ugyanis továbbra is elfogadhatatlan és megemészthetetlen, hogy a magyarság parlamenti érdekképviselete időnként konkrét eredményeket is felmutat választóinak. A konfliktusra éhes vagdalkozókat pedig mindig ki tudja elégíteni az a politikai oldal, amely éppen sóvárogva nézi, amint az e téren rendkívül megbízható RMDSZ éppen másnak tartja a hátát a kormányban. Az ellenzék – legyen bármilyen színezetű is az – választások előtt röhögve veszi elő az etnikai kártyát, amely igazi aduvá válik abban az időszakban, amikor a magyar képviselet is előhozakodik kézzelfogható eredményeivel.
A forgatókönyv a szokásos: az RMDSZ a jól időzített megvalósításokkal megpróbálja szinten tartani magát a politikai palettán, az ellenzék büszkén figyeli, ahogyan izmosodnak százalékos mutatói, a nagyobbik kormánypárt pedig az engedmények után nagyot nyelve próbálja menteni a menthetőt. A PDL a MOGYE esetében az új, magyar, román és angol tannyelvű orvosi és gyógyszerészeti kar létrehozásáról szóló kormányhatározat közvitára bocsátásával akarta szépíteni magát választói szemében, miközben az időhúzás ellenére egyértelmű volt, ebből az RMDSZ ottányit sem enged.
Közben aláírási jogot kapott az a rektor, akit törvénytelenül választottak meg a MOGYE-n, de egyelőre ez sem változtat azon, hogy az új, egy adott pontig független karon három nyelven tanítanak majd. Egyértelmű, hogy amit most az RMDSZ kisajtolt – és várhatóan a jövőben is ki fog kényszeríteni – koalíciós partneréből, csakis politikai alkukötés révén valósulhat meg. A MOGYE felbujtott román diákjai, önkényes vezetői most a politikum durva beavatkozásaként próbálják tálalni a változásokat, pedig ők is tudják, hőzöngésükkel csakis politikai érdekeknek fekszenek le, és pontosan azt szolgálják, ami ellen buzgón tiltakoznak: a törvénytelenséget, a szeparatizmust, a szegregációt és a diszkriminációt.
Páva Adorjánű

2012. július 4.
Jogelvek csak elviekben
A Székely Mikó Kollégium ügyében született alapfokú bírósági ítélet láttán biztosak lehetünk abban, hogy a következő hetekben, hónapokban választ kapunk néhány rendkívül fontos, számunkra életbe vágó kérdésre.
A sepsiszentgyörgyi restitúciós bizottság tagjait börtönbüntetéssel sújtó, vérlázítóan igazságtalan döntés annak a ténynek az újabb bizonyítéka, hogy itt már éles fegyverekkel lőnek ránk, és erre válaszolni kell – a nyílt csatatéren pedig akarva-akaratlanul fény derül arra, mennyit is érünk itthon és a világ szemében.
Először is az erdélyi magyar érdekvédelmi szervezetek akaratérvényesítési erejének nagy próbatétele következik: kiderül, hogy képviselőink a hosszas bukaresti pártmunka során szereztek-e olyan befolyást maguknak, amellyel az ilyen jellegű, rendkívül kiélezett helyzetekben élni tudnak, pontosan oda hatva, ahová kell. Szintén fontos teszt előtt áll a nemzetközi fórumokkal kapcsolatot tartó apparátusunk, hiszen nem mindegy, hogy – az egy bírócsere nyomán rövid idő alatt fenekestül felfordult perben – politikai nyomásra hozott, a tulajdonhoz való jogot semmibe vevő bírósági döntés kinek a fülébe jut el, és milyen szinten sikerül legalább egy elítélő nyilatkozatot kicsikarni. Ez ugyanúgy érvényes Budapest lobbitevékenységére, hiszen az RMDSZ-hez hasonlóan a magyar kormány is szolidaritást vállalt az elítéltekkel, és közölte: mindent megtesz annak érdekében, hogy a Mikó-per ügye eljusson a legfontosabb nemzetközi döntéshozókhoz.
És a legnagyobb próba éppen a demokrácia csúcsfórumaira, jobban mondva magára az Európai Unióra vár, hiszen alapvető jogelvei sárba tiprásának vagyunk a szemtanúi, és nagyon nem mindegy, hogy erre miként reagálnak Brüsszelben vagy Strasbourgban. Csak abban reménykedhetünk, hogy Európa végre hajlandó lesz valamilyen módon fellépni a román kormány garázdálkodásai ellen, hiszen nem engedheti, hogy egy kisebbségben élő közösség magára maradjon keserű sorsa jobbá tételéért vívott, egyre esélytelenebbnek tűnő harcában.

2012. november 22.
Megbízatás
Ma már csak azok kérdőjelezik meg a Székely Nemzeti Tanács legitimitását, akikkel a makacskodások miatt agyonbonyolított erdélyi politikai viszonyok szülte szánalmas érdekek mondatják ezt. Nem vitás, hogy a székelység közképviseleti testületének 2003-as megalakulásakor sokan tapsoltak, de legalább annyian tették fel a kérdést: értjük, hogy mit kell elérni, de mégis, hogyan?
Persze az azóta eltelt kilenc év során a történelmi Székelyföld nem kapott autonómiát, nem lett nemzeti alapú eurorégió, sőt még azt sem sikerült elérni, hogy Bukarestben egyáltalán elismerjék a Székelyföld létezését. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az SZNT megalakulása óta nem mutatott fel olyasmit, ami feltétlen igazolná létjogosultságát. És nemcsak a székely zászlóra kell gondolni, arra az aranysávos kék lobogóra, amelyet immár valamennyi magyar politikai párt a Székelyföld zászlajának tekint, és számos önkormányzat is a magáénak vall. Elég, ha csak a közelmúlt történéseit lapozzuk át: az SZNT küldöttsége Skóciában és Walesben tárgyalt a közös nemzetközi fellépés lehetőségeiről, illetve Katalóniában és Baszkföldön is jó szövetségesekre lelt a nemzeti régiók védelmében indítandó európai polgári kezdeményezés ügyében.
Az őszi turné annyi értékes tapasztalattal szolgált, hogy a tanács vezetősége a külkapcsolatok intézményesítését tervezi. A külügyi szolgálatot természetesen most még túlzás a Székelyföld külügyminisztériumának nevezni, azonban kétségtelen: ez is nagymértékben hozzájárulhat ahhoz, hogy minél többen és többször tudják meg Európában, kik és mit is akarnak a székelyek.
Erről kap majd félreérthetetlen tájékoztatást Bukarest is az EMNP által szombatra Sepsiszentgyörgyre öszszehívott autonómiatüntetés révén, amely mögé – kampánycélok ide vagy oda – az RMDSZ is felsorakozott. Hiszen a pártoknak az SZNT példáját követve kötelességük egyöntetűen elismerni, hogy az autonómiáért folytatott következetes küzdelemnek felül kell írnia a pillanatnyi politikai érdekeket. Mert leendő parlamenti képviseletünknek elsősorban nem a román politikusok, hanem az erdélyi magyar választók részéről kell kiérdemelnie a megbízható jelzőt.

2012. december 13.
Vége
Amikor a továbbra is széles körű támogatottságot élvező politikusaink szívében elcsitul a káröröm, amikor alábbhagy a sikeres sárdobálás eredményeinek diadalittas kikiáltása, amikor már mindenki lerágta, kiszívta a neki járó velős csontot, amikor a bársonyszék varázslatos süppedéséből kikászálódva a legtöbbjük ép ésszel felméri a képviselt közösség egyre kilátástalanabb helyzetét, talán majd akkor érdemi beszélgetések kezdődnek egyre magasabb szinten és egyre szélesebb körben az idei választások előtt oly sokat, de mindhiába hangoztatott összefogásról.
Merthogy e sorok 2012 decemberében születnek, akkor, amikor – mérget lehet venni rá – először és utoljára bizonyosodott be, hogy legrégibb érdekvédelmi szervezetünk a maga külön, egyre több buktatóval teli útját járva is bebiztosíthatja a bukaresti parlamenti képviseletet. Most még elég volt az erdélyi magyarság több mint harmadának a támogatása: 380 ezer szavazat a millióból.
Most még azoknak volt igazuk, akik azt vallják, hogy a magányos, de megtörhetetlen szárúnak hitt tulipánra szavazók saját kezükben tartják a közösség sorsát. Akik kertelés nélkül kijelentik, hogy a magyar pecsétnyomók nyolc és fél tizede elég. Most, utoljára még azoknak áll a zászló, akik azt merik állítani, hogy ez a nyolc és fél tized, a 85 százalék legalább annyit, sőt többet ér, mint a teljes egész, már említést sem téve arról a több mint félmillió erdélyi magyarról, aki egy ideje kiábrándult a magyar politikai képviseletből, vagy pedig immár román pártok jelöltjeire adja voksát.
Ennek azonban vége. És ha ezt nem ismerik fel időben azok, akik most még a magabiztos győzelem fényében tetszelegnek, akkor négy év múlva két út marad: a parlament kapuján kívüli jajveszékelés, vagy pedig a szlovákiai Híd-Most mintájára létrehozott vegyespárt megalapítása. Az első változat a jogérvényesítés csődjét jelentené, a második pedig a beolvadás folyamatát pörgetné maximális fordulatszámra. Nos, kedves politikus barátaink, melyik feküdne jobban? Lehet választani.

2013. január 16.
Bevenni Brüsszelt!
Úgy hírlik, legalább egymillió uniós állampolgár támogató aláírásával elérhető, hogy Brüsszelben, Strasbourgban vagy Luxembourgban, a nyugati világ elefántcsonttornyaiban valamivel feljebb kerüljön a problémás ügyek poros paksamétájában az európai őshonos kisebbségek jogaiért harcolók követeléslistája.
Merthogy az érdekvédelmi szervezetek, intézetek, szakbizottságok több évtizedes feltáró munkája, felmérései, jelentései, a számtalan egyéni és közösségi sérelem közvetítése eddig nem hatották meg az öreg kontinens birodalmi titkárait.
Az érdemi előrelépés reményében kötött most megállapodást Kelemen Hunor RMDSZ-elnök Bolzanóban a Dél-tiroli Néppárt és az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának vezetőjével. A kezdeményezők a Lisszaboni szerződésben biztosított, tavaly tavasszal életbe léptetett jogi eszköz segítségével próbálnák lépésre kényszeríteni az Unió vezetőit: az Európai polgári kezdeményezés néven elfogadott eljárás az Unió legalább egymillió, minimum hét EU-s országot képviselő állampolgára számára lehetővé teszi, hogy az Európai Bizottság hatáskörébe tartozó kérdésekben jogalkotást kérjen.
A minap Dél-Tirolban kötött megállapodás aláírói egy polgári bizottság létrehozásáról döntöttek, amelynek feladata a kezdeményezés benyújtása, valamint az aláírásgyűjtési kampány lebonyolítása lesz. Itthon tavaly ilyenkor – jellemző módon – még azon vitatkozott az EMNT, az SZNT és az RMDSZ, valójában melyikük is áll a kezdeményezés élén. Mára azonban remélhetőleg mindenkiben tudatosult, hogy nemcsak erdélyi, hanem összeurópai összefogásra van szükség a nagy lobbioffenzíva megindítására. A legfőbb ellenség Nyugat-Európa kényelmes tudatlansága – azt kell megértetni végre az uniós döntéshozókkal, hogy mondjuk egy, a román többség szidalmazásai, bántalmazásai közepette a szórványban felnövő magyar gyerek iskolai megaláztatásai ugyanúgy életre szóló, gyógyíthatatlan lelki sebeket okozhatnak, mint a zsidózás, a négerezés, a cigányozás. Mert jelenleg Brüszszelben még abból is nagyobb perpatvar kerekedhet, ha itt-ott kivágnak néhány fát vagy sterilizálnak egy-két kóbor állatot.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár),

2013. február 20.
Magyarul
Az erdélyi szórványmagyarság helyzetéről nagyon sokan és sokat értekeztek már, a különböző tanulmányok, cselekvési tervek, politikai nyilatkozatok tárháza pedig csak akkor fog kimerülni, ha már nem lesz miről, kikről beszélni.
Legutóbb a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője, Szász Jenő tért ki a problémakörre a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának zártkörű ülésén, a kiszivárgott hírek és a reakciók pedig jól példázzák a kilátástalanságot.
Az elhangzottakról ugyanis először kiderült, hogy a résztvevők közül egyeseket felháborított, aztán hogy aki állítólag mondta, nem is úgy mondta, és semmiképpen nem úgy kell érteni. „Én azért vagyok felelős, amit elmondtam, ő pedig azért, amit megértett belőle” – reagált Szász Jenő, miután Márton Árpád RMDSZ-es képviselő felháborodottan közölte a sajtóval, hogy a kutatóintézet vezetője a szórványmagyarság „kontrollált visszavonulását”, az „önkéntes területfeladást” vetette fel a KMKF-en.
Most nem is az a kérdés merül fel bennünk, hogy mi is hangzott el valójában, és hogyan értelmezzük azt, hiszen a lényeg felett megint csak átsiklanánk. A hagyományos alappillérek, a templom és az iskola, no meg a táncház megmentésénél ugyanis ma már sokkal többet kell tenni a szórványban felnövő magyar fiatalokért, családokért nemzeti hovatartozásuk megőrzése érdekében. A még öntudatos, ám maroknyi közösségek perifériáján több ezer talpraesett egyén éldegél, akik közül sokak számára a beolvadás nem egy rémkép, hanem az önmegvalósítás egyik közvetett velejárója. Ezeket a fiatalokat pedig ma már csakis személyre szabott, járható életút felkínálásával lehet a nemzet kebelén tartani – magyarul sok-sok pénzzel. És hát ez itt a kérdés: vagyunk-e olyan erősek, hogy mondjuk, havonta néhány száz lejjel, pár tízezer forinttal vagy egy kövér eurós bankóval támogassuk azt, aki cserében vállalja, hogy a gyermekét itthon az első osztálytól az érettségiig biztosan magyar iskolába járatja, miközben munkát adunk legalább az egyik fiatal szülőnek? Nem, ez lehetetlen. Így hát várjuk a további tanulmányokat, cselekvési terveket, nyilatkozatokat.
Páva Adorján
Nyugati Jelen (Arad),

2013. február 27.
Fülpróba
Miközben a román többség és a magyar kisebbség képviselői közötti szakadék odáig mélyült, hogy immár Hitlert, illetve Ceauşescut látják a másikban, Jean-Claude Mignon, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének Romániában tartózkodó elnöke egy kiadós bukaresti séta után, amúgy mellékesen, dicsérően szólva kijelentette: az ország vezetői jelentős mértékben hozzájárulnak a régió stabilitásának biztosításához, a kisebbségek kérdését pedig példaértékűen megoldották, és már csak „bizonyos ügyeket” kell rendezni.
Mignon úr állásfoglalása tökéletes példa arra, mennyire veszik komolyan Európában az erdélyi magyarság jogköveteléseit. A francia diplomata ugyanis éppen azt a nemzetközi szervezetet képviseli, amely rendeltetése szerint a csatlakozott, összesen 47 európai ország állampolgárainak alapvető szabadságjogaiért száll síkra, amelynek ernyője alatt működik többek között az Emberi Jogok Európai Bírósága és a demokrácia érvényesítése céljából létrehozott, független alkotmányjogászokból álló Velencei Bizottság is.
Úgy látszik, Strasbourgban máig sem érdemelnek szót azok a „bizonyos ügyek”, amelyek napról napra tovább mérgezik a közélet iránt még érdeklődést mutató erdélyi magyarok mindennapjait. Miközben Mignon úr – aki 1990 májusában a bukaresti Egyetem téren sürgette a demokratikus változásokat – Bukarestben nosztalgiázott, a számára nagyon kedves ország belügyminisztere, Mircea Duşa Hitler korának visszatérését vizionálja Csíkszeredában, mert Ráduly Róbert polgármester nem diszkriminatívnak – ahogy azt az illetékes hatóság is véli –, hanem kötelezőnek nevezte a magyar nyelv ismeretét a közszereplők számára egy olyan régióban, ahol a lakosság túlnyomó többségének ez az anyanyelve.
Annyi ember vagy, ahány nyelvet beszélsz – tartja a modern Európában igazán megfontolandó mondás. Ehhez képest Mircea Duşa, illetve a magyar szót még a vegyesboltokból is kiűzetni akaró Valer Marian szenátor (és még sorolhatnánk) ma is csak a legsötétebb idők megfélemlítéseiből táplálkozó gyűlölet nyelvét beszéli. Ezt pedig, úgy látszik, még mindig csak mi halljuk.

2013. március 6.
Nyugalom
Régóta nem tett ilyen jót a pillanatnyi közhangulatnak Magyarország és Románia vezető politikusainak szomszédolása. Pedig Martonyi János magyar külügyminiszter bukaresti látogatása látszólag ezúttal is csupán diplomáciai tiszteletkörökről szól, hiszen a sajtónyilatkozatokban nagyrészt csak a szokásos általánosságok fedezhetők fel.
Az egyik végkövetkeztetés, hogy Románia és Magyarország egyaránt érdekelt a stratégiai partneri viszony fenntartásában, fontos a két ország, illetve a térség számára is. Titus Corlăţean román külügyminiszter a jó kapcsolatok jeleként értelmezte, hogy az elmúlt tíz évben tíz államfői, huszonhárom kormányfői és harminchárom külügyminiszteri találkozó zajlott le a két ország között. Ebből azonban kevés maradt emlékezetes – a Corlăţean által a „barátság kezdeteként” felidézett Medgyessy–Năstase-féle december elsejei koccintás, finoman szólva, más lapra tartozik.
Martonyi János mostani bukaresti látogatása sem szolgál szenzációval, de ezúttal éppen ezért bír rendkívüli jelentőséggel: a csendnek ugyanis régóta nem örültünk enynyire. Most készségesen költözünk át az örök nyilatkozatháborúk, a kölcsönös erőfitogtatások színteréről a szóvirágok lagymatag világába, amely nem vonzza a kiszipolyozó szájhősöket. Hiszen így, ebben a nyugodtabb légkörben talán azok is újraértékelik viszonyukat a vasárnapi marosvásárhelyi autonómiatüntetéshez, akiknél betelt a pohár az elmúlt időszak mocskolódásai láttán, akiken az érdektelenség, az undor, az aggodalom, netalántán a félelem lett úrrá – a háromszéki összefogás csak egy a nyugodt, átgondolt hozzáállás igazán lelkesítő hozadékai közül.
Persze fel kell készülni: a gépezet már szombaton újra őrölni kezd, amikor Victor Ponta miniszterelnök Budapesten teszi tiszteletét MSZP-s bajtársainál. Reméljük azonban, hogy a Jobbik székelynek öltözött bohócai valóban csak a szocialista elvtársak idegeit borzolják majd, és uszításuk nem hallatszik át Marosvásárhelyre. Oda, ahol egy nappal később nem a gyűlölködés, hanem a remény hoz majd össze sok csendes, megfontolt, de sorsának alakulásába igenis beleszólni akaró felebarátot.

2013. március 10.
Izsák Balázs: az autonómiatüntetés nem bal- vagy jobboldali
Fontos Székelyföld területi autonómiája, és a Marosvásárhelyen megrendezendő tüntetésnek nincs ideológiai behatárolódása – mondta el az MNO-nak Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke. Beszélt arról is, Szanyi Tibor tájékozatlan, jobb lenne, ha nem nyilatkozna többet a határon túli magyarokról.
– Békés autonómiatüntetést tartanak vasárnap Marosvásárhelyen a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) kezdeményezésére. A cél, hogy az erdélyi–partiumi magyarság Románia vezetésének és a nemzetközi közösségnek egyaránt jelezze igényét az autonómia különböző formáira. A Románia föderalizálását ellenző csoport ellentüntetését a hatóságok nem engedélyezték. Hány embert várnak? – Sokan leszünk, nagy számban el fognak jönni az emberek, hiszen megértik: fontos megmutatnunk a világnak, hogy a közösség igényli Székelyföld területi autonómiáját. Elégedetlenek azzal a közigazgatási átalakítási tervvel, amelyet Victor Ponta kormánya készül kétharmados többség birtokában végrehajtani.
– Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke szerint az erdélyi magyar politikai elit egyik nagy hibája, hogy az elmúlt húsz évben leszoktatta a közösséget arról, hogy tömegmegmozdulásokon nyilvánuljon meg és részt vegyen saját sorsának alakításában. – A közvetlen demokrácia – az állampolgárok közvetlen megnyilvánulása – pont annyira fontos, mint a közvetett avagy képviseleti. A jól működő demokrácia kettős pilléren áll. Valóban volt nálunk egy olyan szándék, hogy tudatosítsuk az emberekben, hogy a parlamenti képviselet önmagában és egyedül mindent meg tud oldani. Már látjuk, hogy ez nem így van. Rendkívül fontos és szükséges az emberek véleménynyilvánítása, akaratnyilvánítása, ami nem ellentétes a képviseleti demokráciával, sokkal inkább annak kiegészítője, ha úgy tetszik: segítője.
– Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára nemrég egy rádióinterjúban azt mondta, a magyar kormány kötelessége, hogy támogassa az olyan célokat, mint amit a határon túli magyarok kitűztek maguk elé: a területi, kulturális autonómiát. Megfogalmazása szerint jelenleg Romániában 42 megyéből kettő és félben gyakorolhatja a közigazgatási funkciókat a határon túli magyarság. Elegendő ez annak fényében, hogy készülőben a Ponta-féle közigazgatási reform? – Mi Székelyföld területi autonómiáját tűztük ki célul, ez a terület jelenleg három megye között van megosztva. Ebből kettőben viszonylag jó a helyzet, Hargita megyében 85 százalékos, Kovászna megyében 75 százalékos többséget alkotnak a magyarok. Victor Ponta közigazgatási reformnak nevezett kísérlete éppen arra vonatkozik, hogy ezeket a magyar többségű megyéket beolvassza egy-egy román többségű régióba. Fontosnak tartom, hogy az anyaország támogassa a törekvéseinket, és tökéletesen egyetértek Németh Zsolt kijelentésével. Tavaly tartottunk az államtitkárral közös sajtótájékoztatót, ahol a nyilvánosság előtt mondta el, hogy Magyarország kormánya támogatja Székelyföld területi autonómiatörekvését. Emlékeztetnék arra is, hogy az osztrák külügyminiszter tavaly nyáron bejelentette: szükséges Dél-Tirol autonómiájának bővítése. Ezt Európában mindenki természetesnek tartja, hiszen olyan kérdésekről van szó, amelyek nem tekinthetők már valamelyik uniós tagállam belügyének, hanem nemzetközi együttműködés tárgyát képzik.
– A marosvásárhelyi Pro Európa Liga történelmi régiók alapján alakítaná át Romániát, szerintük a magyar közösség különleges státusát úgy lehetne garantálni, ha egy Marosvásárhely központú Székelyföld–Felső-Maros régiót hoznának létre. – Székelyföld 13 500 négyzetkilométeren fekszik, ahol 75 százalékos többséget alkot a magyar közösség – ennek történelmileg és hagyományilag is Marosvásárhely a központja. Ha erre gondol Smaranda Enache (A Pro Európa Liga elnöke – a szerk.), akkor azt gondolom, egy dologról beszélünk. – „Készségesen költözünk át az örök nyilatkozatháborúk, a kölcsönös erőfitogtatások színteréről a szóvirágok lagymatag világába, amely nem vonzza a kiszipolyozó szájhősöket” – ezt Martonyi János külügyminiszter bukaresti látogatásával kapcsolatban írta Páva Adorján, az erdélyi Krónika publicistája. A magyar politikus szenzációmentes, ám a közhangulatnak kedvező találkozásról számolt be. Mit éreznek ebből a határon túli magyarok? – Martonyi János megnyilvánulása korrekt, én inkább a Krónika újságírójáról gondolom úgy, hogy szóvirágokat gyárt. A magyar diplomácia kiállása mellettünk fontos és szükséges dolog. Bízom benne, hogy ez meg fog mutatkozni a székelyföldi autonómiatüntetésen is.
– A magyar külügyér Titus Corlatean romániai külügyminiszterrel egyetért abban, hogy a szócsaták helyett diplomáciai útra kell terelni az ellentéteket, ugyanakkor Corlatean egy tévéinterjúban ezt kiegészítette azzal: a tüntetések sem jelentenek megoldást. – Nyilvánvaló, hogy a tüntetések nem jelentenek megoldást, a Székely Nemzeti Tanács nem is a tüntetést tekinti a fő tevékenységi területének. Van egy törvénytervezetünk, amely kirajzolt egy világos jövőképet Székelyföld számára, ami Romániának is jó, és demokratikus. Összhangban van továbbá azzal a közigazgatási átalakítástervezettel, amelyet egy szakértői bizottság készített. Szó sincsen tehát arról, hogy mi pusztán tüntetéssel akarnánk megoldani bármit is. A hétvégén megrendezendő esemény annak a koncepciónak a támogatására indult, amelyet Székelyföld autonómia-statútuma kifejez, és amelyet eddig kétszer terjesztettünk be Románia parlamentje elé. Nemcsak az utcai tüntetés az eszközünk, hanem egy pontos, világos jövőkép, amellyel szemben alternatívát máig nem állított senki.
– Miután Szanyi Tibor MSZP-s politikus Gyulán lerománozta a határon túli magyarokat, a Facebookon a borsodi cigányokat hozta fel példának a székelyföldi autonómia kapcsán. Úgy látja, Románia helyesen teszi, ha nem ad területi autonómiát egy olyan „lakossági csoportnak”, amelynek tagjai szerinte egyre nagyobb számban más állam polgárai is. – Szanyi úr tájékozatlan, ami a mi helyzetünket, akaratunkat és a nemzetünkhöz való viszonyunkat illeti. Aki nem ismeri, hogy mi hogy élünk, mit akarunk, jobban teszi, ha nem nyilatkozik. A magyar állampolgárság az egyes egyének és Magyarország viszonyára vonatkozik, ami nem érinti az itt élő közösség életét. Az autonómiát pedig azért akarjuk, hogy a székelység mint közösség fenn tudjon maradni szülőföldjén. Nem releváns, hogy a közösség egyes tagjainak milyen a viszonya Magyarországhoz. Ha úgy akarja valaki, hogy Magyarország polgára is legyen – hiszen a magyar nemzet része –, akkor erre legyen lehetősége, joga megtenni, de ennek semmi köze az autonómia igényéhez. A szocialista politikusok jobban tennék, hogy ha nem kavarnák össze az össze nem tartozó dolgokat – erről illene leszokni.
Ugyancsak Szanyi Tibortól hallottam azt, hogy szélsőjobboldali tüntetésekre nincsen szükség. Akkor is elmondtam azt, hogy az autonómiatüntetésnek nincs ideológiai behatárolódása, nem jobb- vagy baloldali. Az autonómia annak az intézményi garanciáját jelenti, hogy egy adott területen élő közösség demokráciában élhet, a helyi közigazgatás szerveiben pedig megválaszthatja saját soraiból a vezetőit, akik bármilyen ideológiai kötődésűek lehetnek. Egy autonómiában egy regionális kormányzat lehet baloldali is, jó lenne, ha ezt is megtanulnák a magyar szocialisták. Németh Tamás
mno.hu
Erdély.ma,

2013. március 20.
Büntetendő
Jól emlékszünk, a székely zászló használatát olyan, pattanásig feszült légkör megteremtésével próbálták elfojtani a konfliktusra éhes politikusok és a román média balhéhajhászai, hogy az alacsony ingerküszöbbel rendelkezők ösztönszerűen undorodva forduljanak el a mesterségesen létrehozott problémától.
Az ellenséges hangulat gerjesztésében minden olyan jól ismert segédanyag előkerült, ami rendszerint alaposan felhergeli a közvéleményt, így nem hiányozhatott a mocskolódó műsorok témafelvezető képkockái közül a Iancu-bábu akasztásáról szóló kisfilmecske vagy a videomegosztókon talált románzászló-felgyújtás.
Na de ez is lecsengett valahogy. A március 10-ei marosvásárhelyi autonómiatüntetés már felemelő hangulatban zajlott le, 15-én pedig az ünnepet csak a zord időjárás zavarta meg. Azért kivétel most is akadt, de az Új Jobboldal néhány tucat bérencének sikertelen aradi székelyzászló-égetése inkább bohózatba illő volt, mintsem felháborító. Azt viszont, ami hétfő este a fellegvári futballstadionban történt Kolozsváron, nem szabad tétlenül néznünk. A vasutashagyományok miatt eddig a CFR csapatával baráti viszonyt színlelő Bukaresti Rapid huligánjai ugyanis a magyar zászló senki által sem zavartatott, nyilvános felgyújtásával olyasmit tettek, ami nem heccelés, hanem sokkal több: súlyosan büntetendő.
Tudjuk, hogy a pénteki sorsdöntő magyar–román válogatott mecscset nézők nélkül rendezik Budapesten néhány tucatnyi kretén Izrael-gyalázása miatt. A magyarzászló-égetésből eszünkben sincs végeláthatatlan etnikai perpatvart kavarni – még egy jó kis botránytévéadónk sincs, ahol kitombolhatnánk magunkat. Tisztában vagyunk azzal, hogy nekünk nem áll módunkban kizárni bolygónkról az Új Jobboldalt, és a román futballhuligánokat sem tilthatjuk el örökre. Van viszont érdekképviseletünk, amely ilyen egyértelmű helyzetekben köteles minden lehetséges fórumon fellépni: tudjuk, hogy a nemzetközi futballban nagyon erős a gyűlöletellenes harc, a zászlóégetés pedig egy jogállamban büntetőjogi kategória. Éppen ezért mi csupán azt várjuk, hogy a futballszövetség és a bíróság is eljárjon az ügyben, és súlyosan, példamutatóan büntessen.

2013. április 9.
Görbicz mezét gyalázták – A ProSport bocsánatot kért a magyaroktól
Elkeserítőnek és felháborítónak nevezte Borkai Zsolt, a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) elnöke a bukaresti ProSport napilap „húzását”, amely a magyar sporttársadalom tiltakozását váltotta ki a Râmnicu Vâlcea-i Oltchim és a Győri Audi ETO KC női kézilabdacsapatának Bajnokok Ligája-elődöntője után. Az első, szombati bukaresti összecsapást – amelyet 24-22-re nyert meg a magyar bajnok – többek között olyan fényképekkel harangozta be szombaton az egyik legolvasottabb bukaresti sportújság, amelyeken több román élsportoló Görbicz Anita mezét gyalázza.
A fotókon a Görbicz nevével ellátott, 13-as számú mezzel a kezében Ionela Târlea olimpiai ezüstérmes futó a hüvelykujját lefelé fordítva mutogat, Elisabeta Lipă ötszörös olimpiai bajnok evezős úgy tesz, mintha szét akarná tépni a mezt, a maratoni futás ötkarikás bajnoka, Constantina Diţă eldobja azt, a súlylökő Nicoleta Grasu pedig rálép Görbicz trikójára. A ProSport Lipát és Grasut idézve azt írta: „Győzzetek mindenáron, akár Anita mezének letépése árán is!”
Sportszerű reakciót kérnek a magyar szurkolóktól
„Sportvezetőként, egykori sportolóként és szurkolóként egyaránt végtelenül elkeserítőnek tartom azt, ami a mérkőzéshez kapcsoltan egy romániai médiumban megjelent – reagált a MOB honlapján Borkai Zsolt elnök. – A sporttól, a fair play szellemiségétől teljesen idegen és felháborító, hogy ilyen előfordulhat. Meggyőződésem, hogy ezt a szomorú esetet hasonlóan ítélik meg a romániai kollégák is, és ennek megfelelően járnak el.” A MOB elsőszámú vezetője a szervezet nevében egyúttal minden sportot szerető szurkolót arra buzdított, hogy a csütörtöki veszprémi visszavágón a szokásosnál is sportszerűbben biztassa a győri kézilabdás lányokat. Erre kérte tegnapi közleményében a Magyar Kézilabda-szövetség is a győriek drukkereit. „Az MKSZ az elszigetelt, ám több helyen nyilvánosságot kapó esetet elítéli, ugyanakkor hangsúlyozza: a két csapat párharcának a sportról kell szólnia, éppen ezért nem szabad, hogy ne a magyar klub kiváló teljesítménye kerüljön a tudósítások középpontjába” – áll a szervezet állásfoglalásában.
Tiltakozik a Nemzeti Sport
A magyarországi Nemzeti Sport napilap tegnapi számában „Tiltakozunk!” szalagcímmel reagált a történtekre. A lap megkereste Lucian Lipovant, a ProSport főszerkesztőjét is: „Csupán viccnek szántuk, szerettük volna feltüzelni a Vâlcea játékosait a nagyon fontos meccs előtt. Egészében kell nézni a címlapot, ugyanis nemcsak képek szerepeltek rajta, hanem üzenetek is, amelyeket a román szurkolók küldtek kedvenceiknek. Volt közöttük olyan is, amelyben az állt: »Szeretem a magyarokat, de a mi játékosainkat még jobban« – írja a román újságíró válaszlevelében. – Semmiféle támadó szándékunk nem volt, sem Görbicz Anita, sem a Győr, sem a magyarok ellen. Nagyon sajnáljuk, hogy rossz érzést keltettünk az emberekben, és elnézést kérünk mindenkitől, akit megbántottunk.”
A Nemzeti Sport főszerkesztője …proprimitív című jegyzetében mélyen elítélte román „kollégái” tettét. „Egy újságnak minden szavára, gesztusára ügyelnie kell(ene), a prosport azonban ezzel nincs tisztában; nem ügyel semmire, cujkagőzös nacionalizmussal éli mindennapjait, belerondít a világba, s miközben piszkálja az orrát, elmebeteg módon vigyorog, vicsorog az európai normákra. A román prosport senkiházijait nem véletlenül tiltották ki például Hollandiából...” – írja Buzgó József, arra utalva, hogy a holland szövetség nem adott akkreditációt a ProSport munkatársainak a március 26-i amszterdami világbajnoki selejtezőre, ugyanis a tavaly októberi, bukaresti román–holland meccs előtt az újság Van Hitler főcímmel, Louis van Gaal szövetségi kapitány fotójával harangozta be szintén „sajátos” módon az összecsapást.
Lucian Lipovan egyébként vasárnap éjjel szintén közölt egy jegyzetet a ProSport honlapján. „Gyorbicz” című írásában a főszerkesztő agyondicséri a magyar válogatott játékost, „akihez fogható kézilabdázót még nem látott”, utóiratban pedig ismét elnézést kér azoktól a magyaroktól, akik sértve érezték magukat a mezes fotók miatt, garantálva, hogy semmilyen támadó szándék nem volt bennük.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár).

2013. június 14.
Érdekvédelem a nemzetközi gyepen
Az RMDSZ végre felfedezte magának azt a nagy befolyással bíró nemzetközi fórumot, ahol rövid időn belül látványos eredményeket lehet elérni érdekvédelmi kérdésekben.
A labdarúgás hullámzó, milliókat megmozgató világa sokáig fekete pontként sötétlett a szövetség látókörében, ugyanis az erdélyi magyar politikusok erős érdeklődés vagy érdekeltség hiányában fittyet hánytak az amúgy a romániai közéletre alaposan kiható jelenségre.
Pedig ami a romániai stadionokban történik, nyers, de igaz megjelenési formája annak, amit százak, ezrek gondolnak. Például rólunk, erdélyi magyarokról. A fájdalmasan visszhangzó, „Ki a bozgorokkal az országból!" rigmus után tavasszal egy újabb fejezet nyílt az utálat kifejezésében: Kolozsváron magyar zászlót égettek. Az RMDSZ („hiánypótló intézményként") az év elején indította be a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálatot, amely révén először a romániai porondon tett feljelentésekkel sikerült eredményeket elérni, majd – egy későbbi sértő transzparens ügyében a Nemzetközi Labdarúgó-szövetséghez elküldött panaszlevélnek köszönhetően – már a nagyvilág is megtudta, hogy itt valami nincs rendben: ítélkeztek és büntettek.
Az RMDSZ a héten újabb levelet küldött a gyűlöletkeltést szigorúan elítélő FIFA-nak, ami ismét kiakasztotta Mircea Sandut. A román futballszövetség elnöke habzó szájjal esett neki a szövetségnek, amelynek szerinte csak az a célja, hogy kitiltassa a nézőket a szeptemberi bukaresti román–magyar világbajnoki selejtezőről. Miközben a korábban hasonló módon megbüntetett magyar szakszövetség azonnal bocsánatot kért, és közölte, mindent megtesz, hogy kiszorítsa a stadionokból a gyűlölködést, Sandu makacsul tagad és vádol. Politikai beavatkozást kiált éppen akkor, amikor a hűvösre tett Gigi Becali Steauájának esetleges európai kizárása ügyében még a kormányfő is szót emelt: nehogy már megbüntessék azt a csapatot, amely egyfajta boldogságforrás, „társadalmi jelenség" Romániában.
Bízzunk abban, hogy a FIFA mindenki előtt felfedi: a magyargyűlölet sajnos szintén társadalmi jelenség, ennek pedig következményei kell hogy legyenek. Kezdetnek a futballpálya is megteszi.

2013. július 11.
Mesebeszédek
Amíg egy magyarországi állami kitüntetés Romániában büntetést ér, amíg a román nyelv kötelező ismerete egyenlő a magyar nyelv használatának betiltásával, addig mesebeszéd, hogy a mindenkori bukaresti hatalom képviselői, illetve az erdélyi kulcstisztségekbe szalasztott agitátorok már nem azon dolgoznak, hogy minden lehetséges módon ellehetetlenítsék egy számukra idegen közösség előrelépési törekvéseit.
Az egyik elnyomópont Marosvásárhely, ahol minden adott lenne a példamutató együttélésre, a kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatok felvirágoztatására. De hát ez csak vágyálom, hiszen a népszámlálási adatok még mindig „veszélyesen" kiegyenlítettek, és valószínűleg csak akkor lesz „nyugalom", ha a magyarság számaránya mondjuk a jelenlegi kolozsvári szintre süllyed.
Csakis ilyen hátsó gondolatok vezérelhetik például azokat az ügyészeket, akik egyrészt kimondták, hogy a vásárhelyi orvosi egyetem – fiktív személy által – bepanaszolt oktatói nem követtek el korrupciót, amikor „munkaidőben" Budapestre utaztak egy államfői kitüntetés átvételére, másrészt azonban mégis pénzbírsággal sújtják az érintetteket. Azokat, akiket egyetemük vezetősége folyamatosan zaklat, mert a törvényben előírt magyar vonal teljes körű megvalósításáért próbálnak tenni valamit.
Eközben a MOGYE hírhedt rektora félrebeszélésből vizsgázott kiválóra, amikor a diszkriminációellenes tanács előtt azt állította, hogy a magyar nyelvhasználat a magyar diákokat hozná hátrányos helyzetbe, akik így csak a Székelyföldön vagy Magyarországon tudnának érvényesülni. Erre még rátett egy lapáttal az oktatás minőségét „biztosító" hatóság, amely szerint azért tiltották be az anyanyelvhasználatot a kórházakban gyakorlatozó diákok számára, mert egy EU-s irányelv szerint kötelező ismerni annak a „befogadó" országnak a hivatalos nyelvét, amelyben valaki dolgozni akar.
Az állandó csatározás rendkívül idegőrlő, de vannak jónak mondható, lelkesítő pillanatai is: amikor például a szemben álló félről kiderül, hogy csak vak erők mozgatják, észérvek nem.

2013. július 16.
Visz az út
Van olyan utazó, akinek már nem is számít, hogy az észak-erdélyi autópálya lassan tízéves rémtörténete az új évezred egyik legnagyobb melléfogása, vagy inkább egy nemzetközi spekulánsbrigád bombaüzlete.
Aki mondjuk Nagyvárad felől közelíti meg a Székelyföldet, annak az 52 kilométeres szakasznak is örül, amely elkészült, és amelynek köszönhetően – nagyrészt Kolozsvár elkerülésével – több mint egy órát megspórol drága idejéből. Ez azonban sehogy sem vigasztalja azokat, akik Románia úthálózatának aszfaltozatlan 40 százalékán kényszerülnek valahová eljutni, azokat, akik az árokban kötnek ki az út közepén tátongó kátyúk miatt, vagy azokat, akik a vasúti közlekedés nosztalgikus körülményeinek hála egy teljes napot kuporognak elgémberedve egy belföldi járat hagyma- és izzadtságszaggal átitatott miliőjében.
Szakemberek szerint Románia köz- és vasúti hálózatának rendbehozatalára mintegy 32 milliárd euróra lenne szükség. Mivel az állam évente ennél sokkal kevesebbet áldoz ilyen jellegű infrastrukturális fejlesztésekre, elengedhetetlen, hogy a kormány megkönnyítse a köz- és magán-együttműködések létrejöttét, illetve az európai uniós források lehívását. Nem kis cinizmussal simán kijelenthetnénk, hogy nem is olyan sok az a 32 milliárd euró, ha azt vesszük, hogy a román állam 1,4 milliárdot tudott áldozni 52 kilométer autópálya átadására. Ez annyira hihehetetlen, hogy már-már vicces, az pedig már csak ráadás, amikor az aktuális kormány diadalként könyveli el, hogy a számára, azaz számunkra rendkívül előnytelen szerződést kilenc év elteltével – csekély 37 milliós kárpótlás kifizetésével – sikerült felbontani.
Így hamarosan folytatódhat a sztrádaépítés, de félreértés ne essék: nem a Bors–Nagyvárad–Kolozsvár–Marosvásárhely–Segesvár–Brassó nyomvonal 415 kilométerén, hanem egy olyan szakaszon (Szászsebes és Aranyosgyéres között), amely két, gyakorlatilag még nem létező autópályát fog összekötni. Várjuk hát a magánbefektetőket, akik véletlenül sem a megkenhetetlen aktuális hatalom érdekcsoportjából kerülnek majd ki, mint ahogyan olyan új közlekedési miniszter érkezésében is bízunk, akinek útjai nem a börtön felé vezetnek.

2013. augusztus 8.
Aki mögöttetek áll
A Román Hírszerző Szolgálat honlapján, a gyakori kérdések menüpont alatt a SRI munkatársai arra is választ adnak, hogy kiket figyelnek meg: „A SRI küldetése nem egyes személyek megfigyelése, hanem a nemzetbiztonsági kockázatok feltérképezése, a veszély megelőzése, illetve elhárítása."
Nem tudni, hogy Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere jelenleg a feltérképezés, vagy már az elhárítás szakaszában van, de az biztos, hogy megfigyelték. A Román Hírszerző Szolgálat a városvezető filmekbe illő „szekusfogása" nyomán példátlan tettet hajtott végre: elismerte, hogy a Rádulyt hetek óta követő és fényképezgető személy a SRI alkalmazottja.
A fülön csípett pofa munkáltatója egyes feltételezések szerint azért vallotta be az igazat, mert a nem mindennapos üldözés közben a hírszerző tiszt – aki „véletlenül megbotlott", aminek következtében „csúnya" sérüléseket szenvedett – „elvesztette" övtáskáját, amelyben minden bizonnyal letagadhatatlan bizonyíték volt a titokzatos rajongó valós kilétéről. A SRI ugyanakkor tagadta, hogy H. C. küldetést teljesített volna, ugyanis a hivatalos álláspont szerint szabadidejében fotózgatott.
A nem mindennapos történet óhatatlanul azt a hírhedt interjút juttatja eszünkbe, amelyet Rádullyal készítettek 2011 decemberében, ám végül letiltották/visszavonták, így nem jelenhetett meg. A végül kiszivárgott beszélgetésben a polgármester bejelentette, nem indul a tavalyi helyhatósági választásokon (nem így történt), ugyanis elege lett: többek között abból, hogy „az 1989 előtti kommunista rezsimet messze meghazudtoló szekus rendszert építettek kemény pénzen", a városban és a térségben pedig „több szekus dolgozik, mint mondjuk városházi alkalmazott vagy rendőr".
A szókimondó, éles helyzetekben is tettre kész csíkszeredai polgármester tragikomikus esetének egyik tanulsága, hogy az erdélyi magyar politikai, önkormányzati vezetőket még mindig nemzetbiztonsági tényezőként kezelik Romániában. De öröm az ürömben, hogy képviselőink legalább kétszer is meggondolják, mibe keverednek, ugyanis sokkal nehezebb mindent megmagyarázni az ugrásra kész ügyészeknek, mint a vakon hű választóknak.

2013. október 3.
Holtpont
Egy „jól időzített” közvélemény-kutatás újfent arra világít rá, hogy a nehézkes demokratikus átrendeződés, a modern 21. század csalóka eufóriája nem hozott lényegi áttörést abban, ahogy a románság viszonyul a romániai magyarokhoz.
A bukaresti Adevărul napilap vezetői úgy érezték, a szeptemberi bukaresti román–magyar labdarúgó-mérkőzés által felkorbácsolt indulatok „levezetéseként” érdemes felmérni az ország polgárainak véleményét, hogyan is viszonyul a többség a Romániában élő kisebbségekhez.
A körítés ismeretében kissé megkönnyebbülve lehet tudomásul venni, hogy a megkérdezettek csupán alig több mint 29 százaléka tartja rossznak és nagyon rossznak a két etnikum közötti kapcsolatot, ráadásul ugyanennyien jónak mondják a viszonyt, 37 százalék pedig semleges választ adott. Az sem rémisztő, hogy a nyilatkozóknak csupán 27 százaléka lát történelmi gyökereket a közelmúltban kirobbant konfliktusokban – 43 százalékuk politikai kampánycélokkal, csaknem egyötödük pedig a média túlkapásaival magyarázza a hangulatkeltést, igen érett hozzáállást mutatva.
Akkor azonban, amikor a többi romániai kisebbség is bekerül a képbe, az eredmény hervasztó: a románok velünk értették és értik meg magukat a legrosszabbul. A legnagyobb barátok azok a szerbek, akik immár kevesebb mint 20 ezren élnek Romániában, hazájukban pedig nem olyan rég még a lehető legborzasztóbb módon kezelték a kisebbségek ügyét (nem lehet elfelejteni, hogy a román közhangulat például az 1999-es NATO-bombázáskor is mellettük állt).
A múltbéli ellentétek tagadhatatlanok, folyamatos átmentésük a jelenbe azonban sehova sem vezet. Hiába a Románia által bekebelezett épített, kulturális és szellemi gazdagságunk, hiába az azóta eltelt szűk egy évszázad, még mindig túl kevesen látnak jó szomszédot bennünk. Az RMDSZ 15 éves kormányzása is csak a kirakatban mutatott jól (mint a megannyi kisebbségpárti, de be nem tartott törvénycikkely): a felsőbbrendűséggel kábított fejekben ez sem hozott változást.
Ha az idő sem segít, a jövőben jóval bátrabban követelhetjük jussunkat, mert igazán sokat úgysem veszíthetünk.

2013. október 10.
Nyelvtörők
A marosvásárhelyi közélet nem csak a fölényeskedő román politikusok körmönfont gáncsoskodásai, aljas visszaélései miatt beteg: a normalitás hiánya a belharcoktól fekélyes, hozzá nem értő magyar érdekképviselet sara is.
Felháborító, ahogyan a helyi önkormányzat RMDSZ-es tanácsosai lereagálták a kétnyelvű terménynévtáblákat osztogató civil megbírságolását. A városi tanács keddi ülésén úgy tiltakoztak a (mondvacsinált okból, egyértelműen a megzabolázás, megtörés szándékával kiszabott) büntetés ellen, hogy anyanyelvükön szólaltak fel. Peti Andrásék valószínűleg így akartak „bekeményíteni”: na most akkor megmutatjuk román kollégáinknak, mire vagyunk képesek.
Marosvásárhely RMDSZ-es tanácsosai úgy látják, törvény biztosította jogukkal csak akkor kell élni, ha nem tetszik valami. A partizánakcióként eljátszott anyanyelvhasználat szánalmas húzás, aláás minden olyan határozott civil és érdekvédelmi törekvést, amely természetessé tenné a többnyelvűséget az intézményekben is. Vásárhelyen akkor sem szólaltak fel magyarul a tanácsosok, amikor többségi frakcióként dönthettek a 2001-ben elfogadott helyi közigazgatási törvény gyakorlatba ültetéséről, tolmács igénybe vételéről vagy fordítógép bevezetéséről. Mert az anyanyelvhasználat pénzigényes, hosszadalmas, unalmas…
Tipikus példa arra, hogy ha mi sem akarjuk igazán a normalitást, azt kapjuk, amit megérdemlünk. Dorin Florea polgármester ismét csak dörzsöli a markát, és a keddi akciót is kacagva építi be legújabb, eszement elméletébe, miszerint az állandó „magyarkodás” konfliktust gerjeszt, beárnyékolja Vásárhely „virágzó multikulturalitását” és ellehetetleníti a „békés együttélést”.
Romániának e hónapban kell beszámolnia arról, milyen formában vette figyelembe az Európa Tanács csaknem 1100 észrevételét, amelyet az ET tavaly a kisebbségi nyelvek chartájának hiányos alkalmazása kapcsán fogalmazott meg. Az RMDSZ hevesen készíti árnyékjelentését, bizonyára sok tucat oldalon fog rávilágítani a számtalan problémára. Aztán már csak saját képviselőinek kellene érthetően elmagyarázni, mi ez az egész.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)|

2014. január 30.
Formatervezés
Magyarország innen nézve kicsit mindig más volt, mint amit visszatükröz a Duna az Országház előtt.
Más volt '89 előtt is, amikor csak keveseknek adatott meg, hogy bármikor átugorjon a szomszédba, de még a televízión keresztül is csak a határ mentén élők tanulhattak el egy-két új szófordulatot. A kilencvenes évek legelején a kilométeres gépkocsisorokban veszteglőknek végül csak-csak összejött, hogy lélegzet-visszafojtva beguruljanak a magyar világba, ahol a fű tényleg zöldebben virított. És lassacskán mindenkinek lehetősége nyílt arra, hogy személyes tapasztalatokból formázza meg magában a saját Magyarországját.
Ma megszámlálhatatlan Magyarország létezik a fejekben – de már nemcsak innen nézve, hanem itt megélve is. Az anyaország, a haza szívdobbantóan távoli, mély fogalma ezernyi színnel összepingált köntöst kapott. Ma már itt is ki-ki a maga krikszkrakszából olvassa ki, hogy számára mit is jelent Magyarország. Anyaország? Haza? Vagy inkább otthon, rokonok, munkahely, iskola, színház, koncert, meccs, piac, bevásárlás? Netalántán a valóvilágvilla?
Ma több százezer határon túli magyar mondhatja el magáról, hogy immár állampolgárság révén is kötődik Magyarországhoz. Kinek történelmi jóvátétel, kinek pedig eszköz a boldoguláshoz, a két véglet között pedig tágas a bejárható tér – ahány honosult, annyi történet. Egy dolog viszont közös bennük: mindegyik kapcsolódik valamilyen formában egy olyan magyar világhoz, amelyről csak a családi legendák ismerői vagy a történelemkönyvek regélnek.
A mai Magyarország abban különbözik a tegnapitól, hogy hoszszú idő után végre megpróbálja azt az arcát mutatni nekünk, amelyet látni szeretnénk. A kereskedőnek piacot, a diáknak iskolát, az orvosnak munkahelyet, a plázacicának valóvilágvillát, a hazafinak hazát ad – ha úgy tetszik. És mindemellett azt is felkínálja, hogy innen, itthonról is formálható legyen az a kép, amelyet visszatükröz a Duna az Országház előtt.

2014. február 19.
Bekeményít a bajkeverő
Fordulóponthoz érkezett a román döntéshozók viszonya a magyar önrendelkezési törekvésekhez: a hatalom immár kész tízezreket megmozgató rendezvényeknek is keresztbe tenni.
A formai hibák vadászatához, gáncsoskodásokhoz, vegzálásokhoz, szándékosan hergelő, alaptalan vádaskodásokhoz már hozzászoktunk, de ezek eddig csak a mindenkori szervezőknek okoztak kisebb-nagyobb fejfájást: a tömegeket felvonultató megemlékezéseinket mindig megtarthattuk az elmúlt bő húsz évben, legyen szó március 15-éről, október 6-áról, magyar napokról vagy a tavalyi marosvásárhelyi székely szabadság napjáról, illetve a háromszéki székelyek nagy meneteléséről.
Idén azonban Dorin Florea vásárhelyi polgármester – meggondolatlanul vagy alaposan kitervelve, ki tudja – bevállalta, amit eddig más máshol még nem: betiltotta a március 10-ei, a várakozások szerint százezer embert utcára csalogató menetelést a Postarét és a Főtér között.
A hétfőn közölt, immár a városvezető által megerősített döntés szerint a tömeg összegyűlhet a székely vértanúk emlékművénél, ám nem vonulhat a központba – legtöbb tíz személy mehet el a prefektúrára, hogy benyújtsák azt a petíciót, amelyet a székely szabadság napján fogalmaznak meg. A légből kapott indoklásban Floreáék „a tavalyi rendezvényen tapasztalt alkotmányellenes indíttatású megnyilvánulásokra, feszültségkeltésre” hivatkoznak, no meg arra, hogy az önrendelkezést szorgalmazó felvonulás szerintük beárnyékolja a megemlékezést.
A Székely Nemzeti Tanács tagjai most annak tudatában folytatják a szervezkedést, hogy a hatóságok bármivel – pénzbírsággal járó kihágástól egészen bűncselekmény elkövetéséig – megvádolhatják őket, ha az eredeti, tavaly amúgy gond nélkül, békésen megvalósított forgatókönyv szerint zajlanak majd az események március 10-én.
Persze alapjában véve minden attól függ majd, hogy mibe lehet belekötni, hogy a tömeg melyik arcát mutatja az egyre ellenségesebb körülmények között. Az viszont már most nyilvánvaló, hogy az első számú provokátor Marosvásárhely polgármestere.

2014. március 6.
Ők tiltanak, mi támogatunk
Romániában rendkívül sajátos módon nyilvánul meg a tekintélyelvű hatalomgyakorlás: a többség néha maga mellé emeli a kisebbség legitim képviselőit, de közben olyan ügyesen súlyoz tovább, hogy az elnyomás érzete csöppet sem csökken az alulmaradtak körében, sőt egyre kínosabbá válik.
A fenséges kormánylakomák asztaláról egy kis adag mindig jut. Persze most is bőséges menüt rendeltek érdekeink hithű képviselői, aztán betömik a szánkat valami kalóriamentesített előétellel. A körítés, a látszat pompás, a bársonyszék kényelmes: szószólóink hálásak, így hát lelkiismeretfurdalás nélkül, örömmel vállalják fel egy olyan rendszer támogatását, amely – csak a vak nem látja – arra rendeltetett, hogy szép lassan földbe döngöljön.
Mert addig, amíg a többség képtelen egy legalább fele annyira megbízható, következetesen kompromisszumokra kész, tisztességes partnert felmutatni, mint amilyen a mindenkori bukaresti kormány szemében az RMDSZ, addig minden összeborulás csak szemfényvesztés, átverés.
Megalázó, már-már fájdalmas, hogy most mindezt pont akkor játsszuk el megint, amikor a zakatoló gépezet – amelynek fülsüketítő hangja ezek szerint csak itt, alant hallatszik – az egyik legalapvetőbb jogunkat tiporja sárba: azt, hogy a nagy nyilvánosság előtt, tömegesen adjunk hangot véleményünknek, javaslatainknak, sérelmeinknek és követeléseinknek.
A március 10-ei marosvásárhelyi felvonulás elkaszálása óriási visszalépés: tűrtből a tiltottak ketrecébe dug. De hát persze csak azokkal van baj, akik közösségük, gyermekeik jövőjét féltve-alakítva készek tömegesen megmutatni, hogy vannak, létezni akarnak.
Még jó, hogy nem mind ilyen, gondolják Bukarestben: sok olyan atyafit találni, aki kész úgy táncolni, ahogy a mindenkori hatalom fütyül. Az erre szakosodott apparátusunk ugyanúgy fél az utca hangjától, mint azok, akik egyszerűen tiltó listára tettek minket – nem véletlen, hogy ismét egymásra találtak.

2014. március 12.
Többes számban
Igen, autonómiát akarunk, csakhogy egyre inkább balladai homályba vész, a „mi” alatt igazából kiket is értünk valójában.
Vajon az önrendelkezés elérésén dolgozó barátaink biztosak lehetnek abban, hogy valóban az 1,237 millió főt számláló romániai magyarságot képviselik, amikor kiállnak a nagyvilág elé? Másképpen feltéve a kérdést: nem önámítás-e sorstársakként összetartó, együtt élő és gondolkodó, jó magyar emberekből álló közösségként meghatározni magunkat olyankor, amikor sérelmeinknek és jogos követeléseinknek akarunk hangot adni?
Merthogy egyre nyilvánvalóbb: sokan nem azt akarják, amit „mi”. Ott van a több százezer főt számláló érdektelenek tábora, akik a közöny kényelmes foteljében csücsülve éldegélnek jól körbefalazott világukban, s csak akkor van véleményük, ha a tenni akarókat kell kiosztani. Hozzájuk képest szerencsére csepp a tengerben azoknak a száma, akik a cselekvést úgy értelmezik, mint újabb lehetőséget a balhéra, most mégis utóbbiak provokáló, gyűlöletkeltő tetteitől hangos a sajtó.
Az a felemelő hangulat, amelyet tavaly éltek meg mindazok (és nem csak), akik részt vettek a marosvásárhelyi székely szabadság napján, szinte nyom nélkül szertefoszlott a második születésnapon. Az elmúlt évek egyetlen mértékadó és -tartó szervezete, az autonómiatörekvéseket következetesen, őszintén és önzetlenül képviselő Székely Nemzeti Tanács most hibázott, amikor belement a félmegoldásba, és hagyta, hogy a megemlékezőket-tüntetőket úgy terelgessék a járdán a csendőrök, mint az állatokat.
Utólag még szerencse, hogy nem teljesült a szervezők előzetes, fellengzősen hangzatos elvárása, miszerint 100 ezer embert vártak hétfő délután a Postarétre. Nem ildomos fejetlenül dobálózni a számokkal: a nagyotmondás egy idő után ugyanúgy zavaróvá válik, mint a rendfenntartók bagatellizáló hozzáállása.
Sajnos azonban sokkal felháborítóbb dolgok is történtek Vásárhelyen: a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom hőzöngése megmutatta, milyen veszélyekkel jár, ha azt hisszük, azért vonulunk utcára, hogy a „mi” arcunkat, bajainkat, követeléseinket lássa-hallja a világ – ehelyett csuklyás-maszkos dulakodókról szólnak a hírek. A múlt fájdalmain élősködő, ezzel pedig a jelenünket fertőző bagázs minden bizonnyal büszke performanszára, mi azonban szégyelljük és elítéljük.
Igen, mi: azok, akiket most közönyös családtagok, barátok, munkatársak, szomszédok ostoroznak azzal a felkiáltással, hogy ezért kellett?! Mi, akik a Dâmboviţa-parti alkudozások miatt újfent távol maradókat képtelenek vagyunk megérteni. Mi, akik az idei székely szabadság napjának legfájóbb tanulságaként most úgy érezzük, hogy kevesen vagyunk, és nem tudjuk, hol vannak a többiek.
Páva Adorján |