(M)ilyen gazdagok vagyunk (?)
Jegyzetek a Sütő András-műhelykonferenciáról
I. rész
Október 29-én reggel vette kezdetét az a háromnapos rendezvénysorozat Marosvásárhelyen, melynek központi témája Sütő András életműve volt. Két napon keresztül, négy szekcióban adtak elő az erre felkért irodalomtörténészek, kutatók; utolsó nap pedig az író személye került fókuszba: szülőházát és sírhelyét is meglátogatták az emlékezők.
A konferencia a szervezők szándéka szerint „olyan közös beszédtér kialakítását tűzte ki célul, amelyben az életművel kapcsolatos, teljesen eltérő vélemények is nyitott – és remélhetően termékeny – szakmai vitában szembesülhetnek”. Pontok és ellenpontok – utólag úgy tűnik – meglehetősen kiegyensúlyozottan ütköztek, alakultak az előadások, viták során.
Főszervezőként először Lázok János köszöntötte a résztvevőket, majd átadta a szót a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem dékánjának, Kós Annának, majd Sorin Crişan-nak, az intézmény rektorának. Mindkét vezető fontosnak tartotta a sütői életműről folytatott diskurzust. Kós Anna kiemelte azt a szempontot is, hogy gyakran úgy esik szó különböző szerzők műveiről, hogy igazán nem is ismerik azokat a róluk beszélők.
Sorin Crişan nagyon átgondolt, elemző igényű előadással is készült az alkalomra, melyből érződött Sütő életművének alapos ismerete. Összegző jellegű előadásában elmondta: egy ilyen konferencia csak első lépés lehet a teljes rehabilitáció útján. Sütő azok közé az alkotók közé tartozik, akik az elmúlt korszaknak egy jellegzetes úját járták végig, amely során a hatalommal való együttélést kezdetben hittel, később iróniával próbálták megvalósítani. Román szemszögből nézve mintha méltatlanul árnyékba került alakja lenne a magyar irodalomnak, pedig azokat az alkotókat, akik a magyar kultúra értékeinek számítanak, nem szabadna engedni, hogy feledésbe merüljenek, s az életműnek is meg kellene kapnia a megfelelő kritikai megvilágítást. Crişan szerint a román közösség számára az Anyám könnyű álmot ígér a legnépszerűbb műve Sütőnek – mely sem túl lírai, sem túl drámai; mégis, a legváltozatosabb stíluseszközökkel eljut a poézis határáig. A drámai és lírai elemek összekapcsolódnak itt, hogy az emberi természet valóságát megjelenítsék – egy nagyon összetett és állandóan változó lényeget. Szóba hozta az író más műveit is (például a Káin és Ábelt, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat), különböző aspektusokból vizsgálva azokat. Fontosnak tartotta, hogy Sütő állandóan a szavak elsődleges, legtisztább értelmeit keresi, s arra hívja fel a figyelmet, hogy a szavaknak mély, megkereshető, valódi értelme van.
Soltész Márton, az MTA fiatal főkönyvtárosa indította a magyar irodalomtörténészek dialógusát a témában, Magunkat írjuk tehát című előadásával. Saját Sütő-kutatásait ismertette, melyek azért is különösen frissek és előítélet-mentesek, mert Soltész kívülről ismerkedett meg a Sütő-jelenséggel: anyaországiként az egyetemen tanult róla először. Főként Sütő irodalomszemléletére volt kíváncsi; Veres Péterrel való levelezését elemezte hosszan, felidézte az idősebb pályatárs már 1954-ben megelőlegezett bizalmát, s azt a pillanatot is, mikor Sütő tudatta Veressel: eddig írt, most már dolgozik – munkának kell tekintenie az írást. (Egyébként Tamási Áron is útjának egyengetőihez tartozott.) Sütő egy nagyenyedi előadásáról is értekezett, melyben Kőrösi Csoma és Misztótfalusi példáit idézte, s melyben jelentős, újraértelmezésre is érdemes gondolatokat fogalmazott meg az író. Zárásként Soltész hangsúlyozta, hogy továbbra sem szabadna ideológiai alapon olvasnunk Sütő Andrást.
Cseke Péter a vérbeli szociográfia feltámadásának nevezte az Anyám könnyű álmot ígér című könyvet, mely egyben az író alkotói fénykorának első lépése is. Egy önmagát túlélt korszak emblematikus alkotásának tartja, mely úgy tölti be a szociográfia törvényét, hogy egyben meg is újítja azt. Mozaikszerű szerkesztésmódjára hívta fel a figyelmet, az újszerű írói látásmódra – s hogy nem a statisztika érdekli, hanem a szórványlét igazságai, és a romlás külső és belső okaira is választ keres. Csoórit idézte, aki Tamási Szülőföldem, illetve Illyés Gyula Puszták népe című műveivel tartja egyenrangúnak, s nem hallgatta el azt, a témájához nagyon is kapcsolódó tényt, hogy Sütőnek azt is meg kellett érnie, hogy nem csak Pusztakamarás szórványosodott tovább, hanem egész tömbök is (neki magának legalább 30 olyan rokona volt, aki nem beszélt magyarul).
Elek Tibor az Anyám könnyű álmot ígért mint életműbeli korszakhatárt értékelte. A személyesség, a személyes érdekeltség irányából kereste a mű termékeny újraolvasásának lehetőségeit. A Sütőt ért vádakra reflektálva arról beszélt, hogy Sütő András nem az egyetlen a korban, különösen az alsóbb néprétegekből induló művészek, írók közül, aki a népboldogító baloldali eszmék bűvkörébe esett, s aki sokáig maga sem vette észre, hogy „a bölcsőhely parancsai” valójában mit is diktálnak. Írói és közéleti kijózanodása, önmagára találása viszonylag korán kezdődött, de objektív akadályok következtében is megtorpanásokkal, kitérőkkel tarkítottan, hosszú évekig elhúzódott. Ezen önvizsgálati folyamat nagy hatású szépirodalmi kifejezéseként, s egyúttal tetőpontjaként, összegezéseként emelte ki az Anyám könnyű álmot ígér című könyvet. Ugyanakkor az író szembesülése Pusztakamarás igazságával s benne önmagával, saját múltjával, olyan alkotói energiákat szabadított fel, amelyek az azt követő évtizedben a jól ismert további remekművek, drámák, esszék sorozatához vezetett. Előadása során Elek többször vitázott Parászka Boróka egy, a budapesti Holmi című folyóiratban megjelent Sütő-tanulmányának kitételeivel, azzal például, hogy a 60-as évek végén „nyoma sincs annak, hogy Sütő nagyobb volumenű munkában le kívánná reagálni ezt a folyamatot, élni kívánna a nyitás lehetőségével, vagy önálló ellenzéki pozíciót akarna építeni.” Megkérdőjelezte György Péter legutóbbi könyvének az Anyám könnyű álmot ígérrel kapcsolatosan tett állításait is. Mivel Parászka Boróka jelen volt a tanácskozáson, lehetőség adódott arra, hogy az előadások vitái során valódi véleményütköztetés, párbeszéd is kialakuljon ezekről a témákról.
Filep Tamás Gusztáv a Sütő-témát a kortárs Szabó Gyulával állította párhuzamba, s nem csupán az életműveket vizsgálta egymás összefüggéseiben, hanem életrajzi adalékokkal is szolgált. Felvetette a kérdést: vajon Szabó Gyula hátrébb sorolása összefüggésben volt-e Sütő Andrással? Majd tulajdonképpen meg is válaszolta: Szabó Gyulát valóban leértékelték, de nem biztos, hogy ez csak Sütőnek „köszönhető”, hiszen amikor lehetőség adódott, egyszerűen nem volt, aki a Kossuth-díjra jelölését támogatni tudta volna. Az összehasonlító elemzés nagyon sok új szempontot is felvetett; egy megkerülhetetlen tanulsága pedig: a Szabó Gyula-életmű is megérdemelné az újraolvasást, a termékeny vitát.
Novák Csaba Zoltán politikatörténeti előadásában Sütő közéleti szerepvállalását tárgyalta, a szekuritátés jelentések tükrében. Előzőleg áttekintette a párt magyarságpolitikájának fontosabb mozzanatait is, így még egyértelműbbé vált Sütő András helyzetének kényessége. 1965-től Sütőnél egy erőteljesebb politikai reaktiválódást észlel: közvetítő szerepet felvállaló magyar értelmiségivé válik, aki számos bizottságban tölt be fontos szerepet. Ez kétségtelenül egy másik típusú karrier: központi bizottsági póttag, az Írószövetség alelnöke – nemrégiben elő is került néhány dosszié, ami Sütő megfigyelését tartalmazza. Az iratokból kapcsolathálózata is kiderül, de elemző írásokat is találni köztük különböző tevékenységeiről. Az is onnan derül ki, hogy 1984-ben részleges önvizsgálatot tartott, több magánbeszélgetésben elismerte, hogy tévedett (lehallgatások alapján). A hivatalos keretet, pozícióit használva gondolta, hogy lehet változtatni, kettős beszédmóddal (ezt viszont a Securitate is érzékelte, a dokumentumok alapján). A megfigyelő szerv módszerei is nyomon követhetőek, Novák fel is vázolta ezeket: megfigyelés, elemzés, értelmező értelmiség használata, pozitív befolyásolás, zsarolás (magánügyekkel), cenzúra, tiltás…
Vincze Gábor nem tudott jelen lenni a konferencián, tanulmányát sem küldhette el, Kántor Lajos előadását viszont felolvasta Soltész Márton. Kántor írásában személyes kapcsolatát, levelezését is feldolgozta, értékes adalékokat szolgáltatva Sütő irodalomtörténeti képéhez és a korabeli irodalmi vitákhoz.
A Szász László összegzése utáni vitába többen is bekapcsolódtak; felvetődött az is, hogy nagy szükség lenne a kritikai kiadásra, valamint a hagyaték megnyugtató rendezésére. Az Elek Tibor által felvetett problémákra ekkor reagált Parászka Boróka: elmondta, hogy számára az a kihívás, hogy ezt az életművet ne csak a magyar irodalom kontextusában nézzük, hanem a román irodalom és az akkori sajtó közegében is. Valamint, hogy a korabeli román ellenzéki irodalom sokkal aktívabb volt, azokkal vetette össze Sütőt – ez olyan referencia, amit nem lehet megkerülni. Elek Tibor ezt helyben is hagyta, viszont megjegyezte, hogy véleménye szerint Parászka Boróka ideologikusan olvassa Sütőt, és ha a művekről alkotunk véleményt, ezt meg kell tudni különböztetni a szerző életétől.
A délutáni szekciót Filep Tamás Gusztáv elnökölte – az öt előadásnak négy szerzője volt jelen a tanácskozáson.
Kovács Dezső Sütő András színpadi bemutatóinak magyarországi recepciója címmel színház és a politika 70-es, 80-as évekbeli viszonyáról is beszélt az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán kaposvári és az Álomkommandó gyulai előadásai kapcsán. Abban az időszakban, amikor a színházat furcsa Janus-arcúság jellemezte. Végül méltatta Az álomkommandó Szász János rendezte, elmúlt évadbeli vígszínházi előadását.
Szász László Sütő András Kálvin-portréja kapcsán megállapította, hogy Kálvin alakja régóta foglalkoztatta Sütőt és a Kálvin–Szervét ellentét egy önmagából kivetített vitaként is értelmezhető. Sokat beszélt előadásában a Csillag a máglyán egyházi recepciójáról, s megállapította, hogy miként a román kommunista hatalom a maga tükörképét ismerhette fel a darabban, úgy a református egyház Kálvin személyiségének markánsan torzult rajza miatt ugyanazt. Sütő megítélése egyházi vonalon nem volt problémamentes, de végül megkapta az elismerést teológiai tekintetben is.
Jákfalvi Magdolna A kettős beszéd hatalma. Az Advent a Hargitán premierje című előadása szintén a 80-as évek színházi világával foglalkozott, azzal, hogy a színpad és a nézőközönség világa hogyan találkozott össze a kettős beszédben akkoriban. Mivel a szerző nem volt jelen, sajnos csak a szöveg egyes részleteit hallhattuk. Sütő magyarországi bemutatóit a kulturális nemzeti identitás létrejöttének alkalmaiként tárgyalta, s még a Csárdáskirálynő 1954-es előadásával is párhuzamba állította.
A délutáni szekció nagy véleménykülönbségeket felszínre hozó előadása volt a Vida Gáboré, Én és ők, perzsák címmel. Vida Sütőhöz való személyes viszonyulását elemezte, nem titkolva véleményét, hogy generációja nem tudott mit kezdeni Sütő András írói világával: az olvashatatlan magyar irodalom kategóriájába sorolták, és nem akartak megadott kulcsok szerint olvasni (utalt itt főképp a Perzsák című esszé virágnyelvére). Hogy mit tekintettek értékesnek a korabeli erdélyi irodalomból? Szilágyi Domokost, Hervay Gizellát, Székely Jánost. Ő maga élete egy fontos momentumában igen közel került mégis a témához: az egyetemi felvételi tétele volt ez a cím 1988 júliusában: Az újrakezdés hősei Sütő András drámáiban. Magas érdemjegyet kapott a dolgozatára, de továbbra is fenntartotta idegenkedő véleményét az íróval kapcsolatosan. Rendkívüli nyelvi képességekkel megáldott írónak tartja ma is Sütőt, aki azonban „sokkal többet mondott, mint amiért intellektusként helyt tudott állni”.
Lázok János A „kerek félalmák” dramaturgiája című előadását a Sütő-drámák elemzésére szánta. Ismertette azt a sajátságos helyzetet – Bíró Béla egy 2003-as tanulmányát is megidézve –, melyben ezek a drámák születtek, egy olyan korban, amikor „a kisebbségnek úgy kellett tennie, mintha harcot vívna a hatalommal”. A romániai magyar dráma ebben a kontextusban a főhős igazságáról akarja meggyőzni a nézőt – ideológiailag tehát egyoldalú. Az író pedig olyan drámát ír, amit az adott problémakészlet lehetővé tesz. Sütő drámái is a hatalom elleni lázadás mintái lettek – a kritika csak ritkán vette észre az abszurd végleteket, amelyek pedig éppen jelentős üzenettel bírtak. A Káin és Ábel végjátékában kiemelte azt a szükségszerű ambivalenciát, ami a hatalommal szemben létrejöhet: engedelmes azonosulás a hatalommal, amíg mindez a fennmaradást szolgálja, s ez egyúttal állandó készséget jelent az ellenállásra, lázadásra. De általánosabb értelemben, ez a darab az első bűn mítoszának átértelmezése is.
A hozzászólások sorában hallgathattuk meg Ötvös József református lelkészt, aki Sütő egyházhoz való viszonyáról beszélt, és arról, hogy a Sütő-drámák milyen hatással voltak a maguk korában a teológiai intézeten belül (még unitáriusokat és reformátusokat is egymásnak ugrasztott egyik-másik dráma). Sütőnek a rendszerváltás után is csak formális kapcsolata volt az egyházzal – mikor felajánlották, hogy vállaljon aktív szerepet az egyházban, visszautasította.
Ugyancsak hozzászólóként Tófalvy Zoltán intézett Vida Gáborhoz választ, hangsúlyozva, hogy Sütő András nem csupán mélységeiben ismerte a magyar nyelvet (is), hanem rendkívül művelt ember volt, és ez ki is derül, ha olvassuk az életművét.
Erdélyi Lajos fotóművész Sütő András-portréi címmel nyílt kiállítás Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen ezen az estén. A fényképek készítőjének – mint szerkesztőségi munkatársnak – lehetősége volt hosszú időn keresztül megfigyelni alanyát, és rögzíteni életének pillanatait a legváltozatosabb helyzetekben és helyszíneken. Vannak a fotók között a fiatal, sármos szerkesztőről készült kockák, megjelenik a Pusztakamarásra hazalátogató író, családi körben látjuk, vagy az Új Élet szerkesztőségében, egy figyelmeztető betörés romjait szemlélve tehetetlenül. A legutolsó felvétel – noha nem is utolsó éveiben készült – egy sokat tapasztalt, talán némiképp megkeseredett ember megkeményedett vonásaival képezett ellentétet a kora ifjúságából származó felvételekkel.
(folytatjuk)
Farkas Wellmann Éva
(M)ilyen gazdagok vagyunk (?)
Jegyzetek a Sütő András-műhelykonferenciáról
II. rész
Az október 30-ai délelőtti szekción Mester Béla elnökölt.
Elsőként Cristian Réka Sütő András műveinek recepciója angol nyelven és az angol-amerikai világban című előadását halhattuk. Az író helyét az angol nyelven megjelent, különböző típusú írásokban megkeresni különösen fontos, hiszen ezek az említések visszajelzést jelentenek számunkra arról, hogy milyen helyet/szerepet tölt be jelenleg a nagyvilágban az életmű. A kutatást elsősorban hírforrások keresésével kezdte Cristian Réka; ezek között legtöbb Sütő gyászhírével, illetve a róla szóló konferenciával foglalkozott. Igaz, ezekkel olyan orgánumok is, mint a The Times, The Independent vagy a Washington Post. Nagyon sok angol találat a különböző magyar weboldalak angol fordításaiban volt fellelhető. Ami a repozitóriumokat, intézeteket, alapítványokat illeti, egy biográfiai összefoglaló található a Balassi Intézet és a Magyar Könyv Alapítvány honlapján, és a Petőfi Irodalmi Múzeum, Digitális Irodalmi Akadémia honlapján, Sütő András digitalizált művei mellett megtalálhatjuk Simon Endre Sütő András portréját. Hat-hét fontosabb, angol nyelvű enciklopédiában szerepel Sütő András neve külön címszó vagy magyar irodalom címszó alatt, többek közt a The Oxford Encyclopedia of Theatre and Performance-ben. A sütői életmű angol nyelvű kritikai visszhangja siralmasnak tekinthető: mindössze egy, Bertha Csillától származó szöveg foglalkozik az író munkásságával. Körülbelül öt drámagyűjteményben viszont találunk Sütő-fordításokat, és drámáinak három bemutatójáról is lehet tudni, melyeket New Yorkban tartottak. Ennek a helyzetnek a javítására néhány lehetőséget vázolt is az előadó: összehasonlító elemzésekkel visszahozni a nemzetközi párbeszédbe a Sütő-témát, más műveit is lefordítani, a lefordított darabokat népszerűsíteni, bemutatni, hungarológiai tanulmányokon beépíteni egy-két Sütő-művet, kurzusokat létrehozni, a Sütő-monográfiát lefordítani, átdolgozni, és egyáltalán: kihasználni a digitális világ előnyeit.
Történelem és elbeszélés a hetvenes években és azután az erdélyi magyar irodalomban címmel tartott előadást Mester Béla. A Sütő-művek magyarországi recepciójáról szólva azt hangsúlyozta, hogy segítenie kellene az erdélyi művek népszerűsítését. A Sütő-drámák világát elemezve, a helyszínek esetében kitért például az egyre távolabbi vidékekre, az egyre inkább meghatározatlan helyekre – mely tendencia Székely Jánosnál is előfordult például. Összevetette Szilágyi István munkamódszerével is a Sütőét, akinek írói világa nagyon sokáig közel volt olvasói világához, majd történelmi jellegű művek írásába kezdett. Felvetette az esszék fontosságának kérdését is, s kiemelte, hogy a drámatrilógiájában a látszólagos távolodás a mától az absztrakció szintjének emelkedésével jár, valamint azt is, hogy a példázatok mindig a hatalmi viszonyokról szólnak.
Aradi Schreiner József szintén a nagyvilágbeli versenyképesség szempontja felől közelítette meg a témát, Günther Grass elhíresült hagymahántás-példázatán keresztül. Az informatika szemszögéből láttatta az írásos megjelenések sorsát, egy olyan korban, amikor a világ nyelveinek csak 5 %-át használják online, s ugyanakkor mi már a digitális olvasás nemzedékét képviseljük. A magyar nyelv éppen a veszélyeztetettség határán van a fent jelzett értelemben, de ezen belül is sok szerző a digitális halál szélén áll. Értékelte Szőcs Géza egykori fellépését (mikor a digitalizáció biztosa volt), aki azt vallotta: minden kánonnak helyet kell biztosítani. Ennek ellenére is – ismételte meg a Cristian Réka által már említett tényt – Sütő András műveivel a DIA-n kívül nem lehet találkozni az interneten. Márpedig az a helyzet, hogy az író ma úgy él tovább, hogy facebookolják; létezik egy hatalmas idézetfolyam, amelyben megjelenik egy adott író vagy sem... Ha sarkítani akarunk, akár úgy is feltehetjük a kérdést: lehet-e Sütő Andrást slam-elni vagy sem? Mert emlékeink, írásaink nagyon könnyen elszállnak, befoghatatlanul, mint Sütő András méhraj-képe az Anyám könnyű álmot ígérben.
Kuszálik Péter mint biográfus kívánt hozzászólni a Sütőről szóló párbeszédhez. Joggal, hiszen ő készítette el (3 és fél év alatt) Sütő bibliográfiáját. Ismertette, hogy nagy aránytalanságok vannak Sütő életművének feldolgozottságában: míg Erdélyt a Mentor kiadó és Lázok János képviseli ebben a folyamatban, addig Magyarországon tíz komoly munka jelent már meg vele kapcsolatosan. Az, hogy angol nyelvterületen nem ismerik, azzal is összefüggésben lehet, hogy számtalan olyan részlete van a Sütő-életműnek, ami lefordítva a nagyvilágnak nem sokat jelent. A kritikai kiadást sürgette ő is, annál is inkább, hogy sokan élnek még azok közül, akik segíthetnének ennek munkálataiban. A hagyaték kérdése is a mihamarabb rendezendő problémák közé tartozik.
Dávid Gyula a Sütő-pályaívet a Kriterion kiadó felől nézve idézte meg. Nem véletlenül, hiszen a kiadó névjegye lett Sütő – az új hangot az ő nevével ütötte le a Kriterion. Dávid Gyula 22 évig dolgozott az intézménynél, így rálátása nyílt az egyes írói pályákra (például az első Forrás-nemzedékére), a példányszámokra, és a fokozatosan visszaszoruló megjelenési lehetőségekre is. Hiába volt olyan Sütő-kötet, amely 92.100 példányban jelent meg, egy idő után teljesen lezárult a tőle közölhető művek sora, s a rendszer bukásáig nem is jelenhetett meg semmilyen írás Sütőtől. Ezt sérelmezte is Sütő akkoriban, de végül mégsem emiatt szűnt meg a munkakapcsolat író és kiadó között: később már nem volt olyan helyzetben a Kriterion, hogy versenyre tudott volna kelni a Sütő-életművet megjelentető magyarországi kiadókkal.
Dávid Gyula elnökölte a koradélutáni szekciót, amely Markó Béla lendületes előadásával kezdődött. Markó jónéhány kérdést felvetett Sütő kapcsán: hogy beszélni kellene a skatulyákról, hogy vajon jót tett-e a bármikori besorolása Sütőnek, hogy szót érdemel Sütő mint kisebbségpolitikus vagy éppen mint kultuszoknak esetleges tárgya. Személyes emlékek felidézésével folytatta, olyanokkal, amelyek immár történelmi jelentőséggel bírnak. 1989. december 22-ikének Marosvásárhelye a helyszín, a szereplők pedig – Gálfalvi György és Markó Béla –, miután dél körül kiderült, hogy biztosan összeomlik a rendszer, azon tanakodnak, hogy nekik most mi is a teendőjük. Az első ötletet elvetve, miszerint a sajtót kellene átvenni, az érvényes megoldás az: menjenek Sütő Andráshoz, hogy figyelmeztessék: hamarosan szerepet kell vállalnia. De délután, tőlük függetlenül, fiatalok tömege is levonul Sütő lakásához, és kérik, hogy menjen velük, és ő megy is, és beszédet is mond abban a rendkívül zaklatott helyzetben (halottak, sebesültek a háttérben), melynek lényege: tartsunk ki egymás mellett, őrizzük meg a testvéri egységet – hisz a forradalmat nem huligánok csinálták. Sokak számára egyértelmű volt tehát, hogy Sütő az a közéleti személyiség, akinek szerepet kell kapnia a változásban – hiteles személyiség volt mindannyiuk számára.
Markó szerint összetartoznak az élet(mű) különböző aspektusai, mert az író hozott anyagból dolgozik. Az ő generációja sem feltétlenül a Sütő-féle irodalmi vonalra támaszkodott, sőt, egyesek számára irritáló lehetett, de: ő még a korai novellisztikáját sem söpörné le olyan könnyen az asztalról. Sütőt peremre nyomni valami olyasmi lenne, mintha Tamásival próbálnánk meg ugyanezt. Külön kitért arra, a Ion Lăncrănjan által indított propagandaháborúra, amely 1982-ben/-től borzolta a romániai magyarság és románság kedélyeit. A magyarellenes kampány indítószövegére Sütő azonnal reagált, s éppen Markóék voltak azok, akik enyhítettek kicsit a szövegén. S noha sokan nem álltak egy platformon vele, Sütő kezdeményezése maga mellé tudott állítani embereket – így előzménytelen szolidaritást sikerült kialakítani a román írószövetségi társakkal. Összesen 36-an írták alá a beadványt, amelyet Nicolae Ceauşescu-nak címeztek. Összességében – zárta Markó Sütővel a közéleti, politizáló emberrel kapcsolatos gondolatait – céljaiban radikális volt („normális radikális”), de megpróbálta az átjárást a megosztott táborok között – s most ennek köszönhetően senki sem vállalja, miközben a kisebbségpolitikusi magatartása minta kellene hogy legyen.
Molnár Gusztáv Értelmiségi állásfoglalások  az erdélyi magyar irodalomban 1956-ban című előadásában különböző kategóriákat állított fel a korszakkal való együttélés stratégiáiból. Szóba kerültek itt azok, akik kivetkőztek magukból (pl. Majtényi Erik), a taktikát stratégiaként használók (főpapjuk: Balogh Edgár), az inkvizítorok (pl. Méliusz József) vagy a nemzetféltők: Szabédi és Kacsó. Összefoglalta azt a kálváriát is, amely egy, az 1956-os erdélyi állásfoglalásokról írott cikke miatt alakult ki, még a rendszerváltás előtt, s amelyet – noha több folyóiratban is majdhogynem megjelent – végül mégsem sikerült a megfelelő időben a nyilvánosság elé tárni. Sütő maga visszautasította, rágalmazásnak vette a benne foglaltakat (azazhogy: lett volna mivel elszámolni 56-tal kapcsolatban).
Azon előadók dolgozataiból, akik nem voltak jelen (Demény Péter, Lőrincz D. József), is hangzottak el részfelolvasások, összefoglalók, de mivel ezek nem közvetítették a teljesség igényével azok tartalmát, itt sem térünk ki rájuk részletesebben – majd elolvashatóak lesznek a tavasszal megjelenő konferencia-kötetben.
A napot – és a konferenciát – a Bernády házban zárták a műhely tagjai, közönség előtt is összefoglalva az előadások, viták eredményeit, Lázok János házigazdával és a négy szekcióvezetővel.
A harmadik nap az ünnepé és az emlékezésé volt. A konferencia résztvevői és a Sütő András Baráti Társaság tagjai az író szülőfalujába, Pusztakamarásra látogattak, ahol részt vettek a reformáció emléknapja alkalmából tartott ünnepi istentiszteleten. A boldogságokról szóló prédikációt Demeter József lelkész mondta – és helyet talált benne Sütő András boldogsága kérdésének is. Oroszhegyi Attila-Zsolt, Pusztakamarás szórványközösségének lelkészi beszéde fokozott felelősséggel szólt az egyre fogyatkozó helyi magyar közösséghez, s e két szép szónoklat után új értelmet nyert a közösen elénekelt zsoltár, a Tebenned bíztunk.
Az emlékezők meglátogatták Sütő András emlékházát is, melynek még mindig folynak a helyreállítási munkálatai. A háznál Széman Péter, Horváth Arany, Szász Ferenc nyugalmazott lelkész is felszólaltak, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másod-  és harmadéves színészhallgatókból álló lánykórusa  felolvasott az Anyám könnyű álmot ígér kezdő fejezetéből.
Este Marosvásárhelyen, az író sírjánál még összegyűltek egyszer Sütő tisztelői fejet hajtani, gyertyát gyújtani az emlékére.
Farkas Wellmann Éva
barkaonline.hu/helyszini-tudositasok

Húsz éve indult újra a református oktatás Marosvásárhelyen
1557-re visszatekintő múlt, a tudás fellegvára, színvonalas felekezeti és világi oktatás, folyamatos építkezés, államosítás, vagyonelkobzás és betiltás, majd 46 éves szünet után gáncsoskodásokkal tele újrakezdés – a marosvásárhelyi Református Kollégium dióhéjban felvázolt története. Az iskola a vallásos oktatás újraindításának huszadik évfordulóját ünnepli e hét végén. A kerek évforduló kapcsán nem árt visszapillantani, hogyan is történt az újrakezdés, milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük azoknak, akik szívügyüknek tekintették, hogy a református iskola helyet kapjon a saját épületében. A rögös újrakezdésről, a kronológiai sorrendet követve, Horváth Gabriellával, az önálló intézmény első igazgatójával beszélgettünk.
– 46 éves kényszerszünet után az egykori Református Kollégiumban, amelyben a Bolyai Farkas Elméleti Líceum működött és működik mai napig, 1994-ben ismét beindult a református oktatás. Nehéz volt az indulás, a felvételi vizsgát Nyárádszeredában kellett megtartani. A diákok nem kaptak helyet a Bolyaiban, a Gecse utcai Kistemplomban és a Vártemplom Bernády téri tanácstermében tartottuk az órákat. Kémiatanárként felemelő és különleges érzés volt a kistemplomi úrasztalánál kémiaórát tartanom a 29 tanulónak. A következő években is indult egy-egy református osztály, továbbra is a Bolyai keretében. D. dr. Csiha Kálmánnak, az Erdélyi Református Egyházkerület akkori püspökének, Tőkés Eleknek, az egyházkerület tanügyi tanácsosának, Sárpataki János esperesnek és dr. Mártha Ivor, az egyházkerület főgondnokának fáradhatatlan küzdelme végül sikerre vezetett, a tagozatként működő teológiai osztályok kiváltak a Bolyaiból, és a Református Kollégium 2000 szeptemberétől önálló iskolává vált. Mindez nem valósulhatott volna meg, ha Donáth Árpád akkori főtanfelügyelő- helyettes messzemenően nem támogatja az ügyet. Az említett személyiségek közül, sajnos, egyik sincs életben, de elismerés és hála illesse őket az akkori kitartásért.
– Hogyan körvonalazódott az önálló intézmény újraindítása? Mikor bízták meg az intézmény vezetésével?
– 2000 augusztusára körvonalazódott a Református Kollégium újraalakulása, évfolyamonként egy-egy osztállyal. D. dr. Csiha Kálmán és Tőkés Elek felkértek, hogy vállaljam el az új iskola igazgatását, bár katolikus vagyok. Elfogadták a feltételemet, hogy nem mondok le a Bolyai-beli igazgatóhelyettesi tisztségemről, és párhuzamosan végzem mindkét megbízatást. Megalakult az intézmény, de a minisztériumi rendeletet nem adták át. Tantestületi, vezetőtanácsi gyűléseket, szülői értekezleteket tartottunk, a szülői bizottság elnöke Fúró Attila lett. Az osztályok betűjele továbbra is az R maradt. Létezésünkről a Népújság, a Krónika és az Antena 1 tudósított először.
– Hogyan alakult tovább a kollégium élete?
– Peregtek az események. A tanév kezdetén Tőkés Elek szervezésében Marosvásárhelyen került sor a református kollégiumok és lelkészi vezetői tanácskozására, ahol jelen volt a Vallásügyi Minisztérium két képviselője is. Közben D. dr. Csiha Kálmán püspök értesített, hogy Buenos Airesből a magyar emigráció 18.000 kötetes könyvadománya érkezik, a refisek sikeres gólyabált szerveztek a Víkendtelepen, a reformáció ünnepén Csíki Ágnes vezetésével a kollégium kórusa énekelt. A tantestületi gyűlésen született meg a döntés, hogy Csiha Kálmán nyugalomba vonult iskolaalapító püspököt a kollégium tiszteletbeli lelkész igazgatójává kérjük fel. A 2001–2002-es beiskolázási tervbe két osztály – egy teológiai és egy matematika-informatika osztály – beindítását kértük, ez utóbbit nem hagyták jóvá, ezért kérésünket két teológiai osztályra módosítottuk. Közben az akkori főntanfelügyelő figyelmeztetett: a kis diáklétszám miatt bizonytalan a kollégium sorsa! Ebben az időben avatták fel a Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központot, az intézmény élére László Zoltán lelkész igazgatónkat nevezték ki. Helyét a kollégiumban Enyedi Csaba lelkész vette át. Közben a kollégium megszervezte az országos bibliaismereti Ki mit tud? vetélkedőt, a diákok Kolozsváron zenei versenyen vettek részt, ugyanakkor a bolyais diákokkal közösen is számos rendezvényünk volt. Hollandiai támogatással új bútorok kerültek a kollégium osztálytermeibe. 1998-tól megjelent a diáklapunk, az Agapé. 2001 májusában megtartottuk az egyházi érettségit. A tanfelügyelőségen megjelent állami érettségi és felvételi adatbázisában a kollégium nem szerepelt külön iskolaként, továbbra is a Bolyai tagozataként tüntették fel, ugyanakkor, kérésünkre a kollégiumban négy címzetes tanári állást hirdettek meg. A tanév során többször fordultam segítségért Donáth Árpádhoz, az RMDSZ-hez amiatt, hogy az iskola önálló létét még mindig megkérdőjelezték, különböző okokra hivatkozva nem akarták elismerni.
A Bolyaival közösen tartottuk a tanévzáró ünnepséget, az évzáró hálaadó istentiszteletet pedig a Kistemplomban, ahol Sárpataki János hirdette az igét.
– Az első kollégiumi tanév lezárult, de még mindig nem volt a vezetőség birtokában a létét szentesítő hivatalos irat. Ezt mikor kapták meg? Hogyan és miért kellett távoznia az intézmény éléről?
– A főtanfelügyelő aláírásával 2001 augusztusában Donáth Árpád adta át az átiratot. Ebben az is szerepelt, hogy a marosvásárhelyi Református Kollégium épülete a Bolyai utca 3. szám alatt található. Ezzel kezdődhetett az új tanév. Mivel a 2001–2002-es tanévben már két IX. teológiai osztályt indítottunk, az osztályokat alfa és beta jelzéssel illettük. Az elsőbe a humán tantárgyakat, a másodikba a reál tantárgyakat választó diákok kerültek. A hivatalos pecsét mellé belső használatra elkészült az "angyalos" pecsét is. Döntés született, hogy a tanítási hét áhítattal kezdődik és áhítattal fejeződik be. Röviddel a tanítás megkezdése után átirat érkezett a Bolyai líceumba, amelyben közölték, hogy visszavonták a Református Kollégium augusztusban átadott működési engedélyét, mert egy épületben nem működhet két állami iskola. Dónáth Árpád értesítette a minisztérium illetékeseit, az RMDSZ-t, mi pedig nem vettünk tudomást a visszavonásról, nem is hangoztattuk, de közölték velem, hogy a főtanfelügyelő nem írja alá ideiglenes igazgatói kinevezésemet csak úgy, ha lemondok a Bolyai líceumban betöltött aligazgatói tisztségemről. Erről két okból nem mondhattam le: egyrészt, mert versenyvizsgával nyertem el ezt a beosztást, másrészt pedig helyettem nem biztos, hogy magyar aligazgatót neveztek volna ki. Tőkés Elek tanügyi tanácsosnak, Ötvös József esperesnek és Csáky Károly főjegyzőnek három kollégát neveztem meg, akik átvehették tőlem a tisztséget. Ötvös József úgy döntött, Székely Emese angol szakos tanárnőt javasolja a kollégium igazgatói állásának betöltésére. Ezzel a püspök úr egyetértett, így 2001. október 24-től Székely Emese tanárnő megkapta az igazgatói kinevezését. A 2013–2014-es tanévtől Benedek Zsolt követi őt e tisztségben.
– Miközben folyt a tanítás, a köztudatba is beépült a Református Kollégium léte, fontos események történtek. Visszaszolgáltatták az iskola épületét a református egyháznak, címerét visszahelyezték a homlokzatra. Mikor történt mindez?
– A visszaszolgáltatás 2005-ben történt meg, a címert és a Református Kollégium feliratot pedig 2007-ben helyezték ki a homlokzatra – számolt be az újraindított intézmény első igazgatója.
Ünnepel a Református Kollégium. November 8-án, szombaton 17 órára a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházba ünnepi műsorral várják az öreg- és jelenkori diákokat, szülőket és érdeklődőket. Vasárnap 12 órakor a Vártemplomban hálaadó istentiszteletet tartanak.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Válasszuk az erdélyiséget! – Erdélyi személyiségek felhívása – ALÁÍRHATÓ!
A romániai államfőválasztás második fordulója történelmi súlyú választás elé állította Romániát. Soha ilyen élesen nem osztotta meg ezt az országot az a kulturális határ, amely Közép-Európát választja el a Balkántól, soha ilyen élesen nem volt látható, hogy két eltér perspektíva, munkamorál és jövőtervezési szellem él itt egymás mellett, a Kárpátok két oldalán.
Az egyik oldalon Victor Ponta, a holnapot felél jelen képviselője, a zsákmánypolitikát fenntartó fanarióta kormányzás továbbvivje áll. A másik oldalon pedig Klaus Johannis, az erdélyi reménykedés képviselője, azé a reményé, hogy Erdély hatására ez az ország talán még lehet az, ami eddig nem volt: szótartó becsületes munkára és a teljesítmény elismerésére épül, erkölcsös társadalom. Mit tehetnek az erdélyi magyarok?
Úgy gondoljuk, két lehetőséges döntés van!
Lehet annak alapján dönteni, hogy az egyik jelölt, Victor Ponta rég elvesztette szavahihetőségét a szemünkben, a másik pedig, Klaus Johannis, erdélyi szász – kisebbségi – mivolta ellenére sem ígért semmit, sőt, nem ért egyet Székelyföld autonómiájával, következésképpen nincs jó választás, nem érdemes szavazni. Ez a döntés azonban lemondás arról, hogy alakítsunk valamit a sorsunkon, ez a döntés a reményvesztett várakozásé, hogy majd – valamikor – csak elbukkan egy jelölt a román nemzetállam ködéből, aki tétlenségünk dacára megfelel várakozásainknak. És lehet annak alapján dönteni, hogy a mostani helyzet túlmutat azon, amit Klaus Johannis jelenleg képviselő: azt rajzolja ki, hogy létrejöhet – 1920 óta először – egy olyan összerdélyi szolidaritás, amelyre talán teljesen új politikai épület húzható fel. Lassan ugyan, aprómunkával, de nem esélytelenül! Mi ezt a reményt támogatjuk! Szakítani kell azzal a Romániával, amelyben a választások a pillanatnyi ígéretekről szólnak, amelyben a politikusok a lakosság túlélési reményeiből építik fel saját megélhetésüket. Szakítani kell azzal a romániai kisebbségpolitikával, amely a jogokat engedményként fogja fel, és amely a visszavonható engedmények fölötti alkudozással tartja ellenőrzése alatt a magyarság politikai képviseletét.
Most Erdély felemelkedése került az előtérbe, ami esély és remény számunkra. Csak annyit kell tennünk érte, hogy vasárnap szavazzunk rá!
Válasszuk az erdélyiséget a balkanizálódás ellenében!
Farkas Árpád költő, Gazda József író, műkritikus, Izsák Balázs SZNT elnök, Kovács István az unitárius egyház közügyigazgatója, Kosztándi Jenő festőművész, Farcádi Botond újságíró, főszerkesztő, Incze Sándor nyugalmazott esperes, Vetró András szobrászművész, Damokos Csaba dizájner, Ferenczes István költő, Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár, Bereczki Kinga CIVEK elnök, Jánó Mihály művészettörténész, Beder Tibor a Magyarok Székelyföldi Társaságának elnöke, Ötvös József református esperes, dr. Ütő Gusztáv képzőművész, egyetemi tanár, Nagy László az unitárius egyház püspökhelyettese, Kolumbán Gábor, dr. Máthé Dénes egyetemi tanár, Toró Attila a sepsiszentgyorgy.info szerkesztője, dr. Nemes Tibor családorvos, László János vállalkozó, dr. Antal Álmos kórházigazgató, Dr. Széman Péter az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, Bíró Béla újságíró, a Sapientia EMTE professzora.
Az aláírók névsorához itt lehet csatlakozni: http://erdely.ma/alairas.php?al_id=20
Erdély.ma

Voksolásra buzdítanak erdélyi magyar értelmiségiek
Szakítani kell azzal a Romániával, amelyben a választások a pillanatnyi ígéretekről szólnak, amelyben a politikusok a lakosság túlélési reményeiből építik fel saját megélhetésüket – olvasható abban a felhívásban, melyet 25 erdélyi magyar értelmiségi látott el kézjegyével.
A csütörtöki keltezésű közlemény aláírói – akik szerint az államfőválasztás második fordulója történelmi súlyú választás elé állította Romániát – leszögezik, míg Victor Ponta „a holnapot felél jelen képviselője, a zsákmánypolitikát fenntartó fanarióta kormányzás továbbvivője”, a jobboldal jelöltjét, Klaus Johannist az erdélyi reménykedés képviselőjének nevezik.
„Soha ilyen élesen nem osztotta meg ezt az országot az a kulturális határ, amely Közép-Európát választja el a Balkántól, soha ilyen élesen nem volt látható, hogy két eltér perspektíva, munkamorál és jövőtervezési szellem él itt egymás mellett, a Kárpátok két oldalán” – jegyzi meg a közlemény, melyet többek között Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke és Bakk Miklós politológus, Farkas Árpád költ, Gazda József író, műkritikus, Beder Tibor, a Magyarok Székelyföldi Társaságának elnöke, Ötvös József református esperes, Dr. Széman Péter, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke írt alá.
Szerintük a mostani helyzet „túlmutat azon, amit Klaus Johannis jelenleg képviselő: azt rajzolja ki, hogy létrejöhet – 1920 óta először – egy olyan összerdélyi szolidaritás, amelyre talán teljesen új politikai épület húzható fel”.
A közlemény szerzői továbbá úgy fogalmaznak, szakítani kell azzal a romániai kisebbségpolitikával is, „amely a jogokat engedményként fogja fel, és amely a visszavonható engedmények fölötti alkudozással tartja ellenőrzése alatt a magyarság politikai képviseletét”. „Most Erdély felemelkedése került az előtérbe, ami esély és remény számunkra. Csak annyit kell tennünk érte, hogy vasárnap szavazzunk rá” – olvasható a közleményben.
Székelyhon.ro

Sütő, a megkerülhetetlen
(M)ilyen gazdagok vagyunk? címmel tartottak kétnapos konferenciát Sütő András életművéről Marosvásárhelyen. A hamarosan könyv formájában is megjelenő előadásokat Parászka Boróka összegezte.
Aligha van fontosabb és nehezebb kulturális vállalkozás ma Marosvásárhelyen, mint a Művészeti Egyetem munkatársai által szervezett, október utolsó hetén zajló Sütő András „műhelykonferencia”. A kétnapos beszélgetéssorozat célja a programismertető szerint  „olyan közös beszédtér kialakítása, amelyben az életművel kapcsolatos teljesen eltérő vélemények is nyitott  –  és remélhetően termékeny – szakmai vitában szembesülhetnek”. Az óvatos és diplomatikus felhívószöveg sejteni engedi, mi is a tétje egy ilyen egyeztetésnek. A Sütő-életmű a rendszerváltás előtti és utáni évtizedek kulcsa a társadalmi emlékezet és a kulturális helyzetértékelés szempontjából Erdélyben. Arra azonban, hogy hogyan lehet érvényesen és korszerűen kezelni ezt a hagyatékot, nincs egyértelmű és konszenzusos alapon elfogadott válasza sem az irodalom- sem a társadalomtudományoknak. A Sütő-életmű újraértelmezésére volt néhány kísérlet az elmúlt években, de ezek lezáratlan vitákba, esetenként botrányba fulladtak. Azon a területen, amely az erdélyi közösségi emlékezetben és tudásban Sütőhöz köthető, egyre nagyobb fehér folt tátong, egyre kisebb az esély arra, hogy a hiányosságokat, anakronizmusokat korrigálni lehessen.
Megnyitott kérdések
A marosvásárhelyi műhelymunka kockázata tehát nagyon nagy volt. Nem is indult zökkenőmentesen ez az eszmecsere: a meghívott előadók közül különböző személyes, vagy más okok miatt többen visszaléptek, lemondták részvételüket. Sajnos nélkülözni kellett például a Debreceni Egyetem munkatársait (Cs. Nagy Ibolyát, Márkus Bélát), és nem volt jelen Stefano Bottoni sem, akinek kutatásai alapjaiban érintették mindazt, amit Sütő András rendszerváltás előtti politikai-közéleti szerepéről tudható. Bár a vita a résztvevők távolmaradása miatt nem érintett minden problémát, ennek ellenére elérte célját: kérdések sorát nyitotta meg, körvonalazódott, miért és hogyan érdemes gondozni a jövőben a Sütő-hagyatékot. A megnyitón a Művészeti Egyetem dékánja, Kós Anna azzal ösztönözte a beszélgetést, hogy elengedhetetlen „szakszerű nyomot hagyni nagyjainknak.”  Hogy mit jelent a „szakszerűség”, arra különböző válaszokat adott a két napos eszmecsere.
Román párhuzamok
Valószínűleg a legnagyobb meglepetést Sorin Criţan, a Művészeti Egyetem rektora okozta, aki román nyelven adott elő Sütő Andrásról, és az életmű román irodalmi párhuzamait kereste, illetve mutatta ki. Az Anyám könnyű álmot ígér és az Engedjétek hozzám jönni a szavakat bizonyultak a legfontosabbnak ebben a motívumokat-alaptémákat rendszerező értelmezésben, amelyen átütött az érzelmi érintettség, a rácsodálkozás, a filozófiailag megalapozott és megtámogatott lelkesedés. Sorin Crişan megértette, hogy mi a fontossága Sütő Andrásnak, azt is megértette, amivel a magyar irodalomtörténet máig adós:
ez nem csak egy erdélyi magyar életmű, hanem egy romániai magyar hagyaték is, amely sok, máig nem azonosított szállal kötődik a román kultúrához.
És megértette azt is, milyen tétje van annak, hogy román kutató emlékezzen az 1990-es atrocitások magyar író-áldozatára. „Nem is gondoltam volna azt, hogy Sütő András kötődik a román irodalomhoz is” – reagált a rektor felszólalására Szász László irodalomtörténész, író, aki szerint a konferenciának azt a kánont kell megtalálnia, amibe „beléphet Sütő András”, mert „nem az életmű és a műalkotás értéke változik, hanem a kánon”. Ugyancsak Szász László mondta, Sorin Crişan szavaira reagálva, hogy a Sütő életmű „meghitt mítoszait” nem leépíteni kell, hanem  át- és újraépíteni. Ezt a célt igyekezett követni Elek Tibor irodalomtörténész, aki az Anyám könnyű álmot ígér értelmezését vissza kívánta venni az általa ideológiainak nevezett megközelítésektől, a mű esztétikai értékeire, például személyességére hívta fel a figyelmet. Ő volt az egyetlen, aki érintette az elmúlt évtizedben zajló Sütő-vitákat, illetve a Sütő életművel kapcsolatban megfogalmazott negatív kritikákat. Igaz ezeket felszínesnek és cáfolhatónak ítélte. Azzal a kritikával kapcsolatban például, hogy Sütő a hetvenes években nem élt az ellenzéki irodalom eszközeivel és lehetőségeivel, megjegyezte, erre a következtetésre csak az jut, aki nem érti, vagy szándékosan félreérti az Anyám könnyű álmot ígér szövegét.  Hozzátette ugyanakkor, hogy Sütő András „inkább lantosa, mint kritikusa” volt korának. Az Elek Tibor által megfogalmazott „kritika kritikája” tulajdonképpen megválaszolatlan maradt, mivel azok, akik a kifogásolt értelmezéseket közreadták, nem voltak a konferencia résztvevői.
Az egyértelművé vált, hogy az ezredfordulón elhalt viták rendezése nem elodázható, mint ahogy az is, hogy Sütő András viszonya a korabeli irodalmi áramlatokhoz, a kulturális, illetve politikai ellenzékiséghez csak akkor értékelhető objektíven, ha a teljes romániai kontextust figyelembe veszi az értelmezés.
Ez pedig akkor lehetséges – hangzott el a sokszor, több okból ismételt mondat – ha a hagyatéka kutathatóvá válik, így az is követhető: mi az, amit például a román irodalomból a szerző ismert, véleményezett. Ez a dimenzió teljességgel feltáratlan. Sütő András, ha csak a róla írt monográfiák, elemzések számát vesszük alapul, sokkal inkább „magyarországi” író, mint erdélyi. Magyarországon ugyanis sokkal intenzívebb figyelem fordult felé az elmúlt évtizedekben, mint Erdélyben. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne lett volna kulcsfigurája az erdélyi köz- és kulturális életnek. Sokkal inkább a munkásságát érintő reflexiók intenzitását jelzi. Hogy miért vált Magyarországon fontossá Sütő András a hetvenes-nyolcvanas években, azt szemléletesen megvilágította  Kovács Dezső és Jákfalvi Magdolna. A két színházi szakmeber Sütő András magyarországi bemutatóinak kontextusát ismertette. „Puha, inkább slampos” diktatúrában kerültek színpadra Sütő művei – fogalmazott Kovács Dezső – aki arra mutatott rá, a politika támogatta bizonyos értelemben ezt a színházi rendszerkritikát, „fényezte magát” ezzel a nyitottságával. Az a különös fordulat, hogy az Erdélyről író, erdélyi Sütő András mégiscsak Magyarországon válik jelentős mértékben értelmezetté, nem egyszeri ebben az életműben. Mit kezdjünk például azzal a ténnyel, hogy a protestantizmus nagy drámáiról, karaktereiről író Sütő András kifejezetten távol tartotta magát az egyháztól? Valóban távolságról van-e szó, vagy valamiképp mégiscsak, búvópatakként, kódként – hasonlóan a kisebbségi közösség kódjaihoz – nagyon is jelen van, új tartalmat nyer a protestantizmus? És ha Sütő újraírta a reformáció nagy témáit-alakjait, hogyan reagált erre az egyház?
Tartható-e az állítás, hogy a rendszerváltás előtti rezsim ugyanúgy járt el Sütővel, mint ahogyan a református egyház?
Szász László részletes, dokumentált előadását nehéz néhány mondatban visszaadni, de ezen a jelzett nyomvonalon is több szempontból újra értelmezhetőek Sütő legfontosabb drámái.
 Feledés várja?  
Ha azonban a Szász után következő felszólaló alapján döntünk arról, hogyan kezeljük a hagyatékot, rövidre zárhatjuk a hasonló dilemmákat. Vida Gábor ugyanis arról olvasott fel tömör, nagyon gondosan felépített szöveget: miért érezte egyetemista  felvételizőként, a nyolcvanas évek végén, reménybeli Magyar szakosként Sütő András prózáját olvashatatlannak, és nem folytathatónak? Vida nem viaskodott azzal, hogy megfejtse a Sütő-kódokat, sem a kisebbségit, sem a protestánst. Elutasította a „bővítmények mögötti bravúrkodást”, amely mögött „eltűnik a szerző”. Sütőt a „feledés várja” – mondta a legfrisebb, és méltán sikeres Erdély-regény szerzője – radikális jelzőit rosszallóan fogadta a közönség. „Ennek elment az esze” – hallatszott a közönség soraiból: ez az írói el- és leszámolás volt a Sütő-konferencia legdrámaibb pillanata, amelynek megvolt a maga paradoxona. A Sütő-ellenes, metaforákat, jelzős szerkezeteket elutasító szöveg ugyanis metaforákkal, jelzős szerkezetekkel volt tele, úgy működött, mint egy Sütő-mű. Hogy lehet ugyanúgy teljesen mást állítani? Hogyan fedhetik el egymást a jelentések? Hogyan lehet szembefordítani saját írói eszközeit a szerzővel? Erre a kérdésre a konferencia második napján Aradi József adott választ, aki a Sütő életmű digitális jelen (nem) létéről, valamint a metafórákból való kilépés lehetetlenségéről tartott előadást. Az eszmecsere során az elméleti és praktikus kérdések kiegészítették egymást, bizonyos értelemben össze is kapcsolódtak. Az Aradi által felvetett digitalizálási problémák-lehetőségek  érintették a kérdést, hogy mennyire hozzáférhető ma Sütő András magyar nyelven. Szó esett arról is, hogy a magyar kultúrán kívül mennyire van vagy lehetne jelen ez az életmű. Kuszálik Péter bibliográfusként pedig azzal szembesített: ma még olyasmi is problémát jelent, hogy mi egy-egy Sütő mű pontos címe, hányféle szövegváltozata van a munkáinak. A Sütő-bibliográfia összeállítója  összegezte, melyek lennének egy teljes életműkiadás feltételei, és milyen haszna lehetne egy ilyen vállalkozásnak. A praktikus megfontolásokat újra és újra fölülírták az indulatok, vagy a megoldatlan kérdések. Molnár Gusztáv hosszú és szövevényes ismertetőt tartott Sütő már sokat vitatott 1956-os szerepéről. A dolgozat legalább annyira szólt Sütőről, mint amennyire arról: miért nem közölhette ezt a tanulmányt a szerző, melyik szerkesztőség, milyen indokkal utasította el. Sütő sokakat érint, sokaknak jelent eszközt ez az életmű, illetve az azzal való foglalkozás az önértelmezéshez, saját helyzetük, múltjuk, jelenük értékeléséhez. Ez derült ki Molnár Gusztáv előadásábol csakúgy, mint az előadásokon kívül felszólaló résztvevők mondanivalójából. Ötvös József református esperes személyes emlékeit mondta el arról, miféle vitákat váltottak ki a protestantizmust érintő művek. Bodolai Gyöngyi újságíró, egykori magyarszakos tanár arra emlékeztetett: ezek a művek nem csak irodalomértőkhöz jutottak el, és nem csak irodalomértőkre- és fogyasztókra hatottak. A hetvenes-nyolcvanas években falun idézték, adták kézről-kézre könyveit, vagy éppen tanulták meg, adták elő Sütő András szövegeit.
Összességében kezelhető
Nosztalgia, kritika és szakszerűségre törekvő irodalomértés ért össze a konferencia ideje alatt. Számtalan kutatási téma, megoldatlan feladat merült fel. Körvonalazódott az is, hogy ha a szakszerű filológiai munka feltételei nem lesznek adottak, hogyan tűnhet el a köztudatból, vagy sérülhet a rosszul szerkesztet kiadványokban újra megjelenő Sütő-életmű. Felvillant néhány ellentétes szempont is, de a korábbi viták rendezéséig nem jutott el ez az eszmecsere. Mint ahogy az sem dőlt el, pontosan milyen szemlélet, milyen módszertan mentén haladjon a Sütő hagyaték gondozása. Erre a kérdésre részben Markó Béla adott választ, aki Sütő András közéleti szerepvállalásáról tartott előadást. Személyes emlékek, és nagyon szakszerű, helyenként távolságtartó, kritikus esztétikai, helyenként elismerő közéleti értékelés ért össze. Mert a Sütő-életmű így, összességében kezelhető. A közéleti és az irodalmi pálya nem válaszható el a politikaitól, – hangsúlyozta Markó. A Sütő-kultusz nem érinthetetlen, tette hozzá, lehet kritizálni, vagy elutasítani az életmű néhány elemét. Fel kell azonban ismerni ennek a pályának azon részeit, amelyek ma is mintát jelenthetnek, amelyek érvényesek maradtak, vagy amelyek ma is meghatározzák a közösségi önismeretet. Ilyen minta a „normális radikalizmusa”, amely határozott célokhoz is a tárgyalás lehetőségét kereste. És ilyen, mint az a makacsság, amellyel Erdélyhez ragaszkodott.
*
A konferencián elhangzott előadások szövegét a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hamarosan kötetben jelenteti meg. A műhelymunka valódi sikere az lehet, ha döntés születik a Sütő-hagyaték kutathatóságáról (az is felmerült, olyan irodalmi központ létrehozására van szükség, amilyen a kolozsvári Szabédi-ház), ha csökkennek a társadalmi önismeret fehér foltjai, ha sikerül konszenzusra jutni a Sütő-életmű értelmezésével kapcsolatban, vagy legalább sikerül közelíteni az álláspontokat. Mindehhez most van némi akarat, és némi érdeklődés (a konferencia előadóin kívül kisszámú, de kitartó közönség követte az előadásokat), és adott egy  életmű, amelyet – akár elfogadjuk, akár elutasítjuk – nem lehet megkerülni. Ott van mindabban, ahogyan magunkról gondolkodunk, és amit magunkról gondolunk Erdélyben.
Megjegyzés: Parászka Boróka évek óta harcol Sütő András munkásságának elismerése ellen.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A felelőtlenség főiskolája
A helyi politikusok pitiáner csatározásán múlik, hogy elköltözhet tanítóképző egyetem Székelyudvarhelyről. Mindenki sáros.
A Szász Jenő-éra lecsengése óta jóval csendesebb a székelyudvarhelyi közélet. Úgy is mondhatnánk, jóval unalmasabb.
Az Eötvös József Szakközépiskola elköltözésének javaslata váltott ki először nagyobb politikai polémiát. Tavaly nyáron, két hónappal az iskolaév kezdete előtt röppent fel az iskola beköltözésének ötlete az akkor frissen megszerzett UCECOM épületébe. Kétharmados többség kellett volna az önkormányzati ülésen ahhoz, hogy szabaddá váljon az út a kulturális központ létesítése előtt a Székelytámadt várban.
Az EMNP tanácsosai nem szavazták meg a költözést, miután állításuk szerint a polgármester úgy egyeztetett velük, hogy azt mondta, ez lesz és kész. Zseniális politikai húzás volt az RMDSZ részéről, hogy egy hirtelen jött, kidolgozatlan ötletből politikai tőkét kovácsoljon magának, amivel folyton a kakaskodó ellenzék orrára lehet koppintani. Ám a város keveset nyert ebből a tőkéből.
Zsarolásból elégséges
Megismétlődni látszik a történet Kulcsár-Székely Attila és családja ANL-s lakásügye kapcsán. Az önkormányzati tanácsos nem jelentette be, hogy megürült az apartman. Valószínűleg mind az EMNP, mind az RMDSZ vezetői tudtak a dologról, hiszen nehezen elképzelhető, hogy a kollégák – akár a színháziak, akár a politikaiak – ne tudták volna, hogy a tanácsos hol él.
Különösen, hogy folyamatosan posztolta Facebook-oldalán új háza építésének és a költözésnek a fázisait. Jakab Attila buktatta le végül nyilvánosan az RMDSZ-es önkormányzati képviselőt egy csúnya tanácsülési konfliktus nyomán. Most az EMNP és az MPP hitte azt, hogy nyerő helyzetben van, politikai zsarolásra használták a még akkor is törvénytelenségnek minősülő esetet, ha elkövetésében a jó szándék vezérelte a tanácsost.
Választások előtt pattant ki a botrány. Az RMDSZ frakció megvárta a választások végét az álláspontja megfogalmazásával. Amikor végül megtették, elintézték annyival, hogy a helyi szervezet honlapján nyilvános bocsánatkérésre szólították fel Kulcsár-Székelyt, ő elegett is tett ennek szintén a honlapon. Se közlemény, se sajtótájékoztató, mint egyébként minden egyes, dicsőséget hozó rendezvény esetén lenni szokott.
Korlátolt felelőtlenek társasága
A decemberi tanácsülésen napirend szerint a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományi Karának adták volna át a tavaly megvásárolt UCECOM épületét, ám a Kulcsár-Székely ügyre hivatkozva az ellenzéki tanácsosok nem szavazták meg a határozattervezetet. Továbbra is „monnyon le".
Kulcsár-Székely nem mond le, az RMDSZ frakció ez alkalommal nem rest sajtótájékoztatót szervezni, hogy felelőtleneknek, együttműködésre képteleneknek nevezhesse az EMNP és MPP tagjait.
Ha Kulcsár-Székely felelősségteljesen lemondott volna, talán jövőre átköltözhetne a dicsőséges megvásárlása óta üresen álló UCECOM helyére az egyetem. Ha az EMNP és az MPP felelősségtudata teljében nem használná zsarolásra az általa kirobbantott lakásmutyit, talán nem lenne kérdőjeles a kihelyezett tagozat jövője.
Egyébként nem hiszem, hogy megszűnik, sokkal inkább azt, hogy kis idő múlva még zseniálisabb megoldási tervvel áll elő az RMDSZ frakció. És megmutatják, hogy ki a felelősségtudó.
Ha nem lenne politikai arrogancia, talán eddig készülne a sokak által támogatott kulturális-turisztikai központ a várban. Ha a döntéshozó meg a végrehajtó bátrabb, felelősségtudatosabb és kevésbé népszerűséghajhász lenne, konfliktusos döntéseket is meghozna, talán a város lenne, aki nyerne.
Csakhogy ebben a nagy egymásra mutogatásban, a sok vesztes-vesztes játszmában egy igazi vesztes van, és az a város lakossága. Azé a városé, ahol egyetlen egy dolgot tudnak magas szinten, hovatartozástól függetlenül az úgynevezett politikai elitek: a választóik faszra vevésének művészetét.
Pál Edit Éva
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Bemutatják a Csiha Kálmán életéről szóló dokumentumfilmet
Filmbemutatóra kerül sor március 18-án, szerdán délután 6 órától a Kultúrpalota kistermében. Mint arról korábban beszámoltunk, a Pro Semjén Egyesület megbízásából, debreceni és nagyváradi forgatócsoport alkotómunkája nyomán elkészült a Jobb az Úrban bízni című dokumentumfilm, amely dr. Csiha Kálmán református püspök (1929-2007) életét mutatja be olyan szemszögből és megközelítésből, ahogyan azt csak a mellette élők, a család, a barátok láthatták.
A marosvásárhelyi Kistemplom egykori lelkipásztorának, az Erdélyi Református Egyházkerület néhai püspökének életéről szóló filmet tavaly decemberben a Kistemplomban láthatta az érdeklődő közönség. A Kultúrpalotában sorra kerülő bemutatón közreműködik Ötvös József lelkipásztor, Balla Tünde, a film szerkesztője és Györffy András színművész.
MTI

Népújság (Marosvásárhely)

Ünnep – Márciusi forradalom: valóság és mítosz, fontos tanulságokkal
Beszélgetés Egyed Ákos történésszel, akadémikussal az 1848–49-es eseményekről
– Könyvtárnyi irodalma van immár az 1848–49-es forradalmi eseményeknek, sokan és sokat foglalkoztak a történések okainak, lefolyásának és következményeinek a feltárásával, bár még így is bőven akad fehér folt. Sokszor úgy tűnik, hogy a köztudatban egyfajta mítosz lengi körül a március 15-i történéseket. Miről árulkodnak a levéltári források, mit mondanak a tények?
– Talán azzal kezdeném, hogy 1814–1815-ben ülésezett a bécsi kongresszus, amely újrarendezte Európa határait, ennek során felosztotta Lengyelországot. A bécsi értekezlet aztán megalakította az úgynevezett Szent Szövetséget, hogy gátat vessen a társadalmi átalakulásoknak, forradalmaknak. De ez a politika nem hozta meg a hozzá fűzött reményeket. Alig másfél évtized múltán Franciaországban a forradalom, és 1831-ben a lengyel nemzeti szabadságmozgalom mutatta, hogy nincsen minden rendben azzal, amit annak idején elhatároztak Bécsben. A történelem mintegy napirendre tűzte a nemzeti államok megalakulását és a politikai-polgári jogok kiterjesztését az eddigi jogtalan társadalmi rétegekre. Az 1840-es években többféle válság lépett fel, és gyöngítette a fennálló politikai és társadalmi rendszereket. Súlyosbította a helyzetet az is, hogy 1846–47-ben katasztrofális volt a termés, ami tömeges elégedetlenséget okozott. Nem csoda tehát, hogy 1848 forradalmi eseményekkel köszöntött be Itáliában, Franciaországban pedig februárban kitört a forradalom, amely elindította az európai forradalmi hullámot. A francia hatás felerősítette Magyarországon és Ausztriában az ellenzéki mozgalmakat. Kossuth Lajos március 3-án az ellenzék nevében alkotmányt követelt a Habsburg Monarchia országainak, Bécsben pedig az ifjúság lépett fel hasonló követeléssel. S amikor az udvar elutasította ilyen irányú beadványukat, március 13-án az utcára vonultak, ami már nyílt forradalom volt. Alig két napra rá, március 15-én Pesten elindította a forradalmat a magyar ifjúság és a hozzá csatlakozott nép. Kihirdették a reformkorban kialakított nemzeti programot összegező Tizenkét pontot, amelynek elfogadását tovább siettette Petőfi Nemzeti dala. Március 15-én elkezdődött tehát a magyar forradalom, amely számos sajátosságot mutatott, de lefolyása és története szorosan kapcsolódott az európai forradalmakhoz, főleg pedig a monarchiában lezajló eseményekhez. Ezt jól mutatta az is, hogy már március 15-én országgyűlési bizottság indult és érkezett Bécsbe Kossuth vezetésével, hogy érvényt szerezzen a magyar követeléseknek.
Március 15-e történeténél maradva: a magyar történelemben talán még soha nem történt meg az, hogy egy nagy politikai programot ilyen gyorsan és rövid idő alatt elfogadott volna – nagyon kevés kivétellel – az egész magyarság. Ehhez, amint már említettem, nagymértékben hozzájárult a Petőfi Nemzeti dala által kiváltott forradalmi hangulat, de az is, hogy a Tizenkét pont jövőképet nyújtott a magyarság számára, amit minden magyar ember a sajátjának érzett. A magyar forradalom másik sajátossága az volt, hogy Pozsonyban éppen akkor ülésezett az országgyűlés, tehát ezt nem kellett összehívni, és ezzel időt veszíteni, hanem máris el lehetett fogadni a megfelelő törvényeket. Ugyanakkor a Bécsben tárgyaló magyar küldöttség – amelyet az ifjúság nagy szimpátiával fogadott – olyan eredményeket ért el, amelyre talán senki se számított: Bécs beleegyezett a felelős magyar kormány megalakításába, amelyet március 17-én már ki is neveztek Batthyány Lajos elnökségével s olyan tagjaival, mint Széchenyi István, Kossuth Lajos, Eötvös József, Szemere Bertalan és más neves politikusok. Már van tehát egy felelős kormány, ülésezik az országgyűlés Pozsonyban, miközben Pesten forradalom zajlik. Mindezek együtt irányítják az eseményeket, és elérik azt, hogy Magyarországon békésen menjen végbe a forradalom első időszaka, holott Európa-szerte sok vér folyt a forradalmak első napjaiban. A magyarság gyakorlatilag vér nélkül vívta ki néhány alapvető nemzeti jogát, az ország nagyobb önállóságát, s alkothatta meg a jobbágyfelszabadításról, a közteherviselésről, a polgári egyenlőségről, a képviselői jogok kiszélesítéséről szóló törvényeket. Jogosan nevezik egyes történészek az 1848-as magyar forradalmat alkotmányos forradalomnak, hiszen a Pozsonyban meghozott törvényeket az uralkodó jóváhagyta, aláírásával megerősítette, és április 11-én közzé is tették ezeket az országban. Ezzel tulajdonképpen a forradalom teljesítette legfontosabb célkitűzéseit, s valóságos rendszerváltást indított el. S mivel a Tizenkét pontban is követelt jobbágyfelszabadítást úgyszintén megvalósították, nem minden alap nélkül nevezhetjük 1848. március 15-ét a magyar modern nemzet születésnapjának.
– Az Európában és Magyarországon történteknek erős hatása volt Erdélyben is, beleértve Kolozsvárt is…
– Mondhatni minden nagyobb erdélyi város utánozta a pesti március 15-i eseményeket, de azért mindenhol az erdélyi és helyi problémákat is felvették a követelések listájára. Erdélynek sajátos közjogi helyzete volt a Habsburg Monarchiában, nagyfejedelemséget képezett, Bécsből irányították a nagypolitikát, de saját országgyűléssel rendelkezett, a megyéknek és a székeknek jelentős közigazgatási jogai voltak, ami kihatott az események alakulására.
A pesti március 15-e elsőként a történeti Erdélyben Kolozsvárt váltott ki mozgalmat, ami nem volt véletlen, mert az erdélyi kormány, a Gubernium székhelye volt, s itt tartották – egy kivételével – az erdélyi reformkori országgyűléseket. És főleg, mert a magyarság kulturális központja volt, s értelmisége szoros kapcsolatban állt az egész reformkorban a magyarországi nemzeti törekvésekkel. 1848. március 15-ének híre néhány napos késéssel érkezett meg Kolozsvárra, s késedelem nélkül, 20-án az ellenzék gyűlést hívott össze, amelyen id. Bethlen Jánosnak, a nemzeti liberális párt vezetőjének meghívására megjelent a konzervatív párt részéről Jósika Lajos is, Jósika Samu erdélyi kancellár testvére. A gyűlésen közös határozatot hagytak jóvá, amely felszólította a megyéket és székeket, hogy siettessék az erdélyi országgyűlés mihamarabbi összehívását a megfelelő törvények elfogadására. A március 20-i tanácskozásról küldöttség ment a főbíróhoz azzal a kéréssel, hogy 21-re hívja össze a városi közgyűlést, amit a főbíró teljesített.
Március 21-én azonban sokkal több és fontosabb esemény történt, mint a tanács ülése, tehát ez a nap ugyanazt jelentette Kolozsváron, mint március 15-e Pesten, ezért joggal nevezték a kortársak e napot Kolozsvár március tizenötödikéjének. Az ifjúság és a nép már korán reggel ellepte a főteret, s izgalommal várta a közgyűlési határozat eredményét. Kolozsvár három középiskolájának nagyobb diákjai, tanoncok, mesterlegények tüntettek, éltették a sajtószabadságot, az uniót, nemzeti zászlókat lobogtattak, kokárdákat viseltek. A gyűlésen elhangzott a „Talpra magyar”, irányító szerepet játszott a költő Gyulai Pál, Szilágyi Sándor, a későbbi nagy történetíró, valamint Kőváry László és Brassai Sámuel már jól ismert tanár. Az ünnepi beszédet Méhes Sámuel tanácstag, kollégiumi tanár tartotta. Bár némi óvatossággal, de megfogalmazta, hogy Erdély is alkotmányos államot kíván, de a reformokat békés úton kívánja elérni. Javasolta polgárőrség alakítását, valamint az erdélyi országgyűlés mielőbbi összeülését a két haza egyesülésének, a közös teherviselésnek, törvény előtti egyenlőségnek a megszavazására. Unió nélkül – hangsúlyozta Méhes Sámuel – Erdély nem tudja megvalósítani alkotmányos jogait. Ilyen előzmények után 21-én este nagy fáklyásmenetet tartottak, éltették id. Bethlen Jánost, Teleki József főkormányzót, Méhes Sámuelt, a királyt, Magyarország nádorát.
Erdély különleges státusa miatt tehát arra kényszerült, hogy maga hozza meg az átalakításra vonatkozó döntéseket, de Bécs húzta-halasztotta az országgyűlés időpontjának kijelölését. Következésképpen Erdély-szerte mozgalom indult azért, hogy Teleki József maga hirdesse meg saját hatalmánál fogva az országgyűlést. Ezt kívánta az a küldöttség is, amely Udvarhelyszékről érkezett Pálffy János vezetésével Kolozsvárra. Kolozsvár tüntető rokonszenvvel fogadta a delegációt, sokan elébe mentek a Feleki-tetőre, majd végigkísérték a városon, s kifejezték teljes szolidaritásukat a székelyekkel. A küldöttséget fogadta a főkormányzó, akinek petíciót nyújtottak át. Ez és ehhez hasonló más események is hozzájárultak ahhoz, hogy 1848. május 29-ére gróf Teleki József, Erdély főkormányzója összehívta az országgyűlést, amely a Redut termében ülésezett. Ez volt az utolsó rendi országgyűlés, amely végül is kimondta a rendiség megszüntetését, és újragondolta, sőt meg is változtatta a Bécs által ajánlott országgyűlési napirendet. Ebben gróf Wesselényi Miklósnak volt főszerepe, ugyanis az ő kezdeményezésére „helyet cserélt” az országgyűlés programjában az unió kérdése, amennyiben az első helyre került, holott a királyi leirat csak harmadiknak ajánlotta. Ugyanakkor rövid időn belül elfogadták a társadalmi átalakítással kapcsolatos törvényjavaslatokat is, s törvényt hoztak a jobbágyfelszabadításról, a közös teherviselésről, a vallások egyenlőségéről, a sajtószabadságról. Az országgyűlés legmaradandóbb és legfontosabb törvényjavaslatát gróf Wesselényi Miklós terjesztette elő egy gyönyörű beszéd kíséretében, ekkor élete talán legszebb beszédét mondta el Erdély és a Partium irányadó politikusa. Szent ügy, amelynek megszavazását kéri – mondta – és a teremben mindenki felállt, így fejezve ki egyetértését, és ezzel megszűnt Erdélyben a sokszázados jobbágyság. A törvény életbe léptetésének napjául június 18-át tűzték ki. A következő napokban tudomására hozták a megyéknek és a székeknek a határozatokat, és megpróbálták előkészíteni azok fogadtatását a jobbágyság, azaz az érdekeltek részéről. A törvényt a jobbágyság nagy része örömmel vette tudomásul, hiszen egyik napról a másikra szabad polgár lett az eddigi úrbéres, tulajdonába vehette és vette azt a földet, amelyről eddig robottal tartozott a földesurának és adót fizetett az államnak. Következésképpen egy új parasztosztály született Erdélyben, és olyan kisgazdasági földművelési rendszer, amely az 1960-as évekig, a kollektivizálásig fennmaradt. Mivel a jobbágyság többsége román nemzetiségű volt, a jobbágyság eltörlésével a román társadalom nyert a legtöbbet. De megerősödött az erdélyi s partiumi magyarság is, hiszen az eddigi jogtalan jobbágyok bekerültek a születő polgári nemzet keretei közé. Az országgyűlés természetesen más törvényeket is elfogadott, hogy milyen legyen például Erdély képviselete a pesti országgyűlésben. Az idő rövidsége miatt végül ugyanazok a követek mentek Pestre, akik Kolozsvárt az átalakulás törvényeit meghozták. Rendkívül jelentős személyiségek voltak közöttük, mint gróf Wesselényi Miklós, id. és ifj. Bethlen János, Pálffy János, Berde Mózes stb. Az unió gyakorlati megvalósításával kapcsolatban Kolozsváron az Unióbizottság elnöke, Teleki József, Erdély főkormányzója lett. Tagjai közt volt Saguna ortodox és Lemeni görög katolikus püspök, Timotei Cipariu, Alex. Bohátel. A bizottság több javaslatot terjesztett elő az országgyűlésnek, hogy az egyesülés minél békésebben valósuljon meg.
– Erdélyben a magyarság természetesen nagy lelkesedéssel fogadta az átalakulást, de számolni kellett a nem magyar népekkel is… A magyar államvezetés hogyan viszonyult a más nemzetiségek, például a románság követeléseihez?
– A nemzetiségek, a románok és a szászok majdnem a magyar forradalommal egy időben megfogalmazták saját követeléseiket, és ezeket szembeállították a magyar programmal. Az első hónapokban még lehetőség nyílt a programok egyeztetésre, csakhogy a Habsburg-hatalom kihasználta a népek elégedetlenségét, és Magyarország elleni szövetségbe vonta őket. Következésképpen 1848 őszén Erdélyben is megindult a fegyveres harc a nemzetiségek között, amely végül polgárháborúhoz vezetett. Ne feledkezzünk azonban meg arról, hogy a magyar törvények, így az erdélyiek is egyenlő jogokat és kötelezettségeket írtak elő az állampolgároknak, függetlenül azok nemzetiségétől. De ezen túlmenően is születtek javaslatok a románok és szászok kívánságainak a megoldásáért. Az Unióbizottságban elfogadott törvényjavaslat kijelentette, hogy elismerik a románok nemzetiségét és nyelvét. A románok egyházi ügyeik igazgatásában, elemi és felsőbb iskoláikban, valamint papi szemináriumaikban saját anyanyelvüket háborítatlanul használhatják, és azokban a megyékben és székekben, ahol tömegesen élnek, jogukban áll saját nyelvükön felszólalni. A tervezet előírta továbbá román tisztségviselők alkalmazását igazságos arányban. Az Unióbizottság szeptember 27-én fogadta el a javaslatot, amelyet a kormány elé terjesztett, csakhogy ez ekkor már az ország megvédésével volt elfoglalva, mivel Jellasics horvát bán, Bécs jóváhagyásával szeptember 11-én fegyveres támadást intézett Magyarország ellen. Ezzel a forradalom átalakult szabadságharccá, s minden rendezendő kérdés a háttérbe szorult. Végül 1849. július 28-án fogadott el a képviselőház egy nemzetiségi törvényjavaslatot, amely elismerte az országban lakó nemzetek szabad fejlődési jogát, biztosította a szabad nyelvhasználatot az egyházakban, iskolákban, a községi életben, a törvényhatóságok gyűlésein. A képviselőház kimondta a zsidók egyenjogúságát is. Kossuth többször is kijelentette azt, hogy olyan törvényeket kell elfogadni, amelyek éppúgy vonatkoznak a más nemzetekre-nemzetiségekre, mint a magyarságra.
– Vannak-e pontos adatok arról, hány magyar és román áldozata volt a polgárháborúnak? Helytálló-e az az állítás, miszerint közel 40 ezer román esett áldozatául a harcoknak?
– Nagy és nehéz kérdés, de vannak olyan adataink, amelyek lehetővé teszik ennek megközelítését. Előre kell bocsátanunk, hogy különbség teendő a fegyveres harcokban elesettek száma, illetve a polgárháború áldozatai között. Az adatok és források részletezésére nem térhetünk ki, ezt elvégeztem az Erdély 1848–1849 című két kiadást megért munkámban. Kivételt kell tennem egy 1850-ben készült osztrák forrással, amely 4321 román áldozatot sorol fel (az összeadása hibás, amennyiben tévesen 4425 főt említ). Vannak források, amelyek 6000 elpusztult románt emlegetnek, de ebben valószínűleg a harctereken elesettek száma is benne van. Jellemző, hogy a magyar áldozatokról hallgat az osztrák kimutatás, de a különböző, részben román források alapján megállapítható, hogy a magyar polgári lakosság vesztesége legalább 7500-8500 főre tehető. Ezzel válaszoltam a 40 ezer áldozatról szóló kérdésedre. Természetesen ezt a súlyos és kényes kérdést meg kellene vitatnia egy közös román–magyar történészbizottságnak, hogy oldani (kezelni?) lehessen a közvéleményben elterjedt s feszültség forrását jelentő elképzeléseket.
– A ’48–49-es események része volt az is, ami a Székelyföldön történt. Ebben nagy szerepet játszott Gábor Áron, akinek tavaly ünnepelték születésének kétszázadik évfordulóját. Az ágyúöntő mester a debreceniekhez és a kolozsváriakhoz is segítségért fordult, de mindkét helyen mondhatni kikosarazták… Mi igaz ebből?
– Háromszék, különösen a szabadságharc utolsó időszakában, nagy szerepet vállalt a szabadságharcban és ebben Gábor Áronnak valóban kiemelkedő szerepe volt. Hiszen neki köszönhetően sikerült az ágyúöntést elindítani, illetve a székely tüzérséget létrehozni. Mivel a magyar hadseregnek nagy szüksége volt ágyúkra, ezért arra gondoltak, hogy nem csak Háromszéken, nevezetesen Kézdivásárhelyen kell fenntartani az ágyúöntödét, hanem más városokban is létesíteni lehetne. Kolozsváron igen jelentős ipari műhelyek működtek, ezért Gábor Áron, mihelyt tehette, ellátogatott ide, hogy ágyúöntödét létesítsen. De tárgyalásai nem vezettek eredményre. Egy szép levélben számol be arról, hogy miért nem tudtak dűlőre jutni. A kolozsvári mesterek túl nagy összeget kértek a munkájukért, arra hivatkozva, hogy Kolozsvárt drága az élet, s a forradalom óta anyagi helyzetük sokat rosszabbodott. Mindehhez hozzátenném, hogy Kézdivásárhelyen a hadianyaggyár munkásai többnyire kalákában dolgoztak, és csupán annyi javadalmazást kaptak, ami éppen csak a létminimumra volt elég. Gábor Áron nemcsak Kolozsváron, hanem Debrecenben is megfordult, hogy az ágyúgyártás magasabb technológiáját elsajátítsa, de itt sem tudott teljes eredményre jutni. Levelében úgy fogalmaz, hogy a debreceniek „kicsit titkolóztak”, azaz nem voltak hajlandóan elárulni a hadianyaggyártás minden technikai részletét. Mindezek ellenére Gábor Áron nem állt el szándékától, és a Bécsben valamennyire elsajátította technikát, valamint könyvek segítségével sikerült megvalósítania az ágyúgyártást. Ennek központja Kézdivásárhelyen volt, ahol Turóczi Mózes rézöntő mester segítette Gábor Áront. Háromszék tulajdonképpen a sikeres ágyúöntésnek köszönhetően merte vállalni az önvédelmi harcát. Az egyik honvéd le is jegyezte, hogy amikor a harctéren elsütötték az első ágyút, a katonák – amint arra tanították őket – hasra vágódtak, s nehezen próbáltak talpra állni, mire parancsnokuk elkiáltotta: „Kelj fel teremtette, mert nagyobbat szólt a mienk!”, azaz mint az ellenség ágyúja. Tehát az ágyú rendkívüli nagy szerepet játszott a szabadságharcban, mert nemcsak harcászati, hanem lélektani hatása is rendkívül nagy volt. Gondolom, Gábor Áron azért mégsem volt olyan rossz véleménnyel a kolozsváriakról, mivel kolozsvári és debreceni útjáról azt írta: most jött rá arra, hogy „milyen nehezen élünk mi, székelyek”, tehát milyen kevésből is kell fenntartania magát a székelységnek.
– A szabadságharcot leverték, amit aztán súlyos megtorlások követtek, ha csak az Aradon kivégzett tizenhárom vértanúra gondolunk. Távlatokból nézve a történteket, győzött a forradalom?
– A magyar forradalom sajátossága volt az, hogy időközben átalakult szabadságharccá, amely a legtovább tartott Európában. Nem állja meg a helyét az a gyakran elhangzó kijelentés, miszerint az 1848-as magyar forradalmat leverték. A forradalom igen is győzött, méghozzá békés úton, csak át kellett alakulnia szabadságharccá, hogy megvédje a forradalom vívmányait. A Habsburghatalom kérésére Oroszország beavatkozott a szabadságharcba, s hatalmas, jól felszerelt hadsereget küldött Magyarországra és Erdélybe. Így két nagy haderő szorításába került a magyar szabadságharc, s bár bizonyos ideig számottevő eredményeket sikerült elérnie, végül mégis le kellett tennie a fegyvert. Tömören mindezt így tudnám összefoglalni, hogy a forradalom győzött, de a szabadságharcot leverték.
– Elkerülhető lett volna az 1867-es kiegyezés, vagy az adott helyzetben nem volt más kiút a magyarság számára? Közismert, hogy a szabadságharc leverése után emigrációba kényszerült Kossuth nagy ellenzője volt a Deák által képviselt kiegyezés politikájának…
– Ebben a kérdésben a történetkutatás megoszlott, és ma sem teljesen egységes. Alapvető megállapítása a történészek egy részének az, hogy Magyarország és a magyar nemzet belefáradt a folytonos küzdelembe. Rettenetes nagy áldozatokat kellett hozni ’48–49-ben, és utána is a megtorlás folyamán, hiszen mint tudjuk, az osztrákok keményen megtorolták a szabadságharcot. Ezért Deák Ferenc vezetésével a magyar politikum úgy döntött: ha már Magyarország nem tudta kivívni a teljes függetlenséget, akkor az Osztrák–Magyar Monarchia keretében Európa része maradhat és elindulhat a gyorsabb fejlődés útján. Egyes történészek szerint az adott helyzetben nem volt más lehetőség, mint megtalálni azokat a közös pontokat, amelyek az uralkodó hatalom és a magyar állam között egy békésebb viszonyt hozhatnak létre. Ugyanakkor mások nem győzik eléggé hangsúlyozni: Kossuth eleve azon a véleményen volt, hogy az osztrákokkal való kiegyezés szembe fogja állítani a magyarságot a nemzetiségekkel, hiszen a magyarság felelős lesz a monarchia politikájáért is. Tény, hogy az 1867-es kiegyezés után a magyar politikai osztály szerepet kapott a törvényhozásban és a belpolitikában. De az is bizonyos, hogy Magyarország civilizációs és gazdasági fejlődése hatalmas lépésekkel ment előre a dualizmus alatt olyannyira, hogy az első világháborút megelőző időszakban fejlettségi szintje sokat közeledett Nyugat-Európához. Elég, ha csak az infrastrukturális fejlesztés nagy vívmányaira gondolunk, mint például a vasúthálózatra, a postarendszerre vagy a kommunikáció más formáira, a városok fejlődésére. Egyes vélemények szerint az első világháború után történteket nem lehet ’67 rovására írni, de mindemellett az is felvetődik, hogy a lehetséges alternatívák között elképzelhető lett volna az osztrákokkal egy másfajta együttműködés is. Ebben az esetben Magyarország a saját érdekeit talán jobban tudta volna képviselni külpolitikai téren is, mint ahogyan azt tette az adott keretek és körülmények között. Deák maga is abban bízott, hogy a kiegyezéskor leszögezett egyezményt tovább lehet fejleszteni Magyarország függetlenségének további erősítésével, de ez végül nem következett be. Így az első világháborúból győztesként kikerülő nagyhatalmak Magyarországot is „büntették”, s nem voltak tekintettel arra, hogy a magyar államvezetésnek a kiegyezés után nem volt döntő szava sem külpolitikai, sem hadügyi téren. Következésképpen Magyarországot megcsonkították, és a béketárgyalások eredményeképpen területének és népességének jó részét elszakították az anyaországtól. A mai történetírás is állandóan visszatér ezekre a kérdésekre, de egy dolog kétségtelen, éspedig az, hogy ’48-nak sorsfordító jelentősége volt Magyarország történetében.
– Kit igazolt utólag a történelem, ha egyáltalán lehet így fogalmazni?
– A történetírás nem döntőbíróság, de véleményeket, alternatívákat megfogalmaz. Induljunk ki abból, hogy minden jelentős történelmi időszaknak megvoltak a vezéregyéniségei a maguk külön véleményével. A reformkort inkább Széchenyi gondolkodása határozta meg, ’48–49 Kossuth, a ’67-es kiegyezés pedig Deák nevéhez fűződik. A vezető osztályok, politikusok általában mindig a vezéregyéniségekhez idomultak, és azok erősítését tartották a legfontosabbnak, bár mindig megvolt az ellenzéke a hatalomnak. Közismert tény, hogy ugyanazon kormányban tevékenykedett egyidejűleg Széchenyi és Kossuth, pedig milyen más koncepciót vallottak Magyarország fejlődését illetően. Alapvetően mindketten ugyanazokért a célokért küzdöttek, csak más módszerekkel akarták elérni ezeket. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc szereplői kétségtelenül óriási politikai nemzedéket képviseltek, a történések meghatározó egyéniségek egész sorát hozták felszínre. Mindegyik nagy politikus, Széchenyi, Batthyány, Kossuth, Wesselényi, Deák stb., hogy csak a legnagyobbakat említsem, mindannyian valamit hozzátettek a magyar történelem, politika, múlt és jellem alakításához. Képzeljük csak el, hogy milyen szegény lenne történelmünk, ha valamelyikük hiányozna közülük. Hatalmas tábort voltak képesek maguk köré szervezni, és mindannyian, egytől egyig hozzájárultak ahhoz, hogy előbbre vigyék a magyar történelmet.
– Mi volt a legfőbb hozadéka az 1848–49-es történelmi eseményeknek?
– Nemcsak azért kell emlékeznünk március 15-re, mert ez egy annyira szép történet, hanem azért is, mert elindította a forradalmat, amely alapvető változásokat okozott a magyarság és Magyarország történetében. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hagyománya rendkívül gazdag, s több nagyon fontos hozadéka van. Talán legfontosabb eredménye az, hogy eltörölte a több évszázados feudális rendi világot, amelyben a politikai hatalmat a nemesség gyakorolta, és amelynek meghatározó része volt a jobbágyrendszer. A történtek valóságos rendszerváltást idéztek elő, hiszen a forradalom következtében megalkották a már említett új törvényeket, amelyek felgyorsították a polgári világ felé vezető fejlődés útját. Lehetővé tették a feudalizmusból a polgári világba való átmenetet, amelyben megosztották a hatalmat a nemzetbe bevont rétegek képviselőivel. A forradalom legalapvetőbb vívmányait még a Habsburg-hatalom sem törölte el, legfeljebb újraszabályozta azok alkalmazását, mint például a jobbágyfelszabadítás esetében. Nem állította vissza a rendi világot sem, bár a nagybirtokosságnak kedvezett a politika. 1867-ben a politikum ismét visszatér a ’48-as vívmányokhoz, hiszen Magyarország csak úgy volt hajlandó kiegyezni a Habsburg-hatalommal, ha elfogadják az ekkor meghozott törvényeket, többek között, az uniót Erdéllyel. Ezeknek a szellemében szabályozták újra Erdély és Magyarország, illetve Magyarország és a Habsburg-hatalom viszonyát, létrehozva a kettős monarchiát.
– Eszerint ’48 szelleme mondhatni egyfajta örök igazságot rejtve magában végigkísérte a magyarságot egészen a napjainkig?
– Véleményem szerint 1848–1849 egyfajta jelképpé vált a magyarság számára. Emlékezzünk vissza arra, hogy 1956-ban Bem tábornok szobrához vonult az ifjúság. Ezzel a nemzeti szabadságot és a függetlenségi eszmét tették meg kiemelt céljuknak az 1956-os forradalom hősei, amit a szocialista korszak politikája hosszú évtizedeken át szőnyeg alá sepert. Az 1989-es változások után is gyakran hivatkoztunk ’48 szellemiségére, arról nem is beszélve, hogy a március 15-i ünnepségeken, amikor fejet hajtunk az áldozatot vállalóknak, tanulságokat igyekezünk levonni a történtekből. Mert a történelemből lehet tanulni, és tanulságokat levonni. Ezeknek egyike nyilvánvalóan az összefogás és az együttműködés, hiszen ez tette lehetővé az 1848-as forradalom győzelmét. Mindez igazolja, hogy mennyire fontos az összefogás minden körülmények között, ha az jó célt szolgál. Ugyanakkor gyakran hivatkozunk például Széchenyinek arra a politikai elképzelésére, miszerint gazdaságilag és kulturálisan egyaránt meg kell erősíteni a társadalmat ahhoz, hogy politikai téren is érvényesíteni lehessen a nagy nemzeti célokat. De az is tanulság, hogy áldozatvállalás nélkül nem lehet szó történelmi jelentőségű tetteket végrehajtani. 1848–1849-ben aligha volt olyan magyar család, amely ne hozott volna áldozatot a szabadságért. Úgy vélem, hogy a nemzetnek – amelyről vita folyik, hogy valóságos vagy csupán elképzelt közösség – vannak nagyon aktív, élő korszakai, amilyen volt 1848–49, 1956 vagy 1989, amikor az egész közösség állt ki szabadságjogainak a kivívásáért. Gyakran szoktam hivatkozni a történeti tudat tisztán tartásának fontosságára, amely véleményem szerint a nemzeti tudat úgymond tartóoszlopát képezi. Ebben világosan kell látnunk az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés, az 1956-os magyar forradalom vagy az 1989-es történések helyét és jelentőségét. Jövőképünk kialakítása érdekében meg kell szólítani az ifjúságot, többek közt a történelmi múlt felidézésével is.
Szabadság (Kolozsvár)

Fekete március a Népújságban (2.)
Szerkesztette: Karácsonyi Zsigmond
A negyedszázaddal ezelőtti eseményeket a Népújság korabeli cikkei alapján elevenítjük fel. Ma az 1990. március 21-i lapszámból tallóztunk.
Véres események Marosvásárhelyen
A kormány még mindig nem mozdul! Kit véd? A karhatalom újra felkészületlen volt! Vajon meddig?
8 óra 30 perc. Hangyaboly az egész város. A Dózsa György utcában a Poklos-patak hídján gyülekeznek a Prodcomplex-beliek. "Vegyesen jövünk, jóérzésű emberek vagyunk".
– 9 órakor a Teleki-téka előtti téren hatalmas tömeg. Itt derült ki, hogy a míting csak most kezd szerveződni. És az még jobb jel, hogy az RMDSZ-ház ablakaiból megmondják a skandálandó jelszavakat. A tömeg szépen sorjában elindul a főtér irányába. Egy nagyobb cigánycsoport beáll a sorba, tapssal fogadják őket.
– 9.30-kor a Bolyai iskola üres. A tanárok 12-13-an vannak, a tüntetésre készülődnek. A Vatra székházát MADISZ-jelvényes fiatalok, rendőrök őrzik.
– 10–12 óra között: többezernyi ember a főtéren. Az erkélyről RMDSZ-képviselő beszél, nyugalomra és arra szólítja fel a tömeget, ne engedjenek semmilyen provokációnak. Később felolvassák a Maros megyei RMDSZ felhívását. Közben megindulnak a lámpaoszlopokra szerelt hangszórók is.
Telnek a percek. Reng a levegő a skandált szavaktól. "Hol van Kincses"? "Le Judeával". Mikor szóhoz jutnak a felszólalók, elmondják, hogy a megyei tanáccsal tárgyalnak a követelések teljesítéséről. Dél felé megígérik, délután Marosvásárhelyre érkezik Iliescu, és Király úr. Később hamisnak nyilvánítják a bejelentést, de azt elmondják, hogy mindkettőjükkel beszéltek telefonon.
Megtudja azt is a tömeg, hogy Kincses Előd alelnököt visszavárják Udvarhelyről. Megjelenik a "Jos cu Judea" feliratú tábla az erkélyen. A tömeg között sétálva ismerősök és ismeretlenek mutatják sebes arcukat, kezüket, sebesült testrészeiket, a tegnapelőtt esti "emlékeket", amelyek egy "csendes" "békés" tüntetés bizonyítékai. Igen, a tegnapelőtt ugyanezen a helyen késekkel, baltákkal, fejszékkel, karókkal és ki tudja még mivel felszerelt emberek voltak.
– 13 óra után – megjelentek a vatrások. Közben jönnek az iskolások, saját felirataikkal: "Magyar iskolát akarunk". "Anyanyelvünket". Felszólítja őket egy megyei tanácstag: "Va rugam, nu faceti scandal, si eu sînt român, dar pe voi nu v-a chemat nimeni – plecati!" Nem mentek el.
A Grand előtt tömörülnek a vatrások. Középen rendőrgyűrű választja el a két tömeget. Egyszer egyik kiabál, másik fütyül, és fordítva. A megyei tanács tanácskozik. Elhangzik az istentisztelet is. A tömeg vár. Gyülekeznek a Grand felől is. A nap egyre jobban tűz.
Még gyakran hangzik: "Most vagy soha!" Szinte mindenki Judeáról beszél, aki a 20-ára virradó éjszaka elhagyta Marosvásárhelyt. A Dózsa György utca felől egy 100–150 főnyi csoport jön a Grand elé "Moldova, Tara Româneasca, Ardealul una e". Vatrások.
15 óra. A bukaresti rádió magyar nyelvű adása szinte egy órán át a marosvásárhelyi eseményekkel foglalkozik. Saját "vezércikkében" elítéli a vatrások soviniszta, nacionalista tevékenységét. A megyei és az országos vezetést okolja a zavargások miatt. Kérik a 19-i eseményekért felelős személyek mielőbbi megbüntetését. Elhangzik az RMDSZ országos felhívása.
Időnként a többezres tömeg skandál. Még mindig az RMDSZ-esek hangorkánjától zeng a főtér. Ám már hallatják szavukat a vatrások is. Vajon sor kerül a párbeszédre – a kordonnal elválasztott emberek – az egész tömeg és az erkély között? Adná Isten!
"Demokratikus" jelszavakat kiabálnak a vatrások: "Tîrgu Mures românesc, niciodata unguresc". Ilyen és ehhez hasonló "testvéri" jelszavak röpülnek a levegőben. "Istenem, hát ide jutottunk?" – öreg néni szájából szaladnak ki a szavak, keresztet vet és áll tovább a tűző napon…
Még versekkel is erősítik a lelkeket. A tanács, persze, tanácskozik.
16 óra. A tanács újra tanácskozik. Megkezdődött a marosvásárhelyi rádió magyar nyelvű adása. Király Károly Bukarestből telefonon hívja fel a marosvásárhelyi főtéren összegyűlt tömeget, őrizze meg józanságát, mind a románok, mind a magyarok, és oszoljanak szét, "menjenek haza, nehogy valamilyen provokáció áldozatául essenek". A NEOIT ma délután összeül, intézkedéseket foganatosít – tájékoztat K. K. Kifejti, nem Erdélyt akarjuk, csupán jogainkat Románia határain belül. A beszéd elhangzik románul is a magyar adásban. És még "csak" fél öt.
Ez az az óra, amikor egyik fél ordibál, a másik fütyül. És fordítva. Veszélyes pillanatok. Érzem a levegőben.
Megtelik a levegő a vatrások még bátrabb és még "demok-ratikusabb" kiáltványaival. Már a kezüket is emelgetik srégen felfelé.
16.30. Lemondott dr. Csiha Kálmán a municípiumi tanácstagságáról. Saját maga mondja el a rádióban – nem kíván részt venni egy olyan tanácsban, amely megengedte a 19-i esti események lebonyolítását. Ez személyes és az egyház tiltakozása a jelenlegi municípiumi vezetés ellen.
17 óra. A vatrások üvegekkel és más egyebekkel dobálóznak. Tüntetnek.
17.30. A rádióban sebesültek beszélnek: magyarok, románok is.
18.30 órakor a Vatrát éltető román tömeg áttörte a rendőrkordont és botokkal, husángokkal, vasvillákkal, fejszékkel támadtak a magyar tüntetőkre. Több áldozatot el is vittek a mentők.
Néhány perc múlva a szentkirályi ITSAIA teherautója teljes sebességgel belehajtott a magyar tüntetőkbe. A sofőr elvesztette uralmát a kormány felett, kiütötte az ortodox templom előtti park sarkán levő oszlopot, majd a templom lépcsőjén állt meg, szemben a bejárattal.
19.00 órakor tankokkal kivonult a katonaság. A Grand felőli oldalon levő román tüntetők kövekkel és üvegekkel dobálóztak a tankokon keresztül.
20.30 óráig 1 halottról és 60 sebesültről tudunk.
Erdélyi Karabah készül Marosvásárhelyen?
Avagy a borzalom pillanatai, amit mindazok átéltek, akik az RMDSZ székházában rekedtek hétfő délután. Juhász Ilona megható szavakkal számolt be róla a vásárhelyi rádióban. A megyei kórház sebészetén másik két szemtanúval beszélgettünk.
– Az a gyűlölet, ahogy ütöttek, az már nem ember–ember elleni harc volt, talán a zsidókkal sem voltak ilyen kegyetlenek – Karabah Erdélyben – mondja Vincze Ferenc, a bábszínház reklámgrafikusa. A sürgősségi klinikán az a vizsgálóbíró jegyzi vallomását, aki a Dan Aurel-ügyet is "kivizsgálta".
– Hol volt este hét óráig a katonaság, hisz telefonáltunk, hogy jöjjenek. Este hét órakor érkeztek csupán az RMDSZ székházához. A rendőrség is tehetetlenül nézte végig az egészet. A katonasággal érkező Judea úr határozottan megígérte kilenc óra körül, hogy mi, akik felszorultunk a padlásra, nyugodtan kimehetünk, mert nem lesz semmi bántódásunk. A katonák sorfalat álltak a teherautó körül, de a tömeg annyira odaszorította őket az autóhoz, hogy meg sem tudtak mozdulni, az autó sem mozdult. Így a "tüntetők" fel akarták borítani az autót, felugrottak rá karóval, vasrudakkal, letépték a ponyváját. Engem levertek és a fejemet ütötték. Ütötték mellettem Sütő Andrást, Juhász Ilonát s a többieket is. A katonáknak nehezen sikerült eltávolítani a verekedőket, egyesek segítettek a sebesülteken, egy román orvos is azonnal felugrott az autóra, hogy elsősegélyt nyújtson.
Judea úr mindenesetre jól megszervezte a kimenekítést! Talán azért tűnt el olyan gyorsan Vásárhelyről?…
Jakots László reklámgrafikust hallgatom. Mint mondja, szerencséje volt. Román kollégája mentette ki a szomszédos pártszékhelyről.
– Kit vitt el kora délután a rendőrautó, a kint levők nagy többsége ugyanis úgy értesült, hogy az RMDSZ vezetőit.
– Tiz személyt, azok közül, akik védték a székházat. A többieknek az egyik rendőr azt tanácsolta: "Ha eddig vitézek voltatok, maradjatok itt továbbra is!"
A tegnap délutáni vandál tüntetés nyomán összesen 30 személyt jegyeztek be a megyei kórház sürgősségi osztályán. Közülük egy, Fogarassi Zoltán, még a péntek esti Tudor negyedbeli "békés" tüntetés áldozata. A sürgősségi elosztó szolgálat kedden délelőtt ügyeletes orvosaitól – dr. Kisgyörgy Árpád idegsebész, dr. Jeremiás István, dr. Madaras Sándor – megtudtuk, hogy a legveszélyesebb sérüléseket Sütő András író szenvedte: súlyos szemsérülés, arckoponyasebek, a szem bevérzése, a szem körüli masszív bevérzés, bordatörés, tüdősérülés, bőr alatti légmellel, repedés a bal karon, többszörös külsérelem a testen.
Ezt a demokráciát tartogatja nekünk a Vatra?!
Hota Emil a Petőfi tér tábla levétele miatt tiltakozott, ráugrottak, ütötték, verték, Kiss Jenőnek agyrázkódása van, a főtéren ütötték fejbe, Anton Izidor ibanesti-i lakost karóval verték fejbe a főtéren (összetévesztették), Barabás Józsefet husángokkal verték meg, Lukács Mihály mellkasi és hasfali sérülést szenvedett. Gheorghe Ioan petelei lakos elmondta, otthon Petelében szirénáztak, s látta, hogy a helyi néptanács és a rendőrség toborozza az embereket, hogy Vásárhelyre jöjjenek. Ő is bejött, s a Bolyai téren Karcsi nevű barátját kiáltotta. Mivel a hodákiak azt hitték magyar, nagyon megverték.
Ardeleanu Alexandra, a megostromolt székházban a forradalom előtt székelő "pártegyetem" aktivistája és szocializmustanára – jelen pillanatban a nemzeti parasztpárt (!) képviselője –, azt nyilatkozta, hogy a magyarok túszként tartották fogva, amit Vincze Ferenc és Jakots László szemtanúk határozottan megcáfoltak. Akarattal senki sem bántotta, az RMDSZ-esekkel együtt felszorult ő is a padlásra.
Simon Istvánt koponyasérülésekkel, sebekkel, többszörös zúzódásokkal ápolják a kórházban. Juhász Ilona szintén kórházi kezelésre szorul koponyasérüléssel, zúzódásos sebekkel, homloktöréssel, szembevérzéssel, tarkócsonti bevérzéssel. A többi sebesült: Benedekfi Albert koponyasérülés, vérgyülem a jobb szemnél, Keresztesi István mellkasi vágott seb, Bíró Márton mellkasi sérülés, Gáll Zoltán kézsérülés, Kristóf János szembevérzés, Nemes József mellkasi zúzódás, Ötvös József zúzott seb, Bíró Péter combcsonttörés, zúzódásos seb az alkaron. Gagyi Pétert leteperték a földre, s kicsavarták a bokáját.
A "tüntetők" egymást sem kímélték, egyesek kézzel, fejjel akarták betörni az ajtót, közülük is sokan megsérültek: Bercea Viorel Petre koponyasérülés, Craciun Aurel vágott sebek, ujjtörés, Linca Tudorel koponyazúzódás, Cotoara Petru mellkasi sérülés, Nelega Nicolae agyrázkódás, Costea Gheorghe koponyazúzódás, alkoholos állapot, Adam Ioan vágott seb a bal oldali alkaron, alkoholos állapot.
Van tehát, akinek kérdéseket feltenni a tüntetők kilétéről, Vitos Ludovic vizsgálóbíró is végzi a kihallgatást, néhány tettes neve valószínűleg napvilágra kerül, csupán az a kérdés, hogy ki irányította ezeket az embereket, akik a főtéren még azt sem tudták, hogy létezik RMDSZ, és hogy egyáltalán hol van a székháza. Megtudjuk-e, kik voltak azok, akik hétfőn délután biztatták, mozgatták az embereket, s megszervezték, irányították ezt a szégyenteljes, vandál akciót...?
Népújság (Marosvásárhely)

Csiha Kálmán életét a rácsok és a fények határozták meg
Az Erdélyi Református Egyházkerület néhai püspökének, Csiha Kálmánnak az életéről szóló, Jobb az Úrban bízni című filmet mutatták be szerdán este a Kultúrpalota kistermében.
A marosvásárhelyi Kistemplom egykori lelkipásztora karizmatikus személyiség volt, türelem és tolerancia jellemezte, kedvesen fordult az emberek felé, olyannyira – mesélte Ötvös József vártemplomi lelkipásztor –, hogy még akkor is, amikor elutasító választ adott, úgy mondta azt, hogy a hozzá forduló szeretett volna bocsánatot kérni tőle.
A Pro Semjén Egyesület megbízásából debreceni és nagyváradi forgatócsoport alkotómunkája nyomán készült el a Jobb az Úrban bízni című dokumentumfilm, amely Csiha Kálmán (1929–2007) életét úgy mutatta be, ahogyan azt a szűk környezete, a család, a barátok láthatták. Ötvös József a film jelentőségéről beszélve, arra hívta fel a figyelmet, mennyire fontos, hogy az a nemzedék, amelynek ő is tagja, őrizze Csiha Kálmán nemzedékének az emlékét.
Ki is volt Csiha Kálmán, az ember? Az életrajzi adatokon túl egy valóban érző szívű ember, apa, férj, nagyapa, akinek nagyon fontos volt a családja, de akinek ugyanolyan fontos volt a gyülekezete és az a nagyobb közösség, amelyet egész életén át szolgált. A marosvásárhelyiek büszkék voltak a püspökükre, nagy-nagy szeretettel vették körül, ahogy ez alkalommal is nagy szeretettel emlékeztek meg róla. Talán nem volt a teremben olyan személy, akit ne érintett volna meg élettörténete, annak akár valamelyik kis szegmense. Hiszen a közösségéért szolgálatot vállaló lelkipásztor a rácsok mögött is megmaradt igaz embernek, de még ifjú korában, amikor elkezdődött a családjának a meghurcoltatása, akkor sem tört meg, bízott, hitt és erős volt.
Példaértékű volt az élete fiatal férjként, majd apaként, aki gyerekét akkor látja először, a börtönből szabadulva, amikor az már hatéves, aki úgy tölti fogságát, hogy nem önmagáért aggódik, hanem azért, hogy családja ne aggódjék érte, aki a rácsok világából képes a fény felé figyelni, és az égből érkező fényre összpontosítva túlélni a megpróbáltatásokat, a lelki és fizikai erőszakot, aki szabadulása után sem érez bosszúvágyat. A filmben Csiha Kálmánt látjuk, beszél életéről, megpróbáltatásairól. „Életem a fények és a rácsok világa volt” – mondja, majd hozzáteszi, hogy a rácsok a földből jönnek, a fény viszont az égből. A fény mentette meg – tette hozzá, akárcsak azt, hogy soha nem érezte magát fogolynak.
„A filmet maga Csiha Kálmán készítette, nekem csak annyi volt a dolgom, hogy az önéletrajza és a prédikációi, valamint a család elmondásai alapján összerakjam. De ez nem volt könnyű feladat” – mondta Balla Tünde szerkesztő a film elkészítéséről.
Antal Erika |
Székelyhon.ro

Arcok egy régi Vásárhelyről
Bemutatták a Csiha Kálmán életéről szóló dokumentumfilmet
Teljes telt ház, ismerősök sokasága, családias hangulat, igazi közösségérzés – mindez jellemző volt a szerda esti eseményre: ekkor mutatták be Marosvásárhelyen a Csiha Kálmán néhai református püspök életéről szóló, Jobb az Úrban bízni című dokumentumfilmet. A premiert egy előbemutató előzte meg, amelyre tavaly decemberben, Csiha Kálmán egykori szolgálati helyén, az általa oly nagyon szeretett Gecse utcai Kistemplomban került sor – erről szóló tudósításunkat a korábbiakban olvashatták.
A márciusi premiernek a Kultúrpalota kisterme adott otthont, du. 6 órakor már tűt sem lehetett leejteni a teremben. A filmvetítés előtt, az est felvezetőjeként Ötvös József lelkipásztor állt a kisterem színpa-dára, aki elöljáró beszédként elmondta: úgy gondolja, hogy Csiha Kálmán és azok, akik a filmen láthatók, különleges nemzedéket alkottak. – Mi vagyunk a következő generáció, és a mi feladatunk, hogy ne merüljön feledésbe a nemzedék, amelynek talán legmarkánsabb alakja volt. 1988-ban, a kommunizmus utolsó előtti évében Vásárhelyen nyolc református gyülekezet volt, négy, egykoron politikai fogoly lelkipásztorral: Fülöp Dénes, Csiha Kálmán, Varga László és Bustya Dezső. Úgy gondolom, hogy Csiha Kálmán itt, Marosvásárhelyen volt igazán boldog, itt vált igazi személyiséggé. Eleve elrendelés volt ez, és amikor az egyházmegyétől Marosvásárhely díszpolgárának kellett javasolnunk valakit, egyöntetűen őt választottuk. Ha jól emlékszem, egyszerre kapta Csíky Boldizsárral és Lohinszky Loránddal a kitüntetést. Irigylésre méltó felállás – igazi erdélyi panteon. Ha valaki közismertté válik, elkerülhetetlenné lesz az összehasonlítás. Nagy elődei közül őt Makkai Sándorral hasonlították össze, és kiállta a próbát. Hite, kedvessége és bátorsága legendás volt. Büszkék voltunk rá.
Balla Tünde, a film szerkesztője elárulta, az Érsemjén melletti Barantón, az államtól visszaszerzett régi családi birtokon ismerte meg az akkor már nyugalmazott püspökként élő Csiha Kálmánt, ott készített vele interjúsorozatot. – Az ismeretség, az életrajzi adatok sokasága sokat segített ugyan, de ezt a filmet maga Csiha Kálmán szerkesztette. Az én dolgom annyi volt, hogy az önéletrajzi írásai, a prédikációi és az ismerősök, barátok, családtagok csodálatos reflexiói alapján összerakjam a filmet. Köszönöm a családnak, hogy rendelkezésünkre bocsátották a féltve őrzött Csiha- hagyatékot, és remélem, hogy a film végén Önök is ugyanolyan meghatódva állnak majd, ahogyan mi álltunk a vágóasztal mellett. Mert azt hiszem, Csiha Kálmán mindenkit megváltoztatott, akivel kapcsolatba került.
Csorba Sándor, a Pro Semjén Egyesület elnöke, az alkotás producere hozzátette, úgy érzik, tartoznak Csiha Kálmánnak azzal, hogy hiteles képet fessenek róla, és megőrizzék őt az utókornak. – A Pro Semjén Egyesület 2009-ben alakult abban a faluban, ahol Kazinczy Ferenc, Fráter Lóránd és Csiha Kálmán született. Emléküket mellszobrok és emlékszobák őrzik, a Csiha Kálmán-szoba 2008-ban készült el. Mellszobrát – a filmvetítésen is jelen lévő Hunyadi László szobrászművész alkotását – 2009-ben avattuk. Vannak olyan vállalkozások, amelyeket végigkísér a gondviselés. Ez a film is ilyen, szinte csak papírmunka volt vele. A célunk az volt, hogy Csiha Kálmánt mint embert, barátot, családtagot mutassuk be elsősorban. Mert ő mindig, minden körülmények között a szó legnemesebb értelmében ember tudott maradni – mondta Csorba Sándor, majd elkezdődött a DTV által nagyváradi és debreceni forgatócsoporttal készített, Vojtkó Ferenc felelős szerkesztő, valamint Balla Tünde és Lakatos Attila szerkesztők rendezte alkotás. A Magyarország Köztársasági Elnöki Hivatala és Áder János elnök úr által is támogatott dokumentumfilm végigkíséri Csiha Kálmán életútját: a családfától és a Barantóról indul ez az út, majd következnek a nagyváradi iskolai évek, a szülők kitelepítése és csíkszeredai kényszerlakhelye miatti magány és nélkülözés, Kolozsvár és a református teológia, a szerelem és esküvő, az arad-gáji első gyülekezet, majd letartóztatás, és az 1957-es koncepciós Fodor- perben tízévnyi szigorított börtönre ítélés. Marosvásárhely, Szamosújvár, Jilava, Periprava börtönei és munkatáborai, felesége, Csiha Emese helytállása, majd a szabadulás és a boldog családi évek Gógánban és Gógánváralján, utána Marosvásárhely és a gyülekezetek önállósulása – szervezői munkásságának köszönhetően tíz egyházközség lett az addigi négyből. 1989, majd püspökválasztás Kolozsváron. Az egyház ingatlanjainak visszaszerzési folyamata, a református kollégiumok újraindítása és új templomok, gyülekezeti házak, diakonisszaképzők, központok megvalósítása: tízévnyi püspöki szolgálata alatt 218 új ingatlan épült (azt mondta akkoriban: "Ha nem adják vissza, ami a miénk volt, építünk helyettük újakat" – a szerk.). Szeretett feleségének halála, nyugdíjba vonulása és utazásainak kezdete, amelyek során a negyvenhárom országba szétszórt magyarság vándorprédikátoraként szolgálta nemzetét. Majd újra a Barantó és az utolsó, megrendítő nap. Mindez interjúkon, történeteken, fényképeken, dokumentumokon, filmfelvételeken keresztül állt össze letisztult, teljes és világszínvonalú alkotássá, amely dokumentumértékén túl, akárcsak az előbemutatón, ezúttal is megidézte a néhai püspök, Marosvásárhely szeretett lelkésze emlékét.
A vetítést követően Györffy András színművész szavalta el Csiha Kálmán utolsó, Indulás előtt című versét, szép keretet adva ezáltal a telt házas, mégis családias eseménynek – amely alatt ismét megelevenedett a mára szinte teljesen elveszett Régi Vásárhely.
Népújság (Marosvásárhely)

Bandi Kati világában
Művészetének sajátosan egyéni, színpompásan változatos, hagyományos viseletünk motívumait a korszerűségben továbbéltető világán vezette át a hallgatóságot Bandi Kati iparművész a Vártemplomi Nőszövetség meghívottjaként a gótikus teremben. A vendéget Ötvös József lelkipásztor köszöntötte, aki bevezetésképpen a Biblia legszebb épületének, Salamon templomának a felöltöztetéséről s a Vártemplom "ruháiról" beszélt. Nem véletlenül, hiszen Bandi Kati műhelyéből sok templom úrasztali terítője, nőszövetségek zászlaja került ki hímzett selyemből, rátétekkel, s az ő faliszőttesei díszítik a Bekecsen levő Szent Kereszt- kápolnát.
Megélhetési művész, aki főállásban foglalkozik a textil iparművészet minden ágával – mondta magáról. Életéről dióhéjban elmesélte, hogy első osztályos kisdiákként a marosvásárhelyi Bolyai iskolában tartott évnyitó után a tanító néni megfogta leendő tanítványainak kezét, és átvitte őket a Papiu iskolába. Feleúton találkoztak a papius gyermekekkel, akiket a Bolyaiba költöztettek, hogy a testvériség jegyében összekeverjék a korábban egynyelvű tanintézeteket.
Kilencedik osztálytól a művészeti iskolába járt, első lépéseit édesapja, Bandi Dezső iparművész, néprajzkutató, népművelő irányította, s ő határozta meg pályaválasztását is. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu képzőművészeti egyetem textil szakán végezte, majd a nagyváradi készruhagyárba helyezték tervezőnek. Bár sajnálta, de az állást nem foglalta el, mert a várandósság kilencedik hónapjában orvos férjét követte Máramaros megyébe. Ebből a házasságból született meg a lánya, aki finnországi hajómérnökhöz ment feleségül, majd második házasságából a fia, aki biológusként a természet, a madarak szerelmese.
Bandi Katinak jól meghatározott, karakteres véleménye van a világról, politikáról, amit nem rejt véka alá. Olyan szülők gyermekeként, akik népi hagyományaink szeretetére nevelték, mindig szívesen mesél arról a jó érzésről, ami a viseletüket büszkén hordó bajor emberek láttán fogja el. Úgy tartja, hogy az erdélyi népviselet a bajornál is változatosabb, és megérdemelné, hogy hétköznapokon és ünnepi alkalmakon is hordjuk a népművészetünk ihlette darabokat. Ez az elképzelés szüli ruhaterveit, amelyek a népi ruhák szabásvonalát, motívumvilágát lopják be a mai ember életéhez igazított öltözékekbe, jelezve viselőjük hovatartozását, szépérzékét is. Bandi Kati stílust, iskolát teremtett Erdélyben, amire az ügyesek ipart építettek. Ő megmaradt a történelmi környezetben levő műhelyében, ahol különlegesen elegáns, nőies ruhák készülnek, alkotójuknak a szülőföldhöz való ragaszkodását is tükrözve. A népviselet, a magyar polgári viselet, a díszruhák jegyeit hordozó s a megrendelő egyéniségéhez igazított ruháihoz kiegészítők, kabátok is készülnek. Különlegesen szépek menyasszonyi, vőlegényi ruhái, amelyekből néhány figyelemre méltó darabot láthattunk a képeken. Rendszeresen együttműködik a Maros Művészegyüttessel, ami örömöt jelent számára. A képeken bemutatta, hogy az általa tervezett ruhák kiállítási tárgyakként is díszíthetik a lakást.
Művészetének egyik legszebb fejezetét faliképei jelentik, hímezve, szalagokból összevarrva, rátétes technikával népballadáinkat szólaltatják meg a textíliák nyújtotta lehetőségek nyelvén. Üvegfestményein népi díszítőművészetünk elemei élnek tovább, s az utóbbi évek alkotótáboraiban készült festményei az erdélyi táj sajátos színeit, fényeit örökítik meg a korábbi külföldi ihletésű alkotások mellett.
Bandi Kati elárulta, hogy a világ legszebb boltja címet elnyert bukaresti Sabion üzlet megtervezésében is tevékenyen részt vett, régi, míves, kovácsoltvas kereteket tervezett az eladásra kínált ékszerek bemutatására.
Nem zavarja, hogy sokan próbálják másolni az általa teremtett jellegzetes stílust, az igazi művészetről ugyanis jelentéktelennek tűnő apró részletek is árulkodnak, amelyek a másoló figyelmét elkerülik.
Népi díszítőmotívumaink az egyenruhává vált farmert is egyénivé, jellegzetessé teszik – mutatott példát a matyó motívumokkal megszépített farmerblézerre. Majd elmondta, hogy az iparművészet nagyon munkaigényes terület, ezért van ritkábban mód gyűjteményes kiállítással a közönség elé állni.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Terekbe és udvarokba rejtett múlt
Annyi kocsmája van, hogy a mókus kimehet a városból a cégértáblákon ugrálva – állították Székelyudvarhelyről a század elején. Nemcsak erről, hanem az ezekhez kötődő személyekről tudtak meg többet azok, akik részt vettek a Sétapálca-túrán.
Kávéscsészéből felhörpintett konyakkal indult a túra, amelyet dr. Gidó Csaba történész és Péter Ildikó, a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány PR-felelőse vezetett. A séta a Kossuth utca 20. szám alatti udvarból indult. A mintegy ötven érdeklődő többsége a helyszínen tudta meg, hogy a túra fizetős, mégsem mondtak le a felfedező sétáról. Nem is bánták meg, hiszen Gidó Csaba anekdotákkal, történetekkel és érdekes szereplőkkel fűszerezte a történelmi adatokat, mindezt pedig Péter Ildikó a korabeli életmódról és divatról mesélve egészítette ki.
A történetmesélés hangsúlyát a 19. századra tette Gibó Csaba, ugyanis mint mondta, ekkor kezdődött el Székelyudvarhely tényleges fejlődése, így a túra alatt számos olyan épület történetét fedte fel, amely az Osztrák–Magyar Monarchia idején épült, de beszámolójában természetesen a korszak kulturális életét is felelevenítette a történész. A túra kiindulópontja régen is közismert volt, hiszen vendéglő és kaszinó állt a helyén, ahol a város elitje, valamint az értelmiségiek előszeretettel töltötték az estéket. Az udvarról kitérve az egykori Botos utcába vezetett tovább Gidó Csaba és Péter Ildikó, a mai Kossuth Lajos utcából egykoron fiákerek indultak, ugyanitt korzóztak a fiatalok is, szüleik pedig az ablakokból figyelték az utca életét.
A séta következő állomása az egykori alsó piactér volt, a jelenlegi Emlékezés Parkja mellett. Itt derült ki, hogy a városháza eredetileg más helyszínen volt, amely egyben színházi esteknek és táncos mulatságoknak is otthont adott. Az 1880-as évek végére az utóbbiak megszervezését betiltotta az akkori alispán, ugyanis az épület életveszélyesen rossz állapotba került. Ennek ellenére a későbbiekben még számos táncmulatságot szerveztek ott. Egyébként nem volt hiány vendéglőkből és „bodegákból” a városban – árulta el Gidó Csaba –, a század elején úgy tartották számon, hogy annyi kocsma volt Székelyudvarhelyen, hogy ezek cégérein a mókus kimehetett volna a városból.
Továbbhaladva a sétáló társaság megismerhette az egykori Ferenczy Vendéglőt, melynek hírét messze vitte a kiváló bárányflekken és a csigabéles, de remek konyhája mellett híres volt arról is, hogy az Állami Főreáliskola (a mai Eötvös József Szakközépiskola) tanárai előszeretettel töltötték ott lyukasóráikat, és Tomcsa Sándor is gyakori vendége volt a vendéglőnek.
A következő állomás a hajdani alsó piactér kiemelkedő, eklektikus stílusú épülete volt, valamint az előtte található Millenniumi Emlékmű. A két világháború közötti adóztatás elfojtotta a dualizmus alatt elkezdődött látványos fejlődést, emellett a város lakossága is sokat csökkent. A keserű történelmi tények ellenére továbbra is maradtak derűs történetek, amelyeket Gidó Csaba és Péter Ildikó a következő és egyben utolsó állomásnál, a várossal egyidős felső piactéren osztott meg a sétáló társasággal. A mai Márton Áron téren a történész a huszadik század eseményeivel együtt vázolta, hogy miként módosult a tér arculata, a beszélgetéshez pedig a túrán sétáló Várday Zsolt építészmérnök is csatlakozott, beavatva sétálótársait a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium épületének titkaiba.
A polgárosodó Székelyudvarhely meglehetősen divatos volt, pesti szabók készítették a ruhákat, és számos irodalmi estre jártak az értelmiségiek – árulta el Péter Ildikó. A század elején a kisváros egyik legismertebb figurája nem is udvarhelyi, hanem a Kolozsváron született Szabó Dezső tanár volt. Noha a fiatal férfi csupán öt évig tanárkodott Udvarhelyen, bohém életvitelével, feltűnő ruházatával rendszeresen felbolygatta a kisváros életét, botrányaival tette emlékezetessé ittlétét. Amellett, hogy rohadt almákkal csalogatta a disznókat a város legtehetősebb családjának háza elé, a „tanár úrfi” híres volt arról is, hogy 16–17 éves lányokat csábított el. Annak ellenére, hogy valódi botrányhős volt, Szabó Dezsőt remek pedagógusként tartották számon, emellett a város irodalmi életét is gazdagította.
Mivel többnyire helybéliek alkották a sétáló társaságot, a múlt emlékeit a személyes emlékek egészítették ki. A séta alatt gyakran nevetett fel egy-egy részvevő a felidézett emlékek kapcsán, s olykor nosztalgiázva elevenítették fel a cukrászdákat és boltokat, amelyek ma már csak a múlt részei. Talán emiatt is több, mint egyszerű túravezetés, ezért is mehetnek haza többel azok is, akik már számtalanszor fordultak meg a város utcáin. Legközelebb csütörtökön, június 25-én lehet túrázni „sétapálcával”, ám ezúttal bringázva fedezhetik fel a város múltját a részvevők. A Márton Áron térről indulva kerekezve vezeti a túrát Gidó Csaba, az útvonal a Jézus-kápolnát és a Szejkét is érinti.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Nagy Ödön, a szórványlelkész és a néprajzkutató
Néprajzban, szociográfiában, irodalomban és politikában is jártas fiatal lelkészként már a kezdetektől a legnehezebbet választotta. Népes parókiák helyett mezőségi szórványtelepüléseket, ahol odaadással erősítette híveit, s lelkészi szolgálata mellett magyar iskolát szervezett, könyvtárat alapított, korszerű gazdálkodási ismereteket terjesztett. Mindent tudott a szórványvilágról, és azt is, hogy mit kellene, mit lehetne tenni az asszimiláció, a mezőségi református magyarság beolvadása ellen. Mély hite, lelkesedése, kitartása, helytállása fénylik fel abban a szép kivitelezésű könyvben is – Nagy Ödön – szórványlelkész és néprajzkutató –, amellyel családja állít emléket a keresztyén hivatást közel fél évszázadon át gyakorolt lelkipásztornak. A dr. Keszeg Vilmos egyetemi tanár szerkesztésében, az Exit Kiadó és az Erdélyi Református Egyházkerület gondozásában megjelent kötetet a mezőfelei református templomban – a szerző 1958-67 közötti szolgálatának színhelyén – június 28-án, a felei napok keretében mutatták be.
Nagy Ödön, aki 101 éve született és húsz éve kísérték ki a mezőfelei temetőbe, nagyon büszke lett volna, ha unokáját, Ballai Zoltán református lelkészt, a kolozsvári Apafi Mihály Református Kollégium igazgatóját, az Erdélyi Református Egyházkerület gazdasági tanácsosát szószéki szolgálat közben látta volna. "Nem igazságtalan az Isten, bár hétköznapi emberként gyakran döngetjük a mennyek kapuját ezzel a gondolattal, ha el vagyunk keseredve" – hangzott el a prédikációban, amely azzal a gondolattal zárult, hogy hit, türelem és szeretet által mindenki elnyeri azt, ami neki jár. Csupán azzal a gondolattal egészíthetnénk ki a hallottakat, hogy a Mezőség leghűségesebb szórványlelkésze még életében megérdemelte volna, hogy a munkásságát átfogó kötet megjelenjen. De szép, tanulságos most is a könyv, és példaértékű, ahogy lánya, Ballai Ágnes biztatására összefogott a család. A rengeteg kéziratos anyagból szerettek volna minél többet a könyv borítója közé zsúfolni, s a szerkesztő Keszeg Vilmos professzor győzte meg őket arról, hogy a kötet az életmű kereszetmetszete kell legyen – osztotta meg gondolatait az Idea és a Glória Nyomdát vezető Nagy Péter, a másik unoka, aki köszönetet mondott testvérének, Szenkovics Enikőnek a korrektúráért.
A szerző életét a szerkesztő Keszeg Vilmos ismertette. Bár a Beszterce megyei Sajóudvarhelyen született egy marosszéki gazdatiszt és egy bécsi származású nevelőnő házasságából, Nagy Ödön életét a Mezőpanitban töltött gyermekkor, majd a marosvásárhelyi Református Kollégiumban kapott útravaló és a város szellemisége határozta meg. Az érettségi vizsgát követően a német "vándormadarak" mozgalom hatására gyalogosan járta be Erdélyt. Kedvenc tanára, Molter Károly biztatására kezdte el tanulmányait a kolozsvári egyetem magyar irodalom fő-, latin, szociográfia mellékszakán. Az Erdélyi Fiatalok csoportosulás hatására érlelődött meg benne a falu, a népélet iránti érdeklődés, vallásos meggyőződése a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület összejövetelein mélyült el, s ennek hatására iratkozott át a református teológiai kar II. évfolyamára. Teológushallgatóként szórványtitkári minőségben vezette a Földes Károly röpirata nyomán kibontakozó szórványmissziót, s a főiskolás fiatalok szociális munkát végző mozgalmát, a teológushallgatók kiszállásait, munkatáborát, szociográfiai táborát szervezte. Miközben "lázasan, szorgalmasan" készült a pályára, gondolatait, véleményét újságcikkekben, tanulmányokban fejtette ki az Ifjú Erdély, a Hitel és a Havi Szemle hasábjain.
1939-ben fél évig segédlelkész volt Kolozsváron, majd a vállalt szórványlelkészi hivatást a kissármási leányegyházban kezdte, ahol nagy erőfeszítéssel próbálta visszatéríteni a gyülekezetbe az anyanyelvüket és vallásukat elhagyó híveket. A bécsi döntés nyomán Nagyölyvesen szolgált, majd a pusztuló szórványokért szót emelő Földes Károly szolgálati helyén, Mezőújlakon, ahonnan 1940-ben Mezőkölbölkútra került. Kiss Irén tanítónővel kötött házasságából három gyermeke született. Köbölkútról kénytelen volt Mezőméhesre távozni. 1945-ben gyülekezete visszahívta, visszavitték Köbölkútra, ahol templomot, parókiát javíttatott, falumúzeumot rendezett be, s megalakította a Magyar Nép Szövetséget. 1946-ban Hariba költözött, s az egyházi földek védelmezése miatt börtönbe került. További állomáshelyei: Istvánháza, Mezőfele, ahol második házasságából lánya született, Szolokma és Havad. 1981-ben, 42 évi szolgálat után vonult nyugdíjba, s még három éven át szolgált a kissármási gyülekezetben, s idős paptársaival együtt szórványmissziót végzett.
A marosvásárhelyi Református Kollégium önképzőkörében Molter Károly biztatására kezdett el népdalokat gyűjteni Mezőpanitban. Néprajzi ismereteit és gyűjtésmódszertanát a budapesti Néprajzi Intézetben alapozta meg. Nagy szerepe volt abban, hogy húga, Nagy Olga is elismert folklórkutatóvá vált. A 70-es években ő biztatta a gyűjtésre, s közös munkájuk eredménye a Havadról szóló társa-dalomnéprajzi vizsgálat. A lapokban, kötetekben szétszórva megőrzött néprajzi tanulmányai alkotják a kötet első fejezetét: temetési szokások, a mezőfelei adventista gyülekezet, a mezőpaniti juhtenyésztés, a hagyományos táplálkozás és változásai, a hagyományos szőlőtermesztés és borászat Mezőfelében, új háziipar, a seprűkötés ugyanott.
A második fejezetben a 30-as évek szórványhelyzetéről, az asszimilációról írt tanulmányai olvashatók, tele ma is rendkívül aktuális megállapításokkal. E két fejezetet a politikusi, lelkészi, pedagógusi, újságírói pályára készülőknek, e mesterségek mai művelőinek is kötelező olvasmánnyá kellene tenni. Nagy Ödön kíméletlen éleslátással, szociográfusi pontossággal összegyűjtött adatok és a helyszínen tapasztaltak alapján elemzi, tárja fel a helyzetet, s keserűen nyugtázza, hogy a négy év alatt kifulladó szórványmozgalom a nagy szavak, patetikus szólamok időszaka volt csupán. A szórványkérdés jelentőségéről szóló indoklásából idézem: "...mert igazi erőpróbánk az, hogy ezt a nemzeti szégyent, a beolvadás folyamatát sikerül-e megállítanunk vagy legalábbis a természetesre csökkentenünk".
Ugyancsak ebben a fejezetben kapott helyet a "szórványkáté", amit a nyelvileg, történelmi és vallástörténeti szempontból hátrányos helyzetben levő református gyermekek oktatására állítottak össze Nagy József teológiai tanárral együtt.
A harmadik fejezet gazdag (a család ötszázat őriz) prédikációhagyatékából tartalmaz néhányat. A református gyülekezetnek újjá kell születnie című prédikációja a rendszerváltás utáni helyzetünkről készült könyörtelen társadalomrajz.
A következő fejezetben gyermekkori, mezőpaniti visszaemlékezéseit olvashatjuk, valamint teológushallgatóként 1934-37 között vezetett naplóját, továbbá az 1935 augusztus–szeptemberében a nagycégi szórványmisszió idején írt munkanaplóját. Ebben fogalmazza meg, hogy az egyház úgy oldhatná meg a szórványkérdést, ha minden erős anyaegyházközséghez beosztana egy szórványgyülekezetet, hogy a nagyobb a kicsit minden szempontból támogassa.
Érdekes színfoltot jelent levelezése, néhány általa írt, de különösen a neki címzett levelek, amelyek a szakmai kérdések mellett magánéletének egy-egy részletét is felvillantják.
A kötetet két lelkésztársának, Ötvös Józsefnek és Zöld Györgynek a "tisztelgő visszaemlékezése" és gazdag képanyag zárja.
Ennek a rendkívül érdekes és tanulságos dokumentumkötetnek ott van a helye minden lelkész és a szórvánnyal foglalkozó szakember könyvtárában, a mezőpanitiak és a mezőfeleiek érdekes adatokkal gazdagodhatnak lapjairól.
Befejezésül a szerkesztő, Keszeg professzor szavait idézem, aki azt reméli, hogy a kötet életre kelti, megerősíti annak a Nagy Ödönnek az emlékét, akik közel fél évszázadon keresztül "...híveinek a Biblia és a zsoltárok erősítő szavait közvetítette, aki a 20. század történéseire elkötelezetten válaszolt, aki aktív jelenlétével tudatosan alakította a romániai magyar és a gyülekezeti életet".
A kötetet a bemutatót követően sokan megvásárolták, majd a néhai lelkész népes családja és a jelen levő lelkészek megkoszorúzták Nagy Ödön sírját a mezőfelei temetőben.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Színház az egész világ és a PMN is
Klasszikus és igazi színdarabok, hol egy dívára és egy zongoristára, hol flamencóra, hol ép és sérült művészek különleges játékára átszabva, sztárparádét felvonultatva – Thália vitathatatlanul Szatmárnémeti költözik.
Valóságos mini-színházi fesztivál zajlik majd a Partiumi Magyar Napokon, hiszen a nyolc nap alatt hat, hazai és magyarországi sztárokat felvonultató előadás – igazi csemegék – kerül bemutatóra s a közönség az önfeledt és minőségi szórakozáson túl segítséget is nyújt. Ugyanis az augusztus 10-től megvásárolható, jelképesen 1 lejes belépőjegyek árából befolyt összeget a Szatmárnémetiből elszármazott és jelenleg Gyimesközéplakon élő, hároméves, siketnéma Hudák Hanna cochleáris implantációs műtétjének féléves utókezelését támogatják.
Már az első, augusztus 17-i, a Szakszervezetek Művelődési Házának nagytermében 19 óra 30 perctől bemutatott előadás különlegességnek számít. Federico Garcia Lorca utolsó és talán legjobb drámája, a Bernarda Alba háza – flamencóra átszabva. A drámairodalom egyik gyöngyszemét Béres László, a Kolozsvári Magyar Opera művészeti tanácsadója álmodta színpadra – flamenco zenével és tánccal. Szenvedély, tűz, féltékenység, tánc, gyász és magány – az előadás nyelvezete a rövid és tömör replikákra lecsupaszított lorcai szöveg és a flamenco világának (tánc, zene, ének) találkozásából született és születik meg újra és újra a békéscsabai Jókai Színház művészeinek előadásában. Az Andalúziában játszódó történetet átszövi a spanyolos temperamentum. Bernarda Alba otthonát – férje halála után – börtönné változtatja, ugyanis a hagyományoknak megfelelően a nyolcéves gyász ideje alatt a kinti világra néző minden ajtó és ablak becsukódik. Ez boldogtalanná teszi a zordon, kemény akaratú asszony és más-más természetű leányai életét. A házban élők nőisége pusztulásra van ítélve, börtönükből az út csak fizikai vagy szellemi szabadságuk teljes feladásához vezet. A Halálkatlanból csak holtan, vagy tébolyultan lehet szabadulni.
Németország 1938-ban lerohanja Ausztriát – Lola Blau színésznő Bécsben és ráadásul zsidó származású. Élete, karrierje derékba törik, sorsa tipikus II. Világháborús emigráns-sors. A háború borzalmai elől egy élhetőbb élet reményében Ausztriából, először Svájcba, majd Amerikába menekül. Színházra vágyik, de csak éjszakai kabarészínpadokig jut, majd Amerikában sikeres lesz, szexszimbólummá válik. A háború után Ausztriába hazatérve azzal szembesül, hogy hazájának nincs szüksége rá. Lola Blau nem hős, csak egy azok közül. akik túléltek. De kicsoda is az igazi Lola Blau? Lola Bécsben, Svájcban, Amerikában! Lola színésznő, kabaré-énekesnő, revüsztár! Lola az elhagyott nő, az üldözött menekülő, a dicsőségben sütkérező. Melyik az igazi Lola Blau? Természetesen mindegyik. Georg Kreisler egy színésznőre és egy zongoristára írt nagysikerű musicalje kedden, augusztus 18-án, 19 óra 30 perckor kezdődik a Szatkszervezetek Művelődési Házának kistermében. Komámasszony, hol a stukker? kérdezik augusztus 19-én, szerdán este a budapesti József Attila Színház közismert sztárjai. Hiszen nem túl gyakran fordul elő egy átlagosnak mondott életben, hogy öt különböző embert bezárjanak egy ablak nélküli szobába, majd közéjük dobjanak egyetlen egy pisztolyt. A furcsa és akár drámainak is felfogható színpadi társasjátéknak pedig ez a lényege. Az juthat ki, azé lehet a kulcs, akinél a fegyver van. A fegyver pedig körbejár. Mindenkinél elidőzik így a szabadság esélye, és a többiek feletti hatalom lehetősége. Lehetne a történet akár egy lélektani dráma, mégsem az. Inkább bohózat, amiben az abszurd helyzet szolgáltat alkalmat arra, hogy kinevessük a raboskodó ötöst, miközben szentül hisszük, ha mi lennénk ott, inkább a szabadság kellene, mint a hatalom. Vajon mi a végkifejlet? Elsül-e Nemcsák Károly, Ujréti László, Szerednyey Béla, Koncz Gábor és Fila Balázs kezében a fegyver? És hogyan jutnak ki – kijutnak-e egyáltalán, a kisemberből lett alkalmi hatalmasok a szobából?
7/7 – Augusztus 20-án, 20 órától az Ács Alajos Játékszínben. Az első pillantásra furcsa előadáscím egy csodálatos mozgásszínházi előadást takar. Egy nő, hét szerepben. Baczó Tünde, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház művésznőjének előadása egy jól ismert Shakespeare idézetből inspirálódott egyetemes nő-történet. „Színház az egész világ/ És színész benne minden férfi és nő:/ Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár/ Életében, melynek hét felvonása/A hét kor…„ – mondja Shakespeare Ahogy tetszik című drámájában Jaques. És valóban: szerepek vannak. Szerepek, amelyeket mi írunk magunkra, szerepek, amik a társadalom állandóan változó elvárásaiból fakadnak, szerepek, amelyeket mások aggatnak ránk és szerepek, amelyek mindezeken túlmutatnak. És hol vagyunk mindeközben mi? Lehet-e egyáltalán beszélni valakiről a szerepei nélkül? Baczó Tünde táncos, koreográfus ezt a jelenséget és ezt az életérzést kutatja. Hét szerep egyetlen nő történetre írva. Személyes tapasztalatok, melyek az alkotócsoport előadásában egyetemessé válnak. A 7/7 nem illusztrálni akar, csak mesél. Mozgással, gesztussal, képpel, zenével próbálja végigjárni az emberi élet hét lépcsőfokát. Kipróbálni és felpróbálni minden szerepet, gyereknek, diáknak, szerelmesnek, munkásnak, anyának, bölcsnek és öregnek lenni. Baczó Tünde finom mozgásvilágát Cári Tibor UNITER-díjas zeneszerző zenéje gazdagítja és segíti.
Valahol Európában …Szatmárnémetiben, augusztus 21, pénteken este a Szakszervezetek Művelődési Házának nagytermében sérültek és egészségesek együtt a színpadon. A soproni KOMISZ és dESZKA Társulat előadásában mesét, történetet láthat az, aki szórakozásra vágyik. Szerelem, dráma, akció, gyilkosság, humoros jelenetek. Mindezek mellett ott áll az aktualitás, amelynek témája egész terjedelmében ráillik a mai Európára. Hatalom kontra társadalom. Rendszer kontra emberek, sorsok. Nem tudjuk ki kicsoda és hova tartozik, csupán érzékeljük az ellentétet, a jót és a rosszat. Nincs kimondva semmi és senki. Mindenki eldöntheti, hogy éppen mit szeretne látni. A társulat első nagyszínházi darabjának fő mondanivalójával indul az előadás. „Legyetek jók, ha tudtok…” – talán annak a darabnak a folytatását láthatjuk. Hasonló téma és szerepek, csupán egy másik korban. Hasonló, mivel itt is felmerül a két választható út, amely meghatározza életünket. Különböző, hiszen a Legyetek jók, ha tudtok című előadásban a jó oldal mutatkozik meg a választás területén, jelen esetben meg a rossz, a gonosz oldal kap választási lehetőséget. „A rendszer” vajon folytatja a negatív hadjáratot és a végén egyedül marad, vagy a jót választja? Erre a kérdésre már az előadás elején választ kapunk, hiszen a jövővel indul a cselekmény. És a válasz mellett ismételten felfedezhetjük: a művészet világa határtalan s ha vannak is néha bizonyos akadályok vagy korlátok, azok átléphetők – legjobb példa erre az integrált társulat, amely a Komédiás Integrált Színház (ismertebb nevén: KOMISZ) a zsirai Fogyatékosok Otthona tehetséges, színjátszást kedvelő és szívesen művelő lakóiból, valamint a soproni Eötvös József Evangélikus Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskolában működő dESZKa Társulat tagjaiból áll. Akik megpróbálják a fogyatékkal élők világát közelebb hozni az épekéhez és játékuk során azt kívánják hangsúlyozni, ami közös, ami összeköti őket, s nem azt, ami szétválaszt.
A PMN mini-színházi fesztiválja augusztus 24-én, hétfőn, 19 órakor a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának előadásával zárul – Szécsi Pál és Domján Edit viharos, de annál bensőségesebb szerelmének történetét elevenedik meg a Két összeillő ember során.
erdon.ro

A magyar utcanevekért perelne a prefektúra és a CEMO
A közigazgatási bíróságon készül megtámadni azt az önkormányzati határozatot Maros megye prefektusa valamint a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO), melyet két és fél hónappal ezelőtt a marosvásárhelyi tanács hozott harminc belvárosi utcanévről. A döntés értelmében a házfalakra az utca román megnevezése alatt nem azok fordítása, hanem a köznyelvben élő, egykori magyar név jelenne meg.
Nem ugyanazon ok miatt, mégis egy hajóba került a Maros megyei prefektúra és a Civil Elkötelezettség Mozgalom. Mindkettő közigazgatási perrel fenyegeti a vásárhelyi önkormányzatot, amennyiben nem vonja vissza a május 28-án hozott 150-es számú határozatát. Peti András alpolgármester a hétfőn kapta kézhez Lucian Goga kormánymegbízott levelét, amelyben a magyarellenes lépéseiről elhíresült prefektus a magyar nyelvű történelmi megnevezések okozta állítólagos gondokra hívja fel a figyelmet.
A prefektus azzal érvel, hogy a hivatalos utcanévtáblák alatt tájékoztató jelleggel megjelenő feliratok megtévesztők lehetnek a gyalogosok számára és veszélyforrást jelenthetnek közlekedési szempontból. Goga szerint a közlekedési törvény egyébként is tiltja az efféle táblácskák felszerelését. A főispán ugyanakkor azt is kifogásolja, hogy a döntés meghozatala előtt a városatyák nem kérték ki a prefektúra fennhatósága alatt működő névadó bizottság véleményét. „Ha mindez nem lenne leírva, nem is hinném, hogy felelős beosztásba helyezett ember ilyen érveket hozhat fel. Érdekes, hogy más városokban ezek a táblák nem okoznak semmiféle közlekedési káoszt, Maros megyében viszont óriási veszélypotenciált jelentenek!” – jelentette ki szerkesztőségünknek Peti András, aki szerint röhejesek azok az érvek, amiket Goga képes felsorakoztatni a magyar nyelv használata ellen.
Az alpolgármester a Vásárhelyi Hírlaptól szerzett tudomást, hogy nem csak a prefektus, de immár a CEMO is a közigazgatási bírósághoz készül fordulni a hagyományos utcanevek ügyében. „Szép kis társulás!” – kommentálta a helyzetet Peti.
Mivel a polgármesteri hivatal a civil szervezet felszólítására sem hajlandó visszavonni a május végén hozott határozatát, a CEMO pert indít az önkormányzat ellen – szögezte le portálunknak Szigeti Enikő. Az egyesület vezetője elmondta, hogy megbízta Menyhárt Gabriella Éva nagyváradi ügyvédet, hogy forduljon a közigazgatási bírósághoz a szerinte törvénytelen és a vásárhelyi magyarságot hátrányosan érintő önkormányzati határozat miatt. Az anyanyelvi jogokért küzdő civilek felháborodását egészen más váltotta ki, mint ami a prefektus eljárását elindította. A szervezet már a döntés megszületése után nemtetszésének adott hangot. A CEMO arra hivatkozott, hogy a Székelyföldön egyetlen település sem létezik, ahol a magyar közösség régi utcaneveinek egy piciny százalékát a hivatalos egynyelvű utcanévtáblák alatt elhelyezett tájékoztató táblákon jelenítenék meg. A városháza ugyanis a 425 utcából egyelőre csak harmincnak a kétnyelvűsítését vállalta fel, holott a közigazgatási törvény nem kínál alkulehetőséget.
„Marosvásárhelyen még jelentős számú magyar él, a magyar közösség nem ment el, nem tűnt el, nem lehet muzeális tárgyként kezelni, és a jelenlegi egynyelvű utcanévtáblák alá, mindössze tájékoztató táblán jelezni az utca száz évvel ezelőtti nevét, maximum harminc utcában, elszórtan” – írta Peti Andrásnak címzett nyílt levelében Szigeti. A CEMO vezetője arra utalt, hogy Torda, Beszterce és Szászsebes önkormányzata azért folyamodhatott ehhez a megoldáshoz, mert az ottani magyarság illetve szász lakosság ma már elenyésző számban lakja a települést. Amúgy a civilek abban sem bíznak, hogy Vásárhely polgármesteri hivatala a történelmi megnevezés alatt kimondottan az egykori magyar utcanevet értik, hisz az elmúlt száz évben a legtöbb utcának – főként a két világháború között – román megnevezése is volt. Például a jelenleg Rózsák tere nevet viselő főtér nem csak Széchenyi térként tartható számon. A trianoni impériumváltás után viselte Ferdinánd román király nevét is, a kommunizmus első éveiben pedig a szovjet diktátorról, Sztálinról volt elnevezve. A magyarok által ma is Sáros utcaként emlegetett Târgului jó ideig Eötvös József nevét viselte, de a harmincas években az Osztrák-Magyar Monarchia ellen harcoló Drăgălina tábornoknak állított emléket. „Azon túl, hogy törvénytelen, a tanácsi határozat rendkívül képlékeny. Írásban kértünk magyarázatot a polgármesteri hivatal illetékeseitől, de ahány válasz, annyiféle, arról nem is beszélve, hogy Dorin Florea válaszra sem méltatott” – mondta el Szigeti Enikő.
Közben nem csak helyi szinten próbálják elgáncsolni a vitatott tanácsi határozatot, úgy tűnik, bizonyos formaságok miatt Bukarest is megpróbálja késleltetni a döntés életbe ültetését. Florian Moldovan városházi igazgatótól a CEMO-sok a napokban megtudták, hogy a közbeszerzéseket vizsgáló országos hatóság a feladatfüzetben észlelt hiányosságok miatt másodjára is leállította a táblakészítésre kiírt versenytárgyalást. „Az igazgató szerint Bukarestből mindegyre kivetnivalót találnak a feladatfüzetben. Nagyon gyanús ez az egész, hisz az önkormányzat évente millió egy egyéb közbeszerzést ír ki – bármiféle gond nélkül. Egyébként azt sem értem, hogy a hagyományos utcanevekre vonatkozó tendert miért kellett összekapcsolni a valós kétnyelvű utcanévtáblákra kiírt pályázattal” – adott hangot elégedetlenségének Szigeti Enikő.
Peti András is minimum érdekesnek találta, hogy a városházi tisztviselők immár harmadjára indítják újra a közbeszerzési eljárást. Hogy ilyen körülmények között lesz-e még az idén valami a 2014 nyarán Dorin Florea által beígért utcai kétnyelvűségből, az alpolgármester belátta, hogy nehéz lenne most ez ügyben optimistának lenni. Peti András egyébként arról biztosította a CEMO-t, hogy „nem telik el nap, hogy ne keressünk megoldást a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében”.
Szucher Ervin

Püspöki találkozás a kastélyban
Úgy indult az ez évi helikoni találkozó, mint az elmúlt esztendőben: a Marosvásárhelyi Forgatag társrendezvényeként a Teleki Téka udvarán kezdődött el. A diófaaljnyi közönség rendkívüli esemény résztvevője lehetett, amikor dr. Fekete Károly református püspök beszélt Makkai Sándorról, az egykori erdélyi református püspökről. E rendkívüli "püspöki találkozó" apropóját az adta, hogy 125 éve született Nagyenyeden Makkai Sándor erdélyi író, püspök, és Fekete Károly, a jelenlegi debreceni püspök éppen Makkai Sándorról írta doktori dolgozatát, s egyben az egykori író, tanár, püspök egyik legszakavatottabb ismerője. Ezért is volt érdekes és színvonalas a marosvécsi kastélyban megismételt előadás, hiszen a Makkai Sándor által kimondott és leírt, 1926-ban megélt Nem lehet! írás azóta is heves vitákat vált ki. Fekete Károly pedig, aki behatóan áttanulmányozta levéltárak és magánlevelezések Makkaira vonatkozó iratait, e felkavaró vita rejtélyét nyitotta fel, és megbízható igazolások alapján hozta emberközelbe a misztikus titokzatossággal körülvett életet. A néhai püspökről szóló püspöki előadás legnagyobb ajándéka az volt, hogy egy debreceni tudós ember tárta fel és mutatta meg erdélyieknek Makkai Sándor debreceni életét, aki 1936–1951 között ott volt teológiai tanár. Érdekes életsors tárult fel élete végének közvetlen ismertetésében, amiről eddig még a szakmabeliek is oly keveset tudtak.
A helikoni leszármazottak találkozójának második előadója az évente visszatérő vendégként érkező Pomogáts Béla volt, aki Makkai Sándor Holt tenger című regényéről beszélt. A Makkai Sándor mezőségi, vajdaka-marási lelkipásztori szolgálatának élményeiből és fájdalmaiból összeállt regény azóta is megkerülhetetlen, sőt egyfajta jelképe, szimbóluma lett az erdélyi Mezőség sajátos világának. Az Erdély irodalmát ugyancsak ismerő előadó Kuncz Aladár kőasztala és Kemény János sírja között a százados tölgyek oltalmában állapította meg a helikoni íróról szóló beszédében: "nekünk mindig az íróink voltak az államfőink és szolgálóink, ezért él a magyar nemzet".
Végh Balázs Béla Makkai Sándor ismeretlen arcát mutatta fel – a költőt. Mindmáig talán csak az irodalomtörténet tartotta számon, hogy 1912-ben, alig huszonkét évesen a Számadás című verseskötettel jelentkezett, de a regényíró, a közéleti személyiség, a mozgalmas egyházi tevékenység teljesen háttérbe szorította ezt, sőt elfeledtette. Viszont éppen Végh Balázs Béla gondozásában és bevezető tanulmányaival jelentek meg Makkai Sándor nagyon fontos esszéi a Kriterion kiadónál 2003-ban és 2009-ben: Magyar fa sorsa és Erdélyi szemmel.
A marosvécsi találkozó kedves színfoltja volt Zika Klára dokumentumfilmje, amely a marosvécsi Helikon 15 évét mutatta be, azt a másfél évtizedet, amióta megalakult a Helikon – Kemény János Alapítvány, és amióta évente augusztus utolsó hétvégéjén a helikoni leszármazottak találkoznak. Így történt ez most is, amikor éppen a 125 éve született író, püspök unokája, Makkai Lilla lelkipásztor tartott megható áhítatot a kastélykertben. Ezért is volt hiteles az igehirdető bizonyságtétele az egykori 55 helikoni íróról, költőről, amikor így fogalmazott: "nagyapám és társai próféták voltak".
Mivel az elmúlt ősszel az örökösök használatba vehették a marosvécsi Kemény- kastélyt, így ott zajlott a teljes találkozó, s mintha egyre jobban ráérezne a mai Marosvécs, milyen áldott lehetőség és kincs számára az Erdélyi Helikon két világháború közötti hősi korszaka. Csak egyetlen példát említek: a marosvécsi református iskolát a falu népe építette báró Kemény János által adományozott területre, Kós Károly tervei alapján, és Makkai Sándor szentelte föl. Akár szó szerint is benne élnek a helikoni írók a mai és holnapi Marosvécs hétköznapi életében. Egyre aktívabb is a helybéliek részvétele ezeken a találkozókon. Az iskolások Kemény János Fenyőmuzsika című verses történetét adták elő, majd két néptánccsoportjuk tette emlékezetesebbé a 15. helikoni találkozót. Illesse köszönet ezért Zsigmond Székely Edit és Méra Ilona tanárnőket.
Székely ruhába öltözött tizenévesek énekeltek, szavaltak a frissen kaszált széna illatában, hátterük volt a kert, hol egykor vitázott a "bősz kalotaszegi" Kós és Bánffy Miklós gróf, vagy felolvasott Áprily és Dsida. Ma Marosvécsen így él tovább az erdélyi irodalom.
Ötvös József
Népújság (Marosvásárhely)

Amikor a láncszem megszakadt
Tetszetős külsejű, tartalmát illetően is érdekes, tanulságos könyv bemutatójára gyűlt össze a szépszámú közönség szeptember 23-án a Bernády Házban. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem által 1961-ben útra bocsátott orvosok és gyógyszerészek emlékkönyve az évfolyam végzettjeinek életét, pályáját mutatja be önvallomások és a családtagok vallomása alapján. Szerkesztője dr. Bérczes Judit nyugalmazott laboratóriumi szakorvos, tudományos főkutató, aki segítőtársaival együtt sziszifuszi munkával gyűjtötte össze az életrajzokat, szerkesztette kötetbe és tervezte meg a címlapot is.
A könyv igazi kordokumentum, bizonyíték arra, hogy mennyi értékes ember került ki az egyetemről a gyógyítás nemes, de az olvasottak alapján többé-kevésbé göröngyös talajára. Az alapszakmán kívül van közöttük író, képzőművész, fotóművész, sportoló és politikus is. 2011 szeptemberében, az ötvenéves találkozón született meg az elhatározás, hogy számba veszik a buktatókkal és eredményekkel teli utat, s egy trilógia harmadik köteteként (az előttük járó két évfolyam ugyanis már összeállította a magáét) kiadják, mondta Bérczes Judit, aki ismertette a könyv szerkezetét. A kötetbe bekerültek az aranytalálkozón elhangzott beszédek, Ötvös József esperes méltató-biztató imádságos szavai, dr. Fazakas Béla professzornak a magyar tagozat helyzetéről írt értékelője is többek között.
A könyv gerincét a számbavétel és az emlékezés teszi ki. 156 végzős, élők és elhunytak neve szerepel ábécésorrendben. Az általános orvosi szakon 108-an, a gyermekgyógyászaton 22-en, a gyógyszerészeti karon 26-an végeztek 1961-ben. A 156-ból 57-en már nincsenek az élők sorában, s a felkérésre 51-en számoltak be életük, pályájuk eseményeiről.
A címlapot betöltő fotón egy mélyen a földbe gyökerező fa vastagabb, vékonyabb, sőt letört ágaival az egy tőről eredő szerteágazó erőt jelképezi, amire egyébként a cím is utal: Sok szálból erős kötelék. Ez a fél mondat Nagy (László) Margit Székelyudvarhelyen élő nyugalmazott laboratóriumi orvos megható visszaemlékezéséből származik.
A szócikkekben az életrajz, a szakmai beosztások, munkahelyek, a családdal kapcsolatos adatok szerepelnek, majd hosszabb- rövidebb korrajz a diákévekről, életük aktív szakaszáról.
A bemutatón elhangzott, hogy többségében 16 éves fiatalok kezdték meg 1955-ben tanulmányaikat, mivel a szocializmus építésének éveiben az volt az elv, hogy minél hamarabb új típusú értelmiséget neveljenek. Fiatalságuk ellenére valamennyien komolyan vették az egyetemet, céltudatosan tanultak, készültek, műveltek akartak lenni, amihez a tanáraik is hozzájárultak – mondta Bérczes Judit, aki megjegyezte, hogy Kótay professzornál az urológiavizsgán például általános műveltségből is bizonyítani kellett. A szakmát és különösen a belgyógyászatot valósággal beléjük sulykolták, az elmélet mellett a gyakorlatot és a kezelést is – emlékezett Málnási Géza tanárra a szerkesztő. Majd hozzátette, hogy 22 évesen kerültek ki egyesek nagyon nehéz, több településből álló körbe, ahol sikerült helytállniuk.
Azért tarthatjuk nagyon fontosnak ezt a könyvet, mert az 1961-ben végzett évfolyammal szakadt meg a magyar tagozat oktató- utánpótlásának a természetes lánca, a végzésük utáni években ugyanis elkezdődött az egyetem két-nyelvűsítése. Bár 14-en tettek internvizsgát, elkötelezve magukat a választott szak oktatása mellett is, 1962-ben mind a 14-üket a jászvásári egyetemre helyezték gyakornoknak, amit mindössze ketten fogadtak el ideig-óráig. A vásárhelyi egyetemen megüresedett helyekre más egyetemi központokból és vidéki körzetekből toboroztak többségieket, majd az 1962-63-as tanévben megalakult a román tagozat. Ha a 14 kiváló végzős az egyetemen marad, azt a szemléletet, a beteghez való viszonyulást adták volna tovább, amit ki- váló tanáraiktól elsajátítottak.
Nemcsak az internvizsgásokat, a végzősök közül is jó néhányat Moldvába, Olténiába helyeztek, tehát színmagyar képzés után színromán környezetben kellett helytállniuk. A vallomásokból az derül ki, hogy ez mindenkinek sikerült, megcáfolva azt az állítást, hogy a magyar nyelvű gyakorlati oktatás nem teszi lehetővé a szaknyelv elsajátítását.
Olyan nemzedék tagjai szólalnak meg a könyv hasábjain, akiket arra tanítottak, hogy választott mesterségüket, a gyógyítást ne monológnak, hanem két ember közötti párbeszédnek, művészetnek tekintsék, elkísérve a szenvedő beteget a gyógyulás vagy akár az elmúlás útján is.
– Használjátok ki, amíg még itt vagyunk, és átadhatjuk sokévi tudásunkat, tapasztalatunkat – szólt a teremben levő fiatalokhoz Bérczes doktornő, aki továbbra is rendkívül fontosnak tartja a nemzedékek közötti párbeszédet.
Az 1961-ben végzett évfolyam képviselőire az 1956 utáni megtorlás, majd a politikai életet jellemző erőszak, szemfényvesztés, hazugság is rányomta bélyegét, ami kényszerpályára térítette őket, de erről a vallomásukban kevesen mertek beszélni. Bár több mint 200-an kezdték el az egyetemet, 70-80-an a megtorlások miatt tűntek el, néhányan közülük nyomtalanul, mások későbbi évfolyamon kapták meg az oklevelet. Bár olvashatunk megdöbbentően nehéz sorsokról, elsősorban a szakmai előrehaladás, egy nagyobb városra, településre való bejutás küzdelméről számoltak be a legtöbben, s arról, hogy adott helyzetben a külföldre távozást látták az egyetlen megoldásnak.
A bemutató végén dr. Bérczes Judit köszönetet mondott Csekme Mártának és Öllerer Erikának az adatgyűjtésben, továbbá Bölöni Máriának, Bölöni Csillának, Cosma Istvánnak, Varga Katának és Varga Pálnak a számítógépes feldolgozásban nyújtott segítségért. A bemutató végén Kacsó Erika pszichológus a sokoldalú művészi tehetséggel is megáldott egykori végzősök közül Fábián Sándor Kétségben borongok című versét mondta el.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

MOGYE-tanévnyitó a Vártemplomban
"Az elszántnak semmi sem nehéz" – hangzott el a biztatás Zrínyi Miklós szavaival a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar hallgatóinak évnyitó ünnepségén. Mivel az egyetem vezetőségének a magyaroktatás háttérbe szorítására vonatkozó törekvését illetően nincsen változás, az idén is a Vártemplom volt az ünnepélyes évnyitó helyszíne.
A diákhimnusz felhangzása után dr. Lőrinczi Zoltán egyetemi docens köszöntötte a megjelenteket, mindenekelőtt az elsőéves hallgatókat, a szülőket, az oktatókat és a vendégeket, Zsigmond Barna Pált, Magyarország csíkszeredai főkonzulját, az RMDSZ-t képviselő Brassai Zsombor megyei elnököt és Peti András alpolgármestert, a városi szervezet vezetőjét, valamint Dávid László professzort, a Sapientia EMTE rektorát.
Az ünnepség ez alkalommal is a négy erdélyi egyház képviselőinek – Pap Noémi evangélikus, Ötvös József református, Nagy László unitárius lelkész, valamint Oláh Dénes római katolikus esperes – szolgálatával kezdődött, akik imát olvastak fel és áldást kértek a diákokra, tanárokra és az új egyetemi évre. Oláh Dénes római katolikus esperes arra biztatta a jelenlevőket, hogy népükben gondolkodó, népüket szolgáló, népüket rajongásig szerető orvosokká váljanak. Ötvös József vendéglátó lelkészként a befogadásról beszélt. Majd azokra gondolva, akik először jártak a Vártemplomban, az ott megtartott 1571-es országgyűlésről szólt, amelyen János Zsigmond erdélyi fejedelem jelenlétében megerősítették a tordai országgyűlésnek a vallásszabadságról szóló végzését egy olyan korban, amikor Európát a vallási türelmetlenség és annak következményei jellemezték. Történelmi példákon át jutott el annak hangsúlyozásáig, hogy Marosvásárhely fejlődésére milyen nagy hatással volt az a gesztus, hogy hetven évvel ezelőtt befogadta a magyar tannyelvű orvosi egyetemet. Az intézmény 1962-től befogadta a román hallgatókat és oktatókat, akik most a magyar fél önállóságát a törvényes előírások ellenére sem hajlandók biztosítani.
Szabó Béla egyetemi tanár, a magyar tanárok közösségének választott vezetője gratulált a diákoknak, hogy az orvosi hivatást választották, s az egyetemről szóló negatív híresztelések sem tántorították el őket attól, hogy tanulmányaik helyszíne a MOGYE legyen. Az erdélyi magyar közösség életképességét tükrözik a felvételi eredmények is, amelyek jobbak voltak, mint a múlt évben. A hallgatóknak sikerült tandíjas helyekre is bejutniuk – mondta Szabó professzor, aki nem hallgatta el a gondokat sem: a magyar oktatás háttérbe szorítására vonatkozó törekvéseket, a törvények figyelmen kívül hagyását és a nyílt történelemhamisítást. Ugyanakkor arra biztatta a "gólyákat", hogy jól használják ki az egyetemi éveket, hiszen a tanulás, a hivatásra való felkészülés mellett életük legszebb időszaka, ami a szerelmek, a párválasztás idejét is jelenti.
A magyar orvosi nyelv a megpróbáltatások és nehézségek ellenére Erdélyben túlélt 500 évet – utalt a Teleki Tékában őrzött, első, tudományos igénnyel megírt magyar nyelvű orvosi könyvre Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul. Az 1577-ben kiadott Ars Medica, az Egész orvosságról való könyv szerzője, Váradi Lencsés György már a maga korában is tisztában volt azzal, hogy a beteg embert az anyanyelvén lehet a legjobban gyógyítani. Megmaradásunkat szolgálja, hogy fiataljaink anyanyelvükön színvonalas iskolákban tanuljanak. Ezen intézmények között van a MOGYE, a magyar felsőoktatásnak az az intézménye, amely az egész nemzet s a magyar kormány számára is kiemelten fontos, s ezért a támogatására is számíthatnak. Bár 25 éve folyamatosan akadályozzák a működését, a nehézségek nem jelenthetik a küzdelemről való lemondást. Az egyetem vezetőségének meg kellene értenie, hogy a magyar nyelvű képzés nem ellenük van, s az egymás elleni csörték nem erősítik, hanem gyengítik az egyetemet, amely éppen a magyar nyelvű képzés által lesz gazdagabb.
A főkonzul szólt a végzősökhöz is, akiknek büszkék kell lenniük, és erőt kell meríteniük a múltból, és a megszerzett magasabb tudásból, bárhol is legyenek a világon, vissza kell adni a szülőföldnek is.
Az elsőéveseknek gratulált a felvételi vizsgán elért jó eredményekhez Tubák Nimród, az MMDSZ, a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség elnöke, aki komoly tanulásra, felelős döntések meghozatalára biztatta diáktársait. Az a fontos, hogy ki mivé nő fel, nem az, hogy minek születik. Meg kell élni a pillanat súlyát és komolyan dolgozni a kitűzött célok eléréséért – hangzott el többek között Pál Jakab Ádám elsőéves hallgató beszédében.
Les Zoltán egyetemi lelkész az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének a gondolatait tolmácsolta. Kató Béla Marosvásárhely egykori híres orvosának a példájával biztatta a hallgatókat. Az 1800-as években élt Gecse Dániel nyugat-európai tapasztalatokkal bővített budapesti tanulmányai után a szülőföldjére, Marosvásárhelyre visszatérve kamatoztatta tudását, felvállalta a szegények gyógyítását is és a gyógyítás célját szolgáló emberbaráti alapítványt hozott létre. A nemzet jövőjét meghatározó keresztyén értelmiségiek képzésében nyújt segítséget az Erdélyi Református Egyházkerület a 2015-ben alapított Gecse Dániel Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiummal, amely az idei ősztől hirdetett felvételit az elsőéves hallgatók számára – hangzott el a beszédben.
Sipos Emese egyetemi tanár a gyógyszerészeti kar magyar oktatói közösségét képviselve gratulált az elsőéveseknek, és kifejezte reményét, hogy eljön az idő, amikor nem egy esős este, hanem fényes délelőtt az egyetem felújított termében valóban örömünnep lesz az új tanév megnyitása.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Belső parancs a nemzetegység
Aki így tudja siratni a szabadságharcosok áldozatait, az igenis méltó a szabadságra. Való igaz, hogy a 18 éves korában császárrá koronázott, süvölvény I. Ferencz József és miniszterei, tábornokai mindent megtettek tervszerűen, hogy a magyarságot gyarmatosítsák, németesítsék, átkeresztelgessék idegen nevekre, kitörölve a közéletből is anyanyelvét. Ez a császároid legény utoljára Metternich nevű miniszterétől kapott könyveket, hadd tájékozódna. A szabadságharc idején a minisztert kiiktatták, de ő leveleiben óva intette az uralkodót a gyarmatosítástól, mint képtelen vállalkozástól, mert „a magyarságot soha nem bírja Felséged németté kényszergetni”.
Az AKCIÓnak mindig megvan a megfelelő REAKCIÓja, a visszahatása, akár a rugónak. A magyar nyelv lett az összefogó abroncs, mind Mohács, mind Világos után. Az egységet vállalta az arisztokrácia is, és nem az általános behódolást. Emlékeztetni szeretném a mostani magyarokat, szabadokat – ha vannak szabad magyarok Európában ma – és megkötötteket, Nemeskürty István történészünk, művelődéstörténészünk adataival arra az időszakra, amikor az anyanyelv volt az egyetlen kötelék a nemzettudatban. Na meg a 19. század irodalma. Medgyes Lajos, Lisznyai Damó Kálmán és számos középszerű, de lelkes magyar irodalmár vette a tollat, és a maga módján írt, írt, magyarul, nemzetgyászban, kevés reménnyel. Báró Kemény Zsigmond elismerte a szabadságharc leverése utáni kényszerhelyzetet, ám maga is tollat ragadott, tudván, hogy a szó maga a megtartó ige. Az elnyomók hirdették: Németország túlzsúfolt (!), tessék áttelepedni nyájas előjogokkal Magyarországra, birtokra és közéletre, ne pedig Amerikába! Íme, az emlékeztető, mára is érvényes, azóta is tervszerű megoldás a magyarság kinyírására kisebbségben, illetve anyaországában! Lásd, ahogy én látom, hogy összekovácsoló a nyelvünk. Nemeskürty István csodálatos érveléssel mutatja föl az „új háború” jelenségét 1850 után, melyben erőt adó részt vállalt a főnemesség is, noha onnan sokan ellenezték a 48-as szabadságháborút.
Rohamosan elterjed felsőbb körökben a 9 ezüstbetűs fekete karperec, nyakék. A 13 aradi vértanú kezdőbetűiből állott, és ez volt a szövege:
Pannonia Vergiss Deine Toten Nie Als Klager Leben Sie. Magyarul:
Pannónia, ne feledd halottaidat, mint vádlók, tovább élnek ők.
A cenzúra mindenütt működött, a magyar lapok megszűntek, és ennek arányában terjedt reményáradatként: Gyáva a császár! Sok százan hagyták el menekülve az országot, külföldön szervezkedve, sokan voltak börtönökben. Garay János megsegítésére az aradi várban raboskodó szabadságharcosok 61 forint 2 krajcárt gyűjtöttek össze, és a börtönőrökkel egyezkedve juttatták ki onnan. Arany János, Gyulai Pál, Tompa Mihály, Eötvös József írtak, A falu jegyzője c. regény meghódította Angliát, Amerikát. Általános megvetés illette Ferencz Józsefet. Kossuth Lajossal az élen a császár 36 magyar vezért, minisztert, kormánytagot ítélt kötél általi halálra „in effigie” (jelképesen, távollétükben), kötélen a névtábla. Haynau, a hóhértábornok európai körútján elment Londonba is. Ott a serfőzők fölismerték rettenetes bajuszáról, nosza, megkergették, utolérték és keményen megverték. Az angol miniszterelnök csak annyit mondott erre:
Elég lett volna, ha földobálják egy pokróccal a levegőbe...
Vörösmarty 1854-ben megírta A vén cigány c. versét, Arany János a Velszi bárdokat. Az anyanyelv élt, élt a maradék irodalom, képtelenség volt – igaza volt Metternichnek – megállítani a zászlóként hívogató anyanyelv uralmát. És törpült, egyre törpült a császár ázsiója.
1859-ben csúnyán kikapott Solferinónál, hadban, III. Napóleon és II. Viktor Emánuel piemonti király seregeitől. A sors kegyes volt... A magyar népdalkincs bosszút állt az elvesztett, koldusokká senyvedt honvédekért. Arany János Családi kör c. versében a meséltető gyermekre szólt szelíden: Nem mese az, gyermek. És mesélt a honvéd, magyarul.
Erős, életes nagy példa Mohács óta is a megtartó anyanyelv a magyarok számára.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

1956 – három helyszínen
Idén három marosvásárhelyi helyszínen – a Bolyai téri unitárius templomban, a Deus Providebit Tanulmányi Házban és a Vártemplomban – emlékeztek az 1956-os forradalomra és szabadságharcra.
A Bolyai téri unitárius templomban
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete a Bolyai téri unitárius templomban szervezett emlékünnepséget. Az emlékműsor keretében fellépett a Tiberius vonósnégyes, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum furulya- és zeneköre. Cseh Gábor, az EMNT megyei elnöke beszédében Mindszenty Józsefet, Márai Sándort, Borisz Jelcin egykori orosz államfőt és Barack Obama amerikai elnököt is idézte annak érzékeltetésére, hogy az 1956-os magyar forradalom világtörténeti eseménynek számított akkor, mint ahogy annak számít ma, 59 év múlva is. Ezt követően dr. Flender Gyöngyi, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja is szólt az egybegyűltekhez, az 1956-os események vonatkozásait Kálmán Attila történész, a Bolyai líceum tanára ismertette.
A beszédeket és a kultúrműsort követően a templom udvarán, az összetartozás fájánál helyezett el koszorút Flender Gyöngyi konzul, majd az '56-os Moldován Béla saját emlékeit elevenítette fel.
A Deus Providebit Házban
A Magyar Dolgozók Egyesülete és az Erdélyi Magyar Baloldal 18 órától a marosvásárhelyi Deus Providebit Tanulmányi Házban szervezett emlékrendezvényt az 1956-os magyar forradalomról. Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, az RMDSZ polgármesterjelöltje rövid történelmi visszatekintésében a forradalom jelentőségéről beszélt. Kiemelte, hogy a II. világháború után ekkor nyilvánult meg először szolidaritás a Kárpát-medencében, és ez a szolidaritás egy olyan ügy mellett bontakozott ki, amilyent 1848-ban tapasztalhatott a medence népe: a szabadság iránti vágy, a zsarnokság elleni harc kovácsolta össze a különböző nemzetiségű embereket. A rendezvényen fellépett Buta Árpád operaénekes, valamint a Bolyai Farkas líceum diákjai, Vizeli Ibolya, Köllő Magor Örs. Műsorvezető Böjthe Róbert Zoltán volt.
A megemlékezés előtt egy perc néma csenddel adóztak a nemrégiben elhunyt Fodor Imre volt vásárhelyi polgármester emlékének. Az RMDSZ részéről Kerekes Károly képviselő volt jelen a rendezvényen.
A Vártemplomban
Az 1956-os Bajtársi Társaság szintén 18 órai kezdettel tartott ünnepi megemlékezést a Vártemplomban. Ezt követően megkoszorúzták a templom udvarán elhelyezett 1956-os emlékművet. Ugyanakkor ünnepi istentiszteleten emlékeztek meg az 1956-os forradalom kitöréséről a Vártemplomban. Horváth Zoltán budapesti egyetemi tanár, a Romanika könyvkiadó vezetője vetítéssel egybekötött előadást tartott a székelyföldi műemlék templomokról.
A Vártemplom főlelkésze, Ötvös József hangsúlyozta: – Ötvenkilenc évvel ezelőtt nagyon sokan úgy érezték, hogy a nemzetet meg kell menteni. És egy félelemben tartott nemzet ekkor bátor lett. Átélte a mi népünk azt, hogy az élet nem más, mint a félelem és bátorság nagy küzdelme, és ennél nagyobb bátorság, mint puszta kézzel szembemenni a tankokkal, talán nem is volt a történelemben. Sokáig ellenforradalomnak nevezték, nem is volt szabad beszélni róla, most már kimondhatjuk: forradalom volt, szabadságharc. Akiket akkor életfogytiglanra ítéltek, azokat most már kitüntették és a nemzet hőseiként tisztelik.
A Vártemplom udvarán, az ötvenhatosok emlékére állított kopjafánál a Vártemplom kórusa énekelt, majd az Erdélyi 1956-os Bajtársi Társaság Maros megyei szervezete nevében vitéz Rendes Lajos, a marosvásárhelyi RMDSZ nevében Peti András, a 1989. December 21. – Marosvásárhely Mártírváros Egyesület képviselőjeként Hamar Alpár Benjámin, vitéz Kiss József, illetve a Történelmi Vitézi Rend képviselői is elhelyezték a kegyelet virágait. Mindhárom rendezvény színhelyén elhangzott a Himnusz.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

„Mesékkel helyükre kerülnek a dolgok”
Tizenkettedik alkalommal szervezték meg Nagyváradon az Aranytoll című F. Diósszilágyi Ibolya meseíró emlékversenyt. Változatos programok zajlottak a hétvégén, gálával ért véget a vetélkedő.
Maga a verseny szombat délelőtt zajlott: a különböző megyékből, valamint Magyarországról érkezett negyedikes diákoknak a megadott szavak alapján kellett mesét írniuk, a zsűri többek között az eredetiséget, kifejezőkészséget, ötletességet, fordulatokat értékelte. Amint a szombat esti gálaműsoron Zsigmond Emese zsűrielnök, a Napsugár és a Szivárvány főszerkesztője elmondta, a meseíró gyerekek bebizonyították, hogy helyén van a lelkük, a történetekben ugyanis az igazság és a becsületesség győzedelmeskedett, nem hiányzott a humor sem és szinte mindenki nagyszerű helysírásról, gazdag szókincsről tett tanúbizonyságot. A zsűri tagjai voltak továbbá Alföldy Andrea, Búzási Noémi és Tankó Veronika Zita tanítónők.
Feszültség, oldás
A verseny után kézműves műhelyek zajlottak, majd városnézésre mentek a gyerekek és a pedagógusok, ezt követően pedig Ferge Béla budapesti zenetanár tartott kreatív zenei foglalkozást gyerekeknek és felnőtteknek. Szó esett arról, hogy a gyerekkorunkban hallott zene egész életünkre belénk vésődik, hogy a gyerekeknek nem „hígított művészetet” kell adagolnunk, hanem igazit, hogy a zene célja – amint az Yehudi Menuhin is megfogalmazta – az, hogy örömet szerezzen és egyúttal megmondja az igazat. A magyarországi pedagógus példákkal illusztrálta, hogy van zene, amely a világban lévő erőszakra mutat rá, de nem szerez örömet és csak részigazságot fejez ki, és van zene, mely mindent valószerűtlenül rózsaszínnek mutat be. A jó zene viszont feszültséget kelt és fel is oldja azt, dallammal, ritmussal és harmóniával – ez a kettősség egyébként egész életünkre jellemző, hangzott el. A műsor közös énekléssel folytatódott, a gyerekek vihart produkáltak különböző hangszerekkel, majd különböző zenei fogalommal ismerkedtek meg játékos módon.
Elismerés
Szombat délután díjkiosztó gálával folytatódott a vetélkedő. Tunyogi Katalin szervező, a Pertinax Egyesület vezetője elmondta: a verseny is a feszültség és az oldás jegyében zajlott, hiszen a meseírást szórakoztató programok követték, és egyetlen résztvevő sem megy el jutalom nélkül. A rendezvény támogatói között külön kihangsúlyozta a Bihar megyei Tanács, valamint a Communitas Alapítvány segítségét, majd átadta a szót Szabó Ödön parlamenti képviselőnek, aki elismerő szavakkal illette az immár nagykorú meseíró verseny szervezőit, s kiemelte a vendéglátó szülőknek az érdemeit – ők a mai egoista világban ajánlották fel saját családi fészküket a más megyékből, illetve a határon túlról érkező gyerekek számára. A verseny jó hírneve nagyrészt nekik köszönhető, hangzott el. A mesevilág menekvés és egyben terápia, s a gyerekek alkotásai egyúttal társadalmunkról vallanak majd ötven, száz, vagy kétszáz év múlva, tette hozzá.
„Hazugság”
Leszák Ferenc, a diósdi Eötvös József Általános Iskola igazgatója a testvériskola, illetve a diósdi lakosok üdvözletét hozta el, s megerősítve Szabó Ödön szavait kifejtette, hogy az önzőségen túl kell lépni, s ők itt Nagyváradon minden alkalommal a meleg, emberséges segítőkészséget tapasztalták. A gálaműsor fellépésekkel folytatódott – a mezőtelegdi Pacsirták néptánccsoport többek között Küküllő-menti és kalotaszegi táncokat mutatott be, s fellépett a Francisc Hubic művészeti iskola balett csoportja, továbbá a Szacsvay Imre , valamint a diósdi Eötvös József általános iskola több diákja. Zsigmond Emese zsűrielnök felszólalása során kihangsúlyozta, hogy igazságszertettel mindent helyre lehet hozni, s hogy a mese egyik szerepe pont az, hogy segítsen helyre tenni a dolgokat, olyan „hazugság”, melynek szerepét csak a nagyon földhözragadt emberek nem értenek. „Azt kívánom, hogy ezekből a nagy-nagy hazugságokból pár év múlva a körülöttünk lévő világot helyre tevő igazságok legyenek”- mondta végül.
Nyertesek
A meseíró verseny az iskolai szakasszal kezdődött október elején, a határon átívelő döntőn pedig mintegy harminc negyedikes diák vett részt, Bihar megye mellett Arad, Hajdú-Bihar, Hargita, Hunyad, Kolozs, Kovászna, Maros, Szilágy, Szatmár megyékből, továbbá Pestről. A zsűri Dénes Pálma sepsiszentgyörgyi tanuló munkáját ítélte a legjobbnak, a második díjat Linzenbold Frida szatmárnémeti diák, a harmadik díjat pedig Máté Dóra szatmárnémeti diák nyerte el.
Neumann Andrea
erdon.ro

Erdővidéki pedagógusokat díjaztak
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének erdővidéki szervezete szombaton díjazta a diákjaikkal különleges eredményeket elérő tanárokat, illetve a nyugdíjba vonult kollégákat és azokat, akik műszaki munkatársként szolgálták hosszú időn keresztül az oktatást. A szervezet helyi elnöke, Dimény János a legkiválóbb általános iskolások számára létrehozandó díj alapítására tett javaslatot.
Üdvözlőbeszédében Dimény János úgy fogalmazott, ha a nemzet napszámosainak társadalmi megbecsülése egyre kevésbé érezhető, a szakmai szervezetekre hárul a felelősség, hogy a nemzedékek sorát hosszú évtizedeken keresztül legjobb tudásukkal tanítók munkáját elismerjék. „Ezeknek az embereknek, akik diákjaiknak csak adtak, adtak és adtak – nemcsak tudást, de emberségre is neveltek –, s a tehetségek felkarolásával hozzájárultak Erdővidék jobbá tételéhez, meg kell köszönnünk munkájukat.”
A tehetségápolás a minőségi oktatás szolgálatában és a tanulók szakmai felkészítésében elért kiváló eredményekért kitüntető elismerésben részesültek a Baróti Szabó Dávid Középiskola matematika szakos tanárai: Darvas Annamária és Oláh-Ilkei Árpád, illetve a Gaál Mózes Általános Iskolában tanító Zajzon Csaba, valamint Kékesi-Keresztes Lujza Gita és Csog Orsolya középiskolai magyar szakos tanárok. Dimény János köszönetet mondott nekik, amiért a baróti középiskolában tehetségeket fedeztek fel, majd készítettek fel rangos országos és nemzetközi versenyekre, ahol nemcsak helytálltak, de az élmezőnyhöz tartoztak elért eredményeikkel. A díjazottak nevében Darvas Annamária mondott köszönetet az elismerésért, majd Eötvös József fiának, Eötvös Lórántnak írt levelének részletét felolvasva, kiválóságaink megbecsülésének fontosságára hívta fel a figyelmet. Kotecz József felsőrákosi unitárius lelkészt az ünnepség a nemrég lezajlott Prima Primissima-díjátadóra emlékeztette: itt is azok munkáját ismerték el, azokat emelte a nemzet a magasba, akik életük során tudásuk átadása mellett közel tudtak kerülni diákjaikhoz, s őket tisztességre, hűségre és nemzetük szeretetére nevelték.
Életműdíjban részesült Balázsi Ilona (Erdőfülei Általános Iskola), Bartha Imre (Baróti Szabó Dávid Középiskola), Bálint Erzsébet (Bölöni Farkas Sándor Általános Iskola), Csog Adél (Erdőfülei Általános Iskola), Dimény Katalin (Cimbora Óvoda), Süketes Irma (Gaál Mózes Általános Iskola). A 2014–2015-ös tanévben az oktató-nevelői tevékenységben elért sikerekért elismerésben részesült Dombora Enikő (Cimbora Óvoda), Máthé Julianna (Borbáth Károly Általános Iskola), Bitai Gyöngyi (Máthé János Általános Iskola), Egyed Ildikó (Gaál Mózes Általános Iskola), Kolumbán Álmos (Erdőfülei Általános Iskola) és Fazakas Attila (Benkő József Általános Iskola). Az oktatás szolgálatában-díjjal azokat ismerik el, akik nem pedagógusként, de munkatársként segítették a tanintézmények működését; idén a Baróti Szabó Dávid Középiskola műszaki dolgozóját, Dávid Pált tüntették ki.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyöngykoszorúk Gyöngye néptánctalálkozó
"Ezt az ékszert viselni kell"
Több mint 550 táncos vette birtokba szombaton a Maros Művészegyüttes színpadát. A megye csaknem minden tájárólérkező gyermek- és felnőttegyüttesek sok éve búcsúztatják az évet a december végi Gyöngykoszorúk Gyöngyenéptánctalálkozón. A hagyományt az EMKE Maros megyei szervezete teremtette meg, kilenc éve pedig a művészegyüttes vállalta fel a rangos esemény megszervezését. Az idei táncos együttlét társszervezői a Maros megyei EMKE, illetve a Folk Dancing and Music Egyesület voltak. A részletekről Barabási Attila, a Maros Művészegyüttes vezetője számolt be.
– A kövesdombi termünk korlátozott befogdóképessége miatt a megye azon együtteseit, néptánccsoportjait hívjuk meg erre az együttlétre, akik év közben Gyöngykoszorú- találkozót vagy hasonló jellegű rendezvényt szerveznek. Ugyanakkor rendszerint újonnan alakult csoportokat is várunk, hiszen fontos, hogy a legfiatalabbak is a mi nagy családunkhoz tartozóknak érezzék magukat. Idén először a szórvány is képviseltetett, két Fehér megyei településről, Magyarlapádról és Miriszlóból jöttek táncosok. 19 néptánccsoport lépett színpadra, Kibédről, Nyárádszeredából, Marosludasról, Segesvárról, Marosfelfaluból, Vajdaszentiványról, Szabédről, Sóváradról, Erdőcsinádról, Holtmarosról, illetve Szentgericéről is érkeztek vendégek, a Bekecs és a Napsugár két csoporttal is megmutatkozott. Ugyanakkor a marosvásárhelyi Fagyöngy citerazenekar is örömöt szerzett muzsikájával. A gazdag műsor előtt az EMKE részéről Kilyén Ilka színművésznő köszöntötte a jelenlevőket, jómagam pedig arra hívtam fel a figyelmet, hogy a Gyöngykoszorú egy olyan ékszer, amit viselni kell. Az első csoport színre lépése előtt Ötvös József lelkipásztor adta áldását a gyermek- és felnőtt táncosokra.
– Minden táncrend képviseltetett?
– Igen, sőt, idén gazdagabb is volt a repertoár, mint a korábbi években. Minden csoport valami olyasmit hozott, amivel színesebbé, gazdagabbá tette az együttlétet, talán nem is láttunk két, ugyanarról a tájegységről származó táncot. Örömmel vettem tudomásul, hogy a csoportok szakmai színvonala növekedett, illetve színpadi megjelenésükben is az autentikus értékeket hordozzák.
– Évértékelőnek is tekinthető ez a találkozó?
– Természetesen. A kövesdombi teremben zajlott műsor után a Kék Gyöngy vendéglőben közös vacsora, majd táncház következett. Ekkor alkalmunk volt a csoportvezetőkkel megbeszélni az év közben felmerült problémákat, megfogalmazni a szakmai igényeket. Készült egy felmérés, amelyből kiderül, hogy az elmúlt negyedszázadban több tízezer gyermek fordult meg ezen a rendezvényen. Büszke vagyok arra, hogy Maros megye számos településén táncolnak gyermekeink, és ez alkalommal szeretnék köszönetet mondani a csoportvezetőknek, szakmai irányítóknak a fiatalokat önazonosságukban erősítő munkájukért.
A Gyöngykoszorúk Gyöngye néptánc- találkozóval nem ért véget az év a Maros Művészegyüttesnél, ma (december 22-én, kedden) este 7 órakor a Karácsonyváró című előadásukra várják a kövesdombi székhelyre a néptánc-kedvelő közönséget. A felnőttjegy 12 lejbe, a gyermek- és nyugdíjasjegy 5 lejbe kerül.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Marosvásárhely: Petőfire, a mádéfalvi veszedelemre és a Don-kanyari offenzívára emlékeznek
Petőfi Sándorra születésére emlékeznek a 2016-os év első napján Marosvásárhelyen. A következő napokban megemlékeznek a madéfalvi veszedelemről és a Don-kanyari offenzívárról is.
A 2000-ben felállított egész alakos Petőfi Sándor-szobornál, Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész alkotásánál, minden év január elsején emlékünnepséget szervez az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete. 2016. január elsején délután fél 1-kor várják a hagyományossá vált megemlékezésre a marosvásárhelyi magyar közösséget. Petőfi születésének 193. évfordulóján Ötvös József vártemplomi református lelkész mond beszédet, közreműködik Kilyén László színművész. A rövid ünnepséget koszorúzással és a legnépszerűbb Petőfi-dalok közös eléneklésével zárják.
Január 6-án, este 6 órakor a Kultúrpalota nagytermében a Siculicidium, vagyis a Madéfalvi veszedelem 252-ik évfordulójára emlékezik a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. Az erőszakos besorozás ellen lázadó székelyeket 1764. január 7-én Mária Terézia parancsára mészárolták le, 200 ember vált áldozatává a véres bosszúnak. Az évforduló előestéjén a székely nemzeti ellenállás hősi korszakának is nevezett, két esztendeig tartó küzdelemre emlékeznek és várják Marosvásárhely és Marosszék lakóit, de a távolabb lakókat is a szervezők.
Január 12-én a Don-kanyari offenzívára emlékeznek évek óta a marosvásárhelyiek a római katolikus temetőben felállított emlékműnél, Bocskai Vince szovátai szobrászművész alkotásánál. Az 1943. január 12-én kezdődő Don-kanyari offenzívánál 125 ezer katona vesztette életét, tűnt el, vált a fagyhalál áldozatává, vagy fogságba került. Maros megyéből 577 katonát azonosítottak a történészek, közöttük magyarokat, zsidókat és románokat. A megemlékezést az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület szokta szervezni, a résztvevők között rendszeresen jelen vannak a történelmi egyházak lelkészei, a korszakot kutató történészek, valamint különböző civil és hagyományőrző szervezetek.
Antal Erika
maszol.ro

Összefogást sürgetnek a marosvásárhelyi értelmiségiek
A magyar összefogást sürgetik az idei helyhatósági választáson a lapunk által megkérdezett marosvásárhelyi értelmiségiek.
Mindannyian úgy vélik, a magyar politikai alakulatok együttműködésének nincs alternatívája a megyeszékhelyen. A Vártemplom lelkipásztora, Ötvös József arra hívta fel a figyelmet, hogy a marosvásárhelyi magyar politikai érdekképviselet évről évre gyengül, legalábbis kívülről nézve.
„Sem az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), sem a Magyar Polgári Párt (MPP) nem eléggé erős, de az RMDSZ is gyengül. Úgy érzem, hogy a marosvásárhelyi magyarságnak ma már nincs igazán súlya. Ez a megállapítás éppen úgy érvényes a politikai, mint az egyházi vagy társadalmi életre. Ettől függetlenül még nem késő egy új Marosvásárhelyt építeni. Az, hogy kivel és hogyan, már nem az én dolgom" – fejtette ki a református lelkész.
Generációváltást sürgetnek
Ötvös úgy véli, mivel a Markó Béla, Frunda György, Borbély László, Kelemen Atilla és Kerekes Károly nemzedéke már jócskán elmúlt hatvanesztendős, mielőbb generációváltásra és jó, ütőképes utánpótlásra van szükség. Szerinte a fiatal politikusok, ha nem is tapasztaltabbak, de egy olyan készséggel rendelkeznek, amelylyel az idősebbek nemigen dicsekedhetnek: sokkal jobban tudnak együttműködni egymással, még akkor is, ha más-más pártnak a tagjai.
„Akik még hatalmon vagy székben vannak, akarva-akaratlanul egyfajta '89 előtti politikai koncepcióval érkeztek, és ez rányomta bélyegét a ténykedésükre. Azóta eltelt huszonöt év, felnőtt egy új nemzedék, sokkal színesebb lett a világ, ma már egy kis nemzet sem gondolkodhat egypártrendszerben. Még akkor sem, ha azt a legerősebbnek szeretnénk" – szögezte le Ötvös József.
Szélyes Ferenc színművész szerint már csak azért is lenne jó összefogni, mivel ez a marosvásárhelyi magyarok régi vágya. „A kilencvenes évek elejétől ez a magyarság óhaja, utoljára akkor volt igazi összefogás. Csakhogy azóta nagyot változott a világ, ma már több pártban magyarkodunk, ami nem is baj, csakhogy ilyenkor össze kell fognunk" – mondta a Spectrum Színház művésze és a Csűrszínházi Fesztivál ötletgazdája és főszervezője.
Szélyes reméli, hogy a politikusokban lesz annyi bölcsesség és kompromisszumkészség, hogy a köz érdekében összefogjanak, és egységesen lépjenek fel. „Le kell győzni a személyes indulatokat és becsvágyakat, különben az utolsó vonatot is elszalasztja a vásárhelyi magyarság, s akkor négy év múlva már nem lesz mire felülni" – vélekedett a népszerű színész.
Székely Emese, a Református Kollégium és a Bolyai Farkas Gimnázium tanára hisz az összefogásban, a kivitelezés kapcsán azonban szkeptikus. „Nagyon nagy szükség volna az együttműködésre, de én egy kicsit szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatosan" – fogalmazta meg véleményét a pedagógus. Szerinte vannak jó próbálkozások, főként Brassai Zsombor Maros megyei RMDSZ-elnök részéről, ám a felek bizalmatlanok, és időnként be-betartanak egymásnak. „Lehet, hogy egy külső kézre lenne szükség, aki tekintélyével képes belenyúlni a dolgokba, és helyre tenni azokat" – tette hozzá Székely Emese.
„Hiteles jelöltekre van szükség!"
Nagy Miklós Kund szerint örök probléma Marosvásárhelyen az összefogás. A Bernády-ház kuratóriumának alelnöke úgy véli, hogy a vásárhelyiek rendelkeznek már annyi tapasztalattal és bölcsességgel, hogy tudják, a széthúzás csak gyengíti a közösséget. „Azokat az esélyeket, amelyeket esetleg kihasználhatnánk, ha nem fog össze Marosvásárhely magyarsága, nem fogjuk tudni érvényesíteni" – fogalmazott Nagy Miklós Kund, hozzátéve, hogy „mindazért, amit elérünk, valamilyen módon meg kell küzdenünk" és ha szétaprózódnak az erők, ez nem fog sikerülni. Ha lesznek a választások, megtörténhet, hogy néhány száz emberen múlik a siker, vagy a sikertelenség.
„Nem vagyok nagyon optimista ebben a dologban, sokszor tapasztaltuk már, hogy könnyű összefogásról beszélni, de nagyon nehéz, amikor a gyakorlatban meg kell valósítani. Eddig úgy tűnik, hogy minden alkalommal közbejött valami vagy valaki, ami vagy, aki ezt az egységet az utolsó pillanatban is meg tudta bontani" – fejtette ki az alelnök. Szerinte esélyek vannak, ezért kell ezekkel mindenképpen élni. „Reálisan kell hozzáállnunk ehhez a dologhoz, és akkor talán nem lesz okunk az elkeseredésre, amikor arról kell dönteni, hogy kik lesznek a város vezetői" – véli Nagy Miklós Kund.
A Bolyai téri unitárius templom lelkésze, Nagy László szerint „az előttünk álló feladatok és célok megvalósulását csak hiteles emberekkel látom elérhetőnek". Nagy László szerint az a fontos, hogy akik felvállalják a küzdelmet, azok legyenek képesek arra is, hogy el tudják hitetni: a közösségért akarnak tenni és nem személyes érdekből.
„Tudjanak egy olyan kampányt megszervezni és lefolytatni, hogy higgyük el, a kapcsolat nemcsak a választásokig tart, hanem állandó marad a választó és a megválasztott között" – tette hozzá. – Azok pedig, akik a közösségen belül eluralkodó közömbösséget, kiábrándultságot létrehozták, maradjanak távol, hallgassanak el, hiszen ez lehet az összefogás egyik alapja".
Antal Erika, Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Bácsfalusi találkozások
Brassó–Derestye felől a balra kanyarodó út Bácsfalut érinti elsőként. Első települése Négyfalunak és egyike Hétfalunak. Mondhatni történelmi. A Nagykőhavas lábánál fekvő település környezete festői, a legkiválóbb turisztikai csemegéket kínálja, ugródeszka a Kárpát-kanyar tájai felé. Lépten-nyomon közös múltunkra emlékeztet, a csángó élettér felbecsülhetetlen értékeit kínálja. 
Az itt-ott anyanyelvünkön olvasható feliratok, egy emléktábla, az evangélikus-lutheránus magyar templom előtti újabb emlékmű tudatja, jó helyen járunk. Mondják, közösségi háza is van Bácsfalunak, és nem is akármilyen.
Barcsa István evangélikus lelkész szeretettel fogad, friss és új nyomtatott kiadványokkal ajándékoz meg: időt is spóroltunk, falubemutatónkhoz is forrásanyagot kaptunk. Kovács Lehel István helytörténész, Négyfalu egyik legtermékenyebb tollforgatója egy 2013-ban kiadott kötetében megkísérli azt is elmondani, hogy ez a falu – melyet képtelenek voltunk elhatárolni a szomszédos Türköstől és a főút mentén sorakozó Csernátfalutól – talán a legtöbb értelmiségit adta a környék magyarságának, akik közül mi csak a jelesebbekből válogatunk. 
Bálint András csángó tanító és krónikás, aki Sepsiszentgyörgyön kezdte a tanítóképzőt, s volt úgy, hogy gyalog bandukolt Bácsfaluig egy karácsonyi vakációban, ismert számunkra. Részese volt a hétfalusi néprajzi múzeum létrehozásának, és arról álmodozott, hogy Zajzoni Rab István csángó költőnek szobrot állítson szülőföldje. E sorok írójának legmegbízhatóbbnak Bálint András azon falutörténetei bizonyultak, amelyeket a két világháború között közölt a Csángó Naptárakban! Felkerestük Bácsfalu jeles papja, Borcsa Mihály síremlékét a falu temetőjében. Érdemei vitathatatlanok. Mint a negyvennyolcas események résztvevőjének, menekülnie kellett földink, a papolci Kiss Sándor ezredessel való kapcsolatai miatt. Bácsfalu kiemelkedő művészek fészke is volt. 
Itt ringatták bölcsőjét a nagy csángó szobrász Istók Jánosnak (1873–1972), aki a hosszúfalusi fafaragó-iskolából indult Münchenbe, Budapesten Köllő Miklós műhelyében, majd Stróbl Alajos mesteriskolájában alkotott. Beke György vele folytatott beszélgetéséről írt máig emlékezetesen az immár megsárgult lapú Csángó krónikájában, jómagam, ha tehetem, a budai Bem-rakparton hajtok fejet nagy műve, Bem tábornok monumentális szobra előtt. Sejtheti az olvasó, hogy nem cél, de lehetetlen is szólni azokról az ötvenhatos jeles személyiségekről, akik sok-sok szállal kapcsolódtak ehhez a településhez, akikről Kovács Lehel István írta 56 bácsfalusi című könyvét (2013). Nem tudtam eddig, de most tudom, hogy Bácsfalu szülötte volt Nagy Béla (1929–2010) kutató és jeles pedagógus, EKE-barát és túraszervező. Mint fika, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium kisdiákja, ismertem, emlékszem most is a nagy diákra, aki előtt köszönéskor meg kellett hajolni és Nagy úrnak szólítani! 
Kifogyhatatlan helybeli forrás A bácsfalusi evangélikus egyházközség története című monográfia (2011). Társszerzői között az eklézsia lelkésze mellett ott látni Hochbauer Gyula helytörténészt, Kovács Lehet Istvánt, az egykori szentgyörgyi politikus Rab Istvánt, Rab Sándort, a Székely Mikó Kollégium fungens történelemtanárát, jeles előadót, nemkülönben a tollat egyre gyakrabban, veretes módon és mesterien forgató Veress Emese Gyöngyvér néprajzi szakírót, közírót.
Hétfalusi idegenvezetőm, kalauzom Szecseleváros kiváló ismerője, a jeles gyógyszerész, a református hitben élő Fodor Levente. Éreztük: legalább annyira szereti Négyfalut, akárcsak őseinek faluját, a háromszéki Sepsimagyaróst. Fodor Levente falujának is több kiváló szülötte volt, többek között Kóréh Ferenc, az Amerika Hangja rádióállomás jeles szerkesztője, a sepsiszentgyörgyi Székely Nép napilap (1940–1944), lapunk elődje főszerkesztője. Fodor Leventével kutattuk-fotóztuk torony magasában Bácsfalu régi harangját, amely akkor is szólt, amikor a majdani szobrász Istók Jánost keresztelték: Ezen harang csináltatta Istók István curator és öreg falnagy párj. Barthalmi Katával a maga költségén. Anno 1836 die nov. Bartha Márton idejében. Jó volt látni, miként dacol az idővel az a magyar nyelvű porladó emléktábla is, amelyet a helybeliek állítottak az egykori magyar kultuszminiszter, Báró Eötvös József 1869-béli bácsfalusi látogatásának emlékére.
A szent szabadság oltalmában
A XIX. század történelmének legmozgalmasabb időszaka és legdicsőbb eseménye kétségtelen a Barcaságon is zajló 1848/49-es forradalom és szabadságharc. A bácsfalusi csángó-magyarok követei is ott voltak az agyagfalvi székely nemzetgyűlésen, és kinyilatkoztatták a többi csángó falvak követeivel egyetemben, hogy „mint magyar ajkúak, a székely nemzet honvédelmi rendelkezései alá ajánlják magukat, s a nemzet törvényes akaratát egyesített erővel támogatják!” Ez az egyetlen mondatba foglalt kijelentés is bizton elegendő ahhoz, hogy testvéreinkként emlegessük és fogadjuk a hét- és tízfalusi csángókat, tegyük ezt annak érdekében, hogy minél jelentéktelenebbé alacsonyodjék az a közigazgatási megyehatár, amely elválaszt tőlük, de amely nem lehet választóvonala közös anyanyelvünknek, mert fölötte szabadon szárnyalnak népdalaink, zenei anyanyelvünk kincsei.
Az agyagfalvi gyűlésen hétfalusi nemzetőri század alakult, de mégis véres bosszút szenvedett el a harcok színteréhez közel eső Bácsfalu népe, ugyanis 1848. december 23-án, karácsony szombatján 17 bácsfalusit lelőttek, másoknak kövön levágta nyakát az osztrák elnyomókkal tartó és felbujtott román népfelkelők serege. A 17 vértanú a bácsfalusi evangélikus templom mögött közös sírban pihen. Ezt az eseményt nevezik és emlegetik véres karácsonyként még ma is a helybeliek. Sok időnek kellett eltelnie, míg alkalom adódott, hogy a gyülekezet 2003-ban emlékjelet állíthasson az áldozatoknak. A hősök nevét őrző emléktábla és az emlékmű ott áll a templomkert főútra néző előterében.
Hétfalu szabadságharcának dicső eseményei a többi településre is kiterjedtek. Nem maradtak adósok a harcok és megtorlások dokumentált leírásával a kortárs tollforgatók – Borcsa Mihály, Orbán Balázs, Koós Ferenc –, de a jelenlegi történészek, helytörténészek, közírók – Nagy János, Hochbauer Gyula, Kovács Lehel István és mások – sem, mert semmivel sem voltak veszélytelenebbek, életet és önfeláldozást követelőbbek az itt lezajlott harcok, mint a szépmezői, az illyefalvi vagy a többi háromszéki véres ütközet. A négyfalusi csángók hősiességére is emlékezteti a fiatal nemzedéket a Bácsfaluhoz közel eső Tömösi-emlékmű, a bácsfalusi emléktábla és a Csernátfalu központjában emelt későbbi Csángó-szobor, amelyet utóbb Hosszúfaluba költöztettek, s amelynek kálváriájáról majd ott emlékezünk meg.
A falujárónak nyitott szemmel kell barangolnia. Látnia kell, hogy takarosak-rendezettek a négyfalusi porták. Gondozottak a templomok, papi lakások és a temetők is. Kedves, vendégszerető a csángó ember, jobb sorsot és kisebbségként mindenképpen több megbecsülést érdemel.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék. Erdély.ma

Olasz Angéla és Csanádi János laudációja
Halkan és szerényen, tudásuk legjavát nyújtva
Megtelt a Kamaraszínház nézőtere pénteken, január 22-én. A Kölcsey Egyesület minden évben a Magyar Kultúra Napján adja át a Kölcsey-díjat két olyan embernek, akik egész életükben a magyarságért, a magyar értékekért, a kultúráért küzdöttek. Az ünnepélyes hangulatban telt rendezvény legelső mozzanata nemzeti imánk eléneklése volt. Rögtön ezután Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke köszöntötte a jelenlévőket. Utána felszólalt Faragó Péter, az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének elnöke és Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke. A díjak átadása után Bognár Levente, Arad alpolgármestere is megosztott néhány gondolatot. Beszédeikben a felszólalók leginkább magyarságunk, kultúránk megőrzését emelték ki.
Éppen e két dologgal jellemezhető a két díjazott, Olasz Angéla és Csanádi János életútja. A díjak átvételekor mindkét kitüntetettet vastapssal ünnepelte a közönség, melynek soraiban a két nyugalmazott tanár kollégái, ismerősei, rokonai és volt tanítványai is jelen voltak.
Olasz Angéla történelemtanár laudációját Hadnagy Éva, a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatónője tartotta. 
„Amikor megtudtam, hogy engem ért az a megtisztelő feladat, hogy Olasz Angéla, volt tanárom, kollegám és remélem, nem bántom meg vele, ha azt mondom, kedves barátom munkásságát méltassam, mi tagadás, kissé megszeppentem. Hogy lehet röviden összefoglalni egy teljes életutat, amelynek minden perce, minden pillanata a tanítás, a nevelés, a diákok, az iskola szolgálatában telt? És telik még ma is, a közösség, történelmi és kulturális múltunk megőrzésének szolgálatában.
Olasz Angéla történelem szakos tanárnő 43 évet töltött a tanári pályán, 21 évet falun, Tornyán és Kisiratoson. Először Kisiratoson találkoztunk: én mint nyolcadikos diák és ő mint lelkes, diákok és szülők által nagy-nagy tiszteletnek és szeretetnek örvendő fiatal tanárnő, aki időt és energiát nem sajnálva készítette fel a diákokat a különféle versenyekre és előadásokra.
Az 1990-es év közelebb hozta őt ahhoz az iskolához, amelynek elődjében a 3-as számú Középiskolában eltöltött évek érlelték meg benne azt az elhatározást, hogy történelem tanár legyen. Ismerve a mai fiatalok iskolához való viszonyát, engem még ma is meglep az a szeretet, alázat, amellyel a tanárnő mesél a volt iskolájáról, és az a lelkesedés, amellyel 22 éven keresztül dolgozott, tanított az 1-es számú általános iskola és a Csiky Gergely Főgimnázium osztályaiban több éven keresztül úgy, hogy mindkét intézményben osztályfőnök is volt egyben.
Saját szavai szerint „Nem vágytam többre, minthogy testtel és lélekkel tanári feladataimnak élhessek. Mert számomra ragyogó szemű tanítványaim szeretete, a szülők tisztelete, kollegáim megbecsülése mindvégig többet ért bármilyen kitüntetésnél.”
Pedig ilyenben is volt része, hiszen 2000-ben a Márki Sándor-díj, 2000-ben és 2004-ben a Megyei Tanfelügyelőség Érdemoklevelének boldog tulajdonosa lett, 2002-ben a Wieser Tibor Alap, 2013-ban pedig a Honismereti Szövetség elismerésében részesült.
És mégis, legféltettebb kincsei azok a fotók, felvételek, amelyek a különböző vetélkedőkön győzelmet aratott csapatokról, vagy az általa betanított műsorokban sikeresen szereplő diákjairól készültek. Pécs, Szeged, Nagymaros, Zagyvarékas, Mesztegnyő közönsége az aradi diákok sikeres bemutatkozásaiból alkothatott képet arról, hogyan ápoljuk mi, Arad megyeiek, a magyar kulturális értékeket és a történelmi hagyományokat.
„Gyémántjaim csiszolását lehetőségem szerint folytattam, folytatom és folytatni is fogom, amíg erőm engedi.”– mondta a tanárnő nyugdíjaztatásakor, és azóta is töretlen lelkesedéssel és töretlen  hittel  készít fel diákokat versenyekre, előadásokra, vesz részt szervezőként vagy a zsűriben számos, a Csikyben tartott rendezvényen, versenyen. Az Alma Mater Alapítvány által szervezett Véndiák-találkozón vagy a  március 15-i ünnepségeken előadott műsorai pedig mélyen megdobogtatják a résztvevők szívét.
Olasz Angéla nyílt történelem óráit a Csiky testvériskoláinak diákjai és pedagógusai is ismerik, ezeken a tanárnő rendíthetetlen elhivatottsággal, „Arad szeretettel” mutatja be városunk építészeti örökségét és gazdag történelmi múltunk helyszíneit.
Azt talán meg sem kellene említenem, hogy még ma is az a Csikys tanár, akire bármikor számíthatunk, ha helyettesíteni kell, ha diákokat kell versenyre kísérni, ha segíteni kell bármiféle szervezői munkában. Olasz Angéla az az ember, aki folyton tevékenykedik. Teszi ezt halkan és szerényen, tudásának és szeretetének legjavát nyújtva, az aradi magyar iskola és az aradi magyar közösség szolgálatában.
1. Évente kerül megrendezésre Mesztegnyőn a Kárpát-medencei Honismereti Ifjúsági Találkozó, amelyen Olasz Angéla vezetésével 11 éve vesznek részt aradi diákok, fiatalok, s minden augusztus 20-dikán nagy sikerrel mutatják be a szülőföld és az anyanyelv szeretetéről, magyarságunk megőrzéséről szóló műsoraikat.  
2. A tanárnő által felkészített diákok több éve mutatnak be helytörténeti és iskolatörténethez kapcsolódó dolgozatokat, legutóbb a Horgoson szervezett Ifjúsági Honismereti Konferencián.
3. Részt vesz a budapesti központú Honismereti Szövetség munkájában, a nyári akadémiákon, amelynek résztvevőit egy Arad megyei kiránduláson ismertette meg vidékünk értékeivel, de konferenciákon és szekcióüléseken részletesen tájékoztatja a Szövetséget a hon- és népismeret aradi eredményeiről. (Legutóbb Szegeden 2015-ben).
4. Történelmi előadásait hallgathatták az érdeklődők a Partium és Bánsági Műemlékvédő Társaság konferenciáin, a Hagyományőrző Polgárok Egyesületének rendezvényein, Mesztegnyőn, a Kárpát-medencei Honismereti Ifjúsági Találkozón.
5. Írásai különböző folyóiratokban és kötetekben jelennek meg: munkatársa volt a Havi Szemlének, a Partiumnak, a vajdasági Bács ország című lapnak. Publikált a Honismeret, a megtartó erő és a 90 éves az iskolánk című kötetekben is. 
Eötvös József szavaival jellemezném munkásságát: „Életünk égő szövétnekhez hasonló, amely hol lassabban, hol sebesebben, de szüntelenül fogy. Boldog, ki midőn létének e mulandóságára gondol, azzal vigasztalhatja magát, hogy sokaknak világított.” – Angéla, te sokaknak világítottál, és világítasz még most is!
Gratulálok a Kölcsey-díjhoz, tartós egészséget és számos, sikerekben gazdag évet kívánok! Tudom, hogy az az ember, aki végigkísért életed fontos állomásain, de most nem lehet itt köztünk, ott fenn, a jobbik világban, most nagyon büszke rád!” 
Csanádi János irodalomtanár laudációját Ujj János nyugalmazott tanár, helytörténész tartotta.
„A régebbi generációk számára alma materünk igen erős összetartó erővel bírt. Szó szerint értve: az egész iskola egy emberként szurkolt sportcsapatainknak, képviselőinknek a ki mit tud versenyeken, tapsolt népi táncegyüttesünknek a városi, rajoni, tartományi fellépéseken. Sok százan nézték végig évzáró előadásainkat az iskola udvarán vagy egy standionban.
Ez az összetartás azóta is megmaradt: még most is számon tartjuk egymás sorsát, büszkék vagyunk mindegyikünk (és családtagjaink) sikerére. És rendszeresen találkozunk is, nem csak kerek évfordulók alkalmával.
E bevezető után talán nem tűnik dicsekvésnek, ha elmondom, hogy milyen „feldobott” vagyok ma, amikor egykori iskola- és osztálytársam, barátom, volt pedagóguskollégám (mondhatnám céhtársam), halálunkig harcostársam laudációját olvashatom fel. Immár másodszor, mert 2004-ben, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság Fényes Elek-díjának odaítélésekor is nekem jutott a megtiszteltetés, hogy az akkor kitüntetett Csanádi Jánost laudálhassam. 
Az ilyen értékelő szövegben most következne a születési helye és dátuma, iskoláinak, karrierjének ismertetése. Engedjék meg, hogy eltérjek ettől, ne évszámokkal töltsem az Önök fejét. Ha megkérdeznénk egykori zerindi, később aradi osztálytársait a volt Magyar Vegyes Líceumból, majd 3-as sz. középiskolából (a teremben is akadnak néhányan), avagy volt kollégáit a tanári karból, milyen emlékeik maradtak meg róla, valószínűleg a szorgalma, felkészültsége mellett mindenki a szerénységét emelné ki. Csendesen meghúzódott, mint az erdei ibolya az öles fák árnyékában – fogalmazta volna róla egy jó tollú (ma már nem divatos) romantikus regényíró a 19. század második felében.
Én az előzőekhez még mindenképpen hozzátenném a szülőföldje szeretetét. Azt, hogy az aradi középiskola elvégzését követően hazament tanítani. Mert a nagyzerindi iskolának éppen szüksége volt anyanyelvet oktató tanárra. Akkoriban ugyanis a Fekete Körös partján még olyan bő volt a gyermekáldás, hogy párhuzamos osztályokat indíthattak. Nagyzerindi, feketegyarmati, anti diákok százaival szerettette meg az anyanyelvű irodalmat. S a tanítással párhuzamosan elvégezte az egyetemet, magyar szakos tanári diplomát szerzett. Igaz, szülőfalujában egy olyan jó pedagógus közösségbe csöppent, amelynek tagjai egy irányba húzták a település képzeletbeli szekerét: a tanári kar állt össze begyűjteni a helységben a megmaradt néprajzi tárgyakat, ugyanott létrehozták az ország első falusi képtárát, megalakították a citerazenekart, a dal- és tánccsoportot, majd az Olosz Lajos Irodalmi Kört.
Csanádi János kapcsolatot teremtett a Körösköz legjelentősebb költőjével, Olosz Lajossal, majd halála után irányította, a mai napig szívügyének tekinti emlékének ápolását. Az 1991-es Olosz-centenárium alkalmával hat emlékoldalt közölt. Összegyűjtötte, és Szeplőtelen oltár címmel sajtó alá rendezte a poéta istenes verseit, válogatta és bevezető tanulmányt írt a költő 200 „remeklését” tartalmazó Percek közt virágok című kötetéhez, de a költő értékes információkat tartalmazó lágerlevelezéséből is összeállított egy kötetnyit. 
Valakinek (talán a Fennvalónak) a sugallatára szülőhelyén elsőként folklórgyűjtésbe is belekezdett. Neki köszönhető, hogy megyénkből a pécskai és környékbéli (Kálmány Lajos, majd Bölöni Sándor és Gulácsi Zoltán) és kisiratosi (Kovács Ferenc) folklórgyűjtemény megjelenését követően a Körös-mente folklórhagyománya is közkinccsé válhatott Bús gerlice csengő hangja (1998) címmel. Nem egyedüli kiadványa e műfajban!
Tevékenysége elismeréseként a már említett Fényes Elek-díjon kívül megkapta az RMPSZ megyei szervezetének Márki Sándor-díját, a Megyei Tanfelügyelőség Ioan Slavici- és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Árpád-díját. Az EMKE országos szervezete pedig a Kun Kocsárd-díjat adományozta neki.
Mikor nyugállományba vonult, bizony sokan sajnálkoztak, hogy Csanádi János a megyében csak egy volt. Tanár, irodalomtörténész, folklórgyűjtő, kultúraszervező egy személyben. Én hozzáteszem: és egy van! Mert a nyugdíjas éveiben sem tette le a lantot, most is tevékeny, vezeti az erdőhegyi Körösmente Irodalmi Kört, rendszeresen állít össze irodalmi és megemlékező műsorokat, írogatja és közölgeti kutatásainak eredményeit a különböző lapokban, évkönyvekben. Ahogyan ereje, egészségi állapota engedi. Reményeik Sándort idézve: „ahogy lehet”. Adja a Mindenható, hogy sokáig tehesse. 
Őszintén gratulálok neki a Kölcsey-díjhoz.” 
Gál Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

In memoriam Marosi Barna
„Újságíró vagyok, semmi más” – így vallott magáról Marosi Barna, holott mindannyian tudjuk: kiterjedt, több évtizedes publicisztikai és írói munkássága jóval túlmutat ezen. 
Marosi Barna a marosvásárhelyi és erdélyi magyarság iránt elkötelezett magyar értelmiségi volt, egy nehéz kor krónikása, aki íróként, publicistaként és a Duna Televízió alelnökeként mindvégig sajátos értékeink megőrzésére törekedett. 
A Marosvásárhelyi Kulturális Központ szervezésében február 12-én 17 órakor a marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében Marosi Barnára emlékeznek.
A rendezvényen Ötvös József református lelkész és Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus, esszéista mond beszédet. Közreműködnek Farkas Ibolya, Györffy András és Barabási Tivadar színművészek, valamint Bartha Lajos, Bartha Ilka, Barabás Boróka és Weber-Csíky Borka Boglárka, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia előadóművészei.
Marosi Barna 1931. szeptember 29-én született Marosvásárhelyen. Író, riporter. Molter Károly fia, Marosi Péter és Marosi Pál öccse. 1950-ben érettségizett a marosvásárhelyi Református Kollégiumban. 1954-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett kémiatanári és vegyészi diplomát. 1954–58 között a bukaresti Előre riportere, később szerkesztője. 1958-ban ’56-os állásfoglalása miatt távoznia kellett a sajtóból, tíz évig vegyészként dolgozott, előbb a bukaresti Reactivul vegyi üzem munkása (1958–59), majd a marosvásárhelyi cukorgyárban vegyészmérnök, kémikus (1959-68).
1968-tól újra az Előre marosvásárhelyi tudósítója. Riportjai a napi aktualitáson túlmutató, irodalmi alkotások. Az Előre Kiskönyvtárának szerkesztőbizottsági tagja, több riportantológiában – Hazánk új arca (1986), Sokágú termőfa (1986), Tenni és teremteni (1987), Jövőépítők (1987) – is megjelentek írásai.
1989 decemberétől 1993-ig a Romániai Magyar Szó új formájának szerkesztő publicistája, kommentátora. 1993-tól szabadúszó. 1996-tól a Duna Tv munkatársa, főszerkesztő, műhelyvezető, 1998-tól alelnök 2000. december 1-ig.
Első írásait a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte 1951-ben.
Dános Miklóssal közösen írta a Két hét a Dunán című riportkönyvet 1957-ben, Beke Györggyel és Kenéz Ferenccel együtt mutatja be a Csőposta című könyvet 1974-ben, s közben szerepel Bekével és Cseke Péterrel az Emberarcok riportkötetben 1976-ban. Saját riportkötetei közül kiemelkedik a Megbolygatott világ (1974), melyben többek között felidézi az elmúlt századfordulóról Bernády György marosvásárhelyi polgármesterségének városépítő hagyományát.
Más önálló kötetei: Kapu utca 10. (kisregény, 1965, 2. kiadás: 1969); Sújtólégben – rezesbandával (Zsil-völgyi napló, 1979), Bernády György városa (1993, 2. kiadás: 2006). Népújság (Marosvásárhely)

Kik itt éltek, az értelmes lét lehetőségeit egyengették…
In memoriam Marosi Barna
A néhai marosvásárhelyi írónak, újságírónak, publicistának, a Duna Televízió néhai alelnökének, Molter Károly legkisebb fiának emléke előtt tisztelgett múlt hét péntek délutánján a Kultúrpalota kistermében megjelent teljes telt házas közönség.
A Marosvásárhelyi Kulturális Központ által szervezett emlékesten a ceremóniamester, Barabási Tivadar színművész köszöntötte a résztvevőket, illetve elmondta: Marosi Barna több évtizedes munkássága jóval több volt, mint publicisztika. Első írásait 1951-ben a Vörös Zászló közölte, riportkötetei nagy sikernek örvendtek. A marosvásárhelyi és erdélyi magyarság iránt elkötelezett értelmiségi maradt a Duna Televízió elnökeként is.
1931. szeptember 29-én született Marosvásárhelyen. Molter Károly fia, Marosi Péter és Marosi Pál öccse. 1950-ben érettségizett a helyi Református Kollégiumban. 1954-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett kémiatanári és vegyészi diplomát. 1954–58 között a bukaresti Előre riportere, később szerkesztője. 1958-ban ’56-os állásfoglalása miatt távoznia kellett a sajtóból, tíz évig vegyészként dolgozott, előbb a bukaresti Reactivul vegyi üzem munkása (1958–59), majd a marosvásárhelyi cukorgyárban vegyészmérnök, kémikus (1959-68). 1968-tól újra az Előre marosvásárhelyi tudósítója. Riportjai a napi aktualitáson túlmutató, irodalmi alkotások. Az Előre Kiskönyvtárának szerkesztőbizottsági tagja, több riportantológiában – Hazánk új arca (1986), Sokágú termőfa (1986), Tenni és teremteni (1987), Jövőépítők (1987) – is megjelentek írásai. 1989 decemberétől 1993-ig a Romániai Magyar Szó új formájának szerkesztő publicistája, kommentátora. 1993-tól szabadúszó. 1996-tól a Duna Tv munkatársa, főszerkesztő, műhelyvezető, 1998-tól alelnök 2000. december 1-ig. Dános Miklóssal közösen írta a Két hét a Dunán című riportkönyvet 1957-ben, Beke Györggyel és Kenéz Ferenccel együtt mutatja be a Csőposta című könyvet 1974-ben, s közben szerepel Bekével és Cseke Péterrel az Emberarcok riportkötetben 1976-ban. Saját riportkötetei közül kiemelkedik a Megbolygatott világ (1974), melyben többek között felidézi az elmúlt századfordulóról Bernády György marosvásárhelyi polgármesterségének városépítő hagyományát. Más önálló kötetei: Kapu utca 10. (kisregény, 1965, 2. kiadás: 1969); Sújtólégben – rezesbandával (Zsil-völgyi napló, 1979), Bernády György városa (1993, 2. kiadás: 2006).
Györffy András színművész Karinthy Frigyes előszó című versét mondta el, majd Ötvös József református lelkipásztor beszédét hallhatták a jelenlévők.
– Minden emlékezésben a múlt egy szelete elevenedik meg előttünk. Megjelenik a kor hangulata, színe, illata. Elnémult szavak szólnak újból, és arcok jelennek meg köztünk. Arcok, amelyeken látszanak a lerakódott igazságok és igazságtalanságok, amelyeket el kellett hallgatni – mert mindig voltak és lesznek csak álmokban megélt történetek. Pál apostolnak a korinthusbeliekhez írott II. levele negyedik részének hetedik verse volt az egyik lelki kapaszkodónk abban, hogy itt maradhassunk, megmaradhassunk. Kellett legyen egy választott igénk, csak így lehetett élni, túlélni. A cserépedénybe zárt kincs a hit, az ember reménysége. Az ember szeretete. Ezt a huszadik századi erdélyi ember érti a legjobban. A szeretet birtokában nem vagyunk elhagyottak. Ezen életet éljük itt azóta, amióta Molter idejött, majd felnőtt a három fiú a kollégium tanári lakásában. Barna a legkisebb volt, de még elmondhatta: hazajárt hozzájuk az Erdélyi Helikon majd mindegyik jelentős alkotója. Ő pedig hús-vér valóságban élte meg a későbbi változásokat – mondta a számos személyes emlékkel, történettel gazdagított beszéde során Ötvös József.
Méltatásában Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus, esszéista hozzátette: Molter Károly fia vitathatatlan tekintélynek örvendett diáktársai között.
– A nagy hírű kollégium tanári lakásaként szolgáló épületben otthonra lelt az értelmes szó, a cselekvés útjait kereső párbeszéd. Erdély minden tájáról jöttek ide vendégek, és ide tértek be azok is, akik a magyarországi irodalom képviselőjeként látogattak Marosvásárhelyre. Móricz, Kosztolányi, Tamási lába nyomán lépkedett, aki elsétált a szokatlanul magas ablakok alatt. Szinte érthetetlen volt számomra, hogy Marosi Barna mégis vegyész kívánt lenni. 1950- ben a Bolyai Tudományegyetem kémia szakára felvételizett, és tanárként diplomázott, majd újságíróként helyezkedett el az Előre című lapnál. Nem kezdőként indult, dunai útirajza könyv formájában is eljutott az olvasóhoz. Hamarosan azonban váratlan fordulat következett: kiderült, hogy az adott körülmények között a vegyészi diploma nagyon hasznos lehet az újságíró számára. '58-ban vegyész lett, később a vásárhelyi cukorgyár alkalmazottja. A torz, embertelen diktatúra következménye volt ez. Az '56-os szabadságharc okán a rendszer a fiatal írástudók életébe sorsformáló és torokszorító hatékonysággal avatkozott be. Őt is elnémították, mert eltért a véleménye a hatalométól, és ezt nem titkolta el. Egy évtized után térhetett vissza ugyanazon lap vásárhelyi tudósítójaként. Írásaiban jelentkezik a sokoldalú tájékozottság, a pontos megfigyelés és a tágabb összefüggések ismerete. Olvasmányos mozzanatokra lelünk a mondandóban. A leírói jellegű szövegbe beleszövődnek a magyar történelem színes szálai, ami írásait a szokványos riportok fölé emeli. Úttörő szerepe volt Bernády György emlékének újrafelidézésésében, 1974-ben kötetben is közölte a modern város megteremtőjének gondolatébresztő történetét, a könyv 1993-ban bővített kiadásban ismét megjelent, és közben a Köteles utcai épületben virtuálisan továbbra is jelen voltak azok, akik a század elején oda látogattak. A Marosi Ildikó által ott szerkeszett szövegek hozzájárulnak jelenünk megértéséhez is. Ezt az életművet és életutat csak az adott kor és hely függvényében lehet elemezni. Jellegzetes erdélyi és kisebbségi sors az övé: a szorongató viszonyok egyik csapdahelyzetében nem tudott nemet mondani, és a rákényszerített kompromisszum bénítólag hatott egész életére. A zaklatott sorsú város közelmúltjáról beszél az utca, amelyben lakott. Kik itt éltek, az értelmes lét lehetőségeit egyengették. Kinek emlékét méltatni próbáljuk, azok közé tartozott, akik a kisebbségi sors könyörtelen szorításában is gyarapították azon értékeinket, amelyek élhetővé formálták az életünket. Akik a kudarcos küszködések sorában is a szellem szavait érvényesítették, ahogy lehetett. E mai városban már az azonos nyelvűek sem tudnak egymással a józan ész szavaira figyelni: elődeinktől azt is meg kell tanulnunk, hogy hogyan lehet és kell bölcsen cselekednünk – mondta Gálfalvi Zsolt, majd az emlékest második felében Györffy András Marosi Barna Bernády- könyvéből, Farkas Ibolya színművésznő pedig a szerző Megbolygatott világ című kötetéből olvasott fel, majd Bartha Lajosnak, Bartha Ilkának, Barabás Borókának és Weber-Csíky Borka Boglárkának, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia előadóművészeinek játékát hallhatta az emlékező közönség.
Kaáli Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)