Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Orbán Viktor
3079 tétel
2016. április 1.
Orbán Viktort és Klaus Johannist is fogadta Barack Obama a Fehér Házban
Megkezdődött Washingtonban a kétnapos nukleáris biztonságról szóló csúcsértekezlet, amelyen Magyarországot Orbán Viktor miniszterelnök, Romániát pedig Klaus Johannis államfő képviseli.
MIndkét ország vezetőjét fogadta az Óvális Irodában egy fotó erejéig Barack Obama államfő, viszont négyszemközti tárgyalást egyik féllel sem tartott.
A Miniszterelnöki Sajtóiroda két képen adott közzé pénteken reggel Orbán washingtoni útjáról, az egyiken az látszik, amint Orbán Viktor épp megérkezik a Fehér Házba, a csúcstalálkozón részt vevő delegációvezetők tiszteletére rendezett vacsorára, illetve egy asztalnál ül Mark Rutte holland és John Key új-zélandi kormányfővel és jobbról Amano Jukijával, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) főigazgatójával.
maszol.ro
2016. április 2.
Sorin Mitu: Románok és magyarok: rémálomba illő páros?
A költő és újságíró Corneliu Vadim Tudor 1985-ben a következőképpen vélekedett egyik versében a románok és magyarok közötti történelmi kapcsolatokról:
„Noi n-o să ne-nţelegem niciodată / şi casă bună n-am făcut prin ani / căci mâna voastră veşnic e pătată / de sângele românilor sărmani. / Trufaşi şi cruzi, şi fără de măsură / nici fiarele pădurii nu-s ca voi / cu ochii tulburi, injectaţi de ură / visând la un mileniu de noroi.” („Sohasem fogjuk egymást megérteni / és az idők folyamán nem tudtunk együtt sem élni, / hisz kezetekre örökre rátapadt / a szegény románok vére. / Dölyfösek és kegyetlenek és mértéktelenek vagytok, / még az erdő vadállatai sem hasonlítanak rátok / zavaros, gyűlölettel átitatott szemekkel / álmodoztok egy évezrednyi mocsokról.”) Elképzelhető, hogy e sorok olvasói közül sokan, különböző okokból, nem szimpatizálnak az idézett szerzővel. Ennek ellenére számos román – talán éppenséggel nemzettársaink többsége – azt mondhatná, hogy a versszak által közvetített kép, néhány költői túlzástól eltekintve, általánosságban mégiscsak helyes. A románok sohasem tudnak majd egyetértésre jutni a magyarokkal, mert utóbbiak a történelem folyamán elnyomták őket, ma pedig folyamatosan jogtalan követeléseket hangoztatnak, melyek mintha egyfajta velük született gonoszságból fakadnának.
Mi az igazság ez ügyben? A magyarok vajon tényleg annyira gonoszok, ahogy azt a románok gondolják? Vagy e témával kapcsolatosan vannak más, árnyaltabb román vélemények is? De vajon a magyarok miként vélekednek a románokról? És, végül, mit jelentenek ezek a kérdések a magas politikában vagy a Romániában és Magyarországon élők mindennapi életében? A történelem és az imagológia néhány válasszal tud szolgálni.
Minden a történelemből fakad… De melyik történelemből?
A románok és a magyarok nagyjából ezer éve szomszédok és élnek együtt Erdélyben. Ha komolyan vetjük fel azt a kérdést, hogy miként boldogult ebben az időszakban egymással a két etnikum, hogy megértsük, milyen kölcsönös érzéseik vannak egymással szemben manapság, akkor két választ fogalmazhatunk meg. Egyrészt a románok és magyarok közötti kapcsolatok története csaták megszakítás nélküli sorozatából állt. Gyaluval és Ménmaróttal kezdve, akik megküzdöttek a térségbe érkezett első Árpád-kori lovasokkal, a középkori parasztlázadásokkal és a román fejedelmekkel folytatva, akiknek – ahogy azt az iskolában tanultuk – szokásuk volt, minden további nélkül, „kicsinálni” Magyarország királyait és az utóbbi két évszázad forradalmaival, világháborúival és politikai konfliktusaival befejezve – az egész mintha egy véget nem érő harcias krónikába illeszkedne. De van egy másik álláspont is, melynek talán nincs akkora hatása, de amelyet többek között az egyszerű emberek, főleg az erdélyiek, magukénak vallanak: hogy mégiscsak sikerült ennyi évszázadon át együtt élniük egy többetnikumú Erdélyben az őket szétválasztó megannyi konfliktus és ellentétes érdek ellenére, azt jelenti, hogy a románok és a magyarok nagy teljesítményt tudnak felmutatni a Másikkal való együttélésben. Végül is a két nemzet mégsem irtotta ki vagy kergette el kölcsönösen egymást, ahogy azt oly sok etnikai csoport tette Európában és az egész világon. Azon emlékezetes pillanatok jelentése pedig, amikor mégis fejbe kólintottuk egymást (mint például az 1848-as forradalom vagy a második világháború idején), attól függ, miként értelmezzük ezek gyakoriságát és jelentőségét. Drámai kivételeknek tekintjük őket az elfogadható ezredéves együttélés során, vagy ellenkezőleg, két egymással kijönni sohasem tudó közösség elkerülhetetlen és mindig újra megismétlődő összecsapásaiként?
A fent említett két elképzelést, bár a belőlük leszűrhető tanulság szempontjából tökéletesen ellentétesek, ugyanazon elfogadott történelmi tények segítségével építették fel. Ez mutatja, hogy a múlt elmesélése, tehát a történelem miként manipulálható egy bizonyos álláspont alátámasztása érdekében. A románok és a magyarok történelmét „keményen” ki is használták ilyenfajta indokló célokra, bizonyos (ellenséges vagy ellenkezőleg, jóindulatú) szubjektív és mélységesen eltorzított imázsok gyártására. A széles világból származó más hasonló helyzetekkel való összehasonlítás megmutatja, mennyire tévesek lehetnek ezek az értelmezések. Függetlenül attól, hogy az áldozatok, a fegyveres konfliktusok napjainak számát vesszük alapul vagy az egy főre eső sovén gyalázkodásokat, nem tudunk nagyobb eredményre jutni, mint amilyen a németek és a franciák, az angolok és az írek, az oroszok és a lengyelek, a törökök és az örmények között tapasztalható…
Ellenkezőleg! A középkorban például, a túlzó módon „etnikainak” vagy „román–magyarnak” tekintett konfliktusok főszereplői valójában a parasztjaikat röghöz kötő nemesek (ahogy Mihai Viteazul is tette a „rumánjaival”) vagy a feudális uralkodók voltak, akik a hatalomért harcoltak. (A munténiai és moldvai vajdák legalább olyan gyakran hadakoztak egymással, mint a magyar királyokkal vagy az erdélyi fejedelmekkel.) Az említett küzdők elsősorban nem román és magyar minőségükben harcoltak, hanem nemesekként, parasztokként, fejedelmekként vagy a hit védelmezőiként. Az a körülmény pedig, hogy eltérő nyelvet beszéltek, csak a közöttük meglévő, alapvető társadalmi, politikai vagy felekezeti rivalizálások újabb, de nem legfontosabb oka volt. Az már más kérdés, hogy ezeket a konfliktusokat – később – a román–magyar ezredéves konfliktus tagadhatatlan bizonyítékainak tartották, de ennek nem az emberek által megélt, hanem a történészek által megírt történelemhez van köze.
A román–magyar százéves háború
Egy sajátos román–magyar konfliktus valójában történelmi léptékben hozzánk sokkal közelebb, a modern korszakban kezdődött el. A két nemzet politikai és értelmiségi elitjei a XIX. században, mint Európában mindenhol, elindították a maguk nemzeti projektjét, mely az emancipálást, a haladást és a modernizálást foglalta magában. De Erdély földrajzi térségében mindkét nemzeti projekt megjelent. A magyarok részéről elsősorban politikai és történelmi okokból (hiszen része volt a középkori királyi Magyarországnak), a románok részéről pedig szintén politikai (a hajdanán a rómaiak által meghódított Dacia részeként), de demográfiai okokból is, tekintettel arra, hogy ők voltak a tartomány legnagyobb számú lakói.
Így kezdődött el egy hangsúlyos konfliktus, mely nagyjából száz évig tartott, az 1848-as forradalomtól az erdélyi román közigazgatás 1945. márciusi visszaállításáig. Zárójelben legyen mondva, ez nagyjából ugyanakkor zajlott, amikor a franciák és a németek, hasonló okokból, három megsemmisítő háborúban csaptak össze (1870–1871, 1914–1918 és 1939–1945) az úgynevezett „európai polgárháború” folyamán. A százéves román–magyar konfliktus a legnagyobb részében csak „hidegháború” volt, melyet három nyílt, erőszakos intervallum szakított meg. Az 1848 októbere és 1849 augusztusa közötti erdélyi polgárháború, amelynek során a Magyarország függetlenségét akaró kossuthista magyarok összecsaptak a Habsburg-párti erdélyi románokkal. Az 1916–1918-as katonai konfliktus Románia és Ausztria-Magyarország között az első világháború közepette, mely aztán a magyarországi bolsevik rezsim elleni 1919-es román beavatkozással folytatódott. És az 1940 és 1944 közötti északnyugat-erdélyi horthysta magyar megszállás, aminek a szovjet és a román csapatok 1944. augusztus 23-a utáni offenzívája vetett véget.
És nagyjából ennyi… Sok, kevés?
A második világháború után Románia és Magyarország bekényszerítése a „testvéri” kommunista országok karámjába, hogy ezzel „jegeljék” az európai államok határait és megakadályozzák a destabilizáló területi követeléseket, a két állam közötti nyílt politikai konfliktusnak is véget vetett. Néhány feszültebb, robbanásveszélyes epizód képez kivételt az 1989–1990-es rezsimváltások cseppfolyós időszakában, mint amilyen az 1990. márciusi marosvásárhelyi, etnikumok közötti erőszakos tettek esete, vagy a Magyarország által a Ceauşescu-rezsim 1989. decemberi megdöntésében a titkosszolgálatai és a dezinformációs műveletei segítségével játszott (biztos történelmi bizonyítékokkal egyelőre meg nem erősített) esetleges szerep. A kommunizmus bukása után Magyarország és Románia bekerülése a NATO-ba és az Európai Unióba újra megakadályoz bármilyen valódi konfliktust a két állam között. Következésképpen a viták továbbra is csak szimbolikusan, szavak és magyarázkodások háborújaként folytatódnak majd, különösen a romániai magyar kisebbség státusza témájában.
Román etnikai imagológia…
Ha a dolgok annyira rózsásak, ahogy az a fenti történelmi összefoglalóból leszűrhető, a román–magyar rémálom pedig ugyanezen értelmezés szerint csak egy kicsit nyugtalanabb álom, akkor mégis mi magyarázza a román–magyar ellenségesség akut érzését, mely sokunkban benne van, és melyet oly jól kifejeznek Corneliu Vadim Tudor sorai?
Függetlenül attól, hogy „igazi” vagy „manipulált”, régebbi vagy újabb történelemből fakad, a románok magyarokról alkotott képe számos kritikus aspektust tartalmaz. A románok által a magyaroknak tulajdonított legnagyobb hiba a gonoszság, mely dölyfösséggel párosul. A főleg történelmi előzmények által „bizonyított” kegyetlenség, a románok meglátásban, Árpád utódainak primitivizmusával és vérmérsékleti jellemével társul, és ezt a magyarok ázsiai eredete magyarázza, akiknek ősei „nyereg alatt puhított húst ettek”. A románok a magyarok negatív jellemvonásait gyakran a sajátjaikkal szembeállítva határozzák meg: a magyarok gonoszok, kegyetlenek és intoleránsak, mi szelídek (sőt túl szelídek, hiszen a románok is elismerik, hogy a „puliszka nem robban”), toleránsak és vendégszeretők vagyunk; a magyarok Ázsiából érkezett „nomád barbárok”, míg a románok „európaiak”, per defitionem őshonosak és egy ősi letelepedett civilizáció örökösei. Mivel a románok önképe számos öndicsérő aspektus mellett jelentős adag önbírálatot is tartalmaz, a magyarokkal szembeni román klisék is ezen az ambivalens önképen alapulnak. „Isten őrizzen a gonosz magyartól és az ostoba romántól”, így szól egy erdélyi román közmondás. A magyar gonosz, vagyis agresszív, míg a románnak, aki szintén nem tökéletes, nincs esze, ami egybecseng a románoknak tulajdonított passzivitással. A románok sokszor negatívan értékelik magukat, a magyarokat pedig – a románok – felsőbbrendűségi pozícióba helyezik. A magyar gonoszsága kétségtelenül ellenszenvesebb a román ostobaságánál, ez a jellemvonás pedig jól kiemeli az ellenség jellegét. Ezzel szemben a románnak tulajdonított ostobaság egyértelműen a magyarnál alsóbbrendű helyzetbe hozza.
A románok magyarokkal szembeni viselkedését statisztikai módszerekkel mérő szociológiai felmérések az etnikai imagológia által hangoztatott negatív képeknél és gyalázásoknál általában sokkal jóindulatúbb aspektusokról árulkodnak. Az idegengyűlölő beütésű vicceket félretéve, magas azoknak a románoknak az aránya, akik a felmérésekben azt állítják, hogy elfogadnának egy magyar szomszédot, munkatársat, barátot vagy akár élettársat is. A leginkább bírált aspektusok a történelmi kapcsolatok, melyeket a válaszolók többsége rossznak minősít, valamint mindkét etnikum politikusainak a teljesítménye, akik választási célokból generálják vagy fokozzák a feszültségeket, míg a felelősség ezen elosztásával némiképp felmentik az egyszerű magyarok tömegét. Ezzel szemben, ha az interneten például az érzékeny aspektusokra vonatkozó sajtócikkek kapcsán megjelenő kommentárokat nézzük, rendkívül erőszakos véleményekkel találkozunk. Szexuális jellegű gyalázkodásokkal, főleg a nőkkel szemben, a „román kenyeret evő” hálátlanok Magyarországra toloncolására vonatkozó felhívásokkal vagy ilyenfajta viccekkel: „– Hogyan szedsz le a fáról egy magyart? – Levágod a kötélről!” Persze, a hasonló, sok más téma környékén fellelhető megnyilvánulásokat egy bizonyos pontig akár marginálisaknak is lehet tekinteni. De ugyanakkor csak a jéghegy csúcsát jelentik. Az emberek szemtől szemben képmutatóbbak, de a névtelenség védelmében könnyebben kimondják azokat a dolgokat, amikben hisznek és amelyek részei a kollektív elképzelésünknek.
…és a magyar
Talán ez „csalódást” okoz a románoknak, de a velük szembeni gyalázkodások és negatív képek magyar repertoárja szegényesebb a román megfelelőjénél. Ezt történelmileg az magyarázza, hogy a magyarok sokáig sokkal fontosabbak voltak a románoknak, mint a románok a magyaroknak. A XVIII–XIX. században, amikor a két nemzet közötti politikai konfliktus elkezdődött, a magyarok fő történelmi riválisa a bécsi császár volt, külpolitikai téren az orosz veszélytől féltek (az oroszok aztán 1849-ben és 1945-ben is ellátták a bajukat), belpolitikai téren pedig az egy kalap alá vett magyarországi nemzetiségek követeléseibe ütköztek. Következésképpen a románok csak egy többfejű nemzeti ellenség egyik megnyilvánulási formája voltak, melyek közül a román nem volt annyira rémisztő. Ezért a magyarok románokhoz való viszonyát gyakran az érdektelenség vagy éppenséggel a közömbösség jellemezte.
A magyarok románokhoz való viszonyulásának a határozott felsőbbrendűségi érzés volt a domináns jellemzője, primitív parasztokból és civilizálatlan pásztorokból álló népnek tartották őket. A románok másságát kiegészítette még az ortodoxizmushoz vagy görög katolicizmushoz való tartozásuk, mely geopolitikai szempontból egy keleti, eltérő, ellenséges és kimondottan alacsonyabb rendű világba helyezte őket. Az erdélyi románokat a városi magyarok gyakran „jó vadaknak”, eléggé elmaradott, de jóindulatú lelki tulajdonságokkal rendelkező pikareszk parasztoknak tartották, akik nevelhetők és a magyarok oldalára állíthatók.
A dolgok azonban 1920., a magyar nemzeti projekt keresztre feszítésének éve után radikálisan megváltoztak. A trianoni tragédiát követően, amikor a magyarok arra ébredtek, hogy elveszítették annak a hazának a kétharmadát, melyet örökre a magukénak hittek, nyomasztó a legyőzöttségi, frusztrációs és aztán a revánsérzéssel töltötték el. Ilyen körülmények között az addig nem igazán fontos románok nemzeti drámájuk legnagyobb haszonélvezőjévé váltak a magyarok szemében. Ők kapták meg Erdélyt, mely a legfájdalmasabb vereség volt, mind területileg (102 000 km2, ami több mint a Magyarországnak maradt 93 000 km2!), az elvesztett nemzettársaik számát illetően (1 700 000 lélek), mind pedig szimbolikus jelentősége miatt. A magyarok számára Erdély mindig is a magyar haza része marad, még ha „elidegenített” formában is, magyar katedrálisaival, kastélyaival, temetőivel és harcmezőivel.
Ma is, minden alkalommal, amikor a Kolozsvári Magyar Operában előadják a Marica grófnőt, a kórus pedig a Szamos menti városról szóló vidám refrént énekli, ahol minden piros-fehér-zöld, a közönség frenetikusan tapsol, a végtelenségig. Ezek a dolgok feltételezhetően csak akkor fognak megváltozni, ha a globalizáció végleg elsöpri az összes jelenlegi identitást, vagy ha az erdélyi magyarokat az Urálok nyugati lejtőire telepítik vissza, ahogy azt a másik trikolór radikális hordozói követelik az interneten. Ilyen körülmények között a legerősebb negatív sztereotípia, mely a románokat meghatározza a magyarok szemében (főleg, ha FIDESZ-szavazók vagy észak-amerikai állampolgárok), az a visszaélő román, aki semmibe veszi és elnyomja a magyarokat, aki semmibe veszi a magyar kisebbség nemzeti jogait, eltorzítja történelmüket és csak azért sem hajlandó beszélni a nyelvüket, holott Erdélyben mindenkinek tudnia kellene magyarul. És ezt annak ellenére, hogy – az Erdélyt is megfojtó – balkáni státuszuk elég gyanús és szervezetlen.
És mit tegyünk mi, erdélyiek?
Az erdélyi magyarok számára, a budapestiekkel ellentétben, a románok mindig egyértelműbb jelenlétet képviseltek. Olyan honfitársaknak, szomszédoknak tekintették őket, akiket, hibáiktól függetlenül, figyelembe kell venni, mert együtt élsz velük. Ugyanez a helyzet az erdélyi románokkal is, akiknek a felmérések szerint jobb véleményük van a magyarokról, mint a regátiaknak. Paradox módon még a székely zászlót is, mely azokat kellene jobban idegesítenie (bár nem értem, miért), akiknek az orra előtt lobogtatják, Erdélyben több román kész elfogadni, mint Giurgiuban, ahol a bozgorbajszot soha életükben nem látott Mitikák képtelenek eltűrni a magyar ellenszegülés ilyen elítélendő megnyilvánulásait.
Az erdélyi románok és magyarok rendelkeznek néhány közös, tartományuk történelmi-kulturális jellegzetességéből származó viselkedéssel és értékkel, melyeket nem tudnak megosztani bukaresti vagy budapesti nemzettársaikkal. A közösen birtokolt szimbolikus javak egyike épp az „ellenséghez” való hozzászokás. Ez az együttélés realista tudománya, mely azon az érzésen alapul, hogy csakis együtt élhetünk, még akkor is, ha elég okunk lenne birokra kelni. Végső soron hozzászoktunk mindezekhez a dolgokhoz, sőt, regionális identitásunk összetéveszthetetlen részének tartjuk őket. Ha nem lennének, hiányoznának! Nagyapámnak, aki legionárius és nagy erdélyi román nacionalista volt, és akit a szükség átkényszerített a Regátba, mindig könnybe lábadt a szeme, amikor a vonat Brassóba érkezett és magyar szót hallott. Végre otthon érezte magát! Zárójelben legyen mondva, ugyanez a helyzet számos Romániában letelepedett fiatal besszarábiaival is, akiknek egy része nagyon is románul érez, de akik extázisba esnek, amikor a Zdob şi Zdub Bukarestben vagy Kolozsváron oroszul kezd énekelni. Eszükbe jut a Moldovájuk!
Az ilyenfajta közös javak alapot nyújthatnak az erdélyi identitás felépítéséhez, amit sokan hangoztatnak, de nagyon eltérő értelmezéssel. Lokálpatriotizmusból, nosztalgiából és ideológiai-kulturális bovarizmusból, dartstáblaként a román radikális nacionalizmus számára és ennek tükörképeként átmeneti szakaszként a magyar irredenta elképzelések számára, erdélyieket mozgósító választási eszközként cinikus és pragmatikus politikusok számára, vagy forrásként egy egészséges regionalizmus felépítéséhez az idealisták számára (itt említem meg Vasile Dâncu kollégát, ha már az ő folyóiratába írok).
De ez nagyon nehéz projekt, mert a románok és a magyarok jelenleg párhuzamos szimbolikus univerzumban élnek. A románoknak is van egy Erdélyük, a magyaroknak is (valamikor volt egy szász is), mindenki a saját elképzelésével a történelemről, a saját utcaneveivel, a saját jelképtárával és ünnepeivel, ha lehet, akkor a másik teljes távolmaradásával. Ha Gyulafehérváron járnak, a romániai vagy magyarországi magyar turisták csak a római katolikus katedrálisba mennek be, Hunyadi János sírjához, akit a „saját hősüknek” tartanak és teljesen figyelmen kívül hagyják a román katedrálist, vagy – horribile dictu – az Egyesülés Termét. A román turisták, miután mindenekelőtt felkeresik az Újraegyesítés Katedrálisát és az Egyesülés Múzeumát, bemennek a római katedrálisba is, úgy vélve, hogy Romániában minden az övék és a saját történelmüket tükrözi, de – természetesen – Hunyadit nem a magyar történelem szereplőjének fogják tekinteni, hanem a románok hősének. A sors iróniája, hogy mindezekre egy osztrák vár szűk falai között kerül sor, mely mégsem képes igazán összehozni a császár volt alattvalóit.
A románok és a magyarok nemcsak nem vesznek részt a másik nyilvános ünnepein, de ha netán mégis, akkor ezt erőszakosan teszik. Az Új Jobboldalos ifjak a Gheorghe Funar által kezdeményezett hagyományt követve, március 15-én, a magyarok nemzeti ünnepére válaszul megszervezik a maguk román rendezvényeit, amit a magyarok provokációnak tartanak. A székely magyarok sem adják alább, és a gyász jelképeit tűzik ki december 1-jén (ha éppen nem egy Avram Iancut ábrázoló bábut akasztanak fel, mint tette azt Csibi Barna polgártársunk). Ennek következtében pedig a román diákok román trikolórjelképeket tűznek ki március 15-én, ami kiváltja a tanárok reakcióját, s ezt követi a hatóságok reakciója… Vajon mi lenne, ha a saját nemzeti jelképek esetleges mindennapos kitűzése mellett a magyar fiatalok december 1-jén a román zászlót lobogtatnák, a románok pedig a magyart március 15-én? Akkor valószínűleg egy másik bolygón élnénk, nem Erdélyben, mert itt, akárcsak Mekkában, a hitetlenek nem léphetnek be a többiek szentélyébe, melyet azonban csak a saját gátlásaik és előítéleteik jelölnek ki.
Útmutatások a nacionalizmusok (megfelelő) használatára
Minden bizonnyal sokan vannak mindkét oldalon, akik elhatárolódnak a radikális elemektől. Könnyű azt mondani, hogy a románok és a magyarok többsége nem szavaz sem a Nagy-Romániára, sem a Jobbikra. Sokszor azonban elég kicsinek tűnik a különbség köztük és a kormánybeli „mérsékeltek” között. Elég Orbán Viktort megemlíteni, hogy ezúttal csak a szomszéd szemében lévő szálkát (vagy gerendát?) emeljük ki. Az a gond, hogy a szélsőségesek olyan nemzeti jelképeket, történelmi emlékeket és etnikai képeket használnak fel nyersanyagként, melyek egy egész nemzet kulturális örökségét képezik. Mindnyájan értjük őket és rezonálunk az üzenetükre, akár elragadtatnak, akár megijesztenek vagy feldühítenek. Ez a kollektív identitárius készlet nagyon értékes forrás bárkinek, aki a saját személyére akarja irányítani a figyelmet. A politikusok tudják vagy legalábbis sejtik a legjobban ezt, néha egyes profi szociológusok vagy politológusok segítségével. Ilyen körülmények között a kölcsönös román–magyar képek áruvá válnak, a piaci kereslet szerint kereskednek ezekkel politikusok, újságírók, kommunikátorok, imázsközvetítők, néha pedig éppenséggel hamisítványkereskedők, akik történészek vagy publicisták társaságában árulnak Avram Iancu-s mellszobrokat, trikolór zászlócskákat vagy Nagy-Magyarországos képeslapokat. Ezt az árut, akárcsak a dinamitot, a használói akár fel is robbanthatják, véletlenül vagy szándékosan. Tőlünk alig néhány száz kilométerre kevesebb mint két évtizede a szerbek, a horvátok, a bosnyákok vagy a koszovóiak a saját bőrükön tapasztalták meg az ellenséges képek és etnikai viszonyok romboló hatását. Ehhez a nagyon kézenfekvő példához képest azt az együttélést, amire a történelem az erdélyi románokat és magyarokat kényszerítette, semmiképpen sem lehet Európa rémálmának tekinteni, sokkal inkább sikertörténetnek. Közös történelmünk zaklatott adatait figyelembe véve, eddig főleg azért gratulálhatunk egymásnak, mert sikerült túltennünk magunkat vagy elkerülnünk a rosszabbat. Szép lenne, ha ezentúl építenénk is valamit közösen, valamit, ami jobbat jelenthetne. Nem hiszem, hogy a két közösség elfelejtené a – jó vagy rossz – múltat. Már csak a jövőt kell megálmodni és felépíteni…
Forrás: Főtér.ro, revistasinteza.ro
Szerző a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Modernkori Történelem Tanszékének tanára és igazgatója, az erdélyi történelem, összehasonlító imagológia és nacionalizmus-tanulmányozás szakértője.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. április 2.
„Egy szívvel, egy lélekkel, egy akarattal!”
Mozgalmas márciusi rendezvények Fehér megyében
Egymást váltogatták márciusban a megemlékezések, ünnepségek, kulturális események, diákvetélkedők, mind jó alkalmak a szórványban élő magyarok találkozására, egymás viszontlátásának őszinte örömére.
Néptáncfesztivál Magyarpéterfalván
A Várhegy és az ezt körülölelő dombok közt meghúzódó hangulatos, rendezett kis falu, Magyarpéterfalva adott otthont a márciusi ünnepségsorozat legnagyobb rendezvényének, a III. Tavaszi szél vizet áraszt elnevezésű néptáncfesztiválnak, amelyet évenkénti helyszínváltoztatással szervez a Fehér megyei RMDSZ.
A megközelítőleg 600 lakosú Magyarpéterfalva egyike Fehér megye színmagyar településeinek, élenjáró példát szolgáltatva arra, hogyan lehet megőrizni identitásunkat a csupán néhány kilométerre fekvő Balázsfalva hatása ellenére. A március 12-i találkozó ünnepi istentisztelettel kezdődött, ahol, a szokásnak megfelelően, három lelkész hirdette az igét. Elsőnek a helybéli református lelkész, Makkai Dénes arra hívta fel a figyelmet, hogy a történelmi események mögött meg kell látni Isten szabadító munkáját, hozzátéve, hogy a szabadság értékéért nemcsak küzdeni kell, hanem áldozatot is kell hozni érte. Kémenes Lóránt Zoltán tűri római katolikus plébános elsősorban adomáival igyekezett felhívni a hallgatóság figyelmét az összetartás fontosságára, és egy gyönyörű, 1848-ból származó imádsággal zárta igehirdetését. Csécs Márton torockói unitárius lelkipásztor lendületes, figyelemfelkeltő prédikációjában hasonló gondolatok rejtőztek: ahol a Mi helyett csak az Én saját érdekét látjuk, ott hazugság és ezzel együtt hanyatlás van, ezért jó volna, ha mi, magyarok, együtt terveznénk a jövőt és együtt javítanánk ki hibáinkat. A kultúrotthonban Csulák Péter konzul Orbán Viktor miniszterelnök üzenetét olvasta fel. Lőrincz Helga Fehér megyei RMDSZ elnök arra hívta fel a figyelmet, hogy mindennapjainkban a szabadságunk megrendülését tapasztalhatjuk, hiszen nem titok, lehet törvényt betartani úgy is, hogy közben nem érvényesítünk jogokat; mindig akadnak olyan kiskapuk, amelyek megengedik a kivívott jogok megcsorbítását. Az elnök asszony megköszönte a szervezők, Csatlós Csaba , a magyarpéterfalvi ifjúság vezetője és Balázs Mária Magda tanítónő önzetlen segítségét a rendezvény megvalósításában.
Összesen 20 néptánccsoport lépett színpadra, a bethlenszentmiklósi Csigaszeműek, a csombordi Kis- és Nagy Pipacs, a felenyedi Malomkerék, a Felvinci Néptánccsoport, a gyulafehérvári Csürdöngölő, a magyarlapádi Rapó Hagyományőrző Néptánccsoport, a magyarpéterfalvi Kis- és Nagy Hanga, a Marosgombási Néptánccsoport, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium néptánccsoportja (Fügevirág), a Nagymedvési Néptánccsoport, a Miriszló Gyöngye Néptánccsoport Miriszlóról, a székelykocsárdi Zúgó Néptánccsoport, a Kis- és Nagy Szilas Torockóról illetve Torockószentgyörgyről és a vajasdi Margaréta. Három zenekar – a lapádi,a vajasdi és az enyedi Ficfa – húzta a talpalávalót, és a csoportvezetők oklevéllel való kitüntetését követően késő éjszakába nyúló táncházzal zárult a fesztivál.
BASA EMESE
Szabadság (Kolozsvár)
2016. április 7.
Tárlatnyitó lesz az új székházban
Szerda délután sajtótájékoztatót tartottak a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnél. Több téma volt: egy emlékünnep előkészítése, a kórház-ügy, az új székház és egy kiállítás.
Csűry István püspök arról számolt be: a sajtótájékoztatót megelőzően tanácskozásra hívta a kilenc egyházmegye vezetőit, a téma pedig a jövő évi reformáció emlékünnep előkészítése volt. Ennek előzménye, hogy mint ismert, 2009. május 22-én Debrecenben zajlott egy nagy szabású Kárpát-medencei református találkozó, és azóta minden esztendőben különböző helyszíneken, mint az Egység Napjára emlékeznek a kálvinisták erre a dátumra. Ugyanakkor két évvel ezelőtt megalakult a Református Emlékbizottság is, Orbán Viktor miniszterelnök vezetésével, mely testület tagja Balog Zoltán EMMI-miniszter (amúgy református lelkész) is, a határon túli püspökségeket pedig Kató Bélaerdélyi püspök képviseli. 2017-ben lesz ugyanis a reformáció kezdetének 500. évfordulója, és ennek kapcsán a KREK is több programot szervez, melynek csúcspontja Váradon lesz, egy Református Egység Fesztivál nevű rendezvény keretében a várban, 2017. május 20-én, melyet a szervezők reményei szerint „még az unokáink is emlegetni fognak”.
Egy másik témára áttérve az egyházfő arra hívta fel a figyelmet: amióta köztudott, hogy a KREK egy erdélyi magyar kórház építésébe fogna, lehetséges helyszínként több helyszín neve is felmerült a sajtóban, akár székelyföldi is. A helyzet tisztázása végett az ügyben érintett marosvásárhelyi és csíkszeredai szakembereket a KREK e héten péntekre Váradra hívta, a megbeszélésre 10 órától kerül sor a Kálvin utcai régi székhelyen.
Kiállítás
Forró László főjegyző arra hívta fel a figyelmet: mivel április 25-26-án Nagyváradon ülésezik majd a Generális Konvent, egy héttel előrehozták Győri László debreceni, Csokonai-díjas szobrászművész kiállításának a megnyitóját, mely így tulajdonképpen előrendezvénye lesz az új székház felszentelésének, mely a továbbiakban is helyet biztosít majd hasonló kulturális rendezvényeknek is. A tárlatnyitót tehát most vasárnap, április 10-án, 18 órakor tartják, majd ezt követően tíz napon keresztül lehet majd megtekinteni az alkotásokat az új székházban, a látogatási időpontokat a vernisszázson fogják közölni.
Farkas Zsolt közigazgatási előadótanácsos arról beszélt: április 17-én, vasárnap 14.30-15 óra között a várad-újvárosi templomnál lesz a gyülekező, ezt zászlós átvonulásköveti a Sulyok István utca 9. szám alatti új székház udvarára, ahol igét hirdet Csűry István püspök. Az alkalmi beszédek és köszöntések után rövidfilmet vetítenek a KREK 95 éves történelméről, majd az egyházkerület esperesei felszentelik a székházat. Ezután következik a várad-réti Csillagocska Néptáncegyüttes műsora és a KREK kántorkórusának szolgálata. Az ünnepségre meghívták a magyarországi Pótápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkárt, Mile Lajos kolozsvári főkonzult, Huszár István alpolgármestert és Szabó Ödön parlamenti képviselőt, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnökét.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2016. április 7.
Megalakult a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Reformációi Emlékbizottsága
A reformáció ötszázadik évfordulójához közeledve megalakult a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Reformációi Emlékbizottsága. Több egyházmegye, így a szatmári is képviseltette magát.
Szerdán délelőtt 11 órakor Csűry István püspök nyitó áhítatával kezdődött az alakuló gyűlés. Ezt követően Forró László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főjegyzője elmondta, hogy a Reformáció Emlékéve, akár a partiumi magyaroknak is, olyan hitbéli megerősödést adhat, amely erőre a következő ötszáz évben is számítanak. A főjegyző elmondása szerint lassan két éve már, hogy megalakult a Reformációi Emlékbizottság, budapesti székhellyel. Ennek a bizottságnak az elnöke Orbán Viktor miniszterelnök, illetve Hafenscher Károly miniszteri biztos. A reformáció nemzetünkre való pozitív hatása elvitathatatlan, ezért is fontos helyen kezelik ezt a programot, amelynek több egyházkerületre, egyházmegyére lebomló rendezvénye is lesz.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület Emlékbizottsága azt a célt szolgálja, hogy összesítse a kilenc egyházmegye elképzeléseit, koordinálja azokat a rendezvényeket, melyek az egyes egyházmegyék területi és lelki sajátosságait kiemelik, illetve biztosítják a reformátusság megmaradását - mondta Forró. Ugyan nem minden egyházmegye volt jelen, de az ott lévők már elmondták elképzeléseiket. Szilágyi Zoltán a zilahi-, Ecsedi Árpád a nagybányai-, Pakulár István a nagykárolyi-, Fazakas Csaba a temesvári-, Ilonczai Zsombor és Rácz Ervin pedig a szatmári egyházmegyét képviselte.
Jelen volt Farkas Zsolt előadó tanácsos is, aki elmondta: az egyházkerület központi rendezvénye Református Egység Fesztivál néven, 2017. május 20-án a nagyváradi várban lesz: „Őrizd a várat..." (Náhum 2,1) igei mottóval. Ez az alkalom arra buzdít majd, hogy cselekvő szolgálattal hirdessük Isten dicsőségét.
A szatmári egyházmegye, mely talán leginkább bővelködik a reformáció „hősökkel" és helyszínekkel, több nagy rendezvénnyel is készül. Ezek közül megemlíthető az, hogy Erdődön, az első Kárpát-medencei zsinat helyszínén Generális Konventre kerülhet majd sor, illetve „csak Róla szól!" néven, a reformáció ötszázadik évfordulójára való tekintettel Szatmárnémeti központjában, előre láthatóan 2017. szeptember 16-án egész napos rendezvényre készülhetnek.
Itt azért megemlíthető az, hogy a szatmári egyházmegye már ebben az évben megkezdte a reformációi emlékévet, hiszen a Szatmárnémeti Református Gimnázium diákjai imaheti zarándoklaton voltak ennek apropóján, Erdődön pedig e hónap utolsó napján szervezik az egyháztörténeti vetélkedőt, melyre sok fiatalt várnak.
szatmar.ro
2016. április 11.
Mihálycsa Erika: a nyelv legmagasabb energiaállapotát nevezném, jobb híján, „költészetnek”
Ma van a költészet napja. 1964 óta József Attila születésének napján, azaz április 11-én ünnepeljük a magyar lírát. Feltehetően ritkábban jut eszünkbe, hogy ez a nap nemcsak a költőkről szól, hanem a műfordítókról is, hiszen a világirodalom költészetét – ha csak nem beszélünk számtalan idegen nyelven – rajtuk keresztül ismerhetjük meg, és sajnos, elég gyakran előfordul, hogy nem is tudjuk, ki fordította kedvenc angol, francia, olasz, vagy más anyanyelvű költőnk egy-egy versét. Idén tehát Mihálycsa Erikát, a kolozsvári Babes– Bolyai Tudományegyetem angol tanszékének oktatóját kértem fel egy interjúra, akinek műfordításai és egyéb írásai többek között a Látó, a Kalligram, a Korunk, a 2000, és a Jelenkor című kiadványokban jelentek meg.
Mi számít nagyobb kihívásnak számodra: egy vers, vagy pedig egy prózai mű lefordítása?
– Nem tudnám eldönteni – azt hiszem, ez igazából a fordított szöveg nyelvi megmunkáltságától függ. Egy próza- vagy színházi szövegnek is lehet olyan sűrűségű és energiájú nyelve, amiről leginkább a költészet jut eszünkbe. Ilyennel találkozni megoldhatatlan és gyönyörű feladat, ezekért érdemes fordítani (olvasni, írni). Leginkább magasfeszültségű vezetékhez tudnám hasonlítani: a nyelv legmagasabb energiaállapotát nevezném, jobb híján, „költészetnek” – függetlenül attól, versben íródott-e (sok ilyen mondat van például a Kaddis a meg nem született gyermekért, vagy A kudarc című regényekben – az általam ismert legmagasabb feszültségű magyar mondatok). Tegyem hozzá gyorsan: kötött formájú verset nem fordítok, mert nincs ehhez szükséges tudásom és versérzékem; a költők, akiket fordítok, leginkább „félszabad”, vagy „megtöretett” formákban írnak.
Paul Celan azt írja a Meridiánban: a költészet a művészet és a nyelv radikális megkérdőjelezése, a művészet – és vele az esztétizáló öntetszelgés és önfeledés – felfüggesztése. Lélegzetváltás, a szabadság aktusa, amely mindig előttünk tart. Ezt ő maga két Büchner-drámán, a Woyzecken és a Danton halálán demonstrálja. De nekünk persze elsősorban versek jutnak ilyenkor eszünkbe.
A legnagyobb kihívás talán valami olyan (vers)nyelvnek, hangnak a megszólaltatása, ami mindentől különbözik, amit korább olvastam vagy fordítottam, ahol nincs előzetes tudás, amire támaszkodhatnék. (És győzelem sincs, hiszen ha a fordító „győz”, akkor elnyomta az eredetit, elmismásolta, meghamisította.) Celan szerint a vers magányos, az otthontalanság felé tart; aki írja (és az is, aki fordítja, tenném hozzá én), útitársul adatik mellé. El kell kísérni a verset (prózát,...) az idegenbe. Ha jó útitárs vagyok, jól fordítottam.
– Tudtommal több idegen nyelvet is ismersz, milyen nyelvből fordítasz legszívesebben verseket?
– Verset eddig angolból és németből fordítottam, újabban magyarról; szívesen próbálkoznék a románból és olaszból fordítással. Ez szerintem elsősorban attól függ, mennyire „olvastál be” egy nyelvet. Egy ideje úgy alakult, hogy többet fordítok magyarról angolra, mint fordítva, ami nagy kaland, mert egy elég jól „beolvasott”, de mégiscsak idegen nyelv a célnyelv, ahol másfajta konvenciók működnek, illetve hát a legtöbb versnyelvvel kapcsolatos konvenció, ami magyarul túlélte az elmúlt fél századot, angolul könnyen avíttnak tűnhet. Másképp működik az alulretorizált, prózának ható versnyelv is, és különösen könnyű a, versben néha megkockáztatott és a vers által hitelesített, erős, ha úgy tetszik: pátoszos állításokkal elcsúszni. A legszívesebben és legkevesebb hibaponttal angolról magyarra fordítok, bár azt azért nem mondanám, hogy biztonságosan mozognék ezen a terepen.
– Elvesztődik-e a versből valami a fordításnál? Mennyire nehéz visszaadni magyar nyelven például az angol költők verseit?
– A szavaknak valamiféle, már-már sorsszerű elrendezettsége az, ami elvész: az érzés, hogy ezt csakis így lehetett, kellett, megírni (magyar példával mondjuk, a „vándorló fájdalomként // mozdít bokát és térdet” Radnóti-sor sajgás-ritmusa ilyen). Ez persze minden eredeti sajátja, szemben a fordítással, amely őrjítően fakultatív, de remekműveknél igazán mellbevágó. A fordíthatatlanságok a mondatszerkezettől kezdődnek: gyakran a laza, többféle viszonyt megengedő angol mellérendelő szerkezetekkel, amiket a magyar mondat egyértelműsít, vonatkozó névmásokkal lát el, obligát vesszőkkel választ le. A rendkívül hajlékony angol mondat ráadásul képes a legnagyobb fokú (szintaktikai) meghatározatlansággal dolgozni, szemben a toldalékoló magyar szerkezetekkel, ahol a (személy-, birtok stb.) viszonyoknak a ragokból ki kell derülniük. A meghatározatlanságokat fenntartani és az üres helyeket be nem tölteni sokszor nyaktörő feladat.
A magyar költészeti hagyomány, és így a magyar fordításhagyomány is, nagyon későig megmaradt egyfajta nyugatos esztétikánál. Mai napig érezhető, hogy a magyar versfordítások felülretorizálnak, díszítményeznek, átesztétizálnak – a nyelvi lecsupaszítottság a közelmúltig nem tartozott bele a magyar olvasó vers-tapasztalatába. Ezzel szemben a versnyelv „irodalmiasságának” – vagy irodalmiaskodásának – a kiakolbólítása, a versnyelvnek a köznyelviesítése angolul már a századelőn, az angol modernekkel – T.S. Eliottal, William Carlos Williams-szel, Mina Loy-jel, Hilda Doolittle-lel stb. – elkezdődik. A 20. század valószínűleg legradikálisabb költőjének, a német Paul Celannak a magyar fordításai szinte tünetszerűek: ahol a nyelvnek szilánkokra kellene törnie, az magyarul kliséízű modorosságokká domesztikálódik, és ahol emberin túli, üres terek nyílnak meg, ott egy Kosztolányin, Tóth Árpádon nevelkedett költő diszkrét alliterációi boronganak. Kisebb mértékben, de sokszor hasonló történik a 20. század második felének angolul író költőivel is – számomra jóleső kivétel a nemrég elhunyt Nobel-díjas ír költő, Seamus Heaney Hűlt hely című válogatott kötete, egyenletesen kiváló fordításokkal, amelyek manírok nélkül mutatják meg a Heaney-versek sűrű anyagszerűségét, az anyagból kiásott (Heaney maga hasonlította az írást tőzegásáshoz) költészetet.
– Milyen arányban vagy benne költőként egy vers lefordításakor?
– Sosem gondoltam magamra költőként. Fordítóként persze mindenestől benne vagyok, a bennelevésem már a szerző- és versválasztással elkezdődik. Azt szokták mondani, a fordító társszerző: ez hozhat többletet, de „kevesebbletet” is – akárcsak a színészek, akik a saját testüket és hangjukat viszik színre, mi is csak saját anyagból tudunk dolgozni, bármennyit is tanulunk. A hang az enyém. De nem mindegy, hogy tisztában vagy-e vele, hogy éppen tanult, vagy máshol bejáratott sémákból dolgozol, ilyenkor ugyanis nagy az esélye, hogy magad alá gyűrd, elszépelegd, túlokoskodd-vicceskedd stb., a szöveget.
– Nemcsak műfordítással foglalkozol, saját verseid is megjelentek, például a Látóban. Mikor kezdtél el verset írni?
– Kamaszkoromban, ahogy szokás. Komolykodó, apokaliptikus verselményeket. Aztán pár éve kísérletezni kezdtem egy félre-félrecsúszó keveréknyelvvel, és mivel a szavakkal még boldogultam úgy-ahogy, de a mondatokkal és a mondatok közti kapcsolattal már nem, egy idő után meghúztam ezeket a kis szövegeket. Úgy tűnik, a végeredmény inkább versre, mint prózára hasonlít.
– Ki a kedvenc kortárs magyar költőd?
– Nincs kedvencem, illetve hát több is van. Tandori Dezsőt megkerülhetetlennek tartom – ahogy a két éve halott Borbély Szilárdot is. Kiemelten fontos számomra Takács Zsuzsa, az ő magányos, halkszavú, magasfeszültségű test-, szerelem-, betegség-, gyász-verseit sokadszorra is ugyanazzal a megindultsággal olvasom. A betegség, a halálközelség, a gyász tapasztalatáról a magyar költészet viszonylag keveset beszél, akárcsak az intimitásról, miközben ezek a leginkább elbeszélhetetlen, ugyanakkor valószínűleg a legfontosabb megélnivalóink. Takács Zsuzsán kívül Schein Gábornak az utóbbi években született pontos, sallangmentes, mélyen személyes verseit olvastam megrendültséggel. Vannak költők, akiket időnként jó újraolvasnom, Mesterházi Mónika például ilyen. Más hangfekvésben Kovács András Ferenc: az Überallesbadeni dalnokverseny című kötetét például minden évben a szöveg (kitörő) örömével járó összes tünettel olvasom újra. Ijesztő, hogy egyre aktuálisabb, holott részben a Ceauşescu-diktatúra alatt íródott: már megint szöllent a szellős propabanda, a kor passzent: a korpa szent, s az Idő haladva megy hátra.
– És nem kortárs?
– Úgy három évvel ezelőtt egy nyáron végigolvastam az Ady-összest. Nem vonz az a fajta irodalom, ami az én meghosszabbításaként működik, nem vonzanak az alanyi költészet pózai – ennek ellenére éppolyan kivédhetetlen, zsigeri, megrázó élmény volt, mint kamaszkoromban. Nem a „kedvenc” magyar költőm, de jó volt újra felfedezni, mekkora költő.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)
2016. április 16.
Szekusoffenzíva Székelyföldön (Beszélgetés Stefano Bottoni történésszel, a romániai magyar kisebbség XX. századi történetének kutatójával)
A Securitate hárombetűs utóda minden korábbinál nagyobb súllyal van ma jelen Székelyföldön – állítja Stefano Bottoni. A Budapesten élő olasz–magyar történésszel azt is igyekeztünk körüljárni, mi magyarázza a romániai magyarság egész pályás letámadását.
– Anyanyelvi szinten beszél magyarul, aminek biztosan sok hasznát veszi a romániai magyarság múltját célzó kutatásaiban. Miképpen alakult ez így?
– Egyszerű: édesanyám magyar, 1970-ben vándorolt ki Magyarországról. Nem volt ő politikai vagy gazdasági menekült, csak éppen szerelmes, így aztán férjhez ment Olaszországba. Amikor 1977-ben Magyarországon is anyakönyveztettek – előzetesen már kaptam Bolognából egy rendes olasz nevet, a Stefanót –, a hatóságok azt mondták anyámnak, hogy van ennek a névnek egy jó magyar változata is. Így lettem én a magyar hatóságok számára – és kettős állampolgárként vagyok ma is – Bottoni István. Az Istvánt ugyan nem használom, idegennek érzem, de a családban mindig Istunak becéztek. Magyar környezetben is inkább Stefano maradtam, ami miatt néha magyarázkodnom kell, leginkább azért, mert nem tudják hova tenni, nem tudják leírni. Így születnek meg a Bottini, Bot Tóni, Sztefanov és egyéb változatok.
– Ez az állapot talán arra is hasznosítható, hogy megtarthasson bizonyos kívülálló státust, főleg hogy olyan méhkasszerű történetbe nyúlt, mint a Securitate működése. Valóban egy külföldi tudja leginkább megmondani ebben a tutit?
– Kívülállóságom mindenképpen jót tett ezeknek a kutatásoknak. Nem kellett tekintettel lennem régi beágyazódásokra, függőségi viszonyokra figyelnem, mint azoknak a kollégáknak, akik az erdélyi közegbe születtek bele, abban szocializálódtak. A román kommunista hatalom és az erdélyi magyarság együttműködése ugyanis mindig is létezett. A téma viszont ma is tabu, legtöbbször pedig azzal az állásponttal szembesültem, hogy nem érdekes, ki mit tett magánemberként, az írói, művészeti szereplés ugyanis mindent felülír.
– Lát valamiféle párhuzamot azzal, hogy Tőkés László esetére épp az ellenkezője érvényes? Legtöbben ugyanis azt mondják, hogy nem érdekli őket, amit a püspök azóta tesz, az 1989-es forradalomban játszott szerepe mindent visz.
– A volt kommunista rendszerekből kinövő társadalmak egyik nagy tragédiája, hogy képtelenek megvédeni saját átmenetük hőseit – akár önmaguktól is. Az okok szerteágazóak. Tőkés kikezdése is azt jelzi, hogy a biztonsági szolgálatok minden korábbinál nagyobb hatalomhoz jutottak Romániában. A Szekunak mindig is komoly elszámolnivalója volt Tőkéssel. Az ugyanis, hogy egy önmagában marginális, egy kisebbség vallási gyülekezetének problémája országos robbanáshoz vezethetett, mindenekelőtt a Securitate felületességének, szakmaiatlanságának tudható be. Az ő szempontjukból nem fordulhatott volna elő, hogy elkészüljön Tőkéssel a híres Panoráma-interjú, illetve annak kijuttatása az országból. A hajdani szekusok Tőkés magyar titkosszolgálati kapcsolataival való vádaskodása szánalmas, viszont elvezetett a kitüntetése visszavonásához, elmarasztaló bírósági viszonyulásokhoz, amelyekért vezető román értelmiségiek is mélyen szégyellik magukat. Ettől azonban még ezek a dolgok megtörténtek.
– Mi motiválta eredendően abban, hogy ilyen kényes témákban kezdjen mélyre ásni?
– Mindenekelőtt a Ceaușescu-rendszer természetrajzával kapcsolatos, ma is élő félreértéseket kívántam eloszlatni. Valahogy meg kell értenünk, meg kell tudnunk magyarázni, hogy a romániai társadalom jelentős része miért táplálja magában még ma is a Ceaușescu-rendszer iránti nosztalgiát. A romániai elit huszonöt éve nem tud mit kezdeni ezzel, a gazdasági világválság kitörése óta pedig valamennyi mérés e nosztalgia folyamatos erősödését jelzi.
– Tudományos vagy inkább társadalmi szükségszerűség e jelenség kutatása?
– Leginkább kötelesség, különben képtelenek vagyunk megérteni, hogy az emberek miként élték meg a múlt rendszert, az átmenetet. E nosztalgia gyakran tudatosan táplált, de az is tény, hogy két-három évtizede alatt a rendszer képes volt biztosítani a mindennapi élethez szükséges alapvető feltételeket a számszerűleg folyamatosan növekvő romániai lakosság számára. Csak 1979–80-tól tört meg az életszínvonal emelkedése. A hetvenes évek végén a romániai lakosság nagy része többnyire elégedett volt saját helyzetével a húsz-harminc évvel azelőtti korszakhoz képest. Ennek kimondása még nem jelenti a kommunizmus dicsőítését, egyszerűen csak saját kontextusába helyezzük a történetet. Nem mondhatjuk ma az embereknek, hogy milyen rossz volt nekik a hetvenes években, mert nem így emlékeznek rá. Arra emlékeznek, hogy akkor fiatalok voltak, ugyanakkor a nyolcvanas-kilencvenes évek általános nyomora felülírja az emlékezetben a hatvanas-hetvenes évekbeli nehézségeket.
– A Securitate működésének Tőkés-ügyben megfogalmazott leminősítése némileg ellentmond annak a tézisnek, miszerint a Szeku a legprofibb romániai intézmény volt. Akkor hol is tartunk ebben a kérdésben? – Az állambiztonsági szolgálat soha nem volt lebecsülendő intézmény, ma sem az. Az meg egyenesen tévhit, hogy a marosvásárhelyi fekete március hozta újra létre. Tagjai folyamatosan úgynevezett készenléti állapotban voltak, kapták a fizetésüket. A vásárhelyi események csak indokot szolgáltattak az újraintézményesítéshez 1990. március végén. A Securitate működésében gond nélkül megfért az intelligens, a társadalmi folyamatokat élénken figyelő és elemző vonal a nyers erőszakot alkalmazóval. Ez utóbbi termelte ki a román társadalom átlagon felüli erőszakosságát, amelybe szinte kódolták, hogy egyes rétegekkel – például a cigányokkal – kizárólag ezen a nyelven lehet „értekezni”. Más ijesztő adatokkal szolgálnak viszont egyes friss kutatások. A múlt század nyolcvanas éveiben a Szeku átfogó akcióba kezdett, amely a középiskolás diákok beszervezését célozta. Nos, ennek a generációnak a tagjai képezik a mai hálózat derékhadát, de az elitjét is. Huszonöt év után cseppet sem kisebb a biztonsági szolgálatok jelenléte a társadalmi életben, mint a kommunizmus idején. A módszerek viszont jóval kicsiszoltabbak, munkájukat olyan társadalmilag elfogadott és támogatott intézmények segítik, mint a korrupcióellenes ügyészség vagy a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság.
– A székelyföldi közösségek vezetőinek „kilövése” is ebbe a folyamatba illeszthető?
– Egyértelműen. Ráduly Róbert, Antal Árpád, részben Borboly Csaba megjelenése azt a potenciális veszélyt hordozta, hogy ők képesek visszahozni, illetve új dimenziókba emelni a székelyföldi társadalom önvédelmi reflexeit. Sőt, az RMDSZ-ben való hatalomátvétel révén mindennek nagypolitikai szintre való emelésével is veszélyeztetett. Kollégáim kutatásai egyértelműen alátámasztják: míg a kommunista érában az állambiztonságnak soha nem volt igazi megoldása Székelyföld csendes ellenállásának megtörésére, most jobban állnak, mint korábban bármikor. – Képes erre a folyamatra bármilyen fékező hatást gyakorolni a nemzetközi közvélemény?
– Igen, ha a nagyhatalmak érdeke úgy diktálja. Most viszont épp az ellenkezőt diktálja. Az amerikai–orosz fogáskeresésben Románia helye és szerepe olyan mértékben felértékelődött, hogy ma a jelenleginél sokkal meredekebb dolgokat is elnéznek a teljes mértékben NATO-elkötelezett Romániának. A mai folyamatokat az orosz diplomácia kisebbségi kérdésekben való aktivizálódására való reagálásként is kezelhetjük, amelyeket az is elősegít, hogy az Orbán vezette Magyarország éppen rossz fiú a Nyugat szemében. A két ország viszonya kisebbségi ügyekben ma ott tart, ahol a Ceaușescu-időkben: kétoldalú találkozó alkalmával a románok kijelentették, ha a magyarkérdés vagy az autonómia szóba kerül, felállnak az asztaltól.
– A magyarság politikai képviseletét sokáig a legmegbízhatóbb partnerként nevezte a román fél. Vége az RMDSZ iránti bizalomnak?
– Meggyőződésem, hogy bizalom mindig is csak a nyilatkozatok szintjén létezett, és maximálisan konjunkturális jellegű volt. Az RMDSZ politikai érdekérvényesítő ereje mára olyannyira erodálódott, hogy a román félnek gyakorlatilag nem is kell számolnia vele. Nem erősítette az RMDSZ pozícióit az sem, hogy ismét Magyarország egyetlen romániai partnere, miután sorra megdőltek a korábbi alternatív próbálkozások. Románia számára ma nyílt terep kínálkozik a kisebbségi kérdés bagatellizálására, s ezzel a lehetőséggel él is.
Stefano Bottoni
Történész, 1977-ben született az olaszországi Bolognában. Édesapja olasz, édesanyja magyar. Szülővárosában végezte tanulmányait: 2001-ben diplomázott a Bolognai Egyetem történelem szakán, ugyanott szerezte meg doktori fokozatát is. 2002 óta főleg Budapesten él, 2005 és 2013 között a Bolognai Egyetemen óraadó tanár volt, 2009-től az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa, 2012-től főmunkatársa. Kutatási területei: nemzetiségi kérdések Kelet-Közép-Európában a XX. században, az 1945 utáni szovjet típusú rendszerek politika- és társadalomtörténete, magyar–román államközi és pártközi kapcsolatok, a magyar kisebbség története a XX. században, a magyar állambiztonság olaszországi tevékenysége. Fontosabb publikációk: A várva várt Nyugat. Kelet-Európa története 1944-től napjainkig; Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959); Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960); Volt? És hogyan történt? Gondolatok az 1989-es romániai forradalom értelmezéséről; Kényszerből stratégia: a román állambiztonság válaszlépései a magyar forradalomra (1956–1958). Nős, két gyermek édesapja.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. április 20.
Kettős jubileum Szentivánlaborfalván
Hét évtizedes évfordulóját ünnepelte a szentivánlaborfalvi kórusmozgalom az elmúlt hét végén. Kelemen Alpár mérnök, a dalkör jelenlegi vezetője emlékfüzetet jelentetett meg, kórustalálkozót hirdetett, s felelevenítették a Feketeügy menti település kórusmozgalmának, zenei életének rövid történetét.
Még harmatos volt a fű, amikor megszólalt a dalosok éneke az elhalt karnagyok – Székely István, Ferencz János és Kelemen Árpád – síremlékeinél a temetőkertben, felhangzott a Székely István által szerzett és megzenésített jelige: „Szívből jövő magyar nóta dalosoknak ajkán, / Zengjen-zengjen örök időn Feketeügy partján”. A Balázs Antal által faragott monumentális emlék-kopját ez alkalommal állíttatták a mindenkori dalosok emlékére a temetőben.
Nagy László Örs helybeli római katolikus lelkész az ének és a dal iránti tiszteletét és érzelmeit foglalta össze, érzékeltette a falu dalkultúrájának súlyát-értékét, és megáldotta a frissen állított emlékjelt. Balázs Antal faragóművész és nyugalmazott tanító – aki éppen Szentivánlaborfalván kezdte pedagógusi pályafutását – az összegyűltek előtt ismertette az emlékkopja motívumainak jelentéseit (képünk), erre egyedüliként csak az hivatott, aki azt elképzelte és fába mentette. Lobogóikkal-zászlóikkal a kezükben, rendezett sorokban vonultak az ünneplők a nemzetközi műúton, láthatták az ott száguldók, hogy a székely-magyarság ápolja-műveli megtartó hagyományait. Az unitárius templomban tiszteletes Buzogány-Csoma István lelkész énekre, dalra, egyházi dalkultúrára buzdító imádsággal nyitotta meg a jubileum templomi részét, felhangzott a vegyes felekezetű gyülekezet ajkán a „Szívemet hozzád emelem / És benned bízom, Uram...” Azok számára született az emlékkönyv – hangsúlyozta megnyitóbeszédében Kelemen Alpár –, akik részt vettek falunk művelődési életében, együtt énekeltek, zenéltek, táncoltak, hogy igazi közösségben érezhessék magukat, de azoknak is, akik nyomunkban jönnek, hogy emlékezhessenek, erőt és ihletet meríthessenek elődeik példájából. A XX. század elején – olvasható az emlékfüzetben – néhai Pál Ferenc malomtulajdonos sokoldalú támogatása révén olyan dal- és zenekultúra bontakozott ki ebben a faluban, amely még a diktatúra idején is megbirkózott az ide is belopakodó cenzúrával. 1946 őszén alakította meg Székely István római katolikus tanító mintegy hatvan taggal a négyszólamú vegyes kart. Repertoárjukkal kellett ugyan igazodni a fennálló időkhöz, de a szentivánlaborfalvi énekesek ott voltak minden rajoni és tartományi vetélkedőn, falvakban hirdették a dal erejével az összetartozást. Ezt a munkás hetven esztendőt ünnepelik ma. A karnagy kuláklistára került, ami csak részleges megszakítást eredményezett, mert 1959-ben Kelemen Árpád tanító hetvenkét taggal, a szomszédos uzoniakkal együtt alakított vegyes kart. Nagy létszámú iskolai zenekar és kórus is működött. A másodiknak nevezett 25 éves jubileum a 89-es fordulatnak köszönheti létét, amikor 1991-ben Ferencz János nyugalmazott tanító a volt dalkör jogutódaként elvállalta annak vezetését, amit 1999-től Kelemen Alpár folytatott. Vidéki kórustalálkozóknak része már a dalkör, repertoárjuk kuruc- és katonadalokkal, népdalokkal és népdalfeldolgozásokkal, sőt háromszólamú madrigálokkal is bővült. 2001-től tagja a Seprődi János Kórusszövetségnek, 2005-től felvette a Székely István Dalkör nevet. A II. Szentivánlaborfalvi Kórustalálkozó cégére alatt magas szintű, pergő és felette változatos ünnepi műsorban volt részünk, hét kórus, kamarakórus, dalárda, vegyes kar és dalkör mutatkozott be. A Laborfalvi Róza nevet viselő és 2012-ben alakult helybeli ökumenikus nőszövetségi kórus, zenei aláfestéssel mutatta be Áprily Lajos Március című Buzogány Dezső által megzenésített művét (Karnagy Buzogány-Csoma István). Fellépett a Miklós Árpád vezényelte Uzoni Református Dalárda, vastapsot kapott a Deák Kincső irányította Sepsibodoki Református Kamarakórus pezsgő-ropogós műsora, valamint a Sepsiszentgyörgyi Kriza János unitárius vegyes kar (Karvezető: Dénes Karácsony Gabriella). Új hangot, új színt jelentett a Sebestyén Lajos vezényelte és zenekísérettel fellépő sepsiszentgyörgyi Pitypang vegyeskar és a sokszorosan kitüntetett, a makedóniai kórusfesztiválon I. díjat nyert sepsiszentgyörgyi Pro Musica kamarakórus. A záró fellépő a vendégfogadók dalköre volt, amely erre az alkalomra, a nézők-hallgatók meglepetésére betanulta a rétyi Kováts András ifi fúvószenekar kvintettjének közreműködésével, négy szólamban, s a kórustalálkozó koronájaként sikerrel szólaltatta meg a Vadászok karát. Az ünnepi rendezvény szeretetvendégséggel zárult.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. április 20.
Hetvenéves Fazakas Tibor grafikus
A művészet és közösség szolgálatában
Családias, meghitt hangulatú ünnepségen köszöntötte a helyi magyar közösség a hetvenedik születésnapját ünneplő Fazakas Tibor képzőművészt.
A vajdahunyadi Magyar Házban családtagok, barátok, kollégák mellett jelen voltak a helyi magyar civilszervezetek, RMDSZ, iskola egyházak és felekezetek tagjai és nem utolsó sorban Fazakas Tibor jó néhány hajdani tanítványa, szüleik. Mindannyian úgy érezték, hálával, köszönettel tartoznak a 70. születésnapját ünneplő művésznek, tanárnak. – Közel ötvenéves ismeretség, barátság fűz Fazakas Tiborhoz. Kolozsvári egyetemi hallgatóként ismerkedtünk meg a bentlakásban, majd 1987-től itt, Vajdahunyadon fűztük szorosra barátságunkat, a közösség szolgálatában. Fazakas Tibor tanárként, képzőművészként is kiemelkedő személyiség, aki számos nemzedéknek oltotta lelkébe a rajz, a festészet iránti érdeklődést, alkotásaival pedig nemzetközi elismerést szerzett. Templomba járó hívő ember, aki Istenbe vetett hittel él, alkot, és szolgálja a közösséget. Isten áldása legyen további életén is – köszöntötte az ünnepeltet Kun Árpád nyugalmazott református lelkipásztor.
Doboly Beatrice, vajdahunyadi EMKE-elnök szintén jó barátként, nagy-nagy tisztelettel és elismeréssel köszöntötte, méltatta Fazakas Tibort, akit 2013-ban, az Ezüstgyopár-díj átadásán elhangzó laudációban így méltatott: „Nemcsak díszpolgára, de meghatározó egyénisége Vajdahunyadnak és Hunyad megyének. Sokoldalú művészi tehetségén túl Fazakas Tiborban a jellemet, a nagybetűs Embert becsülöm. Legyen szó művészetről, iskoláról, templomról vagy közművelődésünkről, hivatástudata, rendszeres, kitartó, pontos munkája, igazi értékekre épülő világnézete, az átlagot meghaladó munkabíró képessége, a bonyolulttól a legkisebbig rábízott feladatnak is lelkiismeretes, tökéletes teljesítése, a megbízhatóság kivívta számára a kisebb és nagyobb közösség tiszteletét, szeretetét. ” – Számomra nagy megtiszteltetés volt 2013-ban is megírni Fazakas Tibor laudációját, és most is nagy öröm, hogy köszönthetem 70. születésnapján. Alkotó és pedagógusi munkája további elismeréseként javasolni fogom felvételét a Magyar értéktárba – mondta Doboly Beatrice.
Meleg, baráti szavakkal üdvözölte a művészt Winkler Gyula EP-képviselő, aki szintén fontosnak tartotta jelen lenni a születésnapi ünnepségen, és további egészséget, alkotókedvet, hosszú, gyümölcsöző életet kívánt Fazakas Tibornak.
Az ünnepelt meghatódva fogadta a sok-sok elismerést, baráti jókívánságot. – Ez a legszebb, legmeghittebb születésnapom. Jól eső érzéssel tölt el, hogy ilyen sokan eljöttek, barátok, ismerősök, tanítványok – szólalt fel Fazakas Tibor, külön köszönetet mondva mindazoknak, akik mellette álltak, állnak, támogatták pályáján. Jellemző módon ezúttal sem érte be az ünnepelt szerepével, hanem ő maga is ajándékkal lepte meg barátait: vadonatúj paszteleket, tusrajzokat, op-art alkotásokat állított ki a Magyar Ház nagytermében. Szülőfalujának, a Brassó közeli Barcaújfalu közösségének pedig ennél is nagyobb ajándékot készít. – Pünkösd után szeretnék hivatalosan átadni a szülőfalumnak 48 képet. Az evangélikus egyház visszakapta a művelődési otthont, amelyet közösségi házként kívánnak működtetni. Ide, illetve az evangélikus parókiára állítunk ki hamarosan több mint 45 alkotást, mely az egyház tulajdonában marad – közölte az ünnepi alkalmon Fazakas Tibor. Eddigi alkotói pályáját mérlegelve pedig elmondta: legfontosabb megvalósításának az op-art alkotásokat tartja. – Ez az én lételemem. Mikor op-artot rajzolok, festek, olyan számomra, mintha regényt írnék. A pasztellek, tusrajzok könnyedebb, napi alkotásként vannak jelen az életemben, mintha ilyenkor csak egy röpke hírt, tudósítást írnék. A kettő azonban kiegészíti egymást – fogalmazott Fazakas Tibor. Számtalan neves szakmai díj elnyerése, egyéni kiállítás, alkotótáborban, nemzetközi kiállításon való részvétel után is tele van ötletekkel, alkotói vággyal – idénre több kiállításon és táborban való részvételt tervez. Adja a jó Isten, hogy még hosszú ideig erőben, jó egészségben alkosson és gazdagítsa a Hunyad megyei magyar közösséget.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
2016. április 22.
Döntőben a Regélők
Bölcsdiák-vetélkedő Bonchidán
Hétvégén tartották, Bonchidán a 6. Bölcsdiák országos vetélkedő középdöntőjét. Idén 133 csapat nevezett a versenybe, ezekből három levelezős forduló után választották ki a legjobb tízet. A versenyt a Communitas Alapítvány szervezi, a BBTE közreműködésével.
A tíz csapat között találtuk a Székely Mikó Kollégium Regélők (László Natália, Péter Anita Beáta, Tankó Tímea, Veres Evelin, felkészítő tanár: Tókos Ibolya) és BéSekk (Füstös Zsuzsa, Székely Ágota, Szilágy Boglárka, Tóth József Alpár, felkészítő tanár: Köllő Zsolt Ágoston) csapatait.
Az elődöntőben bemutatták Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című regénye egyik szabadon választott jelenetét, az előre elkészített Bölcsdiák reklámfilmet, és összemérték erejüket a többi csapatokkal, hogy ki tud többet magyar Nobel-díjasokról, romániai magyar sportolókról, Kós Károlyról, Kodályról, Bartókról, a huszadik század történelméről, valamint a Mezőség növényvilágáról. A versenyt rögzítette az Erdély TV, és május folyamán fogják sugározni a döntővel együtt, ahová négy csapat jutott. Lesz, akinek szurkolni, hiszen az egyik közülük a Regélők csapata. A tíz elődöntős csapat könyvjutalomban részesült és egyhetes jutalomtáborban való részvételre jogosult. Ez utóbbinak Kalotaszentkirály ad helyet a nyári vakációban. Gratulálok a csapatoknak, sok sikert a Regélőknek a döntőben!
Köllő Zsolt
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. április 24.
Orbán Viktor: Kallós Zoltán mindig a népéért dolgozott
Orbán Viktor miniszterelnök is köszöntötte a kilencvenéves Kallós Zoltánt a néprajzkutató tiszteletére szervezett szombat esti ünnepi gálán a Kolozsvári Állami Magyar Operában.
„A mi munkánk, küldetésünk, célunk ugyanaz. Életünkkel valami nálunknál nagyobbat, magasabb rendűt, valami fontosabb ügyet szolgálni. A mi közös küldetésünk szolgálni a hazát, szolgálni a magyar hazát” – jelentette ki Orbán Viktor miniszterelnök a kilencvenéves Kallós Zoltán néprajzkutató tiszteletére szervezett kolozsvári ünnepi gálán.
A Kolozsvári Magyar Operában tartott szombat esti ünnepségen a miniszterelnök hangsúlyozta: Kallós Zoltánban „még mindig több tetterő lakozik, mint közülünk számosakban”, és a néprajzkutató „naponta állít elénk mércét és példát”. Megjegyezte, „a kilencven év, a tudós professzori érdemek, a szellemi frissesség, az élet-, akarat-, és tetterő elegendő a tiszteletre, főhajtásra és köszönetre”, de nem magyarázza azt a meghatódottságot, amely átjárja a gála közönségét. A miniszterelnök felidézte, régen nagy elismerés övezte az öreg honvédeket, akik Bem seregében, a magyar szabadság zászlaja alatt küzdöttek az igaz ügyért. „Ez alatt a zászló alatt szolgálnánk mi magunk is” – mutatott rá. Hangsúlyozta: Kallós Zoltán sohasem mások ellen, mindig csak a népéért, a megmaradásért dolgozott. Hatalmas tartományokat hódított meg, és tartott meg közös emlékezetünkben. Olyan tartományokat, amelyeket „mindörökre elmosott volna a feledés özönvize” – fogalmazott a kormányfő. „Minden perc, amit veled töltünk, fontos a számunkra. Bizonyíték arra, hogy nagyszerű dolog egy hazát szolgálni, és szolgálni azt életre, halálra. (…) Drága Zoltán bátyám, isten éltessen, maradj közöttünk, maradj meg nekünk sokáig egészségben és boldogságban” – zárta beszédét Orbán Viktor.
Biztonságba helyezett erdélyi értékek
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök Szabadság-szobor emlékéremmel tüntette ki a néprajztudóst. Köszöntésében azt hangsúlyozta, hogy Kallós Zoltán olyan korban helyezte biztonságba az erdélyi magyarság népi értékeit, amikor a diktatúra a megsemmisítésükre tört. Megjegyezte, más lehetne az életmű, ha energiáit nem a diktatúra szorításában, hanem egy szabad világban fordíthatta volna alkotásra. Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napokat szervező Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke szintén azt idézte fel, hogy a diktatúra idején Kallós Zoltán kolozsvári lakása „a népi mindentudás egyetemének” a helye volt, ahol a néprajzkutató „két házkutatás között” gyűjtötte és átadta az értékeket. A gálaműsorban azoknak a néprajzi tájegységeknek a népdalait, néptáncait mutatták be erdélyi hagyományőrzők, amelyeken az ünnepelt gyűjtött. A gála végén valamennyi előadó Kallós Zoltánnal és a közönséggel együtt énekelte a néprajzkutató kedvenc dalait.
Könyv „az első 90 évről”
A 90 éves Kallós Zoltán köszöntése könyvbemutatóval kezdődött, Csinta Samu újságíró, író élete nagy élményének tartotta, hogy megírhatta A lélekmentő – Kallós Zoltán első kilencven éve című könyvet. Elmondta, az ismert néprajzkutatóról már több életrajzi könyv és szaktanulmány készült, a mostani újdonsága abban rejlik, hogy nagyobb hangsúlyt kapnak benne kortársai, munkatársai visszaemlékezései. Optimizmus árad a könyvből, szó nincs múltba révedésről, műfaját tekintve pedig nem szokványos interjúkötet, inkább dokumentumregénynek nevezhető, mondta a szerző, aki Kallós Zoltán néhány adatközlőjét is meglátogatta. „Róluk sem mondható el, hogy a poros múltról beszéltek, hanem azzal az optimizmussal és jövőbe tekintéssel, ami Zoli bácsit is átsegítette a legnehezebb pillanatokon” – magyarázta Csinta Samu, aki szerint könyvében annyiban sikerült újat mondania, hogy rávilágít a mezőségi magyarság és a Kallós Zoltán által összegyűjtött néprajzi örökség továbbéltetésének fontosságára. A könyvet a Hagyományok Háza archívumából származó fényképek és Bíró Istvánnak, lapunk munkatársának felvételei illusztrálják.
Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, volt kulturális miniszter Kallós Zoltánnak azon mondását idézte, hogy addig maradhatunk meg magyarnak, amíg táncolunk, és magyarul énekelünk. Hozzátette, az tud szépen táncolni, énekelni, aki ezzel a szeretetét mutatja ki. „Ha az édesanya csak szereti a gyermekét, de nem öleli, akkor a gyermek elárvul. Mindannyian elárvulunk, ha nem táncolunk, nem énekelünk, nem szeretünk” – jelentette ki. Andrásfalvy Bertalan úgy vélte, Kallós Zoltán azért gyűjtötte a magyar népdalkincset, hogy ki lehessen mutatni általa a szeretetet.
Rövid megszólalásában Kallós Zoltán is a mezőségi szórványban élő gyermekekkel való foglalkozás fontosságáról beszélt. Megemlítette, hogy a magyar identitás felélesztésén, ápolásán túl a válaszúti szórványkollégium minőséget nyújt, ezért sokszor magyar felmenőkkel nem rendelkező szülők is oda szeretnék beíratni a gyermekeiket. Ezt a lehetőséget azonban csak a magyaroknak és a magyar származásúaknak adják meg. A könyvbemutató végén a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság életműdíját adták át Kallós Zoltánnak.A 90. életévét március végén betöltő Kallós Zoltán a magyar a román és a cigány népzene és népi hagyományok egyik legjelentősebb gyűjtője. Nagy szakmai alázattal és kíváncsisággal végzett munkájáért a rendszerváltozás utáni időszakban több rangos elismerést is kapott. A szellemi és tárgyi javak és értékek fenntartásáért és az ifjúság körében való népszerűsítéséért 1992-ben létrehozta a Kallós Zoltán Alapítványt, ennek ajánlotta teljes vagyonát. Szülőházában, az egykori válaszúti kúriában kiállította az általa gyűjtött népviseletek és használati tárgyak zömét. Itt évente rendeznek tábort a magyar tánc és zenei kultúra iránt érdeklődőknek, ahová a világ minden tájáról érkeznek résztvevők. Kallós Zoltán birtokán szórványkollégiumot is létesített, ahol több mint száz mezőségi gyermeknek biztosítanak szállást és ellátást – írja a kronika.ro.

Erdély.ma
2016. április 24.
Média és alapítvány a családért
Mintegy tíz éve jutalmazza a magyarországi Képmás magazin a családbarát cikkeket. Idéntől a Családbarát Médiáért-díjat kiterjesztették az egész Kárpát-medence magyar sajtójára. A háromszéki Dálnokon magyarországi, erdélyi, kárpátaljai és délvidéki újságírók tanácskoztak a család szerepéről a magyar médiában.
A magyarországi Képmás magazin és a Média a Családért Alapítvány a háromszéki Dálnokon nemrég rendhagyó találkozót szervezett újságíróknak. Az eseményen nemcsak a színes magazint mutatták be, hanem a Családbarát Médiáért-díjat is, amelyet ezúttal kiterjesztettek az egész Kárpát-medencére. Az egykori Gál-kúriában a szervezőkön kívül erdélyi, kárpátaljai és délvidéki újságírók vettek részt.
A magyarországi magazin, a Képmás mintegy tíz éve jutalmazza a családbarát cikkeket, amelyek különböző sajtótermékekben jelennek meg. Megadott kritériumok alapján egy szakmai zsűri havonta választja ki a pályamunkákat, amelyek nemcsak az írott, hanem az elektronikus médiában jelennek meg. Az év tizenkét hónapjának jelöltjei közül év végén a zsűri és a Facebookon történt közönségszavazás után nevezik meg a nyertest, akinek következő év januárjában ünnepi keretek között nyújtják át az oklevelet és az 500 ezer forintos pénzjutalmat – ismertette Fodor Krisztina, a Média a Családért Alapítvány munkatársa.
A lányok már nem babáznak
Az alapítványt tíz éve hozták létre. „Sokat sírunk, hogy fogyunk, ugyanakkor látjuk, milyen szélsőséges az a médiaközeg, amelyben felnövünk. A sajtóban ugyanis csak a negatív példákat olvashatjuk, látjuk. Azokat a történeteket, amikor egy családon belül bántalmazzák a gyerekeket, nőket stb…” – emlékezett vissza a kezdetekre Szám Kati, a Képmás főszerkesztője. „Tartottunk egy konferenciát a népességfogyásról, ekkor született meg az alapítvány ötlete, majd később a díjé is. Szem előtt tartottuk Bernard Cohen véleményét, aki szerint a sajtó nem tudja megmondani, mit gondoljunk, de azt elképesztő sikerrel jelöli ki, hogy miről gondolkozzunk”. Példa erre az is, hogy manapság a lányok már nem babáznak, hanem a tévé hatására felugranak az ágyba, maguk elé tartanak valamit mikrofon gyanánt, és énekelni kezdenek, majd ezt követően elvárják a tapsot – mindezt természetesen a különböző tehetségkutató műsorok hatására. Elhangzott az is, hogy Brazíliában például a robbanásszerű népességnövekedés meggátolására olyan szappanoperát készítettek, amelyben a fogamzásgátlásra helyezték a hangsúlyt – így a dél-amerikai országban a szaporulat néhány éven belül hat százalékról kettőre esett vissza.
Családban egészséges élni
Szám Kati, a Képmás főszerkesztője elmondta, a magazinoknak is nagy hatása lehet: nemcsak a minőségi papír tapintása, a visszalapozás lehetősége és a színes ábrák, hanem a tartalom révén is. A kimutatások szerint ugyanis a mai digitális világban, a látszólag papírellenes közegben egyre nagyobb kereslet van a minőségi magazinok iránt. A Képmás pedig ezt szeretné kihasználni: nem a válásról, a szingli életmódról ír, hanem a család pozitív szerepére helyezi a hangsúlyt. A családban élők ugyanis egészségesebbek, a családban felnövő gyermekek érzelemgazdagabbak, megtanulják a normális viselkedési formákat, amelyeket később felhasználnak munkahelyükön, a mindennapi életben, így egészséges társadalmi életet élnek. „Nem az a cél, hogy a problémákat elkendőzzük, hanem az, hogy segítsük azokat megoldani – újságírók, szakemberek bevonásával” – hangsúlyozta Szám Kati. A Családbarát Médiáért-díj célja tehát annak elősegítése, hogy a médiaolvasó, -néző, illetve -hallgató értéknek lássa a családot. A díj bátorítani hivatott az újságírókat, hogy hivatásuk útján erősítsék a hagyományos családképet. A dálnoki konferencián pedig a magazin vezetői és az alapítvány munkatársai bejelentették: idéntől a díjat kiterjesztik a határon túli területekre is. Előzőleg úgy gondolták, hogy az összes Kárpát-medencei sajtótermék együtt versenyezzen, ám ezt a felvetést később elvetették. A szervezők szerint ugyanis minden régió más és más problémákkal küzd (elvándorlás, szórványosodás, vegyesházasság stb.), így más jellegű írások is születnek. Idéntől ezért a Családbarát Médiáért-díjra a határon túli újságírók külön kategóriában pályázhatnak, minden határon túli régiónak külön díjasa lesz. A díj alapítói ugyanakkor leszögezik: a médiában megjelenő családdal kapcsolatos minőségi és valósághű tartalmak inspirálása, figyelemmel követése és népszerűsítése a cél – a határokon túl is.
Az idősekről se feledkezzünk meg
„Amikor a családi élet szépségéről beszélünk, nemcsak a házasságot értjük ezalatt, a gyerekek születését vagy éppen a nagycsaládot, hanem az időseket is” – hangzott el a találkozón. Az alapítvány munkatársai ezért a dálnoki konferencián bejelentették, Média a nemzedékekért nevű díjat hoznak létre, amely az idősekre összpontosít majd. „Ez az a korosztály, amelyet elfelejtünk a sportban, a művészetben, nagyjából az egész társadalomban, és sokszor csak szavazógépezetként tekintünk rá” – osztotta meg a gondolatait Szám Kati.
Az együttlét alkalmával Kölnei Lívia, a Képmás szerkesztője a családot érő kihívásokról beszélt. Elmondta: a gender-elmélet szélsőséges képviselői elvetik a nemek kettősségét, megkérdőjelezik a férfiak és nők önazonosságát, így jelennek meg a melegek jogait védő szervezetek, az LMBT-mozgalmak, amelyek szétforgácsolják a társadalmat, hogy könnyebben érvényesítsék jogaikat.
Az eseményen Molnár-Bánffy Kata, az idén 15 éves Képmás lapigazgatója örömmel nyugtázta, hogy az elmúlt években a magazin által alapított díj és az ehhez szorosan fűződő díjkiosztó-rendezvény kinőtte magát. Számos szervezet és cég támogatja a kezdeményezést, többek között Lévai Anikó is segíti munkájukat, a miniszterelnök felesége szokta átadni a fődíjat. „Két évvel ezelőtt például a sízésből való hazatérés alkalmával Lévai Anikó és gyerekei a forgalom miatt a januárban megtartott díjkiosztó ünnepségről lemaradtak. SMS-ben jelezte viszont, hogy küld maga helyett valakit. Néhány perc múlva meg is jelent két kormányőr, és kisvártatva kíséretükben Orbán Viktor miniszterelnök, aki viccesen jegyezte meg, hogy ezúttal ő helyettesíti feleségét, férjként van jelen” – zárta hozzászólását Molnár-Bánffy Kata.
A kétnapos együttlét alkalmával a jelenlévők a határon túli magyar sajtóról szóló előadásokat hallgattak meg, majd szakmai kerekasztalt tartottak arról, hogyan lehet szélesebb körben megismertetni a díjat és a Média a Családért Alapítvány munkáját.
Somogyi Botond |
Székelyhon.ro
2016. április 25.
Példát mutat, mércét állít (A 90 éves Kallós Zoltán köszöntése)
A 90 éves Kallós Zoltán néprajzkutatót köszöntötték szombat este Kolozsváron a Magyar Operában szervezett ünnepi gálán, melyen részt vett Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke is.
Az est könyvbemutatóval kezdődött: Csinta Samu közíró, lapunk külső munkatársa élete nagy élményének tartotta, hogy megírhatta A lélekmentő – Kallós Zoltán első kilencven éve című könyvet. Elmondta, maga is a könyv írása során csodálkozott rá Kallós Zoltán életművére és arra a megbecsülésre, amely a néprajzkutatót övezi. Hozzátette, Kallós életútját sokan feldolgozták már, ő arra törekedett, hogy érdekes történetekkel tarkított olvasmányt adjon az olvasó kezébe. Andrásfalvi Bertalan néprajzkutató, volt kulturális miniszter Kallós Zoltánnak azt a mondását idézte, hogy addig maradhatunk meg magyarnak, amíg táncolunk és magyarul énekelünk. Hozzátette, az tud szépen táncolni, énekelni, aki a szeretetét mutatja ezzel ki. Szerinte Kallós Zoltán azért gyűjtötte a magyar népdalkincset, hogy ki lehessen mutatni általa a szeretetet. Rövid megszólalásában Kallós Zoltán is a mezőségi szórványban élő gyermekekkel való foglalkozás fontosságáról beszélt. Megemlítette, a magyar identitás felélesztésén, ápolásán túl a válaszúti szórványkollégium minőséget nyújt, ezért sokszor magyar felmenőkkel nem rendelkező szülők is oda szeretnék beíratni a gyermekeiket. Ezt a lehetőséget azonban csak a magyaroknak és a magyar származásúaknak adják meg.
A kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság életműdíját adták át Kallós Zoltánnak, aki a magyar, a román és a cigány népzene és népi hagyományok egyik legjelentősebb gyűjtője. Nagy szakmai alázattal és kíváncsisággal végzett munkájáért a rendszerváltozás utáni időszakban több rangos elismerést kapott.
A szellemi és tárgyi javak és értékek fenntartásáért és az ifjúság körében való népszerűsítéséért 1992-ben létrehozta a Kallós Zoltán Alapítványt, ennek ajánlotta teljes vagyonát. Szülőházában, az egykori válaszúti kúriában kiállította az általa gyűjtött népviseletek és használati tárgyak zömét. Válaszúton évente rendeznek tábort a magyar tánc- és zenei kultúra iránt érdeklődőknek, ahová a világ minden tájáról, Japántól Brazíliáig érkeznek résztvevők. Kallós Zoltán válaszúti birtokán szórványkollégiumot is létesített. A kollégiumban több mint száz olyan mezőségi gyermeknek biztosítanak szállást és ellátást, akiknek a településén már nem működik magyar iskola, ezért Válaszúton tanulnak.
Orbán Viktor miniszterelnök is köszöntötte a néprajzkutatót. Kallós Zoltánban még mindig több tetterő lakozik, mint közülünk számosokban, és a néprajzkutató naponta állít elénk mércét és példát. Megjegyezte, a kilencven év, a tudós professzori érdemek, a szellemi frissesség, az élet-, akarat- és tetterő elegendő a tiszteletre, főhajtásra és köszönetre, de nem magyarázza azt a meghatódottságot, amely átjárja a gála közönségét. A miniszterelnök felidézte, régen nagy elismerés övezte az öreg honvédeket, akik Bem seregében a magyar szabadság zászlaja alatt küzdöttek az igaz ügyért. „Ez alatt a zászló alatt szolgálnánk mi magunk is. A mi munkánk, küldetésünk, célunk ugyanaz. Életünkkel valami nálunknál nagyobbat, magasabb rendűt, valami fontosabb ügyet szolgálni. A mi közös küldetésünk szolgálni a hazát, szolgálni a magyar hazát” – jelentette ki a miniszterelnök. Megemlítette: Kallós Zoltán sohasem mások ellen, mindig csak a népéért, a megmaradásért dolgozott. Hatalmas tartományokat hódított meg és tartott meg közös emlékezetünkben. Olyan tartományokat, amelyeket mindörökre elmosott volna a feledés özönvize – fogalmazott a kormányfő. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke Szabadság-szobor Emlékéremmel tüntette ki a néprajztudóst. Köszöntésében azt hangsúlyozta, hogy Kallós Zoltán olyan korban helyezte biztonságba az erdélyi magyarság népi értékeit, amikor a diktatúra a megsemmisítésükre tört. Megjegyezte, más lehetne az életmű, ha energiáit nem a diktatúra szorításában, hanem egy szabad világban fordíthatta volna alkotásra. Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napokat szervező Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke is azt idézte fel, hogy a diktatúra idején Kallós Zoltán kolozsvári lakása a népi mindentudás egyetemének a helye volt, ahol a néprajzkutató két házkutatás között gyűjtötte és átadta az értékeket.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. április 25.
Szent György-napok Marosszentgyörgyön
Családbarát programok
Annak ellenére, hogy a hétvégén igen zsúfolt volt Marosszentgyörgy főúttal elválasztott központja, kevés türelmetlen gépkocsivezető dudált a szinte percenként "megtelt" gyalogátjárón. Inkább kíváncsian forgatták fejüket, mi történik enagy zsibvásáron? A helybéliek, a marosvásárhelyiek és az erre járók is megszokták: ilyenkor, Szent György napján ünnepel a település.
Az idén is – a megyeszékhelyt is megszégyenítő – gazdag és változatos programot állítottak össze a szervezők, ahol mindenki találhatott magának valami vonzót. A helyszín is jól választott. A rendezvények nagy része a központban van, látható, mégsem hivalkodó helyen, ugyanis a kézművessátrakat a nagyrészt marosszentgyörgyi kiállítók – 45 kézműves – a Tófalvi úton sorakoztatták fel, a nagyszínpad pedig az iskola udvarán, zárt, védett területen kínálta egész napos programját. Az iskolaépület falain túljutó hangok pedig jó reklámnak bizonyultak azok számára, akik csak úgy erre sétáltak. Persze, a művelődési otthon, a sportpálya, az egyházak közösségi termei is ilyenkor megtelnek tartalommal.
Sófalvi Szabolcs polgármester a Népújságnak elmondta: a szervezők arra törekedtek, hogy családbarát programot állítsanak össze, helyi forrásokra alapozva. Arra is odafigyeltek, hogy a "sztár-vendégeket" közkívánatra hívják meg, ugyanis korosztályonként volt egy szúrópróbaszerű felmérés a marosszentgyörgyiek körében arról, hogy a költségvetés függvényében kit szeretnének szívesen látni. Ettől eltekintve a fellépők 80%-a helybéli volt. A pénteki magyar, román és roma nép-táncfesztiválon több mint 200 táncos és előadó – mind szentgyörgyi – lépett fel a háromórás műsoron. Az oktatókat ugyanis támogatja az önkormányzat, így évközben az érdeklődők, kicsiktől nagyokig ingyen járhatnak néptáncot tanulni, s már hónapokkal az ünnepnapot megelőzően készülnek a fellépésre. Aztán ehhez hasonlóan mutatkozhattak be a helybéli kórusok is. De a hagyományossá vált sportrendezvényeken is elsősorban helybéli csapatok neveztek be, igaz, immár marosvásárhelyi vendégek is erősítik a helyi bajnokságot.
Nagyon jó helyszínnek bizonyult a Máriaffy-kastély udvara is, ahol a központhoz közel – mindössze egy gyalogátjárónyi távolságra – a gyerekeknek rendezték be a teret. A Caritas-sátorban vagy a Maros-szentgyörgyi Ifjúsági Egyesület (MIEGY) – a szervezés oroszlánrészét vállalták fel – egész nap a kisebbeknek szóló programokat vezették le. Volt arcfestés, rajzolás, ügyességi verseny, kincskeresés és sok már érdekes és kreatív játék.
Szombaton délután kiemelt esemény volt a marosszentgyörgyi tehetségek fellépése. Aki úgy érezte, van, amit megmutatni falutársainak, korábban a polgármesteri hivatalban jelezhette részvételi szándékát, és lehetőséget kapott egy rövid műsor bemutatására a színpadon. S amint ilyenkor lenni szokott, voltak jobbak, kevésbé színpadra való produkciók, de a lényeg az volt, hogy mindenki szórakozzon, jól érezze magát a "világot jelentő deszkákon" és előtt is. Szimbolikusan zárta ezt a részt Tomi Weissbuch minikoncertje, aki a Románia hangja 2015-ös kiadásának a második helyezettje volt, és a marosszentgyörgyi Nagy Orsolyával, a TTEst ifjúsági szervezet képviselőjével lépett fel. Aztán az iskolások csoportjai töltötték be a színpadot.
A vasárnap délelőtt a kisebbek bábszínházi előadáson, majd szabadtéren bohócokkal, óriásbuborék- "bűvölővel" szórakozhattak, az esti program pedig a keresztény értékeket helyezte előtérbe, ugyanis az est vendégét megelőzően egyházi zenekarok léptek fel.
Külön ki kell emelnem azokat az irodalmi, művészeti eseményeket, amelyek szintén rendszeressé váltak. Az idén Ilarie Opris tanár marosszentgyörgyi sportolókról szerkesztett román nyelvű könyvét mutatták be, míg a katolikus plébánián a házigazda, Baricz Lajos plébános műsorvezetésével Moldován Irén tanárnő ötödik, Villanások című önéletrajzi kis kötetét ismertette Molnár Éva tanárnő. Fülöp Jenő AFIAP fotóművész "Halld Izrael" címmel a Szentföldön tett zarándokútján készült felvételeiből állított össze kiállítást, amelyhez Sebestyén Spielmann Mihály fűzött értékes, érdekes gondolatokat.
A sztárvendégek közül megemlíthetjük Vastag Csabát, a bukaresti ADDA-t, a budapesti Balkán fanatikot, a 3 Sud Est együttest, Tamás Gábort és az Irist – olyan előadókat, akik nagy fesztiválok visszatérő vendégei.
Sófalvi Szabolcs azt is elárulta, hogy szimbolikus gesztusként a Marosszentgyörgyi Napok alatt felkeresett a kórházban három kismamát és újszülötteiket, a község legfiatalabb lakóit, de ellátogatott a 101 éves Jánosi Margit nénihez, a legidősebb marosszentgyörgyihez is, aki szeretettel várta és fogadta.
– Akkor van egy közösségnek jövője, ha a teret, ahol élnek, belakják – mondta a polgármester –, elárulva azt is, hogy örömmel vette tudomásul, a Szent György-napokra több környékbeli községből, de Marosvásárhelyről is sokan kilátogatnak. Kiemelte: "Készült román és magyar nyelven egy reklámfilm is a község értékeiről, és azért vetítettük le, hogy jelezzük: vannak értékeink, jó ide jönni, itt lakni, házat venni, családot alapítani."
A beszélgetést követően elvegyültem a tömegben és belekóstoltam a színes kínálatba. Kora délután érkeztem, és egyszer csak azt vettem észre, hogy besötétedett. Jól eltelt az idő, jól telt…
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
2016. április 25.
„Lélektől lélekig mentette a magyar kultúra kincseit”
Könyvbemutatóval és gálával köszöntötték a 90 éves Kallós Zoltánt
Két rendkívüli rendezvénnyel ünnepelték meg az idén március 26-án kilencvenedik életévét betöltő Kallós Zoltán néprajzkutatót: szombaton délután a Kolozsvári Magyar Opera emeleti előcsarnokában bemutatták Csinta Samu A lélekmentő – Kallós Zoltán első kilencven éve című kötetét, illetve Kallós Zoltán átvette a Kriza János Néprajzi Társaság életműdíját.
Az ezt követő gálán gyerekek, fiatalok, idősek, profi és amatőr népdalénekesek, néptáncosok és zenészek léptek fel moldvai, kalotaszegi és mezőségi népdalokat, néptáncokat adva elő. Gergely Balázs szerint Kallós Zoltán tudta: ami a lelkében van, azt senki el nem veheti tőle. Kelemen Hunor Kallós Zoltán életének és a romániai magyarság történelmének összefonódását hangsúlyozta. Orbán Viktor magyar kormányfő Kallós Zoltán irigylésre méltó tetterejét méltatta. Az est fénypontjaként Kallós Zoltán kedvenc népdalait énekelte el az ünneplő közönséggel.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)
2016. április 25.
Pénz és taps nélkül
Pro Urbe díj Szilágyi Zsoltnak
A Szent György Napok keretében adták át tegnap az idei Pro Urbe díjakat, amit a sepsiszentgyörgyi önkormányzat 1997 óta évente olyan személyiségeknek ítél oda, akik munkásságukkal „pénz és taps nélkül” öregbítették a megyeszékhely hírnevét.
A helyi tanács határozata értelmében a Pro Urbe díj kitüntetettje 2016-ban Szilágyi Zsolt előadóművész, karmester, és posztumusz Pro Urbe díjjal ismerik el Albert Álmos, Sepsiszentgyörgy volt polgármesterének munkásságát. „A mi küldetésünk ugyanaz: életünkkel valami magunknál nagyobbat, magasabb rendűt, valami fontosabb ügyet szolgálni. A mi közös küldetésünk szolgálni a hazát”, idézte Orbán Viktor magyar miniszterelnököt ünnepi beszédében Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere, aki szerint a kulcsszó a „közös küldetés”.
Szilágyi Zsolt személyében olyan művészt és fáradhatatlan szervezőt köszönthetünk, ismerhetjük el érdemeit, aki országos, sőt európai karrierépítés helyett a kulturális értelemben is perifériának tartott kisvárosban alkotva lett a színvonalas, világraszóló művészi megvalósítások kovácsa. Az azóta térségi vagy éppen európai kulturális fővárosi ambíciókkal is kacérkodó város most a legmagasabb elismeréssel köszöni meg ezt a bátorságot, mondta laudációjában Ferencz Csaba újságíró. Hozzátette, Szilágyi Zsolt, világracsodálkozó ifjúként, a huszadik század talán legnagyobb erdélyi személyisége, Márton Áron püspök mellett „eszmélődhetett”. „Génjeiben hordozott adottsága, tehetsége így olyan szellemi és erkölcsi batyut kapott ajándékul, amiből soha nem fogy ki az „elemózsia”. Így válhatott az előadóművészet valóságos intézményévé a vidék mindmáig leghíresebb kamarakórusa, a Vox Humana lelkévé, a felnövekvő generációk zenei mentorává”, fogalmazott a méltató.
Az erdélyi és székelyföldi közélet kiemelkedő személyisége, Albert Álmos 1992-ben lett Sepsiszentgyörgynek a forradalom után első szabadon választott polgármestere. Tizenhat éven keresztül szolgálta a közösséget, a várost, mondta Czimbalmos-Kozma Csaba városmenedzser. Hangsúlyozta: Albert Álmos városvezetése alatt Sepsiszentgyörgy új utakat keresett és talált, elindult a fejlődés útján. Legkiemelkedőbb eredményeihez hozzátartozik a Lábas Ház visszaszerzése és restaurálása, a tömbházak hőszigetelési programjának, valamint a lakásépítési programoknak a beindítása, a Vadász utcai sportcsarnok megépítése, valamint a szabadtéri futópálya korszerűsítése.
Szintén polgármestersége alatt került sor a központi park rendezésére, a szolgáltató cégek új rendszerben történő beindítására, a szépmezői lakópark és farm megvásárlására. 2008-tól 2012-ig folytatta a közösség szolgálatát azáltal, hogy parlamenti munkát vállalt, és szenátorként tevékenykedett. 2007-ben politika-közélet kategóriában Albert Álmos kapta az Erdélyi Riport Aranyalma-díját. Székedi Ferenc közíró laudációjában akkor azt emelte ki, hogy „a közösségi összefogáshoz nélkülözhetetlen az a pontosan tervező, konok mérnökember, aki nem a délibábok, hanem a mindennapi gyakorlat útját járja”.
Kiss Edit
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. április 25.
Remete ifjúsága megéli a hagyományt
Kétszázötven székely ruhás fiatal volt a XII. Gyergyói Néptáncfesztiválon vasárnap, ötszázan hivatalosak a keddi Gyereklakodalomba. Az eddigi leggazdagabb programmal szervezték meg Gyergyóremetén a tizenkettedik Remetei Ifjúsági Napokat.
Testet-lelket egyaránt megmozgatott az idei Remetei Ifjúsági Napok (RIN) első két napja. Aki hajnalig mulatott, annak is talpra kellett állnia vasárnap reggelre, a néptáncfesztiválra, hisz sorban sereglettek a vendégek, mígnem kétszázötvenen kerültek a csoportképre. Vasárnap délelőtt nagy volt a látványosság: a sok székely ruhás kettős sorban vonult a templomba, hogy ott fiatalos egyházi énekek mellett halljanak arról, hogy a szeretet nem helyettesíthető semmivel, és szeretni most kell.
Az ünnepség a művelődési házban folytatódott, ahol a néptáncok színe-javát mutatta meg kilenc néptáncegyüttes. Ismerni kell az erdélyi táncokat, de legfontosabb a gyergyói visszatanulása – javasolta Laczkó-Albert Elemér, Remete polgármestere a fesztiválon. Elmondta, egy ideig úgy tűnt, Gyergyó vidéke eszköztelen és színtelen a néptánc térképén, amíg elő nem került az ősök tudása.
„Nem a mi hibánk, hogy elfeledtük a gyergyói táncokat, de az már a mi hibánk lenne, ha nem akarnánk visszatanulni. Mert mindenekelőtt a mi táncunkat kell tudni” – fogalmazott a polgármester, mindenkit arra biztatva, ne ápolja, hanem élje a hagyományt, nevezzen be az augusztus 1-6. között sorra kerülő V. Gyergyói Tánc-és Zenetáborba, és táncoljon sokat, ahányszor csak alkalma adatik erre.
A vasárnapi ünnepség után sem akaszthatják vállfára székely ruháikat a Gyergyói-medence fiataljai, hiszen kedden újra összesereglenek, gyermeklakodalmat ülnek. Akárcsak öt évvel ezelőtt, most is remetei lesz a vőlegény, balánbányai a menyasszony, a násznép pedig a Gyergyó és Felcsík, na meg Balánbánya színe-java.
Kedden reggel hét órakor kezdődik „a világra szóló ünnepség”, a remetei Tájházban búcsúzik el a legény a szülőktől. Majd buszra ül a „násznép”, indulnak Balánbánya felé, útközben pedig minden gyergyói településről csatlakozik hozzájuk még legalább öt táncospár. Így érkeznek meg a „leányos házhoz”, jön a kikérés, a leánybúcsú, örömanya tánca, majd egy jelképes egyházi szertartás után Csíkszentdomokos felé indul a társaság. Nem fog hiányozni a szokás részét képező útelkötés sem, majd Remetére érve a csutakfalvi Svájci ház udvarán adnak ízelítőt táncos mulatozásból. Innen szekerekre ülve járják be a falut, számítva sok-sok remetei kíváncsiskodására, aztán pedig a közösségi házban szól a nóta, folytatódik a tánc.
A gyerekek mulatságát a felnőttek, pedagógusok továbbképzése követi. A balánbányai Tanulók Házában legalább harmincöten értékelik ki a Gyermeklakodalmat, majd a következő napokban népi játékokat, népdalokat tanulnak, részt vesznek agyagozáson, nemezelésen, bútorfestésen. Így kerül sor pár nap alatt olyan élmények átadására, melyekből egyaránt tanulhat gyermek és tanító – hogy hagyományok terén is értsék egymás szavát a székely generációk.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro
2016. április 27.
25 éve történt – Az 1991-es egri tanácskozás Erdély sorsáról és a román hisztériakeltés
Negyed évszázada, 1991. április 13-án és 14-én került megrendezésre az Erdélyi Szövetség szervezésében az „Erdély múltja és jövője” című nemzetstratégiai konferencia Egerben. Az előadók között olyan jeles személyiségeket találunk, mint Beke György, az Erdélyi Szövetség elnöke, Tőkés László püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke, Borbély Imre, későbbi RMDSZ elnökségi tag és parlamenti képviselő, Köteles Pál, az Erdélyi Magyarság című folyóirat főszerkesztője, Duray Miklós, a felvidéki, keresztény-demokrata irányultságú pártszerű szerveződés, az Együttélés elnöke, Balla D. Károly, kárpátaljai író, Eva Maria Barki, emberjogi aktivista, Sebestyén Teleki István az Erdélyi Világszövetség képviselője, Pomogáts Béla és Székelyhidi Ágoston irodalomtörténészek.
A tanácskozást követően hatalmas kampány indult a román médiában úgy általában a magyarság ellen. Ez volt a marosvásárhelyi pogrom után talán a legnagyobb hangulatkeltés, amikor a vízcsapból is a magyar irredentizmusról szóló hamis propaganda csorgott. Külön érdekessége az esetnek, hogy legfőképpen Tőkés Lászlót támadták, aki alá sem írta a zárónyilatkozatot, mivel akkor még őszintén hitt a megbékélés lehetőségében, az erdélyi magyar politika egységességében és a mérsékeltnek nevezettek kollaboránsok magyar elkötelezettségében. S persze a zárónyilatkozat sem tartalmazott olyan kitételeket, melyek Magyarország területi követeléseire vonatkoztak volna.
Ha végigtekintünk a rendszerváltás óta eltelt bő negyed évszázadon, azt láthatjuk, hogy meglehetősen esetleges, hogy épp mikor csinálnak a románok ribilliót valamiből, logikát ebben nehéz keresni. Illetve keresni még-még lehet, sőt, érdekes szellemi kihívás, találni viszont aligha.
Amikor a Horn kormány összehívta az első magyar-magyar csúcstalálkozót 1996 nyarán, hatalmas égzengés volt, óriási diplomáciai botrány, a szomszédokkal való, akár a magyar érdekek feladása árán történő „megbékélést” abszolút komolyan vevő Horn Gyula és a Határon Túli Magyarok Hivatalának akkori vezetője Lábody László csak a fejét kapkodta, hogy mi lelte a bukaresti utódkommunista kollegákat.
Két évvel később, amikor Orbán Viktor 1998-ban, a kormányalakítást követően azzal kezdte első mandátumát, hogy lényegében megismételte Antall József felelősségvállalását a határon túli magyarok felett, rámutatva arra, hogy Magyarország és a magyar nemzet határai nem esnek egybe s azt is hozzátette, hogy az ő kormánya nemzet kormánya lesz, Bukarest csendben maradt. Akárcsak a magyar-magyar csúcs intézményesítésének, a Magyar Állandó Értekezlet megalakításénak idején. Hasonló példák oda-vissza idézhetők.
Persze tudni lehet, hogy akárcsak Németországban (amint azt Udo Ulfkotte részletesen leleplezte) és általában a demokratikusnak mondott világban, Bukarestben is kézivezérelt a sajtó, működik az eligazítás, a háttérben döntik el, hogy valamiből kázust kell-e csinálni vagy sem. Az érdekes az, hogy nehezen követhető, hogy mikor miből lesz és miből nem lesz kázus.
Annyi megállapítható, hogy amíg az RMDSZ 1996-ban kormányra nem lépett, lényegében a téma állandóan melegen volt tartva, volt egy permanens uszítás a román médiában, amit időnként mesterségesen, különböző ürügyekkel felcsavartak.
Miután az RMDSZ-t Szőcs Géza örökbecsű kifejezésével élve domesztikálták (hadd idézzük szó szerint a kormányzati szerepvállalásról szóló tanulmány rendkívül találó sorait: „domesztikáltság, vagyis háziállatosítottság, meghunyászkodóvá szelídítettség. A karámban tartott jószág domesztikált: a gazda kedve szerint nyírja, feji, beletörli a lábát, alkudozik a bőrére, koponyáját az egykor félelmetes szarvakkal kifüggeszti a portája fölé.”) az alapjáratú uszítás alábbhagyott s csak egyes esetekben, ismét sztochasztikusan lángolt fel, érdekes módon nem mindig, akkor, amikor vártuk volna. A Trianon filmből botrányt csináltak, viszont a Székely Szabadság Napjának első nagy felvonulásából nem igazán. Akkor csak alsó hangon berzenkedtek.
Annyi minden esetre megállapítható, hogy az 1923-ban alkotmányszinten rögzített célprogram, az egységes, (értelemszerűen kisebbségek nélküli) homogén nemzetállam megteremtése továbbra is fontos prioritása a román politikának. Ebben pedig a pszichológiai hadviselés fontos eszköz. Olyan eszköz, amit tetszőleges alkalmakkor vetnek be, akár különösebb apropó nélkül, mint legutóbb a máig minden bizonyíték nélkül börtönben tartott 64 vármegyés vezetők, Beke István és Szőcs Zoltán esetében.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//erdelyorszag
2016. április 28.
Évértékelő Borbély Zsolt Attila EMNT Arad megyei elnökkel
Menni tovább a megkezdett úton
Eltelt egy bő év a legutóbbi évértékelő beszélgetésünk óta Borbély Zsolt Attilával, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei elnökével, akivel számba vesszük az eltelt időszak eseményeit.
– Történt-e az elmúlt évben bármi, ami alapvetően befolyásolta volna az erdélyi és azon belül a partiumi magyarság léthelyzetét?
– Látszólag nem, valójában igen. Miközben a román hatalom újabb és újabb offenzívát indít közösségünk ellen, szembe kell néznünk egy rendkívül kedvezőtlen, több földrészt érintő globális jelenségkörrel is. Európa háttérből szervezett muszlim megszállásával egy olyan folyamat indult be, mely alapvetően átrajzolhatja az európai jövőt. Pokol Béla szociológus professzor „Európa végnapjai” című munkájában évekkel ezelőtt megírta, hogy azok a muszlimok, akik már letelepedtek az EU különböző országaiban, belátható időn belül többségbe fognak kerülni. Azt pedig, hogy kulturális-társadalmi integrálásuk sikertelen, még Merkel asszony is elismerte, mielőtt belefogott volna kontinensünk kultúráját végveszélybe sodró katasztrófapolitikájába. Ehhez képest milliószámra özönlenek be a küldetéstudattal bíró, az európai normákat, még a legalapvetőbbeket is elutasító, saját érték- és világnézetüket a befogadó országra erőltetni igyekvő megszállók. Itt lassan nem az erdélyi magyarság megmaradása lesz a tét, de még csak nem is a magyarságé, hanem a római jogon, görög filozófián és a keresztény erkölcsi parancsolatokon nyugvó igazság- és igazságosságközpontú Európáé. A legperverzebb az, hogy Európa sírásói azokat kiáltják ki európaiatlannak és Európa-elleneseknek, akik gátat akarnak szabni a beözönlésnek, akik védeni szeretnék az európai határokat, ahogy az Amerikai Egyesült Államok és Ausztrália is védi magát az illegális bevándorlástól.
– Ez azt jelenti, hogy el is felejthetjük nemzeti törekvéseinket, közösségi céljainkat?
– Szó se róla. Ezzel csak azt jeleztem, hogy autonómiaküzdelmünk fő támogatója, a magyar kormány prioritásrendszere megváltozott, most a fő törésvonal a muszlim inváziót megállítani kívánók, valamint a megszállókat arcpirító módon „menekülteknek” nevezők között van. Orbán Viktor az európai vezetők közül az az ember, aki a leghatározottabban áll ki a nemzeti szuverenitás, Európa és a kereszténység mellett s ebben a harcban szövetségesekre is szükség van. Attól még nekünk, erdélyi magyaroknak megvan a magunk felelőssége a saját sorsirányításunkban. Továbbra is nemzeti létparancs a három magyar politikai szervezet egységes, autonomista cselekvési programjának megteremtése, továbbra is aktuális lenne az erdélyi magyar autonómia pártok feletti csúcsszervének létrehozása, az erdélyi magyar közakaratot artikuláló kvázi-parlament életre hívása, akár önkormányzati elv mentén, a Székely Önkormányzati Nagygyűlés mintájára, de akár belső választással is, amit 1993-ban határozott el, akkor még egységes érdekképviseletként az RMDSZ Brassóban – két éves határidő mellett. Továbbra is aktuális az 1996-ban ad acta tett nemzeti kataszter összeállítása, hiszen jól tudjuk, minden népszámlálás manipulált, az lehet csak hiteles, ha mi számláljuk meg önmagunkat.
– Az EMNT-t és testvérszervezetét, a Néppártot gyakran éri az a vád, hogy megosztja a magyarságot. Mi erről a véleménye?
– Mondhatnám, hogy minden pártnak az a feladata, nevéből (pars – rész) és funkciójából adódóan, hogy megosszon, hogy a közösség egy részének értékrendjét képviselje. De elismerem azok álláspontjának jogosságát, akik úgy vélik, hogy az erdélyi magyarság jobb, ha kifelé, az elnyomó többségi hatalom irányában egységet mutat fel. Erre volt is egy kísérlet az RMDSZ-en belül, mely azonban kereken húsz esztendeje elbukott az országos vezetők szűklátókörűségén és a kormányzati hatalom iránti vágyán. A törés később vált intézményessé. Tömbmagyar vidékeken természetes, hogy minden politikai erő megméretkezzen, szórványban más a helyzet, itt közösségi felelősség őrizni a megszerzett pozíciókat.
– Milyen évet zárt az EMNT Aradon?
– Folytattuk közösségépítő programjainkat, irodánkon keresztül segítettük és ezután is segíteni fogjuk a magyar kormány reintegrációs, Kárpát- medencei politikáját. Olyan jeles, felkészült és tájainkon még előadást nem tartott személyiségeket sikerült meghívnunk Aradra, mint Babucs Zoltán hadtörténész, aki az 1848-as honvédseregről mesélt eddig ismeretlen részleteket vagy Varga B. Tamás dalnok, aki a kereskedelmi médiában eltöltött tizenkét év után megundorodva annak képmutatásától, anyagiasságától, hamis értékszemléletétől, visszavonult a családi birtokra gazdálkodni és tartalmas, a nemzet kultúrájával, múltjával és jövőjével kapcsolatos dalokat írni. Folytattuk könyvbemutató sorozatunkat, ebből Toót-Holló Tamás népmeséket, mondákat, mítoszokat és mai szövegeket ötvöző Kő trilógiájának a bemutatását emelném ki. Testvérszervezetünk, az Erdélyi Magyar Néppárt is aktivizálódott a mozgalmi munkában, kirándulásokat szerveztek Szegedtől Budapesten át Bihardiószegig, továbbá néptánc-oktatást és családi napokat is.
– Milyen terveik vannak a jövőre nézve?
– Megyünk tovább a megkezdett úton. A cél az aradi magyarság szellemi és lelki állóképességének erősítése, a „magyarnak lenni jó” életérzés népszerűsítése. Magyarnak születni sorsfeladat, felelősség, de szervesen belenőni a leggazdagabb kultúrák egyikébe, nem mindennapi lehetőség is. Az hatalmas, isteni kegy.
– Köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
2016. április 30.
„Behavazott” kisebbségi ügyek (Tőkés Lászlóval a védhatalmi státus elő- és utóéletéről)
A magyar kisebbségi ügyek európai képviseletéhez akár a migránshullám farvizét is igénybe kell venni, tartja Tőkés László EP-képviselő, akivel kitüntetése visszavonásáról is beszélgettünk.
– Hogy érzi magát mostanában Brüsszelben?
– Mi tagadás, van bennem némi félsz, de inkább amolyan tudatalatti. Amikor legutóbb végigjártam az újra kinyitott brüsszeli Zaventem reptér mintegy másfél órás biztonsági akadályversenyét az autós sorompótól a beszállókapuig, megborzongtam: uramisten, ezután ebben lesz részünk? Körülöttem az emberek ugyanúgy itták a kólájukat, cipelték a csomagjaikat, előzékenyek voltak egymással, mosolyogtak, mint néhány héttel korábban. Mégis azt éreztem, hogy mindenre rányomja bélyegét a legutóbbi események nyomán kialakult félelem.
– És amúgy hogy érzi magát az unió fővárosában?
– Felemásan. Amikor az Európai Parlamentbe kerültem, azt hittem, saját gondjainkat vihetjük a világ elé, fórumra találnak saját erdélyi kisebbségi problémáink. Ezzel szemben bizonyos értelemben nekem is a nyakamba kellett vennem Európa, a világ problémáit, ilyen értelemben átrendeződtek a fejemben a nemzetközi gondok. Egyfajta globalizáció ment végbe bennem, más hierarchiába és összefüggésrendszerbe kerültek az aktuális problémák. Itt van például a migráció kérdése. Előtte Erdély Kárpátokon túlról érkező bevándorlóinak problémája kötötte le a figyelmünket, akik milliós nagyságrendben érkeztek térségünkbe új hazát keresni. Ezzel párhuzamosan viszont azzal kell szembesülnünk, hogy a világ különböző részeiről érkező migránsok hullámverésében a hagyományos, a nemzetek közösségére épülő Európa hasonló problémákkal küszködik, mint a mi nemzeti közösségünk otthon, Romániában. Egész életem hitünk őrzésében, egyházaink szabadságának és kisebbségi egyházaink védelmének jegyében telt. Most azt kell tapasztalnunk, hogy az egész európai kereszténység visszaszorulóban van, és nemcsak az államideológiai alapú ateista diktatúra, hanem a szekuláris, elvallástalanodott, álliberális, intoleráns Európa is hátrányos megkülönböztetéssel sújtja. – Mindez saját prioritáslistájának átrendeződését is magával hozta?
– Átalakulásról nincs szó, némi „nemzetköziesedésről” viszont igen. Hasonló problémákkal találkozom nemzetközi szinten, mint idehaza – másmilyen módon. Mert könnyű belátni, hogy míg hitünket, hagyományainkat, anyanyelvünket védjük, a kisebb-nagyobb európai nemzetek, közösségek érdekeivel találkozunk. Nekem hasonlóképpen fáj a német nemzeti öntudat háttérbe szorulása, mint a magyar nemzettudat sorvadása. Mert ma elképzelni sem lehet, hogy egy német kijelentse, amit itthon azért már egyre kevésbé szégyellünk: magyarnak lenni jó. De fájdalmas a találkozás a nivelláló típusú, az emberi jogok ügyét polgárjogi kérdésre szűkítő nézetekkel is, amikor a francia állampolgárság révén egyenlőségjelet tesznek a muszlim arab és a született francia közé. Mert miközben szeretettel nyújtok kezet a bevándorló muzulmánnak, Franciaországot a franciák és a francia kultúra hazájának tekintem. – A kettős mércét azonban igen mély beágyazottságból kell előrángatni... – Jómagam is a kettős mérce alkalmazását tartom Európa egyik legsúlyosabb problémájának. A Kárpát-medencei Képviselők Fóruma legutóbbi ülésén Szili Katalin tudatosította, hogy kétszer akkora az Európai Unió területén élő hagyományos kisebbségek létszáma, mint a migránsoké. Ennek ellenére az előbbiek ügye iránti figyelem eltörpül a bevándorlók egyéni jogai iránti aggódás mellett. Némi túlzással ma világbotrány lesz abból, ha a szerb–horvát határon rálépnek egy migráns lábára, tévéállomások tucatjai riogatják a világot, hogy nem tartják tiszteletben a hívatlanul ideérkező, netán gazdasági menekültnek számító migránsok emberi jogait.
– Nem lehet ebből tőkét kovácsolni? Elképzelhető, hogy a romániai magyarok tyúkszeme megtaposásának fájdalma is könnyebben elgyűrűzik Brüsszelig? – Akár így is kezelhetjük a kérdést, de érzéseim ebben a tekintetben is felemásak. Az unióban ugyanis még odáig sem jutottak el, hogy tudomásul vegyék a külhoni magyar kisebbség létét, kollektív jogait. Ezért aztán annak az alapvetően fonák helyzetnek is örülnünk kell, hogy Lomnici Zoltán azzal kampányolt a minap a brüsszeli restitúciós konferencián, hogy mivel nemcsak a kisebbségi keresztényeket sérti az ingatlan-visszaszolgáltatás kelet-európai akadályozása, hanem a cigányokat is, a rájuk való tekintettel is fel kell gyorsítani a restitúciót. Lomnici logikája szerint, mivel létezik egy erős hátszéllel rendelkező európai cigány stratégia, a magyar ügyet az vinné előbbre, ha a cigány érdekeket is csatlakoztatnánk. Nosza, hivatkozzunk a cigányokra, akkor több esélyünk van saját jogaink érvényesítésére. Ezzel párhuzamosan oda jutottunk, hogy a migránsügy farvizén próbáljuk bevinni Európába a hagyományos kisebbségek kérdését. Örüljünk neki? – Három évvel ezelőtt Tusnádfürdőn szorgalmazta, hogy Magyarország vállaljon védőhatalmi szerepet az erdélyi magyar kisebbség érdekében. Felvetése a Románia Csillaga érdemrend visszavonását hozta maga után. Megbánta netán? – Szó sincs róla. A becsületbíróság közel húszoldalas indoklást állított össze az érdemrend visszavonásának alátámasztására, amely tömörnek szánt foglalata a ceauşista-szekurista idők magyarellenességének. Mintha az iratot a volt Securitate Magyar irredenták ügyosztályának – volt ilyen! – szakértői állították volna össze. Ha valaki viszont akarja látni a hajdani horthysta-fasiszta ellenes frazeológiát, diskurzust, ez az indoklás ajánlott olvasmány. Elítélésemben a hajdani intézményes magyarellenesség nyer megfogalmazást, amely nem csak ellenem jelent fenyegetést. Ahol ilyesmi megtörténhet, ahol a bíróság igazat ad két volt titkosszolgálati vezető vádaskodásának, abban az országban senki sem érezheti biztonságban magát.
– A tusványosi segélykiáltás hirtelen felindulásból hangzott el, vagy előzetesen egyeztetett témafelvetés volt?
– Részemről teljesen tudatos volt, napokon át készültem rá, hiszen a védőhatalmi státust a dél-tiroli minta alapján nagyon hasznos politikai eszközként kezelem. Ugyanakkor semmiféle egyeztetés nem volt, attól tartottam ugyanis, ha kikérem a miniszterelnök úr környezetének véleményét, azt a bölcs tanácsot kapom, hogy ne vessem fel a kérdést. Hasonló okokból a román–magyar alapszerződés felülvizsgálata ötletének felvetését sem beszéltük meg előzetesen. Holott mindkettőt időszerűnek tartottuk. A védhatalmi státus felvetését megfogalmazásában sem Orbán Viktor, sem a Nemzetpolitikai Államtitkárság nem támogatta azóta sem, következményeitől azonban mindig megvédtek. Ebben az összefüggésben rendkívül nagyra értékelem a Magyar Becsületrend ideítélését, ez a kitüntetés gyakorlatilag teljesíti a védhatalmi státus kívánalmait személyem vonatkozásában. Nekem azonban az az elsődleges fontosságú, hogy az elszakított területek magyarjai szabadon élhessék meg magyarságukat a szülőföldjükön, és teljes értékű életet élhessenek.
– Úgy tűnik azonban, hogy mindig van lejjebb. A kisebbségi kérdésekben Romániában tapasztalható visszarendeződés körülményei között milyen stratégiai-taktikai átalakulásokat, módszereket, témafelvetéseket tart szükségesnek?
– Egyértelműen rendszerváltozásra van szükség a kisebbségpolitikában, az általános romániai rendszerváltozás ugyanis alig közelített ezen a téren a demokratikus követelményekhez. Románia a kommunista időkhöz hasonló kirakatpolitikát folytat a kisebbségpolitika tekintetében, legfeljebb némi demokratikus álcát öltve magára. Önálló magyar politizálás kell, ennek az igénynek azonban az RMDSZ messze nem akar vagy nem képes eleget tenni. De európai viszonylatban is áttörésre van szükség, az egyéni jogokon alapuló, a diszkrimináció tilalmának általános alapelvein nyugvó, szűkkeblű kisebbségpolitika tanúi vagyunk. Az unió „ostromát” egy pillanatig sem szabad abbahagyni, de kétségtelenül egyre szűkebb a tér: a migránsok kérdése egyértelműen „behavazott” minden kisebbségi kérdést. Fájdalmas a beismerés, de szükséges: ha elméleti szinten folyamatos is e problémák újrafogalmazása, gyakorlatilag helyben topogunk.
– Sokan azt tartják, a kelet-európai országok egyik tragédiája, hogy demokratikus átmenetük hőseit képtelenek voltak megvédeni – esetenként saját maguktól is. Önre is vonatkozhat ez a megállapítás?
– Neumann Ottó nagyváradi származású újságírót idézem a kilencvenes évek elejéről: maradtál volna szimbólum… Ha maradtam volna a még Ion Iliescu által is forradalmi hősnek nevezett státusban, biztosan semmi baj nem lenne most velem. Engem változó intenzitással, de gyakorlatilag folyamatosan le akartak vadászni az elmúlt bő húsz esztendőben. Hol politikai, hol egyházi, egyetemi alapítói-irányítói, de magánemberi minőségemben is karaktergyilkossági kísérletek célkeresztjében állok. A legnagyobb eddigi teljesítményemnek azt tartom, hogy képes voltam a felszínen maradni, mert amúgy nem terem fű a magamfajta politikai és nemzeti közszereplőnek. A hibáim felsorolására pedig nem lenne elegendő ez az újságfelület.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 2.
Nincs Orbán Viktorunk
Beindult Erdélyben a kampány. Egyesek a saját bőrükön érzik, hogy „ki mint vet, úgy arat”. Hiába figyelmeztették az RMDSZ vezetőit a „civilek”, a „Facebook-betyárok” és a háttérbe szorított ellenzéki magyar újságírók, hogy amit művelnek, az nem nevezhető érdekvédelmi munkának, legfennebb a magyar szavazatok áruba bocsátásának, senki sem hallgatta meg őket.
Így teltek az évek, és így üresedtek ki sorra a lelkesítő szlogenek. Ma már nem bíznak a választók abban, hogy képesek lesznek az érdekükben „kiállni, képviselni, és kiharcolni". Úgy tűnik, hogy eddig még úgy-ahogy működtek a nagyotmondás eszközei, a diverzió különféle módszerei, hiszen ott volt a viszonylag erős MPP és EMNP, és hangosak voltak a magyargyűlölő szélsőségesek, akikkel látványosan szembe lehetett szegülni, de mivel ezek a tényezők különböző okok miatt mára megszűntek vagy megenyhültek, tárgya nélkül maradt a szervezet.
A bukaresti „havereik" sorra megcsalták őket, kitették a magyar minisztereket a kormányból, magára hagyták a „rommagyar" parlamenti képviseletet. Eközben pedig politikai szervilizmusból jelesre vizsgáztak, és ezáltal az erdélyi magyar választók bizalmát is elveszítették. Két szék között a pad alatt ébredtek fel. A rövidlátó stratégiájuknak köszönhetően.
Ezzel a kétkulacsos politizálással, a szedett-vetett önkormányzati jelöltállítással (lásd például Marosvásárhely esetét), valamint az előválasztások szándékos elmulasztásával (tisztelet a néhány kivételnek) jelentősen rontották a politizálásból eddig jól megélő opportunisták helyzetét, de legfőképpen az erdélyi magyarok választási esélyeit. Ráadásul egy másik fontos problémával, a markáns vezéregyéniségek hiányával is szembe kell nézniük. Ha végiggondoljuk, kik szerepelnek a jelöltek névsorában, kik lesznek a parlementi választások listáján, és kiket találunk ma az RMDSZ vezérkarában, alig jut eszünkbe olyan politikus – egy-két székelyföldi helyi tisztségviselő kivételével –, akikért érdemes lenne elmenni szavazni. Akikért el tudnánk felejteni – legalább a választások idejére – azokat az „eredményeket", amelyeket az eddigiek során elértek.
Ki lenne az a politikus, aki olyan szereppel bírna itt, Erdélyben, mint Magyarországon a Fidesz elnöke? Aki képes lenne a helyenként hibás politizálás ellenére is szavazásra buzdítani a tömegeket? El kell fogadnunk azt a tényt, hogy az erdélyi magyar politikusok fényév távolságra állnak azoktól a személyes és csoportos értékektől, amelyek továbbra is olyan népszerűvé teszik a magyarországi kormányzó pártot és a miniszterelnököt. Pedig ők is követnek el hibákat. Az ellenzék őket is állandóan kereszttűz alatt tartja.
Itt azonban nem Orbán Viktornak hívják a pártelnököt. Nem félnek tőle sem Bukarestben, sem Brüsszelben. A politikai diskurzusát mindig az határozta meg, hogy éppen honnan fúj a szél. Jól megfért a magyarellenes intézkedéseiről elhíresült román kormányban, azután pedig békésen tűrte az ellenzéki szerepet. Nem ő húzta előre a pártot, hanem a párt volt az, amelyik őt megvédte. Körülbástyázta magát a saját embereivel, kényszerpályára helyezte az alakulatát, a demokratikus előválasztásokat ellehetetlenítette. Ha mégis került volna valaki, aki képes igazi vezéregyéniséggé válni, azt mindenhonnan el kellett távolítani. A kritikus hangokat el kellett fojtani, az esetlegesen felbukkanó Lázár Jánosokat háttérbe kellett szorítani. A vezérkar megtelt a kétszínű politizálás híveivel, a csoportérdekek kiszolgálóival, a becsületes közképviseleti munka aláásóival. Így akarják az idei választásokat „megnyerni".
Ferencz Zsombor, Marosvásárhely
Krónika (Kolozsvár)
2016. május 3.
Akadémiai Újságírói Díj a Korunk főszerkesztőjének
Az MTA Elnöksége Akadémiai Újságíró Díjban részesítette Kovács Kiss Gyöngyöt, a kolozsvári Korunk folyóirat főszerkesztőjét a tudomány népszerűsítése érdekében kifejtett eredményes újságírói tevékenysége elismeréseképpen.
Az Akadémiai Aranyérmet, az Akadémiai Díjakat, a Wahrmann Mór-érmet, az Arany János-életműdíjat és az Akadémiai Újságíró Díjat Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke Orbán Viktor miniszterelnök jelenlétében adta át hétfőn az MTA 187. közgyűlésének ünnepi ülésén.
Az Akadémiai Aranyérmet a reakciókinetika és a komplexkémia területén végzett hat évtizedes iskolateremtő kutatásaiért, tudományos publicisztikai és tudománytörténeti, valamint kiterjedt tudományszervezői tevékenységéért, magas színvonalú oktató-nevelő munkája elismeréseként Beck Mihály, az MTA rendes tagja vehette át. Az életműdíjnak számító rangos kitüntetést az MTA Elnöksége évente egy akadémikusnak adományozza.
Az MTA közgyűlésének budapesti megnyitóján Orbán Viktor miniszterelnök bejelentette: a kormány 2020-ig 1200 milliárd forintot szán kutatásra, fejlesztésre és innovációra, ezzel Magyarország GDP-arányos kutatási ráfordításai megközelítik majd az EU-átlagot. „Európa századokon át volt a világ vezető politikai és gazdasági hatalma, de mintha elfelejtette volna, minek köszönhette ezt a versenyelőnyét" – idézte az MTI a kormányfőt, hangsúlyozva: ehhez leginkább a tudomány és politika szövetsége kellett.
Orbán Viktor elmondása szerint a két terület is akkor léphet előre, ha együtt halad, ezért a magyar tudomány jövője, minősége Magyarországon politikai ügy: nem párt-, hanem nemzetpolitikai ügy. Mint emlékeztetett, Magyarország nem rendelkezik nukleáris arzenállal, nagy olajkinccsel, százmilliós népességgel, de sajátos észjárással, komoly tudományos tradícióval igen.
„A mai világban késhegyre menő küzdelem zajlik a tudós emberfőkért" – hívta fel a figyelmet a miniszterelnök, aki szerint ma már nemcsak nyugaton, de keleten is olyan kutatási feltételeket teremtettek, amelyek mágnesként vonzzák a tehetséges kutatókat. „A magyar kormány és az MTA ebbe a szellemileg alárendelt és kiszolgáltatott helyzetbe nem törődik bele" – tette hozzá Orbán Viktor.
A miniszterelnök közölte: a kormány célja, hogy Magyarország Közép-Európa legversenyképesebb országa legyen, 2020-ig ezért 1200 milliárd forintot terveznek kutatásra, fejlesztésre és innovációra költeni. Ez a támogatás már a GDP 1,8 százalékát jelenti, ami megközelíti az EU 1,9 százalékos átlagát.
Orbán Viktor beszámolt arról, hogy Lovász Lászlóval, az MTA elnökével a közgyűlés megnyitása előtt megegyezetek: a kormány a jövőben is támogatni fogja az akadémia kutatóprogramjait.
Krónika (Kolozsvár)
2016. május 4.
Csúsztatások az „egyházkerületi pártgyűlésen”
Ha hinni lehet a helyi sajtónak – mert hivatalos közleményt nem adtak ki –, csúsztatások is elhangzottak a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és az RMDSZ múlt pénteki csúcstalálkozóján, amelyet a nemrég átadott új egyházkerületi székházban tartottak.
Mint arról beszámoltunk, úgynevezett „hagyományossá vált időközi tanácskozásra hívta Partium magyar önkormányzati elöljáróit és törvényalkotóit” egy Csűry István püspök és Varga Attila főgondnok által jegyzett körlevél. A hívásra elsőként maga Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke jelent meg, noha ő se nem önkormányzati vezetője, se nem törvényhozója a Partiumnak. Ellenben nem volt ott maga Varga Attila, az egyik összehívó, aki amúgy több cikluson át volt a párt képviselője Bukarestben, sőt, mint nemrég kiderült, éppen őt javasolja majd az RMDSZ alkotmánybírónak a lejáró mandátumú Puskás Bálint helyébe.
Az egyéb összefonódások rendjén említendő, hogy a pénteki közös KREK–RMDSZ-ülést Forró László püspökhelyettes nyitotta meg, vélhetően kettős minőségében: ő ugyanis nemcsak az egyházkerület főjegyzője, hanem az RMDSZ Bihar megyei képviselője, azaz aktívan politizáló református lelkipásztor. Emellett még hegyközkovácsi parókus lelkész is, mindhárom tisztségért fizetség jár neki.
Forró Székelyföldről, tehát az Erdélyi Református Egyházkerületből került Biharba, az előző püspöknek, Tőkés Lászlónak volt közvetlen munkatársa, a KREK-beli előmenetelét is neki köszönheti, pénteken mégis hátba támadta volt mentorát. A Partiumi Keresztény Egyetemről szóló „helyzetjelentésében” közvetve Tőkést tette felelőssé az intézményben bekövetkezett menedzseri válságáért, holott az egyházkerületnek épp annyi szavazata volt az évek során az Alapítók Tanácsában, mint a volt püspöknek. Az Alapítók Tanácsának mind a mai napig tagja a KREK mindenkori püspöke, jelenlég épp Csűry István, aki viszont maga helyett gyakran éppen Forrót delegálta az egyetem stratégiai-felügyeleti testületébe. Utóbbi most azt mondta, hogy Tőkés „a Partiumi Keresztény Egyetem irányítója” – ami nyilvánvaló csúsztatás –, aki sajtótájékoztatókon mond „egyszer egyet, máskor mást” a kialakult helyzetről, amivel tulajdonképpen csak azt éri el, hogy növeli a bizonytalanságot a PKE körül. Ami azért nem felel meg a valóságnak, mert dokumentálható: amikortól tudomására jutottak az előállt anyagi nehézségek, Tőkés László következetesen sürgette és támogatta a helyzetfeltárást és válságkezelést, fokozatosan tájékoztatva a közvéleményt a „szekrényből kihulló csontvázakról”. Ugyanakkor éppen az RMDSZ – amelynek maga Forró László püspökhelyettes is az egyik politikusa – igyekezett már a kezdetek kezdetén azt sugallani, hogy maga az egyetem alapítója, Tőkés László a felelős a PKE eladósodásáért. Ez a képtelen vád egyébként azóta is fellelhető a párvezetők retorikájában. Sőt, amióta a gazdasági válsághelyzet előállt, az egyházak és az RMDSZ egymással versengve folytatnak többé-kevésbé nyílt propagandát a „Tőkés László-Orbán Viktor-féle” Partiumi Keresztény Egyetem ellen, dacára annak, hogy az RMDSZ-nek számos aktivistája és szimpatizánsa adott elő, dolgozott vagy szerzett diplomát ebben a felsőoktatási intézetben, amelyben felekezetre való tekintet nélkül tanulhattak a magyar történelmi egyházak ifjú hívei. (Forró főjegyző felesége is évek óta innen kap tanári fizetést.)
A pénteki ülésen az RMDSZ-esek a kampányra és a politikai fejtágításra koncentráltak. Kelemen Hunor országos ügyekről tartott tájékoztatót, és szokás szerint úgy viselkedett, mintha az RMDSZ-en kívül és nélkül fű sem nőhet Erdélyben, sőt Romániában. Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke a párt és az egyház közötti együttműködés fontosságát hangsúlyozta és forszírozta, nyilván a közelgő választások fényében. Ő amúgy nemcsak a párt helyi erős embere, hanem a római katolikus egyházban is jelentős befolyással bír, bár tisztsége szerint csupán váradújvárosi egyháztanácsos. Ezúttal sem állta meg, hogy ne nyilvánítsa – merőben indokolatlanul – a PKE-t az Erdélyi Magyar Néppárt „melegágyának”, mintegy igazolva azokat a félelmeket, miszerint a kialakult válságos helyzetben az RMDSZ-t csak egyetlen dolog érdekli: megszállni az egyetlen partiumi felsőoktatási intézményt is, ahogy azt már szinte az összes oktatási és kulturális intézménnyel megtette.
A bihari sajtó azt is megírta, hogy a KREK jelenlegi vezetői az RMDSZ-szel való legteljesebb összefogás hívei, amit azzal ideologizálnak meg, hogy a politikai alakulatok közül egyedül az RMDSZ nyújtott nekik kezet. Hogy ez pontosan mit jelent és miben áll, az nem derült ki. Talán olyan közpénzek miatt hálálkodik az egyház, ami az adófizetők zsebéből származik, de amiket az RMDSZ úgy osztogat, mintha a sajátját osztaná.
A házigazda Csűry István püspöknek egyetlen érdemleges hozzászólása volt: bejelentette, hogy ősszel ismét megpályázza a püspöki tisztséget, és addig akarja betölteni, amíg el nem küldik nyugdíjba… Az új egyházkerületi székházban tartott választási kampánygyűlésen való részvétel mellett Kelemen Hunornak arra is jutott ideje, hogy külön megbeszéléseket folytasson a püspökkel, de Böcskei László nagyváradi római katolikus megyéspüspökkel is „egyeztetett”, valamint Bihar, Szilágy és Szatmár megyei önkormányzati és parlamenti képviselőkkel.
V. T. B.

bumm.sk, 2016. máj. 4.
Enyhén csökkent a magyar iskolákba beíratott gyerekek száma Szlovákiában
A nem véglegesített beiratkozási adatok szerint enyhén csökkent, a szeptemberben beiratkozókkal együtt azonban várhatóan szinten marad idén a magyar tannyelvű általános iskolákba beíratott gyerekek száma Szlovákiában - közölte Jókai Tibor, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének (SZMPSZ) elnöke szerdán.
MTI-HÍR
Szlovákiában - ahol az idén a korábbi éveknél némileg később, áprilisban tartották az iskolai beiratkozást - a 2016-2017-es tanévre, 3402 leendő elsőst írattak be szüleik magyar tannyelvű oktatási intézménybe - derült ki az SZMPSZ statisztikáiból. Ez a szám némileg alacsonyabb, mint egy évvel korábban, amikor 3575 elsőssel kezdhettek a magyar iskolák, de még nem számít véglegesnek, mert az adatok a szeptemberi tanévkezdésig - a késve beiratkozókkal - még módosulhatnak.
"Elsőre csalódásnak tűnik, hogy az idén nem sikerült átlépnünk a 3500-as lélektani határt, de látni kell, hogy a végeredmény szeptemberig még változni fog" - mondta Jókai Tibor. Kifejtette: tapasztalataik azt mutatják, hogy főként a hátrányos helyzetű régiókban, és azon belül a nehezebb szociális helyzetű családok esetében gyakori, hogy csak később - időnként csak szeptemberben - íratják be gyerekeiket az iskolákba. Hozzátette: feltételezésük szerint idén ezt a jelenséget az is erősíthette, hogy a közoktatási törvény módosítása miatt, nem a megszokott időben, hanem áprilisban tartották az iskolai beiratkozásokat.
A 258 felvidéki magyar általános iskolába idén beíratott leendő elsősök számának alakulása az egyes régiók szerint jelentős eltéréseket mutat. Míg a magyarok által is lakott járások egy részében emelkedett, addig másokban csökkent ez a szám. A statisztikák azt mutatják, hogy míg az olyan még tömb-magyar lakosságú régiókban mint a dunaszerdahelyi vagy a komáromi járás, inkább a leendő elsősök számának emelkedése volt megfigyelhető, addig a magyar szórványvidékeket is magába foglaló nyitrai és besztercebányai megyékben inkább ezzel ellentétes volt a trend. A pozsonyi megyében enyhén emelkedett a létszám, ellenben Kassa megyében érezhetően csökkent a beíratottak száma.
A szlovákiai magyar tannyelvű általános iskolákba beíratott gyerekek száma a korábbi érzékelhető csökkenés után az elmúlt négy-öt évben stabilizálódott, tavaly enyhe mértékben javult a helyzet, az idén - a késve beiratkozókat is beleszámolva - várhatóan szinten marad a magyar elsősök száma.
(mti)
itthon.ma//erdelyorszag
2016. május 6.
Csillaglövő
A szeretet talajából…
A hármasfalui Sándor János fafaragó, nyugalmazott tanár egyik faragott képének a címe A csillaglövő, ami azt jelképezi, hogy ha valamit nagyon akar az ember, akkor képes megvalósítani – még a csillagot is le tudja lőni. Műhelyében és helyi kiállításán csodás faragásokat láthattunk, de keze munkáját dicséri a székely-szentistváni kultúrotthon előtt az aradi vértanúk emlékére felállított tizenhárom kopjafa is.
Vésője alatt népballadák elevenednek meg, kifaragta a Kárpát-medencét, a magyar hazát, amelyben minden magyar benne van, a Felvidéktől Erdélyig, a Délvidéktől Kárpátaljáig, a Bocskai- címert, a kis magyar címert, tányérokat népmesei és balladai motívumokkal. Ilyen például az Alfától ómegáig, rajta a keresztre feszített Krisztussal (jelenleg a pécsi múzeumban található). Keze alól Krisztus áldozatának számos jelképe került ki, van pünkösdjelkép, virágvasárnap-jelkép, bibliai jelenet, a négy evangélista szimbolikus képe.
A Fába faragva a történelmi Magyarország címerei a Magyar Nemzeti Könyvtárban című, háromnyelvű – magyar, német, angol – kötetben találhatók meg a Széchényi Múzeumban kiállított, a történelmi Magyarország faragott címereinek fényképei.
A faragott csodákat bámulva különösen megkapott az egyik kép, amely egy puskatusra feszített Krisztust ábrázol. A művész szerint azt jelképezi, hogy az emberiség a háborúk által keresztre feszíti önmagát a sátán, a gonosz erők hatására. A fában egy nagy fekete szív is látszik, amely a gonoszságot, az ördögi gondolatokat jelenti, amik által az emberiség háborúkkal pusztítja önmagát. Ezzel jár az éhínség, ezért van a keresztre feszített gyomra a gerincére rászáradva.
Megfaragta a tavasz jelképét is, amikor az avarból kilép az új élet, és szerelmes kis lepkék röpködik körül, és erre a szeretetre, örömre a Nap, a fény, az istenség adja az áldását. Számos faragás központi eleme az életfa, mint ahogyan gyakori elem a Nap és a Hold is. Mint mondta, a fényről van szó, de nemcsak a fényről, mert a Nap és a Hold nemcsak a fényt jelképezik, a Nap férfi-, a Hold női jelkép. A kettőt együtt ábrázolja, mert amint a jó a rossztól nem választható el, a nő és a férfi is egymáshoz tartozik.
Székely András Bertalan méltatása szerint "élet-fafaragásai a szeretet talajából nőnek ki – gyökerük sok esetben maga a szív –, termésük a szeretetmag, amelyre két szerelmes madár száll le, fölötte pedig az áldást osztó nap sugározza minden élet lényegét, a fényt. Pávái csőrén kivirágzik az élet, kiéneklik a szeretetüket, átadván egyik a másiknak, jelképezvén a folytonosságot, amely természetszerűleg jut el Istenhez".
"Isten felszólítására nem lehet néma maradni"
Sándor János nyugalmazott tanár. Homoródvárosfalván született, évtizedekig tanított, kultúrházat vezetett, tavaly nyáron a makfalvi gyermek-alkotótáborban vezette be a környék gyermekeit a fafaragás tudományába. A fa és a faragás szeretetét édesapjától örökölte.
1961-ben került Hármasfaluba, frissen végzett pedagógusként helyezték ide, helyettes tanárként dolgozott itt több mint tíz évet, később átszervezés miatt Cséjére került újabb tíz évre, majd Makfalvára helyezték, ahol faragni is tanította a gyermekeket, és minden tanév végén kiállítást rendezett a gyermekek munkáiból.
Idejének nagy részét a műhelyében tölti. Legsürgősebb munkái közé tartoznak azok a kopjafák, amelyeket a szolgálati idő alatt elhunyt három makfalvi polgármester és kibédi alpolgármester emlékére állítanak fel. Ezeket május 7-én, a székely majálison avatják fel. Kopjafákat készít a székely vértanúk emlékére is, amelyek felállítását augusztus 20-ára tervezik. Ezeken kívül magánrendelései is vannak.
Ottjártunkkor éppen egy fogyatékosokkal foglalkozó debreceni alapítványnak, A fény felé elnevezésű civil szervezetnek készített egy faragást, a feltámadás és újrakezdés szimbólumát. Egy életfát ábrázol, rajta egy főnixmadárral, amely az ölében tart egy fogyatékos embert. A főnixmadár a napba néz, összeég és hamvaiból újra feltámad. A munka a feltámadás, az újrakezdés jelképe.
Művészi hitvallását ekképp fogalmazta meg: a gyümölcshozó fák kapaszkodnak, gyökereikkel egyre csak kapaszkodnak a szülőföld megtartó és tápláló rögeihez. Gyökereiben újul meg a fa. Az elszáradó ágak bogos anyagot ajándékoznak az örökkévalóságnak, hogy legyőzhessük általuk is az enyészetet, az elmúlást. E mellett az ajándék mellett nem tud elmenni a művész anélkül, hogy ne róná be az évgyűrűkbe mulandó élete nyomait. Talán másoknak is jelentenek valamit e jelek, hisz az elmúlás megtartó, élő hittel vértez fel mindannyiunkat. Isten felszólítására nem lehet néma maradni. Ha a fa erezetébe írta be a Gondviselő üzenetét, akkor számunkra közkincsként tolmácsolja a megszólított művészi lélek ezen üzenetet, olvashatóvá, érthetővé teszi, olvassák ez évgyűrűk. Lélekszólító imádságait olvassák, e fába faragott imádságokat, mint néma, szívünkben melegen dobogó csendes könyörgéseket.
Művészetének elismeréseként Bocskai- díjjal tüntették ki, meghívást kapott a hannoveri világkiállítás magyar pavilonjába, a bicentenárium alkalmából megfaraghatta az Országos Széchényi Könyvtár számára a történelmi Magyarország hatvanhárom vármegyéjének címerét. 2014-ben Makfalva község díszpolgárává avatták.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2016. május 9.
Egy hely, ahol teljesítménnyé alakítják a tehetségígéretet
„Nagyon fontosnak tartom, hogy az iskolák ügye ténylegesen közügy legyen. Iskolatámogató környezet híján nagyon nehéz intézményt építeni, fejleszteni. Főként egy olyan társadalomban, amely nem tiszteli a pedagógusokat, ahol nem érték az erőfeszítést igénylő munka, a megszerzett tudás” – beszélgetés Erdei Ildikóval, a temesvári Bartók Béla-gimnázium igazgatójával.
– A temesvári Bartók-líceum még a magamfajta belső-erdélyinek is sokat mond, de mit jelent önnek, az intézmény igazgatójának?
– Az iskolánk több, mint iskola. Egy közösségépítő, jövőbe mutató hely, ahol mindennap van egy új kihívás, egy-egy új helyzet, gond, ötlet, kudarc és siker. Közel 600 gyerek, fiatal és mintegy 60 pedagógus iskolája.
Egy hely, ahol azon és azért dolgozunk, hogy a diákok szeressenek iskolába járni, találjanak olyan területet, ahol tehetségígéretük teljesítménnyé alakulhat, ahol a tanárok csapatban dolgoznak, és ahol a szülői közösség partnerként van jelen.
Olyan iskola, ahol tudjuk, hogy a tanórák mellett fontos szerepük van a tanórán kívüli tevékenységeknek, hiszünk a diákönkormányzat kezdeményezőerejében, a diákok egyharmada tagja valamelyik hagyományőrző csoportnak, és a Bartók Diákszínpad évente új előadással örvendezteti meg a közönséget.
Egy olyan munkahely, ahol a munkaközösség jelentős hányada minden tanév elején, illetve végén szakmai műhelyen értékeli az iskolai életet, és közösen tervezi a jövőt.
– A Bartók-iskola a szórványmagyarságból fogad diákokat. Milyen vonzáskörzete van az intézménynek?
– Temesváron és a környékbeli falvakon kívül elsősorban Temes megyéből érkeznek diákjaink, ezenkívül néhány Arad megyei településről, Majláthfalváról és Kisiratosról is járnak hozzánk középiskolások. Három irányból érkező három iskolabusz hozza reggel a diákokat, jelenleg mintegy 150-en járnak iskolabusszal: Újszentesről, Újmosnicáról és Győrödről.
Az iskolabuszos diákoknak mintegy egyharmada érkezik a településekről, a többiek a város különböző negyedeiben, főként a hat évvel ezelőtt megszűnt tagozatos iskolák körzetében ülnek fel az iskolabuszokra. A megyéből elsősorban Végvárról érkeznek diákjaink, közülük van, aki a bentlakást választja, és van, aki a napi ingázást. Ezenkívül vannak diákjaink Lugosról, Bodófalváról, Igazfalváról, Ótelekről és Zsombolyáról is.
– Akik pedig nem szeretnének ingázni, azoknak lehetőségük nyílik az iskola kollégiumában lakni.
– Iskolánk kollégiuma 50 férőhelyessé alakítható, jelenleg 40-en laknak benne. Minden évben igyekszünk javítani az életkörülményeket, a bentlakó diákok számára pedig sajátos programokat működtetünk, dolgozunk ki. A diákok 2–4 ágyas szobákban laknak, van saját tanulószobájuk, ebédlőjük, használhatják az intézmény sportpályáit, eszközeit. A bentlakó diákok közösségének saját önkormányzata van, igyekszünk a programok kialakításában odafigyelni a javaslatokra. A Bartók Alapítvány ösztöndíjjal segíti őket, s pályázati támogatásból a belvárosi református egyház együttműködésével melegebéd-program működik számukra.
Évente egy-egy identitáserősítő programot valósítunk meg, melynek fontos eleme mindig az, hogy a diákok „hazavigyenek” szülőfalujukba valamit a megszerzett tudásból. Az idei iskolai évben több tanulástámogató program is működik a PADOC Alapítvány révén: matematikából, magyar nyelv és irodalomból, informatikából és tanulástechnikából. Évek óta jól működik a pszichokör, valamint a kortárstanácsadásra épülő belső hálózat. Az elmúlt tanévtől kezdődően a tizenegyedikes diákok egyéni szakoktatási támogatást igényelhetnek egy-egy szakma elsajátításához. Jelenleg két bentlakó diákunk tanulja ki az iskola mellett a szakács-, illetve a pincérmesterséget. A jövőben gyakorlati készségeket fejlesztő műhelyt szeretnénk kialakítani és működtetni a kollégium keretében.
– Eközben Temesváron is épül szórványoktatási kollégium. Ez bartókos kezdeményezés? Milyen viszonyban van az iskola ezzel a kezdeményezéssel?
– A felső iskolások szórvány-szakkollégiumát ezelőtt 10 évvel tervezte meg a temesvári Szórvány Alapítvány egy olyan munkacsoportja, amelynek magam is tagja voltam. Az akkori tervek szerint mindenképpen olyan szakkollégiumot terveztünk megvalósítani, amely a Bartók-líceumot is erősíti. A jelenlegi elképzelések még alakulóban vannak. Bízom benne, hogy ezt az elvet most is sikerül érvényesíteni.
– Melyek a legfőbb okai annak, hogy a szórványnak számító Temesváron és környékén a magyar gyerekek jelentős része nem anyanyelven folytatja tanulmányait?
– A magyar szülők gyermekeire vonatkozó beiskolázási adatokat összegző statisztikákban Temes megye mindig a sor végén kullog. Általában azt tartják, hogy a gyerekeknek csupán negyede jár magyar iskolába. A mi felméréseink azt mutatják, hogy az iskolába lépő gyerekek nem tudnak már magyarul, és ez az elsődleges oka annak, hogy a magyar iskolaválasztás nem is kerül szóba. Ennek egyik oka a nyelvileg vegyes családok magas, 67 százalékos aránya.
Az elmúlt években növekedett a vegyes házasságokban születő gyermekek magyar iskolaválasztása, jelenleg már külön programokat működtetünk annak érdekében, hogy ezek a gyerekek megfelelően tanulják meg a nyelvet, és sikeresen illeszkedjenek be az iskolába. Ebben a munkában komoly segítséget jelentettek az Integratio Alapítvány kétnyelvűségprogramjai, az igényesen kidolgozott szülői tájékoztatók, a családok, óvodák és iskolák által mára már közkedvelt játékcsomagok. Továbbra is találkozunk olyan magyar családokkal, amelyek román iskolába íratják a gyermekeiket, de ez az arány jóval kisebb.
– Az iskolai gazdag programkínálat fényképei, rövid összegzései a közösségi hálón keresztül jutnak el a külvilághoz. Arra kérem, néhány fontosabbat emeljen ki!
– Egyik ilyen jól működő programunk a havi jelleggel megszervezett átszó- és alkotóház, amely mind a jelenlegi, mind pedig a jövőbeli diákjainknak nyújt tartalmas szabadidőprogramot. Kiemelném továbbá a testvérosztályok programjait, hiszen az elmúlt években kiépítettünk egy térségi iskolahálózatot a város óvodáival és a megye iskoláival. Minden elemi osztályunknak van egy partneróvodája és egy vidéki összevont elemi testvérosztálya. A felső tagozatos osztályaink pedig a vidéki felső tagozatos osztályokkal létesítettek kapcsolatokat.
Évente több közös tevékenységre is sor kerül: egymást meglátogatják az osztályközösségek, ilyenkor közös órákat is tartanak, de közösen mennek kirándulni vagy valamilyen kulturális rendezvényre. Igyekszünk minden olyan lehetőséget megragadni, amelyek az alkalmazható tudás kialakítását, a különböző tehetségterületek fejlesztését vagy a pályaválasztást segítik. A programok megvalósításába bevonjuk volt diákjainkat vagy a szülői közösséget, de sokszor működünk együtt a különböző civil szervezetekkel, intézményekkel.
Ha egy kezdeményezés jól alakul, abból igyekszünk hagyományt teremteni: így szervezzük meg most már évente a Tehetségnapot névadónk, Bartók Béla születésnapján, a Mesterségem címerét, a Tudományos Játszóházat, a Magyarok Európában rendezvényt vagy a Családi Sportnapot. Az idei tanévben sikerült iskolakertet létrehoznunk az iskolában és az óvoda épületében is. Reméljük, ezek a foglalkozások is rendszeressé válnak.
– Iskolai sikertörténetekről gyakran hallani. De mit jelent egy intézmény életében ennek az ellenkezője, amikor valami nem a tervek szerint alakul?
– A kevésbé sikeres történeteknek is fontos szerepük van: ezek jelzik a problémás területeket, a gondokat. Ha egy középiskolás diák abbahagyja az iskolát, azt komoly tünetnek tartom. Az elmúlt időszakban több olyan vidéki diákunk is volt, aki kimaradt. Az iskolatámogató programok egy része ezekből a helyzetekből okulva alakult meg. Ha egy diák nem talál legalább egy olyan szakkört, csoportot, programot, ahová szívesen jár, az szintén jelzés. Éppen a napokban végzünk egy felmérést azzal kapcsolatosan, hogy van-e minden diákunknak legalább egy „fogódzója”, egy közössége, ahová tartozhat, ahová szívesen jár.
– Minden bizonnyal Önnek is van prioritáslistája. Hogyha egy elemet kellene kiemelnie ebből, mi volna az?
– Nagyon fontosnak tartom, hogy az iskolák ügye ténylegesen közügy legyen. Iskolatámogató környezet híján nagyon nehéz intézményt építeni, fejleszteni. Főként egy olyan társadalomban, amely nem tiszteli a pedagógusokat, ahol nem érték az erőfeszítést igénylő munka, a megszerzett tudás. Úgy gondolom, hogy ez közös felelősség.
– Szakmailag és emberileg mit jelent az ön számára, hogy a nemzeti ünnep alkalmából március 11-én Budapesten átvehette a Magyar Arany Érdemkeresztet?
– Mindenekelőtt megerősítést. Kevés olyan pillanat volt eddig az életemben, amikor számba vettem, összegeztem, értékeltem a munkámat, és a kitüntetés átvétele erre kicsit rákényszerített. De úgy érzem, még sok tervem van és sok tennivalóm. Emberileg külön kitüntetést jelentett az a sok kedves visszajelzés, őszinte öröm és gratuláció, amit szűkebb és tágabb környezetemből kaptam. Ezúton is köszönöm.
dr. Erdei Ildikó
1970-ben született Temesváron. Szülővárosában végzett általános iskolai tanulmányai után a nagyváradi Iosif Vulcan Pedagógiai Líceumban szerez tanítói képesítést. 1997-ben a Temesvári Nyugati Tudományegyetemen, pszichológia szakon diplomázik. 1988-tól a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceumban dolgozik, előbb tanító, majd iskolapszichológus 1991–2001 között, majd 2012-től napjainkig az intézmény igazgatója. 2003-tól külső munkatársa a Temesvári Nyugati Tudományegyetemnek. 2011-ben doktorál a Szegedi Tudományegyetemen. A Magyar Arany Érdemkereszttel tüntetik ki 2016. március 11-én a bánsági szórványmagyarságért végzett szakmai és közösségépítő munkája elismeréséül. 2011-től az MTA külső köztestületi tagja. Hazai és nemzetközi szórványoktatási és tudományos kutatási projektek résztvevője, számos szakpublikációt jegyez.
dr. Erdei Ildikó 1970-ben született Temesváron. Szülővárosában végzett általános iskolai tanulmányai után a nagyváradi Iosif Vulcan Pedagógiai Líceumban szerez tanítói képesítést. 1997-ben a Temesvári Nyugati Tudományegyetemen, pszichológia szakon diplomázik. 1988-tól a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceumban dolgozik, előbb tanító, majd iskolapszichológus 1991–2001 között, majd 2012-től napjainkig az intézmény igazgatója. 2003-tól külső munkatársa a Temesvári Nyugati Tudományegyetemnek. 2011-ben doktorál a Szegedi Tudományegyetemen. A Magyar Arany Érdemkereszttel tüntetik ki 2016. március 11-én a bánsági szórványmagyarságért végzett szakmai és közösségépítő munkája elismeréséül. 2011-től az MTA külső köztestületi tagja. Hazai és nemzetközi szórványoktatási és tudományos kutatási projektek résztvevője, számos szakpublikációt jegyez.
Dénes Gabriella
Krónika (Kolozsvár)
2016. május 16.
Diaconut felbőszítette esetleges kitiltásának híre
Magyarország a szélsőségesen magyarellenes Bogdan Diaconu kitiltását tervezi. A soviniszta román politikus válaszul a restitúciós ügyekhez kapcsolódó korrupcióval megvádolt és Budapestre költözött volt RMDSZ-es képviselő, Markó Attila kiadatását követeli – számol be Balogh Levente a kronika.ro-n. Arról, hogy Magyarország kitiltani készül a szélsőséges nézeteket hirdető Egységes Románia Párt (PRU) elnökét, független parlamenti képviselőt, a Népszabadság cikkezett szombaton saját értesülésre hivatkozva. A lap információi szerint a budapesti kormány ülésén szóba került, hogy a jövőben nem engedik be az országba a magyarellenes kirohanásairól ismert Bogdan Diaconut. Diaconu tavaly alapította meg a nacionalista, magyarellenes Egységes Románia Pártot (PRU), amelynek első kongresszusán, január végén bejelentette egy – a Magyar Gárdára hasonlító – „polgári önvédelmi" szervezet létrehozását Karóbahúzó Vlad (Vlad Țepes) Őrjárata néven. Diaconu a Népszabadságnak nyilatkozva azzal fenyegetőzött: ha eredményesen szerepelnek a 2016-os parlamenti választáson, kitiltják a magyar cégeket Romániából. Szerinte a magyar kormány azért akarja kitiltani, mert a PRU „az egyetlen párt, amely ellent tud állni a magyar irredentizmus térnyerésének".
A Népszabadság azt sugallja, hogy a magyar kormány a kitiltással a Jobbiknak tesz gesztust. Tavaly októberben ugyanis három évre kitiltották a Jobbik alelnökét, Szávay Istvánt Romániából. Erről Szávay márciusban szerzett tudomást, amikor a határon feltartóztatták. A képviselő most a lapnak úgy nyilatkozott, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes már tájékoztatta arról, a kormány lépése válasz az ő kitiltására. Budapest jelezni akarja: elfogadhatatlanak tartja, ha egy másik uniós tagállam így lép fel egy magyar parlamenti képviselővel szemben. A jobbikos politikus egyébként nem örül annak, hogy Diaconuval hasonlítják össze, mert ő nem tartja magát „románellenesnek". Minderre Bogdan Diaconu Facebook-oldalán először egy összeesküvés-elmélettel reagált, miszerint Orbán Viktor magyar miniszterelnök valójában Klaus Johannis román államfő és „főnöke", Angela Merkel német kancellár felszólítására csatlakozott azon erőkhöz, amelyek „cenzúrázni" akarják a PRU által képviselt román nacionalizmust. Emellett arról „tájékoztatta" Orbán Viktort, hogy az őszi parlamenti választásokat követően, amikor a PRU – szerinte – parlamenti párt lesz, kitiltja a magyar cégeket Romániából, mivel azok álláspontja szerint a „magyar szeparatizmust" pénzelik. Egyben azért fognak küzdeni, „hogy betiltsák az államellenes RMDSZ-t, valamint a többi autonómiapárti magyar szervezetet, amelyek közül egyesek egyenesen terrorszervezetek, mint a HVIM.”
Azt is közölte: pártja fel kívánja venni a kapcsolatot a Magyarországgal szomszédos országokban tevékenykedő nacionalista pártokkal, „hogy harapófogóba szorítsák a magyar irredentizmust.” Később nyilvános felhívást tett közzé, amelyben felszólította a román hatóságokat az általa bűnözőnek nevezett Markó Attila kiadatási ügyének rendezésére. „Másfél éve a bűnöző volt RMDSZ-es képviselő, Markó Attila még mindig Magyarországon bujkál a magyar állam védelme alatt, a román hatóságok pedig elfelejtették megtenni a kiadatásához és romániai bíróság elé állításához szükséges lépéseket" – áll a közleményben.
Diaconu szerint ellenkező esetben a román hatóságok cinkossá válnak abban, hogy a szökésben levő bűnöző elkerülje a felelősségre vonást. „Markó Attila igazságszolgáltatás elé állítása kulcsfontosságú a nemzetbiztonsági fenyegetést jelentő, törvénytelen erdélyi visszaszolgáltatások hálózatának felderítésére, amelyekben Magyarország is érintett, ezt bizonyítja, hogy a magyar állam bujtatja a bűnözőt" – áll a szélsőséges politikus közleményében. Mint ismeretes, Markó Attila RMDSZ-es képviselő korábban az ingatlanrestitúcióért felelős bukaresti szaktestület magyar tagja volt. Ebbéli minőségében jogerősen három év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték, miután a bíróság szerint jogtalanul döntött a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatásáról az azt építtető református egyháznak. Ezt követően az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) azzal is meggyanúsította, hogy szándékosan felülértékelt bukaresti ingatlanok után jogtalanul járó kárpótlási összegek kifizetéséről szóló döntésekben vett részt. Mivel emiatt a korrupcióellenes ügyészség előzetes letartóztatásba akarta helyezni, ő tavaly lemondott, és Budapestre költözött. Románia az Interpollal adatott ki nemzetközi körözést ellene.
Markó Attila a Krónikának Diaconu követelésével kapcsolatosan úgy nyilatkozott: nincs véleménye a szélsőséges politikus kifakadásáról. „Ilyen beteg emberekkel nem foglalkozom, csak legyintek", szögezte le – írja a kronika.ro.
Erdély.ma
2016. május 17.
Zenélő bástyák, mérges diákok a kolozsvári könyvhéten
Varró Dániel nem szívesen érettségizne le önmagából, Király László pedig tényleg hallotta zenélni a Szabók bástyáját – többek közt ilyen és ehhez hasonló érdekességeket hallhatott a hétvégén a 6. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét közönsége.
A rendezvénysorozat számtalan eseménye közt a FestivApp nevű okostelefonos alkalmazás is segített eligazodni, a Bulgakovban pedig ingyen járt a kávé azoknak, akik könyvet olvastak. A Fogoly utcában gólyalábas bohócok szórakoztatták a gyerekeket, miközben szüleik a könyves standok kínálatából válogattak.
A pénteki nap egyik legizgalmasabb eseményének a budapesti Varró Dániel közönségtalálkozója bizonyult. A József Attila-díjas költővel szervezett beszélgetésre jó néhány kismama elvitte a gyerekét is. Hogy ne csak felolvasásra korlátozódjon a találkozó, arról Molnár György, az Eszter-lánc mesezenekar gitárosa gondoskodott, aki Varró Dániel több költeményét is megzenésítette. A gyerekversek felolvasása mellett Varró néhány szellemes történetet is megosztott hallgatóságával. Megtudtuk, a Nők Lapja főszerkesztőjétől – miután az felkérte, hogy írjon a lapba – azt kérdezte, hogy nem írhatna-e verses formában, mire azt a választ kapta: alkosson csak prózában, mert „a versek összezavarnák a Nők Lapja olvasóit”.
Arról is beszámolt, hogy már az első kötetére olyan kritikát kapott, miszerint túl gyerekes, sőt a „posztinfantilizmus előfutára”. „Rájöttem, hogy nem tudnék önmagamból ötösre leérettségizni” – fogalmazott a költő, hozzátéve, hogy mióta érettségi tétel lett belőle, rengeteg üzenetet kapott érettségizőktől, hogy segítsen kidolgozni a róla szóló tételt. Az egyik diák ráadásul megfenyegette, hogyha őt húzza ki az érettségin, és megbukik, akkor „kiheréli” a szerzőt. Tamási Áron, a közszereplő
Természetesen a könnyed, vidám rendezvények mellett komolyabb hangvételtű irodalmi események is helyet kaptak a könyvhét programkínálatában. Május 26-án lesz Tamási Áron halálának 50. évfordulója, ennek apropóján emlékkonferenciát szenteltek a szervezők a farkaslaki születésű írónak. Ezúttal nem elsősorban a szépíró Tamásiról, hanem közéleti szerepvállalásáról esett több szó.
Kónya Hamar Sándor Tamási Áronnak a Vásárhelyi Találkozón betöltött szerepét taglalta, Láng Gusztáv, Dávid Gyula és Kántor Lajos pedig személyes emlékeket idéztek fel az íróval kapcsolatban, Tamási 1956-os, a Bolyai Egyetemen tartott közönségtalálkozója köré építve elbeszéléseiket. Kónya Hamar Sándor elbeszéléséből többek közt megtudtuk: Tamási Áron az általa szervezett Vásárhelyi Találkozó után – amelynek célja az volt, hogy a különböző ideológiai irányzatokat képviselő erdélyi magyar értelmiségieket együttműködésre bírja – úgy nyilatkozott: amit tett és mondott, normális esetben politikusi feladat lett volna.
Láng Gusztáv irodalomtörténész elmondta: a Bolyai-egyetem diákirodalmi körének elnökeként annak idején neki kellett formálisan meghívnia Tamási Áront, hogy tartson előadást. Mint részletezte: Tamási nagyon nehézkesen válaszolt a politikailag kényes kérdésekre, ugyanis közhelyeket sem akart mondani. Amikor viszont a gyerekkoráról kezdett el mesélni, akkor már könnyedén beszélt, később derült ki, hogy A vadrózsa ága című önéletrajzi írását mondta fel. Láng szerint Tamási akkora műgonddal írta meg a regényeit, hogy írás közben meg is tanulta őket kívülről. Hozzáfűzte, Tamási novellái új fejezetet nyitottak a magyar irodalomban.
Dávid Gyula irodalomtörténész szintén jelen volt a Tamási Áron előadásán, azonban emlékei helyett inkább a rendelkezésre álló korabeli forrásokra hagyatkozott. Köztük volt Jordáky Lajos szociológus naplója és kihallgatási jegyzőkönyve is. A forrásokból kiderül, Tamási 1956 október 15-én érkezett meg Kolozsvárra feleségével, aznap este Jordáky Lajossal beszélgettek, a közönségtalálkozóra pedig 17-én került sor. Mintegy 700 diák ünnepelte akkor Tamási Áront. Dávid Gyula hozzáfűzte, a Tamási Áron megfigyeléséről szóló akták még mindig nem kerültek elő a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács irattárából.
Egy műemlék orgona hangja
Király László kolozsvári költő A Bethlen-bástya dallama című legújabb verseskötetét mutatta be a könyvhéten a Bulgakov irodalmi kávéházban. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája rendezvényén László Noémi költő kérdésére Király elárulta, egészen banális dolgot jelez a cím. Amikor ő felkerült Kolozsvárra, még romos állapotban volt a Bethlen-bástya néven is ismert Szabók bástyája, az októberi szelesebb reggeleken átfújt a bástya ablakain a szél, így a műemléképületből orgonálásra emlékeztető dallamok szűrődtek ki. László Noémi kérdésére elmondta: nem tudja, mi lesz a mostani ifjú alkotók sorsa, de biztos benne, hogy bármilyen kátyúból megtalálják a kiutat.
Alapítvány fiatal írókért
Méhes György író idén száz éve született, ezért két rendezvényt is szenteltek a centenáriumi megemlékezésnek a szervezők. Csütörtök este a Bulgakov irodalmi kávéházban Marosán Csaba, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze olvasott fel Méhes György műveiből. Szombaton pedig a kolozsvári magyar főkonzulátuson Méhes György Földi istenek című egyfelvonásos színdarabját olvasták fel.
Az eseményeken az örökösök részéről jelen volt Sárkány-Nagy Erzsébet és a Bulgakov kávéház tulajdonosa, Nagy Elek, az író gyermekei, akik bejelentették: alapítványt hoznak létre a fiatal tehetséges írók támogatására és édesapjuk hagyatékának gondozására. Nagy Elek elmondta: az alapítvány 100 millió forintos nagyságrendű összegből gazdálkodik, célja felkutatni az új tehetségeket. Hangsúlyozta: édesapjuk beléjük táplálta az irodalom szeretetét, a nemzettudat megtartása pedig irodalom nélkül lehetetlen. Az alapítvány fő feladata a már korábban alapított Méhes György irodalmi díj odaítélése lesz, emellett a 2007-ben elhunyt író szellemiségét követve ösztöndíjakkal és pályázatokkal fogja segíteni a fiatal szerzőket.
Szőcs Géza író, Orbán Viktor miniszterelnök kulturális tanácsadója arról értekezett, hogy Méhes György életpályáját folytonos újrakezdés jellemezte. Az, hogy Méhes György humora ma is aktuális, a jelenlévőknek egyértelműen kiderülhetett a Földi istenek egyfelvonásos színdarabból, Bogdán Zsolt, Csutak Réka és Dimény Áron színművész remekbe szabott előadásában.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
2016. május 17.
Otthon a táncban
A virtust díjazták a III. Székelyföldi Legényesversenyen
Több tapsot, több figyelmet is megérdemelt volna az a nyolc legény, aki a Lajtha László Alapítvány és a Háromszék Táncegyüttes által meghirdetett III. Székelyföldi Legényesversenyre jelentkezett. Akadtak köztük olyanok, akik Györgyfalváról tánclépésben írtak verset, mások Százhalombattáról találták érdemesnek idejönni. Az udvarhelyszékiek pedig virtusból, tartásból, hagyománytiszteletből vizsgáztak jelesre a pénteki megmérettetésen. Ezért jogosan kapott mindenki díjat.
Ivácson László, a Háromszék Táncegyüttes művészeti vezetője műsorvezetőként lazán és poénosan vezette le az estet. Tehette, hiszen hazai terepen volt, (Deák Gyula igazgató szerint is jól sikerült a helyszínváltoztatás), és a maroknyi nézőközönség szinte a „családi kört” jelentette. No meg szüksége is volt az izgulós, lámpalázas 14–19 éveseknek egy kis kötetlen beszéltetésre, hogy elfelejtsék, miért is vannak itt: a verseny a györgyfalvi táncos, Jaskó István „Pitti” folyamatának (táncának) pontos bemutatásából állott, valamint a motívumok szabad kombinálásával a saját szájuk íze szerint formált legényesüket is meg kellett mutatniuk az ifjaknak.
Tizenéveseké a verseny
Bár a szervezők nem szabtak korhatárt, valahogy a tizenéveseké lett ez a verseny, mivelhogy az idősebbek vagy elkötelezik magukat egy-egy hivatásos néptáncegyüttesben, vagy egyéb elfoglaltságok miatt nem vállalják már a felkészülést. Így is megmutatkozott azonban a különbség a 14–15 évesek, illetve a színpadot, reflektort már jól tűrő, rutinos százhalombattaiak vagy a húszhoz már közelebb állók fellépésében, térkihasználásában, a tánc felépítésében, no meg persze a figurák minőségében is.
Ez különösen a kötelező tánc előadásában volt határozottan megfigyelhető, a szabadon választott szakasznál az iskolázottság súlya háttérbe szorult, és a két györgyfalvi legény, mint hal a vízben, anyanyelvi szinten adta elő saját legényesét. Ahogy illik. Nekik – saját bevallásuk szerint – kétszeri megnézése a Pitti táncának elegendő felkészülést jelentett.
Mit osztályoztak?
A zsűri, azaz Ivácson László, Melles Endre tánckarvezető, Péter László, a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes táncművésze és Deák Gyula, a Háromszék igazgatója hosszasan mérlegelte minden versenyző egyéni érdemeit és gyengeségeit: látható módon a falusi környezetből jövők közvetlenebb kapcsolatban álltak a földdel, jobb volt a „talajfogásuk”, dobbantásaik keménységről és határozottságról árulkodtak.
A végső eredményt azonban még sok minden befolyásolta: a lábkörök teljessége, az ugrások magassága, a pityegtetés erőssége, nem utolsósorban az alkalomhoz–tánchoz illő viselet, és sokat nyomott a latban a saját egyéniség megmutatása is. Többször is elhangzott, „jó anyagról” beszélünk, felkészült versenyzők mérettették meg magukat. Ugyan ezt többen megtehették volna azok közül is, akik a nézőtéren ültek…
A lámpaláz volt a gyengéjük
Amíg a zsűri tanácskozott, addig a versenyzőket és tanáraikat faggattam várakozásaikról.
– Nem vagyok megelégedve magammal, úgy érzem, pontatlan voltam – mondta a rugonfalvi Forgács.
– Lehet fennebb lépni, látjuk mi is – tették hozzá oktatói, László Zsolt és Anna –, de elsősorban azért jöttünk, hogy visszaigazolást kapjunk a munkánkról. Erről a közönség tapsa tud leginkább meggyőzni.
A százhalombattai fiúk, 10–15 éves táncos múlttal a hátuk mögött, magabiztosabbnak tűntek, de a verseny izgalmainál erősebben hatalmába kerítette őket az afölött érzett meglepetés, hogy milyen vendégszeretetet tapasztaltak, ellentétben a hazai fellépésekkel, ahol szerintük a türelmetlenség és az információk elhallgatása a jellemző.
A nagyobbik györgyfalvi legény már dolgozik, így kevesebb időt töltöttek a felkészüléssel, gyenge pontjuknak azt tartották, hogy „erősen izgulnak”.
Megérdemelt díjeső
Az év kiváló legényes táncosa a magyarországi Papp Richárd lett. A legényes újraalkotója megtisztelő címet megosztva nyerte meg a györgyfalvi Mirza Miklós Barna és a tárnoki Kiss Attila.
Az egyetlen háromszéki versenyző, a csernátoni Oláh-Ghiurca Tamás különdíja egy györgyfalvi tánctáborban való részvétel, amelyet az ottani Georgikon Alapítvány ajánlott fel. Palagyi Szilárd Ráckeresztúrról, Imre Róbert Rugonfalváról és az alsóboldogfalvi Farkas-Forgács Jenő szintén különdíjasok, a közönségdíjat és a zsűri különdíját a legifjabb legény, a györgyfalvi Csíki Ákos vitte haza.
Mindannyian megkapták Fekete Réka Táncbeszéd című gyönyörű könyvét is. Gratulálunk nekik és a szervezőknek is, és tekintve, hogy az eseményt követő táncházban, ahol a Folker zenekar húzta a talpalávalót, rengeteg ifjú leány, de annál kevesebb legény vett részt, a jövőre nézve reméljük, kissé népesebb lesz a mezőny.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. május 22.
A magyar református egység napját ünnepelték
A magyar református egység napját ünnepelték vasárnap Kolozsváron, a Farkas utcai református templomban tartott ünnepi istentiszteleten. Az esemény egyben a reformáció 500. évfordulója tiszteletére rendezendő, 2017. október 31-ig tartó rendezvénysorozat megnyitója is volt – számol be Kiss Előd-Gergely a kronika.ro-n.
A templom zsúfolásig megtelt, de az előtérben elhelyezett kivetítőn is több százan követték az ünnepi istentiszteletet, mely alkalomból a Szent György-szobrot az egyházmegyék névtábláival vették körbe.
Orbán Viktor miniszterelnök köszöntését Hafenscher Károly, a Reformáció Emlékbizottság munkájának segítéséért felelős miniszteri biztos olvasta fel. A miniszterelnök arra emlékeztetett, hogy a vallási megújulás ügye az elmúlt évszázadokban szorosan összekapcsolódott a magyar nyelv megőrzésével, „magyar mivoltunk megerősítésével”. „Kívánom, hogy ez a jövőben is így lehessen, és a magyar nemzet számára oly fontos református örökség újra és újra erőforrás legyen számunkra. Legyen erejük és kitartásuk, hogy ezen ötszáz éves örökség szellemével szolgálhassák a magyar hazát” – fogalmazott üzenetében Orbán Viktor.
Prédikációjában Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke úgy vélekedett, hogy a magyar reformátusságot Isten szeretete fogja össze. „Sok küzdelmet folytatunk azért, hogy szabadnak érezzük magunkat. Amikor ezt elérjük, akkor jövünk rá, hogy mégis szükségünk van arra, hogy valakihez tartozzunk” – jelentette ki a püspök. A kenderszálak példájára utalva azt mondta: a sok vékony szál, ha összefogják és kötéllé fonják, akár hajókat is megmozdítani képes erőt tud közvetíteni. „Csak Krisztus szeretete fűz egybe minket. Az én gyenge egyéni életemet összekapcsolja egy másik gyenge emberi lénnyel. Ebből lesz a házasság, ebből lesz a család, ebből lesz az egyház, ebből lesz a nemzet” – fogalmazott a püspök.
Bogárdi Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke, a Református Zsinat lelkészi elnöke köszöntésében kijelentette: a magyar reformátusok egységének a hét évvel ezelőtti kinyilvánításakor a magyar emberek összetartozásának, a magyar reformátusok összetartozásának az evidenciáját mondták ki.
Az ünnepi istentiszteletet követően a Farkas utcában számos esemény tette színesebbé az ünnepi alkalmat. Az Apáczai Csere János Gimnázium udvarán különböző egyházkerületek képviselői mutatták be tevékenységüket, a Romkert pedig a gyerekfoglalkozásoktól volt hangos. Lapzártánkkor a Farkas utcai templomban a világhírű Varnus Xavér hangversenye zajlott.
„Azt is mondhatnánk, hogy ez a mai nap egy hagyománynak a folytatása, mert 2009-ben a kárpát-medencei református egyház végre megalkotta az egységes Magyar Református Egyházat” – fogalmazott a Krónika kérdésére Kató Béla. A püspök szerint a vasárnapi rendezvény már csak attól is egyedinek nevezhető, hogy a Kárpát-medence mind a 65 egyházmegyéje jelen volt az ünnepségen az egységet szimbolizálva.
A magyar református egység napján arra emlékeznek, hogy a 2009-ben elfogadott egyházi alkotmány szerint a Magyar Református Egyház tagja minden keresztyén, aki ahhoz tartozónak vallja magát, éljen bárhol a világban, és legyen magyar vagy más anyanyelvű. Az egyházi alkotmány helyreállította a trianoni döntést követő határátrendeződés által szétszakított Magyar Református Egyháznak a szervezeti egységét. Kató Béla elmondta, számukra jövő év október 31-ig tart ez a jubileum, a programnaptár pedig rendkívül sűrű lesz ebben az időszakban – írja a kronika.ro.
Erdély.ma
2016. május 23.
Hajókat megmozdítani képes erő (Magyar református egység)
A magyar református egység napját ünnepelték vasárnap Kolozsváron, a Farkas utcai református templomban tartott ünnepi istentiszteleten. Az esemény egyben a reformáció 500. évfordulója tiszteletére 2017. október 31-ig tartó rendezvénysorozat megnyitója is volt.
Orbán Viktor miniszterelnök köszöntését Hafenscher Károly, a Reformáció Emlékbizottság munkájának segítéséért felelős miniszteri biztos olvasta fel. A miniszterelnök arra emlékeztetett, hogy a vallási megújulás ügye az elmúlt évszázadokban szorosan összekapcsolódott a magyar nyelv megőrzésével, magyar mivoltunk megerősítésével. Kívánom, hogy ez a jövőben is így lehessen, és a magyar nemzet számára oly fontos református örökség újra és újra erőforrás legyen számunkra. Legyen erejük és kitartásuk, hogy ezen ötszáz éves örökség szellemével szolgálhassák a magyar hazát – fogalmazott üzenetében Orbán Viktor.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke prédikációjában úgy vélekedett, hogy a magyar reformátusságot Isten szeretete fogja össze. Sok küzdelmet folytatunk azért, hogy szabadnak érezzük magunkat. Amikor ezt elérjük, akkor jövünk rá, hogy mégis szükségünk van arra, hogy valakihez tartozzunk – jelentette ki a püspök.
Fontos a vérségi kapcsolat, fontos lehet a közös nyelv, a közös kultúra, a történelem, amelynek szakaszait együtt éltük át, de hányszor vagyunk annak tanúi, hogy a legcsodálatosabban szerető édesanya sem tudja egyben tartani családját. Csak Krisztus szeretete fűz egybe minket. Az én gyenge egyéni életemet összekapcsolja egy másik gyenge emberi lénnyel. Ebből lesz a házasság, ebből lesz a család, ebből lesz az egyház, ebből lesz a nemzet – fogalmazott a püspök. A kenderszálak példájára utalva azt mondta: a sok vékony szál, ha összefogják és kötéllé fonják, akár hajókat is megmozdítani képes erőt tud közvetíteni.
Bogárdi Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke, a Református Zsinat lelkészi elnöke köszöntésében kijelentette: a magyar reformátusok egységének hét évvel ezelőtti kinyilvánításakor a magyar emberek összetartozásának, a magyar reformátusok összetartozásának az evidenciáját mondták ki. A magyar református egység napján arra emlékeznek, hogy a 2009-ben elfogadott egyházi alkotmány szerint a Magyar Református Egyház tagja minden keresztyén, aki ahhoz tartozónak vallja magát, éljen bárhol a világban, és legyen magyar vagy más anyanyelvű. Az egyházi alkotmány helyreállította a trianoni döntést követő határátrendeződés által szétszakított Magyar Református Egyház szervezeti egységét.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)