Székelyföldi Legendárium könyv- és térképismertető
Hol volt hol nem volt, a tejúton túl, ott, ahol Csaba királyfi csillagösvénye kezdődik, valahol a Kárpát kanyarban, ahol az itt lakóknak az óriások és az ördögök formálták a hegyeket – völgyeket, és a tündérek fakasztották a patakokat és adtak a föld mélyéből felbugyogó víznek gyógyerőt. De még sárkányok és óriáskígyók is járták e vidéket és őrizték a hegyek barlangjaiba rejtett kincseket. Aztán eljött az idő, amikor az óriások, ördögök, tündérek, sárkányok és óriáskígyók úgy határoztak: átadják ezt a bűvös, mesés földrészt az embereknek. Így lettek e Tündérkert őrzői a székelyek, és azóta is becsülettel őrzik a mesebeli lényektől ajándékba kapott hazájukat. Telt múlt az idő és sokan szemet vetettek erre a kincsekben gazdag tájra, amit a székelyek hősiesen és furfangos cselekkel védelmezték az ellenségtől. Esténként a tűz mellett tündérekről, óriásokról, követ görgető ördögökről, hatalmas sárkányokról és őseik hősies cselekedeteiről meséltek gyermekeiknek és mesélnek ma is. Mondák és legendák ringatják álomba az unokákat, mert bármennyire is hihetetlen, ezek a mesék igazak. Egyszer volt, igaz volt…
A könyv tartalmáról
Óriások és tündérek, sárkányok és szülőföldjüket védő rettenthetetlen hősök népesítik be a könyv lapjain sorakozó legendákat. A kedves Olvasó előtt kibontakozik egy képzeletbeli meseország, a történelmen túli Székelyföld. Olyan történetekkel ismerkedhet meg, amelyek földrajzi helyszínekhez, településekhez kötődnek. Tartalmuk a történelmi valóság és a képzelet sajátos ötvözete. A több mint százötven legendában és mondában őseink mesélnek ünnep- és mindennapjaikról, eljuttatva a mai kor emberéhez küzdelmeik, örömeik varázslatos és egyben tanulságos krónikáját. Célunk, hogy ezt a gazdag örökséget továbbadjuk.
A Legendárium feladata, hogy ezt az örökséget közérthetően, a mai kor követelményeinek megfelelően mutassa be a gyerekeknek, ugyanakkor arra is törekszik, hogy a felnőtteket is visszacsalogassa a mesék, a csodák, az álmodozás világába. Álmodozni pedig mindenki tud és szeret; a kedves Olvasónak csupán az első lépést kell megtenni, és máris rátalál a legendák földjére vezető útra. Olvassák tehát gyerekeiknek, egymásnak ezeket a történeteket, barangoljanak Székelyföld különböző tájegységein, találkozzanak régi idők hőseivel, az őket segítő tündérekkel, óriásokkal, adják át magukat a legendák csodás mesevilágának..
Köszönetet mondunk Kányádi Sándornak, aki rendelkezésünkre bocsátotta a Bánatos királylány kútja című meséjét. Ezzel indul a barangolás a székelyföldi legendák közt, hiszen a legjobb példa arra, hogyan ragadja meg egy kisgyermek képzeletét egy mese, hogyan kel életre egy forrás, miután elmesélték neki annak mondáját. A kisgyermek képzeletében attól kezdve ez nem csupán egy forrás, hanem a forrás, nem csak egy tájkép része, hanem része az ő életének is. Szeretnénk, ha a Legendáriumban szereplő régmúlt események az olvasó életének szerves részeivé válnának.
Megjelent a Székelyföldi Legendárium könyve és térképe. A könyv 156 székelyföldi mondát és legendát tartalaz. A könyv Orbán Balázs, Benedek Elek, Ambrus Lajos és még számos néprajzos gyűjtését veszi alapul. A szövegeket Kudelász Nóbel író fogalmazta át, egy a mai gyermekek által könnyen befogadható és olvasmányos nyelvezetre. Az illusztrációkat Márton Erika képzőművész rajzolta, rajzait Cseke Tímea és János Levente dolgozták fel számítógépes módszerekkel. A könyvet Pálfi Csaba tervezte, a korrektúrát Sebestyén Klára és Dr. Szakács István Péter végezték.
A könyv paraméterei: A4-es formátum, 224 oldal színes illusztrációkkal. A könyvet 10 ezer példányban nyomtatták ki. A könyvet kiegészíti a székely meseországot ábrázoló Székelyföldi Legendárium térkép, melynek méretei 70 x 100 centiméter és minden magyar gyermek szobájának kiváló dísze lehet. A fontosabb székelyföldi településnevek mellett ott vannak a mondák és legendák rajzai. A rajzokat betű és szám kódokkal jelötük, melyek segítségével könnyedén megtalálhatjuk a hozzájuk kapcsolódó történeteket.
A könyv hátoldalán pedig zárszóként pedig Böjte Csaba testvér üzenetét olvashatjuk: „Igazából minden történet arról szól, hogy érdemes jónak, kitartónak, bátornak lenni, mert a jó előbb-utóbb elnyeri a jutalmát. És hogyha ez olyan sokszor bejött, hát akkor miért ne jönne be a mi életünkben is?"
A könyv megrendelhető a www.legendarium.ro honlapon.
Erdély.ma

Átíródhat egy csíki falu múltja
Régészeti ásatások folynak Csíkvacsárcsiban a volt mezőgazdasági istállók közelében. A domboldalon található lelőhelyet Sándor-kúria néven ismeri a helytörténeti kutatás, sok legenda kapcsolódik hozzá, de kevés írott adatot lehet találni róla. Idén júliusban egy régészcsapat a hely történelmét kezdte feltárni. Botár István régésszel, a Csíki Székely Múzeum munkatársával beszélgettünk.
– Mit lehet tudni előzetesen a lelőhelyről?
– Orbán Balázs részletesen beszámolt az itt található, az ő korában még jól látható romokról. Korabeli történetírás nyomán azt állította, hogy itt található az úgynevezett Csík-ház vagy Sándor-kúria. 1909-ben egy Józsa nevű tanár részletesen fölmérte a falakat, amelyek a helyiek elbeszélései alapján még néhány évtizede is láthatóak voltak. Később elhordták ezeket.
– Mikor állhatott az épület?
– Az eddig feltárt romok alapján elmondhatjuk, hogy a 16. században biztos, hogy lakták, majd nem sokkal ezt követően el is hagyhatták. Nem tudjuk, hogy kik lakhattak itt, igaz a helyi hagyomány Sándor-kúriának nevezi, de a középkori forrásokban nem szerepel ilyen családnév. Valószínűbb, hogy inkább a 18. században, éppen a történészek által hamisítványnak tartott Csíki Székely Krónika megjelenése nyomán ragadhatott rá ez a név. A 16. században Vacsárcsiban előkelőkként csak a Fejérek éltek. Pontosabban, egy Fejér Györgyről írnak a források, aki az egyetlen jelentősebb birtokos volt a környéken, valószínű, hogy ez a hatalmas kiterjedésű épületegyüttes az övé volt. A romok és a leletek egyértelműen arra utalnak, hogy egy késő középkori székely előkelő udvarháza helyezkedett itt el.
– Pontosabban mekkora területen találhatók ezek a romok, leletek?
– Azt tudjuk, hogy a beomlott pincék elég nagy területen helyezkednek el. A most is jól látható telekhatárok alapján arra következtettünk, hogy a kúria és a melléképületei körülbelül kéthektáros területen húzódnak. A keleti szélen például a teraszos szántás megáll a kúria (castellum?) kerítésénél.
– Többet nem lehet tudni előzetesen az épületről?
– Egy több száz éve lepusztult állapotban lévő épületről van itt szó, amelynek a tulajdonosát sem ismerhetjük. Gyakorlatilag a régészeti kutatás döntheti el, hogy mikor épült, milyen társadalmi réteg lakhatta. Már most nagyon izgalmas ez az ásatás, mert a jól látható kőfalakon kívül, amelyek középkoriak, korábbi nyomok is előkerültek, amelyek 14–15., illetve 13. századiak. Külön kiemelnék egy Árpád-kori tüskés sarkantyút. Ez utóbbi nemcsak azt igazolja, hogy akkoriban itt is laktak a dombtetőn, a Rákos-patak jobb oldali partján, hanem, hogy lovas, katona rangú-jogállású lehetett az illető. Mindenképp a falu az Árpád-kor derekán már idáig kiterjedt.
– Hogyan folyik az ásatás?
– Ez az első alkalom, hogy itt régészeti kutatás folyik, az ásatás a Hargita Megye Önkormányzatának Örökségvédelmi Közszolgálata, továbbá a szentmihályi önkormányzat és a vacsárcsi közbirtokosság, illetve Sógor Csaba EP- képviselő és családja támogatásával a Csíki Székely Múzeum szervezésében folyik. A múzeumban raktározzuk el a leleteket. A kutatócsoport háromnegyedét a budapesti ELTE magyar középkori és kora újkori Régészeti Tanszék hallgatói teszik ki, akik dr. Mordovin Maxim egyetemi tanár vezetésével itt végzik a nyári gyakorlatukat. Ezenkívül jöttek régészhallgatók a kolozsvári egyetemről is. Valószínű, hogy a hónap végéig itt végzünk, a leletanyagot a múzeumba szállítjuk, mindent megfelelően dokumentálunk, majd a falakat meg visszafedjük, hogy megóvjuk őket a téli viszontagságoktól.
– Azt még nem lehet tudni, hogy hol található a főépület?
– Egyelőre nem, legalábbis amíg meg nem érkeznek a nemrégiben elvégzett talajradar-vizsgálat eredményei. Addig is szondázunk, szelvényeket nyitunk, az eltelt két hét folyamán két kisebb melléképület alapfalai kerültek elő. Településtörténeti szempontból minden korból származó lelet nagyon fontos, talán legértékesebbek az Árpád-koriak, hiszen Vacsárcsinak az első írásos említése 1566-ból származik, a leletek meg azt igazolják, hogy a 13. században laktak itt. Ennek tudatában nyugodtan mondhatjuk, hogy a falu története az első írott adatolás időpontjánál jóval korábban kezdődik.
Szőcs Lóránt
Krónika (Kolozsvár)

A 13. századi leletanyagot tártak fel a gyergyószentmiklósi Both váránál
Értékes információkkal gazdagodtak a régészek a gyergyószentmiklósi Both váránál végzett kutatások során. Bár a vár keletkezéséről, lerombolásáról nincsenek írásos adatok, az 1960-as években végzett ásatások alátámasztják a vár létét.
Ennek hitelesítéséért 2009-ben kutatási munkálatokat kezdtek el a régészek. A feltárások most is zajlanak. A Gyergyószentmiklós Gyilkos-tó felőli kijáratánál található Both várához több monda is fűződik.
Az egyik monda szerint a 17. század végén Both András királybíró lakta családjával – ettől az időtől kezdve lett Both vára a neve. Orbán Balázs A Székelyföld leírásában adatokkal szolgál ugyan, ám építésének idejéről nincsenek írásos említések. Tarisznyás Márton és Székely Zoltán régészek az 1960-as években kutatásokat végeztek a valamikori vár területén. Munkájukról mindössze néhány soros jelentés maradt fenn, innen tudható, hogy ők az öt nap alatt feltárt falmaradványok és leletanyag alapján a 15–16. századra teszik a vár építését. Meghatározásuk szerint a vár a helyi lakosság számára menedékként szolgált.
A 2009-ben elkezdett újabb feltáró munkálatok a Tarisznyás Márton Múzeum régésze, Demjén Andrea vezetésével zajlanak. „Előbb az 1960-ban ásott egyik szelvényt nyitottuk újra, ekkor derült ki, hogy a kerítőfal méretei nem egyeznek meg a Tarisznyásék által feljegyzett adatokkal. A másfél méteres falak helyett 2,20-2,50 cm szélességű falakat találtunk, az építési technika is teljesen eltér a korábban jegyzettől. A belső és külső falsíkot hasított kövekkel, a közöttük lévő részt habarcsos mésszel rögzített kövekkel rakták ki” – magyarázta Demjén Andrea.
Az új kutatások során egy tornyot is feltártak, melynek építési technikája teljesen eltérő a kerítőfalétól. „A torony aljában, az égésrétegből előkerült kerámiatöredékek alapján állíthatjuk, hogy a 13. század vége előtt már állt a torony. A kerítőfalat sajnos nem sikerült keltezni, vélhetően jóval később épülhetett, mint a torony” – magyarázta a régész.
Egyelőre nem sikerült beazonosítani annak a frissen feltárt, kőből készült támpillérnek az építési idejét sem, melyet a régészek a torony északi falánál találtak, feltételezések szerint a leomlott fal javítására szolgált. „Jellegét, formáját és elhelyezkedését tekintve, kézenfekvőnek tűnik, hogy a várat egy tehetősebb főember magánvárként építtette. A feltehetően többszintes torony szükség esetén megfelelő védelmet biztosított. A vár szórványos leletanyaga arra utal, hogy alapvetően ritkán használták, nemesi lakójának állandó rezidenciája a település belterületén lehetett” – magyarázta a régész, hozzátéve, hogy szerintük Gyergyó vidékén a 13. században magánbirtok állhatott.
A szakember szerint a Both-vári ásatásnak rendkívüli jelentősége van, mivel a napvilágra került leletek és vármaradványok a középkori, az Árpád-kori Gyergyószentmiklós településének első tárgyi bizonyítékai. A kutatómunka a hétvégén lezárul, a leletek a múzeumba kerülnek, a falakat visszatemetik – közölte Demjén, hozzátéve: a kutatás lényege tulajdonképpen a jövendőbeli rekonstrukció, a vár maradványait turistalátványosságként szeretnék bemutatni.
Pethő Melánia
Krónika (Kolozsvár)

Készen állnak-e a szabadságra a székelyek?
„A népvándorlás zürjéből, – mely másfél ezred év előtt mindent elsodort, – egy néptörzs emelkedett ki, számban ugyan csekély, de azért mégis nagy tényező az uj alakot ölteni indult Európában." Orbán Balázs A Székelyföld leírása című kötetében így emlékezik meg népéről, a székelységről, mely a mű 1868-as megjelenése óta folyamatosan fogyatkozik, de autonómiára való törekvésének iránya mit sem változott az elmúlt majd 150 évben. A helyes útról, a múltról és a jövőről a Székely Nemzeti Tanács elnökét és a Nemzetgazdasági Minisztérium államtitkárát kérdeztük.
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke, Izsák Balázs Székelyföld önálló külpolitikai útra lépésének nevezte a múlt héten éppen Katalónia „fővárosában”, Barcelonában tett látogatását. A tanács tagjai a katalán kormány külkapcsolatokért felelős politikusaival egyeztettek, és az együttműködés új formájáról állapodtak meg. Eközben a román parlament 2005 után másodszor is érdemi vita nélkül utasította el a Székelyföld autonómiájáról szóló statútumot.
A lépés kapcsán olyan kérdéseket feszegettünk, melyeket az utóbbi időben talán kevesen. Milyen kihívásoknak kellene egyáltalán megfelelnie egy független Székelyföldnek? Életképes lenne-e gazdaságilag a közel egymilliós lakossággal bíró terület, egyáltalán előnyt jelentene-e az önállóság? Képesek lennének-e kormányt alakítani az egymással rivalizáló magyar pártok? A felmerülő kérdések sorában az elsők között szerepel: megfelel-e Székelyföld a területi autonómia támasztotta kritériumoknak? „Az Európában eddig megismert autonómiákat megvizsgálva bátran állíthatjuk, hogy megfelel – véli Izsák Balázs. – A székely székeknek jól kivehető kulturális és nyelvi határaik vannak, így a cél nem is lehet más, mint az autonóm régió státusának elérése” – hangoztatja a politikus, aki mintaként állította Katalóniát, Baszkföldet, vagy a brit devolúciós törvény alapján önkormányzatisággal bíró Skóciát és Walest.
Koszovó, Katalónia, Skócia, Dél-Tirol
Koszovó, Skócia és Katalónia valóban példaként állhat az elszakadási vágyat rendületlenül tápláló Székely Nemzeti Tanács (SZNT) előtt. Előbbi nemrég vált teljesen függetlenné, míg a skótok önálló parlamenttel, oktatással, egyházzal bírnak, és 2013-ban szavazhatnak arról, kiváljanak-e Nagy-Britanniából, a korona országai közül. Katalónia külön törvényhozással bír, és a tervek szerint azt követően ír ki népszavazást az autonómia kérdéséről, hogy a parlament kinyilvánítja a függetlenséget. Azzal hogy az SZNT 2005-ben elkészítette és a román parlament elé terjesztette az autonómiáról szóló tervezetet, tulajdonképpen megtette az első lépést. A szenátus, mely még vitázni sem volt hajlandó a tervezetről, csak halogatja az elkerülhetetlent. A tanács véleménye szerint az 1968 óta érintetlen román megyerendszer idejétmúlt, reformra vár. Az átalakításra eleddig éppen a Székelyföld státusának kérdése miatt nem került sor. Az elnök biztos benne, hogy a közvélemény „puhításával” és a józan indokokkal előbb-utóbb meg tudják győzni a román honatyákat.
Merre tovább, Székelyföld?
Nehezíti a helyzetet, hogy a román parlament jogi bizottsága korábban azzal az érveléssel utasította el a statútumtervezetet, hogy az megváltoztatná a közigazgatási határokat, így arról népszavazást kellene kiírni. Az SZNT ezután rögvest a prefektúrákhoz fordult, és kérelmezte a népszavazás kiírását. Az itt működő közigazgatási bíróságok annak ellenére fojtották el a kezdeményezést, hogy Izsákék nem is ügydöntő, hanem véleményfelmérő szavazást szerettek volna tartani.
Na de a statútum elfogadása esetén vajon milyen előnyökkel járna a területi autonómia a székelyek számára? A kontinensen speciális területi státusszal bíró körzetek, mint például Dél-Tirol vagy Katalónia komoly gazdasági felemelkedést produkált az önállósodást követően. Előbbi lakosainak átlagos évi jövedelme jelenleg már 15 ezer euróval haladja meg az olasz átlagkeresetet, miközben a régió magával húzza az olasz gazdaságot is. Ha a katalánokat vesszük számba, hasonló adatokra bukkanunk: Katalónia adja a spanyol össztermék legnagyobb hányadát a tartományok közül.
Kifosztják a székelyeket
Jogos kérdés viszont, hogy az önálló Székelyföld gazdaságilag megállna-e a lábán a központi újraelosztó rendszerből kiválva. Az SZNT elnöke úgy véli, Székelyföldet jelenleg kifosztja a román állam. Felszántatlan földek és kaszálatlan legelők találhatóak mindenhol, miközben a magyar többségű megyék jóval többet adnak az össztermékhez, mint amennyit később visszakapnak támogatás formájában. Izsák a dél-tiroli példához visszatérve jelezte: az autonóm térség fejlett turizmussal, mezőgazdasággal bír, és az európai almatermelés immár közel tíz százalékát adja. Székelyföld földrajzi adottságaiból kiindulva hasonló fejlődés lenne várható a státusz megszerzésével. Ha a román törvényhozás rá is bólintana egyszer az autonóm státuszra, mi a biztosíték, hogy a több irányba húzó erdélyi magyar pártok képesek lennének együttműködni, akár kormányt is alakítani? – tehetjük fel a kérdést. Izsák biztos benne, hogy ezzel sem lenne probléma, hiszen a jelenleg is működő regionális parlamentekben érvényesül a demokratikus választás elve. Összefogásra inkább abban lenne szükség, hogy minden magyar párt egyetértsen az autonómia szükségességében. A lakosság részéről továbbra is megvan az igény az önállósodásra, most a politikusokon lenne a sor.
Az unió nem mozdul
Az Európai Unió ugyan kiemelt figyelmet fordít a régiós politikára, ettől függetlenül Izsák szerint nem tartozik a jogalkotási körébe az autonómia kérdése. Az EU várhatóan sem segíteni, sem akadályozni nem fogja a székelyek törekvéseit. Ugyanakkor az Európa Tanács 1201-es ajánlásának 11. cikkelye kimondja: „azokban a körzetekben, ahol egy nemzeti kisebbséghez tartozó személyek többséget alkotnak, ezen személyeknek jogukban áll, hogy sajátos történelmi és területi helyzetüknek megfelelő és az állam nemzeti törvénykezésével összhangban álló helyi vagy autonóm közigazgatási szervekkel, vagy különleges státusszal rendelkezzenek”. Márpedig Románia tagja az ET-nek, a székelység pedig 75 százalékos többségben van a történelmi Székelyföld területén. Tízezrével kellene utcára vonulni
Nem hiszek a perszonális autonómiában, az ugyanis a területi önállóság nélkül mit sem ér – fogalmazott portálunk kérdésére Szatmáry Kristóf, az NGM gazdaságszabályozásért felelős államtitkára. Ahogyan Dél-Tirol vagy Katalónia földrajzilag, jogilag, etnikailag is jól körülhatárolt tömböt alkot, úgy ezek a kritériumok Székelyföld esetében is teljesülnek, ez tehát nem lehet akadály. Az lehet viszont a román politika ellenállása.
A politikus biztos benne, hogy ha a katalánokhoz hasonlóan a székelyek is tízezrével vonulnának utcára az autonómiát követelve, hatékonyabban tudnák képviselni érdekeiket. „A néhány napja lezajlott barcelonai demonstrációhoz képest a székelyek törekvése értelmiségi diskurzus. Ez persze lehet célravezető, de ha a múltba tekintünk, eddig nem volt túl hatékony. Annyi bizonyos, hogy a székelyek legnagyobb ellensége a beletörődés. Ha kiállnak igazukért, elérhető az álom.” Ehhez persze a székelyföldi magyar politikai pólusoknak is össze kell fognia, ami Szatmáry Kristóf szerint kevésbé problémás, hiszen a vita sokszor inkább az autonómia hiányából fakad.
Az államtitkár meglátása szerint az autonómia egyetlen hátulütője az lenne, hogy onnantól ténylegesen csak magukra számíthatnának a székelyek, nem fordulhatnának többé a központi hatalomhoz. Az előnyöknek ellenben se szeri, se száma. Amellett, hogy biztosítanák önnön megmaradásukat, kiépíthetnék nemzetközi kapcsolataikat, jóval szorosabbra vonhatnák a köteléket Magyarországgal, és saját bevételekkel bírnának. Szatmáry Izsák Balázshoz hasonlóan biztos benne, hogy a román állam támogatása híján, önálló gazdasági térségként is működőképes lenne a régió. „Székelyföld a történelmi Magyarország határain belül korábban is autonóm, speciális közigazgatási egységként működött. Ha akkor életképes volt, ma is az lenne”.
Gabay Balázs
mno.hu;
Erdély.ma

Erdély történelméért
A Mentor Kiadó – többek között – két új, történelmi jellegű kötettel is képviseltette magát a nemrég lezárult 18. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron. A történetíró elhivatottsága. Emlékkönyv Szabó Miklós születésének 80. évfordulójára (30 történelmi tanulmány Erdélyről) és a Bánffi Dienes elárultatása című könyvek bemutatójára szombaton került sor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, Káli Király István, Sebestyén Mihály és Pál-Antal Sándor, valamint az ünnepelt, Szabó Miklós történész jelenlétében.
A Bánffi Dienes elárultatása című kötetet Káli Király István méltatta. Mint mondta, a kötet szerkesztője igen jó érzékkel válogatta össze a Bánffi megöletéséről szóló történelmi krimi anyagát. Sebestyén Mihály hozzátette: Bánffi Dienes az erdélyi történelem ellentmondásos szereplője volt, idejében két tábor állt szemben egymással, még jóval a kuruc–labanc viszály előtt. Vele szemben álltak azok a hatalmasságok, akiknek nem tetszett, ahogyan Bánffi a szemük előtt ügyeskedik és hatalmas vagyonra tesz szert, ő pedig nem politizált, illetve nem úgy politizált, ahogyan kellett volna. A kötet mögött több évtizedes kutatómunka áll. Sebestyén Mihály a Teleki Téka munkatársaként egyszer feladatul kapta egy kimutatás készítését a könyvtár köteteiről. Ekkor bukkant rá az egyik, 1855-ös folyóiratban a Bánffi perét közlő újságcikkre, amely felkeltette az érdeklődését, és színdarabot kívánt írni belőle. – Ezután elolvastam a Jókai könyvét erről a történetről. Ő Orbán Balázstól hallott róla, és rájöttem: történészként az a dolgom, hogy a szövegeket összegyűjtsem és közöljem – mondta a szerkesztő, aki kötetében kitér a korabeli Erdélyben fellelhető társadalmi viszonyokra, a Bánffi meggyilkoltatásának előzményeire, a főurak közötti intrikákra is. – Megkerestük a családot, a könyv kiadását támogatandó. Őket mindez nem érdekelte, de végül sikerült pénzt szerezni a Nemzeti Kulturális Alaptól – árulta el Káli Király István. – Nagyon örvendek neki, mert ez a Mentor egyik legjobb kiadványa, önerőből készítettük el. Köszönetet kell mondanom a kiadó szerkesztőinek, Gálfalvi Ágnesnek és Szőcs Katalinnak, nélkülük nem léteznénk.
Ami a másik kötetet illeti, az 30 történész egy-egy tanulmányát tartalmazza Erdélyről. Vannak benne román nyelvű szövegek, és egy német szöveget is tartalmaz. Időt átívelő kötet a négyszáz oldalas kiadvány, amely meglepetés volt az ünnepelt számára is. A tisztelgés mellett Erdély Történelmének dedikáljuk – mondta Káli Király István, és elárulta: a kiadvány beleilleszkedik az 1995-ben és 1997-ben indított sorozatokba. – Régi szokás, hogy a jeles, a tudományos élet terén kiemelkedő tevékenységet kifejtő személyiségek emlékkönyvet kapnak a kollégáktól – tette hozzá Pál-Antal Sándor. – Amikor megtudtuk, hogy közeledik a nyolcvan év lejárta, Budapesten megtárgyaltuk a kollégákkal, hogy megpróbálunk egy emlékkönyvet megjelentetni a Szabó Miklós tiszteletére. Én elvállaltam a mozgósítást. A román kollégákat sem hagyhattam ki, hiszen Szabó Miklós munkája jó részét közöttük végezte. Ők is igen készségesnek mutatkoztak, a közös célunk az volt, hogy megtörjük e témában Kolozsvár egyeduralmát. Eddig csak kolozsváriak kaptak emlékkönyvet, holott itt Vásárhelyen is vannak kitűnő történészek. Elsőként Szabó Miklós érte meg a nyolcvan évet, remélem, mások is követik a sorban. A Mentor azonnal igent mondott a kötet megjelentetésére, amelyet civilek támogattak. Ez elég volt a nyomdaköltségekre és a kötésre, így elkészülhetett ez a nagyon szép kivitelezésű, igen tartalmas tanulmánykötet, amellyel elsősorban az erdélyi történetírást gazdagítottuk. Hiányzik ugyan belőle Szabó Miklós bibliográfiája (ha elkérjük, a kötet már nem lesz meglepetés többé), de szerepel benne írásainak lasjtroma, és a két bevezetőben fellelhető adatok kielégítik az olvasó kíváncsiságát. Káli Király István megjegyezte: Marosvásárhelyen kialakult egy jó szakmai hangulat, amely igencsak segíti a történészek munkáját, a régi és az új nemzedékek együttműködését. Simon Zsoltnak nagy szerepe van a kötet megjelenésében. – Gyakran érdemtelenül mellőzik a történészeket, holott egy nagyon lelkes, szorgalmas, elhivatott, fiatal csapat jár az idősebbek nyomában. Marosvásárhelyen egy nagy és erős közösség irtózatos erőfeszítéseket tesz azért, hogy ami évtizedeken keresztül tabu volt, most kibontakozhasson. Ezért is örvendek ennek a kötetnek – mondta a kiadó igazgatója, majd – mintegy zárásképpen – Szabó Miklós köszönte meg a kötetet a jelenlevőknek. – A könyv a szerzőket és szerkesztőket dicséri. A marosvásárhelyi fiatal történészek csoportja létezik. Ez a kötet erre a bizonyíték.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Szobor a Legnagyobb Székelynek
A szülőföldhöz, a közösséghez, a Székelyföldhöz való kötődést, ragaszkodást hirdesse a szobor azoknak, akik egy pillantást vetnek rá – mondta Földi László, Cegléd polgármestere Orbán Balázs szobrának leleplezésén, december 8-án Gyergyószentmiklóson.
Így folytatta: Orbán Balázs követendő példa, bejárta szülőföldje majdnem összes települését, megtekintette, lefényképezte és leírta minden várromját, természeti csodáját. Meg akarta mutatni mindazt, ami érték, amit látni érdemes Székelyföldön.
El kell gondolkodnia a ma emberének: meg tudom-e mutatni a gyermekemnek Székelyföldet, megteszek-e mindent, hogy megismerhesse szülőhazáját?
A szoboradományozó ceglédi polgármester szavait kiegészítette Mezei János gyergyószentmiklósi városvezető beszéde:
„A hajdani útszéli keresztek, rajta a feszülettel, arra figyelmeztették az arra járót, hogy az a település, amely felé igyekszik, vagy amelyiken éppen jár, keresztény emberek közössége. Ha nem is voltak ezek a legmagasabb művészi kivitelűek, szakrális töltetük vitathatatlan. Gyergyószentmiklós városában a legnagyobb székelynek tartott Orbán Balázs szobra eleven emlékeztető arra a hagyatékra, amit a jeles író, tudós, polihisztor hagyott ránk. Ott, ahol egy ilyen személyiség szobra áll, elevenen él az az értékrend is, amelynek szolgálatában élt és dolgozott az ábrázolt személy. Globalizálodó világunkban csak tudatos odafigyeléssel lehet megtartani azokat az értékeket, amelyek egy székely közösség jellegzetességét kell hordozzák. Orbán Balázs ezek közül való. (…) Kívánom, hogy az a szellemiség, ami Orbán Balázs szobrával ezennel megerősítésre került városunkban, legyen a megmaradás, az értékmegtartás és az együvé tartozás jelképe.”
A Virág lakótelepi parkban leleplezett Orbán Balázs-szobor Varga Gábor dombóvári szobrászművész alkotása, aki a Salamon Ernő Gimnázium homlokzatára visszahelyezett magyar címer domborművet is készítette. A szoborállításban nagy szerepe volt dr. Jakab Gyulának a stilizált Székelyföld-térképpel díszített talapzat elkészítésével.
Gergely Imre
Székelyföld.ma

Színes albumban Maros megye és egész Erdély református templomai
Amikor karácsonyi ajándékként beérkezett az utolsó négy kötet, és egymás mellé rakosgattam a könyvespolcon, alig hittem a szememnek: legalább olyan terjedelmes, mint Orbán Balázs Székelyföld leírása című munkája. De nemcsak ez a hasonlóság a két "nagy mű" között.
Magyari Hunor öt év alatt legalább akkora utat tett meg, mint másfél évszázaddal ezelőtt a nagy székely vándor. Ő is Székelyudvarhelyről indult el, bejárta a történelmi Erdélyt, azaz Székelyföldet és a vármegyéket, Mezőséget és Kalotaszeget, s tizenöt kötetben asztalunkra tette Erdély református templomainak gyűjteményét.
Nézegetem a tizenöt kötetben az erdélyi tizenöt református egyházmegye összes templomainak tárházát, és egyszerűen hihetetlennek tűnik. Ha azt írom, hiánypótló, egyszerűen sablonos megállapításnak tűnik. Ha azt mondom, monumentális, talán ledorongolnak, honnan veszem én a bátorságot ilyen nagy szavak használatához. Ha azt állítom, mindmáig egyetlen és legteljesebb templomleltára az erdélyi református egyháznak, sokan kétkedve fogadják, habár bizonyítékképpen igazolható: Marosillyétől Besztercéig, Bánffyhunyadtól Brassóig benne van minden ma még álló magyar református templom.
Megszámoltam, közel hétszáz erdélyi református templom színes felvétele található a tizenöt füzetben, mindenik egyházmegye külön- külön. Árpád-kori templomok Dél-Erdélyben, egyháztag nélkül maradt jeltemplomok a Mezőségen, nagyvárosi tömbháznegyedekbe beszorult, nem igazán szép, de funkcionálisan átalakított templomépületek, a még csak alapjaiban látható negyedik sepsiszentgyörgyi református templom, s mindezek időben egy ezredévet fognak át, térben pedig a történelmi Erdély mindenik régióját. Nézem, nézegetem, fogom a kezemben őket, és mégis hitetlenkedve veszem tudomásul: hétszáz erdélyi templom színes külső- belső felvétele, gazdag képtára, mindeniknek féloldalas történeti leírása.
Magyari Hunor, a Székelyudvarhelyen élő fiatal fotós, külső és belső indíttatástól vezetve elindult, mint egykor Orbán Balázs, Erdélyt bejárva, megörökíteni a 21. század kezdetén (még) álló református templomokat. Valahol 1996-ban kezdődött el ez a szép szolgálat, amikor a Királyhágómelléki Református Egyházkerület pályázatán egyik templomképét díjazták. Majd 1997-ben – magyarországi megbízatásból – lefényképezte a Székelyudvarhely és Erdőszentgyörgy közötti magyar templomokat. Erdőszentgyörgy a szülőhely, Székelyudvarhely a lakóhely. Így természetes, első két egyházmegye-fotóalbuma a székelyudvarhelyi volt (2008-ban), és a küküllői – benne Erdőszentgyörgy – (2009-ben). Ez az első két füzet akár kísérletnek is tekinthető, hiszen az azokat követőkben már légi fotók, külső-belső felvételek és írott szövegek teszik nagyon gazdaggá és tartalmassá ezeket az "értékőrző köteteket". Ez a szerény fiatalember körülbelül egy évtizeddel ezelőtt így fogalmazta meg: "Álmom az, hogy egyházmegyénként egy-egy kötetben, egy-egy oldalon, rövid szövegismertetővel, képanyaggal bemutassam a két egyházkerület valamennyi református templomát, kezdve a már nem használt romos épületektől az épülőfélben levőkig". Az álom valóra vált, ha az egyszerű házakhoz hozzáépítéssel létrejött tornyos épületet is templomként nézzük, akkor közel hétszázötven erdélyi magyar református templom igazolja múltunk és történelmünk gazdag lététét.
Egykori esperesként mindenik Maros megyei templomban szolgáltam, álltam előtte vagy benne gyönyörködve, de a légi felvételek számomra, "jó ismerős" számára is egy egészen más képet adnak vissza templomainkról; azt hiszem, pirkadatkor az Úristen is ilyennek látja azokat a mennyből.
A Marosi és Maros-mezőségi Református Egyházmegye református templomainak kötetei megvásárolhatók a református lelkipásztori irodáknál.
Ötvös József
Népújság (Marosvásárhely),

Üdvözlet Kézdiszékről
Ma 17 órakor mutatják be a kézdivásárhelyi Vigadó Művelődési Házban Beke Ernő legújabb könyvét, az Üdvözlet Kézdiszékről című albumot a szerző, Kisgyörgy Zoltán, lapunk munkatársa és Kopacz Attila, a könyv kiadója jelenlétében.
A kézdivásárhelyi képeslapgyűjtő a céhes városról, Bálványosfürdőről és a felső-háromszéki falvakról készült képes levelezőlapjait gyűjtötte egybe. A sepsiszentgyörgyi ARTprinter Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet mintegy 450 képes levelezőlapot tartalmaz. Ezek mellett részleteket olvashatunk olyan alapmunkákból, mint Takács Zoltán Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben, Orbán Balázs A Székelyföld leírása, illetve a Potsa József által szerkesztett Háromszék vármegye című emlékkönyvből. A szerző képaláírásait Kisgyörgy Zoltán Kézdiszék településeiről szóló írása egészíti ki. Beke Ernő – aki 55 000 képes levelezőlappal rendelkezik – azt sajnálja legjobban, hogy Kézdiszék településeiről nagyon kevés képeslap került elő, bár biztosan tudja, hogy 1940 után több ilyen készült – igaz, kis példányszámban, ezért elkallódtak. Elmondása szerint két év múlva kerülhet nyomdába a nagyszabású, kétkötetes, díszkötésű Üdvözlet Háromszékről című kiadvány, amely magába foglalná az eddig megjelent és az ezután előkerülő képeslapokat. Az Üdvözlet Kézdiszékről albumot Beke Ernőtől lehet beszerezni önköltségi áron a Gyűjtemények Házában, a kereskedelemben nem kapható.
(Iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Fejér Dávidra emlékeztek Gyergyószentmiklóson
Fejér Dávid orvosra emlékeztek vasárnap délben Gyergyószentmiklóson. A Burján Gál Emil szobrászművész mintázta mellszobor a Gyilkostó úti kórház előtt áll, ezt koszorúzták meg.
A gyergyószentmiklósi Rákóczi Szövetség és az Ethnograpia Gyergyóiensys Alapítvány kezdeményezésére 2013 folyamán koszorút helyeznek el a városban a jeles személyiségek szobrainál. A vasárnapi megemlékezésen Bajna György újságíró szólt a neves orvosról, akinek jeligéje a „Tiszta víz, cúgos ház, szeszmentes élet” nem véletlen, e három tényező okozta ugyanis a legtöbb bajt az egészség terén Gyergyószentmiklóson. Dr. Fejér Dávid orvos 1851-ben született Baróton, de életét a gyergyói emberek szolgálatába állítva 33 esztendőn keresztül egészségükért dolgozott. 1916-ban Nagyenyeden halt meg, 11 év múlva exhumáltatták, és végakaratát teljesítve hazahozták a szentmiklósi örmény katolikus temetőbe.
Február 3-án Orbán Balázs születésének évfordulója lesz, a Virág negyedi parkban elhelyezett szobornál emlékeznek rá, helyeznek el koszorút.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro,

Mi a székely?
„Busszal jönnek a zászlósok” ironizál egy rádiós a Transindexen. (Ez egy kicsit Spiró György Jönnek c versére emlékeztet. Az pedig nem jó. Mert abból a versből süt a gyűlölet és az indulat.) Hogy ez káros lesz nekünk vásárhelyi magyaroknak. Mármint az autonómiatüntetés. Mondja a gyepesi, udvarhelyszéki születésű székely. Hasztalan lesz azoknak is akik hisznek benne, mondja.
A székelyekről akartam írni: mit is jelent számunkra vásárhelyiek számára a székelység? Kell-e ide tartozzunk, ide tartozunk-e? Mi köt össze és mi választ el? (Vásárhely felemás...- mondta egy ismerősöm. Sok tekintetben. Se nem székely se nem magyar, se nem székelyföld, se nem szórvány). Székelyföldről kiszakadt értelmiségieknél (is) gyakran megesik, hogy rövid időn belül úgy „hull le róluk” a székely identitás, mint ruha másról a boldog szerelemben. Mert a székely „az gáz”. Bajuszpödrés, áfonya, pálinka, színpadon táncolás, bicskás virtuskodás, és legújabban autonómia. Ennyi. Valóban ennyiben summázni lehet a székely identitást? Ezért „gáz” egy székelynek székelységét vállalni Vásárhelyen?
De valóban ennyi lenne? Egy rosszízű zárvány-identitás, amit mihamarabb el kell felejteni hogy fölolvadhassunk a posztmodern turmixban? Lehet, ezt is jelenti székelynek lenni. De talán lehet más is. Ez is egy nép, népcsoport, mint bármelyik más, melyet egy földrajzi térség, és a történelem körülményei alakítottak olyanná amilyennek ma ismerjük. Nem különb, nem jobb mint más nép, de egyszeri és megismételhetetlen. Mint ahogy minden nép. És ki a székely? A válasz rövid- aki annak érzi magát. Mindenféle bőlájbis kijelentéssel ellentétben ehhez sem születni, hanem érezni kell. Van erre példa bőven, hogy csak a legnagyobb székelyt Orbán Balázst említsem. Érezni és áldozni a tágabb és szűkebb értelemben vett közösségért. Ezt teheti akár román zsidó vagy székely származású, ha a közösségen belül jót, és értéket teremtő egyén tud lenni, akkor helye van ott. Fel kell építeni egy olyan Székelyföldet és egy olyan székely öntudatot, mely nem törzsi, hanem értékteremtő alapon önszerveződik, mely befogad és nem kirekeszt, amellyel a hatvan vagy akár harminc éven aluliak is azonosulni tudnak.
Valamikor bizonyos történelmi körülmények eredményeképpen, Marosvásárhely a Székelyföld szellemi és gazdasági központjává nőtte ki magát. (Egy gazdaságilag fejletlen és tradicionalista közösség kisvárosi jellegű központjává). A századforduló vitézkötéses, bajuszpödrős milleniumi eufóriája közepette mégis volt idő és energia arra hogy Marosvásárhelyt a Székelyföld fejlesztésének bázisává, kiindulópontjává tegyék (Székely Akció).
Marosvásárhely mint a Székelyföld kulturális-gazdasági központjának szerepét még az 50-60-as évek szovjet-román korszakában is evidenciaként kezelték és ezen csak Ceausescu változtatott. Úgy tűnik ma ez már közösségünkön belül egyesek számára nem így áll. Pedig Marosvásárhely minden negatív tendencia ellenére a Székelyföld legnagyobb magyar lélekszámú települése, a leginkább polgárosult közösséggel. És erre a polgárságra a Székelyföldnek szüksége van. Mint ahogy Vásárhelynek is szüksége van egy hátországra, a Székelyföldre. . Vásárhelynek mint regionális központnak csak egy Székelyföldi régió esetében van realitása. Elég jól ráérzett erre a jelenlegi vásárhelyi polgármester, amikor a minap azzal biztatta a székelyföldieket hogy támogassák a vásárhelyi régióközpont c ambícióját. Persze autonómia nélkül.
És itt állunk mi, vásárhelyi magyarok? – székelyek? Vannak akik vehemensen protestálnak hogy csak semmi székelykedés, bajuszpödrés, ágálás, merjünk csak kicsik lenni. De a nagy többség hallgat és sehova sem áll. Hallgat mert elfásult, és igazából a tagadással sem tud azonosulni: Elsöprő többségüknek emlékei vannak székelyföldi szülőkről, nagyszülőkről, szófordulatokról, tájszavakról. És ez nem ördögtől való. Hanem érték. Manapság „hozzáadott értéknek” mondják de valójában hozott, örökölt érték.
Összegezve: ha jövőt akarunk építeni önmagunknak fel kell vállalnunk a múltat, a múltunkat. A röhejes harisnyát, no meg a zászlót. Milyen jövőt? Kérdezhetik...Olyat melybe mindenki belefér. Mert túl kell lépni a sérelmeken, a „csakavízszaladakőmarad” állapoton, el kell fogadni végre a másik Vásárhely jelenlétét, és létjogosultságát, igen, a románokat, és ezzel összhangban építeni kell a székely Vásárhelyt. Azt a Vásárhelyt mely éppúgy felelősen gondolkozik Székelyföld tekintetében mind Kolozsvár Erdély tekintetében. Talán ezért fontos hogy mégiscsak ott legyünk. Igen az autonómiatüntetésen. Mert talán sehol nem érzik annyira hogy nem jó van ez így, mint itt Marosvásárhelyen, a legnagyobb Magyarországon kívüli magyar településen. Mert nagyon nincs az jól, hogy húsz év érdekvédelem nem elég arra hogy egy utca megkaphassa Kossuth Lajos nevét, vagy arra hogy kiírhassuk magyarul a Szabadság szót utca, csak strada Libertatii. És nagyon nincs az jól hogy egyetlen iskola kivételével a magyar közösségek teljesen ki vannak szolgáltatva a román többségű iskolavezetőségeknek. Hogy egyetlen iskola viseli magyar személyiség nevét a városban. Ennyi jár? Mennyire kell kicsiknek lennünk hogy ne legyen baj velünk?
Kiss Loránd
Erdély.ma,

Székelyföld álomszerű arca
Minden nagy dolog egy álommal kezdődik, így az 1848-as forradalom is: a világ megváltásának álmával – kezdte beszédét a Petőfi Sándor utca elején péntektől új arcot kapott körpanoráma bemutatóján Tamás Sándor, Háromszék megyei tanácsának elnöke.
Az Erdélyi körkép és az 550 éve város Sepsiszentgyörgy panorámaillusztráció után Székelyföld álomszerű arca csodálható egy éven át a városközpontban, a 360 fokos körpanoráma-felvételeken többek között a tündéri Szent Anna-tó, a titokzatos Bálványos vára, a rejtelmes Orbán Balázs-barlang, csodálatos templomaink láthatóak. Székelyföld immár nemcsak valóság, nemcsak a virtuális világban van jelen (a felvételek a www.virtualisszekelyfold.ro honlap számára készültek eredetileg), de a lelkünkben is ott van – mondta Tamás Sándor. A körképet Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese és Daczó Enikő képzőművész, a felvételek készítője avatta fel, első ízben a szalagvágáshoz a székely zászlóról mintázott aranysávos kék szalagot használva – ezzel is új jelképet próbált bevinni a köztudatba, és mostantól úgy illik, minden székelyföldi avatáskor ilyen szalagot kelljen elvágni.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Török Gáspár: Marosvásárhely a fotográfia városa
Hiánypótló kiadványként megjelent Török Gáspár Marosvásárhely a fotográfia városa című könyve, amelyben a szakterületen közölt, illetve kevésbé ismert írásait foglalta egybe. A könyvet munkatársunk Vajda György április 16-án, kedden 18 órától a Bernády Házban mutatja be. Az alábbiakban Nagy Miklós Kund által írt előszóval ajánljuk az olvasók figyelmébe a kötetet.
Ha a képíró kutatni kezd, abból remek dolgok születhetnek. Akár egy hiánypótló könyv is, amely újabb fehér foltot tüntethet el ismereteink folyamatosan frissítendő térképéről. Török Gáspár rég rájött arra, hogy nem csak a látvány megörökítése válhat szenvedéllyé, a felfedezés öröme is tartós elégtételt nyújt. Akkor különösen, ha könyvtári búvárkodásainak az eredményeit a szélesebb közönséggel is megoszthatja. Így aztán a fotózás és az ehhez szervesen kapcsolódó kiállító tevékenység mellett évek óta arra is időt szakít, hogy beleássa magát a fotográfia múltjába, szóban és írásban tegye közzé, ha valamilyen ritkaságra, a köztudatból hiányzó tudnivalóra bukkan. Természetes, hogy figyelme elsősorban arra irányul, ami a fényképészet, fényképművészet terén szűkebb pátriánkban történt, első fotótörténeti cikkgyűjteménye ezért is erdélyi, vásárhelyi központú. Kötete adatokban, tényekben kellőképpen gazdag, bárkit meggyőzhet, hogy címválasztásában nem lokálpatrióta elfogultság, hanem a helyi realitások alapos ismerete vezérelte. Marosvásárhely valóban a fotográfia városa. Átfogó írásokban bizonyítja, hogy a Református Kollégium polihisztora, Bolyai Farkas még Daguerre világhírűvé vált találmányának a bejelentése előtt foglalkozott a fényképezés lehetőségeivel, technikájával.
A fotográfia úttörői között más marosvásárhelyiek is feltűntek, mindenekelőtt az 1848-as szabadságharcos Szabó Iván, aki emigrációba kényszerülve, skót földön szerzett elévülhetetlen érdemeket a fényképezés terén. Nyilván más erdélyi szellemi központok is méltán hívták fel magukra a figyelmet a fotográfia hőskorában, Török Gáspár nem a könnyebb utat választotta, a több kutatást igénylő, kevésbé ismert jelenségekre, egyéniségekre, például a nagyenyedi képíró kiválóságokra fókuszál.
A fejlődést a XIX. századi Erdélyben neves mecénások is segítették. Nekik is köszönhető, hogy megvalósíthatta nagy művét Orbán Balázs, és lelkes követői is akadtak a Székelyföldön. Említésre méltó nevek sokasága szerepel a könyvben, itt csak jelzem a Horváth Imréét, aki szintén megszállottja volt a fényképészetnek, és része van abban, hogy Marosvásárhelyen elindították a fényérzékeny anyagok gyártását. A szerző ír a hírneves helybeli fotóklubról is, amelyet Marx József fotóművész alapított hat évtizeddel ezelőtt. A fotósutánpótlás nevelését ugyancsak szívügyének tekintő jeles mesterrel 1982-ben készített interjúját is beemelte Török Gáspár a könyvbe. A fotókat ne hiányoljuk a kiadványból. Itt nem ihletett képeit mutatja fel a szerző, azokkal a Kivárt pillanatok című átfogó fotóalbumában és tárlatokon mindegyre találkozhatunk.
Most olyan oldaláról ismerhetik meg a fotó- és könyvbarátok, amelyről eddig kevesebbet tudtak. Ezért is érdemes az elismerésünkre.
Kiss Júlia.
Népújság (Marosvásárhely).

Fegyelmezetten élni, a nemzeten segíteni
„A halál egyforma. Mindegy, hogy fagyhalál, éhhalál, golyó által hal meg valaki vagy a gázkamrában; mi sem önként mentünk a harctérre, minket is vittek. Belesodródott az ország egy háborúba, és mi tettük, amit kellett, amit lehetett, és amit a becsület megkívánt: védtük a hazánkat.” Beszélgetés Szőts Dániel sepsiszentgyörgyi orvossal, közíróval. (Orvos, közíró. 1925-ben született Marosvásárhelyen. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte. Az érettségi után behívták katonának, 1944-ben a szovjet fronton megsebesült, hadifogságba esett; hazatérése után elvégezte a marosvásárhelyi orvosi egyetemet. Öt évig körorvos, majd Sepsiszentgyörgyön tiszti főorvos. Több kiadványban jelentek meg közéleti írásai és szakdolgozatai. Kötetei: Sohasem felejtem el, Úz völgye térsége 1944 kora őszén, Sorsok napfény és sötétlő árnyak között, Hatvanöt év meg nyolc esztendő, Múltam emlékei.)
– A család, az iskola és a közéleti szerepvállalás határozta meg eddigi életét. Kovásznainak tartja magát, de évtizedek óta Sepsiszentgyörgyön él, erdőmérnöknek készült, mégis az orvostudományt választotta. Hogy látja, milyen hatással volt az Ön és családja életére a történelem?
– Háromszékinek és kovásznainak tartom magam. A családunk Kőrösről származik, ott kaptunk ármálist, nemesi levelet. A Szőtsök Rákóczi-pártiak voltak, a nagymajtényi fegyverletétel után elhagyták Kőröst, az egyik ősünk az 1700-as évek elején átköltözött Kovásznára, azóta kovásznaiak vagyunk. Jelenleg a bátyám nagyobbik fia és a családja élnek Kovásznán, a többiek elköltöztünk, én először Csíkba, majd Sepsiszentgyörgyre kerültem. Második hazámnak Sepsiszentgyörgyöt tartom, hiszen itt élek már több mint hetven éve. Édesapám magyar időben, 1940–1944 között Kovásznán volt főerdőmérnök. Az ő nyomdokain haladva, miután 1943-ban a Székely Mikó-kollégiumban leérettségiztem, elmentem Sopronba, fel is vettek, két hétig látogattam az erdőmérnöki kart. Oda jött utánam a behívó egy fenyegető levél kíséretében, miszerint a tanulmányi szabadság iránti kérelmemet elutasították, ez ellen fellebbezéssel nem élhetek. Ott kellett hagyjam az erdőmérnöki egyetemet, és bevonultam katonának. Két évig szolgáltam, megjártam a frontot, megsebesültem, mire a fogságból hazaértem, Erdélyt visszacsatolták Romániához. Romániában akkor nem volt erdőmérnöki egyetem, de éppen akkor nyílt meg Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem, amelynek orvosi karát leköltöztették Marosvásárhelyre, és én akkor döntöttem el, hogy orvos leszek.
– Sok szállal kötődik ma is a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumhoz, a véndiák-társaság elnöke, Hatvanöt év meg nyolc esztendő címmel könyvet is írt az iskoláról. Mit kapott ettől az alma matertől?
– Édesapámnak köszönhetem, hogy mikós diák lettem, ő is, a bátyja is ott tanult, a bátyámat és engem is oda íratott, mint ahogy én is a lányomat és a fiamat. Családi hagyomány a Székely Mikó Kollégium. Egyenes, becsületes, fegyelmezett közösségi szellemet kaptunk ebben az iskolában. A nagyobb diák nevelte a kisebbet, íratlan törvény volt, hogy negyedik osztályig, amíg nem konfirmáltunk, nem viselhettünk hosszú nadrágot, csak rövidet vagy buggyosat. Most sem szégyellem, hogy a konviktusban tízéves első gimnazistaként megmostam a mosdótálban Ferenc úr, a szobafőnököm lábát. Aztán amikor én lettem nyolcadikos és szobafőnök, nekem is megmosták a lábamat. Nem haragudtunk ezért egymásra. Mindig elmondom, hogy a munka iránti szeretetet, a tudomány iránti tiszteletet, Istenben való bizalmat, a haza, szülőföld iránti hűséget, egészséges közösségi szellemet tett a tarisznyánkba a Mikó. Beke György kiváló író, akit nagyon szerettem, Magyarországra történt kitelepedése után azt írta, hogy parasztkollégium a Székely Mikó. Akkor válaszoltam neki, hogy Gyuri, ilyent ne mondj, mert mi parasztnak azt neveztük, aki műveletlen és rosszmájú, a Mikóban az arany- és ezüstkalászos székely gazdák gyerekei jártak. Szerte a világba szétszóródtak a mikós diákok, de az is viszi magával a mikós szellemet, aki Pesten vagy New Yorkba él; érzi, hogy összetartozunk. Ma már nem éppen olyan a mikós szellem, mint régen, de nem is lehet, hiszen mi akkor egyenruhát, egyensapkát, karszalagot viseltünk, a konviktusban minden év elején friss szalmával megtöltöttük a szalmazsákunkat, és egész évben azon aludtunk. De a lényeg ma sem változott.
– Az Úz völgyi harcok veteránjaként több könyvet is írt a háborúról. Hogy emlékszik a katonaévekre, a frontszolgálatra?
– A katonaság szigorú, kemény kiképzést jelentett. Emlékszem, három szegény falusi gyerek is volt velünk, nem bírták a súlyos fegyelmet, hazaszöktek, a tábori csendőrök hozták vissza őket. Számunkra, akik a Mikóban éltünk tíz évestől tizennyolc éves korunkig, az ottani nevelés, a mindennapos életforma olyan edzést jelentett, hogy nem volt már teher a katonai kiképzés vagy a frontszolgálat. A Mikóban is reggel hatkor volt ébresztő, este kilenckor takarodó. Reggelire nem tejeskávét ettünk kaláccsal és habcsókkal, hanem köménymagos levest, este túrós puliszkát, tehát hozzászoktunk a fegyelemhez, a szerény étkezéshez, ez segített át a nehéz háborús viszonyokon, a frontszolgálaton és a fogságon. Mára az Úz völgye éppen olyan zarándokhely lett, mint Csíksomlyó, a Perkő, a Nyergestető vagy néhány éve Gyimesbükk. Minden évben elmegyünk augusztus 26-án az Úz völgyébe, emlékművet is emeltettünk ott, ahol először betörtek az oroszok. Tavaly 120 sátort számoltam össze, jöttek Magyarországról, Kárpátaljáról. Az első világháborúban a 11. Munkácsi Gyalogezred harcolt az Úz völgyében, az elesetteknek hadi kápolnát építettek, most is áll. Tavaly jöttek a munkácsi magyarok, és zsákban hozták a hazai földet elesett honfitársaik sírjára.
– Volt-e hatással később például az orvosi hivatására vagy közéleti szerepvállalására, értékrendjére, hogy harcolt a fronton?
– A halál egyforma. Ezért haragszom azokra, akik azt mondják, más a holokauszt, és más a harctéren elesett katonák sorsa. Nem igaz. A halál egyforma. Mindegy, hogy fagyhalál, éhhalál, golyó által hal meg valaki vagy a gázkamrában, mert mi sem önként mentünk a harctérre, minket is vittek. Belesodródott az ország egy háborúba, és mi tettük, amit kellett, amit lehetett, és amit a becsület megkívánt: védtük a hazánkat. Nem lehet semmit különválasztani. Az oroszok tudták, hogy az Úz völgye sebezhető pont, sokkal gyengébben van felszerelve, mint északra a Gyimesi-szoros vagy délre az Ojtozi-szoros. Persze a Gyimesi- és az Ojtozi-szoros is elesett, áttörték a védelmet, ez elkerülhetetlen volt, hiszen 1942 decembere után Sztálingrádnál megfordult a hadiállapot, és az oroszok Berlinig meg sem álltak. Tudtuk ezt akkor mi is. De nem azt néztük, hogy fizetnek-e nekünk, zsoldoshadsereg vagyunk, vagy sem, mi védtük a hazánkat, nem mentünk sehova, itt a Kárpátoknál vívtuk a harcot. Tizennyolc–tizenkilenc évesek voltunk. Van egy széles körben elterjedt tévedés: minket gyakran leventekatonáknak neveznek, holott nem voltunk azok. Mi az 1924 és 1925 között születettek előrehozott korosztálya voltunk: rendes katonák. A leventekatonák azok a szerencsétlen gyerekek voltak, akik 1926, 1927, sőt 1928-ban születtek, és bevitték őket mint leventéket, majd kiképzés nélkül bedobták a frontharcokba. Az Úz völgyében Aklosnál, Szentmártonnál, Pottyandnál meg tudtuk állítani a hős szovjet hadsereget, két hétig tudtuk védeni ezt a vonalat, majd szeptember 11-én este kaptuk Pottyandnál a parancsot, hogy vonuljunk vissza a Maros völgyébe, mert bekerítettek bennünket. Szeptember 8-án elesett Sepsiszentgyörgy, a kászoni erőd, az Ojtozi-szoroson is bejöttek az oroszok, muszáj volt visszavonulni.
– A diktatúra évei alatt került-e összeütközésbe a hatalommal, amiért minden évben kijárt az Úz völgyébe, és megemlékezett az elesettekről?
– Én nem, de az egyik barátomat behívták a Szekuritátéhoz, mert valaki besúgta. Aztán valahogy ez ellaposodott, és továbbra is jártunk az Úz völgyébe. Számomra a legszomorúbb, hogy 1995 óta, amikor felállítottuk az Úz-völgyi emlékművet, a titkosszolgálat minden évben lefilmezi a megemlékezést. Még mindig figyelnek, három évvel ezelőtt beidéztek Csíkszeredába, majd a sepsiszentgyörgyi rendőrségen is kihallgattak. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy korábban nem tettük, de azóta rendszeresen elénekeljük a székely és a magyar himnuszt. Nem hagyjuk magunkat! Megtartjuk a megemlékezést, amíg élünk. Nekem a nyolc év mikós diákélet adta az alapot, majd ezt folytatta a magyar honvédség. Belénk rögzült, hogy a hazát meg kell védeni, a magyarságtudat úgy belém ivódott, hogy később hiába jött a kommunizmus, a Szovjetunió, mindig az volt a fontos, hogy fegyelmezetten éljek, és próbáljak a nemzetemen segíteni. Ezért írtam, erre alapoztam a közéleti tevékenységemet is. Benedek Elek, Csutak Vilmos, Kós Károly, Orbán Balázs, Gábor Áron, Mikes Kelemen, Kőrösi Csoma Sándor – mi tőlük tudunk szellemi erőt meríteni.
– Orvosi tárgyú szakdolgozatokat is közölt. Miért választotta szakterületének a közegészségügyet és a járványtant?
– Öt évig voltam körorvos, hét falu tartozott hozzám. Nem volt villany, aszfalt, jöttek utánam szekérrel, de fiatal voltam, bírtam. Gyimesfelsőlokon Gyimes egész völgyét egyedül kellett ellátnom. Aztán egyszer bevittek Csíkszeredába, akkor rajonközpont volt, és kineveztek a nemrég létesült közegészségügyi és járványtani központ élére. Azzal biztattak, hogy nem maradok ott sokáig, belgyógyász vagy röntgenorvos leszek. Amikor el kellett volna mennem röntgentanfolyamra, kisütötték, hogy nincs, aki helyettesítsen, így lemaradtam. Telt múlt az idő, jött egy törvény, hogy három év gyakorlat után lehet levizsgázni szakorvosnak, én már három éve dolgoztam közegészségügyi vonalon, és akkor Temesváron elvégeztem a szak-, később Bukarestben a főorvosi vizsgát. Nem bántam meg, hiszen azért akartam erdőmérnök lenni, hogy szabadon járhassak az erdőben. A közegészségügyi központban, vagy ahogy akkor mondták, a Sanepidnél állandóan terepre kellett mennem, tehát nem egy folyosón és nyolc kórteremben éltem le az életemet, mint egy belgyógyász vagy egy sebész, hanem Csíkban és Háromszéken is felkerestem minden falut. Kotormánytól Hetéig minden falu körorvosával jó barátságban voltam, megismertem a települések értékeit, hírességeit.
– Mivel foglalkozik jelenleg, közel a kilencvenhez?
– Idén lesz harminc éve, hogy a Székely Mikó Kollégium osztálytalálkozóján felállítottuk az első kopjafát a sepsiszentgyörgyi Vártemplom falai mellett. Ezzel hagyományt teremtettünk, így alakult ki a Székely Mikó-kopjafasor, amely már 77 kopjafát számlál. Idén lesz a hetvenéves érettségi találkozónk, ezt ünnepeljük június 22-én, de több évfolyam jelezte, hogy csatlakoznak hozzánk. Balázs Antal, az ügyes kopjafadoktor vállalta, hogy felújítja a megrongálódott, tönkrement öreg kopjafákat. Megkértem a presbitériumot, hogy alakítsanak ki egy sétányt, ne kelljen mászkálni a várfal tövében. A Múltam emlékei című legújabb könyvemet a születésnapomon az árkosi Szentkereszthy-kastélyban szűk körben bemutattuk, akkor csak ötven darabot nyomtattunk, amit akkor el is ajándékoztam. Várom, hogy kiadják még háromszáz példányban, és akkor tartunk még egy könyvbemutatót Sepsiszentgyörgyön, a könyvtár Gábor Áron Termében. Nekem a génjeimben van az írás. Mikor kérdezik a barátaim, hogyan írok, azt szoktam válaszolni, nekem Isten diktál. Ezen aztán nagyokat nevetnek. De én mindenről írok, az én könyveimben nincs internet, csak a saját tapasztalataimat vetem papírra. Közben eljárok a szemészetre, és ellenőriztetem a három éve behelyezett pacemakeremet.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár).

A néma színészet szolgálatában
Múlt héten megcsörrent szerkesztőségünkben a telefon. – Érdemes lenne Hunyadi László marosvásárhelyi fémműves és szobrászművésszel elbeszélgetni, ugyanis véglegesítették akadémiai tagságát. A javaslat nyomán kopogtunk be a marosvásárhelyi művész műtermébe, ahol kész és készülő szobrok, plakettek, domborművek társaságában fogadott. Nem csak a hír kapcsán, hanem a több évtizedes munkássága előtti főhajtás, közelgő nyolcvanadik születésnapja előtt is érdemes volt találkozni és beszélgetni vele.
– Hunyadi László 2005-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja. 2009-től Magyar Örökség-díjas művész. Újabb tagságról, címről számolhatunk be az olvasóknak?
– Az intézményt nemrégiben átszervezték, állami intézménnyé vált, azonos rangot kapott a Magyar Tudományos Akadémiával. Tulajdonképpen most véglegesítették az akadémiai tagságot. A tagok ezután ugyanolyan jogokban részesülnek, anyagiban is. De nem csak én, hanem tájainkról a szovátai Bocskai Vince és Kuti Dénes is e megtisztelő cím birtokosai. Jövő héten Budapesten az akadémia hivatalos ülésén veszünk részt. De nem csak emiatt utazom a magyar fővárosba, hanem azért, mert május 9-én a Koller Galériában Koller-díjasok munkáiból szerveznek kiállítást. Koller György emlékének ápolására 50 évvel ezelőtt egy alapítványt hoztak létre, s minden évben kiosztanak egy díjat. A kiállításon mindenki egy munkával jelentkezhet. Én egy népies ihletésű, bronzba öntött Szent-György- domborművet állítok ki.
– Mit jelent Ön számára az akadémiai tagság?
– Mit mondjak? Mindig jólesik az embernek, ha szakmailag elismerik. Most a szobrászat, de általában a képzőművészet eléggé háttérbe szorult, a modern technika felváltott mindent. Alig van igény a szobrászatra. Néha-néha még egy köztéri munkát felállítanak, de a közönséget már nem nagyon érdekli, különösképpen az ifjúságot.
– Számos köztéri alkotása áll Erdély-szerte és Magyarországon, kezdve az agyagfalvi Székely Nemzetgyűlés emlékművétől, a székelyudvarhelyi Orbán Balázs-szobortól, a kiskunfélegyházi Szent István-szobortól, egészen a marosvásárhelyi Petőfi-szoborig, vagy a havadi Kossuth Lajos-mellszoborig. Melyik munkája áll legközelebb a szívéhez?
– Amikor a köztéren egy általam készített munkát látok, azon gondolkodom, mit kellett volna másképp csinálni. Mert ugye, a képzőművészet és a szobrászat nem tartozik az egzakt tudományok közé, százféleképpen lehet valamit megoldani, csak energia és kifejezőerő legyen hozzá. Nem csak az embert kell bemutatni, hanem az embernek beszélni, sugározni kell. A modern koncepciónak sohasem tudtam behódolni, őriztem a tradíciókat, és ebből próbáltam valamit továbbvinni és azon az úton haladni. Nem állítom, hogy a nonfiguratív térplasztikában nincsenek remekművek, de ahhoz nagyon kell érteni és nagyon sok érzék kell hozzá. Mondjuk, a Petőfi-szobrot elfogadhatónak tartom. Orbán Balázs is az. Annak idején, amikor mintáztam, Sütő eljött, hogy megnézze. Megnézte, s kijelentette, na, megnyugodtam. Kérdem, miért? – Azért mert azt gondoltam, akkora bajuszt fogsz mintázni, hogy a madár egyensúlyozni tud rajta! És nem lett akkora bajusza.
– Most min dolgozik a művész?
– Megtisztelő megbízásom van, vagy volt, itt van letakarva: Klebelsberg Kunó mellszobra. A bécsi Collegium Hungaricum elé akarták felállítani, de valamiért leállt az egész. Ezt kellene befejezni. Budapesten talán... lesz valami belőle. Igaz, egy szobrot sohasem lehet befejezni. Bizonyos részleteket meg kell még oldani, de amíg agyagban van, lehet módosítani rajta.
– Az idén kerek évforduló elébe néz, közelgő nyolcvanadik születésnapján ünneplik a művészt. Milyen tervei vannak?
– Nagyon sok tervem lenne még. Azon gondolkodom állandóan, hogy mit mulasztottam el és mit kéne még megcsináljak.
– Mit mulasztott el?
– Nagyon sok mindent. Vásárhelynek vannak jeles emberei, nekik kellene emléket állítani. Molter Károly szobrát szeretném feltétlenül elkészíteni. Vagy ott van például Gecse Dániel, aki rengeteget tett a városért, semmi emlék nem maradt róla. Sós Jóskának nem készülök szobrot mintázni... Úgy van, hogy az érdem mindig azoké, akik a szoborállítást finanszírozzák és eszmeileg támogatják. A művész mindig háttérbe szorul. Meg lehet nézni egy szoboravatásom meghívóját. Minden rajta van, csak a szobrász neve nincs! A szoboravatásokról szóló tévétudósításokban is a szobor mindig háttérbe kerül.
– Ez nem azt jelenti, hogy nem ismerik el a szobrász munkáját, hiszen önt Magyar Örökség- díjjal is jutalmazták. Ez nagy elismerés.
– Örömmel fogadtam a díjat, hiszen a magyar örökségért próbáltam tenni, évtizedeken át azokat a történelmi, irodalmi személyiségeket örökítettem meg, akik kiemelkedtek a magyarság életében. Tegyem hozzá, ezzel a díjjal növeltem irigyeim számát. Pedig csak egy pohár pezsgőt meg egy kis Szent Koronát kaptam a díj mellé. Mégis mindig azt kérdezték, mennyi pénz járt vele. A pályafutásom során kapott sok díjjal még egy rendes műtermet sem engedhettem meg magamnak. Ezt saját kezűleg készítettem. De most már jó, mert már szezon vége...
– Nincs szezon vége! Akinek ennyi terve és mondanivalója van még, nem beszélhet szezonvégről. Generációk nőttek fel a művész nyomában, ők méltó követők lesznek?
– Tanítványaim közül már sokan nem élnek, például Bardócz Barna ötvös, Tornai András kiváló szobrász. Régen nem tanítok, nem ismerem a fiatalokat. Néha látok egypár munkát, de nem vagyok meghatódva. Nagyon modernizálódott minden.
– Lehet-e szobrászatot tanulni, vagy ezzel születni kell?
– Tehetséggel kell születni, adottság kell és megszállottság. Aztán jöhetnek azok a bizonyos szabályok, amelyeket el kell sajátítani, be kell tartani. Én Küküllődombón a kerámiaiparba születtem bele, téglagyár, cserépgyár, edénygyár... Elemista koromban elcsentem a krétát és bicskával figurát faragtam. Otthon vettem egy darab agyagot, s abból próbáltam formálni valamit. Amikor bekerültem Vásárhelyre a kollégiumba, olyan szerencsém volt, hogy a rajz- és kézimunkatanárom éppen Bandi Dezső lett. Az volt a tervem, hogy építész leszek, de ő azt mondta édesanyámnak, hiába akar a gyermek építész lenni, úgyis szobrász lesz belőle. És úgy lőn!
– A néma színészet szolgálatában.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely).

Török Gáspár: Marosvásárhely fotótörténete
Tudták-e azt, hogy a Marosvásárhelyen tevékenykedő Bolyai János még Daguerre, a fénnyel írt képrögzítés technikájának feltalálója előtt rájött arra, hogyan lehet elméletben a camera obscura képet fixírozni? S hallottak-e arról, hogy a Székelyföldet bejáró Orbán Balázs Párizsban Victor Hugo fiától tanult meg fényképezni? Ilyen és ehhez hasonló érdekes adatokat közöl a múlt kedden délután a Bernády Házban bemutatott kötet.
Török Gáspárt a marosvásárhelyieknek nem kell különösebben bemutatni, hiszen több évtizedes fotós tevékenységével – a Marosvásárhelyi Fotóklub oszlopos tagjaként – a kiállításokon való szereplésével méltán öregbítette a város hírnevét. Ezúttal fotótörténeti kutatóként, íróként mutatkozott be, a különböző alkalmakra íródott – marosvásárhelyi, romániai és erdélyi vonatkozású – dokumentációt foglalt össze egy kis könyvecskébe úttörő munkaként, hiszen ilyen jellegű kötet még nem látott napvilágot. Anyagiak hiánya miatt kevés a kötet illusztrációja, de lehet, hogy ez elvonta volna a figyelmet, azonban azok, akik eljöttek a bemutatóra – a szerzőnek köszönhetően, saját gyűjteményéből – eredeti daguerrotípiát, kalotípiát láthattak, ugyanakkor igazi kuriózumként azt a papírcsíkot is "megtapinthatták", amely a fotógyár elődjének számító Horváth testvérek műhelyében készült.
Mindaz, ami a könyvben van, alátámasztja, hogy Marosvásárhely valóban a fotográfia városa, és ennek a hobbinak, szakmának, művészeti ágnak olyan szálai indultak el innen a székely fővárosból, amelyek a fotográfia hőskorszakában behálózták Európát, s ennek ékes példázata az a marosvásárhelyi Szabó Iván, aki részt vett az 1848-as forradalomban, majd kardját Skóciában fényképezőgépre cserélte le, és így vált híressé.
A kötetet nemcsak azoknak érdemes elolvasni, akik a fotográfia iránt érdeklődnek – s van most belőlük elég –, hanem a lokálpatriótáknak is, hiszen érdekes kultúrtörténeti epizódok rajzolódnak ki a sorokból. A könyvnek több szempontból is jelzésértéke van. Egyrészt, mert számos olyan fotográfus nevét tartalmazza – köztük XIX. században tevékenykedő úttörő nőkét –, akikről a szerző is azt állítja, külön tanulmányt érdemelnének.
A kötet külön érdekessége és erről máshol eddig nem olvashattak az érdeklődők, hogy a szerző könyvbe foglalta a marosvásárhelyi fotópapírgyártás történetét, amely a Horváth testvérek kísérleteitől, egy garázsban felállított műhelyből indult, és a japán licenccel felépített, több évtizedig működő Azomures gyár bezárásával ért véget.
S ha már a jelentős fotós elődökről van szó, nem maradhatott ki a kötetből Marx József, mindenki Jóska bácsija, a Marosvásárhelyi Fotóklub alapítója. A szerző igen érdekes beszélgetést közöl vele, amiből sok érdekes kuriózumra is fény derül. Ugyancsak ebben a kötetben lát napvilágot először – alaposan dokumentálva – a Marosvásárhelyi Fotóklub hat évtizedes története is.
Jelzésértékű a kötet azért is, mert alátámasztja azt a több évtizedes kezdeményezést, törekvést, hogy létesüljön Erdélyben egy önálló fotográfiai múzeum. A kötetben szereplő fotósok neveiből ítélve van tehát, amit kutatni, és meggyőződésem, hogy több – a kötetben is szereplő fotográfusok által készített – fénykép még megtalálható magángyűjtőknél vagy a témához kevésbé értő régiségkereskedőknél. Félő, hogy a hozzá nem értés miatt ezek az értékek elvesztődnek. Ezért kellene összefogjunk annak érdekében, hogy önálló intézményként létrejöjjön a fotográfiai múzeum Erdélyben, vagy ha ez még túl merész elképzelés, a Maros Megyei Múzeum hozzon létre fotótörténeti szakosztályt.
A Török Gáspár által írt kötet is bizonyítja: Marosvásárhely is jelentősen hozzájárult az egyetemes és ezen belül a romániai, erdélyi fotográfia történetéhez, s van amit még kutatni e szakterületen is.
A könyvet Vajda György újságíró, valamint dr. Pál Antal Sándor ny. levéltáros, akadémikus ajánlotta az érdeklődők figyelmébe.
(erdélyi)
Török Gáspár: Marosvásárhely a fotográfia városa
Népújság (Marosvásárhely)

Orbán Balázs díj: az épített örökség mentéséért
Székelyföld épített örökségének megmentésében és népszerűsítésében jeleskedő építészeket, restaurátorokat és más szakembereket tömörítő egyesületek vehették át szerda este a Székelyföldi Orbán Balázs-díjat.
A díjat 2011-ben hozták létre Hargita, Kovászna és Maros megyék önkormányzatai, és olyan személyeknek adományozzák évente, akik tesznek a közös székelyföldi ügyekért, az egységes Székelyföld-kép kialakításáért. Az idei díjátadó ünnepségre szerda este a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban került sor.
A Codex régizene együttes koncertje után a házigazda Tamás Sándor, a háromszéki közgyűlés elnöke bejelentette, hogy a Kovászna Megyei Tanács idei díjazottja a sepsiszentgyörgyi Keöpeczy Sebestyén József Műemlékvédő Társaság. A 1990 tavaszán alakult műemlékvédő társaság tevékenységei közül kiemelhető a nagy népszerűségnek örvendő, az erdélyi épített örökség feltérképezése érdekében létrehozott Hereditatum.ro online műemlék-adatbázis. A díjat az egyesület nevében Benczédi Sándor építész vette át.
A Hargita Megyei Tanács részéről Petres Sándor alelnök elmondta: a hargitai önkormányzat idén az Országépítő Kós Károly Egyesülésnek ítélte az Orbán Balázs-díjat. „Az Országépítő jelző a Szent István-i örökségre utal: a következetességre, az áldozatos, ha kell, önfeláldozó munkára, a korszerűsödés igényére és parancsára utal, Kós Károly neve pedig csak erősíti, időben közelebbivé és követhetőbbé teszi ezt a szándékot. Ugyanakkor jövőképet teremt a valóság szellemi, tudományos megközelítésű áttekintésére alapozva” – hangzott el az ünnepségen. A díjat Bogos Ernő és Kolumbán Gábor vette át. Marosszék képviselőjeként Péter Ferenc, Szováta város polgármestere elmondta: a Kós Károly-évben azokról az értékekről kell beszélni, amelyeket elődeink örökségként ránk hagytak.
Maros megyéből a marosvásárhelyi Arcus Egyesület nevében, Mihály Ferenc és Kiss Loránd restaurátorok vették át az Orbán Balázs-díjat. A 2000 szeptemberében létrehozott egyesület az erdélyi kulturális örökség restaurálásának, népszerűsítésének támogatása mellett, a művészeti oktatás és a restaurálási szakoktatás támogatása érdekében fejti ki tevékenységeit.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár) |

Ballagási ünnepségek Udvarhelyszéken
Idén jóval meghaladja az ezret a ballagók száma Udvarhelyszéken. Székelyudvarhely nyolc középiskolájában 827 ballagó diák van, Udvarhelyszék további öt középiskolájában még 328 végzős diákot csengetnek ki.
Székelykeresztúr három középiskolájában 2013-ban összesen 159 diák búcsúzik az alma matertől, továbbá Szentegyházán 77, Korondon 66, Zetelakán pedig 26 végzős közép- és szakiskolás diák van.
Udvarhely környéki iskolák végzősei
Keresztúron legkorábban az Orbán Balázs Gimnázium 48 diákja búcsúzik el iskolájától, kicsengetési ünnepségük május 25-én, szombaton 10 órától lesz az iskolaudvaron. Csütörtökön, azaz május 30-án 9 órától a Berde Mózes Unitárius Gimnázium 51 végzősének ballagási ünnepsége az unitárius templomban kezdődik, 10 órától pedig az iskola belső udvarán folytatódik. A Zeyk Domokos Iskolaközpontban idén több mint 60 diáknak szól utoljára az iskolacsengő, őket is az intézmény udvarán búcsúztatják. Alábbi táblázatunkban az udvarhelyszéki középiskolák kicsengetési ünnepségeinek kezdési időpontjait olvashatják.
Intézmény Dátum (nap) Óra
Orbán Balázs Gimnázium (Székelykeresztúr) május 25. (szombat) 10
Benedek Elek Pedagógiai Líceum május 29. (szerda) 10
Eötvös József Szakközépiskola május 29. (szerda) 10
Marin Preda Elméleti Líceum május 29. (szerda) 10
Berde Mózes Unitárius Gimnázium (Székelykeresztúr) május 30. (csütörtök) 9
Bányai János Műszaki Kollégium május 31. (péntek) 10
Gábor Áron Szakközépiskola (Szentegyháza) május 31. (péntek) 11
Korondi Szakközépiskola (Korond) május 31. (péntek) 10
Kós Károly Iskolaközpont május 31. (péntek) 9
P. Boros Fortunát Líceum (Zetalaka) május 31. (péntek) 10
Tamási Áron Gimnázium május 31. (péntek) 10
Zeyk Domokos Iskolaközpont (Székelykeresztúr) május 31. (péntek) 10
Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium június 1. (szombat) 10
Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola június 1. (szombat) 11
Simon Eszter
szekelyhon.ro

Árpád-kori települések Székelyföldön
Honfoglaló magyarok
A régészeti feltárások bizonyítják, hogy Erdély délkeleti régiójában a magyarok már a honfoglalás kezdetén megtelepedtek. Elképzelhető, hogy ezek a magyarok a bolgárok elleni hadjáratból visszatérő Árpád fia, Levente egyik lovas csapatához tartoztak, de nem kizárt az sem, hogy itt vonult be Erdélybe a honfoglalók egyik oszlopa. Egyre elfogadottabbá válik az a felfogás, hogy a magyar honfoglalás nemcsak a Vereckei-hágón, hanem a Keleti-Kárpátok összes átjáróján keresztül történt.
Elképzelni is nehéz, hogy a Kárpátokon az egymilliós lélekszámot meghaladó magyar nép és a többmilliós ló- és szarvasmarha-állomány egyetlen szoroson gyorsan és zökkenőmentesen átkelhetett volna.
Az Ojtozi-szoroson bevonulók egy része Háromszéken maradt. A korai magyar megtelepedést több lovas sír és fegyver bizonyítja. A katonai feladatkört ellátó lovasok az Olt és a Feketeügy völgyében – a 9. század végén, a 10. század első harmadában – több magyar települést alapítottak. Az Ojtozi-szoros előterében fekvő Kézdivásárhelyről zabla és szablya maradt fenn. A Sepsiszentgyörgytől mintegy 15 km távolságra fekvő Maksa községhez tartozó eresztevényi Zádogos-tetőn talált lovas sírból származó fél vaskengyel és egy vaslándzsa a 10–11. századból maradt ránk. De az erdővidéki Köpecen, a Kőcsukk nevű helyen feltárt, honfoglalás kori két lovas sír is lovas őrség jelenlétére utal. Az első lovas sírt – írja Csutak Vilmos, a Székely Nemzeti Múzeum volt igazgatója – még az első világháború előtt találták. Ezt az akkori köpecbányai mérnök, Hoffman Géza elküldte a budapesti geológiai intézetnek vizsgálat céljából. A második lovas sírt ugyanitt tárták fel 1927-ben. A halottat a lócsontokkal együtt helyezték a sírba. Ezúttal egy értékes lópatkó is előkerült. A szakértők véleménye szerint e patkótípus a 10. századi lovas sírokban igen ritka lehetett. A Kézdivásárhely, Eresztevény, Sepsiszentgyörgy, Köpec vonalon feltárt lovas sírok mutatják az Ojtoz irányából érkező lovasok Erdély belseje felé haladó útvonalát. A feltárt régészeti anyag alapján úgy tűnik, hogy ezek a bolgárok ellen letelepített határőrök hagyatékai. Amikor Dél-Erdély a 930-as évek táján Bogát gyula uralma alá került, azonnal hozzáfogott a határvédelem megszervezéséhez. Az ide telepített magyar határőrök feladata lett a besenyő és a bolgár, később úz és kun támadások elhárítása, feltartóztatása. Erre szükség volt, mert e régió a betörések útvonalán fekszik. Itt a Kárpátokon keresztül – a Törcsvári-, a Tömösi-, a Tatár-hágón, a Bodzai- és az Ojtozi-szoroson át – több út vezetett Erdélybe. A magyar védelem megszervezése mélységében széles tagolású volt. E védelmi stratégiával magyarázható, hogy a magyar határőr közösségek miért települtek Sepsiszentgyörgyre és a térség szorosoktól távolabb eső pontjaira is. Védművek Székelyföldön a különböző stratégiai pontokon már a korai századokban erődítések épültek. A letelepedő magyarság átvette a korábbi romba dőlt földvárakat, de ő maga is emelt ilyeneket. Ezek egy-egy nemzetségfő lakhelyeként, menedékhelyeként szolgáltak. A várak egy része a gyepűvédő erődrendszer keretében – a Keleti-Kárpátok mentén – szolgálták a déli és a keleti határvédelmet. A hosszú védelmi töltések, védelmi árkok és a várak, mint például Kustaly, Firtos és Rapsonné vára, az úgynevezett rikai védelmi rendszer részei. Ezek emelésének idejét Ferenczi István régészprofesszor a magyar honfoglalás utáni évszázadokra teszi. A Ferenczi testvérek szerint a Persány-hegységben egy közel 40 kilométer hosszú védelmi töltés, erődítés húzódott. Ferenczi István azt is állítja, hogy Felső- és Alsó-Háromszéket a Piliske-tető és a Feketeügy között húzódó töltésvonal választja el. Ferenczi István „két építési szakaszt különböztet meg: az első, rekeszes-gerendavázast 9. század véginek, 10. századinak tartja, a másodikat, amelynek során csak földből magasították a korábban leégett erődítésvonalat, 11. század véginek”. Az említett védőrendszerekkel kapcsolatban még nem alakult ki egységes álláspont, mert némelyek az építés idejét az Árpád-korhoz kötik, mások szerint az erődítések és várak egy része még korábban épült. Orbán Balázs a Homárkát római eredetűnek tartja. Roska Márton Repertóriumában a következőket írja: „A rétyi Nyír-en vonul végig az alján 3 öl széles s 2 öl magas földtöltés, mely mellett nincs sánc (Homárka, Honárka, Kakasborozda).” Dr. Székely Zoltán, aki egy kutatóárokkal átvágatta a Homárkát, és csak római vízvezetékcsöveket talált, szintén római korinak tartja. Rácz Tibor Ákos szerint a Ferenczi Géza és István által feltárt határvédelmi rendszerek megkérdőjelezhetők, azonban mint belső gyepűk valóban szolgálhatták az adott terület védelmét. E védvonal mellett Erdély-szerte, a Szamos mentén, a Mezőségen is épültek cserépvárak. Rácz úgy gondolja, hogy Háromszék területe a 12. század közepéig gyéren lakott. Azonban az említett védművek léte épp ennek ellenkezőjét bizonyítja. A mélységben tagolt gyepűkre magyar határőröket vezényeltek, akik a székely letelepedés előtt magyar településeket alapítottak a stratégiai pontokon. Magyar települések a székelyek előtt
Az utóbbi évtizedekben egyre több székely településen tártak fel Árpád-kori magyar falvakat, templom- és sírmaradványokat. A Nagy-Küküllő-völgyi Székelykeresztúron a római katolikus templom helyreállításakor a templom alatti sírokban S végű bronz halántékgyűrűket találtak, amelyek 11–12. századi falu létezését bizonyítják. A Nyárád mentén több magyar település került elő. E falvak többségének népessége átlagban ötven fő lehetett. Nyilván voltak nagyobb települések is. Nyárádszentlászlón 2009-ben egy 12. században épült nemzetségi monostor alapjait ásták ki. Marosszéken is kéttucatnyi Árpád-kori magyar templomot, települést tártak fel. Köztük a pókait, a berekeresztúrit, a marosszentgyörgyit és a marosszentkirályit. Az utóbbi két helyen 12. századi halántékgyűrűk is előkerültek. A Maros völgyében, Malomfalván az 1950-es évek elején végzett ásatásokkor 11–12. századi temetőket és településeket hoztak felszínre, köztük a hajdani Csittfalvát, amelynek temetője a 12. századra keltezhető. Udvarhelyszéken szintén igazolt több kora középkori magyar templom létezése. A régészeti feltárások egyértelműen azt bizonyítják, hogy a székelyek előtti kor magyarsága nagyszámú települést alapított.
Példaként a Kányád (és Jásfalva) területén lévőt említjük, ahol 12. századi templom félköríves Árpád-kori szentélye, a szentély déli részéhez épített négyszögletű melléképület, néhány freskótöredék, több mint félszáz temetkezési hely, ékszerek, S végű karikák és még egy egyszerű kőfaragvány került elő.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Külön iskolát Kovásznán!
1990-ben azért küzdöttünk, hogy az óvodától az egyetemig önálló magyar iskolahálózatunk legyen, mert csak így építhető ki a magyarság kulturális autonómiája és szabad anyanyelvhasz- nálata. Akkor még nem egyetemi magyar tagozatért folyt a harc, hanem a Bolyai magyar egyetem visszaszerzéséért.
Ma már ott tartunk, hogy a túlnyomó többségben székelyek lakta Háromszéken is alapfontosságú a magyar iskolához való ragaszkodás. Erre jó példa a 70 százalékban székelyek által lakott Kovászna városa, a Kőrösi Csoma Sándor Középiskola helyzete. Az elmúlt hónapok magyarellenes propagandazuhanya után egyértelmű, hogy a vegyes tannyelvű iskola a konfliktusok forrása.
Mindkét közösség – jogosan – foggal-körömmel ragaszkodik hagyományaihoz, saját személyiségeit szeretné ünnepelni. Két különböző kultúra, két ellentétes gondolkodásmód feszül egymásnak. Az őshonos székelyt jogosan sértené, ha iskolája nevét megváltoztatnák, a románság pedig nem akarja elfogadni, hogy ő a „többségi nemzet fiaként, az ősi román földön” egy „székely-magyarról” elnevezett iskolába járassa gyermekét. Egyértelmű: az elmúlt hónapokban nem (csak) diákcsíny történt!
Ideiglenes jelleggel megoldható, áthidaló kompromisszum lehetne, hogy egy épületben ugyan, de két külön iskola működjék úgy, hogy mindenki külön ünnepeljen, saját iskolanévvel és saját vezetéssel rendelkezzen. Idővel külön épületet kell biztosítani a kisszámú, de egyre erősödő és egyre magabiztosabb román közösségnek, csak így kerülhető el a további gyűlöletkeltés. Aki azt hiszi, hogy van más megoldás, szomorú, de téved. Lehet, de csak a székelység rovására.
Ne feledjük, a kovásznai román közösség e tájon nem gyökértelen. A kovásznai románok egy része már az 1800-as évek elején letelepedett Vajnafalván. Az ottani románok nem két-három generációs múlttal rendelkeznek, mint Marosvásárhelyen és a többi székely városban élő honfitársaik, ők nem az elmúlt fél évszázadban érkeztek e tájakra. Az első román családok több mint 200 éve letelepedtek itt. Ők a székelyek közt otthont, szülőföldet, hazát találtak. Nem is volt gond, de az iskolai oktatás, a média elültette: legalább 2000 éve lakják e tájat, ahol a székelyek betolakodók. Orbán Balázs 1869-ben, 144 évvel korábban azt írta, hogy a mai Kovászna melletti „Vajnafalva keleti részében oláhok [románok] laknak, a kik csak az utóbbi időkben települtek ide. E század elején [19. sz.] csak néhány család lakott ott, ma már a százat meghaladja számuk. Földbirtokuk nem igen van (….) A kovásznai oláhok [románok] férfiai nem igen szoktak otthon lenni, nagy részük a havasokban s benn a Dunafejedelemségekben pásztorkodik.”
Egyértelmű: a román közösség keresi identitását. Ez így van rendjén! Az érettségi tablón olyan személyiséget akar látni, amelyhez kultúrájában, nyelvében kötődik. Ez természetes érzés! Kérésük jogos: készítsenek külön tablót. De miért ne lehetne saját iskolájuk? Miért ne lehetne annak neve Iustinian Teculescu? Tartsuk tiszteletben jogukat ahhoz, hogy ragaszkodjanak saját jeles személyiségükhöz, a Kovásznán született ortodox püspökhöz, persze a kölcsönös tisztelet fejében. A székely diáknak is joga van, hogy egy nemzetközileg elismert „székely-magyar” nyelvtudóst, a tibetológia megalapítóját – a tibeti–angol szótár megalkotóját –, Kőrösi Csoma Sándort tartsa példaképnek.
Akik a közös iskola fenntartása mellett kardoskodnak, nem hallottak arról, hogy a Bolyai Tudományegyetem az 1959-es erőszakos egyesítés után megszűnt, csak nevében létezik. A Babeş–Bolyai Egyetem keretében a román tagozat „felfalta” a magyart. Hasonlóképp járt a magyar Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem: a volt magyar tanintézetben nem lehet önálló magyar tagozatot létesíteni. A román állam 1962-ben minden törvényes szabályozás nélkül alakította át a magyar tannyelvű egyetemet kétnyelvűvé. 1963-ban a 88 végzett diákból még 81 magyar, 2 román és 5 más nemzetiségű, de 30 év múlva, 1994-ben a 240 végzettből már csak 28 volt magyar. Bár azóta emelkedett a magyar diákok száma és aránya, de a magyar csoport háttérbe szorítása nem szűnt meg, hiába a hosszú évek óta folyó tiltakozás.
Hajdanán, a színmagyar Marosvásárhelyen, ahol az 1941-es népszámlálás szerint 3,9 százalékos arányban laktak románok, ma, az erőszakos, tervszerű betelepítés, az 1990. márciusi magyarellenes pogrom után a lakosság alig fele magyar. Miután a város 2002-ben román vezetés alá került, a tolerancia csak propaganda szintjén működik. 2012-ben a közös román–magyar városi ünnepségen már „a Mikulás bácsi” sem tud magyarul, hisz a máshonnan érkezettek számára ez így természetes. Ugyan már, miért is kellene a székely gyermekhez – az elődei által épített városban – anyanyelven szólni?
A Marosvásárhelyen működő román–magyar tagozatú általános iskolákból nyolc román személyiség nevét viseli, miközben a város legjelentősebb személyiségéről, Bernády Györgyről, akinek köszönhetően a városközpont gyönyörű épületeiben grasszálhatnak az új telepesek által választott vezetők, évek óta nem lehet iskolát elnevezni. A példák sora azt mutatja, hogy néhány kivétellel a vegyes tannyelvű iskolákban a magyar tagozatok elsorvadnak, a magyar anyanyelvhasználat háttérbe kerül, a román személyiségek szobrai, emléktáblái előtt a magyar gyermek tele szájjal énekelheti a román himnuszt.
Mindazok, akik tehetnek a kovásznai iskola ügyében, megfontoltan döntsenek, úgy, hogy azzal mindkét közösség elégedett legyen. Ne felejtsük: a felelősséget nem vehetik le magukról, mondván, ez a kovásznaiak dolga, mert az ottani magyar iskola, sőt, a városvezetés is e kérdésben tehetetlen. Ez nem csak helyi probléma! Ne felejtsük el, Gyulafehérváron (1918-ban) a románság vezetői ünnepélyes nyilatkozatban ígérték meg: ezeréves magyar hazánktól való megfosztásunk nem jelenthet tragédiát számunkra, mert az új román állam biztosítani fogja a teljes nemzeti szabadságot. Ma Kovászna városában ennek útja: a román közösségnek önálló román tannyelvű iskolát kell biztosítani! Álságos, azaz hamis propaganda az együtt tanulás jelszava.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az egykori város: ledöntött emlékműveink és szobraink emlékezete
Nemcsak az országzászlós emlékmű sínylette meg az elmúlt száz év viharait. Dőltek itt is szobrok, eltűntek emlékművek. Nem mind nyomtalanul.
Székelyudvarhelyen a Márton Áron tér felújítása kapcsán az elmúlt néhány hétben többször is hallhattunk az ún. országzászlós emlékmű címereiről, illetve a Patkóról, mint kegyeleti helyről. 1940-41-ben létesült a mostani építmény – azonban nem ez volt az egyetlen emlékmű, ami megsínylette a történelem viharait, a hatalom- és rendszerváltásokat.
„Mi csak a ledöntött szobrainkat állítjuk fel újra!" – mondta Orbán Balázs szobrának avatási ünnepségén Sütő András író 1995-ben, utalva arra, hogy az utóbbi egy évszázadban a politikai rendszerek jöttek és mentek, s ezek a jövés-menések nem egy szobor vagy emlékmű életébe is kerültek.
A legnagyobb szoborállítási hullám a néha viccesen Soborheiu Secuiescnek, vagy Szoborhelynek is nevezett Székelyudvarhelyen kétségtelenül az elmúlt húsz évben volt. Azonban a múlt században nemcsak emeltek, hanem döntöttek is le szobrokat, emlékműveket.
Dőlnek a szobrok
A kommunizmusban emelt két híres udvarhelyi mellszobor két iskolához kapcsolódik, ezek dőltek a leghamarabb 1989-1990 fordulóján, amikor a mese, ha csak látszólag is, véget ért.
Józsa Béla mellszobra a tanítóképző (ma a Református Kollégium), Petru Grozáé a gimnázium előtt állt 1990. januárjáig. A kommunista, mártírhalált halt (Kolozsváron agyonverték 1943-ban), hodgyai születésű Józsa szobrát, amelyet 1961. tavaszán avattak fel, Orbán Áron szobrász készítette, az iskola elől eltávolított alkotás jelenleg a múzeum udvarán van.
A gimnázium 1958-ban vette fel dr. Petru Groza nevét, Románia első kommunista miniszterelnöke (1945. március-1952. június) halálának évében. Groza tökéletesen tudott magyarul, Budapesten tanult, és igen népszerű volt azokban az években a romániai magyarság körében.
Szobrát 1974-ben avatták fel a gimnáziumhoz vezető út mentén, alkotóját nem ismerjük, a márványszobrot Bukarestből, az akkori Alkotók Házából hozták. 1990. januárjában, Józsa Béla szobrához hasonlóan, a mellszobrot levették a talapzatról.
Ugyanabban az évben a Tamási Áron nevét felvevő iskola egyik hátsó raktárába tették, azóta is ott van. A szobor talapzata ma is ott áll a gazzal benőtt, rendezetlen környéken.
A levésett emlékművek
A dualizmus korában, illetve az első világháború idején két jelentős emlékművet állítottak a város közterein. Az egyik az 1896-ban emelt millenniumi emlékmű a Megyeháza előtti téren, a másik az 1917. december 8-án, az akkori Deák téren felavatott Vasszékely.
Mindkettőt lerombolták az első világháború után: a bevonuló román katonák 1919. januárjában először megcsonkították a Vasszékelyt, majd lerombolták - egy megmaradt darabját ma a múzeumban őrzik. 2000-ben újraállították a Vasszékelyt – az eredeti helyéhez képest körülbelül harminc-negyven méterrel hátrább.
A millenniumi emlékmű is ugyanarra a sorsra jutott, mint a Vasszékely, 1919-ben lebontották, két darabját szintén a Haáz Rezső Múzeum őrzi. 2008-ban újra felállították, nagyjából az eredeti helyére.
Az első világháborúhoz kapcsolódik egy másik emlékmű, aminek már nincsenek nyomai. 1915-ben a Kuvar-szikla oldalára két dombormű került a német–magyar barátság „örökkévalóságának" bizonyosságául, Ferenc József osztrák-magyar és II. Vilmos német császár portréival.
Ezeket is leverték, de a helyük, illetve a később kiegészített emlékmű elszórt darabjai egészen addig fellelhetők voltak a Kuvaron, amíg a töltőállomás melletti támfalat néhány éve meg nem építették.
Címerek a Patkóban
A Patkó, illetve az országzászlós emlékmű 1941-ben épült meg, avatását szeptember 5-én tartották, pontosan egy évre rá, hogy a magyar honvédek átlépték a trianoni határt. A bécsi döntés után Székelyudvarhely két országzászlót kapott: az egyiket a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségétől – ezt a Kuvar oldalában állították fel, az említett első világháborús emlékműnél –, a másikat a testvérváros Pestszentlőrinctől.
Ez utóbbit helyezték el egy emlékművel együtt a Felső piactéren, amit akkoriban Batthyány-térnek neveztek. Az emlékművet Gidó Csaba történész kutatásai szerint egy helyi mérnök, Asztalos Kálmán tervezte.
A zászlórudat, illetve az öt címert (balról jobbra: Erdély, Udvarhely vármegye, Magyarország, Pestszentlőrinc és Székelyudvarhely) a háború utáni hatalomváltáskor tüntették el.
S ha már a szobortörténelmet Sütővel kezdtük, vele is végezzük: a tervek szerint idén felavatják a néhai író mellszobrát Székelyudvarhelyen, ez lesz a város legújabb ilyen jellegű alkotása.
A szobrok, emlékművek az örökkévalóságnak készülnek, de Kelet-Európának ebben a szegletében a politikai rendszerek, illetve a hatalomra került emberek meggyőződései, akarata és véleményei határozzák meg sorsukat: dőlnek vagy újra visszaállnak.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Az űrlap alja
Közigazgatás a Partiumban
Könyvbemutató a Szent László Napokon
Szilágyi Ferencnek a Partium Kiadó gondozásában megjelent kötete, a Közigazgatás a Partiumban – a honfoglalástól napjainkig című az államigazgatás és a társadalmi élet megszervezésében kiemelkedő szerepet játszó közigazgatási térfelosztást vizsgálja a Kárpát-medence olyan kiemelkedő fontosságú magyar-román érintkezési területén, mint a történelmi Erdély és a mai Magyarország területe között elterülő „Partium”, mely régió a történelem folyamán többször képezett konfliktusos helyzetet a két náció között.
A Partium fogalmának és a partiumi régió meghatározásának szempontjából a kötet hiánypótló. A múltban, nem íródott olyan nagy lélegzetvételű régióleírás, mint például a Székelyföld esetében Orbán Balázs műve, amely mindenki számára elfogathatóan határozná meg a régió kereteit és lényegét. Ezt a hiányt kívánja pótolni jelen kötet, amely természetesen más kutatási módszereket alkalmaz, mint Orbán Balázs grandiózus műve. Mégis ugyanaz a cél lebeg a szerző szeme előtt: mindenki számára kézzel foghatóvá tenni szülőföldünket. Ily módon a kötet „megrajzolja” a Partium földrajzi határait, bemutatva az itt élők identitástudatának evolúcióját a kezdetektől a jövőben bekövetkezendő változásokig – tájékoztatott a Szent László Napok Sajtószolgálata.
A szerző tágan értelmezi a közigazgatási földrajz fogalmát, hiszen a témához szorosan nem kapcsolódó, mégis azzal összefüggő régészeti, településtörténeti, demográfiai, statisztikai, választási földrajzi fejezetek is találhatók benne, amelyek a tulajdonképpeni téma más tudományterületekkel történő összekapcsolódását jelentik.
A kötet nemcsak a kutatóknak szól, hanem mindenkinek, aki itt él és ragaszkodik e helyhez, és akiben tudatosul ez a regionális identitás. A könyv azok számára is hasznos lehet, akik áthatóbb képet akarnak alkotni a Partiumról.
Szilágyi Ferenc könyvét a Szent László Napok keretében június 29-én, szombaton 15 órai kezdettel mutatják be a Partiumi Keresztény Egyetem Bartók-termében. A kötetet méltatja Demeter Szilárd, a PKE adjunktusa.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Háromszéki borvizes séta Kisgyörgy Zoltánnal
Kisgyörgy Zoltán geológus, lapunk főmunkatársa legújabb kötetében a térség ásványvizeit tekinti át: helytörténeti, földtani, történelmi és irodalmi vonatkozásokat felhasználva írt színes, olvasmányos ismeretterjesztő könyvet. A Háromszéki borvizeskönyv – Ásványvíz-sokadalom a Kárpát-kanyarban című hiánypótló munka a Székelyföld kevésbé ismert szeletét mutatja meg, s nem csak természetkedvelők érdeklődésére számíthat.
Egy könyv úgy születhet meg, ha írója beosztja idejét – hangoztatta legújabb kötetének felsőcsernátoni bemutatóján, az Aquarius székelyföldi borvízünnepen Kisgyörgy Zoltán. A fáradhatatlan szerző ezúttal Háromszéki borvizeskönyv – Ásványvíz sokadalom a Kárpát-kanyarban című munkáját tette le az olvasó asztalára, melyet a Háromszék Vármegye Kiadó jelentetett meg. Persze, aki ismeri Kisgyörgy Zoltánt, jól tudja, nem csupán arról van szó, hogy sikerült fegyelmezetten beosztania idejét: mindenekelőtt következetesen megszerzett, alapos tudását kell kiemelnünk. A könyv írója szerteágazó szakterületeken mozog otthonosan: precíz földtani, hely- és kultúrtörténeti, történelmi (és még sorolhatnánk) ismeretekkel vértezte fel magát az elmúlt fél évszázadban, s ha ebből megoszt egy kötetnyit, azt Székelyföldre kíváncsi olvasói megelégedéssel és örömmel veszik. És aki előadni is hallotta Kisgyörgy Zoltánt, tudja, hogy ő a mesélés, a fűszerezetten, színesen tálalt helytörténeti beavatás utolérhetetlen bajnoka. Csakhogy a szó elszáll, az írás megmarad, ezért jó, hogy háromszéki borvizes történeteit s mellé számtalan más adalékot ismeretterjesztő kötetbe foglalt. Kisgyörgy Zoltán – miként könyvében fogalmaz – bánya-, utóbb hidrogeológusként három évtizedig mindennapi feladatként az ásványvizekkel foglalkozott: a bányában, mert ellenségnek tekintette, lecsapolta azokat, hogy száraz maradhasson a szén, a fürdőhelyeken pedig fúrások segítségével hozta felszínre, hogy természetes gyógytényezőként hasznosítsák. Háromszéki borvizeskönyve rögzíti a témakör tudományos alapfogalmait, bemutatja Háromszék „teljes hidrominerális kincsét”, szól gyógyfürdőkről, kezelőközpontokról, ásványvíz-palackozókról, gyógyító gázfeltörésekről, a fontosabb források orvosi javallatairól. Bemutatja a hely- és fürdőtörténeti emlékeket, kitér néprajzi, tudományos és irodalmi vonatkozásokra. Mint írja, Kovászna megyében legkevesebb hatszáz ásványvízforrást tartanak számon, ezért „gyógyvíz-sokadalom van itt, a Kárpát-kanyarban”. Fotókkal, borvízcímkékkel, régi képeslapokkal gazdagon illusztrált kötetében áttekinti Háromszék térségeit ásványvizes szempontból, esetenként még a forrásokhoz, azok térségéhez kötődő legendákat is megemlítve. Színes, borvizes körsétájában láthatók a mostanában helyreállított népi fürdők is, de az utazás végén az egykor legendás fürdőtelepülésre, Előpatakra kanyarodunk. „Előpatak a monarchiabéli Délkelet-Erdély legszebb, rendezett, tiszta és kiváló gyógyerejű vizekkel, fürdőorvosi szolgálattal rendelkező gyógyfürdője volt – összegez Kisgyörgy Zoltán. – A Székelyföld legrégebben ismert fürdőhelye Előpatak, s gyógyvizei alapján megtartotta vezető szerepét” – írta 1938–ban Bányai János. „1861–ben – jegyezte le ugyanő – hosszasabb ideig színielőadásokat tartottak a fürdőn, rendszeressé váltak az Anna-napi bálok, amelyek a vidék legelőkelőbb táncmulatságai voltak. Itt tartották a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók XVII. nagygyűlését 1875-ben, amelynek alkalmával emlékérmet is készítettek”. Orbán Balázs is ekkor járt Előpatakon, ide vonatkozó sorait átveszi a szerző is. „Ez honunk legjobban berendezett, leglátogatottabb fürdője” – jegyezte le a krónikás, s kiegészítette néhány érdekes észrevétellel. „A fürdőidény alatt itt roppant fényűzés és hencegés van – rögzíti Orbán –, s lehet itt a francia műveltséget szenvelgő boérok, főként a nőknél a francia eleganciát a keleti rondasággal, a francia vidorságot, élénkséget a keleti tunyasággal párosítva látni. Párizsban készült csinos szabású ruhán ízléstelen ékszerhalmazt és török kaftánt, kivágott nehéz selyem, bársonyöltönnyel csoszogó török pántoflit s francia műveltség felületes máza alatt butaságot, erkölcsi üresség mellett roppant gőgöt, vagyonfitogtatást és kérkedő ürességet észlelni.” Kisgyörgy Zoltán könyvét lapozgatva az olvasónak kedve kerekedik, hogy a képeken megjelenített helyszíneket egyenként felkeresse, s kicsit vízbe lógassa lábát a sugásfürdői Hideg-strandon, a sepsibükszádi Mikes-fürdőkben, a székelypetőfalvi Fortyogónál vagy éppen a csernátoni Csókás-feredőnél. Életterünk megismerésére, felfedezésére bátorít tehát, arra, hogy világunkat érdemes jól megalapozott honismereti tudással szemlélni.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Honismereti tábort szerveztek Gyergyószárhegyen
Hargita Megye Tanácsa és a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ szervezésében, az Összetartozunk szórványprogram keretében július 4–11. között ötödik alkalommal szervezték meg a „Múlt, jelen, jövő…” honismereti és közösségfejlesztő tábort, melyen hajdúsági, Beszterce környéki és gyergyói-medencei V–VIII. osztályos diákok vettek részt. A program fő célja az volt, hogy az anyaországi, a tömbmagyarságban és a szórványban élő fiatalok találkozzanak, megismerjék egymás múltját és jelenét, hogy közösen építhessék a magyarság jövőjét.
A közösen eltöltött egy hét alatt megismerkedtek Székelyföld történelmével, nevezetességeivel és betekintést nyertek a helyi népi hagyományokba is. A Szárhegyen elszállásolt gyerekek meglátogatták a Lázár-kastélyt, a ferences rendi kolostort, valamint a Szármány-hegyi kápolnát, Gyergyóditróban megtekintették a Jézus szíve templomot és a Katalin-kápolnát, majd Gyergyóalfaluban a templommal és a csíksomlyói búcsú történetével ismerkedhettek meg. Csíkszeredában is jártak, a Mikó-várban, majd Csíksomlyón a kegytemplom és a Nyeregben zajló Ezer Székely Leány Napja kivételes hangulatát élhették át, és megnézték a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes előadásában a János vitéz című darabot, hazafelé pedig megálltak a madéfalvi veszedelem emlékére állított műemléknél.
A tábor programjában szerepelt még hagyományőrző nap kötélveréssel, kézműves-tevékenységgel, az Ethnographia Gyergyóiensis Alapítvány közreműködésével, és a gyergyószentmiklósi barantás fiúk bemutatták és gyakoroltatták a fiatalokkal az ostorozás, botforgatás, botbirkózás és íjazás alapjait. A Gyergyói Dancurás Hegyimentők vezetésével megmászták a Kis-Cohárdot, sétáltak a Békás-szorosban, majd egy kis csónakázásra is sor került a Gyilkos-tavon. Ellátogattak a Sóvidékre és Udvarhelyszékre is, Korondon egy fazekasműhelyben betekintést nyertek a híres fazekasok munkájába. Farkaslakán Tamási Áron síremlékénél és szülőházánál, Szejkefürdőn pedig Orbán Balázs sírjánál jártak. Gyergyószentmiklóson a Tarisznyás Márton Múzeum kiállításait nézték meg, valamint az örmény katolikus templomot és a Ethnographia Gyergyoiensis Egyesület népművészeti alkotóházát. Mindemellett a Súgó-barlangot is meglátogatták.
A reggeli tornák, a közös túrák, fagylaltozások, esti csapatjátékok és a sok közös nevetés által nagyon erős kapocs alakult ki a gyerekek és kísérőik között, amit mi sem bizonyít jobban, mint a hazaérkezésük után létrejött „Csingiling ország” nevű facebookos csoport, ahol a későbbiekben is tovább erősödhetnek a táborban született barátságok.

A Sapientia új perspektívái
Az utolsó simításokat végzik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem új kolozsvári épületén, szeptember 16-án már itt kezdik a tanévet a Természettudományi és Művészeti Kar tanárai és diákjai. Tonk Márton dékánnal jártuk be a Tordai út aljában fekvő új otthont – az alagsortól a tetőig.
A balettintézet tőszomszédságában, a Szabók bástyájának és a Farkas utcai református templom közvetlen közelében röpke két év alatt emelkedett a magasba a Sapientia EMTE Természettudományi és Művészeti Karának új épülete, pedig igencsak mélyről indult az építkezés.
Több szempontból is. Egyrészt 17 méterrel a föld alatt kezdődik a hatemeletes épület alapja, másrészt igencsak erős „ellenszélben” indultak a munkálatok. A 17 méteres mélységre azért volt szükség, mert a kéttornyú épület hátsó, B szárnyának alagsorában kapott helyet az a 220 négyzetméteres tévé és filmstúdió, ami elsősorban a kar Filmművészet, fotóművészet, média szakos hallgatóinak képzését szolgálja majd, ugyanakkor – forrásteremtő lehetőségei miatt – helyszínül szolgálhat különböző intézmények, cégek (így például a már szerződésben rögzített MTVA-, illetve ETV-műsorgyártás) számára is. „2006-ban kötöttünk szerződést a tervezőkkel, így amikor a 2008-as beköltözésben reménykedtünk, szándékosan nem számoltunk a kellő finanszírozás hiányával. Igyekeztünk egyáltalán napirenden tartani a kérdést, az előző magyar kormány számára ugyanis nem volt fontos a Sapientia ügye. Az építkezési engedélyek birtokában vártuk a változást, ami a 2010-es magyarországi kormányváltással, és a megítélt négymilliárd forintos fejlesztési támogatással érkezett el. Zömmel ebből a pénzből épült az új kolozsvári épület, de ebből a forrásból finanszírozzák a marosvásárhelyi bentlakások építését, a csíkszeredai épület rehabilitálását és bővítését valamint a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem fejlesztését is” – mondta el Tonk Márton dékán az ötmillió eurós összköltségű kolozsvári építkezés pénzügyi hátteréről.
Az első elképzelések még más forgatókönyvet láttattak: a Sapientia Alapítvány Monostor negyedbeli egyhektáros telkét akarták pénzzé tenni, s abból állni az építkezési költségeket. A telket azonban előbb nem sikerült megfelelő áron eladni, majd a gazdasági válság hatására az értéke is drasztikusan csökkent, így valóban égető szükség volt az magyarországi segítségre. Az eredetileg egyetemi épületnek vagy egységes erdélyi magyar könyvtárnak szánt monostori telek egyébként ma is eladó, a reménybeli bevételből a Sapientia további fejlesztését tervezik. „Megfontolt döntés alapján választottuk a Tordai úti telket a monostori helyett a jó értelemben vett szimbolikus térfoglalás elemeként” – indokolta Tonk Márton dékán.
Jelképes helyszínen
A dékán szerint jelezni akarták, hogy az Erdélyi Magyar Tudományegyetem épülete nem valahol a város szélén vagy azon kívül van Kolozsváron, hanem abban a magyar földrajzi térben, amiről ez a város valamikor szólt, s amiről a néhány lépésnyire található épületek, táblák, szobrok árulkodnak. „Vállaltuk e szimbolikus gesztus árát, hiszen így nagyobb kihívás volt az építkezés, de úgy gondolom, megérte. A Bocskai-házban is azzal kezdtem az első éves hallgatók első óráját, hogy üdvözöltem őket, majd felhívtam a figyelmüket, hogy kilépve az épületből ne felejtsenek el körülnézni, ugyanis a szomszédban áll Mátyás király szülőháza, az utca kövei pedig Orbán Balázs, Jókai Mór és mások lábnyomát hordják. Az új helyszínről is erősíthetjük diákjainkban azokat az identitáselemeket, amelyek támogatása a konkrét képzésen túl az egyetem feladata” – vázolta Tonk. A marosvásárhelyi zöldmezős beruházást is logikus döntésnek tartja, ott egész campus kivitelezése a cél kertészettel és jóval nagyobb diáklétszámmal számolva. „A kezdetektől tudtuk, hogy Kolozsváron a fejlesztés maximuma 400-450 diák lehet – az új épület is ezt a számot követte –, azon túl irreális volna olyan típusú képzések átvétele, amelyeket más intézmények biztosítanak.”
Vásárhelyen már most több mint ezer hallgató tanul, míg a kolozsvári Sapientia jelenleg közel háromszáz diákot számlál, vagyis az épülettel eleve fejlődéssel számoltak. Az 1028 négyzetméteres telken 6500 négyzetméteres felület „termett” a 2010. decemberi alapkőletétel óta. A sapientiás zsargon szerinti „alapcsövet” – ami az alapító okiratot tartalmazza – kiállítják majd az új épületben is, mivel a 17 méteres alap megásásakor azt természetesen ki kellett emelni az egy méteres mélységből.
Az FKM, vagyis Fodor-Kozma-Macalik tervezőiroda elképzelései mintegy ötezer négyzetméternyi hasznos felülettel számolnak. „Tervezőink kiváló munkát végeztek, Kozma Zsolt főtervező például minden nap eljön az építkezésre, és ellenőrzi a munkálatokat, holott őt erre már semmi nem kötelezi” – emelte ki a dékán, aki hivatalát ősztől a Bocskai-házból a Tordai útra költözteti. Bocskai István szülőháza az egyetem központi egysége marad, továbbra is ott működik a rektori hivatal, a Sapientia Alapítvány irodái, gazdasági, kutatási és nemzetközi osztály, a könyvkiadó, az Óváry-terem pedig továbbra is a kar nyilvános előadásainak és reprezentatív eseményeinek ad otthont. Az új épület tehát nem a Bocskai-házat hivatott kiegészíteni, hanem a Déva utcai bérleményt kiváltani: ezzel évi 70 ezer eurós bérleti költséget spórol meg az egyetem.
Terepszemle
A két épületrészből álló együttes utcafronti része öt, a hátsó hatemeletes. A magasabbik alatt bújik meg a tévé- és filmstúdió. A terem legfontosabb paraméterei: teljes HD-integrált rendszerű felszerelés, élőközvetítési lehetőség, közvetlen összeköttetés az ötödik emeleten található vágó- és hangstúdiókkal.
A hatalmas belmagasságú stúdió fölött az amfiteátrum található. A kétszáz férőhelyes terem uniós szabványokat követ, rendezvények, konferenciák, filmvetítések kaphatnak itt helyet. A juharfa borítású fal oltalmában két fordítófülke és egy HD-technikával felszerelt vetítőfülke, no meg egy hatalmas vetítővászon teszi lehetővé a sokrétű hasznosítást. Az aula fenti előcsarnoka voltaképpen társalgó, közösségi tér, amelyhez hasonlót többet is igyekeztek kialakítani az épületben. Itt beszélgethetnek a hallgatók, a drótnélküli internethálózat pedig a munkához is lehetőséget nyújt.
Az első emeleten a kar központi adminisztratív irodái kaptak helyet, a másodikon lesz a nagy tárgyalóterem ugyancsak nagy asztala. Ottjártunkkor a munkásoké állt a helyén, ezért kicsit nehéz volt elképzelni, hogy ez a terem is része lesz annak az intranetes hálózatnak, amelynek révén közös gyűléseket tartanak Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Kolozsváron. A hátsó kis teraszról már látszik a Házsongárdi temető mellett épülő új szomszéd: kisebb sportcsarnok áll majd a Sapientia épülete mögött. A harmadik emelet érdekessége egy tárgyalótermet szimuláló felület, amely a joghallgatók tanulását hivatott segíteni. A szomszédos klasszikus előadótermekben, mint ahogyan az összes többiben is – az aulával együtt összesen hétben – filces tábla lesz a projektorok társa.
A negyedik emeleten máris látszik, mekkora kihívást jelentett a kar heterogén struktúráját követni. A „tárgyalóterem” felett a környezettudomány szakosok területe van, két steril laborral és négy preparátorszobával, vagyis az integrált környezettudományi laboratóriummal. Az ötödik emelet az alagsor „társa”: itt rendezik be a vágószobákat, amelyek kapcsolatban állnak a filmstúdióval, de van itt klasszikus fotóstúdió, vagyis sötétkamra is, sőt, speciális kiképzésű hangstúdió is, a távlati tervek közé tartozik ugyanis egy választható hangmérnöki modul a médiaszakosok számára. A hatodik emeletre érve a könyvtárba jutunk, amelynek óriási üvegablakain keresztül leírhatatlanul szép kilátás nyílik az óvárra, sőt, még tovább.
Tervekkel a jövőnek
Egy zárt és egy nyílt folyosó köti össze a két épületrészt, amelynek A szárnya alatt mélygarázs lesz, míg a földszint voltaképpen nyílt átjárót képez a B szárny felé, középen zöldövezettel. Az első emeleten jelenleg a Déva utcai felmondott bérleményből áthozott bútorok sorakoznak, illetve a dobozokba rendezve a könyvtár várakozik. A harmadik emeleten lesz a titkárság és a diákönkormányzat, a másodikon az Európai tanulmányok és nemzetközi kapcsolatok szak, negyediken büfé terasszal, a következő emeleten pedig néhány vendégszoba.
„Az elmúlt két év során Konti Tiborral, a kivitelezést végző cég, a Decorint vezetőjével még az enyhe szitkozódásig sem jutottunk el, és ez sok mindent elárul” – igyekezett jellemezni az építkezési munkálatok minőségét a dékán, a békét elsősorban az szolgálta, hogy nem folytak el pénzek semmilyen irányba.
S hogy mivel telik majd meg az épület? A nemzetközi együttműködés alapján működő mesterképzés mellé saját fejlesztésűeket szeretnének, például közigazgatás és diplomácia, valamint angol nyelvű jogi mesterképzőt. „Szakbővítési elképzeléseink is vannak, amelyek beleférnek a megteremtett struktúrába. Az volt az elvünk, hogy ezt az épületet egyszer kell megépíteni, de tisztességesen, vagyis nem kötöttünk olyan kompromisszumokat, amelyek gátolnák a munkánkat. A kötelező minimum minden szempontból adott, bár nem fapados szint volt a cél, hanem egy jó középkategóriás épület” – számolt be Tonk Márton.
Szeptember 16-án itt kezdődik az új tanév, a 20-ára tervezett, budapesti központú, közös Kárpát-medencei egyetemi évnyitóra már a Tordai úti helyszínről kapcsolnak. „Az épület ünnepélyes avatásának pontos dátuma még nem ismert, de természetesen szeretettel várjuk Orbán Viktor miniszterelnököt. Remélem, mindenki elégedett lesz, nem csak az épülettel kapcsolatban, hanem elsősorban az egyetemen zajló munkával. Tisztában vagyunk ugyanis azzal, hogy ezek az impozáns falak vajmi keveset érnek, ha az általuk behatárolt tereket nem minőségi oktatók és hallgatók töltik be” – zárta idegenvezetését az augusztus végén átadandó épületben Tonk Márton, egy sokszínű egyetem dékánja, amely irigylésre méltó új otthonban kezdi az új tanévet.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tiszta beszéd
Tőkés László, az RMDSZ Európai Parlamenti képviselője részére, Borbély Zsolt Attila, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Jobbik tagja részére
Tisztelt Uraim,
kedves László és Zsolt!
Ti mindketten gyakorló politikusok vagytok. Én – noha Fidesz-alapító vagyok – soha nem voltam politikus, újságíró vagyok. Hosszú ideig az értékközösségen nyugvó barátság kötött össze veletek. 2009-ig ott és akkor segítettem Nektek, amikor csak tudtam. Önzetlenül, barátságból, meggyőződésből. 2009-es pálfordulásotok óta bántani nem akartalak benneteket, ezért inkább nem írtam rólatok semmit. Hallgattam, bár a gombóc egyre nőtt a torkomban.
Nos, a barátságnak, a tapintatnak és a kényszerű hallgatásnak is vannak azonban határai.
A magyar kormány elleni fellépésében, a gyűlöletkeltésben és alpári demagógiában a Jobbik versenyt fut a magyarországi balliberális bandával. Ennek ellenére az Erdélyi Magyar Néppárt vezető tisztségviselői szószéket biztosítanak a Jobbiknak az EMI-táborban. Lelkük rajta. Ám legutóbb az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Toró T. Tibor arról beszélt, hogy a Jobbik visszahozta a tiszta beszédet a magyar politikába. Elgondolkodtató. Különösen annak tükrében, hogy ezt megelőzően alig egy héttel Toró T. Tibor még Orbán Viktor mellett ült Tusnádon, a pulpituson, és úgy húzódott Orbán mellé, nehogy valahogy le találjon maradni egyetlen fényképről is. Akkor most hol a tiszta beszéd, Uraim?
Ha még emlékeztek, 2004-ben a Ti érdeketekben nyílt levéllel és tiszta beszéddel fordultam Markó Béla RMDSZ-elnökhöz. Oly annyira, hogy a román állam terroristának nyilvánított, és kitiltott Erdélyből. Toró T. Tibor eközben Markó Bélával fényképezkedett a tulipános kampányesernyő alatt. Akkor és ott „elfért”, „odafért” az alá az ernyő alá, demonstrálandó, hogy csak az RMDSZ-en belül van élet. Legitimizálta ezzel mindazt, ami ellen nagyon sokan küzdöttek azok közül, akik már 2002 után tudták, hogy az RMDSZ-en kívül is van élet. Sőt: becsületes politikai élet csak azon kívül van.
Nos, ez a Toró T. Tibor 2013-ban arról mesél az erdélyi magyar ifjaknak, hogy a Jobbik hozta vissza a tiszta beszédet a magyar politikába. Mondja ezt arról a Jobbikról, amelynek az elmúlt években a legfőbb nemzetpolitikusa Szegedi Csanád volt.
Apropó Toró T. Tibor: lehet, hogy – miként Borbély Zsolt Attila méltatja – Tibor rendes tömbházlakó, csak ahhoz, hogy jó politikus is legyen, kellene még néhány erény. Egyetlen példa hirtelen: a tragikus – és előre látható – december 5-i népszavazásos tudathasadás nem lett volna Patrubány nélkül, Patrubányból pedig Toró és barátai – többek között Te is, kedves Borbély Zsolt Attila – csináltak elnököt a Magyarok Világszövetségében. Toró T. Tibornak elévülhetetlen szerepe volt abban is, hogy Te, kedves László, 2009-ben paktumot kötöttél Markó Bélával, 2007-ben függetlenként elnyert európai parlamenti mandátumodat felcserélted az RMDSZ-lista első helyével, mosolyogtál Markóval az óriásplakátokon, kedélyes kampánysúlyemelést folytattál a neptunista Borbély Lászlóval, aztán elmentél RMDSZ-képviselőként Brüsszelbe, magad után hagyva az erdélyi nemzeti oldalon a megrökönyödést és tudathasadást. Képzeld el, László, mi lett volna, ha Márton Áron vagy Mindszenty József „plurális egységre” lépett volna Ceausescuval vagy Rákosival, vagy mi lett volna, ha 2008-ban például Orbán Viktor „nemzeti összefogásra” lépett volna Gyurcsánnyal.
Hasonló lett volna, mint amit Te okoztál 2009-ben Erdélyben.
Mert, kedves László, túl sok a véletlen. Markó 1993-ban úgy lesz RMDSZ- elnök, hogy te visszalépsz a javára.
Miközben az RMDSZ erdélyi magyar ellenzéke 2002 és 2010 között vért izzadt a változásért, Toró T. Tibor 2008-ig az RMDSZ-ben csücsült, majd utána – a Ti szerepvállalásotokkal – csinált egy törpepártot, meghasította az erdélyi ellenzéki szavazóbázist, és ezáltal megerősítette az RMDSZ-t, és nagyon várja, hogy az első kanyarban ismét „plurális egységre” lépjen vele. Nyilván ez is véletlen.
Egyébként valaki szóljon már Toró T. Tibornak, hogy az EMNP nevű törpepárt után ne térjenek át a törpeerőmű-bizniszre, mert az végleg tönkreteszi a székely tájakat. Az Erdélyi Magyar Néppárt egyik Kolozs megyei képviselője pesti barátaival együtt üzletileg érdekelt a Vargyas patakját megnyomorító törpevízerőműben, és hasonlóak készülnek a Homoród patakára meg a Tatros vizére is. Az Erdélyi Magyar Néppárt székelyudvarhelyi képviselői megszavazták, hogy a hírhedt RMDSZ-szenátor, Verestóy Attila sógora „biomassza”-erőművet építsen Szejkefürdőn, Orbán Balázs sírhelyétől alig ezer méternyire. Amúgy az erdélyi törpevízerőművek mögött Világi Oszkár vigyorog a Felvidékről. Bugár Béla háta mögül. Hát, tényleg minden mindennel összefügg? Tényleg nincs két magyar világ, csak egy magyar világ van. Mi ezt hirdetjük húsz éve – csak nem egészen így képzeltük el… S természetesen elmondhatjuk, hogy mindez szintúgy puszta véletlen.
Nos, kedves László és Zsolt, talán mindezek okán érthető, hogy miért fogalmaztam kissé indulatosabban Toró. T. Tibor kapcsán.
Ami pedig a védhatalom tusnádfürdői emlegetését illeti, kedves László, az bizony öncélú felelőtlenség volt a részedről. Én eddig azt hittem, a barátja akarsz lenni Orbán Viktornak, és nem az ellensége.
Te politikus vagy, pontosan tudod, milyen erők részéről milyen vesszőfutásnak van kitéve Magyarország, milyen célkereszteket rajzoltak már Orbán Viktor szívére és homlokára. Alig várják az ürügyet, hogy elmondhassák Orbán Viktorról, ő „a térség stabilitásának egyes számú veszélyeztetője” , hogy „szélsőséges nacionalista, pánhungarista” stb. Erre Te Tusnádfürdőn – kilenc hónappal a magyarországi választások előtt – kedélyesen hozzá fordulsz, és mintha egy pohár pálinkát kérnél, úgy kérsz tőle védhatalmat. Teszed mindezt úgy, hogy pontosan tudod, a védhatalomhoz gazdasági erő s egyéb erő is kell, és azt is pontosan tudod, a balliberális politika által súlyosan eladósított Magyarországnak jelenleg nincs megfelelő gazdasági ereje. S egyéb ereje sem. Tehát pontosan tudod, hogy amit kérsz, az teljesíthetetlen, azt is pontosan tudnod kell, hogy kéréseddel voltaképpen azok érdekét szolgálod, akik Orbán Viktor bukásában érdekeltek, de Te mégis megteszed. S nehogy azt gondold, László, hogy én valami szándékos rosszindulatot tételezek fel rólad. Szó sincs erről. Te nekem az a menyői hős maradsz, aki kihúzta Ceausescu lába alól a talajt. De értsétek meg, hogy kezdődik a kampány, kezdődik a harc, kezdődik az eddig talán soha nem látott aljasságok sorozata. Hát akkor legalább mi beszéljünk egyenesen és tisztán, egymás szemébe nézve, és ne tegyünk úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Szóval, itt és most, erről ennyit, kedves László és Zsolt.
(P. S.: S te, kedves Zsolt, aki a Jobbik tagja vagy, olvasd már el egyszer, miket szoktak írni a Kurucinfón akár Tőkésről, akár Böjte Csabáról, s egyébként bárkiről. Az talán segít eligazodni a tiszta beszédek világában. S egymás tépése helyett ajánlok egy témát: Hargita és Kovászna megyében évente összesen ötszázezer tonna fát termelnek ki. A háromszéki osztrák üzem évi hatszázezer tonnát fog felvásárolni, miközben az RMDSZ-es Bunta-féle szejkei erőmű évi százezer tonnát fog a biomasszaüzemében elégetni. Ha mindez megvalósul, a székely háztartások a fa jelenlegi árának a három-négyszeresét fogják fizetni, és faipari kisvállalkozások százai fognak tönkremenni. A székelyföldi tájjal együtt. Ez ellen érdemes lenne fellépni. Lászlónak úgy, mint RMDSZ-képviselőnek, neked úgy, mint a tiszta beszédek apostolának.)
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap

Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony nyomdokain
Évekkel ezelőtt megfogalmazódott vágya vált valóra a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület elnök asszonyának, Náznán B. Olgának: az egyesület tagjait – és nem csak – elvitte egy dél-erdélyi körútra, az egyesületünknek nevet adó fejedelemasszonyunk nyomdokain járva.
Régmúlt időket idéztünk, történelmünk tárgyi és szellemi hagyatékaival ismerkedtünk, fejet hajtottunk őseinknek a haza felemelkedése iránti elkötelezettsége előtt, de megtapasztaltuk mai pedagógusok, lelkipásztorok erőfeszítéseit is, ahogy határozottan megvetik lábukat a szórványban, talajt biztosítva a felnövő nemzedékek számára.
A megálmodott kirándulásra mintha csak a mi tetszésünkre teremtette volna a jó Isten a sok esős nap közé azt a két szeptemberi első szombat- vasárnapot.
Segesvárt csak érintettük, de azért annyit érdemes megemlítenünk, hogy 1630. december 1-jén az itteni országgyűlésen választották meg a rendek Erdély fejedelmévé I. Rákóczi Györgyöt, Lorántffy Zsuzsanna férjét.
Körutunk első állomása Kőhalom volt. Kőhalom váráról az első megbízható adat 1334-ből származik, amikor is magyar királyi várként említik. Arról, hogy mikor, milyen körülmények között került az erdélyi fejedelmek fennhatósága alól a helyi szász közösség tulajdonába, vajmi keveset tudunk. A várból gyönyörű kilátás nyílik keletre a Hargita, délre a hévízi erdőségek fölött a Bucegi és Királykő, délnyugatra pedig a Fogarasi-havasok láncolata felé. A várhegy aljának keleti felén, Orbán Balázs szavaival élve, ,,ott terül el a nevető városka (Kőhalom) egyenes, zsinórra huzott utczáival, csinos négy szög piaczán lévő ódon templomával".
De ott van a belgiumi támogatással épített református templom és a templom köré összegyűjtött hívek közössége is, akik képesek nemcsak saját magyar iskolát működtetni a helyi gyerekek számára, de felvállalják az idegenből hozott mintegy 40 szegény sorsú diák nevelését, taníttatását is a Szegedi László tiszteletes által megálmodott és létrehozott szórványdiákotthonban. Bizony, megszívlelendő hozzáállása a megmaradáshoz ez a sorsa irányítását saját kezébe vevő közösségnek!
Utunk fő célpontja azonban Fogaras volt, a fogarasi vár, amely az erdélyi fejedelemasszonyok birtokának számított. Lorántffy Zsuzsanna ebben a minőségében I. Rákóczi György feleségeként birtokolta Fogarast. Mindenben, de főként a kultúra és a szellemi élet területén férje mellett állt, ezen időszak békés évei alatt gyarapodhatott Erdély. A fejedelemasszony 1657-ben megalapítja a városban az első román iskolát. Román tanítókat és papokat neveltek itt, így aztán a görög katolikusok Fogarast választották első erdélyi központjuknak. A várhoz tartozó birtokán még 39 román tannyelvű iskolát alapított jobbágyainak gyermekei számára. Megilletődve sétálunk a várban, azokban a szobákban, ahol egykor a fejedelemasszony is lakott.
A mai Fogarason az új református templom lelkésze már annak is örül, ha a 400 főt számláló közösségből valaki bejön vegyes házasságot kötni. Furcsán hat a templomkertben felállított emléktábla felirata, amely csak román és angol nyelven hirdeti, hogy a templomot gróf Teleki József és felesége, Árva Bethlen Kata építtette 1715-1740 között. A templom szomszédságából tekint felénk a Mikszáth Kálmán, Fogaras országgyűlési képviselőjének közbenjárásával 1909-ben épült gimnázium épülete, mai nevén Radu Negru líceum, ahol Babits Mihály is tanított pár évig, de amelyben egyetlen magyar osztály sem működik.
Vajon ma hány, a nemzeti kisebbségek nyelvén működő iskolát vállalna fel valaki a többségiek közül, önszántából, nem külső nyomásra, akár a multikulturalitás nevében? Vagy annak már lejárt a csillaga, ahogy kezdik beismerni a nyugati kultúrák is?
Utunk Nagyszeben felé vezet. Ezen a vidéken egyre gyakrabban ismétlődik a Brukenthal név.
Sietünk, mert még idejében el akarunk érni Alsószombatfalvára, ahol az egykori Brukenthal-kastély kertjében az osztrák–magyar monarchia idején ménest telepítettek és ma is működik a lipicai lovakat tenyésztő és kiképző központ. A lovak gyönyörűek, érdekes a nyeregkiállítás is.
A délutáni napsütésben a busz ablakából gyönyörködünk a csaknem közvetlenül a síkságból kiemelkedő Fogarasi-havasokban, csodálatos képet mutat a fenyveserdőkön felül szürkésfehér sziklaormaival.
Késésben vagyunk, de azért még futja egy késő délutáni sétára Feleken (Avrig), a Brukenthal-palota nyári kertjében. Az eredeti állapotában megőrzött barokk kert pompájában élvezzük a lenyugodni készülő nap bágyadt fényét, melegét.
Szebenben az éjszakába nyúló, zsíros kenyérre kent székely viccek áradatát tiszta, kényelmes ágyakban pihentük ki.
Másnap reggel az ott működő HÍD egyesület jóvoltából idegenvezetőnk kíséretében és az éppen a piactéren zajló kézművesvásár hangulatában bejártuk Szeben főterét, imádkoztunk a katolikus templomban, ahol már gyülekeztek a hívek a vasárnapi szentmisére.
Utunk továbbvitt az Erdélyi Fejedelemség egykor virágzó fővárosába, Gyulafehérvárra. Útközben láttuk, ahogy dolgoznak a Nagyszeben – Szászváros (Orastie) autópályán. Csak remélhetjük, hogy majd ükunokáink száguldozni fognak az észak-erdélyi autópályán. (Sajnos, a mindenkori bukaresti kormányoknak az A3-as autópálya megépítése sohasem jelentett prioritást.)
A város látnivalói a várfallal körülvett részben láthatók, itt van az erdélyi püspökség, amelyet még Szent István király alapított 1009-bent Gyulafehérvár székhellyel. Idegenvezetővel járjuk körbe a XIII. században épült érseki székesegyházat, ahol az erdélyi fejedelmek és püspökök egész sora nyugszik, köztük az 1648-ban elhunyt I. Rákóczi György, Lorántffy Zsuzsanna férje, az 1980-ban elhunyt Márton Áron, Erdély nagy püspöke, akinek síremléke előtt fejet hajtunk, és a tiszteletére berendezett emlékszobában megörökítjük egyesületünk nevét a vendégkönyvben.
Utunk során mi is, mint a kommunizmus éveiben a törvényen kívül került katolikus egyház, Márton Áron püspököt idézve érezzük: "Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk".
Nem hagyhatom ki személyes találkozásaimat sem Márton Áron püspökkel: 1956-ban, 11 évig tartó palotafogságának úgymond ,,előestéjén", a marosjárai búcsún, a szentmise utáni ünnepi ebéd közben ölében ülve énekeltem a székely népdalokat, aztán 1969-ben, a börtönből való szabadulása utáni felcsíki bérmaútja alkalmával Farkaslakán részesített a bérmálás szentségében.
Az érseki székesegyház mellett építették 1921–1923 között az ortodox katedrálist, amely I. Ferdinánd román király trianoni döntés utáni, 1922-ben történő újrakoronázásának helyszíne, ezért koronázási katedrálisnak vagy újraegyesítési katedrálisnak hívják.
Nagyenyed ma csendes kisváros, csak történelme beszél a labanc seregek, majd a mócok támadásairól, ahogy azt id. Lörincz Zoltán nyugalmazott tiszteletes meséli. A híres Bethlen Gábor kollégium teljes felújítás alatt áll, a helyi tanács hozzájárulásával és európai pénzeken. A belső udvar iskolaépülete falán olvashatjuk nagyjaink, többek között a híres magyar utazó, Kőrösi Csoma Sándor, Barabás Miklós festőművész, Áprily Lajos költő, Sütő András író nevét, akik mind a kollégium diákjai voltak.
A Székelykő és az Ordaskő sziklavonulatának szűk völgyében utolsó állomásunk Torockó. A község egyike azon ritka településeknek, melyek megtartották évezredes szokásaikat és kultúrájukat. Erdély legnyugatibb székely végvára, és talán egyik legszebb faluja.
Torockóról hazafelé vesszük utunkat, és reméljük, hogy a Székelykő mögül kétszer fölkelő nap fölöttünk is föl fog ragyogni egyszer.
A Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület nevében,
Fogarasiné Bereczki Irma
Népújság (Marosvásárhely)

A Bolyai Alkotótábor munkái leheltek életet a Színház térbe
A hét végén szabadtéri kiállítással ért véget a Marosvásárhelyen tizenharmadik alkalommal szervezett Bolyai Alkotótábor.
Hazai és magyarországi fotóművészek kinagyított munkái lepték el a Színház teret, végre életet lehelve az átalakítása óta szépen megújult, ám igencsak kopárnak tűnő központi városrészbe. A tábor és az annak kicsúcsosodását jelentő tárlat szervezője, Csegzi Sándor volt alpolgármester, az Erdélyi Magyar Műszaki és Tudományos Társaság megyei elnöke meg is jegyezte nyitóbeszédében: az önkormányzat már régóta készül élettel és minél több színvonalas rendezvénnyel megtölteni a teret.
Szombat délután óta a budapesti Erdei Krisztina, Dezső Tamás, Gábor Enikő, a debreceni Soltész István, a bukaresti Nicu Ilfoveanu, Olivia Mihălţianu és a marosvásárhelyi Fekete Zsolt alkotásai teszik színesebbé a színház épülete és a főtéri buszmegálló közti hatalmas szürkeséget. Utóbbi, aki házigazdaként a tábor szakmai irányítását is vállalta, úgy vélte, nehéz kikerülni ezeket a képeket, hisz a szervezők ezzel az „akadállyal” a fotográfiára, mint művészetre hívják fel a járókelők figyelmét. „Miután eleget tettünk kötelezettségeinknek, munkahelyen voltunk, gyereket neveltünk, szerettünk, kikapcsolódtunk, miután ettünk, dolgoztunk, megöleltük kedveseinket, letettük a horgászbotot, golfütőt, miután imádkoztunk – talán elgondolkozunk egy pillanatra, hogy mi a valóság, mi van mögötte, kik is vagyunk? Lehet, hogy az igazi feladatunk semmi más, mint ezen gondolkozni. A választ nem csak egy könyv oldalain, nem csak egy színházi előadáson, nem csak egy festményen, hanem egy tudatosan elkészített fényképen is kereshetjük” – olvasható Fekete Zsolt, a fényképek mellé kihelyezett eszmefuttatásában.
A munkákat értékelve Nagy Miklós Kund cáfolta a száz évvel ezelőtt Budapesten Friedmann Endre Ernő néven született, majd Nyugaton Robert Capaként ismertté vált dokumentaristát és haditudósítót, a múlt század egyik legnagyobb fotósát, aki azt mondta: „ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. A művészeti író kifejtette, hogy mai technikával már nem kötelező túl közel menni a fényképezett alanyhoz vagy tárgyhoz, ahhoz, hogy jól sikerüljön a kép. De nem elegendő egy drága gép, szükség van jó szemre is.
A fotográfia nemzetközi évében szervezett Bolyai-tábor további rendezvényekkel lepte meg a résztvevőket és érdeklődőket. Gimesy Péter budapesti művészettörténész egy vetítés keretében a fotótörténet nagy pillanatait idézte fel, Iosif Király bukaresti műépítész előadótanár A fénykép, az illúziótól a manipulációig címmel értekezett, Bartha József marosvásárhelyi festőművész a konceptualizmus és a fotográfia viszonyát taglalta, míg a kolozsvári Dorel Găină a fotográfia versus transzfotográfia témakörben indított vitát. Továbbá voltak kerekasztal-beszélgetések, vetítések és egy másik kiállítás, amely az Orbán Balázs munkái nyomában elindult Fekete Zsolt „megismételt pillanatait” mutatta be.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

„Tiszta” Romániát! (11.) – Megtorlások Észak-Erdélyben
Nem szabad felejteni
Az ördögkúti, az ippi, a szárazajtai, a csíkszentdomokosi, az egeresi vérfürdőket nem szabad egybemosni. Köztük nincs ok-okozati összefüggés. Az ördögkúti és az ippi katonai megtorlások nem a magyar társadalom által tervezett és támogatott románellenes pogromok voltak, ezeket a katonai egységek parancsnokainak helytelen döntései és a vasgárdisták provokációi okozták.
A Maniu-gárdák, az önkéntes félkatonai alakulatok, a voluntárok megszervezését viszont a román társadalom egy jelentős része támogatta. Az 1944. őszi magyarellenesség szításában, szervezésében nemcsak deklasszált elemek – vasgárdisták, köztörvényes bűnözők, illetve kalandorok – vesznek részt, de jelentős szerepet vállalnak az értelmiségiek is. A megfélemlítést, a „magyartalanítást” előre megtervezik, számítanak arra, hogy a „politikailag jól nevelt” fiatalemberek hajlandóak részt venni ártatlan magyarok legyilkolásában. Nem véletlenül olvashatjuk a Népi Egység 1944. november 19-i számában, hogy még békés románok bottal, fegyverrel és gránáttal a kezükben törtek rá magyar polgártársaikra. Felfegyverzett és fajgyűlölettől telített ifjak a legkönyörtelenebb módon végeztek ki ártatlan székely családapákat és asszonyokat. (…) Majd a megrémült lakosság soraiban megjelentek a »mentők«, és kilátásba helyezték, ha átkeresztelkednek, vallást változtatnak, nem lesz bántódásuk.” Annak ellenére, hogy Benkő Levente újságíró a Szárazajtáról írt monográfiájában történészi alapossággal mutatja be az Olteanu irányította szabadcsapatok szervezését, a véres pogromokat, az olvasók többsége még ma sem ismeri azok mozgató rugóit. E félkatonai alakulatok vérgőzös tevékenységét elrettentő példaként lehetne tanítani, amit a meghamisított történelem oktatása és az idegengyűlölet eszmeisége tett lehetővé. Sajnos, Romániában a fiatal nemzedék magyarellenes nevelése ma is élő gyakorlat. Gondoljunk csak a kovásznai kokárdás együtt ünneplésre! A román történelemkönyveken, a tévécsatornákon, az írott sajtón keresztül a románság tömegei nem a világ legtermészetesebb dolgaként értelmezik az erdélyi magyarság, köztük a székelyek autonómiaigényét, a megmaradást biztosító közösségi jogok követelését. Annak ellenére, hogy egyre több józan gondolkodású román történész és politikus európai szinten szól e kérdéshez, még mindig túl kevesen vannak ahhoz, hogy hangjukat hallassák, mert azt elnyomja a szélsőséges nacionalista tobzódás. Évtizedek után sem csökken a román államnacionalizmus idegengyűlöletre ösztönzése. Az imaginárius történelmi múltra alapozva hirdetik a románok előjogait az erdélyi magyarokkal szemben. 69 év távlatában is cél a román népet abban a hitben ringatni, hogy az állítólagos történelmi múlt sérelmei miatt jogos a magyarság autonómiajogától való megfosztása. Jogos az etnikai arányokat megváltoztató régiósítás, hogy lehetővé váljon a székely-magyar tömb gyors ütemű felszámolása. A magyarellenes propaganda, az erőszakos beolvasztásra törekvés ellenére kijelenthetjük: nincs szükségünk hőzöngő román, illetve magyar gyűlöletkeltőkre. Ez utóbbiakra azért, mert hiteltelenítik a közösségi jogok kivívására indított küzdelmünket. Nekünk nem nagyotmondó hőbörgőkre van szükségünk, hanem olyanokra, akik következetesen és egyenes gerinccel, nyíltan, őszinte szókimondással harcolnak a közösségi jogokért. Ipp, Ördögkút, Szárazajta, Csíkszentdomokos és Egeres arra int, hogy nem szabad felejteni, de túl kell lépni a történelem során elszenvedett sérelmeken. Meg kell érteni: Erdély két nép hazája. Nincs román Erdély, mint hogy nincs magyar Erdély. Van a románok és a magyarok közös Erdélye, van Székelyföld, amely a székelyeké és az itt élő románoké is.
Maniu-gárdák A Maniu-gárdisták, a voluntárok olyan félkatonai szervezetek tagjai, amelyek Erdély történetébe gyilkossággal, rablással írták be nevüket. Az uszító jellegű bukaresti Ardealul lap Észak-Erdély felszabadításának ürügyén már 1940. augusztus 27-én megkezdi az önkéntesek toborzását. Teszi mindezt akkor, amikor erre nincs szükség, mert Észak-Erdély megszállására épp ekkor kezdi sikeres offenzíváját a nagyszámú, állig felfegyverzett szovjet és a román hadsereg.
A Maniu-gárdák szervezésének gyökerei korábbra nyúlnak vissza. 1929-ben az akkori kormánypárt, Iuliu Maniu Nemzeti Parasztpártja hozza létre az első levente típusú félkatonai alakulatokat, ami parázs vitát vált ki a román parlamentben. Az 1944 őszén szervezett és Maniu nevét viselő önkéntes alakulatok eszmei megalapozói: dr. Anton Ionel Mureşeanu, az észak-erdélyi román menekültek Bukarestben székelő egyesületének elnöke, a kéthetente megjelenő Ardeaulul kiadója, valamint a brassói Tribuna napilap kiadó-szerkesztője, Gavril Pop. Az önkéntesek toborzásának szükségességét a magyarokkal való leszámolásban látják. Úgy gondolják, hogy Erdély kérdésében csak a fegyverek dönthetnek. Gavrilă Olteanu, a brassói önkéntesek parancsnoka, tartalékos kapitány szeptember 8-i kiáltványában a voluntárok előtt álló szent célt így fogalmazza meg. „A győzelemre vezető fegyverek meg fogják tisztítani [a magyaroktól] a felszabadított Erdély földjét” a Tiszáig. A „dák buzogány” lesz a magyarokkal való leszámolás eszköze, és ami a leglényegesebb: véglegesen lezárják az Erdéllyel kapcsolatos területi vitát. A toborzás 1940. szeptember 5-én a brassói városházán működő turisztikai irodában kezdődik. A brassói voluntárok vezetője Olteanu lesz. Az ő neve később a leggaládabb gyilkosság szinonimájává vált. A brassói alakulat szervezésénél – a szeptember 6-i jegyzőkönyv szerint – figyelembe veszik „Iuliu Maniu úrnak a megszállt Erdélyt felszabadító önkéntes ezredek megalapítására vonatkozó utasításait, valamint a Nagyvezérkar 1944. szeptember 2-i, 64974. számú jóváhagyását”. Olteanu és az önkéntesek toborzásának támogatói közt találjuk Brassó megye alprefektusát, ügyvédeket, tanárokat, újságírókat, újságszerkesztőket. Olteanu, miután hiába várja a bukaresti főparancsnokság utasításait, szeptember 3-án bejelenti: „elhatároztam, hogy lépünk, és önállóan szervezkedünk az észak-erdélyi testvérek felszabadítására”. Kijelenti, hogy az általa vezetett voluntárok az önálló tevékenység minden eszközével rendelkeznek, ezért nem csatlakoznak a reguláris katonai alakulatokhoz, önállóan fognak harcolni. Az önkénteseket két csoportra tagolja. Egy 300 fős alakulat feladata lesz a front mögötti fegyveres bandák felszámolása, a rendfenntartó hatóságok támogatása. Egy 250 fős csoport, amely katonailag képzetlen elemekből áll, műszaki és egészségügyi feladatokat kap. A brassói Maniu-gárdával egy időben Bukarestben hét önkéntes alakulat jön létre. Az Ardealul szerint a Bukarestből elindult önkéntesek száma ekkor 5400, míg a román nagyvezérkar nyilvántartása szerint 1700. Később az Észak-Erdély területén tevékenykedő önkéntesek összlétszáma – az Ardealul végleges adatai szerint – eléri a 17 ezret. A román nagyvezérkar engedélye nélkül indul Székelyföldre a Gavrilă Olteanu parancsnoksága alatt álló brassói voluntárok 600 fős csapata. Olteanu az önkéntesekhez intézett szeptember 12-i beszédében a „hóhér szomszédokkal”, azaz a magyarokkal való leszámolást hirdeti. Az önkéntesek tudatában voltak annak, hogy Olteanu és eszmetársai pogromok végrehajtására és a székelység megfélemlítésére vezetik őket. Olteanu, hogy törvényesítse a vezetése alatt álló félkatonai alakulat létét, 1944. szeptember 13-án engedélyt kér a brassói orosz katonai parancsnokságtól, hogy megkezdje a székelyföldi „partizánok” kiirtását, a „front háta mögött a csend” biztosítását. Utóbb hazugságok garmadáját sorolja fel, hogy miért volt fontos gyors hadba szállása. Arcátlanul hazudik, 30–40 ezer fegyveres székelyt és lőszerraktárakat, komoly katonai összecsapásokat emleget, megjegyzi, hogy több ezer fegyvert és nagy mennyiségű lőszert zsákmányolt és adott át a reguláris csapatoknak. Alakulata szeptember 15-én indul Sepsiszentgyörgyre. Útközben fosztogatnak, bántalmazzák a székely lakosságot. Szeptember 25-én Sepsiszentgyörgyről Szárazajtára mennek. Erre ürügyként szolgált néhány helyi román torzsalkodása, sérelme székely szomszédjával, falustársával.
Szárazajta Az 1614-es katonai összeírás szerint Szárazajta 400 fős, jelentősebb lélekszámú település. Lakosságának 70 százaléka szabad székely, 30 jobbágy és zsellér. Orbán Balázs nem tud románokról, Szárazajtát színmagyar településnek mutatja be. Szerinte Szárazajtán nemcsak mindenki magyar, de mindenki magyar vallású is. Adatai szerint (1869-ben) Szárazajtán 1489 református, 29 unitárius, 18 katolikus, 2 lutheránus él. Ennek alapján úgy tűnik, hogy a románság nagyobb számú letelepedése 1869-től számítható. Berecz Gyula 1893-as könyvében, Háromszék vármegye népoktatási intézeteinek történetében írja, hogy Szárazajtán a népesség 3,5 százaléka, azaz 56 személy román nemzetiségű. A mintegy tíz román család letelepedése az 1869 utáni negyedszázadban elképzelhető, de a jelentősebb lélekszámú román vallásúaké aligha. A görög katolikusok és a görögkeleti vallásúak betelepedésének kezdetét a 18. századra tehetjük. Mivel Berecz Gyula nem tud arról, hogy a faluban létezett volna görög katolikus vagy görögkeleti iskola, ez azt bizonyítja, hogy a teljesen magyar környezetbe szórványosan érkező román családok hamar elszékelyesedtek. Nyelvileg nem alkotnak akkora lélekszámú közösséget, amely vállalhatná az önálló román iskola és tanító fenntartását. Szárazajtán 1890 táján 198 görög katolikus és 93 görögkeleti, azaz 291 román vallású személy él, de 81 százalékuk nem vallja magát románnak, mert anyanyelve magyar. Az 1910-es magyar népszámláláskor – a nemzetiség meghatározásánál az anyanyelvet veszik alapul – mindenki magyarnak számít.
Tény: Szárazajtán 1920-ig nincs nyelvi és vallási kérdés, mindenki békességben él, de a román uralom kezdetén – az Alszegben élő más vallású kis közösség kétharmada – a népességi összeírásban románként jelenik meg. Ez nem köpönyegforgatást jelent! Arról van szó, hogy az összeírók már 1920-ban alkalmazzák a visszarománosítási program előírásait, amely a vallás és a származás alapján állapítja meg a nemzetiséget. Románnak írják tehát azokat is, akik egyébként magyar anyanyelvűek és magyarok. A románok száma 217, arányuk az összlakosság keretében 12,9 százalék. Hogy ezek közül hányan románok, illetve hányan beszélik a román nyelvet, nem tudhatjuk. Szárazajta monográfiájában azt olvassuk, hogy a román népszámlások még azokat a magyarokat is románnak írják, akik „magyar vallásról az ortodox vallásra tértek/téríttettek át”. Számukra 1928-ban templomot építenek. A román uralom berendezkedése után kezdetben még működhet a magyar felekezeti iskola, de 1933 után a tankötelesek csak román állami iskolába járhatnak. Mivel a románok száma jelentéktelen, a diákok közt nem alakul ki román–magyar ellentét. A görög katolikus egyház betiltása után (1948-ban) a görög katolikusok egy része a görögkeleti (ortodox) vallás híve lesz. 1992-ben a népesség 7,88 százaléka, 2002-ben 33 személy, a lakosság 4,2 százaléka vallja magát román nemzetiségűnek.
Szárazajta rövid falu- és népességtörténetét azért mutattuk be, mert Miklósvárszék e székely faluja az 1944. szeptember 26-i mészárlás után a köztudatban mint román–magyar település jelenik meg.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gábor Áron utolsó pihenője
Gábor Áron-szobrot készítettem az eresztevényi Benke-kúriához, érdemes megkérdezni Rancz Lajost, miért rendelte – mondotta minap Vetró András kézdivásárhelyi szobrász. A Gábor Áron-témában több síkon is érdekelt vagyok, Sylvester Lajos utolsó könyvének rám testálása okán a jövő évi Gábor Áron Emlékév – születésének 200. évfordulója – rendezvényeinek részesévé váltam magam is, természetes hát, hogy érdekelt: ki az, aki nem kis összeget áldoz szoborra, mit nem köztéren, de magánterületen kíván felállítani. És legfőképpen: miért?
Kököstől Eresztevényig
A kézdivásárhelyi Rancz Lajos arra a kérdésemre, hogy miért rendelte a Gábor Áron-szobrot, tőmondatban válaszol: mert megérdemli. Kevesen tudják, de Gábor Áron holtteste a Benke-kúriában volt elrejtve, az idősebb eresztevényiek legalábbis így mesélik – fűzi még hozzá. Gábor Áron hősi halálának körülményei közismertek, a kökösi csata történetét a tüzér őrnagy segédtisztje, Nagy Sándor későbbi hidvégi református lelkész mondotta el Orbán Balázsnak. Mikor az ágyúgolyó találatát követően Gábor Áron leesett lováról, halálát, „mely a hozzá határtalanul ragaszkodó tüzérekre mindenesetre lehangolólag hatott volna, tanácsosnak hitte eltitkolni”, azoknak pedig, akik Gábor Áron közvetlen közelében tartózkodtak, azt mondta, „csak könnyű sebet kapott, minek bekötözésével azonnal visszatér”. Gábor Áron nevében még kiadatta a támadási parancsot, és mint tudjuk, a kökösi csatában a háromszéki honvédők sikeresen visszaverték az oroszok túlerőben levő csapatait. „A kivívott fényes győzelemre Gábor Áron szellemének mindenesetre nagy befolyása volt, s így még halála után is áldáshozólag hatott a nevében kiadott vezényszó” – állapítja meg Orbán Balázs. Ellentmondásosak viszont Gábor Áron testének a Kököstől Eresztevényig tartó utolsó útjáról szóló adatok. A csata lezajlásáig holttestét „fehér koporsóban” – azaz gyalult deszkaládában – Uzonba szállították, ahol Tatrangi Sándor birtokán helyezték el: némely visszaemlékezők szerint eltemették, mások szerint a házban (vagy a csűrben) helyezték el. Innen indult a gyászmenet Bereck irányába, mikor Eresztevénynél – a kökösi csata előtti utolsó pihenőnél, hol, ugyancsak Orbán Balázs leírása szerint, Gábor Áron az oroszokkal való összecsapásra készülve „egy czinkanna bort töltetve, miután abból szokása ellenére ivott, átnyújtá segédtisztje Nagy Sándornak, mondván: »Igyék hadnagy úr, többet úgy sem iszunk, mert ma véres napunk lesz.«” – érte a csapatot a hír: Lüders tábornok két fronton, a kökösi és az aldobolyi hídnál is támadást indított. Hogy mindkét vonalon védekezésre készülhessen, Gál Sándor Sepsiszentgyörgyre húzódott vissza. „Ezalatt a tüzérség egy része, mely Eresztevényen állomásozott, az atyjukként szeretett vezért temette el a falu cintoromában, s éppen díszlövésekhez készült, midőn futár jött azon rendelettel, hogy siessenek Szentgyörgyhöz, mert az ellen a Szépmezőn nyomul előre. Ott hagyták a felkoszorúzott friss sírhantot, rohanva azon csata vészébe, melynek egyenetlen küzdelmeiben annyi székely hős vérzett el.” Nos, a történészek feltételezése, hogy míg Gábor Áron temetésére készültek tüzérei, testét a Benke-kúriában vagy annak jégvermében helyezték el. Helytálló tehát az idősebb eresztevényiek szóbeszéde, még ha kissé megszépítette is az elmúlt bő másfél évszázad az emlékezetet: az a kis falucska, mely nevének fennmaradása is jórészt Gábor Áronnak köszönhető, s melynek mindenkori lakói bármiféle történelmi szélverésben is gondozták és ápolták Gábor Áron sírját, megérdemli, hogy a székely ágyúhős utolsó pihenőjeként tartsa számon a magyarság. A gondozás és ápolás pedig a kényszerűségből gyorsan lezajlott temetés másnapján kezdődött, ugyanis „kóbor kozákok felfedezték Gábor Áron sírhantját, s lovaikkal egyenesre táncoltatták azt, így akarva vad dühökben bosszút állni annak hamvai felett, kit míg élt, féltek, s kinek jól ismert nevének hallatára remegtek” – írja Orbán Balázs, hozzátéve: „Eresztevényi Antal bajtársa azután újból felhantoltatta a drága hamvakat őrző sírt, s azt korláttal vette körül, s hogy oda a nagy halott emlékéhez méltó emlékkő nem helyeztethetett, azt a Bach-rendszer gyászvitézei – kik nem csak az élőket, hanem a halottakat is félték – akadályozták meg, kik még egy egyszerű fejfát sem tűrtek meg a dicsteljes napok emlékét védő sír felett.” Gábor Áron sírját hosszú időn át Eresztevényi Antal és testvére, László gondozta, állíttatott szerény kőkeresztet is, mely idővel megkopott és megdőlt, s miután a két testvér kiöregedett, a sírt teljesen felnőtte a gyom. „Az eresztevényi temetőben egy összehorpadt sírhalom felett a kegyelet eme zörgő virága buján tenyész. Akármelyik herbáriumnak díszére válnának a bogáncskórók azon ritka példányai, melyek ott gondtalanul nőnek tömötten olyan jó magasra, hogy ki se látszik tőlük a sír (...), melyre ez az egyszerű név van írva: »Gábor Áron«. Íme a kegyelet!” – írta egy cikkében a Nemere 1881. október 2-án. Méltó síremlék – a ma is álló obeliszk – végül hosszadalmas „sajtóháború” után, közadakozásból készült el, a máig sem teljesen befejezett emlékművet 1892. július 31-én avatták fel.
Ötcsillagos kúria
Gábor Áron sírhelyétől kőhajításnyira található a Benke-kúria. Most felújítva, ötcsillagos vendéglátóhellyé alakítva, udvarán egyelőre üresen áll egy szobortalapzat. A kúria hányatott sorsú, utolsó tulajdonosát, Benke Lászlót 1949-ben deportálták a Duna-deltába, a kollektivizálás Erdély-szerte zajló „rendje” szerint itt is a falu nagybirtokosának lakását nézték ki a helyi termelőszövetkezet székhelyének. Laktak benne mezőgazdasági idénymunkások is, aztán az 1989-es rendszerváltást követően magántulajdonba került, használták a kúriát sokféle célra, többek között gombatenyészet is működött benne – csodálatos módon némely elemei átvészeltek minden sorscsapást. A 2005-ben kiadott Kúriák földje kötetben még Hlavathy Izabella leírhatta, hogy az épületnek „külön érdekessége a portikusz belső falát és mennyezetét díszítő, bambusznád keretbe foglalt növényi és madár ornamentikájú tájképfestés, mely ma még töredékesen ugyan, de látható.” Kiemelte az országútról nem látható, a kúria déli oldalán levő főbejárat timpanonos tornácát is, „melynek feljáróját impozáns faragott kőlépcső képezi”. A Goldim Kft. 2007-ben vásárolta meg az akkorra már meglehetősen rossz állapotba került kúriát. Az ötletgazda Tóth Katalin Mária, a cég vezérigazgatója és a munkálatok minőségi kivitelezéséért felelős Tóth László irányításával az épület felújításán folyamatosan dolgoztak egészen tavalyig – bizony, nagyobb befektetésnek bizonyult, mint új házat felépíteni. Kicsiny részét a munkálatoknak uniós pályázatból finanszírozták, falusi turizmus témakörben, ezt hirdeti a kúria bejáratához kihelyezett, a környezetbe nem igazán illő tábla. A melléképületet is átalakították, a kommunizmus alatt gabonaraktárnak használt, szerkezetileg viszonylag jó állapotban megmaradt épületet kiegészítették egy spa-résszel, medence, pezsgőfürdő várja a szállóvendégeket. A főépületben lakosztályok, vendéglő, és a kínálatot – mert teljes csomaggal készülnek a vendégfogadásra – később lovarda is kiegészíti. Mindez ötcsillagos kivitelben, de a kúria jellegzetességét visszaadva. Bevallom, ilyen sokcsillagos szállodakultúrával hadilábon állok, de amit a két épületben láttam, amikor tulajdonosa – méltán büszkén a megmutathatóra – körbevezetett, meggyőzött arról, hogy a környék legelegánsabb vendégfogadó központját alakították ki a Benke-kúriában. És külön elnyerte tetszésemet, hogy az összes díszítőelemet helyi képzőművészek alkotásaiból válogatta össze Tóth Katalin Mária (egyébként az ő munkáját, ízlését teljes mértékben dicséri az egész, egységes stílust megelevenítő belső berendezés is): a falakon Vetró-plakettek, Kosztándi Jenő festményei, Nagy Lajos fényképei. A különféle megbeszélésekre, kisebb rendezvényekre alkalmas helyiségeknek is helyi vonzódású neveket adott, van a kúriában Laborfalvi Róza-, Gábor Áron- és Eresztevény-konferenciaterem, a bejáratnál egy asztalon a Székelyföldi legendárium az Eresztevény legendáját és Gábor Áron halálát leíró oldalaknál kinyitva. És a kúria családi vonatkozását is felhasználták, az emeletre vezető lépcsősort a Benke-családtól kapott fényképek reprodukciója ékesíti, több helyütt a Benke család címere is látható. Rancz Lajos hosszú út végén került a Benke-kúriához. Eredetileg matematikatanár végzettségű, tanított is három esztendőt, aztán úgy döntött: a nemzet napszámosának barna kenyerét fehérebbre cseréli. A kereskedelem az, amivel talán gyorsabban pénzt lehet szerezni, bár gyorsan el is lehet veszíteni – ő nem bukott bele üzleteibe, hanem folyamatosan gyarapodott. A Goldim Kft.-nek kávé- és energiaital-forgalmazás a főbb tevékenysége, de Rancz Lajos tudja (a valószínűségszámítási matematikai módszerek is ezt igazolják, jegyzi meg mosolyogva), hosszú távon a vendégforgalom lesz a jövedelmező – az ötcsillagos Benke-kúria a cégnek épp ilyen jellegű befektetése. Stratégiailag, földrajzi és történelmi vonatkozásban is nagyon jó helyen, Háromszék közepén található a Benke-kúria, ide az Óriáspince-tető, Besenyő, Réty is közel esik, nagyobb túráknál Erdélyt bejáró központnak szintúgy megfelel. A Benke-kúria minden különösebb hírverés nélkül már megnyitotta kapuit, több rendezvénynek helyet adott eddig, az igazi reklámozással azonban még kivárnak, míg minden elkészül – mondja Rancz Lajos.
És a szoboravatáshoz is minden adott már, az elkészült Gábor Áron-mellszobor, Vetró András alkotása már csak arra vár, felkerüljön az udvar díszhelyén álló talapzatra. Az avatás időpontját még nem tűzték ki, a közeljövőben sort kerítenek rá. „Szeretnénk a tiszteletet mi is megadni Gábor Áronnak. Mert megérdemli” – jegyzi meg Rancz Lajos. Csak ennyi, amit mentségére, mentségükre felhoz.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egyre jobbak a Temes és Hargita megye közötti testvériskolai kapcsolatok
Rendkívül jó testvériskolai kapcsolatokról számolt be csütörtökön Hargita Megye Tanácsa a Temes megyei iskolákkal kapcsolatban.
Hargita Megye Tanácsa az Összetartozunk közösségépítő program keretében évek óta szorgalmazza a Temes és Hargita megyei oktatási intézmények közötti kapcsolatok kialakítását és elmélyítését.
Az udvarhelyszéki iskolák és Temes megyei magyar tannyelvű oktatási intézmények között tíz testvérkapcsolat alakult ki, éspedig: a temesvári Gerhardinum Római Katolikus Líceum a székelyudvarhelyi Tamási Áron Elméleti Líceummal, a lugosi 5-ös Számú Általános Iskola a felsőboldogfalvi Fülöp Áron Általános Iskolával, az igazfalvi általános iskola a nagygalambfalvi általános iskolával, az újszentesi általános iskola a siménfalvi Marosi Gergely Általános Iskolával, az óteleki általános iskola a székelyvarsági Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolával, a végvári áItalános iskola a székelyudvarhelyi Móra Ferenc Általános Iskolával, a nagyszentmiklósi általános iskola a homoródalmási Dávid Ferenc Általános Iskolával, a zsombolyai általános iskola a máréfalvi Nyírő József Általános Iskolával, a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum a székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnáziummal, valamint a temesvári óvodák magyar csoportjai a székelyudvarhelyi Napsugár Óvoda és a Villanytelep utcai óvoda csoportjaival. A Temes megye és Hargita megye magyar tannyelvű oktatási intézményei közötti együttműködési megállapodás megkötésére 2011. május 21-én került sor Székelyudvarhelyen, ezek a kapcsolatok azóta is léteznek, sőt, egyre szorosabbak.
A végvári általános iskola és a székelyudvarhelyi Móra Ferenc Általános Iskola az elmúlt két évben aktívan bekapcsolódott egymás rendezvényeibe: hagyományőrző néptánctáborban, Móra-napokon vettek részt, kulturális műsort adtak elő, és több közös kirándulást szerveztek. A temesvári Gerhardinum Római Katolikus Líceum küldöttsége 2012 márciusában látogatott el a székelyudvarhelyi Tamási Áron Elméleti Líceumba, amit május folyamán viszonoztak. Idén áprilisban a székelyudvarhelyiek látogattak a Bánságba, június folyamán a Gerhardinum diákjai látogattak Székelyudvarhelyre. 2012 nyarán 14 óteleki tanuló és 2 tanerő utazott Varságra, az elszállásolás családoknál történt. Kirándulást tettek a Gyilkos-tóhoz, a Békás-szoroshoz, valamint részt vettek a Málnafesztiválon. 2011-ben a siménfalvi Marosi Gergely Általános Iskola képviselői jelen voltak az Újszentesi Napokon. Az év végén az újszentesiek sítáborban vettek részt Siménfalván. A zsombolyai általános iskola és a máréfalvi Nyírő József Általános Iskola között több közös tevékenységet is szerveztek az elmúlt időszakban. Ugyancsak a testvérkapcsolatoknak köszönhetően 2011 tavaszán négy, 2012 tavaszán pedig két temesvári óvónő vett részt a Néphagyományőrző Óvodapedagógusok Szakmai Képzésén.
A Hargita Megye Tanácsa által kezdeményezett Összetartozunk program egyik fontos hozadékának tekinthetjük a kiépült testvériskolai kapcsolatokat, hisz a diákkorban kialakult ismeretségek és barátságok tovább mélyülhetnek, élő kötelékeket alakítva ki a szórványban és a tömbben élők között. A megyei tanács a jövőre nézve is támogatja a testvériskolai kapcsolatok fenntartását, és újabb partnerségek kialakítására törekszik a jó példák mentén.
maszol/MTI