Györffi Kálmán: Válogatott novellák
Vajon a tizenévesek miért örülnek jobban azoknak az íróknak-költőknek, akiket „csak úgy”, mintegy mellékesen, a magyarórákat széles ívben elkerülve fedeznek fel maguknak? A választ nem tudom, de középiskolás koromban, az 1980-as évek végén nekem is volt legalább két ilyen olvasmányélményem: Sütő István én, Dániel című verseskötete, illetve Györffi Kálmán Johannes című hosszú novellája a Mézízű napjainkból. Sütő István verseiből tíz év múlva államvizsga-dolgozatot írtam a kolozsvári BBTE bölcsészkarán, Györffi Kálmán novelláiból pedig, íme, egy vékonyka kötetre valót válogattam a Székely Könyvtár sorozatba. A kör bezárult, mondhatnám elégedetten, csakhogy ifjúkorom nagy kedvence, a Johannes most hiányzik a válogatásból. Milyen szempontok szerint válogattam ki tehát mindössze 7 darab novellát a Györffi-írásokból?
Általában lenni szokott valami a levegőben, amit okos emberek, jobb szó híján, „korszellem”-nek neveznek, s amivel meg is magyarázzák, hogy egymástól távol alkotó, egymásról mit sem sejtő írók miért kerülnek egymás mellé egy-egy olvasó fejében. Itt és most mindössze három könyvcímet említek: 1973-ban jelent meg Györffi Kálmán első kötete, a Csendes hétköznapok, 1975-ben Hajnóczy Péter A fűtő című első kötete, illetve 1976-ban az amerikai Raymond Carver első igazi kötete, a Will You Please Be Quiet, Please? Ma már tudjuk, hogy azokban az években főleg a metafikciónak, a szövegirodalomnak volt „konjunktúrája” a világirodalomban, de azt is tudjuk, hogy minden csoda három napig tart, s a „történet”, az „elbeszélés” (legyen bármennyire minimális) előbb-utóbb megtalálja a maga olvasóját.
De a történeten kívül mi a közös ebben a három szerzőben? Nos, mintha ugyanaz az életszagúság, életközelség lenne jellemző mindegyikükre (legalábbis szerintem): csendes (vagy ironikusabban: mézízű) napokról, teljesen hétköznapi emberekről írnak, jóformán ugyanazon az objektív, szenvtelen, tárgyiasan leltározó nyelven. Aztán: nem tudom, miért, de az itt olvasható Györffi-novellákról (a már említett kortársakon kívül) nekem folyton Csehov semmi-történetei, nagy magányosai jutottak eszembe. Mert miről is ír Györffi Kálmán? Megszületünk, gyerekek vagyunk, néha szeretnénk megszökni egy másik, sokkal szebb világba (Integetsz majd a túlsó partról), majd lassan felnövünk, szerelmesek leszünk (Mézízű napjaink), családot alapítunk, aztán vagy szétesik a család (Elrohanásaim), vagy együtt maradunk (Csendes hétköznapok), de ebben sincs semmi köszönet, hiszen így is, úgy is egyedül vagyunk (Játékaim, Nagytakarítás).
„…reggel felkelek, veszem a cipőmet, hogy felhúzzam, kimászik belőle egy marokra való svábbogár, délben hazamegyek, az asztalon nyüzsögnek a svábbogarak, este bemegyek a fürdőszobába, és megengedem a csapot, hogy megfürödjek, hörög a csap, kövér svábbogarakat pottanyt ki magából, nézem, ahogy lassan telik a kád ezekkel a páncélos hátú, fekete bogarakkal, levetkőzöm és elzárom a csapot, benyúlok a kádba, felkavarom őket, és csendesen belefekszem. Hát ez a magány” – olvashatjuk Györffi Kálmán Az otromba férfiak magányossága című hosszú novellájában (amelyre amúgy maga a szerző hívta föl a figyelmemet, s amelyik most jelenik meg kötetben először!).
Vigasztalan világ-e Györffi Kálmán prózájának világa? Szívesen válaszolnám, hogy csak annyira, mint Csehov (vagy Carver, vagy Hajnóczy) világa, de ezzel nem mondanék semmit. Inkább arra kérem a T. Olvasót, hogy – miután elolvasta ezt a Györffi-kötetet – mutasson nekem egy... nem, nem egy igaz embert, hanem egy olyan világot, ahol nem vagyunk menthetetlenül egyedül, „egyedül, akár a sarki fény”… Lövétei Lázár László / Népújság (Marosvásárhely)

A tordai négyes
A címet Kedei Zoltán festőművész tárlatnyitó beszédéből kölcsönöztem. A marosvásárhelyi Bernády Ház kiállító vendégei Tordáról érkezett képzőművészek, tárlatuk november 8-án nyílt meg. Deleanu Márta festőművész, Nagy Anna Mária üvegiparművész, Cismaşiu Labancz Ágnes festőművész és Suba László szobrászművész alkotásaival találkozhatott a helyi közönség.
A művész mindent „kibeszél” magáról. A figyelmes műélvező „olvasni” tud a művekből. És ez is a cél. „Ismernünk kell az alkotók társadalmi helyzetéből való életvitelét, megpakolva az életörömökkel, akár a hétköznapok drámai nehézségeivel. Ezeket ismerve könnyebben eljutunk az alkotások mondandóihoz és üzeneteihez” – hangzott a tárlatmegnyitó beszédben. A tordai négyes gyakran hallat magáról: Kolozsvár, Kovászna, Kézdivásárhely, Szováta, Nagybánya, Székelyudvarhely, Budapest, Sopron a kiállítások színhelye, és a sort folytathatnám. Saját elmondásuk szerint is egymást segítő, egymást kiegészítő művészcsapatot alkotnak, melyet a szakmai összeforrottságon túlmenően őszinte emberi barátság jellemez. A csoportos tárlatok alkalmával hatványozottan szerencsés helyzetben vagyunk mi, műélvezők, mivel az azonos szemlélet- és lelkivilág kapcsán próbálunk analógiákat keresni a kiállított alkotásokban. Az összetett síkú művészi mozgásterek jobb és pontosabb megismerésre kínálnak lehetőséget. „Napjaink képzőművésze nem másol, feladata az alkotás létrehozása – mondotta Kedei Zoltán –, olyan alkotásokról beszélek, amelyek nem hasonlítanak senkiéhez. Egyediek a maguk nemében. Új megfogalmazásában próbálják létrehozni a láthatatlant, amely az ismeretlen dimenziókban létezik… A műalkotónak az a hivatása, hogy felülemelkedjen a valóságon, keresni, fürkészni azokat a titokerőket, amelyek mozgatják és éltetik az embert, az élőlényeket, a természetet… Az alkotó megtehet annyit, hogy a munkának ad egy címet, ami első lépést jelent a mű megértése felé… Örömmel állapítottam meg, mennyire közös szellem hatja át mind a négyük munkáit. Kerülik a természet másolását, transzcendentális megközelítésben keresik azt az utat, mely elvezet a láthatatlan világ egy olyan pályaudvarára, ahol megtalálhatjuk boldogulásunkat.”* Magam is ennek fényében próbálok elmélyülni egy-egy alkotásban. A kiállítás címe: Színek és formák. Festmények és szobrok harmóniában vannak, mintegy kiegészítik egymást. Suba László Csoda című szobrában Nagy Anna Mária üveglapjait használja fel a mű tökéletesítésére. Ez a technika nem idegen a szobrászművész munkamódszerétől, hiszen anyaghasználatában előszeretettel ötvözi a különböző fajsúlyú anyagokat: pl. fát, rezet, alabástromot, márványt, követ. Itt a fa és üveg talál egymásra. A fa mint a föld, a megfogható jelképe, a légies üveglapok a lét örökkévalóságát sugallják, a felhasznált anyag változatossága a többdimenziós lét folytonosságának gondolatát indítja el bennünk. Vagy ott van a Madárének című szobra. Kisplasztika, hanyatt fekvő emberi alak „belsejében” egy madárcsaládot látunk. Az elmúlás gondolatához hozzárendeli az újjászületés dicséretét? Középkori síremlékek vízszintes, emberalakos díszítése villan fel gondolataimban. A halállal visszafordíthatatlanul elpusztul az ember? Élettel telve, csicsergő madarakkal a bensőjében nem ezt látszik alátámasztani.
Ha már a szobrokkal indítottam, maradjunk még egy kicsit a háromdimenziós alkotás világában. Nagy Anna Mária életet lehel az üvegbe. Persze segítséget kér, a folyamat sikerének érdekében, a fémektől. Formabontó üvegalkotásaiban fellelhetőek a fémszegek, fémzsanérok, fémdarabok. Jelen című alkotása szerintem az itt kiállított munkáinak egyik legreprezentatívabb darabja. Első ránézésre a felismerés elemi erejével kijelenthetjük: ez egy piramis. Igen ám, de ahogy körbejárjuk, láthatjuk, hogy hiányzik egyik oldala.
Út a megismerés felé?
Nagy Anna Mária betekintési lehetőséget kínál belső énjének megismerésére. Paradox, hiszen a piramisok titkainak feltárása napjainkig sem egyértelmű. És itt van előttünk egy nyitott piramis. Egyik oldalát üvegdomborítás kéz uralja, míg a másikat három kívülről applikált, tapadó, zöld üvegkéz. Érzem az elemi erőt, a mondanivalót: „bejutni, megismerni, megismerni”. Az örökös megismerési vágytól fűtve alkot Nagy Anna Mária, ezzel is önreflexióra sarkallva a figyelmes szemlélőt. És csak a misztériumok fokozásáért is, rozsdás fémzsánerekkel illeszti egymáshoz a piramisdarabokat. Quo vadis? Honnan jövünk, merre tartunk, mennyit sikerül az univerzumból megismernünk? Az Ősrobbanás, Nyom, Szimbiózis, Fészek is elmélkedésre serkentő alkotások. Két utóbbi fémszegekkel ötvözött, melyeken rajta van az idő rozsdalehelete, fokozva a drámai összhatást.
Míg Suba László és Nagy Anna Mária alkotásai betöltik a teret, Cismaşiu Labancz Ágnes és Deleanu Márta festményei a három kiállítóterem falain kezdenek új életet. Cismaşiu Labancz Ágnes színpalettája magával ragad. Kompozíciók ezek, a szó legmélyebb értelmében. Varázslatos világba érkezünk, egy időkapun keresztül, belül fényesség van, így hát nem is tétovázunk, bizalommal követjük a művésznőt. (Lásd a Kapu c. munkáját.) És lám, A kék angyal fogad bennünket beléptünkkor. Az Ég és Föld eljegyzése szemünk előtt történik, a varázslat folytatódik. Meleg, földi színek, ragyogás, aranycsillám, halványsárga és vérnarancs színskála kék és lila átfedésekkel. Kromatikája megnyugtat, ünnepi hangulatot kelt bennünk. Érezzük, jeles alkalomra érkeztünk, a természet ül diadalt, Ég és Föld, örökös körtánc. A misztikum, életigenlés, a transzcendens megismerés utáni vágy művészi megjelenítését érjük tetten a vásznakon. Ilyen úton jutunk el Az élet és tudás fájához, mely alkotás mintegy lezárja a sorozatot. Két stilizált famotívum, egyfelől a tudás fája a vörös pasztell árnyalataiban pompázik, egyetlen csábító almával az ágai között, másrészt az élet fája, a reménykeltő zöldek és nyugtató kékek lágyan simuló árnyalataival.
A boldogság érzésével érkezünk el Delea-nu Márta alkotásaihoz. Absztrakt képeit megfelelőképpen tudjuk befogadni, hiszen az előzőleg látottak felkészítettek rá. A művek lineáris összhatása, egymásra hatása a lehető legjobb elrendezésben érvényesül. A festmények cím nélküliek, a művész meghagyta a műélvező képzeletszárnyalásának lehetőségét. Könnyen siklunk a vásznak között, ilyen szavakat jegyeztem le szemlélésük közben: tavaszi zsongás, ragtapaszos nyári hangulat, őszi sanzon, téli varázs, cölöpök, tartóoszlopok, farsang, az otthon biztonsága. Kiváltságos helyzetben vagyunk, magunkban írjuk tovább a festményt, azt tesszük, amihez kedvünk van. Lineáris olvasatban a középső teremből a harmadik terem felé haladva a négy évszak elevenedik meg a festményeken. Határozott ecsetkezelés, sőt a festőkés sem tétlenkedik, néhol rácsos szerkezetek, harsány, de korántsem zavaró színek.
*Részlet Kedei Zoltán festőművész kiállításnyitó beszédéből. Elhangzott 2017. november 8-án a marosvásárhelyi Bernády Ház kiállítótermében. Doszlop Lídia / Népújság (Marosvásárhely)

Kincses-művek Sopronban
Többes számot használhatunk, a Soproni Petőfi Színház rövid idő alatt Kincses Elemér három művét is színre viszi. A marosvásárhelyi rendező, színpadi szerző, regényíró munkái a soproni teátrum színházi klubjának műsorán szerepelnek, tudhatjuk meg az intézmény közleményéből.
Kincses Macskutyák című darabja Ceauşescu és neje karikírozott képeként kerül színpadra egy olyan abszurd kérdéssel: mi történne, ha a diktátor és felesége még élne és uralkodna?
Az ugrás – amelyet maga a szerző rendez, és jövő év április 4-én tekinthető meg – Dugovics Titusz nándorfehérvári hős képzeletbeli gondolatairól szól. A tervek között szerepel az író Ringlispíl című művének műsorra tűzése is.
Pataki András, a Soproni Petőfi Színház igazgatója elmondta: az igényes soproni nézők nagyon jól fogadták a két esztendeje indult kezdeményezésüket, gyakran nyolcvan-száz nézőt is vonzanak ezek a különleges, kötetlen beszélgetésekkel színesített klubtalálkozások. Annak pedig külön örül, hogy a színház az elmúlt időszakban ezekkel a bemutatókkal a magyar kortárs szerzők egyik otthonává tudott válni.
A Macskutyák premiere már le is zajlott november 15-én Pápai László rendezésében. A Sopronból érkezett tudósításban még a bemutató előtti rendezői gondolatok olvashatók: „Kincses Elemér drámaíróként az abszurd műfaj jeles művelője. Egyfajta görbe tükröt tart az olvasók felé létezésünkről… Szól a mese: „hol volt, hol nem volt, az üveghegyeken is túl…” A mesebeli üveghegyekről tudjuk, hogy valóságalapjuk a havasok látványa. Amit a mese elbeszél most akkor volt, vagy nem volt? Kincses Elemér drámáját olvasva ilyen lebegést érzünk. Amiről szól, annyira hihetetlen, hogy az csak kitalálás lehet, de azt is gondolhatjuk: annyira hihetetlen, hogy ilyesmit nem lehet kitalálni. „Magánbűnök, közerkölcsök”, hatalom és alávetettség, igazság és hazugság, fájdalom és cinizmus cserépdarabjai kavarognak ebben a virtuális kaleidoszkópban a képtelenség (vagyis az abszurd) képeit (egészen pontosan négyet) komponálva. Ráadásul a történet az üveghegyek országában játszódik” – mondta a készülő előadásról Pápai László.
Az előadás szereplői: Ács Tamás, Szőcs Erika, Savanyu Gergely, Major Zsolt, Horváth Dávid, Papp Attila, Simon Andrea. Népújság (Marosvásárhely)

Népdalzsoltáros emlékezés
Születésnapi ünneplésre készültek, emlékkoncertté változtatta a sors a tiszaújvárosi eseményt. Birtalan Józsefet november 10-i születésnapján akarták köszönteni, a település köztiszteletnek örvendő, jeles polgára, a kiváló zeneszerző és karnagy szeptember 20-án elhunyt. November 12-én így az ő jelenléte nélkül, de személyisége erejét, kisugárzását mindvégig érezve csendültek fel dalai, szerzeményei a szép tiszaújvárosi református templomban a helybeli református énekkar és a mezőkeresztesi kamarakórus közös előadásában. Az egyesített énekkart a zeneszerző özvegye, Birtalan Judit vezényelte, a lélekemelő hangverseny mindenkit mélyen megérintő összhatása is az ő nagy tapasztalatának, művészi érzékének, érzékenységének köszönhető. Amiben természetesen benne van gazdag és sikeres pályájuk több mint négy évtizedes marosvásárhelyi munkássága, öröme, bánata, küzdelme is. 2000 őszén települtek át az iparosodás nyomán felfejlődött kelet-magyarországi helységbe, a város és vezetősége barátsággal, megbecsüléssel fogadta őket, ők pedig a rájuk jellemző művészi igényességgel, kitartó, kemény és következetes munkával fellendítették az ottani és a környékbeli kóruséneklést. Ennek meggyőző tanúságát nyújtotta a múlt vasárnapi emlékkoncert is.
Sokan vettek részt a főhajtáson. A helyiek és a mezőkeresztesiek mellett budapesti, debreceni, egri barátok, rokonok, ismerősök, tisztelők voltak részesei az emlékidéző estnek. Birtalan József szülőhelye, Szilágybagos valóságos kis küldöttséggel képviseltette magát a koncerten, amelyen kimondottan csak egyházi jellegű Birtalan-szerzemények szólaltak meg. Tizenkettőt tolmácsoltak az énekesek, ezt a reformáció 500. évfordulója is sugallta, de a feldolgozások nyilván a zeneszerző népi kötődéseit, a bartóki, kodályi tradíciókhoz való szoros kapcsolódását, irodalmi ihletettségét is gazdagon visszatükrözték. Nem hiányzott a műsorból a komponista egyik legismertebb műve, a Templom és iskola és közkedvelt Csángó himnusza sem. A megzenésített Reményik-verset a debreceni Református Kollégium híres Kántusa előadásában, hangfelvételről hallgathatta meg a közönség. A nagy múltú együttes vezető karnagya, Berkesi Sándor a dal felcsendülése előtt arról beszélt, felkérésére hogyan született meg a szerzemény és kelt életre 1989. november 5-én a debreceni Nagytemplomban tartott ősbemutatón. Birtalan József egyéniségét és életműve jelentőségét a helyi református lelkész, Varga István, Fehérvári Gyula szilágybagosi lelkipásztor, Bráz György tiszaújvárosi polgármester, Fekete Béla kórustag méltatta. Éles Mihály énekes tisztelgését saját versébe fogalmazta. Tóth Istvánné Reményik Sándor költeményét szavalta el. Puskásné Ispán Franciska kóruskarnagy, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem nyugalmazott tanulmányi igazgatója, a Magyar Kodály Társaság elnökségi tagja levélben továbbította ünnepi gondolatait Birtalan Juditnak. Befejezésül ebből idézünk: „Azok közé tartozom, akiknek ajándékot jelentett az Ő munkássága, és bár többnyire telefonon beszéltünk egymással, mindig nagyon közel volt hozzám lelkileg, mert Tőle tanultam megbecsülni az erdélyi magyarokat. Nem harsogott és nem panaszkodott, hanem felmutatta leánykórusa előadásában a legkomolyabb bartóki, kodályi értékeinket. Igazi SZÁLFA férfi volt, akiből sugárzott a tudás, a hozzáértés az élet iránt és a szülőföldje iránt… Birtalan József hite, Isten adta tehetségéből fakadó szuggesztivitása, szeretni való emberi mivolta is velünk marad.” Népújság (Marosvásárhely)

Szolgálat a „végeken”, ahol egyre ritkább a magyar szó
Életre szóló élményt, rengeteg szeretetet kapnak a Petőfi-ösztöndíjasok
„Egyik legnagyobb eredményünknek tartjuk, hogy tevékenységünk alatt gyakorlatilag megkétszereződött a fakultatív magyarórákra járó gyermekek száma. Jelenleg három különböző kor és tudásszint szerinti csoportban zajlik ez a foglalkozás a hatékonyabb tanulás érdekében” – hangsúlyozta Bokor Csongor és Hollanda Tímea, a Petőfi-program két ösztöndíjasa a velük készült beszélgetés során. A két lelkes, munkája iránt elkötelezett fiatal a Brassó megyei Fogarason vállalt szolgálatot, ahol tudásukhoz és a lehetőségekhez mérten próbálnak tenni a szórványban élő magyar közösség megmaradása érdekében. Az RMDSZ nagyváradi kongresszusa már 2011 februárjában határozatban nyilvánította november 15-ét, Bethlen Gábor (1580–1629) erdélyi fejedelem születésének és halálának napját, a magyar szórvány napjává. A szövetség idei központi rendezvényét ma tartja Szamosújváron, a Téka szórványközpontban.
Példaértékű szolgálatot teljesít a „végeken” Bokor Csongor és Hollanda Tímea: két lelkes fiatal, akik a Petőfi Sándor Program ösztöndíjasaiként a tudásukhoz és a lehetőségekhez mérten tenni próbálnak a szórványban élő magyar közösségek megmaradásáért. A Kárpát-medencei magyar szórványközösségek támogatására 2015-ben meghirdetett Petőfi-program keretében a magyar állam több mint hatvan ösztöndíjat oszt ki a nemzet iránt elkötelezett, közösségszervező tevékenységekben jártas személyek számára. A pályázat nyertesei kilenc hónapon keresztül megfelelő kiképzés után a célországban, a fogadó szervezettel és a kijelölt mentorral együttműködve erősíteni próbálják az adott település helyi magyarságának azonosságtudatát.
„Baróton születtem és nőttem fel, később Kolozsváron, majd Budapesten tanultam. 2010 óta szervezője vagyok a Kanadai Rákóczi Alapítvány Diákok Határok Nélkül programjának. A velem együtt ebben a civil mozgalomban tevékenykedő önkéntesek jó része korábban már részt vett a Kőrösi Csoma Sándor Programban. Ők ajánlották nekem, hogy jelentkezzek, és az alapítványtól kaptam a pályázathoz szükséges egyik ajánlást is. Sikeresen pályáztam, a 168 interjúra behívott jelentkező közül ötvenünknek sikerült a felvételi. Később még jobban megnőtt a program iránti érdeklődés. Mindez 2015-ben történt, a Petőfi Sándor Program megvalósulásának első évében. Kilenc hónapos megbízatást kaptam, és a számomra kijelölt céltelepülés a Brassó megyei Fogaras volt. Utólag megtudtam, hogy az akkori fogadószervezetem, az unitárius egyház Háromszék-Felsőfehéri Egyházkörének Esperesi Hivatala és a mentorom, Török István esperes kérésére olyan ösztöndíjast küldtek ide, aki ismeri a román nyelvet is” – idézte fel a kezdeteket Bokor Csongor. Elmondása szerint minden ösztöndíjasnak a közösség és a fogadószervezet jellege miatt más a feladatköre. Egyes helyeken kimondottan néptáncot oktatnak, vagy weboldalt szerkesztenek, vagy csak a fogadószervezeten belül tevékenykednek. „Én feladatul kaptam a fogarasi teljes magyar közösség megszólítását, felekezeti hovatartozástól és kortól függetlenül. Utólag elmondhatom, hogy áldásos és szerencsés helyzetben voltam, hiszen a szülővárosom, Barót és a színmagyar kistérség, Erdővidék, ahonnan jöttem, csupán 80 kilométerre fekszik Fogarastól. A program második kiírásában nem vettem részt, de az önkéntesség jegyében maradtam Fogarason, így Tímeával közösen folytathattuk az elkezdett tevékenységet. Jelenleg a Fogarastól mintegy 18 kilométerre található Brassó megyei Halmágy település Evangélikus-Lutheránus Egyházközségének ösztöndíjasa vagyok, ahol szintén nagyon sokrétű tevékenységet folytatunk a mentoraimmal, az egyházközség vezetőivel” – mesélte Csongor, akinek hivatalosan hiába járt le az ösztöndíja, annyira megszerette Fogarast, hogy nem tud elszakadni tőle, és továbbra is a szívén viseli az itt élő magyar közösség sorsát.
Csongorral ellentétben Tímea számára nem volt idegen és szokatlan a szórvány világa, ugyanis Brassóban született, ahol szintén megfogyatkozott számú magyar közösség él. Az Áprily Lajos Főgimnáziumban érettségizett, és vallomása szerint az akkori osztályközösségükből csupán ő választotta egyedül a magyar nyelvű továbbtanulás lehetőségét. „2016 februárjában önkéntesen csatlakoztam Bokor Csongor akkori fogarasi ösztöndíjas missziójához, és négy hónapon át segítettem a közösségben kifejtett munkáját. Később a program második kiírására én is jelentkeztem, és a bíráló bizottság pozitívan értékelte korábbi, illetmény nélküli önkéntes tevékenységemet. Következésképpen a program második megvalósulásban én lettem Fogaras ösztöndíjasa, Csongor pedig önkéntesen velem együttműködve tevékenykedett tovább” – tudtuk meg Tímeától.
A két különböző közegből Fogarasra került fiatal meglehetősen elkeserítő helyzettel szembesült. A településen jó pár éve sem egységes, sem összevont formában nem létezik intézményes magyar nyelvű oktatás. Fakultatív magyarórákat kezdtek tartani a gyermekeknek, mely tevékenységhez a református egyház biztosít termet. Ezt a munkát előttük egy idős tanárnő végezte önkéntesen, mellé csatlakoztak a fiatalok, akik az utóbbi két évben teljesen átvették ezt a nemes, de ugyanakkor nem könnyű feladatot.
Magyar nyelvtanulás a szórványban
„Nagyrészt vegyes házasságból származó gyermekekről van szó, akik között nagy különbségek vannak, sokuknak idegen nyelvként kell tanítanunk a magyar nyelvet. Büszkén mondhatjuk, hogy az elején 15 gyermekkel kezdtük, jelenleg harminc fölé nőtt a számuk. Egyik legnagyobb eredményünknek tartjuk, hogy tevékenységünk alatt gyakorlatilag megkétszereződött a magyarórákra járó gyermekek száma. Jelenleg három különböző kor és tudásszint szerinti csoportban zajlik ez a foglalkozás a hatákonyabb tanulás érdekében. A magyar nyelv elsajátítása mellett fontosnak tartjuk ugyanakkor a közösségépítést már a legfiatalabbak körében is, ezért játékos, korszerű módszerekel próbáljuk elérni ilyen irányú fejlődésüket, a zene nyelvén is közeledve feléjük” – számolt be munkájukról Csongor és Timi. A felnőtteknek külön programokat szerveznek: elindították és sikeresen működtetik a Babits Mihály Önképzőkört, amelynek keretében általában kéthetente neves közéleti személyiségeket, kutatókat, színjátszó csoportokat, előadóművészeket hívnak Fogarasra. A legelején Erdővidékre támaszkodtak, de azóta érkeztek előadók Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, de még Budapestről is. A fogarasiakkal is több alkalommal sikerült eljutniuk Erdővidékre, ezzel is erősítve a székely–szórvány kapcsolatot, valamint a helyiek magyar identitását. Létezik egy húsz-harminc fős, jószerével idősebbekből álló aranycsapat, mely minden, általuk szervezett eseményen képviselteti magát. Úgy vélik, a nagyobb feladat inkább a közösség passzív, közömbösebb részének megszólítása, ami többé-kevésbé sikerült néhány programuk során, amikor több mint százan gyűltek össze egy-egy önképzőkörön. „Tevékenységünk csúcsa az I. és a II. Fogarasi Magyar Nap megszervezése szabadtéri rendezvény formájában a református egyház udvarán, színpaddal, sátrakkal, egész napos színes programokkal. Mindkét eseményen ötven erdővidéki önkéntes segített be, s a rossz idő ellenére is több száz fogarasi és környékbeli vett részt rajtuk. Minden bizonnyal az ehhez hasonló rendezvények szólítják meg leginkább az embereket. Ezek voltak az általunk elindított, bevezetett főbb programok” – számoltak be nagy lelkesedéssel a fiatalok. Mindemellett tevékenyen részt vesznek a négy magyar történelmi egyház életében, segítik őket munkájukban, valamint megpróbálják színesebbé tenni a már sokéves hagyományokkal rendelkező, bejáratott megemlékezéseket, ünnepségeket, rendezvényeket. Jelenleg a halmágyi evangélikus egyházzal közösen egy ifjúsági találkozó megszervezésére készülnek, amelynek célja a fogarasföldi és környékbeli fiatalság találkozása, ismerkedése, kapcsolatteremtése.
Fogarason is járt a Mikulás
„A közösség első perctől kezdve befogadott és támogatott minket. Az életre szóló élményen, a sok elismerésen és megbecsülésen túl valami mást is kaptunk tőlük, a rengeteg szeretetet, ami előrevitte tevékenységünk sokrétűségét, további lendületet és motivációt adva nekünk. Bizakodóak vagyunk, hogy az általunk elindított programok a jövőben nélkülünk is megvalósulnak majd. Mi kifejezetten hagyományteremtő szándékkal szerveztük meg a Fogarasi Magyar Napokat, és az eredmények azt igazolják, hogy mindez nem volt hiábavaló, sőt fejlődőképes a programunk ezen része, de ugyanezt elmondhatjuk az önképzőkörökről és a gyermekfoglalkozásainkról is. Az egyházak képviselői nagymértékben segítik a munkánkat, egyház nélkül gyakorlatilag nincs lehetőség megmaradni a szórványban, ez különösen igaz itt Fogarason” – szögezte le Csongor és Tímea. Ahhoz, hogy ezt a tevékenységet sikeresen éljék meg, és pozitívan tudják értékelni az elért eredményeket, rengeteg hit és elhivatottság szükséges – hangsúlyozták érdeklődésünkre. „Ez sokkal több mint egy megbízatás vagy munka. Itt a jövő nemzedéke és Babits, Mikszáth, Árva Bethlen Kata, a magyar irodalom és történelem nagy, Fogarashoz köthető alakjainak kultusza közötti kapocs, valamint a magyar közösség és a magyar nyelv használatának megmaradása a tét. A Petőfi-programban kifejtett tevékenységünk hozzájárul az egyre nagyobb méreteket öltő asszimilációs folyamat lassításához és a magyar identitás megőrzéséhez. Mi abban hiszünk, hogy a közösség erejével meg tudjuk szólítani az embereket, kicsiket és a nagyokat egyaránt. Mindent a közösségért teszünk, és ami ennél is fontosabb, hogy velük együtt próbálunk tenni értük. Állandó megújulással, a közösség igényeire figyelve, mi is, a program is és a fogarasi magyarság is sikeresek lehetünk a jövőben” – összegezte Csongor és Tímea. Papp Annamária / Szabadság (Kolozsvár)

A határon túliak szándékos arculcsapása?
A Demokratikus Koalíció aláírásgyűjtést indít annak érdekében, hogy ne szavazhassanak azok, akik soha nem éltek Magyarországon, így nem viselik a szavazatuk következményeit – jelentette ki Gyurcsány Ferenc, a DK elnöke, a párt október végi budapesti nagygyűlésén. Gyurcsány elképzelése vihart kavart a magyarországi, de különösen a külhoni magyar politikum körében is. Leginkább a határon túli magyarokat érintette érzékenyen a kijelentés, mert a rossz emlékű 2004. december 5-i népszavazás arculcsapásának folytatásaként tekintenek a volt miniszterelnök felvetésére. A Hirado.hu körkérdésére többnyire a szórványban élő magyar közéleti személyek mondták el kendőzetlen véleményüket a DK elnökének legújabb elképzeléséről.
Sosem volt könnyű határon túli magyarnak lenni, ahogy egyik országban sem kisebbségként élni. A többségi társadalomban a legjobb esetben is inkább csak a megtűrt kategóriába tartoznak ezek a népcsoportok, legyen szó bármelyik európai őshonos kisebbségről.
A viszonylag egy tömbben élő kisebbségek mindennapjaitól még keservesebb a szórványban élők sorsa, akik a legnehezebb létfeltételek mellett igyekeznek megtartani önazonosság-tudatukat. Dacolva, szenvedve nemcsak az aktuális állam irántuk való olykor kevésbé észlelhető, néha erőteljesebben megnyilvánuló mostoha viszonyulásától, hanem – mint a jelzett példa mutatni fogja – időnként az anyaországból érkező kifejezetten sértő, az érdekeik, a magyarságuk ellen irányuló fals hangoktól is.
A legkisebb magyar közösség: Drávaszög, Horvátország
Az ottani politikai képviseletük, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének alelnöke a Hirado.hu kérdésére, mit vélnek a DK határon túliakat érintő népszavazás-kezdeményezéséről, tömör választ kaptunk. Andócsi János nem rejtette véka alá az elkeseredettségét:
„A horvátországi magyarság a múlt század kilencvenes éveiben bebizonyította, hogy számára a legkedvesebb a szülőföld. Hálásak voltunk az anyaországnak, hogy menekültként befogadott bennünket, nemzettestvéreket, és persze a sok horvát menekültet is. Magyarország a jobboldali kormányok idején felelős nemzetpolitikát folyatott, ezért aggodalommal tölt el bennünket, hogy anyaországunkban egyes felelőtlen politikusok szerzett jogot kívánnak elvenni tőlünk, ami egyébként példátlan az Európai Unióban is, amelyre ők gyakran hivatkoznak. Határozottan elítéljük a DK elnökének, Gyurcsány Ferencnek a nemzetmegtagadó politikáját, mert itt a déli végeken élő magyarok sosem éltünk vissza semmilyen szerzett jogunkkal. Számunkra az állampolgárság és a hozzá kapcsolódó jogok szimbolikus jelentőséggel bírnak, de hisszük és valljuk, hogy a nemzetegyesítés után a nemzetépítés egy újabb szakaszába érkeztünk, és ezt nem akadályozhatja meg senki sem politikai haszonszerzés céljából.”
Szórványban, a szerb többség között
Bácska déli csücskében, a mára szerencsére visszaszorult jelenségről, a magyarverésekről elhíresült, szerb többségű Temerinben él Csorba Béla író, a VMDP elnöke. Mint művészt és mint közéleti embert is megérintették Gyurcsány Ferenc szavai.
„Ez az ember ismételten bebizonyította, hogy a magyarság ellensége, mint ahogyan azt megtapasztalhattuk tőle 2004-ben, majd 2006-ban, és azóta is folyamatosan. Szégyen, hogy az efféle politikai ámokfutók még mindig szerephez jutnak a magyarországi politikai életben, hiszen Gyurcsány alapvető célja nem más, mint úgy láttatni a határon túli magyarságot, mintha idegenek lennénk. Gyurcsány és párttársai számára ugyanis a határon túli magyarok alapvetően idegenek. Ideológiájuk nemcsak történelmünket hamisítja meg, de híjával van a legminimálisabb morális felelősségtudatnak is.
Valójában egyetlen rövid távú cél vezérli: kiprovokálni a politikai közbeszédet, hogy ezzel néhány hétig a közérdeklődés centrumába kerülhessen, és megkísérelje maga köré gyűjteni a nemzet legádázabb ellenségeit. Ha eddig a szavazati joggal rendelkező vajdasági magyaroknak netán kétségeik lettek volna, hogy kit támogassanak a 2018-as választásokon, akkor e kétségek Gyurcsány gátlástalan fellépésével végérvényesen szertefoszlottak. Azt a politikát kell támogatnunk, amely a nemzetegyesítés terén eddig a legtöbbet tette az érdekünkben, mindenekelőtt azzal, hogy biztosította közösségünk számára a kettős állampolgárságot.”
Erdélyben meg sem lepődtek…
Sándor Krisztina a kisebbségi jogok régi harcosa. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnökeként pontos rálátása volt és van a Kárpát-medencei politikai történésekre, azok miértjére. A Hirado.hu kérdésére röviden összegezte tapasztalatait.
„Gyurcsány Ferencet anno ifjúsági miniszterként ismertem meg. Az erdélyi fiatalok képviseletének már akkor, 2004-ben sikerült összeveszni vele a Magyar Ifjúsági Konferencia (az ifjúsági Máért) egyik ülésén. Minősíthetetlen a nemzetellenes tevékenysége azóta is. Javaslata nem lepett meg. Rég nincsenek szavak arra, amit művel és képvisel. Ennél több szót nem is érdemel, sem ő, sem a javaslata. Magánszemélyként, de akár az EMNT ügyvezető elnökeként is vállalom a fentieket.” hirado.hu; Erdély.ma

Igazán szép szerelmi történet az Isten országa
Premier előtti vetítésen láthatta a kolozsvári közönség Francis Lee rendező Isten országa (God’s Own Country) című nagyjátékfilmjét csütörtök este a Győzelem moziban. A film, amely a Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte a zsűri különdíját, egy angol farmer és egy fiatal román bevándorló szerelmi történetét mutatja be. A vetítést követően a román bevándorlót alakító színésszel, Alec Secăreanuval találkozhatott a közönség.
A főszereplő a beszélgetés során elmondta, Francis Lee rendező egy kiskereskedelemben dolgozott egy román bevándorlóval közösen, és lenyűgözte ahogyan a romániai bevándorló megküzdött az előítéletekkel. Annak a személynek a kitartása és elszántsága miatt döntött úgy, hogy filmjében az egyik főszereplő román karakter lesz, akit egy román színész fog alakítani, ezzel is fel szerette volna hívni a figyelmet arra, hogy mennyire negatívan vannak prezentálva az angol médiában a románok. Ennek köszönhetően kerülhetett be Alec Secăreanu a filmbe.
A filmet 2016-ban forgatták, összesen hat héten át tartottak a munkálatok, ezt megelőzően két hét helyszíni felkészülés zajlott. Ez alatt a főszereplők megismerték az általuk játszott figurákat és elsajátították a farmer életmód csínját-bínját, mint kiderült, Alec Secăreanu ez idő alatt tanult meg sajtot készíteni, bárányt nyúzni stb. Mivel a helyszínen készültek fel a szerepekre, a két hét alatt hozzá kellett szoknia az angol időjáráshoz is, a szigetországi tavaszhoz, a zivatarokhoz és hideghez is. Az időjárás sokat segített neki abban, hogy kitalálja az általa játszott karakter mozgását.
A színész elmondta, a rendező mindkét szereplő teljes élettörténetét kidolgozta, ám mivel „Johnny és Gheorghe is rendkívül zárt karakterek”, az életükről a filmben elég kevés részlet kerül napvilágra. A rendező azt akarta, hogy a szerelem kialakulása a lehető leghitelesebb legyen, a két főszereplő a forgatások elkezdése előtt nem is találkozhatott, és nem ismerték a másik figura hátterét, történetét, személyiségét.
A végeredmény Alec Secăreanu szerint „egy igazán szép szerelmi történet”, a két szereplő, amely a film elején nem akart szeretni és nem akarta engedni, hogy szeressék, végül egymásra talál.
A filmet Kolozsváron a Győzelem és a Florin Piersic moziban vetítik. Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Új, erdélyi pártot szorgalmazott itt Gherman
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács – a Reconstructio Egyesülettel közösen – ismételten megtartotta a 2013 óta rendszeresnek számító román–magyar konferenciát. Először Sepsiszentgyörgyön, majd Marosvásárhelyen és Kolozsváron tartottak ilyet – most pedig Nagyváradon.
Ismét Váradon járt, és újra húzónévként szerepelt egy konferencia meghívottainak sorában Sabin Gherman, aki egyébként az EMNT más rendezvényein is volt már vendég. A kolozsvári televíziós szerkesztő és műsorvezető, aki 19 évvel ezelőtt vált ismertté, az Elegem van Romániából című írásával, és azóta is a transzilván gondolat, az erdélyi románok, magyarok és más nemzetiségek együtt munkálkodásának, Erdély közös fejlesztésének híve, a Bukarest-központúsággal szemben, a váradi városházán tartott konferencia első paneljének egyik előadójaként kijelentette: „amíg Erdély Bécs és Budapest idejében létezett, addig Bukarest idejében már nem létezik”. Azaz a központosítás miatt háttérbe szorul. És ezzel anyagilag is veszít. Példaként említette, hogy Kolozsvár körgyűrűjét fejlesztenék, európai uniós támogatásból, de azért veszítenek el százmillió eurónyi finanszírozást, mert egy pecsétre kell hiába várni Bukarestben – és hasonló veszteségek sora éri Erdélyt, a Bukarest-központúság miatt.
Megvezetettek
Szerinte „a románok ugyanúgy meg vannak vezetve, mint a székelyek: a politikai vezetőik mindig a megfelelő ellenségképet mutogatják nekik, riogatják őket”, holott úgy véli, minden nemzetiségnek teljesen egyenlő jogokat kellene élveznie Erdélyben is, és együtt dolgozni a fejlesztéséért, úgy, hogy „mindenki biztonságban érezheti és megélheti az identitását”. Azt szorgalmazta, hogy az erdélyi románok, magyarok és németek hozzanak létre egy közös pártot. Ez kifejezetten erdélyi tömörülés lenne, amely az autonómiáját is zászlajára tűzné. Úgy véli, lehetetlen úgy haladni, ha nem próbáljuk meghaladni a mai politikai kereteket, ha nem közös, transzilván párt képvisel minket, és ha nem lesz teljes a jogegyenlőség, egészen odáig, hogy három erdélyi hivatalos nyelv is legyen például. Amúgy nem először beszél ilyen párt megalakításáról. Már évek óta hangsúlyozza fórumokon is, hogy nagy jövője lehetne egy olyan erdélyi pártnak, amelyiket közösen vezetnek románok, magyarok és németek, és amely az erdélyiséget helyezi politikája középpontjába. Más alkalmakkor már előadta, hogy 1998-ban, amikor az Elegem van Romániából! című röpiratát megfogalmazta, 4,6 százalékos népszerűségre tett szert, négy évvel később már 25 százalék volt azok aránya, akik elégedetlenek a központosított Romániával, és meglátása szerint, egy erdélyi párt gyorsan szert tehetne legalább 10 százalékos népszerűségre. Most, Váradon még hozzátette: „kezet mindig a többségnek kell nyújtania”. Bővebb kitekintésben pedig kiemelte: „mindenféleképp az EU-val kell tartanunk, ragaszkodnunk kell hozzá, a hibáival együtt is – és eljön majd az az idő, amikor a romániai unióellenes politikai szöveg is vállalhatatlanul alpárinak fog már számítani”, hiszen az egyetlen élhetőbb jövőképet és jelent is még mindig az EU kínálja.
Jogok biztosítása
Gherman ismét síkra szállt a magyarok jogainak totális biztosításáért is, még akkor is, amikor a hallgatóság köréből olyan hozzászólóktól kapott ironizáló feddést, ellenvéleményt, mint például a volt PUNR-s és volt PRM-s parlamenti képviselő és szenátor, Mihai Drecin történész. Gherman azzal vágott vissza: „Együtt kell fejlődnünk, és ne akarjuk már mi, a többség megmondani más nemzeti közösségeknek, hogy nekik mi a jó, akár oktatás terén, akár más területeken”. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartja, hogy „ne csak románul és magyarul gondolkodjunk, hanem közös szándéktól vezérelve, egyként alakítsuk ki erdélyi identitásunkat is – mert amíg ezt nem tudjuk elérni, addig a transzilvanizmus csak az elméletekben létezhet.” Hozzátette: jelenleg önálló erdélyi gazdaság nem létezik, még annyira sem, ahogy valamelyest létezik a Bánság, Moldva, Dobrudzsa gazdasága. Ezen úgy lehetne változtatni szerinte, ha közös, életminőséget javító projektekbe fognának az erdélyiek. „Ekkor világossá válna mindenkinek, menyire jól értjük egymást, mi, románok és magyarok, és menyire nem a különbségeket kell hangsúlyoznunk, hiszen sokkal több van, ami összeköt, a közös lakhelyünk és a közös céljaink is” – fogalmazott, jelezve, hogy az általánosságok azonban nem elegendőek, hanem együtt kimódolt és végrehajtandó, nagyon is konkrét projektek kellenek, gazdasági, közigazgatási- és kulturális téren is.
Ott is nehézkes
A nagyváradi konferencia második része a magyar nyelv üzleti életben való használatát járta körbe, mely során – Tiboldi László EMNT-alelnök moderálásával – előadást tartott dr. Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója, dr. Beretka Katinka, jogász, egyetemi tanár, Gelu Barna, a Bihar megyei Vállalkozók Szövetségének elnöki tanácsadója, Pajzos Csaba, az RMKT Bihar megyei elnöke, valamint Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei elnöke. Dr. Kántor Zoltán megemlítette: az anyanyelv-használati küszöbérték, azaz a 20% Szlovákiában és Romániában használatos, és az egész EU-ban ezek a legrestriktívebb ilyen küszöbértékek. A Szerbiából érkezett dr. Beretka Katinka az ottani anyanyelv-használati szabályozást mutatta be, Gelu Barna azt emelte ki, hogy az üzleti életben a kommunikációban is a gazdasági célok elérése a legfontosabb – és ha ez működik, az magával hozza a fejlődést sok más területen is. Pajzos Csaba többek között azt idézte, egy kutatás nyomán, hogy egy romániai magyar átlagosan 12 ezer óra alatt tanulja meg az államnyelvet, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az anyanyelv használata még a gazdaságban is fontos, mivel többet adunk el, és többet is vásárolunk, ha a tranzakciók közbeni kommunikáció anyanyelven folyik. Csomortányi István felszólalása zárta a konferenciát, amelyben kifejtette, hogyan áll az anyanyelv használata a kereskedelemben és a közszolgáltatási szférában – és az összes terület közül épp ez utóbbiban áll a legrosszabbul. Szeghalmi Örs / erdon.ro

15 éves az Erdélyi Magyar Írók Ligája, az „újra nyitott hagyományőrző” – Karácsonyi Zsolttal beszélgettünk
Bár voltak nagyon nehéz helyzetek az írószervezet életében, az E-MIL anyagi biztonságban van jelenleg, és a tagság is jól érzi magát – tudtuk meg Karácsonyi Zsolt költőtől, műfordítótól, egyetemi adjunktustól, az idén másfél évtizedes Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnökétől. Interjúnk apropóját a magyar nyelv napján az RMDSZ és a Communitas Alapítvány által odaítélt díj adta, beszélgettünk az írószervezet múltjáról és jövőjéről, a fiatal írógeneráció bevonásáról és Fodor Sándor örökségéről is.
A magyar nyelv napján kapott díj talán jó alkalom arra, hogy kicsit a szervezet múltjába tekintsünk. Hogy érzi, sikerült megvalósítani az elnöksége elején, 2014-ben kitűzött célokat?
A napokban elnyert díj az elmúlt 15 év munkáját díjazza. Amikor 2002 februárjában megalakult a szervezet, mindenki nagyon optimista volt. Már a kezdet kezdetén, amikor Fodor Sándor elvállalta az elnöki tisztet, sikerült egy erős csapatot kialakítani. Szinte egy év alatt a tagság 100 fő fölé ért. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája már az első évben egy erős írószervezetként tudott bemutatkozni, és jelen lenni a különböző irodalmi, kulturális terekben. Ezt sikerült is megtartani.
Különösen a kezdeti években a magánszemélyek felől érkező támogatásoknak is nagyon sokat lehetett köszönni, Nagy Eleknek, Böszörményi Zoltánnak, illetve a kezdeményező csapatban jelen levő, aztán az elnöki tisztet is betöltő Márkus Barbarossa János is komoly összegekkel támogatta kezdetben a szervezetet. Az idők során még más személyek is támogatták az E-MIL-t jelentős összegekkel, Péter Pál nevét említhetném; a díjaink anyagi fedezete, továbbra is Nagy Eleknek köszönhető, azonban jelenleg elsősorban az intézmények által nyújtott támogatások, pályázati források azok, amelyek a szervezet hétköznapjait meghatározzák.
A különböző felolvasókörutakra, az írótáborra, könyvbemutatókra és az év végi nagyobb rendezvényekre koncentráltunk. Odafigyeltünk a középiskolai fellépésekre, tagjaink népszerűsítésére. Ezek és más rendezvények segítettek bennünket abban, hogy amennyire lehetett, erősítsük az erdélyi írók jelenlétét Erdélyben, de valamelyest a Kárpát-medencében is.
– Van-e valami kiemelt célja a díjjal járó 20 ezer lejes pénzjutalomnak?
– Egyelőre egészen pontos célja nincs, hiszen még csak a napokban kaptuk. Erről a választmány dönt majd. De nagy valószínűséggel a hagyományos irányokba indul el a pénzösszeg: a rendezvények megvalósításához szükséges anyagi hátteret tudja erősíteni. De túl az összegen a jó hangulatot is fokozza a szervezeten belül. Éppen a díj kapcsán jelezte az egyik tagtársunk: jól érzi magát a szervezetben. A találkozókon és a médiában való minél erősebb jelenléten túl fontos számunkra, hogy a tagság jól érezze magát az E-MILen belül, és az elmúlt években ezt sikerült még tovább erősíteni.
– Fodor Sándor, az E-MIL első elnöke idén lenne 90 éves, 5 évvel ezelőtt hunyt el. Milyen örökséget, szellemiséget hagyott ő a szervezetre?
– Az az örökség, amit az első elnökünk ránk, az ifjabb nemzedékre hagyományozott, az tulajdonképpen benne van az Erdélyi Magyar Írók Ligája nevében: az erdélyi magyar hagyományokra hangsúlyozottan figyeljünk oda, és továbbvigyük azt a szellemiséget, amit a mindenkori erdélyi hagyomány jelzett. Az újra nyitott, az újfajta megszólalási módokra odafigyelő hagyományőrzés ez.
Fodor Sándor halálának 5. évfordulója alkalmából tavasszal szerveztünk egy tudományos konferenciát, ennek az anyaga kötet formájában is megjelenik, amit Fodor Sándor december 7-ei születésnapja környékén be is mutatunk Kolozsváron.
Bár soha nem akart a fiatal írók szövetsége lenni, az Erdélyi Magyar Írók Ligája mégis következetesen szerepet vállalt a fiatal tehetségek felkarolásában.
A Fodor Sándort követő elnökök közül most már mindenki a negyvenes éveit tapossa – már jómagam is –, de azt gondolom, hogy a fiatalokkal való foglalatoskodás és a tehetséggondozás rendszeresen megjelenik az E-MIL „belső szabályzatában”. Soha nem volt ez szabályként leírva vagy kijelentve, mert természetszerű. Egy írószervezetnek foglalkozni kell a fiatalokkal, Erdélyben pedig ez különösen fontos. Számos tehetséggondozó pályázatot sikerült meghirdetni másfél évtized alatt. Miközben az idős kollégákat tisztelettel és szeretettel fogadjuk és várjuk a rendezvényekre, a fiatalabbakra is oda kell figyelni, hiszen előbb-utóbb, miután kellő tapasztalatra szert tesznek, ők vezetik majd az Erdélyi Magyar Írók Ligáját.
– Kiemelte, hogy Erdélyben különösen fontos a fiatalokkal foglalkozni. Miért?
– Az erdélyi fiatalok még a mai világban is nehezebben jutnak hozzá forrásokhoz, információkhoz, ezért természetes az odafigyelés. Mint ahogy az is fontos, hogy a különböző kisebb vagy nagyobb vidéki közösségekhez is eljussunk felolvasóestekkel, könyvbemutatókkal, hiszen sok olyan hely van, ahol írót nagyon ritkán, vagy talán sohasem láttak. Az elmúlt 15 évben ez a másik fontos jellemezője az E-MIL tevékenységének.
– Nehéz itthon tartani az új írógenerációt?
– Szerintem bármilyen erdélyi magyar szervezetnek az a célja, hogy a fiatalokat itthon tartsa. Azzal lehet például itthon maradásra bírni őket, hogy minőségi és meggyőző irodalmi életet hozunk létre, amelyben ők is megtalálhatják a helyüket. Ez nem mindig egyszerű, de megvalósítható. Másrészt senkit nem állíthatunk meg, ha máshol keres boldogulást.
– Az erdélyi magyar irodalom kapcsán folyamatosan felmerül a finanszírozásnak a problematikája. Ez továbbra is a szakma nagy kihívása?
– Ez nemcsak az erdélyi magyar, hanem a svéd, a svájci vagy a német irodalomnak is a kihívása – szándékosan említettem olyan országokat, ahol a gazdasági élettel nincsenek különösebb gondok. Voltak nagyon nehéz helyzetek a szervezet életében, amikor a legfontosabb rendezvényeknek a megvalósítása is gondot jelentett. Jelenleg, és különösen az idei évben olyan jelentős támogatásokat tudhatott és tud magáénak az Erdélyi Magyar Írók Ligája – köszönhetően a magyarországi és az erdélyi intézményi támogatásoknak –, ami jóval nagyobb mozgásteret biztosít. Alig volt olyan év, amikor ilyen jelentős összegekkel gazdálkodhattunk. A hagyományos források mellett az írószövetségeknek kiírt, Nemzeti Kulturális Alap által meghirdetett pályázat nagymértékben segített minket abban, hogy más szinteken is tudjunk gondolkozni, előretervezni, és ez egy időre egyfajta anyagi biztonságot teremt.
– A szervezet újra nagy hangsúlyt fektet a felolvasókörutakra, számos városba és iskolaközösségbe eljutottak.
– Az elmúlt években a felolvasókörutak valóban megint gyakoribbak. Ez a szervezetünk első éveiben megszokott dolog volt, de aztán hosszú éveken keresztül egyszerűen hiányoztak hozzá az anyagi források. Elképzelések, tervek voltak, ezt minden eddigi elnök a zászlajára tűzte, de hiányoztak az anyagi keretek hozzá. Idén februárban volt egy nagyobb felolvasókörutunk, most ősszel ismét eljutottunk két nap alatt négy városba, ahol tizenvalahány szerző lépett fel, illetve most decemberben is lesznek még jelentős megmozdulások.
Egy műfordítói konferenciát is tető alá hozunk, harmadik alkalommal megszervezzük a Kolozsvári Kikötőt, ami a fiatal Kárpát-medencei íróknak egy jó és közkedvelt találkozóhelye, ahol ugyancsak végigjárják a középiskolákat, és esténként felolvasóesteket tartanak. Bár idén nem csak a Kárpát-medencén gondolkodunk, a Moldovai Köztársaságból is meghívunk néhány fiatalt, elvégre ők is határon túliak.
– Markó Béla laudációjában az írószervezet kedvéről, ízléséről és irányáról beszélt. Milyen irányba tart az Erdélyi Magyar Írók Ligája?
– A korábbi vezetőség munkájának is köszönhetően egy olyan irányba, ami a hagyományaihoz és az erdélyi irodalomhoz méltó. A kultúra hétköznapjaiban való jelenlét szempontjából is egy jó irányba tart, és a korábbi évekhez képest még arra is futja, hogy tudományos konferenciákat szervezzünk, könyveket jelentessünk meg. Remélem, hogy évente egy-két kiadvánnyal alá tudjuk támasztani ezt a munkát, hogy ne csupán a rendezvények szintjén, hanem ilyen értelemben is jelen legyünk az irodalmi életben, még hogyha nem is a könyvkiadás, hanem a szerzőknek és a könyveknek a népszerűsítése az elsődleges feladatunk. Radikális változás nem várható, egészen új dolgokat nem kívánunk kitalálni, csupán arra törekszünk, hogy az eddigi tevékenységünket színesebbé és változatosabbá tegyük. Tasi Annabella / maszol.ro

Egyre kevésbé szeretnek minket a románok. Összeraktuk, miért
A Diszkrimináció-ellenes Tanács elnökét, Asztalos Csabát, János Réka pszichológust és Péter László szociológust kérdeztük az idegengyűlölet okairól.
Egyre nagyobb a társadalmi távolság a románok és a magyarok között – ez olvasható ki az Elie Wiesel Intézet által rendelt felmérésből, amelynek kisebbségekre vonatkozó adatait itt ismertettük részletesen. A Diszkrimináció-ellenes Tanács (CNCD) elnökével, Asztalos Csabával, János Réka pszichológussal és Péter László szociológussal beszélgettünk az előítéletekről.
Mi vezet az előítéletek kialakulásához?
Az előítélet általában valamilyen sztereotípiára épül. Az előítéletnek lehetnek társadalmi, történelmi, vallási, egyéb alapjai. „Egy csoporthoz tartozom, és azokkal szemben alakulhatnak ki ilyen érzések, akik nincsenek a csoportomban. Egyrészt azért, hogy a saját csoportomat kiemeljem – ez egy torzítás, ami abban erősít meg, hogy mi milyen jók vagyunk –, másrészt, ha társadalmi egyenlőtlenséget észlelek, ahhoz, hogy ezt el tudjam fogadni, rá kell fognom valamit a másik csoportra” – magyarázza János Réka.
Mennyire megbízhatóak a felmérés eredményei?
Amikor egy felmérés megbízhatóságát nézzük, három komponensre kell figyelnünk – fejti ki Péter László. Az első a mérés technikai vetülete: vagyis az, hogy az adatok nyilvánosságra hozásának során követik-e az ESOMAR szabványait – ez az európai piackutatók, véleménykutatók és médiakutatók szervezete. Ebben az esetben ez megtörtént. A kivitelező, a Kantar TNS egy nagy globális cég, világszerte végeznek rádióhallgatottsági méréseket, illetve műszeres méréseket is végeznek a tévénézésre vonatkozóan, tehát egy meglehetősen komoly cégről van szó. A megrendelő az Elie Wiesel Intézet, amely egy nagyon megbízható szervezet. A módszertani részek szintén fontosak: a mintavétel, a kérdések megfogalmazási módozata, a hibaküszöb feltüntetése. Az ESOMAR szempontok szerint ez a mérés teljesen rendben van – mondja a szociológus. Elfogadottság aránya a következő kategóriákban: Családtag, rokon / barát / szomszéd / munkatárs / Romániában lakjon / meglátogassa Romániát / ne jöjjön Romániába!
Mik befolyásolhatják a válaszokat?
Vannak olyan kényes kérdések – az interetnikai, faji, vallási jellegű kérdések rendszerint ilyennek számítanak –, ahol szokott számítani a csoporthatás, a saját csoport domináns véleménye, a közösség szintjén, a mindennapokban, kis csoportban osztott vélemény – mondja Péter.
Másrészt azok az elvárások is számítanak, amelyekről a válaszadók úgy gondolják, hogy a társadalom velük szemben támaszt, amikor próbálnak általuk érvényesnek tekintett normák szerint válaszolni, ezt amit dezirabilitásnak hívják – magyarázza a szociológus.
A válasz nagyon nagy mértékben függ a kérdezőtől is, az embereknek ugyanis van egy elképzelésük arról, hogy a kérdező milyen válaszokat szeretne hallani – teszi hozzá János Réka. Ha egy Bukarestben élő romántól egy román azt kérdezi, hogy befogadna-e magyarokat a családjába, a válaszoló, bár lehet, hogy minden évben magyar vidéken nyaral, de úgy gondolhatja, hogy a kérdező nem azt szeretné hallani, amit ő gondol, és másként válaszol – mondja.
Hogyan alakítja a média az előítéleteket?
Az etnikumok térben koncentráltan éltek, élnek, ezért a válaszadók jelentős részének nincsen semmilyen közvetlen kapcsolata ezekkel a csoportokkal. Azokban a kérdésekben, amelyek nem érintettek közvetlenül, a mindennapok tapasztalatában nincsenek benne, a megkérdezettek, hogy kompetens válaszokat adjanak – vagyis ne azt mondják, hogy nem tudom, nem érdekel, nem válaszolok – tulajdonképpen a média által forgalmazott domináns véleményeket ismétlik meg.
„A racionális modellben azt szeretjük mondani, hogy az emberek reflektálnak, tudatosak, és önállóan alkotnak minden kérdésben véleményt. Ez valójában nem így van: a népesség túlnyomó többsége a média által forgalmazott vélemények közül átvesz valamit, ami akkor és ott a domináns médiadiskurzusokban meghatározza a közhangulatot. Romániában a közönség nagy mértékben befolyásolható, éppen ezért nagyon nagy felelőssége van három aktornak: a politikusoknak, a média domináns személyiségeinek és az akadémiai és kulturális elitnek, hogy adott kérdésekben milyen véleményeket forgalmaznak, mert nagy a hajlandóság a népesség többségének részéről, hogy ezeket mechanikusan átvegye, és amikor megkérdik, hogy erről hogyan gondolkodnak, abból az igyekezetből, hogy valamit válaszoljanak, többnyire ezeket reprodukálják” – mondja Péter László.
János Réka úgy látja, a válaszokat nagy mértékben meghatározza, hogy egy adott pillanatban milyen ismeretekhez férünk hozzá, mi van a memóriánkban. Így jön be a média: például ha a kauflandos miccses esetet nagyon sokat láttam, hallottam, akkor ez számomra egy nagyon aktív kategória, és ha most kérdeznek meg a magyarokról, mint románt, akkor nyilvánvalóan ez jut elsőnek eszembe, és úgy is fogok válaszolni.
Voltak olyan témák, amelyek hozzájárultak ehhez a közhangulathoz: sportesemények, a román-magyar kormányközi kapcsolatok, december elseje, választások, március 15, az udvarhelyi miccs-ügy – hiszen pont abban a periódusban végezték az adatgyűjtést, amikor az az eset történt – sorolja Asztalos Csaba.
„Van a román sajtónak egy olyan része, amely egyszerűen űzi a magyarellenességet, itt gondolok a Realitatea, Romania TV vagy az Antena 3 adókra, vagy a B1-es Radu Banciura. Az Audiovizuális Tanácsnak is voltak ezzel kapcsolatban döntései, A Diszkrimináció-ellenes Tanácsnak is voltak ilyen döntései, és a bíróság is fenntartotta a mi döntéseinket, melyek szerint gyűlöletbeszédnek vagyunk kitéve” – fejti ki.
A CNCD elnöke felhívja a figyelmet, hogy ez a kommunikációtípus egy már erős előítéletekkel rendelkező román társadalomban csapódik le, ami csak megerősíti az előítéleteket, vagy újakat hoz létre, és az intolerancia egyre nagyobb lesz.
A nagy többséget a mainstream média befolyásolja, de vannak olyan csoportok, amelyeket a webkettes. Az Elie Wiesel-es felmérésben sajnos nincs korcsoportos bontás, ami lehetővé tenné ennek behatóbb vizsgálatát. „A fiatal generáció alig néz már tévét, rádiót is teljesen más modellben hallgat, a webkettes, a vlogok, a Facebook sokkal nagyobb hatással van rájuk. Ha a 24 év alatti korcsoportban az idegenellenesség és az intolerancia növekedése jóval nagyobb, mint az átlag, akkor ez egy aggasztó tendencia, mert akkor ellene is másként kell tenni, az ellentechnikák is másak” – vélekedik Péter László.
Szerinte a miccs-ügy tipikusan ezt a korosztályt célozta meg, ez valószínűleg befolyásolta az eredményeket. A szociológus ugyanakkor azt is kiemelte, hogy a román mérsékelt véleményvezérek is aktivizálódtak az ügy kapcsán, és jelezték, hogy ez nem helyes, ez egy provokáció, webkettes propaganda. Szerinte a miccs-ügy marketinges kisebbségellenességnek nevezhető – mert itt a kisebbségellenesség igazából egy eszköz arra, hogy valaki magát marketálja, de „az eredmény szempontjából bennünket ez már nem nagyon melegít”.
Asztalos Csaba úgy véli, a társadalmi távolság növekedése több okra is visszavezethető, nem csak a médiára. Az elmúlt egy-két évben valóban sokkal intenzívebb a magyarellenesség a médiában, és csökkentek vagy majdnem eltűntek a párbeszéd-lehetőségek a romániai társadalomban a magyar közösség és a román többség között, nincs átjárhatóság a napi témák kapcsán a magyar és román sajtóban, a magyar és román közösségben – hívja fel a figyelmet.
„Ha megkérdez pár román sajtóorgánumot, hogy van-e magyar nyelvű újságírójuk vagy alkalmazottjuk, aki segítsen nekik abban, hogy a magyar közösség mindennapjairól tájékoztasson, akkor ki fog derülni, hogy nincs, főleg a gazdasági válság óta, amikor leépítések voltak a sajtóban. Így jutunk oda, hogy a román sajtó képviselői rólunk, magyarokról – és nem csak a politikáról – a Google Translate közvetítésével tájékoztatnak, és rengeteg hamis hírnek, tévedésnek vagyunk kitéve emiatt” – világít rá a strukturális problémák egyikére.
„Mi, magyarok, nem vagyunk jelen kellőképpen a román médiában, a hírtelevíziókban, hogy véleményt mondjunk különböző témákban. Rólunk beszélnek, anélkül, hogy bennünket megkérdeznének, és kígyót-békát ránk mondanak. Ennek most látszik a gyümölcse, ez a közvélemény-kutatás kimutatja. Az is igaz, hogy ami a politikai képviseletet illeti, generációváltás volt, és kevésbé kommunikálunk a román többség fele a politikai kommunikáció szintjén” – teszi hozzá.
A pozitív példák amúgy sem kapósak. „Egy amerikai lapot megvádoltak azzal, hogy folyton csak a negatív dolgokról írnak, ezért egy újságírójuk egy héten keresztül minden nap megírta az újságba, hogy aznap melyik postásokat nem harapta meg a kutya. Ez senkit sem érdekelt. Azt nem írjuk meg az újságban, hogy ma sem vertek meg magyart, hogy ma is kiszolgáltak románokat az udvarhelyi Kaufland miccsezőjében” – mondja János Réka.
Szalonképessé váló idegengyűlölet
„Az államok és a társadalmak nem találtak megoldást bizonyos témákra, és politikai korrektségben élték ki magukat, most meg visszanyal a fagylalt: a Brexit és az amerikai választások erre jó példák. A szólásszabadság nagyon fontos dolog, és a kényes témákat meg kell beszélni, de valahogy úgy, hogy ne uszítsunk, és valahogy úgy, hogy a mások emberi méltóságát tiszteletben tartsuk. A szólásszabadság nagyon fontos, de egy felelősséget is feltételez, nem egy olyan jog, amit csak úgy lehet gyakorolni. Ennek vannak határai, és felelősségteljesen kell gyakorolni. Az, aki felelősség nélkül gyakorolja a szólásszabadságot, az lényegében elítéli a szólásszabadságot” – vélekedik Asztalos Csaba.
Ha Rareș Bogdan elmondhat fűt-fát a tévében a magyarokról, ha Radu Banciu elmondhatja, hogy a magyaroknak a génjeiben van a terrorizmus, akkor a tévénéző is úgy érezheti, hogy most már ő is elmondhatja – teszi hozzá a CNCD vezetője, aki egyetért azzal, hogy ez a jelenség is befolyásolja a felmérés eredményét.
János Réka arra hívja fel a figyelmet, hogy maga a felmérés eredménye is vezethet a magyarellenes diskurzus felerősödéséhez. Egy politikus támogatása nőhet azáltal, hogy kimond bizonyos, eddig ki nem mondott dolgokat. Ezt a felmérést, amely azt mutatja, hogy ekkora a magyarok elutasítottsága, nagyon is ki tudja használni, ráadásul adatokra is tud támaszkodni, ami a meggyőzés egyik központi útja, hiszen logikai érvként tudja azt mondani, hogy az én népem nem szeretne itt magyarokat látni - magyarázza.
Részben Péter László is egyetért azzal, hogy szalonképes lett a magyarellenes diskurzus, és a lelátókról hoz példát. „Az, hogy a Sepsi felkerült az első ligába, nagy dolog, és elindított egy csomó mindent, mert mediatizálttá vált, hogy a lelátókon azt kiabálják, hogy: »Ki az országból a magyarokkal«. Kiáltották ezt hokimeccseken is, nem kérdés, csak az nem volt egy ilyen mainstream sport, és kiáltották a csíki szurkolók is, hogy »Cigányok, cigányok«, hogy »Bukarestben mindenki cigány«... Csak a foci egy másik szint, ezért az eset nagy nyilvánosságot kapott, bár a meccseket magukat nagyon kevesen nézik (átlagos ratingjük 1,53), de tudnak és beszélnek róla az emberek. Ha a lelátókon kiabálják, hogy »Afară, afară cu ungurii din țară«, akkor annak lehet olyan hatása, hogy egyesek egy felmérésben is azt mondják, hogy nem akarnak egy országban élni a magyarokkal” – véli a szociológus.
Rendszerszintű problémák
„Figyelembe véve a társadalmi viszonyokat, és azt, hogy a magyarok mindig veszélyforrásként voltak megjelenítve Romániában, az elmúlt évben pedig biztonsági kockázatnak minősítettek bennünket a román állam számára, ne csodálkozzunk, hogy nőtt a velünk szembeni intolerancia. Az autonómia témájától a katalán témáig, a centenáriumig, a gyulafehérvári kiáltvány harmadik pontjáig, addig, hogy miért akarjuk az anyanyelvhasználatot a közigazgatásban, minden témában olyan szintre jutottunk, hogy racionálisan nem tudunk tárgyalni kisebbségi jogokról, a kisebbség és többség helyzetéről.
Az Adevărulnak két éve volt egy közvélemény-kutatása, amely szerint veszélyforrásként jelenik meg a román többség szemében a magyar és az orosz vonal, Magyarország és a magyar kisebbség, Oroszország és az orosz kisebbség. Ez nem véletlen, mert annak idején a magyarveszélyre és az oroszveszélyre építették a szocialista nemzetállamot. Ez most, 27 év után még jobban előjött, hogy a centenárium közeledik, és spekulációk jelennek meg abban a témában, hogy Magyarországnak milyen a kapcsolata Oroszországgal, hogy összefognak a románok ellen” – monja Asztalos Csaba.
Péter László rendszerszintű problémának tartja, hogy 2007 óta Romániának nincs országprojektje, amiben a kisebbségek, és ezen belül mi, magyarok, konstruktív partnerként tudnánk fellépni. „Nem tudjuk azt üzenni, hogy akarunk valamit, és mi is odatesszük a csontot. Enélkül mi is nehezen tudunk érvelni, múltbeli érvek vannak múltbeli sérelmek kapcsán, vagy azok mostani felelevenítése, például a miccs-ügyes sztoriban. Nincs egy Románia-projekt, amiben civil, és nem etnikai alapon részt tudna venni a magyarság, és el tudná magyarázni, hogy mi ezzel tudunk hozzájárulni a közügyhöz és a közérdekhez.”
A szociológus problémának tartja azt is, hogy 2015 és 2017 között 42%-ról 47%-ra nőtt azoknak az aránya, akik szerint Romániában általában a magyarok se nem osztanak, se nem szoroznak, azaz nem járulnak hozza az átlagos román jóléthez, vagy nem rontanak rajta. „Ez számomra azt juttatja eszembe, hogy kezdünk nem számítani. Hogy a megkérdezettek majdnem fele semlegesen gondol ránk, az azt mutatja, hogy egyre jobban tudatosítják, hogy nem vagyunk tényezők, és ezt a politikai folyamatok megerősítik: látszik az, hogy nem vagyunk a kormány nyelve, nem sok minden múlik rajtunk. Ilyen szempontból a szignifikánsan növekvő indifferencia aggaszt” – fejti ki Péter László, aki szerint ez a viszonyulás azt jelzi: vagyunk ugyan, de már nem kellünk.
Szerinte már kezdünk nem számítani abban a gazdasági és politikai szempontból is kialakult etnikai kompetícióban, amely a kétezres évek elején megszűnt konfliktus helyét vette át. Épp ezért az, hogy nem tartanak, nem félnek tőlünk, nem biztos, hogy nekünk a román társadalomban elfoglalt pozíciónk szempontjából jó, hiszen kezdünk súlytalanná válni – vélekedik. Balázsi-Pál Előd / Transindex.ro

Együtt könnyebb
A Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetségének konferenciája
A bánáti Muzslyán tartották meg a hétvégén a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetségének konferenciáját. A kétnapos találkozónak az Emmausz katolikus fiúkollégium adott otthont. Korábban ez a találkozó többnyire Budapesten volt, de úgy döntöttek, hogy az őszi konferenciát határon túli helyszínen tartják.
A Kárpát-medencében 2018 a családok éve lesz. A tervezett programok, családfesztiválok, rádióműsorok közös célja a család és a gyermekvállalás népszerűsítése.
– Olyan világban élünk, ahol az egyéni boldogulás előtérbe került a családos léttel és a család vállalásával szemben. Már arról beszélnek, hogy kevesebb emberre lesz szükség, mert a negyedik technikai forradalom már olyan szinten van, hogy a gépek teljes mértékben át tudják venni az ember szerepét. Bár felvetődik bennem a kérdés, hogy: minek? Azt mondják, a technika olyan fejlettségi szinten van, hogy egy ember akár három-négy traktorral is tud majd szántani. No, de hát mi szükség erre, hogyha a megtermelt élelmiszert nincs, aki elfogyassza? Mi azt gondoljuk, hogy nagyon torz irányba megy a világ. Ahhoz, hogy fennmaradjunk, a létünknek értelme legyen, annak egyetlen egy záloga van – a család és a gyermekvállalás, mondta Pataki János, a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetségének elnöke.
A Vajdasági Nagycsaládos Egyesületek Szövetségéhez mintegy 3700 család tartozik. De ezenkívül is vannak még nagycsaládok. Még örvendetesebb, hogy a nagycsaládok száma Vajdaságban növekszik. Ezeknél a családoknál kisebb az elvándorlási vágy.
– A nagycsaládok azért nehezebben indulnak. Nagyobb a kötődés. Egyrészt az miatt, hogy többen vannak, másrészt, pedig mások a családi viszonyok. Hogy valaki útnak induljon, sokban kihat az is, hogy egyáltalán milyenek a családi viszonyok, hogyan viszonyulnak a gyerekekhez, a szülőkhöz, nagyszülőkhöz, mondta Krizsán Vilmos, a Vajdasági Nagycsaládos Egyesületek Szövetségének elnöke. A megélhetés kérdését illetően mindenkinek nehéz, a nagycsaládoknak különösen. Véleménye szerint azonban nagyon fontos, hogy ne csak a pénzben gondolkozzunk, hogy a fiatalokat arra neveljük, hogy családban, gyermekvállalásban gondolkozzanak. Ha a fiatalok ilyen szemléletben nevelkednek, akkor szerinte biztos másképp alakul a népesedési helyzet is.
Az erdélyi magyarság példát mutat a Kárpát-medence magyarságának. A Gyimes völgyében továbbra sem ritka a tízgyermekes család. Együtt könnyebb a megmaradásért harcolni.
– Nemrég megkérdezett egy román tévé arról, hogy miért szeretnénk mi autonómiát, hogy mit szólok az autonómiáról, és hogyan képzelem el. Azt mondtam, hogy a szomszéd faluban leégett egy szegény családnak a háza és három hét alatt felépítették. Ez nálunk az autonómia, mesélte szemléletesen Fikó Csaba, a Hargita-megyei Mozgássérültek Egyesületének a képviselője.
A Szövetségben mindenki a maga módján igyekszik népszerűsíteni a családi élet fontosságát. – Ősök nélkül, történetek nélkül, nem működhet senki. Ezért meghirdettük a családok igaz történeteinek a pályázatát. Úgy hívjuk ezt, hogy Életmese pályázat, ahol minden korcsoporttól azt várjuk, hogy a családjaik történetét írják meg. Az összetartó erő a szeretetet, aminek köszönhetően bizony nehéz időkben is megmaradtak a családok, mondta Radnainé Fülep Ildikó, a Mosolyvirág Nagycsaládosok Debreceni Egyesületének a képviselője.
A konferencia résztvevői szombaton megnézték a nagybecskereki Madách Amatőrszínház operettestjét, vasárnap pedig Erzsébetlakra látogattak. A Tájház és a Kutatóközpont megtekintése mellett részt vettek a katolikus templomban bemutatott búcsú napi szentmisén, melyet Német László megyéspüspök celebrált. Kecskés István / magyarszo.rs

Építeni a közösséget
Az ötszáz lelkes mezőcsávási gyülekezet tagjai vasárnap délelőttönként átlagon felüli számban vesznek részt az istentiszteleten, ami azt jelzi, hogy megszerették Benke János református lelkészt, aki két éve hirdeti az igét a domb tetején őrt álló műemlék templomban. A lelkész elmondása szerint, akinek felesége a marosvásárhelyi filharmónia hegedűse, úgy gondolják, hogy megtalálták a hangot a helybeliekkel, érzik a szeretetüket és figyelmességüket, és nagy örömöt jelent a lelkész családnak, hogy nemrégiben kislányuk született. A lelkész helybenhagyja, hogy viszonylag fiatalokból áll a mezőcsávási gyülekezet, amelynek tagjai között több vállalkozó is van, akik lelkesen támogatják anyagilag is az egyházközséget. Az adományokból bővítik a gyülekezeti termet, hogy kényelmesen elférjenek a különböző alkalmakkor. Az idén kopjafát állítottak a templom mellett a reformáció 500. évfordulója tiszteletére. Az ünnepségen részt vettek a nyírbátori testvérgyülekezet tagjai is, akikkel 2009 óta ápolnak eredményes kapcsolatot. A gyülekezetnek szépszámú kórusa van, amelyet Babos Zsolt kántor vezet. Légrádi Nagy József irányításával működik a fúvószenekar is, amelyben szükség lenne a fiatalításra – tette hozzá. Benke János lelkész nagy hangsúlyt fektet a gyermekekkel, a fiatalokkal való foglalkozásra is, külön járnak az óvodások és előké- szítősök, a kiskátésok, nagykátésok és az ifisek. Vallásórán sokat játszanak, festenek, énekelnek. Ha megszokják és megszeretik, felnőttkorukban sem maradnak ki a gyülekezetből, reméli a lelkész, aki azért is fontosnak tartja ezeket az alkalmakat, hogy a városi tanintézményekbe járó gyermekek megismerjék egymást, és összebarátkozzanak. Ezek az alkalmak ugyanis a közösségépítés első lépését jelentik. A családok összetartása is fontos, ezt volt a célja az anyák napi ünnepségnek, valamint a gyülekezeti családi napnak, szabadtéri istentisztelettel, koncerttel, focimeccsel, amelyen a fiatalok és presbiterek játszottak. Népújság (Marosvásárhely)

Viszonylatok
Az ötszáz éves reformáció valamint Arany János és Kodály Zoltán születésének kétszázadik illetve százharminc ötödik évfordulója alkalmából rendezett Viszonylatok című képzőművészeti kiállításnak nyújt otthont Kolozsváron az evangélikus egyház Reményik Sándor Galériája. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének (EMME) és az Apáczai Galériának a szervezésében megnyílt tárlaton ötvenöt hazai és külföldi művész hatvanhét, a tematika ihlette munkája – festmények, grafikák, szobrok, kerámiák – tekinthető meg november 30-ig, munkanapokon 9-18 óra között.
Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete apáczais kiállításainak sajátos hangulatuk van. Megálmodójuk, Székely Géza művészpedagógus évek hosszú sora óta munkálkodik eme sajátos jelleg kialakításán és megőrzésén: jelesül a kerek évfordulók meghatározta tematikus tárlatok megszervezésén. S ha ezek az évfordulók néha látszólag egymástól nagyon is távol álló eseményeket, személyiségeket hoznak össze, amilyen volt például a hétszáz éves Kolozsvárt, Shakespearet és Kandinszkijt megidéző tárlat, vagy a Johann Sebastian Bachot, Orbán Balázst és Moholy Nagy Lászlót, illetve Hamvas Bélát, Kassák Lajost és Tamási Áront egy fedél alá terelő kiállítás, ezt a mostanit, a kerek évfordulós egybeesésen túl is, a tökéletes tematikai összhang jellemzi. Hiszen mind a reformációnak, mind pedig Arany János és Kodály Zoltán munkásságának az eredeti, tiszta forrásból táplálkozó megújulás, a nemzeti értékek, az anyanyelv és zenei anyanyelv ápolása, védelme, gazdagítása volt a meghatározó tényezője.
Az Apáczai Galéria felújítási munkálatai miatt a jelenlegi tárlatnak az evangélikus egyház működtette Reményik Sándor Galéria nyújt otthont. Ez a tény pedig még fokozza is ezt a sajátos harmóniát, amire Fogarasi Szép Krisztina, a tárlat kurátora jól ráérzett.
A kétszáz ezelőtt született Arany János hatvanhat éves korában, 1882 októberében hunyt el, két hónappal később, 1882 decemberében pedig megszületett Kodály Zoltán. „Arany János az én előrevetett árnyékom, vagy én neki árnyéka” – írta a zeneszerző pályájának kezdetén. És nem véletlenül, hiszen a zeneköltő sok mindenben folytatója és kiteljesítője a költő által elkezdetteknek. Arany ugyanis népdalokat is gyűjtött, sőt dallamukat saját kezűleg kottázta le. A sokáig kiadatlanul maradt, 150 népdalt tartalmazó gyűjteményt pedig halálának 70. évfordulóján az akkor éppen 70 éves Kodály adta közre. A klasszikusaink verseire komponált Megkésett melódiái között pedig két megzenésített Arany-vers található. De Kodály több népballadát is feldolgozott, beemelve azokat a magas művészetbe, ami szintén Arany hatást sejtet. Mindez valahol természetes is, hiszen klasszikusaink, és köztük Arany János munkássága a mai napig termékenyítőleg hat. A babérkoszorú díjas Balla Zsófia például éppen a napokban vallotta be a Kolozsvár Társaságnál, egy Demény Péterrel folytatott beszélgetésben, milyen élvezettel merül el Arany költészetében. S amikor azt olvasom klasszikusunk Régi panasz című versében hogy „Mennyi szájhős! Mennyi lárma!/ S egyre sűlyedt a naszád” másfél évszázaddal ezelőtti szavai annyira találóak, hogy íróját akár kortársamként is tisztelhetem.
S talán az sem véletlen, hogy a 200 éve született költőt Nagy-Britanniában idén Montgomery díszpolgárává avatták. Október 22-én, halála 135. évfordulójának napján pedig a királyi önkény ellen tiltakozó, máglyahalált halt walesi bárdok története fényfestéssel elevenedett meg a walesi főváros, Cardiff 12. századi templomának falain. A patinás település főterén, a „magyar Shakespeare” révén, ahogyan Montgomery polgármestere nevezte költőnket, több százan ismerkedhettek saját történelmükkel, és hallgathatták meg angol fordításban a Walesi bárdokat. Az Arany-évfordulóról a BBC is megemlékezett, sőt az is elhangzott, hogy neki köszönhetően a történetet többen ismerik Magyarországon, mint Walesben.
Ami pedig a költő és a reformáció kapcsolatát illeti, Pröhle Gergelynek, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójának a közlése alapján éppen a magyar kálvinista egyház 1567-es megalakulásának színhelyén, Debrecenben, született meg „Arany első ismert kézirata, a debreceni református kollégiumban, feltehetően stílusgyakorlatként írt prédikáció.” Élete utolsó évében pedig úgy vélte: „Jó éneket írni nincs a mai kor szellemében, mert vallási élet nélkül költői sincs”. Vajon ma mit mondana? De persze azóta eltelt 135 esztendő. Pröhle szerint pedig: „Kár azon merengeni, hogy mit gondolna Arany a „mai kor szelleméről”, (...) ugyanakkor egyházainknak, gyülekezeteinknek is oda kell figyelniük a kortárs kultúrára, irodalomra, azokra a jelzésekre, amelyek az e világban élő protestáns közösség felé érkeznek. (…) a hagyomány jegyében, ismeretében vitázhatunk, eszmét cserélhetünk hitről, szabadságról, modernitásról, nemzeti identitásról. Egyet nem tehetünk meg, éspedig hogy elzárkózunk a kívülről jövő hatások elől, bármily sokkolók is legyenek azok olykor. A bezárkózás ugyanis egyenes út a szellemi tunyaság és az eljelentéktelenedés felé”– véli a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, evangélikus országos felügyelő.
Egyébként minden bizonnyal sokkoló, kívülről jövő hatás lehetett maga a reformáció is, mégis már fél évezreddel ezelőtt termékeny talajra talált nálunk. S ha csak Szenczi Molnár Albert latin-magyar szótárára, magyarra átültetett zsoltáraira és bibliafordítására gondolunk, olyan kincsekkel gazdagodtunk, amelyek évszázadokra meghatározták nyelvünk alakulását. Németh Júlia / Szabadság (Kolozsvár)

Rendőrök testközelben – megzsarolták az MPP elnökét?
Az, hogy rendőri és csendőri erőfitogtatással megakadályozták a magyar országzászló felvonását, azt bizonyítja, hogy Románia nem jogállam – jelentette ki tegnapi sajtóértekezletén Nagy Gábor.
A Magyar Polgári Párt (MPP) sepsiszentgyörgyi területi szervezetének elnöke szerint a szervezők nem vállalhatták a karhatalmi erők esetleges erőszakos fellépésének következményeit.
Nagy Gábor azt mondja: az MPP annak rendje és módja szerint megszerezte a csendőrség és a rendőrség jóváhagyását az esemény megtartásához. Ehhez képest az akció napján a prefektus egy átiratot küldött az engedélyt adó polgármesteri hivatalnak, amelyben betiltja a rendezvényt.
Az MPP meglátása szerint a november 15-én délelőtt kelt irat „tele van hazugságokkal”.
– Azt állítják, hogy mi nem mondtuk, hogy zászlót is akarunk felhúzni, holott ez szó szerint elhangzott a rendőrséggel és a csendőrséggel tartott egyeztetésen. Azt is mondják, hogy nem adhatnak engedélyt egy olyan esemény megünnepléséhez, amelyben több ezer románt lemészároltak. Ilyen alapon mi is kérhetnénk, hogy akkor ne ünnepeljék Sepsiszentgyörgy bevételét, mert ott meg magyar emberek estek el – mondja Nagy Gábor.
Az elnök szerint a zászlófelvonástól kénytelenek voltak eltekinteni, mert 600-700 emberrel szemben 200-250 állig felfegyverzett rendőr állt, „és ki tudja, hányan voltak civilben”, akik „kerek-perec megmondták”, hogy a zászlófelvonást megakadályozzák, és ha erre sor kerül, a tömeget feloszlatják.
– A szervezők nem vállalhatták annak kockázatát, hogy a fegyveres rendőrök nekimenjenek a tömegnek, amelynek jelentős része nőkből és gyerekekből állt. Láttuk, hogy Európát mennyire érdekli az, hogy Katalóniában a rendőrség szétveri azt a tömeget, amely az Unió egyik alapértékének nyilvántartott jogával akar élni – magyarázta Nagy.
Az MPP kitart amellett, hogy az esemény „kulturális jellegű” volt, minden provokatív felhang nélkül, annál is inkább, hogy a felvonandó zászló 1944-ig volt használatban, tehát „egy történelmi zászló, aminek semmi köze nincs Magyarország mai zászlójához”. Ugyanakkor úgy vélik, jóllehet minden engedélyt megkaptak, az eseményt megakadályozták, tehát „nem lehet szó jogállamról”, és „az a mítosz, hogy Románia mintaszerűen megoldotta a kisebbségi kérdést, november 15-én megszűnt”.
Az MPP helyi elnökének elmondása szerint „olyan szinten megy a zsarolás”, hogy Kulcsár-Terza Józsefnek, az RMDSZ színeiben parlamenti képviselethez jutott képviselőnek a titkosszolgálat felajánlotta, „amennyiben nem húznak zászlót és lemondanak az autonómia-statútumról, megépül a vidombáki nemzetközi repülőtér”.
Az MPP háromszéki és megyeszékhelyi vezetői múlt szerdára terveztek egy időszakos történelmi kiállítást, amelynek keretében egy 75 évvel ezelőtti eseményre emlékeztek, amikor – 1942. november 15-én – a sepsiszentgyörgyi országzászló-talapzatra ünnepélyesen felvonták a magyar zászlót. A zászlófelvonásra, a fenti körülmények között végül nem került sor. Erdély András / Székely Hírmondó; Erdély.ma

A múzeumőr Incze Lászlóra emlékeztek (Erdővidéki Közművelődési Napok)
Az Erdővidéki Közművelődési Napok részeként Baróton Incze László muzeológus-történészre emlékeztek (fotó), majd Bánffy Miklós pályaképét bemutató kiállítást nyitottak meg kedden Erdővidék Múzeumában.
A megemlékezés a baróti római katolikus temetőben vette kezdetét, ahol a múzeumteremtő Incze László alakját egykori munkatársa és barátja, Haszmann Pál muzeológus elevenítette fel, s szólt arról az időszakról, amikor a hetvenes évek elején közösen gyűjtöttek anyagot a kézdivásárhelyi múzeum számára.
Erdővidék Múzeumának udvarán Demeter László, az intézmény igazgatója szólt a szülőföldjétől messze kerülő, de örök életében barótinak megmaradó Incze Lászlóról. Olyan kiemelkedő munkát végzett, ami méltóvá teszi, hogy Erdővidék nagyjai között tartsuk számon, és azon a telken, ahol egykoron Baróti Szabó Dávid szülőháza állt, Kászoni Gáspár és Dénes István emléktáblái mellé az övét is elhelyezzék – mondotta.
Jánó Mihály művészettörténész a mérhetetlen tudását megosztó tanár és kiváló pedagógus, a nagy műveltségű, kiemelkedő kutatómunkát végző, hely- és céhtörténeti tanulmányokat író, valamint múzeumőr Incze Lászlót méltatta. Mint mondotta, a szó szoros értelmében is lehet ezt érteni, hiszen értékeinknek nemcsak összegyűjtője, de szigorú őre is volt. Dimény Attila, a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum vezetője úgy fogalmazott: elődjének munkája példaként szolgál a mai fiatal szakembereknek, s kiemelt fontosságúnak tartják, hogy örökségét gondozzák. Dimény örömét fejezte ki, hogy Incze Lászlóról nem feledkezett meg Barót, s emlékét megőrzi. A leleplezett emléktáblát Bíró Károly baróti káplán áldotta meg. A múzeum Kászoni Gáspár Termében a Bánffy Miklós pályaképe című kiállítást Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi kirendeltségének igazgatója nyitotta meg. Mint mondotta, szerencsések a barótiak, amiért gond nélkül emléket állíthatnak kiváló személyiségeiknek, ők már tíz évnél is régebb próbálkoznak, hogy a kolozsvári Bánffy-palotán rövid magyar és román felirattal is ellátott emléktáblán tüntessék fel, hogy ott született a polihisztorként is számontartott Bánffy Miklós, aki többek közt regényíróként, novellistaként, festőművészként, grafikusként, könyvillusztrátorként, lótenyésztőként, politikusként és diplomataként is helytállt. Szebeni Zsuzsa a kiállításról szólva elmondta: az immár harmincnegyedik alkalommal bemutatott, bőségesen dokumentált anyaggal Bánffy szerteágazó tevékenységét kívánták láttatni.
A vándorkiállítás két érdekes darabjáról, Mozart A varázsfuvolájához és Bartók A kékszakállú herceg vára előadásához készült jelmezek rekonstrukciójáról az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet szcenikai gyűjteményének vezetője, Turnay Tímea beszélt. Mint mondotta, mi sem bizonyítja Bánffy Miklós sokoldalúságát és zsenialitását jobban, mint hogy ebben a különleges műfajban is különlegeset tudott alkotni: bár a jelmezek jól hordhatóak, a mai szakemberek számára is komoly kihívást jelentett azok rajzok szerinti újraelkészítése. Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Seregszemlén az erdélyi magyar kutatók és kutatások
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 2002-ben határozta el, hogy csatlakozik a magyar tudomány novemberi ünnepéhez, és megszervezte első konferenciáját A Magyar Tudomány Napja Erdélyben (MTNE) címmel. Az évente megtartott rendezvény időpontja – az EME 1859-es alapító közgyűlésére emlékezve – a november 23-ához közeli hétvégére lett kitűzve. Az EME különböző szakosztályainak és fiókszervezeteinek tudományos ülésszakára eltérő időpontokban kerül sor, így tulajdonképpen egész november úgymond a tudományoké, sőt: a jog-, közgazdaság- és társadalomtudomány szakosztály október végén tartotta, a művészettörténet szekció pedig december 9-én tartja előadásait. Idén a megnyitót november 24-én, 9 órai kezdettel tartják a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében.
A rendezvényről Bitay Enikő, az EME főtitkára számolt be a Szabadságnak.
– Hagyományunkká vált, hogy a pénteki nyitónapon plenáris előadások hangozzanak el a tudomány időszerű kérdéseiről, szombaton pedig a hét szakosztály és fiókegyesületeink tartják meg a saját tudományterületükhöz szabott konferenciájukat, illetve az egyes régiókban és tudományágakban felmerülő sajátos kérdéskörökben maguk határozzák meg annak a tematikáját is. Az évek során ezek a rendezvények is kiszélesedtek, s az egyes konferenciákat november különböző időpontjaiban tartjuk meg.
A Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvénysorozat célja, hogy a különböző tudományágak és tudományos műhelyek számára teret biztosítson az elért eredmények bemutatására, megvitatására, valamint a jövőbeni feladatok kijelölésére és egyeztetésére. Az EME hét szakosztálya és négy fiókegyesülete összesen 16 rendezvényével járult hozzá az egyesület központi rendezvényéhez, s ezáltal kapcsolódott a Magyar Tudományos Akadémia tudományünnepi rendezvénysorozatához.
– Nagyon gazdag a rendezvény, ha csak a számos és változatos programot is nézzük. Mit lehet röviden elmondani ezekről?
– A rendezvények változatos képet mutatnak téma, nagyságrend, helyszín és célközönség tekintetében, van közöttük öt nemzetközi tudományos konferencia, tudomány-népszerűsítő rendezvény, illetve emlékkonferencia is. Tíz rendezvény Kolozsváron, hat vidéken zajlott, illetve lesz megtartva (Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Érmindszent, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy).
Emléküléseket többnyire a fiókegyesületek szerveztek/szerveznek. A gyergyószentmiklósi fiókegyesület Történész konferencia a Szent László emlékév tiszteletére címmel nemzetközi fórumot szervezett, a csíkszeredai fiókegyesület tudományos konferenciát tartott Szent László király erdélyi, székelyföldi kultusza tematikában. A Zilah, Szilágysomlyó és vidéke fiókegyesület Érdmindszenten Ady Endre 140. születésnapja tiszteletére szervez emlékkonferenciát „Engem az én falum vár…” címmel, itt előadások hangzanak el, majd emléktáblát lepleznek le.
Az előző évek adatai szerint, több mint félezer érdeklődőt szólít meg a rendezvény, a múlt évben összesen 324 szerző 215 munkáját mutatták be.
– Mi a témája az idei tudománynapnak?
– A Magyar Tudományos Akadémia javaslatát figyelembe véve az Emberközpontú tudomány idén a téma, igyekszik közelebb vinni a tudomány az érdeklődökhöz, betekintést nyújtani a tudományos élet mindennapjaiba, a legújabb kutatási eredményeket közérthetően bemutatni, s mindemellett terjeszteni a tudományos értékeket. Rendezvényünk fővédnöke hagyományosan a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Lovász László akadémikus. Az akadémiát Kocsis Károly, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke fogja képviselni.
– Fiatal kutatók is lesznek az előadók között?
– Hasonlóan a múlt év sikeres rendezvényéhez, idén is a plenáris előadások megtartására különböző szakterületeket képviselő fiatal kutatókat kértünk fel, figyelembe véve a szakosztályok javaslatait. Így tizenegy kutatási témába és ezek eredményeibe láthattunk bele, melyek tükrözik a fiatal generáció tudományos törekvéseinek irányát és a jövőbeni lehetőségeket.
Tizenegy fiatal kutató, tizenegy tudományterületről, különböző intézmények képviseletében tizenegy előadásában mutatja be legújabb kutatási eredményeit, illetve ezek hasznosulását. Betekintést kapunk a biológus kutató által tanulmányozott növény-baktérium kapcsolatába, a fizikus kutató a beltéri radon kutatás jelenlegi romániai helyzetét taglalja, a biológus-agrár-kutató által a mezőgazdasági kultúrák védelméről hallhatunk beszámolót. A rosszindulatú daganatok korszerű diagnózisáról és kezeléséről értekezik a patológus, közgazdász szakértő pedig a pénzügyi viselkedéstan nyitott kérdéseiről szól. A matematika oktatás modern elméleteit tekinti át a felkért előadó. A mérnökkutató a robotirányitási rendszerekről értekezik, az irodalomtörténész pedig Vikár Bélának a magyar-finn kapcsolatok szerepéről tart előadást. A paleontológus kutató a dinoszaurusz korának utolsó felvonását mutatja be a legújabb erdélyi kutatások fényében. A történészkutató a kolozsvári református egyházközség 17. századi gazdálkodásáról, a muzeológus pedig a nagyváradi Római Katolikus Püspökség alakuló egyházművészeti gyűjteményeiről beszél.
A tudománynapi rendezvény keretében is sor került a gr. Mikó Imre-emléklapok átadására, a jelentős oktatói és kutatási tevékenységek elismeréseként, illetve a tudományos szakosztályok és kiadványaiban vállalt szakmai tevékenységekért. A központi rendezvény ünnepi hangulatához egy kiskoncert is hozzájárul, az echo by Visszhang oktett lép fel. A rendezvény az EME székházában folytatódik állófogadással, kötetlen beszélgetéssel.
– A kétnapos rendezvény másnapján már a szakosztályok szervezik az előadásokat?
– Szombaton, november 25-én további hat rendezvény zajlik párhuzamosan, különböző helyszíneken Kolozsvárt, más-más szakterületeket felölelően, a szakosztályok szervezésében. A Nyelvészeti, irodalom-, színház- és zenetudományi kutatások a jövő emberéért tematika a diszciplínák sokfélesége és az intézmények találkozója jegyében zajlik, újdonsága a zenetudományi blokk, amelyet László Ferenc zenetudós születése 80. évfordulója alkalmából szerveznek. A történelem szekció előadásai az idei év történelmi szempontból két kiemelkedő eseményére, az 500 éves reformációra és 150 éves kiegyezésre emlékeznek: Reformáció Erdélyben — történészek és egyháztörténészek világítanak rá többek között az erdélyi szerzetesrendek és a reformáció kapcsolatára, a reformációnak az erdélyi könyvkultúrára és a könyvhasználatra, gondolkodás-, művelődés- és iskolatörténetre kifejtett hatására, illetve más, a reformáció vonzáskörébe tartozó kérdésre; Az osztrák-magyar kiegyezés a szimbolikus politika tükrében — a politikatörténeti kézikönyvek lapjairól jól ismert esemény és a kiegyezéssel kezdődő korszak újragondolását tűzi ki célul olyan esettanulmányok segítségével, amelyek középpontjában ezúttal a szimbolikus kérdések állnak. Az Erdélyi Természettudományi Konferencia keretében hagyományosan a biológia, fizika, földtudományok, kémia és környezettudományok szekciókban tartanak előadásokat, illetve poszterbemutatókat. Az Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztály Kolozsvári fiókjának tudományos rendezvényén előadások hangzanak el változatos témakörben, amelyek aktuális egészségügyi, kezelési, etikai és közegészségügyi problémákat vetnek fel. A XVIII. Műszaki Tudományos Ülésszak nemzetközi fórumán idén is jelentős intézményközi projektek, együttműködések eredményeit ismerhetjük meg. Nyolc egyetemről, négy kutatóintézetből összesen negyvenkét szerző huszonkét előadását mutatja be. A rendezvény keretében a Jenei Dezső emléklap átadása ünnepélyes keretet biztosít az erdélyi magyar műszaki tudományosságért kifejtett tevékenység elismerésére. Az Emberközpontú elméleti és alkalmazott agrártudomány című rendezvény célja pedig szakmai fórum biztosítása, amely keretében a magyar ajkú hazai és külföldi, pályakezdő és tapasztalt szakemberei az agrártudomány aktuális kérdéseit, a jövőbeni kihívásokat és javaslatokat fogalmazhatnak meg ezek megelőzésére, megoldására.
Mindegyik rendezvény fontos számunkra, jellemzői a szakmaiság, a korszerű tudományos eredmények bemutatása, megvitatása, a tudomány értékeinek terjesztése s mindemellett a tudományos közösségépítés.
Az EME kiadványaiból is lehet tájékozódni az egyes szakterületeken elhangzott előadásokról. Az évi rendszerességgel megjelenő Certamen sorozatban a nyelv-, irodalom-, néprajztudomány, történelem és művészettörténeti szekció előadásait, valamint a Műszaki Tudományos Közlemények sorozatban a reál tudományok szakterületén elhangzott előadások írott változatát olvashatják. A természettudományi előadások közlésre javasolt tanulmányai pedig a Múzeumi Füzetek – Acta Scientiarium Transylvanica folyóiratban lesznek terjesztve. Újvári Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)

A nyolcvanéves Murádin Jenőnek, születésnapjára
Nyolcvanadik életévét tölti be ma Murádin Jenő. Az Aranyosgyéres melletti Harasztoson született, 1937. november 23-án, ahol édesapja, Murádin Lukács tanító, édesanyja, Diószeghy Anna tisztviselő volt. Testvérbátyja, Murádin László, neves erdélyi nyelvész, a kolozsvári napilapunk nyelvművelési rovatának sok évtizedes, köztiszteletnek és -megbecsülésnek örvendő szerzője.
Murádin Jenő művészettörténésznek készült a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, azt követően azonban a szakmájában munkát nem talált, így 1966 és 1988 között, 22 esztendőn keresztül, a kolozsvári Igazság című, a Román Kommunista Párt tartományi, majd megyei bizottsága által kiadott napilap újságírójaként és szerkesztőjeként dolgozott. 1988 és 1990 között a Napsugár című gyermeklap főszerkesztője volt, 1991-től pedig a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola oktatója, egyetemi docensi minőségben. Munkásságának oroszlánrészét azonban nem szerkesztői és oktatói, hanem művészettörténészi tevékenysége jelentette. Műkritikái, tárlatnyitó beszédei, képzőművészeti cikkei, tanulmányai és e tárgykörben írt kötetei az erdélyi képzőművészeti szakirodalom és szakma megkerülhetetlen, rendkívül tájékozott és igen termékeny személyiségévé avatták.
Amikor egyetemi tanulmányait követően a szerkesztői munkát volt kénytelen elfogadni, ez nem is a legrosszabb lehetőséget nyújtotta arra, hogy az ember a képzőművészettel közelebbi kapcsolatba kerülhessen, és arról néha írhasson is. Nehéz évek voltak, magyar értelmiséginek nem ajánlották fel naponta a jobbnál jobb kolozsvári ‒ egyetemi, múzeumi vagy kutatóintézeti ‒ stallumokat, hogy aztán ott a szaktudását kényelmes, kellemes és ráérős körülmények között megcsillogtathassa. Az embernek azzal kellett megelégednie, ami volt, amit egyáltalán felkínáltak és megengedtek, hiszen a láthatáron a kitörési pontok távolról sem hemzsegtek.
A kihívás óriási volt. Aki tudja, hogy milyen megállíthatatlan és idegőrlő taposómalom a napilap, az rögtön megérti, hogy szakszerű, következetes, aprólékos, odafigyelő kutatómunkát bármilyen környezetben el lehet képzelni, de napilap szerkesztőségében, a szerkesztőségi őrült munkatempóban a legkevésbé. Pedig éppen ez volt az a közeg, amelyben Murádin Jenő nekifogott a képzőművészeti szakterület egyik legnagyobb horderejű és számára legégetőbbnek látszó feladatának az elvégzéséhez.
Murádin ilyen körülmények között kezdte el ugyanis az erdélyi képzőművészet múltját kutatni, és ilyen ‒ barátságosnak és nyugodtnak egyáltalán nem mondható ‒ közegben kezdte lassan felküzdeni magát az erdélyi magyar képzőművészet-történeti kutatás élvonalába. Idejekorán rájött arra, hogy az erdélyi képzőművészet színterén korábban csupán egyik-másik művészről vagy művészcsoportról jelentek meg jó esetben kisebb tanulmányok, többnyire azonban csak újságokban vagy folyóiratokban közölt cikkek. Alkotóművészeti szakterületen következetes könyvtári vagy levéltári kutatást senki nem folytatott, és emiatt az erdélyi képzőművészeti kutatásnak sem voltak letéve azon alapjai, amelyekre biztonsággal és szakszerűen építeni lehetett volna.
Addig senki nem mérte fel, hogy az idők folyamán az egyes művészekről, művészeti irányzatokról, iskolákról és csoportokról kik és mit írtak, hogyan rögzítették a korábbi nemzedékek mindazokat az információkat, amelyek a jelentősebb vagy akkoriban éppen jelentéktelenebbnek tetsző képzőművészeti eseményekről, kiállításokról, nagyobb lélegzetű munkák elkészültéről a közösségnek hírt adtak, és az egyes művészeti eseményeket rövid időre a közbeszéd tárgyává emelték. Murádin Jenő azt is hamar felismerte, hogy mindeközben naponta felbecsülhetetlen értékek és pótolhatatlan emlékek vesznek el ‒ végérvényesen.
Jól jött neki, hogy a szerkesztőségtől ötperces sétára állt az egyetemi könyvtár, amelynek polcain ott sorakoztak azon sajtókiadványok kollekciói, amelyek lapjain minden szükséges információt meg tudott találni. És elkezdte ezeket olvasni, s amint olvasta a tömérdek adatot, megfogamzott benne a nagy kutatás gondolata: kivonatolni a releváns információkat valamennyi sajtótermékből, cédulákra, amelyeknek a rendszerezésével és visszakeresési szisztémába történő foglalásával majd egyszer a nagy perspektíva is megtekinthetővé válik.
Ezekben az években Murádin Jenő szerkesztőségi íróasztalán csak az üres aktatáskája hevert, nyitott zárral, arra pedig a táska tulajdonosa szemüvegének a tokja volt hanyagul rádobva. Ha valaki kereste, láthatta, hogy e tárgyak gazdája ott van a szerkesztőségben, talán csak néhány percre lépett ki az íróasztala mögül, talán csak átugrott a szomszéd irodába, netán a kiadóhivatalba vagy a fotólaborba ment, esetleg a klubhelyiségben lehet, vagy éppen a tördelőtitkári szobában beszélget a másnapi lapról. Az is megeshet, hogy éppen csak jókat derül az ott dolgozó kollégák kifogyhatatlan történetein.
Murádint azonban ezekben az órákban megtalálni a szerkesztőség egyetlen helyiségében sem lehetett, mert ő akkor már a könyvtárban ült, és ott folytatta a munkát, ahol azt előző napon abbahagyta. A kollégák pedig kedvesen-cinkosan falaztak neki, hiszen érezték, hogy fontos gyűjtést végez, bár arról, hogy mekkora fába vágta a fejszéjét, igazából egyiküknek sem volt sejtelme. Aztán Jenő délután előkerült, ellátta a soron következő szerkesztőségi feladatait, és ha nem volt éppen szolgálatos, hazament.
A táskájában, persze, ott lapultak azok a cédulák is, amelyekre aznap kerültek rá az értékes információk. Kérvénylapok negyedének egyik és másik oldalára töltőtollal írt bibliográfiai adatok, tények, idézetek és érdekes részletek kerültek-gyűltek nap, mint nap a cédularendszerbe. Amely pedig végül, teljességre törekedve, felölelte az 1867‒1918 közötti erdélyi, illetve az 1918‒1989 közötti romániai magyar művészeti irodalomról nyomtatásban megjelent híreket, cikkeket, esszéket, tanulmányokat és más jellegű írásokat is.
Ezek a cédulák képezték aztán az alapját azoknak a köteteknek, amelyeket 1977-től kezdődően, egy-két évenként Murádin Jenő letett az erdélyi magyar olvasó asztalára. Összesen hét ilyen képzőművészeti monográfiája hagyta el a nyomdát az 1989 decemberi rendszerváltásig, s ezek közül mindegyik egy-egy alkotó életét és munkásságát vette górcső alá: Klein József (1977), A Barabás Miklós Céh (1978), Gy. Szabó Béla (1980), A Ferenczy művészcsalád Erdélyben (1981), Nagy István (1984), Maticska Jenő (1985), A tél festője [valójában Gruzda János] (1989).
Már ezekből a munkákból is jól látszott, hogy a szerző két nagy művészeti központ alkotóira összpontosít, Nagybányára és Kolozsvárra, s ezek történetéhez készít résztanulmányokat. Rájöhetett azonban erre a rejtett szándékra a hatalom is. Az utolsó kötetre már a művész nevét sem volt mód ráírni, mert az autokrata rendszer akkorra már odáig jutott, hogy a diktátor nevén kívül senki másét nem lehetett könyvcímként szerepeltetni. Aztán, amire a kötet nyomdába kerülhetett, az idők annyira elvadultak, hogy a kötetben szereplő valamennyi helységnevet is románra kellett változtatni, ami nem csupán a szerzőnek, hanem az olvasónak is mérhetetlen bosszúságot okozott. Sovány, de mégis vigasz volt, persze, hogy legalább a kötet tartalma megmenekült.
A rendszerváltás, mint annyi más ember számára, Murádin Jenőnek is fellélegzést hozott. Feloldódtak a tiltások, kinyíltak a határok, tanulmányutakra adódtak lehetőségek és akadálymentes kapcsolattartásra az anyaországgal, az ottani kutatókkal és műhelyekkel, és ugyanakkor eljött a nagy összegezések ideje is. Murádin Jenő pedig nem vesztegette az időt, folyamatosan és kegyetlen tempóban vallatta a céduláit, és szinte évente tette le az asztalunkra a soron következő alkotói monográfiáját vagy pedig összegező kötetét.
Csupán néhányat említenék meg az 1990 után megjelent legfontosabb képzőművészeti monográfiáiból: Nagy Oszkár (Kishonthy Zsolttal, 1993; 2. kiadás: 2008), Nagybánya ‒ a festőtelep művészei (1994), Dömötör Gizella ‒ Mund Hugó (Bajkay Évával, 1996), Nagybánya 100 éve (Szücs Györggyel, 1996), Thorma (Bay Miklóssal és Boros Judittal, 1997), Erdélyi festőiskolák (1997), Kovács Zoltán (1998), Fadrusz: két szobor száz éve (2002), Tóth Gyula (2002), Gyergyó művészeti topográfiája (2003), Szathmáry Pap Károly (2003), Az aradi Szabadság-szobor (2003), Katz Márton ‒ Agricola Lídia (2004), Kádár Géza. Offenbächer József emlékére (Vida Györggyel, 2005), A felsőbányai művésztelep (2006), Szopos Sándor (2006, ugyanabban az évben románul is), Izsák Márton (2007), A Mátyás-szobor és alkotója, Fadrusz János (2008), Pittner Olivér (Szücs Györggyel, 2009), Márton Ferenc (Sümegi Györggyel és Zombori Istvánnal, 2009), A szobrász Köllő Miklós, 1861‒1900 (2010), A szanki homokvilág Gy. Szabó Béla művészetében (Szakál Auréllal, 2010),Székelyföldi ösztöndíjasok, 1941‒1943 (2012), Udvardy Ignác (2013), Felvinczi Takács Zoltán erdélyi évei és kolozsvári tanári működése (Murádin János Kristóffal, 2014) és A szobrász Kolozsvári-Szeszák Ferenc, 1881‒1919 (2015). Sajtó alá rendezte és bevezető tanulmánnyal ellátva kiadta továbbá a Szervátiusz Jenő Életem, emlékeim című kötetet (2010).
És persze, eljött az ideje az összegező műveknek is. Álljon itt ezek közül is három: Erdélyi magyar metszetművészet a 20. században (2004), A megsebzett szobor. Elpusztult vagy megsérült erdélyi magyar emlékművek repertóriuma (2008), illetve Fegyverek és múzsák. Erdély művészete az első világháború idején (2016). Továbbá az egyik legnagyobb lélegzetű és nagy horderejű munkája, amelyik kétségtelenül a Kolozsvár képzőművészete. Alkotói örökségünk a 19–20. századból című kötet (2011), amelynek súlyát és fontosságát, vallom teljes meggyőződéssel, majd a jövő művészettörténész nemzedékek fogják csak igazán érezni és értékelni, s amelyben Erdély fővárosa két legutóbbi évszázadának képzőművészete és képzőművészei elevenednek meg.
Amikor ugyanitt, ennek a napilapnak a hasábjain, tíz évvel ezelőtt, a 70. születésnapján köszöntöttem, az írás megjelenését követő baráti beszélgetésünk során elmondtam neki, hogy szerény véleményem szerint milyen fő feladatai maradtak hátra: 1. Kiadni a műkritikáinak és képzőművészeti tanulmányainak a legjavából egy reprezentatív válogatást; 2. Kiadni az általa sok munkával összeszedett erdélyi/romániai magyar képzőművészeti bibliográfiát; 3. Leírni és kiadni az erdélyi képzőművészet alkotóinak és műhelyeinek humoros történeteit és anekdotakincsét.
Komolyan vette azt, amit félig komolyan, félig viccelődve mondtam, s ezt nagy örömmel nyugtáztam. 2013-ban letette ugyanis az íróasztalomra a Függőhidak. Válogatott művészettörténeti írások több száz oldalas kötetet, amellyel az első pontban megfogalmazott vágyamnak tett eleget. Sokan és sokszor fogják haszonnal forgatni ezt a munkáját is.
Aztán a tavaly megkaptam tőle azt a két kötetét, amelyekbe a könyvtárakban eltöltött fél életét és az annak során feltárt mintegy tizenötezer képzőművészeti írás bibliográfiai adatait sűrítette, a könyveinek a könyveit: Erdélyi magyar művészeti irodalom, 1867‒1918 (2016) és Romániai magyar művészeti irodalom, 1919‒1989 (2016).
Nyilván, cseppet sem könnyű megmérni az olyan gazdag életműveket, mint amilyen a Murádin Jenőé, amelyekhez hasonlítható aligha van a szűkebb erdélyi hazánkban, de amilyennel szélesebb, kelet-közép-európai régiónkban sem gyakran találkozunk. Azt a szakmai pályát, amelyet művészettörténész barátunk végigjárt ‒ s itt talán jóval találóbb lenne a végiggürcölt ‒, azt a kihíváshalmazt, amellyel szembe kellett néznie, azt az alkotói munkát, amelyet kifejtett és az annak nyomán létrejött produkciót, szinte minden részletében a mi kelet-európai, folyamatosan a teljes bezártsággal és a kisebb nyitásokkal fémjelzett sorsunk határozta meg.
Murádin Jenőnek még rengeteg feladata van, hiszen ezen az évfordulón újabbakat találtam, amelyeket majd neki személyesen fogok elmondani. Itt és most, nyilvánosan, miközben az előtte álló feladatokhoz neki sok erőt és egészséget, megelégedett és gondtalan életet kívánok, gyöngéden emlékeztetném arra, hogy az évtizeddel ezelőtti kívánságlistáról az anekdotakötettel továbbra is adósunk...
Ismerem őt jól, van annyi humora, hogy ezt a ráolvasást elviselje. Sőt!
Isten éltessen, Jenő! Szabadság (Kolozsvár)

Bayer Zsolt Kolozsváron: egy csőcselékünk van
A külhoni magyarok szavazati joga, a bevándorlás, az iszlám mint kulturális fenyegetés és a kortárs liberalizmus vétkei voltak terítéken azon a kolozsvári kerekasztal-beszélgetésen, amelyen ismert erdélyi, magyarországi és délvidéki közéleti személyiségek vettek részt.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett eseményen Borbély Zsolt Attila politológus-közíró töltötte be az est házigazdája szerepet. Rámutatott: Trianonkor nemcsak területeket csatoltak el Magyarországtól, hanem elválaszthatóvá tették a nemzetérdeket az államérdektől.
Borbély – bár szándékosan nem mondta ki a politikus nevét – Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció elnöke által a határon túli magyarok szavazati jogának eltörléséért kezdeményezett aláírásgyűjtését hozta fel kortárs példaként. A csíkszeredai György Attila József Attila-díjas író szerint a szavazati jog megvonása nonszensz. A közönség derültségére hozzáfűzte: ő szeret csúnyán beszélni, ezért kimondja Gyurcsány nevét.
Bayer Zsolt újságíró-publicista emlékeztetett, a Kádár-rendszer „suttogó propagandája” azt terjesztette, Kis-Magyarország területén azért élnek jól az emberek, mert megszabadultak az elcsatolt területeken élő magyaroktól.
Szerinte „az ótvaros lumpen prolik” ezt ma sem gondolják másként. Hozzáfűzte: számtalan olyan, Erdélyből áttelepült emberrel beszélt, akik a 2004-es népszavazáson előre megmondták, hogy nemmel szavaznak, hogy ha ők annyit küszködtek az állampolgárságért, nehogy már a többiek „ingyen” megkapják. Megvannak a ti saját büdös bunkóitok is, mert egy csőcselékünk van” – vonta le a tanulságot Bayer Zsolt.
Szentesi Zöld László délvidéki példával szemléltette, milyen erős törekvés volt a kommunista rezsim ideje alatt, hogy a helyi kulturális életet megkülönböztették a magyarországitól, ezért beszéltek jugoszláv magyar irodalomról meg erdélyi magyar irodalomról. Szerinte a normális nézőpont az, hogy a székelyderzsi magyar ugyanannyira magyar mint a Zala megyei. Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)

Boia újabb félelmei
Mintha kicsit megnyugodtam volna Lucian Boia legfrissebb kötete olvastán: az egyesek szerint el-, mások szerint közismert, szintén mások szemszögéből kényelmetlen történész a jövő évi centenáriumra reflektál a Humanitasnál megjelent könyvében (În jurul Marii Uniri de la 1918: naţiuni, frontiere, minorităţi). Statisztikákban és térképekben tobzódó munka, amely újfent lebontja a román történeti szemléletben máig makacsul megtapadt egységmítoszt; Burebista egységes erős és központosított dák államától sorsszerűen vezetett a pálya Mihai Viteazul 1600-as tiszavirág életű egyesítésén át a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlésig és Nagyrománia létrejöttéig.
Boia érdeme, hogy tág teret szán a történések európai kontextusba való illesztésére, olyan „csemegéket” kínál, mint például a csehszlovák állam összefércelésének háttérbeli indítékai, a gubancos Macedónia-vita okai, vagy éppen Montenegró sajátos esete, ahol Nikita király fél évszázadon át tartó (és ugyancsak 1918-ban félbeszakított) uralmát négy lányának „diplomatikus” kiházasításával biztosította.
Románia majdnem százados sikersztorija sem lineáris, egyértelmű epizód: az első világégés küszöbén legfeljebb csak egyéni vagy kiscsportos vágyálmok szintjén merült fel a valamennyi románt határai között tudó állam gondolata. A nagyhatalmi geostratégiai érdekek szerencsés összejátszása és jó adag helyzetfelismerés hozta meg a révbe érkezést, de a történész a szakemberhez képest igen bátran hangsúlyozza a szerencsének, mint fontos tényezőnek a képletbeli szerepét. Pérhuzamos forgatókönyveket vetít ki, nyilván korbeli dokumentumokra utalva: ezek szerint – bár kevés eséllyel kecsegtető – több változat is létezett az Osztrák-Magyar Monarchia háború utáni fenntartására. Jászi Oszkár terve mellett ott találjuk A. C. Popovici föderatív projektjét vagy az osztrák szocialisták elképzelését.
Ám a kötet leginkább aktuális része az igen szűkszavú zárófejezet, amely konklúziók helyett arra figyelmezteti a szolgálatos nemzetféltőket, hogy legalább annyit megérthetnének: december elseje nem az a dátum, amit a magyarok különösképpen értékelnének. Miután leszámol az orosz–magyar konspiráció rémálmával, Boia felteszi a kérdést, hogy van-e kiút ebből a szerinte „végtelen és végülis meddő ellentétből”. Akarva-akaratlanul el kell fogadnunk a két, olykor egymástól eltérő Erdély-történet egymásmellettiségét. Szerinte ez a két narratíva egy adott pillanatban akár egymást kiegészítő diskurzussá válhat. „A tét mindannyiunk számára nem a múlt, hanem a jövő!” – ez a kötet utolsó, kissé didaktikus, kissé moralizáló mondata.
Egyik nemrég adott interjújában a történész a felszínes, avitt nacionalista szlogenek harsány szajkózásától félti a centenáriumot. Attól, hogy elsikkad mindaz, amit 1918 jelent, felhígul és unalmassá, közhelyszerűvé válik. Holott – teszi hozzá –, a hazafi és a többnyire negatív töltetű  nacionalista között egyértelmű a határvonal: aki valóban fontosnak véli nemzetét, országát, naponta tesz érte, teljesít a maga pászmájában, példát mutat, másokat is ösztönöz, közösséget szervez, vagy támogat, ha kell önkritikus pillantással mérlegel, és azon van, hogy holnap egy fokkal jobb eredményt könyvelhessen el. A román történésztársadalom a többi közt ezzel tartozik Boia szerint, hiszen nemzetközi szakmai körökben alig jegyzik Romániát. Mert mi beérjük igazunk nívótlan ismételgetésével, és befele mantrázzuk mindezt, miközben az európai porondon többnyire hiányunkkal tűnünk ki – aggódik a Miért más Románia szerzője. Rostás-Péter István / maszol.ro

„Mindig érdekeltek a vakfoltok”
Álljunk meg egy szóra Balázs Imre Józseffel
Balázs Imre József költő, kritikus, egyetemi oktató volt az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov Kávéház közös rendezvényének, az Álljunk meg egy szóra irodalmi beszélgetéssorozatának legutóbbi vendége. A meghívottat az est állandó házigazdája, László Noémi faggatta.
„Az Udvarhely szinten ismert matekzseniként, hogyan kötöttél ki 1994-ben a magyar–angol szakon?”, tette fel a nyitó-kérdést László Noémi, amelyre a meghívott rögtön leszögezte, a közhidelemmel ellentétben „nem vagyok, és nem is voltam matekzseni”.
Balázs Imre József kifejtette, az 1980-as években a székelyföldiek egyetlen esélye a reál tantárgyak terén volt, ezért erősödtek meg az iskolákban a reálosztályok és készítették fel a diákokat matek, fizika, gépészmérnöki egyetemi szakokra. Ennek a trendnek a következtében került ő is a Tamási Áron Gimnázium reálosztályába. Ám a 90-es években ez már megváltozott, így hiába a sok matekverseny, tizenegyedik osztályban közölte a matektanár osztályfőnökkel, ő irodalom szakon fog továbbtanulni. „Szilágyi Domokos és angol nyelvű hatások miatt nyergeltem át irodalmárnak”, jegyezte meg.
Másodéves egyetemistaként, 1996-ban kezdett el párhuzamosan verseket és kritikákat közölni. „Az a helyzet, hogy versíró ember elég sok volt abban az időben, kritikaíró ember viszont annál kevesebb, akik voltak, azok is hamar felhagytak ezzel a műfajjal. Én viszont nem, emiatt is elég hamar leosztották nekem az Előretolt Helyőrség környezetében a kritikus szerepét. Ám ez rendben volt, hiszen kritikus is voltam” – mesélte el, hogyan alakultak az egyetemi évei, és miért nem „kallódott el”, mint számos kortársa.
László Noémi megjegyezte: míg ők ketten kortársak és mindketten, számos más kortársukkal együtt, az Előretolt Helyőrségnél kezdtek, a Helyőrségre jellemző harsányság azonban nem köszönt vissza Balázs Imre József alkotásaiban. – Nekem úgy tűnik, hogy a Székelyföldről érkezők nagy többségének hangja erős, markáns, ez különösképpen jellemző volt az 1990-es évek derekától a 2000- es évekig, arra a korszakra, amikor te is indultál. Viszont ebből a körből te kilógsz – jegyezte meg az est házigazdája. A meghívott elmondta, a Helyőrség olyan „ellenségképeket” kreált, amelyekkel ő nem tudott azonosulni. Többen a Helyőrségtől Rejtő-féle, vagány szerzőkként pozicionálták magukat és elzárkóztak a Nádas, Esterházy, Garaczi által képviselt „érthetetlen irodalomtól”, amely szerzőket ő viszont kedvelt, magyarázta el Balázs Imre József, miért nem volt részese a Helyőrséges körnek. „Nem tudtam teljes mellszélességgel csatlakozni ahhoz a részéhez, hogy kiket utáljunk közösen”, tette hozzá. Megjegyezte azonban, hogy többnyire a „marketingstratégiával” volt problémája.
László Noémi arra is kíváncsi volt, hogyan kötött ki az erdélyi magyar avantgárd költészet elemzésénél, amelyből később a doktori dolgozatát is írta. A meghívott elmondta: nem ezzel a témával indult, viszont nem bánja, hogy végül ezt elemezte.
Géczi János, a Kalota Kiadó igazgatója kérte fel Balázs Imre Józsefet és Demény Pétert, hogy állítsanak össze antológiákat: Demény Péter a novellistákét, ő pedig a költészeti antológiát szerkesztette. – Ugye az antológiaszerkesztés kronológia szerint halad. Azt vettem észre, hogy a Gyimesi Éva és a Görömbei András által szerkesztett antológiákban Bartalis János és Horváth Imre között nincs feltüntetve erdélyi költő, viszont köztük 13 év a korkülönbség. Hiányzott 13 év az erdélyi magyar költészetből és elkezdtem utánanézni, hogy miért – jegyezte meg. Így fedezte fel az erdélyi magyar avantgárd költészet 13 évét, többek között Becski Irén, Becsky Andor vagy Ormos Iván költőket, akik soha nem jutottak el odáig, hogy önálló kötetük legyen, de akik „telepublikálták a korabeli erdélyi folyóiratokat”.
– Engem mindig érdekelnek ezek a vakfoltok, hogy miért nem beszélünk valamiről, hogy miért hiányzik valami a kultúrából – indokolta meg a költő, hogy miért tért át erre a témára.
Balázs Imre József 1999-től a Korunk folyóirat irodalom és kritika rovatának a szerkesztője lett, majd 2008-ban a folyóirat főszerkesztője, amely pozícióról 2012-ben lemondott. – 2008 után, a gazdasági válság miatt ez a főszerkesztői munka exponenciálisan megugrott, sokkal több időbe tellett előteremteni a folyóirat fenntartásához szükséges pénzt, ráadásul az egyetemi állásomnál is elkezdett egyfajta bürokrácia működni, egyre több papírmunkát kellett végezni. Így igazából mindkét munkahelyemen nőtt a terhelés – fejtette ki a meghívott. A rengeteg munka viszont kimerítette, és amikor ennek a fáradtságnak fizikai jelei is megmutatkoztak, rájött: választania kell. Lemondott tehát főszerkesztői állásáról és visszalépett szerkesztőnek.
Az est végén szó esett a meghívott gyermekverseiről is, amely műfajban, László Noémi szerint, Balázs Imre József felszabadult. A költő kifejtette, akkor kezdett el gyermekverseket is írni, amikor megszülettek a lányai, részben azért, mert rendszeresen olvasott fel nekik esténként verseket, de sokszor úgy érezte, némelyek nem szólnak semmiről. Záróakkordként a szerző saját gitárkíséretében adta elő néhány megzenésített versét. Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

A The Guardian részletesen beszámolt az elmérgesedett székelyföldi medveügyről
Az elkeseredett hegyvidéki falusiak már recepteket cserélgetnek olyan házi készítményű mérgekről, amelyek biztosan megölik a medvét – írja a The Guardian a székelyföldi medveügyről szóló cikkében.
Nemzetközi sajtónyilvánosságot kapott a székelyföldi medveügy: a The Guardian című brit napilap honlapján szerdán jelent meg egy terjedelmes írás, amely a részletesen foglalkozik a medvetámadásokkal, a nagyvadak okozta károkkal, Hargita megyére fókuszálva. A Hogyan vált a barna medve első számú közellenséggé a vidéki Romániában (How the brown bear became public enemy number one in rural Romania) című írás szerzője, Luke Dale-Harris megjegyzi: „a vadászat betiltása ellenére” a vidékiek egyre ellenségesebben viszonyulnak a medvékhez, s sokan közülük úgy döntöttek, hatósági segítség hiányában „kézbe veszik az ügyet”. A szerző azt írja, a hegyvidéken élő elkeseredett falusiak már recepteket cserélgetnek olyan házi készítményű mérgekről, amelyek biztosan megölik a medvét. „Az ideális méreg átható szagú, és tartalmaz valami édeset, hogy megragadja a vadállat figyelmét, és olyan erős vegyszereket tartalmaz, hogy tudjon végezni egy 300 kilós állattal. Ugyanakkor lassan fejti ki hatását, hogy biztos legyen, hogy az állat több mérföldnyire jár, amikor összerogyik” – részletezi a The Guardian tudósítója. A szigetországi újságírónak névtelenül nyilatkozó falusiak szerint a medvepopuláció csökkentése szükségessé vált, a kormány azonban cserbenhagyta őket, de a fenyegetettséget szerintük nem lehet figyelmen kívül hagyni. A napilapnak nyilatkozik Demeter Csaba firtosmartonosi vadőr (aki tavasszal medvetámadás áldozata volt) és Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök is. Az elöljáró leszögezte: a kormány semmit sem tett a probléma megoldása érdekében, és közben az emberek türelme elfogyott, nem csoda hát, hogy sokan csapdákat állítanak, és mérget helyeznek ki. A The Guardian cikke megjegyzi: maga Borboly is számos bírálatot kapott amiatt, hogy egy tavalyi blogbejegyzésben „ötleteket” adott, hogyan kell végezni egy medvével. Az írás kitér arra is, hogy Európában – Oroszország európai részét leszámítva – körülbelül 17 ezer medvét tartanak számon, amelyből több mint 6000 Romániában él. A romániai medveállomány túlnyomó része, mintegy 5300 példány a székelyföldi Hargita, Kovászna és Maros, valamint a szomszédos Brassó megyében él. Kitér arra is, hogy korábban a környezetvédelmi minisztérium évente 400–450 medve kilövésére adott engedélyt a vadásztársaságoknak, a tiltás óta azonban gyakorivá váltak a medvetámadások, a vadkárokra vonatkozó panaszok, ezért a szaktárca idén ősszel úgy döntött, jóváhagyja a problémás medvék kilövését. A minisztérium közölte: 96 veszélyes medve kilövésére kaptak kérelmet, a legtöbb Hargita (14) és Kovászna (15) megyéből érkezett. A témával egyébként az elmúlt hónapokban a BBC televízió, az Euronews hírtévé és a Psych.org tudományos portál is foglalkozott. Gyergyai Csaba / Krónika (Kolozsvár)

Johannis esete Románia (hulló)csillagaival
Pár napja iktatták a Legfelső Bíróságon Tőkés László fellebbezését a Románia csillaga érdemrend visszavonása ügyében. Teljesen véletlenül aznap este, november 15-én döntött az érdemrend becsületbírósága egy másik magyar politikus, Kelemen Hunor „csillagtalanításáról”. Amennyiben a Legfelsőbb Bíróság megerősíti a Bukaresti Táblabíróság ítéletét, a „forradalom szikrájaként” is emlegetett egykori temesvári lelkész lehet az első romániai kitüntetett, akit megfosztanak az érdemrendjétől. A sors iróniájaként is felfogható, hogy Tőkés – akárcsak Kelemen – egy német ajkú államfő döntése nyomán maradhat román állami kitüntetés nélkül.
A két ügy egyébként több szempontból is hasonlít, ezért nem teljesen alaptalan találgatni az előbbi alapján az utóbbi kimenetelét. A magam részéről nem vagyok túlságosan optimista Kelemen Hunor csillagát illetően, miután visszakerestem, és elolvastam újra azt a nyilatkozatot, amelyet 2016. március 3-án tett Klaus Iohannis.
Az elnök kevesebb mint egy percet, egészen pontosan 59 másodpercet szentelt arra, hogy megindokolja a jelentős horderejű, és mint említettem, nem éppen mindennapi gesztusát. Magára az indoklásra pontosan 475 karaktert szánt, szóközökkel együtt. (A téma felvezetésére körülbelül ugyanennyit.) Ekkora terjedelmű szöveget egy átlagos rádiós bemondó 30 másodperc alatt olvas fel. Persze sokkal fontosabb, hogy mit mondott, de a terjedelem is eléggé beszédes. Nézzük:
„Véleményem szerint figyelembe kell venni néhány dolgot, amikor ezt a vitás kérdést elemezzük: aki a kitüntetést adja, honorálni akarja, elismerni a kitüntetett egy bizonyos érdemét; aki kapja és elfogadja a kitüntetést, annak nyilvánvalóan el kell ismernie Romániát és Románia alkotmányát. Becsülnie kell az értékeket, amelyekre Románia alkotmánya épül. Mindezeket figyelembe véve úgy döntöttem, hogy visszavonom Tőkés László úrtól a Románia csillaga érdemrendet.”
Egyszerre szűkszavú és sokatmondó, ha a sorok között olvasunk. A mai napig nem derült ki például, honnan vette az elnök, hogy Tőkés László nem ismerné el Romániát, és az sem, hogy milyen alkotmányos alapértékeket nem „becsül” (jelentsen ez bármit).
A nyilatkozat arra utal, hogy az alkotmány tanulmányozásában Klaus Iohannis az első cikk végéig sem jutott el, hanem elakadt az első bekezdésnél. Hiszen amikor azt állítja, hogy Tőkés László nem „becsüli az alkotmány alapjául szolgáló értékeket”, nyilvánvalóan nem tudja, hogy melyek ezek az értékek. Pedig erről is szól az alaptörvény első cikke, amelyből az államfő előszeretettel idézi az első bekezdést – azt, amely kimondja, hogy „Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállam”.
A 3. bekezdés szerint Románia demokratikus és szociális jogállam, amelyben „legfőbb érték az emberi méltóság, az állampolgárok jogai és szabadságai”, köztük a gondolat és a szó szabadsága (29-30. szakasz). Az 1. cikk 5. bekezdése szerint „kötelező az alkotmány, az alkotmány felsőbbsége és a törvények betartása”. Az Általános elvek címet viselő fejezet rendelkezik a továbbiakban, többek között, az állampolgárok egyenlőségéről és az indentitáshoz való jogról, aminek része a diszkrimináció tilalma „fajtól, nemzetiségtől, etnikai eredettől, nyelvtől, vallástól, nemtől, véleménytől, politikai hovatartozástól, vagyontól vagy társadalmi származástól függetlenül”.
Azért soroltam fel mindezeket, mert a már említett, 2016. márciusi nyilatkozatból egyértelműen kiderül: Iohannis tisztában van azzal, hogy az érdemrend becsületbírósága egy nyilatkozat miatt javasolta Tőkés kitüntetésének a visszavonását, mégis jóváhagyja javaslatot. Ezt azért is fontos felidézni továbbá, mert Kelemen Hunort szintén egy kijelentése, a Szabadságban 2017. augusztus 4-én megjelent interjú miatt terjesztették fel csillagtalanításra, a legmagasabb állami kitüntetésről szóló 1998. évi 11. számú sürgősségi rendelet 17. szakasza alapján. Eszerint a Románia csillaga visszavonható attól, akit jogerősen letöltendő szabadságvesztésre ítélnek, vagy olyasmit tesz, ami összeegyeztethetetlen a becsületrend tagságával, azzal a többi tag becsületébe gázol.
A két ügy – sőt már önmagában a Tőkésé is – azért problémás, mert a törvény értelmében az elnöknek már régóta meg kellett volna fosztania számos kitüntetettet az érdemrendjétől. A törvény világos e tekintetben: egy elítélt ügyében nem kell összeülnie a becsületbíróságnak, az Elnöki Hivatal mondhatni saját hatáskörben rendezheti az ügyet. A nevek ismertek. Adrian Năstase volt miniszterelnök például kétszer is ült, Miron Mitrea bebörtönzéséről is tonnaszám írt a sajtó, és a sor folytatható.
Klaus Iohannis legfeljebb azzal védekezhetne, hogy nem olvas újságot. Csakhogy ez sem volna mentség, ugyanis túl azon, hogy nevetségessé tenné magát, ha máshonnan nem, a Temesvár Társaság petíciójából tudomást szerzett a Románia csillagával kitüntetett börtöntöltelékek kilétéről. A szervezet több mint egy éve – a Tőkés-ügy felülvizsgálata mellett – név szerint kérte a szabadságvesztésre ítéltek, valamint egykori besúgók kitüntetésének a visszavonását. Iohannis a füle botját sem mozgatta. Ezzel nem feltétlenül sértett törvényt, hiszen a már említett sürgősségi rendelet nem annyira pontos, hogy nyilvánvaló kötelezettséget rójon az államfőre, ugyanakkor a jogszabály egyértelműen mérlegelési lehetőséget ad az elnöknek. Csak tőle függ, hogy elveszi-e Năstase, Mitrea vagy Stănoiu asszony (besúgóként Sanda) érdemrendjét, vagy nem.
Apropó, a Temesvár Társaság listáján szereplő rovott múltú egyéneket kivétel nélkül korrupció miatt ítélték el. És Iohannis állítólag rühelli a korrupciót. Vagy mégsem? Mindenesetre nem annyira, mint a centralizált nemzetállammal kötözködő magyarokat. Szőcs Levente / maszol.ro

Van-e olyan, hogy erdélyi magyar irodalom, és ha van, milyen az?
A kérdést időről időre fel szokták tenni. Kovács András Ferenc, Markó Béla és Mészáros Sándor is megvitatták.
Ezt a a kérdést igyekezett beszélgetésében körbejárni Kovács András Ferenc, Markó Béla és Mészáros Sándor a 23. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár 3. napján.
Van egy óvatoskodó tapogatózás ezekben a kimondásokban, kimondani akarásokban és ki-nem-mondásokban, hiszen folyamatosan tapasztaljuk, hogy a transzilvanizmus egyformán lehet dicséret és szitokszó.
Az erdélyi magyar irodalom Kovács András Ferenc szerint a Kós Károlyé, a Bánffyaké, a Kuncz Aladáré, a Tamásié, nem a Wassé vagy a Nyírőé, Mészáros Sándor manipulatív transzilvanizmusként nevezi meg azt, amit ők képviselnek, egy politikai ideológia mentén létrejött prózát (azzal viszont, hogy túl egyszerű, túl egyértelmű, túl kimondott, amiről írnak, nemcsak a prózájuk erdélyisége kérdőjeleződik meg, hanem egyáltalán, hogy irodalom-e, ami benne történik). Másfelől, nehéz nem belemenni felsorolásokba, mert óhatatlanul kategorizálunk, illetve kihagyunk szerzőket. Azzal pedig, hogy nem beszélünk szerzőkről, idegenné tesszük őket, mondja KAF. Jellemző minden nemzedékre, hogy bizonyos szerzőkre odafigyel, bizonyos szerzőket, akár akaratlanul is, kizár, ilyen volt egy időben Jékely vagy Dsida.
Markó Béla kétfajta, a kérdés kapcsán felmerülő túlzást említ meg. Az egyik, mikor izoláljuk az erdélyit a magyar irodalomtól, ekkor abba az abszurd helyzetbe kerülünk, hogy megtanuljuk a külön tankönyvből a külön erdélyi, majd külön a magyar irodalmat. Ehhez képest azt látni, és ebben mind megegyeznek, hogy itt interferenciák vannak, áthallások, beleszólások, kiszólások, az erdélyi magyar irodalom nem egy autochton, hermetikus történés. Talán ennek a többszólamúságnak tudható be, hogy, sokszor, mikor „transzilván” irodalomról beszélünk, a teljesség igénye vagy lehetősége nélkül sorolunk fel bizonyos szerzőket (ebből a felsorolásból persze aztán sokan kimaradnak), a felsorolt alkotók nevei viszont egyfajta referenciahálóvá lesznek, amely referenciahálót vizsgálva ragadhatjuk meg valamelyest, hogy milyen ez az irodalom, de tulajdonképpen soha nem juthatunk egy lezárt, bezárható értelmezéshez.
A másik túlzás, Markó szerint, csak színezetként, ízként, díszítőelemként ragadni meg azt, ami az erdélyiségben sajátos. Ez a nézet tulajdonképpen instrumentalizálja a kultúrát, hívja fel rá a figyelmet Mészáros Sándor, a kultúrát, a nyelvet ebben a kontextusban egy készletnek tekintjük, amiből kiragadunk, idézünk elemeket, de, alapvetően, megőrizni igyekszünk azt. A hagyomány így monolittá válik, elveszti diszkurzivitását, nem szólít meg, és nem szólhat bele az irodalomba.
Arról is fontos beszélni, ahogy Kelet-Közép-Európában, ebben a határzónában létezünk, hozza fel Markó. Németország és Bizánc között félúton, kultúrák találkozásánál, kicsit már a Balkán részeként. Teremt ez egy idegenség-érzetet, ami megjelenik Áprily költészetében és Bodor novelláiban, az idegenség és az otthonosság kettősségében, a felismerhetőség, a megnevezhetőség, a néven, névvel nevezés problematikájában. Kovács András Ferenc rámutat a nyelv területi és történeti változatainak határosságaira, arra, hogy mennyire szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy alapvetően értjük egymást, valahol úgy tudunk a dunántúliból az erdélyibe, vagy a Kazinczyék nyelvéből a maiba átlépni, ahogy a nyugati gondolkodásmódból a balkániba. Mészáros felhozza a nyelvvel kapcsolatos manipulációkat, arra, ahogy egyesek a magyar nyelv „elvesztésének” (ezzel a szóval sokszor a nyelvben végbemenő természetes változásokat jelölik) megjósolható következményeként a kultúra és hagyomány halálát jelölik meg, de azzal, hogy görcsösen ragaszkodunk tisztaságához, változatlanságához, a nyelv egy merev, rugalmatlan valamivé változik.
Pedig, mondja Kovács András Ferenc Vidát idézve, vannak itt saját történeteink, amelyeket, ha nem mondunk el, előbb-utóbb csak érthetetlenekké válnak. Ezekhez a történetekhez érdemes továbbra is nyelve(ke)t keresni. Juhász-Boylan Kincső / Transindex.ro

Virágzó néptáncmozgalom Bánkfalván
Nem a fellépések, hanem a közösen töltött idő, a néptánc szeretete miatt járnak a fiatalok a néptáncpróbákra Csíkbánkfalván. A gyerekeik tevékenységét látva, a felnőttek is kedvet kaptak a néptáncoláshoz. A Csalóka amatőr néptánccsoportot mutatjuk be.
Csíkbánkfalván 2002-ben alakult egy csoport, amely három évig működött. Majd 2008-ban szerveződött ismét egy újabb csoport, amelynek tagjai azóta is ropják a táncot, és amely évről évre egyre bővült. A Csalóka néptánccsoportnak ötéves óvodás, de tizenöt éves, kilencedik osztályos is tagja. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes két táncosa, Kósa Gabriella és Kelemen Szilveszter 2015-től oktatja a kicsiket és nagyokat.
Úgy diktálja a szívük
Kelemen Szilveszter úgy véli, noha vannak fellépéseik mind a településen, mind Csíkszeredába – például a Csűrdöngölőn –, a fiatalok mégsem azért járnak táncolni, hogy minél több fellépésük legyen, hanem a tevékenység közösségépítő jellege miatt. „Bánkfalván heti foglalkozás lett a néptánc, tudják, hogy kedden a kisebbeknek délután fél öttől, a nagyobbaknak fél hattól néptáncpróbájuk van. A gyerekek, fiatalok tudják, hogy itt találkoznak a barátaikkal, kikapcsolódnak, átbeszélnek sok mindent, és táncot, éneket, magatartást, kiállást tanulnak. Talán ez a Csalóka néptánccsoportnak az érdeme, hogy azért járnak, mert a szívük úgy diktálja. A kicsik öt évestől felfele, a nagyok ötödikesektől kilencedikesekig járnak. Kialakult az a csoport, amely megmaradt az ügy mellett, volt egynéhány, amelyik kimaradt, de jöttek újak. Én hiszem, hogy tizenkettedik osztályig ki fognak tartani, és ha az élet is úgy engedi, azután is fognak táncolni.”
Korábban érkeznek
Kósa Gabriella, aki a kicsik próbáját vezeti, elmondta, minden próbára egyre több gyerek érkezik. Ez az a csoport, amelyiknek hely szempontjából már nem elég az a terem, amelyben próbálnak. De ez jó, mert azt jelenti, hogy sokakat érdekel a néptánc.
Nagyon fontos, hogy a gyerekek nem késnek a próbákról. Máshol – ahol még tanítunk – azért szoktak öt-tíz percet késni, itt nem. Amikor mi érkezünk, akkor már várnak a kicsik, a nagyobbak pedig a kicsik próbájának a felénél érkeznek. Mindenki igyekszik, jóleső érzés – hangsúlyozta az oktató. Szilveszter hozzátette, ha nem lenne kedves a gyerekek számára ez a foglalkozás, akkor nem érkeznének hamarabb. És inkább egy kicsit „zavarják” meg a próbát, minthogy kioltsák belőlük a néptánc iránti szeretet, tüzet.
A kisebbeknek gyermekjátékokat, különböző tánclépéseket tanítanak. „Karácsonyra készülünk a következő hetekben, a gyermekjátékokat összegyúrtam táncokkal, tánclépésekkel, hogy a kisiskolások is kapjanak feladatot, mert egy idő után ők megunják a gyermekjátékokat. A kisebbek élvezik, hogy megyünk körbe, leguggolunk, stb. Próbálom úgy felépíteni, hogy mindenki külön feladatot kapjon”– magyarázta Gabriella.
Az ifjúsági csoport két év alatt négy vidék táncát tanulta meg, a sóvidékit, felcsíkit, szatmárit és jelenleg készül egy koreográfia a szilágysági táncokból. „Karácsonyra szeretnénk egy tematikus darabot készíteni velük. Nem lesz egy egész estét kitöltő produkció, hanem mintegy harminc negyven percben mesélnénk el tánccal, énekkel egy történetet”– tudtuk meg Szilvesztertől.
Segítik munkájukat
A két oktató munkáját a helyi közbirtokosságnál dolgozó Bálint Zita segíti, Péter Szende pedig táncosként vállal szervezői feladatokat. A csoport fenntartója a bánkfalvi közbirtokosság, ők biztosítják a helyet a próbákhoz és támogatják, amivel kell hogy működjön megfelelőképpen. Nagyon ritka az a felfogás, mint amilyen a bánkfalvi közbirtokosságnál van. Nem csak ezt az ügyet karolják fel, hanem általában minden jó kezdeményezést a településen.
Nagyon szép, felújított kultúrház van itt. A közbirtokosság biztosítja a próbákra is a helyszínt, hangosítást van keverővel, mikrofonnal, két hangfallal. Ugyanígy a fúvósokat is felkarolták és ösztönzik, hogy ne csak tanítás, hanem ezen felül is legyenek tevékenységek. Nem úgy vezetik ezeket a mozgalmakat, hogy valamennyi pénzt odaadnak, hogy menjen, hanem igényesen próbálják csinálni, de mégsem tartanak szigorú kontroll alatt. Támogatnak, de nyugodtak, hogy annak meglesz az eredménye. Hála Istennek virágzik a néptánc Bánkfalván.
A csoport hivatalos mindig a negyven-, ötvenévesek találkozóra. Ilyenkor a fellépés után egy kicsit részt vesznek a fiatalok is a mulatságban, ezáltal egyrészt népibb lesz a találkozó, másrészt együtt van több generáció”– mutatott rá Kelemen Szilveszter.
A felnőttek is ropják
Az oktatók elmondták, tavaly novembertől működik a felnőtt néptáncképzés is.
A felnőtt tánccsoport megalakulását a szülők akarták – a fiatalok egyik műsora után rájöttek, hogy a gyermekeik jobban tudnak néptáncolni, mint ők, ezért néhány házaspár késő ősztől kora tavaszig heti rendszerességgel jár táncpróbákra.
„Szép bizonyítéka volt annak, hogy Bánkfalván a néptáncmozgalom mennyire virágzik, és a támogatást is visszaigazolja az, hogy nemrég voltunk a Hargita együttessel fellépni ott a Ludas Matyi előadással, és zsúfolásig megtelt a kultúrház. Ez annak is köszönhető, hogy vannak a mozgalomnak aktív tagjai: gyerekek, ifjak és felnőttek”– fejtette ki Kelemen Szilveszter. Péter Beáta / Székelyhon.ro

Lucian Boia: Trianon egyetlen magyarnak sem ok az örömre
A románok és magyarok között a dolgokat valamivel nehezebb lesz megoldani, mint a franciák és a németek között – állítja Lucian Boia történész a News.ro hírügynökségnek adott interjúban.
Közös történelemkönyv kellene
Magda Grădinaru: Lucian Boia úr, újabb könyvet írt, amely a Nagy Egyesülés témáját dolgozza fel. Valójában a könyv nem kimondottan Nagy-Románia alapító aktusáról vagy aktusairól szól, mint inkább arról a tágabban értelmezett történelemről, amelynek ez, ezek részei. Tehát miért született ez a könyv, amely beleillik Nagy-Románia centenáriumába, de inkább centenárium körüli dolgokról beszél?
Lucian Boia: Így hasznosabbnak tartottam. A kontextus kevésbé ismert, és ezért próbáltam közép-európai, kelet-európai, délkelet-európai kontextusba helyezni Nagy-Románia létrehozását, mert a kontinens jelentős részén a Romániát jellemzőkhöz többé-kevésbé hasonlító nemzeti jellegű folyamatok zajlottak. Nemcsak mi hoztunk létre egy nagyobb Romániát, hanem akkor jött létre Jugoszlávia, Csehszlovákia, Lengyelország, a Balkánon is ugyanezek a politikai folyamatok zajlottak. A történelmi folyamat egészéről akartam beszélni, hogy minél jobban megértessem a román kérdéskört is.
– Ennek ellenére, mint mondja, Románia hiányzik az európai történetírási vitából, Románia a többiek szemszögéből nézve szinte egyáltalán nem számít a történelemben. Mit tehetne hozzá Románia az első világháborúról szóló európai narratívához?
– Sok helyen felülvizsgálják az első világháború értelmezését, láthatjuk, mit tettek a franciák, a németek, még egy közös történelemtankönyvet is kiadtak, amely többek között az első világháborúra is kitér. Megnéztem, figyelmesen elolvastam ennek a tankönyvnek a szóban forgó fejezetét, és meglepő, hogy mindkét fél nagyjából ugyanazokat az értelmezéseket adja. Még akkor is lenyűgöző, ha ez egy megegyezés eredménye.
– Lehetségesnek tart egyhamar egy ilyenfajta közös, román–magyar tankönyvet?
– Nem, nem tartom lehetségesnek, de ez azt bizonyítja, hogy a románok és a magyarok között a dolgok valamivel nehezebben megoldhatók, mint a franciák és a németek között. Azt hiszem, ennek van egy másik magyarázata is: természetesen a franciák és a németek is mészárolták egymást néhány háború során, de folyamatosan nagyjából azonos történelmi, kulturális, civilizációs szinten voltak, ilyen szempontból nincsenek frusztrációik, a franciák nem érzik magukat alsóbbrendűbbnek a németeknél, és a németek sem a franciáknál. Márpedig köztünk és a magyarok között bonyolultabb a helyzet, mert a románokat oly sok évszázadig uralták a magyarok, most pedig a magyarok érzik úgy, hogy a románok uralkodnak felettük. Ezek nehezebben gyógyuló frusztrációk, ez az igazság, de nem mondhatjuk a végtelenségig ugyanazokat a dolgokat a múltbéli nemzeti konfrontációkról – számunkra is, a magyarok számára is, de minden európai számára a jövő a kulcskérdés, nem a múlt. A magyaroknak természetesen nem tetszik Trianon, de ez nem jelenti azt, hogy nekünk románokként ne kellene örvendenünk 1918. december 1-jének.
Ki örül, ki emlékezik
– Mégis, ami ezt a Románia és Magyarország közötti kapcsolatot illeti, továbbra is eltérő, antagonisztikus ország-forgatókönyveink vannak. Mi a centenárium megünneplésére készülünk, Magyarország pedig arra, hogy – ahogy írja – megemlékezzen Trianonról.
– Rendben, ők megemlékeznek. Mit akarunk, kötelezzük őket arra, hogy örüljenek Trianonnak? Ez abszurd! Persze hogy nem tetszik nekik Trianon, persze hogy Magyarország nagyon sokat veszített, többet, mint ha megállapodással jutottak volna új határok kijelölésére. Legyőzött ország volt, és így alakult. Azt hiszem, képeseknek kellene lennünk a mi szempontunkból, románként örülni 1918. december 1-jének, de ugyanakkor megértenünk a magyarokat is, mert Trianon nem ok az örömre egyetlen magyarnak sem, akárhol is él. Ezt annyira nehéz megérteni? És újra elmondom, ebből a holtpontból az egyetlen kiút, ha mindkét oldalon, elmondva elképzelésünket a múltról, a jelenre és főleg a jövőre összpontosítanánk, mert a jövő másfajta lesz, mint a múlt volt. Hagyjuk a dákokat, az a lényeg, hogy a románok az utóbbi évszázadban egységes nemzetnek bizonyultak.
– Ön szerint túllépünk a nemzetállamokon?
– Megtörténik majd ez a túllépés is a nemzetállamokon, azt hiszem, és ki is merem mondani: senki sem annyira ostoba, hogy azt képzelje, ha a történelem még több ezer vagy tízezer évig folytatódik, akkor Románia a végtelenségig létezni fog. Vagy Magyarország, Németország, Franciaország. Végső soron a nemzeti jelenség azért megmarad, nem most fog eltűnni. Ennek ellenére a régi nemzeti projekt fölött megjelent az európai projekt, mely másvalami. Majd meglátjuk, hogy mi történik, de még egyszer mondom, fel kell hagynunk ezekkel a XIX. századi, nacionalista, ultranacionalista értelmezésekkel. Ezeknek a maguk idejében megvolt a szerepük. Nálunk az ókori Daciához kötött román nemzet olyan vízió volt, mely sokat számított a román állam egyesítési folyamatában. Vagy az egész Vitéz Mihály körüli mitológia. Úgy hiszem, most már nem igazán használ, ellenkezőleg.
– Azt mondja, hogy az első világháború végén megvalósított nemzeti konstrukciók közül Románia bizonyult a legszilárdabbnak. Egy egész évszázadnyi történelem igazolta egységét. Ebben van egy imázs- és geopolitikai tőke is?
– Azért mondtam, mert ez az igazság, nem azért, hogy kedvére tegyek az ultranacionalistáinknak. Végső soron ez az igaz­ság, és ezért mondom: hagyjuk a dákokat, hagyjuk Vitéz Mihályt is, az a lényeg, hogy az utóbbi évszázadnyi történelem során a románok egységes nemzetnek bizonyultak.
– Hasznosította ezt Románia? Előnyt kovácsolhatott volna a régióban ennek az egységnek az alapján, ami – íme – Csehszlovákiának, Jugoszláviának nem sikerült?
– Ezt nem tudom, mert a nemzeti egység csak az egyik aspektus, az is fontos, hogy mit kezdesz a gazdasággal, a társadalommal, a többiekkel fenntartott kapcsolatokkal, ezek közül nem mindegyik működött jól Nagy-Romániában és a mai napig létező Romániában. A szerbek is, a horvátok is, a bosnyákok is, a montenegróiak is szerbül beszélnek, és akkor gyorsan, talán túlságosan is gyorsan eljutottak ehhez a következtetéshez, hogy a nemzet-népek egyetlen nemzetbe gyűjthetők. Márpedig bebizonyosodott, hogy ez nem működött. Természetesen, egy nemzetet egy közös nyelv is jelentős mértékben összeköt, de sokszor más tényezők is közbeszólnak, amelyek még aktívabbaknak is bizonyulhatnak, mint a beszélt nyelv. Itt szó van a kérdéses közösség történelméről általában, a vallásról, a kulturális, civilizációs alapról. – A nemzet francia meghatározása győzött: a nemzet egy mindennapi népszavazás eredménye?
– Ez egy modernebb meghatározás, mint mondjuk, a német, amely szigorúan az etnikumot hangsúlyozza, és a beszélt nyelven keresztül illusztrálja a valamely nemzethez tartozást. Még egyszer: a nyelv nagyon fontos. A másik eset, mely szintén iskolapélda, Csehszlovákia ügye: az első világháború végén hozták létre szintén a csehek és szlovákok kvázi azonossága alapján, holott a szlovák nyilvánvalóan eltér a csehtől, bár nagyon közeli. Létrehoztak egy államot, melyet sokan egyfajta miniatűr Ausztria–Magyarországnak tartottak, mert Csehszlovákiába bekerültek a szudétanémetek, akik – ez érdekes elem – többen voltak, mint a szlovákok; ezenkívül egy földsávot Magyarországtól vettek el, és így tovább. Nos, Lengyelország koherensebbnek bizonyult, csakhogy Lengyelországot egyszerűen odébb tolták Európa térképén, és sok tekintetben eltér a korábbi, a második világháború előtti Lengyelországtól. Ezek közül Románia volt a legtartósabb, még annak ellenére is, hogy elvesztette Észak-Bukovinát, Besszarábiát, a Cadrilatert. Románia egysége esetében a vallás is számított, sokkal inkább, mint a dákok.
Hagyjuk a dákokat
– Mi volt az a többlet Románia esetében, vagy mit tett jól, hogy sikerült megőriznie ezt az egységet? – A nyelv persze nem elég, de mégiscsak az egység egyik eleme. A román nyelv tényleg olyan, melynek mindig is fokozott egységfoka volt. Számított a vallás. A románok nagy többsége ortodox, persze, egy adott pillanatban a görögkatolikus egyház is megjelent, de az külső aspektusában, azzal, ahogy az emberekhez szól, a katolikus dogma mellett megőriz ezt-azt az ortodoxiából. Ez nagyon sokat segített az erdélyi románoknak, hogy ellenálljanak a magyarosítási kísérleteknek, mert a magyarok és a románok nem tartoztak ugyanahhoz az egyházhoz, és ebben az ügyben az Egyház (Román Ortodox Egyház – a szerk.) is minden bizonnyal számított. Végső soron a román nemzet szilárdnak bizonyult. Ebből a térségből eltűnt Jugoszlávia is, Csehszlovákia is, de Románia megmaradt, és számomra rendkívül nevetségesnek tűnik, hogy egyesek, köztük történészek is a múltban mindenfele egységet látnak: a dák egységes nemzet volt, Vitéz Mihály egységről és újra csak egységről álmodozott, létezett egy középkori nemzet. Ugyanazok a személyek, akik akkora ügyet csinálnak a nem is tudom, hány évszázada létezett, sokkal inkább csak fiktív egységből, most, amikor tényleg egységesek vagyunk és rendelkezünk a román nemzet tudatával, azt állítják, hogy veszélyben vagyunk. Tehát a Boirebisztasz korabeli dákok egységesebbek voltak, mint a mai románok. Ez ostobaság. – Nem szereti a nemzeti eszmének ezt a Daciáig történő visszavetítését.
– Nemcsak visszavetítjük Daciáig, de már nem bízunk a román nemzet, a mostani román állam megmaradásában, és mindenféle szétesési meg veszélyelemeket látunk, másrészről pedig egy fiktív egységet csodálunk. Daciában, természetesen, nem volt egység. Ott volt az az egy évvel ezelőtti felháborodás a chişinăui amerikai nagykövet nyilatkozatai miatt...
– Szintén én készítettem a zűrt okozó interjút.
– Csak az igazat akartam mondani, amit az amerikai nagykövet is mondott: Besszarábiának az utóbbi két évszázadban természetesen más történelme volt, pontosan azokban az évszázadokban, amikor kikristályosodtak a nemzetek, tehát a történelem legjelentősebb évszázadaiban intenzív oroszosítási folyamatnak volt kitéve, ma pedig láthatjuk az eredményét. Ha ugyanolyan történelme lett volna, mint Románia többi részének, akkor Románia határain belül lett volna, és most nem beszélnénk besszarábiai esetről, ez egy másik történelem következménye. A könyvben is leírtam, ezek nem botrányos dolgok, ellenkezőleg, nyilvánvaló tények. Dobrudzsának még kevesebb közös történelme volt Romániával, mint Besszarábiának. 1878-ban Dobrudzsában több muzulmán élt, mint román, voltak még bolgárok is, és így tovább. Egyes román politikusok első reakciójukban nem is akarták Dobrudzsát, mert Dobrudzsát az oroszok kínálták Besszarábia déli részéért cserébe, amelyet a krími háború nyomán adtak vissza Moldvának. Végül elfogadták Dobrudzsát, holott egyesek továbbra sem voltak meggyőzve, akkoriban olyasmiket írtak róla, hogy szerencsétlen vidék, ez egy Oszmán Birodalom szélén fekvő és nagyon elmaradott régió volt, ahol a románok rendkívüli dolgokat hajtottak végre. Nem kell feltétlenül a dák ősökre hivatkoznunk, Dobrudzsában nem is voltak dákok, ott géták éltek. De itt van még ez a keveredés is: a géták és a dákok együtt géta-dákok voltak, tehát íme az egység a maga pompájában, de ezt is a modern történészek találták ki. Erdély elhúzott
– Lehet, hogy balkáni szokás ez a mitologizálás. Például az albánok is ezt a fajta diskurzust használják az ősi illírekről.
– Igen, persze, természetesen mindenfelé hasonlóan történik. A magyaroknál is: miért, a magyarok csak az Urál felől érkező törzseket jelentik? Természetesen magyarosítottak az egész térségben. Ez történik minden nemzetben, nem akarom, hogy nagy ügyet csináljunk belőle, a történésznek végső soron az igazság keresése a kötelessége. Természetesen nem tudjuk, hogy mi lesz néhány évtized múlva Besszarábiával, de Romániával sem. Természetesen lehetséges, hogy egyszer majd visszatér Romániához, de jelenleg valami más, mint Románia. És hogy még jobban megbotránkoztassam a nacionalistákat, a könyvben röviden azt is leírtam, hogy Moldva és Havasalföld mégiscsak két ország, amelyek földrajzilag is, nyelvileg is, kulturálisan is közel álltak, de nem voltak azonosak, egy kicsit eltérő történelmük volt. A moldvaiak mindig is moldvaiaknak nevezték magukat.
– A mi esetünkben nem a föderalizálásról van szó. De megemlíti, hogy Bukarest – Párizs mintájára – túl sokat vont magához: van a főváros és a többi, a vidék.
– Nincs semmilyen elkülönülési veszély, de nem lehet tudni, hogy mi történik néhány nemzedék múlva, ha a dolgok így, egyenlőtlenül folytatódnak. Jelenleg van egy dinamikus Erdély – nem az egész, mert Székelyföld nincs benne ebben a dinamikában –, és van egy sokkal gyengébb dinamikánk Moldvában. Néha-néha látom, hogy a moldvaiak tüntetnek az autópályák miatt, és természetes lenne, ha létezne egy Moldvát Erdéllyel egyesítő autópálya, és Munténiával is különben. Nem egészséges ez az egyenlőtlen fejlődés. – Mi hiányzik belőlünk, hogy megváltoztassuk a képzelet és a valóság közötti viszonyt, amikor erről a nemzeti egységről beszélünk?
– Az egység mindig képzelt. Ha azt kérdezi, hogy mi a nemzet meghatározása, mikor tekinthető nemzetnek egy közösség, a válaszom a következő: egy közösség akkor nemzet, amikor nemzetnek tekinti magát. Körkörös magyarázat, de számomra ez tűnik az egyetlen helyesnek. Visszatérve Jugoszlávia esetéhez: nemzetnek kellett volna lennie? Talán igen, de nem akartak az lenni. Ha nem terveztek nemzet lenni, akkor nem nemzet. A románok azért képviselnek nemzetet, mert nemzet akarnak lenni.
– Hogyan nézett volna ki Románia, ha – ahogy ön is említi – 1918-ban népszavazást tartottak volna Erdélyben?
– Az eredmény persze elvileg ugyanez lett volna, hiszen a románok abszolút többségben voltak Erdélyben. Itt van egy „ha”. Persze, az lett volna ideális, ha népszavazást tartanak, de nem csak Erdélyben, másrészt: nem tudom, hogy akkoriban mennyire lett volna hiteles a népszavazás, mert a háború éppen csak véget ért, a kérdéses területeket különféle hadseregek tartották megszállás alatt. Ahhoz, hogy egy népszavazás igazán vitathatatlan legyen, azt nyugodt, rendezett, törvényes körülmények között kell tartani. Márpedig egyértelmű, hogy rögtön a háború után ezek a feltételek nem nagyon voltak adottak. Szerencséjük volt a románoknak
– A köztudatban, de nemcsak ott, Bessza­rábia és Erdély között különbség volt, Erdély javára. Főleg, hogy a románok nem számítottak annyira jó háborús végeredményre.
– Egyesek számítottak rá. Mária királyné a végsőkig azt állította, hogy megnyerjük a háborút, vagyis a szövetségesek megnyerik a háborút, és velük együtt mi is, de ő angol volt, és hajthatatlanul hitt Anglia győzelmében. A románok, ha külön nézzük őket, az első világháborúban elvesztették a háborút, nem megnyerték. A szövetségesek szerencsére igen, és ezért mondta Carp, hogy a románoknak akkora szerencséjük van, hogy politikusokra már nincs is szükségük. A románok Erdélyért és Bukovináért léptek be a háborúba, és megkapták Erdélyt, Bukovinát, de Besszarábiát is – ami nem szerepelt az eredeti tervben –, mert az oroszok oldalán léptünk be a háborúba.
– Eleve Erdély mellett döntve és tudva, hogy ezáltal lemondunk Besszarábiáról.
– Igen, bár egyesek, az úgynevezett németbarátok arra hívták fel – helyesen – a figyelmet, hogy Besszarábiát román identitásában nagyobb veszély fenyegeti, mint Erdélyt. Erdélyben a magyaroknak voltak magyarosítási kísérleteik, amelyek nem igazán arattak sikert a románoknál, de Ausztria–Magyarország még ennek ellenére is jogállam volt, míg Oroszország autokrácia volt, Besszarábiában az oroszosítás ténylegesen megtörtént, és a románokra nézve sokkal kellemetlenebb következményei voltak, mint az erdélyi magyarosítás. A román köztudatban Erdély sokkal jobb helyzetben volt, mint Besszarábia, fontos szerepet játszott a modern román nemzet kialakulásának folyamatában, miközben Besszarábiának ebben semmilyen szerepe sem volt, mert orosz urai légmentesen elzárták. A köztudatban, de nem csak ott, létezett egy különbség, Erdély javára.
– A két világháború alatt, míg Besszarábia hozzá tartozott, helyrehozta Románia ezt a – mondjuk úgy – hibáját, hogy az első világháborús döntésével feladta? – Nem nagyon. A besszarábiaiak nem nagyon voltak elégedettek azzal, ahogy a románok bántak velük, ezt pedig később felhasználta a szovjet propaganda, és egyesek ma is felhasználják.
– Miről van szó a centenárium kapcsán? Nekem úgy tűnik, az a helyes, ha innen, a jelenből tekintünk vissza a nulladik pillanat felé, és hogy voltaképpen az elmúlt száz év történetéről van szó.
– Azt hiszem, hogy legalább a megelőző száz évről is beszélnünk kell, de nagyon odafigyelve, hogy ne fordítsuk a feje tetejére a dolgokat, túl messze menve a középkorba vagy az ókorba, ott is egységet látva, ahol nincs. Meg kell néznünk, hogy mi volt a múltban, mert az nem hirtelen, 1918-ban történt meg, nem ébredtek a románok hirtelen arra, hogy „megcsináljuk Nagy-Romániát”, de sokat számított a háború végeredménye is. Arról is beszélnünk kell, hogy mit jelentett a háború, sok magyarázat verseng a történelemben. Természetesen az azóta eltelt évszázadról is beszélnünk kell, mert ez az évszázad próbára tette, hogy amit 1918-ban létrehoztak, az igazán szilárd vagy sem.
Szégyenletes az Akadémia állásfoglalása
– Megemlít még egy kis aspektust Romániával kapcsolatban: bár iszonyatosan sok kisebbségit veszített, és már talán csak egy ilyen, mondjuk úgy, múzeumi multikulturalizmusa maradt, mégis, más országokkal szemben megőrzött valamennyit a kisebbségek által képviselt tőkéből.
– Igen, persze hogy gazdagabb és változatosabb kisebbségi állományunk van, mint Lengyelországnak, Csehországnak. De Románia a történelem során történt számos habozás, irányváltás miatt nem örvend tökéletes hitelességnek. Tény, hogy Romániának még nem sikerült érvényesülnie az európai köztudatban. Ha megnézzük a történelemkönyveket, az európai történelmi összefoglalókat, a románok szinte teljesen hiányoznak. Norman Davies jelentős brit történész Európára vonatkozó művében például szó sem esik III. (Nagy) Istvánról (Ştefan cel Mare), sem Vitéz Mihályról, sem a román fejedelemségekről. Románia szinte nem is létezik.
– Mi az oka, hogy nem létezik?
– Nehezen tudom megmagyarázni, de ha magyarázatot keresnénk, akkor azt szintén a románoknál kell tennünk. Lehet, hogy a románok által létrehozott történelem nem volt elég hiteles. Nem a tényleges történelemre, a bemutatott történelemre utalok. Egy olyan ország, mely ma nagyon jelen van a világban, a történetírás szintjén is nagyon jelen lesz. A többi nyugati típusú, katolikus ország is jobban kötődött a Nyugathoz, itt Csehországra, Szlovákiára, de még Magyarországra is utaltam.
– Bukarestben is volt egy felhívás az egységre a Román Akadémia vagy legalábbis egy része felől.
– Ez az egységre szólító felhívás kimondottan szégyenletes. Oda jut az Akadémia, hogy intellektuális intoleranciáról prédikál, sőt, büntetést követel azok ellen, akik nem a megfelelő kifejezésekkel illetik a román nemzeti identitást.
– Az utóbbi évben sokat használták a tüntetéseken a nemzeti jelképeket: a himnuszt, a zászlót. Ez egy – mondjuk úgy – reszemantizálási folyamat volt az ezeket a jelképeket kisajátító kommunizmus után?
– Azt hiszem, hogy ezek olyan identitásjelölő jelképek, melyek nagyon is természetesek és szükségesek egy közösségben.
– Rendben, de ha a történészek egy jelennek megfelelő szempontból alakítják a múltat, akkor kiknek felelnek meg ezek a felbukkanó nacionalista tézisek?
– Azt hiszem, hogy ezek az emberek a ceauşiszta korszakban tanulták a történelmet, és alaposan megtanulták. A román térségnek ez a hibátlan, Boirebisztasztól napjainkig tartó egysége egy ceauşiszta hülyeség.
– Végül is mit kell ünnepelni a centenárium alkalmából?
– Azt kell ünnepelni, hogy Nagy-Románia létrehozása után száz évvel Románia egy történelem által igazolt ország. Másrészről ez után a nemzeti siker után ne képzeljük, hogy nincs már semmi teendőnk a nemzeti tirádákon kívül. Végül is a dolgok inkább attól függnek, ami a szélesebben vett európai keretek között történik, és nem annyira a specifikusan román történelmünktől. Iszonyodva gondolok arra, mi történt volna, ha nem lennénk Európában, hogyan nézne ki Románia. Egyeseket frusztrál, sért, hogy a nyugati nagykövetek túlságosan nyíltan beavatkoznak a román ügyekbe, de ha nem avatkoznának be, akkor ki lennénk téve csodálatos politikai osztályunk kényének-kedvének. Köszönöm, nem, inkább a nyugatiakat választom! Amúgy nincs semmilyen olyan veszély, hogy széteshet Románia. Ezt hangoztatják manapság egyesek, de az a gyanúm, hogy más céljuk van.
– Micsoda?
– Valószínűleg van valamilyen politikai projektjük, és megpróbálják ilyenfajta nacionalizmussal vonzani az embereket, nem létező vagy legalábbis a mai Romániában nem sürgető veszélyeket hangoztatva. Én békén hagynám a nacionalistákat, normális, ha létezik egy nacionalista irányvonal is, de ők is hagyják békén a történelmet: „Hagyjátok csak őseinket krónikák porán pihenni: / Mert a nagy múltból bizonnyal gúnyosan tekintenek ki. / Miért nem jössz te, Ţepeş vajda, hogy kemény markodba fogva / Két csoportra oszd e hordát: őrültekre és gazokra?” (Mihai Eminescu: Harmadik levél, Franyó Zoltán fordítása – a szerk.) Magda Grădinaru / News.ro; Főtér.ro; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emberközpontúság a mai magyar tudományosság célkeresztjében
Kolozsváron zajlik a Magyar Tudomány Napja Erdélyben fórum
A Protestáns Teológiai Intézet felújított dísztermében nyitották meg tegnap délelőtt az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) szervezésében és Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) elnöke fővédnöksége alatt, a tizenhatodik alkalommal megrendezett A Magyar Tudomány Erdélyben fórumot. A rendezvénysorozatot, konferenciák és tudománynépszerűsítő előadások formájában, Erdély-szerte tizenhat akció előzte meg Kolozsváron, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Marosvásárhelyen, Érmindszenten és Sepsiszentgyörgyön. A résztvevők hazai és anyaországi neves tudósok, kutatók vagy fiatal szakemberek, akik közösen vallják a rendezvény idei mottójául választott emberközpontú tudomány értékei terjesztésének fontosságát, és a kétoldali szakmai kapcsolatok ápolásának nélkülözhetetlenségét. A tegnapi megnyitót plenáris előadások követték, ma pedig több helyszínen szekcióülések zajlanak.
A megnyitón Sipos Gábor EME-elnök a rendezvény mottójával (Emberközpontú tudomány) összhangban álló plenáris előadásokra hívta fel a figyelmet, amelyek nem annyira a szakemberekhez, hanem az érdeklődőkhöz szólnak. Kocsis Károly, a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke hasonló észrevételt fogalmazott meg, arra emlékeztetve, hogy 1825. november 3-án ajánlotta fel Széchenyi István birtokainak évi jövedelmét a Magyar Tudós Társaság megalapítására, és 2003 óta törvényes előírás a magyar tudomány napjaként megünnepelni, amihez az EME 2002-ben csatlakozott.
Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa nevében Simon Edina konzul köszöntötte a fórumot, kiemelve, hogy „a tudomány megismerhető, rólunk szól”, és társadalmi támogatottságát időnként az elért eredmények felmutatásával kell viszonoznia. A közösség felelőssége pedig abban áll, hogy miként hasznosítja a tudományos értékeket. Dávid László a Sapientia EMTE rektora azt hangsúlyozta, hogy intézménye jó tudású, elkötelezett magyar egyetemi közösséget termelt ki, sok fiatal tehetséget volt képes itthon tartani. Markó Bálint a BBTE rektorhelyettese elmondta: a diákok számára fontos munkájuk eredményeinek ismertetése és elismerése. Csoma Botond képviselő Kelemen Hunor RMDSZ-elnök üzenetét tolmácsolta, aki a politikai szempontból zavarosnak ígérkező jövő év kapcsán egy százfős lista kidolgozását és közzétételét említette meg. A lista azok névsorát tartalmazná, akik romániai magyar irodalmárokként, művészekként, sportolókként, társadalom- és az egzakt tudományok művelőiként életművűkkel tagadhatatlanul hozzájárultak az ország fejlődéséhez. Őrségváltásra is sor került: nyugalomba vonulása miatt Tarnóczi Mariannt, az MTA Határon Túli Magyarok Titkárságának osztályvezetőjét, aki hosszú éveken át ápolta az erdélyi tudóskapcsolatokat, virággal és emlékalbummal búcsúztatták, és köszöntötték a helyébe lépő Morvai Tündét.
Bitay Enikő EME-főtitkár ismertette a rendezvénysorozat programját, amelyet a szakmaiság és ismeretterjesztés jellemez. Az összesen 406 szerző 304 előadása utólag kiadványokban is elérhetővé válik. Ezután plenáris előadások hangzottak el az alkalmazott biológiai kutatásokról, a beltéri radonkutatásról és aktuális élelmiszer-előállítási kérdésekről.
A fiatal kutatók és oktatók elismerése a hagyományos gr. Mikó Imre-emlékplakettel az idén a következőknek jutott: Gobesz F. Zsongor (építészet), Szacsvai Kinga (fizika), Mezei Tibor László (orvostudományok). A Visszhang kórus minikoncertje színesített az ünnepséget. Tegnap még nyolc plenáris előadás hangzott el, ma pedig szekcióülésekkel zárul A Magyar Tudomány Napja Erdélyben 16. fórum. Szabadság (Kolozsvár)

Jó lenne odafigyelni a fogarasi szórványmagyarságra is
Beszélgetés Szász Tibor református lelkésszel a közösség gondjairól
A Brassótól 67 kilométerre, Nagyszebentől 76 kilométerre, az Olt bal partján fekvő Fogarason napjainkban meglehetősen megfogyatkozott számú magyar közösség él. Számukra gyakorlatilag csak az egyház jelenti a megmaradás szigetét az őt körülvevő „nagy román tengerben”. Nemrég ott jártunk és betekintést nyerhettünk a fogarasi magyarság életébe, a helyi református lelkésszel, Szász Tiborral folytatott beszélgetésünk pedig megerősítette számunkra mindazt, amit már korábban sejtettünk arról, hogy milyen gondokkal és nehézségekkel is küszködik megmaradásáért ez a közösség. A legnagyobb veszélyt a vegyes házasságok gyakorisága jelenti, amely a magyar önazonosságtudat teljes elvesztéséhez vezet, és ugyanilyen elszomorító, hogy az anyanyelv használata sok család esetében immár másodlagossá vált. A helyzetet tovább súlyosbítja a fogarasi magyar tannyelvű oktatás megszűnése, amelyet azóta is az egyház próbál valamelyest pótolni fakultatív magyarórák megszervezésével. Ebben a küzdelemben az elmúlt időszakban nagy segítséget nyújtottak az egyháznak a magyar kormány által meghirdetett, a szórványvidékek megsegítésére irányuló Petőfi Sándor Program ösztöndíjasai, Bokor Csongor és Hollanda Tímea. (Velük készült interjúnkat lapunk november 18-i számában olvashatták, Szolgálat a végeken, ahol egyre ritkább a magyar szó, 3. old.) A szépen rendbe tett református templom és parókia, a korszerű gyülekezeti terem, a felújított egykori iskola, az ebben kialakított vendégszobák az ide látogatóknak azonban mind azt sugallják, hogy az egykori Fogaras vármegye székhelyén ma is erős, nagyszámú magyar közösséget találunk. Jóllehet a valóság ennél sokkal elkeserítőbb, a település magyar történelmi múltjától nem lehet eltekinteni, hiszen a „nyomok” – a vár, a templom, az iskola – ott állnak, láthatók. Olyan személyiségek kapcsolódnak Fogarashoz, mint Bethlen Gábor és I. Apaffy Mihály erdélyi fejedelmek, illetve utóbbi felesége, Bornemissza Anna, továbbá Teleki József, Fehér vármegye főispánja és felesége, Árva Bethlen Kata, akinek sírja a református templom mellett található, sírkövét pedig udvari papja, Bod Péter készíttette. De folytathatnánk a sort Mikszáth Kálmánnal (1892 és 1910 között a város képviselője volt), és az 1908 és 1911 között itt tanító Babits Mihállyal, vagy az 1918-ban, mindössze kilenc esztendős korában Fogarasra került Ignácz Rózsa íróval, akinek a város az eszmélés időszakát jelentette. Az inkább borúlátó jövőkép ellenére az egyház és segítői megpróbálnak lehetőségeik szerint mindent megtenni annak érdekében, hogy ez az örökség ne semmisüljön meg, és ha szórványsorsban is, de megmaradjon a kisváros magyarsága.
– Mennyire tehető jelenleg a város magyarságának aránya? Mindez hogyan tükröződik a felekezeti hovatartozás szempontjából? – kérdeztük Szász Tibor református lelkészt.
– Fogaras jelenlegi magyar lakossága körülbelül ezer fő. Felekezeti megoszlás: református 650, római katolikus 200, magyar evangélikus 50, unitárius 100. Nyilván a pontos lélekszámról az adatokat a testvéregyházak esetében nem tudom, de nagyvonalakban ez az általam ismert statisztika. Ezenkívül körülfog bennünket „a nagy román tenger”, hiszen a város lélekszáma papíron 30 ezerre tehető, de ebből körülbelül 10 ezren külföldön dolgoznak, különösen az ifjú és a középnemzedék. Megjegyzem, hogy Fogarason a kilencvenes évek után tíz ortodox templom épült, és csupán hab a tortán a központban levő úgynevezett katedrális, ami természetesen nem az, mert akkor püspöki székhelynek kellene lennie, de így jobban hangzik, mint az egyszerű „biserica”.
Néhány évvel ezelőtt próbáltam elindítani egy ökumenikus mozgalmat városi szinten, ami meg is valósult, és kezdetben szépen működött. Imahéten minden templomban összegyűltünk istentiszteletre, s a szász evangélikus, valamint római katolikus lelkésszel magyarul, németül és románul szóltunk a gyülekezethez. Ez az embereknek tetszett, a pópáknak azonban nem, így öt év után jegeltük az ügyet. Közben megjelent az ortodox egyháznak egy rendelete, miszerint vegyes házasság esetén a másik egyházhoz tartozó félnek, pl. reformátusnak el kell hagynia vallását, és át kell keresztelkednie az ortodoxra. Addig nem volt probléma, ha mindkét egyháznál kívántak esküdni a fiatalok. Ez a törvényük megjelent a helyi román lap, Buna ziua Făgăraş 2015. július 24-i számában is. Attól kezdve nesze neked ökumenizmus, közeledés stb...
– Mit jelent tömb-, illetve szórványvidéken lelkészként dolgozni, hiszen mindkét helyzetet alkalma volt megtapasztalni? Utóbbi többet jelent, mint egyszerű szolgálatot, inkább missziónak tekinthető?
– A tömbmagyarság viszonylag biztonságban érzi magát, hiszen azt tapasztalja, hogy mindenfelől egyfajta védőbástya veszi körül őket. Itt adott az anyanyelv szabad használata, még akkor is, ha ezt próbálják fentről korlátozni, hasonlóképpen az óvodák, iskolák stb. A szórványban viszont egészen más a helyzet. A legnagyobb veszélyt a vegyes házasságok jelentik, hiszen a beolvadás hosszabb távon az identitástudat elvesztéséhez vezet. Következésképpen a magyar nyelv – az anyanyelv – másodlagossá válik, olyannyira, hogy végül az anyanyelv gyengül és sorvad el. Elég egy nemzedék is ahhoz, hogy ez bekövetkezzen. Ha a szülők nem fordítanak kellő figyelmet gyermekük nevelésére, vagy nem érdekli őket, hogy ez milyen közegben történik, már megvan „az eredmény”. Ez különösen ott veszélyes, ahol a szülők még otthon is románul beszélnek a gyermekeikkel. És itt próbál segíteni, ha még tud, az egyház.
Szász Tibor: szolgálatunk elsősorban misszió
Vallásórákon szembesültem azzal, hogy a gyermekek nem tudnak magyarul olvasni. Körülbelül öt éve megszűnt a magyar oktatás Fogarason, és a mostani gyermekek már nagy bajban vannak. Ezért hoztam létre a Magyar Közösségi Házat, ahol fakultatív magyarórákat tartunk, de ugyanakkor ide csalogatjuk a város magyarságát is felekezetre való tekintet nélkül különféle rendezvényekre. Szolgálatunk, tehát mindenképpen misszió, és nemcsak a templomi istentiszteletekre korlátozódik, hanem sokirányú és sokoldalú.
– Hogyan próbálják meg összetartani ezt a maroknyi, és egyre jobban fogyatkozó magyar közösséget?
– Heti rendszerességgel tartunk biblia- és vallásórákat két csoportban, de minden egyéb rendezvénynek is helyet adunk. Kéthetente megtartjuk a Babits Önképzőkört meghívott vendégelőadókkal, amelyben segítenek a Petőfi-ösztöndíjasok, ifjúsági táborokat, gyülekezeti kirándulásokat szervezünk, lehetőleg a többségben magyarok lakta vidékekre. Továbbá megtartjuk nemzeti ünnepeinket közösen a magyar történelmi egyházakkal, évente felváltva más templomokban. Külön ki szeretném emelni az idén immár másodszorra, gazdag programmal megszervezett Fogarasi Magyar Napokat, amely kiváló, áldott lehetőségnek bizonyult a közösség számára a találkozásra és kikapcsolódásra rohanó világunkban.
– Sikerül-e együttműködni a helyi önkormányzattal, illetve egyéb intézményekkel, politikai és civil szervezetekkel? Kapnak-e valakitől segítséget?
– Ez csak részben/néha valósul meg, főleg, ha választások vannak. A Communitas Alapítvány, az RMDSZ megyei szervezete szokott segíteni, de ezek csekély összegek. Más támogatást nem igazán kapunk. A templomunkat megjavítottuk, gyülekezeti termet készítettünk, a régi iskola épületét felújítottuk, amely jelenleg Magyar Közösségi Házként működik, vendégházat létesítettünk stb., mindezt saját erőnkből, Isten segítségével.
– Vajon hova vezethet a jövőben ez az út? Van-e remény arra, hogy Fogaras magyarsága megmaradjon?
– Mindez nagy titok. Csak reménykedni merünk… De jó lenne az odafigyelés a fogarasi szórványra is, hiszen nincs a világ végén, főútvonalon fekszik, és a tömbmagyarságtól alig 100 kilométerre található. Ahogyan a távolabbi, Hunyad megyei szórványközösségre odafigyelnek egyesek, és segítik az ottani magyar közösséget – nem kimondottan egyházi támogatásra gondolok itt –, miért nem történhetne ez meg a mi esetünkben is? Ha ez működne, talán több erőt, reményt nyújtana. Papp Annamária / Szabadság (Kolozsvár)

Azt mondja, fel sem tudják fogni, milyen luxusban élnek az itteniekhez képest
Ismét adományokkal érkezett Gyergyószentmiklósra a mosonmagyaróvári Motoros szív a gyermekekért mozgalom irányítója – Elekes Péter Szabolcs, alias Medve Engel ezúttal is a Szent Anna Gyermekvédelmi Központ javára gyűjtött felajánlásokat juttatta célba. A motoroskörökből érkező segítség más forrásból származóval is bővült, ugyanis egy osztrák cég képviselője társult az akcióhoz.
Öt éve már, hogy a Szent Anna-otthon is részesül azokból az adományokból, amelyek a Motoros szív a gyermekekért mozgalom akciói során gyűlnek össze Magyarországon. A legutóbbi gyűjtés túllépett a motoroskörökön, a kezdeményező Medve Engel munkaadója is társult az akcióhoz.
„Idén csatlakozott hozzánk az ausztriai Artlogic cég, amelynél dolgozom. A főnökömnek nagyon tetszik a segítőakciónk ötlete, és úgy döntött, eljön, hogy személyesen is lássa, mi az, amit csinálunk” – mondta el lapunknak Medve Engel.
Sokkolta, amit tapasztalt Meglepődöttségéről számolt be lapunknak az osztrák cég képviselője. Martin Haumer úgy látja, igencsak elmaradottak a gyermekotthon körülményei a 21. századi európai létformához képest. „Nagyon megható, ugyanakkor felfoghatatlan, amit itt tapasztalok. Két ország választ el bennünket, de mintha 50 évvel visszamentünk volna a történelemben. Sokkoló azt látni, hogy alapvető dolgok hiányoznak a gyermekotthonból. Olyasmik, amik a nyugat-európai emberek számára természetesek. Mi fel sem tudjuk fogni, hogy milyen luxusban élünk, milyen lehetőségeink vannak az itteniekhez képest.
– Mint üzletember, családapa, cégtulajdonos szégyellem magam, hogy ilyent kell látnom Európában. Ezt meg lehetne változtatni, ha mindenki kicsit akarná – fogalmazott Martin Haumer. Kifejtette továbbá, hogy mennyire megható számára mindaz, amivel a gyermekotthon vezetői nap mind nap küzdenek. „Nagyon meghatódtam annak láttán, hogy milyen nehézségekkel küzdenek itt az emberek azért, hogy a gyerekeknek fedél legyen a fejük fölött, és hogy megteremtsék számukra a mindennapi betevőt”– mondta.
Tatarozást, korszerűsítést terveznek
A tapasztaltak alapján azonnal megszületett az ötlet: továbbra is segíti a Szent Anna-otthont az osztrák cég, partnere maradva a Motoros szív a gyermekekért mozgalomnak. „Egy nagyobb közös projektben gondolkodunk. Segíteni szeretnénk a ház tatarozását és fűtésrendszerének korszerűsítését” – számolt be a közös tervről Medve Engel. Örömmel nyugtázza, hogy a nyugati tehetősebb réteg egyre nyitottabb a segítségnyújtásra.
– Hála Istennek, egyre többen vannak, akik rádöbbentek arra, hogy milyen jólétben élnek, miközben mások sok mindenben hiányt szenvednek. Egyre jobban kezdtek mellénk állni, és rajtunk keresztül segíteni a nélkülözőknek – mondta. A munkaadójával közösen eltervezettek kapcsán hozzátette, abban reménykednek, hogy cégük ügyfelei és üzlettársai közül többen is hajlandóak lesznek felkarolni a nemes ügyet, és akár anyagiakkal, akár tárgyi vagy fizikai segítségnyújtással támogatni a Szent Anna-otthont. „Ha sikerül, amit elterveztünk, a ház vezetőinek válláról levennénk egy nagy gondot, a gyermekek ellátására pedig több pénz maradna” – összegezte a célt.
Elkél a segítség
Nem légből kapott az ötlet, hogy tatarozásra és a fűtésrendszer korszerűsítésére áldozzanak az adományozók; jelenleg erre van a legnagyobb szükség – erősítette meg László Orsolya, az otthon vezetője. Mint mondta, a tűzifa árának drágulása miatt már idén is gondjaik adódtak, szeretnék, ha bár a meleg víz előállításához nem kellene fát vásárolniuk. Napelemes rendszert szereltetnének.
– Valamit lépni kell, mert 260 lejért hoznak egy méter fát. A telet még kinyűgöljük valahogy, de jó lenne, ha bár nyáron a meleg víz előállítására nem kellene költeni – mondta László Orsolya. A másik gondjuk nemrégiben adódott, és sürgős megoldásra vár: az emeleti részen megszakadtak a vízcsövek, nehézkessé vált ott a tisztálkodás, és a földszint is ázik. „Nagyon jól jön minden segítség, mert ilyen esetekre nincsenek alapjaink” – tette hozzá az otthon vezetője. Pethő Melánia / Székelyhon.ro

Negyedévszázados fennállását ünnepelte az UKKSZ
Vérünkben van a vállalkozás?! És a jótékonyság is? címmel tartott konferenciát szombaton a megalakulásának 25. évfordulóját ünneplő Udvarhelyszéki Kis- és Középvállalkozások Szövetsége (UKKSZ). A székelyudvarhelyi városháza Szent István Termében lebonyolított rendezvényen egyebek közt az is kiderült, hogy az udvarhelyszéki vállalkozók dominálják a Hargita megyei piacot.
„Sorstársak vagyunk, bármelyik felén is üljünk a tárgyalóasztalnak” – fordult a meghívottakhoz Nagy György, az UKKSZ elnöke. Mint mondta, szövetségük jót és rosszat is kapott az elmúlt huszonöt évben, legfőbb céljuk most is a megmaradás és a megerősödés. Ehhez fontosak a támogatások, amelyeket egyebek mellett a magyar államtól, a megyei tanácstól és a kapcsolódó intézményektől, illetve az udvarhelyi polgármesteri hivataltól kapnak. Lényegesnek tartotta ugyanakkor kiemelni, hogy a vállalkozók jótékony oldalát is megismerjék az emberek, így egy ezt szemléltető kisfilmet is bemutattak a jelenlévőknek.
Gálfi Árpád polgármester örömét fejezte ki, amiért a vállalkozók annak idején szövetségbe tömörültek és most is közösen gondolkodva próbálnak fejlődni, erősíteni a térség gazdasági értékét. Ezt a hivatal is segíteni kívánja.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke kijelentette, bármennyire is kiszámíthatatlanok is a román törvények, egymásban bízva, egymáson segítve át lehet vészelni a nehéz helyzeteket. Az UKKSZ-szel való jó együttműködésük megköszönéseként Bíró Barna Botonddal, a megyei önkormányzat alelnökével közösen emléklapot nyújtottak át Nagy Györgynek.
„A vállalkozók mind Magyarországon, mind Romániában a nemzetstratégia legfontosabb művelői, alakítói. Így van ez a kis- és középvállalkozások esetében is. Ez különösképpen igaz Székelyföldre, ahol a nagy beruházások hiányában a kkv szektor az, ami a vállalkozói szférát adja” – vázolta meglátását Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) elnöke, a rendezvény társszervezője. Úgy véli, noha Székelyföld a Kárpát-medence perifériáján található, tenni kell azért, hogy magyarságunkat megőrizve minél inkább felzárkózzunk az ország többi részéhez, bekapcsolódjunk a Kárpát-medencei gazdasági életbe. Ehhez azonban egyebek mellett jó közlekedési infrastruktúrára – az utak mellett egy Cekend-tetői repülőtérre –, egy regionális kórház megépítésére, a közműszolgáltatások fejlesztésére lenne szükség.
Az elmondottak ellenére szép jövőt jósolt a térségnek, mivel az itteni vállalkozók Magyarországon is otthon vannak, így nemzetközi kapcsolatokat ápolnak. A cégvezetőknek a gazdasági autonómia megteremtésére kell törekedniük. Szász ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy ha lassan is, de a helyi, illetve az anyaországi tőke is megfelelő stratégiai ágazatok felé irányul. Ez alatt a térségi mezőgazdaságot, az erdőgazdálkodást, az energetikai fejlesztéseket, a kommunális szolgáltatásokat és a turizmust értette. Emellett az infokommunikációs technológiákba, valamit a kutatásfejlesztési innovációs tevékenységekbe való befektetéseket is említette. „Egy prosperáló székelyföldi gazdaság nemcsak a térségi szereplőknek kedvez, hanem a magyar és a román gazdaság egészének” – fogalmazott. Az NSKI elnöke egyébként úgy látja, hogy a kedvező gazdasági folyamatoknak köszönhetően a gazdasági teljesítmény és a jövedelmek is növekednek térségünkben. Mindemellett nagy kihívásaik vannak a vállalkozóknak egyebek mellett a fiatalok és a szakemberek elvándorlása miatt. Ezt mielőbb meg kell állítani, amit megfelelő bérek biztosításával lehet szavatolni.
Szász kijelentette, a vállalkozóknak gazdasági téren is lokálpatriótaként kell gondolkodniuk. Áldozatokat kell hozniuk a helyi oktatás megszervezése, a kultúrára, az egészségügy, a szociális ellátások és a közszolgáltatások érdekében – véli Szász.
Lepsényi István, a magyar nemzetgazdasági minisztérium államtitkára először a javuló anyaországi helyzetről beszélt, majd a helyi cégvezetőkkel való együttműködés fontosságát hangsúlyozta, akiknek segítséget is ajánlott. Úgy látja, ha fejlesztésekről beszélünk, elengedhetetlen az innováció.
Kereskedelmi térség vagyunk
Az udvarhelyszéki vállalkozók egyértelműen dominálják a Hargita megyei piacot – jelentette ki az általuk végzett kutatást ismertetve Geréb László, a REGA Egyesület elnöke.
Az udvarhelyi vállalkozók több nyereséget termelnek, mint a csíkszeredaiak és a gyergyószentmiklósiak összesen.
A vizsgálatból az is kiderült, hogy elsősorban kereskedelmi térség vagyunk, az ipari jellegű tevékenységek nagyon visszaestek az elmúlt időszakban. Székelyudvarhely legjobban teljesítő cégei esetében óriási árbevétel-növekedésről lehet beszélni az elmúlt évekre vonatkozóan. Volt, aki megötvenkétszerezte árbevételét. Egy felmérésből az is kiderült, hogy az udvarhelyi vállalkozók többsége saját ügyességének tulajdonítja cége működését. A tulajdonosok szerint a térség nagy hátránya a szűk piac és a kevésbé fizetőképes kereslet. A legnagyobb segítség a munkaerőhiány csökkentésében kellene nekik.
Díjat kaptak
Az ünnepség részeként két vállalkozói díjat adtak át: egyikkel Gálffi Dezsőt, a másikkal pedig Boros Csabát jutalmazták. A konferencia jó hangulatú gálavacsorával végződött. Fülöp-Székely Botond / Székelyhon.ro

„Jó volt csikys diáknak lenni. Itt szabadnak éreztem magam”
Találkozó Kézdi Imolával
Alig 22 évet vártunk rá, de megérte: aradi fellépésének másnapján, ha rövid időre is, de vendégül láthattuk iskolánk 1995-ös végzősét, a Kolozsvári Állami Magyar Színház s az egész erdélyi és romániai színjátszás egyik legismertebb és legelismertebb színművészét, Kézdi Imolát.
Ahogy azt korábbi bejegyzésünkben már jeleztük, az idei Nemzetközi Klasszikusszínház-fesztivál egyik magyar darabjaként mutatták be november 15-én Tennessee Williams legnagyobb klasszikus darabját, A vágy villamosát, az amerikai Tom Dugdale rendezésében. A Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásának főszereplője Kézdi Imola, kétszeres Uniter-díjas, további két Uniter-jelöléssel, valamint egy sor rangos kitüntetéssel, többek között Jászai Mari-díjjal, illetve a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével rendelkező színművész volt. Akik szerda este ott voltak s látták (több egykori osztálytárs, tanár, ismerős és barát is), igazolhatják: nagyszerű, emlékezetes előadás volt. Másnap, csütörtök reggel, a társulat visszautazása előtt Imola örömmel látogatott el egykori iskolájába, s a díszteremben összegyűlt diákokkal, pedagógusokkal beszélgetett színészi munkájáról, élményeiről, diákkori emlékeiről. (Miután, hangulatkeltésként, egy zenés képsorozatot vetítettünk le diákkori önmagáról és későbbi híres szerepeiről.)
Kézdi Imola Csíkszeredán született, majd tízéves korában szüleivel együtt Aradra költözött. Nyolc éven át, az érettségiig itt élt, aztán következett négy év a színművészeti főiskolán, Marosvásárhelyen és további három a Marosvásárhelyi Állami Színház Tompa Miklós Társulatánál. 2002-től Kolozsváron él, a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja.
Bár első aradi élményei között akadt kellemetlen is (székelyes kiejtése miatt társai először kinevették), líceumi társaival (Hadnagy Éva kémiatanár osztályában) már hamar összeszokott. Orvosnak készült, falta a biológiakönyveket, ám tizenegyedikes korában a Pávai Gyula által vezetett Tiniszínpadra kerülve megváltoztak a tervei. 1995-ben első próbálkozásra bejutott a színire, aztán elsőévesen többször is összecsomagolt, hogy azonnal indul haza, otthagyja az egészet. Valahogy sikerült leküzdenie a szoros napirendből, a megerőltető fizikai és szellemi erőfeszítésből, illetve az otthon távolságából adódó nehézségeket, s harmadévesen már a Háború a konyhában (Război în bucătărie) című film női főszereplőjeként láthattuk a tévéképernyőn, majd egy év múlva a mozikban is. Néhány rövidfilmes szereplés után következett egy még nagyobb „durranás”, az Orient Express című film női főszerepe, 2004-ben, Sergiu Nicolaescu és Maia Morgenstern oldalán. Ezután Francis Ford Coppola, a világhírű amerikai rendező (Keresztapa-trilógia, Apokalipszis most stb.) is szereplőválogatásra hívta Imolát egy készülő filmje alkalmával, sőt a kamerapróbán ő maga lépett be a dialógusba (végszavazott) a hiányzó férfiszínész helyett.
A filmek mellett, előtt azonban mindig is a színház, a színpad jelentette Imola számára az igazi művészi közeget. A szerepbe való belépésről, illetve főleg az abból való kilépésről, a valóságba való visszaváltásról így fogalmazott: „Le kell venni nemcsak a jelmezt, hanem le kell tenni az éppen eljátszott sorsot, történetet is. Nagyon nehezek lennének a hétköznapok, ha én minden történetben benne maradnék. Igyekszem nem keverni a szerepeket és a hétköznapi életemet. Remélem, hogy egy normális, kiegyensúlyozott ember vagyok, otthon nevelem a gyermekeimet, főzöm a töltött káposztát, mint a többiek, csak néha belépek egy-egy történetbe és eljátszok egy-egy szerepet. Ez a szakmám.”
A csütörtök reggeli találkozón jelenlévő diákok is egyre bátrabban mertek kérdezni. Szó esett így a pályakezdés nehézségeiről, a tánc- és balettórákról a színművészeti évek alatt, a kellemetlenebb szerepekről, de a szakmai és a családi teendők összeegyeztetéséről is. „Nem volt könnyű. De az első gyermek születése után ez szinte magától helyreállt. Nem arra gondoltam, hogy nekem otthon is meg kell felelnem anyaként és a színpadon is színészként, hanem csak hagytam, hogy a színház és a gyermek, majd gyermekek közötti egészséges egyensúly kialakuljon. Azért nagyon sok munka és odafigyelés is van emögött.” És, nyilván, megkérdezték Imolát arról is, hogy milyen volt csikys diáknak lenni. „Jó volt csikys diáknak lenni. Szerintem az egyetemi évek végén is azért tudtam olyan jól érezni magam a bőrömben, mert megelőzték a csikys évek. Egyfajta szabadságot adott ez a suli. Itt szabadnak éreztem magam.”
Filmek és színház. A film (valamennyire) megmarad, bármikor letölthetjük, elővehetjük, megnézhetjük. A színház, a színdarab ott és akkor él, ahol és amikor eljátsszák. És utána véget ér. Akik látták, látták, a többiek nem látták, és pont úgy soha nem is fogják látni. A percek, pillanatok művészete, ahogy azt sokszor mondják. Nem zavaró ez? „Nem hogy zavaró, fájdalmas! De ez a fájdalom a legszebb szerintem ebben a szakmában. Lehet, hogy próbálom a pillanatokat felfűzni magamban, és próbálok emlékezni arra, hogy annak idején ezt vagy azt játszottuk, ilyen vagy olyan volt. Nem. Itt és most. Ez az egyik legszebb dolog ebben a mesterségben. Ez a fájdalom.”
Kézdi Imolától azzal búcsúztunk, hogy lehetőleg ne újabb 22 év múlva és ne csak 40-45 percre látogasson el a Csikybe. Ezt nem ígérte meg, de azért számon kérjük majd. Ilona János, számítástechnika-tanár / csikygergelyarad.ro; Nyugati Jelen (Arad)