Most nem félnek?
Fura – hogy egyéb jelzőt ne használjunk – dolog ez a politika, vele együtt pedig a politikai újságírás! Amikor az Orbán-kormány néhány évvel ezelőtt nekilátott az alkotmány és az igazságügyi törvények módosításának, a magyarországi balliberális ellenzék és bizonyos brüsszeli körök azonnal diktatúrát kiáltottak, azzal vádolva a Fideszt, hogy teljhatalomra tör, és maga alá gyűrné az igazságszolgáltatást is.
Bizonyára többen is emlékeznek, hogy Romániában is sokan aggodalmuknak adtak hangot a „fékek és ellensúlyok kiiktatása” miatt, és bizony az aggódók táborában szép számmal akadtak magyar politikusok, véleményformálók is. Aztán az egykori indulatok elcsitultak, igazságügyi kérdésekben ma már az Európai Bizottság nem Magyarországon, hanem Lengyelországon kér számon bizonyos intézkedéseket.
Mitől aktuális mindez napjainkban? Hát éppen a román balliberális kormánykoalíció által az igazságügyi törvényeken, a büntető törvénykönyvön és a büntetőeljáráson végrehajtott módosításokat ért bírálatok ismeretében.
Érdekes módon számos magyar politikus és publicista, aki anno az Orbán-kormánytól féltette a demokráciát és a jogállamiságot, most nem lát kivetnivalót a Liviu Dragnea és Călin Popescu-Tăriceanu vezette, a parlamentben pedig az RMDSZ támogatta kormánykoalíciónak az igazságszolgáltatás menetét befolyásoló intézkedésein. Úgy vélik, nincs igazuk a jobbközép román ellenzéki politikusoknak és a tüntetőknek, amikor azt harsogják, hogy a PSD–ALDE–RMDSZ alkotta parlamenti többség fékezni kívánja a korrupcióellenes harcot, gyengítve a vádhatóságok hatáskörét.
Most, amikor a Btk. küszöbönálló módosításával a koalíció nyilvánvalóan korlátozni igyekszik az ügyészségek tevékenységét, a bírák és közvádlók pedig – a romániai rendszerváltás óta rendhagyó módon – utcára vonulva készülnek tiltakozni ezellen, sokan arra hivatkozva üdvözlik ezeket a lépéseket, hogy meg kell akadályozni egy ún. ügyészállam kiépülését.
Nem tudom, érthető-e. Annak idején az Orbán-kormány sokak szemében például azért jelentett veszélyt a demokráciára, mert úgymond korlátozza az igazságszolgáltatást, ugyanezek a demokraták azonban most fikarcnyit sem tartanak attól, hogy a bukaresti hatalom a „mélyen párhuzamos állam” elleni hadjárat során esetleg aláássa a jogállamiságot. Mondanánk, bár most legyen igazuk, ha már akkor nem volt, viszont nem értjük, most miért nem félnek, ha korábban annyira. Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)

Váradi kincseket bemutató kiállítás nyílt Bukarestben
A Szent László Emlékév lezárásaként a váradi Római Katolikus Püspökség egyedülálló lehetőséget kapott alapító szent királya és a magyar katolicizmus évezredes történelmi és egyházművészeti hagyatékának bemutatására a bukaresti Nemzeti Történeti Múzeumban.
Az elődjeinktől örökölt értékek ápolása, ismertetése és továbbadása, de ugyanakkor az értékteremtés is fő motívumai között szerepeltek a bukaresti Románia Nemzeti Történeti Múzeumában tartott, Felix Terra – a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye történelme és egyházművészete című kiállítás megnyitója alkalmával elhangzott beszédeknek, 2017. december 14-én. A Szent László Emlékév lezárásaként ugyanis, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség egyedülálló lehetőséget kapott alapító szent királya és a magyar katolicizmus évezredes történelmi és egyházművészeti hagyatékának bemutatására. A bukaresti Román Nemzeti Történeti Múzeum meghívására és a két intézmény közös szervezésében három hónapon át tartó kiállítás jött létre a Szent László alapította egyházmegye történelmi és művészeti kincseiből, Románia fővárosának e magas rangú kulturális intézményében. Ernest Oberländer-Târnoveanu múzeumigazgató szerint, ritkán talált ennyire nagy közreműködő készségre partnereknél, amikor közös kiállítások szándékával felkereste őket, mint a Nagyváradi Püspökség elöljárója, és munkatársai esetében.
A csütörtökön megnyílt kiállítás, a múzeum egy nagyobb és már néhány éve zajló projektjének a részét képezi – Oberländer elmondása szerint – amely által „az ország felé szándékoznak fordulni” a „Mindenki együtt!” mottó jegyében, lehetőséget nyújtva ezáltal egyházaknak, és kisebbségi csoportoknak is, hogy az országos szintű kultúrintézményben a nagyközönség elé tárhassák látogatás céljából értékeiket. Többen a felszólalók közül az intézmények közötti összefogás és közreműködés szükségességét és természetes voltát, normalitását emelték ki egy olyan 21. századi Európában, ahol egyre jobban tombol az értékrombolás, és ahol ezt csak közös értékeink ismertetésével lehet megfékezni, határok és korlátok nélkül, előítéletek és ellenségeskedések kerülésével. A kiállított tárgyak – Szent László öröksége – olyan értékeket képeznek, amelyek az embernek az Istennel való találkozásából születtek: minden kor embere, függetlenül attól, hogy ki uralta egy adott időben azt a bizonyos földet, amikor rátalált Istenre és kapcsolatba lépett vele, értékeket alkotott, maradandóakat, amelyeket nekünk kötelességünk megőrizni, ismertetni, továbbadni és mindebből megtanulni, hogy mi magunk is hivatottak vagyunk értékeket teremteni – hangsúlyozta nyitóbeszédében Böcskei László nagyváradi római katolikus megyés püspök. Egy elszemélytelenedő félben levő, egyre arctalanabb társadalomban meg kell mutatni azt, hogy nekünk van arculatunk, nem is akármilyen, hanem egy nagyon értékes, egy olyan, ami kötelez – folytatta az egyházi elöljáró.
Elismerés
A rendezvényen szót kapott továbbá Miguel Maury Buendia bukaresti apostoli nuncius, Lucian Romaşcanu a kulturális és nemzeti identitásért felelős miniszter, Sergiu Nistor államelnöki tanácsos, Varlaam Ploieșteanul segédpüspök, Daniel pátriárka képviselője, Victor Opaschi államtitkár, Földesi Ferenc a Széchényi Nemzeti Könyvtár különgyűjteményi igazgatója, valamint Aurel Chiriac, a Körösvidéki Múzeum igazgatója. Mindenki egyöntetűen elismerését fejezte ki a múzeum, illetve az egyházmegye vezetői iránt, a rendkívüli együttműködésért, és pozitív bírálatban részesítették a kezdeményezést. Amikor nincs béke, az értékeket nem mutatják meg, nem teszik ki, hanem elrejtik, féltik, fejtette ki gondolatait Opaschi államtitkár. A tény, hogy egy római katolikus egyházmegye Bukarestben állíthatja ki értékeit azt bizonyítja, hogy békés állapotok uralkodnak, a román állam biztosítja a vallási és nemzetiségi kisebbségek számára a szükséges feltételeket ahhoz, hogy kibontakozhassanak, és megfelelő körülmények között éljék meg identitásukat. A társszervező intézmények vezetői – Földesi Ferenc valamint Aurel Chiriac – a kultúra érdekében való, minden határt átívelő közreműködés fontosságát emelték ki.
Számos vendég
Számos egyházi személy fogadta el a kiállítás megnyitó ünnepségére való meghívást. Jelen voltak a rendezvényen Ioan Robu bukaresti római katolikus érsek és segédpüspöke Cornel Damian, Mihai Frățilă bukaresti görög katolikus püspök, Roos Marton temesvári római katolikus püspök, Virgil Bercea, nagyváradi görög katolikus püspök. Parlamenti képviselők és más közéleti szereplők is megtisztelték jelenlétükkel a szervezőket, közöttük nagyváradiak is. A kiállítás kurátora a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye kulturális referense, Lakatos Attila muzeológus, őt segítette munkájában és a bukaresti múzeumban dolgozó munkatársakkal való közreműködésében Lakatos Balla Tünde.
A több mint 1000 négyzetméteres tárlaton közel 150 jelentős kiállítási tárgy van bemutatva, köztük számos olyan, amelyet az ország területén még sosem állítottak ki, mint Luxemburgi Zsigmond nagyváradi sírjának ékszerei, a Váradon keletkezett és a Szent László legendahagyomány számára felbecsülhetetlen értékű Dubnici Krónika, vagy az egyházmegye talán legértékesebb művészeti hagyatéka, a flamand késő reneszánsz egyik remekműveként számon tartott belényesi Szűz Mária-kegykép.
A saját gyűjteményből származó, illetve a Magyar Nemzeti Múzeum, az Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Nemzeti Levéltár és nagyváradi Körösvidéki Múzeum által kölcsönzött műkincsekből összeállított tárlat nem csak a Nagyváradi Egyházmegye történetének legjelentősebb múzeumi eseménye, hanem az erdélyi katolicizmus talán legnagyobb hatású és minden szempontból Szent László nagyságához méltó megnyilvánulása Románia egyik országos jelentőségű kulturális intézetében. A kiállítás 2018. április 1-ig lesz látogatható. erdon.ro

Költségvetés: két RMDSZ-es javaslatot is elfogadtak a bizottságban
A parlament két házának költségvetési bizottságai pénteki együttes ülésükön elfogadták ugyan az RMDSZ-nek azt a javaslatát, hogy jövőre a jövedelemadó teljes egészében az önkormányzatok kasszájába kerüljön, de a plénumban a kormánytöbbség már nem valószínű, hogy megszavazza – mondta el hétfőn a Maszol megkeresésére Erdei Dolóczki István.
A képviselőház költségvetési bizottságának RMDSZ-es tagját arról a módosítási indítványról kérdeztük, amely értelmében 2018-ban a jövedelemadóból visszaosztott összeg 71,5 százalékról 100 százalékrra emelkedne. A javaslatról azt követően egyeztetett a parlament két házának egyesített költségvetési bizottsága, hogy a jövedelmi adó 16-ról 10 százalékra csökkent, s ezáltal jelentős bevételtől esnek el az önkormányzatok.
A bizottsági ülésen a Nemzeti Liberális Párt (PNL), a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR), a Népi Mozgalom Pártja (PMP) és Eugen Teodorovici PSD-s szenátor is támogatta az RMDSZ indítványát.
Erdei Dolóczki István elmondta, a testületben olyannyira nem volt konszenzus, hogy csak egy kormánypárti szenátor átszavazásával dőlt el a kérdés, de másfél órás további tárgyalás után is felmerült, hogy újra szavazzanak. A képviselő szerint ugyanakkor ez a siker nem jelent garanciát: a parlamenti szavazáskor a többség nem fogja támogatni a javaslatot.
„Sajnos van erre esély, pedig ez sok település számára kiesést jelent, és már elindított beruházásokat kompromittálhat” – fogalmazott Erdei Dolóczki, aki ugyanakkor megnyugtatónak tartja, hogy konszenzus van az önkormányzatoknak tervezett biztonsági hálóról. Ennek értelmében mindenki meg fogja kapni azt a minimális összeget, amiből megél, ha fejlődni ugyan nem is tud.
A képviselő beszámolt arról is, sikerült átvinniük egy másik fontos módosítási javaslatot. Mint azt korábban felvázolta a Maszolnak, az önkormányzatoknál a költségvetés-kiegészítést követően levonják az év utolsó napján meglévő többletet, ez pedig probléma, hiszen gyakran célirányos összegekről, önrészek későbbi befizetésére félretett pénzekről van szó, amelyek így hátrányt jelentenek a költségvetés kiszámításában.
Az RMDSZ ezért javasolta, hogy az első félév után újraszámolják a költségvetés kiegyenlítését, és ha még mindig van többlet, akkor abból vonják ki az európai és romániai projektek önrészeire félretett összegeket. Ezt a javaslatot a bizottság konszenzussal fogadta el.
A 2018-as költségvetés tervezetének vitáját hétfőn kezdi el együttes ülésen a képviselőház és a szenátus. Kustán Magyari Attila / maszol.ro

Sepsiszentkirály hármas ünnepe
A Kálma-hegy alatti vegyes felekezetű faluban vasárnap felavatták a teljesen megújult kultúrotthont, adventi vásárt tartottak, s ünnepelőzetesként az udvaron feldíszítették a falu karácsonyfáját.
Zsúfolásig telt a művelődési ház, falait a felújítás mozzanatainak színes fotói díszítették. Békesség Istentől, Isten áldja és Dicsértessék a Jézus Krisztus – hangzott Bustya János helybeli református lelkipásztor köszöntése. Adventi imájában – „Mindennek megszabott ideje van...” (Préd. 3) – ez alkalommal az öröm idejére célzott, és áldást kért a művelődés új hajlékára és mindazokra, akik bármit is tettek annak építésében-elkészítésében. Fodor Imre, Illyefalva község polgármestere rövid vetített képes előadásban bemutatta a kultúrotthon építésének legfontosabb mozzanatait és az augusztusban felavatott helybeli kőhidat, amelyek egy többrészes nyertes pályázat pénzalapjaiból valósultak meg, és átadta a kultúrotthon kulcsait. Az avatóünnepség műsorát, az adventi vásárt az unitárius egyházközség, a falu ökumenikus nőszövetsége és a helybeli fiatalság szervezte meg – jelentette be Györgyilyés Izolda unitárius lelkész. Vendégkórusok és -énekkarok mutatták be többnyire vallásos töltetű és karácsonyi énekeiket. Fellépett a szomszédos kökösi Harmónia Vegyes Kar Jakab Csaba kántor vezetésével, valamint az árkosi Régeni Áron Dalárda Márk Attila vezényletével. Vastaps követte a Vargyasi Néptáncegyüttes erdővidéki és szatmári táncokat bemutató fergeteges műsorát, betanította és karácsonyi dalt énekelt István Ildikó. A szentkirályi fiatalok advent üzenetét tolmácsolták, este kigyúltak a fények a közös karácsonyfán. A rendezvény táncházzal zárult. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Többszörös jubileumot ünnepeltek
Valódi örömvasárnap Ágyán
Amint azt a Hitélet rovatunkban is meghirdettük, az ágyai református gyülekezetben a település fennállásának 840. évfordulója, a reformáció 500. évfordulóján, a református templom építésének 280. évfordulója alkalmából, illetve a külső- és belső felújítás befejezése okán, december 17-én, vasárnap 16 órától hálaadó istentiszteletet tartottak. Az alkalom ünnepélyességét nagyban emelte, bensőségessé tette az ágyai egyesített református-baptista kórusnak a szolgálata Erdős Bálint polgármester vezényletével, amihez zenei aláfestéssel szolgált villanyorgonán a fia, Erdős Attila. Ezt követően Módi Kinga tiszteletes asszony vezetésével a gyermekkórus szolgált.
Igehirdetés, köszöntők
Igehirdetésében ft. Csűry István, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke Jakab levele 3. fejezetének 13., 17., illetve 18. verséből kiindulva az igaz Istenhitből származó békesség, illetve szeretet fontosságát ecsetelte Ágya fennállásának a 840. évfordulójával, a templom építésének a 280. évfordulójával, illetve a példás összefogás jóvoltából megvalósulhatott külső és belső felújítás kapcsán. Mert Isten áldása csakis azokon a közösségeken teljesülhet ki, amelyeknek a tagjai Istennel és egymással békességben, szeretetben élnek.
A továbbiakban nt. Módi József esperes, ágyai lelkipásztor köszönte meg az igei szolgálatát ft. Csűry István püspöknek, egyben köszöntötte a püspök urat elkísérő kedves feleségét is. Köszöntötte a nagyváradi Continuo régizene együttes tagjait, Venter Miklós egyházmegyei főgondnokot és feleségét, Brittich Erzsébet és Ódry Mária képzőművészeket, a megyéből érkezett lelkésztestvéreket és kedves feleségeiket, a gyülekezetek főgondnokait, gondnokait és presbitereit, valamint a gyülekezetek küldötteit. Köszöntötte ft. Gróza János kisjenői katolikus plébánost, aki kissé haza is érkezett, hiszen a templomban tartja a szentmiséit az ágyai katolikusok számára. Köszöntötte Faragó Péter parlamenti képviselőt, az RMDSZ Arad megyei elnökét, akinek megköszönte a gyülekezetnek nyújtott segítséget. Köszöntötte Horváth Leventét, a Szabadság-szobor Egyesület ügyvezető elnökét és feleségét. Köszöntötte Erdős Bálintot, Szintye község polgármesterét és feleségét. Egyben köszönetet mondott a településért tanúsított munkájáért, de megköszönte a vegyes kórus vezetésében vállalt munkáját is. Köszöntötte Kis Anikó iskolaigazgatót, a pedagógustestvéreket, minden résztvevőt. Megköszönte az Egyházügyi Államtitkárságnak és az Arad Megyei Tanácsnak a templom felújításához nyújtott támogatást, ugyanakkor az Egyházkerület vezetőségének és Király Andrásnak, a Szabadság-szobor Egyesület elnökének az ágyai pályázathoz csatolt jó ajánlást. Köszönet a brassói Espresso és a kisjenői Magnita cégeknek a támogatásért. Köszönetet mondott a kivitelező cég vezetőjének, Csapó Ferencnek és munkatársainak a lelkiismeretes munkáért. Köszönet az esti szeretetvendégségre felajánlott adományokért Székely Attilának és feleségének Évának, valamint az adományozóknak. Köszönet a kórustagoknak, valamint a gyermekeknek a szolgálatért, a gyülekezet tagjainak a sokszor erejük felett vállalt segítségért. Köszönet Erdős Sándor főgondnoknak és Hadi László gondnoknak a lelkiismeretes munkáért. Köszönet a tiszteletes asszonynak és a presbitérium minden tagjának a segítségért, illetve amiért munkatársakként tudnak szolgálni Isten dicsőségére.
A továbbiakban Faragó Péter parlamenti képviselő, RMDSZ-megyei elnök adott hangot ünnepváró, az ágyai gyülekezet reményteljes jövőjével kapcsolatos gondolatainak.
Horváth Levente, a Szabadság-szobor Egyesület vezetőségi tagja, Venter Miklós egyházmegyei főgondnok, Erdős Bálint polgármester, Erdős Sándor ágyai főgondnok adtak hangot ünnepi gondolataiknak. Miután Ágya szülötte, Tiba Attila egyetemi tanársegéd, doktorandus hallgató nagy átéléssel szavalta el Ady Endre Köszönöm, köszönöm, köszönöm című költeményét, a nagyváradi Continuo zenekar adott élvezetes reneszánszzene-koncertet, amiért nt. Módi József esperes mondott köszönetet. Ezt követően virágcsokorral kedveskedett a püspöknének, a jelen volt lelkészfeleségeknek és lelkésznőknek, míg a férfi elöljáróknak az ágyai templomot ábrázoló egy-egy linómetszettel kedveskedett. Miután Hadi Sarolta elszavalta nt. Dénes Józsefnek az alkalomra írt, Megújult a templom című költeményét, a jelen lévő 11 lelkipásztor egy-egy igei köszöntőt intézett az egybegyűltekhez. Igei köszöntő helyett Erdős Bálint polgármester könnyekig meghatódva mondott köszönetet nt. Módi Józsefnek és felségének, Kinka asszonynak ágyai szolgálatuknak a 15 évéért, amikor sikerült lerombolniuk a felekezetek közé mások által húzott falat. Felekezeti hovatartozástól függetlenül, az ágyai reformátusokat, katolikusokat és baptistákat sikerült egyesíteniük a krisztusi szeretetben és lelki békességben.
A 90. zsoltár közös megszólaltatásával zárult ünnepi istentisztelettel kapcsolatban említésre méltó: sok más templommal ellentétben, az ágyaiban télen is nagykabát nélkül lehet részt venni az istentiszteleten. Nt. Módi József esperes vezetésével a presbitérium megépítette a fatüzelésű, befúvó rendszerrel működő, igen egyszerű és hatékony fűtőrendszert.
Kiállításmegnyitó, szeretetvendégség
Az istentisztelet után a teljesen megújult kultúrotthonban gyülekeztek, ahol nt. Módi József esperes a 84. zsoltár 2., 3., 4. és 5. verseiből ihletődve köszöntötte az egybegyűlteket, kérte fel Ódry Mária képzőművészt Brittich Erzsébet linómetszeteinek a méltatására. Az Arad megyei református templomokról készült 25 linómetszetének kiállítását, amiben a művész lelkének egy-egy darabkája rejlik. A megye espereseként azért érzi közel magához a templomokat, mert mindhez egy-egy gyülekezet társul, emberi arcok mosolyognak felénk. Nekik sokszor volt részük megpróbáltatásokban, de nagyon sok örömben is, mert mindben jelen van Isten is. Éppen ezért, a mai napról hazatérve, mindannyian vigyük magunkkal a hajlékainkba Istent is, aki a legdrágábbat, egyszülött fiát áldozta fel értünk – mondta Módi József.
Ódry Mária képzőművész értékelőjén előrebocsátotta: amit ma a templomban látott és hallott, annyira megható volt, hogy keresgélni fogja a megfelelő szavakat. Advent III. vasárnapja külön öröm számára, a Jó Isten a tenyerén hordozza, amiért a maihoz hasonló örömben részesülhet.
Brittich Erzsébetet nem kellett bemutatnia, hiszen a linómetszetei mellett számos fafaragvány, szobor, nagyon sok költemény és keresztrejtvény is fűződik a nevéhez. Mindig ott van, ahol segíteni kell. A linómetszetei folytonos tanúságtételt jelentenek Isten hajlékai mellett, ahol a hívek egybegyűlnek. A 25 fekete-fehér linómetszetben közös a torony, ami messzire látszik, tehát igazodási irányt formál útjainkhoz. A kőből, téglából, fából és cserépből összeálló épület két imára összetett tenyeret formál, ami az égbe továbbítja földi imáinkat, hálánkat, amiért Isten fiaiként élünk.
Ezt követően Brittich Erszébet bevezette hallgatóságát a linómetszet-készítés titkaiba, az alkalmazott technikák szépségeibe.
A kiállításmegnyitó után a részt vevő híveket szeretetvendégségen a meghívottakat vacsorán látták vendégül. Az ágyai ünnepségsorozat szervezőinek, támogatóinak, a vendéglátásban segítőknek köszönet jár, amiért valódi örömvasárnapot szervezve, áldozatvállalásukkal, munkájukkal öregbítették az ágyai vendéglátás hírnevét. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

Üzenet Johannisnak „a kisebbségektől”
Egészen meglepő és szokatlan, hogy Klaus Johannis államfő vette a fáradságot, és a nemzeti kisebbségek napja alkalmával tegnap üzenetet küldött a Romániában élő, a többségi nemzettől eltérő etnikumú közösségeknek. Mindez nem semmi a részéről, hiszen az amúgy szász gyökerekkel rendelkező államfőnek egyáltalán nem szokása ilyen típusú „üdvözleteket” megfogalmazni: öt ujjunk is sok lenne ahhoz, ha netalán össze akarnánk számolni, milyen gyakorisággal méltatta a hazai nemzetiségeket arra – különösen bennünket, magyarokat, Erdély/Románia legnagyobb számú nemzeti közösségét–, hogy szóljon egy jó szót hozzájuk.
Nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük, közel három éves elnöki mandátuma alatt Klaus Johannis szinte egyetlen tartalmas, pozitív és őszinte üzenetet sem fogalmazott meg a magyar emberek irányába – legalábbis én nem emlékszem rá –, még nemzeti ünnepeink, például március 15-e kapcsán sem adta a legkisebb jelét sem annak, hogy egy lépéssel is közeledne felénk. Jaj, igen, egyszer vette a fáradságot, s kisebb körutat tett Székelyföldön, de azt is többnyire politikai fogásként, a közeledő államelnök-választás perspektívájában, nagy valószínűséggel a szavazatszerzés reményében tette. Mintha szándékosan inkább a távolságtartást választotta volna, nehogy a többség véletlenül is számon kérje tőle, úgyszintén kisebbségitől, hogy túl kedves, előzékeny és engedékeny hasonszőrű társaival, s ezt politikai karrierje aztán megsínyledje. Ezért mostani üzenete is inkább formálisnak és protokollárisnak, mintsem őszintének érzékelhető: az államfő csupán egy kötelező feladatának tett eleget: ha már jogszabályt fogadtak el a Romániában élő nemzeti közösségek december 18-án tartandó ünnepnapjáról – amellyel tulajdonképpen az RMDSZ-nek a március 15-ét hivatalos ünneppé nyilvánító törvénykezdeményezését torpedózták meg, s így próbáltak kitérni annak felvállalása elől –, akkor tennie is kell valamit „a modellértékű” román nemzetiségpolitika látszatának fenntartása érdekében.
Johannis most is hozta a szokásos formáját: mint mindig ezúttal is tömör volt és velős. A nagy általánosságokon túl azonban igazából semmi olyat nem mondott, amit mi már milliószor ne hallottunk volna. Immár sokadszorra kifejezte elismerését a nemzeti kisebbségek iránt, hangsúlyozta az emberi jogok, a másság tiszteletben tartásának fontosságát és arra biztatott, őrizzük és adjuk tovább kultúránkat. Viszont az is egyértelműen lejött a szövegből és a „sorok mögül”, mindemellett ne tévesszük szem elől, hogy elsősorban román állampolgárok vagyunk, a román társadalom szerves részét képezzük. És mert a nemzeti kisebbségek jelentősen hozzájárultak a modern Románia fejlődéséhez, ezért az államfő azt is leszögezte: nem lenne természetes a nemzeti kisebbségek nélkül ünnepelni a román állam száz éves születésnapját.
Sokkal jobban örültem volna annak, ha Klaus Johannis ezen a napon inkább konkrét javaslatokkal áll elő, amelyek rólunk és nekünk szólnak, és ténylegesen lehetőséget teremtenek a román társadalmon belüli önmegvalósulásunknak, múltunk, hagyományaink és kultúránk szabad ápolásához, őrzéséhez, jövőnk szülőföldön való megalapozásának. És amelyek nyomán a romániai magyarság komfortérzete valóban javul, a többségi nemzet számára a szavakon és a leírt malaszton túl is, a gyakorlatban és a közgondolkodásban is elfogadottabbakká s egyenrangúakká válhatnak a Romániában államalkotó tényezőként élő őshonos, nem román nemzeti közösségek. Talán az államfőnek nem ártana időnként kicsit „átugrania” a szomszédba – ahova államelnökké választása óta egyszer sem tette a tiszteletét –, és ellesnie a pozitív példákat. A nemzetiségekért díjak tegnapi budapesti átadásán a magyar kormány képviselőinek beszédéből, többek között kiderült: nemzetiségeik (nem kisebbségeik!) identitása folyamatosan erősödik, számuk nő, intézményhálózatuk bővül, akárcsak az állami támogatások összege. A magyar Országgyűlés pedig néhány napja arról döntött, hogy 10-ről 15 százalékra emeli az iskolákban a nemzetiségi nyelvpótlék összegét, amely mintegy 15 ezer diák nevelését szolgálja...
Valami hasonló nekünk és a mi gyermekeiknek is jól fogna, nem? Papp Annamária / Szabadság (Kolozsvár)

– beszélgetés Bartos Zsuzsával, az Alkonyőrzők szerzőjével –
„Édesanyámnak köszönhetem a könyvek szeretetét”
Bartos Zsuzsa 1980-ban született Kovásznán, de szülei Kézdivásárhelyen laktak, a céhes városban nőtt fel. A Bod Péter Tanítóképzőben induló Református Kollégium legelső évfolyamán érettségizett, jelenleg Brassóban lakik a férjével és két lányával. Az Alkonyőrzők két kötete a magyarországi Könyvmolyképző Kiadó Kft. gondozásában jelent meg, ahol Zsuzsa időnként szerkesztőként is bedolgozik. Már a következő kötetét írja, amiben a közösségi média szerepének a jövőjét gondolta tovább.
– Kisdiákként is jobban érdekelte a betűk világa a számokénál, vagy ez nem ennyire egyszerű?
– Ez biztosan nem ennyire egyszerű, mert vannak, akiknek mindkettő megy. Ebben a kérdésben én inkább a sztereotípiát erősítem, és ezt már kisdiákként szélsőségesen tettem. Matematikából mindig bukásra álltam, miközben irodalomból és nyelvtanból kitűntem. Ennek ellenére a számbirodalom egyenleteitől sajnos mai napig nem sikerült megszabadulni, a gyerekeim tankönyveiből visszaintegetnek.
– Hogy emlékszik vissza, már gyerekként is vonzották a könyvek? Sokat olvasott? Ha igen, milyen jellegű köteteket?
– Imádtam olvasni gyerekként, a „napestig Benedek Elek”-korszakomat főleg elvtársazó ifjúsági irodalom követte, hiszen nem volt ekkora kínálat, mint most. A korszakváltással egyszerre rengeteg minden ránk zúdulhatott, de még nem tudtunk válogatni. Így tiniként meglehetett a romantikus ponyva korszakom, majd a dugiban olvasott krimiké, aztán volt sznobulós időszakom is, amikor azt hittem, jobban megértem az életet, ha a fikciót félreteszem, és csak filozófiát vagy csak teológiát olvasok. Sajnos, a fantasztikum valahogy kimaradt, nem volt nálunk akkora hagyománya szerintem, így sokáig azt sem tudtam, van olyan, hogy Tolkien vagy Bradbury. Tizenhat éves koromban kezdtek érdekelni a klasszikusok, és ez nagyon emlékezetes időszak maradt számomra, mert ekkor érkeztem el oda, hogy már nemcsak a történetekért olvastam, hanem magáért az olvasás hangulatáért is.
– Volt-e esetleg olyan tanár vagy más személyiség, aki nagy befolyással volt önre diákkorában, akire felnézett vagy aki netán az irodalom felé irányította?
– Édesanyámnak köszönhetem a könyvek szeretetét. Minden akkor kapható mesekönyvet megvásárolt nekünk, és könyvtárba is rendszeresen mentünk. Később, amikor már egyedül is el tudtam menni, az én feladatom volt, hogy könyvet válogassak neki. Néha persze mellélőttem a választással, de rengeteg kötetet le kellett venni ehhez a polcról, és tájékozódni, miről szól. Köszönettel tartozom a világirodalom-tanárnőmnek is, Németh Teréznek, aki annyira hangulatosan tudott mesélni a világirodalom gyöngyszemeiről, hogy alig vártam, kézbe vegyem órák után ezeket a könyveket is. Megmutatta, hogy a magas irodalomnak mennyire izgalmasak a szereplői.
– Mikor kezdett írással is foglalkozni, mik voltak az első szárnypróbálgatások? Azokat kinek mutatta meg, milyen visszajelzéseket kapott?
– Úgy tizenkét-tizenhárom éves korom körül azzal szembesültem, hogy képes vagyok a naplómban hazudni annak érdekében, hogy izgalmasabb, viccesebb vagy sokkal drámaiabb legyen egy-egy megtörtént esemény. Nemsokára rám tört az a késztetés is, hogy teljesen kitalált dolgokat hazudjak papírra és regényeknek nevezzem őket. Az első ilyen írásomat egy iskolás füzetbe körmöltem egy falusi nyaraláskor, miközben a könyveket messziről kerülő nagymamám nem értette, hogy az addig fára mászkáló lányba mi üthetett, hogy egész nap csak ül a diófa alatt és irkál. Aztán egyre-másra teltek meg a füzetek, mivel épp akkor jött divatba a Romana-sorozat, és úgy éreztem, olyanokat én is tudok írni. Fejembe vettem, hogy „gyártok” is egy saját sorozatot. Néha az osztálytársaim forgattak párat ezekből a füzetekből a pad alatt, csak remélni tudom, nem is emlékeznek arra, hogyan és miket írtam. Az első visszajelzést egy rövidke írásomra kaptam, amikor Miska bácsi a rádióban felolvasta az emberiség jövőjéről írt fogalmazásomat. A következőt már huszonévesen kaptam kiadóvezetőtől, aki egy dél-afrikai történelemmel foglalkozó regényemet e-könyvre ajánlotta be egy ezzel foglalkozó céghez.
– Hogyan születtek meg az Alkonyőrzők-könyvek? Emlékszik, honnan, mikor jött az alapötlet, a karakterek, és azok hogyan forrtak regénnyé?
– Pár évvel ezelőtt írtam egy sci-fi novellát, és velem maradt az érzés, hogy egy klónos történetből annyi mindent ki lehetne hozni. A központi témám eredetileg a negatív érzelmek kiküszöbölése lett volna, mivel a valóságban épp egy olyan társaság foglalkoztatott, amelyikben az emberek minden helyzetben vidámak és közvetlenek próbáltak lenni. Túl mesterkéltnek éreztem az egészet, és szerettem volna megvizsgálni egy történetben, hogy miért van szükség a negatív érzelmek megélésére is, miért fontos az autentikusság, és hogy egyáltalán mit jelent emberinek lenni. Csakhogy ötven oldal után elakadtam, mert szörnyen untam az egészet. Kidobtam a megírt fejezeteket, lefokoztam a főszereplő klónlányt és előléptettem az antagonista oldalán álló drámai múltú mellékszereplőt. Ezzel viszont teljesen új motivációk és témák kúsztak a regénybe, és egy egészen más történet kerekedett. A különböző toposzok és témák közt létrejövő összefüggéseket végig tudatalatti folyamatként éltem meg, csak a végén jöttem rá, hogy a témám tulajdonképpen a mulandóság, és hogy a klónozásnál sokkal jobban érdekel az apa-lánya téma és a gyerekvállalásban rejlő bátorság.
– Melyek azok a lépések, amelyek során egy ötletből kézzel fogható, nyomtatásban megjelent regény lesz?
– Megszámlálhatatlanul sok kis lépés van, és ezeket egyenként kell megtenni, kezdve onnan, hogy minden nap leül a szerző, és valamennyit dolgozik a kéziratán. Ez nem mindig kalandos flow-állapot, van, amikor az ember kemény szellemi munkaként éli meg. Évekig szoktam érlelni az ötleteket, megírás közben is gyakran átírok jeleneteket, különböző nézőpontokat használva, csiszolom a mondatokat, játszom a cselekménypontok mozgatásával, kidobok egész fejezeteket, elakadok, feladom, aztán újrakezdem. Azt mondják, a megjelenő írót nem az különbözteti meg az amatőrtől, hogy tehetségesebb, csupán annyi, hogy rengetegszer átír, sosem gondolja úgy egy kéziratról, hogy kész van, nincs mit javítani rajta. Persze, tudni kell elengedni a kezét is, de ez már megint egy másik alkotói téma. Miután befejeztem az Alkonyőrzőket, elsőre be sem küldtem az Aranymosás pályázatra, bármennyire kísértett, mert éreztem, hogy még maradt benne kibontatlan szál, és megvártam a következő év végét. Ezt követően maga a pályázat is felölelt kerek egy évet, és csak 2015 vége felé tudtam meg a kiadóvezető végső döntését. 2016 januárjában folyt a szerkesztés, ősszel a nyilvános borítópályázat és tördelés, és novemberben jött a megjelenés. Tehát két év telt el a kézirat tényleges befejezése után. Egy könyv hosszú munka eredménye, nemcsak az író fektet bele akár éveket is, de legtöbbször a nagyobb kiadók is, és több ember munkája is benne van. Évente sok száz kézirat keresi a kiadóját, ezekből nagyon-nagyon kevés jut el kiadásig úgy, hogy az írónak fizetnek és a könyve országos terjesztésbe kerül. A kezdő írókat a sok hasztalan próbálkozás könnyen odáig sodorja, hogy elhiszik, a fejlődést meg lehet spórolni. Elhiszik, hogy nekik kell fizetniük egy megjelenésért, a kéziratnak sem kell profi csapat, sem szerkesztés, sem korrektor, sem grafikus, így sokan a magánkiadás útját választják. Szaporodik az írói hiúságra épült cégek száma is, amelyek bármit kiadnak, ha temérdek pénzt fizetünk. Aztán jöhet a villogás. Én úgy gondolom, érdemesebb a nehezebb utat választani, küzdeni, és odáig fejlődni, hogy a hagyományos kiadók foglalkozzanak vele, mert a tehetség nem elég, rengeteget kell írni, olvasni, és tanulni, tanulni. Külföldön például tanítják a zsánerírást szakmaként, és mostanában magyarul is tanfolyamok indulnak, egyre több cikk születik, egyre több írástechnikai könyv elérhető, pályázati lehetőségek is adódnak. Soha nincs egy pont, ahonnan nem kellene tovább fejlődni, a megjelenés után újabb kihívások lesznek, és bármit sugalljon is a mai marketing, írók esetében szerintem a cél még mindig egy minőségi kézirat. A publikálás felelősség.
– Milyen érzés volt kézben tartani az első kiadást?
– A csodákra szeretek rácsodálkozni, és az, hogy egy fejemből kipattant történet felöltözik és útra kel, egy csoda. A budapesti könyvbemutatón fogtam először kézbe a könyvet, tehát egy könyvölelgetés vagy örömsikítás nem lett volna túl elegáns, de utána sokáig levettem a könyvet minden nap a polcról, hogy valóságként megtapogassam.
– Sokféle címkével illetik az Alkonyőrzők két kötetét (disztópia, ifjúsági, kortárs, sci-fi, romantikus, társadalmi sci-fi), ön hogyan jellemezné?
– Én a könyvemet egyszerűen csak sci-fi címkével illetem, élek azzal, hogy tág fogalommá vált a spekulatív fikción belül. A sci-fiben az a jó, hogy bár szabadon szárnyalhat a fantázia, és egy külön világot lehet teremteni, mégis megmarad a lehetségesnek a látszata, hiszen egy jelenből vett tudományos vívmányt vagy társadalmi tendenciát nagyít fel és gondol tovább. Néha egy kor sci-fi regényei sokkal reflektálóbbak a kortársnál, mert a múltunk és a hétköznapjaink helyett arról árulkodnak, hogy épp mitől félünk, mi foglalkoztat. Megíráskor azonban nem igazán bajlódtam azzal, hogy milyen címkékhez illőt írjak, csak hagytam, hogy sodorjanak magukkal az elképzelt világ szereplői, rángatott a mesevágy. Nem szeretem, ha valami túlságosan bedobozoló, persze, jó tudni, hogy a kiadhatóságnál az is szempont, hogy a könyv besorolható legyen, akkor válik eladhatóvá, lesz célközönsége. A könyvpiac eltartóinak a kedvencei nem a kísérletező könyvek, hanem a megszokott sablonokkal építkezők. Esetemben nemcsak hogy a kategorizáláshoz nem volt meg a terep, de még ismeretlen, kezdő író is állt mögötte. A kiadó mégis felkarolta, sőt duplaborítóval jelentette meg, hogy növelje az esélyeit. Lehet, hogy így támogatták bennem az írót, aki még mindig kicsit keresi az utat. Nálunk a sci-fi ugyanis még mindig férfiírók területének számít, és a továbbgondolások is gyakran férfiszemléletűek. Pedig szerintem az egyéni, mikroszintre lehozott kérdések ugyanolyan fontosak, mint a MI vagy a Mars kolonizálása. Ugyanis ezek a kérdéseink nem változnak, csak különböző korok különböző válaszokat adnak rá. Filmek esetén is a körülrajongott látványosokkal szemben a kis költségvetésű, fura hangulatú, indie sci-fiket szeretem, amik világmegmentés helyett pár szereplő dilemmájára fókuszálnak. Szeretek foglalkozni azzal, hogy a továbbgondolt fejlődések hogyan hatnak az emberi kapcsolatokra, a társadalmi átrendeződésre, és azt hiszem, továbbra is picit ilyen „korcs” könyveket fogok írni, csak talán több tudatossággal.
– Milyen fogadtatásra talált a regény, figyelembe véve, hogy lépten-nyomon azzal riogatnak, a könyv halott, a „mai fiatalok” nem olvasnak? Mennyire tartja igaznak ez utóbbi állításokat?
– Szerintem nem igaz, hogy a mai fiatalok nem olvasnak, és azt sem tartom kizártnak, hogy általában olyan felnőttek állapítják ezt meg, akik maguk sem olvasnak. Például a Könyvmolyképző Kiadónak is több tízezer fiatal olvasója van, akik várják az új megjelenéseket. Látni őket a könyvtárakban, a moly.hu oldalon, hallom, miket olvasnak a lányaim osztálytársai, és könyvet vásárol minden gyerekes ismerősöm. Mindig, minden generációnak voltak olvasó fiataljai és nem olvasók, ez ma sincs másként. Az igaz, hogy ma már több minden versenyez a fiatalok figyelméért, ugyanakkor sokkal nagyobb, színesebb és csalogatóbb a könyvkínálat is. A papírkönyvet már temették a fonográf, a napilapok, majd a tévé megjelenésével is, ahogyan most az internetes böngészés meg az e-könyvek korában is, mégsem megy ki a divatból. Sőt, minél inkább felgyorsul körülöttünk a zajos világ ingerözöne és a képernyővillogás, annál inkább nőhet annak az igénye, hogy behúzódjunk időnként a sarokba egy időtlenségi állapotot előidéző, hangulatos könyvvel. Egy olvasó elméje ugyanis nyugodt elme, nem pedig nyüzsgő. Kreatív, nem bamba. Gondolkodó, és nem uniformizálható. Jó helyeken az olvasás menő, nem hiába írnak a világ fontos emberei is évi könyvajánlókat. A fiatalok hamar rájönnek arra, hogy a könyvek olyanfajta egyedi élményt nyújtanak, amilyent semmi mástól nem kaphatnak meg. Ehhez néha csak annyi kell, hogy számukra élvezetes történetekkel találkozzanak, megtalálják, mi érdekli őket, és ezekhez hozzáférhessenek.
– Kinek ajánlaná olvasmányul a könyveit?
– A kategorizálás különös dolog, érdekes volt látni, hogy amikor valami nem akar egyértelműen kategorizálva lenni, akkor mennyire mindenki arra tör, hogy ő eldöntse, megállapítsa, hogy hová tartozik és hová nem. Carlos Ruiz Zafón szerint a könyvek tükrök is, mindenki azt látja bennük, amit a lelkében hordoz. A könyv kezét elengedni pedig azt is jelenti egy szerző számára, hogy a fogadtatásba minden beleférhet. Örülök annak, hogy a fogadtatás annyira sokféle lett, mint amilyenre általában sikerülhet az emberek találkozása is. Életszerűen vegyes. Vannak olvasók, akiknek nagyon tetszett, és vannak, akik mást vártak el tőle. Vékony azoknak az olvasóknak a keresztmetszete, akik egyszerre olvasnak sci-fit és nőies témákat is, így akik sci-fisek inkább, azok több technikai leírást és világábrázolást vártak el, akik viszont a szereplők érzelmi életére fogékonyak, azoknak a sci-fi keret volt túl sok, míg a fiatal olvasóknak a romantikus szál iránt voltak mások az elvárásaik, nekik még nincs benne a mulandóság íze. De volt olyan visszajelzés is, hogy sírt rajta, és olyan is, hogy ezután több sci-fit szeretne olvasni. A visszajelzett áthallások szerezték a legnagyobb örömet, és ezekből jöttem rá, hogy számomra sokkal fontosabb, hogy megértsenek és elgondolkodtassak, mint az, hogy szeressenek. Amiben általában mindenki egyetért, hogy a regény elgondolkodtató, egyedi, és van eléggé fura ahhoz, hogy ha épp el akarod dobni az agyad, akkor ezt kell olvasnod. Azoknak ajánlom tehát, akik valami fura, de elgondolkodtató kalandra vágynak. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Miért is hallgatnék? Markó Attila az igazságügyi törvények módosításairól
„Akárhányszor feltesszük a kérdést, hogy milyen igazságszolgáltatást akarunk, mindig jusson eszünkbe az egyedüli helyes válasz: IGAZSÁGOSAT” – írja az igazságügyi törvények módosításairól Markó Attila. A Mikó-ügyben elítélt volt RMDSZ-es képviselő portálunkhoz eljuttatott álláspontját alcímezve közöljük.
Éles és érzelmektől fűtött vita zajlik immár jó ideje az igazságügyi törvények (igazságügyi szervezetrendszer, Btk. és büntető eljárási törvények) módosítása körül. Sokáig hallgattam. Talán túl sokáig is. Három éve külső szemlélőként figyelem a történéseket, és elszomorít. De nem tudok tovább hallgatni. Vállalom, hogy hozzám fogják majd vágni: érintettek véleménye nem mérvadó.
Milyen igazságszolgáltatást akarunk?
Azt is vállalom, hogy sokan lekorruptoznak, vagy legyintenek, hogy „ha annyira ártatlan, akkor miért nem áll bíróság elé, hogy tisztázza önmagát”. A gond csak az, hogy ennek a cirkusznak épp az a legkárosabb következménye, hogy egyáltalán ilyen megbélyegzések, vélemények megnyilvánulnak. Mert hát az igazságügyi törvények módosításának ilyen stílusú vitája épp azt erősíti meg a közvéleményben, amit valójában ezeknek a módosításoknak megszüntetniük kellene: az általánosítások révén a megalapozatlan és bizonyítatlan vádak elburjánzását, a „mindenki már eleve bűnös” típusú hozzáállást. Vitathatatlan, hogy igen jelentős a korrupció Romániában. De ez messze távol áll attól, hogy mindenki eleve korrupt, és bilincsbe kell verni, akit a környezete – alapvetően a média hathatós hozzájárulásával – annak vél.
Jogász vagyok ugyan, de nem jogászkodni akarok most. Csak egy egyszerű kérdést teszek fel minden vitatkozónak: milyen igazságszolgáltatást akarunk? Ha most egy hatásszünetet tartok, akkor ezalatt temérdek sok válasz születik meg a legtöbb ember fejében. Válaszok, amelyek a tüntetésekkel és mocskolódásokkal teli vita által befolyásoltan mind eltérnek a helyes választól: olyant, amely becsukatja a gonoszokat. Olyant, amely kiirtja a gazembereket. Olyant, amely megtisztítja a parlamentet. Olyant, amely...
Á, dehogy! A helyes válasz egyetlen: olyant, amely igazságos!
A fesztiválbelépőktől a kártérítési ügyekig
Ha körülnézek Horváth Anna, Antal Árpád, Ráduly Róbert, Nagy Zsolt (és hadd ne soroljam) háza táján, akkor mindent látok, csak ezt nem. De mivel nem ismerem annyira ezeket az ügyeket, hogy érdemben és dokumentumokkal alátámasztva kivesézzem őket, így inkább saját ügyeimből mazsolázva fogok az igazságügyi törvények módosításáról véleményt mondani. De addig is: igazságos-e az az igazságszolgáltatás, amely megfoszt valakit a védelemhez való alapvető jogától azáltal, hogy megtagadja egyes bizonyítékokhoz való hozzáférést a vádlott számára (Nagy Zsolt)? NEM.
Igazságos-e az az igazságszolgáltatás, amely nemzetbiztonsági lehallgatást rendel el egy olyan befolyással való üzérkedési ügyben, amelyben semmilyen bizonyíték nem támasztja alá a törvényi tényállás által megkövetelt kapcsolatot egy hivatali cselekmény (engedély) és annak vélt „ára” (50 fesztiválbelépő) között (Horváth Anna – nb: állítás van, bizonyíték nincs)? NEM. Nem folytatom.
Azaz folytatom. Vegyük sorra a velem történteket. Létezik-e a bírónak olyan törvényes lehetősége, hogy egy ügyben olyan cselekményért ítéljen el valakit, amivel soha nem is vádolták (Mikó-ügy jogerős döntése)? NINCS. Figyelem, nem a cselekmény bűntetőjogi besorolásáról beszélek, ez lehetséges a még hatályos jog szerint. Hanem arról, hogy a vádirat szerint azzal követtem el hivatali visszaélést, hogy tévesen állapítottam meg a református egyház tulajdonjogát. Ezzel szemben a jogerős döntés nem vitatja a tulajdonjogot, de szerinte azzal követtem el ugyanazt a hivatali visszaélést, hogy nem kaptam meg egy olyan dokumentumot, amely nota bene kezdettől fogva része a periratnak. Rendben van ez? NINCS. Védekezhettem ezzel szemben? NEM. Vélelmezhető-e számomra láthatatlan helyről érkező szándékos beavatkozás az ítélet ilyen irányú alakításába? IGEN. Felelősségre vonható-e a bíró egy ilyen égbekiáltó ferdítés miatt? NEM.
Aztán a kártérítési ügyek mindezt csak tetőzték és megerősítették. Felelősségre vonható-e az az ügyész, aki kezdeményezi előzetes letartóztatásomat egy olyan ügyben, amelyben épp az általa összeállított nyomozati anyag bizonyítja, hogy nem vettem benne részt? NEM. Felelősségre vonható-e ugyanaz az ügyész, aki – miután szembesül ezzel a ténnyel – ezt követően négy hónapig nem hajlandó ejteni a vádat, mindaddig, amíg új ügyet nem kreál? NEM. És ezek csak a kirívó esetek. Mindezek után egyetlen kérdés marad: lehet-e bízni egy ilyen alapokon nyugvó igazságszolgáltatásban? NEM.
Van bőven, amit korrigálni
És most vissza a jelenbe. Adottak a hatályos igazságügyi törvények, amelyeknek igazságossága bizonyos helyzetekben igencsak megkérdőjelezhető. És nem csak morális értelemben, de jogi értelemben is. Ha csak az Alkotmánybíróságnak arra a nem kis számú döntésére gondolunk, amelyek ezeknek a törvényeknek egyes rendelkezéseit alkotmányellenessé nyilvánítják, máris rájövünk, hogy van bőven, amit korrigálni. Az ártatlanság vélelme, az egyes eljárások jogossága, az egyes bűncselekmények helyes és törvényes értelmezése nem képezheti érzelmi megközelítés tárgyát.
Lehet vitatkozni – és kell is – azon, hogy egy köztéri kamera felvétele használható-e bizonyítékként (szerintem igen). Lehet vitatkozni – és kell is – hogy egy törvényes eljárásban átvizsgált számítógép adatai felhasználhatók-e az eredeti vádon túl is (szerintem igen). De minden kétséget kizáróan kötelező beépíteni a büntető jogszabályokba az Alkotmánybíróság vonatkozó döntéseit! Ahogy tenni kell azért is, hogy a nyomozati eljárástól a jogerős döntésig érvényesüljön maradéktalanul az ártatlanság vélelme, hogy mediatikusan már eleve ne akasszanak fel mindenkit, akiről az ügyészség „pe surse” kiszivárogtatja a nyomozati anyag egyes elemeit – miközben engem írásban megfenyített az ügyészség, amikor nyilvánosságra hoztam az általuk összeállított dossziéból a saját ártatlanságomat minden kétséget kizáróan bizonyító iratokat a Bica-ügyben.
Nyilván azért is tenni kell, hogy ne létezzenek többé titkos protokollumok a nyomozati szervek és a titkosszolgálatok között. Hagyjuk a mítoszt: nem a protokollumok léte a kérdőjeles (esetenként, különösen az államrend vagy emberiesség elleni bűncselekmények, terrorizmus esetén ezek létjogosultsága akár indokolt is lehet), hanem azok titkossága, illetve az, hogy ezek mögé bújva gyakorlatilag egyfajta szekus-ügyészi „szakma” alakulhat ki olyan esetekben is, amikor ez távolról sem indokolt, lásd nemzetbiztonsági lehallgatások még olyan esetekben is, amelyek még ha bűncselekménynek minősülnének is, de semmi közük a nemzetbiztosághoz.
A hatalmi ágak szétválasztása egy másik olyan alapelv, amelynek védelmében fel kell lépni. Tetszik vagy sem egyeseknek, az igazságszolgáltatást a bírói hatalom valósítja meg, ennek pedig nem része az ügyészség! Az ügyészség, mint az állam bűnüldöző szerve a végrehajtó hatalom része, és mint ilyen, az állam büntetőpolitikáját hajtja végre. De nem szolgáltat igazságot, csupán az igazságszolgáltatás eljárásában a vádlottal szemben oppozábilis vádat képviseli. Akkor működik jól, ha az általa képviselt vádat az igazságszolgáltatás, mint tőle (is) független hatalmi ág ítélettel megerősíti.
A hivatali visszaélés a korrupcióellenes ügyészség közkedvelt játékszere, hisz egy pontos értelmezés hiányában szája íze szerint húzhatta rá bármire. Egy idő után épp a legkevésbé defineált tényállási elem, a „mod defectuos” vált közkedveltté, hiszen a „téves” hivatali cselekmények széles és szubjektív értelmezésére adtak lehetőséget. Nem véletlen, hogy az Alkotmánybíróság döntése helyre teszi a dolgokat, amikor kimondja, hogy a „téves” cselekedet nem lehet szubjektív megítélés tárgya, az törvényi szintű jogszabályban foglalt kötelezettség megszegését kell hogy feltételezze.
Vegyük ismét a kártérítéses lopások ügyét, amelyben egy többtagú bizottság hagyja jóvá a kártérítéseket. A kártérítési eljárásban törvényi kötelezettsége a felértékelőnek van, akinek szakmai és törvényi kötelessége a kár megállapítása, kiszámítása a zetközi felértékelési standardok szerint. Amennyiben ezt törvényellenesen teszi, azaz szándékosan más összeget állapít meg, akkor ez bűncselekmény. Amennyiben ehhez a szándékos félreszámításhoz csúszópénz is társul, amelyben egy vagy több bizottsági tag is érintett, akkor ez szintén bűncselekmény.
Törvényi kötelessége van továbbá annak a kormányalkalmazottnak, akinek kötelező feladata a felértékelések szakmai ellenőrzése, és aki a bizottság számára ennek alapján jóváhagyó vagy elutasító javaslatot tesz. Amennyiben ez az ellenőr szándékosan elfogadásra javasol egy kártérítést, amiről hivatali kötelességéből fakadóan tudja, hogy az helytelen, akkor ezzel bűncselekményt követ el.
Büntetőjogilag felelős tehát a felértékelő, az ellenőr, és mindazok a bizottsági tagok, akik ebben közrejátszodtak, csúszópénz ellenében vagy anélkül. De nem követ el bűncselekményt az a bizottsági tag, aki ezekről a törvénytelenségekről nem tud, nem tudhat – ez még a hatályos törvények szerint sem bűncselekmény, és ezt az Alkotmánybíróság döntése csak megerősíti.
Megszűnik-e a büntetőjogi felelősségrevonás az ilyen esetekben? IGEN. Helyes-e az az állítás, hogy a DNA-nak a módosítások következtében számos ügyben ejtenie kellene a vádat? IGEN. De jogos-e, természetes-e, helyénvaló-e ez? HÁT PERSZE, HOGY IGEN!
Sokminden lehet aggasztó az igazságügyi törvények módosítása kapcsán, de az Alkotmánybíróság döntéseinek beépítése nem lehet az.
És akárhányszor feltesszük a kérdést, hogy milyen igazságszolgáltatást akarunk, mindig jusson eszünkbe az egyedüli helyes válasz: IGAZSÁGOSAT.
Akár hallgatok, akár nem, az én igazam nyilvánvaló. Az már nem, hogy otthon megszerzem-e valaha.
maszol.ro

Marosvásárhely: az aránytalanul állított szobrok városa
Szoborból nincs hiány Marosvásárhelyen. A dömping oka, hogy egy magyar személyiségnek emléket állító alkotás köztéri megjelenítéséért „cserébe” a román közösség is szobrot emel egy történelmi vagy politikai személyiségnek. A mennyiség a minőség rovására megy, ráadásul a város főterét nem a kiegyensúlyozott arányok, hanem a román szobrok uralják.
Azt vettük számba néhány szakember, képzőművész bevonásával, hogy milyen Marosvásárhely szobortérképe ma, miután a korábban felállított történelmi és politikai személyeket megjelenítő művek, illetve a város díszítését szolgáló figuratív és nonfiguratív köztéri alkotások mellé a rendszerváltást követően újabbakat állítottak, s napjainkban is újabb szoborállítási tervek várnak megvalósításra.
Jobbra Iancu, balra a katona
Ha a Bolyai utcán leereszkedünk a főtérre, tavasztól késő őszig a virágórát látjuk, decemberben az óriási karácsonyfát. A városi önkormányzat elfogadott néhány éve egy határozatot, ami szerint arra a helyre állítanák fel az egykori Bodor-kút mását. A terv kivitelezését állítólag az akadályozta többek közt, hogy akkor nem lenne hová állítani decemberben a karácsonyfát.
Ha leértünk a főtérre, jobbra tekintve Avram Iancu lovasszobrát látjuk, balra az ismeretlen román katonáét, attól pár lépésre a Latinitás emlékműve áll, egy kicsit tovább Emil Dandea volt polgármester egész alakos szobra, majd az 1989-es forradalom áldozatainak emlékhelye után a sort Nicolae Bălcescu mellszobra zárja. A főtérhez közeli helyen áll egy Bartók Béla mellszobor, a színház háta mögött Aranka György egészalakos szobra.
A főtérre nem kerülhetett be, így a vár alatt, a Petőfi-téren kapott helyet Bernády György szobra, a várfal mellett Borsos Tamás, a vársétányon II. Rákóczi Ferenc és Kőrösi Csoma Sándor, illetve a főtértől kissé távolabb, a Kossuth- és Arany János utcák találkozásánál Petőfi Sándor, a következő – a Kossuth- és Malom utcák érintkezésében – a Holokauszt-emlékmű.
Román párra várva
A tervek között egy Sütő András- és egy Bethlen Gábor szobor szerepel, de különféle okok miatt késik a felállításuk. Keresztes Géza műépítész szerint azért, mert nem született megegyezés, hogy ki legyen ezeknek a román „párjuk”.
Merthogy Marosvásárhelyen így megy ez, ha egy magyar szobrot állítana a közösség, azt nem lehet a román „megfelelője” nélkül megvalósítani. A szakember szerint előbb egy tereprendezési tanulmányt kellett volna készíteni, hogy hogyan kerül oda az erdélyi fejedelem egészalakos szobra, az Avram Iancu lovasszobra és az óriás román katona közé. Talapzaton fog állni, vagy csak az úttesttel egyszintben, esetleg, mint egy törpe, olyan lesz a két hatalmas méretű alkotás között? Keresztes Géza a Mihai Viteazul mellszobrot is megemlítette, mint negatív példát, amely félig-meddig törvénytelenül áll az egészalakos Bernády-szoborral átellenben, miután évekig állt illegálisan, egy hevenyészett, ácsolt talapzaton a megyeháza előtt.
Hivatalos lajstrom helyett
Bár többször is kértük a polgármesteri hivataltól a marosvásárhelyi köztéri szobrok névsorát, még nem kaptuk meg. Ezért egy nem teljes listát állítottunk össze a köztereken elhelyezett alkotásokról. A rendszerváltást követően Marosvásárhelyen Bernády György, Aranka György, Petőfi Sándor, II. Rákóczi Ferenc, Vályi Gyula, Borsos Tamás, Károli Gáspár, Kálvin János, Bolyai Farkas és Bolyai János, Márton Áron kapott köztéri szobrot, de emlékművet állítottak a holokauszt áldozatainak, Bolyai János matematikai elméletének, a pszeudoszférának, a kommunizmus áldozatainak, az 1989-es decemberi forradalom elesetteinek is. A román közösség igényének eleget téve állították fel Emil Dandea, Petru Maior, Mihai Viteazul, Aurel Filimon szobrát, a latinitás emlékművét. Korábban helyezték ki Eminescu, Bălcescu, Alexandru Papiu Ilarian, Avram Iancu, az ismeretlen román katona szobrát. A múlt rendszer óta áll Bartók Béla, Szentgyörgyi István mellszobra, a két Bolyai szoborkompozíciója, Kőrösi Csoma Sándor egész alakos szobra. A történelmi és politikai eseményekhez nem kapcsolódó, csupán esztétikai élményt nyújtó szobrok közül – Kolozsvári Puskás Sándor és Bálint Károly alkotásai – például a Kárpátok sétányán, a Párkány-negyedben, az egykori Tornakert mellett, a régi szülészettel szembeni parkban, valamint a színház előtt művészi alkotások – Kulcsár Béla és Zagyva László művei – láthatók. A temetőkben is található néhány, Marosvásárhely kiemelkedő személyiségét megörökítő emlékmű, például Simó Géza politikusé, vagy a Nyilka Róbert festőművészé.
Marosvásárhelyen az első felállított emlékmű a Székely Vértanúk Emlékoszlopa volt, ami a mai napig áll, illetve amely az egyetlen volt abban a rövid korszakban, amikor – a szobordöntögetős időszakok után – egyetlen szobor sem állt a városban.
ét századdal lemaradva Bartha József képzőművész a rendszerváltást követően felállított szobrok közül Bocskai Vince alkotását, Bernády György egészalakos szobrát tartja a legjobbnak, amely „mesterségileg valamilyen szinten meg van csinálva”, de annál is problémának tartja az elhelyezését, a rálátást. Hogy milyen egy szobor ideális elhelyezése, azt Keresztes Géza műépítésztől kérdeztük, aki elmondta, fontos, hogy legyen hely körülötte, a tér arányaihoz viszonyuljon, lehessen megkoszorúzni.
Az, hogy Marosvásárhelyen egy magyar szoborra, azonnal születik egy román szobor, senki nem ért egyet. Csak azért, hogy megmaradjon az egyensúly, ha megszavaznak egy magyar személyiségnek egy emlékművet, azonnal létre kell hozni annak a román párját is. Ha van rá kulturális igény, rendben van, meg kell csinálni, de csak azért, hogy párban legyenek, az furcsa – fogalmazott az építész.
De miért is állítunk szobrot? Azért, hogy esztétikai élményt nyújtsanak, vagy, hogy egy-egy történelmi és politikai eseménynek és személyiségnek emlékművet hozzanak létre? A másik kérdés, ami felmerül, hogy a felállított alkotásoknak van-e művészi értékük? Bartha József úgy értékelte lapunknak, hogy „minden korszaknak volt egy kortárs művészeti terméke, ami azt jelenti, hogy a 19. században 19. századi szobrokat állítottak. Most a 21. században is 19. századi struktúrában gondolkodni szerintem nagyon rossz” – fogalmazott, pozitív példaként említve Chicagót, ahol az 1960–70-es években kortárs művészi szobrokat állítottak fel, például Picassónak van ott szobra, meg sok más alkotónak. Vagy hozzánk közelebb, Prágában áll Franz Kafkának egy olyan kortárs szobra, David Cerny cseh művész alkotása, amely szeletekből áll, forog és egy nap csak egyszer áll össze Kafkába, absztrakt forma, kinetikus, mozog és nagyon érdekes.
Nincs hely a művészetnek
Én azt mondom, hogy Erdélyben az utolsó komoly szoborállítás – és ez nagyon kemény vélemény – az a Fadrusz János Mátyás király szobra volt, ami egy szecessziós szobor, ami akkori kortárs szempontból is és művészetileg is állja a helyét – fogalmazott Bartha, aki nem tartja szobornak például a Pszeudoszférát, illetve úgy véli, a Vályi Gyula szobra is „egy borzalmas” alkotás, „egy vicc”. Ami viszont elfogadható, az a Kőrösi Csoma Sándoré, amely felállításakor szintén kortárs szobornak számított.
A Bethlen Gábor egészalakos szobrának felállítását is politikai húzásnak tartja, ami nem jelenti azt, hogy Bethlennek nem lehet emléket állítani Marosvásárhelyen. „De az, hogy kiírják, hogy Bethlen Gábor egészalakos, stb. azt kétlem. Igazából nem abból kéne kiindulni, hogy hogy nézzen ki, hanem abból, hogy egy emléket kell állítani neki. Ami bármi lehet, absztrakt, elvont, konceptuális, mindenféle” – magyarázta Bartha József, hozzátéve, hogy Kelet-Európa, vagy méginkább Románia, és Erdély, annyira tele van rakva politikával, történelemmel, hogy a közterek mind politikai, történelmi terek, ahonnan igazából nincs hely a művészet számára, az ki van szorítva onnan.
Amit viszont értékes művészi alkotásnak tart Marosvásárhely korábbi szobrai közül, az a színház előtti téren Kulcsár Béla alkotása, amelynek a koncepciója és az elhelyezése is jó szerinte, ahogy a szintén a téren kihelyezett Zagyva László alkotásai is megfelelőek.
Érdeklődésünkre, hogy a mostanában, más városokban egyre gyakrabban látható figurális szobrok mennyire értékesek, Bartha József elmondta, azok a macskás, kutyás alkotások, vagy amelyek mellé le lehet ülni, az már a giccskategóriába tartozik. Hallottam, hogy valaki azt akarta, hogy Molter Károlynak kéne csinálni egy olyan szobrot, hogy ami mellé lehet ülni, ahogy ő ült itt a Bolyai-parkban. Baromság, nem csak hogy baromság, de ízléstelen szerintem – fogalmazott. Antal Erika / Székelyhon.ro

Blokkregényt olvasott már?
Ismerős a korláton csúszkálva közlekedés, a bejáratot elbarikádozó, földön fetrengő részeg szomszéd, az ablakon kiadott lekváros kenyér vagy a nyálgalacsin gyártása, hogy valaki beletenyereljen vagy belelépjen? Van, akinek poén a blokkos élet, hálás érte, és még meg is ihleti. Öt éve tett ígéretét betartva kedden délután bemutatta Székelyudvarhelyen új regényét Zsidó Ferenc.
A székelyudvarhelyi születésű, Székelykeresztúron élő magyartanár legelső könyvének megjelenése után tizenöt évvel ismét a regény műfajához nyúlt, Huszonnégy című művével új típusát hozva létre az elbeszélő irodalomnak, az ún. blokkregényt. Miként a szerző némi iróniával megjegyezte, épp mire a nagy szomszédolások kora lejárt. Bár tény, hogy a blokkban még most is van némi összetartás, működnek azok a bizonyos láthatatlan csápok.
Ő maga mindig is blokklakó volt, a három szoba, összkomfort csábereje rá is ugyanúgy hatott annak idején, mégsem csupán saját sokrétű élményeire hagyatkozott, hanem közel tíz évig embertípusokat és anyagot is gyűjtött másoktól. Majd annak a sokak számára ismerős állapotnak a leírására vállalkozott, amelyen a tömegpszichózis egyik elmélete nyugszik, nevezetesen hogy tömegben csökken az egyén IQ-ja, mivel már nem kell gondolkodnia, hisz senki más sem teszi. A leépülés folyamata a főhősben is végbemegy: a meghasonlott újságíró valami maradandót szeretne alkotni, végül azonban ráébred, hogy meghaladja a vállalkozás, hiszen ilyet bárki tudna írni, aki hasonló miliőben él.
Bár novellafüzérnek tűnik, valójában egy keretes történetről van szó, a főhősön keresztül egy tömbház húsz lakrészét és négy közös terét – a pincét, lépcsőházat, tárolót és padlást – járja körül, mindezt huszonnégy óra alatt.
A regény ötletét egy pincezugban rajtakapott szerelmeskedő párról bevillant régi emlék adta, azontúl pedig „megírni, hogyan élünk – felkelünk, dolgozunk, nyűglődünk –, a kis semmiségek mögött meglelni a mélységet, mindezt egy keretbe helyezve, érdekes stílusban tálalva”. Az életszagú történetek közül egy igazán pozitív töltetű rész emelkedik ki, és egyben ennek az abszurd boldogságnak a megírása bizonyult számára a legnehezebbnek, mert „a feszültségek és problémák könnyebben elmesélhetők, kitapinthatóbbak”.
A feltevést, hogy a harmadik személyben megjelenített, cseppet sem szeretetreméltó főszereplő vagy a külső narrátor mennyire Zsidó Ferenc, elhárította magától: tudatosan nem magát írta bele a regénybe, az életrajzi elemeket is megbuherálta, a lakókat pedig távolról kezelte, épp azért, hogy bárhol érvényesnek hasson. A könyvben kevés a leírás, hogy épp csak képi szinten segítse az olvasót, a gerincet főleg párbeszédek alkotják, ahogyan az emberek társalognak a hétköznapokban, félmondatokban, egymás szavába vágva, kibeszélve magukból, ami felgyülemlett, noha attól még nem oldódik meg semmi, „ellenben ha elolvassuk és hozzátesszük saját élményeinket, már be is végezte a könyv”. Kissé szabadkozott a vulgáris részek miatt, de mint mondta, házi kritikusa, felesége tanácsára sokat faragott rajtuk, csak jelzésszerűen hagyott meg egy-két közönséges kifejezést – és azzal fel is olvasta az egyik durvább részt, amelyet bevallása szerint a keresztúriak előtt nem mert.
Bálint Tamás költő, aki ezúttal moderátorként volt jelen, arról faggatta a szerzőt, hogy mennyire felismerhetők vagy maiak a szereplők, mire jött a válasz: Lavírozni kellett, de végül sehogy sem lehet jól kijönni ebből. Ha valaki magára ismer, az a baj, ha nem, akkor meg az, hogy miért nem írtam bele. Ha megkergetnek, az az irodalmi siker netovábbja lesz.
A kérdésre, hogy ki a kedvenc lakója, azzal vágta ki magát, hogy hozzá a lépcsőház áll legközelebb, mert átmenetet képez a kint és bent között, amíg végigjárja, reggelente számba veszi a napi teendőket, hazaérve pedig ideges tanáremberből ott állítja át magát férj és apa szerepbe.
A Gutenberg Kiadónál megjelent könyv illusztrációját Orosz Annabella készítette, egy gyergyószentmiklósi tömbház fotóját véve alapul. Kosztolányi Kata / Székelyhon.ro

„Példaként élt, úgy élt, hogy tanított”
Nemes János halálának 45. évfordulójára
A nagyenyedi Bethlen Kollégium immár közel 400 éves történetének minden korszakában – mind békés, mind békételen időkben egyaránt – voltak kimagasló oktató-nevelő egyéniségei, akik hosszú-hosszú időkre meghatározták az intézmény magasfokú minőségét, hivatását, az erdélyi magyar közéletben betöltött szerepét, akiknek küldetése évtizedeken, sőt évszázadokon át irányadó eszmeként valósította meg az alapító fejedelem szellemi örökségét.
Nemes János mintatanító és két évtizeden át kollégiumi aligazgató is ezen különleges emberi értékekkel felruházott egyéniségek közé tartozott. Halálának 45 éves évfordulóján tekintsünk vissza, és próbáljuk fölvillantani kollégiumi életpályájának legfontosabb vetületeit. Előrebocsátom, hogy jómagam, a múlt század 60-as éveinek bentlakó diákjaként emlékezem a köztiszteletben álló egykori aligazgatómra. Noha engem nem tanított, de embersége, egész lénye, a kollégiumhoz, a diákokhoz való viszonyulása mindmáig élő emlékként maradt meg. Mindig gyors léptekkel, maréknyi kulccsal a kezében láttam fölsietni a második emeletre, megtekinteni a rendezvényre váró dísztermet, majd a fiú- illetve a leánybentlakásban osztotta meg észrevételeit, onnan az osztálytermeket ment ellenőrizni, végül ebédkor, az étkezdében, diáknyelven a „vityin”, egy csoportban 300 étkező diák előtt részletezte napi tapasztalatait, észrevételeit. S bármennyire is kimerítőek voltak ezen mindennapos útjai, mindig a türelem, a jószándék, az emberség hangján szólt valamennyiünkhöz. Az évvégi tornabemutatók alkalmával pedig a nélkülözhetetlen hegedűjével, Demény Zoltán, Molnár Árpád, Makkai Kálmán, Kis István tanárkollégái által alkotott zenekar részeként, szebbnél-szebb dallamaikra végeztük, mintegy 500-an egyszerre, a betanult közös tornagyakorlatokat a tornakert nagypályáján.
Nagyenyeden született 1914. április 17-én. A Bethlen Kollégiumban szerzett tanítói oklevelet. 1932–33-ban Szilágysomlyón tanít, majd 1933–1952 között a nagyenyedi tanítóképző gyakorló iskolájának mintatanítója és hegedűtanára, 1952–1972 között a kollégium aligazgatója. Erdélyi Gyula tanítóképzőintézeti tanárral közösen adta ki Nagyenyeden a Bethlen nyomdában 1941-ben Betűerdő című ábécéskönyvét, egy hozzátartozó Vezérkönyv használati utasításaival együtt. Az elemi iskolai tantárgyak előadásának módszertanát A nevelő tanítás címmel szintén Nagyenyeden jelentette meg 1946-ban. A Betűerdő című ábécéskönyv 60 olvasmánya közül 12-nek a szerzője Nemes János. A szerzők az Előszóban 1941 augusztus havában a következőket írták: „Jelen Vezérkönyvünket és az Ábécét a helyzet okozta követelmények következtében nagyon rövid idő alatt kellett megírnunk. Mindazonáltal igyekeztünk a jelen pedagógiájának elméleti és gyakorlati követelményeit, valamint a tanítás közben szerzett tapasztalatainkat figyelembe véve, hosszabb időre számított alapos munkát végezni. Hogy ez mennyiben sikerült, a régebbi ilyen fajta munkákkal való összehasonlítás és a gyakorlatban való használat sikere dönti el. Kérjük kartársainkat, hogy gyakorlat közben szerzett tapasztalataikat közöljék, hogy azokat esetleges újabb kiadás esetén figyelembe vehessük. Abban a reményben bocsátjuk útjára szerény munkánkat, hogy ezáltal hozzájárulunk a nevelés nehéz, de sok örömet nyújtó áldozatos munkájának a megkönnyítéséhez”.
A nevelő tanításról
A nevelő tanítás Előszavát Csefó Sándor tanítóképzőintézeti igazgató jegyzi 1941 novemberében. A magvas, tartalmas írásnak csupán befejező gondolatait idézem, amelyekben olyan jeles pedagógusokat idéz mint Johann Friedrich Herbart, Adolph Diesterweg, Johann Heinrich Pestalozzi, és nem utolsó sorban a magyar közoktatásügy egyik legkimagaslóbb előharcosát, br. Eötvös Józsefet, az 1848-as és ’67-es idők közoktatási miniszterét, akitől Csefó a következőket idézi: „Félig sem olyan fontos az, mit tanítunk gyermekeinknek, mint az, hogyan tanítjuk. Amit az iskolában megtanultunk, annak legnagyobb részét elfelejtjük, de a hatás, melyet egy jó oktatási rendszer szellemi tehetségeinkre gyakorol, megmarad”. E gondolatmenet folytatásaként írja aztán, hogy „erre minden elemi iskolai nevelőnek olyan nagy szüksége lesz, mint egy orvosnak vagy mérnöknek a műszereire, egy iparosnak vagy gazdának a legfontosabb műhelybeli vagy gazdasági szerszámaira”. Mindenezek egybevetéseként pedig e szavakkal zárta méltató értékelését: „Abban a reményben, hogy ez a munka, jelentőségénél fogva nagy keresettségnek és olvasottságnak fog örvendeni, elismeréssel szólva Erdélyi Gyula és Nemes János szerzőkről, akik nemcsak nagyon időszerű munkát végeztek, hanem azt alapos szaktudással és komoly lelkiismeretességgel hajtották végre, a munkát úgy hivatalos köreinknek, mint összes nevelő testvéreinknek meleg szeretetébe és pártfogásába ajánlom és kívánom, hogy ilyen természetű munkával még sokkal gyarapíttassék tudományos irodalmunk”.
E módszertankönyvek megírásával párhuzamban Nemes János népnevelő írásaival is gyakorta van jelen enyedi és vidéki időszaki lapokban. Ez alkalommal csupán a nagyenyedi Hangyaközpont Szövetkezés nevű rangos lapjában, 1941. május 1-jén közzétett: Az édesanya, mint nevelő című, tartalmas َírására hivatkozok néhány gondolat erejéig. Az Anyák Napja alkalmából szerkesztett és közzétett szöveg számos megszívlelendő intelmet, nevelési módszert, eljárást ajánl készséggel a gyermeküket nevelő édesanyák szíves figyelmébe. Miután gyönyörű szavakkal méltatja az anyáknak gyerekeik nevelése érdekében kifejtett áldozatteljes munkáját, s meggyőző példázattal idézi föl az édesanya sorsdöntő szerepét a gyerekek, a családi kör szeretetének, melegének s azon erényeinek kifejlesztésében, amelyek a továbbiak során az egész élet folyamán talizmánul szolgálnak, így folytatja gondolatmenetét: „Az édesanya ébresztheti fel a gyermekben a vallásosság, hazaszeretet, jóakarat, áldozatkészség, tisztelet s hála nemes érzelmeit. Szoktassa az édesanya feltétlen engedelmességre, szorgalomra, pontosságra, kötelesség teljesítésre gyermekét. Parancsaiban legyen következetes s azoknak teljesítését feltétlenül kívánja meg. Még karonülő kis gyermekét tanítsa meg imádkozni. Ha gyermekei kezét összekulcsolva, a kicsinyeket apjukhoz vezeti, áhítat lepi meg sokszor a leghitetlenebb férfi lelkét is”. A továbbiakban azt fejtegeti, hogy a kisded már nevelése első pillanatától zsarnoka környezetének. Bármiféle körülmények közepette is a saját akaratát, igényeit törekszik érvényesíteni s kíméletlenül uralkodik szerető anyján, aki annyi gyöngédséggel s türelemmel nézi el mindezeket kisgyereke részéről. Viszont amikor 5-6 éves korában egész hosszában terül el a padlón, kapálodzik, veri sarkával a földet, ordít, sikolt a fulladásig, mert egy teljesٌíthetetlen kívánsága nem valósult meg, akkor – a szerző szerint – kevés anya gondol arra, hogy ez nem egyéb, mint téves nevelésének szomorú jelenete. „És hogyan törekszik a legtöbb anya ezt a bajt orvosolni”? – teszi fel a kérdést Nemes János. Válasza: „Csitító cirogatással, igérettel, cukorral és csókkal, ami olaj a tűzre. A kis zsarnok annál jobban sikolt, eldobja a cukrot s megesik, hogy dédelgető anyjára emeli kezét. S talán ezen merénylet megtorlatlan marad? Óh nem, mert a gyönge anyai szívnek fáj gyermeke fájdalma. Pedig ezen makacsságnak egyetlen gyógyító szere: ne vegyük számba. Hagyjuk tombolni kifáradásig: járjunk el mellette harag és békélgetés nélkül, ne lássuk, ne halljuk, éppen mintha semmi sem történnék. Ki fog merülni lassanként maga is és daca is. Igen, de hány anya van, aki azt mondja: »Hiszen, hogy lehessen még az oly kicsinnyel szigorúan elbánni, nincs még az ilyennek ahhoz esze!«. Az ilyen anya nem gondolja meg, hogy ha gyermekének nincs esze, legyen hát neki!”.
Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák leveléből
Az enyedi születésű Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák, hozzám intézett leveleiből nem egyszer idézgettem lapunk hasábjain megjelentetett írásaimban. Nos, ez alkalommal is ismételten van szerencsém őt idéznem azokról a világháborús eseményekről, amelyeknek zűrzavaros hangulatában volt kénytelen, VIII-os osztálytársaival egyetemben letenni a képesítő vizsgát 1944 áprilisában. Fontos erre hivatkoznom, ugyanis az esemény két fontos oktató, nevelő főszereplője nem más, mint Nemes János és Erdélyi Gyula. „Az 1943-44-es iskolai év nagyon sok nehézséggel, kellemetlenséggel kezdődött és telt el!” – jegyzi meg levélíró. Az történt ugyanis, hogy 1943. október 15-én a Siguranţa bérencei négyüket, politikai megtorlásként Besszarábiába vitte, ahonnan csak december közepén szabadultak. Így veszítettek két hónapnyi tanulást. 1944. március 1-jén a kollégium kényszerbezárásával osztálya még veszített két és fél hónapot a felkészülésből. „Elképzelhető, milyen megerőltető munkát követelt tanároktól, tanulóktól, hogy az évvégi képesítő vizsgát letehessük” – hangzik Sebestyén megállapítása. Majd tovább: „Szabad délutánunk csak a szombati volt. Este a díszteremben istentiszteleten vettünk részt. Vasárnap délelőtt pedig, 10 és 11 óra között a nagytemplomban hallgattuk Isten igéjét. Mint VIII-os képzősök az orgonakarzaton Nemes János kántor mellett ültünk. Nem egyszer Delly Szabó Géza zenetanárunk is az orgona mellett ült s csodálatos művészi orgonajátékával Bach-, és Beethoven-darabokat adott elő. Déneském, ezek az órák nekünk is, az enyedi református templomban levő hívek számára is felejthetetlen élmények maradtak! Ezzel kapcsolatban eszembe jutottak az 1938-39-es évek több vasárnapi istentiszteletei, vagy vallásos ünnepei (október 31), amikor Szabó Géza fiatal tanárunk Hollandiából hozott fiatal feleségével, aki szintén orgonaművész volt, négykezes orgona-darabokat adtak elő a templomi orgonán. A fiatal feleség, orgonaművésznő Enyedre kísérte el férjét, Delly Szabó Gézát, általunk is szeretett, csodált művésztanárunkat. A sorsuk velük is elég kegyetlen volt. Hollandiából hozzánk szakadt, fiatal művésznő életet adott egy fiucskának, ha jól emlékszem Ádámkának! A születéskor az anya meghalt. Elhagyta szeretett férjét, kisfiát. Elhagyta az enyedi híveket, a Bethlen Kollégium diákseregét, akik oly szeretettel, csodálattal fogadták maguk közé!”
A továbbiakban a képesítővizsga lépésről-lépésre zajló mozzanatai kerülnek fölidézésre, mely vizsga végeredménye: mind a 10 képzős osztálytársa sikeres képesítő vizsgát tett s ezáltal református tanítónak nyilvánította őket a vizsgáztató bizottság. S ekkor jött a derült égből villámcsapás. A bizottságnak a szakminisztérium által kinevezett román elnöke ekkor egy borítékot vett elő, amelyben az állt, hogy a szaktárca rendelete értelmében a felekezeti és magániskolák diákjai közül csupán 70% kaphat átmenő, azaz „Admis” minősítést, a többi 30% -ot pedig „Respins” minősítéssel kell lezárni. Magyarán mondva, a 10 átmenő diákból 3-at hivatalból el kellett vágni!
A levélíró erre így emlékezik: „Ha az istennyila ütött, csapott volna a vizsgáztató tanáraink közé, akkora meglepetést, mondhatom lelki fájdalmat nem okozhatott volna, mint ez az aljas, embertelen, magyargyalázó rendelkezés. Csefó Sándor felugrott a székről, román tudásával, tótos, németes, román kifejezésével törvénytelennek, embertelennek kiáltotta ki. Szinte ordítva fejezte ki tiltakozását... Mi a folyóson, az ajtó mellett hallgattuk. Hallottuk, amikor Csefó Sándor, testsúlyának megfelelően, döngő léptekkel az ajtóhoz jött, felrántotta, utána Elekes Viktor rektorprofesszorral az irodába siettek... Erdélyi Gyula és Nemes János is kijött az osztályból. Erdélyi Gyula a folyosón le-fel járva, egyik Golf-cigarettát a másik után szívta el! Nemes János, a folyosó egyik oszlopa mögé állva, az iskola udvara felé fordulva, Déneském, hidd el: sírt!. Zsebkendőjével könnyeit törülgetve: sírt! Sírtunk mi is. – Kit, mit siratott Nemes János 1944. április 5-én a Bethlen Kollégium folyosójának egyik oszlopának dölve: siratott minket? Siratta a Bethlen Gábor ősi kollégiumának akkori helyzetét? Siratta a dél-erdélyi magyar ifjúságot, a diákságot? Fájdalmas, akkori nyomorult életünket?”
Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák leveléből kiderül továbbá, hogy közben ismételten kénytelen volt összeülni a kollégiumi tanárokból álló vizsgabizottság, és végül három képzőst, akik 7-esnél kisebb osztályzatot értek el az írásbelin: „Respins”-nek kellett nyilvánítaniuk. Ők viszont a másnapi kántorvizsgán átmenő jegyet kaptak s mint református kántorok távoztak a Bethlen Kollégiumból. 1944 őszén aztán Észak-Erdélybe mentek, ahol Kolozsváron sikeresen képesítőztek s mint szakképzett tanítók nyomban álláshoz is jutottak. Sebestyén József ehhez kapcsolódóan különös elismeréssel sorakoztatja föl akkori tanárait, oktatóit: Csefó Sándor, Juhász Albert, Vita Zsigmond, Horváth Zoltán, Horváth Ida, Demény Zoltán, Constantinescu Maria, Elekes Viktor, Zalányi István, Delly Szabó Géza, I. Szász Árpád, Farkas Ferenc, id. Veress István, ifj. Veress István, dr. Fülöp Ferenc, Bereczki Sándor, Horváth Jenő. „Külön említem meg, nagy hálával emlékezünk mind a tíz, 1944-ben végzett tanítóképzős diák Erdélyi Gyula és Nemes János tanárunkra, mintatanítónkra. Csodálatos tehetséggel megáldott, diákszerető, szigorú, következetes munkával, szervezéssel tanították a tanítás módszertanát, a hospitálási órák beosztását, a mintatanításokat, a mi gyakorlati tanításainkat az elemi iskolában. Erdélyi Gyula lélektan-, gyermek- és általános lélektani, logikai órái, pedagógiája, a szigorú kritikai megjegyzései, vitaindító órái a gyakorlati tanításainkat alaposan, apró részletességgel előkészítő jegyzeteink bizonyították: jól felkészített, gyermekszerető tanítókat akartak az akkori nehéz politikai, háborús időkben, a magyar református iskolákba küldeni.”
Ezen eseménysorozat mintegy befejezéseként, ismételten a levélírónak adom át a szót, aki egy másik levelében a következőket írta nekem: „1954 nyarán, titokban, még akkor nem volt megengedve a véndiák találkozó megtartása a Bethlen Kollégiumban, mi 10-en, Nemes János segítségével, egy eldugott, a Kis Kollégium végén levő, Nemes János zenetermében, tanáraink közül Vita Zsigmond volt osztályvezetőnk, Demény Zoltán, Zalányi István, Szász Árpád és Horváth Zoltán (Tutuka), valamint volt gimnazista társunk, Császár Gyula jelenlétében, csak megtartottuk! Császár Gyuszi is eljött, meghívtuk, mert 1944-ben megszűnt a líceum, illetve bezárták s ő nem vehetett részt az osztálytársai által meg nem tartott 10 éves találkozóján. A mi képzős osztályunk diákjainak, nagyon jó, úgynevezett kebelbarátja volt, édesapja, Gyuszi bácsi, úgy kezelt minket, mint az édes fiait… Meglátogattuk Elekes Viktor rektorprofesszorunkat, Csefó Sándor volt igazgatónkat a lakásán. Ők hivatalosan ki voltak tiltva a Bethlen Kollégiumból (még 1954-et írtunk). Örömmel, szerettel fogadtak; virággal köszöntöttük. Ők maguk, mondták, nem jönnek el a találkozónkra; ugyis titokban tartjuk meg; nem akarnak a Bethlen Kollégiumnak, Nemes Jánosnak, mint titkos rendezőnek kellemetlenséget okozni. Ime, milyen szellemű nevelőink voltak! Tudomásunk szerint, a háború után, ha titokban is, de mi voltunk az első osztály, aki találkozót rendezett s ezzel megindítottuk a véndiák találkozók sorozatát...”
1959-ben Munkaérdemrenddel, 1963-ban Éltanítói címmel, 1972-ben pedig Érdemfokozattal honorálták Nemes János szakmai, emberi hozzállását. Alkotó, kitartó, fáradságot nem ismerő, lendületes tevékenysége közepette tragikus hirtelenséggel, 1972. december 7-én bekövetkezett végzete általános fájdalmat okozott kollégái, munkatársai, barátai, véndiákjai, tisztelői, helybeli és távoli ismerősei körében.
Csávossy György búcsúszavai
A sírnál, az enyedi református temetőben, Csávossy György, író, költő, borász, a szakma elsőrendű szakembere, az elhunyt jó barátja, aki immár szintén onnan a csillagokból tekintget le mireánk, mondotta a búcsúszavakat. Ime a saját versével kezdődő, tulajdonomban lévő, eredeti búcsúbeszéde a maga teljességében:
Ime az ember
Nemes János tanár emlékére
A puszta szó oktató igazát
szemléltetőn, ha volna oly plakát,
élet, a nagy ábra egy elképzelt falon,
most bizonyíthatná. Utolsó alkalom,
hogy elmondjuk a tisztáról, hogy tiszta,
hogy bízhatott, ki gondját őrá bízta,
hogy kézfogása melegét idézzük,
míg hunyt szemén az árnyék útját nézzük.
Mert megszürkült és elhervadt a lélek
tartós virága, arcán a mosoly,
szokatlan, hogy oly közönyös, komoly,
pár napja fekszik, annyit loholt,
nyers téli reggelen, míg ködben fuldokolt
a lámpafény, halk sóhajjal pihent el.
Ime az ember.
Már halott.
Példaként élt, úgy élt, hogy tanított.
Hitt a mesében, mint a régi hős, hogy aki jó,
csodával tehetős,
és nemesfémű kincsét, divatja múlt becsét
pazarlón osztogatta, tördelte szerteszét.
Ha fösvény, ma is élne. Más lenni nem tudott.
Ember volt. Hős volt. Példa. Nem szánni hivatott.
Kedves Barátom!
A megszólítás jelezni is hivatott azt a testületet, melynek képviseletében a megrendült Isten-hozzádot elmondani szándékozom.
A barátaid szóvívője vagyok.
Ha Nemes János, a Bethlen Kollégium fáradhatatlanul tevékeny aligazgatója, szíve vésztjelző aritmiájára számadást készít életéről, a zárómérleg nyereség oldalán legnagyobb számmal a barátait könyvelheti el. A kényszerű távollevőket megszámlálni képtelen kezem mozdulatával olyan tömegre mutathatok sírja körül, mely kerek igazságként tanusítja: olyan embert gyászolunk, akinek csak barátai és tisztelői voltak. Milyen felsőfokkal minősített bizonyítványa ez az élet értelmének.
Egy sír körüli felsorakozás nem csupán a szertartásban való részvétele a közösségnek, lelkiismeretvizsgálat és tanuságtétel egyúttal. Lelkiismeretvizsgálat, hogy mit és mennyit tettünk meg egymásért, hogy mivel és mennyivel tartozunk annak az ügynek, melyet legjobbjaink életük megkurtításával szolgáltak és tanuságtétel, hogy ismerjük és megbecsüljük értékeinket.
Nem hiszek a sírok csodatevésében, Szabó Lőrinc szavával a halál a lélek ágya, párnája feledés, takarója csönd és végül legkedvesebb halottaink fölött is eloltjuk a gyertyákat. Hiszek azonban a munka és az áldozat értelmében, hiszem, hogy mindaz, amit Nemes János munkájával és példaadásával nemzedékek hosszú sorának adott, az élő oltóanyagként tovább erjed a tudatok felszíne alatt és ha számszerűen kimutathatatlanul is, de bizonnyal nem kevéssel gyarapítja egy hatalmas család minőségi értékét. A kidőlt fa nagyságát azzal érzékeljük, hogy mit hagy takaratlan, milyen területe e teendőnek maradt a kollégiumban és e városban barátunk kidölte után takaratlan, az ebben az órában még áttekinthetelen. Olyan űrt hagyott maga után, hogy teljes betöltésére fogadkozni a legjobb szándékú is restelkedik. Vegyük hát szellemi örökségét nem a szavak elpattanó buborékával, hanem munkálkodással.
Nevelő volt és e hivatás gyakorlóinak egyik legkiválóbb képviselőjének tartom: nem módszerei, a szíve tette azzá. Ezt a nagy és rajongó szívet, ezt a testileg fáradt, érzelmileg folyton hevülő szívet, mely végül is elragadta közülünk, többször kell még a továbbiakban felemlítenem. Az életét szentelte az iskolának, az ifjúságnak. Kerülni szeretném a nagy szavakat. Nemes János közismert szerénységéhez illően szeretnék itt róla megemlékezni, de akárha az iskolaalapító nagy fejedelemnek kellene jelentenem, nem mondhatnék hitem szerint mást: lehetett az ősi kollégiumnak 350 éves fennállása alatt számos nevesebb professzora, de adott lehetőségeihez képest senki a nagymúltú skola tanárai közül nem áldozott életéből többet az itt tanulókért, mint az elhunyt, senki sem élt több diákszív szeretetének övezetében, mint ő. Az ifjúság ügyében-dolgában mozgósított mindenkit, akit ismert, írót, zeneművészt, állami hivatalnokot, érettségiztető pályatársat, mindenkit, aki segíthetett, aki ilyen vagy olyan módon az oktatás és a nevelés szerteágazó kérdéseiben hasznos lehetett. Agitátor volt ebben az értelemben, áldozatos, nemcsak erkölcsi, hanem gyakorta anyagi értelemben, a saját terhére is.
Igazán nagy szenvedélye a munka volt. Ő aki oly végtelen odaadással szerette családját, még szerettei kedvéért sem hanyagolta el a kötelességen túlmenő hivatásgyakorlást és azok, akik szerették, ha aggodalommal is, pótolhatatlan szerepének tudatában szemlélték ezt.
Lankadatlan szorgalma emelte őt a sütői megfogalmazás szerinti elv, a szellem megmaradásának egyik tényezőjévé, a hagyományok éltetőinek sorába. Ő volt a kollégium bonyolult szerkezetében a hajszálrugó. Nem díszes mutató, nem világító számlap, nem a márka hivalkodó hordozója, hanem végtelen finomságú, értékes ötvözetű, a háttérben halkan működő vezérlő. A munkájának kijáró, azzal értéköszhangban lévő kitüntetést nem kapott. Mint ahogy a névtelen katonának csupán a sírja részesül az elismerés, a tisztelet gazdag megnyilvánulásában, Nemes Jánost is halála avatta közösségének megkoszorúzott tagjává.
Ne vegye senki zokon, ha életéből, arra oly jellemzően az alábbi kép él sokunknak emlékezetében. A Kollégium 350 éves évfordulóján, melynek előkészítésén, ma már sejtjük, hogy élete megrövidítésével fáradozott, a díszes emelvény háta mögött lámpalázasan nézte át beszédének jegyzetét. Látom az emelvényt virágosan, elől a díszelnökség széksorával, és jóval hátrább, a kárpit mögött, az aligazgatót, a 350 éves harc névtelen katonáját. Ha katonának nevezem, nem kisebbíteni akarom elismert rangját, csupán hangsúlyozni kívánom, hogy Nemes János nem a magaslatról vezénylők fajtájához tartozott, hanem maga is mindig rohamra indult a feladatokkal való közvetlen küzdelemben. Hogy ez mit jelentett, hogy milyen biztonságot a vezetés egészének, azt csak azok tudják, akik az enyedi iskolát az ő segítségével igazgatták. A névtelen katona szimbolummá kristályosodik népe tudatában. Ilyen szimbolummá válik számunkra Nemes János, akkor amikor az emberség és a munka nemcsak divatozó fogalma, de parancsoló szükséglete a kornak, és mindkettőt oly egyszerű természetességgel tette életével emlékezetes valósággá.
Érzelmekben gazdag lelkű volt. Művészlélek és kissé bohém, a nemes fajtából való. Idézettel élve, olyan aki „Percre feledte, ha orgona nyílt odakint”. A szívével közeledett mindenhez. Felgyújtották a versek és rabja volt a muzsikának. Társaságban ő volt a jókedv kovásza, észrevétlenül tudott fáradtan is kedélyt éleszteni. Oly könnyű az állítás: Nincs pótolhatatlan ember. De még ilyen érzelmi síkon is elénk ágaskodik számtalan kérdőjel. Aggodalommal kérdezik az enyediek, hogy mennyivel lettek e sír révén szegényebbek a kollégisták, hogy elképzelhető-e az iskola, a szülők, hogy miként festenek majd az összejövetelek, a véndiákok, hogy mivé hervadnak majd a találkozók Nemes János buzgalma, derűje, mindent beragyogó szelleme nélkül. E szemérmesség nem jelenti a szeretetrevaló szomjúság hiányát. Utolsó születésnapján meghívta egyik pályatársát, kérte, hozna magnót is magával. A zongorára két poharat állított, többre, mondjuk, feledékenységünk révén, nem volt szüksége. Ő, ki fél évszázadot töltött egyetlen intézményben, így ünnepelte magát. Koccintott, sorra játszotta elhunyt barátai kedvenc dalait és végezetül a magáét. Kinek hegedűje mellett annyi szívben lazult a gondnak szorítása, a személytelen időnek zenélt már. Az volt a hattyúdala. Ha ezután hallani kívánjuk, dallamait a csillagok zenéjéből szűrhetjük ki.
Amikor elbúcsúzom Tőle, nem feledhetem, hogy hasonló szerepet hányszor vállalt barátait sírig kísérő szívvel. Ma egy kölcsönös igérethez híven, én búcsúztatom. Az ő megemlékezéseihez képest sokkal szárazabb szavakkal, hogy azok idő előtt könnybe ne fulladjanak.
A búcsúzó személye esetleges szavával az kap hangot, amit a távozó, mint fenyő hullása, a visszhangjával megidéz.
Kedves Jancsi, feledhetetlen barátunk, a Te mindig érezhető szereteted visszhangjával búcsúzunk Tőled: Nyugodjál békében! Győrfi Dénes / Szabadság (Kolozsvár)

Hatalmas bevétellel zárt a jótékonysági est
Jótékonysági előadást szervezett a Kölcsey Ferenc Főgimnázium és a Harag György Társulat, hogy mozgósítson valamennyi szatmárnémeti magyar, és magyar tagozattal működő oktatási intézményt abból a célból, hogy segítsék a Kölcsey Ferenc Főgimnázium kisdiákját, a nyolc éves Ungvári Krisztiánt, aki akut myeloid leukémiában és fibrózisban szenved.
Az este folyamán tíz magyar, illetve magyar tagozattal rendelkező iskola és óvóda lépett fel. Az előadásokra sokat készültek a gyerekek, szívből zenélt és énekelt mindenki. Pataki Enikő, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium igazgatónője beszédében azt hangsúlyozta, mennyire fontos most, hogy összefogjunk és reményt adjunk annak a kisfiúnak és családjának, akinek hatalmas szüksége van rá.
Példátlan összefogást tanúsít Szatmárnémeti közössége, több helyszínen, számtalan szervezésben, karácsonyi vásárokon és jótékonysági programokon keresztül támogatják szülők, gyerekek, jóérzésű emberek rendületlenül a beteg kisfiút.
A Kölcsey és a Harag György Társulat közös szervezésében létrejött műsoresten csak az előadásnak hála 17.865 lejt gyűlt be, emellé pedig számtalan felajánlás, adomány, civil szervezetek hozzájárulása, kiárusítások, jótékony célra felajánlott tárgyak bevételének köszönhetően közel 5.000 lej halmozódott fel.
És messze még a vége: sorra érkeznek felajánlások, nem fogy el a segítő szándék és töretlenül bízik egy egész város abban, hogy sok imádsággal, segítséggel, támogatással megmenthető, meggyógyítható egy kisfiú. Oszkó Viktória / szatmar.ro

Szolgálatban egy életen át
A nemzet napszámosainak újabb csapata vonult nyugdíjba. Máskor nagyon könnyen elmentünk az ilyen események mellett, hisz mellettünk naponta fordulnak meg olyanok, akik végigdolgozott évtizedek után szegre akasztják az addig használt szerszámot, s elindulnak a nyugodtság, a hátralévő nyugalmas életszakasz útján. Hogy ez az út mennyire járható, mit tartogat még az azon bandukolók számára, az a jövő titka, ahogyan ezt mondani szokás. Ebben sok minden segíthet, a család, a környezet, a múltba való visszarévedés, a közös emlékek, az átélt élmények felemlegetése, s a bizonyosság, az elkövetkező napok, hónapok, évek gazdagsága.
Ezért is örültünk, hogy a magyarországi pedagógustársakhoz hasonlóan tavalytól immár a nyugdíjba vonuló erdélyi magyar pedagógusok is kézbe vehetik a magyar kormány, a Humán Erőforrások Minisztériuma emlékérmét és díszoklevelét. Megérdemelt köszönőlevél ez mindazoknak, akik annyi időn át hordozói és továbbadói voltak a szépnek, az emberinek, a jóságnak, akiknek keze alól kerültek ki a jövőt álmodó és jövőt teremtő ifjú építők, s akiktől függ, hogy ezen a földön, ahol születtek, mindörökre megmaradjon a becsület, a tisztesség, a munka iránti nemes érzelem.
A megható ünnepség után az a harmincöt friss nyugdíjas, akik átvették a jelképes kitüntetést, bizonyára díszhelyre helyezik majd a megejtően szép keretbe foglalt érmet és a hosszas munkásságukért köszönetet tolmácsoló sorokat, hiszen végeredményben egy végigdolgozott élet sokszor nehezen bejárható útja végén nyernek ilyen magas rangú elismerést. Harmincöt név, harmincöt életpálya. Részünkről is az elismerését jelzi, ha helyet szorítunk a harmincöt névnek: Dimény Olga, Gyulai-György Éva, Ördög Mária, Szabó Csilla, Szőcs Katalin Ildikó (Erdővidék), Ádám Rozália, Korodi László, Péter Vilma, Turóczy Erzsébet (Orbaiszék), Égető Albert, Bokor Olga, Szigyártó Zsombor-István, Molnár Mária, Opra Vilmos (Kézdiszék), Balog Ferenc, Bán Zsuzsanna, Demeter Erzsébet, Fail Pál, Fazakas Ágnes, Fekécs Mária, Henning Edit, Hervay Katalin, Horváth Zita Magdolna, Incze Anikó, Kiss István, Koszta Zoltán, Nagy Katalin, Pénzes Klára, Pethő Herta, Sala Emilia, Sebestyén Lajos, Szabó Éva Mária, Szőcs Edit, Tódor Gyöngyvér, Varga-Orbán Csaba. Péter Sándor / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Beszélgetés Zalánpatak helytörténészével
Még egy tájszó is érték
Az unokája, Préda Barna által írt, Az én falum Zalánpatak címmel megjelent helytörténeti könyv második, sepsiszentgyörgyi bemutatója után beszélgettünk a Baróti-hegység egyik völgyében meghúzódó falu történetét, környékét és természeti adottságait jelenleg legjobban ismerő, 84 esztendős Farkas Józseffel, akit életútjáról faggattunk.
– Annak idején mivel foglalkoztak az emberek?
– Szülőfalum hegyek között fekszik, ezért itt az állattenyésztéssel kiegészített erdei munka, pontosabban a fakitermelés és szénégetés biztosította a megélhetést. A tűzifát Málnásfürdőn értékesítették, a szenet pedig a sepsiszentgyörgyi villanytelepen, ahol az áramfejlesztőt ezzel működtették. Sajnos, mára kihalt ez a mesterség is, és rajtam kívül már csak öten értenek hozzá az idősebb korosztályból.
– Kérem, meséljen a gyerek- és ifjúkoráról.
– Az első négy osztályt a kicsi magyar világban végeztem. A románok visszajövetele után pedig Bedő László személyében egy olyan tanító bácsit kaptunk, aki úgy belénk oltotta a magyar történelmet, hogy örökre ott maradt. Ezen kívül a könyveket is annyira megszerettette velünk, hogy könyvtár lenne belőle, ha összegyűjteném azt a sok kötetet, amit életem során elolvastam. Az ellenőrzőmet még ma is őrzöm az aláírásával. Még magyar királyi zászlósként a tanító bácsi szervezte meg a falu védelmét 1944 szeptemberében a környéken garázdálkodó és hozzánk is készülődő Maniu-gárdával szemben. Így Zalánpataka neki köszönheti, hogy megmenekült, és itt nem voltak halálos áldozatai a román megtorlásnak, mint például Szárazajtán.
– Hogyan alakult a további élete?
– A 7 osztály kijárása után a görgényszentimrei erdészeti iskolába kerültem, onnan már erdészként Lövéte körzetébe, majd haza.
– Nem csak erdész, hanem vadász is volt. Történt-e említésre méltó esemény a szolgálati évei alatt?
– Több medvekalandot ép bőrrel megúsztam. A vadászatokon különben biztonságban van az ember, de nem csak a nálunk lévő fegyvernek köszönhetően, hanem azért, mert vigyázunk egymásra. Magas tisztséget viselőkkel is vadásztam, azonban ilyenkor nincs rang, mindannyian vadászok vagyunk. Ez csak Ceauşescura nem volt érvényes.
– Mi a véleménye a mai vadgazdálkodásról?
– Arra mindig szükség volt, éppen ezért óriási hiba, hogy szakemberek véleménye ellenére a medvéket hagyták ennyire elszaporodni.
– Voltak rossz élményei is?
– Igen, azonban nem panaszkodom, mert az élet úgy szép, ha zajos. De azért még mindig neheztelek, hogy erdészből munkássá fokoztak le. Igaz, később vissza akartak tenni, de akkor már én nem vállaltam.
– Ez hogyan történt?
– Volt egy román főmérnököm, aki engem Lupescunak szólított. Ezt sohasem vettem jónéven, de csak fejcsóválással tiltakoztam ellene. Egy alkalomkor azonban olyan idegállapotban talált, hogy megmondtam neki, az én becsületes magyar nevem Farkas, tessék azt használni. Ebből lett a baj.
– Az unokája könyvéhez mit szól?
– Hálát adok a Jóistennek, hogy ezt megérhettem, és így abban a tudatban távozhatom ebből a világból, hogy mindaz, amit én a falumról legendák és történetek elmesélésével átadtam neki, az utókor számára is megőrződik, hiszen még egy tájszó is érték. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Bukarestben elutasították a Tiltott Csíki Sör márka bejegyzését
Elutasította a román szabadalmi és védjegy hivatal (OSIM) az összes Tiltott Csíki Sör márka bejegyzését. A csíkszentsimoni cég többségi tulajdonosa, Lénárd András azért nem aggódik annyira a döntés miatt, mert az uniós márkahivatalnál sikerült levédetni a termékneveket – mondta el a Maszolnak.
Mint ismert, korábban a székelyföldi vállalkozás Igazi Csíki Sör néven forgalmazta termékeit. A Heinekennel kötött megállapodás részeként azonban lemondott az „Igazi” márkanév használatáról, és helyette elindította a Tiltott Csíki Sör termékcsalád bejegyzését az OSIM-nál és az Európai Unió Szellemi Tulajdoni Hivatalánál (EUIPO).
Az uniós hivatalnál sikerrel járt a csíkszentsimoni cég, az OSIM-nál azonban elutasították a kérésüket. Lénárd András elmondta, a bukaresti hivatal azzal indokolta a döntését, hogy túlságosan leíró jellegű a szóvédjegy. „Például a Bukaresti Sör elnevezést sem lehet levédeni amiatt, hogy leíró jellegű, általánosító” – magyarázta.
A vállalkozó ugyanakkor furcsállja, hogy az OSIM-nek nem voltak ilyen fenntartásai, amikor korábban bejegyezte a Heineken Csíki Premium Sör márkáját. Erről később egyébként lemondott a holland multinacionális cég az Igazi Csíki Sör gyártójával kötött egyezség részeként.
Lénárd kérdésünkre elmondta: mivel az uniós hivatalnál sikerült bejegyezni a védjegyet, az OSIM negatív döntése nem befolyásolja különösebben a székelyföldi cég üzleti tevékenységét. „Ha az európai márkahivatalnál nem jártunk volna sikerrel, akkor lehetett volna jogi következménye a bukaresti elutasításnak, támadható lett volna a terméknév használata” – részletezte.
Az OSIM döntéséről megjegyezte: nem tud elvonatkoztatni attól, hogy más romániai hivatalok is „hintáztatják” a székelyföldi céget, amikor különböző engedélyek beszerzéséhez folyamodik. „Az áfonyás sörünket karácsony előtt szerettük volna piacra dobni, de nem sikerült, az illetékes hivatalok egyértelműen időhúzásra játszanak” – jelentette ki.
A vállalkozó kérdésünkre elmondta, nem élnek a fellebbezés lehetőségével, visszavonják a romániai védjegykérelmet, és nem próbálkoznak többé a hazai bejegyzéssel. maszol.ro

Az EMNP álláspontja Románia 2018-as állami költségvetésével kapcsolatosan
A Néppárt szerint a költségvetés szakmailag megalapozatlan, az pedig, hogy a magyarlakta területeket, különösen pedig a Székelyföldet kihagyja a fejlesztésekből, a párt álláspontja szerint elfogadhatatlan.
1). Teljesen megalapozatlan a 2018-as költségvetés tervezete, a Tudose-kormány pedig minden költségvetés-tervezési szabályt felrúgott. A bevételi oldal tervezése „szakmai” rekordokat ért el, amikor a Pénzügyminisztérium épületétől a Kormány épületéig 15 milliárd lejjel növekedett. A tervezett bevétel bruttó hazai össztermékhez (GDP) viszonyított mértéke soha nem látott magasságokba ugrana, az eddigi tapasztalatok szerint ez a szint nem érhető el, ez pedig kérdésessé teszi a bevállalt költségvetési hiány 3% alatti mértékét a GDP-hez viszonyítva.
2). A valóságtól elrugaszkodott euro/lej árfolyamon készült a költségvetés tervezése. Ez a kitűzött inflációs célok megvalósítását vonja kétségbe, az infláció növekedése pedig a vásárlóerő és az életszínvonal csökkenését fogja eredményezni.
3). Álláspontunk szerint nem tartható a majdnem kizárólag fogyasztásra alapozó gazdasági növekedési mérték. A beruházások csökkenése és a munkaerőhiány komoly gazdasági válságot vetít előre.
4). A nagy társadalmi elosztó rendszerek (egészségügy, nyugdíjak) nem finanszírozhatóak nagyarányú, több mint 8 milliárd euró hitel felvétele nélkül. A kormány a gyerekeink jövőjét tékozolja el az állami adósság felelőtlen növelésével.
5). A jövő évi költségvetés-tervezet egyik legnagyobb problémája, hogy kihagyja a Székelyföldet a szóban forgó fejlesztésekből. Álláspontunk szerint ez teljesen elfogadhatatlan.
6). Az önkormányzatok a jövedelemadó kulcsának csökkentése miatt komoly bevételkieséssel kell szembenézzenek 2018-ban, mely ugyanakkor a helyi adók növekedését is eredményezi majd. Erre megoldást jelentett volna az az indítvány, mely szerint a jövedelemadóból származó bevétel 100%-ban a helyi önkormányzatoknál maradt volna. Az erről szóló módosító javaslatot viszont nem szavazta meg a parlament. A helyi fejlesztési források durva megnyirbálása elfogadhatatlan a Néppárt számára.
7). Hosszan lehetne taglalni a lehetséges források elosztásának diszkriminatív tervezetét. Erdély egyértelműen újra hátrányba kerül, habár élenjáró régiója Romániának a befizetések tekintetében.
Az Erdélyi Magyar Néppárt álláspontja szerint sürgős felülvizsgálatra szorul a költségvetés-tervezet megalkotásának alapja. A megvitatás alatt levő tervezet elfogadhatatlan Erdély és az erdélyi (romániai) magyar közösség számára, ezért javasoljuk annak újratárgyalását és az előirányzott kiadások befizetések szerinti módosítását.” – áll a közleményben. Mátis Jenő, az EMNP Gazdasági és Vidékfejlesztési Kabinet elnöke / itthon.ma/erdelyorszag

Okostáblák, osztályterem-felújítás és egy nagy bejelentés az NSKI-től
Négy interaktív multimédiás táblával gazdagodott az udvarhelyi Tamási Áron Gimnázium, és eggyel a Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola a Nemzetstratégiai Kutatóintézetnek (NSKI) köszönhetően. Mindkét tanintézet vezetősége örömmel fogadta a segítséget, és úgy érzik, hatékonyabbá válik a diákok felkészítése.
„A 21. század kihívásaira 21. századi eszközökkel kell válaszolni, ezért iskolánk folyamatosan keresi a lehetőségeket, hogy javítsa didaktikai eszközparkját, illetve az ehhez kapcsolódó tudást. Fontos számunkra az iskola versenyképességének növelése, erre kötelez a 425 éves múlt, és erre sarkall a vágy, hogy a nálunk tanuló gyerekeket az őket amúgy is körülvevő természetes és digitális környezetük értőjévé és alakítójává tegyük, ne csak egyszerű fogyasztójává” – fogalmazott László Mária tanítónő az NSKI-től kapott négy interaktív multimédiás tábla bemutatóján. Mint a Gimnázium pedagógusa elmondta, roppant hasznos eszközökről van szó, hiszen az iskolának olyan kihívásokra is fel kell készítenie diákjait, amelyek ma talán még nem is léteznek. Szerinte a magas szintű oktatás egész Székelyföldnek fontos, hiszen ez az alapja a régió fejlődésének, megmaradásának. „Számtalan példa mutatja az életben, hogy aki megszűnik fejlődni, az egyben jónak lenni is megszűnik. Ez iránytű kell legyen a tanárok számára is” – jelentette ki. Megjegyezte, az NSKI-től kapott segítségnek köszönhetően a környék egyik legmodernebb iskolájává válhattak. Az elemi osztályos tanulók mindegyikét az okostáblák segítségével taníthatják. Laczkó György, a Tamási Áron Gimnázium igazgatója úgy látja, sokkal színesebbek, hatékonyabbak lesznek a tanórák a tábláknak köszönhetően. Arra is kitért, hogy a magyar kormány kiemelten támogatja tanintézetüket, ami abból is látszik, hogy anyagi segítségüknek köszönhetően egy teljes körű felújításba foghatnak. A gyerekek furulyakoncerttel és énekléssel köszönték meg az adományt.
Jelentős támogatások a giminek „Nekünk jóleső érzés, hogy segíthetünk. Az ember sokszor akkor is hazagondol, ha Udvarhelytől távol teljesít szolgálatot. A mi kis intézetünk arra képes, hogy jó követe legyen az udvarhelyi ügyeknek” – fogalmazott Szász Jenő, az NSKI elnöke. Egyébként a Tamási Áron Gimnáziumnak most nyújtott támogatás közel tízmillió forintos nagyságrendű, ami a táblákon túl egy osztályterem felújítását is fedezi. Ezenkívül az Arany János Toldi című művéből készült könyv díszkiadását – amelyet Jankovics Marcell, a „kortárs képzőművészet egyik legnagyobb alakja” látott el rajzaival – is megkapta az iskola összes 0–8. osztályos diákja. A nagyobb mértékű segítség, amiért a magyar miniszterelnökségnél járt közben az NSKI, az a másfél milliárd forintos támogatás, amelyből megújulhat az iskola. Szász Jenő ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy az adomány révén azok a vádak is megszűnnek, miszerint csak azoknak az osztályoknak segít, amelyekbe az ő gyerekei járnak.
Egy termet is felújítottak Teljesen felújíttatott egy termet az NSKI a Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskolában, illetve egy multifunkcionális interaktív táblát is adományoztak az intézménynek – fejtette ki az átadási ünnepségen Porsche Éva, az iskola igazgatója. Mint mondta, a tantermet birtokba vevő V. B osztály tanulói eddig nem láthatták teljes egészében a termet, így ez nekik is karácsonyi meglepetés volt. Az igazgatónő úgy értékelte, az ajándéknak köszönhetően aktuális oktatás-nevelést tudnak folytatni. Hangsúlyozta, a támogatás jelentősége abból is látszik, hogy az igencsak megnyirbált költségvetésük miatt más termekben kénytelenek a „krétás módszerrel” oktatni. Ezután felkérte Szász Jenőt, hogy jelképesen adja át a termet, vagyis vágja el a táblára kötött szalagot. A gyerekek egy előadással mondtak köszönetet. Az NSKI elnöke elmondta, nagyjából nyolcmillió forintos támogatást biztosítottak az iskolának. „Ez a tábla megtanítja majd a gyerekeknek, miként lehet értelmesen használni mindazt, amit digitalizációnak hívunk” – fogalmazott, majd a diákoknak átnyújtott egy-egy példányt a már említett, Jankovics Marcell által illusztrált kötetből. Fülöp-Székely Botond / Székelyhon.ro

Beszélgetés László-Herbert Márk történésszel – Kézenfekvő volt, hogy a következő áldozat maga a király lesz
I. Mihály román király lemondatásának kerek, 70. évfordulója közeledik, alig pár nappal a volt uralkodó halála és temetése után. Halála kapcsán a hazai közvélemény figyelmének középpontjába került az elmúlt évszázad román történelmének egyik legérdekesebb alakja. Az uralkodó lemondatásának körülményeiről, nemzetközi visszhangjáról kérdeztük László-Herbert Márk történészt.
László-Herbert Márk Kolozsvárott született 1975-ben. A budapesti Külkereskedelmi Főiskola Szakdiplomácia szakán szerzett közgazdász oklevelet, majd az ankarai Bilkent Egyetemen és a budapesti Közép-Európai Egyetemen ért el mesteri fokozatot nemzetközi kapcsolatokból illetve közép-európai történelemből. Nemrég a Torontói Egyetemen szerzett doktori címet történettudományból. Jelenleg a budapesti Vera and Donald Blinken Nyílt Társadalom Archívum munkatársa.
– Mennyire volt törvényszerű Mihály lemondatása, lévén, hogy a II. világháború után az ország a szovjet érdekszférába került, és már másfél éve a Petru Groza által vezetett kabinet kormányozta az országot?
– Az, hogy Mihály királynak – így vagy úgy – mennie kell, várható volt, de a hogyan, a miként, az utolsó pillanatig bizonytalan maradt. Grozáék lépésről lépésre lehetetlenítették el politikai ellenfeleiket, ugyanakkor tesztelték a nyugati nagyhatalmak ingerküszöbét is. Miután a parasztpárti vezetők elleni kirakatperben 1947. november 11-én meghozták az ítéletet, kézenfekvő volt, hogy a következő áldozat maga a király lesz. Mihály király a Maniu-ítélet másnapján Londonba utazott Erzsébet hercegnő, a későbbi II. Erzsébet királynő esküvőjére, a kommunista vezetés pedig abban bízhatott, hogy onnan nem fog visszatérni. Ám a király pár nappal karácsony előtt visszatért Bukarestbe, a hatalom lépéskényszerbe került, és amint tehette, lépett is. Mihály király 1947. december 30-i lemondatása a kommunisták számára egy bizonytalan, átmeneti időszaknak a végét és a konszolidáció megkezdésének lehetőségét jelentette.
– Mennyire volt előrelátható Mihály trónfosztása? Figyelmeztették-e erre a lehetőségre a szövetséges országok – amelyek némelyikében rokon királyi családok uralkodtak?
– 1947 őszén a király is, az anyakirálynő is tudta, hogy a Monarchiának hamarosan vége. Tudták ezt a nyugati nagyhatalmak Bukarestben akkreditált diplomatái is. Már október végén, nem sokkal VI. György király meghívólevelének megérkezése után a bukaresti amerikai és brit követek arról folytattak eszmecserét, hogy mi minden történhetne – ideértve a trónfosztást is – Bukarestben, ha Mihály elfogadná a londoni meghívást. Ezért a brit követ arra figyelmeztette Mihályt és édesanyját, hogy jól fontolják meg az utazást, mert lehet, hogy nem engedik majd meg nekik, hogy visszatérjenek. Pár nappal később az amerikai követ már azt táviratozta Washingtonba, hogy a király nagyon el szeretne utazni Londonba, de elképzelhetőnek tartja, hogy nem térhet majd vissza a trónjára. Mihály tehát felkészült arra, hogy távollétében megfoszthatják a tróntól. A király tervezett londoni utazása a brit külügyminisztériumban kisebb zavart is okozott: miután Londonban teljesen kilátástalannak látták a román uralkodó helyzetét, a Foreign Office-ban attól tartottak, hogy Londonban Mihály esetleg maga akarna lemondani a trónról, amivel a brit kormányt hozta volna kínos helyzetbe az éppen Londonban zajló külügyminiszteri konferencia idején. A britek tanácsa ezért az volt, hogy – ha már elfogadta György király meghívását – közvetlenül az esküvő után, de mindenképpen a külügyminiszterek londoni tanácskozása előtt utazzon vissza Bukarestbe. Ez azért is fontos, üzenték Londonból Mihálynak, mert egy esetleges bukaresti puccsnak kisebb volt az esélye Molotov Londonba érkezése előtt, mint utána. Röviden összefoglalva: több figyelmeztetést is kapott Mihály a nyugati kormányoktól, a román királyi udvar folyamatosan kapcsolatban volt a bukaresti szövetséges követségekkel.
– Kapott-e Mihály Londonban arra vonatkozó jelzéseket, hogy ne térjen vissza az országba, mert lemondatására készülnek?
– Több szerző is megírta, hogy az Egyesült Királyságban élő rokonság arra biztatta a királyt, ne térjen vissza Romániába, de én erre legfeljebb csak utalásokat találtam az általam kutatott dokumentumokban. A diplomáciai levelezésből inkább az derül ki, hogy hivatalos személyek Mihályt Londonban semmilyen módon nem kívánták befolyásolni annak eldöntésében, hogy térjen-e vissza Romániába vagy sem. Magyarán: a brit és az amerikai diplomácia semmiképpen sem akarta vállalni a felelősséget Mihály döntésének esetleges következményeiért. A táviratokból kiderül, hogy Mihály többször is találkozott a londoni amerikai nagykövettel, akitől támogatást, tanácsot kért. A nagykövet minden alkalommal elmondta, hogy megérti Mihály király dilemmáját, de semmiféle tanáccsal nem kíván, és nem tud szolgálni. Nagyjából ugyanezt mondta neki Bevin brit külügyminiszter is. Mihály meglehetősen csalódottan hagyta el Londont, de hazafelé útba ejtette Svájcot, ahol további három hetet töltött a frissen eljegyzett Anna dán hercegnővel. Svájcból is megpróbált tanácsot kérni az amerikaiaktól arra vonatkozóan, hogy térjen-e vissza Romániába, vagy sem, de Marshall amerikai külügyminiszter válasza egyértelmű volt: annak eldöntése, hogy Mihály visszatérjen-e Romániába avagy sem, kizárólag Mihály dolga.
– Nem Mihály volt az első román király, aki – kényszerítve vagy jószántából – lemondott a trónról: apja, II. Károly kétszer mondott le fia javára. Volt-e szó róla, hogy a szovjet érdekszférában tartva az országot, Mihályt lemondatják és az Estorilban tartózkodó Károlyt hozzák vissza a trónra? Mi lett volna ebben a ráció?
– Igen, szóba került II. Károly exkirály visszatérése Romániába, de nem mindegy, milyen kontextusban. Mihály király édesapja Elena Lupescuval előbb Mexikóban, majd Brazíliában telepedett le. Nyilván nem érezték ott jól magukat – Elena Lupescunak egy dokumentum tanúsága szerint a szubtrópusi klímából lett elege –, így megpróbáltak visszatérni Európába. Franciaország vagy Portugália került szóba mint lehetséges úti cél, ám a nyugati Szövetségesek minden áron a nyugati féltekén tartották volna őket, legalábbis minél távolabb Bukaresttől és a nyugat-európai román diaszpórától. De Károly hajthatatlan volt, mindenképpen Európában akart letelepedni, és miután a francia kormány gyakorlatilag megtiltotta nekik, hogy oda betegyék a lábukat, útjuk Portugáliában véget ért. Károly és Lupescu 1947. október 5-én érkeztek meg Lisszabonba. A hírre beindult a párizsi és a nyugat-európai románság körében a találgatás, hogy Károly valójában Bukarestbe igyekszik-e, hogy ismét megfossza a fiát a tróntól. Az általam kutatott diplomáciai levelezés szerint olyan véleményeket is lehetett hallani, hogy Károlyt vélhetően a szovjetek akarják visszahozni Bukarestbe, de nem is királyként, hanem egy új köztársaság elnökeként! Ez abszurdum. Meggyőződésem, hogy II. Károlynak esze ágában nem volt köztársasági elnökként visszatérni Romániába, de abban is kételkedem, hogy akár régi-új királyként hozták volna vissza a szovjetek Károlyt, hiszen ők éppen a monarchia felszámolásán dolgoztak. Mindenesetre Lisszabonban Károlyék Mihály távolléte alatt végig rendőri megfigyelés alatt álltak, esetleges hazatérésüket megakadályozandó.
– Summa summarum: kijelenthető, hogy a szövetségesek prédául hagyták az országot és királyát a szovjet Oroszországnak? Mint ahogy egy évvel korábban az ugyancsak rokona II. Szimeon bolgár cár és 1945-ben unokatestvére, II. Péter jugoszláv király is kénytelen volt lemondani a trónról...
– Summázva ez így kijelenthető, de árnyalja az állítást, hogy 1946 nyarán-őszén – tehát jóval Péter 1945-ös trónfosztása után és nagyjából Szimeon 1946 szeptemberi menesztése idején – az amerikaiak még megpróbáltak beavatkozni Romániában. 1946 derekán az Egyesült Államok ugyanis még kulcsszerepet szántak Romániának Törökország és a Boszporusz „megmentésében”, több titkosszolgálati akciót hajtottak végre, szovjetellenes mozgósításba kezdtek, és földalatti hadsereget terveztek felállítani. Ezek az akciók viszont meghiúsultak, egy évvel később pedig, 1947 novemberében, a Maniu-per után az amerikaiak menthetetlennek ítélték meg a helyzetet, és ezért decemberben már meg sem kíséreltek beavatkozni a hazai történésekbe.
– Voltak-e diplomáciai kísérletek arra, hogy az 1947. december 30-i lemondást „visszafordítsák”?
– Nem tudok ilyenekről, de a nyugati nagyhatalmak hozzáállásából ítélve nem is állhatott érdekükben ilyesmi. Mihály király lemondatását tudomásul vették, a korabeli diplomáciai levelezés tanúsága szerint nem terveztek bármiféle módon beavatkozni a szovjetek és a román kommunisták december végi bukaresti machinációiba.
– Végezetül személyes kérdés: honnan az érdeklődés egy kolozsvári – magyar és szász családból származó – történész részéről a román király lemondatásának témája iránt?
– A király lemondatásával kapcsolatos dokumentumokra egy véletlen folytán bukkantam az amerikai Nemzeti Levéltárban, az ott látottakon felbuzdulva kutattam tovább Londonban és Párizsban. Tehát előbb „fedeztem fel” a dokumentumokat, és csak utána alakult ki bennem egy mélyebb érdeklődés a téma iránt.
– És mit mondanak a dokumentumok a király lemond(at)ásáról? Végjáték I. Mihály román király körül amerikai, brit és francia dokumentumok tükrében című könyve előbb magyarul jelent meg 2008-ban a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál, majd román nyelven látott napvilágot 2010-ben Abdicarea regelui Mihai. Documente diplomatice inedite címen. Hogyan fogadta a román történész szakma, a közönség a kötetet? Milyen visszhangja volt?
– A magyar nyelvű kötetnek viszonylag halk visszhangja volt, de ez érthető, hiszen ez nem egy magyar téma, márpedig a romániai magyar olvasó – sajnos – csak ritkán vesz a kezébe román történelmi témájú könyvet. A román nyelvű kötetből viszont tudtommal jóval több kelt el, több helyen méltatták, többször hivatkoztak rá, különböző történettudományi írásoktól kezdve a Memorialul Durerii dokumentumsorozaton át internetes újságokig, blogokig. Ezekben a napokban – Mihály király lemondatásának 70. évfordulója táján – mintha újból megnőtt volna az érdeklődés iránta, ami számomra nagy öröm. A magyar és a szász kisebbséghez tartozóként a románokhoz szólni a huszadik század egyik legfontosabb romániai történelmi eseményével kapcsolatban nagy megtiszteltetés számomra.
– Volt-e alkalma a királlyal vagy a királyi ház más tagjával beszélni, levelet váltani kötete megírását megelőzően vagy azt követően?
– Nem találkoztam a királlyal vagy a királyi ház más tagjaival, de a 2008-as magyar és a 2010-es román kiadásból is küldtem egyet-egyet a királynak, amit a király titkára Mihály nevében szép, fejléces papíron meg is köszönt. Sarány István / Hargita Népe (Csíkszereda)

Kényszerből tett kisebbségbarát gesztusok
Sok legenda él Mihály királynak az uralkodása idején a magyarság irányába tett gesztusairól. Erről beszélgettünk Nagy Mihály Zoltán nagyváradi történésszel és levéltárossal.
– 1940-ben a trónt ténylegesen elfoglaló Mihály király apjától nehéz örökséget vett át a második világháború elején. Mi volt az oka az Antonescu-féle puccsnak?
– Ion Antonescu hatalomra jutása szorosan összefüggött a II. bécsi döntéssel: a román politikai elit, a katonaság és a társadalom nem nyugodott bele a területveszteségbe. A román hadsereg forrongott a revánsvágytól, hiszen egyetlen puskalövés nélkül kellett feladnia Erdélynek azon részét, ahol korábban egy esetleges magyar támadás feltartóztatására hadászatilag komoly erődrendszert épített ki. A román történelmi pártok bebizonyították, képtelenek biztosítani az ország területi épségét. Antonescu e tömeghangulatot használta ki jó politikai érzékkel. Támogatást a hadseregtől remélt, hiszen a legfelsőbb tisztikar elismert tagja volt, és úgy vélte, a legionárius mozgalom kellő politikai támogatásával biztosítani tudja az államszervezet zavartalan működését, és megóvja Romániát az újabb területi veszteségektől. A fiatal trónörökös személye e krízishelyzetben felértékelődött: I. Mihály király édesapja, II. Károly korábban többször is bebizonyította alkalmatlanságát. Így a fiatal király trónra lépése legitimizálta az új hatalmat. E sorsfordító időkben I. Mihály király volt az igazodási pont, a román nemzeti egység és az összetartozás megtestesítője.
– 1940-ben a trónt ténylegesen elfoglaló Mihály király apjától nehéz örökséget vett át a második világháború elején. Mi volt az oka az Antonescu-féle puccsnak?
– Az 1944. augusztus 23-i átállás levezénylőjeként Mihály király történelmet írt, az oroszoknak tett hatalmas gesztus ellenére az orosz hadsereg megszállta az országot, és százezernyi román katonát deportált Szibériába. Az orosz megtorlásnak hány dél-erdélyi magyar férfi esett áldozatul?
– Az augusztus 23-i román átállás hírét teljesen háttérbe szorították a francia fővaros, Párizs felszabadításáról tudósító nemzetközi sajtóorgánumok, holott a bukaresti események katonapolitikai szempontból sokkal nagyobb jelentőséggel bírtak. A király és a hadsereg gyors helyzetfelismerő képessége és döntései nemcsak Románia nemzetközi megítélését változtatta meg, hanem hadászatilag lerövidítette a Vörös Hadsereg dél- és közép-kelet-európai előrenyomulását. Ennek ellenére a román területre lépő Vörös Hadsereg nem szövetségesként tekintett a román hadseregre, hanem a szeptember 12-én aláírt fegyverszüneti egyezmény időpontjáig 150–200 ezer román hadifoglyot ejtett. A kutatás jelenlegi szakaszában nem állnak rendelkezésünkre pontos adatok arról, hogy a román hadseregben szolgálatot teljesítő magyar nemzetiségű katonák közül ekkor hányan estek orosz hadifogságba. A Szovjetunióba deportált román hadifoglyok névsorában csak az állampolgárságot tüntették fel, a nemzetiségi hovatartozásra csak névelemzés alapján következtethetünk. A korszakban sokkal nagyobb visszhangot kapott az észak-erdélyi magyar hadköteles férfiak, a katonaszökevények, valamint a magyar polgári lakosságot érintő 1944 őszi tömeges deportálások.
– Mennyire mondható el, hogy az 1945 márciusától kezdődő kommunista kormányzás alatt Mihály királynak alig maradt valós hatásköre az ország irányításában?
– Előre kell bocsátani azt a tényt, hogy az 1945. március 6-i kormányátalakítás, a baloldali pártok előretörése Moszkva kőkemény politikai és katonai nyomásgyakorlására ment végbe. A Bukarestben és környékén állomásozó orosz csapatok számának látványos felduzzasztása és orosz részről Erdély kérdésének lebegtetése kényszerhelyzetbe sodorta I. Mihály királyt: a nyugati hadszíntérre kivont román csapatok támogatásának hiányában értelmetlennek mutatkozott bármiféle román fegyveres ellenállás, de legfőképpen Erdély elvesztésének rémhíre racionális döntés meghozatalára serkentette. Ugyanakkor a fiatal király biztosítékot kapott arra vonatkozólag, hogy továbbra is megőrizheti alkotmányos jogköreit. A törvények csak az ő ellenjegyzése esetében emelkedhettek jogerőre, s abban bízott, hogy az angolszász nagyhatalmak és szövetségeseik minden eszközzel támogatni fogják az alkotmányos berendezkedés fenntartását, a monarchia fennállását és a román demokratikus jogállamiság működését. Ebben azonban a fiatal királynak csalódnia kellett. Nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, hogy 1945 augusztusától négy hónapon keresztül nem volt hajlandó ellenjegyezni a kormány rendelkezéseit. Ellenben az 1946 őszi román parlamenti választásokat megnyerő, pontosabban meghamisító kommunista párt előretörése már előrevetítette a monarchia megszűnését.
– Hogyan jellemezhető az erdélyi magyarság sorsa az 1944 őszétől az 1947 decemberéig terjedő királyi időszakban?
– Figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy az 1945. márciusi kormányváltás után a baloldali pártok fokozatosan átvették az irányítást az összes központi közigazgatási intézményben, és az élet minden területén megkezdődtek a kivizsgálások, azaz a tisztogatások. Ez a taktika nem volt romániai jelenség, a kommunista pártok hasonlóképpen vették át az államigazgatás és a társadalom feletti ellenőrzést a Vörös Hadsereg uralta térségben. Annak ellenére, hogy az alkotmányos monarchia 1947 végéig fennmaradt, a király hatalmi jogkörei folyamatosan csorbultak. Egyértelmű, hogy az erdélyi magyarságot érintő jogkiterjesztő vagy -jogkorlátozó intézkedések nem a király kisebbségpolitikai elképzeléseit tükrözték, hanem elsősorban a lenini-sztálini nemzetiségi politika elveit részben követő vagy azt csak hangoztató Romániai Kommunista Párt érdekei érvényesültek.
– Tehát elsősorban kommunista érdeknek tudható be a Kisebbségi Statútum és a magyar egyetem újraindítása?
– Külön történet, és némileg kuriózumnak tekinthető a Kisebbségi Statútum és a Bolyai Egyetem ügye. A román hatalomátvétel után alkalmazott intézkedések eltértek a kisebbségi sorba került magyar nemzetrészekkel szemben a térségben alkalmazott politikai joggyakorlattól. Délvidéken a baloldali Tito vezette partizánok ekkor kezdték meg a magyarság megfélemlítését, a sokszor leírhatatlan brutalitást sem nélkülöző csoportos kivégzéseket, míg Felvidéken az egész magyarságra kiterjesztették a kollektív bűnösség elvét. Kárpátalján a Vörös Hadsereg vezényletével elkezdődött a magyarság tömeges deportálása. Romániában az 1944 őszén felállt tábornokok vezette kormányok és az Észak-Erdélyben berendezkedő román katonai és polgári hatóságok úgyszintén elkezdték a hadköteles magyar férfi lakosság deportálását. Ugyanakkor a román katonaság és a paramilitáris egységek – a Maniu-gardáknak titulát csapatok – számtalan településen atrocitást, kegyetlenkedést követtek el. Ezek méreteiben azonban nem hasonlíthatók össze a térség egyéb országaiban alkalmazott nemzetiségi politikai gyakorlattal. De nemcsak ebben volt egyedi a romániai helyzet, hanem abban is, hogy a moszkvai vezetésnek más érdekei voltak Romániával. A szovjet elképzelések szerint a kommunista pártnak már 1944 szeptemberében át kellett volna vennie a hatalmat Romániában, amit a király és a katonaság gyors helyzetfelismerő képessége megakadályozott. Éppen ezért a Kreml új taktikához folyamadott: az erdélyi kérdés „lebegtetésével” befolyásolta a román belpolitikai eseményeket. Arról van szó, hogy 1944. november 12-én a román katonai és polgári hatóságoknak el kellett hagyniuk Észak-Erdélyt, a területen szovjet katonai közigazgatást vezettek be. Ez azt jelentette, hogy a román átállás fejében remélt nyereményjegy beváltását Moszkva felfüggesztette. Ez józanítólag hatott a királyra és környezetére: érzékelnie kellett, hogy a kisebbségellenes politika nem folytatható, a magyarsággal szemben más politikát kell alkalmazni. Ezt a felismerést tükrözi az 1945. február elején megjelent Kisebbségi Statútum is. Vagyis a törvénycsomag reálpolitikai döntés eredménye volt, a magyarság irányába kényszerből meghozott gesztus, semmi több.
A Bolyai Egyetem létrejötte már a kommunista hatalomátvételhez köthető, hiszen az 1945 május végén megjelent törvényt a Petru Groza vezette kormány dolgozta ki. Elmondhatjuk, hogy a korszakban ez a döntés is egyedinek tekinthető, de a látszólag szovjet magyarbarát nemzetiségi politika mellett figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy 1944 őszén a kolozsvári egyetem vezetősége nemet mondott a kiürítési parancsra, helyben maradt, és az 1945 márciusától Észak-Erdélybe visszatérő román hatóságok egy működő magyar egyetemmel találták szembe magukat. A törvény szépséghibája az, hogy nem ismerte el a magyar egyetem jogfolytonosságát (valójában egy új magyar egyetemet hoztak létre) és az épületek elosztása, illetve az orvosi kar Marosvásárhelyre való költöztetése súlyosan sértették a magyar érdekeket.
– Az 1948 januárjában Nyugat-Európába távozó királynak az országból történő kiutasításával a kommunista rendszer teljes hatalomátvételt hajtott végre. Mi maradt a király után?
– Az 1947 decemberében megjelent törvény felszámolta a fiatal, mintegy 70 éves múlttal rendelkező román alkotmányos monarchia intézményét, és vele együtt véget vetett az akkor még csak 26 éves I. Mihály király uralkodásának is. Az adott bel- és külpolitikai helyzetben I. Mihály döntése – vagyis az, hogy trónjáról lemond, és a száműzetést választja – reálpolitikainak tekinthető. A sors iróniája az, hogy az ő személyéhez köthető vagy éppen a személyes döntésének köszönhető Románia területi szuverenitásának deklarálása, a román nemzeti és politikai egység megteremtése és védelmezése, és 1948-ban éppen neki kellett elhagynia ezt az országot.
– Sokan eljátszanak a gondolattal, hogy a rendszerváltás után Mihály király trónra való visszatérésével ma sokkal jobb helyzetben lenne az ország. Vajon mennyire reális ez az elképzelés?
– Történészként nehéz e kérdésre válaszolni. Azonban éppen a tanulmányaim és kutatásaim során szerzett ismereteknek köszönhetően kockáztatnám meg azt, hogy az alkotmányos monarchia visszaállítása nagyobb belpolitikai stabilitást hozott volna Romániának. 1990 után szemtanúi lehettünk az önjelölt politikusok, valamint a történelmi múltat és a hagyományokat nélkülöző pártok „regnálásának”, amely viszonyok közepette minden politikai szereplő a hatalom megragadásával és annak megtartásával volt elfoglalva, mindeközben az ország állampolgárai csak kárvallottjai voltak ennek a folyamatnak. E helyzetben hasznos lett volna az alkotmányos monarchia bevezetése, mert a király személyében egy, a politikai csatározások és érdekek felett álló személy garantálhatta volna a nemzeti egységet és az állami intézmények jogszerű működését. De mindez I. Mihály király halálával a múlt ködébe veszett. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Több dudás egy csárdában
A román kormány új adóreformja megtizedeli a helyi önkormányzatok költségvetését. Ennek sok városban a helyi kulturális intézmények látják a kárát. Hargita megyében a színházak és táncegyüttesek kiadásainak kényszerű lefaragása hatékonyabb együttműködésre kényszeríti az önkormányzat hatáskörébe tartozó intézményeket.
„Jobban össze kell hangolni a kulturális támogatási rendszert és a kulturális szolgáltatásokat Csíkszeredában” – jelentette ki Ráduly Róbert Kálmán. Csíkszereda polgármestere még szeptemberben a helyi FunFm rádióban, majd több megszólalásában is kifejtette ezzel kapcsolatos álláspontját. Októberi ülésén a csíkszeredai önkormányzat képviselőtestülete – a közalkalmazotti béremelés, valamint az adóreform miatt – mintegy 15 millió lejt vont el a helyi önkormányzat jövő évi költségvetéséből. Innen már egyenes út vezetett az önkormányzat által fenntartott Csíki Játékszín, a Csíki Székely Múzeum és a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes átszervezéséhez. Ennek nyomán zűrzavar és pánikhelyzet alakult ki a csíkszeredai kulturális intézményekben. Az érintettek szerint ehhez a bizonytalan helyzethez nemcsak a gyors átszervezés, hanem a hiányos kommunikáció is hozzájárult. Mára már körvonalazódik a megoldás, egy dolog azonban bizonyos: jövőre kisebb költségvetésből, és összevont munkakörű, alacsonyabb számú személyzettel kell majd dolgozni.
Őrök és tárlatvezetők nélküli múzeum
Utánajártunk, hogy a különböző székely kulturális intézmények hogyan vészelik át a drasztikus forrásmegvonást.
A Csíki Székely Múzeum igazgatója, Gyarmati Zsolt az első, ezzel kapcsolatos értesülésekre reagálva úgy fogalmazott: „mi, menedzserek azzal szembesültünk, hogy nem volt egy minden részletre kiterjedő, alapos, nyugodt hangvételű megbeszélés.” Végül heteken keresztül, több szakaszban zajlott az egyeztetés, és a múzeum számára sikerült kompromisszumos megoldást találni. Megszűnt egy betöltetlen restaurátori állás, ugyanakkor leépítették az összes teremőrt és tárlatvezetőt, az ő foglalkoztatásukra már nem maradt lehetőség. A múzeumtól további két állást áthelyeztek a polgármesteri hivatalhoz, így jelenleg 23 alkalmazottal működik a Csíki Székely Múzeum. Tizenhárom termet használunk a Mikó-várban, ez nyárra húsz lesz. Egyelőre keressük a megoldást, hogy ezt a húsz termet ki és hogyan őrzi majd, ki fog tárlatot vezetni.
Valószínű, hogy muzeológus kollégáim, akiknek egyéb feladatuk lett volna, bevállalják ezt is” – magyarázza az igazgató nem túl rózsás helyzetüket. Gondjaikat az is növeli, hogy a jövő évi költségvetés ismeretében valószínűleg be kell zárniuk a Kossuth utcai galériát, amely a kortárs képzőművészeti megnyilvánulások központi tere volt a városban. Pénzszűke miatt megszűnnek a múzeum egyéb kulturális rendezvényei is, amelyek színesítették a kínálatot. Ezek közé tartozik a három filmfesztivál – a Tres Courts, Filmtettfeszt és a KineDok –, a táncház, elköltözik a társasjátékklub és valószínű, hogy a hétvégi gyerekfoglalkozás is. Ugyanakkor az eddig ingyenes Múzeumok Éjszakájára belépőt kell majd fizetni. Három kiadvány megjelentetését tervezték: az egyik a tizenharmadik éve rendszeresen kiadott, a múzeum alapfunkciójába találó Múzeumi Évkönyv, a másik Szabó András Napraforgók című, a 20. századi csíki művészetet bemutató könyve, valamint a várostörténeti konferencia kiadványa. Ezeket forráshiány miatt nem tudják megjelentetni. A tervezett kiállítások számát húszról ötre csökkentik. Látható lesz a Weöres 100, és egy, a ferences rendről szóló kiállítás, valamint két nagyobb: a Magyar Nemzeti Galériából hoznak egy Aba Novák Vilmos–Nagy Imre-tárlatot, továbbá lesz egy várostörténeti kiállítás. A Nagy Imre Galériában a művész születésének 125. évfordulója alkalmából egy jubileumi tárlat nyílik. Az ideihez képest a múzeum költségvetése egyharmaddal fog csökkenni.
Ragaszkodnak a színház autonómiájához
A csíkszeredai képviselő-testület októberi ülésén – amelyen az érintett három intézmény majdnem minden munkatársa jelen volt – olyan döntés is született, hogy a Csíkszeredai Polgármesteri Hivatalhoz került át a színház hangtechnikusa, aki egyben díszletmunkásként is tevékenykedett, illetve a szervező és az ügyintéző. Felszámolták a jegypénztárosi, a kellékes (aki heteken keresztül önkéntesként dolgozott tovább az intézménynél) és a súgó állását (az utóbbit más típusú szerződéssel foglalkoztatják a továbbiakban), illetve visszavette a város a Csíki Mozi működtetésére elkülönített öt állást is.
„Megpróbálok a tényekre reflektálni és szem előtt tartani a társulat perspektíváját különös tekintettel arra, hogy februártól nyugdíjköteles vagyok. Úgy szeretném itt hagyni a tizennyolc év alatt felépített színházunkat, hogy az fejlődni tudjon. A színházépítésben nincsenek befejezett folyamatok, mert mindig szükség van a megújulásra. Viszont arról beszélni kell, hogy ez mennyire függ össze a valós igényekkel” – hangsúlyozta Parászka Miklós, a Csíki Játékszín igazgatója az átszervezéssel kapcsolatos kérdésünkre.
A színház jövő évi költségvetése kapcsán néhány hete elkezdődött egy beszélgetés a polgármesterrel, a tanácsosokkal és az alpolgármesterrel. Kiderült, a kormány által a művésztársadalomba bevezetett év eleji béremelés és az új adóreform miatt a színház kevesebb pénzből tud jövőre gazdálkodni. Az igazgató szerint a színház munkaközössége is nyíltan állt hozzá a párbeszédhez, hiszen nyilvánvalóvá vált, nem maradhat minden a régiben. „Nincs ellenállás: a színház és a színtársulat részéről nagyon rugalmas és nyitott, rákérdező, kooperatív magatartást tapasztalok. Ezt kellene összekötni azzal a döntéssorozattal, ami jó irányba vezetheti intézményünket” – magyarázza az igazgató, aki szerint a társulat gesztust tett azzal, hogy elfogadta, nem nőnek a bérek a megadott és lehetséges szintig. Cserébe azt szeretnék, hogy maradjon meg a barátságos és szeretetteljes környezet, amihez az elmúlt tizennyolc év során hozzászoktak. Ahhoz is ragaszkodnak, hogy maradjon meg az intézmény autonómiája, aminek igényét a társulat írásban fogalmazta meg az önkormányzat felé.
Nem szüntetnék meg a falusi kiszállásokat
Az 1998-ban elindított intézmény működését 65 személlyel tervezték, de eddig legtöbb 45 állás volt betöltve. A legutóbbi önkormányzati karcsúsítás után ez a szám 39-re csökkent, és ekkor már „kigyúlt a piros lámpa”, hiszen eddig is összevont munkakörökkel dolgoztak. „Ezt tovább karcsúsítani nem lehet, mert akkor az intézmény elveszti a repertoár-színházi jellegét – ez havi 15–16, évi 160 előadást jelent, 5–6 premiert. Az intézmény jellegére ezen a tájon feltétlenül szükség van” – érvel az igazgató.
A csíki színház vidéki tájprogramjában kezdetben a falusi önkormányzatok pótolták ki a jegybevételt, hogy ezzel ne okozzanak veszteséget a városnak, de a vidékjáró program felfutásával a megyei tanács is adott pénzt. Egyértelmű azonban, hogy a továbbiakban ennél több pénz kellene, hogy a kiszállások zavartalanul működjenek. Az elmúlt tizennyolc évben kiderült: falvakon is van érdeklődés a színház előadásaira, ezért számos helyen felújították a művelődési otthont.
Az igazgató jó ötletnek tartja, hogy városi szinten létrejön egy művelődésszervezői testület, és megnyílik a lehetősége az elektronikus jegyeladásnak. Azt mondja, fontos lenne Hargita megye másik két színtársulatával is jó együttműködést kialakítani. Parászka szerint ez a három színház különböző regionális identitásokat testesít meg, azaz három különböző arculattal rendelkezik. Másrészt a három intézmény összköltségvetése nem éri el egy átlagos romániai vidéki színház büdzséjét.
Példának hozta fel a temesvári színházat, amelynek évi 6,5 millió lej a költségvetése, a szatmárnémetinek pedig 7,5 millió. A három Hargita megyei színház ennél kevesebb pénzből sokkal több előadást visz színre.
A teátrumnak a tavalyi évadban 51 ezer nézője volt, mintegy 8200 bérletet adtak el, és 169 saját előadást tartottak, 44-et pedig fogadtak.
A tárgyalások nyomán a színház vezetősége az eredetileg igényelt 2,7 millió lejes szubvencióból lefaragott kétszázezer lejt, de 2,5 millió lej alá nem mennének, mert az már veszélyezteti a színház működését. Megfelelő önkormányzati támogatás nélkül a színház sorsa megpecsételődne: tavaly – pályázatokkal együtt – háromszáznyolcvanezer lej saját jövedelmük volt, és ezt az összeget szeretnék növelni hatszázötvenezer lejre.
A Csíki Játékszínt is érintő átszervezések miatt több színházi szakember és mintegy félezer, a színházért aggódó személy írta alá a Magyar Színházi Szövetség (MASZÍN) közleményét. A dokumentumban azt nehezményezik, hogy a csíkszeredai önkormányzat átszervezi a kulturális intézményeket. Péter Beáta / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Megkésett karácsonyi ajándék
Sajátos karácsonyi „ajándékkal” kedveskedett a katonai ügyészség az ország polgárainak.
A nagyhét elején jelentették be, hogy a nyomozás során egyértelműen kiderült, az 1989-es karácsonyi időszakban tudatos diverzió zajlott az ország polgárainak megtévesztése érdekében, amelynek célja a diktátorpár megbuktatása után a hatalmat megragadó politikai és katonai klikk hatalmának legitimálása volt. Ezt már ugyan korábban is közölték, ám a mostani bejelentés minden kétséget kizáróan megerősítette az erre vonatkozó információkat.
Vagyis amit hosszú évekig csak összeesküvés-elméletnek hittünk, beigazolódott: a Ceaușescuék elmenekülése utáni órákban, napokban a hatalmat magához ragadó „megmentési front” vezetői mindent gondosan elterveztek. Kitalálták a „terroristákról” szóló rablómesét, majd egyrészt a gépfegyverek hangjának imitálására szolgáló berendezések bevetésével, másrészt a befolyásuk alá vont, akkor még gyakorlatilag monopolhelyzetben levő közszolgálati médiumokban sugárzott álhírek révén, illetve a különböző katonai egységeknek adott, ellentmondásos parancsok által polgárháborús pszichózist idéztek elő.
Ennek nyomán a diktátorpár elmenekülését követő napokban több mint ezren – civilek, katonák egyaránt – haltak meg azért, hogy az állampárt második-harmadik vonalába tartozó klikk a polgárokat a terroristáktól megvédő, gondos vezetők szerepében tetszelegve jogalapot teremthessen arra, hogy a megragadott hatalmat továbbra is megtarthassa.
Ha egyelőre még nem is világos minden részlet, az jórészt tudható, kik azok, akik az illető napokban a szándékosan gerjesztett polgárháborús állapotok kedvezményezettjei voltak. Ion Iliescu és sleppje az összes állami szervre rátette a kezét, és halottakon átgázolva hosszú évekre bebetonozta a hatalmát. Olyannyira, hogy az általa gründolt utódpárt továbbra is a legerősebb, a kormány fő erejét adó politikai erő tud lenni, ennek minden következményével, amit nap mint nap a nyakunkon érzünk.
Mindezek nyomán az lenne az igazán szép, ha jövő karácsonyra – ha több mint két évtizeddel megkésve is – már azt kapnánk ajándékba, hogy megnevezik és bíróság elé is állítják a felelősöket. De akkor sem haragszunk meg, ha nem kell karácsonyig várni. Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

Kommunista „karácsony”: illegális angyalka, szekus Télapó
A múlt században, az ötvenes évektől kezdődően a kommunista hatalom egyre jobban igyekezett semmissé tenni a karácsonyi ünnepeket. Ugyanez volt a helyzet a többi, vallásos jellegű ünneppel is. Az erdélyi magyarok mindenek ellenére megőrizték az ünnep szentségét, megtartották a hagyományokat.
Az átkos egyik legjellegzetesebb vicce volt. Megkérdezi Mórickát egy osztálytársa: neked mit hozott a Mikulás? Dincs is Bikulás! – dünnyögi amaz. Hát akkor mi van? Délapó – vágja ki Móricka. Hát akkor mit hozott neked a Télapó? Egy ilyen dagy csokoládébikulást! – mutatja diadalmasan széttárva a karjait.
A hatalom még megnevezésükben is üldözte a vallásos ünnepeket. Így lett aztán a Mikulásból meg az angyalkából többé-kevésbé szocialista Télapó, aki nem szánon, csak szánkón jött, és nem december ötödikén este vagy huszonnegyedikén éjjel, hanem valamikor szilveszter előtt. És általában nem haza ment a többé-kevésbé jó gyermekekhez, hanem az óvodába, napközibe, iskolába, szóval hát olyan helyekre, ahol több gyereket lehetett egyszerre megajándékozni. Amolyan sokoldalúan fejlett szocialista futószalagon folyt az osztogatás. Üres dobozokkal feldíszített karácsonyfa a marosvásárhelyi főtéren 1985-ben.
Egy alkalommal az egyik marosvásárhelyi napköziben az igazgatónő elfelejtette időben megrendelni a Télapót – általában a bábszínházi művészeket, a jobban fekvők a színházéit kérték fel, aztán ha már mind elfogytak a hivatásos művészek, jöttek a műkedvelők, ha meg azok is, hát a kontár civilek. Szóval kapkodott a jobb sorsra érdemes dirinéni, de nem talált még egy szál ámátört sem, ott állt télvíz idején egy szem télapó nélkül. Így aztán kényszerből megdumálta a férjét, hogy öltözzön be. Nem túl szívesen, de megtette a derék férfiú.
Aki egyébként az állambiztonsági szerveknél volt alkalmazásban, őrnagyi rangban.
Eljött a télapójárás, ott tolongtak a szülők a napközi előszobájában lesték a játszótermi történéseket, a haza sólymainak Télapó-fogadását. Aztán egy adott pillanatban a férfiak kezdtek egymás után kiszállingózni az udvarra, cigarettázást mímelve, de közben taknyuk-nyáluk összefolyt a röhögéstől. Az történt, hogy egyik szülő, aki ismerte az óvónéni férjét, visszafojtottan továbbadta a többi apukának: szekus a Mikulás.
Az ötvenes években, amikor még annyira nem mertek belemászni az emberek lelkivilágába és még egy Magyar Autonóm Tartományt is létrehoztak, az angyalka kapott olyan nyolcévnyi haladékot – nem tüntették el teljesen. De már csak amolyan megtűrt, majdhogynem persona non grata volt. De hát hogyan is merte volna felvenni a versenyt a törzsökös párttitkárokkal, akik büszke daccal járták ki korábban a burzsoá elemi iskola három-négy, majd a népi demokrácia látogatás nélküli tagozatának újabb három-négy osztályát, hogy aztán megdicsőülve üljenek be igazgatói bársonyszékekbe vagy a pártkabinetek büdös burzsujoktól elkobzott karosszékeibe.
Szóval azt is mondhatnók, hogy az angyalka lapított, de azért eljárt karácsonykor ajándék-osztani. Főként falun, mert ott még nem éleződött annyira az osztályharc. Bár... Csak amikor elkezdték a kulákokat kilövöldözgetni a tóthzolik meg lőtelászlók, akkor vonult illegalitásba az angyalka falun is. Pedig ő nem is volt kulák. De azért faluhelyen még sokáig folyt a betlehemezés.
Emlékszem, Vásárhelyen az ötvenes évek közepén is jártak még a betlehemesek. Legalábbis az akkor külteleknek számító Szentgyörgy téren bekopogtak a tizenkét családos bérházudvar minden lakásába. És be is fogadták őket mindenütt. Eljátszották a gyertyával kivilágított tornyos istállóban a történetet, s a „lopják a sonkát" kiáltásra pánikszerűen menekültek, hónuk alatt az arasznyi szalonnával, kolbásszal, kaláccsal, de előtte még módszeresen megitták a köményes pálinkát, amit a ház ura jó előre kikészített az egyszobás szűk lakás asztalára.
Akkortájt a karácsonyi csomagba pléhből készült, pirosra festett, kulccsal felhúzható kisautó, baba, ember-ne-mérgelődj nevű társasjáték, némi házi készítésű szaloncukor, esetleg Eugenia keksz, házicsokira emlékeztető gyurma, dió, alma került.
Ajándék játékokat beszerezni nem egykönnyen lehetett. A város egyetlen gyerekáruháza a Gulliver volt. Előbb a főtéren, a mostani Nemzeti Bank környékén működött, ahol ha húsz ember bement, valakinek ki kellett jönni, hogy újabb vevő beférjen. Aztán átköltöztették a katonaszobor jobbjára, egy tágasabb helyiségbe. Ide már akár harmincan is betérhettek. Volt benne baba, meg baba, meg újabb baba, plüss- meg gumiállatok, két-három féle társasjáték és rengeteg iskolai egyenruha.
Később aztán a városon is érzett az ünnepi hangulat. A Bartók utca sarkán levő Mercur üzlet, a vele szemben levő Extra, meg a Bolyai-sarkon levő Corso tetejére kiírták, hogy ajándékok hónapja, meg hogy boldog új évet. Államnyelven. Innen lehetett tudni, hogy karácsony jön. És még onnan, hogy a virágóra helyére beállítottak egy nagy fenyőt, teleaggatták színes gömbökkel, meg rengeteg becsomagolt üres dobozzal, s kivilágították. A dobozok az ajándékokat voltak hivatottak jelképezni. Egy éjszaka néhány illuminált egyenrangú kisebbségi leszedett néhány dobozt, bontogatták őket, aztán hogy kiderült, csak kívül ajándék, belül üres, földhöz vágták őket bősz kiáltással, miszerint szarnak ők az ilyen télifára. Na meg onnan is lehetett tudni, hogy karácsony jön, hogy a tömbházak erkélyein megjelentek a karácsonyfák. Jobb helyeken kettő is. A jobb helyek azok voltak, ahol pártaktivisták, igazgatók, katonatisztek, rendőrök vagy félénkebb, megalkuvóbb vásárhelyiek laktak. A két fa a következőképpen működött. A családfő egyszerre kettőt vásárolt meg, majd kitette őket az erkélyre. Karácsony szombatján egyiket bevitte, feldíszítették, hadd legyen karácsonya a büdös kölöknek, mint a többi prolinak. A másik fa kinn maradt az erkélyen, jól látható módon. Hogy lássa az aktivista elvtárs, vagy a párttitkár elvtárs, ha arra jár, mert hát biztosan arra jár majd nézelődni, hogy ők nem karácsonyfát, hanem télifát állítanak, és nem karácsonykor, hanem kimondottan szilveszterre, mint a többi öntudatos kommunista. Aztán december 31-én szépen lefektették a kint levő fenyőt a terasz padlójára, hogy olybá tűnjön, mintha bevitték volna feldíszíteni. Vízkereszt után kidobták mind a kettőt a szemétre. Akkor már a kutya sem nézte, hogy melyik lakrészből hány fa kerül a kuka mellé.
Az akkori egyetlen napilapnál ’89 előtt egymással beszélgetve csak télikarácsonyfát mondtunk. Hogy megkapja a császár is ami neki jár, meg az ünnep se szenvedjen csorbát. Egy kicsit olyan volt ez, mint a nyárimikulás. Bakó Zoltán / liget.ro

Léleknek való a díszkivilágítás (Karácsony)
Jóformán nincs, de lehetne – ez a betlehemezés jelenlegi helyzete Háromszéken, a több évszázados múlttal rendelkező karácsonyi pásztorjátékot csupán Kézdiszentléleken mutatják be. A betlehemezés kiváló ismerője, Kakas Zoltán sepsiszentgyörgyi néprajzos, a Székely Nemzeti Múzeum nyugalmazott munkatársa évtizedeken át gyűjtötte Gyimesben e népszokás adatait, fényképezte, hanganyagot rögzített, filmezett. 1989 után több kézdiszéki településen szorgalmazta az újrakezdést, felkarolva a betlehemezőket. Nem rajta múlott, hogy térségünkben mára alig maradt, aki folytatná eme értékes hagyományt, ellentétben a gyimesiekkel, ahol megszakítás nélkül, még a pártállami diktatúra idején is rendszeresen betlehemeztek. Az idén hetvenöt esztendős Kakas Zoltánt nem csupán etnográfusként, hanem természetvédőként, az egykori Nemere Természetjáró Kör vezetőjeként, a Bao-Bao honismereti túrasorozatok kezdeményezőjeként, kiváló fotósként ismerik.
Régi maksai karácsonyok Kakas Zoltán gyermekkori karácsonyai szegényesek, ám mégis feledhetetlenek. Meghitten, szűk családi körben és templomban ünnepelték, hiszen az ötvenes években, a kollektivizálás idején – Kakas Zoltán cseperedése pont erre az időszakra esik, ugyanis 1942. augusztus 2-án született – szülőfalujában, Maksán is nehéz esztendők jártak. Jézus születésének napja tiltott éppen nem volt, csupán megtűrt, titokban tartott, akkoriban a kommunisták az egyházat is üldözték. A tanítóknak még a karácsonyfa öltöztetésével is óvatosaknak kellett lenniük, nehogy szemet szúrjon, és „kibeszélje” a szomszéd gyermek. Akinek nem volt vezető beosztása, emelt fővel mehetett a helybeli református templomba, a pedagógusoknak már óvatosabbaknak kellett lenniük, hiszen „főbenjáró bűnnek” számított, ha istentiszteleten vettek részt, akik pedig valamilyen tisztséget töltöttek be, azok kétszer is meggondolták, vállalják-e, hogy felkeresik az istenházát. Megtörtént, hogy a tanács elé kiállt valamelyik felpöckölt orrú vezető, s harsányan odakiáltott a templomba igyekvőknek: miért mentek, ugyan mit kaptok ott? Ezt az akkori agitátorok feladatként is kapták az ateista államban, sokan hitték, ez a jövő. Mégis, a kollektivizálás idején karácsonykor békesség honolt Maksán, bármekkora nyomás nehezedett az emberekre. A faluban a mezőgazdasági szövetkezet 1950-ben alakult, és olyan elnökre is emlékeznek, aki még írni sem tudott, épp hogy kínnal-bajjal begyakorolta odakaparintott aláírását, ugyanis sűrűn kellett okmányokat kézjegyével ellátnia. Karácsonyi emlékei közül Kakas Zoltán egy rendhagyót idéz fel: tizenöt-tizenhat évesen már Kézdivásárhelyen járt szakiskolába, következett a téli vakáció, s a szenteste éppen szombatra esett, haza kellett menniük. Diáktársaival hiába álldogáltak az út szélén, senki sem vette fel őket, forgalom is alig volt az akkori köves úton, így hát télvíz idején – azokban az esztendőkben karácsony tájékán mindig leesett a pompás hó – gyalogosan indultak haza, ki-ki a saját falujába. „Embertelen” volt ez a húsz kilométeres gyaloglás Kézdivásárhelyről Maksára az országúton, ő maga estére, sötétben toppant be a családi házba édesanyja, nagymamája örömére, megnyugvására. Nehezen, de hazaért, ezt a karácsonyestét azóta sem feledte. Ma is őriz olyan becsomagolt kockacukrot, amely gyermekkorában a hiányzó ünnepi szaloncukrot helyettesítette, s bizony az akkori nincstelenségben szerencsésnek számított, aki bár ezüst, arany papírba burkolt fehér cukortömböt aggathatott a fára a nélkülözhetetlen piros alma, sütemény és bronzfestékkel színezett dió mellé. „Nagy luxusnak számított, ha kockacukrot lehetett felöltöztetni”, az ajándékozás is nagyon szerény volt, a gyermekeket kis ruhadarabokkal lepték meg, általában ennyire futotta a családoknak. „És ettől függetlenül azok a karácsonyok mégis szépek voltak, hatalmas havazásokkal, lehetett szánkózni, játszani a hóban, hóembert építeni. Gyermekek voltunk, fiatalok voltunk, erre a korra mindenki örömmel emlékezik, a nehézségeket elfelejtettük.” Betlehemezők alkonya Kézdivásárhelyi diákként előbb a régészet keltette fel érdeklődését, több megyei ásatáson is részt vett, majd a néprajzi gyűjtés, az etnográfia felé fordult. Kakas Zoltán autodidakta módon, ismert etnográfusokkal kapcsolatot tartva, a húsvéti néphagyományoktól, tojásírási szokások tanulmányozásától jutott el a betlehemezésig. Balázs Márton Adatok Háromszék vármegye néprajzához című kötetében öt betlehemes játék leírásáról olvasott, e leírás arra is utalt, ennek jó hagyománya volt Háromszéken is. Erre vonatkozóan több emléket, köztük lemhényi feljegyzést ő maga is talált 1974-ben Paizs Dénes bácsinál. A fiatal betlehemezők álarcosan, szerepek szerint beöltözve, házról házra járva, illetve templomban (ilyenkor kevesebb vicces elszólással) adták elő pásztorjátékukat, amely Szállást keres a szent család néven is ismert. A népi forgatókönyv szerint a várandós Mária Szent Józseffel elindul Betlehem felé, pihenőt keresnek, ám a király városon kívüli istállóba utasítja őket, ahol aztán megszületik a kis Jézus. A játékot szenteste adták elő a templomban, majd december 25-étől kezdődően házról házra jártak 9–13 fős csapatban, s a lakók megtiszteltetésnek érezték, hogy bekopogtak hozzájuk a betlehemezők. Háromszéken 1990 előtt már nem volt betlehemezés, a pártállam hatóságai „kiirtották” azt, mert veszélyesnek, bűnnek tartották, hiszen több évszázados néphagyomány, közösségi érték. Viszont megmaradt Gyimesben, ott megszakítás nélkül betlehemeztek, egy-egy településen akár tíz csoport is. Nagypatakon, Hidegség szomszédságában Kakas Zoltán találkozott olyan adatközlővel, aki legalább tízszer járt az elvtársaknál Csíkszeredában, amíg azok jóváhagyták a pásztorjáték bemutatását. S ha nem bólintottak volna rá, vélhetően az sem tántorította volna el őket. Ráadásul a gyimesi vezetés is volt annyira „rugalmas”, hogy nem szaladtak azonnal jelenteni a megyei pártbizottságnál, ha valakik például Jávárdiban megtanulták és előadták a betlehemest. S hogy még a diktatúra idején láthatta az autentikus, gyimesi betlehemezőket, meghatározó élménye, ma is meghatódik, amikor erre gondol. Gyönyörű hangokat hallhatott, meg is hurcolták az egyik csoportot miatta – emlékezik vissza Kakas Zoltán. Besúgták őket, majd behívták a szereplőket a rendőrségre, ám Gyimesközéplok párttitkára ismerte a sepsiszentgyörgyi néprajzost, s közölte a rendőrökkel, „nem magyarországi, tőle nem kaphatnak kávét”, s kérte őket, ne zaklassák a betlehemező csángó fiatalokat.
A rendszerváltás előtt Kakas Zoltán gyimesi betlehemezőket fotózott, filmezett, hanganyagot gyűjtött, majd 1990 után keresni kezdte Háromszéken is azt, amiről Balázs Márton is írt, feljegyzések, énekek, szövegek, adatközlők után kutatva. Berecki adatokat talált, de gyűjtött Kovásznán, s még baróti anyagra is bukkant (ott érdekes módon dupla szereposztásban adták elő), a kottázásban Török Csorja Viola segítette. A legrégebbi háromszéki pásztorjátéknak a kézdiszentlélekit tartják, az 1600-as években jegyezték le, szövege meg is jelent a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben még az ötvenes években. Kézdikőváron is ismerték a betlehemes játékot, az ottaniak is emlékeztek szövegrészekre, fénykép került elő az 1930-as évekből. A betlehemezők egyébként szerették fényképeztetni magukat, gyakran a Kézdivásárhely körüli falvakból beöltözve gyalogoltak be a városi fényképészhez. Érdekes színfolt, hogy 1990 után betlehemező kőröspatakiak beöltözve, álarcosan utaztak busszal Kézdivásárhelyig, onnan pedig Torjára indultak gyalogosan, hogy ott is előadják játékukat. A betlehemezést Kakas Zoltán kezdeményezésére felújították Bereckben, Kézdiszárazpatakon, Kézdikőváron – itt közel száz háznál mutatták be egyetlen karácsony alkalmával, a pásztorok szerepét lányok játszották, mert fiú nem jelentkezett – és Kézdiszentléleken (napjainkban ez az egyedüli hely, ahol még előadják). Tud Kőröspatakon előadott pásztorjátékról, illetve Gelencéről is kapott erre utaló jelzéseket. E néphagyomány nem csak római katolikus vidékek jellemzője, Háromszéken kézdimárkosfalvi református fiatalok is beálltak a betlehemezők körébe, szép sikerrel. Ezt más közösségekben is megtehetnék, bizonyosan örömmel fogadnák az ott élők – teszi hozzá Kakas Zoltán.
Az 1990 utáni felélesztési próbálkozások után újra kiveszni látszik a betlehemezés, annak ellenére, hogy mind a játékot próbáló fiataloknak, mind a falvak lakóinak közösségi élményt jelenthetne. Régebb szenteste előtt legalább egy hónappal elkezdték tanulni, a fiatalok összejártak, énekeltek, ruhákat, jelmezeket készítettek. A pásztorjáték „kényeskedés” miatt bukott el, lényegtelen kifogások okán, akadtak, akik azt mondták, nem összefüggő a szöveg, nem érthető, nem tudják, mit keresnek ott a román szavak, és maguk az érintett katolikus papok sem értettek egyet abban, szükséges-e vagy sem a betlehemezés. A pásztorjáték mindenki részéről áldozatot kíván, a szereplőkéről is, ám őket lehet ösztönözni – teszi hozzá. Hatalmas érték, három-négy évszázados múlttal, ezt minden szinten támogatni kellene.
Távol a tárgyaktól
Kakas Zoltán most a Beszélő kövek című anyagát gondozza, szerkeszti, illetve rájött, számos sziklát újra kell fotóznia, Putnától Vaskapuig, illetve Szaploncától Hârșováig, s ez nem egyszerű feladat. Válogatásának egy korábbi változata a kétezres évek elején digitális formában már megjelent. A „beszélő kövek” egyébként olyan sziklák, kövek, kavicsok, amelyekhez népi mondák, legendák, hiedelmek és mindenféle rítusok fűződnek, ez utóbbiakat összegyűjtve korábbi kiadványában százat mutatott be, de azóta már százötvennél tart, fényképes néprajzi gyűjtésének újabb változatát most készíti, bővített anyagából pedig fotókiállítást, kötetet tervez. Mostani karácsonyát ugyanott tölti – miként az előző esztendőkben is –, mint a hetven évvel ezelőttieket: a maksai szülői házban 94 esztendős édesanyjával. Ma már az ajándékozás is nagyon egyszerű, jelképes. „Ebben a korban már nem kívánunk tárgyakat magunk köré, még könyvet sem, tele vagyok azokkal” – mondja Kakas Zoltán otthoni, kötetek százaiból épített bástyájából. „Hálát adok az Úrnak, hogy édesanyám létezik, és őt szolgálni nagy dolog. Én is örvendek, hogy létezem, elmehetek a templomba.” A gyermekkori és a mostani karácsonyok között óriási a különbség, nagyon rányomja a bélyegét a fogyasztói társadalom, „a gyermekeknek annyi kocsit vesznek s akkorákat, hogy már az sincs, ahová tenni, legalább tudnák továbbadni azokat”. Megjegyzi, újabban kifogásolják a díszkivilágítást is, „amely olyan sincs, mint volt, hát én nem is kérnék belőle, a lelkünkben kellenének az ünnepi fények. Mert a lélek díszkivilágítása nem fényszennyezés, és ott fenn is sokkal jobban látszik...” Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csender Levente: A forradalom hőse (Karácsony)
Előd nagybátyámmal együtt jártuk az erdőt. Állandóan a medvéket hajtottuk a kutyákkal. Zavartuk ki a ciherekből, nem hagytuk őket békén.
Elődöt egyszer majdnem széttépte egy hím, két hétre meg is némult az ijedtségtől, de aztán, hogy újra megszólalt, továbbra se nyugodott: állandóan zaklatta őket, mintha be akarta volna bizonyítani, hogy Nyúládban ő a király. Egyszer bementünk a sűrűbe, befeküdtünk egy fenyőgallyakból összehordott medvevacokba. Előd az anyamedve, én meg a bocs heverésébe. A két kutyát a lábunkhoz fektettük és vártuk, hogy megjöjjenek. Az volt Előd terve, hogy ha észrevesszük, hogy jönnek, szembeugrasztjuk velük a kutyákat. Ezen a cselen jót derült, de én nagyon féltem. Előd látta rajtam a majrét, de engem is kinevetett. Megkönnyebbültem, mikor kikászálódhattunk épségben, és még mindig nem jöttek meg a medvék. Nagybátyámat nagyon merésznek tartottam, de az igazi király mégsem ő volt. Az igazi király a faluban lakott, én is ismertem, Liviunak hívták, ő volt a milíciaparancsnok. Mikor odakerült, magyarul egyáltalán nem beszélt. Besztercei román volt, magas, sportos ember. Sokakat vert meg csak úgy, mert olyan kedve volt. A helyiek nem is nagyon szerették. A községet, meg a hozzá tartozó öt falut saját királyságának tekintette, olyan királyság volt ez, ahol csak a királynak lehetett igaza, s nem lehetett panaszra menni sehova. Például bement Márton bácsihoz, rámutatott két fára, hogy arról a termés kell neki, Márton bácsi hozta a kosarat, leszedte a gyümölcsöt, és elvitte neki, persze, ellenszolgáltatás nélkül. Vagy valaki fát hozott az erdőből bárca nélkül, ő megfogta, az illetőt megbüntette, a fát meg a saját udvarába vitette, az illetővel fel is vágatta és eltüzelte. Mert az járt a királynak. Ha valakit meg akart verni, kihívatta a milíciára, és addig verte, míg el nem fáradt. Az már a jó oldala volt, mikor egy embert úgy megvert, hogy ágyban fekvő beteg lett, az ember fel akarta jelenteni, ő elment hozzá és felajánlotta, hogy fizet, csak ne jelentse fel. Akiket ok nélkül vert meg, gondolkozhattak, hogy mit csináltak, nem szóltak-e valamit a vendéglőben, ami nem tetszett Dorinának, a milicista feleségének, akit benyomott oda pultosnak, s ha bárki olyant szólt, adta a drótot az urának, s ment az illetőnek az üzenet, hogy Liviu várja. Azokat is ő verte, akik át akartak szökni a határon, de elkapták és visszatoloncolták. Őket már kopaszra nyírva, és félig agyonverve hozták vissza, Liviu csak a kezelést folytatta, mindig eszükbe juttatva, hogy Romániában élni a legjobb hely. Nekik naponta kellett jelentkezniük abrakért. A tenyerüket meg a talpukat verte gumibottal, mert az iszonyatosan fájt, de nem látszott. Az emberek megszokták, mint annyi mindent, és eszükbe se jutott, hogy ennek egyszer vége lesz. Maguk is meglepődtek 1989 decemberében.
* December 22-én Előd épp készülődött a kultúrházba színdarabot próbálni, mert tizennyolc éves múlt, besorozták katonának, s olyankor a regruták bált szerveznek, előtte színdarabot adnak elő, s annak a próbájára készülődött. Miközben öltözött, hallgatta a rádiót, a híradóban mondták, hogy a Ceaușescu-rendszer megbukott, és szabadság lesz, meg azt is bemondták, hogy Temesváron lőnek, és sok halott van. Mentek be a szomszédok, ők is hallgatták a rádiót, nem nagyon tudtak mit kezdeni a hírekkel, de érezték, hogy fontos dolog történik. Estefelé a fiúk együtt mentek ki a központba. A vendéglőben bedobtak egy sört, akkorra már ott voltak a szónokok, akik fölálltak az asztalra, és mondták, hogy a kommunistákat ki kell vetni az ablakon, és hogy jön a nagy libertate. A szónokok között kommunisták is voltak. Előd csodálkozott, hogy miért akarják magukat is kivetni az ablakon, de ezzel aztán nem foglalkozott, mert elragadták az események. A szónokok biztatására lementek a Néptanácshoz, a Ceaușescu-képeket leszedték az épület minden termének minden faláról, a román feliratokat is letépték, a zászlókat kihányták, máglyán elégették. Közben megjöttek az ingázó munkások, és mondták, hogy Udvarhelyen is ég a milícia, meg hogy ki is nyírtak pár milicistát, de a szekusok nagy része elmenkült. Egyre szaporodott a központban gyülekezők száma. Tíz óra körül már több mint háromszázan voltak a sötétben. Lementek a templom elé, gyújtottak egy-egy szál gyertyát a temesvári halottakért, elmondtak egy miatyánkot is. Valaki azt mondta, hogy menjenek a milíciára, mert ott vannak a fegyverek. A tömeg elindult, mert senki nem bízott a milicistákban. Mondták, hogy nem jó az, hogy ott vannak a román milicisták, fegyverrel a kezükben, mert az elmenekült szekusok bármikor jöhetnek, és Liviuék biztos kiszolgálják őket. Az járt a fejükben, hogy a karácsony szent ünnepe előtt vannak, olyankor az emberek a templomban tartózkodnak, s fegyverrel egy szekus az egész falut kiirthatja. Mert a rádióban mondták azt is, hogy terroristacsoportok garázdálkodnak az országban, és bárhol megjelenhetnek. Jóformán nem is ismerték azt, ki az a terrorista, meg hogy mit jelent maga a szó, de olyan fenyegetően hangzott, hogy elindult a tömeg le a milícia épületéhez. Voltak már vagy 350-en, felszólították a milicistákat, engedjék meg, hogy 4-6 ember őrt álljon a fegyvereknél. Vasile, a parancsnokhelyettes azt mondta, hogy ő az emberekkel és a szabadsággal van, tőle azt csinálnak, amit jónak látnak, de Liviu volt a parancsnok, és ő nem egyezett bele. Ettől a tömeg bedühödött, és sokan benyomultak az épületbe, mindent kihánytak onnan is. Néhányan gyorsan felmentek Liviu szolgálati lakásába számon kérni egy s mást. Liviu megijedt, mikor az ajtaján dörömböltek. Érezte, hogy valahová sürgősen lépnie kell. Más út nem volt, csak az ablak. Kiugrott az első emeletről, de addigra már a tömeg körbevette az épületet is, Előd is ott állt lenn, s meglátta, hogy Liviu repül, odalépett és ő is hozzá. Liviu erre a fogadtatásra azért nem számított. A hangosan közeledő felhergelődött tömeget látva futni kezdett, ugrált át a kerítéseken, elég sokan vetették utána magukat, mint a kutyák, és aki utolérte, ütötte. Előd nem futott utána, ő inkább néhányadmagával lement a pincébe, betörték a fegyvertár ajtaját, és adogatták ki a fegyvereket. Száztizenöt puska és néhány szalagos gépfegyver volt a raktárban. Nem értették, hogy miért kell egy község milíciáján ennyi fegyver legyen. Ennyire féltek tőlük? Eldöntötték, hogy viszik a Néptanács épületébe, biztonságba helyezik, és őrséget állítanak, ahogy eredetileg tervezték. Fölálltak láncba és adogatták kézről kézre kifelé a zsír új karabélyokat. Mire kijöttek a pincéből a fegyverek kiadása után, látták, hogy a puskákat senki nem a Néptanács épületébe vitte, hanem mind bedobálták a tűzbe. Mintha megijedtek volna a gyilkolásra alkalmas vasaktól. Elődék nem ezt akarták, de hát mit tudták az elején, hogy a többiek a sor végén mit csinálnak. Az már nem volt kontroll alatt. Ott már nem lehetett azt mondani, hogy te ezt vagy azt csináld, mindenki azt csinálta, amit jónak látott. Ez volt a szabadság első jele. A fatusok leégtek, a vascsövek felizzottak. Akkorra már az épület is lángot vetett. Előd egy karabélyt a kabátja alá dugott, az egyik lőszeres ládából egy jó marék golyót is elrakott. Elfogta a szabadság könnyű mámora, fülében csengett, amit a vendéglőben hallott, hogy félre kell tenni a kommunistákat végleg, uralkodtak eleget. Nem az egy sörtől, az új érzéstől volt mámoros... Égett a milícia, égtek a zászlók, a dossziék, a fegyverek, az egész múlt égett, úgy tűnt, hogy vége annak a hosszú nyomasztó érzésnek, hogy velük bármit megtehetnek, uralkodik rajtuk valaki, és akkor is igaza van, ha nincs, és nekik akkor sincs igazuk, ha van. Nagyon megkönnyebbült attól is, hogy egyet bevághatott Liviunak. Tartozott ennyivel valami régi ügy miatt. Friss hó volt, és telihold. Úgy világított, mintha nappali fény lenne, és olyan könnyűek voltak a léptei, hogy szinte elszállt, minden súly lekerült róla, kezében volt a karabély, ami a földön tartotta. Ment hazafelé a hosszú havas utcán, és énekelte, hogy nem kell nékem se fegyver, se golyó, elég lesz a puskapucoló. Hazaérve benyitott az ajtón, és mondta, hogy most szabadság is van, fegyver is van, nem kell félni többet a medvéktől. Nagyanyám ijedten kunkorodott fel az ágyból, Nagyapám is felült, de ő higgadtan azt mondta, hogy ahonnan elhoztad azt a puskát, oda tedd vissza, mert ebből neked bajod lesz. Előd hősködött, hogy most már nem kell félni a medvéktől, már nemcsak Ceaușescu szabad vadássza, hanem majd ő rendet tesz fenn a havason, és ő azokat a medvéket, amelyek az ő marháikon híztak fel, sorjában kilövi, és nem kell kínosan örülni többet, hogy a helikopterről puffogtató Secretar General... mackótalpas ebédjéhez hozzájárulhatnak. A karabély azzal az érzéssel töltötte el, amire régóta vágyott, biztonságot adott. De ez az érzés nem tartott sokáig. Másnap bemondták a rádióban, hogy akinél fegyver van, szolgáltassa vissza. Előd sokat gondolkodott azon, hogy el kéne ásni valahol egy zsákban, de aztán mégis inkább visszavitte. Nagyanyám is megnyugodott, amikor eltakarította a háztól a bürrögtetőt. Mikor az ideiglenesen felállított gárda tagjainak leadta a karabélyt, mondták neki, hogy Liviu az éjszaka folyamán meghalt az egyik kertben. A sok ütéstől olyan súlyosan sérült, hogy belehalt. Elmehetett volna előző délután, szóltak neki, hogy jobb, ha elmegy, de ő maradt, az ő választása volt. Vasilét senki se bántotta, mert ő sem bántott senkit. Kicsit megdermedt a világ a nagy mámor után. Jött a karácsony. Az első szabad karácsony a gömböcös töltelékes káposztával, lecsipecsivel, cikakáposztával, zengett a Mennyből az angyal, s a székely himnusz meg a magyar himnusz a templomban, ami azelőtt évtizedekig nem volt. Hosszú téli esték következtek, mindenki várta, hogy mi lesz. A levegőben még érződött a hullaszag. Ceaușescut, Elenát is kivégezték. Zetelakán a parancsnok, Gabi Danaila, miután hasba lőtt egy embert, ijedtében magát lőtte meg. Udvarhelyen román és magyar áldozata is volt a forradalomnak. De ezeket valahogy akkor nem érezték nagy veszteségnek. A rádió beszámolt, hogy országszerte több mint ezer civil is életét vesztette. Jött az újév, kicsit alábbhagyott a lendület, friss szelek fújtak, de azok nemcsak jót hoztak.
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Karácsonyi sokadalom és cipődoboz-akció a Téglásban
A szeretet ünnepe így lett szép
A nagysikerű adventi szavalóverseny után e héten tovább fokozódott az ünnepi hangulat a Dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban, ahol szerda délután került sor a hagyományos karácsonyi sokadalomra.
A Winkler család jóvoltából már a hét elején meghozta az angyal a hatalmas karácsonyfát: egy gyönyörű ezüstfenyőt, amit a diákok, pedagógusok gondos keze díszített fel. Ennek tövében kezdődött szerdán a sokadalom, melynek első mozzanataként számos osztályközösség mutatott be ötletes karácsonyi jelenetet, népi játékot, manó táncot és Lengyel Izabella zenetanárnő munkájának köszönhetően gyönyörű karácsonyi dalok is elhangzottak. Az ünnepi műsor a hála jegyében kezdődött. Balogh-Botár Károly-Csaba igazgató-helyettes örömmel mondott köszönetet a kollégáknak, diákoknak, akik az idei tanévben is számos nagysikerű rendezvénnyel öregbítették az iskola hírnevét. És nagy-nagy köszönet illette a szülőket, akik bizalmuk és önzetlen munkájuk mellett anyagiakban is támogatják az iskolát. Idén a két százalékos adófelajánlásokból 9300 lejt kapott az iskola, melyből a gyermekek versenyekre, táborokba való utaztatását, díjazását és számos egyéb tevékenységét sikerült támogatni – számolt be az igazgató-helyettes, örömmel jegyezve meg, hogy a legnagyobb ajándék az intézmény számára az a sok mosolygó gyermek, akiket az angyal oda ültetett a gyönyörű iskolai karácsonyfa alá. A gyermekek pedig igazi ajándékként mindent beleadtak, hogy örömet szerezzenek a jelenlévő szülőknek, tanáraiknak, társaiknak. Az effajta igyekezet a pedagógusokban is munkálkodott. Az osztályközösségek műsorának összeállításán túl, hatalmas tányér süteménnyel lepték meg azokat az osztályokat, illetve óvodai csoportot, akik a legötletesebben díszítették ki tantermük ajtaját. – Az idei adventben ajtódíszítő-versenyt is hirdettünk, és igazán nagyszerű díszek készültek. A zsűrizést Márton Enikő és Gergely Mónika iskolai titkár nénikre bíztuk, a díjként szolgáló süteményeket pedig jólelkű nagymamák sütötték: Judt Borbála, Both Mária, Popa Magdus és Gáspár Juliánna – vezette fel a díjkiosztást Csatlós Erzsébet-Zsófia tanító néni, átnyújtva a díjat a nagycsoport, a IV. A, az V. B és X. MI osztály képviselőinek. A következő bő egy órában verssel, dallal, tánccal, jelenettel fokozták az ünnepi hangulatot a diákok. – Ilyenkor igyekszünk műsorba foglalni mindazt, ami iskolai tevékenységeinket illusztrálja, így német dalokat és reneszánsz táncot is előadtak diákjaink – fogalmazott Lengyel Izabella tanárnő, a rendezvény fő szervezője, aki a tanító-kollégákkal és a Hauer Erich Diáktanáccsal közösen készítette elő az idei sokadalmat, hálás szívvel köszönve meg mindannyiuk munkáját. Az ünnepi műsor immár hagyományosan a Csendes éj eléneklésével zárult, melybe az iskola kórusa mellett a jelenlévők apraja-nagyja: tanárok, szülők, testvérek, nagyszülők is bekapcsolódtak, igazi nagycsaládi hangulatot teremtve.
Ezt követte a kirakódó-vásár, melyen hihetetlenül változatos portékát kínáltak a diákok. A kézműves tárgyak különlegességeként említendő, hogy többnyire újrahasznosítással készültek: papírból, textil-maradékból, gombból, fagylaltpálcikákból stb. A végtermék viszont minden esetben csodálatos lett. A szülők, pedagógusok kövérre tömték táskájukat, tarisznyájukat a vásári portékával. És közben senki nem maradt éhen, hiszen kisebb és nagyobb diákok egyaránt gondoltak a gasztro-termékekre is: mutatós süteményeket, jókora pizzaszeleteket kínáltak a vásári forgatagban. Így aki ott volt, jól lakhatott, és a szíve is csordultig telt örömmel.
Csütörtökön – a sokadalom másnapján – tovább fokozódott az ünnepi hangulat. Ezúttal Oprisa Melinda óvónő kezdeményezésére került sor a cipődoboz-akcióra. – Eredetileg a rászoruló gyermekek számára kezdtünk ajándékot gyűjteni, de akkora volt a lelkesedés, hogy általánosítottuk a felhívást, és az iskolánkban tanuló valamennyi óvodás és kisdiák ajándékcsomagot adott, illetve kapott egy-egy társától – számolt be Oprisa Melinda, egy kedves idézettel mutatva rá, hogy boldoggá tenni másokat nem nehéz feladat, csupán szeretet kell hozzá, tisztelet, s naponta pár kedves szó. Az ajándékosztás megszervezésébe is lelkesen kapcsolódtak be a tanító- és óvónők. Még egy dallal is készültek, hogy megénekeljék ragyogó szemű kis tanítványaikat. Oprisa Melinda pedig Borsai Mária Varázskorona című meséjével lepte meg a népes gyermeksereget, rávezetve őket az önzetlen ajándékozás örömére. A nagy izgalom csillapítása végett egy adventi játékra is sor került, majd valamennyi osztályközösség átadta ajándékait az alatta járó évfolyamnak. Virág Ádám Petőfi-ösztöndíjas fiatal még további meglepetéssel is szolgált. A Palánta Sorsfordító Alapítványnál nyert pályázat nyomán kedves mesekönyvvel, színezővel, illetve CD-vel ajándékozta meg a gyermekeket. Ennyi örömteli pillanat után szinte harsogva csendült fel az iskola aulájában a Mennyből az angyal és a szívből jövő jókívánság: Boldog karácsonyt mindenkinek! Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)

Elsorvasztja a kormány az alapellátást? – felfüggeszthetik az ingyenes szolgáltatásokat a háziorvosok
Nem kizárt, hogy januártól a biztosított pácienseknek is fizetniük kell a háziorvosi ellátásért, az alapellátásban dolgozók ugyanis nem hajlandóak aláírni a biztosító által javasolt keretszerződést.
Elhatározásuk szerint nem nyújtanak ingyenes szolgáltatásokat januártól a háziorvosi rendelők, az alapellátásban dolgozó szakemberek ugyanis elfogadhatatlannak tartják az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (CNAS) által javasolt, közvitán levő keretszerződés-tervezetet. A háziorvosok kifogásolják, hogy miközben az alapellátás a közegészségügyi rendszer „piramisának alapja”, az erre fordított összeg egyre csökken, ugyanakkor úgy érzik, a törvényhozók egyszerűen semmibe veszik kéréseiket, elvárásaikat, hiszen noha számtalan alkalommal jelezték az elmúlt években problémáikat, előrelépés nem történt.
Szabó Soós Klára, a háziorvosokat tömörítő egyesület Hargita megyei elnöke a Krónikának elmondta: szakmailag és anyagilag is ellehetetlenítik, illetve kényszerhelyzetbe hozzák őket azzal, hogy a biztosító, az egészségügyi minisztérium, illetve a kormány sem hajlandó az áldatlan állapotokon változtatni. Hangsúlyozta: ahogy a vállalkozás is kénytelen felfüggeszteni tevékenységét, ha csődbe megy, ők sem tudják januártól folytatni a munkát. A szakemberek dokumentumokkal igazolták, hogy a helyzet tarthatatlan, ezeket minden döntéshozónak, az ellenzéki politikusoknak is elküldték, de válaszra sem méltatták őket.
Az egészségügyi minisztérium is elismeri, hogy hibázott
Szabó Soós Klára rámutatott: számokkal igazolható, hogy az elmúlt években a kormány fokozatosan elsorvasztotta, tönkretette az egészségügyi alapellátást.
Évekkel ezelőtt a biztosítási pénztár még bevételének több mint 8,8 százalékát fordította a háziorvosi rendszer működtetésére, ezt fokozatosan csökkentették, jelenleg alig 5,2 százalékot kapnak.
Az adminisztratív intézkedésekkel ráadásul szakmailag is ellehetetlenítették a háziorvosokat, megnyirbálták kompetenciáikat, nem írhatnak fel bizonyos gyógyszereket, illetve nem rendelhetnek el egyes vizsgálatokat.
A csíkszeredai háziorvos adatokkal is alátámasztotta érveit, mint rámutatott: a CNAS bevétele számításai szerint 17 százalékkal növekedett, az alapellátásnak azonban mindössze 4,2 százalékos kiegészítést ajánlottak fel a keretszerződésben. „Még arra sem voltak képesek, hogy a bevételeikkel részarányosan növeljék a finanszírozást. Mindezt olyan körülmények között, hogy más európai országokban 10–17 százalék körül juttatnak az alapellátásnak” – panaszolta a háziorvos. Szabó Soós Klára arra is felhívta a figyelmet: az egészségügyi minisztérium honlapján szereplő, 2020-ig érvényes egészségügyi stratégiában is elismerik, elhibázottnak tartják, hogy nem fejlesztették megfelelően az alapellátást. A csíkszeredai szakember lapunknak arról is beszámolt: a napokban folytatott tárgyalások során kérték, foglalják bele a keretszerződésbe a 10 százalékos finanszírozás biztosítását, de a CNAS képviselői azzal utasították el a javaslatot, hogy ezt jogszabályban nem lehet rögzíteni. Holott már 1995 óta törvény rögzíti, hogy a biztosító működtetésére a bevétel legalább 3 százalékát kell fordítani, de az összeg növelhető.
A biztosító 3 százalékot kap, miközben az alapellátás valamivel több, mint 5 százalékot, holott a CNAS-nek 3500 alkalmazottja van, és 45 székházat kell fenntartania, ezzel egy időben az alapellátásban több mint 11 ezer orvos dolgozik, továbbá ugyanennyi, felsőfokú végzettséggel rendelkező egészségügyi asszisztens foglalkoztatására kötelezik őket, illetve szintén 11 ezer rendelőt kell fenntartaniuk – vonta meg a párhuzamot Szabó Soós Klára. Mindezeket összegezve hangsúlyozta: az orvosok nagyon elkeseredettek, kilátástalannak tartják helyzetüket. Kérdésünkre, hogy a betegek mihez kezdenek januártól, amikor az orvosok már nyújtanak ingyenes szolgáltatásokat, a csíkszeredai háziorvos úgy fogalmazott: „ezt a döntéshozóktól, a kormány és az országos egészségbiztosító képviselőitől kell megkérdezni”.
Duda Tihamér: még semmi nem végleges
Nem látja ennyire borúsan a helyzetet Duda Tihamér, a Hargita megyei egészségbiztosítási pénztár vezetője, aki szerint korai a vészjóslás, hiszen egyrészt az országnak még nincs is 2018-as költségvetése, egyelőre csak annak tervezete készült el – amelyet pénteken a parlament is megszavazott –, ugyanakkor a 2018–2019-re vonatkozó egészségügyi keretszerződést és annak alkalmazási módszertanát sem hagyták még jóvá. Úgy vélte: az ügyről csak akkor érdemes beszélni, ha ezekre sor kerül. „Mi javasolni fogjuk a jelenlegi keretszerződések meghosszabbítását a háziorvosoknak, amit év végéig tehetnek meg. Akik aláírják, azok természetesen továbbra is ingyenesen nyújtanak egészségügyi szolgáltatásokat a biztosított pácienseknek. Akik olyan háziorvosnál vannak, akik esetleg nem írják alá év végéig a szerződést, azok átiratkozhatnak olyan orvoshoz, akinek megállapodása van a biztosítási pénztárral” – hangsúlyozta Duda Tihamér.
A háziorvosokat tömörítő országos egyesület és a háziorvosi munkáltatói szövetség szerda esti közleményében számolt be arról, hogy nem hajlandóak aláírni a keretszerződést, így januártól az egészségügyi biztosítással rendelkező pácienseknek is fizetniük kell a szolgáltatásokért. Az ingyenes kivizsgálás és ellátás mellett az alapellátásban dolgozók nem állítanak ki költségtérítéses recepteket és küldőpapírokat sem. A háziorvosok november közepén Bukarestben, a kormánypalota előtt tüntettek, ennek nyomán Mihai Tudose kormányfő, Florian Bodog egészségügyi miniszter és a CNAS illetékesei tárgyaltak a szakemberek képviselőivel.
A kormány tagjai ígéretet tettek arra, hogy speciális munkacsoportot hoznak létre, amely az alapellátásban jelzett problémák megoldásán fog dolgozni. „Jó egy hónap elteltével azonban azt tapasztaljuk, hogy egyetlen követelésünkre sem találtak megoldást, csak kisebb kozmetikázást végeztek a keretszerződés-tervezeten” – hívják fel a figyelmet közleményükben a háziorvosok.
Nem ez az első alkalom egyébként, hogy a háziorvosok kilátásba helyezik: nem írják alá a keretszerződést, ennek nyomán pedig gyakorlatilag leáll az alapellátás. Legutóbb idén nyáron zajlott hosszas vita a családorvosok és a biztosítási pénztár között, az alapellátásban dolgozók akkor is hasonló kifogásokat hoztak fel. Végül július végén aláírták a megállapodást, azonban hangsúlyozták, hogy a feltételekkel továbbra sem elégedettek. Lucia Şereş, a háziorvosi szövetség Kovászna megyei elnöke akkor lapunknak azt nyilatkozta: remélik, hogy a kormány tagjai betartják ígéretüket, és több pénzt különítenek el az alapellátásra.
A CNAS felelősségteljes hozzáállásra szólítja fel a háziorvosokat
Sajnálatosnak tartja az Országos Egészségbiztosítási Pénztár, hogy a háziorvosokat tömörítő egyes szervezetek arra buzdítják tagjaikat, ne írják alá a szolgáltatásaik elszámolásáról szóló keretszerződések meghosszabbítását. A CNAS közleményében felhívja a figyelmet, hogy az orvosoknak a páciensek érdekeit kellene szem előtt tartaniuk, bejelentésükkel „nyomást gyakorolnak” a tárgyalások során, ez pedig „indokolatlan nyugtalanságot” kelt az ország lakosságában.
Az egészségbiztosító közleménye – amelyet az Agerpres idézett – rámutat, többször tárgyaltak már a háziorvosok képviselőivel, és az egyeztetések nyomán számos módosítást eszközöltek a 2018-as évre vonatkozó keretszerződésben. Ugyanakkor a CNAS költségvetésében, amelyről jelenleg a parlamentben vitáznak, az idei évhez képest jövőre 17 százalékkal emelik az elszámolható szolgáltatásokra szánt keretet. A közlemény szerint a háziorvosok bevételei is átlagban ilyen arányban nőnek majd, elérve összesen a kétmilliárd lejt.
Az egészségbiztosítási pénztár vezetősége ugyanakkor meggyőződését fejezte ki, hogy a háziorvosok képviselőivel folytatott párbeszéd során megoldásokat találnak arra, hogy a biztosított személyeket továbbra is elláthassák az orvosok. Bíró Blanka , Kőrössy Andrea , Molnár Rajmond / Krónika (Kolozsvár)

Közös ügyeink
Sokan emlékeznek a pluralizmus jegyében – jelenleg ugyan csökkent erővel, de továbbra is zajló – erdélyi magyar–magyar politikai harc alapvető szlogenjére: nemzeti ügyekben együttműködés, másban verseny.
A jelmondatot ugyan a magát ellenzékinek meghatározó polgári, majd néppárti oldal fogalmazta meg, az idő múlásával viszont az RMDSZ is nagyjából magáévá tette, és el kell ismerni, több alkalommal ennek szellemében is jártak el. Az idei karácsony viszont, úgy tűnik, e hallgatólagos egyezség átlényegülését hozta magával: a jelek szerint a nemzeti, közös ügyek fogalmai nem mindenki számára ugyanazt jelentik. Nehéz ugyanis másként értelmezni, miként történhetett meg, hogy a szövetség színeiben mandátumot nyert – és ezáltal a formális és informális szabályok szerint is ennek a törvényhozási csapatnak a tagjává vált –, de amúgy a Magyar Polgári Párt „zászlaját” hordozó háromszéki parlamenti képviselő egyéni törvénykezdeményezésként, mintegy gerillaakcióként nyújtja be a Székelyföld területi autonómiájának statútumát. Nem mellesleg a Székely Nemzeti Tanács által kidolgozott változatot, és nem a szövetség által már jó ideje összeállított, az MPP által is felvállalt és a honlapjukon „közkinccsé” tett tervezetet. Kétségtelen, Kulcsár-Terza József kezdeményezése kapcsán lehetnek fenntartások, legtöbb kritikusa várhatóan az időzítést említi majd: a centenárium éve előszobájában, jaj! Tény ugyanakkor, hogy a háromszéki képviselő múlt pénteki gesztusának két alapvető jellege vitathatatlan: a következetesség, illetve a választókhoz való tisztességes viszonyulás a tervezet benyújtásáról szóló ígéret betartásával. Utóbbi példaként szolgálhat más törvényhozásbeli társainak, az RMDSZ-frakció többi tagjának is. A titok ugyanis – még ha ez sokaknak kényelmetlen is – ennyire egyszerű: nem elegendő cirkalmas mondatokban támogatni a magyar közösség boldogulását szolgáló célokat, tettekben sem ártana igazolni elkötelezettségünket, felvállalva azokat is, amelyek kellemetlenek, és amelyek esetleg nemtelen támadásokat szülhetnek a többség részéről. A közösség képviselete ugyanis erről is szól. Mert lehet és kell is vitatkozni a székely önrendelkezés esélyeiről, formáiról, hiszen egyetlen terv vagy kezdeményezés – jöjjön bármely oldalról – sem tökéletes, ez viszont nem lehet érv sem a végtelen várakozásra, sem a félmegoldásokra. Kétségtelen, a rendszerváltás utáni Romániában az ilyen és ehhez hasonló célok a román pártok szempontjából mindig is mellőzendők, elgáncsolandók voltak és lesznek, a megfelelő pillanatra várni tehát lassan felesleges. Próbálkozni kell tehát, az esetleges nyílt elutasítás ugyanis többet ér minden halogatásnál és kivárásnál, és nem mellesleg elég erős adu is lehet adott pillanatban. És apropó, ha ez nem közös ügy, akkor mit neveznénk annak? Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pénzzel és vérrel épült 60 éve az irisztelepi templom
Különös eseményt ünnepelt az idén a Kolozsvár-irisztelepi református gyülekezet: 60 éves templomát. A templom az 1950-es évek végén épült, a kommunista államrendszer pedig nem arról volt híres, hogy támogatta volna az egyházakat. Hogyan is lehetett véghezvinni egy ekkora munkálatot azokban az időkben? Miért kellett kaszárnya méretű és felosztású parókiát építeni? Miért nem volt tornya a templomnak? Hogyan emlékeznek a gyülekezetben a 60 évvel ezelőtti építkezésre? Ezekről faggattuk Farkas László irisztelepi református lelkészt.
Beszélgetésünk során érdekességekre is fény derült: például, hogy Kós Károly építészmérnök, egyházkerületi főgondnok és Debreczeni László főiskolai tanár, egyházmegyei műszaki előadó nem tudtak kiegyezni az ablakok méreteiben. Míg Kós a kicsi, addig Debreczeni a nagy ablakok híve volt – így lettek aztán a templom ablakai különböző méretűek.
Reformátusok unitárius templomban
Az irisztelepiek és a kerekdombiak mind a Hidelvéhez tartoztak régen. Amíg ki nem nőtték a templomot.
– A hidelvei gyülekezet több mint hatezer lelket számlált, a létszám az iparosodással még jobban megnőtt. Ekkora közösséget nem igazán lehetett pásztorolni. Nagyon jó munkát végzett a katolikus egyház ezen a téren, jól megszervezte a gyülekezeti tagokat, istentiszteleti életet, olyannyira, hogy a reformátusok ezt megirigyelték. Így indult a történet 1926 körül, amikor Surányi Erzsébet tanítónő elkezdte a református gyülekezeti élet szervezését: hely híján magánházakban szervezett istentiszteleteket. Surányi Erzsébetet támogatta munkájában Rácz Eszter és Wágner Istvánné, aki a gyülekezet első kántora, 1932-től 1965-ig, 33 éven keresztül. Surányi Erzsébet nagyon jó kapcsolatot ápolt Borbáth Dániel teológiai tanárral és Imre Lajossal, mindketten hidelvei segédlelkészek voltak, így az ő segítségükkel, illetve a teológiai tanárok és hallgatók szolgálatával beindul az egyházi élet az Irisztelepen. Kezdetekben magánházaknál volt az istentisztelet: a Porcelán utcában kibérelték Horváth Vasile magánházát, majd a Kardos Károly lakóházát a Külkajántói úton, később a Szigeti lakóházat a Máramaros utcában. Ezt követően vásárolták meg a napköziotthont, ahol szintén tartottak istentiszteleteket. Érdekes módon még az unitárius templomban is zajlottak istentiszteletek, az unitárius egyház is befogadta az irisztelepi reformátusokat. Nagy neveket sorol fel a Historia Domus, akik itt szolgálatot végeztek: Imre Lajos, Borbáth Dániel, Nagy Géza, Gönczi Lajos, Maksay Albert és Nagy András teológiai tanárok, de teológiai hallgatókat is, köztük Nagy Zoltánt, aki a megalakulást követően a gyülekezet első lelkipásztora lesz. A magánházaknál tartott istentiszteletekre és bibliaórákra az emberek házszentelő istentiszteletekként tekintettek. Ezeknek is megvan a maguk dinamikája, családiasabbak. A magánházakban egy istentiszteletet tartottak vasárnaponként, ezért 60 év múltán se szokta meg a gyülekezet, hogy vasárnap délután is van istentisztelet.
A pap talicskázta a téglát és zsoltárokat énekelt
– A házaknál tartott istentiszteletek alatt született meg az igény arra, hogy templomot építsenek. Ekkor összevásárolták a szükséges területeket, a Kajántói út 101. és 109. szám közti kicsi telkeket. Kós Károly és Debreczeni László tervei alapján 1949 és 1955 között épült fel a templom, amely a mai napig nincs kész: a kazettás része még mindig nincs befejezve. A templomot 1957-ben Vásárhelyi János püspök szentelte fel. Az állami szervek december elsejére, román ünnepre tűzték ki a templomszentelés dátumát. Egészen megerőltető volt a gyülekezet számára a templom felépítése, hiszen földműves és kiskeresetű emberek laktak itt, segítségükre siettek rengeteg közmunkával a Hidelvén és a Kerekdombon lakók – mondta a lelkész.
Bustya Dezső nyugalmazott lelkipásztor, egykori irisztelepi egyháztag így emlékezett az építkezésre a 60. évforduló kapcsán tartott december eleji ünnepségen: „A második világháború kegyetlen rombolásai utáni helyreállítás rendjén fogant meg a gondolat: templomot kell építeni az iriszi gyülekezetnek. Gyermekkoromban a vasárnapi-ünnepi istentiszteleteket a Porcelángyárral szemközt fekvő református iskolában tartották, magam is oda jártam. Az államosítással, sajnos, ez a lehetőség megszűnt; ez a tény annál inkább indokolttá tette egy önálló istentiszteleti hely megépítését. (…) Hálás vagyok Istennek, hogy magam is részt vettem benne, fizikai munkával is. Emlékszem, hogy lelkipásztorunk maga is buzgón talicskázta a téglát, építőanyagot – közben zsoltárokat énekelt. Páratlan élmény volt! (...) Dr. Bíró Mózes lelkipásztor beszámoló bizonyságtételéből csak két mozzanatot emelek ki. Elmondta: a templom a gyülekezet imádságaiból és önkéntes adományaiból épült fel. Volt, aki többet, volt, aki kevesebbet adott. Egy idősebb nőtestvér, akinek semmiféle állandó jövedelme nem volt, adott 60 lejt. Honnan, kérdezte a lelkész? Vért adtam, volt a felelet.”
– Miként volt lehetséges, hogy a kommunista időben, amikor az egyházakat meghurcolták, engedélyt kaptak egy templom építésére?
– A templom a legsötétebb időkben épült, ezért nem lehetett például tornya. Lakott a szomszédban egy híres román ügyvéd, Tufan Alexandru, akinek a feleségét már Tufan Sándornénak hívták. Amikor elkezdett itt mocorogni a nép, hogy legyen saját istentiszteletük, ez az ügyvéd segített az építkezési engedélyek beszerzésében. Később be is iratkozott a református egyházközségbe. El kell képzelni milyen szava lehetett ennek az ügyvédnek az akkori időben, a világháború után. Valamilyen módon lenyelték a templomépítést. Abból, amit ki tudtam én fürkészni az emberekből és a Historia Domusból rájöttem: ez az ember összeköttetésein keresztül, derekasan részt vett ebben a harcban. Azt csak sejteni lehet, hogy s mint intézte el a szükséges dolgokat – mondta Farkas László.
A templom huszártornya 1996-ban épül meg, az eredeti Kós-tervek szerint
Kaszárnyapaplak lesz
– A gyülekezet csak később, 1958. április elsején alakult. A gyülekezet presbitériuma kérte Vásárhelyi János püspöktől Nagy Zoltán hidelvei segédlelkész kinevezését, aki 1968-ig volt a közösség lelkipásztora. Szolgálata alatt vakoltatták ki a templomot és kapta mostani formáját, kivéve a tornyot (ez 1996-ban épül meg, az eredeti Kós-tervek szerint). A templom építésével egyidőben a parókia nem épült fel, bár volt erre is két Kós Károly terv. Nem tudni, miért maradt ez el, egyetlen indok lehetséges: Nagy Zoltánnak volt ahol laknia, s így a gyülekezet nem volt rákényszerülve, hogy lelkészi lakot is építsen.
Nagy Zoltán munkássága alatt formálódik az irisztelep gyülekezetté, majd 1968-ban, betegnyugdíjba vonulását követően az ő megüresedett lelkészi állására Sógor Sándor búzásbocsárdi lelkipásztort választják meg. Az akkori törvények szerint zárt város volt Kolozsvár, csak az vállalhatott itt munkát, akinek kolozsvári személyazonosságija volt. Ám nagyon ügyesen megoldották ezt: az akkori főgondnok családja, a Balogh család befogadta a lelkészt, és így készítettek neki személyazonosságit. Az állami és központi szervek csak akkor engedélyezték, hogy lelkésze legyen a közösségnek, ha felépíti a parókiát, így a lelkészi lak felépítése Sógor Sándorra maradt, aki egy év alatt készítette ezt el. Ennek az épületnek is megvan a maga története: nem a Kós Károly tervek szerint, hanem egészen másképp készült el. Az állami szervek csak emeletes lakás építésére adtak engedélyt. Több huzavona után emeletes vidéki rendőrlakra emlékeztető papilak épülhetett. Egy „kaszárnyát” engedélyeztek, aminek semmi értelme nem volt, de így kérték. Bizony nem kis fáradságba került Sógor Sándornak míg ezt meg tudta oldani.
Sógor Sándor 1987-ig volt a gyülekezet lelkésze, őt követte Nagy Levente kecsedkisfaludi lelkipásztor 1988. április elsejétől. Az akkori választásba igyekeztek beleszólni az állami szervek is, sikertelenül, igaz, fél év késéssel érkezett csak meg a lelkész, körülményes utak és tárgyalások után. Az ő munkássága alatt és az 1989-es változások után kezdett a gyülekezet gazdasági élete fellendülni, akkor kezdték az épületeket visszaperelni. Visszakapták az egyik iskolarészt, felújították, ott most gazdasági tevékenység folyik, ebből tartja fent magát az egyház, hiszen ma is szegények az emberek ezen a vidéken, kiskeresetűek, többnyire idősek, nyugdíjasok. Nagy Levente 2007-ig volt a lelkipásztor, őt én követtem 2008. április elsejétől.
– Az elődeinek is számos problémával kellett megküzdeniük, ma milyen feladatok hárulnak a lelkészre?
– A visszaigénylés sok szövevényes útját járjuk végig ma is. Van még visszaigénylés alatt álló épületrészünk, de a meglévő épületek karbantartása is fontos. Próbáljuk megtölteni termeinket tevékenységekkel, rendezvényekkel, otthonossá és elérhetővé tenni őket minden korosztály számára, foglalkozásokat tartunk gyerekeknek, fiataloknak, az idősebbeknek is. Igyekszünk a gyülekezeti életet úgy szervezni, hogy otthona legyen a gyülekezetnek ez a hely. Szabadság (Kolozsvár)

Januártól minden szolgáltatásért fizetni kell (A családorvosok nem engednek a követelésekből )
A tavasszal kezdődött tiltakozási akcióinktól számítva volt elég esélye a kormánynak, az egészségügyi minisztériumnak és az országos egészségbiztosító pénztárnak, hogy megoldja az alapellátás gondjait, de mert nem tették, nem írjuk alá a keretszerződés január 1-jétől érvényes meghosszabbítását – közölte lapunk megkeresésére dr. Şereş Lucia, a háromszéki családorvosok egyesületének elnöke. Ez azt jelenti, hogy az egészségbiztosító pénztár nem téríti meg a családorvosi szolgáltatások ellenértékét, amit mindaddig a pácienseknek kell kifizetniük, amíg a helyzet nem változik.
Az idei keretszerződések 2018. március 31-ig történő meghosszabbítására vonatkozó kormányhatározat múlt pénteken jelent meg a Hivatalos Közlönyben, csak ezután lehetett kiküldeni az értesítést a szolgáltatóknak, hogy ezen a héten jöhetnek aláírni a dokumentumokat – tudtuk meg Dragoş Tatutól, a Kovászna Megyei Egészségbiztosító Pénztár elnökétől. Az intézet vezetője elmondta, a szerződés meghosszabbítására vonatkozó jogszabály minden szolgáltatói kategóriát érint, a kórházakat is, de egyedül a családorvosok országos szövetsége jelezte, hogy felbontja a szerződéses viszonyt a megyei egészségbiztosítási pénztárakkal, erre vonatkozó hivatalos bejelentést ellenben eddig nem közölt a családorvosok háromszéki szervezete. Tegnapi megkeresésünkig a száz Kovászna megyei családorvos közül egy írta alá a keretszerződés meghosszabbítását, Tatu szerint péntekig még lesznek jelentkezők, legalábbis erre utalnak a korábbi évek tapasztalatai. Ugyanis nem első eset, hogy a családorvosok elégedetlenek a feltételekkel, s bár több ízben próbálták hasonló eszközökkel a helyzet orvoslására bírni a szaktárcát és az országos egészségbiztosító pénztárt, legtöbbször ígéretekkel maradtak – állítja dr. Şereş Lucia. A háromszéki családorvosok egyesületének elnöke elmondta, nem azért tanultak olyan sok évig, és nem azért választották az orvosi hivatást, hogy bürokraták legyenek, és iratokat gyártsanak, azt szeretnék, ha a hatalom elismerné, mennyire fontos az alapellátás, és ehhez igazítaná az ágazatra szánt költségvetést is. Évek óta követelik, hogy az alapellátás részesedjék 15 százalékos arányban az egészségügynek szánt összköltségvetésből, de a tavaszi és őszi tiltakozási sorozat ellenére a korábbi 5,77 százalékról csupán 5,8 százalékra emelték, ami nemcsak nevetséges, de megalázó is – mondotta.
Şereş doktornőtől megtudtuk, a családorvosi rendelőknek átlagban havi tizenkétezer lejből kell gazdálkodniuk, ebből fizetik ki a béreket, utalják át az államnak a kötelező járulékokat, és még a rendelő fenntartására, anyagok vásárlására is kell jutnia. Leszögezte: ha a helyzet nem változik, jövő szerdától minden szolgáltatásért fizetni kell azoknál a családorvosoknál, akik nem írják alá a szerződést. Ez minden bizonnyal megnöveli a kórházak sürgősségi osztályainak a forgalmát, a krónikus betegeknek pedig saját költségükön kell megvásárolniuk nélkülözhetetlen gyógyszereiket. Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Generációk karácsonya Majláthfalván
Talán érdekesnek hangzik a beharangozó cím, de általánosságban így lehetne jellemezni Krisztus Urunk születésének megünneplését falunk templomában.
Először a főszereplők a gyerekek voltak, akik a 24-én délelőtt celebrált szentmisén mutatták be a Kisded születésének történetét. A karácsonyi program előkészítésénél fontos szerepet játszottak Bárdi Melitta és Szőke Szandi, akik a szöveget, illetve versprogramot összeállították, majd segítettek a próbákon, valamint az előadásban is. Fontos szerepet játszott Jenes Feri bácsi is, aki harmonikájával kísérte a gyermekek énekét. Nem utolsósorban a gyermekek ügyességét is meg kell említeni, akik programjukkal szépen átlendítettek bennünket az adventiből a karácsonyi hangulatba.
A stafétabotot a fiatalok vették át, akik az éjféli szentmisén énekeltek. Nagy segítséget jelentett – a daloló fiatalok kórusán kívül – Sós Timothy egyetemistánk elektromos gitárkísérete is, mely által ritmikusabb volt a betlehemi Kisded által hozott öröm ujjongó hangulata. Említésre méltó az is, hogy a tánccsoport tagjai is a fiatalok szentmiséjén ünnepeltek velünk.
Következett a karácsony-napi „népi” szentmise, melyben az annyira ismert és kedvelt karácsonyi énekeket a hívek második és harmadik generációjának bátor és örömteli templomot betöltő hangja szólaltatta meg Jenes Feri bácsi harmonika zenéjének kíséretében. Krisztus születése a templomban ezáltal a különböző korúak együttes ünneplése volt. Ezt teljesítette be néhány órával később a gyermekek programja a pünkösdista gyülekezetben, a református imaházban, valamint a tánccsoport által szervezett sikeres bálban is.
Újból beigazolódott: bár Majláthfalva „egy bejáratú” végállomásnak tűnik, itt élet van, közösség és közös ünneplési hajlam. Miklós Csaba, majláthfalvi plébános / Nyugati Jelen (Arad)