Tanintézeteket ellenőriztek, és olyan hiányosságokat találtak, ami legtöbbünknek otthon alap
Számuk évről évre csökken ugyan, de még mindig vannak Hargita megyében olyan iskolák és napközik, amelyekben egyáltalán nincs vezetékes víz, vagy ami van, az nem iható, továbbá némelyekben csak kerti vécé van, az épületben nincs mellékhelyiség.
Szúrópróbaszerűen ötvenkilenc Hargita megyei oktatási egységet ellenőrzött a Hargita Megyei Népegészségügyi Igazgatóság szeptember 12–22. között, és az eredményekről összesített jelentést készített az intézmény. Az ellenőrök többnyire napköziket, óvodákat és általános iskolákat kerestek fel, de vizsgálódtak középiskolákban és iskolaorvosi rendelőkben is. A körülmények nem mindenhol feleltek meg az előírásoknak, volt olyan oktatási egység, amelynek egészségügyi működési engedélye sem volt a felszereltség hiányosságai miatt, máshol nem volt saját bejárata a napközinek, iskolának, illetve nem volt vezetékes víz az épületben. Több oktatási intézményben – főként napközikben, óvodákban – a természetes, illetve lámpafény nem volt az előírásoknak megfelelő, ezek felszólítást kaptak a probléma azonnali megoldására. A legtöbb ellenőrzött tanegységben elmulasztották elvégezni a fertőtlenítést és a rovarirtást, ezek szintén felszólítást kaptak, hogy a megszabott határidőn belül pótolják a mulasztást. Általános probléma volt az is, hogy a legtöbb ellenőrzött napköziben és iskolában nem az előírásoknak megfelelő helyen tárolják a szemetet. Volt továbbá néhány olyan oktatási egység is, ahol nem megfelelő helyen tárolják a tej-kifli programos termékeket, és a jelentés említést tesz a kápolnásfalusi óvodáról is, amelynek felfüggesztették a működési engedélyét, mert nem megfelelő épületben működik.
Csökkennek a hiányosságok
A népegészségügyi igazgatóság nyilvántartása szerint Hargita megyében 385 állami és hat magán, önálló jogi személyiséggel rendelkező oktatási központ működik. Az alárendelt egységeiket is beleszámolva 248 óvoda és napközi, 229 általános iskola és 39 középiskola működik a megyében, ám egy részüknek nincs vagy csak ideiglenes közegészségügyi működési engedélye van. Az arány a napközik és óvodák esetében a leggyengébb, ezeknek 87 százaléka rendelkezik engedéllyel. Mivel a községekben majdnem ötször több óvoda és napközi működik, mint a városokban, szám szerint a vidéki egységekben van több hiányosság, de arányokban mérve városon rosszabb a helyzet az engedélyek meglétét illetően.
Az általános iskolák esetében 91,7 százalékos az arány, ez az egészségügyi engedéllyel rendelkező vidéki iskolák 90,5, illetve a városiak 97,4 százalékos arányából áll össze. A megyében működő középiskolák mindegyike rendelkezik közegészségügyi működési engedéllyel. Széchely István / Székelyhon.ro

Kecskeszemű mesék Csángóföldről
A megkötött idő
Amennyire hihetetlen, hogy a puliszkakeverő kútba vetésével esőt lehet hozni, vagy a beteg tehenet oldalának szurkálásával meg lehet gyógyítani, annyira igaz, aki hisz benne, annak javára válik. Ezzel a hittel kell lapozni Csoma Gergely A megkötött idő című könyvét, amely moldvai csángó varázslásokat, ráolvasásokat, rontásokat, archaikus imákat és népmeséket tartalmaz. A szerző moldvai gyűjtéseiből összeállított kötetet szeptember utolsó szombatján mutatták be a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban.
A magyarországi szobrászművész 1977-ben szerelmesedett bele a Bákó, Románvásár és Ónfalva környéki, valamint az északi csángók nyelvjárásába, útjai során nyolcvanhat hangkazettát töltött meg ott gyűjtött felvételeivel. A Kovács Ákos kezdeményezésére lejegyzett szövegekből összeállított közel hétszáz oldalas kötetben a szerző az adatközlők születési évének és a felvétel helyének és időpontjának megjelölésével közli a szövegeket, a könyv mindez, valamint a településjegyzék és a témák szerinti felosztás okán kutatók számára is hasznos gyűjtemény. Csoma Gergely Szabófalváról érkezett a sepsiszentgyörgyi könyvbemutatóra, ahol részt vett a Szent Mihály-napi búcsún, majd megkoszorúzta Lakatos Demeter, az 1974-ben elhunyt „Kárpátokon túli verselő pacsirta” sírját a helyi temetőben. A csángó költő születésének századik évfordulóján, 2011-ben Csoma Gergely kőbe és bronzba vésett emléktáblát adományozott a falunak, és, hogy illusztrálja, mennyire közel áll szívéhez az északi csángók „sz-elős nyelvjárásza”, három Lakatos Demeter-verssel indította múlt szombaton a könyvbemutatót a Székely Nemzeti Múzeumban. Majd kitért az első moldvai útja viszontagságaira, a bákói milícián töltött óráira, a Domokos Pál Péterrel való budapesti találkozására, és ismertette néhány korábbi csángókönyvét. Az elhagyott idő című fotóalbumban olyan fényképeket közöl, amelyeket huszonegy év különbséggel ugyanazokról az adatközlőkről készített különböző környezetben és élethelyzetben, az Elveszett szavak című kötet papírfecniken fennmaradt szövegeket, guzsalyas énekeket, imákat, népi gyógyászati eljárások leírását tartalmazza.
Csoma Gergely nem tartja magát néprajzosnak, de felelősséget érez, hogy a még élő szellemi örökséget megőrizze és továbbadja. Bátran kimondhatjuk, A megkötött idő nemcsak hagyományok gyűjteménye, hanem egyfajta nyelvőrző album, amelyből a moldvai csángók nyelvjárásain kívül a lelkületük is kiolvasható. A Fekete Sas Kiadó kiadványának emiatt ott a helye a néprajzi munkák sorában.
Csoma Gergely: A megkötött idő – Varázslások, ráolvasások, rontások, archaikus imák és népmesék Moldvából /Fekete Sas Kiadó/ Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Premier a Spectrum Színházban
„Itt emberi élet van a színpadon”
Új, érdekesnek ígérkező bemutatójára készül a marosvásárhelyi Spectrum Színház. A főtéri, egykori Ifjúsági mozi épületében otthonra talált társulat ezúttal Márai Sándor világhírű, A gyertyák csonkig égnek című regényének színpadi változatát mutatja be Kincses Elemér rendezésében. A szombat este esedékes premierrel, a művel, valamint a kezdődő évaddal kapcsolatosan csütörtök délelőtt tartottak sajtótájékoztatót a Spectrum Színház előcsarnokában.
A megjelenteket az intézmény sajtófelelőse, Medve Zsuzsa üdvözölte, aki elárulta: Márai regényét tizenegy évvel ezelőtt Pozsgai Zsolt dramatizálta. A művet jóval az író halála után fedezte fel a köztudat, most a színház is ilyen felfedezésre vállalkozik.
Amint azt Kincses Elemér elmondta, rendkívül egyszerű műről van szó, amely ugyanakkor hallatlanul nagy titkokat takar, hiszen nincsen nagyobb dolog, mint az ember lelke.
– A regény kötéltánchoz hasonlítható, milliméterek választják el az érzelgőstől. Én az érzelmest szeretem, az érzelgős azonban taszít, és ez az előadás nagy kihívása is: halálosan komoly érzelmeket érzelgősség nélkül megmutatni. Két, hetven éven túli emberről van szó, akiket a szerző kamaszlelkű suhancok vad szerelmével ruház fel. Márai csodálatosan írt magyarul, és addig letiltotta magyarországi megjelenéseit, amíg ,,azok”‘meg nem buktak.‘93-ban Olaszországban ez a regény az első három legnépszerűbb külföldi alkotás között szerepelt. A szerző Kassán, nemesi családban született, de külföldre ment, a harmincas években már nagyon sikeres írónak számított.
Ez a darab és előadás nekem nagyon nagy öröm, a legjobb hangulatú színházban dolgozhattam, ami óriási dolog. Színházat nem lehet háborús légkörben teremteni – mi itt több hétig úgy próbáltunk, hogy egy hangos szó el nem hangzott. Tímea díszlete szép és remek játéktér, számomra pedig öröm volt négy, ennyire különböző alkatú színészt egy irányba vezetgetni. Minden rendezőben ott él a százszázalékos előadás álma, most úgy érzem, hogy 85-90%-nál vagyok. Itt soha nem érkeztem túl korán.
A mű, mint említettem, kötéltánc a giccs és a csodálatos emberi igazságok között. Ha kicsit is az érzelgősség felé hajlunk el, nyálas lesz. De mégis egy hatalmas, önemésztő alkotás, amiből kiderül, hogy szenvedély nélkül teljesen értelmetlen az élet. Van olyan színház, ahol A gyertyák csonkig égnek szitokszónak számít. Az nem az én színházam. Ez egyetemes értékű regény. Van, akinek belefér a lelkébe ez a csoda, van, akit nem érdekel, a szomorú az, hogy van, aki utálja. Mi úgy véljük, hogy az emberi lélekről beszélni a színház fő feladata, és nincs zseniálisabb színház egy nagyszerű színésznél. Ez egy olyan darab, amelyet mindnyájan szeretünk. Az igazán nagy színészek a színpadon érzik jól magukat, és a színház egy csodálatos játék: bemegy néhány felnőtt ember egy sötét terembe, majd pár órán keresztül azt játsszák, hogy nem önmaguk. 
Török Viola, a színház vezetője hozzátette: – Rég megvolt már az elképzelés, most sikerült ezt a művet színpadra vinni. Mi régóta ilyen darabokat keresünk. Tömény alkotás, amely tele van emberi érzelmekkel, lelkiséggel, harcokkal, öregkorral, szerelemmel. Ennek a megjelenítéséhez nyugalom szükséges. Nem kifele sziporkázó, hanem befele néző, elemző előadásról van szó. A mi profilunkhoz jobban talál ez a fajta lelkiség. Kis színházként amúgy sem vagyunk benne a trendi, csillogó színházi világban. Megengedjük magunknak azt a luxust, hogy olyan dolgokkal foglalkozzunk, amelyek jólesnek. Lehet, hogy a közönség is csak azokból az emberekből fog állni, akik ezt keresik, de remélem, hogy a fiatalabb korosztály is felfedezi magának az előadást. Én örvendek, hogy megengedhetjük magunkat ezt a lassúbb és mélyebb alkotási folyamatot. Nálunk vagy hosszú idő érleli meg az előadások születését, vagy hirtelen helyzet. Az egész évad tele lesz meglepetésekkel, a legújabb nehézségeket mindig kihívásnak érezzük. Idén még lesz egy bemutatónk, 2018-ban pedig újabb premierekkel fogunk majd szolgálni. Fiatal, játékos, elkötelezett, profi csapatunk van, az évad jó kezdődik.
Az előadásban szereplő színművészek is szóltak néhány szót. Mózes Erzsébet elárulta, első alkalommal dolgozik a Spectrum társulatával, és nagyon örvend, hogy kapott egy kicsi, de igen szép szerepet, ami nagyon közel áll a lelkéhez.
– Nagyon családias a hangulat, nagyszerűen éreztem magam, az emberek barátságosak, szeretetre méltóak. Nem könnyű visszalépni a színpadra az én koromban, de mindenki nagyon türelmes volt hozzám.
Tatai Sándor hozzátette: – Olyan fantasztikus gazdagságú ez a partitúra, amit játszunk, hogy évtizedekig elég lesz. Az emberi lelket jellemző gazdagság, ami itt felfedezhető, fantasztikus tárház – amiből ha sikerül egy-két dolgot közvetíteni, akkor nagyon elégedettek lehetünk. Óriási feladat, ugyanakkor felelősség is. Örvendek, hogy ebben részt vállalhatok. Ez az előadás, a próbafolyamat kicsit elszakít a hétköznapoktól, olyan szerepekről van szó, amelyekért érdemes ezen a pályán maradni. Itt emberi élet van a színpadon, és számomra ez a legfontosabb.
– Annak idején Márait az iskolában nem tanították, indexen volt – mondta Kárp György. –Első alkalommal egy színpadi változat kapcsán találkoztam vele, akkor olvastam el a regényt. Zseni volt, emiatt műveit nagyon nehéz színpadra állítani. Az egész regényt nem lehet ugyan eljátszani, de hatalmas értékek rejlenek benne. Engem rettenetesen meghat, elég érzékeny lettem, a korral is jár ez. Sokszor nem tudok megszólalni emiatt a színpadon. Öröm volt, hogy ezzel a szereppel találkoztam, és alkalom adatott arra, hogy színpadra vigyük. Remélem, hogy a közönség is  nagy szeretettel fogja fogadni az előadást. Bízom a sikerben és abban, hogy szeretni fogja a publikum, talán azok is, akik először találkoznak így Máraival. Sajnos már Erdélyben is van egy réteg, az ,,okosok”, akiknek minden, ami magyar, az büdös, az szemét, de ha bedrogozva valaki összekalapál valami hülyeséget, arra ráhúzzák, hogy zseniális. Van egy rétege a közönségnek, amely nem szereti azt a fajta színházat. A fiatalok igen, de sajnos nincs ellenpélda. Mi ilyen ellenpéldát szeretnénk mutatni. Végszóként Márton Emőke Katinka árulta el, hogy nagyon örvendett ennek a szép szerepnek, amit igyekszik a legjobban játszani, valamint annak, hogy ilyen szűk körben feszesen, jó hangulatban tudtak az alkotók együtt dolgozni.
A gyertyák csonkig égnek premierjére ma, október hetedikén, szombaton 20.30 órától kerül sor. Fellép Tatai Sándor, Mózes Erzsébet, Kárp György és Márton Emőke-Katinka. Díszlet és jelmezterv: Takács Tímea, hang- és fénytechnika: Incze Róbert. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)

Izgalom és könnyek Horváth Anna első nyilvános tárgyalásán
Tanúk kihallgatásával kezdődött a korrupciós per
Bár a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) kérésére a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) által végzett tavalyi lehallgatás hanganyagának – azaz a vádirat összeállítását képező sarkalatos, kulcsfontosságú bizonyíték – meghallgatására csak a következő alkalommal kerül sor, több váratlan fordulat is volt Horváth Anna és Fodor Zsolt, az Euro GSM társtulajdonosa korrupciós perének tegnapi első nyilvános tárgyalásán. Eddig Kolozsvár volt alpolgármesterét és az üzletembert csupán zárt ajtók mögött hallgatták ki, vagyis ezeken az újságírók és további érdeklődők, érdekeltek nem vehettek részt. A pénteki tárgyalás során immár nyilvánosan hallgatták ki kettejüket, illetve a védőügyvédjeik által javasolt tanúkat, akik vélhetően először kerültek ilyen helyzetbe, hiszen messziről látszott, mennyire izgulnak. A tárgyalás örömkönnyekkel ért véget – de az ügynek még koránt sincs vége: a következő tárgyalás időpontját október 20-ra tűzték ki.
Tavaly október első felében tartottak házkutatást Horváth Anna városházi irodájában, Kolozsvár alpolgármesterét és néhány tanút ugyanekkor hallgattak ki a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) kolozsvári fiókjánál korrupció gyanújával. Az alpolgármestert később meg is vádolták azzal, hogy arra kérte Fodor Zsolt üzletembert: vásároljon 60 bérletet – 20 ezer lej értékben – különböző zenei fesztiválokra azoknak az önkénteseknek, akik segítették őt a helyhatósági választások előtti kampány során. A vád szerint Horváth Anna és Fodor Zsolt abban egyeztek meg, hogy mindezt az Euro GSM és a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) között kötött támogatási szerződéssel álcázzák. A DNA szerint ugyanakkor Horváth Anna közbenjárt a városháza ügyosztályán annak érdekében, hogy az üzletembernek kibocsássanak egy hosszú ideje várt iratot. A fentiek alapján az ügyben befolyással való üzérkedés és pénzmosás vádjával indult bűnvádi eljárás. Az ügy miatt 2017 márciusának második felében Horváth Anna lemondott alpolgármesteri tisztségéről. Ugyanakkor, bár több ízben óvást emelt az intézkedés miatt, a volt alpolgármester ellen végig hatósági felügyelet volt érvényben, így nem hagyhatta el az ország területét és bizonyos személyekkel semmilyen formában nem vehette fel a kapcsolatot.
Fodor Zsolt: baráti kapcsolat fűzött Horváth Annához
A tegnap elsőként kihallgatott személy az Euro GSM Kft. társtulajdonosa volt. A vádlott elmondta: baráti szálak fűzik Horváth Annához, akit hosszú évek óta ismer.
– Tavaly májusban felhívott, s találkozni akart velem. A Karolina tér egyik kávézójában találkoztunk. Megkérdezte, tudok-e segíteni a választási kampány finanszírozásában. Eddig se magánszemélyként, se cégeimen keresztül nem adtam pénzt ilyen célra. Anna azt mondta, hogy a KMDSZ fiataljainak bérleteket ígértek zenei koncertekre, s mivel hajdanán jómagam is az ifjúsági szervezet tagja voltam, beleegyeztem. Lévén, hogy az Electric Castle főtámogatója voltam, azt gondoltam, a szervezőktől kapott protokolljegyeket ajánlom fel, de azokat az alkalmazottak már igénybe vették, ezért vásárolnunk kellett – mondta az üzletember. Hozzátette: a Karolina tér 4. szám alatti ingatlan rehabilitálásának és az eredeti, az 1870-ben levő állapot visszaállításának engedélyezésére már 2014-ben kérvényt nyújtottak be a városházára, ugyanis a munkálatok egy terasz felépítését is feltételezték. Mivel hajdanán ez oszlopokon állt, az alatta levő 10 négyzetméteres telket a helyhatóságnak koncesszionálnia kellett volna Fodor cégének. Az üzletember volt kihallgatáson az urbanisztikai osztályvezetőnél, de a helyzet nem rendeződött, ezért 2015 novemberében kihallgatást kért Horváth Annától. – 4-5 hónapra rá felhívott, hogy a telekkönyv helyzete megoldódott ugyan, de időközben bizonyos iratok érvényessége lejárt. A 2016. május 13-án a Karolina tér egyik kávézójában tartott személyes találkozónk során nem éreztem, hogy valamilyen formában kényszerítene a KMDSZ anyagi támogatására. Hogy ígért-e nekem valamit cserébe? Nem. A beszélgetésünk végén, mivel éppen a szóban forgó épület előtt voltunk, Horváth Anna megkérdezte: apropó, hogy áll az engedélyeztetés. Azt válaszoltam, folytatódik a vörös kakas meséje – mondta vallomásában az üzletember.
Horváth Anna: hallgassuk meg a hanganyagot!
Nyilatkozattételében a volt alpolgármester azt kérte, mihamarabb kerüljön sor a SRI hanganyagának a meghallgatására. – Ugyanabba az iskolába jártunk, barátok vagyunk Fodor Zsolttal, természetes, hogy hozzá is fordultam segítségért. Egyébként a törvény értelmében az anyagi támogatásokat nem egy személy, hanem egy politikai szervezet kaphatja. Mivel saját forrásból nem tudtam finanszírozni a kampányt, bankkölcsönhöz nem fordulhattam, a barátaim segítségét kértem – mondta többek közt a volt tisztségviselő, nyomatékosítva, hogy kizárólag a választási törvény alapján járt el. Azt is igyekezett megértetni, hogy az önkéntesek más RMDSZ rendezvényeken is tevékenykedtek, nem csupán a kampány során, szponzorálásukra általában végzett munkájukért került sor. – Nem vettem részt a cég és a KMDSZ közötti támogatási szerződés megszerkesztésében, aláírásában. A városházán pedig egyébként is feladatköröm volt a polgárok által jelzett problémák megoldása – mondta. Kiss Olivér / Szabadság (Kolozsvár)

Nem lehetünk közömbösek: foglalkozni kell a fogyatékkal élő fiatal felnőttekkel
Kétnapos konferenciát tartottak Együtt a fogyatékkal élőkért címmel a csíkszeredai Apáczai Csere János Pedagógusok Házában.
A hétvégi előadásokon és szakmai műhelyeken a felnőtté vált, iskolából kikerülő, fogyatékkal élő fiatalokról beszélgettek. Szó esett a csíkszeredai, enyhén értelmi sérült fiatalok munkaerőpiaci elhelyezkedésének esélyeiről is. A fogyatékkal élőkkel foglalkozó civil szervezetek munkatársainak, szakembereinek, illetve a sérülteknek és azok szüleinek szólt a konferencia immáron 11. kiadása is. A szakmai fórum témája ezúttal a speciális nevelési igényű fiatal felnőttekről szólt.
A pénteken megtartott megnyitón többek között felszólalt Nagy Szilárd, a Romániai Magyar Gyógypedagógusok Egyesületének elnöke, kiemelve, ez a téma nem kerülhető meg, még akkor sem, hogy ezek a fiatal felnőttek már nem az oktatási rendszer részei.
„Meggyőződésem, hogy aki szakmai hivatástudattal rendelkező pedagógus, annak nem közömbös, hogy mi történik a felnőtt kort elérő fogyatékkal élő fiatallal” – emelte ki. Ludescher László, Gyulafehérvári Caritas szociális ágazatának igazgatója arról beszélt, hogy itt a gyógypedagógusi szakmáról a ’90-es évektől kezdve beszélhetünk, így akár azt is mondhatnánk, hogy hasonló stádiumban van a szakma, mint azok a fiatalok, akikről a konferencia szól, akiknek az életét kívánják segíteni. Azt kívánta a résztvevőknek, hogy a hétköznapi nehéz munkájuk során még több energia, kitartás legyen, hogy azt végezni tudják, és hogy a konferencián annyi ötlettel, kreatív megoldásokkal töltekezzenek fel, amivel a hétköznapok szürkeségét át tudják vészelni.
A konferencia ideje alatt több előadás és műhelymunka zajlott, többek között bemutatót tartott Dászkel Ildikó, a Csíkszeredai Szociális Szolgáltatási Központ igazgatója is az Állami gondozásban élő, enyhe értelmi sérült fiatalok munkaerőpiacon való elhelyezkedése Csíkszeredában címmel. Előadásában ismertette a Hunyadi János utcában kiépített központot, ahol közel 90 értelmi fogyatékkal élő vagy tanulási nehézséggel küzdő gyermekeket gondoznak, akiknek többsége a csíksomlyói Szent Anna Speciális Iskolában tanul.
„Nálunk inkább enyhe értelmi sérültek vannak, akiknek vannak ugyan szociális készségeik, viszont a logikai összefüggéseket nehezebben tudják összekötni. Ezek a fiatalok azonban a kisebb feladatokat el tudják végezni, például egy varrodában a szálazás munkafázisát” – magyarázta. Hozzátette, emellett csomagolást, ragasztást is tudnak vállalni, ugyanakkor építkezésekben is szokták alkalmazni őket.
„Általános következtetés, hogy a cégek többségének fenntartásai vannak, főleg az értelmi sérülteknek alkalmazása tekintetében, hiszen asszociálják azzal, hogy »bolond«, könnyebben alkalmaznak más sérültséggel rendelkező fiatalokat, például mozgáskorlátozottakat vagy hallássérülteket” – részletezte.
Ugyanakkor elmesélte azt is, hogy azt tapasztalták, ahol esélyt kaptak gondozottjaik egy-két hónap próbaidőre, ott megtartották őket hosszabb időre munkaerőnek. „Az a legfontosabb, hogy a cégen belül legyen egy személy, aki felkarolja őket, akihez bármikor fordulhatnak segítségért” – hangsúlyozta az előadó.
Csíkszeredában inkább a nagyobb vállalatok, mint az Iris Service Rt., Ing Service Rt., valamint a Harplast Rt. alkalmaznak fogyatékkal élőket, illetve a varrodák is, a kisebb cégeknek fenntartásaik vannak.
Védett műhelyekben pedig inkább azok a fiatalok tevékenykednek, akik nem tudnák teljesíteni a cégek által követelt normákat, a védett közegben jobban elnézik hiányosságaikat.
Dászkel Ildikó statisztikát is bemutatott arról, hogy 2012–2017 között a 97 végzős diákból 49-en helyezkedtek el a munkaerőpiacon, közülük 15 lány és 34 fiú.
Többnyire varrodai munkásként, szobalányként, építőmunkásként, utászként, újságkihordóként, fafeldolgozóként vagy őrző-védőként helyezkedtek el. Kitért arra is, hogy sokuk alig 1–3 hónapig dolgozott az első munkahelyén, és jelenleg több mint a fele ezeknek a fiataloknak munkanélküli. A kitartásuk gyakori okai lehetnek többek között, hogy alacsonyabb teherbírásúak, illetve az, hogy nincsenek rákényszerülve. Nem értik a munkaszerződés vagy a szabadság fogalmakat, nem ismerik a pénz értékét, nem tudnak félretenni, hamar elköltik, és nagyok az elvárásaik, így keveslik a fizetést.
A különböző sérültségi szinttel rendelkezők különbözően viszonyulnak a munkához, ami a pontosságot, rutint, felelősséget, lelkesedést és elköteleződést illeti. A határintelligenciával rendelkező fiatalok az enyhe értelmi sérült vagy halmozottan sérült társaikkal szemben kockázatvállalóbbak, például elmennek külföldre dolgozni, tovább tanulnak, vagy akár jogosítványt is szereznek. Barabás Hajnal / Székelyhon.ro

Csendes emlékezés
Október 6-i gyásznap a Postaréten
Az RMDSZ Maros megyei és marosvásárhelyi szervezete október 6-án, pénteken délután a Székely vértanúk emlékoszlopánál, a marosvásárhelyi Postaréten tartott megemlékezést az aradi tizenhárom vértanú kivégzésének 168. évfordulóján.
Kossuth Lajos 1890-es beszédében Aradot a magyar Golgotának nevezte, ahol a magyar hadsereget vezető katonai elit – magyar, szerb, német, örmény – tagjai Jézushoz hasonlóan vértanúhalált szenvedtek – hangzott el Lőrincz János református esperes beszédében is. A Magyarország első miniszterelnöke, Batthyány Lajos, valamint az Aradon 1849. október 6-án kivégzett vértanúk – Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezić Károly, Láhner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Lenkey János, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József és Török Ignác – mellett az egybegyűltek arra a több tízezer katonára és civil áldozatra is emlékeztek, akik a magyar forradalom és szabadságharc során vesztették életüket.
Rendkívüli alkalommá mindenekelőtt az tette a megemlékezést, hogy az RMDSZ-vezetők úgy döntöttek, ezúttal legyen a polgároké, a marosvásárhelyi magyaroké a főszerep, ezért a civil szféra tagjainak adták meg azt a lehetőséget, hogy megemlékező beszédeiket elmondják. Bálint Örs műsorvezető elsőként a csíkszeredai főkonzulátus képviselőjét, Soós Zoltán konzult mutatta be az egybegyűlteknek, aki beszédében arra emlékeztetett, hogy 2001 óta Magyarországon hivatalosan is nemzeti gyásznappá nyilvánították október 6-át. Kiemelte a különböző származású és hátterű vértanúk etnikai sokféleségét, akiket az áhított szabadság helyett kivégeztek, de akik annak reményében haltak meg, hogy a vérrel öntözött földből új élet fakad, ezáltal vértanúhaláluk az utókor számára példakép marad.
Az RMDSZ beszédpályázatot hirdetett közép- és főiskolások számára, a beérkezett pályázatok közül a legjobbnak ítélt szónoklatot a Bolyai Farkas Elméleti Líceum XII.-es diákja, Hamar Márk Roland mondta el. Költői kérdéssel indította beszédét: Miért vagyunk itt? – tette fel a retorikai kérdést, amelybe szervesen ékelődött annak felvetése, hogy mások miért nem jöttek el, ünnepi beszédében pedig az őt és a kortársait foglalkoztató gondolatokat és érzelmeket feszegette.
Magyarok és nem magyarok
Hajdu Zoltán történelemtanár a magyar forradalom és szabadságharc elfojtásáról és a forradalom utáni könyörtelen megtorlás áldozatairól beszélt. Az Európán végigsöprő 1848-as szabadságharc a megsemmisítő katonai fölény következtében bukott meg. 1849 őszén az Aradon végrehajtott katonai elit kivégzése mellett – mellyel példát akartak statuálni – közel százhúsz embert végeztek még ki. A szabadságharc ugyan elbukott, de a nemzet áldozata nem volt hiábavaló, mert a jobbágyfelszabadítás, a közteherviselés, a törvény előtti egyenlőség kivívását nem lehetett meg nem történtté tenni, ami végül 1867-ben valósulhatott meg. A mártírok a történelem igazi győztesei, mert 168 éve rájuk emlékezik az utókor, nem pedig az akkori legyőzőiket dicsőítik – hangzott el a tömör összefoglaló végkövetkeztetéseként. Az orosz intervenciós csapatok előtti világosi fegyverletétel sértés volt az osztrák császári oldal számára, ugyanis ha nekik adták volna meg magukat a magyarok, annak üzenete egyértelműen az lett volna, hogy a szabadságharc elbukott. Ez volt az egyik fő oka annak, hogy a bécsi udvar a tiszteket megillető lőpor és golyó helyett kötél általi halálra ítélte őket.
A megemlékezés színvonalát Szabó Előd, a Titán zenekar szólistájának előadása emelte, aki az alkalomhoz szervesen illeszkedő Magyar jakobinus dala című vers megzenésített változatát adta elő: „Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz/Végül egy erős akarat?/Hiszen magyar, oláh, szláv bánat/Mindigre egy bánat marad./Hiszen gyalázatunk, keservünk/Már ezer év óta rokon./Mért nem találkozunk süvöltve/Az eszme-barrikádokon?” – tolmácsolta Ady Endre örök érvényű sorait az előadó.
A megemlékezésre többnyire középkorúak és az idősebb korosztályt képviselők gyűltek össze. A Marosvásárhelyi Művészeti Szaklíceum tizedik osztályosai, akik pedagógusaik kíséretében érkeztek, üde színfoltot jelentettek a postaréti borongós-szomorkás délutánban, akárcsak Köllő Magor, a Bolyai Farkas középiskola tizenkettedikes diákjának előadása. A közösen elmondott Miatyánkot követte a koszorúzás, a méltóságteljes rendezvény pedig a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget. Szer Pálosy Piroska / Népújság (Marosvásárhely)

„Az idő nem telik. Mi telünk.”
KAF kettős könyvbemutatójáról
Kettős könyvbemutatónak adott otthont péntek este a Mészárosok bástyájának alsó szintje. A Yorick Stúdió székhelyén először szervezte meg a Látó szépirodalmi folyóirat első irodalmi színpadát, amelyen ezúttal Kovács András Ferenc legújabb kötetét, illetve az életművéről szóló válogatást ismertették a jelenlévőkkel.
A telt házas közönséget Sebestyén Aba, a Yorick Stúdió vezetője köszöntötte, majd KAF mutatta be két beszélgetőtársát: Korpa Tamás költőt és Mészáros Márton irodalomtörténészt, kritikust.
Korpa Tamás elmondta, két könyvről beszélgetnek az est folyamán: a Bookart kiadó gondozásában megjelent Lözsurnal dö Lüniver című verseskötetről, valamint a Fiatal Írók Szövetsége által kiadott KAF-olvasókönyvről, amely Korpa Tamás, Mészáros Márton és Porczió Lívia szerkesztésében jelent meg, 446 oldalból áll, és KAF műveiről szóló kritikákat, recenziókat tartalmaz.
– A kötet kritika és tanulmánygyűjtemény, amely azt kívánja megmutatni, hogy mennyire dialógusképes, sok szakmabelit megmozgató életmű a Kovács András Ferencé – árulta el Mészáros Márton. – Igaz, ez csupán a töredéke a teljes recepciónak, nagyjából egyharmada annak. Egyedi, különleges, olyan szempontokat felvillantó szövegeket válogattunk ki, amelyekről nem szeretnénk, ha elvesznének. Észszerű terjedelmi korlátaink voltak, 1,2 millió leütésnél már éreztük, hogy agyonnyom a szövegi mennyiség. Cserébe bibliográfiát tettünk a végére. Arra is büszkék vagyunk, hogy egyáltalán a töredékét is sikerült visszaadnunk mindannak, amit Kovács András Ferencről írtak. Életem első cikke harmadévesként egy KAF-elemzés volt Jack Cole daloskönyvéről – ez egy olyan életmű, amelyhez kényszeresen mindig visszatérek. Középiskolában is tanítottam KAF-ot, van egy szint, amelynél nagyon jól megy. Tetszenek a diákoknak az alakmások, de ez az életmű annál sokkal többről is szól. Kompromisszumos első lépésként megnéztük, hogy melyek azok az irányok, amelyek mentén el tudjuk kezdeni a szerkesztést, bízunk benne, hogy ez valóban csak az első lépés volt. Cs. Gyimesi Éva 1983-ban KAF-ról írt kritikájától 2015-ig ível a szöveg. Erős törekvésünk van arra, hogy a legtöbb magyar tanszakkal rendelkező egyetemnek juttassunk a kötetből. Az pedig, hogy milyen kötetekből kerültek be szövegek, többet mond a recepció akkori állapotáról, mint azt, hogy ez volna a KAF költészetéről alkotott vélemény. Vannak olyan verseskönyvei, amelyeknek sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítok, mint azt a kritika tükrözi. Hiszen fontos jelzés a saját olvasáskultúránkról, ha valami hiányzik.
– Nagyon érdekes volt, amikor a fülembe jutott, hogy mire készültök, és megijedtem: az ilyen jellegű gyűjteményes kötetektől általában mások is visszarettentek – tette hozzá KAF. – Minden ember nagyon átmeneti állapot a földön, egy költő különösképpen. A teljes recenziónak az egynegyedét tartalmazza az olvasókönyv, amely így is majdnem 500 oldal. Rengeteg munka volt benne. A nyolcvanas években megjelent kritikák legnagyobb része már elérhetetlen, bizonyos cikkek csak igen nehezen találhatók meg. Nekem azért volt sok kiadott kötetem, mert harmincéves koromig inkább írtam, mint közöltem. Előszedtem, átgyúrtam, szöszöltem velük. A versekkel építkeztem, felépült egy egymásnak válaszolgató univerzum. Több kiadónál jelentek meg a köteteim itthon és Magyarországon egyaránt, az itteni könyvekről nemigen írnak ott, és fordítva. A recepció változik, az egyik divat éri a másikat, a költőt felrakják egy piedesztálra, aztán ottfelejtik. Igazából nincs rálátásom arra, hogy itthon vagy Magyarországon erősebb a jelenlétem. Számomra is tanulságos, hogy mit emlegetnek a kritikák. Az ember a legjobban úgy építi fel, amit csinál, ha nem építi fel önmagát. Ady az egyetlen költő, akinek sikerült az ,,önfelépítés’’, ő volt az első celeb. Ahogy Spiró György mondta, a magyar irodalom a költészetben nagy, de sajnos inkább prózát olvasnak és írnak. A magyar nyelv egy folyamat, nem lóverseny, nem Facebook-trófea. Az munka, közönyös, hideg kínlódás, néha játék, néha móka. Időn kívüli idő, jókedv. Ha kínná válik, abba kell hagyni egy időre. És közben a világ felé kell figyelni, mert a világ nagy. Kulturálatlanul élni pedig nem érdemes. Az ízlésváltozásokat sok minden befolyásolja, nem a két világháború közötti Angliában élünk. Szórt a figyelem, más csatornák is vannak, és ebben nincs semmi tragédia. Lehet nagyon fiatalosnak is lenni – én arra szeretek rájátszani, hogy telik az idő. Pedig az idő nem telik. Mi telünk.
– A verseskötet 2010 és 2017 közötti verseket tartalmaz, alcíme Füstparonáma, és a füst nagyon sokféle konnotációban kavarog a kötetben. Mit jelent ez? – kérdezte Korpa Tamás.
– 2010-ből bekerült két vers, 2013-ból egy. 2014-ből hat, de közben folyamatosan más könyveket írtam. A legtöbb vers az utóbbi négy évben született, alkalmi versek is találhatók közöttük. Az alkalmi versek el is komorulnak, majd átmennek félig vicces közéletiségbe. A címekben is benne van a füst. Bújkál bennük egy színházi regiszter, illetve egy diktatúra megidézése is, a kötet második részében pedig személyesebb, teljesen más jellegű versek is vannak. Főleg az utóbbi négy év versei ezek, éreztem, hogy nem érdemes tovább vinni őket magammal, mert ez a kötet így lesz egy történet. Mi is füstösek lettünk az idő folyamán. Egységesnek érzem a kötetet, holott az utóbbi pár évben más dolgaim is készültek. A nagyon figyelmes olvasásra ezek a versek kitárulnak – de nincs mindig idő a figyelmes olvasásra – válaszolta KAF a felolvasásban, sztorizásban is gazdag kettős könyvbemutatón. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)

Képírás – képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről
Banner Zoltán nyolcvanöt éves
Úgy érzem, ezúttal elmondhatom: könnyű helyzetben vagyok. Mármint könnyű helyzetben amiatt, hogy olyan személyiségről vallhatok színt a tisztelt olvasó előtt, akivel, mint kiváló műtörténésszel, műkritikussal, íróval, költővel, előadó- és szavalóművésszel, közéleti személyiséggel immár jó fél évszázada hozott össze a Sors Erdély, szűkebb értelemben véve Kolozsvár szellemi sugárútjain, és akinek a diktatúra horzsolásában megkopott sárga patinás szerkesztőségi íróasztala éveken át csupán alig karnyújtásnyira várta szebb idők eljövetelét a magamétól.
Nap, mint nap találkoztunk a főtéri Szent Mihály templom déli harangkondulásának aurájában az egykor Kós Károly tervezte fejléccel útjára indított Utunk irodalmi-művészeti és kritikai hetilap – talán nem túlzás ezt mondani –: mára legendássá átlényegült kiadói világában; ott, ahol a Forrás-nemzedék határozott szárnycsapásaitól minden politikai zimankó ellenére már érzékelhetően áramlott a lélegzéshez nélkülözhetetlen friss transzilván fuvallat. Banner Zoltán, a képzőművészeti, zenei, és színházi élet szakavatott krónikásaként és hetedhét (országot) megyét bejáró utazó nagyköveteként a művészeti rovatot vezette, szerkesztette és gondoskodott arról, hogy a mostoha kor zaklatásai és elvárásai dacára lehetőleg minden érdemleges művészeti esemény, figyelemre méltó műalkotás az akkori jelen és a még távolinak tűnő jövendő (itt van ma már!) prizmáin szemlélve, rangjához méltó helyet találjon a hétről hétre újraformálódó laptest hasábjain. Az ilyen, részleteiben igencsak sokrétű rovatszerkesztői tevékenység sikeres megvalósítása kellő hivatástudat, éberség és gyakorlat nélkül, majdhogynem eredménytelenségre van ítélve. Mert míg például a prózai rovat vezetője, ha közlésre szánt terjedelmesebb kéziratot (netán folytatásos regényrészletet) kap egy szerzőtől, amit továbbadva a főszerkesztőnek belátható ideig akár zavartalan „szabadságon” is érezheti magát, addig kollégámnak a lapkiadói ritmust, a nyomdai határidőket nemigen érzékelő külső szerzők néha igen alapos (át)szerkesztést igénylő anyagaiból kell húzva-alakítva mozaikszerűen fölépítenie a képekkel teletűzdelt oldalakat. Ma is szinte rejtély számomra, hogy effajta szellemi-lelki teljességet, szüntelen tájékozódási jelenlétet megkövetelő tevékenység mellett hogyan sorakozhat polcain három tucatnál több monográfia kötete Erdélyország jeles művészsorsairól, ami ennek tetejében még elenyésző szám is az ezret jóval meghaladó önálló írás, sőt több kötetnyi lírai szférákat megidéző szépirodalmi mű szerzőisége mellett.
Jóllehet máshol is említettem már, de szeretném itt és most újra szóba hozni azt az analógiát sugalmazó benyomásomat, ami minduntalan reám köszön, amint Banner Zoltán neve feltűnik előttem. Ez pedig az ouvre összevethetőségének nem csak szimbolikusan, de valósan is értelmezhető tartalma miatt áll fenn Firenze egykori kiválóságáéval, a Giorgio Vasariéval. Banner életművének legfontosabb szegmensét – művészetelméleti irodalmát –, megítélésem szerint jelentőségét illetően magabiztosan állíthatjuk párhuzamba a műelemzés atyjának, a polihisztor és reneszánszkori manierista építész, valamint festő életművének máig egyedülállóként minősített, egyben a műfaj bölcsőjét is megtestesítő papírra nyomtatott hagyatékával, ami mintegy százötven fejezetével A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című munkájában maradt az utókorra. Ám míg Vasari ezeroldalas gyűjteményében alapos dokumentáltsággal ugyan, de többnyire csupán néhány lapot szán egy-egy alkotóra, addig Banner Zoltán gazdagon árnyalt monográfiáiban tárja elénk a bemutatásra szánt mester művészetének átfogó érrendszerét, műveinek korrajzba ágyazott jelentőségét, közben láthatóvá varázsolva a stílusáramlatok sajátos tendenciáit is a reá jellemző emelkedett költői eszmék rajzolatában. De még további hasonlóságot jelenthet köztük annak megítélése, hogy a remekművek élete is véges, hogy az idő vasfoga és a barbárság gátlástalansága nem képes különbséget tenni érték és érték között. (Gondoljunk csak Leonardo da Vinci Francesco Sforzát ábrázoló lovas szobrának szánalmas végzetére). Minden alkotás ily módon véletlenszerű rosszsorsának akár áldozata is lehet, eszerint a hozzáértő írás igen sokat tehet egy-egy mű időbeli túléltetéséért. Hisz ismerős: hány mesterremek idézhető fel ma már kizárólag textusok rejtett sorai közül felbukkanva akár a görög idők kezdetétől fogva, mert a történelem nyugalmat nem ismerő csatazajában is léteztek olyan megszállottak, akik képesek voltak meghallani a szépségeket óvni szándékozó olimposzi Istenek magasból alászálló üzenetét. Néha nosztalgikus pillanataimban szívesen gondolok egy másik, ugyancsak jövendőlátó honfitársra is, Veress Ferenc hajdani fotográfusra, aki ugyan kezdetleges eljárással még, ámde magával ragadó képsorokban állította meg az Idő óriáskerekét, emígy rögzítve az 1850-es esztendőkben kincses Kolozsvárnak azt a szép arcát, amely mára szintén csupán a mementó egyre jobban foszladozó papírlapjain küszködik a mulandósággal. És ahogyan az itáliai reneszánsz körképe immár elképzelhetetlen Vasari akkurátusan egybe gyűjtött íráskoszorúja nélkül, vagy a messze tűnt Kolozsvár felidézése Veress nosztalgikus anzikszai hiányában, feltehetőleg ugyanúgy válik majdan nélkülözhetetlen forrásanyaggá Trianon villámcsapását és az „arany korszak” testet-lelket próbáló nyomását elviselni kénytelen Erdély művészeti életének kutatói számára Banner Zoltán papírra vetett műkrónikája.
Egykori grafikus kollégaként most is tisztán felidézem lendületesen hurkolt, már-már rajznak beillő vonalakkal jegyzett kéziratait, gyakorlott szerkesztői jelzésekkel „gazdagított” korrektúráját, mert Ő az, aki az írást mindmáig szó szerint isírásnak tekinti, ezt pedig számára nem a megabitoktól dagadó számítógép klaviatúráján lezongorázott betűk kopogása testesíti meg. Ilyen tehát Banner Zoltán történelemillatú scriptóriuma, ahol a szellem transzparens mesterműve és a kéz formateremtő nyoma, mint „opus manum” harmonikus egységgé idomul. (Hol van mára a kódexek egykori parádéja, ahol írás és rajz minden idők talán legbámulatosabb társkapcsolatában élt…).
Szerzőnk, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában napvilágot látott kötete szerkesztésekor (Képírás–képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről. Csíkszereda, 2016) észrevehetően „szemelgetni” kényszerült a terjedelmes és sokszínű életmű gazdag választékából. Ez nem kis fejtörést jelenthetett neki, miként maga is utal erre könyve előszavában. Merthogy naptári pontossággal kereken hatvan esztendeje a Csíki Múzeum Közleményei I. félévi számában (1957) megjelent tanulmánya óta oly gazdag szakirodalom került ki tolla alól, amiből szerkesztő legyen ám a talpán (mégoly egykori Utunk szerkesztő is), aki könnyeden tudna akárcsak egyetlen szempont figyelembe vételével is írásbokrétát csokorba szedni. Ám mégis éppen attól válik a végeredmény szellemgyönyörködtetővé, mivel Erdély olyannyira sokszínű művészeti arcvonásait látjuk benne visszatükröződni. Az író, noha óvva-aggódva, de mégis büszkeséggel teli bizakodással bocsájtja útjára művét „Persze csak azoknak, akik velem együtt hiszik, hogy volt/van/lesz erdélyi magyar művészet, transzilvanista világszemlélet, erdélyi lélek és gondolat, ami huszadik századi művészetünkben formát öltött.”
Tallózásunkat az időzónákban már az első fejezetcím visszaigazolja: „Amikor még a középkorban utaztam”, ekként aposztrofálja pályára léptének induló korszakát (1955) a Kárpátok szegletében meghúzódó Csíkország műkincsvilágát feltérképező, akkoriban még kerékpáros művészettörténeti időutazó, Banner Zoltán. Mert ne feledjük, ha művészetről beszélünk, egyszersmind történelemről és idősíkokról is beszélünk. Hisz szülessen meg egy mű akár a jelenben, csupán rövid idő kérdése, hogy a jelennel együtt maga is a múlt részévé váljék. A kötet végén viszont, „Kétezertizenöt” fejezetcímmel időrendiségben és zárszóként azokat a gondolatokat tárja elénk, amelyeket voltaképpen már igen régen megálmodott: lényege egy széles körű, az erdélyi művészetet minél teljesebb spektrumában reprezentáló képzőművészeti seregszemle fölépítése és bemutatása az anyaországban. Reményektől áthatva fogott tehát hozzá még 2000-ben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától kapott nem mindennapi megbízatásnak, hogy készítse el a Modern Magyar Művészet Múzeuma tervezett erdélyi részlegének szinopszisát. Ez a korszakos jelentőségű elképzelés a szóban forgó kötetben is olvasható, ám a megvalósulás, sajnálatosan mindmáig elmaradt. Aztán az egykori vágyálom részben valósult meg, amikor Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató helyettese hozzáértő és hathatós kurátori munkájának köszönhetően, a Sors és jelkép / Erdélyi magyar képzőművészet 1920-1990 című átfogó, időszaki kiállítás létrejött a budai királyi várban, és amelynek impozáns album-katalógusának egyik fejezet szerzőjeként Banner Zoltán az 1950–1990 között megjelent kiadványok prizmáján keresztül szemléli a korabeli művészeti élet sajtóban tükröződő jelenlétét.
A Képírás–képolvasás című kötet többi anyaga értelemszerűen e két szélső időpólus közé feszülő térben nyer kifejezést; műfaji értelemben igencsak sokrétűen, hiszen lapozás közben találunk tanulmányt, esszét, művészportrét, előadást, köszöntőt, levelet, jegyzőkönyvet, búcsúztatót, kiállítás megnyitó beszédet stb. Mindahány dokumentáltan helyezi látótérbe azokat a művészeti eseményeket, amelyek Erdély két világháború közti időszakában, valamint az azt követő kényszer-rendszer idegbénító fogságában a szellemi fennmaradásért folytatott túlélésben nyilatkoztak meg. Képi aforizmaként úgy ölt formát mindez előttem, mint ahogy egy lombhullató erdőben a rothadó avarból felbukkanó zsenge hajtások törnek áporodottságuk fogságából a tavasz friss üzenetével áradó fény felé; hol kisebb, hol pedig nagyobb virágszigetek látványos terítékével gyönyörködtetve a szemet, mindenkori újjászületésük biztos és eltaposhatatlan zálogaként. Némileg ily módon bomlottak ki Erdély szellemi humuszából is az önazonosulásukat kereső, létükben eltérő tájegységekből megszülető művészeti áramlatok, iskolák, stílus-csoportosulások és persze az érdemlegeset hozó, magányosan alkotók is. A könyvben felsoroltakra mind kitérni képtelenség volna, ezért csupán néhány megkerülhetetlen gravitációs sarokpontról tennék említést. Ilyen a két Szervátiusz: Jenő és Tibor szobrász-legendája, amely a transzilván szellemiségtől átitatott lélek erejével életre keltett matéria igazzá vált balladájával regél, vagy a zsögödi Nagy Imre magával ragadó festői attitűdjének vonzásában kialakult népi-expresszív jelenség térnyerése. De ide kívánkozik a Nagyváradon született, majd Kolozsváron alkotó, kivételes zenei képességekkel megáldott Rudnay tanítvány Miklóssy Gábor neve is, miként a marosvásárhelyi ősgyökerekből táplálkozó Nagy Pálé, lévén mindketten köztisztelettel övezett oktatók, akiknek szellemi-művészi aurájuk érzékelhetően gyűrűzött tova az elkövetkező nemzedékek frissülő szemléletvilágában. Nagy Imre életművében külön hangsúlyt érdemel az az eltökélt ragaszkodás, ahogyan rokonságot vállalt mindazokkal, „akik – bármilyen művészeti ágban – a legszorosabban földhöz ragadt népi rétegek sorsának és akaratának megjelenítésére esküdtek fel”. Ez a szándéka irodalomhoz kapcsolódva a népi írók iránti szimpátiájában, konkrétan a Helikon írók portréit megörökítő mintegy 40 rajzában tetten is érhető. Miklóssy Gábor gondolatai viszont elsősorban a képiség letisztult szürrealista jegyeit viselik magukon (érthető hát diákjainak ragaszkodása), amint az az itt olvasható példából is tisztán következik: „Hullafekete pernye hull a fehérpapok templomára. Dermedten áll a két torony, ablakaik, mint halálra vert lovak szemei, az irgalmat kémlelik a hályogosított jövendőben. A piszok fagyott tenyerében, mint az elmerült múltra emlékeztető bóják, némán állnak, vagy mint az elmúlás vitrinjében a kitömött madarak, amelyek többé már nem dalolnak. Az emlékezés egy tenyérnyi helyen letörli a sarat az idő félszázados kalitkájáról, a sarat, amit az itt hagyott évtizedek freccsentettek rá. /…/ Minden az elmúlás permetében áll, mint befagyott tóban a dermedt gólyák, amelyek egy őszön nem tudnak elrepülni.” Nagy Pálról viszont, a „legkonokabb küzdelmet önmagával vívó” marosvásárhelyi grafikus-festőről Banner többek közt így vall: „Nagy Pál az 1956-ból kimaradt Erdély ’ötvenhatos’ művésze volt, az elkeseredett felelősségtudat keletibb Kondor Bélája.”
Aztán párhuzamos jellegű tanulmányt olvashatunk a Koszta József és Tornyai János nevéhez köthető Hódmezővásárhelyen működő alföldi iskola és Trianon drámája nyomán a transzilvanizmus jegyeiben életre kelt székely festőiskola szellemiségéről, mely utóbbi voltaképpen szerzőnk értelmezésében nem más, mint „az alföldi festészet határon túli, hegyvidéki szárnya”. Ez az áramlat, megítélése szerint, miként az irodalomban, úgy a képzőművészetben sem stíluskategóriát jelent, hanem mindenekelőtt kifejezés- és magatartásformát testesít meg; ami nemzedékeken átívelő identitásával a magyar művészet korszerűsödését gyarapította: „szemléletével pedig az európai művészet forradalmainak a hullámgyűrűit szélesítette Kelet felé”.
Majd egy újabb írásban találkozhatunk az egyre népszerűbbé váló művésztáborok valódi értelmével, ahol az önfeladás helyetti ellenállás szellemében születtek meg jelentős kortárs műgyűjtemények; ilyen lett mára a már „klasszikusnak” tekinthető gyergyószárhegyi, a homoródszentmártoni, a Kalotaszeg lágy dombjai között Kós Károly kőbe-fába álmodott Varjúvárától alig sóhajtásnyira megbúvó zsoboki, vagy a dálnoki, a nagyszalontai. Mindközül mégis az Arad megyei Zerindi Képtár vált igazán emblematikus jelentőségűvé, azzal, hogy „örök példa, örök mementó marad, mivel az erdélyi magyar művészet rejtőzködésének a feloldására tett első kísérletként írja be magát művészetünk történetébe”. Visszaemlékszem, nem egy alkalommal éltem át magam is e táborok, helyszíni találkozók áradó vendégszeretetét, ahol az alkotás jótékony pillanatai mellett megtapasztalhattam az „ősközösségi szellem” sajátos ízű újjáéledésének modern kori változatát, az együvé tartozást, az együtt gondolkozást némelykor hajnalpírt köszöntő momentumaival. És ma már örömmel nyugtázzuk, hogy azóta Erdélyben gombamód bukkannak fel az újabb és újabb alkotótáborok, amelyek egyre elismertebb rangot nyernek akár nemzetközi téren is.
A szerző, ámbár némi fanyar honpolgári melankóliával fűszerezetten, de mégis őszinte nosztalgiával pillant vissza abba az idősávba, amelyről ezt veti papírra: „csodálatos évek voltak a hetvenes évek, különösen az évtized első fele. Ekkor érik be az ötvenes évek második fele és a hatvanas évek viszonylagos gazdasági és szellemi fellendülésének átmeneti szabadságában, nyitottságában felnőtt nemzedékek honfoglalása irodalomban, művészetekben, közművelődésben, főként a még jelentős román polgári, főleg bukaresti alkotó értelmiség (ezen belül például a képzőművészek és építészek) küzdelme révén a nyugati, főleg francia irányzatok, egyáltalán a liberálisabb közgondolkodás meghonosításáért. Rövid és szélmalomharc-siker volt ez, mégis áttörésszerű minőségi váltás történik a kultúra minden területén, s noha a diktatúra már a nyolcvanas évek elején ellentámadásba megy át, a leépülés csak a nyolcvanas évek közepén gyorsul fel; ám azokat a nemzetiségi kezdeményezéseket, amelyeknek az idők során valamiképpen sikerült intézményesülniük, különös csoda s főleg a fenntartó személyiségek áldozatos kitartása folytán, nem temette maga alá az országos összeomlás”. Ekkor értékelődött igazán fel a művészettörténészeket és műkritikusokat kellő számban nélkülözni kénytelen sajtó szerepe az írók, szociográfusok, riporterek újszerű felelősségével, ahogy egyre többen vállalták fel sajtóbeli jelenlétükkel a közművelődési és képzőművészeti események dokumentálását, vagy az arra érdemes művészarcok olvasónak szánt bemutatását. Iskolák előcsarnokai, szerkesztőségi szobák, klubok, színházak közösségi terei, sőt magán lakosztályok nyitották meg ajtajukat alkalmi, vagy rendszeres kiállítások, kamaratárlatok bemutatásához, ahol képi szimbólumok és példabeszédek leple alól kelhettek szárnyra a rejtőzködni kényszerülő, ámde suhanni vágyó szabad gondolatok.
Persze, a politikai viharfelhők sötétjének árnyékában lezajlott „művész-exodus” bekövetkező időszaka láthatóan érzékeny változásokat hagyott maga után – utal is erre Banner az érintett nevek felsorolásával –, mivelhogy mind többen leltek új hazára külhonban, a szomszédos Magyarországon vagy a nyugati államok délibábos illúziókkal kecsegtető határsávjain túl. Az élni akarás egzisztenciális kényszerűségének mindennapokra nehezedő nyomása pedig azzal járt együtt, hogy az eltávozott művészek jelentős hányadának hajdanvolt karakteres önkifejező látványvilága átalakult, az „ellenállás” egykori színei veszítettek erejükből, netán teljesen el is haltak, más szóval: a tartalom és forma az érvényesülés reményében új környezetéhez idomult át.
A kötet nyolcadik fejezete személyes hangvételű vallomással indul: „Műtörténészi és művészetírói pályám alfája és ómegája, tulajdonképpeni értelme: a transzilvanista gondolkodás és világszemlélet folytonosságának és végtelen megnyilvánulási jeleinek a feltárása a 20. század legkiválóbb erdélyi művészeinek az életművében.” E véleményformálás nem más, mint a szerző ars poétikájának hangja, amivel egyszersmind a kötet tisztán értelmezhető üzenetét is aposztrofálja, szemlét tartva az említett elvek erőterei mentén megszületett értékek színes palettája fölött. Elsőként Szolnay Sándorról olvashatunk esszét, akinek tevékenysége, mint a huszadik századi erdélyi művészsors „ősmodellje” írta be nevét a transzilván szellemi élet aranykönyvébe a Kós Károlyéval egyetemben, mert „nélkülük sohasem lett volna Barabás Miklós Céh, Műcsarnok, s emlékezetes, kisebbségi öntudatserkentő kiállítások”. Aztán Balázs Imre absztrakt expresszionizmusa jön szóba; ezt követi a csíkszeredai Hargita-műhely megteremtőinek két emblematikus alakja, Márton Árpád és Gaál András művészportréja, akikről szerzőnk az elragadtatás ünnepélyes hangjain nyílik meg: „… szeretnék most magasra emelkedni, és nagyon magasból – ha szabad ezt mondani: a Teremtő szemével nézni és gyönyörködni, hogyan születik valóban újjá az emberiség művészettörténete itt, Csíkszeredában”. Zsigmond Attila festői-grafikusi munkásságát értékelve pedig megjegyzi: „egyetlen nagy és mindig azonos erősségű áramkör sugárzása volt”. Akit kiemelten két írásban is méltat, Kádár Tiborról ezt írja: „Munkáinak sajátosan drámai ereje a racionális és az indulati elemek szétválaszthatatlan egybeforrottságából származik”. Majd újabb esszé jelzi a kolozsvári grafikai iskola Feszt László művészetének technikai bravúrosságtól áthatott vonulatát; itt Bardócz Lajos mellett a vonal valódi poétájaként is számon tartott, a Kriterion könyvkiadó egykori arculattervező grafikusával, Deák Ferenccel találkozhatunk; végül pedig az „új hullám” tragikusan korán eltávozott állhatatos sepsiszentgyörgyi művész prófétájáról Baász Imréről következnek elismerő szavak.
Egyetlen kiadványban félszáz esztendő művészeti kardiogramját rögzíteni, egyenlő a lehetetlenséggel. Ámde az a félszáznyi kötet, amely Banner Zoltán avatott tolla nyomán látott napvilágot, immár ott olvasható Erdély művészetének viharokkal dacoló emlékművén.
ÁRKOSSY ISTVÁN
(Megjelent a Magyar Napló­2017. augusztusi számában, köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta). Szabadság (Kolozsvár)

Kopogtat ajtónkon a negyedik ipari forradalom
Kolozsváron tartotta vándorgyűlését a Romániai Magyar Közgazdász Társaság
Hétvégén tartotta a Romániai Magyar Közgazdász Társaság (RMKT) huszonhatodik vándorgyűlését. A minden évben más-más helységekben megtartott szakmai találkozó idén az Ipari forradalom 4.0 címet viselte, és arra kereste a választ, vajon miként fog kinézni a jövő gazdasága. Péntek délután a kar aulájában a megnyitóra, négy plenáris előadásra, és díjkiosztásra került sor. Szombaton hat szekcióban összesen huszonegy előadás hangzott el hazai és külföldi szakemberektől. Megtudtuk: várakozáson felüli élénk érdeklődés mutatkozott a rendezvényük iránt, a háromszáz résztvevő Erdélyen kívül Magyarországról, Szlovákiából, Szerbiából érkezett.
A vándorgyűlés köszöntőkkel kezdődött. Keresztúri Zsolt RMKT-alelnök és Szász Levente dékánhelyettes arról a műszaki fejlődésről beszélt, amely annyira átalakítja mindennapjainkat. Kecskés Tibor magyar konzul emlékeztetett: kormánya szívén viseli a külhoni magyarság gazdasági helyzetét, olyan programokat támogat, amelyek elősegítik a szülőföldön való boldogulást, a kétoldali együttműködést. Csatlós Pál RMKT-elnök arról beszélt: a negyedik ipari forradalom a szemünk láttára bontakozik ki a kiberfizikai rendszerek révén, ez pedig változást fog hozni a gazdaság minden területén.
Az első plenáris előadásban Konrad Kaschek (igazgató, Robert Bosch Kft., Kolozsvár) a világban és Kolozsváron is végbemenő technikai fejlődésről értekezett, amely egyre okosabb gépeket dob be a termelésbe, és a cégeket eredményesebb partnerségre, a versenytársakra való szorosabb odafigyelésre készteti. Szász Levente a globális ellátási láncok trendjeiről beszélt. Gyakori, hogy ugyanaz a termékkomponens sok országot cserél, míg elkészül a végtermék. A költségek közelítik a fejlett országokét: pl. Kínában a munkaerő ára megkétszereződött, és a mi régiónkban is ez a tendencia. Jövőre a világ összértékének a felét az 1990-ben még fejlődőkként ismert országok fogják adni. Pleschinger Gyula (elnök, Magyar Közgazdász Társaság, a Magyar Nemzeti Bank Monetáris Tanácsának tagja) előadásának címe Digitális átállás a pénzforgalomban – a sikeres alkalmazkodás öt pontja volt. Szerinte a hagyományos technológiák nem támogatják az innovatív fizetési szolgáltatásokat, a virtuális pénzeket. Magyarországon új szabályozásokat dolgoztak ki, ami fokozza a bankok közti versengést. Ennek lemaradói és nyertesei lesznek.
Czakó Erzsébet (egyetemi tanár, Budapesti Corvinus Egyetem) a globalizáció visszahatásait vette számba. Olyan folyamatról van szó, ami kölcsönös függésre és körültekintésre vezet a gazdasági szereplők világában. A globalizációnak hullámai, korszakai vannak, de két paradoxonja is: egyszerű terméket sem lehet együttműködés nélkül előállítani, és bizonyos témákban felértékelődik az országok szerepe. A világgazdaság átrendeződik: Kína és India nagyon elindult a fejlődés útján.
Az előadó a negyedik ipari forradalomban a változást rögösnek, de elkerülhetetlennek látja, amelyben a sokszínűvé válás, a szétaprózódás és a társadalmi felelősségek megoszlása, minden szakma átértékelődése rajzolódik ki.
Rácz Attila (IT+Klaszter) beszélt az 5. Székelyföldi IT§C és innovációs konferenciáról. A sepsiszentgyörgyi rendezvény húszévi lemaradás behozatalát kívánja szolgálni.
Az est végén hagyományosan díjazták a Közgazdász Fórumban tavaly megjelent legnívósabb írás fiatal szerzőjét. Ezt most két kolozsvári érdemelte ki: Benedek Botond és Rácz Béla Gergely. A Wesselényi Miklós – díjat az RMKT korábbi elnöke, jelenlegi tiszteletbeli elnöke, Szécsi Kálmán kapta meg. Laudációt Somai József mondott. Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Kovács András Ferenc új köteteit mutatták be Kolozsváron
Mindig is érdekelte Kovács András Ferenc költőt a közélet, nem szokott hallgatni, ha mondanivalója van, a közéleti kérdések a Saltus Hungaricus kötetében erőteljesen jelen vannak, de más köteteiben is megtalálhatók.
Mindez Kovács András Ferenc Lözsurnál dö Lüniver című verseskötetét és az eddigi pályájáról áttekintést nyújtó kritika- és tanulmánykötet, a KAF-olvasókönyvet bemutató kolozsvári beszélgetésen hangzott el. Előbbi a Bookart kiadó gondozásában jelent meg, utóbbit a Fiatal Írók Szövetsége adta ki. A Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva Termében megtartott rendezvényen Balázs Imre József író, költő beszélgetett Kovács András Ferenccel, valamint a tanulmánykötetet szerkesztőivel, Mészáros Mártonnal és Korpa Tamással.
Kovács András Ferenc szerint a költészet egy mozgó valami, nem tudná megmondani, hogy mikor volt jó passzban, azaz melyik volt a legjobb korszaka. A beszélgetésen az is kiderült, hogy a népszerű erdélyi költő első kritikusa Cs. Gyimesi Éva volt. A KAF-olvasókönyv első tanulmánya is az ő tollából származik. Mészáros Márton elmondta, ebben az összes olyan szempont megjelenik, amely később a hermeneutikai elemezésekben szerepel. Mint Korpa Tamás kifejtette, a kritika- és tanulmánykötet egyben szövegmentés is, azok az írások is szerepelnek a válogatásban amelyek KAF kezdeti recepcióját jelentik. Bár Kovács András Ferencnek volt magyarországi kritikája is, két kivételtől eltekintve nem voltak az erdélyi kritikák szintjén. Mészáros Márton szerint elsősorban azért, mert a 80-as években az erdélyi kritikai érdeklődés jóval erősebb volt a magyarországinál. Hozzátette, a klasszikus KAF-olvasatok megnehezítik a kortárs recepció munkáját. Ezzel együtt bármennyire is töredékes, nagy érdeme a kötetnek, hogy a legfontosabb kritikákat, tanulmányokat egybe tudta szedni. Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)

Új templomot kap a huszonkilenc lelkes gyülekezet
Életveszélyessé vált régi temploma helyett újat álmodott a huszonkilenc lelkes sándorfalvi gyülekezet. Felépült az istenháza, vasárnap délután egy órakor használatba adják.
A templomszentelő istentiszteleten Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdet igét. A köszöntőbeszédek között Kátai Zoltán énekmondó reformációs énekei csendülnek fel – tudtuk meg Juhász Ábel telekfalvi lelkipásztortól.
Templomkrónika
A Sándorfalvi Református Egyházközségnek nem volt középkori temploma. A régi templom 1852-ben épült egy korábbi kápolna helyére. A templomépítéssel egy időben, fából készült a különálló harangláb, amelyben két harang szól. Mivel az egyházközség levéltára egy tűzvészben megsemmisült, a templomépítés részletei nem ismertek. 1924-ben támpillérekkel megerősítették az épületet. A ’70-es években végeztek rajta kisebb javításokat, azonban a földmozgások, földcsuszamlások következtében állapota folyamatosan romlott. 2003-ban a geológusi szakvélemény megállapította, hogy a templom alatti földterület állandó lassú mozgásban van, ami azt eredményezheti, hogy az épület falai elválhatnak egymástól. Az akkori becslések szerint a csuszamlás megállítása meghaladta volna a százezer eurós költséget. Az összeg nagysága és a gyülekezet szerény anyagi képességei miatt a tervet el kellet vetni. 2011-ig használták istentiszteleti célokra a templomot, de 2012-ben annyira megroggyantak a falak, hogy életveszélyessé vált, így le kellett zárni. Ezt követően az istentiszteleteket Szabó Márton sándorfalvi gondnok házában tartották.
Új istentiszteleti hely 2012-ben fogalmazódott meg egy új templom építésének terve. Az egyházközség visszakapott egy telket, amelyen egykor az iskola épülete állt. A terveket Tusa-Illyés Attila sepsiszentgyörgyi tervező és csapata készítette. A munkálatok előkészületei 2015-ben zajlottak, az építkezés 2016-ban kezdődhetett el. Elsőként a fából készült haraglábat költöztették át új helyére, megtartva eredeti formáját és minden olyan elemét, ami nem ment tönkre. Ez biztosítja a folytonosságot Telekfalva leányegyházközségének régi és új temploma között. A torony kivitelezője a baróti Cseresznyés Szilamér és csapata volt. A templom építésének munkálatait a székelyszentkirályi Lőrincz Attila és csapata vállalta. A költségek lényegesen meghaladták az egyházközség anyagi erejét, ezért a helyi adományok és közmunkák mellett pályázatokból és támogatásokból készülhetett el az új templom – tudtuk meg Juhász Ábeltől. A hatvannégy négyzetméteres istenháza negyven fő befogadására alkalmas, és festett kazettás mennyezet teszi ékesebbé. „Az új templom reményeink szerint e kis közösség megújulását is szolgálja, hiszen ebben az esztendőben a gyülekezet lélekszáma közel hatvan százalékkal növekedett” – fogalmazott a lelkipásztor. Molnár Melinda / Székelyhon.ro

Tudatos nyelvhasználókat nevelni
Új alapokon a román nyelv oktatása
okszor és sokat vitatott témát, a román nyelv oktatását tűzte évadnyitó rendezvényének napirendjére a Női Akadémia, amelynek meghívottjai Forgó Erika és Szőcs Imre, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum román szakos tanárai voltak. A két pedagógus a minisztériumi munkacsoport tagjaként részt vett a kisebbségi diákoknak szóló új román nyelv és irodalom tanterv kidolgozásában.
Koreck Mária, a Női Akadémia vezetője nyitotta meg az évadot, amelynek programfüzetét is kiosztották az érdeklődőknek, és felajánlották a program támogatásának a lehetőségét.
Az Újítás és kreativitás a román nyelv oktatása terén a magyar tannyelvű osztályoknál címmel tartott bemutató keretében a 2017/18-as tanévtől érvénybe lépett új ötödik osztályos tanterv részletes elemzését hallhattuk. Ez részét képezi az általános iskola mind a négy osztályát átfogó tantervnek, amelyet fokozatosan vezetnek be ötödik osztálytól kezdődően. Az előadók bemutatták, hogy a tantervben megfogalmazott célkitűzéseket hogyan tükrözi az új ötödik osztályos tankönyv, amelynek szerzője Bartolf Hedwig, és a Corvin Kiadó gondozásában jelent meg nyomtatott és digitális változatban is. A gyermekek, szülők és pedagógusok számára annyira fontos és gyakran hangoztatott témából ítélve arra számíthattunk, hogy zsúfolásig megtelik a Bernády Ház nagyterme, de sajnos nem így történt.
Már a beszélgetés kezdetén kiderült, hogy a magyar diákok számára két tankönyv készült, az egyik a Corvin, a másik a Corint Kiadónál jelent meg. Az előadók szerint, és ezzel a részt vevő pedagógusok többsége is egyetértett, a rendezvényen ismertetett tankönyv áll közelebb az új tanterv szelleméhez, ahhoz az igényhez, hogy a magyar gyermekek számára nem archaikus kifejezésekkel, tájszavakkal túlterhelt, hanem a mindennapi élethelyzetekhez közelebb álló szövegeken át történjen a román nyelv oktatása. Bár az iskoláknak kellett volna eldönteniük, hogy melyik könyvet választják, amint a pedagógusok elmondták, a Corint Kiadónál megjelent, nehezebbnek bizonyuló tankönyveket rendelte meg a tanfelügyelőség, holott itt, megyénkben alkalmuk lett volna a tanterv elkészítésében részt vevő romántanárok véleményét is figyelembe venni.
– Az új tanterv alapelve abból indul ki, hogy a magyar diákok anyanyelven sajátítják el a „világot”, és erre épül rá első osztálytól második nyelvként a román, ami a világnak egy másik formájába nyújt betekintést. Ezért minden új ismeretet az anyanyelvi alapra kell építeni – mondta előadásának bevezetőjében Forgó Erika.
Az ötödik osztály számára készült új román nyelv és irodalom tanterv fő felfogásbeli újítása, hogy a valós életbeli helyzeteket hozza be az iskolai tananyagba, továbbá, hogy a négy kommunikációs alapkompetenciát egészíti ki a sajátos multi- és interkulturális kompetencia fejlesztésével, amit integráltan mutat be a diákoknak. Az európai uniós szemléletet követő fogalmak jelentését bővebben is kifejtette Forgó tanárnő.
– A négy kommunikációs alapkompetencia a szóbeli szöveg értését, az írott szöveg értését és értelmezését, vagyis az olvasást, továbbá a kétféle szövegalkotást, az írást és a beszédet jelenti. Megjelenik az ötödik, a multi- és interkulturális kompetencia fejlesztése is. Ez azt jelenti, hogy az a gyermek, aki többnyelvű környezetben él, legyen képes arra, hogy a másik, nem anyanyelvi kultúra értékeivel is gazdagodjék.
A különböző kompetenciák bevezetése fokozatosan történik. Amit ötödikben bevezet, azt a következő évek során mind jobban kibővíti, eljuttatva a diákot arra a szintre, hogy a világ bizonyos dolgairól önállóan tudjon véleményt alkotni, érveket felhozni bizonyos társalgási környezetben.
Egy másik újítás szerint nem tartanak külön irodalom- és nyelvtanórát, nincs szó műfajelméletről. Mindez abból a meggyőződésből ered, hogy az ötödikes diák nyelvismereti szintje nem teszi lehetővé, hogy irodalmi szövegeket tudjon befogadni.
Egy másik újítás a felsorolt kompetenciák fejlesztésének módja. Az új típusú románórán kötelezően meg kell jelenjen a beszélt szöveg értése, ezért szöveget hallgattatnak a diákokkal. Megjelenik az úgynevezett beszélt nyelvi produkció, amikor adott témáról beszélnek, valamint az olvasásértés és az írás is.
– Ötödik osztályban tulajdonképpen minden tantárgy egy nagy téma, én és az ismert világ köré épül. Hatodik osztályban én és a környező világomra bővül az alaptéma, hetedikben én és a világ kultúráira, nyolcadik osztályban pedig én és a megismerés horizontjaira.
Így például olyan sportolóról, hegymászóról olvashatnak, akik a román kultúrához tartoznak. Beszélhetnek Mária királynő egyik leveléről, természetesen az ötödikesek szintjének megfelelően. A tankönyv bemutat szász és székely falvakat, hogy mindez beépüljön a diákok ismeretanyagába. Olvashatnak a Fogarasi-havasokban telente épített jéghotelről, a temesvári állatkertről, amelyek az iskolát a valós élethez közelítik. Megjelenik a képregény is, hiszen a mai világban a gyermekek a rövid, velős szövegeket kedvelik, ami esetleg képpel is társul, és a gyors információszerzést, majd a továbblépést teszi lehetővé. A világ ugyanis fejlődik, és a mai gyermekek új típusú kihívásokkal szembesülnek. A klasszikus műveltség mellett más típusú műveltségre is szükségük van. Meg kell tanítani őket az elmélyülésre is, de nem ez lesz a fő motivációjuk. Információt szeretnének minél gyorsabban szerezni, de ehhez értően kell tudniuk olvasni, eligazodni az információdömpingben. Nyolcadikra kell eljussanak a világról való elmélkedéshez, érvelő szövegekkel – hangsúlyozta az előadó.
A tantervben megjelennek az úgynevezett „alkalmazott” elnevezésű tartalmak. Ezeknek csak a használatát kell megtanítani, a szabályokat nem, mert nem az a lényeg, hogy bemagolja a meghatározást, hanem az, hogy használni tudja a nyelvet.
Az új tanterv nagy témája: én és a környező világom. A fő téma altémákra tagolódik. Az első altéma a személyiségi azonosítás. Ha a tanár azt veszi észre, hogy a gyermek nem tudja elmondani: hány éves, honnan jött, mi a szülei foglalkozása stb., akkor az alapismereteket kell rögzíteni. A következő altéma a játék és játékszerek, amibe a kedvenc időtöltésétől kezdve az egészséges életmódig minden beletartozhat. A következő a saját értékeim, ahol az egészségmegőrzéstől a könyvekig, az olvasásig nagy területet lehet felölelni. Egy következő altéma a nyelv és identitás. Itt megfogalmazódik, hogy mit jelent az anyanyelv és a másodnyelvek, melyek az Európai Unió nyelvei, egy újabb altéma: barátok az állatok világából. Ezekből három kötelező, a többit az osztály szintjének megfelelően lehet választani.
Az új tantervnek nem célja, hogy száműzze az irodalmat, de az csak akkor következik, amikor a gyermek már érett rá, és nem irodalomelméleti megközelítésből, hanem olvasásélmény feldolgozásaként. Alkalmazni lehet az összehasonlító nyelvszemléletet, a folyamatos múlt tanításakor például más nyelvekre utalni, amelyet már tanul a diák.
– A gyakorlatok szempontjából milyen újat hoz a tanterv, a tankönyv? – kérdeztük Szőcs Imre romántanártól, aki ebben a témakörben osztott meg sok játékos ötletet.
– A gyakorlatok három csoportra oszlanak: az olvasás előtti csomag, ami bevezeti a témát. Vannak a szövegről szóló gyakorlatok, amelyek több szempontból veszik figyelembe azt, és vannak a szövegből kiinduló feladatok, amelyek a mindennapokat hozzák be a szöveghez kapcsolódó információkkal
Megváltozott az órára való készülés módja is, hangsúlyozták az előadók, akik azt a tanácsot adják a szülőknek, hogy a szókincset kell pontra tenni, ezért nagyon fontos az új szavak elsajátítása. A gyakorlásra sok lehetősége nyílik a diáknak a különböző feladatok révén, de klasszikus bemagolandó sablonok nincsenek. A tankönyvben megjelent szövegeket átalakították, az új tanterv szerint ugyanis a gyermekek számára ismeretlen igeidőket ki lehet cserélni. Egy tanegység elsajátítása több órát ölel fel, és mindeniknek a végén román–magyar szótár található. Heti négy órában húsz szót kell elsajátítani – hangzott el, továbbá az is, hogy az új szavak magyar megfelelőjét is oda lehet írni, és a papíralapú szótárt is használni lehet. Az óra románul folyik, de ahol a gyermek anyanyelve segít, ott természetesen nem kell mellőzni azt.
Elkészült a tanári kézikönyv is, amely az Ábel Kiadó honlapján elérhető és megvásárolható. A könyvben konkrét tanácsok találhatók arra, hogy a különböző kompetenciákat hogyan kell fejleszteni, milyen gyakorlatokat lehet használni.
Az ötödikes gyermekek az új tanterv szerint fognak majd a ciklus végén vizsgázni, és az ígéretek szerint mire eljutnak a kilencedik osztályba, az új tanterv szellemében tanulhatnak tovább – hangzott el a rendezvényen, amelyen még sok kérdés és válasz fogalmazódott meg. Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)

A Baróti Magánerdészet nyílt napja
Jó kezekben a tölgyerdők
A tavaly első alkalommal megszervezett nyílt nap után, a Baróti Magánerdészet ismét erdei sétára hívta azokat, akiket érdekel az erdőgazdálkodás, és akik a terepszemle során betekinthettek az erdészek munkájába, fogalmat alkotva azok nem egyszerű napi teendőiről, arról, hogy mit tesznek azért, hogy a tulajdonosok végül a lehető legértékesebb faanyagot termelhessék ki területükről.
Míg az elmúlt évben a nyílt napot Erdőfüle környékén rendezték meg, a magán­erdészet ezúttal a középajtai közbirtokossághoz tartozó erdőbe hívta az érdeklődőket, ahol az erdészeti munkálatok különböző szakaszait lehetett szemügyre venni. Az „idegenvezető” ezúttal is Balázsi Imre erdőmérnök, körzetvezető volt, a nap főszereplőjévé pedig egyik legismertebb fafajtánkat, a tölgyfát nevezték ki. Az erdészek elmondták, hogy a tölgyfa, mint nálunk őshonos fajta, minden tulajdonos erdejében ott van, jó tulajdonságait (kemény, értékes fa) mindenki ismeri, ám azt már kevésbé, hogy a bükkhöz, a juharhoz, vagy a gyertyánhoz képest lassú a növekedése, ezért a tölgyfaerdők különleges odafigyelést, gondozást igényelnek. A legelső bemutatott erdei parcellából például eltávolították a tölgyfa fejlődését gátoló más fafajtákat, így a megmaradt tölgyfák jobban fejlődhetnek, szép példányokká nőhetik ki magukat.
– Nem baj az, ha feleannyi faanyag van egy adott területen, inkább az számunkra a fontos, hogy az a faanyag legyen értékes – hangzott a magyarázat. Egy másik parcellában, ahol már a sorrendben második vágás is megtörtént, azt mutatták meg, miként vigyáznak a tölgyfa-újulatra, hogy azok erőre kapjanak. – Ha a kis tölgyfacsemeték elérik a 20-40 centiméteres magasságot, már nem annyira kényesek. Ebben a parcellában öt éven belül levágjuk a megmaradt öreg faállományt, s akkor már csak vezetni kell a kis facsemetéket – mondták.
Vágásra kibélyegzett fákat is mutattak, szóba került a kitermelés mikéntje is. Megtudtuk: a legutolsó vágás a legértékesebb, hiszen arra már csak a legszebb fák maradtak talpon az adott erdőparcellában, és azt is, hogy a kitermelés meghatározott időszakában az erdőparcelláért a kitermelő cég felel, miután végeztek, a felelősség ismét az erdészetre hárul. A Baróti Magánerdészet tavaly ilyenkor csaknem 16 ezer hektár erdőt, beerdősült legelőt, gyérfás- valamint rendes legelőt kezelt Erdővidéken és környékén, idénre kétezer hektár erdővel gyarapodott az általuk gondozott állomány.
Benkő Lehelnek, a magánerdészet igazgatójának elmondása szerint ez a tény is alátámasztja azt, hogy a tulajdonosok megbíznak bennük, ezt a bizalmat pedig a tőlük telhető legfelelősségteljesebb erdőgazdálkodással próbálják honorálni. Böjte Ferenc / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Filmen örökítette meg a marosvécsi találkozókat Kemény János báró
Családi filmet kevesen forgattak a két világháború között Erdélyben, de Kemény János báró közéjük tartozott: a 17. Filmtettfeszt kolozsvári kiadásán az Erdélyi Helikon íróit láthattuk mozgóképen.
Az erdélyi irodalom mecénása, az Erdélyi Helikon megszervezője, Kemény János báró nemcsak szenvedélyes vadász volt, kedvtelései közé tartozott a fényképezés és a filmkészítés is. Mindez akkor derült ki, amikor Czigány Zoltán filmrendező az 1990-es évek elején kalandos módon bukkant rá Párizsban a 9,5 miliméteres tekercsekre és felhasználta azokat a Kemény János báró filmjei című 1992-es dokumentumfilmjében.
Ezt a filmet láthatta hétvégén a kolozsvári közönség, maguk a tekercsek ugyanis jelenleg a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban található Kemény-hagyatékban várják, hogy sor kerüljön a digitalizálásukra, tudtuk meg a filmvetítés utáni beszélgetésen.
Czigány Zoltán filmrendező megkereste azokat az embereket, akik még emlékezhettek a filmtekercseken látható emberekre, levetítette nekik a felvételeket és rögzítette első reakcióikat. Megszólal többek között Kemény Árpád, Marosi Ildikó, Sütő András, Kiss Jenő, Teleki Gemma, de a Kemény-gyermekeket a marosvécsi kastélyban nevelő egykori cselédlány is.
A felvételeken vadászzsákmánnyal pózoló Kemény János bárót, szaladgáló gyermekeit és a marosvécsi kastély számos híres vendégét láthatjuk: például Bánffy Miklóst, Tamási Áront, Nyírő Józsefet vagy a jóízűen nevető Teleki Károly grófot. A felvételek alatt és között hallható kommentárokból képet alkothatunk a marosvécsi találkozók hangulatáról, megtudjuk például, hogy Dsida Jenő, aki mindig a toronyszobában kapott szállást, itt olvasta fel először Psalmus Hungaricust. De a film nem áll meg az aranykornál, a megszólalók az államosítás utáni hányattatásokra is utalnak, és néhány felvillanó, retinánkba égő felvételen feltűnnek a kastélyban 2014-ig működő Neuropszichiátriai Rehabilitációs Központ szomorú körülmények között élő lakói.
Újabb filmfelvételek kerülhetnek elő
A némafilm-felvételek ismétlődéséből látni, hogy a Párizsban előkerült filmanyag nem túl hosszú. „Ez a jéghegy csúcsa” – mondta a Filmtettfeszt keretében szervezett beszélgetésen Szebeni Zsuzsa színháztörténész, a sepsiszentgyörgyi magyar kulturális központ vezetője. Mint mondta, a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött Kemény-hagyaték teljes átfésülését nyáron kezdték el. „Van olyan boríték, ami nem volt kinyitva, illetve még mindig van a mikrofilmtárban olyan felvétel, leginkább vadászatokról, amelyeknek a feldolgozása mai napig nem történt meg” – magyarázta a kutató, aki azt is hozzátette, hogy vannak olyan filmjelenetek, amelyekhez a Dámvad című, Kemény Jánosról szóló dokumentumfilm készítésekor még nem fértek hozzá, annak ellenére, hogy tudtak a létezéséről.
Nagy Kemény Géza, a báró unokája felidézte, hogy a hagyatékot a bukaresti magyar nagykövetség és a MALÉV-járat segítségével juttatták el a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumba, mikor a család úgy döntött, hogy áttelepül Magyarországra. Nem volt egyszerű: a hagyatékot MALÉV feliratú táskákban vitték, hogy ne keltsen feltűnést, hiszen a Securitate figyelte minden lépésüket.
Az örökös elárulta, hogy a hagyaték eddigi feldolgozása során a Czigány Zoltán 1992-es filmjében elhangzottakhoz képest számos új információ derült ki, például az, hogy a mészégető munkásként gürcölő írót Petru Groza parancsára helyezték át jobb munkahelyre. Előkerültek ugyanis Petru Groza akkori román miniszterelnök Kemény Jánoshoz magyar nyelven írt, irodalmi értékű levelei, külön érdekesség, hogy az elsőben még elvtársnak, a másodikban már írónak nevezi, a harmadikban pedig már őszinte barátsággal üdvözli. Kemény János válaszai sajnos egyelőre ismeretlenek.
Új megvilágításba került Kemény János színháztörténeti szerepe
A Kemény család három éve kapta vissza a marosvécsi kastélyt, ahol azóta, a helikoni leszármazottak éves találkozóján több kiállítást nyitottak meg, legutóbb nyáron, éppen Kemény Jánosról. Ez egy „alapkiállítás”, amit témák szerint fejlesztenek tovább, most éppen egy színháztörténeti résszel, mondta el Szebeni Zsuzsa.
Mint utalt rá, elképzelhető, hogy Kemény Jánosnak nagyobb szerepe volt a marosvásárhelyi Székely Színház alapításában, mint eddig gondolták, ugyanis előkerült az intézmény részletes költségvetés-tervezete, műsorpolitika-vázlata az író kéziratai között. „A történelmi körülmények nyilván nem tették lehetővé, hogy exponálja magát” – magyarázta a színháztörténész.
A feldolgozás alatt álló hagyaték több kincset tartalmaz még, hívta fel a figyelmet Szebeni Zsuzsa: egy „nagyon komoly” történelmi családregény vázlatát, Bánffy trilógiájának párhuzamát, személyes hangvételű jellemzéseket irodalmi személyiségekről, illetve a helikoni jegyzőkönyvekben olyan meglátásokat az erdélyi színház, mozi, vagy múzeum helyzetéről, amelyeket ma felmerülő kérdések kapcsán is lehetne hasznosítani.
Amellett, hogy minden más erdélyi arisztokratánál többet költött a kultúra támogatására, például megmentette a kolozsvári színházat egy óriási válságtól, Szebeni Zsuzsa abban látja Kemény János jelentőségét, hogy volt diplomáciai érzéke, a sokféle erdélyi értelmiségit együttműködésre bírni. maszol.ro

Bölcs diákok: kulturális sokszínűség, nemzeti értékek versenye
A tavalyi döntőben a Kolozsvári Református Kollégium csapata bútorfestésben is bizonyított
Kulturális sokszínűség címmel szervezi meg a 8. Bölcs diákok országos vetélkedőt 2017. október – 2018. augusztus között a Communitas Alapítvány, az Örökségünk Őrei mozgalom, a BBTE Magyar Biológiai és Ökológiai Intézet, a BBTE Kommunikáció, Közkapcsolatok és Reklám Intézet, a BBTE Interdiszciplináris Bio-Nano Tudományok Kutatóintézet, valamint a BBTE Történelem – Filozófia Kar, Magyar Történeti Intézet közreműködésével – jelentették be a vetélkedő tegnapi sajtótájékoztatóján. Nagy-Molnár Tamara és Sólyom Réka programkoordinátorok, a Communitas Alapítvány munkatársai elmondták: a vetélkedő célja, hogy a tanulók saját nemzeti értékeik iránti érdeklődését felkeltsék és fejlesszék az életkorukhoz mérten. Olyan világba tekinthetnek be, amelynek értékei a szép, az eredeti és a gyakorlati tudás, felfedezhetik az egyes tudományágak közötti összefüggéseket a kreatív feladatok, a színes programok által.
– Évről évre arra törekszünk, hogy olyan programokat találjunk ki a diákoknak, amelyek által szívesen tanulnak és szórakozva bővítik az ismereteiteket, olyan interdiszciplináris vetélkedőn, ahol felismerik az egyes tudományágak információi közötti összefüggéseket – mondta Nagy Molnár Tamara programkoordinátor.
A vetélkedő összesen 5 szakaszból áll: három online fordulót szerveznek, ahol a csapatok megmérettetnek, majd ezt követi március 12-én az összesített eredmények közzététele. Az 1–3. forduló összesített eredményei alapján kiválasztott legjobb 10 csapat kerül az elődöntőbe.
– A döntőben az első négy csapat vesz részt. A legjobb csapatok számára egyhetes élménytáborozást szervezünk. Idén is sok érdeklődőre számítunk, tavaly 13 megyéből összesen 108 csapat jelentkezett a vetélkedőre – ismertette a program részleteit Sólyom Réka.
Mihályfalvi Katalin, a vetélkedő feladatlapjainak kidolgozója elmondta: a kulturális sokszínűség téma két évet ölel fel: a 8. Bölcs diák vetélkedőn az egy nemzethez tartozó, viszont jelenleg nem egy ország határain belül élő népcsoportokkal és ezek kultúrájával fognak megismerkedni a diákok. – A második évben pedig olyan kisebbségekkel akarunk foglalkozni a program keretében, amelyek soha nem rendelkeztek önálló országokkal, mint például a katalánok – hangsúlyozta.
Markó Bálint, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese, a Magyar Biológiai és Ökológiai Intézet képviseletében elmondta, azért tartja fontosnak, hogy részt vegyenek a vetélkedő szervezésében, mert ez jó alakalom arra, hogy kapcsolatot építsenek ki a diákokkal még az egyetem előtti oktatásban.
Az interdiszciplináris vetélkedőre 4–5 fős csapatok (három–négy IX–XIII. osztályos diák és egy tanár) jelentkezését várják. Jelentkezni 2017. október 27-ig lehet elektronikus formában a www.bod.communitas.ro honlapján. A benevezés díjtalan.
Molnár-Galaczi Júlia, a Kolozsvári Református Kollégium angoltanára számára ez lesz a negyedik vetélkedő, amelyen részt vesz. – Az iskolásoknak nagy igényük van arra, hogy az iskolai tanuláshoz képest másképp szerezzenek ismereteket. Az iskolában elsajátított és többnyire elméleti megközelítésű tananyag mellett a versenyre való felkészülés gyakorlati jellege mintegy kiegészíti az iskolai tanulást. Másrészt pedig biztosítja az interdiszciplinaritást, amely szintén hasznos lehet a gyermekek számára. A feladatsorokat ugyanis minden évben úgy állítja össze a szervezőbizottság, hogy a különböző tantárgyakban, így például a reáltudományokban való jártasság mellett az irodalommal és a művészettel kapcsolatos tudnivalókat is ötvözze – nyilatkozta a Szabadságnak az angoltanár.
Domokos Boglárka a Kolozsvári Református Kollégium Rucaöröm csapatának tagjaként versenyzett a tavalyi vetélkedőn. – A tudás hatalom. Ki ne hallotta volna Francis Bacon szállóigéjét. Sokszor mondták ezt a tanáraim, ha a tanulásra akartak ösztönözni. Egy idő óta mégis foglalkoztat a kérdés, hogy vajon mi is a tudás? Meg vagyok róla győződve, hogy a tudás fogalma nem csak a fizikai képletek és a matematikai egyenletek megoldásának készségét jelenti. Az ember tudásának ennél többnek kell lennie. Erre tanított meg engem a Bölcs Diákok Országos Szintű Vetélkedő – fogalmazott a versenyző diák. – A csapattagok kiváló együttműködésének köszönhetően igazán értékes perceket töltöttünk egymás társaságában. Összetartás, nevetés, bizalom: e szavak jellemezték a közös munkát. A verseny folyamán mindenki elnyert egy-két szakmai címet a csapaton belül: volt biológusunk, aki nagyon szívesen bogarászott; kémikusunk, akinek olykor füstbe mentek tervei; de elmondhatjuk azt is magunkról, hogy olykor költői énünket is megmutattuk ország-világ előtt – értékelte a közös munkát. – De ahogyan már említettem a tudás mellett nagy hangsúlyt fektettek a szervezők a kreatívitásra, így a művészkuckónk éjjel-nappal üzemelt, így kerültek a karácsonyfára általunk készített díszek, a falra saját alkotásaink vagy akár a „királyi kamra aranykészlete” is az általunk készített „aranyozott” tárgyakkal büszkélkedhet. Így ragadt rá minden résztvevőre a Bölcs diák név, amelynek jelentése az élmények révén óriási többlettel bír a mi körünkben. Bízom benne, hogy a fiatalok érdeklődése biztosítéka lehet e verseny jövőjének, és az itt szerzett tudás által még hatalmasabbak lehetnek, hiszen nem feledhetjük, a tudás hatalom!

Szijjártó Péter a Krónikának: előtérben a patrióta külpolitika, nem szabad szívbajosnak lenni
Magyarország és Románia egyaránt belátta: a képességeiket, a két országot összekötő szálakat nem egymás kárára, hanem egymás javára kell használnia – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter, aki szerint pragmatikus együttműködésre van szükség a két ország között. A tárcavezető közölte, a román hatóságok jóindulatúnak mutatkoznak az erdélyi gazdaságfejlesztési programmal kapcsolatban, és ígéretet tettek az új csíkszeredai magyar főkonzul működési engedélyének jóváhagyására.
– A magyar diplomácia az ön mandátuma idején erőteljesen az érdekalapú külpolitikára fekteti a hangsúlyt, ami az ukrán oktatási törvény, illetve a marosvásárhelyi katolikus gimnázium ügyében kinyilvánított határozott álláspontban is megmutatkozott. Meddig hajlandó elmenni Budapest, amikor a magyar érdekek érvényesítéséről van szó?
– A világban zajló gyors és nagy horderejű változások miatt a külpolitika már nem az a kényelmes műfaj, mint volt néhány évvel ezelőtt, amikor a hosszú lefolyású stratégiagyártásról szólt, és a szóbeli jegyzék két hét alatt ért egyik helyről a másikra. A modern kommunikációnak köszönhetően, valamint a világ összeszűkülése és az egyre több konfliktus miatt a külpolitika mára éppen olyan gyors műfajjá – sok esetben harccá – vált, mint a belpolitika. A magyar külpolitikának az a hitvallása, hogy a leghatározottabban képviselnie kell a magyar érdekeket az ország határain kívül történő események alapján, így a legkeményebb diplomáciai eszközök használatától sem szabad megriadni. Ezért kérettem haza konzultációra a nagykövetünket Hollandiából, amikor a nyugat-európai ország budapesti diplomatája egyenlőségjelet tett a terroristák és a magyar kormány motivációi közé. Ez az oka, hogy világossá tettem: amíg Horvátországban a magyar gazdasági érdekeket sértő, a nemzetközi szabályokat be nem tartó események történnek, addig nem támogatjuk a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezethez (OECD) való csatlakozásukat. Hasonló okokból elleneztük volna Románia OECD-tagságát is, ha a marosvásárhelyi iskola ügyében nem születik meg a hosszú távú megoldás ígérete, és ezért tettük egyértelművé azt is, hogy a gyalázatos ukrán oktatási törvény miatt valamennyi létező ukrán érdekeltséget azonnal blokkolunk a nemzetközi szervezetekben. Nem szabad szívbajosnak lenni, és véget kellett vetni annak a túlhaladott külpolitikának, amely csak a meghunyászkodást ismerte, és megijedt a konfliktusoktól. A mostani patrióta külpolitika a végletekig hajlandó elmenni az ország, valamint a határainkon kívül élő magyar közösségek megerősítése érdekében.
– A többnyire feszültnek mondható utóbbi évekhez képest az elmúlt néhány hét során az enyhülés jelei mutatkoznak a magyar–román kapcsolatokban, egy indulatos nyilatkozatháborút követően még a vásárhelyi iskola ügyében is megoldás körvonalazódik. Minek tudható be ez a közeledés? Mennyiben jelenti a mostani elmozdulás az együttműködés beindulását? – Az elmúlt hetek eseményei világosan megmutatták Magyarország és Románia egymásrautaltságát. Millió szál köt össze bennünket a nemzeti közösségeink, a romániai magyarok és a Magyarországon élő románok révén. Mit nevezünk gazdasági egymásrautaltságnak, ha nem azt, hogy a két országnak egy év alatt hétmilliárd eurót meghaladó, dinamikusan növekvő kereskedelmi forgalma van. Olyan térségben élünk, amelyet a nálunk jóval erősebb országok néha pofozógépnek néznek, nem érzékenyek a mi érdekeinkre. A régió országainak észre kell venniük, hogy együttműködés és szoros kapcsolatrendszer nélkül nem tudunk érdeket érvényesíteni nemzetközi téren. Jó példa erre, hogy amióta a Visegrádi Együttműködés minden eddiginél hatékonyabban működik, sokkal erőteljesebb az érdekérvényesítésünk. Egy külső esemény, az ukrán oktatási törvény elfogadása egyaránt érzékenyen érintette Magyarországot és Romániát, és mivel Ukrajnában több mint félmillió román és magyar él, nyilvánvaló, hogy közösen kell fellépnünk. A teljesen értelmetlen, kívülről sokszor nehezen érthető konfliktusok generálása helyett a két ország képes közös sikertörténeteket építeni. Nem akarok nagy szavakat használni, de mindenképpen új dimenziót nyitott Liviu Dragnea román szociáldemokrata pártelnök és Orbán Viktor miniszterelnök, pártelnök két telefonbeszélgetése, majd az azt követő román nyilatkozatok, amelyek világossá tették: a bukaresti kormánynak az a szándéka, hogy megoldja a magyarság számára rendkívül fontos vásárhelyi iskolaügyet. Egyértelmű, hogy sokat tudunk ártani egymásnak, mármost ha ennyit tudunk ártani, akkor legalább ennyit tudunk használni. Mindkét oldalon leesett a tantusz, hogy a lehetőségeinket, képességeinket, a közelségünket, a bennünket összekötő szálakat nem egymás kárára, hanem egymás javára kell használnunk. Ha ez a racionális belátás végre mindkét b betűs fővárosban a kormányzati politika legmagasabb szintjére tud emelkedni, akkor az egymásrautaltságban sok mindent el tudunk érni közösen, a két ország és a két kisebbség pedig nagyon sokat profitálhat ebből.
– Ezek szerint van esély arra, hogy valamikor megnyílhatnak a Magyarország által régóta igényelt marosvásárhelyi és nagyváradi konzuli irodák? Ugyanakkor a román hatóságok nem ellenzik a magyar állam által Erdélyben beindítandó gazdaságfejlesztési programot? – Vannak előrelépések. Miután az erdélyi gazdaságfejlesztési programmal kapcsolatban világossá tettük, hogy pontosan azt akarjuk megvalósítani, mint az erdélyi szászokat támogató német állam, a román hatóságok nyitottnak és jóindulatúnak mutatkoznak. Így október 20-ig ki tudjuk írni a kisvállalkozásoknak, a mezőgazdasági termelőknek szánt pályázatainkat egymilliárd forint értékben. Megegyezés született az autópálya-összeköttetésről, valamint a gázvezetékek 2019-re történő kétirányúsításáról, és nagyon remélem, hogy a csíkszeredai és kolozsvári főkonzulátusainkon szolgálatot teljesítő diplomaták igazolványainak a kiállítása ügyében is átléptük a holtpontot. Ígéretet kaptunk arra, hogy az új csíkszeredai főkonzul is minél előbb megkapja a működési engedélyét. Gyakorlatilag mindenben megállapodtunk a kolozsvári magyar kulturális intézet létrehozásáról, egy-két utolsó bürokratikus diplomáciai feladat maradt hátra. Bízom abban, a románok meg fogják érteni, hogy nem rossz szándékkal akarunk magyar jelenlétet megteremteni. Mindig elmondom nekik: ha új képviseletet, még egy kulturális intézetet akarnak létrehozni, növelni kívánják a diplomatáik számát Magyarországon, semmi probléma, mi örülünk az ő jelenlétüknek. Reméljük, ez a megközelítés előbb-utóbb itt is teret és polgárjogot nyer. Nem akarok elhamarkodottan kijelenteni semmit, de az érzésem az, hosszú idő után román oldalról most mutatkozik a legnagyobb nyitottság arra, hogy a kapcsolatrendszerünket európai mértékkel is intelligenssé tudjuk alakítani.
– Feltételezem, a kétoldalú viszony enyhülésével magyarázható az is, hogy Magyarország szívesen látná a visegrádi országok körében Romániát.
– Idén már négy kétoldalú találkozónk volt Teodor Meleşcanuval, emellett többször váltunk szót különböző események margóján. Sokkal jobb, hogy ennyit beszélünk egymással, az nem volt helyes, hogy eddig nem tettük. A visegrádi országok az európai növekedés motorját adják, a növekedési ütemünk jóval magasabb az európai átlagnál, aminél a román gazdaság gyarapodásának üteme is jóval erősebb. Tehát ha összefogunk, nagyon komoly gazdasági profitra tehetünk szert. A V4 bővítése nincsen napirenden, ugyanakkor egy szoros együttműködés Romániával mindenki számára előnyöket jelenthet. Jó néhány regionális biztonsági kérdést egyformán látunk, pontosan tudjuk például, hogy a Nyugat-Balkán milyen kihatással van erre a térségre: ha ott rend és nyugalom van, akkor pozitív, ha viszont nincs, annak végzetes hatása is lehet. Ezért hívtam meg az EU bővítését hagyományosan és erőteljesen támogató visegrádi, illetve nyugat-balkáni országok ezen a héten Budapesten rendezendő találkozójára a román és a szlovén külügyminisztert is, akikről tudom, hogy támogatják ezt az ügyet. Az a lényeg, hogy minél erősebb legyen a hangunk. A románokkal pragmatikus alapon ezután is együtt fogunk működni, ha olyan külügyi kérdésekről van szó, ami nekünk húsba vágó, legyen szó az ukrán oktatási törvényről vagy az Európai Unió nyugat-balkáni bővítéséről. Különben Ukrajna esetében azért kell határozottan kiállni, mert nemcsak egy már meglévő bajt kell rendezni, hanem meg kell előzni néhány újabbat is, ugyanis az állampolgársági és a nyelvtörvény tervezett módosítása a létében fenyegetné a kárpátaljai magyar nyilvánosságot és a közösséget. Mivel ugyanez érvényes a Cernăuți megyében és környékén élő román kisebbségre is, Bukarest átérzi ezt a problémát, ezért pragmatikusan együtt kell működnünk.
– Román politikusok és véleményformálók előszeretettel igyekeznek összefüggést teremteni a jó magyar–orosz államközi kapcsolatok és a székelyföldi autonómiatörekvések, illetve ezek Budapest általi támogatása között. Mi a véleménye ezekről a spekulációkról?
– Míg világ a világ, mindig lesznek olyan percepciók, olyan szellemek, amelyek ellen harcolni kell. Persze az ember nem tudja, ilyenkor komolyan kezdje-e fejtegetni, hogy ez nincs így, vagy egyszerűen intézze el azzal, hogy bolond lyukból bolond szél fúj. Egy kormánynak kutya kötelessége kiállni a határokon túl élő nemzeti közösségekért függetlenül attól, hogy van-e nagyhatalom a szomszédban. Mi nem azért állunk ki a magyarokért a Felvidéken, Kárpátalján, a Vajdaságban, Erdélyben, a Székelyföldön, mert van egy pragmatikusnak mondható kapcsolatunk az oroszokkal a kölcsönös tisztelet alapján, hanem mert ez a kötelességünk. Ha rossz lenne a kapcsolatunk Oroszországgal, ugyanígy kiállnánk a nemzeti közösségeinkért. A magyar külpolitika nem a washingtoni, brüsszeli, moszkvai érdekeket képviseli, a magyar külpolitika a magyar érdekeket képviseli. Tudom, nem volt ez mindig így, de amíg én tölthetem be a külügyminiszteri posztot, addig ez biztosan így marad. Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)

A nemzet mártírja – Szacsvay Imre emlékülés az Országházban
A Magyar Országgyűlés Hivatala Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatósága 2017. október 6-án emlékülést rendezett az Országház Delegációs termében. A konferencia a 2015 októberében indult Az 1848–49. évi országgyűlés mártírjai emlékkonferencia folytatásaként Szacsvay Imre országgyűlési képviselő, a képviselőház jegyzője, az 1848-49-es szabadságharc vértanúja számára kívánt emléket állítani.
A megjelenteket Bellavics István köszöntötte. Az Országgyűlés Hivatala Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatóságának vezetője kiemelte, hogy külön feladatnak tartják az országgyűlés történetének feldolgozását, konferencia sorozat által, amelynek előadás anyagát utólag publikálják is. Elmondta, hogy az idei rendezvény több szempontból is különleges, hiszen az Országház Delegációs termét helyreállították, Szacsvay Imre pedig az egyedüli volt, aki a népképviseleti Országgyűlésben végzett munkájáért kapta a halálbüntetést, ugyanakkor a 2000. október 24-én kialakított Szacsvay terem, megemlékezési ponttal bővül.
A konferenciát Hiller István, a magyar Országgyűlés alelnöke nyitotta meg. Feltette a kérdést Mi tart össze egy nemzetet? Erre válaszolva kiemelte, hogy az ilyen megemlékezések mélyítik a nemzeti összetartozást, illetve örvendetes hogy az, amit 1999-től az országgyűlés jegyzői elkezdtek ma is több szálon tovább folytatódik.
Az előző évi konferencia előadásaiból létrejött Az első népképviseleti országgyűlés mártírjai: gróf Batthyány Lajos című tanulmánykötetet Velkey Ferenc, a debreceni egyetem docense mutatta be. Ezután Erdődy Gábor, a budapesti ELTE egyetemi tanára, a konferencia levezető elnöke vette át a szót ismertetve a Szacsvay-kutatás mai helyzetét.
Az első előadó Melkovics Tamás egyetemi tanársegéd (ELTE) A bihari „kis Kossuth” címmel tartott előadást. Ebben összehasonlította Kossuth és Szacsvay pályáját, elhelyezve azt a reformkori politikai kontextusban.
Kedves Gyula az Országgyűlési Múzeum szakmai vezetője, Nagyváradról a képviselőházba, avagy választások új tartalommal a régi formák között címmel értekezett. Ebben elemezte azt a hat hetes időszakot, amely alatt a képviselőválasztások végbementek, mivel ezek sorsdöntőnek bizonyultak Szacsvay életében. Aláhúzta, hogy a magyar történelemben először választottak olyan képviselőket, akik maguk dönthettek és nem kaptak előzetes megbízást senkitől.
Pelyach István szegedi egyetemi tanár, előadásának címe Szacsvay Imre a népképviseleti országgyűlés képviselőházában volt. Ebben ismertette Szacsvay képviselői tevékenységét és elhelyezte őt az 1848-1849-es időszak politikai palettáján.
A konferencia szünetében az Országház Szacsvay Imréről elnevezett termében közösen emlékeztek meg a vértanúról. Beszédében Szabó Ottó, a Jegyzői Iroda nyugalmazott vezetője, kitért a 2000. október 24-i kezdetekre és a Szacsvay kultusz előrehaladására. Örömmel újságolta, hogy 2017. október 6-tól ebben a teremben egy állandó Szacsvay emlékpont jött létre, amelynek fő ékessége, a Magyar Nemzeti Múzeumtól áthelyezett Szacsvay Imre eredeti biedermeier íróasztala, amelyen a Függetlenségi Nyilatkozatot is fogalmazta. Szacsvay Imre megható búcsúlevelét Szacsvay László, a Nemzet Színésze olvasta fel.
Az emlékülés második részét Dobszay Tamás egyetemi tanár (ELTE) Jegyzők a képviselőházban – az 1848-1849-es képviselőház szerkezete és működése előadása nyitotta meg. Ebben hangsúlyozta, hogy számos változás volt a törvényjavaslatok tárgyalási módjában, majd részletesen ismertette a jegyzők feladatait, amely az előző ülés jegyzőkönyvének felolvasásával kezdődött és az aktuális ülés jegyzőkönyvének hitelesítésével zárult.
Hermann Róbert egyetemi tanár (Károli Gáspár Református Egyetem) bemutatta az utat, amely a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadásához vezetett, ismertetve annak jelentőségét. Eloszlatta azt a tévhitet, hogy a magyarok lázadok, lennének, mert a törvénysértések és a béketárgyalások sikertelensége vezetett oda, hogy a magyarok kénytelenek elkezdeni az önvédelmi harcot, amely rövid idő után szabadságharccá fejlődött. Aláhúzta, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat se nem ártott, se nem használt, azt pedig, hogy mennyire volt jogszerű értelmetlen felvetni, hiszen a helyzet a bécsi udvar általi folyamatos törvénysértések miatt alakult ki.
Végül Fleisz János nagyváradi egyetemi tanár, Szacsvay-kutató tartotta meg vetített képes előadását Nagyvárad mártírja – Szacsvay Imre emlékezete címmel. Ebben kitért a 150 éves nagyváradi Szacsvay kultusz fő eseményeire, kezdve a szoborra való gyűjtéssel, majd a Szacsvay-szobor 1907. március 15-i felállításával, annak 1937-1938-as lebontásával, illetve 1942. májusi visszaállításával. Ezután bemutatta a Szacsvay ábrázolásokat, relikviákat, nagyváradi emlékhelyeit.
Kiemelte, hogy Szacsvay Imre emlékének ápolásában 1989 után előnyős változás állt be, szobra a március 15-i és október 6-i nagyváradi, bihari megemlékezések fő színterévé vált, eleinte nagy tömegek részvételével. A kedvező fordulat azonban 1999-ben történt, amikor a vértanú kivégzésének 150. évfordulóján nagyszabású rendezvényt szerveztek Nagyváradon. 2000. október 24-én a Magyar Országgyűlés jegyzői kara kezdeményezésére, Szabó Ottó főosztályvezető szervezésében első alkalommal rendeztek Budapesten Szacsvay Imre emléknapot. 2011-ig összesen 11 alkalommal került sor a közös főhajtásra, évente váltakozó helyszínnel Nagyváradon és Budapesten. Ezekkel, illetve a megjelent három kötettel, főleg Fleisz János Egy tollvonás volt a bűne. Szacsvay Imre az Országgyűlés vértanú jegyzője, Budapesten 2009-ben megjelent monográfiájával sokat sikerült pótolni az elmaradásból, de maradt még adósság bőven, hiszen például Nagyvárad több mint 800 utcájából Szacsvayról ma sincs utca elnevezve.
Ha politikai okokból a közös emlékezések abba is maradtak, más vonalakon a Szacsvay kultusz tovább folytatódott. Ilyen a parlamentben az emlékülés, de ilyen volt például Nagyváradon, már 2011 szeptemberében, amikor a Coşbuc Általános Iskola felvette a Szacsvay Imre nevet, vagy 2014 márciusában a Biharsályiban felavatott Szacsvay Imre mellszobor, illetve legutóbb a nagyváradi Szacsvay szobor felújítása. Az értekezés végén elhangzott: „Remélhetőleg, mindaz, ami az utóbbi több mint tizennyolc évben történt, valamint a megjelent kötetek jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy Szacsvay Imre megkapja méltó helyét nemzetünk nagyjai között, hiszen Szacsvay szabadság- és hazaszeretete a legtisztább példamutatás, amelynek mindig ott kell élnie az utódok emlékezetében”. Reggeli Újság (Nagyvárad)

A közönség és a társművészetek felé nyit a gyergyói színházi kollokvium
Pénteken kezdődik a Nemzetiségi Színházi Kollokvium XII. kiadása Gyergyószentmiklóson. Verseny továbbra sem lesz, a szakmai kiértékelőket pedig közönségtalálkozók váltják fel. Csütörtök este, a nulladik napon mutatják be a házigazda Figura Stúdió Színház Puskin nyomán: Anyegin című előadását, a tíz nap alatt még kétszer lép fel a gyergyói társulat legfrissebb és legjellegzetesebb előadásaival. Ebben az évben egy kivételével minden romániai kisebbségi színház jelen lesz, emellett földrajzilag és műfajilag is bővül a kínálat, mondta el a színház igazgatója, Albu István.
Nemrég vetted át a Figura Stúdiószínház vezetését, így először veszel részt szervezőként a fesztiválon. Hogy látod, mennyire alakítja a te személyed a színházi kollokvium arculatát? Lesz-e valamilyen fontos változás?
Múlt év december elsejétől vagyok itt Gyergyóban véglegesen igazgatóként, már akkor elkezdtük szervezni a fesztivált. Tulajdonképpen ebben nem nagyon volt részem azelőtt sehol, bár láttam már fesztiválokat, meg Kolozsváron valamennyire bele is tudtam kóstolni a háttérmunkába, főleg művészeti szempontból. Köszönetet kell mondanom azoknak, akik itt dolgoznak, és nem egy kiadást leszerveztek, mert a legtöbb dologban rájuk támaszkodom. Persze nekem is van elképzelésem arról, hogy hová kellene tartson ez a fesztivál. Meg kell őrizzük a lényegét, mégpedig azt, hogy a kisebbségi színházak párbeszéde, kollokviuma ez elsősorban.
Elsősorban több járulékos programot dolgoztunk ki, és elmaradnak a szakmai beszélgetések, ezek helyett közönségtalálkozók lesznek, mert fontosabbnak tartjuk azt, hogy a közönségtől jöjjenek visszajelzések az alkotók részére, és ugyanúgy az alkotók meg tudjanak válaszolni olyan kérdéseket, amelyeket maga az előadás esetleg nem válaszol meg. Fontosabbnak tartom ezt a fajta megközelítést egy fesztiválon, mintsem a szakmai kiértékeléseket, amelyek igen zártkörű, nagyon szűk és egyéni látásmódokat mutatnak meg.
Tehát nyittok a szélesebb közönség felé?
Igen, szeretnénk nyitni a közönség felé, és szeretnénk, hogy a fesztivál valóban fesztivál legyen, ünnep, élmény legyen mindenki számára, annak is, aki játszik, annak is, aki nézi, ne pedig szorongás és versengés valamiféle értelmetlen díjakért.
Az ország minden kisebbségi színháza jelen lesz, kivéve a saját fesztiválja miatt távolmaradó bukaresti zsidó színházat. Az előző években ez miért nem valósulhatott meg, mi kellett hozzá, hogy most összejöjjön?
Igen, sajnos velük nem tudtuk összeegyeztetni, nagy sajnálatunkra, hiszen izgalmas előadást néztünk ki, a Corp străin (Idegen test) címűt, reméljük, hogy el tudjuk majd hozni fesztiválon kívül.
Sok mindentől függ az, hogy a tervekből mi tud megvalósulni és mi nem, természetesen elsősorban pénztől, ugyanakkor szerencsétől is, hiszen az október elég zsúfolt a színházak szempontjából, első bemutatók és felújító próbák vannak, más fesztiválok, úgyhogy elég nehéz összeegyeztetni tíz napra huszonegy előadás jelenlétét, mert nem csak a kőszínházak, hanem független társulatok is képviseltetik magukat.
Vállalkozóktól is sikerült támogatást szerezni. Mivel lehet meggyőzni őket, hogy megéri támogatni egy színházi fesztivált?
Azt hiszem, az egész városnak fontos a fesztivál, hiszen mégiscsak a megye legnagyobb színházi eseményéről van szó, és egyik legnagyobb kulturális és művészeti rendezvényéről, ezt azért felismerik itt a vállalkozók is. És nem utolsósorban láthatnak másfajta színházat is, mert azért elég nehéz fesztiválon kívül elhozni Gyergyóba a kolozsvári, az újvidéki vagy a temesvári társulatot, nagyon messziről jönnek, sokba kerül egy ilyen előadás fogadása.
Mindig örülök, ha emberek ki tudják fejezni a színház iránti törődésüket, akármilyen kis mértékben is. Van egy szép történetünk: Gyergyószentmiklóson a trafikos néni kevéske megtakarított pénzéből próbált adni a fesztiválra. És igazából ez jellemző a városra, természetesen nem minden vállalkozó adakozik, nem is várható ez el, de sokan megpróbáltak a lehetőségeikhez képest segíteni.
Melyek azok a társulatok, amelyek eddig nem léptek fel Gyergyóban, és most itt lesznek?
Először van itt az Újvidéki Színház, és nagy örömömre szolgál, hogy a kolozsvári színházat ismét itt lehet látni Gyergyóban a kollokviumon. Próbáltuk bővíteni a programot, ezért is hívtuk el Budapestről a Kávát, akikkel amúgy szoros kapcsolatban állunk, a Te színházad program keretében voltak már nálunk és reméljük, hogy nem is ez lesz az utolsó vendégjátékuk itt.
Mennyire köszönhető a kolozsvári színház jelenléte annak, hogy most volt egy olyan előadásuk, a Homemade, ami befér a Figura színpadára?
Azért a Figurának nem olyan pici a színpada, hogy olyan sok minden ne férne be, természetesen kisebb, mint a kolozsvári vagy a vásárhelyi színházé, de azért a környékbeli társulatokhoz képest nem állunk olyan rosszul, most már technikailag sem. Nem csak a Homemade fért volna be Kolozsvárról a színpadra, de több mindentől függ, hogy melyik társulat melyik előadással tud részt venni, mint mondtam, akár anyagi, akár egyeztetési problémák is felmerülhetnek, és persze technikai feltételek is vannak.
Említetted, hogy ebben az évben több lesz a kísérőprogram. Milyen újdonságokkal készültök?
Több minden van, ami érdekesség. Természetesen felolvasószínház még volt, ezt folytatjuk, nagyon jó az együttműködés most a könyvtárral és a múzeummal is, úgyhogy lesz egy rendkívüli, nem teljesen hagyományos könyvbemutató, performansz- és kiállítás-jellege is van, illetve lesz két filmvetítés. Olyan választékot próbálunk kínálni, hogy ne csak színházat kapjanak a nézők, hanem minél több mindent, ami a színházzal kapcsolatos. Tervben volt például, hogy ne csak az Ernelláék Farkaséknál című film jöjjön, hanem az előadás is, de sajnos a fesztivál idejére ezt nem sikerült leegyeztetni. Reméljük, hogy majd később el fogjuk tudni hozni. Zsizsmann Erika / maszol.ro

A kapumentés szolgálatában – Székelykapuk Napja Máréfalván
Hagyományteremtő jelleggel szervezik meg idén október 13-án a Hargita Megyéért Egyesület kezdeményezésére, Hargita Megye Tanácsa, Máréfalva Község Polgármesteri Hivatala, a Kőlik Hagyományőrző Művelődési Egyesület és a máréfalvi Nyírő József Általános Iskola partnerségével a Székelykapuk Napját.
A szakmai tanácskozással egybekötött rendezvény emléket állít Kovács Piroska néninek, és felhívja a figyelmet az általa elkezdett értékmentő munka folytatásának szükségességére.
Az idei rendezvénysorozat a máréfalvi kultúrotthonban veszi kezdetét, ahol a köszöntőbeszédek után kerül sor a szakmai konferenciára, amelynek eredménye egy útmutató lesz a székely kapuk felújításához. A műhelymunka után megemlékeznek a jelenlevők Kovács Piroska néniről a máréfalvi temetőben, majd kaputúrával folytatódik a program.
A programmal párhuzamosan a Kőlik Hagyományőrző Művelődési Egyesület gondozásában további tevékenységeken vehetnek részt az érdeklődők, amelyek Kovács Piroskának állítanak méltó emléket.
Ünnepi megemlékezés Kovács Piroska tanárnő halálának i. évfordulóján 2017. október 13-án
Kovács Mihályné Lukács Piroska, mindannyiunk Piroska nénije, Máréfalván született 1932-ben, elhunyt 2016. október 13-án Székelyszentléleken.
Kapuja-ajtója nyitva volt rokonnak, barátnak, vendégnek, asztalánál sok jó szót kapott mindenki. Hiányzanak a meghitt beszélgetések, okos tanácsai. Több évtizedes pedagógusi munkáját a közösség szolgálata jellemezte.
Magáénak tekintette megoldásra váró közösségi gondjainkat, öregségében sem tudott közömbös lenni irántuk. Megvalósult álmai, munkái lépten-nyomon ránk köszönnek faluszerte és kiadványaiban. Tennivaló bőven van a továbbiakban is. Erről is kell szólnia a megemlékezésünknek!
Az emléknap programja
10 óra Fába rótt oklevelek székelykapu ismereti verseny a Nyirő József Általános Iskolában
10 óra Székelykapuk Napja -A kapumentés szolgálatában, néprajzi konferencia, műhelymunka a máréfalvi Művelődési Otthonban
13 óra koszorúzás, gyertyagyújtás a temetőben
14-15 Látogatás a Tájházban, ebédszünet
15 óra Dokumentum filmek a máréfalvi Művelődési Otthonban
16 óra A Kőlik Művelődési Egyesület gyűlése
18 óra Évfordulós mise a Szent Imre templomban
Valamennyi program nyilvános, szívesen látjuk az érdeklődőket! Szallós Kis Judit elnök / Erdély.ma

Új lendületben az ötvösdi magyarság
Szeptember végén egy 17 személyből álló ötvösdi delegáció, Patik Izabella helyi tanácsos vezetésével, meglátogatta Nyírtura községet (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Magyarország), a jövendőbeli testvértelepülést. A két település között tavasszal megvolt már az első találkozó, amikor a nyírturai vendégeket fogadták Ötvösdön, és abban egyeztek ki, hogy tartalommal és közös rendezvényekkel töltik ki az újonnan kialakított kapcsolatot a két település között.
Mikó Gábor, nyírturai polgármester házi készítésű ínyencségekkel fogadta vendégeit, majd a településen éppen zajló Őszi kavalkád rendezvényre kísérte el. Örömmel nézték végig az idősek klubja által készített előadást, majd az ezt követő Irigy Hónaljmirígy-koncertet. Három ötvösdi ügyes szakács asszony benevezett a sütemény versenyre. Mindhárman, Bénák Ilona, Miroi Edit és Bálint Katalin, különdíjban részesültek.
Az estét közös kikapcsolódással zárták a nyírpazonyi vendéglőben, ahol Mikó Gábor polgármester ünnepélyesen üdvözölte vendégeit, majd Kulcsár Ilona tanítónő és Patik Izabella átadták a helyieknek szánt ajándékokat. A vacsorát élő zene mellett fogyasztották, majd a résztvevők betöltötték a táncparkettát.
Másnap a delegáció meglátogatta a község fontosabb intézményeit. A szépen berendezett es felszerelt tanintézmények lenyűgözték az ötvösdi vendégeket. Ezek után a frissen felújított idősek otthonába látogattak el, ahol a házigazdák kávéval és üdítővel várták vendégeiket. A polgármesteri hivatal volt az utolsó meglátogatott intézmény.
Búcsúzkodás előtt a helyiek rengeteg ajándékkal lepték meg az ötvösdi vendégeket. 10 doboz és két nagy zacskó, adományokból összegyűjtött plüss macikat, játékokat és könyveket adtak át, amit az ötvösdi óvodának is iskolának szántak. Mindezek mellett, a Nyírturai Polgármesteri Hivatal jóvoltából a Bethlen Gábor Alapítvány támogatásával egy új vetítővel, vetítővászonnal és hangfalakkal gazdagodott az Ötvösdi Iskola és Óvoda.
A mikrobusz szinte kicsinek bizonyult, így az ötvösdi lakosok ölben vitték haza a sok adományt.
Hétfő reggel nagy meglepetés várta a gyermekeket, hiszen rengetek új játékra és könyvekre találtak az osztályteremben.
A Nyírturai látogatás nagy lendületet adott az ötvösdieknek. Patik Izabella helyi tanácsos így nyilatkozott: „A nyírturai kiruccanás az ötvösdi lakosoknak nagyon fontos volt. Elsősorban nagyon jó volt megismerkedni új emberekkel, hasznos volt látni más hagyományokat és ami nagyon értékes volt véleményem szerint, az, hogy megláttuk, mások hogyan fognak össze, annak érdekében, hogy egy szép, fejlődő faluban éljenek. Szerintem mindannyian érzékeltük azt, hogy mennyire fontos egy összetartó csapat, amelyik a közösség érdekében tevékenykedik.”
A kirándulás óta, Ötvösd változásokon ment át. Három ügyes fiatalember, önszántából feltakarította a kultúrotthon udvarát, így a búcsúi bál barátságosabb helyszínen lesz megrendezve. Ugyanakkor múlt szombaton egy nagy csapat, kb. 30 személy, összefogott annak érdekében, hogy a temetőt kitisztítsa. Ott voltak fiatalok és idősek, ki mivel tudott, kapával, fejszével, fűnyíróval, reggeltől délutánig dolgoztak, annak érdekében, hogy a temetőt szebbé tegyék. Szombaton folytatják a temető takarítást, reggel 9 órakor a temető előtt van a találkozás, a szervezők minden segítő kezet szívesen fogadnak!
„Számomra hihetetlen ez a lendület és összetartás. Úgy érzem, a falubelieknek szükségük volt kimozdulni és, ami a legfontosabb szükség volt látni, hogy többet is tehetünk közösségünkért, és nem kell megelégednünk a kevéssel. Úgy érzem, kialakult egy jó csapat, és remélem, ez a lendület megmarad. ”
A testvértelepülési kapcsolat kialakítása a Temes Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács és a magyarországi Kereszténydemokrata Néppárt ifjúsági szervezetének az együttműködése révén jött létre, a program Magyarország Kormánya, a Bethlen Gábor Alapítvány által és az RMDSZ támogatásával valósult meg. Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

Létezésünk a dokumentumfilmek tükrében – Interjú Kató Csillával az Astra filmfesztivál idei kiadásáról
Hét napon keresztül összesen 100 alkotást, a leginnovatívabb techikákkal készült dokumentumfilmeket, a világ 30 országából érkezett produkciókat tekinthet meg a közönség az október 16. és 22. között tartandó nagyszebeni Astra filmfesztiválon. A szemléről Kató Csilla művészeti igazgató beszélt a Krónikának.
– Huszonnegyedik kiadásához érkezett az elsősorban dokumentumfilmeket felsorakoztató nagyszebeni Astra fesztivál, amelynek idei kiadása október 16. és 22. között várja a nézőket. Hogyan összegezné a tiszteletre méltó kort megért rendezvény majdnem negyed évszázadát? – A fesztivál immár 24 éve nyújt kiváló alkalmat arra, hogy a világgal folytatott párbeszédünket finomítsuk, élesítsük, reflektáljunk mindarra, ami körülvesz bennünket.
Segít megérteni, mit jelent számunkra – az egyén, közösség számára az emberi egzisztencia itt és most. A vetítendő filmek, amelyeknek a szerzői többéves munkával ásnak le egy bennünket is érintő téma mélyére, valamiképpen a létezésünk kérdéseire világítanak rá. Ha arra gondolunk, hogy a fesztivál hét napján száz filmet láthatnak a nézők, akik a vetítések után párbeszédet folytathatnak a filmek alkotóival, a rendezvény rendkívül intenzív élményt nyújt.
A következő tematikus blokkokba csoportosítottuk a vetítésre kerülő produkciókat: Nyomás alatt/Under Pressure, A széllel szemben/Against the Odds, Családi variánsok/Familyscapes, Felnőni/Growing Up, A jövő most van/Future is Now, A dokumentumfilm nagyjai/Voices of Documentary, Elveszett illúziók/The Look of Delusion, Felélesztett rítusok/Rites Revisited, Mások országában/In Someone Else’s Country, Az igazság utáni korszak /Post-Truth, Identitáskérdések/The Question of Identity. – Az Astra idei mottója a valóság és virtuális valóság közti összetett kapcsolatra utal. Miként mutatkozik meg a téma a programban, illetve mire szeretné felhívni ezáltal a figyelmet a rendezvény? – Két dologra hívja fel a figyelmet a mottó. Egyrészt arra, hogy amiként a játékfilm, úgy a dokumentumfilm sem képezi le a valóságot. Bár a dokumentumfilm esetében leginkább a valós életről, valós személyekről készített felvételekkel van dolgunk, mégiscsak a vágószobában megkonstruált termékről van szó, így a nézőnek rendkívül résen kell lennie, amikor filmet néz, hogy mit fogad el igaznak, valóságalapúnak, és mit nem. Amint azt például a Letartóztatott független mokumentumfilm/Mockumentary Under Arrest című, a belga független filmes, Ruben Vermeesch október 21-i előadásából megtudhatjuk, igencsak népszerű a hamis dokumentumfilmek készítése is manapság.
Másrészt a mottó arra hívja a figyelmet, hogy Romániában az Astra az a szemle, ahol a leghaladóbb technológiákkal készített dokumentumfilm-felhozatallal találkozhatnak a nézők. Ezek az alkotások, amelyeket a Jövő most van elnevezésű szekcióban láthat a közönség, virtuális valóság (VR)-technikával készültek, 360 fokos kamerákkal vették fel őket, full dome formátumúak.
– Mit emelne ki a fesztivál gazdag, hazai és külföldi filmújdonságokat, koncerteket, járulékos fesztiválprogramokat kínáló idei felhozatalából?
– Az egyik meglepetés egy rendhagyó filmpremier lesz október 20-án este. Egy 35 évvel ezelőtt készült, a cenzúra által betiltott, csodával határos módon megmenekült filmkópián megmaradt, kiváló román fikciós film, a Szivárványléggömbök hivatalos bemutatójára kerül sor a szerzők jelenlétében. A film szereplőinek nagy része amatőr színész, a dokumentarista megközelítés sok más eszközét is felhasználó alkotás mára kordokumentum is. A film rendezője az Ausztráliában élő Demián József, aki a Román Televízió magyar adásának egykori szerkesztőjeként-bemondójaként ismert Józsa Erika férje.
– Hány alkotást neveztek be a fesztiválra, és milyen szempontok szerint válogatták ki a dokumentumfilmeket, amiket levetítenek a közönségnek? A korábbi tapasztalatok szerint mennyire növekszik vagy stagnál az érdeklődés a műfaj iránt?
– 2000 beküldött filmből 100 került be a végső válogatásba. Az összesen harminc országból érkezett produkciók 50 ország valóságát tárják fel. A kiválogatott filmek fele 5 versenyprogramban 20000 eurós értékű díjakért versenyez. A dokumentumfilm – itt természetesen nem arra a televíziós műfajra gondolok, amit a kereskedelmi adókon láthatunk (Discovery, National Geographic), hanem a szerzői, egész estés dokumentumfilmre, ami a fesztiválunk programjának alapját képezi – egyre nagyobb közönségsikernek örvend. Nemcsak a mi szemlénken, de világszerte is.
– Az Astra a fiatal nézőkre is összpontosít, diákoknak szóló filmek, rendezvények is szerepelnek a programban. Milyenek a korábbi tapasztalatok, mennyire sikerül az ifjúságot bevonni a filmművészet vonzáskörébe ezekkel a programokkal?
– Itt két dologról beszélnék. Egyrészt létezik a diákoknak szóló fesztivál a fesztiválban: 9 éves immár az Astra Film Junior, ami rendkívül népszerű (a tavaly 15000 iskolás vett részt a vetítéseken). Három korkategóriában vetítünk filmeket, a főtéren felállított igluban is lesznek kifezetten a diákközönségnek válogatott, úgynevezett fulldome, azaz „kupolafilmek”.
Másrészt a fesztivál évek óta a világ különböző részein dokumentumfilm-készítést tanuló diákok találkozóhelye. A versenyen kívül az idén három egyetem is bemutatja képzési stratégiáját: a genfi, müncheni és a lengyelországi Lodz egyeteme.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)

Öt szerző, öt nyelv, egy hit: Csíksomlyón a Brassói mise
Erdély több évszázados egyházi, zenei és nyelvi sokszínűségére reflektál a Luther Márton által elindított mozgalom ötszázadik évfordulójára az a mű, amely öt kortárs zeneszerző tollából született. Alkotóival beszéltünk a rendhagyó darab létrejöttének körülményeiről.
A Credo in unum Deum, vagy más nevén a Brassói mise ősbemutatóját a brassói Fekete-templomban tartották szeptember végén, legközelebb pedig Csíksomlyón csendül fel október 15-én. Az alkotás katolikus, evangélikus, lutheránus, ortodox felekezetű magyar, román és száz közösségeket hozott össze. A mű öt nyelven – magyarul, németül, angolul, románul és latinul – szólal meg. A projekt magját a brassói Bach kórus képezi, hozzá csatlakoztak más erdélyi evangélikus kórusok Szebenből, Medgyesről, Szászrégenből, illetve a csíkszeredai Lux Aurumque kamarakórus. A több mint nyolcvan tagú egyesített kórus mellett a mise megszólaltatásában közreműködnek szólisták is: Cristina Radu szoprán, Carmen Topciu mezzoszoprán, Răzvan Săraru tenor és Dan Popescu basszus, valamint Amalia Goje orgonán és Kertész János üstdobon. További szólisták: Gabriela Schlandt, Ványolós Orsolya, Ványolós András. A koncert karmestere Steffen Schlandt.
„Tavalyelőtt volt egy közös projektje a Lux Aurumque kamarakórusnak Steffen Schlandt-tal, ő volt a Csíkszeredai Régizene Fesztivál közös kórusának karmestere. A produkció végén kiderült, hogy jó lenne még a brassói kórussal együttműködni. Schlandt mondta, hogy szeretné, ha a Brassói mise projektben részt venne a kórusunk, rá is bólintottunk, testhezálló volt ez a feladat. Megkérdezte azt is, hogy mivel többszerzős misét szerezett, amely több nyelven szólal majd meg, vajon tudok-e valakit, aki magyar nyelven egy tételt elvállalna. Rögtön Szalay Zoltán jutott eszembe” – magyarázta Ványolós András, a Lux Aurumque vezetője, amikor egyik próba előtt leültünk beszélgetni.
A Brassói mise egy középkori istentisztelet szerkezetét követi. A Kyrie (Uram, irgalmazz) Szalay Zoltán csíkszeredai zeneszerző tollából származik, középkori gregorián dallamok és 17. századi énekes egyházi magyar szöveg felhasználásával a Cantionale Catholicum énekeskönyvből. A Cantionale Catholicum című latin-magyar egyházi énekeskönyv, Kájoni János leghíresebb és irodalomtörténeti szempontból a legjelentősebb műve. A zeneszerző kifejtette: amikor megrendelték tőle ezt a tételt, arra gondolt, hogy gregorián dallamokat fog beleépíteni. Hosszas keresgélés után ki is választott néhányat, olyanokat, amelyek a magyar népzene hangrendszerével nagyon közeli rokonságban vannak: pentaton gregorián dallamokat. A dallamokat meghagyta eredeti nyelven, ahogy a középkorban énekelték, és magyarul is ugyanezt beleépítette az első tételbe. A magyar szövegeket a Cantinale Chatolica-ból vette, ezek 17. századi szövegek. Egy középkori istentisztelet szerkezetét követi a darab
„És noha ott dallamok is vannak, nem érintettek meg annyira, hogy átvegyem ezeket a Kyrie tételbe. Inkább saját magam írtam különböző dallamrészleteket, pentaton hangsorban, így aztán a gregorián pentatóniája és a magyar szövegek pentatóniája egyrészt egy bizonyos egységet kölcsönöz ennek a két különböző anyagnak, másrészt egyfajta ellentét is van közöttük. A gregorián dal inkább folyékony, állandó mozgásban lévő, szabadon ritmizált dallamokból áll.
Mivel én több szólamban harmonizáltam, illetve írtam meg ezeket a gregorián dallamokat, ezért ez a szabadon ritmizált rész inkább az én szabadságomra korlátozódik, az előadókéra nem” – mutatott rá Szalay Zoltán.
Hozzátette, a magyar szövegű dallamok elsősorban népdalhoz hasonló szerkezetek, dallamvonalak, ezért – egyrészt a pentatónia miatt, másrészt ezek miatt a dallamok miatt – , a mű első tétele egy sajátosan magyar tétel.
A második, Gloria (Dicsőség) elnevezésű részt Steffen Schlandt írta német nyelven. A brassói szász evangélikus zeneszerző és karnagy a Fekete templom orgonistája és a brassói Bach kórus vezetője, ugyanakkor a jelen projekt kezdeményezője és koordinátora. A mű következő része, a Credo (Hiszekegy) latin nyelven csendül fel, szerzője Heinz Acker erdélyi származású, Baden-Wüttembergben élő szász evangélikus karmester és zeneelmélet-professzor. A Sanctus (Szent vagy) román nyelven van írva a brassói születésű román anyanyelvű és ortodox vallású Șerban Marcu által. A záró rész, az Agnus Dei (Isten báránya) angol nyelven hangzik el, szerzője Brita Falch Leutert Norvégiából, aki már két éve a nagyszebeni evangélikus székesegyház kántoraként tevékenykedik. Művében zenei idézeteket használ a Kronstädter Cantionaleből, amely egy értékes, négyszáz éves múltra visszatekintő kulturális örökség, harmonikus kórusművek és szabad szerzemények gyűjteménye – olvasható a Hargita Megyei Kulturális Központ közleményében.
A csíkszeredai zeneszerzőtől megtudtuk: a tételeket külön-külön megrendelésre komponálták, nem volt semmiféle megegyezés a szerzők között. Mindenik tétel hozza a saját maga hangulatát, zenei szempontból is nagyon sokszínű. „Vannak olyan tételek, amelyek konkrétan kapcsolódnak ahhoz a népcsoporthoz, amelyhez a zeneszerző is tartozik. Engem különösen megfogott a román tétel, a Sanctus. De mindenik tétel zeneileg értékes anyagot mutat be, és annak ellenére, hogy stílus szempontjából különbözőképpen fogalmaz, mégis ad ez az öt tétel egy valamiféle egységet az egész misének.
„A brassói előadáson – ekkor hallottam én is eleitől a végéig – nem éreztem azt, hogy törés lenne valahol” – fogalmazott a zeneszerző.
Szalay Zoltán hangsúlyozta: a Brassói mise létrejötte különleges példája az összefogásnak. „Brassó nagyon hosszú ideig többnyelvű város volt, együtt éltek románok, magyarok, szászok, cigányok. Valószínűleg a kezdeményező Steffen Schlandt fejében is így fogalmazódott meg, hogy legyen ez a Brassói mise egy többnemzetiségű, többnyelvű, többvallású ökumenikus mű” – vélte az alkotó. „Megszólalnak benne református és evangélikus zsoltárok is. Már a többnyelvűség révén is – román, angol, latin, görög, német, magyar szövegek hangzanak el benne – utal arra, hogy a reformáció vívmánya, a népnyelvűség ily módon egy élő hagyomány. Ez a projekt egy székely-román-szász összefogás eredménye. A kultúra mindig is olyan terület volt, ahol együtt tudtak működni ezek a nemzetek” – összegzett Ványolós András.
Bemutató a Kegytemplomban
A Székelyföld Napok programpontjaként október 15-én 19 órától láthatja, hallhatja a nagyérdemű az alkotást a Csíksomlyói Kegytemplomban, de az alkotók tervezik bemutatni Erdély több városában is a művet. A projekt kezdeményezője a brassói Honterus Közösség, a Romániai Evangélikus Egyház, a Brassói Evangélikus-Lutheránus Egyházközség. Péter Beáta / liget.ro

Civil összefogás nélkül bárki elbukhat
A Szatmári Híd Egyesület elnökét, Krakkó Rudolfot az elmúlt években mintegy tízezer eurónyi büntetéssel sújtották a román hatóságok magyar hagyományápoló rendezvények szervezése miatt. A civilszervezet vezetőjével beszélgettünk.
–Milyen körülmények között és hogyan alakult meg a Szatmári Híd Egyesület? –Az egyesületet 2003-ban alakítottuk meg egy szatmárnémeti magyar óvodabotrány után. Az óvoda bezárására tett burkolt hatósági kísérletet néhány szülővel közösen és a Szatmári Friss Újságban megjelent figyelemfelkeltő írásaink segítségével sikerült megakadályoznunk. Ez a folyamat négy éven keresztül zajlott. Hogy mennyire nem volt partner ebben az akkori magyar érdekképviselet, jól jelzi, hogy Szatmár megye parlamenti képviselője –igaz, sikertelenül, de –igyekezett megakadályozni az egyesület bejegyzését. Amikor személyesen elmentem Bukarestbe, hogy a szakminisztériumból kivegyem a hivatalos bejegyzéshez szükséges engedélyt, az ügyintéző csak az üres dossziét találta meg. Mindent elölről kellett kezdeni, de mégis bejegyeztettük az egyesületet.
–Kevés erdélyi magyar civilszervezetet övezett az elmúlt években akkora hatósági „érdeklődés”, mint a tiéteket. Mi ennek a magyarázata?
–Számomra érthetetlen, hogy az RMDSZ helyi vezetői miért viszonyultak hozzánk a kezdetektől fogva ellenségesen. A bejegyzési cirkusz utáni megpróbáltatásaink azzal folytatódtak, amikor egy Wass Albert meséiből készült színházturnét próbáltak megakadályozni. Később egy Árpád-kori hagyományőrző bemutatónak a helyszínét is meg kellett változtatnunk, amit végül egy román iskolában tartottunk meg. Az első és a második Partiumi Híd Fesztivált az RMDSZ akkori megyei vezetője, a Szatmár Megyei Közgyűlés elnöke, Csehi Árpád igyekezett ellehetetleníteni. Furcsamód éppen az RMDSZ-es elöljárók találtak e rendezvényekben kivetnivalót. Eleinte az volt a baj, hogy rendezvényeink MPP-sek, később azt kifogásolták, hogy „Tőkés-pártiak”, egy következő alkalommal Wittner Mária személye zavarta őket, majd az verte ki a biztosítékot, hogy az egyik rendezvényre Vona Gábort, a Jobbik elnökét is meghívtuk.
–Hogyan lett mindebből hatósági zaklatás?
–Erős a gyanúm, hogy az RMDSZ akkori helyi vezetői hívták fel a román politikum és a román hatóságok figyelmét a Szatmár megyében újdonságnak számító magyar rendezvényeinkre. Arra ébredtünk, hogy nemcsak civil ruhás állambiztonságiak, hanem egyenruhás csendőrök is felsorakoztak a II. Híd fesztivál bejárata előtt, olyan címszó alatt, hogy felülvigyázzák a rendet. Erődemonstrációjuk sok helybélit elijesztett. Az ’56-os megemlékezések csúcspontjaként megtartott fáklyás körmenetet a csendőrség nehezítette, sőt az egyik alkalommal komoly pénzbírsággal büntettek a magyar zászló használata miatt. Érdekes módon, amióta új magyar polgármestere van Szatmárnémetinek, és megváltozott a megyei közgyűlés vezetője is, a csendőrségi akciók alábbhagytak.
–Milyen fontosabb rendezvényei voltak az egyesületnek az elmúlt években?
–Minden évben megemlékeztünk az 1956-os forradalom hőseiről, tavaly például egy nyolc napon át tartó eseménysorozattal. Az Ismerős Arcok ünnepi koncertet 2016-ban a Szakszervezetek Művelődési Házában tartottuk meg, az ’56-os kiállítást a Megyei Múzeumban lehetett megtekinteni egy héten keresztül, és az RMDSZ-szel való viszony normalizálódását jelzi, hogy a tárlatot a város új RMDSZ-es polgármestere nyitotta meg. A szatmárnémeti iskolák magyar osztályaiban rendhagyó történelemórákra került sor. Nagyrészt önerőből, de a Lázári Polgármesteri Hivatal támogatását is élvezve felavattuk Partium mindeddig egyedüli, közterületen álló ’56-os emlékművét. Eddig egyedülálló módon sikerült olyan autonómiatanácskozást is szerveznünk, ahova románok is eljöttek. A helyi román sajtó ekkor vette össztűz alá az egyesületet, és olyan aljas rágalomhadjáratot indított ellenünk, amelyet nem hagyhattunk szó nélkül. Per lett belőle, amit meg is nyertünk. Évi rendszerességgel megszervezzük a Szatmári Bevonulás emlékünnepét és a Trianon-emlékműsort is. Hogy mennyire változnak az idők, jelzi az is, hogy míg korábban egy '56-os emlékműsort is teljes elutasítottság fogadott, ma már történelmi vonatkozású rendezvényeink keretében a helyi magyar középiskolákban tartunk emlékműsorokat. De mondhatom a Wass Albert-emlékrendezvényt vagy a Magyar Hősök emlékünnepét is, amelyeket civilszervezetként egyedül vállaltunk fel a megyében.
–Kikből áll a lelkes szervezőcsapat?
–A szervezést általában egy négy-nyolc fős csapat végzi, de nagyobb rendezvény alkalmával összejön egy negyven fős társaság diákokból, lelkészekből, pedagógusokból vagy civil foglalkozású emberekből.
–Az egyik rendezvényen hatalmas büntetéssel sújtották az egyesületet, amely megkérdőjelezheti további működését is. Valójában mi történt?
–Ez régi történet, amelyet ma is magunk előtt görgetünk. 2009-ben, az '56-os emlékrendezvényen a csendőrség a magyar zászló használata miatt hatalmas büntetést rótt ki, miközben azt állította, hogy rendzavarás történt, ami nyílván nem volt igaz. Korábban a Híd Fesztivál helyszínét tucatnyi hatósági ember lepte el, de végül csak egy árust büntettek meg (joggal), mert nem adott kasszanyugtát. A máig kifizetetlen büntetést azonban a környezetvédelmi hatóság embere rótta ki ránk, amikor olyan engedélyt kért, ami a fokozottan védett természetvédelmi területeken megtartott rendezvényekhez szükséges. Ezzel azért nem rendelkeztünk, mert a terület tulajdonosa – a kökényesdi helyi önkormányzat vezetője, Simon Levente polgármester – szerint nem volt szükséges. Az állami hatóság azonban a bíróságon bizonyította be, hogy a jelzett terület kiemelt környezetvédelmi zóna, és a bírságot immár jogerősen helyben hagyták. A dolog pikantériája, hogy a környezetvédelmi hivatal sem addig, sem azóta nem szabott ki senkire 40 ezer lejes – szinte tízezer eurós – büntetést Szatmár megyében.
–Ezt a bírságot azóta is cipeli az egyesület?
–Mivel nem tudtuk kifizetni, a bankszámlánkat zárolták. Egyértelművé vált, hogy el akarják lehetetleníteni tevékenységünket, ami mégsem sikerült. Több nemzeti tábort nem tudtunk ugyan szervezni, de kisebb rendezvényekre folyamatosan sor került. A bírság behajtásának története nemrég újabb fordulatot vett. Amikor a hatóság rájött, hogy az egyesület nem tudja kifizetni, egy adóhatósági döntés nyomán mintegy 45 ezer lejt személyesen tőlem, az egyesület elnökétől akarnak behajtani.
–Hol kapcsolódott az ügybe az ügyészség?
–A bűnvádi eljárás más történet. Egy Wass Albert-rendezvény miatt indítottak ellenem eljárást, de nem értesítettek róla. Később derült ki, hogy 2011–2016 között létezett a nevemre kiállított bűnvádi dosszié, amelyben titokban 16 tanút és egy bűntársat hallgattak ki. Minderről csak akkor értesítettek, amikor tavaly nyáron az ügyészség ejtette az ellenem felhozott vádakat.
–Wass Albert életműve, a magyar honvédség erdélyi bevonulása vagy Trianon kérdése ma is kényes téma a román hatóságok szemében. Hogyan tekintenek rendezvényeitekre a magyar pártok és szervezetek?
–Mi a legtöbb támogatást református lelkészektől kaptuk, de iskolákkal is jó kapcsolatokat építettünk ki. Viszonylag kiegyensúlyozott kapcsolat alakult ki a Magyar Polgári Párttal, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal és az Erdélyi Magyar Néppárttal, a legutóbbi választások óta pedig az RMDSZ-szel is.
–Hogyan látod az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseit?
–Autonómiaküzdelmünk egyhelyben topog, mert nincs egységes politikai és társadalmi akarat ennek véghezviteléhez. Ennek okát abban látom, hogy az erdélyi magyar pártok elsősorban kampánycélból használják fel a témát, de az egymás közötti rivalizálás is komoly akadályokat gördít az előrelépés elé. A másik oldalon ott van a román ellenállás, ami elsősorban a politikum ellenállását jelenti. Ha egységes magyar fellépés lenne, szerintem a román politikusok nem tudnák megakadályozni az autonómiát Erdélyben. Nagyon fontos szerep hárul az anyaországi nemzetpolitikára és külpolitikára egyaránt. Kérdés, hogy a magyar kormány hogyan tudna rajtunk segíteni, ha azt mi nem akarjuk eléggé.
–Kevés civilszervezetnek sikerült eddig magyar és román értelmiségieket egy asztalhoz ültetni, az egyesületnek ez sikerült. Hogyan látod a román–magyar párbeszéd esélyét?
–Mindenekelőtt pártokon felüli közös akarat kell a határon túli magyar nemzetpolitikában. Nem lehet ugyanis tartósan bármiben is megegyezni a románokkal, ha a magyar politika különböző szereplőinek egymástól függetlenül egyéni elképzelései vannak. Ez hiteltelenné tesz bennünket a románok előtt. Ha azonban közös és határozott célokat fogalmazunk meg és azok megvalósítása reményében állunk a román tárgyalófél elé, akkor ezzel egyfajta tiszteletet is kiválthatunk az adott téma iránt, így lényegesen könnyebb lehet a párbeszéd. Ha mindezek fényében Budapest határozottan jelzi, hogy mellettünk áll, komoly ütőkártya van a kezünkben.
–Ha ideális esetben mindez összejönne, akkor is marad a román többség fenntartása, gyanakvása vagy éppenséggel ellenséges magatartása. Erre van recept?
–Keresni kell azokkal a román emberekkel, szervezetekkel a kapcsolatot, akik hajlandóak partnereink lenni az autonómiatörekvésekben. Szerintem nincs értelme autonómiáról álmodozni, ha nem vesszük észre, hogy Székelyföld kivételével mindenhol román többség van. Tudatában kell lennünk annak, hogy a románok jelentős része is ugyanúgy szülőföldjének tartja történelmi városainkat, mint mi magunk, és hasonlóan ragaszkodik hozzá. Egyenlő partnerként kell velük leülni a tárgyalóasztalhoz: sem felsőbbrendűséggel, sem pedig megalázkodva. Hogy az utóbbi negyed században az autonómiatörekvések terén nem történt semmiféle előrelépés, azt jelzi, ez a párbeszéd létre sem jött.
–Erdélyben ahhoz szoktunk hozzá, hogy szinte mindent a politikusok határoznak meg. Miben segíthetne a civil kezdeményezés?
Óriási hiányosságnak tartom a magyar civil szféra gyengeségét. Emiatt semmiféle társadalmi kontroll nincs az érdekvédelmet képviselő politikum fölött.
A civil szféra gyengesége viszont elsősorban közös felelősségünk. Az erdélyi, partiumi magyar társadalom sajnos „sikeresen”megtartott magának egy részt a kommunista diktatúra örökségéből, ami azt jelenti: sokan úgy gondolják, semmi értelme sincs törekednünk, mert úgyis az történik, amit a politikusok akarnak. Ameddig ez a jelenség él, sokkal kevesebb esélyünk van előre jutni. Mindig lesznek olyanok, akik civil keretben szeretnének pártoktól függetlenül cselekedni, ők azonban civil összefogás hiányában éppúgy járhatnak, mint én, azaz teljesen kiszolgáltatottá válnak. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Pénteken rajtol a Nemzetiségi Színházi Kollokvium
Október 13-án, pénteken kezdődik a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház és a Figura Társaság szervezésében a Nemzetiségi Színházi Kollokvium tizenkettedik kiadása. Az október 22-ig tartó tíznapos színházi szemle idén huszonegy előadással, kiállításmegnyitókkal, filmvetítésekkel, felolvasószínházi sorozattal, koncertekkel, közönségtalálkozókkal, fórumokkal, könyvbemutatóval és állandó könyvvásárral várja az érdeklődőket.
A fesztivál idei kiadásának programja a következő színházak előadásaiból állt össze:
Aradi Kamaraszínház, Ariel Ifjúsági- és Gyermekszínház (Marosvásárhely), Csíki Játékszín (Csíkszereda), Figura Stúdió Színház (Gyergyószentmiklós), Kézdivásárhelyi Városi Színház, Kolozsvári Állami Magyar Színház, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház – Tompa Miklós Társulat, Radu Stanca Színház – Német Tagozat (Szeben), Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat, Szigligeti Színház (Nagyvárad), Tamási Áron Színház (Sepsiszentgyörgy), Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház – Temesvári Állami Német Színház, Tomcsa Sándor Színház (Székelyudvarhely), Újvidéki Színház (Újvidék).
Az ország magyar és német nyelvű színházai mellett idén több független színházi produkció is meghívást kapott, jelen lesz a bukaresti Giuvlipen Színházi Társulat, a budapesti Káva Kulturális Műhely, a kolozsvári Váróterem Projekt és a marosvásárhelyi Yorick Stúdió. Emellett a sepsiszentgyörgyi M Studio tűzzsonglőr show-ja is helyet kapott a Kollokviumon.
Az erdélyi színjátszás egyik legnagyobb multú rendezvénye október 13-án a Kolozsvári Állami Magyar Színház Homemade című produkciójával startol. Az előadás a Kollokvium hivatalos megnyitóját követően este 7 órától teinthető meg.
A tíznapos program egyik kiemelkedő momentuma az Újvidéki Színház jelenléte. A Szerbiából érkező társulat, amely először vendége a Kollokviumnak, a Fekete című többszörösen díjazott előadással mutatkozik be a gyergyószentmiklósi színházban.
A fesztivál idei kiadásának másik fő kuriózuma, hogy a két Bocsárdi László-rendezés (a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának Shakespeare-darabja, a Tévedések vígjátéka, valamint a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Molnár Ferenc-darabja, a Liliom) mellett kiállítás nyílik a Figura Stúdió Színház alapítója, Bocsárdi László művészetéről.
A Temesvárról érkező Moliendo café, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a Temesvári Állami Német Színház társulatainak közös munkája azért is kiemelkedő előadás, mert a Kollokvium először lát vendégül Silviu Purcărete-rendezést.
A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház két előadással is meghívást kapott, a Zakariás Zalán rendezte Roberto Zucco mellett a Stop the tempo! című kocsmaszínházi előadás is bekerült a programba. A csíkszeredai Csíki Játékszín társulata idén otthoni színpadon, de a fesztivál keretében játssza Victor Ioan Frunză rendezésében a Portugált.
A fesztivál a klasszikusok kedvelőinek is tartogat meglepetéseket: műsorra kerül Novák Eszter rendezésében a nagyváradi Szigligeti Színház Molière-darabja, A mizantróp, ugyanakkor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának kiemelkedő produkciója, Csehov Sirálya is látható, Keresztes Attila rendezésében, míg a Figura Racine klasszikusát, a Phaedra-t (rendező Albu István) a Kollokvium záróelőadásaként október 22-ére tűzte műsorra. A gyergyószentmiklósi színház október 12-én, az esemény nulladik napján Botond Nagy rendezésében a Puskin nyomán készült Anyegint és október 16-án Máthé Annamária egyéni előadását is bemutatja.
A Kollokvium idén első ízben ad helyet filmvetítéseknek, a fesztivál közönsége Hajdu Szabolcs Ernelláék Farkaséknál című filmjét, valamint Enyedi Ildikó nemzetközi sikernek örvendő Testről és Lélekről című alkotását tekintheti meg.
Az estéket többnyire a meghívott színházak színészzenekarai zárják, de olyan együttesek is meghívást kaptak, mint a sepsiszentgyörgyi sZempöl Offchestra, a temesvári The Case, vagy Marosvásárhelyről a Koszika & The HotShots. Szabadság (Kolozsvár)

A Stúdiószínpad volt nekem a tarka paszuly
Emlékezés Papp Mihállyal, Erdély legidősebb műkedvelő színészével
Pusztán a hanglejtésével bravúroskodva amilyen szenvtelen arccal tudta hamisítatlan Hacsekként mondani, hogy „Képzelje, az első felvonás közepén az anyósom – potty! – a karzatról leesett a földszintre!”, hát századik alkalommal is már előre kuncogtunk a színfalak mögött, pedig a poénokat kívülről fújtuk. Papp Misi, a szinte parasztgyerek, egy életen át szabó, majdnem színiiskolás, 84 esztendősen Erdély talán legöregebb műkedvelő színésze, aki nemrég még játszott.
A kilencvenes években éppen csak nagykorúként koptatva a műkedvelő színjátszás deszkáit eleinte szinte kínos megtiszteltetés volt számunkra tegezni Misit, aki a hőskorszaki, régi Stúdiószínpadban is játszott. A közelében lenni örökké a jókedv, nevetés ígéretét hordozta magában, mindig el tudott sütni egy elmés poént, mégis olyan tartása volt, hogy most visszagondolva nem is értem, hogyan kérhette, hogy magunkfajta kis csitrik, suhancok tegezzék.
Színház a gyárban: Misike, szeretne színész lenni?
Zilahon, a Kraszna utcában nőtt fel, a hely akkoriban inkább volt falu, mint város, majd szabóként Kolozsváron, a Flacăra ruhagyárban dolgozott. Ma már elképedve csodálkozunk ezen, de akkoriban a kolozsvári gyárakban színjátszókörök működtek, sőt a Flacărában egyszerre kettő is, román és magyar. Komoly, valóságos rendezőkkel. A színészek szabók, gombfelvarrók, mesterek, lakatosok, netán könyvelők voltak. Sokszor őstehetségek, akár a hályogkovács. Papp Mihály így csatlakozott a gyári magyar társulathoz az ötvenes években, később pedig felvették a városi kultúrotthonban működő híres Stúdiószínpadba, amely Kolozsvár harmadik társulatának számított. Ismert szakemberek rendeztek itt, az előadásokhoz műsorfüzet készült, a társulatnak súgója, zenekara, műszaki személyzete is volt, és mindenekfölött színpada a főtéren, ugyanis a Városi Művelődési Házhoz tartozott. Kolozsváron számon tartották és várták a Stúdiószínpad előadásait.
– Egyszer a megállóban vártam a buszt a Györgyfalvi negyedben, egy idegen hölgy fordult hozzám: „Művész úr, mikor adják elő megint a darabot?” Mondtam, hogy ugyan, nem vagyok én művész úr. Miért is nem lettem művész úr? Amikor elkezdtem a Flacărában színjátszóskodni, azt kérdezte tőlem az akkori kultúrház igazgatónője az első próbaolvasás után: Misike, maga nem szeretne színész lenni? Én, rögtön mondtam, hogy nincs nekem még érettségim se. Mire ő: az nem számít, azt meg lehet azután is csinálni, de van egy baj, Misike tudja, hogy kancsi? Hát persze, hogy tudtam. Azt mondja, kicsit zavaróan hat a színpadon, azt meg kéne operálni. Mondom, nem probléma, úgyse látok vele, ha megoperálják, hát megoperálják. Azt mondta, hogy azt az előadást (Gergely Sándor: Vitézek és hősök) bemutatjuk, ő meghív szakembereket, és nagyon jó a káderlapom, mivel faluról került szinte parasztgyerek vagyok, hát biztos, hogy bejuttatnak. Egye fene, gondoltam. Elmentem, megoperálták a szememet, bár ott is volt valami, mert azt mondták a klinikán, hogy a román egészségügy plasztikai műtétet nem finanszíroz, csak kivételes esetekben. Visszamentem az orvoshoz, aki küldött, mondtam, hogy nem lesz a szemműtétből semmi, és nekem úgyis csak a színiiskola miatt kellett volna, hát ráírta a küldőpapírra, hogy „szakmai okok, színiiskolába küldik”. Visszamentem a klinikára, rögtön volt hely, másfél hónapot tartottak a kórházban. Mikor kijöttem a kórházból, kezdtük volna a próbákat, a hölgyike elcsúszott a fürdőszobájában, ráömlött a forró víz, meghalt. Na mondom, Misi, lőttek a színiiskolának. Hát így nem lettem én művész.
1960-ban még a Flacărában játszottam, volt egy komoly rendezőnk, Bereczki Péter két évet foglalkozott a csapattal. Megrendezte egy ukrajnai író darabját, Elrabolt boldogság volt a címe, kakastollas csendőrrel, puskával, én bírót játszottam benne. Vendégszerepeltem a Herbák társulatában, amikor a színdarabjuk főszereplője elment Palesztinába. Ott volt egy isteni sztori. Igazgatót alakítottam, főszerep volt ez is, bajuszt kellett ragasszak, és a kislányomat, aki ma már 54 éves, a háziasszonyunk hozta, mert a feleségem bent volt a katonakórházban, operálták. Akkor volt a bemutató, képzeld el a lelkiállapotomat. A háziasszonyom ott ült az első sorban, ölében a lányommal, akkor volt hároméves, azt hiszem. S mikor beléptem a színpadra, felkiáltott, ni, édesapám! Odaszaladt a színpadhoz nagy hangosan: mi van orrod alatt? Nem volt egyszerű megőrizni a hidegvéremet. Akkor egyszer játszottunk, de többet ott se, mert megszűnt a Herbák színjátszóköre, a ruhagyáré is, pedig még kiszálláson is jártunk, Désen vagy kétszer.
Ott maradtak volna nadrág nélkül
– Közben 1958-ban megnősültem, a fiam és a lányom is megszületett már, és még mindig egy házinéninél laktunk, kellett a lakás. A kommunizmusról lemondtam, hogy segítene. Egy ideig mind reménykedtem, aztán ajánlottak is ... egy garzont. Akkor kigürcöltem az előleget, és megvettem a háromszobás lakást. Ha már a lakással így jártam, visszaadtam a pártkönyvet, azt mondták, hogy kitettek a pártból, mert azt nem mondhatták, hogy én mentem el. Pedig az állomástól kezdve végig a Horea úton, nekem minden héten három délután volt önkéntes munka, a Republica mozinál (Köztársaság mozi, ma Florin Piersic – szerk. megj.), a Donát negyedben, legalább vagy négy évig. Az építőtelepeken dolgoztam önkéntes munkát, mert azt mondtam, ki tudja, valahol épül az enyém is. Épült is, a Györgyfalvi negyedben, csak éppen ki kellett fizessem. Így aztán amikor a gyári társulatok megszűntek, a lakásért való küszködés miatt volt egy pár év szünet, amikor nem játszottam, mikor aztán már megengedhettem magamnak, akkor aztán jelentkeztem a Stúdióba. De cserébe meg kellett elégednem egy alacsonyabb fizetéssel, mert csak így juthattam el a próbákra, a ruhagyár ugyanis két váltásban működött. Olyan szekcióba helyeztek, ahol a címem megvolt ugyan, de csak alapfizetést kaphattam, és négyes kategóriánál feljebb nem engedtek, pedig az fizetésemeléssel járt volna, de mehettem a stúdiós próbákra. Én ha vasalásnál dolgoztam, háromszor annyit kerestem volna. Közben volt egy másik osztályon egy hatos kategóriás retusor, kérdeztem, hogy hát neki miért lehet? Azt mondták, hogy hát Márta Vászilé csak egy van. Aztán elkapták, hogy lopta a nadrágokat. Törvényszékre került, elzárták. Rengeteg hiánya volt, volt rá eset, hogy vagy kétszáz nadrág. Na akkor mondtam, még szerencse, hogy csak egy Márta Vászilé volt, mert ha lett volna vagy három, akkor ott maradtak volna nadrág nélkül...
Aztán lett egy nagy zűrzavar az egyik szekcióban. Kérték a munkások, hogy adják ide Papp Misit mesternek, mert két hét alatt rend lesz. A főmérnök beleegyezett, mert neki mindegy volt, csak rend legyen, na de a párttitkárnak kellett beleegyezni, az pedig „Nu koreszpungye politik” – ezt mondta.
A Stúdióban „őrzött” bennünket a szekuritáté
– A Stúdióhoz komoly vizsga volt, ott volt a rendező, a zsűri elnöke és a Stúdió néhány tagja. Előre meg lett mondva, hogy aki iskolás, ha romlik a jegye, búcsúzzon el. Aztán a magaviseletet is nézték. El kellett mondani egy választott verset, de improvizálni is kellett a vizsgán és látatlanban olvasni. Azt hiszem 1976-ban mentem be a Stúdióba. Végig ott voltam egész addig, amíg jött ez a mese, hogy újra kellett volna vizsgázni, merthogy hát játsszunk románul is.
Egyszer műsorra tűztük Bajor Andortól a Ki nem lop ruhaszárító kötelet. Nekem a nézőtéren kellett ülni, izegni-mozogni egy széken, recsegett is alaposan. Észrevettem, hogy egy hölgy már vagy háromszor is hátranéz, hogy ki az, aki mind recsegteti a széket. A színpadon Rozsnyai Júlia beszélt, és úgy volt megrendezve a dolog, hogy Júlia leszólt, „kérem legyenek ott csendben, mert belezavarodok a mondókámba”, akkor láttad volna a hölgyet, hogy nézett vissza rám, hogy na, most megkaptam a magamét a recsegtetésért. Júlia a színpadról folytatta: „Legyenek ott csendben, így is nincs semmi csattanó, és nem tudjuk folytatni az előadást”. Akkor én csattintottam egy nagyot, felgyúlt a nézőtéren a villany, és felálltam mondva, hogy nem is kell folytassák, majd folytatom én. S akkor kapcsoltak a nézőtéren, hogy tulajdonképpen ez a darab része volt.
A párt kultúrfelelőse kellett jóváhagyja, hogy lemehetünk Szalontára és Váradra. Igen ám, de amikor megérkeztünk Bihar megyébe, ott már vártak, azt mondták, hogy a kabaréval bemehetünk Szalontára, de az Arany János estet nem engedik. Úgy kértük, hogy Szalontán szombat este előadjuk az Arany János estet, ott alszunk, és Váradon visszafelé játsszuk a kabarét. Lefújták, nem engedtek be Szalontára, azt mondták, hogy a kabaréval szerepelhetünk Szalontán, de az Arany Jánossal nem. Ennyire őrzött a szekuritáté bennünket, három ember ha összegyűlt valahová, kellett aprobálás. A magyar színház buszával mentünk. Tulajdonképpen mi voltunk az egyetlen formáció, 81-ben még Magyarországra is kiengedtek, ez nagy mértékben Kovács Pali Ferencnek volt köszönhető. Rajtunk kívül csak a mákófalviakat engedték ki, hogy bemutassák a kalotaszegi viseletet, de őket is csak úgy, hogy Pali Feri nem mehetett velük.
Mikor megkaptuk az utazási engedélyt, az igazgatónő csinált egy gyűlést, és a következőket mondta: „Mielőtt elindulnánk, a csoport tudomására hozom, hogy perfekt beszélek magyarul. Mindent értek.” Tehát úgy beszéljünk az autóbuszban, a határnál és ott is, hogy ő perfekt tud magyarul. De ő, mint a csoport hivatalos vezetője nem beszélhet magyarul. A kiszállást értünk csinálta, neki Budapest nem jelent semmit. Ő járt Moszkvában, járt Kijevben, neki Budapest már nem mutat semmi újat. Ez lett leadva, így indultunk útra. S akkor az történt, hogy három nap múlva belebetegedett abba, amit látott.
Egy hetet voltunk Magyarországon, elvittek Vácra, a Duna-kanyarba, sokfelé. Május elseje ott ért bennünket, és a felszólítást megkaptuk, hogy május elsején nem tartózkodhatunk Budapesten, tehát az ünnepségen nem vehetünk részt, politikai megnyilvánulásunk nem lehet, ezt kerüljük. Akkor kivittek Vácra, ott ettünk egy finom halat, megnéztük ezt is, azt is, az igazgatónő három nap alatt elköltötte az összes forintját, azután hallottuk, hogy valakinek panaszolta: jaj, nem tudtam elképzelni, hogy Magyarország így néz ki. Az utak, a tisztaság, a minden, hát ég és föld volt Magyarország és Románia közt, mi mentünk lefelé, álltunk sorba minden szarért, és akkor ott a bőség országa volt. Na és mikor visszajöttünk, a Királyhágón megálltunk. A kanyarban állt egy kocsi, le volt téve egy újságpapír, rajta valami szerszámok, és két pasas ott dikicselte az autóját. Jött egy másik autó, kicsit közel az újsághoz. Az autót javító pasas felnézett, ahogy elhaladt a másik, és csúnyán szitkozódva kiabálni kezdett. Akkor az igazgatónő félhangosan mondta: „Na, așe, așe, cel puțin să știm că am ajuns în România.” (Na úgy, úgy, legalább tudjuk, hogy megérkeztünk Romániába.)
A kultúrházban létezett egy román csoport is, egyszer csináltak egy színdarabot, A hold láthatatlan oldala. Az volt a szokás, hogy ha az egyik csoportnak volt bemutatója, a másik csoportnak adott meghívót. Leitner Emil azt mondta, „Gyerekek, aki el tud jönni, legyen megborotválkozva, ünneplőbe, lehetőleg nyakkendővel, nem jövünk ide ló módra, tessék tisztességgel idejönni. És negyedórával az előadás kezdete előtt itt legyen, aki jön.” Egyetlen egy jegyet adtak el. Mi megjelentünk nagyrészt, de ezt az előadást lefújták. Úgy eltűntek a színpadról a csórók! Persze ez az igazgató fülébe jutott, és aztán megjelent a szeku nálunk, hogy játsszunk románul, ekkor szűnt meg aztán a csapat.
Fehér paszuly, tarka paszuly
– A feleségem biztosított olyan hátteret, ami nélkül nem is gondolhattam volna a műkedvelősködésre. Pénteken elmentem Székelyföldre, hazajöttem hétfőn reggel 5 órára, a feleségem pedig hajnalban ott várt az uzsonnával a gyár előtt, mert tudta, hogy nem volt időm hazamenni. Nemegyszer ő volt, aki mondta, hogy ne maradj ki, menj. Ezért tudtam elérni azt a kort, hogy Erdély legidősebb aktív műkedvelő színjátszója voltam. Még Magyarfenesen is (ahova a rendszerváltás után költöztek) fel tudtam lépni egy színdarabban, még szavaltam a templomban, zászlószentelés volt, és a kórustalálkozón, egész addig, amíg tudtam. De az utóbbi időben már éreztem, hogy nem megy, felejtettem a szöveget is. Aztán most már én is készülök hazafelé...
Egyszer Marton Lilit elküldte hozzánk az újság cikket írni. Azt kérdezte, hogy mit jelent nekünk a színjátszás. Nekem Nagy István jutott eszembe, aki az egyik könyvében leírta, asztalosinasként minden délben ebédre paszulylevest kapott. Egy idő után már nem az bántotta, hogy paszulyleves, hanem hogy mindig fehér paszulyból volt, s kívánta volna, hogy bár egyszer legyen tarka az a paszuly. Én bent dolgoztam a ruhagyárban. A foglalkozásomra nézve szabó voltam, de a ruhagyárnak kevés köze van a szabósághoz, csak annyi, hogy ha el kellett menjek egyik osztályról a másikra, nem kellett jöjjenek utánam tanítani, csak el kellett mondják, hogy mit kell csinálni, de akit bevettek az utcáról, megmutattak neki egy műveletet, s csak azt tudta. Elmondtam hát Marton Lilinek, hogy én ott dolgozom a gyárban, és az fehér paszuly. Nekem a Stúdió jelenti a tarka paszulyt. Akkor Marton Lili rám nézett: „Ez olyan szép, de nem lehet megírni...” Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Szobor, hej
Ha ilyen tehetséges fiatal szobrászművészeink vannak, miért van tele a város silány köztéri giccsekkel? – a költői kérdés a nemzeti gyásznapon fogalmazódott meg bennem, amikor Berze Imre szobrászművész egyszerű, de minimalizmusában is drámai installációját megláttam. Azt sem bántam: ideiglenes, mert köztudott: szoborból, köztéri alkotásból nincs hiány Székelyudvarhelyen, ki is érdemelte a Szoborheju Szekujeszk gúnynevet. Minap kollégámmal próbáltuk is összeszámolni, hány kőbe, bronzba, fába öntött, vésett szobor és egyéb mementónak nevezett akármi van a városban. A szejkei Orbán Balázs-emlékművet is sorolva összesen harminckettőt vettünk leltárba. Könnyen meglehet, tévedtünk, és ennél jóval több van. Mennyiségben több a soknál, s még ezzel sem lenne gond, ha valóban értékes lenne az összes. Ott van például a híres, hírhedt szoborpark, amivel a nemzet stratégájává előléptetett volt polgármesterünk lepett meg bennünket, s aminek selejtes mivoltán azóta sem tudunk eleget csodálkozni. Az már csak növeli a műélvezetet, hogy a „szoborturkáló”, vagy „szoborkomplexum”, ahogy frappánsan nevezi a nép, a városi közvécé és a szintén volt városvezetőnk által állíttatott fabódé szomszédságában áll. Ajándékszobornak nemzeti színű szalaggal kötik át a nyakát a messziről idetévedt, édes Erdélyért és a csodás Székelyföldért rajongó, tévedésből néha minket lerománozó nemzettársak. Mi is könnyezve gondolunk arra, hogy mennyire szeret bennünket az anyaország, még a pincék mélyéről is képesek voltak felhurcolni az eredeti másolatát. Ingyen adták, ne háborogjunk. De kaptunk mi grátisz műanyagból fröccsöntött huszárt is, lovastól. Fel volt avatva, átadva megőrzésre a hagyományőrző huszároknak, évekig volt kibiggyesztve a Székelytámadt vár fokára. Nemrég suttyomban levették, most egy napközi udvarán díszeleg a játékhuszárunk.
Van még jó pár félresikerült alkotás. Az egyik mindjárt a központban: sokba került, de legalább rondára, az eredetinek halovány másolatára sikerült Millenniumi emlékoszlop, tetején döglött turullal, oldalán műoroszlánokkal. Mellette, a szökőkút körül szerénykedik az egyik legszebb, legértékesebb, szocreál szoborcsoport – az udvarhelyi 56-osokat pár éve sikerült restaurálás címen tönkretenni. Hasonló sorsra jutott a Patkót vigyázó több mint 100 éves Krisztus-szobor is, homokfúvóval estek neki, megtisztítva minden díszétől. A másik borzalom a Bethlen lakónegyedi, csak hűtőmágnesnek becézett Bethlen Gábor – áldott szerencse, hogy csak domborműre futotta a költségvetésből. A Művelődési Ház mellett kis talpazaton hatalmas monstrumként réved gondolkodón a semmibe Sütő András mellszobra. A térhez viszonyított grandiózus arányait tekintve a szemközti tízemeletes tömbház tetejére kellett volna helyezni – van, amikor a művészet (?) távolról szép.
A Patkóban az ellenségre puskatussal lendületesen lesújtó Vasszékelyünk sem az igazi, hogy a Szentimre utcában árválkodó Imre herceget, vagy a Szász-éra másik gyöngyét, a Városháza előtti park végében álló Élet-szoborcsoportot ne is említsük.
A sok hitvány között természetesen vannak kiválók is, mint Orbán Balázs egész alakos szobra, kár, hogy Hunyadi László alkotását sűrű örökzöld takarja a szem elől. De szép a városi park dísze, Székely József szobra, és szép lenne, a miénk lenne az egyetlen Székely szék – ha néhai Gubis Mihály emlékezetét nem láncfűrésszel vágta volna derékba a vadakat szerető és beszélő ex-városvezetőnk. Ma sem értjük, miért?
Ahogy azt sem, miért kell minden térre szobrot állítani, de ha mégis kényszer, akkor mostanság miért csak egy, a „farkaslaki pléhbolyjal” nevét immár szó szerint is fémjelző szobrászművész nevét ismerik a megrendelők? Miért nem jut eszükbe például a szentegyházi Bodó Levente szobrászművész? Vagy miért nem elég jó nekünk az új generációt képviselő Berze Imre? Vannak változást jelző momentumok Udvarhelyen. Ilyen volt az október 6-i megemlékezés is. Méltó volt a Berze-installáció, nem volt sok, unalmas beszéd. Lássuk már be végre – nem kell több rossz szobor a népnek, sőt jó lenne, ha a meglévőkből is eltűnne néhány. Ám, ha mégis újabbra támad kedv, jó lenne, ha a kezdeményezők nem a meglévő giccsparádé gyarapítására, hanem az időtálló értékre áldoznának. Ehhez először a régi, poros értékítéletet kell jobbra váltani. Művészet az is. Lázár Emese / Hargita Népe (Csíkszereda)

A kibédi kenyér illata
Ráduly János nyolcvanéves
„Bécsbe, Budapestre / csak a szívem vágyik, / az ottélést, lakást / nem bírná sokáig, / lélegezni – nagyot – / csak Kibéden lehet, / a cseperedő vágy / itt nagy útra kelhet; / testemnek e falu / megmarad alapnak, / hegyei nyergéből / felcsapok angyalnak.” (Dal Kibédről)
Ráduly János Korondon született 1937. október 27-én. Egy személyben pedagógus (magyartanár, de volt kézilabda-edző is), néprajzi gyűjtő és szakíró, rovásírás-kutató, költő és műfordító, közíró, publicista, művelődésszervező, érdekképviseleti vezető. Rangját nem címek és érdemek, diplomák és kitüntetések jelzik, hanem a széles körű megbecsültség, az őszinte elismerés, a tisztelet és szeretet, s nem utolsósorban a népszerűség, amellyel teljesítményét nemcsak a szűkebb pátriában, a Sóvidéken, Erdélyben, hanem határokon túl, szakmai körökben, mindenekelőtt pedig az „egyszerű” olvasók népes táborában is nagyra értékelik. A marosvásárhelyi Bolyai Líceumban érettségizett 1955-ban. Erdőszentgyörgyön a líceumban volt nevelő, 1962-től Kibéden tanár, 1998-tól nyugdíjas. A Babeș–Bolyai-egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet 1966-ban. Első írását a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte 1959-ben. Az Utunk, Igaz Szó, Művelődés, Napsugár, Tanügyi Újság, Ifjúmunkás, Hargita, Helikon, Hazanéző és számos más újság, lap, folyóirat munkatársa. Verssel szerepel a Megtalált világ (1968) című antológiában; költőként évtizedekkel később jelentkezik újra (Az árnyékok lakodalma, 1995; Fény és gondolat, 1996). Folklórkutatói pályája egy Faragó Józseffel együtt közölt, később németül és csehül is megjelent tanulmánnyal (A népballadák egy romániai magyar falu mai köztudatában) kezdődött, ezt követően egész sor önálló kötetben tárta fel a Kis-Küküllő menti Kibéd népmesekincsét és gazdag balladaköltészetét, s rendszeresen tanulmányokkal szerepelt a Népismereti Dolgozatok, az Ethnographia, a Néprajzi Látóhatár, a Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvei, a Jahrbuch für Volksliedforschungen köteteiben. Az erdélyi rovásírásos emlékek kutatásával és értelmezésével foglalkozik. 1990-től tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak; 1999 óta a Magyar Írószövetség tagja. Tagfelvételi kérelmét a Romániai Írók Szövetsége évekkel ezelőtt elutasította. Legnagyobb részt saját gyűjtéseit tartalmazó kötetei: Kibédi népballadák (1975), A vízitündér leánya (1978); Elindultam hosszú útra (A kibédi Majlát Józsefné Ötvös Sára népballadái. 1979); Tündérszép Mosolygó Ilona (Kibédi népmesék, 1980); Az álomfejtő fiú (Kis-Küküllő menti népmesék, 1985); Mikor a szolgának telik esztendeje (A kibédi gazdai szolgák életéből, 1987); Villám Palkó (Kis-Küküllő menti népmesék, 1989); Hold elejti, Nap felkapja (Kibédi találós kérdések, 1990); Táltos Marika (mesék, 1993); Szép Magdolna (Kibédi népmesék, 1994); A király táncos lovai (Székely tréfás mesék, 1995); Rovásíró őseink (Adalékok rovásírásunk ismeretéhez, 1995); Vetettem gyöngyöt (Népköltészeti tanulmányok, 1997); A rovásírás vonzásában (Korond, 1998); Nemzeti kincsünk, a rovásírás (1998). Verskötetei: Az árnyékok lakodalma (Gyermekversek, 1995); Fény és gondolat (uo. 1996). Lefordította Eminescu Esti csillag című költeményét (1993); Nichita Stănescu-fordításait a Barátság című antológia (Pécs 1993) közölte. Ez a sor korántsem teljes.
*
Kibéddel megáldott Ráduly János, Ráduly Jánossal megáldott Kibéd. Életét és teljes munkásságát a szülőföld, a választott szülőfalu néphagyományai feltárásának szentelte. Korondon született, a közeli Csokfalván nevelkedett, viszont mindvégig Kibéden élt és alkotott, folytatta és kiteljesítette két nagy küküllői elődje, Seprődi János és Ősz János munkásságát. A székely rovásírás kutatásába is szenvedéllyel kapcsolódott be, számos kiadványban számol be eredményeiről. Sokoldalúságát jelzi állhatatos jelenléte a marosvásárhelyi Népújságban, a Múzsa és Stipendium című mellékletben. Az évek hosszú során át úgyszólván nem telt el hét, hogy Ráduly tanár úr valamilyen műfajban ne jeleskedett volna a megyei lapban. Kutatási és gyűjtő munkálkodása eredményei mellett rendszeresen közölt felnőtteknek és gyermekeknek szóló költeményeket és meséket, emlékezéseket, anekdotákat. Ráduly János már túllépett a bűvös százon, a száztízen is: ez nem az életkorát jelzi, hanem a neve alatt megjelent kiadványok számát. A magas szám ne riasszon el senkit, és irigykedésre sem való, mert jórészt főleg füzetek sorát jelenti a szerző költségén, spórolt nyugdíjából. Egyik haikuját idézem: „Magamról ennyit: / Folyton belebotlom a / Nagy szegénységbe.” Ez nem költőieskedés, hanem a puszta való. Hiszen a kétszáz éve született nagy költőnk egyik őszikéjére utalva ezt is leírja: „A »független nyugalomra« – míg dolgoztam – vágyva vágytam. // A független szegénységre / – nyugdíjasként – / rátaláltam.” (Ki mit keres – Arany Jánosra gondolva) Irigyelni kitartó és példamutató következetességéért érdemes, amellyel úgy rakja össze dolgos életének tégláit, hogy a ház állja az idő próbáját, és kívül-belül bejárható, tetszetős, kedvünkre gyönyörködhetünk benne. Talált magának kiadót (Garabontzia, Marosvásárhely), amely hajlandó a pár tíztől legfeljebb félszáz oldalig terjedő, tematikusan válogatott munkáit híven és gyorsan kinyomtatni. Így aztán a kései filosznak, aki tanulmányozni óhajtaná ennek a sokoldalú embernek az irományait, nem lesz nehéz dolga, hiszen külön-külön olvashatja a gyermekverseket, a „felnőtt”-verseket, a haikukat, a fordításokat, a rovásírásról szóló gazdag közlésanyagot, az aprólékos néprajzi gyűjtőmunka szakszerűen szerkesztett darabjait és a szerző recenzióit, közművelődési írásait, újságcikkeit is. A tudományos igényesség, a szakszerűség a fő jellemzői e műveknek, jótékony ráadásként pedig az élő beszéd közvetlensége teszi rokonszenvessé Ráduly János stílusát, „narratíváját”. A szövegek olvastán szemünk előtt körvonalazódik az első generációs értelmiségi, egy igazi székely self-made man küzdelmes sorsa, akinek legértékesebb kincse a megszerzett tudás, amellyel okosan sáfárkodik, tálentomait nem herdálja el. Példamutató a hivatástudata és konok, céltudatos munkálkodása, végtelen türelme és szorgalma, kivételes munkabírása. Szellemi pillérei: az előtte járók nagyszerű példája, otthonosságtudata, ragaszkodó szülőföldszeretete. Küzdelmes pálya, vidékiség, remete­élet. Nem sokan vállalták/vállalják az ilyen sorsot. Részletek „vakációs naplója” (Jajkiáltások a fehér papíron) 1989. augusztus 3-i, csütörtöki bejegyzéséből: „Reggel fél hétkor kipattanok az ágyból, készülök Szovátára. (...) Egyenesen a könyvesboltba tartok. Nem kaptak új küldeményt Vásárhelyről, menjenek be a csomagok után, ők nem tudják elhozni, nincs motorina. – Hát nekem honnan legyen benzinem? – kiált föl az elárusítónő. Háborog. Egészen közel hajol hozzám, félhalkan megkérdezi: – Tudja-e, hogy ilyenkor mit mond a székely? – Mit? – Meg vagyunk bazva! (Így, csak z betűvel). Egyetértően bólintok. Utam most a piacra vezet, ahol viszont egyetlen lelket sem lehet látni. (...) Az önkiszolgáló előtt mintegy száz ember állja türelmesen a sort, a sorelsők már reggel hatkor, fél hétkor gyülekezni kezdtek. A hentesáruról tehát lemondok. Az utcán találkozom a telepi könyvesboltosnővel, inti, álljak meg. – Jöjjön – azt mondja –, ebben a pillanatban néhány csomag írópapír érkezett. Óriási meglepetés, száz lejért azonnal megveszek egy egész csomaggal, ezer ív van benne. Egyelőre tehát megoldódik a papírkérdésem. A tízes busszal indulok haza. Itthon legelőbb répalapit vágok a csirkéknek (a kert vizes-sáros), majd ismét az íróasztalhoz telepszem. Jó volna, ha be tudnám fejezni a mutatót, hiszen holnaptól egy hétre szolgálatot kell teljesítenem az iskolában. Együltömben több mint száz találós kérdés »leltározásával« készülök el. Az ebédünk lucskos káposzta kiflivel. Másfél órát pihenek, mire fölébredek, kint megszűnőben a zárt felhőzet, ki-kipillant a nap. Mindjárt kaszát ragadok, zsákot a vállamra, s fűért indulok az iskolakertbe. Muszáj, alig van mit adnom a nyulaknak. A fű vizes, szétosztom vékás kosarakba, s a konyhában szárítgatjuk. Aztán újból az íróasztal, tovább a mutató.”
Fantasztikus munkabírásáról árulkodik a napló utolsó bejegyzése (1989. aug. 23., szerda.): „Késő délután elkúrálom az állatokat, s vissza a kézirat mellé, a vacsoráról is »megfeledkezem«. Pontosan éjfélre kész az új, a véglegesített változat: 380 gépelt oldal három példányban. Egyszer még – holnap, holnapután – át fogom az egészet olvasni, aztán mehet Kolozsvárra. Címlapot kell még gépelnem hozzá. A legelső lapra ez kerül: Hold elejti, Nap felkapja. Kibédi találós kérdések. Gyűjtötte, bevezető tanulmánnyal ellátta Ráduly János. Nagy elégtételt érzek. A munkatempó diktálta feszültség lassan oldódni kezd. Most érzem igazán, mennyire fáradt vagyok. Lefekszem, de furcsa mód nem tudok aludni. Látomásaim vannak. Egy adott pillanatban a reggel felkelő nap látványa jelenik meg előttem.
– Olyan, akár a frissen sült kenyér – mondom. A hasonlatot kitűnőnek érzem. Az agyamban gyermekvers motoszkál, fél órán belül el is készül. Íme: Reggelente, / mikor a Nap / hozzánk ismét / visszatér, / friss, akár a / kemencéből / most kiemelt / sült kenyér. A versbeli sült kenyér illatától elbódultan alszom el.”
A tiszta szívű ember tud így érezni és írni. Akinek a lelke is illatozik, akár a mesebeli lágy kenyér. Bölöni Domokos / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csíky Boldizsár – 80
Születésnapi beszélgetés az Erkel- és Enescu-díjas marosvásárhelyi zeneszerzővel
– Újabb kerek évforduló, újabb jelentős mű. Jótékonyak ezek a születésnapok a zeneszerző számára. Beszéljünk először az október 12-i ősbemutatóról. Obsessiones... Rögeszmére kell gondolnunk a cím olvastán?
– Nem annyira rögeszmére, ebben a latin szóban sok minden van. A fogalomnak azt az értelmezését vállalnám, amelyben benne vannak a múlt árnyai, minden, ami szép, csúnya, nyomasztó, felszabadult, kicsi örömök, nagy feszültségek, ilyesmik. Nem akar lélektani programzene lenni. Bizonyos korokhoz kötődő emlékeim, akkor megírt zeneművek tükröződnek benne. Nem jellemző rám, hogy ha egy nagy élmény ér, azonnal rohanok haza, hogy írjak belőle egy darabot. Ez olyan romantikus dolog, persze van ilyen. Feltételezem, hogy egy-egy Chopin-prelűd például így született. De inkább úgy alakul ez az egész, hogy felgyűlnek a dolgok s egy ilyen diszpozíciót hoznak létre az emberben. Az aztán valamilyen módon kijön belőle.
– Emlékszem, egy átfogó, régebbi interjúd élére címként azt a kijelentésedet ugrasztották ki, hogy irodalmi beállítottságú zeneszerző vagy.
– Ó, ez nagyon rég volt. Talán 1968-ban írta rólam Erdélyi Laló azt a cikket. Akkoriban voltak olyan bemutatóim, amelyek az első nagyobb sikereket hozták. Szimfonikus zenekarra írt darab, amit több filharmónia is átvett. A zenekari muzsika irányába tett lépteim itt igazolódtak vissza.
– A mostani Obsessionest megírhattad volna korábban is?
– Vissza lehet hallani benne bizonyos régebbi műveimből apró, kicsi mozdulatokat, dallamtöredékeket. Ez nem evokatív szándék, visszatérő gondolatok. Tudom, az obszesszió inkább nyomasztó gondolatot jelent, és lehet, hogy a művet ez uralja, de vannak benne fényteli pillanatok is. Amikor profi muzikológusok nézik a műveimet, az tűnik fel nekik, hogy nagyon sűrített az egész. Ez abból adódik, hogy el szeretném kerülni az unalmas, semmitmondó pillanatokat.
– Mindig történik benne valami.
– Sőt, egy időben több minden. Ezt úgy kell érteni, hogy egy ilyen polifonizált felfogásban, amikor az egyik zenekari részleg játszik egyféle dallamot, egy másik részleg ennek az ellenpontját adja. Az is egy önálló anyag, egymásra tevődnek ilyen pillanatok. De talán ne mélyedjünk annyira bele, ezek stiláris problémák.
– Amikor komponáltad, amikor dolgoztál rajta, figyelembe vetted, hogy milyen zenekar adja majd elő? A vásárhelyi szimfonikusokat nagyon jól ismered.
– Ilyesmi is felmerül időnként az emberben. Ennek a darabnak a megírásával úgy voltam, hogy hol elszakadtam a valóságtól, és egy ideális zenekarra gondoltam, arra, ahogy annak az előadásában fog szólni a mű, hol pedig visszatértem a földre, és számoltam azzal, hogy mondjuk, egy romániai vidéki, netalán fővárosi zenekar mit fog ehhez szólni. A klarinétos például hogy fog fintorogni, amikor ki kell gyakorolni az éppen rá háruló részt, a karmesternek pedig hogy fog rángatózni a jobb válla a sűrű partitúra miatt. Általában ezt szokták kiemelni a munkáim kapcsán. Van Bukarestben egy zenetudós, aki azt kérdezte: vajon nem azért írok ilyen egytételes zenekari darabokat, mert félek, nehogy ráunjon a közönség?! Mondtam az előbb, van ebben valami igazság. Nagyon nagy szerzőnek kell lenned ahhoz, hogy egyórás darabodat a közönség kibírja. Én hálás vagyok, hogyha egy negyedórás, húszperces darabom után a hallgatóság azt mondja, mégiscsak érdemes volt végighallgatni, ezt a mai zenét is ki lehet bírni.
– A vásárhelyi filharmónia közönsége eléggé felkészült, jól fogadja az úgynevezett „mai, nehéz műveket” is.
– Nem a közönségnek nehéz, hanem a „végrehajtóknak”. A közönségben kell legyen egy olyan reverberáció, ami megmarad, hogy elmondhassa, na, mégiscsak éreztem valamit.
– Nyolcvanéves lettél, fiatalos nyolcvanas, továbbra is tele vagy alkotó energiákkal, szűnni nem akaró feladatokkal. A zeneszerzőt mennyiben befolyásolja az életkora? Könnyíti a munkádat a felgyűlt tapasztalat?
– Talán észrevetted, lehet, hogy nem, de történt valami a világgal. Az idő felgyorsult. Persze megeshet, hogy szubjektív, amit mondok, de én úgy érzem, hogy ami a hatvanas-hetvenes években normálisnak tűnt, azt ma egész másképp érzékeljük. Sokkal gyorsabban telnek a hetek. Az ember mindegyre felszisszen, hogy „Jézusom, már megint hétfő van!” Repül az idő, és ez a „nyolcvanas állapot” lehet jó, lehet rossz. Ha az embernek elkopnak a professzionális készségei, akkor rossz. Hogyha arra való ez a kor, hogy önmagadat élesebben el tudjad bírálni, akkor jó. Nyilvánvaló, hogy nem sorolhatom magam a nagy szerzők vonulatához, de a jelenkori kollégáim között is megtalálható mind a két jelenség. Ha uralod a kifejezési eszközöket, akkor kétségtelen, hogy a felgyülemlett tapasztalatok megkönnyítik, hogy melyik pillanatban mit írhatsz meg. Hogy fog az megszólalni. És nem csak egy elképzelés, egy elméleti dolog, amit valaha megtanultál, hanem visszahallottad száz esetben azt, hogy ami így van leírva, hogy szól, s ami úgy van leírva, az miképpen hangzik. Ez egy tapasztalati gazdagodás, aminek komoly haszna van, főleg ha azt nézed, hogy a gyakorlati kivitelezés, a valódi effektus milyen. Van, aki úgy születik, hogy azonnal tudja, hogyan fog megszólalni az, amit leír. Nekem nehezebben megy, nagyon sokáig emésztem azt, amit végül is le merek írni, és utána is többször visszatérek rá. Vannak olyan pillanatok, amik töprengésre késztetnek előző műveimben. Most például egy kórusműkötetet akarok összeállítani, van vagy hetven darab, amiből gondolom, harminc megállja a helyét. Nézem, s néha fel-felszisszenek: mi az ördög történt, hogy lehetett ezt leírni! Nem szól sehogy. Ha leadom a szakmai komissziónak, mint egy dolgozatot, nem találnak benne semmi kivetnivalót, de amit ki szeretnék hozni belőle, az nem úgy szól, ahogy elvárnám. Ilyenkor aztán csodálkozhatom, miképpen voltam képes ezt így leírni. Ez időnként előfordul, főleg szöveges zenével. A magyar nyelv rendkívül bonyolult prozódiáját bizonyos idő teltével természetes módon tudod visszaadni. Nem keresed kínosan a jó megoldást, nem érzékelhető a görcsös igyekezet, amellyel a hibákat próbálod elkerülni. Amikor természetessé válik ez a folyamat, megszabadulsz a fenyegető veszélytől, hogy elnézel valamilyen prozódiai problémát, és akkor már felszabadultabban tudsz írni. Ebben a kor segít.
– Színdarabnál sűrűn előfordul, hogy átírják, átfésülik, modernizálják a szöveget. Egy ilyen zenei műbe utólag bele lehet nyúlni?
– Nekem igen. Ha valaki más nyúlna bele, nagyon bántana. Sajnos ilyesmi megtörténik Wagner-operák, vagy akár Mozart-operák rendezésénél is, ahol az előadó megpróbál előtérbe nyomulni, vagy színház esetében a rendező próbál erőszakot tenni a darabon. Ha ellenébe megy az eredeti üzenetnek, talán jó is lehet a kontrasztos felfogás, főleg egy ismert mű esetében, de amikor az illető megpróbál más értelmet adni neki, aktualizálni, ami a leggyakoribb, akkor megváltoztatja a mű szellemét. Vagy még rosszabb, elmossa az egészet, nem ad semmit, megszünteti a lehetséges kontaktust a szerző és a közönség között. Eltűnik a szerzői szándék. Éppen az, ami a műben művészi, szuggesztív.
– Gondolom, hogy a zenénél az is rendkívül fontos, hogy ki szólaltatja meg. Neked számos művedet kiváló egyéniségek, formációk tolmácsolták. Van kilátás arra, hogy ezt a mostani új szerzeményedet máshol is előadják?
– Be kell vallanom, hogy stresszes állapotot okozott ez az egész helyzet, amibe kerültem. Egyrészt készültem arra, hogy októberre fejezzem be a művet, legyen olyan állapotban, hogy le lehessen másolni, meg lehessen tanulni, a karmester ne rohammunkában nézze át, szóval legyen minden rendben, ahogy kell. De amikor Budapest kérte ezt a darabot, még a fele se volt kész. Azt kellett volna mondanom, hogy még bizonytalan ez az egész, mégis azt válaszoltam, hogy oké, rendben van. Mondtam, hogy még dolgozom rajta, de azt válaszolták, kész lesz az idejében, bíznak bennem. Tulajdonképp kettős felkérést kaptam, egy kiváló együttes, a Concerto kérte, novemberben játsszák ezt a művemet, és egy másikat a Nemzeti Filharmónia tűzte műsorára. Májusra programálták, de máris sürgetnek a darabomért. Érthető, hiszen ők két-három évadra előre tudják, mit fognak csinálni, előadni.
– Munka akad tehát ezután is. A Marosvásárhelyi Filharmónia két alkalmat is talált arra, hogy kellő súllyal emlékezzék meg a születésnapodról. A múlt vasárnap a Divertimento című szerzeményedet adták elő. Ez a mű mikor született?
– Ennek a keletkezése talán újságíróilag is érdekes. Emlékezhetsz, hogy 1989-ben milyen hangulat uralkodott itt, Marosvásárhelyen, de máshol is az országban. Körülöttem is annyira megsűrűsödött a levegő, hogy ha ott maradok a filharmóniánál, óhatatlanul beszennyezem magam. Ideiglenes áthelyezéssel átmentem a bábszínházhoz, és soha olyan dolgom nem volt, mint ott, mert abból éltem, amit írtam. Házi zeneszerző lettem. Azelőtt mindig kettős életet kellett élnem, helyt kellett állnom a filharmónia vezetésében, másrészt pedig amikor lehetett, írtam. A megszakítások nem tesznek jót az alkotómunkának. De a kérdésedre válaszolva, 89-ben kaptam egy felkérést egy nagyszerű budapesti fúvósegyüttestől, a Berkes Kálmán vezette Budapest Wind Ensemble-től. Azt mondtam magamnak, hogy én azért se vetem magam alá az akkori általános, nyomott romániai hangulatnak, úgy döntöttem, hogy divertimentót írok, ez hagyományosan szórakoztató zene. Na, de milyen legyen? Eszembe jutott, hogy Mozartnak van egy Gran Partita műve, egy olyan együttesre írt darabja, amit nyolc fúvós és egy nagybőgő szólaltat meg. Mindig csodálkoztam, miért tette bele a nagybőgőt, aztán amikor elkezdtem írni az enyémet, megértettem. Nagyszerűen passzol hozzá. Bizonyos pillanatokban a hangulat ellentétét képviseli, máskor teljesen belesimul abba. Sokoldalú módon fel lehet használni ezt a hangszert. A nyolc fúvós és a nagybőgős lett tehát a választott együttes, ez Berkeséknek pont jó volt. Valami módon kiengedtek akkor a próbára, bár már nagyon nehéz volt külföldre menni. Megkéstem persze, vittem a partitúrát, felkészülve arra, hogy számos problémával szembesülök majd, a klarinétos nem fogja tartani a magas trillát, a fagottos bele fog bőgni a pianóba, nem uralja a hangerőt, és feljegyeztem még pár esetleges hibalehetőséget, hogy aztán az első próbán teljesen megnémuljak. Annyira jó volt, hogy alig volt mit mondanom. Ilyennek kellene lennie az előadó együttes és a szerző viszonyának.
– A vásárhelyi előadóknak is komoly kihívás lehetett ez a mű.
– Ennek a darabnak az a nagy problémája, hogy állandóan, szeszélyesen változtatja a dinamikáját és a tempóját is. Egy időben az egyik részleg crescendót produkál, a másik decrescendót, amihez a zenészek általában nincsenek hozzászokva. Az ilyen rafinált, kicsi mozdulatok megnehezítik az előadást, főleg a karmesterét. A dirigens Gheorghe Costint jól ismerem, nagyon jól olvas partitúrát, a fúvós együttesnek a próbáján az a vélemény alakult ki bennem, hogy ha ezt a stabil formációt megtartják, és évekig fognak így együtt dolgozni, nagyon sokra vihetik. Már most figyelemre méltó a Transylvanian Wind Ensemble teljesítménye.
– Két ilyen mű bemutatása igazán méltó egy szép, kerek évfordulóra. De már hangsúlyoztam, a tevékenységed nem merül ki ennyiben. Igyekeztél ugyan egyik-másik tehertől megválni, már nincs akkora részed a művészeti egyetemen folyó zenei oktatásban, mint korábban, de a Kemény Zsigmond Társaság, amelynek elnöke vagy, továbbra is számos tennivaló elé állít. Éppen tegnap kezdődött el a KZST új évada.
– Van abban igazság, hogy ha az ember hirtelen mindent abbahagy, nagyon hanyatlani kezd szellemileg. Én örvendek, hogy tovább tudok csinálni ezt-azt, kisebb fordulatszámmal, de csinálom. Persze amikor nyugdíjba mentem, arra gondoltam, hogy na, most aztán leülök, és írok rendületlenül. De gondolom, más is úgy van vele, amikor megnyílik előtte a lehetőség, ott áll és nézi a papírt: mit is írjak, hogy is írjam. Ez a mostani egy másfajta állapot, meg kell szokni. De amit csinálok, örömmel teszem. Az ilyesmi ébren tartja az embert.
– Kívánom, hogy legyen minél hosszabb ez az alkotó ébrenléted. Isten éltessen sokáig erőben, jó egészségben!
– Köszönöm szépen. Nagy Miklós Kund / Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi pikareszk
Ne gondoljunk regényre, Markó Béla friss kötete* Esszé, publicisztika alcímet visel, a pikareszk a szöveg szabad csapongásaira és képzettársításaira, a bele válogatott közel félszáz, 2011-2016 között született írás laza szövetére utal, sorrendjük tetszés szerint felcserélhető. És azt hiszem, az olvasó ezt is teszi, nem sor- és időrendben halad az első oldaltól az utolsóig, hanem aszerint kezd olvasni, hogy éppen melyik cím hívja fel magára leginkább a figyelmét. De aztán egy-kettőre rabjává is válik a szerző közvetlen hangú, könnyedségében is mélyenszántó, meggyőző eszmefuttatásainak. Sokan talán elsőként a külsejében is tetszetős könyv címadó esszéjét választják, azért is, mivel ott a pontosítás: Erdélyi pikareszk (avagy: a Tamási-modell), az íróról, Farkaslaka nagy fiáról pedig mostanság sok szó esett. Pró és kontra. A kettős megközelítés ebben az írásban is észlelhető, sőt mondhatni az egész kötetben, hiszen Markó gondolatmenetét mindvégig a józan mérlegelés, a kérdésfelvetés jellemzi. Ez akkor is hamar kiderült, amikor szeptember végén a marosvásárhelyi Bernády Házban tartott könyvbemutatón a szerzővel a kiadványt megjelentető Kalligram Kiadó vezetője, Mészáros Sándor beszélgetett.
Nem először volt alkalmunk végigkövetni nyilvános dialógusukat, a szerkesztő kritikus ezúttal is kiemelte, mennyire figyelemre méltó, hogy a költőnek hosszú kihagyás után úgy sikerült visszatérnie az írásművészethez, hogy egyben meg is újította alkotói pályáját, egy ideje a korábbitól különböző, más típusú költészettel lepi meg a közönségét. Ritkaság ez az irodalomban, mondotta Mészáros. Az esszéről, publicisztikáról szólva hangsúlyozta, hogy Markó a műfaj hagyományaihoz is hű marad, átértékelő szándékkal újít is. Közéleti beszéd az övé, központi kérdés nála a közösség és az egyén viszonya, az általános, kollektív létkérdések is izgatják, de önvizsgálatra is lehetőséget nyújt az írás. Folyamatosan mérlegel, nem kijelent, kérdései vannak. Nem sérelmi viszonyulás szüli írásait, nem újabb gondokkal akarja terhelni olvasóit, együtt gondolkodni, beszélgetni szeretne velük.
Markó Béla elmondta, az esszé korábban is fontos volt számára, nem csak alkotómunka, értelmezni is lehet vele dolgokat. A publicisztika viszont frissen jelentkezett nála, miután megvált politikusi teendőitől. Eleinte lenézte ezt a műfajt, mára megszerette. Egyfajta ingázást biztosít irodalom és újságírás között. Élvezettel ír irodalmi esszét, a kötetben is olvashatók gondolatai a szépirodalomról, műfajokról, írókról, úgy érzi, hogy manapság, amikor sokan azt tapasztalják, hogy az irodalomelméleti terminológia megváltozott, és nehézséget okoz a megértése, az esszé olvasható, hozzáférhető utat kínál. A dokumentumpróza különben szép hagyományokkal rendelkezik Erdélyben, sokáig az emlékiratok szerzői voltak az erdélyi irodalom nagyjai. Érdekes, izgalmas terület ez, ma is érdemes művelni. Vannak témák, amelyekre ő is gyakran visszatér, példaként Bánffy Miklós életművét említette. Az író és politikus nagyon fontos szerepet tölt(ött) be, a személyiségét és a műveit nem szabad különválasztani. Ugyanez érvényes több más jelentős írónkra, közszereplőre. Kós Károlyra is. Sajnos mi, erdélyiek nem tudjuk az értékeinket eléggé népszerűsíteni. Olykor az álértékek kerülnek felszínre. Biztosítanunk kell a többszólamúságot – hangsúlyozta Markó Béla, de sohasem szabad szem elől téveszteni az igazi értékek érvényesítését. Ezért is vannak ebben a kötetében is visszatérő témák, történetek. Az ellen a szándék ellen is igyekszik fellépni, amely gettóba zárná az erdélyi magyar kultúrát. Egy magyar irodalom van, egységes magyar irodalom, amelyből nem hiányozhatnak a sajátos erdélyi ízek, hangok. Vannak olyan általánosan elismert magyar írók, akiket éppen az erdélyiségük tett naggyá. És vannak ügyeink, többnyire politikai vetületű ügyek, amelyeket még mindig nem vitattunk végig, például a Sütő András helyzete, a Székely Jánosé, a Wass Alberté. Az esszé az ilyenek kellő józanságú átgondolását, elemzését is elősegítheti. A kötet olvasói ilyenszerű dilemmákat is körbejárhatnak Markó Bélával, s az, hogy közben mai valóságunk, társadalmi jelenségeink kulisszái mögé is betekinthetnek, csak még felerősítheti olvasmányélményüket. NAGY MIKLÓS KUND
*Markó Béla: Erdélyi pikareszk – Esszé, publicisztika 2011-2016, Kalligram, Budapest, 2017 Népújság (Marosvásárhely)

Havazás előtt Borospatakán
Az idén a szokásosnál egy héttel korábban nyitotta meg kapuit a művésztelep Borospatakán. Így a csíkszeredai Szász házaspár, István és Marika működtette népszerű skanzen alkotó vendégei még azelőtt hazautaztak, mielőtt a Gyimesekben lehullott volna az októberben szinte menetrendszerűen érkező első hó. Különleges látvány, amikor a völgy fölött a zöld meredeket befedi a fehér lepel, a festők, grafikusok, szobrászok, fotósok, díszítőművészek azonban nem hiányolták, a ragyogó ősz annyi egyéb ihlető élményt kínált, hogy azok közül is nehéz volt választani. Egy hét, tíz nap hamar eltelik, ezt a szobrászművészek tapasztalják meg a leginkább, mennyiségileg nem lehet akkora teljesítményt nyújtani, mint amennyit szeretnének. De aki nyomon követhette őket, láthatta, mindent megtettek, hogy az alkotói termés minél gazdagabb és a lehető legjobb legyen. Nem is lehetett hibát találni benne. Az október 3-i zárókiállításon a két méltatónak, Banner Zoltán művészettörténésznek és Nagy Miklós Kund művészeti írónak igazán bőven volt mit kiemelnie.
Harminc művész állított ki legalább két munkát, a tábor két művészeti irányítója, a kiállítást megrendező Gaál András és Márton Árpád ismét remekelt, amikor a képeket, szobrokat, textíliákat, tűzzománcokat, fotókat elhelyezte, hiszen ha közös volt is az ihletforrás, minden résztvevő más-más stílusban dolgozó, öntörvényű, erős művészegyéniség, nem egyszerű a műveiket úgy összehangolni, hogy azok ne egymást zavarva, hanem kisugárzásukat megőrizve fokozzák az összhatást, erősítsék a műegyüttes üzenetét. A művésztelepnek megvan a törzsgárdája, ők nagyon ritkán hiányoznak a névsorból, de a házigazdák nem feledkeznek meg a fiatalításról sem. Az idősebb mesterek mellett most is dolgozott Borospatakán néhány újabb fiatal, az egyensúly ilyen tekintetben se billent meg. De az életkornak mintha nem is lenne jelentősége, olyan lendülettel kapcsolódnak be a munkába a korosabbak is. A közösségi szellem kihangsúlyozottan van jelen a művésztelepen. A köztudott gyimesi tenni akarás az alkotótáborra is jellemző, a teremtés szelleme élénken érzékelhető a művésztelepen, és kilenc év teltével nyugodtan elmondható, hogy a skanzenben összpontosult szellemi, művészeti pezsgés jótékonyan terjed át az egész tájegységre.
A stílustörekvések, műfajok, témák sokaságából az idén talán a szakralitás került ki győztesen. A telepen épült kis kápolna mind szebb lesz általa. Bráda Tibor, Egri István pompás üvegfestményei, Kádár Tibor nagyszerű Stáció sorozata a kortárs művészet kis gyöngyszemévé alakítja a templomot. Szent István, Szent László, Szent András portréja, egyéb szakrális fogantatású alkotások mellett nyilván számos más jellegű munka hívta fel magára a figyelmet. A népélet, a vidék szépsége, megannyi helyi sajátosság ihlette a táborlakókat. Kitartás és erőpróba tekintetében a szobrász Ferencz Ernő vitte el a pálmát, egy hét alatt elkészült faragott fakompozíciója valóban csúcsteljesítmény. Szepessy Béla míves óriásmetszete, a Tükör által homályosan ugyancsak kiérdemelte az egyöntetű elismerést. Ezt hozta magával a nyíregyházi grafikus, a táborban ilyen grafikai megoldásokra egyelőre nincs lehetőség, a művész érdemei ettől nem csökkennek. Keményen, teljes odaadással, a legjobb színvonalukra hangolódva dolgoztak a művésztelep marosvásárhelyi vendégei, Bandi Kati, Csíky Szabó Ágnes, Hunyadi László és Bálint Zsigmond is. Mindannyian nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy erre az idei tárlatra is sokáig emlékezzen a közönség. Az elmélyült összbenyomást hatványozottan tetézte a záróeseményen a gyimesi férfikórus műsora. Rendkívüli élményt nyújtott. Egyben azt is előrevetítette, hogy máris lehet gondolkozni, mi lesz jövőre a tizedik, jubileumi táborozáson. Biztosak lehetünk, hogy Szászék, akik mindenre figyelve éltetik ezt az értékteremtő, fontos „intézményt”, idejében és teljes képességükkel felkészülnek rá. Nagy Miklós Kund / Népújság (Marosvásárhely)