Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. szeptember 15.
Vidéki iskolakörkép
Nincs gond a létszámmal
Az új tanév kezdete kapcsán annak néztünk utána, hogy három vidéki magyar középiskolában mennyire sikerült betölteni az indított osztályokat, van-e gond a diáklétszámmal. Kiderült: más tényezők is közrejátszhatnak abban, hogy egy-egy iskolában milyen profilú és létszámú osztályokba iratkozhattak a gyerekek. A szovátai Domokos Kázmér szakközépiskolában minden új induló osztály betelt, a gyereklétszámmal nincs gond – tudtuk meg az iskola titkárságától. Három líceumi osztály indult idén is: matematika-informatika-természettudományok, turisztika, illetve kereskedelem, mindhárom 28-28 tanulóval. Kétprofilú szakiskolai osztályok is indultak: a cukrász- és szakácsképzőbe összesen 30, az asztalos-kárpitos szakra 27 diák iratkozott. Esti tagozat is van, de egyelőre az idei tizenegyedik osztályra nem kapták meg a jóváhagyást. A szakközépiskolai oktatás keretében 611 diák tanul az intézményben, amelyhez egyébként óvodák, elemi és általános iskolák is tartoznak. A nyári tisztasági meszelések mellett az iskolában két termet alakítottak át orvosi rendelőnek, erre az önkormányzattól 50 ezer lejet kaptak.
Megoldódott minden kérdés Nincsenek létszámgondok a nyárádszeredai Bocskai István elméleti középiskolában sem, ahol a most kezdődő tanévben 394 diákkal számolnak. Négy cikluskezdő kilencedik osztály indult, elméleti és szakoktatási vonalon egyaránt kettő-kettő, és azok teljesen beteltek – mondta el Fülöp László igazgató. A természettudományok – intenzív angol és a filológia – intenzív német osztályokba 28-28 tanuló jutott be, míg a kereskedelmi szakosztályban 30, az autószerelő- mechanika osztályban 31 tanulója van az iskolának. A többi évfolyamokon akad olyan osztály, ahol kevesebb a diák, de átlagban véve a tavalyi tanévhez képest nőtt az osztályok átlagos diáklétszáma. Posztliceális szakon egy osztály indult, a növényvédelmi technikusi kétéves képzésre az idén 32 személy jelentkezett. A tanári kar teljes, a tanévnyitó napján a matematika katedrán a helyet betöltötték, így két kollégát leszámítva szakképzett tanárok oktatnak az intézményben. A magyar állami és helyi önkormányzati hozzájárulással idén épült autószerelő tanműhelynél is az utolsó simításokat végzik az épületen, szigetelik a tetőzetet, hamarosan befejezik a kerítés építését – mutatott rá az igazgató. A tanműhelybe bekerültek a szükséges felszerelések, mint fékpad, emelő, futószögállító berendezés, kerékcseréhez szükséges eszközök, ezeket a hét folyamán fel is szerelik. Az elmúlt napokban az önkormányzat jóvoltából befejezték az épület körüli térkövezést, aszfaltszőnyeget terítettek le, de a kerítés is a város hozzájárulásával készül. Külön engedéllyel is Az erdőszentgyörgyi Szent György szakközépiskolában az elméleti oktatásban egy filológia osztály indult, az is a román tagozaton. Mivel csupán 9 tanuló jelentkezett, szükséges volt a tanfelügyelőség külön engedélye az osztály beindítására. A szakoktatás terén 22 diákkal indult magyar tannyelvű élelmezés-turizmus szakosztály, de a szak további évfolyamain s ugyanúgy a faipari szakon sincsenek gondok a diáklétszámmal – mondta el Léta Áron igazgató, hozzátéve, hogy idén mintegy húsz diákkal szaporodott a létszám a tizenegyedik és tizenkettedik osztályokban, meglepő módon nagy számban döntöttek úgy a tanulók, hogy a szentgyörgyi tanintézetbe iratkoznak vagy éppen visszairatkoznak az eddig máshol tanuló diákok. Egy kétprofilú osztály is indul, ahol a faipari szakon 9, az esztétika-szépségápolás terén 8 diák kíván tanulni ebben a tanévben. Erre az osztályra is külön engedélyt kértek, s mivel hasonló nincs a környéken, remélik, hogy meg is kapják a jóváhagyást. Az alsóbb tagozaton sincsenek különösebb gondok a létszámmal, idén három előkészítő és két ötödik cikluskezdő osztály indult – mutatott rá az intézményvezető. Nincsenek magyar elméleti osztályok Míg Szovátán és Nyárádszeredában jó az együttműködés az önkormányzat és az oktatási intézmények között, egyelőre sajnos ez nem mondható el Erdőszentgyörgyről, ahol különböző okok miatt akadozik a kommunikáció is az utóbbi években. Olyannyira, hogy az önkormányzat nem is képviseltette magát a hétfői tanévnyitón, mert szerinte „hosszú idő óta szervezetlen, és ki kell mondani, néha igénytelen tanévnyitók és tanévzáró rendezvények jellemzik az iskolánkat”. A tanítás kezdete kapcsán kiadott nyilatkozatban Csibi Attila Zoltán polgármester érintette az egyik különösen fájó erdőszentgyörgyi kérdést is, hogy két éve nem indult magyar tannyelvű elméleti kilencedik osztály, mivel „a közösség háta mögött és igénye ellenére, az akkori igazgató a megyei tanfelügyelőséggel karöltve egy tollvonással megszüntették a magyar elméleti oktatást”. Tóth Domokos volt igazgató szerint többnyire a politikum beavatkozása miatt jött létre az a balszerencsés helyzet, amely nyomán az iskolától elvették a magyar tannyelvű kilencedik osztályt – tudtuk meg az érintettől. Ugyanis abban a tanévben külső támogatással magyar osztályokat szerettek volna Segesváron létrehozni, és szükség volt egy többletosztályra. Ezért azt kérték, hogy Erdőszentgyörgy mondjon le a filológia osztályról, ahová – az év eleji felmérés tükrében – csupán három tanuló iratkozott volna. Tóth úgy érzi, ezt a kérdést felsőbb szintű egyezkedések nyomán már előre eldöntötték, mert „tőlem hivatalosan nem kérték, hogy lemondjak az osztályról, én sem mondtam le róla”. Az iskola három kilencedik osztályt igényelt, s bár Tóth tudott megoldást a kellő gyereklétszám biztosítására, mégis elvették a magyar elméleti osztályt. Nem ez volt az első alkalom, amikor a kisvárosban csak két kilencedik osztály indult, de hogy a megye ne veszítsen egyszerre két magyar osztályt, egyesek belementek az általa politikainak vélt játszmába. Úgy érzi, ő mindig a helyi közösség érdekeit nézte, de ebben az egy kérdésben jóhiszemű volt és nem volt kellően határozott, s ezt egyesek kihasználták, majd kihátráltak mellőle, mindent az ő nyakába „varrtak”. Egyáltalán nincs szó a tanfelügyelőséggel való karöltésről – nyomatékosított Tóth Domokos, hozzátéve, hogy már a legelején értesítette a polgármestert és az RMDSZ helyi választmányát a felsőbb szándékról. Nem érzi magát vétkesnek a kérdésben, de mivel utólag mindenki őt vádolta az osztály feladásával, megtette a kellő lépést és lemondott az igazgatói állásról. Ugyancsak a gyereklétszám az oka annak, hogy azóta sem indult kilencedik osztály magyarul – mutatott rá Léta Áron jelenlegi igazgató. A tavalyi felmérések azt mutatták, hogy csak hat jelentkező lesz ebbe az osztályba, ezért a tanfelügyelőség az ő és a vezetőtanács döntése ellenére tavaly sem engedélyezte az indítandó osztályt. Idén sem volt más a helyzet, csupán 15 gyerek végzett a nyolcadik osztályban, a jobb tanulókat eleve már más városok iskoláiba íratták, így a többiek Szentgyörgyön csak a kétprofilú osztályba iratkozhattak be.
Gligor Róbert László / Népújság (Marosvásárhely)
Nincs gond a létszámmal
Az új tanév kezdete kapcsán annak néztünk utána, hogy három vidéki magyar középiskolában mennyire sikerült betölteni az indított osztályokat, van-e gond a diáklétszámmal. Kiderült: más tényezők is közrejátszhatnak abban, hogy egy-egy iskolában milyen profilú és létszámú osztályokba iratkozhattak a gyerekek. A szovátai Domokos Kázmér szakközépiskolában minden új induló osztály betelt, a gyereklétszámmal nincs gond – tudtuk meg az iskola titkárságától. Három líceumi osztály indult idén is: matematika-informatika-természettudományok, turisztika, illetve kereskedelem, mindhárom 28-28 tanulóval. Kétprofilú szakiskolai osztályok is indultak: a cukrász- és szakácsképzőbe összesen 30, az asztalos-kárpitos szakra 27 diák iratkozott. Esti tagozat is van, de egyelőre az idei tizenegyedik osztályra nem kapták meg a jóváhagyást. A szakközépiskolai oktatás keretében 611 diák tanul az intézményben, amelyhez egyébként óvodák, elemi és általános iskolák is tartoznak. A nyári tisztasági meszelések mellett az iskolában két termet alakítottak át orvosi rendelőnek, erre az önkormányzattól 50 ezer lejet kaptak.
Megoldódott minden kérdés Nincsenek létszámgondok a nyárádszeredai Bocskai István elméleti középiskolában sem, ahol a most kezdődő tanévben 394 diákkal számolnak. Négy cikluskezdő kilencedik osztály indult, elméleti és szakoktatási vonalon egyaránt kettő-kettő, és azok teljesen beteltek – mondta el Fülöp László igazgató. A természettudományok – intenzív angol és a filológia – intenzív német osztályokba 28-28 tanuló jutott be, míg a kereskedelmi szakosztályban 30, az autószerelő- mechanika osztályban 31 tanulója van az iskolának. A többi évfolyamokon akad olyan osztály, ahol kevesebb a diák, de átlagban véve a tavalyi tanévhez képest nőtt az osztályok átlagos diáklétszáma. Posztliceális szakon egy osztály indult, a növényvédelmi technikusi kétéves képzésre az idén 32 személy jelentkezett. A tanári kar teljes, a tanévnyitó napján a matematika katedrán a helyet betöltötték, így két kollégát leszámítva szakképzett tanárok oktatnak az intézményben. A magyar állami és helyi önkormányzati hozzájárulással idén épült autószerelő tanműhelynél is az utolsó simításokat végzik az épületen, szigetelik a tetőzetet, hamarosan befejezik a kerítés építését – mutatott rá az igazgató. A tanműhelybe bekerültek a szükséges felszerelések, mint fékpad, emelő, futószögállító berendezés, kerékcseréhez szükséges eszközök, ezeket a hét folyamán fel is szerelik. Az elmúlt napokban az önkormányzat jóvoltából befejezték az épület körüli térkövezést, aszfaltszőnyeget terítettek le, de a kerítés is a város hozzájárulásával készül. Külön engedéllyel is Az erdőszentgyörgyi Szent György szakközépiskolában az elméleti oktatásban egy filológia osztály indult, az is a román tagozaton. Mivel csupán 9 tanuló jelentkezett, szükséges volt a tanfelügyelőség külön engedélye az osztály beindítására. A szakoktatás terén 22 diákkal indult magyar tannyelvű élelmezés-turizmus szakosztály, de a szak további évfolyamain s ugyanúgy a faipari szakon sincsenek gondok a diáklétszámmal – mondta el Léta Áron igazgató, hozzátéve, hogy idén mintegy húsz diákkal szaporodott a létszám a tizenegyedik és tizenkettedik osztályokban, meglepő módon nagy számban döntöttek úgy a tanulók, hogy a szentgyörgyi tanintézetbe iratkoznak vagy éppen visszairatkoznak az eddig máshol tanuló diákok. Egy kétprofilú osztály is indul, ahol a faipari szakon 9, az esztétika-szépségápolás terén 8 diák kíván tanulni ebben a tanévben. Erre az osztályra is külön engedélyt kértek, s mivel hasonló nincs a környéken, remélik, hogy meg is kapják a jóváhagyást. Az alsóbb tagozaton sincsenek különösebb gondok a létszámmal, idén három előkészítő és két ötödik cikluskezdő osztály indult – mutatott rá az intézményvezető. Nincsenek magyar elméleti osztályok Míg Szovátán és Nyárádszeredában jó az együttműködés az önkormányzat és az oktatási intézmények között, egyelőre sajnos ez nem mondható el Erdőszentgyörgyről, ahol különböző okok miatt akadozik a kommunikáció is az utóbbi években. Olyannyira, hogy az önkormányzat nem is képviseltette magát a hétfői tanévnyitón, mert szerinte „hosszú idő óta szervezetlen, és ki kell mondani, néha igénytelen tanévnyitók és tanévzáró rendezvények jellemzik az iskolánkat”. A tanítás kezdete kapcsán kiadott nyilatkozatban Csibi Attila Zoltán polgármester érintette az egyik különösen fájó erdőszentgyörgyi kérdést is, hogy két éve nem indult magyar tannyelvű elméleti kilencedik osztály, mivel „a közösség háta mögött és igénye ellenére, az akkori igazgató a megyei tanfelügyelőséggel karöltve egy tollvonással megszüntették a magyar elméleti oktatást”. Tóth Domokos volt igazgató szerint többnyire a politikum beavatkozása miatt jött létre az a balszerencsés helyzet, amely nyomán az iskolától elvették a magyar tannyelvű kilencedik osztályt – tudtuk meg az érintettől. Ugyanis abban a tanévben külső támogatással magyar osztályokat szerettek volna Segesváron létrehozni, és szükség volt egy többletosztályra. Ezért azt kérték, hogy Erdőszentgyörgy mondjon le a filológia osztályról, ahová – az év eleji felmérés tükrében – csupán három tanuló iratkozott volna. Tóth úgy érzi, ezt a kérdést felsőbb szintű egyezkedések nyomán már előre eldöntötték, mert „tőlem hivatalosan nem kérték, hogy lemondjak az osztályról, én sem mondtam le róla”. Az iskola három kilencedik osztályt igényelt, s bár Tóth tudott megoldást a kellő gyereklétszám biztosítására, mégis elvették a magyar elméleti osztályt. Nem ez volt az első alkalom, amikor a kisvárosban csak két kilencedik osztály indult, de hogy a megye ne veszítsen egyszerre két magyar osztályt, egyesek belementek az általa politikainak vélt játszmába. Úgy érzi, ő mindig a helyi közösség érdekeit nézte, de ebben az egy kérdésben jóhiszemű volt és nem volt kellően határozott, s ezt egyesek kihasználták, majd kihátráltak mellőle, mindent az ő nyakába „varrtak”. Egyáltalán nincs szó a tanfelügyelőséggel való karöltésről – nyomatékosított Tóth Domokos, hozzátéve, hogy már a legelején értesítette a polgármestert és az RMDSZ helyi választmányát a felsőbb szándékról. Nem érzi magát vétkesnek a kérdésben, de mivel utólag mindenki őt vádolta az osztály feladásával, megtette a kellő lépést és lemondott az igazgatói állásról. Ugyancsak a gyereklétszám az oka annak, hogy azóta sem indult kilencedik osztály magyarul – mutatott rá Léta Áron jelenlegi igazgató. A tavalyi felmérések azt mutatták, hogy csak hat jelentkező lesz ebbe az osztályba, ezért a tanfelügyelőség az ő és a vezetőtanács döntése ellenére tavaly sem engedélyezte az indítandó osztályt. Idén sem volt más a helyzet, csupán 15 gyerek végzett a nyolcadik osztályban, a jobb tanulókat eleve már más városok iskoláiba íratták, így a többiek Szentgyörgyön csak a kétprofilú osztályba iratkozhattak be.
Gligor Róbert László / Népújság (Marosvásárhely)
2017. szeptember 15.
Fasisztoid ukránok és haladó magyar elvtársaik
A törvény jogfosztó jellege egyértelmű, hiszen szerzett jogaikból akarja kiforgatni a kisebbségeket, eredményeként pedig elsorvadhat az eddig kiépített magyar, román, lengyel és orosz oktatási hálózat, amely eddig az identitás megőrzését biztosította az őshonos közösségek számára. Bárhogy is csűrjük-csavarjuk, az ukrán parlament által múlt héten elfogadott oktatási törvényt nehéz másként meghatározni, mint hogy az fasisztoid, az országban élő nemzeti kisebbségeket alapvetői jogaiktól megfosztó jogszabály. Hiszen a törvény tételesen kimondja, hogy anyanyelvű oktatási intézményként kizárólag az óvodák és az elemi iskolák működhetnek, ötödiktől pedig fokozatosan az ukrán nyelv veszi át az anyanyelv helyét, vagyis egyre több tantárgyat oktatnak az állam nyelvén a kisebbségi diákoknak. A jogszabály mindemellett elvileg egy „nagylelkű” kiskaput is tartalmaz: bizonyos tárgyakat – de nem mindet – valamely EU-tagállam nyelvén is lehet oktatni. A törvény jogfosztó jellege egyértelmű, hiszen szerzett jogaikból akarja kiforgatni a kisebbségeket, eredményeként pedig elsorvadhat az eddig kiépített magyar, román, lengyel és orosz oktatási hálózat, amely eddig az identitás megőrzését biztosította az őshonos közösségek számára. Egyértelmű, hogy a jogszabály első számú célpontja az Ukrajnában élő, több milliós orosz közösség. A kijevi „demokraták” így akarnak bosszút állni azért, mert az ország keleti, többségében orosz ajkú régiói Moszkva hathatós támogatásával fellázadtak a kijevi hatalom ellen. Márpedig mindamellett, hogy kijelentjük: elfogadhatatlan, hogy Moszkva nem csupán beavatkozik az ukrajnai konfliktusba, de minden bizonnyal szítja is azt, azt is le kell szögezni, ugyanúgy elfogadhatatlan, hogy az ukrán kormány és parlament mindezt a kisebbségi jogok sárba tiprásával akarja ellensúlyozni. (Ráadásul ne felejtsük el, hogy az orosz beavatkozás ürügye egy hasonlóan oroszellenes éllel megfogalmazott, ugyancsak az összes kisebbséget hátrányosan érintő, szintúgy fasisztoid szellemiségű nyelvtörvény elfogadása volt). Fölmerülhet persze, hogy a magyar, a román vagy a lengyel közösséggel ellentétben az oroszok jelentős része nem őshonos, hanem a szovjet időkben telepítették be, de ez akkor sem jelenthet megoldást a problémára. Főleg azért, mert a többi kisebbség viszont nagyon is őshonos. Vagyis sem ők, sem pedig a szüleik vagy nagyszüleik nem bevándorlóként érkeztek az általuk lakott területekre, tehát – szemben egyes ukrán kormánytagok kijelentéseivel – nem várható el, hogy a „befogadó” ukrán állam iránti hála és tisztelet jeléül azon igyekezzenek, hogy a lehető leggyorsabban beolvadjanak a többségi társadalomba. Ellenben biztosítani kell számukra a lehetőséget, hogy megőrizzék nemzeti és kulturális identitásukat – márpedig ennek legfőbb záloga az óvodától az egyetemig terjedő anyanyelvű oktatás. Legalábbis ez a jelenlegi elvárás abban a nyugati kultúrközegben, amelyhez Ukrajna csatlakozni akar, és amely többek között nemzetközi szerződések révén is kiköveteli ezen jogok tiszteletben tartását. Nem véletlen, hogy mind Magyarország, mind Románia külügyminisztériuma hivatalosan tiltakozott az oktatási törvény ellen, sőt Budapest odáig ment, hogy egyetlen ukrán kezdeményezést sem támogat a nemzetközi színtéren. Ezért külön bosszantó, de egyben tünetértékű is, hogy még egyes magyar körök sem képesek felfogni, mennyire káros és veszélyes a Kárpátalján élő magyar közösségre a jogszabály. Az egyik „haladó” portál még haladóbb publicistája – aki egy feltörekvő, überhaladó párt, a törvény elleni demonstráción egyébként részt vett Momentum tagja - például értetlenkedik egy sort a szerinte eltúlzott magyar reakció miatt, majd flegmán megjegyzi: nincs miért aggódni, hiszen a továbbiakban két tannyelvű rendszer működik majd, azaz a magyar diákok továbbra is több tárgyat tanulhatnak az anyanyelvükön. Majd azt is képes odavetni: az egynyelvű magyar középiskola konzerválja a kárpátaljai magyarok képzettségének és mobilitásának alacsony szintjét és ebből fakadó munkaerő-piaci hátrányát. A kisebbségi létről a jelek szerint kevés fogalommal bíró publicista és hasonszőrű elvtársai – na meg az ukrán illetékesek – kedvéért ezért ismét csak leszögeznénk: nem véletlen, hogy Erdélyben és a Partiumban foggal-körömmel ragaszkodunk a magyar oktatási intézményekhez, valamint ahhoz, hogy végre minden szinten oktassák idegen nyelvként a románt. Előbbiek biztosítják, hogy a magyar diákok saját kultúrájukban szocializálódjanak, utóbbi pedig azt, hogy valóban hatékonyan, és a mindennapokban használható módon – nem pedig már a kezdetektől a még az anyanyelvű diákok által sem értett irodalmi kifejezések és tájnyelvi elemek útján – sajátítsák el az állam hivatalos nyelvét. Ami természetesen jól felfogott érdekük. Egy vegyes tannyelvű – ahogy Erdélyben mondják, fele apă, fele víz – oktatási rendszerben azonban egyik sem valósulhat meg maradéktalanul, főleg pedig az ukrán nyelv elsajátításához nem járul hozzá. Így a munkaerő-piaci integrációt sem segíti. Igaz, az asszimiláció felé elindíthatja a magyar diákot, akinek egyrészt saját kulturális örökségét sem sikerül maradéktalanul elsajátítania, másrészt – főleg, ha ukrán tanár oktatja őket – bizonyos tantárgyak kapcsán fogalma sincs a magyar kifejezésekről, viszont nem biztos, hogy képes lesz egy merőkanalat vagy tölcsért kérni a boltban, mivel csak irodalmi elemzéseket, esetleg történelmi eseményeket magolt ukránul, a mindennapi tárgyak megnevezését viszont senki sem tanította meg neki. Egyértelmű tehát, hogy a mostani ukrán oktatási törvény nem jó. És nem csupán az ukrajnai magyarok, románok, lengyelek vagy oroszok érdekeivel ellentétes, de az ukránokéval is. Hiszen egy olyan ország, amely ilyen, fasisztoid jogszabályokat fogad el, ne adj’Isten, még alkalmaz is, folyamatosan a lappangó – vagy éppen hogy magas lángon égő – nemzetiségi konfliktusok melegágya marad. És erre a magyar – valamint román és lengyel – diplomáciának nem csupán Kijevet, de Brüsszelt, az összes európai fővárost és természetesen Washingtont is folyamatosan emlékeztetnie kell. Már ha maguktól nem jut eszükbe.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)
A törvény jogfosztó jellege egyértelmű, hiszen szerzett jogaikból akarja kiforgatni a kisebbségeket, eredményeként pedig elsorvadhat az eddig kiépített magyar, román, lengyel és orosz oktatási hálózat, amely eddig az identitás megőrzését biztosította az őshonos közösségek számára. Bárhogy is csűrjük-csavarjuk, az ukrán parlament által múlt héten elfogadott oktatási törvényt nehéz másként meghatározni, mint hogy az fasisztoid, az országban élő nemzeti kisebbségeket alapvetői jogaiktól megfosztó jogszabály. Hiszen a törvény tételesen kimondja, hogy anyanyelvű oktatási intézményként kizárólag az óvodák és az elemi iskolák működhetnek, ötödiktől pedig fokozatosan az ukrán nyelv veszi át az anyanyelv helyét, vagyis egyre több tantárgyat oktatnak az állam nyelvén a kisebbségi diákoknak. A jogszabály mindemellett elvileg egy „nagylelkű” kiskaput is tartalmaz: bizonyos tárgyakat – de nem mindet – valamely EU-tagállam nyelvén is lehet oktatni. A törvény jogfosztó jellege egyértelmű, hiszen szerzett jogaikból akarja kiforgatni a kisebbségeket, eredményeként pedig elsorvadhat az eddig kiépített magyar, román, lengyel és orosz oktatási hálózat, amely eddig az identitás megőrzését biztosította az őshonos közösségek számára. Egyértelmű, hogy a jogszabály első számú célpontja az Ukrajnában élő, több milliós orosz közösség. A kijevi „demokraták” így akarnak bosszút állni azért, mert az ország keleti, többségében orosz ajkú régiói Moszkva hathatós támogatásával fellázadtak a kijevi hatalom ellen. Márpedig mindamellett, hogy kijelentjük: elfogadhatatlan, hogy Moszkva nem csupán beavatkozik az ukrajnai konfliktusba, de minden bizonnyal szítja is azt, azt is le kell szögezni, ugyanúgy elfogadhatatlan, hogy az ukrán kormány és parlament mindezt a kisebbségi jogok sárba tiprásával akarja ellensúlyozni. (Ráadásul ne felejtsük el, hogy az orosz beavatkozás ürügye egy hasonlóan oroszellenes éllel megfogalmazott, ugyancsak az összes kisebbséget hátrányosan érintő, szintúgy fasisztoid szellemiségű nyelvtörvény elfogadása volt). Fölmerülhet persze, hogy a magyar, a román vagy a lengyel közösséggel ellentétben az oroszok jelentős része nem őshonos, hanem a szovjet időkben telepítették be, de ez akkor sem jelenthet megoldást a problémára. Főleg azért, mert a többi kisebbség viszont nagyon is őshonos. Vagyis sem ők, sem pedig a szüleik vagy nagyszüleik nem bevándorlóként érkeztek az általuk lakott területekre, tehát – szemben egyes ukrán kormánytagok kijelentéseivel – nem várható el, hogy a „befogadó” ukrán állam iránti hála és tisztelet jeléül azon igyekezzenek, hogy a lehető leggyorsabban beolvadjanak a többségi társadalomba. Ellenben biztosítani kell számukra a lehetőséget, hogy megőrizzék nemzeti és kulturális identitásukat – márpedig ennek legfőbb záloga az óvodától az egyetemig terjedő anyanyelvű oktatás. Legalábbis ez a jelenlegi elvárás abban a nyugati kultúrközegben, amelyhez Ukrajna csatlakozni akar, és amely többek között nemzetközi szerződések révén is kiköveteli ezen jogok tiszteletben tartását. Nem véletlen, hogy mind Magyarország, mind Románia külügyminisztériuma hivatalosan tiltakozott az oktatási törvény ellen, sőt Budapest odáig ment, hogy egyetlen ukrán kezdeményezést sem támogat a nemzetközi színtéren. Ezért külön bosszantó, de egyben tünetértékű is, hogy még egyes magyar körök sem képesek felfogni, mennyire káros és veszélyes a Kárpátalján élő magyar közösségre a jogszabály. Az egyik „haladó” portál még haladóbb publicistája – aki egy feltörekvő, überhaladó párt, a törvény elleni demonstráción egyébként részt vett Momentum tagja - például értetlenkedik egy sort a szerinte eltúlzott magyar reakció miatt, majd flegmán megjegyzi: nincs miért aggódni, hiszen a továbbiakban két tannyelvű rendszer működik majd, azaz a magyar diákok továbbra is több tárgyat tanulhatnak az anyanyelvükön. Majd azt is képes odavetni: az egynyelvű magyar középiskola konzerválja a kárpátaljai magyarok képzettségének és mobilitásának alacsony szintjét és ebből fakadó munkaerő-piaci hátrányát. A kisebbségi létről a jelek szerint kevés fogalommal bíró publicista és hasonszőrű elvtársai – na meg az ukrán illetékesek – kedvéért ezért ismét csak leszögeznénk: nem véletlen, hogy Erdélyben és a Partiumban foggal-körömmel ragaszkodunk a magyar oktatási intézményekhez, valamint ahhoz, hogy végre minden szinten oktassák idegen nyelvként a románt. Előbbiek biztosítják, hogy a magyar diákok saját kultúrájukban szocializálódjanak, utóbbi pedig azt, hogy valóban hatékonyan, és a mindennapokban használható módon – nem pedig már a kezdetektől a még az anyanyelvű diákok által sem értett irodalmi kifejezések és tájnyelvi elemek útján – sajátítsák el az állam hivatalos nyelvét. Ami természetesen jól felfogott érdekük. Egy vegyes tannyelvű – ahogy Erdélyben mondják, fele apă, fele víz – oktatási rendszerben azonban egyik sem valósulhat meg maradéktalanul, főleg pedig az ukrán nyelv elsajátításához nem járul hozzá. Így a munkaerő-piaci integrációt sem segíti. Igaz, az asszimiláció felé elindíthatja a magyar diákot, akinek egyrészt saját kulturális örökségét sem sikerül maradéktalanul elsajátítania, másrészt – főleg, ha ukrán tanár oktatja őket – bizonyos tantárgyak kapcsán fogalma sincs a magyar kifejezésekről, viszont nem biztos, hogy képes lesz egy merőkanalat vagy tölcsért kérni a boltban, mivel csak irodalmi elemzéseket, esetleg történelmi eseményeket magolt ukránul, a mindennapi tárgyak megnevezését viszont senki sem tanította meg neki. Egyértelmű tehát, hogy a mostani ukrán oktatási törvény nem jó. És nem csupán az ukrajnai magyarok, románok, lengyelek vagy oroszok érdekeivel ellentétes, de az ukránokéval is. Hiszen egy olyan ország, amely ilyen, fasisztoid jogszabályokat fogad el, ne adj’Isten, még alkalmaz is, folyamatosan a lappangó – vagy éppen hogy magas lángon égő – nemzetiségi konfliktusok melegágya marad. És erre a magyar – valamint román és lengyel – diplomáciának nem csupán Kijevet, de Brüsszelt, az összes európai fővárost és természetesen Washingtont is folyamatosan emlékeztetnie kell. Már ha maguktól nem jut eszükbe.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)
2017. szeptember 15.
Volt egyszer egy…
…diadalkapu őrtornyokkal, amiből börtön lett: a diadalkapu neve Aurea Porta – Arany-kapu –, a börtönerőd neve törökül Yedikule – magyar tükörfordításban Héttorony. Az Arany-kapu a bizánci császárok diadalíve volt, Theodosius tiszteletére emelték a 4. században. Az Arany-kapu melletti, eredetileg négy torony akkortájt az őrtorony szerepét töltötte be. Ma a Héttorony romos erőd, múzeum Isztambul (régi nevén Konstantinápoly) szomszédságában, hét tornyából hat le is omlott, a 18. században három is megsemmisült földrengés következtében. Volt idő, amikor az oszmán birodalomban a janicsárok szállásaként, a szultáni kincsek kincstáraként, és állambörtönül is szolgált. Egyik hírhedt tornyát Vértoronynak nevezték, amelybe az állam ellenségeiként megbélyegzett foglyokat, a külföldi hatalmak „áruló” képviselőit és az előkelő származású hadifoglyokat zárták be. A lépcsőkön számos feliratot lehet olvasni, különösen az 1600–1714-es évekből, többnyire velencei foglyoktól. A magyarok közül Szilágyi Mihály, Majláth István, Török Bálint, Bornemissza Gergely, Béldi Pál, Esterházy Antal neve a legismertebb. Ha a magyar irodalomban keresgélünk utána, két klasszikusunknál – Gárdonyi Gézánál és József Attilánál – is megjelenik. Gárdonyi az Egri csillagokban leírja az erődöt, amikor is Bornemissza Gergely (Eger híres védője 1555-ben szintén itt vesztette életét) ide érkezik Török Bálint kiszabadítására: „A vár falát felében a Márvány-tenger mossa, felében faházak környezik [fogják körül]. Ez a híres Jedikula, magyarul Héttorony. A hét toronyba van berakva és betömve a szultánnak minden kincse. A középső kettőben az arany és gyöngyös ékszerek. A tenger felől állókban az ostromszerek, kézifegyverek és ezüstkincsek. A másik kettőben a régi fegyverek és a régi okiratok, könyvek. Ott, a hét torony között őrzik a fejedelmi rabokat is. Mindenkit másképpen. Némelyiket láncon és sötét kőlyukban, másikat olyan kényben [kényelemben], szabadján, mintha otthon volna: járni engedik napestig a várkertben, a zöldségeskertben, a tornyok erkélyén, a fürdőben; szolgát tarthat hármat is; leveleket írhat, látogatókat fogadhat, muzsikálhat, ehetik, ihatik, csak éppen ki nem mehet. Egy tavaszi napon két ősz ember üldögélt a Jedikula kertjében a padon. Mind a kettőnek könnyűfajta bilincs kígyózta körül a lábát. Az egyik a térdén könyökölt. A másik a pad karján széjjelvetett kézzel hátratámaszkodott, s a felhőket nézte. Az, aki az eget nézte, őszebb volt, mint a másik. Szakálla a melle közepéig ért, a haja meg fehér sörényként lengte körül a fejét. Mind a kettőn magyar ruha. Haj, a magyar ruha sok rabon kopott a Héttoronyban! Ültek szótlanul. A tavaszi nap langyos melegséggel öntötte el a kertet. A cédrusok, tuják és babérfák között virágzott már a tulipán meg a pünkösdirózsa. Fejük fölött egy vén pizáng [banánfa] öles levelei itták a napsugarat. A felhőket néző ember leemelte izmos karját a padról, és keresztbe fonta. Közben a társára tekintett. – Min gondolkodol, Maylád barátom? – A diófámon – felelt az előrehajló. – Fogarason van egy diófám… A két ember megint hallgatott. Aztán egynehány perc múlva Maylád szólalt meg: – A külső ága elfagyott. Kihajtott-e? Azon tűnődöm. – Kihajtott bizonyosan. A fa elfagy, kihajt. A szőlő is kihajt a tövéről. Csak az ember nem hajt ki…” József Attila 1937-ben írt Karóval jöttél című versében a Héttorony jelképértékű: „Karóval jöttél, nem virággal, / feleseltél a másvilággal, / aranyat ígértél nagy zsákkal / anyádnak és most itt csücsülsz, / mint fák tövén a bolondgomba / (így van rád, akinek van, gondja), / be vagy zárva a Hét Toronyba / és már sohasem menekülsz. / Be vagy a Hét Toronyba zárva, / örülj, ha jut tüzelőfára, / örülj, itt van egy puha párna, / hajtsd le szépen a fejedet.” Az előbbiek tükrében elgondolkodva töprengek azon, hogy a kortárs magyar irodalomnak egyik jeles kiadója is a szomorú emlékeket idéző Héttorony nevet viselte. Verő László (1954–2007) magyar író, költő 1988-ban hozta létre a Héttorony Reklám-Propaganda és Könyvkiadó Kft.-t, e mellett a Budapest Székesfőváros Könyvesházat, amely könyvesboltként és kávéházként is működött. A könyvkiadó mintegy száz kötetet jelentetett meg és a szakmában elismerést vívott ki magának. Verő 2006-ban internetes Héttorony Irodalmi Magazint is alapított. Talán című verséből idézek: „Talán marad utánam egy fa, / Talán marad egy ház, / Talán nevem is megmarad, / Talán egy gondolatom élhet tovább, / Talán jószívvel gondol valaki rám. / Talán ha elmegyek, / Egy könnycsepp is születik, / Talán…”
Kedves Olvasóm! Ugye, te is töprengsz néha azon, hol van saját „héttornyod” aranykapuja, őrtornya? Netán diadalívnek hiszed?!
Kozma Mária / Hargita Népe (Csíkszereda)
…diadalkapu őrtornyokkal, amiből börtön lett: a diadalkapu neve Aurea Porta – Arany-kapu –, a börtönerőd neve törökül Yedikule – magyar tükörfordításban Héttorony. Az Arany-kapu a bizánci császárok diadalíve volt, Theodosius tiszteletére emelték a 4. században. Az Arany-kapu melletti, eredetileg négy torony akkortájt az őrtorony szerepét töltötte be. Ma a Héttorony romos erőd, múzeum Isztambul (régi nevén Konstantinápoly) szomszédságában, hét tornyából hat le is omlott, a 18. században három is megsemmisült földrengés következtében. Volt idő, amikor az oszmán birodalomban a janicsárok szállásaként, a szultáni kincsek kincstáraként, és állambörtönül is szolgált. Egyik hírhedt tornyát Vértoronynak nevezték, amelybe az állam ellenségeiként megbélyegzett foglyokat, a külföldi hatalmak „áruló” képviselőit és az előkelő származású hadifoglyokat zárták be. A lépcsőkön számos feliratot lehet olvasni, különösen az 1600–1714-es évekből, többnyire velencei foglyoktól. A magyarok közül Szilágyi Mihály, Majláth István, Török Bálint, Bornemissza Gergely, Béldi Pál, Esterházy Antal neve a legismertebb. Ha a magyar irodalomban keresgélünk utána, két klasszikusunknál – Gárdonyi Gézánál és József Attilánál – is megjelenik. Gárdonyi az Egri csillagokban leírja az erődöt, amikor is Bornemissza Gergely (Eger híres védője 1555-ben szintén itt vesztette életét) ide érkezik Török Bálint kiszabadítására: „A vár falát felében a Márvány-tenger mossa, felében faházak környezik [fogják körül]. Ez a híres Jedikula, magyarul Héttorony. A hét toronyba van berakva és betömve a szultánnak minden kincse. A középső kettőben az arany és gyöngyös ékszerek. A tenger felől állókban az ostromszerek, kézifegyverek és ezüstkincsek. A másik kettőben a régi fegyverek és a régi okiratok, könyvek. Ott, a hét torony között őrzik a fejedelmi rabokat is. Mindenkit másképpen. Némelyiket láncon és sötét kőlyukban, másikat olyan kényben [kényelemben], szabadján, mintha otthon volna: járni engedik napestig a várkertben, a zöldségeskertben, a tornyok erkélyén, a fürdőben; szolgát tarthat hármat is; leveleket írhat, látogatókat fogadhat, muzsikálhat, ehetik, ihatik, csak éppen ki nem mehet. Egy tavaszi napon két ősz ember üldögélt a Jedikula kertjében a padon. Mind a kettőnek könnyűfajta bilincs kígyózta körül a lábát. Az egyik a térdén könyökölt. A másik a pad karján széjjelvetett kézzel hátratámaszkodott, s a felhőket nézte. Az, aki az eget nézte, őszebb volt, mint a másik. Szakálla a melle közepéig ért, a haja meg fehér sörényként lengte körül a fejét. Mind a kettőn magyar ruha. Haj, a magyar ruha sok rabon kopott a Héttoronyban! Ültek szótlanul. A tavaszi nap langyos melegséggel öntötte el a kertet. A cédrusok, tuják és babérfák között virágzott már a tulipán meg a pünkösdirózsa. Fejük fölött egy vén pizáng [banánfa] öles levelei itták a napsugarat. A felhőket néző ember leemelte izmos karját a padról, és keresztbe fonta. Közben a társára tekintett. – Min gondolkodol, Maylád barátom? – A diófámon – felelt az előrehajló. – Fogarason van egy diófám… A két ember megint hallgatott. Aztán egynehány perc múlva Maylád szólalt meg: – A külső ága elfagyott. Kihajtott-e? Azon tűnődöm. – Kihajtott bizonyosan. A fa elfagy, kihajt. A szőlő is kihajt a tövéről. Csak az ember nem hajt ki…” József Attila 1937-ben írt Karóval jöttél című versében a Héttorony jelképértékű: „Karóval jöttél, nem virággal, / feleseltél a másvilággal, / aranyat ígértél nagy zsákkal / anyádnak és most itt csücsülsz, / mint fák tövén a bolondgomba / (így van rád, akinek van, gondja), / be vagy zárva a Hét Toronyba / és már sohasem menekülsz. / Be vagy a Hét Toronyba zárva, / örülj, ha jut tüzelőfára, / örülj, itt van egy puha párna, / hajtsd le szépen a fejedet.” Az előbbiek tükrében elgondolkodva töprengek azon, hogy a kortárs magyar irodalomnak egyik jeles kiadója is a szomorú emlékeket idéző Héttorony nevet viselte. Verő László (1954–2007) magyar író, költő 1988-ban hozta létre a Héttorony Reklám-Propaganda és Könyvkiadó Kft.-t, e mellett a Budapest Székesfőváros Könyvesházat, amely könyvesboltként és kávéházként is működött. A könyvkiadó mintegy száz kötetet jelentetett meg és a szakmában elismerést vívott ki magának. Verő 2006-ban internetes Héttorony Irodalmi Magazint is alapított. Talán című verséből idézek: „Talán marad utánam egy fa, / Talán marad egy ház, / Talán nevem is megmarad, / Talán egy gondolatom élhet tovább, / Talán jószívvel gondol valaki rám. / Talán ha elmegyek, / Egy könnycsepp is születik, / Talán…”
Kedves Olvasóm! Ugye, te is töprengsz néha azon, hol van saját „héttornyod” aranykapuja, őrtornya? Netán diadalívnek hiszed?!
Kozma Mária / Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. szeptember 15.
Százhúsz éve lesz annak szeptember 19-én, hogy Farkaslakán megszületett Tamási Áron. A szülőfalu méltó módon emlékezik meg az eseményről. Az alábbiakban Balázsi Dénes nyugalmazott tanár tesz kísérletet arra, hogy párhuzamot vonjon a székely írók életpályája között
Nem a Bolyai-tételt akarom megcáfolni, de nem is magyarázni szándékozom. Valahol olvastam, hogy a Mars holdjai szinkron pályákon keringenek, és sohasem találkoznak egymással – Isten őrizz! Nem ütköznek össze, de az én égitestem, amelyik nem is bolygó tulajdonképpen, pedig „bujdosó székelynek” emlegették valakik egykoron. Szerintem Csillag az, álló csillag. Csillag, az eszmények csillaga: a székely föld és népe. A bolygói a székely írók a világ népeinek szellemi égboltján. Azon írók, akik Csillaguk körül fáradhatatlanul róják, szinkronban párhuzamos pályáikat, Csillaguk vonzásköréből nem tudnak kiszakadni, mert nem is akarnak. (Néha, rendhagyóan, közelítenek is egymáshoz, néha integetnek is biztatván, lelkesítve egymást. De sem az euklideszi síkmértan párhuzamossági törvénye, sem a Bolyai-féle hiperbolikus geometria nem engedte meg nekik, hogy kitérjenek a végtelen felé rohanó pályájukból, hogy találkozzanak a végtelenben, mert emberi sorsukat, emberi törvények alakították, amelyekbe ritkán avatkoztak bele az égiek.) A hazájából kirekesztett Mikes Kelement a „Zágon felé mutató halovány csillag” egyre fogyó reménysége éltette Rodostóban. Kőrösi Csoma Sándor a világ tetején közelebb érezte magát a magyarok csillagához, mint valaha is bárki más. Benedek Eleket hazahívták Budapestről az erdővidéki eget beborító kisebbségi sors felhői közt bujkáló sápadt székely csillagok. Tamási Áront az „erdélyi csillagok” hívták haza, hogy a megbékélés és az otthonkeresés vágyától kínzott Ábelét révbe juttassa világjáró eposzában. A világot romba döntő, önpusztító háborúból kiábrándult Nyirő Józsefet, az elveszített otthont sirató, világgá üldözött székely apostolt önvizsgálatra szólította fel a magyarok csillaga: Íme, az emberek! – hol a humánum, „kultúrnemzetek”? Tamási Áron, Nyirő József és Ignácz Rózsa párhuzamos pályáiról szeretnék egy pár szót szólni. Sem a geometria tételeivel, sem az irodalom okosainak alapos megállapításaival nem perelek, csak a magam szerény olvasgatásaim alkalmával született észrevételeivel bátorkodnék előhozakodni, hogy esetleg árnyaltabbá tegyem szellemi égboltunkon a „bolygók” járását.
Nyirő József–Tamási Áron, „atya-fiúi”, majd írótársi-baráti, aztán vetélytársi viszonyuk jól ismert. Mindketten emlékeznek erre pályáikról írt vallomásaikban.
Azonos felhajtóerő röpítette pályára, hogy aztán párhuzamosan hol közelebb, hol egymástól is eltávolodva róják köreiket közös csillaguk – a székely nép sorsa – körül. „De Nyirőről kialakított véleménye sem a vetélytársnak szólt, mint némelyek gyanították. Tamási nyíltan bevallotta egyszer, hogy valaha Nyirőtől tanult »székely öntudatot«.” (Z. Szalai Sándor: Hit a harcban, remény a bajban, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1991. 160–163.) Íme egy másik példa a majdnem szinkronban megtett párhuzamos körökre. Ignácz Rózsa, akárcsak Tamási Áron (Mikes Kelemen és Székely legény levelei Amerikából – riport) Mikestől indul, amikor a rodostói bujdosó sajgó fájdalmait eleveníti fel regényében (Hazájából kirekesztve). Tamási Áron az ezermester forradalmár, Gábor Áron szellemét idézi, a jelenkor lelkesítésére, Ignácz Rózsa Kovászna környéke, a szülőföldje üzenetére indul el, mint hajdani elődje, Csoma Sándor, akit a tibeti lámakolostor csöndjében a távoli haza harangjainak hívó szava és az ősök küldő parancsa indított el kutató és alkotó útjára. Ignácz Rózsa is így indult el Moldovába a hazátlan csángók kutatására (Született Moldovában, Anyanyelve magyar, Keleti magyarok nyomában – regények). Nem a hadak útja legendás ködében, az idők és terek felett száguldó Csaba királyfi vitézeit, hanem a Kárpátok ölelő karjainak mindennapi szorításába rekedt maroknyi ember sorsát idézi regényeiben Ignácz Rózsa. Azok alakját eleveníti fel, akik makacs kitartással és tántoríthatatlan reménységgel élik az egyáltalán nem romantikus históriai, rideg hétköznapjaikat. Azt hiszem, hogy kevésbé ismertek Ignácz Rózsa és Tamási Áron párhuzamos alkotói és életpályáinak közelítései. Az író- és színművésznő Ignácz Rózsa nem titkolta baráti érzelmeit és íróbaráti törekvéseit, amit Tamási Áron ugyan nem nevesített, de hasonló élményeket idéz. (Tamási Áron: Vadrózsa ága, Kaláka Könyvek, Háromszék Lap- és Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy 1997. 51. és 75–85. o.)
Legendává szépült Tamási Áron Ignácz Rózsával való első kolozsvári találkozása. Erről az idillről hihetően számol be az írónő önéletrajzi regényében. (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 124–127.; 235–237.)
„Ekkoriban képkiállítás mindig csak van Kolozsváron. Belépti díjat nem szedtek. Ingyen lehetett gyönyörködni. Az úttal nem éppen hatalmas erejű Nagy István képkiállítása az, amit a református teológia dísztermében rendeznek. Csak a szelíd színekkel dolgozó, falusi életképeket festő Gruzda Jánosé. A nap besüt az ablakon, és még aranylóbbá festi azt a szénaboglyát, amit régen látott szülőfalumba hívó nosztalgiával bámulok. A többi képre jóformán rá sem pillantottam. Álltam a boglyás képe előtt koromfekete egyenkötényemben. 245-ös számú, református diáklány.
– Úgy látom, tetszik magának? – szólított meg…
– Nekem igen – mondtam –, ez a szalmakazal. Ő állt ott mellettem, s egyet hallgatott. Majd:
– Szép idő van.
– Süt a nap – feleltem.
– Sétálni szokott-e? Hát erre mit feleljek? Csak álltam. Láthatja, hogy nem sétáláshoz szokott ember áll Mellette, mellén a 245-ös iskolai rendszámmal.
– Fiúkkal nem szabad.
– Engem legénynek gondola-e?
– Tőlem lehet házas is.
– Akkor sétáljunk együtt. S már mentünk is lefelé a lépcsőn. A bal oldalamon ment, mint egy – fiú. Hosszú hallgatás után azt mondta: hazakísér.
– Hol lakik?
– Én a Heltai utcában. Strada Cipariu trei.
– Jól ejti a román szavakat.
– Muszáj.
– Gyors járása van – mondta.
– Kell siessek tanulni – mondtam.
– Azt úgy mondják helyesen: sietnem kell. De ne kelljen. Nem szeret sétálni – fiúkkal?
– Engem még sohasem szólítottak le, csak úgy.
– Örvendek, hogy az első lehetek. Kifogytunk a témából. S már a román operán is túl, a Kisparknál jártunk. Ő kissé szorosan jött mellettem; én egyre a házfalak felé húzódtam. Mi lesz, ha meglát valami tanárféle egy ilyen bácsinak fiatal, fiúnak öreg, kedves férfival?
– Magát hogy hívják? – kérdezte egyszerte csak. Mondtam.
– Engem Áronnak. Tamási a vezetéknevem.
– Úgy, mint Tamási Áron? Nevetett. Olvastam én már akkor a Lélekindulást, Tamási novelláskötetét, még a Tizenegy című antológiába is belenéztem. Abban is volt Tamási-írás. A Tizenegyet sokadik ideálom, távoli rokonom, Jancsó Béla is szerkesztette, azt a könyvet nem a Tamási-novella miatt forgattam. De tudtam már róla, hallottam is: nemrégen érkezett haza Amerikából, a feleségét Erzsikének hívják, ritka szép nő. Hogy ez a férfi maga Tamási Áron?
– Maga házas létire csak úgy megszólongatja az idegen leányokat? – kérdeztem végre.
– Én igen a kedveseket. S maga nem idegen. Akartam volna valami hasonló mélyértelmű-nagyszerűt felelni? Hogy ő sem idegen nekem, és az ilyen furcsa, hogy ő engem kedvesnek mond. De több szóra nem telt. A lakásom elé érkeztünk. Az ablak alatt házigazdám fiának, az ugyancsak hetedikes Bandinak alakja komorlott. Láttára el sem búcsúztam első leszólítómtól, hogy szívesen sétálna velem máskor is. Csak besuvadtam a nagy zöld kapun… Évek múltán jutott eszembe, hogy akkor, azon a képkiállításon én voltam az egyetlen ifjú néző. Áron azért szólított le. Úgy ismertem meg későbben, mint aki mindig is fiatal, zsenge hölgyek társaságát keresi. Jó barátsággá évtized múlva vált ismeretségünk, s tartott Áron haláláig. A kolozsvári megismerkedés után másodjára csak már szegedi színésznő koromban találkoztam vele. Az Ipartestület székházában rendezett közös előadásunkon, mindjárt a pódiumon.” „Én vihettem Szegeden először közönség elé népverseket: Az Ipartestület Székházában tartott esten balladákat, Kriza gyűjtötte románcokat…” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 237. o.) „Az erdélyi írók Szegedre látogató csoportját, élükön Tamási Áronnal, ugyancsak a Szegedi Fiatalok fogadták lelkesen. Az ő ajánlásukra szerepeltem az erdélyi íróknak néhány Kriza-verssel magam is. Hogy csíki székely szőttes rokolyában, piros-fekete »magyargyászosban« látott viszont Tamási Áron, s hogy hazait hallhatott tőlem, testvérien megölelt: – Örvendek, hogy ilyen jól csinálja. Ezt a munkát folytatni kell”. (Ignácz Rózsa, 237–238.)
Erről a szegedi találkozásról nem emlékezik meg Tamási, de A székely Kék madarászokról című írásában elmondja, hogy a Cifra szőttes nevű színpadi kísérlet előkészítése és bemutatásai alkalmával találkoztak Budapesten (Valószínű azután Szegeden is – megj. B. D.): „Ezt a Cifra szőttest két székely származású, de Budapesten élő színész kerítette össze, név szerint Ignácz Rózsi (!) és Köpeczi Boócz Lajos, mindketten a Kamara Színháznál szolgáltak akkor, s a buzgalmuk igazán mohó volt, a míg egy vasárnap délelőtt le nem zajlott a Cifra szőttes… A műsor első felét két jelenet tette… A balladák csupán színpadi cérnákkal voltak összefűzve… A stilizált színpadon… A megjátszás eszköze néhány mozdulaton kívül csupán szó volt, illetőleg elmondás… A második jelenet már sokkal színesebb és elevenebb volt. Epizódokat láttunk a falusi ifjúság köréből, s ezek az epizódok eredeti székely népdalok és tréfás mondások ruhájában játszódtak le… A második félidőben Szentimrei Jenőnek egy Síratóban c. egy felvonásos darabját és nekem egy Görgeteg c. jelenetemet játszották el… Az enyém egy háború elleni fintor volt csupán, egy székely népmese ötletéből átírva, s ahogyan megállapítottam, elég rosszul… Ez volt tehát a Cifra szőttes, amelyet olyan hamarosan elviseltünk.” A kevésbé sikerült, majd javított előadást vidékre is (Lásd Szeged! – megj. B. D.) elvitték. (Tamási Áron: Tiszta beszéd, Publicisztikai írások 1923–1940, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1981. 160–164.)
A régi megismerkedésből és az újabb találkozásokból barátság és gyümölcsöző alkotói-művészi együttműködés lett. „Romániában élő magyar írók egyre gyakrabban jártak Pesten ebben az időben; tudtommal egyik sem ajánlotta színdarabját Alapynak. Pénztelenebb napjainkban ugyancsak az Andrássy úton található Trattner-féle vendéglőben szoktunk találkozni; ott 1932–33-ban még mindig 50 fillérért adtak már egy háromfogásos igen jó ebédet. Ha telt rá – néha telt, a Rákóczi úti Metropolban flekkeneztünk Romániából fellátogatott íróbarátokkal. Sűrűn Szántó Györggyel, feleségével és Tamási Áronékkal. Nem tudom biztosan, mikortól kezdve, velünk járt Tamási második felesége, Magda is, kinek nevéből lett Magdó Tamási nem egy művében, és úgy hívtuk őt magánbeszélgetéseinkben is.” (Lásd az Énekesmadár szereplőit! – megj. B. D.). „Metropolbeli flekkenezés közben kezdtük Áront Köpeczi Boócz Lajossal rábeszélni, hogy darabot írjon nekünk. Mondtuk, hogy Cifra szőttes címen tervezett műsorunkkal a pódiumakciókat akarjuk »újjáteremteni«. Az Isten veled kapuzábéban az lesz az újdonság, hogy egy akárhol lévő, de példaképpen székely faluban olyan népversekből, szólás-mondásokból, igazi népdalokból kerekedik egy esemény, mozgalmas falusi életkép, amelyhez egyetlen szót sem költünk hozzá… És mondtuk, egyre mondtuk a találó példákat Áronnak… Kodály gyűjtötte, lejegyezte dalokkal és maga szerezte összekötő zenével Laurisin Miklós kíséri ezt a darabot… Az első számunk nem a Kapuzábé lesz; a Kapuzábé zenés, sok humorral is tele műsorszámnak ígérkezik, és tulajdonképpen stilizálás. Kissé jelképes is. Ez csak az indulás, Áron, kérem… Újat is szeretnénk! Igazán újat. A Kapuzábé csak tapogatózás az új stilizálás felé. Hát ez a tervünk nagyjából.
– A kiindulás jó – mondta Áron. – De az egész népi színjátszás szintjét meg kell emelni. A népmesei-népköltészeti anyagot a mához s azon túl a mindig időszerűhöz vinni. Éppen ezt vártuk tőle. Megígérte: ír nekünk egy egyfelvonásost. A tervezett darab ötletéről az Opera kávéházban kezdett beszélni, először csak annyit, hogy alapul egy népmesegyűjteményünkben egyedülálló mesét talált: A huszár és a szolgáló-t… Tamási Áron első bemutatott színdarabja abból a kurta, se füle se farka meséből született. Tamási ezt a nevet adta neki: Görgeteg. (Háború ellen lázító dráma! – megj. B. D.)… Tamási Áron nemcsak egy népmesét emelt meg, dramatizált a Görgetegben, hanem annak zárósoraival, az eredeti, háborúellenes székely népverssel a mi kiindulásunkhoz kanyarodott vissza – persze magasabb szinten, mint mi… Ez volt életem első szerepe, mit egyenesen nekem írt, s éppen az író, aki hozzám, egykori, ismeretlen kolozsvári zsenge leányzóhoz magától s azzal a hozzá rokonító mondással közeledett, hogy: »maga nekem nem idegen«… A szerző, Tamási sikeréről azt mondatja akkor a nézők egyikével (Hlatkay Endre rádiós):
– Most kezdődik az új Magyar drámaírás!
Az egész műsor ugyan nem hozott sokat a színészek konyhájára, de Tamási darabjáról és a műsor színrevivőiről a legnagyobb elismeréssel írtak:
– Tamási Áron lesz a népmeséből jelképpé absztrahált dráma Bartókja.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 241–252.) Ezt a jóslást az Énekesmadár remekmű előhírnökének tartom (megj. – B. D.) „Tamási Áron Görgetegét eltemette a magánszínházi csetepaték indította nem éppen »görgeteg«, csak az értelmetlen színházi torzsalkodás… Tamási Áronnal kötött barátságunkat az a régi »kudarc« – a Görgetegé – csöppet sem gyöngítette. Mikor már nem remélt »vagy nem is akart« azon a csapáson továbbhaladni, amit a drámaírás terén a Görgeteggel vágott volna, és másféle, jelképes-költői darabot írt: az Énekes madarat, abban is nekem szánta a gonoszabbik vénleánynak, Reginának a szerepét. Van is ebből a munkából egy tintaírásával át- meg átjavított nyomtatott példányom. Nem játszhattam az Énekes madárban. (Annak első pesti bemutatásakor más fontos szerep előtt állt: gyereket várt, 1935-ben Ádámot várta, első férjétől, Makkai Jánostól – megj. B. D.)… Hosszú távollét után, 1936-ban jutottam végre Kolozsvárra. Áronnal úgy egyheti kényszerű elvonulásom után találkozhattam össze. Akkor ő abban a hitében, hogy csakis színészkedés miatt mentem haza, azzal fogadott, hogy:
– Haza kell jönnie – mondta –, segítenie kell az új színjátszás létrehozásában. Férjnél voltam, éppen fél évet töltött kisfiam. Magyar állampolgár lettem, már nyolc éve Pestre gyökereztem. Áron tréfásan, de szokott komolykodó arccal mondta:
– Ne távozzék! A román állampolgárságot könnyen visszaszerezheti. Ha az kell hozzá, valamelyikünk feleségül veszi. Nem volt szándékomban odahagyni pesti családomat. Áron nem állhatta akkori férjemet, s erről furcsán-rossz hasonlatot mondott:
– Maguk nem találnak együvé. Egy bivalyat s egy repülőgépet hogy lehessen egy igába fogni? Máig sem tudom, férjemet gondolta-e sárban cammogó bivalynak, s engem száguldó repülőgépnek, vagy éppen fordítva? Vagy csak egy jó cifrát akart nekem hangjában elég nagy nehezteléssel mondani?” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon. 273–274.) Ignácz Rózsa Tamási Áront – nemcsak az írótársat, de az embert, a barátot is – jól ismerte. A már idézett idillben találó portrét festett jövendőbeli barátjáról: „…egy fiatalember. Fél fejjel magasabb nálam. (Én sem vagyok kicsi). Nem fiú, mert már ember, fekete a haja, és le s fel hullámzik a hangja. Olyan formán, mint ahogyan odahaza beszélnek, csak sokkal kurtábbra fogja a szót, mint mi, hosszasan, elnyújtott-éneklősen beszélő háromszékiek. A homloka magos; a feje csúcsos, mint a megkontyolt tetejű székely házaké. A nap süt-e rá vagy más okból – mosolygós még a szép, tiszta sötét ruhája is. Olyan kedvesen huncut forma a lebernyeges szemhéja nyílásán kinevető tekintete, hogy szinte: szép”… „fiatal, zsenge hölgyek társaságát keresi” (I. m. 125–127.) „Nem volt »konty« a fején, mint Tamásinak...” (I. m. 144.) (Áprily Lajoshoz hasonlítja – megj. B. D). Tamási Áron és Ignácz Rózsa párhuzamos pályákon köröztek. Párhuzamos pályáikon a röpítő energiájuk a székely nép és az anyanyelv határtalan szeretete és a magyarság sorsa iránti váteszi felelősségtudatuk. Egymással a kölcsönös tisztelet és a legnagyobb elismerés hullámhosszán kommunikáltak egész életük folyamán: „Több erdélyi tárgyú könyv jelent meg akkorig már. S nemcsak irredenta fércművek. Nemcsak a havasok tövében élő, vergődő székelységről szóló írások (mint a Nyirő Józseféi). Forgott már Pesten olyan erdélyi tárgyú remekmű is, mint Tamási Ábel a rengetegben-je.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 280–281.) A megfutott földi élet bár véges, de az írói életmű az alkotói pályán teljesedik kerek egésszé, amikor a bölcsőtől elindult vándor utolsó földi kívánsága abban teljesül, hogy bár a koporsóban, de visszatérhet a szülőföldjére. Tamásinál ez sikerült, teste ott nyert végső nyugodalmat a két cserefa lombos árnya alatt, ahonnan, pár lépésre ezektől, elindult volt egykoron a bagoly jelkép rejtélyének megfejtése útján. A kör bezárult, azoké lett az író lelke is, akikből vétetett, „Ábel népéé”, így talált otthonra. Ignácz Rózsa is megjárta a „hadak útját”. Vallomása szerint a vándor székely keserveit ő is megélte: „Mikor szegedi színészkoromban Tamási Áronék mellett álltam a dobogón, s mosolyt fakasztó székely népverseket mondtam, akkor érkeztem magamhoz – haza? »Többségi« magyarrá akkor lettem, mikor anyámmal együtt a kötelező állampolgári esküt letettük a derekára nemzeti színű átalkötőt tett pesti alpolgármester úr előtt. Érzésvilágomban, mert erdélyi gyökereimtől eltéphetetlenül, attól tartok, már holtamig kisebbségi magyar maradtam. A »menekült«, az »emigráns« bélyeget nem tűrhettem magamon soha.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 186.) Volt olyan szakasza Ignácz Rózsa életének, hogy keserűen írta le: „Két hazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély és Magyarország közözött” (Ignácz Rózsa: Levelek Erdélyből).
Születésének 100. és halálának 30. évfordulóján mellszoborral tisztelgett Kovászna város hagyományait tisztelő népe Ignácz Rózsa színésznő, író és műfordító emléke előtt. Megfáradt és megtört teste nem térhetett haza a csillaggá énekelt szülőföldre, mint Tamási Ároné. Ignácz Rózsa porhüvelye ugyan a tágabb értelemben vett magyar haza – „haza a magasban!” – fővárosában, Budapesten pihen, de Jókai Anna írónő szerint „Ignácz Rózsa nem halt meg, csak levetette a fizikaiságot”. Ikerpályáján tovább emelkedik, szinkronban, géniusza erdélyi küldetésű vátesz-testvérek párhuzamos pályáinak egyikén – boldogan fogadva a késői elismerést. (Makkai Ádám: Ignácz Rózsa helye a magyar irodalomban, In. Korunk 2004. december) Tamási Áron születésének 120. és halálának 60. évfordulóján a szülőföldjét éteri magasba emelő íróról, „vándor székelyről” „erdélyi csillagról”, aki ma is fényesen ragyog társai közt a magyar szellemóriások egén, egyik monográfusával együtt mondhatjuk el: „Az úti cél nem más, mint – az emberi sors jófelé egyengetésével – a szellemi magaslat elérése: amit lelkünkbe fogadunk, az a miénk. A »fény« és a »a föld«, s ez utóbbin kell megvetni a lábunk. Tamásié ez a föld és fény, és övé minden embere, akiknek jövőjét aggodalommal kémleli” (Z. Szalai Sándor: „Hit a harcban, remény a bajban”. Pályakép Tamási Áronról, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1991. 162.) Hargita Népe (Csíkszereda)
Nem a Bolyai-tételt akarom megcáfolni, de nem is magyarázni szándékozom. Valahol olvastam, hogy a Mars holdjai szinkron pályákon keringenek, és sohasem találkoznak egymással – Isten őrizz! Nem ütköznek össze, de az én égitestem, amelyik nem is bolygó tulajdonképpen, pedig „bujdosó székelynek” emlegették valakik egykoron. Szerintem Csillag az, álló csillag. Csillag, az eszmények csillaga: a székely föld és népe. A bolygói a székely írók a világ népeinek szellemi égboltján. Azon írók, akik Csillaguk körül fáradhatatlanul róják, szinkronban párhuzamos pályáikat, Csillaguk vonzásköréből nem tudnak kiszakadni, mert nem is akarnak. (Néha, rendhagyóan, közelítenek is egymáshoz, néha integetnek is biztatván, lelkesítve egymást. De sem az euklideszi síkmértan párhuzamossági törvénye, sem a Bolyai-féle hiperbolikus geometria nem engedte meg nekik, hogy kitérjenek a végtelen felé rohanó pályájukból, hogy találkozzanak a végtelenben, mert emberi sorsukat, emberi törvények alakították, amelyekbe ritkán avatkoztak bele az égiek.) A hazájából kirekesztett Mikes Kelement a „Zágon felé mutató halovány csillag” egyre fogyó reménysége éltette Rodostóban. Kőrösi Csoma Sándor a világ tetején közelebb érezte magát a magyarok csillagához, mint valaha is bárki más. Benedek Eleket hazahívták Budapestről az erdővidéki eget beborító kisebbségi sors felhői közt bujkáló sápadt székely csillagok. Tamási Áront az „erdélyi csillagok” hívták haza, hogy a megbékélés és az otthonkeresés vágyától kínzott Ábelét révbe juttassa világjáró eposzában. A világot romba döntő, önpusztító háborúból kiábrándult Nyirő Józsefet, az elveszített otthont sirató, világgá üldözött székely apostolt önvizsgálatra szólította fel a magyarok csillaga: Íme, az emberek! – hol a humánum, „kultúrnemzetek”? Tamási Áron, Nyirő József és Ignácz Rózsa párhuzamos pályáiról szeretnék egy pár szót szólni. Sem a geometria tételeivel, sem az irodalom okosainak alapos megállapításaival nem perelek, csak a magam szerény olvasgatásaim alkalmával született észrevételeivel bátorkodnék előhozakodni, hogy esetleg árnyaltabbá tegyem szellemi égboltunkon a „bolygók” járását.
Nyirő József–Tamási Áron, „atya-fiúi”, majd írótársi-baráti, aztán vetélytársi viszonyuk jól ismert. Mindketten emlékeznek erre pályáikról írt vallomásaikban.
Azonos felhajtóerő röpítette pályára, hogy aztán párhuzamosan hol közelebb, hol egymástól is eltávolodva róják köreiket közös csillaguk – a székely nép sorsa – körül. „De Nyirőről kialakított véleménye sem a vetélytársnak szólt, mint némelyek gyanították. Tamási nyíltan bevallotta egyszer, hogy valaha Nyirőtől tanult »székely öntudatot«.” (Z. Szalai Sándor: Hit a harcban, remény a bajban, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1991. 160–163.) Íme egy másik példa a majdnem szinkronban megtett párhuzamos körökre. Ignácz Rózsa, akárcsak Tamási Áron (Mikes Kelemen és Székely legény levelei Amerikából – riport) Mikestől indul, amikor a rodostói bujdosó sajgó fájdalmait eleveníti fel regényében (Hazájából kirekesztve). Tamási Áron az ezermester forradalmár, Gábor Áron szellemét idézi, a jelenkor lelkesítésére, Ignácz Rózsa Kovászna környéke, a szülőföldje üzenetére indul el, mint hajdani elődje, Csoma Sándor, akit a tibeti lámakolostor csöndjében a távoli haza harangjainak hívó szava és az ősök küldő parancsa indított el kutató és alkotó útjára. Ignácz Rózsa is így indult el Moldovába a hazátlan csángók kutatására (Született Moldovában, Anyanyelve magyar, Keleti magyarok nyomában – regények). Nem a hadak útja legendás ködében, az idők és terek felett száguldó Csaba királyfi vitézeit, hanem a Kárpátok ölelő karjainak mindennapi szorításába rekedt maroknyi ember sorsát idézi regényeiben Ignácz Rózsa. Azok alakját eleveníti fel, akik makacs kitartással és tántoríthatatlan reménységgel élik az egyáltalán nem romantikus históriai, rideg hétköznapjaikat. Azt hiszem, hogy kevésbé ismertek Ignácz Rózsa és Tamási Áron párhuzamos alkotói és életpályáinak közelítései. Az író- és színművésznő Ignácz Rózsa nem titkolta baráti érzelmeit és íróbaráti törekvéseit, amit Tamási Áron ugyan nem nevesített, de hasonló élményeket idéz. (Tamási Áron: Vadrózsa ága, Kaláka Könyvek, Háromszék Lap- és Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy 1997. 51. és 75–85. o.)
Legendává szépült Tamási Áron Ignácz Rózsával való első kolozsvári találkozása. Erről az idillről hihetően számol be az írónő önéletrajzi regényében. (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 124–127.; 235–237.)
„Ekkoriban képkiállítás mindig csak van Kolozsváron. Belépti díjat nem szedtek. Ingyen lehetett gyönyörködni. Az úttal nem éppen hatalmas erejű Nagy István képkiállítása az, amit a református teológia dísztermében rendeznek. Csak a szelíd színekkel dolgozó, falusi életképeket festő Gruzda Jánosé. A nap besüt az ablakon, és még aranylóbbá festi azt a szénaboglyát, amit régen látott szülőfalumba hívó nosztalgiával bámulok. A többi képre jóformán rá sem pillantottam. Álltam a boglyás képe előtt koromfekete egyenkötényemben. 245-ös számú, református diáklány.
– Úgy látom, tetszik magának? – szólított meg…
– Nekem igen – mondtam –, ez a szalmakazal. Ő állt ott mellettem, s egyet hallgatott. Majd:
– Szép idő van.
– Süt a nap – feleltem.
– Sétálni szokott-e? Hát erre mit feleljek? Csak álltam. Láthatja, hogy nem sétáláshoz szokott ember áll Mellette, mellén a 245-ös iskolai rendszámmal.
– Fiúkkal nem szabad.
– Engem legénynek gondola-e?
– Tőlem lehet házas is.
– Akkor sétáljunk együtt. S már mentünk is lefelé a lépcsőn. A bal oldalamon ment, mint egy – fiú. Hosszú hallgatás után azt mondta: hazakísér.
– Hol lakik?
– Én a Heltai utcában. Strada Cipariu trei.
– Jól ejti a román szavakat.
– Muszáj.
– Gyors járása van – mondta.
– Kell siessek tanulni – mondtam.
– Azt úgy mondják helyesen: sietnem kell. De ne kelljen. Nem szeret sétálni – fiúkkal?
– Engem még sohasem szólítottak le, csak úgy.
– Örvendek, hogy az első lehetek. Kifogytunk a témából. S már a román operán is túl, a Kisparknál jártunk. Ő kissé szorosan jött mellettem; én egyre a házfalak felé húzódtam. Mi lesz, ha meglát valami tanárféle egy ilyen bácsinak fiatal, fiúnak öreg, kedves férfival?
– Magát hogy hívják? – kérdezte egyszerte csak. Mondtam.
– Engem Áronnak. Tamási a vezetéknevem.
– Úgy, mint Tamási Áron? Nevetett. Olvastam én már akkor a Lélekindulást, Tamási novelláskötetét, még a Tizenegy című antológiába is belenéztem. Abban is volt Tamási-írás. A Tizenegyet sokadik ideálom, távoli rokonom, Jancsó Béla is szerkesztette, azt a könyvet nem a Tamási-novella miatt forgattam. De tudtam már róla, hallottam is: nemrégen érkezett haza Amerikából, a feleségét Erzsikének hívják, ritka szép nő. Hogy ez a férfi maga Tamási Áron?
– Maga házas létire csak úgy megszólongatja az idegen leányokat? – kérdeztem végre.
– Én igen a kedveseket. S maga nem idegen. Akartam volna valami hasonló mélyértelmű-nagyszerűt felelni? Hogy ő sem idegen nekem, és az ilyen furcsa, hogy ő engem kedvesnek mond. De több szóra nem telt. A lakásom elé érkeztünk. Az ablak alatt házigazdám fiának, az ugyancsak hetedikes Bandinak alakja komorlott. Láttára el sem búcsúztam első leszólítómtól, hogy szívesen sétálna velem máskor is. Csak besuvadtam a nagy zöld kapun… Évek múltán jutott eszembe, hogy akkor, azon a képkiállításon én voltam az egyetlen ifjú néző. Áron azért szólított le. Úgy ismertem meg későbben, mint aki mindig is fiatal, zsenge hölgyek társaságát keresi. Jó barátsággá évtized múlva vált ismeretségünk, s tartott Áron haláláig. A kolozsvári megismerkedés után másodjára csak már szegedi színésznő koromban találkoztam vele. Az Ipartestület székházában rendezett közös előadásunkon, mindjárt a pódiumon.” „Én vihettem Szegeden először közönség elé népverseket: Az Ipartestület Székházában tartott esten balladákat, Kriza gyűjtötte románcokat…” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 237. o.) „Az erdélyi írók Szegedre látogató csoportját, élükön Tamási Áronnal, ugyancsak a Szegedi Fiatalok fogadták lelkesen. Az ő ajánlásukra szerepeltem az erdélyi íróknak néhány Kriza-verssel magam is. Hogy csíki székely szőttes rokolyában, piros-fekete »magyargyászosban« látott viszont Tamási Áron, s hogy hazait hallhatott tőlem, testvérien megölelt: – Örvendek, hogy ilyen jól csinálja. Ezt a munkát folytatni kell”. (Ignácz Rózsa, 237–238.)
Erről a szegedi találkozásról nem emlékezik meg Tamási, de A székely Kék madarászokról című írásában elmondja, hogy a Cifra szőttes nevű színpadi kísérlet előkészítése és bemutatásai alkalmával találkoztak Budapesten (Valószínű azután Szegeden is – megj. B. D.): „Ezt a Cifra szőttest két székely származású, de Budapesten élő színész kerítette össze, név szerint Ignácz Rózsi (!) és Köpeczi Boócz Lajos, mindketten a Kamara Színháznál szolgáltak akkor, s a buzgalmuk igazán mohó volt, a míg egy vasárnap délelőtt le nem zajlott a Cifra szőttes… A műsor első felét két jelenet tette… A balladák csupán színpadi cérnákkal voltak összefűzve… A stilizált színpadon… A megjátszás eszköze néhány mozdulaton kívül csupán szó volt, illetőleg elmondás… A második jelenet már sokkal színesebb és elevenebb volt. Epizódokat láttunk a falusi ifjúság köréből, s ezek az epizódok eredeti székely népdalok és tréfás mondások ruhájában játszódtak le… A második félidőben Szentimrei Jenőnek egy Síratóban c. egy felvonásos darabját és nekem egy Görgeteg c. jelenetemet játszották el… Az enyém egy háború elleni fintor volt csupán, egy székely népmese ötletéből átírva, s ahogyan megállapítottam, elég rosszul… Ez volt tehát a Cifra szőttes, amelyet olyan hamarosan elviseltünk.” A kevésbé sikerült, majd javított előadást vidékre is (Lásd Szeged! – megj. B. D.) elvitték. (Tamási Áron: Tiszta beszéd, Publicisztikai írások 1923–1940, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1981. 160–164.)
A régi megismerkedésből és az újabb találkozásokból barátság és gyümölcsöző alkotói-művészi együttműködés lett. „Romániában élő magyar írók egyre gyakrabban jártak Pesten ebben az időben; tudtommal egyik sem ajánlotta színdarabját Alapynak. Pénztelenebb napjainkban ugyancsak az Andrássy úton található Trattner-féle vendéglőben szoktunk találkozni; ott 1932–33-ban még mindig 50 fillérért adtak már egy háromfogásos igen jó ebédet. Ha telt rá – néha telt, a Rákóczi úti Metropolban flekkeneztünk Romániából fellátogatott íróbarátokkal. Sűrűn Szántó Györggyel, feleségével és Tamási Áronékkal. Nem tudom biztosan, mikortól kezdve, velünk járt Tamási második felesége, Magda is, kinek nevéből lett Magdó Tamási nem egy művében, és úgy hívtuk őt magánbeszélgetéseinkben is.” (Lásd az Énekesmadár szereplőit! – megj. B. D.). „Metropolbeli flekkenezés közben kezdtük Áront Köpeczi Boócz Lajossal rábeszélni, hogy darabot írjon nekünk. Mondtuk, hogy Cifra szőttes címen tervezett műsorunkkal a pódiumakciókat akarjuk »újjáteremteni«. Az Isten veled kapuzábéban az lesz az újdonság, hogy egy akárhol lévő, de példaképpen székely faluban olyan népversekből, szólás-mondásokból, igazi népdalokból kerekedik egy esemény, mozgalmas falusi életkép, amelyhez egyetlen szót sem költünk hozzá… És mondtuk, egyre mondtuk a találó példákat Áronnak… Kodály gyűjtötte, lejegyezte dalokkal és maga szerezte összekötő zenével Laurisin Miklós kíséri ezt a darabot… Az első számunk nem a Kapuzábé lesz; a Kapuzábé zenés, sok humorral is tele műsorszámnak ígérkezik, és tulajdonképpen stilizálás. Kissé jelképes is. Ez csak az indulás, Áron, kérem… Újat is szeretnénk! Igazán újat. A Kapuzábé csak tapogatózás az új stilizálás felé. Hát ez a tervünk nagyjából.
– A kiindulás jó – mondta Áron. – De az egész népi színjátszás szintjét meg kell emelni. A népmesei-népköltészeti anyagot a mához s azon túl a mindig időszerűhöz vinni. Éppen ezt vártuk tőle. Megígérte: ír nekünk egy egyfelvonásost. A tervezett darab ötletéről az Opera kávéházban kezdett beszélni, először csak annyit, hogy alapul egy népmesegyűjteményünkben egyedülálló mesét talált: A huszár és a szolgáló-t… Tamási Áron első bemutatott színdarabja abból a kurta, se füle se farka meséből született. Tamási ezt a nevet adta neki: Görgeteg. (Háború ellen lázító dráma! – megj. B. D.)… Tamási Áron nemcsak egy népmesét emelt meg, dramatizált a Görgetegben, hanem annak zárósoraival, az eredeti, háborúellenes székely népverssel a mi kiindulásunkhoz kanyarodott vissza – persze magasabb szinten, mint mi… Ez volt életem első szerepe, mit egyenesen nekem írt, s éppen az író, aki hozzám, egykori, ismeretlen kolozsvári zsenge leányzóhoz magától s azzal a hozzá rokonító mondással közeledett, hogy: »maga nekem nem idegen«… A szerző, Tamási sikeréről azt mondatja akkor a nézők egyikével (Hlatkay Endre rádiós):
– Most kezdődik az új Magyar drámaírás!
Az egész műsor ugyan nem hozott sokat a színészek konyhájára, de Tamási darabjáról és a műsor színrevivőiről a legnagyobb elismeréssel írtak:
– Tamási Áron lesz a népmeséből jelképpé absztrahált dráma Bartókja.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 241–252.) Ezt a jóslást az Énekesmadár remekmű előhírnökének tartom (megj. – B. D.) „Tamási Áron Görgetegét eltemette a magánszínházi csetepaték indította nem éppen »görgeteg«, csak az értelmetlen színházi torzsalkodás… Tamási Áronnal kötött barátságunkat az a régi »kudarc« – a Görgetegé – csöppet sem gyöngítette. Mikor már nem remélt »vagy nem is akart« azon a csapáson továbbhaladni, amit a drámaírás terén a Görgeteggel vágott volna, és másféle, jelképes-költői darabot írt: az Énekes madarat, abban is nekem szánta a gonoszabbik vénleánynak, Reginának a szerepét. Van is ebből a munkából egy tintaírásával át- meg átjavított nyomtatott példányom. Nem játszhattam az Énekes madárban. (Annak első pesti bemutatásakor más fontos szerep előtt állt: gyereket várt, 1935-ben Ádámot várta, első férjétől, Makkai Jánostól – megj. B. D.)… Hosszú távollét után, 1936-ban jutottam végre Kolozsvárra. Áronnal úgy egyheti kényszerű elvonulásom után találkozhattam össze. Akkor ő abban a hitében, hogy csakis színészkedés miatt mentem haza, azzal fogadott, hogy:
– Haza kell jönnie – mondta –, segítenie kell az új színjátszás létrehozásában. Férjnél voltam, éppen fél évet töltött kisfiam. Magyar állampolgár lettem, már nyolc éve Pestre gyökereztem. Áron tréfásan, de szokott komolykodó arccal mondta:
– Ne távozzék! A román állampolgárságot könnyen visszaszerezheti. Ha az kell hozzá, valamelyikünk feleségül veszi. Nem volt szándékomban odahagyni pesti családomat. Áron nem állhatta akkori férjemet, s erről furcsán-rossz hasonlatot mondott:
– Maguk nem találnak együvé. Egy bivalyat s egy repülőgépet hogy lehessen egy igába fogni? Máig sem tudom, férjemet gondolta-e sárban cammogó bivalynak, s engem száguldó repülőgépnek, vagy éppen fordítva? Vagy csak egy jó cifrát akart nekem hangjában elég nagy nehezteléssel mondani?” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon. 273–274.) Ignácz Rózsa Tamási Áront – nemcsak az írótársat, de az embert, a barátot is – jól ismerte. A már idézett idillben találó portrét festett jövendőbeli barátjáról: „…egy fiatalember. Fél fejjel magasabb nálam. (Én sem vagyok kicsi). Nem fiú, mert már ember, fekete a haja, és le s fel hullámzik a hangja. Olyan formán, mint ahogyan odahaza beszélnek, csak sokkal kurtábbra fogja a szót, mint mi, hosszasan, elnyújtott-éneklősen beszélő háromszékiek. A homloka magos; a feje csúcsos, mint a megkontyolt tetejű székely házaké. A nap süt-e rá vagy más okból – mosolygós még a szép, tiszta sötét ruhája is. Olyan kedvesen huncut forma a lebernyeges szemhéja nyílásán kinevető tekintete, hogy szinte: szép”… „fiatal, zsenge hölgyek társaságát keresi” (I. m. 125–127.) „Nem volt »konty« a fején, mint Tamásinak...” (I. m. 144.) (Áprily Lajoshoz hasonlítja – megj. B. D). Tamási Áron és Ignácz Rózsa párhuzamos pályákon köröztek. Párhuzamos pályáikon a röpítő energiájuk a székely nép és az anyanyelv határtalan szeretete és a magyarság sorsa iránti váteszi felelősségtudatuk. Egymással a kölcsönös tisztelet és a legnagyobb elismerés hullámhosszán kommunikáltak egész életük folyamán: „Több erdélyi tárgyú könyv jelent meg akkorig már. S nemcsak irredenta fércművek. Nemcsak a havasok tövében élő, vergődő székelységről szóló írások (mint a Nyirő Józseféi). Forgott már Pesten olyan erdélyi tárgyú remekmű is, mint Tamási Ábel a rengetegben-je.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 280–281.) A megfutott földi élet bár véges, de az írói életmű az alkotói pályán teljesedik kerek egésszé, amikor a bölcsőtől elindult vándor utolsó földi kívánsága abban teljesül, hogy bár a koporsóban, de visszatérhet a szülőföldjére. Tamásinál ez sikerült, teste ott nyert végső nyugodalmat a két cserefa lombos árnya alatt, ahonnan, pár lépésre ezektől, elindult volt egykoron a bagoly jelkép rejtélyének megfejtése útján. A kör bezárult, azoké lett az író lelke is, akikből vétetett, „Ábel népéé”, így talált otthonra. Ignácz Rózsa is megjárta a „hadak útját”. Vallomása szerint a vándor székely keserveit ő is megélte: „Mikor szegedi színészkoromban Tamási Áronék mellett álltam a dobogón, s mosolyt fakasztó székely népverseket mondtam, akkor érkeztem magamhoz – haza? »Többségi« magyarrá akkor lettem, mikor anyámmal együtt a kötelező állampolgári esküt letettük a derekára nemzeti színű átalkötőt tett pesti alpolgármester úr előtt. Érzésvilágomban, mert erdélyi gyökereimtől eltéphetetlenül, attól tartok, már holtamig kisebbségi magyar maradtam. A »menekült«, az »emigráns« bélyeget nem tűrhettem magamon soha.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 186.) Volt olyan szakasza Ignácz Rózsa életének, hogy keserűen írta le: „Két hazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély és Magyarország közözött” (Ignácz Rózsa: Levelek Erdélyből).
Születésének 100. és halálának 30. évfordulóján mellszoborral tisztelgett Kovászna város hagyományait tisztelő népe Ignácz Rózsa színésznő, író és műfordító emléke előtt. Megfáradt és megtört teste nem térhetett haza a csillaggá énekelt szülőföldre, mint Tamási Ároné. Ignácz Rózsa porhüvelye ugyan a tágabb értelemben vett magyar haza – „haza a magasban!” – fővárosában, Budapesten pihen, de Jókai Anna írónő szerint „Ignácz Rózsa nem halt meg, csak levetette a fizikaiságot”. Ikerpályáján tovább emelkedik, szinkronban, géniusza erdélyi küldetésű vátesz-testvérek párhuzamos pályáinak egyikén – boldogan fogadva a késői elismerést. (Makkai Ádám: Ignácz Rózsa helye a magyar irodalomban, In. Korunk 2004. december) Tamási Áron születésének 120. és halálának 60. évfordulóján a szülőföldjét éteri magasba emelő íróról, „vándor székelyről” „erdélyi csillagról”, aki ma is fényesen ragyog társai közt a magyar szellemóriások egén, egyik monográfusával együtt mondhatjuk el: „Az úti cél nem más, mint – az emberi sors jófelé egyengetésével – a szellemi magaslat elérése: amit lelkünkbe fogadunk, az a miénk. A »fény« és a »a föld«, s ez utóbbin kell megvetni a lábunk. Tamásié ez a föld és fény, és övé minden embere, akiknek jövőjét aggodalommal kémleli” (Z. Szalai Sándor: „Hit a harcban, remény a bajban”. Pályakép Tamási Áronról, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1991. 162.) Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. szeptember 15.
KISEBBSÉGBEN: Az erdélyi magyar oktatás néhány jellegzetessége (2.)
3. Rögtönzés – törvénynek álcázva
Térjünk vissza a törvényes keret alakulásához. 1995-ben megjelent a 84-es számú, új tanügyi törvény. Ebben a XII. Fejezet a kisebbségi oktatás romániai lehetőségeit és tiltásait foglalja össze nyolc cikkelyben. Érdekes, hogy csak egy kisebbségi oktatással foglalkozó cikkellyel tartalmaz többet, mint az 1924-es tanügyi törvény. A tiltó intézkedések nagyjából megegyeznek a „nagyobb testvér” elképzeléseivel. Volt egy olyan kitétele is (a 122-es cikkely), amely nem engedélyezte, hogy a magyar nyelvű szakoktatásban a megfelelő szaktantárgyakat magyarul tanítsák. A tiltás látszólag egy akármilyen adminisztratív intézkedésnek is tűnhet. Azonban többről van szó, mert a szakközépiskolákban, a törvénykezés értelmében, a tantárgyak 60-70%-át, a szakiskolákban pedig a 75-80%-át tanították egy ideig románul. Ez a magyar közösségben azért is rossz vért szült, mert az utolsó rendszerváltozás előtti törvényben ez a tiltás nem szerepelt. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az 1978-as tanügyi törvénytervezetben benne volt a tiltás, csak emiatt Csíkszeredában és az Székelyudvarhelyen zavargások támadtak, mire a pártvezér azonnal „népgyűléseket” szervezett a két székely városban és elmondta, hogy mindez puszta rágalom. A kisebbségi jogokat nemhogy megnyirbálnák, sőt, ellenkezőleg, kiteljesítik azokat. Így aztán a törvénytervezet, akarva-akaratlan, változott és az immár új törvény előírásai értelmében, a szakoktatásban a szaktárgyakat 1990-ig magyarul tanították.
A törvény javunkra történő módosítására 1997-ben nyílt alkalom, amikor az RMDSZ kormányon volt és ennél fogva a saját és általában a magyarság tekintélye is megnőtt. A 36-os Sürgősségi Kormányrendelet (a továbbiakban SK) kikényszerítette ennek a cikkelynek a megváltoztatását. Hozzátesszük mindjárt, hogy az SK egész törvénykezési csomagot bocsátott a romániai tanügy rendelkezésére. Megtámogatta az iskolák önálló törekvéseit. A tanítóképzés átkerült a felsőoktatásba, de a középfokú képzésben is megmaradt. Ebből problémák/feszültségek is adódtak. Mint pl. tanárok lesznek-e azok, akik a felsőfokú tanító képzőt végzik, annak ellenére, hogy elemiben tanítanak? Több fizetést kapnak-e? Az SK átfogó curriculáris reformot szorgalmazott. A szakemberek ki is dolgozták azt. Az 1998-ban napvilágot látott új Országos Curriculum olyan fogalmakat vezetett be az oktatásba, amelyekről addig csak Románia határain kívül hallottunk. Példának okáért a tanmenetet törzsanyagra, fakultatív és opcionális órákra bontotta, műveltségi területek szerint rendszerezett. A pedagógust önálló munkára ösztönözte.
A romániai törvénykezés értelmében a sürgősségi kormányrendeletek kibocsátásukkal egyidőben hatályba is lépnek, de utólag a Parlament vagy elfogadja az azokban foglaltakat, és ily módon törvény válik belőlük, vagy visszautasítja, és ezáltal azok hatályukat vesztik. Esetünkben a Parlament rábólintott az SK-ra és ezáltal megszületett az alaptörvény módosítására hivatott 151/1999-es Törvény. (Megjelent a Monitorul Oficial (Hivatalos Közlöny) 370/1999.08.03.).
A kétezres évek első évtizedének oktatási törvénykezéséből a268/2003-as Törvényt emelem ki, mert az több oktatás szervezési gyakorlatot változtatott meg. (Megjelent a Monitorul Oficial (HIvatalos Közlöny) 430/2003 június 19-i számában.). Az óvodák nagycsoportja számára az intézmény látogatását kötelezővé tette. Bevezette az általános és kötelező tíz osztályos oktatást. A szak- és inasiskolák helyett egységes, ú.n. ipariskolák szervezését írta elő és azokat behelyezte a középiskolai rendszerbe. Eszerint az az ipariskolás, aki elvégezte a IX—X. osztályt, első kategóriás szakismeretekkel és oklevéllel rendelkezik majd. Ha úgy dönt, hogy folytatja tanulmányait, egy kiegészítő év elvégzése után, amely a második kategória megszerzését jelenti, választhat: - vagy elméleti vagy pedig szakközépiskolában látogathatja a XI—XII. osztályt és érettségizhet. Abban az esetben, ha szakmájából képességpróbát tesz, megkapja a harmadik kategóriát.
Ez a szerkezeti változás egyben azt is jelentette, hogy az oktatásban 2003-tól csak IX-es beiskolázási számok lehettek. Tetszetős elképzelés volt, de a gyakorlati alkalmazása végül is a szakmai oktatás kárára, nem javára szolgált. Elsorvasztotta a szakiskolákat és fölhígította a középiskolai oktatást.
A törvény a líceumokat három ágazatra bontotta: elméleti,technológiai és vokacionális ágazatra. Magyarul ez utóbbi ágazatot képességfejlesztőnek nevezzük, de Erdélyben, amint tudjuk, a műszó az általános nyelvhasználatban nem terjedt el.
A 2003—2004-es tanévtől a VIII-os végzősöknek, mivel a tíz osztály kötelező lett, 100%-os beiskolázási tervet kellett biztosítani. Ez az intézkedés a magyar oktatás szempontjából is hasznos volt, mert addig a IX-es beiskolázási tervet mindig a helyi magyarság arányszámaihoz mérték. Ennek az intézkedésnek is köszönhető az, hogy 2004-ben a magyarul tanuló középiskolások száma 29 946-ra nőtt. Vizsgáljuk meg ezt a folyamatot kissé részletesebben. 1993-tól a középiskolásaink száma enyhén csökkenő tendenciát mutatott. 1998-ban pl. 29 196 magyarul tanuló középiskolást tartottunk számon. A líceumi diákok száma azért is csökkent, mert a magyar nyelvű felsőoktatást Romániában 1985 és 1989 között annyira ellehetetlenítették, hogy az majdnem megszűnt. A szaktárca belső adatai szerint a 7009 magyar nemzetiségű egyetemistából kb. 500-an tanultak anyanyelven. Emiatt a kilencvenes évek elején Romániában gyakorlatilag csak középfokú oktatásról beszélhettünk. A magyar nyelvű felsőoktatás ebben az időszakban kezdett fejlődni. Érdekes adalék ehhez az, hogy az erdélyi magyarság egyik fő törekvése a kilencvenes évek elején-közepén a kolozsvári magyar egyetem visszaszerzése volt. A román állam erről hallani sem szeretett és cserében minden más - felsőoktatással kapcsolatos - követelésről hajlandó volt tárgyalni. (Lásd erről még: Murvai László: Körkép a romániai magyar oktatásról 1990-2007. Editura Didactică şi Pedagogică, Bukarest.189-201.).
A magyarság vezető politikusai és a szakemberek ezt kihasználva új, kibővített beiskolázási számokat kértek és kaptak. Így, a kétezres évek elejéig, folyamatosan növekedett a magyarul tanuló egyetemisták száma. 1996 után, amikor az RMDSZ kormánykoalícióra lépett, a beiskolázási számok méginkább nagyobbak lettek. Nőtt a magyar nemzetiségű egyetemisták száma is. (Lásd az 1-es táblázat adatait).
Akadémiai év.........A magyar nemzetiségű diákok a felsőoktatásban.......Növekedés százalékban
1998-1999......... 16 118 -
1999-2000......... 19 654 21,9
2000-2001......... 23 281 18,4
2001-2002......... 24 598 5,6
1-es számú táblázat.
A 2007—2011-es időszakban szükségessé vált az új tanügyi törvény kidolgozása. Az akkor hatályban levő 84/1995-ös Törvényt az idő meghaladta. Koncepciójának a modernizálása egyre erélyesebben kopogtatott az oktatás ajtaján. Különben is annyit módosították, hogy azt számítógépen is nehezen lehetett követni. A munkálatok intenzitását az is jelzi, hogy a szaktárca honlapján (www.edu.ro) 2007-ben három törvénytervezetet is lehetett olvasni. Az első változatok azonban jobbára csak a régi cikkelyek átfogalmazását eredményezték. Vagyis olyan visszás helyzet adódott, amely szerint az oktatás szakemberei egyfelőlszorgalmazzák, várják a változtatásokat, valós decentralizálást akarnak, másfelől pedig félnek a szükségesnek ítélt változtatások hatásától, amelyek tisztségek, pozíciók, sőt állások vesztését eredményezhetik. Sajnos, ez napjainkban sem alakul másként. Elég azokra a visszarendező intézkedésekre utalnunk, amelyek az 1/2011-es tanügyi törvény mintegy 150 cikkelyének a megváltoztatását, kiiktatását célozták.
Ebben az idősíkban a magyar nyelvű oktatás új szabályzásában legalább két igen fontos javaslatunk volt. Ezek a törvénykezés diszkriminatív cikkelyeinek a kiiktatását szolgálták (volna).
(1.) Az első arra vonatkozott, hogy a magyar osztályokban a román nyelven kívül minden más tantárgyat anyanyelven adjanak elő.
(2.) A másik, hogy a román nyelvet és irodalmat minden oktatási fokon sajátos módszer alapján tanítsák. Erre egy másik alfejezetben még visszatérek.
Tény, hogy egyik törvénytervezetből sem lett új tanügyi törvény, mert sem a politikum, sem a szakma nem tartotta azokat megfelelőeknek. A következő érdemleges törvénytervezet 2010-ben került a nyilvánosság elé. Ez már sok pozitívumot tartalmazott. Érződött benne az a szándék, hogy a román oktatás közeledjék az európai „testvéreihez”. Viszont sok olyan törvénycikk maradt benne, főként a humán erőforrást illetően, amely a fölzárkózást sehogyan sem segítette.
Az új tervezet az oktatás szerkezetét 9+1-ben határozta meg. Ez magyarul azt jelenti, hogy az általános és kötelező oktatás kilenc éves lesz és hozzá jön ehhez egy ú.n. előkészítő osztály, amely az óvoda utolsó csoportját emelné át az elemi oktatásba. Az általános oktatás szerkezetét az alábbi életkori beosztás szemlélteti: 0-3, 3-6, 6-7 (előkészítő osztály), 8-12, 13-16. Vagyis a tanulókat legalább 16 éves korig az általános oktatásban tartják. Megjegyzem, hogy 1989 előtt sok külső támadás érte a román tanügyi rendszert amiatt, hogy az általános és kötelező oktatás a gyerekeket 14 éves korukban magukra hagyta.
Ebben az új szerkezetben megvalósulhatott volna az a változás, amely az oktatás tartalmi megújulását is elősegítette volna. Arról van szó, hogy az 1989 előtti 4 (elemi) + 4 (gimnázium) + 4 (líceum) oktatási szerkezet megtartása volens-nolens a régi oktatás tartalmi átmentéséhez is vezetett. Többek között az történt, hogy a tankönyveket 90%-ban ugyanazok a szerzők írták mint 1989 előtt. Ők a régi tankönyveket kevés változtatással, újként tovább görgették. Az a tény is „segítette” a szerzőket, hogy a tankönyvlicitek nem biztosítottak elég időt a kéziratok kidolgozására. Sejtjük, hogy ez a „szervezés” nem teljesen véletlenül történt. Ez lehetett a 2006-ban hivatalban levő miniszter véleménye is, mert leváltotta azokat, akik a tankönyvek kiadásáért feleltek. Ám az eltávolítottak helyét újak foglalták el és, láss csodát, a régi „gyakorlatok” mind a mai napig nem sokat változtak.
Sőt. Hihetetlen, hogy ma már ott tartunk, hogy a romániai, vagyis egy ország V–esei tankönyvek helyett „tankönyvpótlót” fognak kapni. Miután négy évig szintén tankönyvek nélkül tanultak. Micsoda „előrelépés”. Tapasztalataim szerint pedagógusaink között kb. 10—15% képes tankönyvek nélkül dolgozni. De mi lesz a többiekkel? Eddig a tankönyv biztosíték volt arra, hogy a tanulók legalább nagyrészt hallani fognak a curriculumba foglaltakról. És mi lesz a gyerekekkel? Azt, hogy ki állítja a tankönyvpótlókat össze és honnan „másolja” az anyagot, egyáltalán követi-e valaki, tudja-e valaki? Mert ebben a „pótmunkában” az intellektuális szabályokról nemigen lehet szó. Az egész „mentőövnek” messzirőlplágium szaga van. Ki ellenőrzi az anyagot? Ki és miből és milyen szempontok szerint fizeti a munkát? Ezekre a vonatkozásokra a Parlamentben már az érdekesség kedvéért is rá lehetne kérdezni. De maradjunk a saját házunk táján. A magyar iskolákba is román nyelven érkezik ez az „anyag”? Tanárokat is csatolnak hozzájuk? Vagy a magyar iskolások nem kapnak ilyen tankönyvpótlót? A TV-ben hallottuk, hogy a minisztérium illetékesei most gondolkoznak azon, hogy ezeket hogyan magyarítsák. Ki készítse a fordításokat, milyen pénzből? Csak halkan kérdezem: illetékeseink eddig mivel foglalkoztak? Miért nem léptek? Nem tudták, hogy a román gyerekek számára mit készítenek? És akkor mi lesz az esélyegyenlőség elvével? Mi lesz a minőségi oktatással? És végül ki fogja a felelősöket ezért elszámoltatni?
Murvai László
(Folytatjuk) maszol.ro
3. Rögtönzés – törvénynek álcázva
Térjünk vissza a törvényes keret alakulásához. 1995-ben megjelent a 84-es számú, új tanügyi törvény. Ebben a XII. Fejezet a kisebbségi oktatás romániai lehetőségeit és tiltásait foglalja össze nyolc cikkelyben. Érdekes, hogy csak egy kisebbségi oktatással foglalkozó cikkellyel tartalmaz többet, mint az 1924-es tanügyi törvény. A tiltó intézkedések nagyjából megegyeznek a „nagyobb testvér” elképzeléseivel. Volt egy olyan kitétele is (a 122-es cikkely), amely nem engedélyezte, hogy a magyar nyelvű szakoktatásban a megfelelő szaktantárgyakat magyarul tanítsák. A tiltás látszólag egy akármilyen adminisztratív intézkedésnek is tűnhet. Azonban többről van szó, mert a szakközépiskolákban, a törvénykezés értelmében, a tantárgyak 60-70%-át, a szakiskolákban pedig a 75-80%-át tanították egy ideig románul. Ez a magyar közösségben azért is rossz vért szült, mert az utolsó rendszerváltozás előtti törvényben ez a tiltás nem szerepelt. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az 1978-as tanügyi törvénytervezetben benne volt a tiltás, csak emiatt Csíkszeredában és az Székelyudvarhelyen zavargások támadtak, mire a pártvezér azonnal „népgyűléseket” szervezett a két székely városban és elmondta, hogy mindez puszta rágalom. A kisebbségi jogokat nemhogy megnyirbálnák, sőt, ellenkezőleg, kiteljesítik azokat. Így aztán a törvénytervezet, akarva-akaratlan, változott és az immár új törvény előírásai értelmében, a szakoktatásban a szaktárgyakat 1990-ig magyarul tanították.
A törvény javunkra történő módosítására 1997-ben nyílt alkalom, amikor az RMDSZ kormányon volt és ennél fogva a saját és általában a magyarság tekintélye is megnőtt. A 36-os Sürgősségi Kormányrendelet (a továbbiakban SK) kikényszerítette ennek a cikkelynek a megváltoztatását. Hozzátesszük mindjárt, hogy az SK egész törvénykezési csomagot bocsátott a romániai tanügy rendelkezésére. Megtámogatta az iskolák önálló törekvéseit. A tanítóképzés átkerült a felsőoktatásba, de a középfokú képzésben is megmaradt. Ebből problémák/feszültségek is adódtak. Mint pl. tanárok lesznek-e azok, akik a felsőfokú tanító képzőt végzik, annak ellenére, hogy elemiben tanítanak? Több fizetést kapnak-e? Az SK átfogó curriculáris reformot szorgalmazott. A szakemberek ki is dolgozták azt. Az 1998-ban napvilágot látott új Országos Curriculum olyan fogalmakat vezetett be az oktatásba, amelyekről addig csak Románia határain kívül hallottunk. Példának okáért a tanmenetet törzsanyagra, fakultatív és opcionális órákra bontotta, műveltségi területek szerint rendszerezett. A pedagógust önálló munkára ösztönözte.
A romániai törvénykezés értelmében a sürgősségi kormányrendeletek kibocsátásukkal egyidőben hatályba is lépnek, de utólag a Parlament vagy elfogadja az azokban foglaltakat, és ily módon törvény válik belőlük, vagy visszautasítja, és ezáltal azok hatályukat vesztik. Esetünkben a Parlament rábólintott az SK-ra és ezáltal megszületett az alaptörvény módosítására hivatott 151/1999-es Törvény. (Megjelent a Monitorul Oficial (Hivatalos Közlöny) 370/1999.08.03.).
A kétezres évek első évtizedének oktatási törvénykezéséből a268/2003-as Törvényt emelem ki, mert az több oktatás szervezési gyakorlatot változtatott meg. (Megjelent a Monitorul Oficial (HIvatalos Közlöny) 430/2003 június 19-i számában.). Az óvodák nagycsoportja számára az intézmény látogatását kötelezővé tette. Bevezette az általános és kötelező tíz osztályos oktatást. A szak- és inasiskolák helyett egységes, ú.n. ipariskolák szervezését írta elő és azokat behelyezte a középiskolai rendszerbe. Eszerint az az ipariskolás, aki elvégezte a IX—X. osztályt, első kategóriás szakismeretekkel és oklevéllel rendelkezik majd. Ha úgy dönt, hogy folytatja tanulmányait, egy kiegészítő év elvégzése után, amely a második kategória megszerzését jelenti, választhat: - vagy elméleti vagy pedig szakközépiskolában látogathatja a XI—XII. osztályt és érettségizhet. Abban az esetben, ha szakmájából képességpróbát tesz, megkapja a harmadik kategóriát.
Ez a szerkezeti változás egyben azt is jelentette, hogy az oktatásban 2003-tól csak IX-es beiskolázási számok lehettek. Tetszetős elképzelés volt, de a gyakorlati alkalmazása végül is a szakmai oktatás kárára, nem javára szolgált. Elsorvasztotta a szakiskolákat és fölhígította a középiskolai oktatást.
A törvény a líceumokat három ágazatra bontotta: elméleti,technológiai és vokacionális ágazatra. Magyarul ez utóbbi ágazatot képességfejlesztőnek nevezzük, de Erdélyben, amint tudjuk, a műszó az általános nyelvhasználatban nem terjedt el.
A 2003—2004-es tanévtől a VIII-os végzősöknek, mivel a tíz osztály kötelező lett, 100%-os beiskolázási tervet kellett biztosítani. Ez az intézkedés a magyar oktatás szempontjából is hasznos volt, mert addig a IX-es beiskolázási tervet mindig a helyi magyarság arányszámaihoz mérték. Ennek az intézkedésnek is köszönhető az, hogy 2004-ben a magyarul tanuló középiskolások száma 29 946-ra nőtt. Vizsgáljuk meg ezt a folyamatot kissé részletesebben. 1993-tól a középiskolásaink száma enyhén csökkenő tendenciát mutatott. 1998-ban pl. 29 196 magyarul tanuló középiskolást tartottunk számon. A líceumi diákok száma azért is csökkent, mert a magyar nyelvű felsőoktatást Romániában 1985 és 1989 között annyira ellehetetlenítették, hogy az majdnem megszűnt. A szaktárca belső adatai szerint a 7009 magyar nemzetiségű egyetemistából kb. 500-an tanultak anyanyelven. Emiatt a kilencvenes évek elején Romániában gyakorlatilag csak középfokú oktatásról beszélhettünk. A magyar nyelvű felsőoktatás ebben az időszakban kezdett fejlődni. Érdekes adalék ehhez az, hogy az erdélyi magyarság egyik fő törekvése a kilencvenes évek elején-közepén a kolozsvári magyar egyetem visszaszerzése volt. A román állam erről hallani sem szeretett és cserében minden más - felsőoktatással kapcsolatos - követelésről hajlandó volt tárgyalni. (Lásd erről még: Murvai László: Körkép a romániai magyar oktatásról 1990-2007. Editura Didactică şi Pedagogică, Bukarest.189-201.).
A magyarság vezető politikusai és a szakemberek ezt kihasználva új, kibővített beiskolázási számokat kértek és kaptak. Így, a kétezres évek elejéig, folyamatosan növekedett a magyarul tanuló egyetemisták száma. 1996 után, amikor az RMDSZ kormánykoalícióra lépett, a beiskolázási számok méginkább nagyobbak lettek. Nőtt a magyar nemzetiségű egyetemisták száma is. (Lásd az 1-es táblázat adatait).
Akadémiai év.........A magyar nemzetiségű diákok a felsőoktatásban.......Növekedés százalékban
1998-1999......... 16 118 -
1999-2000......... 19 654 21,9
2000-2001......... 23 281 18,4
2001-2002......... 24 598 5,6
1-es számú táblázat.
A 2007—2011-es időszakban szükségessé vált az új tanügyi törvény kidolgozása. Az akkor hatályban levő 84/1995-ös Törvényt az idő meghaladta. Koncepciójának a modernizálása egyre erélyesebben kopogtatott az oktatás ajtaján. Különben is annyit módosították, hogy azt számítógépen is nehezen lehetett követni. A munkálatok intenzitását az is jelzi, hogy a szaktárca honlapján (www.edu.ro) 2007-ben három törvénytervezetet is lehetett olvasni. Az első változatok azonban jobbára csak a régi cikkelyek átfogalmazását eredményezték. Vagyis olyan visszás helyzet adódott, amely szerint az oktatás szakemberei egyfelőlszorgalmazzák, várják a változtatásokat, valós decentralizálást akarnak, másfelől pedig félnek a szükségesnek ítélt változtatások hatásától, amelyek tisztségek, pozíciók, sőt állások vesztését eredményezhetik. Sajnos, ez napjainkban sem alakul másként. Elég azokra a visszarendező intézkedésekre utalnunk, amelyek az 1/2011-es tanügyi törvény mintegy 150 cikkelyének a megváltoztatását, kiiktatását célozták.
Ebben az idősíkban a magyar nyelvű oktatás új szabályzásában legalább két igen fontos javaslatunk volt. Ezek a törvénykezés diszkriminatív cikkelyeinek a kiiktatását szolgálták (volna).
(1.) Az első arra vonatkozott, hogy a magyar osztályokban a román nyelven kívül minden más tantárgyat anyanyelven adjanak elő.
(2.) A másik, hogy a román nyelvet és irodalmat minden oktatási fokon sajátos módszer alapján tanítsák. Erre egy másik alfejezetben még visszatérek.
Tény, hogy egyik törvénytervezetből sem lett új tanügyi törvény, mert sem a politikum, sem a szakma nem tartotta azokat megfelelőeknek. A következő érdemleges törvénytervezet 2010-ben került a nyilvánosság elé. Ez már sok pozitívumot tartalmazott. Érződött benne az a szándék, hogy a román oktatás közeledjék az európai „testvéreihez”. Viszont sok olyan törvénycikk maradt benne, főként a humán erőforrást illetően, amely a fölzárkózást sehogyan sem segítette.
Az új tervezet az oktatás szerkezetét 9+1-ben határozta meg. Ez magyarul azt jelenti, hogy az általános és kötelező oktatás kilenc éves lesz és hozzá jön ehhez egy ú.n. előkészítő osztály, amely az óvoda utolsó csoportját emelné át az elemi oktatásba. Az általános oktatás szerkezetét az alábbi életkori beosztás szemlélteti: 0-3, 3-6, 6-7 (előkészítő osztály), 8-12, 13-16. Vagyis a tanulókat legalább 16 éves korig az általános oktatásban tartják. Megjegyzem, hogy 1989 előtt sok külső támadás érte a román tanügyi rendszert amiatt, hogy az általános és kötelező oktatás a gyerekeket 14 éves korukban magukra hagyta.
Ebben az új szerkezetben megvalósulhatott volna az a változás, amely az oktatás tartalmi megújulását is elősegítette volna. Arról van szó, hogy az 1989 előtti 4 (elemi) + 4 (gimnázium) + 4 (líceum) oktatási szerkezet megtartása volens-nolens a régi oktatás tartalmi átmentéséhez is vezetett. Többek között az történt, hogy a tankönyveket 90%-ban ugyanazok a szerzők írták mint 1989 előtt. Ők a régi tankönyveket kevés változtatással, újként tovább görgették. Az a tény is „segítette” a szerzőket, hogy a tankönyvlicitek nem biztosítottak elég időt a kéziratok kidolgozására. Sejtjük, hogy ez a „szervezés” nem teljesen véletlenül történt. Ez lehetett a 2006-ban hivatalban levő miniszter véleménye is, mert leváltotta azokat, akik a tankönyvek kiadásáért feleltek. Ám az eltávolítottak helyét újak foglalták el és, láss csodát, a régi „gyakorlatok” mind a mai napig nem sokat változtak.
Sőt. Hihetetlen, hogy ma már ott tartunk, hogy a romániai, vagyis egy ország V–esei tankönyvek helyett „tankönyvpótlót” fognak kapni. Miután négy évig szintén tankönyvek nélkül tanultak. Micsoda „előrelépés”. Tapasztalataim szerint pedagógusaink között kb. 10—15% képes tankönyvek nélkül dolgozni. De mi lesz a többiekkel? Eddig a tankönyv biztosíték volt arra, hogy a tanulók legalább nagyrészt hallani fognak a curriculumba foglaltakról. És mi lesz a gyerekekkel? Azt, hogy ki állítja a tankönyvpótlókat össze és honnan „másolja” az anyagot, egyáltalán követi-e valaki, tudja-e valaki? Mert ebben a „pótmunkában” az intellektuális szabályokról nemigen lehet szó. Az egész „mentőövnek” messzirőlplágium szaga van. Ki ellenőrzi az anyagot? Ki és miből és milyen szempontok szerint fizeti a munkát? Ezekre a vonatkozásokra a Parlamentben már az érdekesség kedvéért is rá lehetne kérdezni. De maradjunk a saját házunk táján. A magyar iskolákba is román nyelven érkezik ez az „anyag”? Tanárokat is csatolnak hozzájuk? Vagy a magyar iskolások nem kapnak ilyen tankönyvpótlót? A TV-ben hallottuk, hogy a minisztérium illetékesei most gondolkoznak azon, hogy ezeket hogyan magyarítsák. Ki készítse a fordításokat, milyen pénzből? Csak halkan kérdezem: illetékeseink eddig mivel foglalkoztak? Miért nem léptek? Nem tudták, hogy a román gyerekek számára mit készítenek? És akkor mi lesz az esélyegyenlőség elvével? Mi lesz a minőségi oktatással? És végül ki fogja a felelősöket ezért elszámoltatni?
Murvai László
(Folytatjuk) maszol.ro
2017. szeptember 15.
Gál Kinga: Az ukrán törvény veszélyezteti a nemzeti kisebbségek létezését
A magyar, a román és a bolgár külügy közösen fordul az európai szervezetekhez a jogszabály ügyében
A szeptember 5-én Kijevben elfogadott ukrán oktatási törvény ellentmond Ukrajna saját alkotmányának és számos törvényének, szembemegy a nemzetközi normákkal és egyezményekkel, veszélyezteti a nemzeti és nyelvi kisebbségek puszta létezését – jelentette ki Gál Kinga, a Fidesz-KDNP európai parlamenti képviselője Strasbourgban, az Európai Parlament Kisebbségi Munkacsoportjának ülésén csütörtökön.
A képviselő elmondta, az anyanyelvhasználat az identitás és kultúra megőrzésének legalapvetőbb feltétele. Ennek korlátozása az érintett közösségek mindennapi létét lehetetleníti el. Minden eszközt fel kell használni annak érdekében, hogy a törvénytervezet ne léphessen életbe, "hiszen a szerzett jogok elvétele visszafordíthatatlan károkkal jár a kisebbségi közösségek számára" - fogalmazott. A munkacsoport társelnökei Petro Porosenko ukrán elnöknek küldött nyílt levélben fejezték ki tiltakozásukat.
Közös román-magyar-görög-bolgár fellépés a törvény ügyében
A román, a magyar, a görög és a bolgár külügyminiszter közös levélben fordult az Európa Tanács (ET) főtitkárához, illetve az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) kisebbségügyi főbiztosához az új ukrán oktatási törvény ügyében - közölte a bukaresti külügyminisztérium csütörtökön.
Teodor Melescanu, Szijjártó Péter, Nikosz Kociasz és Ekaterina Zaharieva csalódottságának és aggodalmának adott hangot az ukrán parlament által szeptember ötödikén elfogadott, a kisebbségek anyanyelvű oktatását korlátozó jogszabály miatt. Thorbjorn Jagland ET-főtitkárnak és Lamberto Zannier kisebbségügyi főbiztosnak címzett, Pavlo Klimkin ukrán külügyminiszternek is megküldött levelükben jelezték, hogy kiemelt jelentőséget tulajdonítanak a kisebbségi jogok érvényesítésének és felkérték az ukrán hatóságokat, hogy az együttműködés szellemében keressenek megoldást, tegyenek meg mindent a vonatkozó nemzetközi szabványok betartása érdekében.
A négy külügyminiszter szerint az ET-nek és az EBESZ-nek minden rendelkezésére álló eszközét latba kell vetnie annak érdekében, hogy az ukrán oktatási törvénybe beépített korlátozások ne akadályozzák a nemzeti kisebbségek megfelelő védelmét.
A bukaresti külügyminisztérium felidézte: a kétoldalú kapcsolatokban következetesen jelezte Kijevnek, hogy fontosak számára az Ukrajnában élő románok jogai. Ebben a vonatkozásban a román fél alapvető kérdésnek tartja, hogy a román kisebbség anyanyelvű oktatási jogai valamennyi oktatási szinten érvényesüljenek. Románia partnereivel együtt kész támogatni az ukrán törvényhozási, intézményi és gazdasági reformokat - zárul a bukaresti külügyi közlemény.
A Magyarok Kijevi Egyesülete is az új törvény megvétózását kéri
A Magyarok Kijevi Egyesülete írásos beadvánnyal fordult Petro Porosenko ukrán elnökhöz, a múlt héten elfogadott új oktatási törvény megvétózását kérve tőle - közölte Petneházy Gyula, az egyesület elnöke.
Tóth Mihály, az Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia Koreckij Állam- és Jogtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa csütörtökön az MTI-nek nyilatkozva rámutatott: a Kijevben élő magyarok az eddigi oktatási rendszerben tanultak, Kárpátalján magyar nyelvű oktatásban részesültek az általános- és a középiskolában, s mindez nem jelentetett akadályt számukra abban, hogy elsajátítsák az ukrán nyelvet, valamint képesek voltak felsőoktatási intézményben diplomát szerezni. A kijevi magyaroknak nem okozott gondot az érvényesülés az ukrán társadalomban - hangsúlyozta a szakértő.
Kiemelte: a jövőben az jelentene előrelépést a magyar kisebbség számára Ukrajnában, ha az ukrán nyelvtanítást az igényeikhez igazítanák, továbbá az, ha továbbra is lehetőséget biztosítanának számukra arra, hogy anyanyelvükön felvételizzenek felsőoktatási intézményekbe.
Az ukrán fővárosban mintegy 400 magyar nemzetiségű ukrán állampolgár él, a Magyarok Kijevi egyesületének pedig 150 tagja van.
Szerdán három kárpátaljai magyar szervezet - a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ), az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) és a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség (KMPSZ) - kérte Porosenkót nyílt levélben arra, hogy alkotmányos felhatalmazásával és politikai befolyásával élve akadályozza meg az új ukrán oktatási törvény hatályba lépését.
Az ukrán parlament által szeptember 5-én elfogadott új oktatási törvény a közoktatás korszerűsítését tűzi ki célul 2018 szeptemberétől bevezetendő reformokkal, egyebek közt 11-ről 12 évre emelve a kötelező elemi, általános és középfokú oktatás időtartamát, s a jelenlegi 22-ről 9-re csökkentve a tantárgyak számát. A törvény jelentős autonómiát ad az iskoláknak, és béremelést ír elő a pedagógusok számára.
A törvénynek az oktatás nyelvéről szóló 7. cikkelye kimondja: Ukrajnában az oktatás nyelve az államnyelv. Ennek megfelelően a nemzeti kisebbségek anyanyelvű oktatása - az ukrán mellett - csak az első négy osztályban engedélyezett, és csupán az önkormányzati fenntartású tanintézetek külön osztályaiban vagy csoportjaiban, így az 5. osztálytól felfelé, az anyanyelvi tárgyak kivételével, minden tantárgyat ukránul oktatnak majd. Az érintett nemzeti kisebbségek szervezetei szerint ez sérti Ukrajna alkotmányát, több hatályos törvényét, nemzetközi egyezményekben és megállapodásokban vállalt kötelezettségeit. A törvény éles vitát váltott ki belföldön, de az Ukrajnával szomszédos Magyarország, Románia és Lengyelország is tiltakozott a kisebbségek anyanyelven történő oktatásának tervezett visszaszorítása ellen.
Klimkin: "Nem lesz már olyan nyelvi helyzet Ukrajnában, mint korábban"
Nem lesz már ugyanolyan helyzet az államnyelv ismeretének szintjét illetően Ukrajnában, amilyen eddig volt - jelentette ki Pavlo Klimkin külügyminiszter abban az interjúban, amelyet az Ukrinform állami hírügynökségnek adott.
A kijevi diplomácia vezetője kifejtette véleményét, miszerint a szomszédos országokban mindig akadnak olyanok, akik a nyelvi és a történelmi kérdéseket átpolitizálják, hogy ily módon mozgósítsák az embereket saját céljaik elérése érdekében. Ez mindig is így lesz, hiszen része a politikának - fűzte hozzá. "Nekünk viszont őszinte és nyitott, ugyanakkor nagyon következetes párbeszédet kell folytatnunk partnereinkkel, igazolva lépéseink helyességét és igazságosságát" - hangoztatta Klimkin.
Kifejezte meggyőződését, hogy a kijevi parlament által nemrég elfogadott oktatási törvény nem fenyegeti Ukrajna baráti viszonyát szomszédjaival. Elmondta, hogy a jogszabály elfogadása után beszélt a román és a lengyel külügyminiszterrel, akik szerinte tökéletesen értik, mennyire alapvető fontosságú Ukrajnának, hogy valamennyi állampolgára megfelelő szinten beszélje az államnyelvet.
Klimkin az interjúban kitért arra, hogy tavaly látogatást tett a beregszászi magyar konzulátuson. Elmesélte, hogy próbált beszédbe elegyedni a hivatalban az ügyeket intéző ukrán állampolgárokkal. Ám azt tapasztalta, hogy többjük még köszönni sem tudott ukránul.
Közölte: a külügyminisztérium az oktatási tárca képviselőivel együtt konzultációkat fog a folytatni, amelyeken elmagyarázza, hogy a törvény elfogadása nem jelenti azt, hogy Ukrajnában megszűnik az oktatás magyar, román vagy más kisebbségi nyelven. "Minden állampolgárunknak viszont beszélnie kell az államnyelvet, tudnia kell azon megszólalni éppen azért, hogy az ukrán társadalom részének érezhesse magát" - hangsúlyozta Klimkin.
Ukrán sajtóhírek szerint Vadim Prisztajko első külügyminiszter-helyettes a szerdai kormányülés előtt újságírókkal közölte, hogy a tervek szerint pénteken a külügyminisztériumban adnak tájékoztatást európai uniós országok Kijevben akkreditált nagyköveteinek az oktatási törvényről. Magyar Hírlap
A magyar, a román és a bolgár külügy közösen fordul az európai szervezetekhez a jogszabály ügyében
A szeptember 5-én Kijevben elfogadott ukrán oktatási törvény ellentmond Ukrajna saját alkotmányának és számos törvényének, szembemegy a nemzetközi normákkal és egyezményekkel, veszélyezteti a nemzeti és nyelvi kisebbségek puszta létezését – jelentette ki Gál Kinga, a Fidesz-KDNP európai parlamenti képviselője Strasbourgban, az Európai Parlament Kisebbségi Munkacsoportjának ülésén csütörtökön.
A képviselő elmondta, az anyanyelvhasználat az identitás és kultúra megőrzésének legalapvetőbb feltétele. Ennek korlátozása az érintett közösségek mindennapi létét lehetetleníti el. Minden eszközt fel kell használni annak érdekében, hogy a törvénytervezet ne léphessen életbe, "hiszen a szerzett jogok elvétele visszafordíthatatlan károkkal jár a kisebbségi közösségek számára" - fogalmazott. A munkacsoport társelnökei Petro Porosenko ukrán elnöknek küldött nyílt levélben fejezték ki tiltakozásukat.
Közös román-magyar-görög-bolgár fellépés a törvény ügyében
A román, a magyar, a görög és a bolgár külügyminiszter közös levélben fordult az Európa Tanács (ET) főtitkárához, illetve az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) kisebbségügyi főbiztosához az új ukrán oktatási törvény ügyében - közölte a bukaresti külügyminisztérium csütörtökön.
Teodor Melescanu, Szijjártó Péter, Nikosz Kociasz és Ekaterina Zaharieva csalódottságának és aggodalmának adott hangot az ukrán parlament által szeptember ötödikén elfogadott, a kisebbségek anyanyelvű oktatását korlátozó jogszabály miatt. Thorbjorn Jagland ET-főtitkárnak és Lamberto Zannier kisebbségügyi főbiztosnak címzett, Pavlo Klimkin ukrán külügyminiszternek is megküldött levelükben jelezték, hogy kiemelt jelentőséget tulajdonítanak a kisebbségi jogok érvényesítésének és felkérték az ukrán hatóságokat, hogy az együttműködés szellemében keressenek megoldást, tegyenek meg mindent a vonatkozó nemzetközi szabványok betartása érdekében.
A négy külügyminiszter szerint az ET-nek és az EBESZ-nek minden rendelkezésére álló eszközét latba kell vetnie annak érdekében, hogy az ukrán oktatási törvénybe beépített korlátozások ne akadályozzák a nemzeti kisebbségek megfelelő védelmét.
A bukaresti külügyminisztérium felidézte: a kétoldalú kapcsolatokban következetesen jelezte Kijevnek, hogy fontosak számára az Ukrajnában élő románok jogai. Ebben a vonatkozásban a román fél alapvető kérdésnek tartja, hogy a román kisebbség anyanyelvű oktatási jogai valamennyi oktatási szinten érvényesüljenek. Románia partnereivel együtt kész támogatni az ukrán törvényhozási, intézményi és gazdasági reformokat - zárul a bukaresti külügyi közlemény.
A Magyarok Kijevi Egyesülete is az új törvény megvétózását kéri
A Magyarok Kijevi Egyesülete írásos beadvánnyal fordult Petro Porosenko ukrán elnökhöz, a múlt héten elfogadott új oktatási törvény megvétózását kérve tőle - közölte Petneházy Gyula, az egyesület elnöke.
Tóth Mihály, az Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia Koreckij Állam- és Jogtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa csütörtökön az MTI-nek nyilatkozva rámutatott: a Kijevben élő magyarok az eddigi oktatási rendszerben tanultak, Kárpátalján magyar nyelvű oktatásban részesültek az általános- és a középiskolában, s mindez nem jelentetett akadályt számukra abban, hogy elsajátítsák az ukrán nyelvet, valamint képesek voltak felsőoktatási intézményben diplomát szerezni. A kijevi magyaroknak nem okozott gondot az érvényesülés az ukrán társadalomban - hangsúlyozta a szakértő.
Kiemelte: a jövőben az jelentene előrelépést a magyar kisebbség számára Ukrajnában, ha az ukrán nyelvtanítást az igényeikhez igazítanák, továbbá az, ha továbbra is lehetőséget biztosítanának számukra arra, hogy anyanyelvükön felvételizzenek felsőoktatási intézményekbe.
Az ukrán fővárosban mintegy 400 magyar nemzetiségű ukrán állampolgár él, a Magyarok Kijevi egyesületének pedig 150 tagja van.
Szerdán három kárpátaljai magyar szervezet - a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ), az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) és a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség (KMPSZ) - kérte Porosenkót nyílt levélben arra, hogy alkotmányos felhatalmazásával és politikai befolyásával élve akadályozza meg az új ukrán oktatási törvény hatályba lépését.
Az ukrán parlament által szeptember 5-én elfogadott új oktatási törvény a közoktatás korszerűsítését tűzi ki célul 2018 szeptemberétől bevezetendő reformokkal, egyebek közt 11-ről 12 évre emelve a kötelező elemi, általános és középfokú oktatás időtartamát, s a jelenlegi 22-ről 9-re csökkentve a tantárgyak számát. A törvény jelentős autonómiát ad az iskoláknak, és béremelést ír elő a pedagógusok számára.
A törvénynek az oktatás nyelvéről szóló 7. cikkelye kimondja: Ukrajnában az oktatás nyelve az államnyelv. Ennek megfelelően a nemzeti kisebbségek anyanyelvű oktatása - az ukrán mellett - csak az első négy osztályban engedélyezett, és csupán az önkormányzati fenntartású tanintézetek külön osztályaiban vagy csoportjaiban, így az 5. osztálytól felfelé, az anyanyelvi tárgyak kivételével, minden tantárgyat ukránul oktatnak majd. Az érintett nemzeti kisebbségek szervezetei szerint ez sérti Ukrajna alkotmányát, több hatályos törvényét, nemzetközi egyezményekben és megállapodásokban vállalt kötelezettségeit. A törvény éles vitát váltott ki belföldön, de az Ukrajnával szomszédos Magyarország, Románia és Lengyelország is tiltakozott a kisebbségek anyanyelven történő oktatásának tervezett visszaszorítása ellen.
Klimkin: "Nem lesz már olyan nyelvi helyzet Ukrajnában, mint korábban"
Nem lesz már ugyanolyan helyzet az államnyelv ismeretének szintjét illetően Ukrajnában, amilyen eddig volt - jelentette ki Pavlo Klimkin külügyminiszter abban az interjúban, amelyet az Ukrinform állami hírügynökségnek adott.
A kijevi diplomácia vezetője kifejtette véleményét, miszerint a szomszédos országokban mindig akadnak olyanok, akik a nyelvi és a történelmi kérdéseket átpolitizálják, hogy ily módon mozgósítsák az embereket saját céljaik elérése érdekében. Ez mindig is így lesz, hiszen része a politikának - fűzte hozzá. "Nekünk viszont őszinte és nyitott, ugyanakkor nagyon következetes párbeszédet kell folytatnunk partnereinkkel, igazolva lépéseink helyességét és igazságosságát" - hangoztatta Klimkin.
Kifejezte meggyőződését, hogy a kijevi parlament által nemrég elfogadott oktatási törvény nem fenyegeti Ukrajna baráti viszonyát szomszédjaival. Elmondta, hogy a jogszabály elfogadása után beszélt a román és a lengyel külügyminiszterrel, akik szerinte tökéletesen értik, mennyire alapvető fontosságú Ukrajnának, hogy valamennyi állampolgára megfelelő szinten beszélje az államnyelvet.
Klimkin az interjúban kitért arra, hogy tavaly látogatást tett a beregszászi magyar konzulátuson. Elmesélte, hogy próbált beszédbe elegyedni a hivatalban az ügyeket intéző ukrán állampolgárokkal. Ám azt tapasztalta, hogy többjük még köszönni sem tudott ukránul.
Közölte: a külügyminisztérium az oktatási tárca képviselőivel együtt konzultációkat fog a folytatni, amelyeken elmagyarázza, hogy a törvény elfogadása nem jelenti azt, hogy Ukrajnában megszűnik az oktatás magyar, román vagy más kisebbségi nyelven. "Minden állampolgárunknak viszont beszélnie kell az államnyelvet, tudnia kell azon megszólalni éppen azért, hogy az ukrán társadalom részének érezhesse magát" - hangsúlyozta Klimkin.
Ukrán sajtóhírek szerint Vadim Prisztajko első külügyminiszter-helyettes a szerdai kormányülés előtt újságírókkal közölte, hogy a tervek szerint pénteken a külügyminisztériumban adnak tájékoztatást európai uniós országok Kijevben akkreditált nagyköveteinek az oktatási törvényről. Magyar Hírlap
2017. szeptember 16.
A gyűlölet ereje
Érthetetlen és példátlan, mire vetemedtek múlt hét végén a kolozsvári futballhuligánok. Mint egyik képviselőjük magyarázta, az Universitatea futballklub rámenős drukkerei már 1998 óta megharagudtak, de nagyon a magyarországi Ferencváros és a Videoton szurkolóira, és azóta minden alkalmat megragadnak, hogy megbosszulják a csaknem két évtizedes állítólagos sérelmeket.
Önmagukhoz hűen el is látogattak a Kolozsvári CFR 1907 futballklub magyar szurkolói csoportja által rendezett amatőr futballkupa – ahogy annak szervezői vallják, inkább családi piknik, mintsem bajnokság – helyszínére, s rátámadtak ellenfeleikre, azaz a magyar résztvevőkre. És nem csak a klub ellen kiabáltak, hanem magyarellenes jelszavakat is skandáltak. A rendezvényen erdélyiek mellett magyarországi, felvidéki amatőr csapatok, illetve a játékosok családtagjai – azaz gyermekek, nők – vettek részt, s kerültek a szurkolók mellett a bosszúálló ultrák célkeresztjébe. A harcias huligánok pedig botokkal, láncokkal felfegyverkezve érkeztek, rárontottak a békésen focizgatókra, „véres csatajelenetek” következtek gyermekek s anyák előtt, aztán miután valahogy elkergették őket, megérkeztek a csendőrök, s a rendőrök is.
És bármennyire is felháborító a futballhuligánok minősíthetetlen cselekedete, legalább annyira elgondolkodtató, miként lehetséges, hogy ilyenkor a karhatalom csak a történtek után vergődik ki a helyszínre – sportnyelven: későre rúg labdába –, utána pedig nehezen találják az elkövetőket, s az egészről alig vagy szinte egyáltalán nem beszél a román nyelvű média. Ha ugyanez történne, csak ellenkező előjellel, magyar drukkerek viselkednének ilyen gyalázatos és megengedhetetlen módon, napokig, hetekig harsognák a hírcsatornák. Várjuk tehát a belügyminisztériumi vizsgálódás eredményét, de már az sem túlságosan biztató, hogy a hatóságok ráérősen, csak azután kezdtek foglalkozni az üggyel, miután a magyar sajtó cikkezni kezdett arról. Éppen ezért a történtek szőnyeg alá seprése legalább annyira fájdalmas, mint a huligánok bosszúja. Már csak azért sem kellene következmény nélkül hagyni a Kincses Városban történteket, mert olyan precedenst jelenthet, amelyet még durvább fejlemények követhetnek, miközben azt már sokan belátják, a gyűlölet útján nem érdemes masírozni.
Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Érthetetlen és példátlan, mire vetemedtek múlt hét végén a kolozsvári futballhuligánok. Mint egyik képviselőjük magyarázta, az Universitatea futballklub rámenős drukkerei már 1998 óta megharagudtak, de nagyon a magyarországi Ferencváros és a Videoton szurkolóira, és azóta minden alkalmat megragadnak, hogy megbosszulják a csaknem két évtizedes állítólagos sérelmeket.
Önmagukhoz hűen el is látogattak a Kolozsvári CFR 1907 futballklub magyar szurkolói csoportja által rendezett amatőr futballkupa – ahogy annak szervezői vallják, inkább családi piknik, mintsem bajnokság – helyszínére, s rátámadtak ellenfeleikre, azaz a magyar résztvevőkre. És nem csak a klub ellen kiabáltak, hanem magyarellenes jelszavakat is skandáltak. A rendezvényen erdélyiek mellett magyarországi, felvidéki amatőr csapatok, illetve a játékosok családtagjai – azaz gyermekek, nők – vettek részt, s kerültek a szurkolók mellett a bosszúálló ultrák célkeresztjébe. A harcias huligánok pedig botokkal, láncokkal felfegyverkezve érkeztek, rárontottak a békésen focizgatókra, „véres csatajelenetek” következtek gyermekek s anyák előtt, aztán miután valahogy elkergették őket, megérkeztek a csendőrök, s a rendőrök is.
És bármennyire is felháborító a futballhuligánok minősíthetetlen cselekedete, legalább annyira elgondolkodtató, miként lehetséges, hogy ilyenkor a karhatalom csak a történtek után vergődik ki a helyszínre – sportnyelven: későre rúg labdába –, utána pedig nehezen találják az elkövetőket, s az egészről alig vagy szinte egyáltalán nem beszél a román nyelvű média. Ha ugyanez történne, csak ellenkező előjellel, magyar drukkerek viselkednének ilyen gyalázatos és megengedhetetlen módon, napokig, hetekig harsognák a hírcsatornák. Várjuk tehát a belügyminisztériumi vizsgálódás eredményét, de már az sem túlságosan biztató, hogy a hatóságok ráérősen, csak azután kezdtek foglalkozni az üggyel, miután a magyar sajtó cikkezni kezdett arról. Éppen ezért a történtek szőnyeg alá seprése legalább annyira fájdalmas, mint a huligánok bosszúja. Már csak azért sem kellene következmény nélkül hagyni a Kincses Városban történteket, mert olyan precedenst jelenthet, amelyet még durvább fejlemények követhetnek, miközben azt már sokan belátják, a gyűlölet útján nem érdemes masírozni.
Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. szeptember 16.
Szuperhősök nélkül
Rendhagyó módon lapbemutatóval nyílott meg tegnap este a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótérben a Maybe 4 – Újragondolás című csoportos tárlat: a Fantomatika nevű képregény első számát mutatták be alkotóik, Szabó Kriszta és Sárosi Mátyás.
Felvezetőjében Kispál Attila ismertette a 2002-ben a pályakezdő fiatal művészek által útjára indított Maybe-sorozat történetét, majd Fám Erika és Ivácson András Áron kérdéseire válaszolva az első erdélyi magyar képregény születéséről beszéltek alkotóik. „Kriszta történeteket írt, én halmoztam a rajzokat, előbb próbáltunk animációt készíteni, de ez nem kétemberes munka, úgyhogy félretettük az ötletet, a képregény viszont megvalósítható eszköznek tűnt”, mondta Sárosi Mátyás, „és annyira természetes volt, hogy ezt mi kell csináljuk”, fűzte hozzá Szabó Kriszta. A Fantomatika története, figurái tipikusan erdélyiek, de, mint az alkotók ismertették, ez csak az első szám jellegzetessége, „hogy egy kicsit mi is legyünk benne”, a további számokban egy klasszikus sci-fi-történet bontakozik ki, egy fiú felnőtté válását bemutatva, mondta Szabó Kriszta, hozzátéve, főszereplőjük egy „közönséges” figura, nem szuperhős, mert „már nagyon le van fárasztva ez a téma”. A képregény készítése amúgy elég fárasztó, „ha van ihlet, ha nincs, napi egy oldalt meg kell rajzolni”, mondta Sárosi Mátyás, és még így is három hónapba telik egy lapszám elkészítése. „Nem fogjuk bírni ezt az iramot, a lap felét, kétharmadát szívesen átengedjük más alkotóknak”, dobta fel a labdát Szabó Kriszta, egyúttal azt is elmondva, hogy „ha a harmadik szám után nem indul el a lap üzleti része, a történet végét megírjuk nektek e-mailben”.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Rendhagyó módon lapbemutatóval nyílott meg tegnap este a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótérben a Maybe 4 – Újragondolás című csoportos tárlat: a Fantomatika nevű képregény első számát mutatták be alkotóik, Szabó Kriszta és Sárosi Mátyás.
Felvezetőjében Kispál Attila ismertette a 2002-ben a pályakezdő fiatal művészek által útjára indított Maybe-sorozat történetét, majd Fám Erika és Ivácson András Áron kérdéseire válaszolva az első erdélyi magyar képregény születéséről beszéltek alkotóik. „Kriszta történeteket írt, én halmoztam a rajzokat, előbb próbáltunk animációt készíteni, de ez nem kétemberes munka, úgyhogy félretettük az ötletet, a képregény viszont megvalósítható eszköznek tűnt”, mondta Sárosi Mátyás, „és annyira természetes volt, hogy ezt mi kell csináljuk”, fűzte hozzá Szabó Kriszta. A Fantomatika története, figurái tipikusan erdélyiek, de, mint az alkotók ismertették, ez csak az első szám jellegzetessége, „hogy egy kicsit mi is legyünk benne”, a további számokban egy klasszikus sci-fi-történet bontakozik ki, egy fiú felnőtté válását bemutatva, mondta Szabó Kriszta, hozzátéve, főszereplőjük egy „közönséges” figura, nem szuperhős, mert „már nagyon le van fárasztva ez a téma”. A képregény készítése amúgy elég fárasztó, „ha van ihlet, ha nincs, napi egy oldalt meg kell rajzolni”, mondta Sárosi Mátyás, és még így is három hónapba telik egy lapszám elkészítése. „Nem fogjuk bírni ezt az iramot, a lap felét, kétharmadát szívesen átengedjük más alkotóknak”, dobta fel a labdát Szabó Kriszta, egyúttal azt is elmondva, hogy „ha a harmadik szám után nem indul el a lap üzleti része, a történet végét megírjuk nektek e-mailben”.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. szeptember 16.
Ferenczes István: Ábel negyedik könyve, avagy: Ábel hazatér
Abban a gyalázatos esztendőben születtem, amikor másodszor is bejöttek a románok. Az oroszokkal együtt érkeztek. Sztálinnal s a kommunizmussal...
Valahogy így kezdődhetne negyven évvel szülőatyja halála után egy mostani Ábel története, de hogy miként folytatódna, arról sejtelmeinkben ezerféle változat lehetséges. Megtörténhetett volna az is, hogy a második világháború végén született Ábelt a világ egyhatodát birtokba vevő, testvériséget, egyenlőséget és szabadságot hirdető osztályharcos világ felküldte volna a Hargitára monyatornak vagy a csicsói kollektív gazdaság tehénpásztorának. De az is elképzelhető, hogy annyira felcseperedvén elindul a vasút felé... Talán a kolhoztól menekülőben beáll váltókezelőnek, sorompóbakternek, jobb esetben még tehervonat-fékező is válhatott volna belőle. Másként nem tudom, hogy a hargitai rengeteg után miként nézhetett volna körül az országban. Hogy Amerikába eljutott volna-é? Talán igen, talán nem. De szinte bizonyos, hogy a kicsi Magyarországig már csak kíváncsiságból is elvergődött volna valahogy. Talán átszökött volna a zöldhatáron, vagy kivárta volna a székelyek számára oly kedves felszabadulást: a Moszkva téri nagy rabszolgapiac megnyitását. Hordta volna a maltert, a sódert budai luxusvillák, bankpaloták állványaira, trógerolt volna sok kicsi forintért, amikből itthon gyorsan milliomossá lett az embernek fia, kubikolt volna a vidéki anyaországban, szüretelt volna, juhokat őrzött volna a Hortobágyon, talán még Vecsésre, abba a másik nagy káposztatermelő faluba is eljut, ahol rácsodálkoztak volna a népek: „Jaj, hogy ez az ember román létére milyen szépen beszél magyarul...” Gyötörte volna honvágy, lelkiismeretfurdalás, amiért otthagyta az árvaságban szüleit, testvéreit, rokonait, társait, a szívszaggató kék eget, a tüdőtágító éles levegőt, a borvizeket, a bölcső dalát és a temetők siratóit, a Duna partig hallatszó csíkszentmiklósi templom harangszavát és még sok talminak mondott, felületesnek tűnő semmiséget, melyek, ha máskor nem, hát álmában csak meggyötrik a maga fajta székelyt. Időnként borba fojtott volna bűnt és bánatot, felsóhajtozván: Hol vagytok székelyek? Még a kettős állampolgárság megszerzése is beleférhetne a képbe. A szülőatya Áronka, akit szintén a kényszer vitt Budapestre, bizonyára nem orrolt volna rá ezért, mi több, talán még jobban siratta s kacagtatta volna, mint Kolozsváron született őselődjét. Igen, misét érnének egy mostani Ábelnek a kilencven utáni „felszabadult világban” (nevezzük inkább szabadosnak) megesett bolyongásai, melyekben újból és újból feltette volna a kérdést, egyre gyakrabban kérdezte volna a mind őrületesebb környezettől: Mi végre vagyunk a világon? Szóval sok minden történhetett volna véle egészen 2004. december 5-ig. Egy igazi Ábel akkor, vagyis másnap, de legkésőbb 2005 tavaszán, amikor torkig telt már a sok NEM-mel, melyek által egyre gyanúsabbá vált, s mielőtt végképp elhatalmasodtak volna rajta a kincstárfosztogatási kényszerképzetek, a 23 millió romános üldözési mániák, egy benzinködös budapesti délutánon kiment volna a Nyugati pályaudvarra, ahonnan a Székely tántorgónak nevezett vasparipa, a Korona nevezetű reumás nemzetközi gyorsvonat indul Brassó felé. Másnap hajnalban Madéfalván leszállott volna a vonatról s irány Csíkcsicsó, a szülői ház. Csudalátására összefut, ha nem is a fél falu, legalább a szomszédság. Egy-két napig még ellézengett volna szülötte falujában, de a kérdés, kérdéseinek kérdése csak nem hagyta volna nyugton. Újból és újból feltetette volna a kérdést: Mi célból vagyunk a világon? Mi végre, mi célból... S mivel Csíkcsicsóban s környékén nem biztos, hogy találkozott volna egy nyavalyatörésből megtisztult emberrel, egy tisztával, fehérek közt egy európaival, szóval egy négerrel, aki megadná a megnyugtató választ, hisz l990 után az egész világ azt harsogja: „Azért vagyunk a világon, hogy ne legyünk otthon benne sehol…” – újkori Ábelünk egy félliteres köményes pálinkával az általvetőjében felindul a Hargitára, át Farkaslaka felé, ahol az elmúlt évtizedekben a Firtos lova fölött már oly sokszor aludt el a gondviselés, de ahol még áll a szülőatyja sírja. Nem megbotozni akarta ő azt a sírt, hanem ősi székely szokás szerint megtisztelni egy kortyintás, pálinkával s feltenni újból a kérdést a legnagyobb székely költőnek. Mert amint a szülőfaluban mindig is nevezték: költő volt Ő, homéroszi nagyságú poétája a mi kis világunknak. Tamási Áron biztosan megadja vívódó Ábelünknek kérdéseire a válaszokat. Ábel megnézte volna a döbbenetes kőszobrot, elő szomorkodott volna a két cserefa árnyékában lévő sírhalomig, keresztet vetve lekuporodék a cserefa kopjafa mellé, s felteszi Áron bácsinak a kérdést: Mi célból vagyunk a világon? A költő pedig kiszól a sírból és válaszol: AZÉRT VAGYUNK A VILÁGON, HOGY ITTHON LEGYÜNK BENNE! Mert OTT... Szóval abban az egyre messzibbre hulló OTT-HON-ban... Ki tudja otthon lehetünk-e benne valamikor! S Ábelre ekkor leszállának az angyalok. Vállára vevé az átalvetőt, s elindul vissza a megnyugvás ösvényein, át a Hargitán, vissza Csíkcsicsó felé. Valamivel a Tolvajos-tető előtt megpihen egy utcatábla előtt. Azon az utcatáblán írva vagyon: DECEMBER 5. UTCA. Ez az ! – szól magához Ábel. Megvan! És elindul befelé ezen furcsa gyalogösvényen, az egyre sűrűbb erdőbe, és megy, megy, mint egykoron apjával, kifelé a Hargitára, végül kiér ama kunyhó elé, ahol egykoron meg kellett enni a sast – amelynek a helyén azóta lehet, hogy hétvégi ház áll, de kicsire nem adunk –, az átalvetőt megforgatja a feje fölött, mint egy Dávid-parittyát, elröpíti Csíksomlyó felé… Karjait kitárva nagyot szusszan s belekiáltja a világba: ITTHON VAGYOK! Itthon. Itthon?
(Elhangzott 2006. május 28-án Tamási Áron sírjánál) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Abban a gyalázatos esztendőben születtem, amikor másodszor is bejöttek a románok. Az oroszokkal együtt érkeztek. Sztálinnal s a kommunizmussal...
Valahogy így kezdődhetne negyven évvel szülőatyja halála után egy mostani Ábel története, de hogy miként folytatódna, arról sejtelmeinkben ezerféle változat lehetséges. Megtörténhetett volna az is, hogy a második világháború végén született Ábelt a világ egyhatodát birtokba vevő, testvériséget, egyenlőséget és szabadságot hirdető osztályharcos világ felküldte volna a Hargitára monyatornak vagy a csicsói kollektív gazdaság tehénpásztorának. De az is elképzelhető, hogy annyira felcseperedvén elindul a vasút felé... Talán a kolhoztól menekülőben beáll váltókezelőnek, sorompóbakternek, jobb esetben még tehervonat-fékező is válhatott volna belőle. Másként nem tudom, hogy a hargitai rengeteg után miként nézhetett volna körül az országban. Hogy Amerikába eljutott volna-é? Talán igen, talán nem. De szinte bizonyos, hogy a kicsi Magyarországig már csak kíváncsiságból is elvergődött volna valahogy. Talán átszökött volna a zöldhatáron, vagy kivárta volna a székelyek számára oly kedves felszabadulást: a Moszkva téri nagy rabszolgapiac megnyitását. Hordta volna a maltert, a sódert budai luxusvillák, bankpaloták állványaira, trógerolt volna sok kicsi forintért, amikből itthon gyorsan milliomossá lett az embernek fia, kubikolt volna a vidéki anyaországban, szüretelt volna, juhokat őrzött volna a Hortobágyon, talán még Vecsésre, abba a másik nagy káposztatermelő faluba is eljut, ahol rácsodálkoztak volna a népek: „Jaj, hogy ez az ember román létére milyen szépen beszél magyarul...” Gyötörte volna honvágy, lelkiismeretfurdalás, amiért otthagyta az árvaságban szüleit, testvéreit, rokonait, társait, a szívszaggató kék eget, a tüdőtágító éles levegőt, a borvizeket, a bölcső dalát és a temetők siratóit, a Duna partig hallatszó csíkszentmiklósi templom harangszavát és még sok talminak mondott, felületesnek tűnő semmiséget, melyek, ha máskor nem, hát álmában csak meggyötrik a maga fajta székelyt. Időnként borba fojtott volna bűnt és bánatot, felsóhajtozván: Hol vagytok székelyek? Még a kettős állampolgárság megszerzése is beleférhetne a képbe. A szülőatya Áronka, akit szintén a kényszer vitt Budapestre, bizonyára nem orrolt volna rá ezért, mi több, talán még jobban siratta s kacagtatta volna, mint Kolozsváron született őselődjét. Igen, misét érnének egy mostani Ábelnek a kilencven utáni „felszabadult világban” (nevezzük inkább szabadosnak) megesett bolyongásai, melyekben újból és újból feltette volna a kérdést, egyre gyakrabban kérdezte volna a mind őrületesebb környezettől: Mi végre vagyunk a világon? Szóval sok minden történhetett volna véle egészen 2004. december 5-ig. Egy igazi Ábel akkor, vagyis másnap, de legkésőbb 2005 tavaszán, amikor torkig telt már a sok NEM-mel, melyek által egyre gyanúsabbá vált, s mielőtt végképp elhatalmasodtak volna rajta a kincstárfosztogatási kényszerképzetek, a 23 millió romános üldözési mániák, egy benzinködös budapesti délutánon kiment volna a Nyugati pályaudvarra, ahonnan a Székely tántorgónak nevezett vasparipa, a Korona nevezetű reumás nemzetközi gyorsvonat indul Brassó felé. Másnap hajnalban Madéfalván leszállott volna a vonatról s irány Csíkcsicsó, a szülői ház. Csudalátására összefut, ha nem is a fél falu, legalább a szomszédság. Egy-két napig még ellézengett volna szülötte falujában, de a kérdés, kérdéseinek kérdése csak nem hagyta volna nyugton. Újból és újból feltetette volna a kérdést: Mi célból vagyunk a világon? Mi végre, mi célból... S mivel Csíkcsicsóban s környékén nem biztos, hogy találkozott volna egy nyavalyatörésből megtisztult emberrel, egy tisztával, fehérek közt egy európaival, szóval egy négerrel, aki megadná a megnyugtató választ, hisz l990 után az egész világ azt harsogja: „Azért vagyunk a világon, hogy ne legyünk otthon benne sehol…” – újkori Ábelünk egy félliteres köményes pálinkával az általvetőjében felindul a Hargitára, át Farkaslaka felé, ahol az elmúlt évtizedekben a Firtos lova fölött már oly sokszor aludt el a gondviselés, de ahol még áll a szülőatyja sírja. Nem megbotozni akarta ő azt a sírt, hanem ősi székely szokás szerint megtisztelni egy kortyintás, pálinkával s feltenni újból a kérdést a legnagyobb székely költőnek. Mert amint a szülőfaluban mindig is nevezték: költő volt Ő, homéroszi nagyságú poétája a mi kis világunknak. Tamási Áron biztosan megadja vívódó Ábelünknek kérdéseire a válaszokat. Ábel megnézte volna a döbbenetes kőszobrot, elő szomorkodott volna a két cserefa árnyékában lévő sírhalomig, keresztet vetve lekuporodék a cserefa kopjafa mellé, s felteszi Áron bácsinak a kérdést: Mi célból vagyunk a világon? A költő pedig kiszól a sírból és válaszol: AZÉRT VAGYUNK A VILÁGON, HOGY ITTHON LEGYÜNK BENNE! Mert OTT... Szóval abban az egyre messzibbre hulló OTT-HON-ban... Ki tudja otthon lehetünk-e benne valamikor! S Ábelre ekkor leszállának az angyalok. Vállára vevé az átalvetőt, s elindul vissza a megnyugvás ösvényein, át a Hargitán, vissza Csíkcsicsó felé. Valamivel a Tolvajos-tető előtt megpihen egy utcatábla előtt. Azon az utcatáblán írva vagyon: DECEMBER 5. UTCA. Ez az ! – szól magához Ábel. Megvan! És elindul befelé ezen furcsa gyalogösvényen, az egyre sűrűbb erdőbe, és megy, megy, mint egykoron apjával, kifelé a Hargitára, végül kiér ama kunyhó elé, ahol egykoron meg kellett enni a sast – amelynek a helyén azóta lehet, hogy hétvégi ház áll, de kicsire nem adunk –, az átalvetőt megforgatja a feje fölött, mint egy Dávid-parittyát, elröpíti Csíksomlyó felé… Karjait kitárva nagyot szusszan s belekiáltja a világba: ITTHON VAGYOK! Itthon. Itthon?
(Elhangzott 2006. május 28-án Tamási Áron sírjánál) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. szeptember 16.
Emlékkönyv a 60 éve alakult gyermekegyüttesről
Gyöngyvirágtól lombhullásig
Hatvan év emlékeit lapozza, aki kézbe veszi ezt az emlékkönyvet. Pontosabban a 60 éve alakult marosvásárhelyi gyermekegyüttes életét, dicsőségét meg elmúlását, mert nem mondhatom, hogy hanyatlását, hiszen erről szó nem volt, pontosan az derül ki az írásokból, hajdani kritikákból, hogy első pillanattól kezdve magas művészi színvonalú produkciókkal jelentkezett, és azt mindvégig meg is őrizte az együttes, kitűnő szakmai vezetői, Birtalan József és Székely Dénes meg a többiek hozzáértése, igényessége révén. A bürokrácia és a politika volt az, ami a lombhulláshoz vezetett. Ha figyelmesen végigolvassák a könyvben lévő elemző kritikákat – a korszak legjelesebb írói, zeneszerzői, esztétái írtak az együttesről –, kiderül, hogy mennyire fontos pillanata volt a kornak, az erdélyi magyarságnak az együttes léte, működése. A tagoknak pedig olyan közösségi élményt nyújtott, ami egész életükre meghatározó lelki élmény volt, bevallottan vagy nem bevallottan.
Honnan tudom én ezt, aki nem is voltam a boldog 700 gyerek között, mert már túl koros voltam hozzá akkor is? Onnan, hogy szerkesztés közben egyértelműen kiderült számomra az írásokból. És az a jó, hogy bárki kívülálló kézbe veszi a könyvet, megérzi annak a közösségnek a fantasztikus erejét, amely így, 60 év után is irigylésre méltó kohéziót hordozott.
A könyv összeállításánál, mint a szabó, hozott anyagból dolgoztam. Birtalan József magánalbuma jelentette a fő forrásanyagot, hiszen annyi éven át szorgalmasan gyűjtötte az újságkivágásokat, fotókat, és a cím is az ő írásából származik, bár eredetileg Homoki Nagy István egyik természetfilmjének a címe, de úgy éreztem, kölcsönvehetem, mert ez az együttes is olyan volt, mint a természet csodái.
A kritikákat úgy rendeztem sorba, hogy megjelenésük helye és ideje feltüntetésével kronológiát is kapjon az olvasó. Oláh Tibor, Szépréti Lilla, Zoltán Aladár, Hubesz Valter, Deák Tamás, Szegő Júlia és mások neve fémjelzi ezeket az írásokat. Ők, mint említettem, a kor jeles személyiségei, írói, kritikusai, zenészei voltak, és véleményük akkor is, most is sokat nyomott a latban. Szinte hihetetlen, hogy nincs közöttük elmarasztaló írás, mindig az elragadtatás és dicséret hangján szólnak, olykor apróbb, kiküszöbölhető hibákat észrevételezve. Hát ilyen tökéletes volt az együttes? A tagok emlékezéseit olvasva vagy a képeket nézegetve, úgy tűnik, igen. Az emlékkönyv tehát a hajdani gyermekegyüttes tagjairól szól. Keresheti benne mindenki saját magát, de keresheti hajdanvolt gyermekkorát, ami kivételes volt, mert a közösség és a művészet vette körül, egy zordon korszakban felhőtlenül és tartalmasan.
Kuti Márta / Népújság (Marosvásárhely)
Gyöngyvirágtól lombhullásig
Hatvan év emlékeit lapozza, aki kézbe veszi ezt az emlékkönyvet. Pontosabban a 60 éve alakult marosvásárhelyi gyermekegyüttes életét, dicsőségét meg elmúlását, mert nem mondhatom, hogy hanyatlását, hiszen erről szó nem volt, pontosan az derül ki az írásokból, hajdani kritikákból, hogy első pillanattól kezdve magas művészi színvonalú produkciókkal jelentkezett, és azt mindvégig meg is őrizte az együttes, kitűnő szakmai vezetői, Birtalan József és Székely Dénes meg a többiek hozzáértése, igényessége révén. A bürokrácia és a politika volt az, ami a lombhulláshoz vezetett. Ha figyelmesen végigolvassák a könyvben lévő elemző kritikákat – a korszak legjelesebb írói, zeneszerzői, esztétái írtak az együttesről –, kiderül, hogy mennyire fontos pillanata volt a kornak, az erdélyi magyarságnak az együttes léte, működése. A tagoknak pedig olyan közösségi élményt nyújtott, ami egész életükre meghatározó lelki élmény volt, bevallottan vagy nem bevallottan.
Honnan tudom én ezt, aki nem is voltam a boldog 700 gyerek között, mert már túl koros voltam hozzá akkor is? Onnan, hogy szerkesztés közben egyértelműen kiderült számomra az írásokból. És az a jó, hogy bárki kívülálló kézbe veszi a könyvet, megérzi annak a közösségnek a fantasztikus erejét, amely így, 60 év után is irigylésre méltó kohéziót hordozott.
A könyv összeállításánál, mint a szabó, hozott anyagból dolgoztam. Birtalan József magánalbuma jelentette a fő forrásanyagot, hiszen annyi éven át szorgalmasan gyűjtötte az újságkivágásokat, fotókat, és a cím is az ő írásából származik, bár eredetileg Homoki Nagy István egyik természetfilmjének a címe, de úgy éreztem, kölcsönvehetem, mert ez az együttes is olyan volt, mint a természet csodái.
A kritikákat úgy rendeztem sorba, hogy megjelenésük helye és ideje feltüntetésével kronológiát is kapjon az olvasó. Oláh Tibor, Szépréti Lilla, Zoltán Aladár, Hubesz Valter, Deák Tamás, Szegő Júlia és mások neve fémjelzi ezeket az írásokat. Ők, mint említettem, a kor jeles személyiségei, írói, kritikusai, zenészei voltak, és véleményük akkor is, most is sokat nyomott a latban. Szinte hihetetlen, hogy nincs közöttük elmarasztaló írás, mindig az elragadtatás és dicséret hangján szólnak, olykor apróbb, kiküszöbölhető hibákat észrevételezve. Hát ilyen tökéletes volt az együttes? A tagok emlékezéseit olvasva vagy a képeket nézegetve, úgy tűnik, igen. Az emlékkönyv tehát a hajdani gyermekegyüttes tagjairól szól. Keresheti benne mindenki saját magát, de keresheti hajdanvolt gyermekkorát, ami kivételes volt, mert a közösség és a művészet vette körül, egy zordon korszakban felhőtlenül és tartalmasan.
Kuti Márta / Népújság (Marosvásárhely)
2017. szeptember 16.
Egy különleges kiállítás
„Nem tudok megállni/ mennem kell a sírig/, s no már még tovább is/ kikben lelkem ízzik…” – írta néhai Nagy Ferenc unitárius lelkész, aki 95 évesen is szolgálta egyházát, amikor 2012-ben a küküllősárdi gyülekezetben tartott istentiszteletre elkísértem.
75 éves lelkészi pályáját nyugdíjasként sem tudta abbahagyni, ahogy az idézett verssorokban is megfogalmazta. A marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János termében a rendkívül sokoldalú, verset író, zenét szerző néhai lelkész festményeiből nyílt kiállítás. A nagybányai festőiskola alkotásait idéző képek azt bizonyítják, hogy a „még tovább is” sikerült neki, és utódainak a festmények nyelvén üzen.
Üzen életének színhelyéről, Segesvárról, amelynek büszke szász lakóit hosszú élete során még jól ismerte, a Kis-Küküllő menti város környékének hangulatos tájairól, öreg tölgyekről, sudár nyírfákról, a folyócskáról, amikor békésen megfér medrében és amikor árvíz verte kerteket hagy maga után. Szívesen festette az impozáns középkori várat, a híres óratornyot, a várban levő város hangulatos tereit, házait, amelyek a jellegzetes szász építészet jegyeivel üzennek a múltból. Képzeletét a fehéregyházi sík is megragadta, és az impresszionista festőkre emlékeztető képekben örökítette meg a tengert, festett csendéletet, és a modern vonalakkal is megpróbálkozott. Képeinek kicsit visszafogott, tompa színeiben élményei, benyomásai köszönnek vissza, és hallani lehet a színek zenéjét, érezni az élet szépségeire való derűs rácsodálkozást.
Nagy Ferenc, aki édesapját, Nagy Béla unitárius lelkészt követte a segesvári szószéken, megörökítette Kolozsvár látképét is (sajnos a festmény csak fényképen látható), hiszen pályáját rendkívül nehéz anyagi körülmények között az írisz-telepi missziós szolgálattal kezdte. Ahogy beszélgetésünk alkalmával visszaemlékezett, „a proletárok papjaként”, az 1930-as évek végén gyülekezetet szervezett, és „fagyban, sötétben és sárban a mosolyról prédikált”. A családi élet minden eseményét versben örökítette meg, zenekonzervatóriumot végzett felesége mellett gyermekdalok szövegét írta, zenéjét szerezte. Segesvárról szóló verseit románul és németül is megfogalmazta, sírversei a Székelyföld több településének a temetőjében olvashatók. A festészet iránti érdeklődését a nyaranta vendégül látott képzőművészek példája serkentette, paptársaival megfestették a küküllősárdi templom kazettás mennyezetét. Képeit látva kicsit sajnálhatjuk, hogy élethivatásul nem a képzőművészetet választotta.
„A művészet kinek szerelem, kinek pénz, nekem szerelem” – értett egyet Kedei Zoltán képzőművész szavaival. Festményt soha nem adott el, és rendkívül sokoldalú tehetségét csak a hivatástudat, a kicsi sárdi gyülekezethez való hűség szárnyalta túl, ahol gondoskodott, hogy a padokon mindig ott legyen a Szeretet himnusza.
Feleségével négy gyermeket neveltek fel, és hét unokája mellett a több mint tíz dédunoka fejlődését, növekedését követhették. A kiállítást megelőző istentiszteleten unokája, Jakabházi Béla Botond nyárádgálfalvi lelkész hirdette a Bolyai téri unitárius templomban az igét, a tárlatot veje, Jakabházi Béla segesvári tanár nyitotta meg. Nagy Ferenc festményeit így együtt egy teremben élmény végignézni, a képek alatti verseket újraolvasni.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)
„Nem tudok megállni/ mennem kell a sírig/, s no már még tovább is/ kikben lelkem ízzik…” – írta néhai Nagy Ferenc unitárius lelkész, aki 95 évesen is szolgálta egyházát, amikor 2012-ben a küküllősárdi gyülekezetben tartott istentiszteletre elkísértem.
75 éves lelkészi pályáját nyugdíjasként sem tudta abbahagyni, ahogy az idézett verssorokban is megfogalmazta. A marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János termében a rendkívül sokoldalú, verset író, zenét szerző néhai lelkész festményeiből nyílt kiállítás. A nagybányai festőiskola alkotásait idéző képek azt bizonyítják, hogy a „még tovább is” sikerült neki, és utódainak a festmények nyelvén üzen.
Üzen életének színhelyéről, Segesvárról, amelynek büszke szász lakóit hosszú élete során még jól ismerte, a Kis-Küküllő menti város környékének hangulatos tájairól, öreg tölgyekről, sudár nyírfákról, a folyócskáról, amikor békésen megfér medrében és amikor árvíz verte kerteket hagy maga után. Szívesen festette az impozáns középkori várat, a híres óratornyot, a várban levő város hangulatos tereit, házait, amelyek a jellegzetes szász építészet jegyeivel üzennek a múltból. Képzeletét a fehéregyházi sík is megragadta, és az impresszionista festőkre emlékeztető képekben örökítette meg a tengert, festett csendéletet, és a modern vonalakkal is megpróbálkozott. Képeinek kicsit visszafogott, tompa színeiben élményei, benyomásai köszönnek vissza, és hallani lehet a színek zenéjét, érezni az élet szépségeire való derűs rácsodálkozást.
Nagy Ferenc, aki édesapját, Nagy Béla unitárius lelkészt követte a segesvári szószéken, megörökítette Kolozsvár látképét is (sajnos a festmény csak fényképen látható), hiszen pályáját rendkívül nehéz anyagi körülmények között az írisz-telepi missziós szolgálattal kezdte. Ahogy beszélgetésünk alkalmával visszaemlékezett, „a proletárok papjaként”, az 1930-as évek végén gyülekezetet szervezett, és „fagyban, sötétben és sárban a mosolyról prédikált”. A családi élet minden eseményét versben örökítette meg, zenekonzervatóriumot végzett felesége mellett gyermekdalok szövegét írta, zenéjét szerezte. Segesvárról szóló verseit románul és németül is megfogalmazta, sírversei a Székelyföld több településének a temetőjében olvashatók. A festészet iránti érdeklődését a nyaranta vendégül látott képzőművészek példája serkentette, paptársaival megfestették a küküllősárdi templom kazettás mennyezetét. Képeit látva kicsit sajnálhatjuk, hogy élethivatásul nem a képzőművészetet választotta.
„A művészet kinek szerelem, kinek pénz, nekem szerelem” – értett egyet Kedei Zoltán képzőművész szavaival. Festményt soha nem adott el, és rendkívül sokoldalú tehetségét csak a hivatástudat, a kicsi sárdi gyülekezethez való hűség szárnyalta túl, ahol gondoskodott, hogy a padokon mindig ott legyen a Szeretet himnusza.
Feleségével négy gyermeket neveltek fel, és hét unokája mellett a több mint tíz dédunoka fejlődését, növekedését követhették. A kiállítást megelőző istentiszteleten unokája, Jakabházi Béla Botond nyárádgálfalvi lelkész hirdette a Bolyai téri unitárius templomban az igét, a tárlatot veje, Jakabházi Béla segesvári tanár nyitotta meg. Nagy Ferenc festményeit így együtt egy teremben élmény végignézni, a képek alatti verseket újraolvasni.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)
2017. szeptember 16.
Mint egy tömegkatasztrófa túlélői, olyanok voltak a határon túli magyarok
Hatásos-e a magyar nemzetpolitika, a szimbólumokon túl működik-e a gyakorlatban is a támogatási rendszer? Az ukrán oktatási törvény ügye és az egyre-másra Erdélyben is előforduló, a magyar nyelv használata és az alapvető jogok ellen irányuló fellépések azt mutatják, a valódi kisebbségvédelem terén egyes szomszédainktól Európa még túl messze van.
Soha annyi pénzt nem költött a magyar állam az anyaországon kívül élő nemzettársainkra, mint mostanában, és ez a tény szinte kötelezővé teszi, hogy a közelgő kampányban balliberális oldalról előjöjjön a már ismert „túlszerették a határon túliakat” érvelés, valamint a támogatás átszámolása lélegeztetőgépekre. Ha viszont egy másik szempontból vizsgáljuk a kérdést, a 18 000 milliárdos magyar költségvetésből a tavaly erre a célra elköltött 90-100 milliárd csak csepp a tengerben. Az éves magyar büdzsé alig több mint öt ezreléke, vagyis minden ezer befizetett adóforintból öt. Ettől viszont még jogos a kérdés: van-e nemzetstratégiánk?
Két fő forrásból csordogál (néha pedig valósággal ömlik, hiszen például tavaly decemberben két nap alatt 36,7 milliárd forintot osztottak szét, de erről később) a támogatás a határon túlra: a Miniszterelnökséghez tartozó Nemzetpolitikai Államtitkárság pénzosztó szervezetén, a Bethlen Gábor Alapon (BGA) keresztül, újabban pedig a Külgazdasági és Külügyminisztérium csatornáin is.
Rossz néven veszik
Kezdjük az utóbbival: Magyar Levente, a Külgazdasági és Külügyminisztérium gazdaságdiplomáciáért felelős államtitkára 2015 decemberében jelentette be, hogy a kormány ötvenmilliárdos gazdaságfejlesztési programot indít a Vajdaságban. A keret nagy részét hitelprogram teszi ki, közel harmincmilliárdos összeggel, a maradék húszmilliárd vissza nem térítendő állami támogatás. A program elsődleges célja, szólt az MTI-hír, hogy a világ legjobb termőföldjeit magáénak tudó Vajdaságot és az ottani gazdákat segítsék termékeik távoli piacokra való eljuttatásában. A programmal a turizmust is akarták támogatni, valamint a helyi kis- és középvállalkozásokat, utóbbiakat főként kedvezményes hitelekkel.
A jó hírek az Ukrajnában élő nemzettársainkat sem kerülték el: idén március tizenötödikén a beregszászi Petőfi-szobornál tartott ünnepségen Magyar Levente arról beszélt, hogy 2017 aranybetűkkel íródhat be a kárpátaljai magyarság történelmébe, ugyanis ebben az évben a magyar állam húszmilliárd forintos támogatást utal ki a megye gazdaságának felvirágoztatására (tavaly kétmilliárd jutott ugyanerre a célra). A borostyánkői mezőgazdászról és kultúrpolitikusról, Egán Edéről elnevezett gazdaságfejlesztési programban eddig főként egyéni gazdálkodók földprivatizációs költségeit fedezték, de ezentúl jut hitel vállalkozásfejlesztésre is.
Ám a külügyesek által vitt program nem mindenütt fáklyásmenet, és ezt jól jelzi a romániai példa. Idén májusban Marosvásárhelyen az államtitkár arról beszélt, hogy az erdélyi magyarság számára is beindul a másik két régióban már működő támogatási rendszer, és ki is hirdette, hogy kezdésnek a Mezőség Maros megyei részén élő magyar gazdák pályázhatnak összesen egymilliárd forintra. Információink szerint a román kormány ráborította az asztalt a magyarra, és azt mondta: ha etnikai alapon osztanak pénz, ötvenszázalékos adót vetnek ki a támogatásokra. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök ugyan már százmilliárdos támogatást vizionált Erdélyben, mi biztos forrásból úgy tudjuk, a program teljesen leállt. Szlovákiában pedig információink szerint egyenesen Bugár Béla torpedózta meg a hasonló elképzelést – a vegyes pártjával kormányon lévő magyar politikus nincs jóban a Fidesszel, és nem vette jó néven, hogy kihagyták a buliból, ezért meggyőzte Fico kormányfőt, hogy Szlovákia ne engedélyezze a felvidéki magyarok efféle támogatását.
Egyházi intézmények
A határon túli oktatási, szociális és kulturális támogatásokat kezelő Bethlen Gábor Alap költségvetési támogatása látványosan emelkedett a 2010-es választási győzelem óta. Egyik forrásunk úgy fogalmazott: sokáig erős határon túli politikusok mondták meg, mire mehet pénz (Erdély esetében a szocialista kormányok alatt Markó Béla akkori RMDSZ-elnök, a második Fidesz-kormányzás elején pedig főként Tőkés László), de ez most már nincs így. A százmillió forint fölötti támogatásokról Orbán Viktor miniszterelnök dönt, az annál kisebb összegeknél van esélye tulajdonképpen bárkinek, ha jó a pályázat, és az érintett személyre vagy szervezetre nem haragszanak a Fideszben. Információink szerint a magyar kormányfő két szempontot preferál: egyházi kezelésben lévő intézményt támogassanak, mert attól még az időnként ellenséges kormányok sem tudják elvenni a vagyont (így például határon túli iskolaépület felújítására csak akkor lehet sikerrel pályázni Budapesten, ha egyházi tulajdonban működik, akár állami intézményként is); a másik szempont pedig az, hogy fenntartható legyen, tehát húsz év múlva is működjön az intézmény, amely jelentősebb összeget kapott.
Szóval Orbán Viktoron kívül most már nincsenek erős emberek, akik tollba mondják, mi történjen a pénzzel – pontosabban a legtöbb régió esetében nincsenek, Kárpátalja kivételével. Ez a régió ugyanis külön kormánybiztost is kapott, és Grezsa István joggal indulhatna a leghosszabb titulust viselő közszolgák versenyén, mivel „Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja (Закарпатська область) együttműködési és összehangolt fejlesztési feladatainak kormányzati koordinációjával” bízták meg 2015 decemberében. Lázár János kancelláriaminiszter egykori háziorvosa kívülről csöppent a nemzetpolitikába (rossz nyelvek szerint azért kapott határon túli magyarokkal kapcsolatos feladatot, mert nagyon szeretett Erdélybe járni), de annál vehemensebben vetette bele magát a munkába. Olyan beregszászi forrásunk is akad, aki azt mondta: a támogatás fejében még arra is kapott jóindulatú javaslatot, kinél vásárolja meg a téglát. Ez a többi térségben nincs így – erdélyi forrásaink azt mondták, nem jellemző a magyar közbeszerzéseken tapasztalható állapot, hogy a nagy összegű támogatások elnyerőinél hamar kopogtatnak a kijelölt kivitelezők. A nagyváradi római katolikus püspöki palota rekonstrukciójára például 2 milliárdnyi adóforint megy, de könnyen elképzelhető, hogy a munkát nem valamelyik Mészáros-érdekeltség, hanem helyi vállalkozók végzik el.
Ha van időnk alaposan végigböngészni a BGA nem túl jól kereshető honlapját, semmiféle logikát nem találunk a támogatásokban. A stratégia hiányát forrásaink is elismerték – egyikük egy nagyon érzékletes példát is mondott.
Mint egy tömegkatasztrófa túlélői
2010-ben a Fidesz úgy vette át a kormányrudat, fogalmazott riportalanyunk, hogy a határon túli magyarság olyan állapotban volt, mint egy tömegkatasztrófa túlélői. Az egészségügyben ilyenkor úgynevezett sürgősségi triázsolást végeznek: eldöntik, kinél kell kezdeni a beavatkozást, ki várhat még, és kit hagynak meghalni, mert az élettel össze nem egyeztethető sérülései vannak. Ennek pontos szakmai kritériumai vannak, de a magyar adminisztrációban nem volt meg ehhez a „nemzetpolitikai triázshoz” a kellő szakértelem, és a kétharmad ellenére talán a politikai bátorság sem. Ami súlyosabb, hogy az ehhez szükséges tárgyi tudással a határon túli közösségek vezetői sem rendelkeznek, így a kormányzás hét esztendeje alatt sok múlt az esetlegességen: ki találkozott jó időben és helyen Orbán Viktorral, vagy kinek voltak kiváló pályázatírói és lobbistái. Vagy csak egyszerűen szerencséje volt, és épp jó fiókban, felül volt egy elfekvő pályázata: a nemzetpolitikai államtitkárság munkatársainak rémálmaiban jön elő tavaly december, amikor négy nap alatt kellett egy ad hoc ötlet nyomán Kárpát-medencei óvodai és bölcsődei támogatási koncepciót kitalálni és beindítani, mert a költségvetés valamely bugyrából hirtelen el kellett költeni – és csak erre lehetett elkölteni – 9 milliárdot. Ez volt december 21-én, másnap, december 22-én újabb 27,7 milliárd sorsa dőlt el, főként egyházi nyertesekkel. Majdnem 8 milliárd jutott az Erdélyi Református Egyházkerületnek ingatlanberuházásra, 1,75 milliárdot kaptak a felvidéki reformátusok is ugyanerre a célra, és sok más mellett jutott erdélyi katolikus plébániáknak is nagyjából két és fél milliárd. A HVG úgy tudja, hogy más kalapból ugyan, de egy-egy milliárd ment eszéki, munkácsi, dunaszerdahelyi, csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi sportkluboknak is.
Az erdélyi Átlátszó oknyomozó portál munkatársa, miután több hónapot töltött a határon túli támogatások böngészésével és összeadogatásával, úgy fogalmazott: az államapparátus egymással versengő szereplői látszólag ötletszerűen döntenek a rendelkezésükre álló forrásokról, és senki sem tudja pontosan megmondani, összesen mennyi támogatás megy a határon túlra.
A fura helyzet ellenére forrásaink egybehangzóan azt mondták, hogy a támogatásokban nincs hátsó szándék, és meggyőződésük, hogy a pénzt hatékonyabban költik el a határon túl annál, mint ahogyan itthon például az európai uniós források lehívásánál történik. Az viszont elismerik, hogy a támogatások elosztásához szerkezetváltásra, a helyzet pontos ismeretén alapuló, rendszerszintű gondolkodásra és főképp tudatos tervezésre volna szükség.
Sokan – az ellenzéken kívül még a Fideszből is – úgy látják, hogy az Orbán-kormány nemzetpolitikáját egyre erősödő mértékben a belpolitikai célok határozzák meg. Röviden: minél több határon túli voksot begyűjteni. Ennek viszont némileg ellentmond, hogy a Fidesz holdudvarában van ugyan egy erőteljes erdélyi sajtóportfólió, de hiába lapoztuk fel ezeket a lapokat, egyetlen szem, választási regisztrációra buzdító hirdetést sem találtunk bennük. Pedig a kampány elkezdődött – a közterületekre kikerült plakátokon Székelyföldön arra buzdítják a honosított magyar állampolgárokat (áprilisra minden bizonnyal elérjük az egymilliós számot), hogy regisztráljanak a levélbeli szavazáshoz.
Mindez azért is furcsa, mert mint korábban megírtuk, miniszteri biztosa is lesz a környező országokban lebonyolított választásoknak, mivel a kvótanépszavazáson feltűnően sokan szavaztak érvénytelenül a jogszabályok hiányos ismerete miatt. Hidvéghi Balázs, a Fidesz kommunikációs igazgatója fejtágítást tartott augusztus végén a magyar nagykövetek szokásos éves értekezletén, és a kormány maga is küldött levelet a magyar állampolgárságot is szerzett határon túliaknak, amelyben a választáson való részvételre buzdít. A „stratégia” – ha lehet ezt annak nevezni – kiagyalója és irányítója természetesen maga a miniszterelnök, ezt egy külügyekkel foglalkozó fideszes forrásunk mondta. Az idei tusnádfürdői szabadegyetem politikai programjai között is hangsúlyosan szerepeltek olyanok, amelyekben kiemelt téma volt a választási regisztráció.
Érdekes és aktuális kérdés az ukrán oktatási törvény ügye is. Szijjártó Péter most „hátba szúrásról”, „cinikus időzítésről” beszél, miközben már hónapok óta ismert, hogy valamilyen, a magyarokat nem feltétlenül kedvezően érintő változásra készül az ukrán kormány. Olyannyira, hogy a nyár elején a budapesti ukrán nagykövetség sajtóbeszélgetést is szervezett a témában, amelyen Ljubov Nepop nagykövet azzal indokolta a tervezett változtatásokat, hogy a kárpátaljai magyarok között nagyon kevesen beszélnek ukránul, ez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy normálisan ügyeket tudjanak intézni például. Szintén még a nyár elején került lapunk birtokába egy olyan minisztériumi belső feljegyzés, amely már akkor arra figyelmeztetett: Petro Porosenko kompromisszumokra kényszerülhet a törvényhozásban a nacionalista pártok támogatásáért cserébe.
Hallgatólagos megállapodás
Ukrajnával ugyanakkor információink szerint kötöttünk egy nagyon érzékeny hallgatólagos megállapodást: az ukrán hatóságok nem firtatják, hány kárpátaljai magyar szerezhetett már állampolgárságot (az ukrán törvények tiltják a kettős állampolgárságot), cserébe a magyar kormány fejlesztéseket hajt végre a régióban, és nemzetközi fórumokon támogatja például az ukrán vízumkönnyítést. A határon túli szavazatmaximalizálásra törekvő Orbán-kabinetnek ebből a szempontból nem érdeke a helyzet túlzott elmérgesítése.
Mindez illeszkedik abba magyar nemzetpolitikai stratégiába, amely lehetőség szerint kerüli az éles konfliktust szomszédainkkal nemzetiségi-kisebbségvédelmi ügyekben. Cserébe viszont az olyan nagypolitikai kérdésekben, mint a migráció vagy az energetika, számít a közép-európai együttműködésre. Mint akár a kvótaper körüli huzavonából is látszik, ez a modell működik is, meg nem is. Hosszú távon a Kárpát-medencei magyarság szempontjából kétségtelenül vannak kockázatai annak, ha Magyarország az állandó gazdasági növekedésben, európai befolyása erősödésében bízva úgy gondolja, pozíciójánál fogva el tudja simítani a kisebbségvédelem terén jelentkező problémákat, miközben a nemzeti ügyekben csökkentett hangerőn szólal meg.
A magyar kormányt biztosan nem érte váratlanul a kijevi Rada döntése, arról viszont nincs tudomásunk, hogy az elmúlt hónapokban diplomáciai úton bármilyen tárgyalást kezdeményezett volna a magyar fél valamilyen kompromisszumos megoldás elérésére. „Ha tudtak róla, de nem tettek semmit, az nagyon súlyos hiba. Ha próbáltak valamit elérni, akkor pedig az derült ki, hogy ezek a lépések teljesen eredménytelenek maradtak” – mondta az esettel kapcsolatban egy korábban az Orbán-kormányokban több poszton is fontos diplomáciai küldetést teljesítő forrásunk. Ő szintén úgy látja, hogy a határon túli magyarok ügye kizárólag belpolitikai szempontból fontos a kormánynak. Szerinte ezt mutatja, hogy a Fidesznek állandó törekvése volt a környező országokban a párthoz feltétel nélkül lojális politikai erők mesterséges kreálása pénzt, energiát nem kímélve.
– A Fidesz 2010-es győzelmével megszűntek a magyar–román közös kormányülések, pedig ha valami, az jó fórum lett volna arra, hogy bármilyen közös problémát megvitassanak – mondta forrásunk.
Szerinte a belpolitikai célok érdekében a kormány feladta a mindenkori magyar nemzetpolitikai érdekérvényesítés egyik fontos eszközét is: mégpedig azt, hogy a lehető legjobb viszonyt ápoljon azokkal a befolyásos országokkal, amelyek egy-egy vitás ügyben esetleg valamelyik szomszédos kormányra is nyomást tudnának gyakorolni.
– Teljesen egyértelmű, hogy a magyar kormány egyedül nem mindig tud hatékonyan fellépni Romániával, Szlovákiával vagy éppen most Ukrajnával szemben. De ha ehhez meg tudnánk nyerni az amerikai vagy a német kormány támogatását, már más lenne a helyzet. Ez diplomáciai alaptétel, a kormányban mégsem foglalkozott vele senki. Most egyszerre vagyunk rosszban Berlinnel és Washingtonnal, talán nem véletlen, hogy az amerikai kormány pozitívan nyilatkozott az ukrán nyelvtörvényről” – összegzett forrásunk.
A kijevi amerikai nagykövetség elismerő szavait – vagyis hogy gratuláltak Ukrajnának az oktatási reform „továbblendítéséhez” – a nagy nemzetközi jogvédő szervezetek is elhibázottnak tartják.
Elhalkult a bírálat
A legtisztábban persze Szlovákia esetében látszik, mik a magyar kormány mozgatórugói a határon túli kisebbségeket illetően. Még ellenzékben a Fidesz rendszeresen azzal bírálta a Gyurcsány- és a Bajnai-kormányt, hogy nem áll ki elég keményen a magyarellenes Fico-kabinettel szemben. Aztán 2010 után kiderült, hogy Orbán Viktor kormányfőként nagyon is jól megtalálja a hangot Ficóval (az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szlovák kormányfőnek időközben sikerült megszabadulnia a vállalhatatlanul szélsőjobbos Szlovák Nemzeti Párttól, így ő is változtatott a politikáján), a menekültválságban pedig gyakorlatilag stratégiai partnerek lettek. Ezzel együtt minden bírálat elhalkult Budapesten a felvidéki magyarok helyzetét illetően. A Fidesz által támogatott Magyar Koalíció Pártja ugyan időközben kiesett a szlovák törvényhozásból, és vissza sem sikerült kerülnie, az elvben a magyar ügyeket is képviselő Híd–Most magyar-szlovák vegyes pártot mégsem tekinti partnerének a kormány, pedig ők még a kormánykoalíciónak is tagjai. „Alig néhány fős, megkérdőjelezhető támogatottságú egyesületek rendszeresen ott ülnek a Magyar Állandó Értekezleteken, Bugár Béláék pedig nem, ez is jellemző a kormány szemléletére” – mondta a már idézett volt diplomata.
A fentieket az sem menti különösebben, hogy egy határon túli ügyekben is aktív fideszes képviselő szerint arra számítottak, hosszabb távon minden környező országban folyamatosan javulni fog a magyar kisebbség helyzete, és ez egyre kevésbé „ad munkát” a politikának. Tény, hogy – elsősorban az uniós integráció miatt – Szlovákiában, Romániában, Horvátországban és a még csatlakozási fázisban lévő Szerbiában is jobb a nemzetiségi kisebbségek helyzete, mint a 90-es években vagy a 2000-es évek elején volt, de a tendencia akkor sem egyértelmű. Jó példa erre a román belpolitika, ahol azért még ma is rendszeresen előkerül a „magyar kártya”.
– Az a furcsa, hogy Ukrajnát illetően éppen fordított a helyzet. Ott – bár a szegénység nagy volt – a 90-es években Kárpátalján nem tudtál úgy bemenni egy iskolába egy magyarok által is lakott településen, hogy az ukrán mellett ne legyen kitéve a magyar zászló is. Mindenki számára egyértelműen fontos volt, hogy a kisebbségek jogait biztosítsák – mondta a képviselő. Persze az is igaz, hogy az ukrán nemzeti törekvéseket elsősorban az oroszellenes érzelmek motiválják, a magyar kisebbség ettől függetlenül egy olyan geopolitikai játszma túszává válhat, amelyben egyelőre nem éppen jók az esélyeink.
KÓSA ANDRÁS, LUKÁCS CSABA / Magyar Nemzet
Hatásos-e a magyar nemzetpolitika, a szimbólumokon túl működik-e a gyakorlatban is a támogatási rendszer? Az ukrán oktatási törvény ügye és az egyre-másra Erdélyben is előforduló, a magyar nyelv használata és az alapvető jogok ellen irányuló fellépések azt mutatják, a valódi kisebbségvédelem terén egyes szomszédainktól Európa még túl messze van.
Soha annyi pénzt nem költött a magyar állam az anyaországon kívül élő nemzettársainkra, mint mostanában, és ez a tény szinte kötelezővé teszi, hogy a közelgő kampányban balliberális oldalról előjöjjön a már ismert „túlszerették a határon túliakat” érvelés, valamint a támogatás átszámolása lélegeztetőgépekre. Ha viszont egy másik szempontból vizsgáljuk a kérdést, a 18 000 milliárdos magyar költségvetésből a tavaly erre a célra elköltött 90-100 milliárd csak csepp a tengerben. Az éves magyar büdzsé alig több mint öt ezreléke, vagyis minden ezer befizetett adóforintból öt. Ettől viszont még jogos a kérdés: van-e nemzetstratégiánk?
Két fő forrásból csordogál (néha pedig valósággal ömlik, hiszen például tavaly decemberben két nap alatt 36,7 milliárd forintot osztottak szét, de erről később) a támogatás a határon túlra: a Miniszterelnökséghez tartozó Nemzetpolitikai Államtitkárság pénzosztó szervezetén, a Bethlen Gábor Alapon (BGA) keresztül, újabban pedig a Külgazdasági és Külügyminisztérium csatornáin is.
Rossz néven veszik
Kezdjük az utóbbival: Magyar Levente, a Külgazdasági és Külügyminisztérium gazdaságdiplomáciáért felelős államtitkára 2015 decemberében jelentette be, hogy a kormány ötvenmilliárdos gazdaságfejlesztési programot indít a Vajdaságban. A keret nagy részét hitelprogram teszi ki, közel harmincmilliárdos összeggel, a maradék húszmilliárd vissza nem térítendő állami támogatás. A program elsődleges célja, szólt az MTI-hír, hogy a világ legjobb termőföldjeit magáénak tudó Vajdaságot és az ottani gazdákat segítsék termékeik távoli piacokra való eljuttatásában. A programmal a turizmust is akarták támogatni, valamint a helyi kis- és középvállalkozásokat, utóbbiakat főként kedvezményes hitelekkel.
A jó hírek az Ukrajnában élő nemzettársainkat sem kerülték el: idén március tizenötödikén a beregszászi Petőfi-szobornál tartott ünnepségen Magyar Levente arról beszélt, hogy 2017 aranybetűkkel íródhat be a kárpátaljai magyarság történelmébe, ugyanis ebben az évben a magyar állam húszmilliárd forintos támogatást utal ki a megye gazdaságának felvirágoztatására (tavaly kétmilliárd jutott ugyanerre a célra). A borostyánkői mezőgazdászról és kultúrpolitikusról, Egán Edéről elnevezett gazdaságfejlesztési programban eddig főként egyéni gazdálkodók földprivatizációs költségeit fedezték, de ezentúl jut hitel vállalkozásfejlesztésre is.
Ám a külügyesek által vitt program nem mindenütt fáklyásmenet, és ezt jól jelzi a romániai példa. Idén májusban Marosvásárhelyen az államtitkár arról beszélt, hogy az erdélyi magyarság számára is beindul a másik két régióban már működő támogatási rendszer, és ki is hirdette, hogy kezdésnek a Mezőség Maros megyei részén élő magyar gazdák pályázhatnak összesen egymilliárd forintra. Információink szerint a román kormány ráborította az asztalt a magyarra, és azt mondta: ha etnikai alapon osztanak pénz, ötvenszázalékos adót vetnek ki a támogatásokra. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök ugyan már százmilliárdos támogatást vizionált Erdélyben, mi biztos forrásból úgy tudjuk, a program teljesen leállt. Szlovákiában pedig információink szerint egyenesen Bugár Béla torpedózta meg a hasonló elképzelést – a vegyes pártjával kormányon lévő magyar politikus nincs jóban a Fidesszel, és nem vette jó néven, hogy kihagyták a buliból, ezért meggyőzte Fico kormányfőt, hogy Szlovákia ne engedélyezze a felvidéki magyarok efféle támogatását.
Egyházi intézmények
A határon túli oktatási, szociális és kulturális támogatásokat kezelő Bethlen Gábor Alap költségvetési támogatása látványosan emelkedett a 2010-es választási győzelem óta. Egyik forrásunk úgy fogalmazott: sokáig erős határon túli politikusok mondták meg, mire mehet pénz (Erdély esetében a szocialista kormányok alatt Markó Béla akkori RMDSZ-elnök, a második Fidesz-kormányzás elején pedig főként Tőkés László), de ez most már nincs így. A százmillió forint fölötti támogatásokról Orbán Viktor miniszterelnök dönt, az annál kisebb összegeknél van esélye tulajdonképpen bárkinek, ha jó a pályázat, és az érintett személyre vagy szervezetre nem haragszanak a Fideszben. Információink szerint a magyar kormányfő két szempontot preferál: egyházi kezelésben lévő intézményt támogassanak, mert attól még az időnként ellenséges kormányok sem tudják elvenni a vagyont (így például határon túli iskolaépület felújítására csak akkor lehet sikerrel pályázni Budapesten, ha egyházi tulajdonban működik, akár állami intézményként is); a másik szempont pedig az, hogy fenntartható legyen, tehát húsz év múlva is működjön az intézmény, amely jelentősebb összeget kapott.
Szóval Orbán Viktoron kívül most már nincsenek erős emberek, akik tollba mondják, mi történjen a pénzzel – pontosabban a legtöbb régió esetében nincsenek, Kárpátalja kivételével. Ez a régió ugyanis külön kormánybiztost is kapott, és Grezsa István joggal indulhatna a leghosszabb titulust viselő közszolgák versenyén, mivel „Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja (Закарпатська область) együttműködési és összehangolt fejlesztési feladatainak kormányzati koordinációjával” bízták meg 2015 decemberében. Lázár János kancelláriaminiszter egykori háziorvosa kívülről csöppent a nemzetpolitikába (rossz nyelvek szerint azért kapott határon túli magyarokkal kapcsolatos feladatot, mert nagyon szeretett Erdélybe járni), de annál vehemensebben vetette bele magát a munkába. Olyan beregszászi forrásunk is akad, aki azt mondta: a támogatás fejében még arra is kapott jóindulatú javaslatot, kinél vásárolja meg a téglát. Ez a többi térségben nincs így – erdélyi forrásaink azt mondták, nem jellemző a magyar közbeszerzéseken tapasztalható állapot, hogy a nagy összegű támogatások elnyerőinél hamar kopogtatnak a kijelölt kivitelezők. A nagyváradi római katolikus püspöki palota rekonstrukciójára például 2 milliárdnyi adóforint megy, de könnyen elképzelhető, hogy a munkát nem valamelyik Mészáros-érdekeltség, hanem helyi vállalkozók végzik el.
Ha van időnk alaposan végigböngészni a BGA nem túl jól kereshető honlapját, semmiféle logikát nem találunk a támogatásokban. A stratégia hiányát forrásaink is elismerték – egyikük egy nagyon érzékletes példát is mondott.
Mint egy tömegkatasztrófa túlélői
2010-ben a Fidesz úgy vette át a kormányrudat, fogalmazott riportalanyunk, hogy a határon túli magyarság olyan állapotban volt, mint egy tömegkatasztrófa túlélői. Az egészségügyben ilyenkor úgynevezett sürgősségi triázsolást végeznek: eldöntik, kinél kell kezdeni a beavatkozást, ki várhat még, és kit hagynak meghalni, mert az élettel össze nem egyeztethető sérülései vannak. Ennek pontos szakmai kritériumai vannak, de a magyar adminisztrációban nem volt meg ehhez a „nemzetpolitikai triázshoz” a kellő szakértelem, és a kétharmad ellenére talán a politikai bátorság sem. Ami súlyosabb, hogy az ehhez szükséges tárgyi tudással a határon túli közösségek vezetői sem rendelkeznek, így a kormányzás hét esztendeje alatt sok múlt az esetlegességen: ki találkozott jó időben és helyen Orbán Viktorral, vagy kinek voltak kiváló pályázatírói és lobbistái. Vagy csak egyszerűen szerencséje volt, és épp jó fiókban, felül volt egy elfekvő pályázata: a nemzetpolitikai államtitkárság munkatársainak rémálmaiban jön elő tavaly december, amikor négy nap alatt kellett egy ad hoc ötlet nyomán Kárpát-medencei óvodai és bölcsődei támogatási koncepciót kitalálni és beindítani, mert a költségvetés valamely bugyrából hirtelen el kellett költeni – és csak erre lehetett elkölteni – 9 milliárdot. Ez volt december 21-én, másnap, december 22-én újabb 27,7 milliárd sorsa dőlt el, főként egyházi nyertesekkel. Majdnem 8 milliárd jutott az Erdélyi Református Egyházkerületnek ingatlanberuházásra, 1,75 milliárdot kaptak a felvidéki reformátusok is ugyanerre a célra, és sok más mellett jutott erdélyi katolikus plébániáknak is nagyjából két és fél milliárd. A HVG úgy tudja, hogy más kalapból ugyan, de egy-egy milliárd ment eszéki, munkácsi, dunaszerdahelyi, csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi sportkluboknak is.
Az erdélyi Átlátszó oknyomozó portál munkatársa, miután több hónapot töltött a határon túli támogatások böngészésével és összeadogatásával, úgy fogalmazott: az államapparátus egymással versengő szereplői látszólag ötletszerűen döntenek a rendelkezésükre álló forrásokról, és senki sem tudja pontosan megmondani, összesen mennyi támogatás megy a határon túlra.
A fura helyzet ellenére forrásaink egybehangzóan azt mondták, hogy a támogatásokban nincs hátsó szándék, és meggyőződésük, hogy a pénzt hatékonyabban költik el a határon túl annál, mint ahogyan itthon például az európai uniós források lehívásánál történik. Az viszont elismerik, hogy a támogatások elosztásához szerkezetváltásra, a helyzet pontos ismeretén alapuló, rendszerszintű gondolkodásra és főképp tudatos tervezésre volna szükség.
Sokan – az ellenzéken kívül még a Fideszből is – úgy látják, hogy az Orbán-kormány nemzetpolitikáját egyre erősödő mértékben a belpolitikai célok határozzák meg. Röviden: minél több határon túli voksot begyűjteni. Ennek viszont némileg ellentmond, hogy a Fidesz holdudvarában van ugyan egy erőteljes erdélyi sajtóportfólió, de hiába lapoztuk fel ezeket a lapokat, egyetlen szem, választási regisztrációra buzdító hirdetést sem találtunk bennük. Pedig a kampány elkezdődött – a közterületekre kikerült plakátokon Székelyföldön arra buzdítják a honosított magyar állampolgárokat (áprilisra minden bizonnyal elérjük az egymilliós számot), hogy regisztráljanak a levélbeli szavazáshoz.
Mindez azért is furcsa, mert mint korábban megírtuk, miniszteri biztosa is lesz a környező országokban lebonyolított választásoknak, mivel a kvótanépszavazáson feltűnően sokan szavaztak érvénytelenül a jogszabályok hiányos ismerete miatt. Hidvéghi Balázs, a Fidesz kommunikációs igazgatója fejtágítást tartott augusztus végén a magyar nagykövetek szokásos éves értekezletén, és a kormány maga is küldött levelet a magyar állampolgárságot is szerzett határon túliaknak, amelyben a választáson való részvételre buzdít. A „stratégia” – ha lehet ezt annak nevezni – kiagyalója és irányítója természetesen maga a miniszterelnök, ezt egy külügyekkel foglalkozó fideszes forrásunk mondta. Az idei tusnádfürdői szabadegyetem politikai programjai között is hangsúlyosan szerepeltek olyanok, amelyekben kiemelt téma volt a választási regisztráció.
Érdekes és aktuális kérdés az ukrán oktatási törvény ügye is. Szijjártó Péter most „hátba szúrásról”, „cinikus időzítésről” beszél, miközben már hónapok óta ismert, hogy valamilyen, a magyarokat nem feltétlenül kedvezően érintő változásra készül az ukrán kormány. Olyannyira, hogy a nyár elején a budapesti ukrán nagykövetség sajtóbeszélgetést is szervezett a témában, amelyen Ljubov Nepop nagykövet azzal indokolta a tervezett változtatásokat, hogy a kárpátaljai magyarok között nagyon kevesen beszélnek ukránul, ez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy normálisan ügyeket tudjanak intézni például. Szintén még a nyár elején került lapunk birtokába egy olyan minisztériumi belső feljegyzés, amely már akkor arra figyelmeztetett: Petro Porosenko kompromisszumokra kényszerülhet a törvényhozásban a nacionalista pártok támogatásáért cserébe.
Hallgatólagos megállapodás
Ukrajnával ugyanakkor információink szerint kötöttünk egy nagyon érzékeny hallgatólagos megállapodást: az ukrán hatóságok nem firtatják, hány kárpátaljai magyar szerezhetett már állampolgárságot (az ukrán törvények tiltják a kettős állampolgárságot), cserébe a magyar kormány fejlesztéseket hajt végre a régióban, és nemzetközi fórumokon támogatja például az ukrán vízumkönnyítést. A határon túli szavazatmaximalizálásra törekvő Orbán-kabinetnek ebből a szempontból nem érdeke a helyzet túlzott elmérgesítése.
Mindez illeszkedik abba magyar nemzetpolitikai stratégiába, amely lehetőség szerint kerüli az éles konfliktust szomszédainkkal nemzetiségi-kisebbségvédelmi ügyekben. Cserébe viszont az olyan nagypolitikai kérdésekben, mint a migráció vagy az energetika, számít a közép-európai együttműködésre. Mint akár a kvótaper körüli huzavonából is látszik, ez a modell működik is, meg nem is. Hosszú távon a Kárpát-medencei magyarság szempontjából kétségtelenül vannak kockázatai annak, ha Magyarország az állandó gazdasági növekedésben, európai befolyása erősödésében bízva úgy gondolja, pozíciójánál fogva el tudja simítani a kisebbségvédelem terén jelentkező problémákat, miközben a nemzeti ügyekben csökkentett hangerőn szólal meg.
A magyar kormányt biztosan nem érte váratlanul a kijevi Rada döntése, arról viszont nincs tudomásunk, hogy az elmúlt hónapokban diplomáciai úton bármilyen tárgyalást kezdeményezett volna a magyar fél valamilyen kompromisszumos megoldás elérésére. „Ha tudtak róla, de nem tettek semmit, az nagyon súlyos hiba. Ha próbáltak valamit elérni, akkor pedig az derült ki, hogy ezek a lépések teljesen eredménytelenek maradtak” – mondta az esettel kapcsolatban egy korábban az Orbán-kormányokban több poszton is fontos diplomáciai küldetést teljesítő forrásunk. Ő szintén úgy látja, hogy a határon túli magyarok ügye kizárólag belpolitikai szempontból fontos a kormánynak. Szerinte ezt mutatja, hogy a Fidesznek állandó törekvése volt a környező országokban a párthoz feltétel nélkül lojális politikai erők mesterséges kreálása pénzt, energiát nem kímélve.
– A Fidesz 2010-es győzelmével megszűntek a magyar–román közös kormányülések, pedig ha valami, az jó fórum lett volna arra, hogy bármilyen közös problémát megvitassanak – mondta forrásunk.
Szerinte a belpolitikai célok érdekében a kormány feladta a mindenkori magyar nemzetpolitikai érdekérvényesítés egyik fontos eszközét is: mégpedig azt, hogy a lehető legjobb viszonyt ápoljon azokkal a befolyásos országokkal, amelyek egy-egy vitás ügyben esetleg valamelyik szomszédos kormányra is nyomást tudnának gyakorolni.
– Teljesen egyértelmű, hogy a magyar kormány egyedül nem mindig tud hatékonyan fellépni Romániával, Szlovákiával vagy éppen most Ukrajnával szemben. De ha ehhez meg tudnánk nyerni az amerikai vagy a német kormány támogatását, már más lenne a helyzet. Ez diplomáciai alaptétel, a kormányban mégsem foglalkozott vele senki. Most egyszerre vagyunk rosszban Berlinnel és Washingtonnal, talán nem véletlen, hogy az amerikai kormány pozitívan nyilatkozott az ukrán nyelvtörvényről” – összegzett forrásunk.
A kijevi amerikai nagykövetség elismerő szavait – vagyis hogy gratuláltak Ukrajnának az oktatási reform „továbblendítéséhez” – a nagy nemzetközi jogvédő szervezetek is elhibázottnak tartják.
Elhalkult a bírálat
A legtisztábban persze Szlovákia esetében látszik, mik a magyar kormány mozgatórugói a határon túli kisebbségeket illetően. Még ellenzékben a Fidesz rendszeresen azzal bírálta a Gyurcsány- és a Bajnai-kormányt, hogy nem áll ki elég keményen a magyarellenes Fico-kabinettel szemben. Aztán 2010 után kiderült, hogy Orbán Viktor kormányfőként nagyon is jól megtalálja a hangot Ficóval (az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szlovák kormányfőnek időközben sikerült megszabadulnia a vállalhatatlanul szélsőjobbos Szlovák Nemzeti Párttól, így ő is változtatott a politikáján), a menekültválságban pedig gyakorlatilag stratégiai partnerek lettek. Ezzel együtt minden bírálat elhalkult Budapesten a felvidéki magyarok helyzetét illetően. A Fidesz által támogatott Magyar Koalíció Pártja ugyan időközben kiesett a szlovák törvényhozásból, és vissza sem sikerült kerülnie, az elvben a magyar ügyeket is képviselő Híd–Most magyar-szlovák vegyes pártot mégsem tekinti partnerének a kormány, pedig ők még a kormánykoalíciónak is tagjai. „Alig néhány fős, megkérdőjelezhető támogatottságú egyesületek rendszeresen ott ülnek a Magyar Állandó Értekezleteken, Bugár Béláék pedig nem, ez is jellemző a kormány szemléletére” – mondta a már idézett volt diplomata.
A fentieket az sem menti különösebben, hogy egy határon túli ügyekben is aktív fideszes képviselő szerint arra számítottak, hosszabb távon minden környező országban folyamatosan javulni fog a magyar kisebbség helyzete, és ez egyre kevésbé „ad munkát” a politikának. Tény, hogy – elsősorban az uniós integráció miatt – Szlovákiában, Romániában, Horvátországban és a még csatlakozási fázisban lévő Szerbiában is jobb a nemzetiségi kisebbségek helyzete, mint a 90-es években vagy a 2000-es évek elején volt, de a tendencia akkor sem egyértelmű. Jó példa erre a román belpolitika, ahol azért még ma is rendszeresen előkerül a „magyar kártya”.
– Az a furcsa, hogy Ukrajnát illetően éppen fordított a helyzet. Ott – bár a szegénység nagy volt – a 90-es években Kárpátalján nem tudtál úgy bemenni egy iskolába egy magyarok által is lakott településen, hogy az ukrán mellett ne legyen kitéve a magyar zászló is. Mindenki számára egyértelműen fontos volt, hogy a kisebbségek jogait biztosítsák – mondta a képviselő. Persze az is igaz, hogy az ukrán nemzeti törekvéseket elsősorban az oroszellenes érzelmek motiválják, a magyar kisebbség ettől függetlenül egy olyan geopolitikai játszma túszává válhat, amelyben egyelőre nem éppen jók az esélyeink.
KÓSA ANDRÁS, LUKÁCS CSABA / Magyar Nemzet
2017. szeptember 17.
CSOMORTÁNYI ISTVÁN NYÍLT LEVELE KELEMEN HUNORNAK
Nyílt levél Kelemen Hunor pártelnöknek
Tisztelt Elnök Úr!
Jelezz balra és fordulj jobbra… hangzik a Ceaușescu-érát jellemző, klasszikussá vált erdélyi vicc csattanója. Bizony ez a „tíz éves” vicc jutott többünk eszébe, mikor pár nappal ezelőtt olvashattuk, hogy Nagyváradon Markó Béla és Lengyel László beszélgetéskötetét Szabó Ödön, az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke és parlamenti képviselője mutatta be. Pártelnöki elődjét, Markó Bélát, azt gondolom, soha nem fogjuk elfelejteni, ha nem másért, hát azért, mert a 2002-es választások második fordulóját meg sem várta, mikor midannyiunk – az erdélyi magyarok – nevében gratulált Medgyessy Péter szocialista miniszterelnök-jelöltnek.
És bizony Lengyel László közgadász-politológust is nehéz lesz emlékezetünkből kitörölni, hiszen „szakértőként” mindenkor az elvárt és megrendelt eréllyel igyekezett megmagyarázni nekünk, hogy miért is rossz minden, amit a nemzeti oldal tesz és miért is demokratikus és hasznos a bal-liberális oldal valamennyi rezdülése. S látva, hogy manapság is minő ügybuzgalommal szolgál Lengyel – most éppen Botka László szocialista miniszterelnökjelölt-jelölt tanácsadójaként – önkéntelen is Kövér László örökérvényű szavai tolulnak eszünkbe: „kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna”.
Nekünk, bihariaknak, Szabó Ödön sem szorul bemutatásra, őkelme azonban arra a kétes kárpát-medencei hírnévre is szert tett, hogy ő volt az, aki mintegy fenyegetésképpen, a kormánypártok gyengítésének nyílt szándékával, az RMDSZ SZKT ülésén alig pár esztendeje még erdélyiek magyarországi pártjának bejegyzésére tett javaslatot. Szabótól nem álltak távol e „hasznos” ötletek, hiszen korábban éppen az ő meghívására érkeztek ifjúsági káderképzést tartani az MSZP-s Istvánok, Nyakó és Újhelyi. „Minden szavazat számít, az meg, hogy hogyan szerezzük meg, soha ne derüljön ki” – oktatták akkor. S bizony ki feledhetné, hogy Gyurcsány Ferencet és Demszky Gábort Erdélyben egyedül Nagyváradon fogadták, a helyi RMDSZ vezérkar, Bíró Rozália, Szabó Ödön, Kiss Sándor és Lakatos Péter lelkes meghívására?
Elnök Úr!
Még Ön sem vitathatja, gonosz időket éltünk 2010 előtt. Olyan időszakot kellett átvészelnünk, melyet ép ésszel senki nem sírhat vissza. Amíg öszödi beszédében Gyurcsány arról panaszkodott, hogy majdnem beledöglött, hogy úgy kellett tenni, mintha kormányozna, addig a gazdaságilag és moráljában tönkretett nemzet valóban az összeomlás szélére került. Eszerint joggal merül hát fel a kérdés, hogy miért jó nekünk, erdélyi magyaroknak, ha pártja nem csupán cinkos tétlenséggel, de tevékeny módon, főelkövetőként irányítja a bal-liberális megmondó emberek határon túli szellemi kútmérgezését?
A Lengyel-Markó-Szabó szereplés másnapjáig azt gondoltam, ezúttal csupán a sötét-RMDSZ-ként emlegetett bihari párttársainak magánakciójáról van szó, mígnem kiderült, hogy a nagyváradi bemutató után alig egy nappal, Kolozsváron már az Ön főszereplése mellett folyt le ugyanaz.
Nagyváradon, 2017. szeptember 14-én Lengyel László politológus a következőket mondta: „Van egy kormány, mely a fejünk felett hadonászik, és adott esetben kiteszi az asztalra, hogy Erdélyért vérzik a szíve.”, illetve meglátásában Magyarország nemzetközi megítélése olyannyira mélypontra süllyedt, hogy bármit tesz vagy mond a kormány, annak az ellenkezője történik, ezért „sokkal többet árt Budapest, ha megszólal Erdély-ügyben még annál is, mintha inkább néma maradna”.
Elnök Úr! Ön is így gondolja? Ezért szervezik a Lengyel Lászlók erdélyi turnéjait? És ezért tartja ön olyan fontosnak, hogy együtt lépjenek fel? Önök tényleg így gondolják?
Mert mi, az erdélyi magyarok többsége éppen az ellenkezőjét! Mi azt látjuk, hogy végre olyan kormányunk van, melynek valóban számít Erdély és erről nem csak beszél, ha nem tesz is érte. Van egy kormányunk, mely visszaadta Magyarország nemzetközi megbecsülését, melynek erdeményeképpen lehetősége és ereje van megszólalni erdélyi közösségünk sorskérdéseiben és ezt meg is teszi. Az elmúlt időszak igazolta, hogy „Budapest nem maradhat néma”, hiszen határozott fellépésével hatékonyabb védelmet ad számunkra, mint a bukaresti „érdekképviselet” – elég, ha csupán a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium helyzetére gondolunk.
Elnök Úr!
Önök – a nemzeti kormány legerőteljesebb segítő szándékának ellenére – időnként, ha tehetik, szembe mennek legalapvetőbb kárpát-medencei érdekeinkkel. Itt már nem véletlenekről, félreértett vagy félremagyarázott esetekről van szó.
Érthetetlen, hogy miközben a napnál világosabbak Soros György tevékenységének következményei, Ön a francia közszolgálati rádió romániai adójának (RFI) Tusványos előtt pár nappal adott interjújában, a valós veszélyt bagatelizálva, a következőket mondja: „…nem hiszem, hogy Soros képes lenne rezsimeket megdönteni, és főleg arra nem tartom képesnek, hogy globális problémákat okozzon, mint ahogyan időnként bemutatják”.
Érthetetlen, hogy a román közszolgálati rádió RMDSZ-befolyása alatt álló magyar részlegeinél és a közvetlenül RMDSZ-kézben lévő Erdély Tv-nél továbbra is Parászka Boróka és társai működnek és a Magyar ATV indoktrináltságát megszégyenítő elkötelezettséggel uszítanak a nemzeti értékek, a hagyományos értékrend ellen. Mindeközben pedig a nyíltan ultraliberális és a tavalyi kvótareferendum alatt a Kétfarkú Kutya Párt erdélyi gúnyplakát-kampányával kapcsolatban „nyilvánvalóan semmilyen felelősséggel nem tartozó” Kovács Péter volt ügyvezető elnököt szépen és csendben a Kolozsvári Rádió magyar adásának túlfizetett igazgatójává buktatták föl.
Egyenesen elképesztő, hogy a nyugat-Európát morális válságba taszító „politikailag korrekt” beszédmód fő témáit párttársai hogyan csempészik be nap mint nap az erdélyi magyar közbeszédbe, a parlamentben hogyan szavaznak össze-vissza a hagyományos családmodell védelmére szánt alkotmánymódosítás kapcsán, hogy ennek betetőzéseként maga a legújabb ügyvezető elnökük és kampánygurujuk, Porcsalmi Bálint – valóban igazi LMBTQ-aktivista módjára – tegyen egyenlőségjelet a meleg kisebbség és az őshonos nemzeti kisebbségek helyzete és védelmének szüksége között.
Minderre sem Bukarest, sem a kisebbségi lét folyamatos alkukényszere nem szorította sem Önt, sem párttársait. Adódik hát a nyilvánvaló következtetés: ezekben az ügyekben mutatkozik meg a Bukarestben konformista, a román kormánytöbbséghez szinte feltételek nélkül odasimuló, de Budapesten harcos jogvédő RMDSZ valódi Janus-arca.
Pedig soha nem volt még oly nagy szükség a következetes és hiteles erdélyi magyar politikára és a magyar összefogásra, mint éppen most, mikor a centenáriumi évnek kikiáltott 2018 előtt egyre sűrűsödnek a provokációs és uszító cselekmények.
Azonban Önöknél sajnos most éppen fordítva van, mint az említett rendszerellenes viccben: Önök jobbra jeleznek és balra fordulnak.
Mély kiábrándultsággal,
Csomortányi István,
az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei szervezetének elnöke
kelt Nagyváradon, 2017. szeptember 16-án
Erdély.ma
Nyílt levél Kelemen Hunor pártelnöknek
Tisztelt Elnök Úr!
Jelezz balra és fordulj jobbra… hangzik a Ceaușescu-érát jellemző, klasszikussá vált erdélyi vicc csattanója. Bizony ez a „tíz éves” vicc jutott többünk eszébe, mikor pár nappal ezelőtt olvashattuk, hogy Nagyváradon Markó Béla és Lengyel László beszélgetéskötetét Szabó Ödön, az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke és parlamenti képviselője mutatta be. Pártelnöki elődjét, Markó Bélát, azt gondolom, soha nem fogjuk elfelejteni, ha nem másért, hát azért, mert a 2002-es választások második fordulóját meg sem várta, mikor midannyiunk – az erdélyi magyarok – nevében gratulált Medgyessy Péter szocialista miniszterelnök-jelöltnek.
És bizony Lengyel László közgadász-politológust is nehéz lesz emlékezetünkből kitörölni, hiszen „szakértőként” mindenkor az elvárt és megrendelt eréllyel igyekezett megmagyarázni nekünk, hogy miért is rossz minden, amit a nemzeti oldal tesz és miért is demokratikus és hasznos a bal-liberális oldal valamennyi rezdülése. S látva, hogy manapság is minő ügybuzgalommal szolgál Lengyel – most éppen Botka László szocialista miniszterelnökjelölt-jelölt tanácsadójaként – önkéntelen is Kövér László örökérvényű szavai tolulnak eszünkbe: „kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna”.
Nekünk, bihariaknak, Szabó Ödön sem szorul bemutatásra, őkelme azonban arra a kétes kárpát-medencei hírnévre is szert tett, hogy ő volt az, aki mintegy fenyegetésképpen, a kormánypártok gyengítésének nyílt szándékával, az RMDSZ SZKT ülésén alig pár esztendeje még erdélyiek magyarországi pártjának bejegyzésére tett javaslatot. Szabótól nem álltak távol e „hasznos” ötletek, hiszen korábban éppen az ő meghívására érkeztek ifjúsági káderképzést tartani az MSZP-s Istvánok, Nyakó és Újhelyi. „Minden szavazat számít, az meg, hogy hogyan szerezzük meg, soha ne derüljön ki” – oktatták akkor. S bizony ki feledhetné, hogy Gyurcsány Ferencet és Demszky Gábort Erdélyben egyedül Nagyváradon fogadták, a helyi RMDSZ vezérkar, Bíró Rozália, Szabó Ödön, Kiss Sándor és Lakatos Péter lelkes meghívására?
Elnök Úr!
Még Ön sem vitathatja, gonosz időket éltünk 2010 előtt. Olyan időszakot kellett átvészelnünk, melyet ép ésszel senki nem sírhat vissza. Amíg öszödi beszédében Gyurcsány arról panaszkodott, hogy majdnem beledöglött, hogy úgy kellett tenni, mintha kormányozna, addig a gazdaságilag és moráljában tönkretett nemzet valóban az összeomlás szélére került. Eszerint joggal merül hát fel a kérdés, hogy miért jó nekünk, erdélyi magyaroknak, ha pártja nem csupán cinkos tétlenséggel, de tevékeny módon, főelkövetőként irányítja a bal-liberális megmondó emberek határon túli szellemi kútmérgezését?
A Lengyel-Markó-Szabó szereplés másnapjáig azt gondoltam, ezúttal csupán a sötét-RMDSZ-ként emlegetett bihari párttársainak magánakciójáról van szó, mígnem kiderült, hogy a nagyváradi bemutató után alig egy nappal, Kolozsváron már az Ön főszereplése mellett folyt le ugyanaz.
Nagyváradon, 2017. szeptember 14-én Lengyel László politológus a következőket mondta: „Van egy kormány, mely a fejünk felett hadonászik, és adott esetben kiteszi az asztalra, hogy Erdélyért vérzik a szíve.”, illetve meglátásában Magyarország nemzetközi megítélése olyannyira mélypontra süllyedt, hogy bármit tesz vagy mond a kormány, annak az ellenkezője történik, ezért „sokkal többet árt Budapest, ha megszólal Erdély-ügyben még annál is, mintha inkább néma maradna”.
Elnök Úr! Ön is így gondolja? Ezért szervezik a Lengyel Lászlók erdélyi turnéjait? És ezért tartja ön olyan fontosnak, hogy együtt lépjenek fel? Önök tényleg így gondolják?
Mert mi, az erdélyi magyarok többsége éppen az ellenkezőjét! Mi azt látjuk, hogy végre olyan kormányunk van, melynek valóban számít Erdély és erről nem csak beszél, ha nem tesz is érte. Van egy kormányunk, mely visszaadta Magyarország nemzetközi megbecsülését, melynek erdeményeképpen lehetősége és ereje van megszólalni erdélyi közösségünk sorskérdéseiben és ezt meg is teszi. Az elmúlt időszak igazolta, hogy „Budapest nem maradhat néma”, hiszen határozott fellépésével hatékonyabb védelmet ad számunkra, mint a bukaresti „érdekképviselet” – elég, ha csupán a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium helyzetére gondolunk.
Elnök Úr!
Önök – a nemzeti kormány legerőteljesebb segítő szándékának ellenére – időnként, ha tehetik, szembe mennek legalapvetőbb kárpát-medencei érdekeinkkel. Itt már nem véletlenekről, félreértett vagy félremagyarázott esetekről van szó.
Érthetetlen, hogy miközben a napnál világosabbak Soros György tevékenységének következményei, Ön a francia közszolgálati rádió romániai adójának (RFI) Tusványos előtt pár nappal adott interjújában, a valós veszélyt bagatelizálva, a következőket mondja: „…nem hiszem, hogy Soros képes lenne rezsimeket megdönteni, és főleg arra nem tartom képesnek, hogy globális problémákat okozzon, mint ahogyan időnként bemutatják”.
Érthetetlen, hogy a román közszolgálati rádió RMDSZ-befolyása alatt álló magyar részlegeinél és a közvetlenül RMDSZ-kézben lévő Erdély Tv-nél továbbra is Parászka Boróka és társai működnek és a Magyar ATV indoktrináltságát megszégyenítő elkötelezettséggel uszítanak a nemzeti értékek, a hagyományos értékrend ellen. Mindeközben pedig a nyíltan ultraliberális és a tavalyi kvótareferendum alatt a Kétfarkú Kutya Párt erdélyi gúnyplakát-kampányával kapcsolatban „nyilvánvalóan semmilyen felelősséggel nem tartozó” Kovács Péter volt ügyvezető elnököt szépen és csendben a Kolozsvári Rádió magyar adásának túlfizetett igazgatójává buktatták föl.
Egyenesen elképesztő, hogy a nyugat-Európát morális válságba taszító „politikailag korrekt” beszédmód fő témáit párttársai hogyan csempészik be nap mint nap az erdélyi magyar közbeszédbe, a parlamentben hogyan szavaznak össze-vissza a hagyományos családmodell védelmére szánt alkotmánymódosítás kapcsán, hogy ennek betetőzéseként maga a legújabb ügyvezető elnökük és kampánygurujuk, Porcsalmi Bálint – valóban igazi LMBTQ-aktivista módjára – tegyen egyenlőségjelet a meleg kisebbség és az őshonos nemzeti kisebbségek helyzete és védelmének szüksége között.
Minderre sem Bukarest, sem a kisebbségi lét folyamatos alkukényszere nem szorította sem Önt, sem párttársait. Adódik hát a nyilvánvaló következtetés: ezekben az ügyekben mutatkozik meg a Bukarestben konformista, a román kormánytöbbséghez szinte feltételek nélkül odasimuló, de Budapesten harcos jogvédő RMDSZ valódi Janus-arca.
Pedig soha nem volt még oly nagy szükség a következetes és hiteles erdélyi magyar politikára és a magyar összefogásra, mint éppen most, mikor a centenáriumi évnek kikiáltott 2018 előtt egyre sűrűsödnek a provokációs és uszító cselekmények.
Azonban Önöknél sajnos most éppen fordítva van, mint az említett rendszerellenes viccben: Önök jobbra jeleznek és balra fordulnak.
Mély kiábrándultsággal,
Csomortányi István,
az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei szervezetének elnöke
kelt Nagyváradon, 2017. szeptember 16-án
Erdély.ma
2017. szeptember 18.
HALÁLOS ÁLDOZATOKAT KÖVETELT AZ ÍTÉLETIDŐ ROMÁNIÁBAN
Halálos áldozatokat is követelő ítéletidő söpört végig vasárnap délután Románia nyugati részén: Temes megyében a vihar öt, Beszterce-Naszód megyében két ember halálát okozta, egy ember pedig az Arad megyei Menyházán (Moneasa) vesztette életét az óránként száz kilométeres sebességet is meghaladó sebességű szélben.
A Temes megyei áldozatok közül ketten Temesváron, hárman pedig a tőle harminc kilométernyire lévő Buziásfürdőn vesztették életüket, csaknem ötvenen pedig megsérültek – tájékoztatta az Agerpres hírügynökséget Elena Megherea, a megyei katasztrófavédelem szóvivője. Az áldozatok életét a rájuk zuhant fák oltották ki, egy férfit pedig egy leszakadt hirdetőtábla ütött agyon.
A vihar jelentős károkat is okozott a megyében: a több mint ötven tövestől kiszakított fa és a letört ágak autókat rongáltak meg, villanyvezetékeket szakítottak el. A szél háztetőket rongált meg, teherautókat borított fel, Temesvár belvárosa órákra áram- és vízszolgáltatás nélkül maradt.
Heves szélvihar okozott károkat vasárnap délután Aradon is: a szél tetőket tépett le, fákat döntött ki, reklámtáblákat borított az útra. A megyében Menyházán a legsúlyosabb a helyzet: itt egy nő meghalt, amikor egy kidőlő fenyőfa maga alá temette, az üdülőtelepre vezető út pedig járhatatlan, a szél ugyanis tucatnyi fát döntött az úttestre.
Besztercén a városi parkban, Lonkafalván (Borleasa) pedig egy hídon halt meg egy helyi lakos: minkettejüket kidőlt fa ütette agyon. Bethlenben (Beclean) a kórház tetőszerkezetét rongálta meg a szél. Gondok voltak a Kolozs megyei Bánffyhunyad sürgősségi kórházában is, amely egy időre áram nélkül maradt. A Beszterce-Naszód megyét Moldvával összekötő főút járhatatlanná vált az útra borult fatörzsek miatt.
Bihar megyében 45 település áram nélkül maradt, a Hunyad megyei Alsólapugyon (Lapugiu) hatvan ház tetejét tette tönkre a vihar. Máramaros megyében a katasztrófavédelemnek kellett kimenekítenie húsz turistát, akik egy hegyi felvonón rekedtek.
Ítéletidő tombolt Krassó-Szörény megyében is: Resicabányán egy panelház teraszának tetőzetét szakította le és fákat döntött ki a szél. Vasárnap estig narancssárga (másodfokú) viharriadó van érvényben Erdély-szerte: a meteorológiai szolgálat szerint a széllökések az óránkénti 90 kilométeres sebességet is elérhetik.
Klaus Iohannis államfő sajtónyilatkozatban fejezte ki megdöbbenését az ország nyugati részét sújtó, emberéleteket követelő ítéletidő miatt, együttérzéséről biztosítva az áldozatok hozzátartozóit és mielőbbi felépülést kívánva a sérülteknek.
MTI; Erdély.ma
Halálos áldozatokat is követelő ítéletidő söpört végig vasárnap délután Románia nyugati részén: Temes megyében a vihar öt, Beszterce-Naszód megyében két ember halálát okozta, egy ember pedig az Arad megyei Menyházán (Moneasa) vesztette életét az óránként száz kilométeres sebességet is meghaladó sebességű szélben.
A Temes megyei áldozatok közül ketten Temesváron, hárman pedig a tőle harminc kilométernyire lévő Buziásfürdőn vesztették életüket, csaknem ötvenen pedig megsérültek – tájékoztatta az Agerpres hírügynökséget Elena Megherea, a megyei katasztrófavédelem szóvivője. Az áldozatok életét a rájuk zuhant fák oltották ki, egy férfit pedig egy leszakadt hirdetőtábla ütött agyon.
A vihar jelentős károkat is okozott a megyében: a több mint ötven tövestől kiszakított fa és a letört ágak autókat rongáltak meg, villanyvezetékeket szakítottak el. A szél háztetőket rongált meg, teherautókat borított fel, Temesvár belvárosa órákra áram- és vízszolgáltatás nélkül maradt.
Heves szélvihar okozott károkat vasárnap délután Aradon is: a szél tetőket tépett le, fákat döntött ki, reklámtáblákat borított az útra. A megyében Menyházán a legsúlyosabb a helyzet: itt egy nő meghalt, amikor egy kidőlő fenyőfa maga alá temette, az üdülőtelepre vezető út pedig járhatatlan, a szél ugyanis tucatnyi fát döntött az úttestre.
Besztercén a városi parkban, Lonkafalván (Borleasa) pedig egy hídon halt meg egy helyi lakos: minkettejüket kidőlt fa ütette agyon. Bethlenben (Beclean) a kórház tetőszerkezetét rongálta meg a szél. Gondok voltak a Kolozs megyei Bánffyhunyad sürgősségi kórházában is, amely egy időre áram nélkül maradt. A Beszterce-Naszód megyét Moldvával összekötő főút járhatatlanná vált az útra borult fatörzsek miatt.
Bihar megyében 45 település áram nélkül maradt, a Hunyad megyei Alsólapugyon (Lapugiu) hatvan ház tetejét tette tönkre a vihar. Máramaros megyében a katasztrófavédelemnek kellett kimenekítenie húsz turistát, akik egy hegyi felvonón rekedtek.
Ítéletidő tombolt Krassó-Szörény megyében is: Resicabányán egy panelház teraszának tetőzetét szakította le és fákat döntött ki a szél. Vasárnap estig narancssárga (másodfokú) viharriadó van érvényben Erdély-szerte: a meteorológiai szolgálat szerint a széllökések az óránkénti 90 kilométeres sebességet is elérhetik.
Klaus Iohannis államfő sajtónyilatkozatban fejezte ki megdöbbenését az ország nyugati részét sújtó, emberéleteket követelő ítéletidő miatt, együttérzéséről biztosítva az áldozatok hozzátartozóit és mielőbbi felépülést kívánva a sérülteknek.
MTI; Erdély.ma
2017. szeptember 18.
A vártnál lényegesen kevesebben választották a szakiskolát a kilencedikesek közül Hargita megyében
A meghirdetetthez képest százzal kevesebb tanuló iratkozott be a Hargita megyei szakiskolákba: a 2017-2018-as tanévet így a betervezett 834 helyett összesen 731 szakiskolai diák kezdte meg a megyében, 30 osztályban. Ráadásul az alacsony gyermeklétszám miatt az osztályok közül többet kénytelenek voltak összevonni, így sok esetben egy osztályban két különböző szakmát tanuló csoport jár.
Véglegesítették a múlt héten a szakmai oktatás Hargita megyei beiskolázási adatait, amelyeket a Hargita Megyei Tanfelügyelőség rendelkezésünkre bocsátott. A kimutatásuk szerint a meghirdetett 834 szakiskolai helyre a tanév elejére 731-en jelentkeztek, azaz 100-zal kevesebben a tervezettnél, a csíkszéki szakiskolákba 50-nel kevesebben választották a szakiskolai képzést: az elvárt 336 diák helyett mindössze 286-an.
A tanfelügyelőség táblázatában ugyanakkor feltüntették még a roma gyermekeknek szánt helyek számát is. Az összesítésből kiderült, hogy a megye iskoláiban fenntartott 27 helyükből, 22-öt töltöttek be cigány nemzetiségű tanulók. Továbbá külön jegyezték a csíksomlyói Szent Anna Speciális Szakközépiskola beiskolázási adatait is, amelyekből kiolvasható, hogy 48 helyet biztosítottak az asztalos, valamint a textilipari szakra, de végül mindössze 13-an iratkoztak be ezekre.
Népszerű és népszerűtlen szakok
A csíkszeredai szakiskolák közül a Kájoni János Szakközépiskola, a Kós Károly Szakközépiskola, valamint a Székely Károly Szakközépiskola meghirdetett pincér, víz- és gázszerelő, autószerelő, valamint autóbádogos és autófestő szakjai bizonyultak a legnépszerűbbnek, hiszen annyi diák jelentkezett ezekre, hogy 28-as, azaz teljes létszámú osztályokat tudtak indítani ezeken a szakokon. Szintén teljes osztály indulhatott a csíkszeredai Venczel József Szakközépiskola pék- és sütőipari szakján. Kevésbé népszerűnek bizonyult a balánbányai Liviu Rebreanu Szakközépiskola pincér és élelmezési eladó szakja, mert erre nem iratkozott senki, ugyanez a helyzet a csíkdánfalvi Petőfi Sándor Szakközépiskola hegyvidéki gazda szakján. A csíkszéki szakiskolák többi szakjaira éppen annyian jelentkeztek, hogy szakmánként félcsoportokat alakítottak ki, többnyire 14-es létszámmal, esetenként ezeket kénytelenek voltak összevonni egy osztályba.
A szakközépiskolát részesítik előnyben
Bálint Gabriella, a Venczel József Szakközépiskola igazgatója megkeresésünkre elmondta, a legnagyobb érdeklődést a pék- és sütőipari szak iránt tanúsítanak a diákok, ezt a szakot minden évben el tudják indítani, az asztalos szak iránt csökkent az érdeklődés, ebben az évben csak egy féllétszámú osztályt tudtak indítani, így összevonták a szintén félcsoportos erdész szakkal. Mint megtudtuk, az erdész szakot új képzésként hirdették meg a szakiskolában, és úgy tervezték, hogy jövőre kertész szakot indítanának, és évenként felváltva oktatnák hol az egyik, hol a másik szakot.
Az érdeklődés kapcsán elmondható, hogy még mindig az elméleti osztályok telnek be előbb, a szülők valamilyen oknál fogva a szakközépiskolát részesítik előnyben a szakiskolával szemben, talán azért, mert úgy gondolják, hosszú távon jobb lehet, ha a gyermeknek megvan a 12 osztálya, és kapnak egy technikusi diplomát, akkor is, ha nem lesz sikeres az érettségijük – magyarázta az igazgató.
Vízi István, csíkszentmártoni Tivai Nagy Imre Szakközépiskola igazgatója a következőképpen vélekedett: vidéken az az irány figyelhető meg, hogy egyre több tanuló választja inkább a városi tanintézeteket, kevesebben maradnak a helyi iskoláknál. Az alcsíki szakiskolába idén mindössze egy összevont osztály indult két külön csoporttal úgy, hogy a szakórákat külön tartják a hegyvidéki gazda, illetve a pincér és élelmezési eladó szakosok számára.
Iskola után lehessen elhelyezkedni
„A Kós Károly Szakközépiskola által kínált szakokra nagyon jó volt a jelentkezés, a három képzés közül a víz- és gázszerelő szakon túljelentkezés is volt, ezért vizsgapróbát is tartottak a jelentkezőknek” – értékelte Szén János, a csíkszeredai szakközépiskola igazgatója. Hozzátette, hogy az ács, valamint a kőműves szakosztályaikon is a beteltek helyek. Mint mondta, olyan szakmák ezek, amelyekre itt Csíkszéken van érdeklődés.
Azt látom, hogy a városban minden iskola igyekszik olyan szakokat indítani, amire van kereslet: felmérik a cégeknél, hogy milyen munkaerő-szükséglet van, és ezek alapján próbálnak újabb szakmákat oktatni. Így a diákoknak az iskola elvégzése után esélyük lehet elhelyezkedni – fejtette ki az iskolaigazgató.
Barabás Hajnal / Székelyhon.ro
A meghirdetetthez képest százzal kevesebb tanuló iratkozott be a Hargita megyei szakiskolákba: a 2017-2018-as tanévet így a betervezett 834 helyett összesen 731 szakiskolai diák kezdte meg a megyében, 30 osztályban. Ráadásul az alacsony gyermeklétszám miatt az osztályok közül többet kénytelenek voltak összevonni, így sok esetben egy osztályban két különböző szakmát tanuló csoport jár.
Véglegesítették a múlt héten a szakmai oktatás Hargita megyei beiskolázási adatait, amelyeket a Hargita Megyei Tanfelügyelőség rendelkezésünkre bocsátott. A kimutatásuk szerint a meghirdetett 834 szakiskolai helyre a tanév elejére 731-en jelentkeztek, azaz 100-zal kevesebben a tervezettnél, a csíkszéki szakiskolákba 50-nel kevesebben választották a szakiskolai képzést: az elvárt 336 diák helyett mindössze 286-an.
A tanfelügyelőség táblázatában ugyanakkor feltüntették még a roma gyermekeknek szánt helyek számát is. Az összesítésből kiderült, hogy a megye iskoláiban fenntartott 27 helyükből, 22-öt töltöttek be cigány nemzetiségű tanulók. Továbbá külön jegyezték a csíksomlyói Szent Anna Speciális Szakközépiskola beiskolázási adatait is, amelyekből kiolvasható, hogy 48 helyet biztosítottak az asztalos, valamint a textilipari szakra, de végül mindössze 13-an iratkoztak be ezekre.
Népszerű és népszerűtlen szakok
A csíkszeredai szakiskolák közül a Kájoni János Szakközépiskola, a Kós Károly Szakközépiskola, valamint a Székely Károly Szakközépiskola meghirdetett pincér, víz- és gázszerelő, autószerelő, valamint autóbádogos és autófestő szakjai bizonyultak a legnépszerűbbnek, hiszen annyi diák jelentkezett ezekre, hogy 28-as, azaz teljes létszámú osztályokat tudtak indítani ezeken a szakokon. Szintén teljes osztály indulhatott a csíkszeredai Venczel József Szakközépiskola pék- és sütőipari szakján. Kevésbé népszerűnek bizonyult a balánbányai Liviu Rebreanu Szakközépiskola pincér és élelmezési eladó szakja, mert erre nem iratkozott senki, ugyanez a helyzet a csíkdánfalvi Petőfi Sándor Szakközépiskola hegyvidéki gazda szakján. A csíkszéki szakiskolák többi szakjaira éppen annyian jelentkeztek, hogy szakmánként félcsoportokat alakítottak ki, többnyire 14-es létszámmal, esetenként ezeket kénytelenek voltak összevonni egy osztályba.
A szakközépiskolát részesítik előnyben
Bálint Gabriella, a Venczel József Szakközépiskola igazgatója megkeresésünkre elmondta, a legnagyobb érdeklődést a pék- és sütőipari szak iránt tanúsítanak a diákok, ezt a szakot minden évben el tudják indítani, az asztalos szak iránt csökkent az érdeklődés, ebben az évben csak egy féllétszámú osztályt tudtak indítani, így összevonták a szintén félcsoportos erdész szakkal. Mint megtudtuk, az erdész szakot új képzésként hirdették meg a szakiskolában, és úgy tervezték, hogy jövőre kertész szakot indítanának, és évenként felváltva oktatnák hol az egyik, hol a másik szakot.
Az érdeklődés kapcsán elmondható, hogy még mindig az elméleti osztályok telnek be előbb, a szülők valamilyen oknál fogva a szakközépiskolát részesítik előnyben a szakiskolával szemben, talán azért, mert úgy gondolják, hosszú távon jobb lehet, ha a gyermeknek megvan a 12 osztálya, és kapnak egy technikusi diplomát, akkor is, ha nem lesz sikeres az érettségijük – magyarázta az igazgató.
Vízi István, csíkszentmártoni Tivai Nagy Imre Szakközépiskola igazgatója a következőképpen vélekedett: vidéken az az irány figyelhető meg, hogy egyre több tanuló választja inkább a városi tanintézeteket, kevesebben maradnak a helyi iskoláknál. Az alcsíki szakiskolába idén mindössze egy összevont osztály indult két külön csoporttal úgy, hogy a szakórákat külön tartják a hegyvidéki gazda, illetve a pincér és élelmezési eladó szakosok számára.
Iskola után lehessen elhelyezkedni
„A Kós Károly Szakközépiskola által kínált szakokra nagyon jó volt a jelentkezés, a három képzés közül a víz- és gázszerelő szakon túljelentkezés is volt, ezért vizsgapróbát is tartottak a jelentkezőknek” – értékelte Szén János, a csíkszeredai szakközépiskola igazgatója. Hozzátette, hogy az ács, valamint a kőműves szakosztályaikon is a beteltek helyek. Mint mondta, olyan szakmák ezek, amelyekre itt Csíkszéken van érdeklődés.
Azt látom, hogy a városban minden iskola igyekszik olyan szakokat indítani, amire van kereslet: felmérik a cégeknél, hogy milyen munkaerő-szükséglet van, és ezek alapján próbálnak újabb szakmákat oktatni. Így a diákoknak az iskola elvégzése után esélyük lehet elhelyezkedni – fejtette ki az iskolaigazgató.
Barabás Hajnal / Székelyhon.ro
2017. szeptember 18.
Nyolcan meghaltak, többen megsérültek az Erdélyen végigsöprő viharban
Halálos áldozatokat is követelő ítéletidő söpört végig vasárnap délután Erdély számos megyéjében, a hatóságok szerint a vihar nyolc ember halálát okozta.
Az országos katasztrófavédelmi felügyelőség (IGSU) hétfő reggeli összesítése szerint nyolc ember halálát és 137 ember sérülését okozta a vasárnap délutáni és esti vihar, mely elsősorban a bánsági, erdélyi megyéket sújtotta, de két moldvai megyére is átterjedt. Ketten Temesváron, hárman a tőle harminc kilométernyire fekvő Buziásfürdőn vesztették életüket, több tucaton pedig megsérültek – tájékoztatta az Agerpres hírügynökséget Elena Megherea, a Temes megyei katasztrófavédelem szóvivője.
Sajtóbeszámolók szerint ugyanakkor az Arad megyei Menyházán is életét vesztette egy nő, amikor rádőlt egy fa, Beszterce-Naszód megyében pedig ketten lelték halálukat a rájuk zuhanó faágak miatt. A vihar jelentős károkat is okozott: a tövestől kiszakított fák és letört ágak autókat rongáltak meg, villanyvezetékeket szakítottak el.
Heves szélvihar okozott károkat vasárnap délután Aradon is: a szél tetőket tépett le, fákat döntött ki, reklámtáblákat borított az útra. A Temes megyei katasztrófavédelem kora esti összesítése szerint a megyében ketten meghaltak, 48-an pedig megsérültek, a sebesültek között hat gyerek van.
Jelentős a kár
Ítéletidő tombolt Krassó-Szörény megyében is: Resicabányán egy panelház teraszának tetőzetét szakította le és fákat döntött ki a szél. Kijutott a szélsőséges időjárásból Kolozsváron és környékén is, ahol ugyancsak háztetőket rongált meg, fákat tépett ki tövestül az orkán erejű szél. A kincses városban háromnegyed órán keresztül szünetelt az áramszolgáltatás az ítéletidő miatt.
Szamosújváron az Ana Ipătescu Líceum tetőzetét is megrongálta a viharos időjárás, Liviu Pop oktatási miniszter bejelentése szerint hétfőn a tanintézetben szünetel az oktatás. Krónika (Kolozsvár)
Halálos áldozatokat is követelő ítéletidő söpört végig vasárnap délután Erdély számos megyéjében, a hatóságok szerint a vihar nyolc ember halálát okozta.
Az országos katasztrófavédelmi felügyelőség (IGSU) hétfő reggeli összesítése szerint nyolc ember halálát és 137 ember sérülését okozta a vasárnap délutáni és esti vihar, mely elsősorban a bánsági, erdélyi megyéket sújtotta, de két moldvai megyére is átterjedt. Ketten Temesváron, hárman a tőle harminc kilométernyire fekvő Buziásfürdőn vesztették életüket, több tucaton pedig megsérültek – tájékoztatta az Agerpres hírügynökséget Elena Megherea, a Temes megyei katasztrófavédelem szóvivője.
Sajtóbeszámolók szerint ugyanakkor az Arad megyei Menyházán is életét vesztette egy nő, amikor rádőlt egy fa, Beszterce-Naszód megyében pedig ketten lelték halálukat a rájuk zuhanó faágak miatt. A vihar jelentős károkat is okozott: a tövestől kiszakított fák és letört ágak autókat rongáltak meg, villanyvezetékeket szakítottak el.
Heves szélvihar okozott károkat vasárnap délután Aradon is: a szél tetőket tépett le, fákat döntött ki, reklámtáblákat borított az útra. A Temes megyei katasztrófavédelem kora esti összesítése szerint a megyében ketten meghaltak, 48-an pedig megsérültek, a sebesültek között hat gyerek van.
Jelentős a kár
Ítéletidő tombolt Krassó-Szörény megyében is: Resicabányán egy panelház teraszának tetőzetét szakította le és fákat döntött ki a szél. Kijutott a szélsőséges időjárásból Kolozsváron és környékén is, ahol ugyancsak háztetőket rongált meg, fákat tépett ki tövestül az orkán erejű szél. A kincses városban háromnegyed órán keresztül szünetelt az áramszolgáltatás az ítéletidő miatt.
Szamosújváron az Ana Ipătescu Líceum tetőzetét is megrongálta a viharos időjárás, Liviu Pop oktatási miniszter bejelentése szerint hétfőn a tanintézetben szünetel az oktatás. Krónika (Kolozsvár)
2017. szeptember 18.
Távol a magyarbarátságtól
Dragnea politikai és (jogerős ítélete és az ellene zajló bűnvádi eljárás okán) személyes érdekei alapján elsősorban a korrupcióellenes ügyészség (DNA) elleni leszámolásra igyekezett felhasználni a vásárhelyi iskola kálváriáját.
Sokakat meglepett, hogy a román miniszterelnök, de főleg annak politikai felettese, a kormányzó szociáldemokraták (PSD) elnöke mennyire normális hangot ütött meg az elmúlt időszakban a magyarokkal kapcsolatban.
Mihai Tudose a marosvásárhelyi katolikus gimnázium ügyében kapacitálta megoldáskeresésre tanügyminiszterét (egyúttal elmarasztalva a külügyminiszterét a budapesti kormánnyal történt „feleselése” miatt), ugyanebben a témában pedig Liviu Dragnea olyan kijelentést tett, amelyet román politikus szájából ritkán hallani.
Mégpedig azt, hogy Románia nem alkalmazhat kettős mércét az etnikai kisebbségekkel kapcsolatban, és nem hagyhatja megoldatlanul a marosvásárhelyi iskolaügyet, miközben aggodalmának ad hangot a kisebbségek anyanyelvű oktatását korlátozó új ukrán oktatási törvény miatt.
Ezek az állásfoglalások – mindamellett, hogy a katolikus gimnázium helyzetére közel sem született megnyugtató megoldás – főleg az előzmények, bukaresti politikusoknak a romániai nemzeti kisebbségekhez való viszonyulása ismeretében kirívóak. Ráadásul mindezt tetézi, hogy a parlament egyik szakbizottsága sürgősségi eljárásban áldását adta a közigazgatási törvény kisebbségek számára kedvező módosítására, ami jelentős előrelépést jelentene az anyanyelvhasználat terén.
Mi történhetett?
A szocdemek Dragnea-fémjelezte vezetősége paradigmaváltást kíván végrehajtani a kisebbségi politizálás terén? Vagy hogy bukaresti véleményformálók és az ellenzéki liberálisok hőbörgését parafrazáljuk: a PSD valóban eladta a magyaroknak Erdélyt? Sajnos szó sincs ilyesmiről.
Dragnea politikai és (jogerős ítélete és az ellene zajló bűnvádi eljárás okán) személyes érdekei alapján elsősorban a korrupcióellenes ügyészség (DNA) elleni leszámolásra igyekezett felhasználni a vásárhelyi iskola kálváriáját.
Az is igaz, hogy a PSD elnöke szeretné szorosabbra fűzni pártja együttműködését az RMDSZ-szel, amelynek esetleges kormányzati részvételét mindenekelőtt a Călin Popescu-Tăriceanu vezette ALDE sakkban tartása érdekében lebegteti előszeretettel.
A probléma viszont az, hogy a szocdem alakulat második és harmadik vonala, főként az erdélyi pártszervezetek hallani sem akarnak a magyaroknak szánt engedményekről, attól tartanak ugyanis, hogy ezek a sokak által hazaárulásként beállított gesztusok tetemes szavazatvesztést vonnának maguk után.
Arról nem beszélve, hogy néhány bukaresti sajtóorgánum kifejezetten a magyarok ellen hergeli a PSD honatyáit és szavazóit, a kormánypárt éppen eme nacionalista hőzöngés miatt állt el a Grindeanu-kabinet megbuktatása idején az RMDSZ-nek tett ígéreteinek betartásától.
A nagyromán egyesülés centenáriumának közeledtével fokozódó hangulatkeltés közepette tehát a román kormánypárt és feje akkor sem tenne kisebbségbarát lépéseket, ha erre amúgy őszinte késztetést érezne. Krónika (Kolozsvár)
Dragnea politikai és (jogerős ítélete és az ellene zajló bűnvádi eljárás okán) személyes érdekei alapján elsősorban a korrupcióellenes ügyészség (DNA) elleni leszámolásra igyekezett felhasználni a vásárhelyi iskola kálváriáját.
Sokakat meglepett, hogy a román miniszterelnök, de főleg annak politikai felettese, a kormányzó szociáldemokraták (PSD) elnöke mennyire normális hangot ütött meg az elmúlt időszakban a magyarokkal kapcsolatban.
Mihai Tudose a marosvásárhelyi katolikus gimnázium ügyében kapacitálta megoldáskeresésre tanügyminiszterét (egyúttal elmarasztalva a külügyminiszterét a budapesti kormánnyal történt „feleselése” miatt), ugyanebben a témában pedig Liviu Dragnea olyan kijelentést tett, amelyet román politikus szájából ritkán hallani.
Mégpedig azt, hogy Románia nem alkalmazhat kettős mércét az etnikai kisebbségekkel kapcsolatban, és nem hagyhatja megoldatlanul a marosvásárhelyi iskolaügyet, miközben aggodalmának ad hangot a kisebbségek anyanyelvű oktatását korlátozó új ukrán oktatási törvény miatt.
Ezek az állásfoglalások – mindamellett, hogy a katolikus gimnázium helyzetére közel sem született megnyugtató megoldás – főleg az előzmények, bukaresti politikusoknak a romániai nemzeti kisebbségekhez való viszonyulása ismeretében kirívóak. Ráadásul mindezt tetézi, hogy a parlament egyik szakbizottsága sürgősségi eljárásban áldását adta a közigazgatási törvény kisebbségek számára kedvező módosítására, ami jelentős előrelépést jelentene az anyanyelvhasználat terén.
Mi történhetett?
A szocdemek Dragnea-fémjelezte vezetősége paradigmaváltást kíván végrehajtani a kisebbségi politizálás terén? Vagy hogy bukaresti véleményformálók és az ellenzéki liberálisok hőbörgését parafrazáljuk: a PSD valóban eladta a magyaroknak Erdélyt? Sajnos szó sincs ilyesmiről.
Dragnea politikai és (jogerős ítélete és az ellene zajló bűnvádi eljárás okán) személyes érdekei alapján elsősorban a korrupcióellenes ügyészség (DNA) elleni leszámolásra igyekezett felhasználni a vásárhelyi iskola kálváriáját.
Az is igaz, hogy a PSD elnöke szeretné szorosabbra fűzni pártja együttműködését az RMDSZ-szel, amelynek esetleges kormányzati részvételét mindenekelőtt a Călin Popescu-Tăriceanu vezette ALDE sakkban tartása érdekében lebegteti előszeretettel.
A probléma viszont az, hogy a szocdem alakulat második és harmadik vonala, főként az erdélyi pártszervezetek hallani sem akarnak a magyaroknak szánt engedményekről, attól tartanak ugyanis, hogy ezek a sokak által hazaárulásként beállított gesztusok tetemes szavazatvesztést vonnának maguk után.
Arról nem beszélve, hogy néhány bukaresti sajtóorgánum kifejezetten a magyarok ellen hergeli a PSD honatyáit és szavazóit, a kormánypárt éppen eme nacionalista hőzöngés miatt állt el a Grindeanu-kabinet megbuktatása idején az RMDSZ-nek tett ígéreteinek betartásától.
A nagyromán egyesülés centenáriumának közeledtével fokozódó hangulatkeltés közepette tehát a román kormánypárt és feje akkor sem tenne kisebbségbarát lépéseket, ha erre amúgy őszinte késztetést érezne. Krónika (Kolozsvár)
2017. szeptember 18.
Ünnepeltek a tarjáni magyar katolikusok
Szeptember 17-én, vasárnap délben tartották a 150 éves köröstarjáni plébániatemplom búcsúünnepségét. A szentmise főcelebránsa és szónoka Böcskei László nagyváradi megyés püspök volt, aki Bărbuţ Péter plébánossal közösen egy táblát leplezett le az ott szolgált papok emlékére.
Köröstarjánban a lakosságnak körülbelül 35-40 százaléka magyar nemzetiségű, akiknek a túlnyomó többsége, vagyis 90 százaléka római katolikus vallású. A Szűz Mária tiszteletére felszentelt plébániatemplomot Guttman József váradi építőmester építette, neoromán stílusban.
A vasárnap délben zajlott templombúcsú és évforduló alkalmából zsúfolásig megtelt a szent hajlék, Újpalotáról is érkeztek zarándokok. Az ünneplőket Bărbuţ Péter plébános köszöntötte, majd helyi gyerekek egy csoportja lépett fel egy színvonalas összeállítással, akiket Bodnár Erzsébet tanítónő, egyháztanácsos készített fel.
Az evangéliumi részlet Szent Lukács könyvéből szólt. Elmélkedését Böcskei László váradi megyés püspök három aktuális üzenetre alapozta. Arra hívta fel a figyelmet: a köröstarjáni templombúcsún, vagyis Mária szent nevének az ünneplésekor a Boldogságos Szűzanya kerül a középpontba, akinek a tisztelete egyébként is a köröstarjáni katolikusok lelki életének fontos része már évtizedek, évszázadok óta, és amelynek gyökerei még a templom építése előtti időkbe nyúlnak vissza. Másfelől a 150. születésnap, mint minden kerek évforduló, egyúttal különleges módon a jövőbe is mutat, hiszen az állandó jelent az örökkévalósággal köti össze az óhajtott jövő reményében. Harmadsorban pedig, egy évközi vasárnapi mise is zajlik, mely Krisztus tanításának befogadása nélkül üres és tartalom nélküli lenne, hiszen a megalázkodás és a megbocsátás olyan növekedést jelent a keresztény ember számára, mely a mélyből fakad és a magasba emel, ha önfeláldozóan gyakoroljuk. Ezen a napon e három fonal valahogy összefonódik, ha felismerjük, hogy mennyire időszerű felszólításokkal szembesít bennünket a templombúcsú, égi édesanyánk és Jézus.
Tanítómester
Arról is beszélt az egyházmegye főpásztora: a tarjáni templomban mintha a kánai menyegzőt látnánk megvalósulni, mely környezetben felismerni véljük önmagunkat is. Jézus ugyanis az emberek társaságát keresi, ennek örvend, mert mondanivalója van számunkra. Ezért köztünk és velünk van, Mária pedig segít megérteni a jelenlétének súlyát, hogy ez plusz minőséget jelent számunkra, mert néha süketek és vakok vagyunk az igazsággal szemben. És Mária nem csak a kánai menyegzőn, hanem úgy is, mint e templom és közösség védőszentje, ezt a szerepet tölti be a tarjániak számára is, előttük és értük, hitelesen és vonzóan, annak érdekében, hogy megértesse velük Isten közelségét, Jézus tanításait. Azt itteniek nap mint nap megélhessék azt, hogy nem csak kőből fontos templomot építeni, hanem élő kövekből is meg kell próbálnunk szentélyt létrehozni.
Példakép
Mária azonban nemcsak tanítómester, hanem példakép is, életével, tetteivel és magatartásával jelzi, hogyan kell megfelelni Isten akaratának- nyomatékosította a megyés püspök. Mária életét az határozta meg, hogy igent mondott Istennek, másképpen viszonyult az újhoz, mint ahogy általában mi szoktunk, mert felismerte azt, hogy Istennek terve van vele, amiképpen valamennyiünkkel is. Később pedig, amikor gyötrődik a kereszt alatt, ez a fájdalom nem összeroppanást, véget vagy megsemmisülést jelent, hanem egy új kezdetet, melynek köszönhetően egy új viszony és közösség jön létre, melyet Krisztus rendel el. Ő ugyanis olyan közösséget formál, mely nem a jajveszékelőké vagy a kétségbeesettekké, hanem egy bensőséges, be- és elfogadó kapcsolaté, mely gazdagítja és megerősíti az őt követőket. Mária ugyanakkor aggódik is értünk, ez azonban nem egy tehetetlen féltés, hanem olyan törődés, amit minden Máriát szerető lélek megtapasztal, aki imádkozik és hitelesen átéli a tiszteletének szépségét a hitéletében- fogalmazott az egyházi elöljáró.
Isten tűzfal
Az ünnepi körmenet után Farkas Zsolt református tiszteletes is köszöntötte az egybegyűlteket, aki Zakariás próféta könyve II. fejezete 5. igeverse alapján azt emelte ki: Mária tudta, hogy Isten lelki kőfal a népe körül, tűzfalként védelmet és oltalmat ad nekünk. Az ünnepség végén Böcskei László megyés püspök és Bărbuţ Péter plébános leleplezték azt a emléktáblát, mely a hívek adományainak köszönhetően annak a 25 lelkipásztornak a nevét örökíti meg, beértve a mostanit is, akik Köröstarjánban szolgáltak.
A templombúcsún közreműködött a Kiss Géza kántor-karnagy vezette várad-olaszi Bihari Sándor-kórus (Gounod C-Dúr miséje), szólót énekelt Kiss Lívia (Schubert: Ave Maria), valamint játszott a Deé Róbert tanár által felkészített zenekar, és egy alkalomhoz illő fényképkiállítást is meg lehetett tekinteni.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
Szeptember 17-én, vasárnap délben tartották a 150 éves köröstarjáni plébániatemplom búcsúünnepségét. A szentmise főcelebránsa és szónoka Böcskei László nagyváradi megyés püspök volt, aki Bărbuţ Péter plébánossal közösen egy táblát leplezett le az ott szolgált papok emlékére.
Köröstarjánban a lakosságnak körülbelül 35-40 százaléka magyar nemzetiségű, akiknek a túlnyomó többsége, vagyis 90 százaléka római katolikus vallású. A Szűz Mária tiszteletére felszentelt plébániatemplomot Guttman József váradi építőmester építette, neoromán stílusban.
A vasárnap délben zajlott templombúcsú és évforduló alkalmából zsúfolásig megtelt a szent hajlék, Újpalotáról is érkeztek zarándokok. Az ünneplőket Bărbuţ Péter plébános köszöntötte, majd helyi gyerekek egy csoportja lépett fel egy színvonalas összeállítással, akiket Bodnár Erzsébet tanítónő, egyháztanácsos készített fel.
Az evangéliumi részlet Szent Lukács könyvéből szólt. Elmélkedését Böcskei László váradi megyés püspök három aktuális üzenetre alapozta. Arra hívta fel a figyelmet: a köröstarjáni templombúcsún, vagyis Mária szent nevének az ünneplésekor a Boldogságos Szűzanya kerül a középpontba, akinek a tisztelete egyébként is a köröstarjáni katolikusok lelki életének fontos része már évtizedek, évszázadok óta, és amelynek gyökerei még a templom építése előtti időkbe nyúlnak vissza. Másfelől a 150. születésnap, mint minden kerek évforduló, egyúttal különleges módon a jövőbe is mutat, hiszen az állandó jelent az örökkévalósággal köti össze az óhajtott jövő reményében. Harmadsorban pedig, egy évközi vasárnapi mise is zajlik, mely Krisztus tanításának befogadása nélkül üres és tartalom nélküli lenne, hiszen a megalázkodás és a megbocsátás olyan növekedést jelent a keresztény ember számára, mely a mélyből fakad és a magasba emel, ha önfeláldozóan gyakoroljuk. Ezen a napon e három fonal valahogy összefonódik, ha felismerjük, hogy mennyire időszerű felszólításokkal szembesít bennünket a templombúcsú, égi édesanyánk és Jézus.
Tanítómester
Arról is beszélt az egyházmegye főpásztora: a tarjáni templomban mintha a kánai menyegzőt látnánk megvalósulni, mely környezetben felismerni véljük önmagunkat is. Jézus ugyanis az emberek társaságát keresi, ennek örvend, mert mondanivalója van számunkra. Ezért köztünk és velünk van, Mária pedig segít megérteni a jelenlétének súlyát, hogy ez plusz minőséget jelent számunkra, mert néha süketek és vakok vagyunk az igazsággal szemben. És Mária nem csak a kánai menyegzőn, hanem úgy is, mint e templom és közösség védőszentje, ezt a szerepet tölti be a tarjániak számára is, előttük és értük, hitelesen és vonzóan, annak érdekében, hogy megértesse velük Isten közelségét, Jézus tanításait. Azt itteniek nap mint nap megélhessék azt, hogy nem csak kőből fontos templomot építeni, hanem élő kövekből is meg kell próbálnunk szentélyt létrehozni.
Példakép
Mária azonban nemcsak tanítómester, hanem példakép is, életével, tetteivel és magatartásával jelzi, hogyan kell megfelelni Isten akaratának- nyomatékosította a megyés püspök. Mária életét az határozta meg, hogy igent mondott Istennek, másképpen viszonyult az újhoz, mint ahogy általában mi szoktunk, mert felismerte azt, hogy Istennek terve van vele, amiképpen valamennyiünkkel is. Később pedig, amikor gyötrődik a kereszt alatt, ez a fájdalom nem összeroppanást, véget vagy megsemmisülést jelent, hanem egy új kezdetet, melynek köszönhetően egy új viszony és közösség jön létre, melyet Krisztus rendel el. Ő ugyanis olyan közösséget formál, mely nem a jajveszékelőké vagy a kétségbeesettekké, hanem egy bensőséges, be- és elfogadó kapcsolaté, mely gazdagítja és megerősíti az őt követőket. Mária ugyanakkor aggódik is értünk, ez azonban nem egy tehetetlen féltés, hanem olyan törődés, amit minden Máriát szerető lélek megtapasztal, aki imádkozik és hitelesen átéli a tiszteletének szépségét a hitéletében- fogalmazott az egyházi elöljáró.
Isten tűzfal
Az ünnepi körmenet után Farkas Zsolt református tiszteletes is köszöntötte az egybegyűlteket, aki Zakariás próféta könyve II. fejezete 5. igeverse alapján azt emelte ki: Mária tudta, hogy Isten lelki kőfal a népe körül, tűzfalként védelmet és oltalmat ad nekünk. Az ünnepség végén Böcskei László megyés püspök és Bărbuţ Péter plébános leleplezték azt a emléktáblát, mely a hívek adományainak köszönhetően annak a 25 lelkipásztornak a nevét örökíti meg, beértve a mostanit is, akik Köröstarjánban szolgáltak.
A templombúcsún közreműködött a Kiss Géza kántor-karnagy vezette várad-olaszi Bihari Sándor-kórus (Gounod C-Dúr miséje), szólót énekelt Kiss Lívia (Schubert: Ave Maria), valamint játszott a Deé Róbert tanár által felkészített zenekar, és egy alkalomhoz illő fényképkiállítást is meg lehetett tekinteni.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
2017. szeptember 18.
Kölcsey-kultusz Szatmár megyében
A legtöbb szatmári lakos számára nyilvánvaló, hogy Kölcsey Ferenc ezer szállal kötődik a térséghez. Megyénkben született, itt éltek ősei, tevékenységének legjelentősebb része is ide kötődik, itt halt meg. Költő, író, politikus, vármegyei főjegyző, követ, nyelvész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Kisfaludy Társaság alapító tagja, korának egyik legkiválóbb szónoka volt.
A szatmári Református Gimnáziumnak jelentős gyűjteménye volt Kölcsey-relikviákból, amelyeket egy ideig más értékes tárgyakkal együtt az Ormos házban őriztek, majd ezek a városi, később a megyei múzeum tulajdonába kerültek. Az ötvenes években az Ormos házban őrzött gyűjtemények felügyelője, gondnoka Ligeti L. Zoltán tanár úr, az egykori igazgató fia volt. A színház utcájának az oldalán, a papírkereskedés helyén, a Petőfi-emléktábla közelében volt a bejárata.
Szatmáron is volt Kölcsey Kör, 1933-ból őrzök egy Tereh Gézának írott levelet a vezetősége részéről. A szatmári kört 1862-ben kezdeményezték, de valójában csak 1892-től működött. Ligeti L. Zoltán javaslatára alapították újra a rendszerváltás után.
Tanulságos történet az 1957-es iskolai névadás. A szatmári Fiúlíceum a Kölcsey nevet egy évvel az 1956-os események után csak úgy kaphatta meg, hogy a bukaresti főnököknek fogalmuk sem volt arról, hogy valójában ki volt. 1961-ig, a M. Eminescu Líceummal való egyesítésig viselte ezt a nevet, majd az 1989-es változások után kapta vissza és tartotta meg a mai napig.
Szatmárnémeti rendelt egy Kölcseyt ábrázoló egész alakos festményt a 19. század végén Bartók Lajostól, amelyet a közelmúltig a megyei múzeumban őriztek. Ilyés Gyula porgármesterségének idején az iskola a Boromisza konviktus épületébe költözött, ide kapták a frissen restaurált festményt, amely jelenleg is a tanári szobában tekinthető meg.
Szatmárnémeti egy Kölcseyt ábrázoló mellszoborral büszkélkedhetett a 19. században. Nagykárolynak volt egy ennél jóval impozánsabb, egész alakos, a talapzattal együtt négy meter magas szobra, Kallós Ede alkotása, amelyet a Millenium tiszteletére állítottak 1897-ben. Ezt 1934-ben ismeretlen tettesek lefejezték, a megcsonkított szobrot elszállították és beolvasztották. A talapzata 1964-ig maradt a helyén, a kastélykert közelében, akkor a csatornázások miatt végleg eltávolították.
Nagykárolyban jelenleg két Kölcseyt idéző emléktábla is található, az első 2001-ből, a második 2004-ből való. Az elsőn elírták a költő halálának évét: 1839.
Kölcsey-szobrot Csapó Sándor szatmári rajztanár is készített. Ez mellszobor, gipszöntvény volt, amelyet az 1957-es évfodulós ünnepségen állítottak ki más festményekkel, dokumentumokkal együtt a református gimnázium tornatermében. Ebből az alkalomból készített ugyancsak ő emlékérmeket, amelyekkel az iskola legjobb tanulóit, legeredményesebb sportolóit tüntették ki.
A Muzsnay Árpád által szervezett irodalmi megemlékezések, zarándoklatok, tanácskozások sorában kiemelkedő helyet foglalnak el a sződemeteri megemlékezések augusztus 8-án, a költő születésnapján és január 22-én, a magyar kultúra napján. Kő Pál Kölcsey-szobrát 1991-ben leplezték le a budapesti VI. kerületi Kölcsey Ferenc Gimnáziumban. A mű másolata a sződemeteri református templom kertjében látható, mintegy 150 méterre a költő szülőházától.
Ne feledkezzünk meg Gellért Sándor Kölcsey című kötetéről (Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004), amelyben a szerző röviden, lényegretörően így jellemzi a megye nagy szülöttét: „Teljes ember volt.”
Szatmárnémetiben természetesen volt Kölcsey utca is, szemben a Kálvin térrel, ez később a Decebal, Puskin, Rozelor és a Iuliu Maniu nevet kapta.
1863 táján, halálának 25. évfordulója közeledtével született Szatmáron a döntés, hogy szobrot állítanak neki a város főterén, a tornyos házzal szemben, ahol egy ideig dolgozott. Ennek szorgalmazója Gyene Károly, a Szatmár Megyei Gazdasági Egyesület pénztárnoka volt. Ő rendelte meg a mellszobrot Budapesten, Gerenday Antal műhelyében. Hat ládába csomagolva Debrecenig vasúton, onnan Szatmárig szekereken szállították. Az avatóünnepségnek országos jellege volt, hiszen több vármegye, a Magyar Tudományos Akadémia, országos tudományos és művészeti társaságok képviselői is Szatmárra jöttek ebből az alkalomból.
A szoboravató társaság délben a Zöldfa fogadóban (ez a mai „fehér ház” helyén állt), valamint a Korona Szálló vendéglőjében (a művészeti múzeummal szemben) fogyasztotta el a díszebédet. A mozsárágyú dörgésével, tűzijátékkal kísért felvonulás a város akkori legdíszesebb, legforgalmasabb utcáján, a Széchenyi utcán (ahol a püspöki palota van) zajlott, a főtértől a Sétatérig. Az igazsághoz tartozik, hogy nem volt ez még igazi köztéri szobor, formája, karcsúsága miatt inkább síremléket idézett. Ezt a jelleget tovább fokozta a talapzatot körbevevő vasrács, amire természetesen szükség volt, hiszen védeni kellett az alkotást a forgalmas, zsúfolt piactér nyüzsgésétől. Mivel nem igazán érvényesült az akkor még csupasz téren, áthelyezték a Láncos-templom előtti kis parkba.
Az impériumváltás után lefejezték a szobrot, a maradványait pedig átköltöztették a templom mögötti kis térre. Évtizedekig állt ott az intolerancia, az értelmetlen agresszivitás mementójaként, e sorok írója az ötvenes években a református gimnázium (akkor Fiúlíceum) tanulójaként naponta látta. Többek között az ilyen emlékek erősítik meg az emberekben a hagyományok tiszteletét. Erre a kommunista vezetők is ráérezhettek, mert később csendben, váratlanul elhordatták a csonka szobrot. Múzeumba került, a talapzat, az oszlop és a megcsonkított szobor jelenleg a Vécsey-ház (művészeti múzeum) udvarán tekinthető meg.
A nagyobb közösségek számára fontos jelképek elpusztíthatatlanok. A szatmári magyarság az 1989-as változások után elsőrendű feladatának — az érdekképviselet megteremtése, a magyar nyelvű középiskolák újraalakítása mellett — a Kölcsey-szobor újraállítását tekintette. 1991-ben meg is történt, több ezren vettünk részt azon a megható ünnepségen, amelyen leleplezték az újraállított Kölcsey-szobrot, Lakatos Pál szatmári származású szobrászművész alkotását. Ahogyan az első szoborállításnak a mindenese Gyene Károly volt, ennek is volt lelkes kezdeményezője, élharcosa, szószólója Ligeti László Zoltán tanár úr személyében, aki a szatmári Kölcsey-kultusz egyik legkövetkezetesebb ápolója volt. A véndiákszövetség újraalapítójaként, tiszteletbeli elnökeként azt javasolta, hogy Kölcsey Ferencről nevezzék el azt. Többen kifogásolták ezt azzal az indoklással, hogy Szatmáron már van Kölcsey-szobor, Kölcsey Kör, Kölcsey Ferenc Főgimnázium. Miért viselje akkor ugyanezt a nevet a véndiákszövetség? — kérdezték. Ligeti elmosolyodott, és nagyon röviden, de határozottan válaszolt: „Csak!”
A szobor harmonikus formavilágú, klasszicista példákat idéző, egységes, kiváló munka, amely nem annyira a hasonlóságot, sokkal inkább Kölcsey szellemiségét sugározza. Menet közben pályázattal szerették volna eldönteni a kezdeményezők, hogy végső soron ki készítse el a szobrot, de amikor Ligeti meglátta Lakatos szobortervét, ennyit mondott: „Nincs szükség pályázatra, ez marad.”
A fentieket olvasva sokan gondolhatják, hogy elszánt vezéregyéniség, megfellebbezhetetlen tekintély volt a városban. Valójában egy halk szavú, kiváló pedagógus, sportember, köztiszteletben álló személyiség volt. Az általa létrehozott véndiákszövetség megbeszélésein csak ritkán, röviden szólalt meg, sohasem önös érdekből beszélt. Mindenki tudta róla, hogy Kölcseyhez hasonlóan hosszú távon, kitartóan olyan értékek mellett kötelezte el magát, amelyek a közösség szolgálatában állnak.
Muhi Sándor / frissujsag.ro
A legtöbb szatmári lakos számára nyilvánvaló, hogy Kölcsey Ferenc ezer szállal kötődik a térséghez. Megyénkben született, itt éltek ősei, tevékenységének legjelentősebb része is ide kötődik, itt halt meg. Költő, író, politikus, vármegyei főjegyző, követ, nyelvész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Kisfaludy Társaság alapító tagja, korának egyik legkiválóbb szónoka volt.
A szatmári Református Gimnáziumnak jelentős gyűjteménye volt Kölcsey-relikviákból, amelyeket egy ideig más értékes tárgyakkal együtt az Ormos házban őriztek, majd ezek a városi, később a megyei múzeum tulajdonába kerültek. Az ötvenes években az Ormos házban őrzött gyűjtemények felügyelője, gondnoka Ligeti L. Zoltán tanár úr, az egykori igazgató fia volt. A színház utcájának az oldalán, a papírkereskedés helyén, a Petőfi-emléktábla közelében volt a bejárata.
Szatmáron is volt Kölcsey Kör, 1933-ból őrzök egy Tereh Gézának írott levelet a vezetősége részéről. A szatmári kört 1862-ben kezdeményezték, de valójában csak 1892-től működött. Ligeti L. Zoltán javaslatára alapították újra a rendszerváltás után.
Tanulságos történet az 1957-es iskolai névadás. A szatmári Fiúlíceum a Kölcsey nevet egy évvel az 1956-os események után csak úgy kaphatta meg, hogy a bukaresti főnököknek fogalmuk sem volt arról, hogy valójában ki volt. 1961-ig, a M. Eminescu Líceummal való egyesítésig viselte ezt a nevet, majd az 1989-es változások után kapta vissza és tartotta meg a mai napig.
Szatmárnémeti rendelt egy Kölcseyt ábrázoló egész alakos festményt a 19. század végén Bartók Lajostól, amelyet a közelmúltig a megyei múzeumban őriztek. Ilyés Gyula porgármesterségének idején az iskola a Boromisza konviktus épületébe költözött, ide kapták a frissen restaurált festményt, amely jelenleg is a tanári szobában tekinthető meg.
Szatmárnémeti egy Kölcseyt ábrázoló mellszoborral büszkélkedhetett a 19. században. Nagykárolynak volt egy ennél jóval impozánsabb, egész alakos, a talapzattal együtt négy meter magas szobra, Kallós Ede alkotása, amelyet a Millenium tiszteletére állítottak 1897-ben. Ezt 1934-ben ismeretlen tettesek lefejezték, a megcsonkított szobrot elszállították és beolvasztották. A talapzata 1964-ig maradt a helyén, a kastélykert közelében, akkor a csatornázások miatt végleg eltávolították.
Nagykárolyban jelenleg két Kölcseyt idéző emléktábla is található, az első 2001-ből, a második 2004-ből való. Az elsőn elírták a költő halálának évét: 1839.
Kölcsey-szobrot Csapó Sándor szatmári rajztanár is készített. Ez mellszobor, gipszöntvény volt, amelyet az 1957-es évfodulós ünnepségen állítottak ki más festményekkel, dokumentumokkal együtt a református gimnázium tornatermében. Ebből az alkalomból készített ugyancsak ő emlékérmeket, amelyekkel az iskola legjobb tanulóit, legeredményesebb sportolóit tüntették ki.
A Muzsnay Árpád által szervezett irodalmi megemlékezések, zarándoklatok, tanácskozások sorában kiemelkedő helyet foglalnak el a sződemeteri megemlékezések augusztus 8-án, a költő születésnapján és január 22-én, a magyar kultúra napján. Kő Pál Kölcsey-szobrát 1991-ben leplezték le a budapesti VI. kerületi Kölcsey Ferenc Gimnáziumban. A mű másolata a sződemeteri református templom kertjében látható, mintegy 150 méterre a költő szülőházától.
Ne feledkezzünk meg Gellért Sándor Kölcsey című kötetéről (Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004), amelyben a szerző röviden, lényegretörően így jellemzi a megye nagy szülöttét: „Teljes ember volt.”
Szatmárnémetiben természetesen volt Kölcsey utca is, szemben a Kálvin térrel, ez később a Decebal, Puskin, Rozelor és a Iuliu Maniu nevet kapta.
1863 táján, halálának 25. évfordulója közeledtével született Szatmáron a döntés, hogy szobrot állítanak neki a város főterén, a tornyos házzal szemben, ahol egy ideig dolgozott. Ennek szorgalmazója Gyene Károly, a Szatmár Megyei Gazdasági Egyesület pénztárnoka volt. Ő rendelte meg a mellszobrot Budapesten, Gerenday Antal műhelyében. Hat ládába csomagolva Debrecenig vasúton, onnan Szatmárig szekereken szállították. Az avatóünnepségnek országos jellege volt, hiszen több vármegye, a Magyar Tudományos Akadémia, országos tudományos és művészeti társaságok képviselői is Szatmárra jöttek ebből az alkalomból.
A szoboravató társaság délben a Zöldfa fogadóban (ez a mai „fehér ház” helyén állt), valamint a Korona Szálló vendéglőjében (a művészeti múzeummal szemben) fogyasztotta el a díszebédet. A mozsárágyú dörgésével, tűzijátékkal kísért felvonulás a város akkori legdíszesebb, legforgalmasabb utcáján, a Széchenyi utcán (ahol a püspöki palota van) zajlott, a főtértől a Sétatérig. Az igazsághoz tartozik, hogy nem volt ez még igazi köztéri szobor, formája, karcsúsága miatt inkább síremléket idézett. Ezt a jelleget tovább fokozta a talapzatot körbevevő vasrács, amire természetesen szükség volt, hiszen védeni kellett az alkotást a forgalmas, zsúfolt piactér nyüzsgésétől. Mivel nem igazán érvényesült az akkor még csupasz téren, áthelyezték a Láncos-templom előtti kis parkba.
Az impériumváltás után lefejezték a szobrot, a maradványait pedig átköltöztették a templom mögötti kis térre. Évtizedekig állt ott az intolerancia, az értelmetlen agresszivitás mementójaként, e sorok írója az ötvenes években a református gimnázium (akkor Fiúlíceum) tanulójaként naponta látta. Többek között az ilyen emlékek erősítik meg az emberekben a hagyományok tiszteletét. Erre a kommunista vezetők is ráérezhettek, mert később csendben, váratlanul elhordatták a csonka szobrot. Múzeumba került, a talapzat, az oszlop és a megcsonkított szobor jelenleg a Vécsey-ház (művészeti múzeum) udvarán tekinthető meg.
A nagyobb közösségek számára fontos jelképek elpusztíthatatlanok. A szatmári magyarság az 1989-as változások után elsőrendű feladatának — az érdekképviselet megteremtése, a magyar nyelvű középiskolák újraalakítása mellett — a Kölcsey-szobor újraállítását tekintette. 1991-ben meg is történt, több ezren vettünk részt azon a megható ünnepségen, amelyen leleplezték az újraállított Kölcsey-szobrot, Lakatos Pál szatmári származású szobrászművész alkotását. Ahogyan az első szoborállításnak a mindenese Gyene Károly volt, ennek is volt lelkes kezdeményezője, élharcosa, szószólója Ligeti László Zoltán tanár úr személyében, aki a szatmári Kölcsey-kultusz egyik legkövetkezetesebb ápolója volt. A véndiákszövetség újraalapítójaként, tiszteletbeli elnökeként azt javasolta, hogy Kölcsey Ferencről nevezzék el azt. Többen kifogásolták ezt azzal az indoklással, hogy Szatmáron már van Kölcsey-szobor, Kölcsey Kör, Kölcsey Ferenc Főgimnázium. Miért viselje akkor ugyanezt a nevet a véndiákszövetség? — kérdezték. Ligeti elmosolyodott, és nagyon röviden, de határozottan válaszolt: „Csak!”
A szobor harmonikus formavilágú, klasszicista példákat idéző, egységes, kiváló munka, amely nem annyira a hasonlóságot, sokkal inkább Kölcsey szellemiségét sugározza. Menet közben pályázattal szerették volna eldönteni a kezdeményezők, hogy végső soron ki készítse el a szobrot, de amikor Ligeti meglátta Lakatos szobortervét, ennyit mondott: „Nincs szükség pályázatra, ez marad.”
A fentieket olvasva sokan gondolhatják, hogy elszánt vezéregyéniség, megfellebbezhetetlen tekintély volt a városban. Valójában egy halk szavú, kiváló pedagógus, sportember, köztiszteletben álló személyiség volt. Az általa létrehozott véndiákszövetség megbeszélésein csak ritkán, röviden szólalt meg, sohasem önös érdekből beszélt. Mindenki tudta róla, hogy Kölcseyhez hasonlóan hosszú távon, kitartóan olyan értékek mellett kötelezte el magát, amelyek a közösség szolgálatában állnak.
Muhi Sándor / frissujsag.ro
2017. szeptember 18.
KISEBBSÉGBEN: Az erdélyi magyar oktatás néhány jellegzetessége (3.)
4. Janus-arcú előírások
Az új oktatási szerkezettel esély lett volna a tartalmi változtatásokra is. Szükség volt erre, hiszen az anyagmennyiség a „régi-új” tankönyvekben túlzsúfolt, rengeteg a fölös információ, amely a mechanikus tanulást indukálja és nem hagy időt az új ismeretek alkalmazására, bevésésére, a képességfejlesztésre. Az új iskolaszerkezet, akarva-akaratlan új tankönyveket is eredményezett volna. Vagy legalább a régieket nehezen lehetett volna újként „eladni”.
A tervezet ránk vonatkozó fejezetében az olvasó pozitív vonatkozásokat is talál. Mint például az a cikkely, amely előírta, hogy a kisebbségi oktatásban önálló, anyanyelvű óvodákat és iskolákat lehet szervezni. Az 1985 és 1989 közötti időszak óta ez volt az első olyan tervezet vagy törvény, amely ezt a jogot - expresszis verbisz – megfogalmazta.
2011 elején az államfő kihirdette az új tanügyi törvényt. Az a:Monitorul Oficial Partea I. (Hivatalos Közlöny Első rész) 2011. január 18-i számában jelent meg. A kisebbségi oktatás viszonylatában a diszkriminatív cikkelyek nélkül. Ezzel az erdélyi magyarság több évtizedes elvárása valósult meg, amelyet állami, politikai, civil szervezeteink, egyházaink közös erőfeszítése kényszerített ki.
Bármennyire is furcsának tűnhet, az új, hatályban lévő törvénnyel ma már érdektelen hosszan foglalkoznunk. Az történt, hogy 2012-ben jött az új kormány és a 365 cikkelyből négy kormányhatározat kibocsátásával megváltoztatott több, mint 150-et. Teljesen „véletlenül” éppen azokat a cikkelyeket, amelyek előre mutatók voltak/lehettek volna, még alkalmazásuk előtt kilúgozták. Az oktatás szerkezete újból a 4+4+4 lett, a decentralizálást és az iskolák autonómiáját megnyirbálták stb. A szabályzókat, kevés kivétellel, a 84/1995-ös törvény szintjére alakították vissza. Az ellenállás mind politikai szinten, mind a szaktárcán belül mindvégig eredménytelen maradt, mivel a „többség” a visszarendeződés mellett döntött.
A kisebbségi fejezet szerencsére változatlan maradt. Különben az 1/2011-es törvénynek ez az egyetlen olyan része, amelybe a 2012-ben kinevezett kormány nem mászott bele. Az első két évben feltehetően azért, mert az RMDSZ a kormánykoalícióban volt. Miután az RMDSZ 2014 végén kilépett a kormányból, a kisebbségi fejezet bizonyosan a hatalom időleges érdektelensége miatt nem változott. Talán ez minél hosszabb ideig így is marad. Ha túl optimista lennék, azt remélhetném, hogy Romániában, legalább a kisebbségi oktatás háza táján, a normalitás időszaka érkezett el... Ugyanakkor kétkedésre is okom van, mert például a Tanügyminisztériumban működő Kisebbségi Államtitkárságot annak ellenére, hogy a kormánykoalíció átalakult, meghagyta az új kormány, de hatáskörét annyira megnyirbálta, hogy jelenleg már csak üres, kirakat intézményről beszélhetünk. Konkrét visszaminősítést is végeztek, hiszen állásokat vettek el a Kisebbségi Államtitkárságtól. A Kisebbségi Főosztályt is évekig Osztályként működtették. Látszat kompenzálásként a jelenlegi minisztériumi organigramjában a Kisebbségi Osztály újra Főosztállyá alakult egy másik, nem kisebbségi oktatással foglalkozó osztállyal összevont állapotban. Jelenleg főosztályvezető nélkül.
A két cikkelyből (45-46.) és 17 pontból álló kisebbségi fejezet mindenik szabályzóját nem sorolhatom fel, de a legfontosabbakat megemlítem. A kisebbségeknek joguk van önálló intézmények szervezésére, a román nyelv és irodalmon kívül minden tantárgyat anyanyelven taníthatnak, az állam nyelvét sajátos módszerek alapján kell oktatni, minden vizsgát azon a nyelven lehet letenni, amelyen az illető kisebbségi diák tanult, az iskolák vezetését az illető kisebbségek sorából választott igazgatók/aligazgatók látják el. Külön „érdekesség”, hogy a törvény egy későbbi cikkelyében ezzel ellentmondó szabályozó szerepel, amely szerint a kisebbségi iskolák vezetőinek csak az illető kisebbségek nyelvét kell ismerniük, többé vagy kevésbé. Az igazgatók esetében többé, az aligazgatókéban kevésbé. Magyarán: az egyik kezével ad a törvény kisebbségi oktatásnak, a másikkal pedig elvesz.
Létezik egy olyan előírás is, amelyet a szaktárca nem ültetett gyakorlatba. A törvény értelmében az Országos Neveléstudományi Intézet keretében létre kell hozni egykisebbségi oktatással foglalkozó részleget. Ez mindmáig nem alakult meg. (Egyszer majd ennek a történetnek a részletesebb elemzésére is időt fogok szakítani.). Itt most csak annyit, hogy az első törvénytervezetet egy kisebbségi oktatási intézet létrehozására az akkori kisebbségi államtitkár, Béres András kérésére én fogalmaztam 1997-ben. Azaz éppen 20 (húsz) éve. Mindmáig eredménytelenül.
Az 1/2011-es törvény a magyar felsőoktatásba mind szervezési, mind a működési szabályzók szempontjából több hasznos újítást vezetett be. Például a 132/5-ös cikkely értelmében a kormány az oktatási tárca javaslatára, a szenátus konzultálásával létrehozhat egyetemi karokat. Azt viszont a mai napig nehezményezzük, hogy a törvény előírásait a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nem alkalmazta. Ezért azok a diákok, akik az elméleti előadásokat magyarul hallgatják, a kórházi gyakorlaton csak az állam nyelvét használhatják. Vagyis mindezidáig a törvény és az egyetemi autonómia ütköztetéséből az Egyetem Szenátusa került ki győztesen. Úgy tűnik, a „sajátos” romániai demokráciába nemcsak a Janus-arcú törvény cikkelyek, hanem a törvény be nem tartása is belefér.
5. Iskolahálózati és beiskolázási vonatkozások
Az oktatás szempontjából a gyerek a legfontosabb, mert ha létezik, akkor lesz is ahol tanuljon, aki tanítsa. Az is kialakul, hogymit és hogyan fog elsajátítani. Csakhogy az utóbbi évtizedekben éppen a gyerekek száma csappant. Méghozzá drasztikusan. Így van ez Romániában országosan, és így van, sajnos, a magyarul tanuló gyerekek vonatkozásában is. Elszomorító tendencia, de az ember nem tehet úgy, mint a strucc. Attól, hogy nem veszünk valamiről tudomást, a probléma még probléma marad. Azt pedig valamilyen formában kezelni illenék.
Nézzük az adatokat. Az 1990—1991-es és a 2014—2015-ös tanévek magyarul oktató iskolahálózati és beiskolázási adatait hasonlítjuk össze. Vagyis egy negyedszázad mutatóit elemezzük.
Először az iskolahálózatot vallatjuk. (Lásd a 2-es számú táblázat adatait.).
Tanév Összesen magyar nyelven...........Ebből:
Óvodák Általános iskolák Középiskolák Szakiskolák
1990-1991 2358........... 1094 1100 136 28
2014-2015 1419.... ....... 524 698 154 43
Különbség -939.... ....... -570 -402 +18 +15
2-es számú táblázat
1. Amint a számok mutatják, 2015-re a Romániában magyarul tanulni akaró diák már csak 1419 oktatási egységgel(tagozattal) rendelkezik. Nyilván ezt úgy is be lehet állítani, ahogyan a hatalom azt Romániában beállítja. Hogy: lám mekkora kegyet gyakorol a román állam a magyar kisebbséggel. Több, mint 1400 iskolában tanulhatnak anyanyelven. Az ilyen és e fajta csúsztatások külföldön és belföldön egyaránt jól mutatnak. Mert nem tudják, vagy nem akarják tudni az igazságot. Eszerint az 1990—1991-es tanévhez viszonyítva, sajnos, 39,8%-os visszaesést jegyzünk. Itt meg kell említenünk azt a tényt is, hogy az elmúlt időszakban, többnyire pénzspórlás végett, „megalkották” az ú.n. jogi személyiséggel rendelkező és jogi személyiséggel nem rendelkező iskolákat. Ez utóbbiakban páldául már nincs iskolaigazgató, nincs pecsét stb. A legtöbb ilyen esetben kis- és többnyire vidéki iskolákról van szó. Ezeket az állam ott hagyta ebek harmincadjára. A hálózati mutatók az állandó jellegű változtatások miatt, főként az óvodák és a kisiskolák szempontjából nem mindig relevánsak. Mert hol csak a jogi személyiséggel rendelkező iskolákról szólnak, hol minden iskolaépületről.
2. Az óvodák, az általános iskolák és a szakiskolák száma tehát kisebb lett. Az adatok az óvodák és az általános iskolák esetében jelentős eltérést mutatnak. Vagyis éppen azokon az az oktatási fokozatokon, ahol a magyar gyerekek többsége található. Jelenleg 52,1%-kal kevesebb óvoda működik, illetve az általános iskolák száma 36,5%-kal csökkent. A szakiskolák száma 15-tel lett több. A szakoktatást 1989 után a fölfelé ívelés és a visszaesés váltakozása jellemezte. Erre vonatkozó utalásokat írásom már tartalmaz. Itt és most, ha elegánsan akarunk fogalmazni, elmondhatjuk, hogy a szakiskolai hálózat fejlődése az utóbbi huszonöt évben különbözött az iskolahálózat általános fejlődésétől.
A középiskolák száma 18-cal növekedett (13,2%). Ezt pozitívan értékelhetjük, de sajnos, amint látni fogjuk, a diáklétszám ennek ellenére csökkent. Vagyis több iskolában kevesebb tanulót tartunk nyilván.
b) Lássuk a beiskolázási számokat (A 3-as számú táblázat). Ezek hűebben tükrözik a valóságot, mint az iskolahálózat adatai, mert példának okáért, egy iskolában tanulhat 1000 vagy éppen 100 gyerek is. A hálózat adatai szerint mindkét esetben egy-egy iskoláról beszélünk.
Tanév Összesen magyar nyelven Ebből:
Óvodában Általános iskolában Középiskolában Szakiskolában
1990-1991 236 708 47 600 142 591 41 367 5150
2014-2015 159 555 34 001 93 031 28 219 4304
Különbség -77 153 -13 599 -49 560 -13 148 -846
3-as számú táblázat
1. A vizsgált időszakban a magyarul tanuló óvodások és iskolások száma tehát 77 153-mal lett kevesebb. Ez 32,5%. Ha másképp számolok, akkor legalább 3 857 osztály szűnt meg, ami 570 pedagógus állását jelentette.
2. Számbelileg a legnagyobb különbséget, a -49 560-at, az általános oktatásban találtuk.
3. Ha az arányokat tekintjük, a következő képet kapjuk: a magyar óvodákban 28,5%-kal, az általános iskolákban 34,7%-kal, a líceumokban 31,7%-kal, a szakoktatásban 16,4%-kal lett kevesebb gyerek. Az általános oktatásban az arányszám meghaladja az átlag 32,5%-os átlagos csökkenést, a többi oktatási fokon pedig az alatt marad.
A csökkenési tendencia okát/okait itt és most nehéz lenne elemezni. Legalább egy dolgot azonban érdemes figyelembe vennünk. Összehasonlítottam az 1992-es és a 2002-es népszámlálás adatait. A szemléletesség kedvéért táblázat formájában. Íme: (Lásd a 4-es számú táblázat adatait).
..................... .....................Romániában összesen.....................Magyar nemzetiségű
1992-es népszámlálás.....................22 760 449.....................1 620 199
2002-es népszámlálás.....................21 680 974.....................1 431 807
Különbség.....................-1 079 475.....................-188 392
Csökkenés %-ban.............. .......4,74........ .............11,62
4-es számú táblázat
Vagyis Románia magyar nemzetiségű lakossága 1992 és 2002 között, azaz tíz év alatt, 188 392-vel lett kevesebb (11,62%). A magyar nemzetiségű lakosság fogyása a vizsgált időszakban több, mint kétszer múlta felül az ország lakosságának csökkenését. Vajon mi okból történt ez így? A kérdésfelvetés megválaszolása ennek az írásnak a kereteit meghaladja. Viszont a tanulók létszámának vizsgálatában elengedhetetlen.
Összehasonlítottam a tanuló létszám alakulását is. Íme: (Lásd az 5-ös számú táblázat adatait.).
..................... .....................Romániában összesen..................... Magyarul tanul
1990-1991..................... 4 843 569..................... 236 708
1998-1999..................... 4 223 444..................... 197 279
Különbség..................... -620 125..................... -36 429
Csökkenés %-ban.............. ....... 12,8........ ............. 16,65
5-ös számú táblázat
1. Tehát az egyik oka annak, hogy tíz év alatt a magyarul tanuló gyerekek száma 16,65%-kal lett kevesebb, a magyar népesség 11,62%-os csökkenése.
2. A fennmaradó 5,03%-nak egyéb okai vannak/lehetnek. Vajon a magyarok kevesebb gyermeket vállalnak, mint az ország többi lakosa? Vagy többen vándoroltak külföldre? Talán a téma részletezése a szociológusainkat érdekelni fogja...
Ezek a szomorú tények. Marad a kérdés, hogy mit lehet/lehetne tenni annak érdekében, hogy az iskolahálózat és a beiskolázás legalább stabilizálódjék? Először is Erdélyben, de méginkább az egész Romániában olyan életkörülményeket kellene teremteni, hogy fiataljaink itthon maradjanak. Sajnos, ebbe az oktatás csak közvetve és csak hosszú távon „szállhat be”. Az ilyen hosszúlejáratú segítséget politikusaink nem szeretik. Nekik azonnal kell minden. Mi az, amit ma tehetünk? Köztudott, hogy a legnagyobb veszély a vidéki iskoláinkra leselkedik. Ez azért fontos, mert az erdélyi magyarság fele vidéken él. Amint az általunk elemzett paraméterek is szemléltették, a gyermeklétszám csökkenése miatt iskoláink egyre-másra működésképtelenné válnak. Esetenként a törvény megengedi, hogy a létszám alatti iskolákat, osztályokat ideig-óráig működtetni tudjuk. Amíg erre lehetőség mutatkozik, ki kell ezt használni, mert aki időt nyer, életet nyer, tartja a népi bölcsesség.
A statisztikák ismeretében sem könnyű eldönteni, hogy vidéki iskoláink esetében mi a jó megoldás? Az bizonyos, hogy a járható út az a községközpontokban megerősített, jól fölszerelt iskolák léte és eredményes, minőségi munkát végző tanárok alkalmazása, motiválása volna. Több, mint két évtizede állítom, hogy megoldást az állami dotációval fölszerelt, fejlett infrastruktúrával rendelkező iskolaközpontok jelentenék/jelenthetnék. Ez a folyamat 2004—2005-ben beindult, majd pénzhiány miatt abbamaradt. Egy biztos, azoknak a vidékeknek, amelyek nem szeretnének iskola nélkül maradni, azon kell/kellene gondolkodniuk, hogy számukra melyik a megfelelő megoldás. A gyermekeik beiskolázását a helyi vezetés, a falu közössége tudja-e, és hogyan tudja biztosítani?
A román vagy a magyar állam, az RMDSZ, az RMPSZ, az egyházak, a civil szervezetek segítenek vagy próbálnak segíteni. De ez csak abban az esetben lehetséges, ha helyben világos, hogy melyik irányba szeretnének elindulni/haladni.
A magyar állam, főként 2000 után, sokat tett az erdélyi magyar-, valamint a szórvány megyék magyar iskoláinak megmaradása érdekében. Például erkölcsi és anyagi hasznot húzott az erdélyi magyar oktatás abból, hogy a magyar kormány a 2015-ös esztendőt a szakoktatás évének minősítette és ezáltal tudást és pénzt pumpált ebbe a szakágba. Fő támogatója volt annak a szórványkollégium hálózat létrehozásának és működtetésének, amely nélkül főként Segesvár és környéke, Szamosújvár, a Mezőség vagy Magyarlapád ma biztosan kevesebb magyar iskolával és tanulóval rendelkezne. A szórványba szinte a 24. órában érkezett a jelentős segítség, mert ott, az utóbbi 25 esztendőben, a magyar nyelvű iskoláink 48,7%-a szűnt meg, a tanuló létszám pedig a még működő iskolákban 34,7%-kal lett kisebb... (V.ö. Murvai László: Oktatásunk háza táján. Csíkszereda, Magister Kiadó, 2014. 220—228.)
A számbeli apadás egyik oka az, hogy a magyarság jórésze, főként az értelmiség, elvándorolt Dél-Erdély, a Bánság vagy Máramaros vidékeiről. A helyben maradók pedig 30-60%-ban vegyes házasságban élnek. A vegyes családok gyerekei többnyire asszimilálódnak.
Marad a kérdés, mi történik azzal a faluval, amelyikben megszűnik az iskola? Még végiggondolni is rossz...
Mit lehetne tenni a kicsi falvak érdekében? Ahol nincs mód állami iskolát működtetni, az egyház támogatásával létesített elemi iskolák lennének/lehetnének azok, amelyek hézagpótló szerepet vállalhatnának. Az ú.n. népiskolák visszaállítása kántortanítói munkakörrel segítene abban, hogy kicsi helységeink ne maradjanak világító „fáklya” nélkül. (Lásd erről bővebben.Vetési László: Szórványstratégia – Nemzetstratégia. In: Magyar Kisebbség6. 3—21.)
6. Tartalmi vonatkozások
A romániai magyar oktatás tartalmi kérdéseit az 1/2011-es törvény módosított formájának a 46. cikkelye, illetve azok alkalmazását az 5671/2012-es metodológia szabályozza. (Lásd erről még az 1-es alfejezetet).
Fentebb már szóltunk ezekről a jogokról, de nem érdektelen kissé részletezni ezeket a kérdéseket. (Lásd erről még írásom második alpontját.). Eszerint a tanítás nyelve minden tantárgy esetében a magyar, kivéve a román nyelv és irodalmat. Ez az 1/2011-es törvény egyik legnagyobb vívmánya, mert az 1924-es tanügyi törvény óta pl. Románia történelmét és földrajzát a kisebbségi tannyelvű iskolákban is románul tanították. A szakoktatásban hosszabb-rövidebb ideig, a szaktantárgyakat szintén románul kellett oktatni.
Az anyanyelv, a magyar nyelv és irodalom tantárgyát, a magyar nemzeti kisebbség történelmét és hagyományait, valamint az ének—zene tantárgyát a tanárok sajátos tantervek és tankönyvek alapján tervezik meg. Ezeknek a kidolgozása az évek során nagyon sok vitát, nyílt konfrontációt generált. A román párt vagy állami vezetők részéről olyan kérdések merültek föl, hogy miért tanítjuk Romániában a magyar irodalmat? Elég lenne a román költőket és írókat magyarul tanítani. Hogy még nem fordítottak le mindent? Annyi baj legyen, mondták, majd lefordítják. Addig tanulhatják azt, ami létezik magyarul, mert az is nagyon érdekes. Ezek, és az ezekhez hasonló „javaslatok” többször a „jóindulat” köntösét is magukra öltötték. Az ének—zene kapcsán fölvetették pl., hogy minek nehezítsük a gyermekek helyzetét azzal, hogy magyar ének—zenét is tanítunk nekik. Ezzel csak a tanóráik számát szaporítjuk. Hiszen ők amúgy is tanulják azt a szép, értékes, nevelő jellegű és ráadásul hazai román zenét.
A szaktantárgyaknak az állam nyelvén történő tanítása meg éppen ideológiai ruhában jelent meg. Romániában egy közös nyelvlétezik, állították, a munka nyelve. Tanuljon ezen a nyelven minden romániai gyermek. Ebben implicite az is benne foglaltatott, hogy a kisebbségi gyermek ne tanuljon anyanyelven.
Végül néhány megjegyzés a román nyelv és irodalom tanításáról. Köztudott, hogy az ország azon tájegységeiben, ahol a magyarság nagyobb számban és összefüggő közösségben él, románul a magyar gyerek nem nagyon hall. Nagy általánosságban az iskolában tanul/tanulhat meg ezen a nyelven kommunikálni. Egyszerűen azért, mert máshol nincs lehetősége arra, hogy ezt a nyelvet használja. Az iskolában pedig a román gyerekek anyanyevi tantervei és tankönyvei alapján próbálják tanítani őt. Arról, hogy ez a nyelvtanítás szempontjából mennyire hátrányos, gondolom nem szükséges hosszan értekeznem. Azt azért megemlítem, hogy a Nyelvek Közös Európai Keretrendszere is egy nyelv elsajátítását az alapfokú nyelvismeretek oktatásával indítja, nem pedig az anyanyelv ismeretére építő tantervvel. Fölmerül a kérdés, hogy miért kell ezt újra meg újra fölvetnünk? Azért, mert bár az 1/2011-es törvény előírja azt, hogy a román nyelvet a magyar iskolákban sajátos tantervek alapján kell tanítani, ez a mai napig nem így történik. Véletlenül vagy szándékosan?
De nézzük, hogyan alakult az utóbbi három—négy évtizedben a román nyelv és irodalom tanítása? Azért, hogy ne felejtődjék el, megemlítem, hogy volt olyan időszak (1970—1982), amikor a sajátos román nyelv és irodalom tanterveit az I—VIII. osztály számára intézményesen készítették el, és sajátos tantervek és tankönyvek alapján oktatták. Félreértés ne essék, távol áll tőlem, hogy a régi időket dicsőítsem, de az sem válik hasznára senkinek, ha a fürdővízzel a gyermeket is kiönti. Abban az időben olyan országos intézet is működött, amelyben tanterveket írtak a romániai iskolák számára. Ennek az intézetnek volt egy olyan fiókintézete, amely a sajátos magyar tantárgyak tanításának kidolgozását kapta feladatul (magyar, ének—zene és román). Olyan szaktekintélyek dolgoztak ebben az intézetben, mint Kuszálik Piroska, Balla Sára, Péterfy Emília vagy Tibád Levente. Sajnálattal jegyezzük meg, hogy ez akkor lehetséges volt, ma nem az. Ma csak egy ú.n. Országos Neveléstudományi Intézet létezik, amely elsősorban nem tantervkészítéssel foglalkozik. De ha ezt tenné, számunkra akkor sem lenne sok haszna, mert bár a Tanügyi Törvény előírja, hogy legyen ennek az intézetnek kisebbségi részlege is, öt vagy inkább már hat év alatt nem sikerült ezt megvalósítani.
A sajnálatos kitérő után nézzük, miként alakult a nemzeti kisebbségek, de mondhatunk nyugodtan magyart, mert a többi kisebbséget ez a kérdés nem foglalkoztatja. Különben is a számon tartott romániai kisebbségek nyelvén tanulók 87%-a magyar. A nyolcvanas évek elején a diktatúra kiiktatta az oktatásból a sajátos tanterveket és tankönyveket. Az 1989-es hatalomváltás után kilenc évig tartott, mire a többség hajlandó volt megérteni, hogy legalább az elemi osztályok számára szükség van a sajátos román tantervekre és tankönyvekre. Az V—VIII. osztályok számára a 84/1995-ös törvény javított és újra kiadott változata valami „fából vaskarikát” írt elő. Nevezetesen azt, hogy a kisebbségek számára egységes román tantervek lesznek érvényben, de sajátos tankönyvek. Jóindulattal talán annyit lehet ebből érteni, hogy a tankönyv szerzői „könnyíthetnek” az egységes tantervek által előírt követelményrendszeren. Igen ám, de mi lesz a nyolcadikos záróvizsgával? Annak a tételeit nem a sajátos tankönyvek, hanem az egységes tantervek alapján állítják össze. Ezért csak kevés számú iskola igényelte ezeket a „sajátos” tankönyveket.
Az 1/2011-es törvény végre előírta, hogy a magyar iskolák számára a román nyelvet és irodalmat minden oktatási fokon sajátos tantervek és tankönyvek alapján kell oktatni.
Mi történt azóta? 2012-ben jelentős többletmunka árán egy munkacsoport elkészítette azokat a sajátos román tanterveket, amelyeket a törvény előír. A hivatalos elképzelés az volt, hogy az újonnan elkészített tantervek a 2012—2013-as tanévben a kezdő osztályokban (első, ötödik és kilencedik) hatályba lépnek, és a követelmény rendszerük alapján sajátos tankönyvek jelennek meg. Vagyis négy év alatt lehetővé válik a sajátos tantervek hatályba lépése. Erre jött a miniszteri döntés: az nem lehet, hogy a magyar iskolákban új tantervek, a román iskolában pedig a régiek alapján tanítsanak. (Pedig szerintünk az egyiknek a másikhoz semmi köze.). Az első osztályban elég bevezetni az új tanterveket és tankönyveket, szólt a megmásíthatatlan „verdiktum”. Ezzel ma ott tartunk, mint 1999-ben. Az elemi osztályokban sajátos tantervek alapján tanítanak. A minisztériumi terv szerint 2017—2018-ban a magyar ötödik osztályokba is bevezetik a sajátos tanterveket. Így, ha figyelembe vesszük a kimenő jelleget, a 2020—2021-es tanévben „már” a nyolcadikosok is a 2012-ben elkészített sajátos tantervek alapján, és az időközben vélhetően megjelenő sajátos tankönyvekből tanulnak majd. Ha mindez így marad, márpedig a helyzet javulására nem látok esélyt, 2024—2025-re már a középiskolákban is a sajátos tantervek lesznek érvényben. Másként fogalmazok: az új tantervek bevezetésére a minisztériumnak 13 évre van szüksége. Négy év helyett 13 év a törvényes előírások alkalmazására. Gondolom, nem túlzás, ha erről csak annyit mondok, hogy a kialakult helyzet egy Eugène Ionesco abszurd drámában is helyt tudna állani. Magyarán: a román állam egyfelől nehezményezi, hogy a magyar gyerekek nem beszélik jól a románt, emiatt aztán a vizsgákon gyenge eredményeket érnek el. Másfelől majdnem semmit nem tesz annak érdekében, hogy ez meg ne történjék. Sőt, ahol lehet, jeles vezetőin keresztül, akadályokat gördít az eredményes tanítás—tanulás útjába.
7. Zárszó helyett
Írásom problematikája és következtetései szerint optimisták semmiképp sem lehetünk. Jelenleg az erdélyi magyar oktatás egészéről, ha szomorúan, de nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy szórványosodik. Persze árnyalhatunk is. A tömbmagyarság városon még állja a sarat, de vidéken sokhelyütt már ezt sem mondhatjuk el. Sok mindenben nem reménykedhetünk. Talán abban, hogy az a 20% magyar tanuló, aki nem jár magyar iskolába, talál magának valamiféle motivációt és az anyanyelvű oktatás felé orientálódik. Ehhez viszont a magyar oktatásszínvonalának kellene javulnia. A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége sokat tesz a pedagógusok továbbképzésében. Nyugtázzuk ezt a tényt, de a jobb minőség elérése érdekében a többi hazai szakintézménynek is másféle árut kellene az oktatás asztalára tennie.
Maradjunk annyiban, hogy talán a fokozott odafigyelés, az okos intézkedések mégis adnak/adhatnak némi reményt.
Murvai László / maszol.ro
4. Janus-arcú előírások
Az új oktatási szerkezettel esély lett volna a tartalmi változtatásokra is. Szükség volt erre, hiszen az anyagmennyiség a „régi-új” tankönyvekben túlzsúfolt, rengeteg a fölös információ, amely a mechanikus tanulást indukálja és nem hagy időt az új ismeretek alkalmazására, bevésésére, a képességfejlesztésre. Az új iskolaszerkezet, akarva-akaratlan új tankönyveket is eredményezett volna. Vagy legalább a régieket nehezen lehetett volna újként „eladni”.
A tervezet ránk vonatkozó fejezetében az olvasó pozitív vonatkozásokat is talál. Mint például az a cikkely, amely előírta, hogy a kisebbségi oktatásban önálló, anyanyelvű óvodákat és iskolákat lehet szervezni. Az 1985 és 1989 közötti időszak óta ez volt az első olyan tervezet vagy törvény, amely ezt a jogot - expresszis verbisz – megfogalmazta.
2011 elején az államfő kihirdette az új tanügyi törvényt. Az a:Monitorul Oficial Partea I. (Hivatalos Közlöny Első rész) 2011. január 18-i számában jelent meg. A kisebbségi oktatás viszonylatában a diszkriminatív cikkelyek nélkül. Ezzel az erdélyi magyarság több évtizedes elvárása valósult meg, amelyet állami, politikai, civil szervezeteink, egyházaink közös erőfeszítése kényszerített ki.
Bármennyire is furcsának tűnhet, az új, hatályban lévő törvénnyel ma már érdektelen hosszan foglalkoznunk. Az történt, hogy 2012-ben jött az új kormány és a 365 cikkelyből négy kormányhatározat kibocsátásával megváltoztatott több, mint 150-et. Teljesen „véletlenül” éppen azokat a cikkelyeket, amelyek előre mutatók voltak/lehettek volna, még alkalmazásuk előtt kilúgozták. Az oktatás szerkezete újból a 4+4+4 lett, a decentralizálást és az iskolák autonómiáját megnyirbálták stb. A szabályzókat, kevés kivétellel, a 84/1995-ös törvény szintjére alakították vissza. Az ellenállás mind politikai szinten, mind a szaktárcán belül mindvégig eredménytelen maradt, mivel a „többség” a visszarendeződés mellett döntött.
A kisebbségi fejezet szerencsére változatlan maradt. Különben az 1/2011-es törvénynek ez az egyetlen olyan része, amelybe a 2012-ben kinevezett kormány nem mászott bele. Az első két évben feltehetően azért, mert az RMDSZ a kormánykoalícióban volt. Miután az RMDSZ 2014 végén kilépett a kormányból, a kisebbségi fejezet bizonyosan a hatalom időleges érdektelensége miatt nem változott. Talán ez minél hosszabb ideig így is marad. Ha túl optimista lennék, azt remélhetném, hogy Romániában, legalább a kisebbségi oktatás háza táján, a normalitás időszaka érkezett el... Ugyanakkor kétkedésre is okom van, mert például a Tanügyminisztériumban működő Kisebbségi Államtitkárságot annak ellenére, hogy a kormánykoalíció átalakult, meghagyta az új kormány, de hatáskörét annyira megnyirbálta, hogy jelenleg már csak üres, kirakat intézményről beszélhetünk. Konkrét visszaminősítést is végeztek, hiszen állásokat vettek el a Kisebbségi Államtitkárságtól. A Kisebbségi Főosztályt is évekig Osztályként működtették. Látszat kompenzálásként a jelenlegi minisztériumi organigramjában a Kisebbségi Osztály újra Főosztállyá alakult egy másik, nem kisebbségi oktatással foglalkozó osztállyal összevont állapotban. Jelenleg főosztályvezető nélkül.
A két cikkelyből (45-46.) és 17 pontból álló kisebbségi fejezet mindenik szabályzóját nem sorolhatom fel, de a legfontosabbakat megemlítem. A kisebbségeknek joguk van önálló intézmények szervezésére, a román nyelv és irodalmon kívül minden tantárgyat anyanyelven taníthatnak, az állam nyelvét sajátos módszerek alapján kell oktatni, minden vizsgát azon a nyelven lehet letenni, amelyen az illető kisebbségi diák tanult, az iskolák vezetését az illető kisebbségek sorából választott igazgatók/aligazgatók látják el. Külön „érdekesség”, hogy a törvény egy későbbi cikkelyében ezzel ellentmondó szabályozó szerepel, amely szerint a kisebbségi iskolák vezetőinek csak az illető kisebbségek nyelvét kell ismerniük, többé vagy kevésbé. Az igazgatók esetében többé, az aligazgatókéban kevésbé. Magyarán: az egyik kezével ad a törvény kisebbségi oktatásnak, a másikkal pedig elvesz.
Létezik egy olyan előírás is, amelyet a szaktárca nem ültetett gyakorlatba. A törvény értelmében az Országos Neveléstudományi Intézet keretében létre kell hozni egykisebbségi oktatással foglalkozó részleget. Ez mindmáig nem alakult meg. (Egyszer majd ennek a történetnek a részletesebb elemzésére is időt fogok szakítani.). Itt most csak annyit, hogy az első törvénytervezetet egy kisebbségi oktatási intézet létrehozására az akkori kisebbségi államtitkár, Béres András kérésére én fogalmaztam 1997-ben. Azaz éppen 20 (húsz) éve. Mindmáig eredménytelenül.
Az 1/2011-es törvény a magyar felsőoktatásba mind szervezési, mind a működési szabályzók szempontjából több hasznos újítást vezetett be. Például a 132/5-ös cikkely értelmében a kormány az oktatási tárca javaslatára, a szenátus konzultálásával létrehozhat egyetemi karokat. Azt viszont a mai napig nehezményezzük, hogy a törvény előírásait a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nem alkalmazta. Ezért azok a diákok, akik az elméleti előadásokat magyarul hallgatják, a kórházi gyakorlaton csak az állam nyelvét használhatják. Vagyis mindezidáig a törvény és az egyetemi autonómia ütköztetéséből az Egyetem Szenátusa került ki győztesen. Úgy tűnik, a „sajátos” romániai demokráciába nemcsak a Janus-arcú törvény cikkelyek, hanem a törvény be nem tartása is belefér.
5. Iskolahálózati és beiskolázási vonatkozások
Az oktatás szempontjából a gyerek a legfontosabb, mert ha létezik, akkor lesz is ahol tanuljon, aki tanítsa. Az is kialakul, hogymit és hogyan fog elsajátítani. Csakhogy az utóbbi évtizedekben éppen a gyerekek száma csappant. Méghozzá drasztikusan. Így van ez Romániában országosan, és így van, sajnos, a magyarul tanuló gyerekek vonatkozásában is. Elszomorító tendencia, de az ember nem tehet úgy, mint a strucc. Attól, hogy nem veszünk valamiről tudomást, a probléma még probléma marad. Azt pedig valamilyen formában kezelni illenék.
Nézzük az adatokat. Az 1990—1991-es és a 2014—2015-ös tanévek magyarul oktató iskolahálózati és beiskolázási adatait hasonlítjuk össze. Vagyis egy negyedszázad mutatóit elemezzük.
Először az iskolahálózatot vallatjuk. (Lásd a 2-es számú táblázat adatait.).
Tanév Összesen magyar nyelven...........Ebből:
Óvodák Általános iskolák Középiskolák Szakiskolák
1990-1991 2358........... 1094 1100 136 28
2014-2015 1419.... ....... 524 698 154 43
Különbség -939.... ....... -570 -402 +18 +15
2-es számú táblázat
1. Amint a számok mutatják, 2015-re a Romániában magyarul tanulni akaró diák már csak 1419 oktatási egységgel(tagozattal) rendelkezik. Nyilván ezt úgy is be lehet állítani, ahogyan a hatalom azt Romániában beállítja. Hogy: lám mekkora kegyet gyakorol a román állam a magyar kisebbséggel. Több, mint 1400 iskolában tanulhatnak anyanyelven. Az ilyen és e fajta csúsztatások külföldön és belföldön egyaránt jól mutatnak. Mert nem tudják, vagy nem akarják tudni az igazságot. Eszerint az 1990—1991-es tanévhez viszonyítva, sajnos, 39,8%-os visszaesést jegyzünk. Itt meg kell említenünk azt a tényt is, hogy az elmúlt időszakban, többnyire pénzspórlás végett, „megalkották” az ú.n. jogi személyiséggel rendelkező és jogi személyiséggel nem rendelkező iskolákat. Ez utóbbiakban páldául már nincs iskolaigazgató, nincs pecsét stb. A legtöbb ilyen esetben kis- és többnyire vidéki iskolákról van szó. Ezeket az állam ott hagyta ebek harmincadjára. A hálózati mutatók az állandó jellegű változtatások miatt, főként az óvodák és a kisiskolák szempontjából nem mindig relevánsak. Mert hol csak a jogi személyiséggel rendelkező iskolákról szólnak, hol minden iskolaépületről.
2. Az óvodák, az általános iskolák és a szakiskolák száma tehát kisebb lett. Az adatok az óvodák és az általános iskolák esetében jelentős eltérést mutatnak. Vagyis éppen azokon az az oktatási fokozatokon, ahol a magyar gyerekek többsége található. Jelenleg 52,1%-kal kevesebb óvoda működik, illetve az általános iskolák száma 36,5%-kal csökkent. A szakiskolák száma 15-tel lett több. A szakoktatást 1989 után a fölfelé ívelés és a visszaesés váltakozása jellemezte. Erre vonatkozó utalásokat írásom már tartalmaz. Itt és most, ha elegánsan akarunk fogalmazni, elmondhatjuk, hogy a szakiskolai hálózat fejlődése az utóbbi huszonöt évben különbözött az iskolahálózat általános fejlődésétől.
A középiskolák száma 18-cal növekedett (13,2%). Ezt pozitívan értékelhetjük, de sajnos, amint látni fogjuk, a diáklétszám ennek ellenére csökkent. Vagyis több iskolában kevesebb tanulót tartunk nyilván.
b) Lássuk a beiskolázási számokat (A 3-as számú táblázat). Ezek hűebben tükrözik a valóságot, mint az iskolahálózat adatai, mert példának okáért, egy iskolában tanulhat 1000 vagy éppen 100 gyerek is. A hálózat adatai szerint mindkét esetben egy-egy iskoláról beszélünk.
Tanév Összesen magyar nyelven Ebből:
Óvodában Általános iskolában Középiskolában Szakiskolában
1990-1991 236 708 47 600 142 591 41 367 5150
2014-2015 159 555 34 001 93 031 28 219 4304
Különbség -77 153 -13 599 -49 560 -13 148 -846
3-as számú táblázat
1. A vizsgált időszakban a magyarul tanuló óvodások és iskolások száma tehát 77 153-mal lett kevesebb. Ez 32,5%. Ha másképp számolok, akkor legalább 3 857 osztály szűnt meg, ami 570 pedagógus állását jelentette.
2. Számbelileg a legnagyobb különbséget, a -49 560-at, az általános oktatásban találtuk.
3. Ha az arányokat tekintjük, a következő képet kapjuk: a magyar óvodákban 28,5%-kal, az általános iskolákban 34,7%-kal, a líceumokban 31,7%-kal, a szakoktatásban 16,4%-kal lett kevesebb gyerek. Az általános oktatásban az arányszám meghaladja az átlag 32,5%-os átlagos csökkenést, a többi oktatási fokon pedig az alatt marad.
A csökkenési tendencia okát/okait itt és most nehéz lenne elemezni. Legalább egy dolgot azonban érdemes figyelembe vennünk. Összehasonlítottam az 1992-es és a 2002-es népszámlálás adatait. A szemléletesség kedvéért táblázat formájában. Íme: (Lásd a 4-es számú táblázat adatait).
..................... .....................Romániában összesen.....................Magyar nemzetiségű
1992-es népszámlálás.....................22 760 449.....................1 620 199
2002-es népszámlálás.....................21 680 974.....................1 431 807
Különbség.....................-1 079 475.....................-188 392
Csökkenés %-ban.............. .......4,74........ .............11,62
4-es számú táblázat
Vagyis Románia magyar nemzetiségű lakossága 1992 és 2002 között, azaz tíz év alatt, 188 392-vel lett kevesebb (11,62%). A magyar nemzetiségű lakosság fogyása a vizsgált időszakban több, mint kétszer múlta felül az ország lakosságának csökkenését. Vajon mi okból történt ez így? A kérdésfelvetés megválaszolása ennek az írásnak a kereteit meghaladja. Viszont a tanulók létszámának vizsgálatában elengedhetetlen.
Összehasonlítottam a tanuló létszám alakulását is. Íme: (Lásd az 5-ös számú táblázat adatait.).
..................... .....................Romániában összesen..................... Magyarul tanul
1990-1991..................... 4 843 569..................... 236 708
1998-1999..................... 4 223 444..................... 197 279
Különbség..................... -620 125..................... -36 429
Csökkenés %-ban.............. ....... 12,8........ ............. 16,65
5-ös számú táblázat
1. Tehát az egyik oka annak, hogy tíz év alatt a magyarul tanuló gyerekek száma 16,65%-kal lett kevesebb, a magyar népesség 11,62%-os csökkenése.
2. A fennmaradó 5,03%-nak egyéb okai vannak/lehetnek. Vajon a magyarok kevesebb gyermeket vállalnak, mint az ország többi lakosa? Vagy többen vándoroltak külföldre? Talán a téma részletezése a szociológusainkat érdekelni fogja...
Ezek a szomorú tények. Marad a kérdés, hogy mit lehet/lehetne tenni annak érdekében, hogy az iskolahálózat és a beiskolázás legalább stabilizálódjék? Először is Erdélyben, de méginkább az egész Romániában olyan életkörülményeket kellene teremteni, hogy fiataljaink itthon maradjanak. Sajnos, ebbe az oktatás csak közvetve és csak hosszú távon „szállhat be”. Az ilyen hosszúlejáratú segítséget politikusaink nem szeretik. Nekik azonnal kell minden. Mi az, amit ma tehetünk? Köztudott, hogy a legnagyobb veszély a vidéki iskoláinkra leselkedik. Ez azért fontos, mert az erdélyi magyarság fele vidéken él. Amint az általunk elemzett paraméterek is szemléltették, a gyermeklétszám csökkenése miatt iskoláink egyre-másra működésképtelenné válnak. Esetenként a törvény megengedi, hogy a létszám alatti iskolákat, osztályokat ideig-óráig működtetni tudjuk. Amíg erre lehetőség mutatkozik, ki kell ezt használni, mert aki időt nyer, életet nyer, tartja a népi bölcsesség.
A statisztikák ismeretében sem könnyű eldönteni, hogy vidéki iskoláink esetében mi a jó megoldás? Az bizonyos, hogy a járható út az a községközpontokban megerősített, jól fölszerelt iskolák léte és eredményes, minőségi munkát végző tanárok alkalmazása, motiválása volna. Több, mint két évtizede állítom, hogy megoldást az állami dotációval fölszerelt, fejlett infrastruktúrával rendelkező iskolaközpontok jelentenék/jelenthetnék. Ez a folyamat 2004—2005-ben beindult, majd pénzhiány miatt abbamaradt. Egy biztos, azoknak a vidékeknek, amelyek nem szeretnének iskola nélkül maradni, azon kell/kellene gondolkodniuk, hogy számukra melyik a megfelelő megoldás. A gyermekeik beiskolázását a helyi vezetés, a falu közössége tudja-e, és hogyan tudja biztosítani?
A román vagy a magyar állam, az RMDSZ, az RMPSZ, az egyházak, a civil szervezetek segítenek vagy próbálnak segíteni. De ez csak abban az esetben lehetséges, ha helyben világos, hogy melyik irányba szeretnének elindulni/haladni.
A magyar állam, főként 2000 után, sokat tett az erdélyi magyar-, valamint a szórvány megyék magyar iskoláinak megmaradása érdekében. Például erkölcsi és anyagi hasznot húzott az erdélyi magyar oktatás abból, hogy a magyar kormány a 2015-ös esztendőt a szakoktatás évének minősítette és ezáltal tudást és pénzt pumpált ebbe a szakágba. Fő támogatója volt annak a szórványkollégium hálózat létrehozásának és működtetésének, amely nélkül főként Segesvár és környéke, Szamosújvár, a Mezőség vagy Magyarlapád ma biztosan kevesebb magyar iskolával és tanulóval rendelkezne. A szórványba szinte a 24. órában érkezett a jelentős segítség, mert ott, az utóbbi 25 esztendőben, a magyar nyelvű iskoláink 48,7%-a szűnt meg, a tanuló létszám pedig a még működő iskolákban 34,7%-kal lett kisebb... (V.ö. Murvai László: Oktatásunk háza táján. Csíkszereda, Magister Kiadó, 2014. 220—228.)
A számbeli apadás egyik oka az, hogy a magyarság jórésze, főként az értelmiség, elvándorolt Dél-Erdély, a Bánság vagy Máramaros vidékeiről. A helyben maradók pedig 30-60%-ban vegyes házasságban élnek. A vegyes családok gyerekei többnyire asszimilálódnak.
Marad a kérdés, mi történik azzal a faluval, amelyikben megszűnik az iskola? Még végiggondolni is rossz...
Mit lehetne tenni a kicsi falvak érdekében? Ahol nincs mód állami iskolát működtetni, az egyház támogatásával létesített elemi iskolák lennének/lehetnének azok, amelyek hézagpótló szerepet vállalhatnának. Az ú.n. népiskolák visszaállítása kántortanítói munkakörrel segítene abban, hogy kicsi helységeink ne maradjanak világító „fáklya” nélkül. (Lásd erről bővebben.Vetési László: Szórványstratégia – Nemzetstratégia. In: Magyar Kisebbség6. 3—21.)
6. Tartalmi vonatkozások
A romániai magyar oktatás tartalmi kérdéseit az 1/2011-es törvény módosított formájának a 46. cikkelye, illetve azok alkalmazását az 5671/2012-es metodológia szabályozza. (Lásd erről még az 1-es alfejezetet).
Fentebb már szóltunk ezekről a jogokról, de nem érdektelen kissé részletezni ezeket a kérdéseket. (Lásd erről még írásom második alpontját.). Eszerint a tanítás nyelve minden tantárgy esetében a magyar, kivéve a román nyelv és irodalmat. Ez az 1/2011-es törvény egyik legnagyobb vívmánya, mert az 1924-es tanügyi törvény óta pl. Románia történelmét és földrajzát a kisebbségi tannyelvű iskolákban is románul tanították. A szakoktatásban hosszabb-rövidebb ideig, a szaktantárgyakat szintén románul kellett oktatni.
Az anyanyelv, a magyar nyelv és irodalom tantárgyát, a magyar nemzeti kisebbség történelmét és hagyományait, valamint az ének—zene tantárgyát a tanárok sajátos tantervek és tankönyvek alapján tervezik meg. Ezeknek a kidolgozása az évek során nagyon sok vitát, nyílt konfrontációt generált. A román párt vagy állami vezetők részéről olyan kérdések merültek föl, hogy miért tanítjuk Romániában a magyar irodalmat? Elég lenne a román költőket és írókat magyarul tanítani. Hogy még nem fordítottak le mindent? Annyi baj legyen, mondták, majd lefordítják. Addig tanulhatják azt, ami létezik magyarul, mert az is nagyon érdekes. Ezek, és az ezekhez hasonló „javaslatok” többször a „jóindulat” köntösét is magukra öltötték. Az ének—zene kapcsán fölvetették pl., hogy minek nehezítsük a gyermekek helyzetét azzal, hogy magyar ének—zenét is tanítunk nekik. Ezzel csak a tanóráik számát szaporítjuk. Hiszen ők amúgy is tanulják azt a szép, értékes, nevelő jellegű és ráadásul hazai román zenét.
A szaktantárgyaknak az állam nyelvén történő tanítása meg éppen ideológiai ruhában jelent meg. Romániában egy közös nyelvlétezik, állították, a munka nyelve. Tanuljon ezen a nyelven minden romániai gyermek. Ebben implicite az is benne foglaltatott, hogy a kisebbségi gyermek ne tanuljon anyanyelven.
Végül néhány megjegyzés a román nyelv és irodalom tanításáról. Köztudott, hogy az ország azon tájegységeiben, ahol a magyarság nagyobb számban és összefüggő közösségben él, románul a magyar gyerek nem nagyon hall. Nagy általánosságban az iskolában tanul/tanulhat meg ezen a nyelven kommunikálni. Egyszerűen azért, mert máshol nincs lehetősége arra, hogy ezt a nyelvet használja. Az iskolában pedig a román gyerekek anyanyevi tantervei és tankönyvei alapján próbálják tanítani őt. Arról, hogy ez a nyelvtanítás szempontjából mennyire hátrányos, gondolom nem szükséges hosszan értekeznem. Azt azért megemlítem, hogy a Nyelvek Közös Európai Keretrendszere is egy nyelv elsajátítását az alapfokú nyelvismeretek oktatásával indítja, nem pedig az anyanyelv ismeretére építő tantervvel. Fölmerül a kérdés, hogy miért kell ezt újra meg újra fölvetnünk? Azért, mert bár az 1/2011-es törvény előírja azt, hogy a román nyelvet a magyar iskolákban sajátos tantervek alapján kell tanítani, ez a mai napig nem így történik. Véletlenül vagy szándékosan?
De nézzük, hogyan alakult az utóbbi három—négy évtizedben a román nyelv és irodalom tanítása? Azért, hogy ne felejtődjék el, megemlítem, hogy volt olyan időszak (1970—1982), amikor a sajátos román nyelv és irodalom tanterveit az I—VIII. osztály számára intézményesen készítették el, és sajátos tantervek és tankönyvek alapján oktatták. Félreértés ne essék, távol áll tőlem, hogy a régi időket dicsőítsem, de az sem válik hasznára senkinek, ha a fürdővízzel a gyermeket is kiönti. Abban az időben olyan országos intézet is működött, amelyben tanterveket írtak a romániai iskolák számára. Ennek az intézetnek volt egy olyan fiókintézete, amely a sajátos magyar tantárgyak tanításának kidolgozását kapta feladatul (magyar, ének—zene és román). Olyan szaktekintélyek dolgoztak ebben az intézetben, mint Kuszálik Piroska, Balla Sára, Péterfy Emília vagy Tibád Levente. Sajnálattal jegyezzük meg, hogy ez akkor lehetséges volt, ma nem az. Ma csak egy ú.n. Országos Neveléstudományi Intézet létezik, amely elsősorban nem tantervkészítéssel foglalkozik. De ha ezt tenné, számunkra akkor sem lenne sok haszna, mert bár a Tanügyi Törvény előírja, hogy legyen ennek az intézetnek kisebbségi részlege is, öt vagy inkább már hat év alatt nem sikerült ezt megvalósítani.
A sajnálatos kitérő után nézzük, miként alakult a nemzeti kisebbségek, de mondhatunk nyugodtan magyart, mert a többi kisebbséget ez a kérdés nem foglalkoztatja. Különben is a számon tartott romániai kisebbségek nyelvén tanulók 87%-a magyar. A nyolcvanas évek elején a diktatúra kiiktatta az oktatásból a sajátos tanterveket és tankönyveket. Az 1989-es hatalomváltás után kilenc évig tartott, mire a többség hajlandó volt megérteni, hogy legalább az elemi osztályok számára szükség van a sajátos román tantervekre és tankönyvekre. Az V—VIII. osztályok számára a 84/1995-ös törvény javított és újra kiadott változata valami „fából vaskarikát” írt elő. Nevezetesen azt, hogy a kisebbségek számára egységes román tantervek lesznek érvényben, de sajátos tankönyvek. Jóindulattal talán annyit lehet ebből érteni, hogy a tankönyv szerzői „könnyíthetnek” az egységes tantervek által előírt követelményrendszeren. Igen ám, de mi lesz a nyolcadikos záróvizsgával? Annak a tételeit nem a sajátos tankönyvek, hanem az egységes tantervek alapján állítják össze. Ezért csak kevés számú iskola igényelte ezeket a „sajátos” tankönyveket.
Az 1/2011-es törvény végre előírta, hogy a magyar iskolák számára a román nyelvet és irodalmat minden oktatási fokon sajátos tantervek és tankönyvek alapján kell oktatni.
Mi történt azóta? 2012-ben jelentős többletmunka árán egy munkacsoport elkészítette azokat a sajátos román tanterveket, amelyeket a törvény előír. A hivatalos elképzelés az volt, hogy az újonnan elkészített tantervek a 2012—2013-as tanévben a kezdő osztályokban (első, ötödik és kilencedik) hatályba lépnek, és a követelmény rendszerük alapján sajátos tankönyvek jelennek meg. Vagyis négy év alatt lehetővé válik a sajátos tantervek hatályba lépése. Erre jött a miniszteri döntés: az nem lehet, hogy a magyar iskolákban új tantervek, a román iskolában pedig a régiek alapján tanítsanak. (Pedig szerintünk az egyiknek a másikhoz semmi köze.). Az első osztályban elég bevezetni az új tanterveket és tankönyveket, szólt a megmásíthatatlan „verdiktum”. Ezzel ma ott tartunk, mint 1999-ben. Az elemi osztályokban sajátos tantervek alapján tanítanak. A minisztériumi terv szerint 2017—2018-ban a magyar ötödik osztályokba is bevezetik a sajátos tanterveket. Így, ha figyelembe vesszük a kimenő jelleget, a 2020—2021-es tanévben „már” a nyolcadikosok is a 2012-ben elkészített sajátos tantervek alapján, és az időközben vélhetően megjelenő sajátos tankönyvekből tanulnak majd. Ha mindez így marad, márpedig a helyzet javulására nem látok esélyt, 2024—2025-re már a középiskolákban is a sajátos tantervek lesznek érvényben. Másként fogalmazok: az új tantervek bevezetésére a minisztériumnak 13 évre van szüksége. Négy év helyett 13 év a törvényes előírások alkalmazására. Gondolom, nem túlzás, ha erről csak annyit mondok, hogy a kialakult helyzet egy Eugène Ionesco abszurd drámában is helyt tudna állani. Magyarán: a román állam egyfelől nehezményezi, hogy a magyar gyerekek nem beszélik jól a románt, emiatt aztán a vizsgákon gyenge eredményeket érnek el. Másfelől majdnem semmit nem tesz annak érdekében, hogy ez meg ne történjék. Sőt, ahol lehet, jeles vezetőin keresztül, akadályokat gördít az eredményes tanítás—tanulás útjába.
7. Zárszó helyett
Írásom problematikája és következtetései szerint optimisták semmiképp sem lehetünk. Jelenleg az erdélyi magyar oktatás egészéről, ha szomorúan, de nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy szórványosodik. Persze árnyalhatunk is. A tömbmagyarság városon még állja a sarat, de vidéken sokhelyütt már ezt sem mondhatjuk el. Sok mindenben nem reménykedhetünk. Talán abban, hogy az a 20% magyar tanuló, aki nem jár magyar iskolába, talál magának valamiféle motivációt és az anyanyelvű oktatás felé orientálódik. Ehhez viszont a magyar oktatásszínvonalának kellene javulnia. A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége sokat tesz a pedagógusok továbbképzésében. Nyugtázzuk ezt a tényt, de a jobb minőség elérése érdekében a többi hazai szakintézménynek is másféle árut kellene az oktatás asztalára tennie.
Maradjunk annyiban, hogy talán a fokozott odafigyelés, az okos intézkedések mégis adnak/adhatnak némi reményt.
Murvai László / maszol.ro
2017. szeptember 19.
Schengen már nem érdekes?
Fel kell venni Romániát és Bulgáriát a schengeni övezetbe – jelentette ki Jean-Claude Juncker néhány nappal ezelőtt Strasbourgban az Európai Unió helyzetét értékelő beszédében.
Az Európai Bizottság elnöke nagy barátja országunknak, májusi látogatásán sorba csókolgatta a román politikusokat – azokat is, akikkel amúgy nemigen barátkoznak a szavahihetőségre és bizonyos erkölcsökre sokat adó elegáns nyugati irodákban –, kijelentését azonban nem kapták fel a leginkább érdekeltek sem, sőt, meglehetősen nagy csend veszi körül a javaslatot, amely bő másfél évtizede fogalmazódott meg először. Bukarest az EU-s tagfelvételi eljárás kezdete után, 2001 őszén kezdett foglalkozni a schengeni csatlakozás előkészítésével, mégis igencsak lagymatagon vette tudomásul a váratlan strasbourgi hátszelet. Első látásra érthetetlen, hogy nem csaptak le rá azok, akik évek óta hangoztatják, hogy műszakilag már megfelelünk a feltételeknek. Az a tény, hogy a műszaki jelző sehogy sem kopik ki a nyilatkozatokból, jelzi, hogy az emberi tényező, azaz a korrupció, a hivatalnokok megvásárolhatósága maradt az utolsó akadály, erre is szoktak hivatkozni azok az államok, amelyek ellenzik, hogy Románia is része legyen a belső határellenőrzés nélküli európai térségnek. Álláspontjukat csak erősíti, hogy az illegális bevándorlók nagy többségét nyugati határainkon fülelik le, kilépési kísérleteik közben. A belépés tehát a modern technológiák mellett sem okoz különösebb gondot az útlevél nélkül utazóknak, és ez nem éppen bizalomgerjesztő jelenség. Valószínűleg ezt Juncker is tudja, neki azonban a brit kilépés miatt megingott EU erősítése a munkaköri feladataihoz tartozik, ezért nem meglepő, hogy szorosabbra fűzné a tagállamok viszonyát. Ez sem mindenkinek tetszik, de a Dâmboviţa partján egészen balkáni okai vannak a mostanában tapasztalható hűvös távolságtartásnak. Az egyik lehetséges magyarázatra Cristian Câmpeanu világít rá a 22 hetilapban: bármennyire csábító a 100 éves Romániának stabilitást és jólétet biztosító junckeri ajánlat, ez nemcsak egyes (pénzügyi, katonai, külügyi) hatáskörök átengedésével járna (az államoktól az EU-nak), hanem olyan kötelezettségekkel az emberi jogok, jogállamiság és független igazságszolgáltatás tiszteletben tartását illetően, amelyeket a Liviu Dragnea által irányított kormánykoalíció nem kíván vállalni, hiszen éppen az aláaknázásukban érdekelt. Ezért nem sürgetik az utóbbi időben a schengeni csatlakozást, hiszen számukra saját bőrük és piszkos üzleteik megmentése a fontos, nem fáj nekik, hogy az ünnepek és a vakációk idején több millió román állampolgár rostokol több órás sorokban a határokon. Nekünk azonban nem csupán a könnyebb utazásért fontos a schengeni csatlakozás, hanem főként a járulékos haszon, az ország jó irányban való haladása miatt. Az EU ugyan sok csalódást okozott, de a mi eredeti demokráciánknál még mindig jobb alternatívát kínál...
Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Fel kell venni Romániát és Bulgáriát a schengeni övezetbe – jelentette ki Jean-Claude Juncker néhány nappal ezelőtt Strasbourgban az Európai Unió helyzetét értékelő beszédében.
Az Európai Bizottság elnöke nagy barátja országunknak, májusi látogatásán sorba csókolgatta a román politikusokat – azokat is, akikkel amúgy nemigen barátkoznak a szavahihetőségre és bizonyos erkölcsökre sokat adó elegáns nyugati irodákban –, kijelentését azonban nem kapták fel a leginkább érdekeltek sem, sőt, meglehetősen nagy csend veszi körül a javaslatot, amely bő másfél évtizede fogalmazódott meg először. Bukarest az EU-s tagfelvételi eljárás kezdete után, 2001 őszén kezdett foglalkozni a schengeni csatlakozás előkészítésével, mégis igencsak lagymatagon vette tudomásul a váratlan strasbourgi hátszelet. Első látásra érthetetlen, hogy nem csaptak le rá azok, akik évek óta hangoztatják, hogy műszakilag már megfelelünk a feltételeknek. Az a tény, hogy a műszaki jelző sehogy sem kopik ki a nyilatkozatokból, jelzi, hogy az emberi tényező, azaz a korrupció, a hivatalnokok megvásárolhatósága maradt az utolsó akadály, erre is szoktak hivatkozni azok az államok, amelyek ellenzik, hogy Románia is része legyen a belső határellenőrzés nélküli európai térségnek. Álláspontjukat csak erősíti, hogy az illegális bevándorlók nagy többségét nyugati határainkon fülelik le, kilépési kísérleteik közben. A belépés tehát a modern technológiák mellett sem okoz különösebb gondot az útlevél nélkül utazóknak, és ez nem éppen bizalomgerjesztő jelenség. Valószínűleg ezt Juncker is tudja, neki azonban a brit kilépés miatt megingott EU erősítése a munkaköri feladataihoz tartozik, ezért nem meglepő, hogy szorosabbra fűzné a tagállamok viszonyát. Ez sem mindenkinek tetszik, de a Dâmboviţa partján egészen balkáni okai vannak a mostanában tapasztalható hűvös távolságtartásnak. Az egyik lehetséges magyarázatra Cristian Câmpeanu világít rá a 22 hetilapban: bármennyire csábító a 100 éves Romániának stabilitást és jólétet biztosító junckeri ajánlat, ez nemcsak egyes (pénzügyi, katonai, külügyi) hatáskörök átengedésével járna (az államoktól az EU-nak), hanem olyan kötelezettségekkel az emberi jogok, jogállamiság és független igazságszolgáltatás tiszteletben tartását illetően, amelyeket a Liviu Dragnea által irányított kormánykoalíció nem kíván vállalni, hiszen éppen az aláaknázásukban érdekelt. Ezért nem sürgetik az utóbbi időben a schengeni csatlakozást, hiszen számukra saját bőrük és piszkos üzleteik megmentése a fontos, nem fáj nekik, hogy az ünnepek és a vakációk idején több millió román állampolgár rostokol több órás sorokban a határokon. Nekünk azonban nem csupán a könnyebb utazásért fontos a schengeni csatlakozás, hanem főként a járulékos haszon, az ország jó irányban való haladása miatt. Az EU ugyan sok csalódást okozott, de a mi eredeti demokráciánknál még mindig jobb alternatívát kínál...
Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. szeptember 19.
Csomortányi: nem tudni, kivel tart az RMDSZ
Éles bírálatot fogalmazott meg Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezetének elnöke a Markó Béla költő, politikus és Lengyel László közgazdász-politológus Engedd hazámat értenem című kötetét ismertető, több erdélyi várost érintő bemutatósorozat kapcsán.
A Kelemen Hunor RMDSZ-elnöknek címzett nyílt levelében Csomortányi úgy fogalmaz: Lengyel László közgazdász-politológust „nehéz lesz emlékezetünkből kitörölni”. Mint felidézi: a szakember több ízben hangoztatta, „hogy miért is rossz minden, amit a nemzeti oldal tesz, és miért is demokratikus és hasznos a balliberális oldal valamennyi rezdülése”
Az EMNP bihari elnöke rámutatott: a Markó Bélával közösen írt kötet szeptember 14-ei nagyváradi bemutatóján Lengyel az Orbán Viktor vezette kabinetre utalva úgy fogalmazott, „van egy kormány, mely a fejünk felett hadonászik, és adott esetben kiteszi az asztalra, hogy Erdélyért vérzik a szíve”.
Lengyel arra is kitért, hogy szerinte Magyarország nemzetközi megítélése olyannyira mélypontra süllyedt, hogy bármit tesz vagy mond a kormány, annak az ellenkezője történik, ezért „sokkal többet árt Budapest, ha megszólal Erdély-ügyben még annál is, mintha inkább néma maradna”. Csomortányi ennek nyomán kifogásolja, hogy az RMDSZ „Lengyel Lászlók erdélyi turnéjait” szervezi, ugyanakkor felteszi a kérdést, hogy vajon a szövetség is ezt az álláspontot képviseli-e?
A néppárti politikus azt is kifogásolja, hogy a nagyváradi eseményen részt vett Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke. Csomortányi emlékeztet: Szabó néhány éve „a kormánypártok gyengítésének nyílt szándékával” tett javaslatot „erdélyiek magyarországi pártjának bejegyzésére”. „A Lengyel–Markó–Szabó szereplés másnapjáig azt gondoltam, ezúttal csupán a sötét RMDSZ-ként emlegetett bihari párttársainak magánakciójáról van szó, mígnem kiderült, hogy a nagyváradi bemutató után alig egy nappal, Kolozsváron már az ön főszereplése mellett folyt le ugyanaz” – intézi szavait Kelemenhez Csomortányi. Hangsúlyozza: a szövetség elnökét erre nem kötelezte a kisebbségi létből adódó alkukényszer, így érthetetlenek számára az okok, holott a néppárti politikus szerint a 2018-as centenáriumi évforduló közeledtével „soha nem volt még oly nagy szükség a következetes és hiteles erdélyi magyar politikára és a magyar összefogásra, mint most”. Krónika (Kolozsvár)
Éles bírálatot fogalmazott meg Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezetének elnöke a Markó Béla költő, politikus és Lengyel László közgazdász-politológus Engedd hazámat értenem című kötetét ismertető, több erdélyi várost érintő bemutatósorozat kapcsán.
A Kelemen Hunor RMDSZ-elnöknek címzett nyílt levelében Csomortányi úgy fogalmaz: Lengyel László közgazdász-politológust „nehéz lesz emlékezetünkből kitörölni”. Mint felidézi: a szakember több ízben hangoztatta, „hogy miért is rossz minden, amit a nemzeti oldal tesz, és miért is demokratikus és hasznos a balliberális oldal valamennyi rezdülése”
Az EMNP bihari elnöke rámutatott: a Markó Bélával közösen írt kötet szeptember 14-ei nagyváradi bemutatóján Lengyel az Orbán Viktor vezette kabinetre utalva úgy fogalmazott, „van egy kormány, mely a fejünk felett hadonászik, és adott esetben kiteszi az asztalra, hogy Erdélyért vérzik a szíve”.
Lengyel arra is kitért, hogy szerinte Magyarország nemzetközi megítélése olyannyira mélypontra süllyedt, hogy bármit tesz vagy mond a kormány, annak az ellenkezője történik, ezért „sokkal többet árt Budapest, ha megszólal Erdély-ügyben még annál is, mintha inkább néma maradna”. Csomortányi ennek nyomán kifogásolja, hogy az RMDSZ „Lengyel Lászlók erdélyi turnéjait” szervezi, ugyanakkor felteszi a kérdést, hogy vajon a szövetség is ezt az álláspontot képviseli-e?
A néppárti politikus azt is kifogásolja, hogy a nagyváradi eseményen részt vett Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke. Csomortányi emlékeztet: Szabó néhány éve „a kormánypártok gyengítésének nyílt szándékával” tett javaslatot „erdélyiek magyarországi pártjának bejegyzésére”. „A Lengyel–Markó–Szabó szereplés másnapjáig azt gondoltam, ezúttal csupán a sötét RMDSZ-ként emlegetett bihari párttársainak magánakciójáról van szó, mígnem kiderült, hogy a nagyváradi bemutató után alig egy nappal, Kolozsváron már az ön főszereplése mellett folyt le ugyanaz” – intézi szavait Kelemenhez Csomortányi. Hangsúlyozza: a szövetség elnökét erre nem kötelezte a kisebbségi létből adódó alkukényszer, így érthetetlenek számára az okok, holott a néppárti politikus szerint a 2018-as centenáriumi évforduló közeledtével „soha nem volt még oly nagy szükség a következetes és hiteles erdélyi magyar politikára és a magyar összefogásra, mint most”. Krónika (Kolozsvár)
2017. szeptember 20.
Ráérünk?
Pató Pálos megoldást javasol az anyanyelvhasználati jogok bővítésére Liviu Dragnea szociáldemokrata pártelnök. Nem pont úgy fogalmaz, mint a Petőfi által megörökített alszolgabíró avagy községi jegyző – „ej, ráérünk arra még” –, hanem azt mondja, korai még engedményeket tenni e kérdésben. Hogy mihez képest lenne korai, ez legalább annyira érthetetlen, mint az egész újraéledt, újraélesztett magyarellenes hangulat.
Az RMDSZ törvénytervezetében az szerepel, húszról tíz százalékra csökkenne a küszöb, amely lehetővé tenné az anyanyelvi hivatali ügyintézést, mi több, a jogszabály bírságolná is azokat, akik nem tartják be az előírásokat. Ám ez a javaslat egyelőre megrekedt a képviselőházi szakbizottságban, a módosítást a szociálliberális koalíció sem vállalja, az ellenzék – élükön a kérdésben agresszív nacionalizmust képviselő liberálisokkal – pedig politikai tőkét kovácsol belőle. Egyik hangoskodó szószólójuk, Florin Roman oly alpári szinten viselkedik – semmitől sem riad vissza, legyen szó akár hazafias nóták kihangosításáról, akár a parlament plénumában Erdély áruba bocsátásának lehetőségéről áradozni, akár rögtönzött éhségsztrájkról –, hogy arra szinte fölösleges viszonylag elegáns és hatásos politikai viszontválaszt címezni. De nehéz érveket felsorakoztatni pártelnökének, Ludovic Orbannak is, amikor magát újkori Avram Iancunak érezvén arról beszél, megtörténhet, ismét csatasorba kell hívni a népet. A maga módján a népre hivatkozik Dragnea is, ám említettekhez képest viszonylag civilizáltan állítja, „roppant érzékeny” kérdésről van szó, pártja akkor fogja az anyanyelvhasználati küszöb leszállítását támogatni, ha ennek szükségességét a román társadalom is megérti és elfogadja. Nyilvánvalóan, magyar szempontból – és egyáltalán kisebbségi: tehát szász, sváb szempontból is, hogy csak azokat a nemzeti közösségeket említsük, amelyeknek befolyásos képviselője van a bukaresti hatalomban – ezt így nem lehet elfogadni. Hiszen mikor is értené meg, illetve fogadná el a nacionalista uszítóktól, hivatásos vészharangkongatóktól állandóan hergelt román társadalom azt, hogy a magyar jogkövetelés lényege, hogy a remélt és kért kisebbségi jogok senkitől sem vennének el semmit, hanem méltányosan, a gyulafehérvári ígéretekben foglaltak szellemében rendeznének egy évszázados problémát. Civilizációra, toleranciára és kultúrára vallana, ha a romániai törvényhozók belátnák, az anyanyelvhasználat nem kiváltság, hanem természetesség és értékrend. Ám ez távoli, hiszen a primitív módon felhergelt, a magyarellenesség levegőjét szívó egyszerű román atyafi, mivel életkörülményei továbbra is méltánytalanul rosszak, jó ideig hajlamos lesz úgy vélekedni, nem időszerű még e kérdés. Valójában össztársadalmi szinten kellene megszabadulnunk a kártékony Pató Páloktól. Hiszen senki sem ér rá: mi végképp nem, de román nemzetiségű felebarátainknak sem mindegy, meddig tart még e kusza, haszonlesésre, ostobaságra és szekus beidegződésekre alapozó nemzetféltés.
Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Pató Pálos megoldást javasol az anyanyelvhasználati jogok bővítésére Liviu Dragnea szociáldemokrata pártelnök. Nem pont úgy fogalmaz, mint a Petőfi által megörökített alszolgabíró avagy községi jegyző – „ej, ráérünk arra még” –, hanem azt mondja, korai még engedményeket tenni e kérdésben. Hogy mihez képest lenne korai, ez legalább annyira érthetetlen, mint az egész újraéledt, újraélesztett magyarellenes hangulat.
Az RMDSZ törvénytervezetében az szerepel, húszról tíz százalékra csökkenne a küszöb, amely lehetővé tenné az anyanyelvi hivatali ügyintézést, mi több, a jogszabály bírságolná is azokat, akik nem tartják be az előírásokat. Ám ez a javaslat egyelőre megrekedt a képviselőházi szakbizottságban, a módosítást a szociálliberális koalíció sem vállalja, az ellenzék – élükön a kérdésben agresszív nacionalizmust képviselő liberálisokkal – pedig politikai tőkét kovácsol belőle. Egyik hangoskodó szószólójuk, Florin Roman oly alpári szinten viselkedik – semmitől sem riad vissza, legyen szó akár hazafias nóták kihangosításáról, akár a parlament plénumában Erdély áruba bocsátásának lehetőségéről áradozni, akár rögtönzött éhségsztrájkról –, hogy arra szinte fölösleges viszonylag elegáns és hatásos politikai viszontválaszt címezni. De nehéz érveket felsorakoztatni pártelnökének, Ludovic Orbannak is, amikor magát újkori Avram Iancunak érezvén arról beszél, megtörténhet, ismét csatasorba kell hívni a népet. A maga módján a népre hivatkozik Dragnea is, ám említettekhez képest viszonylag civilizáltan állítja, „roppant érzékeny” kérdésről van szó, pártja akkor fogja az anyanyelvhasználati küszöb leszállítását támogatni, ha ennek szükségességét a román társadalom is megérti és elfogadja. Nyilvánvalóan, magyar szempontból – és egyáltalán kisebbségi: tehát szász, sváb szempontból is, hogy csak azokat a nemzeti közösségeket említsük, amelyeknek befolyásos képviselője van a bukaresti hatalomban – ezt így nem lehet elfogadni. Hiszen mikor is értené meg, illetve fogadná el a nacionalista uszítóktól, hivatásos vészharangkongatóktól állandóan hergelt román társadalom azt, hogy a magyar jogkövetelés lényege, hogy a remélt és kért kisebbségi jogok senkitől sem vennének el semmit, hanem méltányosan, a gyulafehérvári ígéretekben foglaltak szellemében rendeznének egy évszázados problémát. Civilizációra, toleranciára és kultúrára vallana, ha a romániai törvényhozók belátnák, az anyanyelvhasználat nem kiváltság, hanem természetesség és értékrend. Ám ez távoli, hiszen a primitív módon felhergelt, a magyarellenesség levegőjét szívó egyszerű román atyafi, mivel életkörülményei továbbra is méltánytalanul rosszak, jó ideig hajlamos lesz úgy vélekedni, nem időszerű még e kérdés. Valójában össztársadalmi szinten kellene megszabadulnunk a kártékony Pató Páloktól. Hiszen senki sem ér rá: mi végképp nem, de román nemzetiségű felebarátainknak sem mindegy, meddig tart még e kusza, haszonlesésre, ostobaságra és szekus beidegződésekre alapozó nemzetféltés.
Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. szeptember 20.
Álságos kisebbségvédelem? – beszélgetés Vincze Loránttal, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) elnökével –
Az Európai Parlamentben a FUEN elnöke nemrég azt mondta, hogy az Európa több régiójában tapasztalható kisebbségellenes intézkedések és diszkriminatív történések Ukrajnából, Romániából, az Egyesült Királyságból megerősítenek bennünket abban, hogy szükség van a kisebbségvédelmi európai csomagra. Az Európai Uniónak védenie kell közösségeinket, szavatolnia kell a megszerzett jogokat, ezért van szükség arra, hogy minél többen aláírják a Minority SafePack kezdeményezést. Ugyanakkor a Kisebbségi Intergroup strasbourgi ülésén konkrét történetekkel szemléltette az uniós szintű kisebbségvédelmi csomag szükségességét.
– Kezdjük tehát az elején. Ha jól tudom, a kezdeményezés terve a 2012-es moszkvai FUEN-kongresszuson született. A kezdeményezők 2013 nyarán nyújtották be az Európai Bizottsághoz a FUEN, az RMDSZ, a Dél-tiroli Néppárt és az Európai Kisebbségek Ifjúsági Szervezete által kidolgozott dokumentumot, a bizottság azonban visszautasította azzal, hogy a dokumentumban foglaltak egy része nem tartozik az EB kompetenciájába.
– A polgári kezdeményezés intézménye egy viszonylag új lehetőség arra, hogy az unió állampolgárai befolyásolják az uniós jogalkotási folyamatot. Fontosnak éreztük, hogy az elsők között éljünk ezzel a lehetőséggel, hiszen az európai őshonos kisebbségek helyzetének megfelelő rendezése 50 millió európai polgárt érint közvetlenül. Azt hiszem, nem kell különösebben magyarázni az erdélyi magyaroknak, miért nincs az rendben, hogy a kisebbségek ügye jelenleg kizárólag a tagállamok hatáskörébe tartozik – nap mint nap tapasztaljuk, hogy ez milyen visszaélésekhez, jogfosztásokhoz és jogcsorbításokhoz vezet Romániában, ahol sajnos gyakran a létező törvényes keret sem jelent kellő garanciát a kisebbségi jogok gyakorlásához. Egyértelmű, hogy az Európai Uniónak osztoznia kell ezeken a kompetenciákon a tagállamokkal, és garanciát kell biztosítania a kisebbségek számára, hiszen ők is az EU egyenrangú állampolgárai kell hogy legyenek.
Az európai polgári kezdeményezés intézményének bevezetése végre lehetőséget biztosított arra, hogy lépni tudjunk ebben az ügyben. Egy 11 pontból álló javaslatcsomagot nyújtottunk be az Európai Bizottságnak, amely a Minority SafePack nevet kapta. Az EB azt állította, hatáskörén kívül esik a csomag tartalma, ezért visszautasította ennek bejegyzését.
Az őshonos kisebbségek emberei viszont makacsok, bele kívánnak szólni azokba a dolgokba, amelyek róluk szólnak, felelős európai polgárként maguk kívánják kezdeményezni, hogy az EU a kisebbségvédelem területével is foglalkozzon.
– A kezdeményezők a luxemburgi Európai Törvényszékhez fordultak. A törvényszék helyt adott a Minority SafePack kezdeményezőinek, az Európai Bizottság alelnöke pedig tudomásul vette a döntést, és elfogadta a csomag részleges iktatását. Ami azt is jelentette, hogy elkezdődhet az aláírásgyűjtés.
– Az Európai Törvényszék döntése fordulópontnak számít a Minority SafePack történetében. Emlékezzünk vissza, hogy amikor a kezdeményezők a törvényszékhez fordultak, Románia és Szlovákia is beszállt a perbe az EB oldalán – sőt, Románia a tárgyalásokon is képviseltette magát. Az is jelzi az ügy fontosságát, hogy Kelemen Hunor azért mondott le miniszteri tisztségéről, mert Románia beszállt a perbe az akkor kormányon lévő RMDSZ megkerülésével és tudta nélkül. Szerencsére a román külügy keze sem ér annyira messze, mint azt szeretnék, és a törvényszék nekünk adott igazat, ezzel lépéskényszerbe hozva az Európai Bizottságot. Az Európai Bizottság ezt követően meghívott bennünket egy tárgyalásra, amelyen megállapodást kínált, amelyet elfogadtunk, lényegében az eredeti 11 pontból 9-et elfogadott. Így kezdődhetett el az aláírásgyűjtés, amelyhez kérjük a kisebbségek problémáira nyitott uniós állampolgárok támogatását.
– Egy év alatt 1 millió aláírást kell összegyűjteni, legkevesebb hét EU-s országból…
– A legnagyobb értéke az elmúlt éveknek, amióta a kezdeményezés útjára indult, a kisebbségi közösségek szolidaritása, egymás támogatása, amelyet a FUEN körül sikerült megteremteni. Ez a legnagyobb erőnk az aláírásgyűjtés során is, a sikerhez legalább 1 millió érvényes aláírásra lesz szükség az Európai Unióban, úgy, hogy legalább 7 tagállamnak teljesítenie kell a küszöböt, amelyet az EP-képviselők száma alapján határoznak meg. Így például Németországban 72000, Romániában 24000, Magyarországon 15750, Szlovákiában 9750 aláírásra van szükség ahhoz, hogy az adott ország beszámítson a hét közé. Nyilván, a cél nem csupán a küszöb elérése, hanem az aláírások számának teljesítése, így például Romániában 250 ezer aláírás összegyűjtését tűztük ki közösen az RMDSZ-szel.
Az egy év valójában ennél jóval kevesebb, hiszen egy ilyen méretű, az EU összes tagállamát érintő kampányra fel is kell készülni. Az online aláírásgyűjtés már elindult a minority-safepack.eu és a jogaink.eu oldalakon, de nyilván emellett a papíralapú aláírásgyűjtés is folyik, Európa számos kisebbségi vagy kisebbségek által nagy számban lakott régiójában lesznek nagyszabású aláírásgyűjtési kampányok. Erdélyben a Kolozsvári Magyar Napokon és a Vásárhelyi Forgatagon is külön standokkal volt jelen az Európai védelmet jogainknak! – Minority SafePack kampány, de ettől a héttől már házról házra járnak az RMDSZ önkéntesei aláírásokat gyűjteni.
Szlovákiában szintén beindult az aláírásgyűjtés, a napokban személyesen egyeztettem a horvátországi és szlovéniai tagszervezeteinkkel is, és hamarosan bekapcsolódik a többi partnerszervezetünk is. Magyarországon nemsokára szintén indul majd az országos aláírásgyűjtés. A FUEN a nemzeti kisebbségek legnagyobb európai ernyőszervezete, mintegy 90 tagszervezettel, elsősorban az ő feladatuk az aláírások összegyűjtése, mi pedig a kampány koordinálását, a központi üzeneteket, az arculati elemeket, illetve a jó gyakorlatok megosztását és a helyi kampánycsapatok felkészítését vállaljuk. Fontos, hogy Németország, Dánia és természetesen Magyarország is támogatja az ügyünket.
– Mikor jár le az aláírásgyűjtés határideje?
– Az aláírásokat 2018. április elejéig kell összegyűjteni, reményeink szerint azonban az egymillió aláírás már ennél jóval korábban össze fog gyűlni.
– Mi történik utána?
– Ez részben rajtunk is múlik. Nemcsak az aláírások összegyűjtése a feladatunk, hanem minél több döntéshozó támogatásának a megszerzése is. Tisztában vagyunk azzal, hogy nyomást kell gyakorolnunk az uniós döntéshozatalra, nem véletlen, hogy a kampánnyal párhuzamosan folyamatosan gőzerővel zajlik a lobbitevékenységünk is. Az elmúlt héten Strasbourgban, az Európai Parlamentben ismertettük a polgári kezdeményezést, októberben pedig az Európa Tanács parlamenti közgyűlésén lesz téma a Minority SafePack. Biztató számunkra, hogy maga Antonio Tajani, az Európai Parlament elnöke is támogatja kezdeményezésünket, illetve Németország és Magyarország stabil partnereink. De ennél is többre van szükség ahhoz, hogy amikor az egymillió aláírás az Európai Bizottság asztalára kerül, akkor ne próbálják azt egy fiókba süllyeszteni, hanem induljon be a jogalkotási folyamat, és szülessen meg az a keret, amely biztosítani tudja a kisebbségek számára azt, hogy igazán otthon érezhessék magukat szülőföldjükön. Azt is tervezzük, hogy az aláírásokkal együtt a jogi aktusok tervezetét is asztalra tesszük Brüsszelben.
– Mint várható volt, az ügy támadások kereszttüzébe került: Románia és Szlovákia szerint a kezdeményezés célja az EU meggyőzése arról, hogy helyt adjon az autonómiatörekvéseknek.
– Románia mindent megpróbál megtenni a Minority SafePack megakadályozásáért, mind külföldön, mind belföldön megpróbál keresztbe tenni, ahol lehet. Az autonómiatörekvésekkel való „rémisztgetés” egy erőtlen kísérlet arra, hogy a román közvéleményt ellenünk fordítsák.
– Egyes „szakértők” szerint egy ilyen döntés kinyitná Pandóra szelencéjét, és mélyen sértené például Spanyolország, Olaszország, Franciaország, Görögország és főleg Románia „alapvető alkotmányos érdekeit”.
– A Minority SafePack a kisebbségvédelemben előremutató intézkedéseket tartalmaz. Arról szól, hogy az EU-nak védenie és népszerűsítenie kellene az őshonos nemzeti közösségeket, a regionális nyelveket, az általuk közvetített kulturális és nyelvi sokszínűséget. Ez a tervezet nem kíván elvenni semmit a többség jogaiból, nem az államnyelvek ellen született. Számos kisebbség példája bizonyítja, hogy Európában – már csupán Erdélyben hosszú lenne a jogsértések listája – nem minden tagállam becsüli meg a kisebbségeit és nem dolgoz ki számukra megfelelő jogvédelmi keretet. A mi kezdeményezésünk ezen kíván fordítani.
– A nyáron, minden korábbi ígérete ellenére, bíróságon támadta meg Románia kormánya a Minority SafePack bejegyzését rögzítő határozatot – a keresetet még Sorin Grindeanu volt miniszterelnök írta alá. Ezt EU hivatalos közlönye is közzétette. A kormány azt kérte a bíróságtól, nyilvánítsa semmissé az Európai Bizottságnak a Minority SafePack bejegyzésére vonatkozó március 29-ei határozatát. Érvelésük szerint a polgári kezdeményezés kizárólag a nemzeti és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogvédelmére és nem a kulturális sokszínűség elősegítésére irányul.
– A támadás egyértelműen az erdélyi magyar közösség ellen irányul, az utóbbi időszak magyarellenes hangulatának folytatása. 2018-ban, amikor a nacionalista hangulat vélhetően tovább erősödik, ennek a kezdeményezésnek a sikere Románia kudarca lenne. Románia külügyminisztériuma többször egyértelműen tudtunkra adta: nem áll érdekében, hogy ez a kezdeményezés sikerrel járjon. Azáltal, hogy most a törvényszéken is megtámadta a kezdeményezést, Románia elismeri, hogy reális esélye van a sikernek. Ezért minden eszközt megpróbál bevetni, jóformán érvek nélkül is megpróbál minden módszerrel keresztbe tenni nekünk. De ezzel is csak azt bizonyítja, hogy álságos a kisebbségvédelme: ha Romániában valóban példaértékűen rendezve lenne a kisebbségek helyzete, az égvilágon semmi félnivalójuk nem kellene legyen a Minority SafePacktől, sőt, tovább megyek, Románia az élére állna egy európai keretbe illesztett, a kisebbségeket értékként védelmező kezdeményezésnek.
– Ez a lépés befolyásolhatja-e, hátráltathatja-e az aláírásgyűjtési akciót? Mert mindent jelent, csak éppen nem a párbeszédre való nyitottságot, sem azt, hogy európai módon kívánná rendezni a többség-kisebbség viszonyát.
– Maga a per nem befolyásolja az aláírásgyűjtést. Az EU törvényszékén körülbelül két év alatt születhet döntés, az ítélethirdetés tehát a Minority SafePackre vonatkozóan okafogyottá válik, sőt, remélhetőleg addig már a jogalkotás folyamatában is előbbre tartunk.
MÓZES EDITH / Népújság (Marosvásárhely)
Az Európai Parlamentben a FUEN elnöke nemrég azt mondta, hogy az Európa több régiójában tapasztalható kisebbségellenes intézkedések és diszkriminatív történések Ukrajnából, Romániából, az Egyesült Királyságból megerősítenek bennünket abban, hogy szükség van a kisebbségvédelmi európai csomagra. Az Európai Uniónak védenie kell közösségeinket, szavatolnia kell a megszerzett jogokat, ezért van szükség arra, hogy minél többen aláírják a Minority SafePack kezdeményezést. Ugyanakkor a Kisebbségi Intergroup strasbourgi ülésén konkrét történetekkel szemléltette az uniós szintű kisebbségvédelmi csomag szükségességét.
– Kezdjük tehát az elején. Ha jól tudom, a kezdeményezés terve a 2012-es moszkvai FUEN-kongresszuson született. A kezdeményezők 2013 nyarán nyújtották be az Európai Bizottsághoz a FUEN, az RMDSZ, a Dél-tiroli Néppárt és az Európai Kisebbségek Ifjúsági Szervezete által kidolgozott dokumentumot, a bizottság azonban visszautasította azzal, hogy a dokumentumban foglaltak egy része nem tartozik az EB kompetenciájába.
– A polgári kezdeményezés intézménye egy viszonylag új lehetőség arra, hogy az unió állampolgárai befolyásolják az uniós jogalkotási folyamatot. Fontosnak éreztük, hogy az elsők között éljünk ezzel a lehetőséggel, hiszen az európai őshonos kisebbségek helyzetének megfelelő rendezése 50 millió európai polgárt érint közvetlenül. Azt hiszem, nem kell különösebben magyarázni az erdélyi magyaroknak, miért nincs az rendben, hogy a kisebbségek ügye jelenleg kizárólag a tagállamok hatáskörébe tartozik – nap mint nap tapasztaljuk, hogy ez milyen visszaélésekhez, jogfosztásokhoz és jogcsorbításokhoz vezet Romániában, ahol sajnos gyakran a létező törvényes keret sem jelent kellő garanciát a kisebbségi jogok gyakorlásához. Egyértelmű, hogy az Európai Uniónak osztoznia kell ezeken a kompetenciákon a tagállamokkal, és garanciát kell biztosítania a kisebbségek számára, hiszen ők is az EU egyenrangú állampolgárai kell hogy legyenek.
Az európai polgári kezdeményezés intézményének bevezetése végre lehetőséget biztosított arra, hogy lépni tudjunk ebben az ügyben. Egy 11 pontból álló javaslatcsomagot nyújtottunk be az Európai Bizottságnak, amely a Minority SafePack nevet kapta. Az EB azt állította, hatáskörén kívül esik a csomag tartalma, ezért visszautasította ennek bejegyzését.
Az őshonos kisebbségek emberei viszont makacsok, bele kívánnak szólni azokba a dolgokba, amelyek róluk szólnak, felelős európai polgárként maguk kívánják kezdeményezni, hogy az EU a kisebbségvédelem területével is foglalkozzon.
– A kezdeményezők a luxemburgi Európai Törvényszékhez fordultak. A törvényszék helyt adott a Minority SafePack kezdeményezőinek, az Európai Bizottság alelnöke pedig tudomásul vette a döntést, és elfogadta a csomag részleges iktatását. Ami azt is jelentette, hogy elkezdődhet az aláírásgyűjtés.
– Az Európai Törvényszék döntése fordulópontnak számít a Minority SafePack történetében. Emlékezzünk vissza, hogy amikor a kezdeményezők a törvényszékhez fordultak, Románia és Szlovákia is beszállt a perbe az EB oldalán – sőt, Románia a tárgyalásokon is képviseltette magát. Az is jelzi az ügy fontosságát, hogy Kelemen Hunor azért mondott le miniszteri tisztségéről, mert Románia beszállt a perbe az akkor kormányon lévő RMDSZ megkerülésével és tudta nélkül. Szerencsére a román külügy keze sem ér annyira messze, mint azt szeretnék, és a törvényszék nekünk adott igazat, ezzel lépéskényszerbe hozva az Európai Bizottságot. Az Európai Bizottság ezt követően meghívott bennünket egy tárgyalásra, amelyen megállapodást kínált, amelyet elfogadtunk, lényegében az eredeti 11 pontból 9-et elfogadott. Így kezdődhetett el az aláírásgyűjtés, amelyhez kérjük a kisebbségek problémáira nyitott uniós állampolgárok támogatását.
– Egy év alatt 1 millió aláírást kell összegyűjteni, legkevesebb hét EU-s országból…
– A legnagyobb értéke az elmúlt éveknek, amióta a kezdeményezés útjára indult, a kisebbségi közösségek szolidaritása, egymás támogatása, amelyet a FUEN körül sikerült megteremteni. Ez a legnagyobb erőnk az aláírásgyűjtés során is, a sikerhez legalább 1 millió érvényes aláírásra lesz szükség az Európai Unióban, úgy, hogy legalább 7 tagállamnak teljesítenie kell a küszöböt, amelyet az EP-képviselők száma alapján határoznak meg. Így például Németországban 72000, Romániában 24000, Magyarországon 15750, Szlovákiában 9750 aláírásra van szükség ahhoz, hogy az adott ország beszámítson a hét közé. Nyilván, a cél nem csupán a küszöb elérése, hanem az aláírások számának teljesítése, így például Romániában 250 ezer aláírás összegyűjtését tűztük ki közösen az RMDSZ-szel.
Az egy év valójában ennél jóval kevesebb, hiszen egy ilyen méretű, az EU összes tagállamát érintő kampányra fel is kell készülni. Az online aláírásgyűjtés már elindult a minority-safepack.eu és a jogaink.eu oldalakon, de nyilván emellett a papíralapú aláírásgyűjtés is folyik, Európa számos kisebbségi vagy kisebbségek által nagy számban lakott régiójában lesznek nagyszabású aláírásgyűjtési kampányok. Erdélyben a Kolozsvári Magyar Napokon és a Vásárhelyi Forgatagon is külön standokkal volt jelen az Európai védelmet jogainknak! – Minority SafePack kampány, de ettől a héttől már házról házra járnak az RMDSZ önkéntesei aláírásokat gyűjteni.
Szlovákiában szintén beindult az aláírásgyűjtés, a napokban személyesen egyeztettem a horvátországi és szlovéniai tagszervezeteinkkel is, és hamarosan bekapcsolódik a többi partnerszervezetünk is. Magyarországon nemsokára szintén indul majd az országos aláírásgyűjtés. A FUEN a nemzeti kisebbségek legnagyobb európai ernyőszervezete, mintegy 90 tagszervezettel, elsősorban az ő feladatuk az aláírások összegyűjtése, mi pedig a kampány koordinálását, a központi üzeneteket, az arculati elemeket, illetve a jó gyakorlatok megosztását és a helyi kampánycsapatok felkészítését vállaljuk. Fontos, hogy Németország, Dánia és természetesen Magyarország is támogatja az ügyünket.
– Mikor jár le az aláírásgyűjtés határideje?
– Az aláírásokat 2018. április elejéig kell összegyűjteni, reményeink szerint azonban az egymillió aláírás már ennél jóval korábban össze fog gyűlni.
– Mi történik utána?
– Ez részben rajtunk is múlik. Nemcsak az aláírások összegyűjtése a feladatunk, hanem minél több döntéshozó támogatásának a megszerzése is. Tisztában vagyunk azzal, hogy nyomást kell gyakorolnunk az uniós döntéshozatalra, nem véletlen, hogy a kampánnyal párhuzamosan folyamatosan gőzerővel zajlik a lobbitevékenységünk is. Az elmúlt héten Strasbourgban, az Európai Parlamentben ismertettük a polgári kezdeményezést, októberben pedig az Európa Tanács parlamenti közgyűlésén lesz téma a Minority SafePack. Biztató számunkra, hogy maga Antonio Tajani, az Európai Parlament elnöke is támogatja kezdeményezésünket, illetve Németország és Magyarország stabil partnereink. De ennél is többre van szükség ahhoz, hogy amikor az egymillió aláírás az Európai Bizottság asztalára kerül, akkor ne próbálják azt egy fiókba süllyeszteni, hanem induljon be a jogalkotási folyamat, és szülessen meg az a keret, amely biztosítani tudja a kisebbségek számára azt, hogy igazán otthon érezhessék magukat szülőföldjükön. Azt is tervezzük, hogy az aláírásokkal együtt a jogi aktusok tervezetét is asztalra tesszük Brüsszelben.
– Mint várható volt, az ügy támadások kereszttüzébe került: Románia és Szlovákia szerint a kezdeményezés célja az EU meggyőzése arról, hogy helyt adjon az autonómiatörekvéseknek.
– Románia mindent megpróbál megtenni a Minority SafePack megakadályozásáért, mind külföldön, mind belföldön megpróbál keresztbe tenni, ahol lehet. Az autonómiatörekvésekkel való „rémisztgetés” egy erőtlen kísérlet arra, hogy a román közvéleményt ellenünk fordítsák.
– Egyes „szakértők” szerint egy ilyen döntés kinyitná Pandóra szelencéjét, és mélyen sértené például Spanyolország, Olaszország, Franciaország, Görögország és főleg Románia „alapvető alkotmányos érdekeit”.
– A Minority SafePack a kisebbségvédelemben előremutató intézkedéseket tartalmaz. Arról szól, hogy az EU-nak védenie és népszerűsítenie kellene az őshonos nemzeti közösségeket, a regionális nyelveket, az általuk közvetített kulturális és nyelvi sokszínűséget. Ez a tervezet nem kíván elvenni semmit a többség jogaiból, nem az államnyelvek ellen született. Számos kisebbség példája bizonyítja, hogy Európában – már csupán Erdélyben hosszú lenne a jogsértések listája – nem minden tagállam becsüli meg a kisebbségeit és nem dolgoz ki számukra megfelelő jogvédelmi keretet. A mi kezdeményezésünk ezen kíván fordítani.
– A nyáron, minden korábbi ígérete ellenére, bíróságon támadta meg Románia kormánya a Minority SafePack bejegyzését rögzítő határozatot – a keresetet még Sorin Grindeanu volt miniszterelnök írta alá. Ezt EU hivatalos közlönye is közzétette. A kormány azt kérte a bíróságtól, nyilvánítsa semmissé az Európai Bizottságnak a Minority SafePack bejegyzésére vonatkozó március 29-ei határozatát. Érvelésük szerint a polgári kezdeményezés kizárólag a nemzeti és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogvédelmére és nem a kulturális sokszínűség elősegítésére irányul.
– A támadás egyértelműen az erdélyi magyar közösség ellen irányul, az utóbbi időszak magyarellenes hangulatának folytatása. 2018-ban, amikor a nacionalista hangulat vélhetően tovább erősödik, ennek a kezdeményezésnek a sikere Románia kudarca lenne. Románia külügyminisztériuma többször egyértelműen tudtunkra adta: nem áll érdekében, hogy ez a kezdeményezés sikerrel járjon. Azáltal, hogy most a törvényszéken is megtámadta a kezdeményezést, Románia elismeri, hogy reális esélye van a sikernek. Ezért minden eszközt megpróbál bevetni, jóformán érvek nélkül is megpróbál minden módszerrel keresztbe tenni nekünk. De ezzel is csak azt bizonyítja, hogy álságos a kisebbségvédelme: ha Romániában valóban példaértékűen rendezve lenne a kisebbségek helyzete, az égvilágon semmi félnivalójuk nem kellene legyen a Minority SafePacktől, sőt, tovább megyek, Románia az élére állna egy európai keretbe illesztett, a kisebbségeket értékként védelmező kezdeményezésnek.
– Ez a lépés befolyásolhatja-e, hátráltathatja-e az aláírásgyűjtési akciót? Mert mindent jelent, csak éppen nem a párbeszédre való nyitottságot, sem azt, hogy európai módon kívánná rendezni a többség-kisebbség viszonyát.
– Maga a per nem befolyásolja az aláírásgyűjtést. Az EU törvényszékén körülbelül két év alatt születhet döntés, az ítélethirdetés tehát a Minority SafePackre vonatkozóan okafogyottá válik, sőt, remélhetőleg addig már a jogalkotás folyamatában is előbbre tartunk.
MÓZES EDITH / Népújság (Marosvásárhely)
2017. szeptember 20.
A Jelen Házban
Szent királyok nemzetsége, harmadszor!
Idén ünnepli a magyarság Szent László trónra lépésének 940., szentté avatásának 825. évfordulóját. I. (Szent) László királyunk kultusza elevenen él ma is Kárpát-medence folklórjában és művelődéstörténetében, számos népmonda emlékezik meg tetteiről, kultusza még országalapító Szent István királyunkénál is erősebb.
Szent László Magyarország, s főként Erdély patrónusa. Hite és jelleme által a magyar hagyomány a Magyar Háromkirályok között tartja számon, mert Istvánnal és Imrével együtt, a kereszténység csillagát követve, ők vezették el a magyar népet Krisztushoz.
Jellemében a harcos nomád férfieszmény és az európai lovagideál ötvöződött, ezért a harcban segítő szentekkel (Mihály arkangyal,Dömötör, Móric, György, Jakab) országpatrónus lett.
A magyar néphit szerint Mátyás király mellett nemzetünk legkedvesebb uralkodójának a fejére maga a Szűzanya tette a Szent Koronát. A néphagyomány Boldogasszony lovagjának, illetve „Szűz Mária választott vitézének” nevezi, mivel a magyarság őshitéből ő hozta át a kereszténységbe a hét Boldogasszony-ünnepet.
Uralkodói nagysága, nemes és lovagias szellemisége hatására Dalmácia, Horvátország és Szlovénia önként csatlakozott a soknemzetiségű Magyarország és a Szent Korona védelme alá. 18 éves országlása során Szent István nyomdokain haladva megszilárdította az ország rendjét, s uralkodása során nemcsak hadvezéri érdemeket szerzett, hanem a keresztény vallás megszilárdítására, és a magántulajdon védelmére törekedett. Az ő korában teljesedett ki és szilárdult meg a Szent Korona-tan. Tisztelete, a kornak tetsző életmódjának köszönhetően, már életében elkezdődött, és annyira élt, hogy a nép már halálát követően szentként tisztelte.
Szerkesztette: Murvai Miklós
o0o
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2017. szeptember 25-én, hétfőn 18 órakor a Jelen Ház nagytermében, a Szent királyok nemzetsége rendezvénysorozat III. részeként a Szent László-emlékév keretében Csillagok közt támadt új csillag címmel a magyar keresztény állam megszilárdítójáról videóvetítéssel egybekötött ismertető előadással emlékezik meg.
Meghívott előadó: Olasz Angéla Kölcsey-díjas nyugalmazott tanár, házigazda: Murvai Miklós.
Társszervező: az EMNT Arad Megyei Szervezete. Nyugati Jelen (Arad)
Szent királyok nemzetsége, harmadszor!
Idén ünnepli a magyarság Szent László trónra lépésének 940., szentté avatásának 825. évfordulóját. I. (Szent) László királyunk kultusza elevenen él ma is Kárpát-medence folklórjában és művelődéstörténetében, számos népmonda emlékezik meg tetteiről, kultusza még országalapító Szent István királyunkénál is erősebb.
Szent László Magyarország, s főként Erdély patrónusa. Hite és jelleme által a magyar hagyomány a Magyar Háromkirályok között tartja számon, mert Istvánnal és Imrével együtt, a kereszténység csillagát követve, ők vezették el a magyar népet Krisztushoz.
Jellemében a harcos nomád férfieszmény és az európai lovagideál ötvöződött, ezért a harcban segítő szentekkel (Mihály arkangyal,Dömötör, Móric, György, Jakab) országpatrónus lett.
A magyar néphit szerint Mátyás király mellett nemzetünk legkedvesebb uralkodójának a fejére maga a Szűzanya tette a Szent Koronát. A néphagyomány Boldogasszony lovagjának, illetve „Szűz Mária választott vitézének” nevezi, mivel a magyarság őshitéből ő hozta át a kereszténységbe a hét Boldogasszony-ünnepet.
Uralkodói nagysága, nemes és lovagias szellemisége hatására Dalmácia, Horvátország és Szlovénia önként csatlakozott a soknemzetiségű Magyarország és a Szent Korona védelme alá. 18 éves országlása során Szent István nyomdokain haladva megszilárdította az ország rendjét, s uralkodása során nemcsak hadvezéri érdemeket szerzett, hanem a keresztény vallás megszilárdítására, és a magántulajdon védelmére törekedett. Az ő korában teljesedett ki és szilárdult meg a Szent Korona-tan. Tisztelete, a kornak tetsző életmódjának köszönhetően, már életében elkezdődött, és annyira élt, hogy a nép már halálát követően szentként tisztelte.
Szerkesztette: Murvai Miklós
o0o
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2017. szeptember 25-én, hétfőn 18 órakor a Jelen Ház nagytermében, a Szent királyok nemzetsége rendezvénysorozat III. részeként a Szent László-emlékév keretében Csillagok közt támadt új csillag címmel a magyar keresztény állam megszilárdítójáról videóvetítéssel egybekötött ismertető előadással emlékezik meg.
Meghívott előadó: Olasz Angéla Kölcsey-díjas nyugalmazott tanár, házigazda: Murvai Miklós.
Társszervező: az EMNT Arad Megyei Szervezete. Nyugati Jelen (Arad)
2017. szeptember 20.
Van a család fogalmában valami ősrégi
Minden családnak megvan a saját története, ezek a történetek alakítják mindennapjainkat. De vajon mennyire ismerjük felmenőinket, családi hátterünket, amelyek a mi életünket is befolyásolják? A Családmonográfia 2.0 régi fotók, tárgyak, kéziratok és visszaemlékezések mentén végzett kutatásokat és azok leírását, történetté szövését jelenti. Célja a hazatalálás, az élő kapcsolatok feltérképezése. Dr. Borsos Szabolcs filozófussal, mentálhigiénés szakemberrel beszélgettünk az általa kezdeményezett projektről, amelyet a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnázium tanáraként indít el hamarosan.
Van a család fogalmában valami ősrégi, van benne valami a létezés bizalmának kimondhatatlanságából. Még akkor is, ha a hagyományos családmodell krízishelyzetben van ma, s még akkor is, ha sok fiatal érzi úgy, hogy idegenben, távol a gyökerektől jobban boldogul majd. A hazatalálás érzését, a személyes kapcsolatok bizalmát keresi egész életében minden ember, talán ezért is olyan fontos az a projekt, amelyet egy marosvásárhelyi tanár, filozófus indított el diákjai körében, és tervei szerint az egész Kárpát-medencére kiterjesztené. Borsos Szabolcs meggyőződése, hogy mindenkinek fontos a család, és így a családmonográfia is.
A fogalom Frédéric Le Play (1802–1882) francia szociológus nevéhez fűződik, aki abból az alapötletből indult ki, hogy a népek nem egyénekből, hanem családokból állnak. Ezen az evidens, a társadalmi egység természetén alapuló tényen nyugszik a családok monográfiáinak gyakorlati hatékonysága. A Le Play-féle családmonográfia az ankétok és a közvetlen megfigyelés útján gyűjtött adatokat, vagyis a „résztvevő megfigyelés” módszerét alkalmazta. Következtetése pedig az volt, hogy a családok megerősítése a társadalom fejlődésének legfőbb mozgatórugója.
Ezért kettő pont nulla
A marosvásárhelyi kutató-tanár projektje azért viseli a Családmonográfia 2.0 elnevezést, mert a Le Play-féle családmonográfiától eltérően ez egy új kezdeményezés, amelynek fő célja a még meglévő rokoni szálak tudatosítása, feltérképezése, a kapcsolatok élővé tétele. Közel hetven tizenegyedikes diák készítette el saját családmonográfiáját a Bolyai Farkas Gimnáziumból, és rendkívül érdekes anyagok születtek, néhány diák kutatásából pedig egy multimédiás anyag is született, amelyet a Családmonográfia 2.0 hivatalos honlapján lehet megtekinteni – meséli Borsos Szabolcs.
„Ha kiterjedne ez az egész Kárpát-medencére, akkor hasznos lehet a kapcsolatépítés, az identitás-megőrzés, illetve gazdasági szempontból is, de főként lelki kötődés szempontjából” – teszi hozzá a filozófiatanár. Először Erdély-szinten szeretné kiterjeszteni, mégpedig egy pályázat formájában, amelynek fő célja az, hogy érettségi előtt álló fiatalok saját maguk járjanak utána, hogy nagyszüleik, esetleg dédszüleik honnan származnak, mi volt a foglalkozásuk, hivatásuk, milyen társadalmi szerepet töltöttek be.
Támogatókat is fognak keresni, mert céljuk, hogy multimédiás anyagok szülessenek a diákok kutatásaiból, amelyekből tanulni lehet, és bármikor visszakereshetőek legyenek, akárcsak a bolyais diákok kutatásaiból készült anyag. Társadalomtudományokat oktató tanárokat, történelem és földrajz szakos pedagógusokat vonnak be a projektbe, és a kisfilmek elkészítése szigorúan csapatmunkát igénylő feladat, amelyet egy tanár vezet, ő adja a nevét hozzá, és akár ösztöndíjat is lehet nyerni vele,
Mint mondta a filozófiatanár, a szombathelyi Bolyai János Gimnázium is nyitott az együttműködésre, az ottani diákok is részt vesznek majd a projektben. Ugyanakkor a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Pszichológia Intézetének munkatársai is támogatják a marosvásárhelyi kezdeményezést, az általuk működtetett honlapon is közzétették a bolyais diákok kisfilmjét. Amúgy a Református Kollégium – Bolyai Farkas Líceum Öregdiákjainak Baráti Köre is kifejezte támogatását. Tartalmi megoldásokat kínál „Tudatos, közösségi védekezésünkben szinte egyetlen szellemi erőfeszítésünk a visszaemlékezés, amelynek legszemélyesebb vonatkozása a saját családtörténet” – mondja Borsos Szabolcs, aki azt sem titkolta el a Liget olvasói elől, hogy a projekt ötletét a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium – ahol szintén tanít – helyzete szolgáltatta számára.
„Lehet, hogy túl közel vagyok a marosvásárhelyi katolikus iskola-ügyhöz mint problémához, ugyanakkor most már ideje a szólásnak. A türelem, a béke és a helyes gondolkodás jegyében, közel harminc éves demokrácia-építéssel a hátunk mögött, két dolgot el kell mondanunk: az első, hogy ma már, 2017-ben bárkivel bármi megtörténhet, másodsorban pedig a nemzeti identitásunkban megtapasztalhattuk a közösségi megalázottságot. Ha körbejárjuk ezeket a témákat, akkor az első pontra azt mondhatjuk, hogy a lehető legrosszabb verzió ez, mert a kiszolgáltatottságban semmiféle kapaszkodónk nincsen. Ha bárkivel bármi megeshet, akkor az a helyzet, hogy perspektívák nélkül maradunk, ezért sürgősen cselekednünk kell.
A Családmonográfia 2.0 tartalmi megoldásokat kínál, előhozza emlékeinket, történeteinket: identitásunkban megerősít, ugyanakkor türelmessé is tesz, lehetőséget kínálva a szomszédban élő ember történetének meghallgatására. Ezért fontos, hogy közös alkotói munka is legyen benne” – fejtette ki a mentálhigiénés szakember, aki egyébként a katolikus iskola nevében szerette volna elindítani a projektet, amely már márciusban készen állt.
Mért hasznos ez a fiatalok számára?
Az egyén világnézete és világképe tizennyolc-húszévesen alakul ki. Azért fontos a gyökerek, a családi kötődések megerősítése, hogy tudja a fiatal, bárhol is köt ki a nagyvilágban, mindig van, ahova hazatérnie. Különösen fontos ez a mai társadalomban, amikor egyre több fiatal dönt úgy, elhagyja az országot, hogy máshol boldoguljon.
A pályázatszerű kutatómunkának is az a végső célja, hogy a diákok választ kapjanak arra, hol a helyük a világban – hangsúlyozta a projekt kezdeményezője.
Hajnal Csilla / liget.ro
Minden családnak megvan a saját története, ezek a történetek alakítják mindennapjainkat. De vajon mennyire ismerjük felmenőinket, családi hátterünket, amelyek a mi életünket is befolyásolják? A Családmonográfia 2.0 régi fotók, tárgyak, kéziratok és visszaemlékezések mentén végzett kutatásokat és azok leírását, történetté szövését jelenti. Célja a hazatalálás, az élő kapcsolatok feltérképezése. Dr. Borsos Szabolcs filozófussal, mentálhigiénés szakemberrel beszélgettünk az általa kezdeményezett projektről, amelyet a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnázium tanáraként indít el hamarosan.
Van a család fogalmában valami ősrégi, van benne valami a létezés bizalmának kimondhatatlanságából. Még akkor is, ha a hagyományos családmodell krízishelyzetben van ma, s még akkor is, ha sok fiatal érzi úgy, hogy idegenben, távol a gyökerektől jobban boldogul majd. A hazatalálás érzését, a személyes kapcsolatok bizalmát keresi egész életében minden ember, talán ezért is olyan fontos az a projekt, amelyet egy marosvásárhelyi tanár, filozófus indított el diákjai körében, és tervei szerint az egész Kárpát-medencére kiterjesztené. Borsos Szabolcs meggyőződése, hogy mindenkinek fontos a család, és így a családmonográfia is.
A fogalom Frédéric Le Play (1802–1882) francia szociológus nevéhez fűződik, aki abból az alapötletből indult ki, hogy a népek nem egyénekből, hanem családokból állnak. Ezen az evidens, a társadalmi egység természetén alapuló tényen nyugszik a családok monográfiáinak gyakorlati hatékonysága. A Le Play-féle családmonográfia az ankétok és a közvetlen megfigyelés útján gyűjtött adatokat, vagyis a „résztvevő megfigyelés” módszerét alkalmazta. Következtetése pedig az volt, hogy a családok megerősítése a társadalom fejlődésének legfőbb mozgatórugója.
Ezért kettő pont nulla
A marosvásárhelyi kutató-tanár projektje azért viseli a Családmonográfia 2.0 elnevezést, mert a Le Play-féle családmonográfiától eltérően ez egy új kezdeményezés, amelynek fő célja a még meglévő rokoni szálak tudatosítása, feltérképezése, a kapcsolatok élővé tétele. Közel hetven tizenegyedikes diák készítette el saját családmonográfiáját a Bolyai Farkas Gimnáziumból, és rendkívül érdekes anyagok születtek, néhány diák kutatásából pedig egy multimédiás anyag is született, amelyet a Családmonográfia 2.0 hivatalos honlapján lehet megtekinteni – meséli Borsos Szabolcs.
„Ha kiterjedne ez az egész Kárpát-medencére, akkor hasznos lehet a kapcsolatépítés, az identitás-megőrzés, illetve gazdasági szempontból is, de főként lelki kötődés szempontjából” – teszi hozzá a filozófiatanár. Először Erdély-szinten szeretné kiterjeszteni, mégpedig egy pályázat formájában, amelynek fő célja az, hogy érettségi előtt álló fiatalok saját maguk járjanak utána, hogy nagyszüleik, esetleg dédszüleik honnan származnak, mi volt a foglalkozásuk, hivatásuk, milyen társadalmi szerepet töltöttek be.
Támogatókat is fognak keresni, mert céljuk, hogy multimédiás anyagok szülessenek a diákok kutatásaiból, amelyekből tanulni lehet, és bármikor visszakereshetőek legyenek, akárcsak a bolyais diákok kutatásaiból készült anyag. Társadalomtudományokat oktató tanárokat, történelem és földrajz szakos pedagógusokat vonnak be a projektbe, és a kisfilmek elkészítése szigorúan csapatmunkát igénylő feladat, amelyet egy tanár vezet, ő adja a nevét hozzá, és akár ösztöndíjat is lehet nyerni vele,
Mint mondta a filozófiatanár, a szombathelyi Bolyai János Gimnázium is nyitott az együttműködésre, az ottani diákok is részt vesznek majd a projektben. Ugyanakkor a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Pszichológia Intézetének munkatársai is támogatják a marosvásárhelyi kezdeményezést, az általuk működtetett honlapon is közzétették a bolyais diákok kisfilmjét. Amúgy a Református Kollégium – Bolyai Farkas Líceum Öregdiákjainak Baráti Köre is kifejezte támogatását. Tartalmi megoldásokat kínál „Tudatos, közösségi védekezésünkben szinte egyetlen szellemi erőfeszítésünk a visszaemlékezés, amelynek legszemélyesebb vonatkozása a saját családtörténet” – mondja Borsos Szabolcs, aki azt sem titkolta el a Liget olvasói elől, hogy a projekt ötletét a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium – ahol szintén tanít – helyzete szolgáltatta számára.
„Lehet, hogy túl közel vagyok a marosvásárhelyi katolikus iskola-ügyhöz mint problémához, ugyanakkor most már ideje a szólásnak. A türelem, a béke és a helyes gondolkodás jegyében, közel harminc éves demokrácia-építéssel a hátunk mögött, két dolgot el kell mondanunk: az első, hogy ma már, 2017-ben bárkivel bármi megtörténhet, másodsorban pedig a nemzeti identitásunkban megtapasztalhattuk a közösségi megalázottságot. Ha körbejárjuk ezeket a témákat, akkor az első pontra azt mondhatjuk, hogy a lehető legrosszabb verzió ez, mert a kiszolgáltatottságban semmiféle kapaszkodónk nincsen. Ha bárkivel bármi megeshet, akkor az a helyzet, hogy perspektívák nélkül maradunk, ezért sürgősen cselekednünk kell.
A Családmonográfia 2.0 tartalmi megoldásokat kínál, előhozza emlékeinket, történeteinket: identitásunkban megerősít, ugyanakkor türelmessé is tesz, lehetőséget kínálva a szomszédban élő ember történetének meghallgatására. Ezért fontos, hogy közös alkotói munka is legyen benne” – fejtette ki a mentálhigiénés szakember, aki egyébként a katolikus iskola nevében szerette volna elindítani a projektet, amely már márciusban készen állt.
Mért hasznos ez a fiatalok számára?
Az egyén világnézete és világképe tizennyolc-húszévesen alakul ki. Azért fontos a gyökerek, a családi kötődések megerősítése, hogy tudja a fiatal, bárhol is köt ki a nagyvilágban, mindig van, ahova hazatérnie. Különösen fontos ez a mai társadalomban, amikor egyre több fiatal dönt úgy, elhagyja az országot, hogy máshol boldoguljon.
A pályázatszerű kutatómunkának is az a végső célja, hogy a diákok választ kapjanak arra, hol a helyük a világban – hangsúlyozta a projekt kezdeményezője.
Hajnal Csilla / liget.ro
2017. szeptember 21.
Csak garasokat kaptak a kormánytól – bajba kerülhetnek a székelyföldi önkormányzatok
A költségvetés-kiigazításból egyetlen település sem részesült Hargita és Kovászna megyében. A székelyföldi községek többsége fontos bevételektől esett el, több polgármester is vakarhatja most a fejét, hogy honnan teremtenek elő pénzt pályázatokra vagy éppen számlák kifizetésére. Borboly Csaba Hargita megye tanácselnök szerint igazságtalanul járt el a kormány: a Kárpátokon túli megyék közül jó néhánynak jutott pénz.
Év végére súlyos pénzhiánnyal szembesülhet néhány háromszéki önkormányzat. Mivel a kormány nem osztott pénzt számukra a költségvetés-kiegészítéskor, várhatóan nem lesz pénzük a fizetésekre, de elakadhatnak a tervezett beruházások, mert nem tudják fizetni a pályázatok önrészét, hívja fel a figyelmet Henning László.
Kovászna megyei tanácsának alelnöke rámutatott, hogy évek óta most fordult elő először, hogy a kormány a költségvetés-kiegészítéskor nem osztott pénzt sem a megyei, sem a települési önkormányzatok számára. Hozzátette: a községek és városok azért is várták az őszi költségvetés-kiigazítást, mert ebből szerették volna például az önrészt biztosítani az uniós pályázataikhoz. Ugyanakkor vannak települések, hogy az év végén várhatóan gondok lesznek a polgármesteri hivatalban dolgozók fizetéseivel is.
Henning László szerint csak a harmadik negyedév lezárásakor, október végén derül ki, hogy az önkormányzatoknak mennyi pénze marad az év utolsó részében, melyik területen lesz pénzhiány. Ugyanakkor bíznak abban, hogy a kormány az év végén még egyszer kiegészíti a költségvetést, és akkor gondolnak a bajban lévő önkormányzatokra is. Az önkormányzat alelnöke szerint a Kovászna Megyei Tanács fejlesztési terveit és működését egyelőre nem befolyásolja, hogy a kormány ezúttal csak a gyerekvédelmi rendszer fenntartására és az iskolai tej-kifli programra hagyott jóvá összesen 2,3 millió lejt.
Tamás Sándor, a háromszéki önkormányzat elnöke is arra mutatott rá, hogy a saját beruházásaikat nem befolyásolja, hogy ezekre nem kaptak pénzt a költségvetés kiegészítéskor, viszont a törvénykezési fejetlenség miatt nem haladnak fontos beruházásokkal. Példaként említette a Maksa és Lécfalva közti út problémáját, amelynek kivitelezésére két éve zajlik a közbeszerzési eljárás a folyton pereskedő cégek miatt. Tervek szerint októberben beindul a teljes megyét kiszolgáló lécfalvi hulladékkezelő telep, és a szemeteskocsik kénytelenek lesznek földúton megközelíteni a lerakót. Másik probléma, hogy ha majd végre elkezdődhet az úttest korszerűsítése, kénytelenek lesznek „kamionok alatt” végezni a munkálatokat, mondta Tamás Sándor.
A háromszéki településeknek idén többnyire útfelújítási, víz és csatornázási, iskola-óvoda felújítási vagy építési pályázataik futnak. A sajtó érdeklődésére több vidéki település polgármestere is úgy nyilatkozott, hogy főként attól tartanak, hogy kénytelenek lesznek leállítani a projektjeiket. Az uniós pályázatokhoz szükséges tervezési munkálatokat vagy a konzultáns cég bérét önrészként kell fedezni, és félő, hogy erre nem lesz pénzük. A polgármesterek szerint ilyen körülmények között nem csoda, hogy Románia az uniós alapok elenyésző részét tudja lehívni.
Szintre hozták a fizetéseket a megyei tanácsnál
A Hargita megyei önkormányzatok sem részesültek szeptember 13-án a költségvetés-kiigazításból, csak az áfa-visszaosztásból kaptak pénzt elsősorban a szociális ellátást biztosító intézmények finanszírozására, olyanokéra mint a gyerekvédelem, a mozgássérültek ellátása, illetve az iskolásoknak szóló programok. Ezekre összesen 1 343 000 lejt utaltak ki a Hargita megyei polgármesteri hivataloknak.
A fizetések emelése Hargita Megye Tanácsa esetében az év folyamán több rendben történt, és már az idei éves költségvetés megtervezésnél figyelembe vették az új bérszinteket – közölte kérdésünkre Hargita Megye Tanácsának sajtószolgálata.
Először február 1-től növekedtek a megyei tanács alkalmazottainak a fizetései a 2017/2-es sürgősségi kormányrendelet értelmében. Ezt fizetéskiigazítás követte a 2016/794-es alkotmánybírósági döntés alapján, végül a júliusi 2017/153-as bérezési kerettörvény életbe lépése után egyes esetekben újabb fizetések emelkedtek, más alkalmazottak fizetése pedig csökkent. Borboly Csaba, a megyei tanács elnöke hangsúlyozta, hogy az emelés főként a friss diplomásokat érintette, ezzel az volt a céljuk, hogy a fiatalokat itthon tartsák.
„Vállaltuk, hogy felelősen gazdálkodunk a megyei tanács pénzével, és nem voltunk partnerek abban a sajnos megalapozatlan kampányban, amely sok helyen előfordult: az alelnökök fizetéséhez emelték a megyei tanács, illetve az alárendelt intézmény alkalmazottainak bérét. Alacsonyabb jövedelmű megyék esetében, ahol kevés ember él és nincsenek nagy ipari központok, a lehetőségekhez mérten kell gondolkodnunk” – mondta a Maszolnak Borboly Csaba.
Az alapok biztosítása nélkül emelték meg a béreket
A tanácselnök azt is kifejtette, hogy sajnálatos módon vannak olyan alintézmények, ahol a béremelésekkel kapcsolatos döntések meghozatala nem a megyei tanács, hanem a központi vezetés hatáskörébe tartozott, így „felelőtlenül, alapok biztosítása nélkül emelték meg a béreket” többek között a szociális és gyermekvédelmi igazgatóságnál.
„Hargita Megye Tanácsa most szeptemberben csak garasokat kapott a kormánytól, és ez nincs rendben. Be is nyújtottuk újra az igényléseinket, és kifejtettük, hogy már megint preferenciális döntés történt, az erdélyi megyék nem kaptak semmit, míg a Kárpátokon túl jó néhányan igen. Igazságtalan a kormány, és ennek hangot kell adnunk” – emelte ki a megyei tanács elnöke.
A törvény egyébként nem teszi lehetővé, hogy a költségvetésben beruházásokra vagy fejlesztésekre szánt összegeket csoportosítsanak át az alkalmazottak bérezésére. Emiatt a megyei tanácsnál az év folyamán nem volt semmilyen átcsoportosítás, ami a beruházásokat vagy a projekteket negatívan érintette volna.
Gondban a felcsíki községek
A költségvetés-kiigazításból tehát egyetlen település sem részesült Hargita megyében. A községek többsége fontos bevételektől esett el, több polgármester is vakarhatja most a fejét, hogy honnan teremtenek elő pénzt pályázatokra vagy éppen számlák kifizetésére.
Csibi József, Madéfalva polgármestere a Maszolnak nyilatkozva elmondta, hogy legalább 250 ezer lejes támogatásra lett volna szükségük, ugyanis sok kifizetetlen számlája van a községnek, ami miatt már előreláthatólag 90 napra zárolták a bankszámláikat. Az önkormányzat munkatársai jelenleg is keresik a megoldást, hogy honnan lehetne pótolni a hiányzó összeget.
Csíkdánfalván is több százezer lejre lenne szükség, de még az egy millió lejnek is lenne helye – tudtuk meg Bőjte Csongor Ernő polgármestertől. „Több területen is megérezzük a jövedelem-kiesést, elsősorban a helyi fejlesztési programban (PNDL) elindított pályázataink kerültek veszélybe, mivel a munkálatok megkezdéséhez szükséges előtanulmányok elkészítését nem finanszírozza a pályázat, ezt saját költségvetésből kellene állnunk. Legalább 300-400 ezer lejre lett volna szükségünk” – panaszolta el a felcsíki község polgármestere.
Hozzátette, hogy a tanintézményeket is érinti a pénzhiány, ugyanis a második félévi tanári bérekre már nincs elegendő pénz, az iskola és óvoda működési költségeit pedig csak novemberig tudják fedezni. Bőjte Csongor Ernő hangsúlyozta, hogy nem borúlátó, mivel biztos benne, hogy valamilyen módon találnak megoldást az anyagi problémákra.
Kovács Boglárka, Kovács Zsolt / maszol.ro
A költségvetés-kiigazításból egyetlen település sem részesült Hargita és Kovászna megyében. A székelyföldi községek többsége fontos bevételektől esett el, több polgármester is vakarhatja most a fejét, hogy honnan teremtenek elő pénzt pályázatokra vagy éppen számlák kifizetésére. Borboly Csaba Hargita megye tanácselnök szerint igazságtalanul járt el a kormány: a Kárpátokon túli megyék közül jó néhánynak jutott pénz.
Év végére súlyos pénzhiánnyal szembesülhet néhány háromszéki önkormányzat. Mivel a kormány nem osztott pénzt számukra a költségvetés-kiegészítéskor, várhatóan nem lesz pénzük a fizetésekre, de elakadhatnak a tervezett beruházások, mert nem tudják fizetni a pályázatok önrészét, hívja fel a figyelmet Henning László.
Kovászna megyei tanácsának alelnöke rámutatott, hogy évek óta most fordult elő először, hogy a kormány a költségvetés-kiegészítéskor nem osztott pénzt sem a megyei, sem a települési önkormányzatok számára. Hozzátette: a községek és városok azért is várták az őszi költségvetés-kiigazítást, mert ebből szerették volna például az önrészt biztosítani az uniós pályázataikhoz. Ugyanakkor vannak települések, hogy az év végén várhatóan gondok lesznek a polgármesteri hivatalban dolgozók fizetéseivel is.
Henning László szerint csak a harmadik negyedév lezárásakor, október végén derül ki, hogy az önkormányzatoknak mennyi pénze marad az év utolsó részében, melyik területen lesz pénzhiány. Ugyanakkor bíznak abban, hogy a kormány az év végén még egyszer kiegészíti a költségvetést, és akkor gondolnak a bajban lévő önkormányzatokra is. Az önkormányzat alelnöke szerint a Kovászna Megyei Tanács fejlesztési terveit és működését egyelőre nem befolyásolja, hogy a kormány ezúttal csak a gyerekvédelmi rendszer fenntartására és az iskolai tej-kifli programra hagyott jóvá összesen 2,3 millió lejt.
Tamás Sándor, a háromszéki önkormányzat elnöke is arra mutatott rá, hogy a saját beruházásaikat nem befolyásolja, hogy ezekre nem kaptak pénzt a költségvetés kiegészítéskor, viszont a törvénykezési fejetlenség miatt nem haladnak fontos beruházásokkal. Példaként említette a Maksa és Lécfalva közti út problémáját, amelynek kivitelezésére két éve zajlik a közbeszerzési eljárás a folyton pereskedő cégek miatt. Tervek szerint októberben beindul a teljes megyét kiszolgáló lécfalvi hulladékkezelő telep, és a szemeteskocsik kénytelenek lesznek földúton megközelíteni a lerakót. Másik probléma, hogy ha majd végre elkezdődhet az úttest korszerűsítése, kénytelenek lesznek „kamionok alatt” végezni a munkálatokat, mondta Tamás Sándor.
A háromszéki településeknek idén többnyire útfelújítási, víz és csatornázási, iskola-óvoda felújítási vagy építési pályázataik futnak. A sajtó érdeklődésére több vidéki település polgármestere is úgy nyilatkozott, hogy főként attól tartanak, hogy kénytelenek lesznek leállítani a projektjeiket. Az uniós pályázatokhoz szükséges tervezési munkálatokat vagy a konzultáns cég bérét önrészként kell fedezni, és félő, hogy erre nem lesz pénzük. A polgármesterek szerint ilyen körülmények között nem csoda, hogy Románia az uniós alapok elenyésző részét tudja lehívni.
Szintre hozták a fizetéseket a megyei tanácsnál
A Hargita megyei önkormányzatok sem részesültek szeptember 13-án a költségvetés-kiigazításból, csak az áfa-visszaosztásból kaptak pénzt elsősorban a szociális ellátást biztosító intézmények finanszírozására, olyanokéra mint a gyerekvédelem, a mozgássérültek ellátása, illetve az iskolásoknak szóló programok. Ezekre összesen 1 343 000 lejt utaltak ki a Hargita megyei polgármesteri hivataloknak.
A fizetések emelése Hargita Megye Tanácsa esetében az év folyamán több rendben történt, és már az idei éves költségvetés megtervezésnél figyelembe vették az új bérszinteket – közölte kérdésünkre Hargita Megye Tanácsának sajtószolgálata.
Először február 1-től növekedtek a megyei tanács alkalmazottainak a fizetései a 2017/2-es sürgősségi kormányrendelet értelmében. Ezt fizetéskiigazítás követte a 2016/794-es alkotmánybírósági döntés alapján, végül a júliusi 2017/153-as bérezési kerettörvény életbe lépése után egyes esetekben újabb fizetések emelkedtek, más alkalmazottak fizetése pedig csökkent. Borboly Csaba, a megyei tanács elnöke hangsúlyozta, hogy az emelés főként a friss diplomásokat érintette, ezzel az volt a céljuk, hogy a fiatalokat itthon tartsák.
„Vállaltuk, hogy felelősen gazdálkodunk a megyei tanács pénzével, és nem voltunk partnerek abban a sajnos megalapozatlan kampányban, amely sok helyen előfordult: az alelnökök fizetéséhez emelték a megyei tanács, illetve az alárendelt intézmény alkalmazottainak bérét. Alacsonyabb jövedelmű megyék esetében, ahol kevés ember él és nincsenek nagy ipari központok, a lehetőségekhez mérten kell gondolkodnunk” – mondta a Maszolnak Borboly Csaba.
Az alapok biztosítása nélkül emelték meg a béreket
A tanácselnök azt is kifejtette, hogy sajnálatos módon vannak olyan alintézmények, ahol a béremelésekkel kapcsolatos döntések meghozatala nem a megyei tanács, hanem a központi vezetés hatáskörébe tartozott, így „felelőtlenül, alapok biztosítása nélkül emelték meg a béreket” többek között a szociális és gyermekvédelmi igazgatóságnál.
„Hargita Megye Tanácsa most szeptemberben csak garasokat kapott a kormánytól, és ez nincs rendben. Be is nyújtottuk újra az igényléseinket, és kifejtettük, hogy már megint preferenciális döntés történt, az erdélyi megyék nem kaptak semmit, míg a Kárpátokon túl jó néhányan igen. Igazságtalan a kormány, és ennek hangot kell adnunk” – emelte ki a megyei tanács elnöke.
A törvény egyébként nem teszi lehetővé, hogy a költségvetésben beruházásokra vagy fejlesztésekre szánt összegeket csoportosítsanak át az alkalmazottak bérezésére. Emiatt a megyei tanácsnál az év folyamán nem volt semmilyen átcsoportosítás, ami a beruházásokat vagy a projekteket negatívan érintette volna.
Gondban a felcsíki községek
A költségvetés-kiigazításból tehát egyetlen település sem részesült Hargita megyében. A községek többsége fontos bevételektől esett el, több polgármester is vakarhatja most a fejét, hogy honnan teremtenek elő pénzt pályázatokra vagy éppen számlák kifizetésére.
Csibi József, Madéfalva polgármestere a Maszolnak nyilatkozva elmondta, hogy legalább 250 ezer lejes támogatásra lett volna szükségük, ugyanis sok kifizetetlen számlája van a községnek, ami miatt már előreláthatólag 90 napra zárolták a bankszámláikat. Az önkormányzat munkatársai jelenleg is keresik a megoldást, hogy honnan lehetne pótolni a hiányzó összeget.
Csíkdánfalván is több százezer lejre lenne szükség, de még az egy millió lejnek is lenne helye – tudtuk meg Bőjte Csongor Ernő polgármestertől. „Több területen is megérezzük a jövedelem-kiesést, elsősorban a helyi fejlesztési programban (PNDL) elindított pályázataink kerültek veszélybe, mivel a munkálatok megkezdéséhez szükséges előtanulmányok elkészítését nem finanszírozza a pályázat, ezt saját költségvetésből kellene állnunk. Legalább 300-400 ezer lejre lett volna szükségünk” – panaszolta el a felcsíki község polgármestere.
Hozzátette, hogy a tanintézményeket is érinti a pénzhiány, ugyanis a második félévi tanári bérekre már nincs elegendő pénz, az iskola és óvoda működési költségeit pedig csak novemberig tudják fedezni. Bőjte Csongor Ernő hangsúlyozta, hogy nem borúlátó, mivel biztos benne, hogy valamilyen módon találnak megoldást az anyagi problémákra.
Kovács Boglárka, Kovács Zsolt / maszol.ro
2017. szeptember 21.
Romokból feltápászkodó kisnemesek
Dél-Erdély magyar múltja az egykor pompázatos kastélyok, templomok és arborétumok maradványaiban mérhető fel. Ebből a mérhetetlen örökségből próbáltunk riportutunkon körbejárni néhányat. Az ott tapasztaltak legtöbb esetben megrázó élményt nyújtottak.
A Hátszegi-medence Erdély egyik legpazarabb és leggazdagabb része, amelynek minden szegletét átlengi a történelem hol hűvös, hol langyos szele. Román többségű vidék, ahol a magyarokat vagy az elmagyarosodott nemeseket általában becsben tartották egykor is, most is. Leszámítva persze a Trianon utáni időszakot, majd a kommunisták hatalomra kerülésének máig lesújtó következményeit. Ha nem is a történelemkönyvből, de szülei vagy nagyszülei elbeszéléseiből mindenki tudja: a vidéken szinte nincs olyan település, amelynek létesítése vagy felvirágoztatása ne kötődne valamelyik nemes család nevéhez.
Az impériumváltás, majd az államosítás után kisemmizett családok közül többen is visszakapták, visszaperelték ősi jussukat, ám közülük csak páran tértek vissza a környékre.
A térségben szolgáló lelkészek szerint kevesen tartják fontosnak, hogy ősi szokáshoz híven falvaik, egyházuk, közösségük vezéregyéniségévé váljanak. Visszahúzódva a maguk kis világában próbálják leélni életük hátralévő részét. Van, aki megérti őket, van, aki nem.
Mindenhol a középkor örökségébe botlunk
A Sztrigy és a Nagy-Víz völgyében – ha lepusztult vagy egyenesen romos állapotban is – többségében még állnak azok a várak, őrtornyok, kastélyok, udvarházak vagy kőhalmazok, amelyek léte az úri családok több évszázados történelmi örökségét jelzik. Mint ahogy még dacolnak az idővel azok a templomok és toronycsonkok is, amelyek falai – ha beszélni tudnának – sokat mesélhetnének a környék tehetős magyarjainak a hithez és az egyházhoz való ragaszkodásáról.
A Maros-mentéről Déva felől érkezve Hátszegnél elénk tárul a Déli-Kárpátok fenséges kincse, a többtucatnyi tengerszemet és egyedülálló növényfajokat rejtegető Retyezát. A műút is kettéválik: dél-kelet felé a Merisor-hágón keresztül a Petrozsényi-medencébe, dél-nyugatnak indulva az Erdélyi Vaskapu és a Bisztra-völgy mentén a Bánságba jutunk. Bármelyik utat vagy annak későbbi leágazását választanánk, szinte biztos, hogy egy középkori várba, kastélyba, templomba botlanánk. Vagy legalábbis azok romjaiba.
Csipkerózsika-álomba szenderülve
A hátszegi királyi várnak már csak a feltételezett helye ismert, de a környék sziklás hegycsúcsaira épült családi váracskák és őrtornyok romjai ma is könnyűszerrel megtalálhatók. A felsőszálláspataki kenézek malajesdi lakótornyos vára külön kategóriát képez: a helyi önkormányzat gondoskodott az újjáépítéséről.
A térség egykori ékszerdobozkastélyai közül is alig maradt néhány. Az államosítást követően a kernyesdi Torockay-kastélyt lebontották, parkját felszámolták. Ez a sors várt az őraljaboldogfalvi és a szacsali kastélyok arborétumára is. A nalácvádi és részben a poklisai megúszta a láncfűrészek könyörtelen támadását, ám a méteres gazban bóklászva aligha idézhető fel az elmúlt századok hangulata.
Az udvarházként is emlegetett alsófarkadini Lónyai–Nopcsa-kastélynak és a boldogfalvi Kendeffy-palotának a termelőszövetkezet, a nalácinak a kórház, a poklisainak és a szacsalinak a fogyatékkal élő gyerekek beköltöztetésével volt szerencséje.
Ezek közül az őraljaboldogfalvit visszakapták a Kendeffy-, a poklisait a Pogány-örökösök. Előbbit valamennyire kipofozták, szállodának használták, utóbbi viszont évtizedek óta lelakatolva hever. És pusztul napról-napra.
A Kendeffyek malomvízi kúriája és a mellette lévő kápolna teljes romhalmaz. A nalácvádi Pekry–Fáy-kastélyért a család pereskedik, a szacsali Nopcsa-örökségért nem jelentkezett senki. Amióta az állam kiürítette a naláci kastélyt, a fosztogatók szabad prédájává tette. Előbb a csempekályháknak, később az ajtóknak és ablakoknak kelt lába, újabban minden, ami mozdítható és tüzelhető, eltűnik. A szacsali kastély ennél is siralmasabb állapotban van. Egyetlen „szerencséje”, hogy a múlt rendszerben teljesen körülbástyázták szocreál betonskatulyákkal – elrejtve a világ szeme elől.
A demsusi Nopcsa-kúriát már csak a Szentlélek tartja egyben.
A fehérvízi egykori Bágya-, későbbi Pietsch-udvarházat a Marák ugyan visszaszerezték és lakhatóvá tették, de az évszázados épületen és udvarán még sok a csinosítanivaló ahhoz, hogy visszanyerje a száz évvel ezelőtti fotográfiákról ismert fényét. Jelentős beruházásra vár a család nagypestényi kúriája is, csakhogy az anyagi forrásokat egyelőre a gazdaság fellendítése emészti fel. Mara Ernő nem csekély szellemi és anyagi befektetéssel azon kevesek közé tartozik, aki felmenői hagyományát követve igyekszik az ősi birtokot jó gazdaként kezelni. Alakulgat a Lészayak nehezen visszaszerzett puji udvarháza, amelyet a Magyarországról hazatért Lészay Zoltán igyekszik visszahozni szörnyen lelakott állapotából. Nagypestényben a Brázovayak kúriája kezdi visszanyerni eredeti arculatát, az örökös Bernád család – szintén komoly peres kálvária után – ízlésesen csinosítgatja.
Nemesek: jönnek, kapnak, eladnak?
Hátszeg katolikus templomát a Nopcsa család építette 1745-ben, amiről gondosan őrzött emléktábla is tanúskodik. Ezen túlmenően a felsőszilvási bárói família hosszú időn keresztül hozzájárult egyháza fenntartásához. Nem véletlen, hogy a Nopcsák javarésze a templom kriptájában lelt nyugalomra. Itt alussza örök álmát többek között a legendás prefektus és egyben haramiavezér Nopcsa László is, akiről Jókai Mór 1860-ban írt Szegény gazdagok című regényében Fatia Negra álarcos rablóvezérét mintázta. A térség többi templomának építése, tatarozása, fenntartása is az egykori nemes családok bőkezűségének köszönhető. Amellett, hogy gyakran a zsebükbe nyúltak, közösségformáló és összetartó erejüket, tekintélyüket is latba vetették. Hogy milyen az egyház és a leszármazottak közti viszony 2017-ben?
Semmilyen – foglalja össze a lehető legtömörebben Szász János római katolikus plébános. – Egyetlen utód sem kapcsolódott be gyülekezetünk életébe. Személyesen nem ismerem őket, nem láttam a templomban.” A pap nem neheztel senkire, viszont kissé furcsának tartja, hogy miközben az ősök az egyház fenntartói voltak, sem a közelben élő, sem a Nyugatra vándorolt leszármazottak nem lépik át a templom küszöbét – még egy dél-erdélyi látogatás erejéig sem. Magyarázatként szolgálhatna a kisnemesek felekezeti hovatartozása: a Nopcsákon kívül mindenki Kálvin útját követte. Csakhogy Szász János protestáns kollégája, Bódis Miklós, Hátszeg és további kilenc környékbeli település református lelkésze sem igen érti, a visszaszivárgott nemesi családok miért nem kapcsolódnak be az egyházi életbe. Tudja, hogy mindnyájuk számára nagy érvágás volt az agrárreform címen 1921-ben elkövetett első államosítás, amire 1948-ban a kommunisták rádupláztak, és valósággal földönfutóvá tették Erdély arisztokráciáját. Azzal is tisztában van, hogy a vagyontöredék visszaszerzéséért sokszor hosszú szélmalomharcot kell vívniuk, de nem érti, mindezért miért lenne hibás az egyház és a közösség. „A megfogyatkozott gyülekezetnek vezéregyéniségekre, példaképekre lenne szükségük. Ahogy az elmúlt évszázadokon keresztül, amikor magyar nemeseink a helyi közösség élére álltak, követendő módon viselkedtek, templomot építettek, az egyházban világi szerepet vállaltak. Nem értem…” – néz el a semmibe a lelkész.
Ugyanezt a távolságtartást érzékeli Székely István is. Az RMDSZ elnöke nem várja el egyetlen kisnemestől sem, hogy mindössze nemzetiségére való tekintettel iratkozzon be a szövetségbe, azonban azt sem tudja elfogadni, hogy politikai hovatartozása miatt sértegessék. „Nem a tegnap történt, mégis mindmáig rosszul esik, hogy egyikük lekommunistázott, holott soha nem szerettem a vörösöket. Amiért egyszerű mozdonyvezetőként a munkásosztályhoz tartoztam, nem hinném, hogy ezt érdemeltem voltam – főleg egy nemes ember részéről. Én nem tehetek arról, hogy az RMDSZ-ben fentről mindegyre a szociáldemokratákkal való együttműködést zongorázzák nekünk, én úgyis meggyőzött jobboldali maradok” – mondja a hátszegi RMDSZ-elnök. Persze az éremnek van egy másik oldala is. A restitúciós törvény irigységet, esetenként torzsalkodást is szült. Az addig barátságos falubeliek közül sokan ismét a népnyúzó ellenséget látják némely uraság leszármazottjában. Holott az csak a neki járó birtokot igényelte, semmi többet… A legkevésbé az RMDSZ-re és annak Hunyad megyei vezetőire neheztelhetnek a környékbeli nemesek – állítja Winkler Gyula, a szervezet térségi elnöke és jelenlegi EP-képviselő, aki számadatokkal igyekszik alátámasztani mondandóját. Mint fejtegeti, Hunyad megye már az ő alispánsága korában jobban állt az ingatlanok visszaszolgáltatásával, mint Hargita vagy Kovászna megye napjainkban. Pedig annak már bő másfél évtizede, amikor 1999 és 2000 között Winkler a kormányhivatal második embere volt… Mi megtettük a kötelességünket, a törvény értelmében mindent visszaszolgáltattunk, amit csak lehetett. A nemesek megkapták, ami őket megillette. Ám néhány kivétellel továbbálltak áruba bocsátva földeket, erdőket, kastélyokat, udvarházakat. Kollégám, Dézsi Attila, aki a kétezres évek végén prefektusként felügyelte a restitúciós folyamatot, a mai napig járja az ügyészséget és a bíróságot. Nem vártuk el, hogy hálálkodjanak nekünk, de legalább ne ígértek volna fűt-fát a közösségnek vagy a dévai magyar iskolának. Mert kérdem én: mit nyer mindebből a helyi és az erdélyi magyarság? A nemesek leszármazottjai zsebre vágják a pénzt, visszamennek Nyugatra, a kastélyok és az udvarházak pedig elveszítik a magyar jellegüket” – tér a lényegre Winkler Gyula. Fájó, de igaz.
Ha román kézre kerül a magyar kúria…
Az EP-képviselő által felvázoltak ékes példája az alsófarkadini Lónyai–Nopcsa-kastély, amelybe a Román Tudományos Akadémia rendezkedett be. A két világháború között az épület és a hozzá tartozó szántó, gyümölcsös és erdő annak az Henri Mathias Berthelot francia tábornoknak a birtokába került, aki az első világháborúban a romániai francia katonai misszió vezetője volt. Erdély Romániához való csatolásában elért érdemeit Ferdinánd király többek között állampolgársággal és a Lónyai családtól elkobzott kastéllyal hálálta meg. Nem sokkal halála előtt a magas rangú katonatiszt az akadémiára testálta birtokait, cserébe pedig tiszteletbeli tagságot kapott. Sőt róla nevezték át a románul addig Fărcădinul de Jos néven ismert Alsófarkadint. A kommunista időben az épületet a termelőszövetkezet használta, majd az akadémia mentette meg a pusztulástól. Az uniós támogatással helyreállított kastélynak egyetlen, de lényeges szépséghibája van. Falain nincs semmiféle említés vagy legalább utalás a Nopcsákra. Pedig a birtok egykori tulajdonosa, a paleontológus, geológus és albánológus Nopcsa Ferenc is akadémiai tag volt. A Magyar Tudományos Akadémia tagja, nem a románé… A kastély csak Berthelot generálisnak állít emléket, mintha a 19. századi épületnek 1922-ig nem is létezett volna gazdája. Ezek alapján nincs miért csodálkozni azon, hogy Bethlen Gábor dévai Magna Curiája elé miért került éppen a három magyargyilkos – Horea, Cloşca és Crişan – szobra, vagy a Hátszegi-medencében fellelhető szinte összes turisztikai jelző miért említi kizárólag csak Cândeaként a Kendeffy családot. A lován ülő, bronzba öntött Decebalt és az ezerkilencszáz évvel ezelőtti bőrcsizmáját a románok is megmosolyogják, hiszen emlékeznek szüleik, nagyszüleik bocskorára. Eközben Nopcsa Ferencnek Albániában állítottak emléktáblát, ott neveztek el róla utcát és a tiranai egyetemen egy termet.
A román állam hozzáállását a magyar építészeti örökséghez, az alsófarkadini esettől eltérően, a puji Naláczy-udvarházzal szemben tanúsítottak is hűen tükrözik. A kúriát a Szoboszlay család kapta vissza, majd eladta a helyi önkormányzatnak. A vásár megkötése és a vételár kifizetése után a polgármesteri hivatal szinte azon nyomban lebontotta.
Kevesebbet ér az ingatlan, mint egykori lakójának mellszobra?
Minimális esély mutatkozik arra, hogy az alsófarkadini Nopcsa-kastélyhoz hasonlóan a Pogány család poklisai birtoka magyar tulajdonosra leljen. A leszármazottaknak visszaszolgáltatott kastélyt a bukaresti Artmark Historical Estate aukciós iroda próbálja értékesíteni. A kezdetben úgy tűnt, az állam visszavásárolja az elhanyagolt állapotba került kétszintes, saroktornyos, manzárdtetős kastélyt, azonban a művelődési minisztérium nem kívánt élni elővásárlási jogával. Az évek során kiderült: mások sem állnak sorban a 18 hektáros park közepén fekvő, szabálytalan alaprajzú épületért, amelyet látható módon több szakaszban húztak fel. A kastély üresen áll a parkban, a szocialista érában beépült betonskatulyákat mindmáig szellemi fogyatékos gyerekek népesítik be. Érdeklődők ugyan meg-megjelentek időnként, volt köztük olasz, izraeli, román, ám magyar egy sem. „Anyagi körülményeink nem teszik lehetővé, hogy felújítsuk és megtartsuk a kastélyt. Most viszont úgy tűnik, egy, a környékbeli Kernyesdről származó román vállalkozó venné meg. A Călăraşi mellett élő módos férfi arról biztosított, hogy szívügyének tekinti a kastély megmentését” – mondja Sepsi Márta, a Nagyenyeden élő leszármazott. Hangjában derűlátás és kétség váltakozik: a déli megyei farm és lovarda tulajdonosa volt az egyetlen komolynak tűnő vevő, azonban a szerződés aláírása még várat magára.
A románok főként azok után kezdték felkapni a fejüket Poklisa és a Pogány név hallatán, miután bizonyos történelmi forrásokból arról értesültek, hogy valamikor a 19. században itt élt és alkotott Pogány Margit, a kor ismert festőművésze, aki azonban Constantin Brâncuşi múzsájaként és modelljeként tett szert igazi hírnévre. Az örökösök inkább legendának tartják az egészet, tény, hogy a kastély utolsó lakóinak, Teleki Leoninnak és férjének, Pogány Károlynak az azonos nevű unokaöccse úgy távozott néhány évvel ezelőtt e világból, hogy semmit nem tudott állítólagos felmenője és a híres román képzőművész kapcsolatáról.
„Nem tudjuk, hogy ez a Pogány-lány lett volna Brâncuşi múzsája. Igaz, nem is kutattuk a múltat, sőt, a szocializmus ideje alatt jóformán nem is beszéltünk róla, hiszen a szeku mindenütt a nyomunkban volt” – mondja Pogány Károly György özvegye, Pogány Erzsébet, aki bevallása szerint hosszú évekig nem is tudta, hogy orvos férje kisnemesi családból származik.
A legenda szerint a neves szobrásznak egy párizsi szállodai étteremben tűnt fel Pogány Margit, a különleges nő, akiről később a híres Mademoiselle Pogany című mellszobor-sorozatát formálta meg. Hármat márványváltozatban, kilencet bronzötvényben készített el. A Pogány kisasszonyról készült művei ma olyan intézményekben állnak, mint a New York-i Kortárs Művészeti Múzeum vagy a Philadelphiai Művészeti Múzeum. A festőnőt ábrázoló bronzszobor 1997-ben egy New York-i árverésen 5,6 millió euróért cserélt gazdát. Ehhez képest a Pogány-birtok kastélyostól, parkostól ma még a félmilliót sem éri el. Pedig közvetlenül az államosítás után még a kommunisták is jobban ügyeltek rá, mint az 1990 után hatalomra került utódjaik. A hetvenes éveit taposó Schreiber Éva most is szívesen emlékszik vissza gyermekkorára, amikor apjának köszönhetően megadatott, hogy néhány évig a Pogány-kastélyban lakjon. A cseperedő kislány számára nem csak az akkor még jó állapotban lévő épület, a szemet kápráztató berendezése és a csodálatosan rendben tartott park vésődött az emlékezetébe. Feltűnt, hogy fiútestvérein kívül az összes körülötte lévő gyermek valamiféle fura nyelvet beszél, ráadásul vágott szemű. Az 50-es évek elején a kommunista hatalom a koreai gyermekeknek nyújtott menedéket. A háború elől Poklisára menekített és szüleiket nélkülöző csöppségeknek a román hatóságok igyekeztek teljesen a kedvükben járni. „Finomabbnál finomabb ételeket kaptak, én például akkor ettem először ikrát – meséli a jelenleg a Déva melletti Boholton élő özvegyasszony. – De ahhoz is úgy jutottam, hogy az ázsiai gyermekek nem akarták megenni, ők inkább békákat és gyíkokat fogdostak a parkban meg a tóban, s azzal táplálkoztak.” Bezárt kastély bezárt tulajdonossal A poklisai Pogány-birtokról a Hátszegről is jól látszó őraljaboldogfalvi Kendeffy-kastély felé vettük utunkat. A 18. századi épület csak kis töredéke a turisztikai irányjelző táblákon Cândeaként feltüntetett Kendeffyek hatalmas birodalmának. A Hunyad megyei erdészeti hivatal ellenállása dacára a földosztó bizottság mintegy 14 ezer hektár erdőt és legelőt szolgáltatott vissza a családnak. Ennek egy része a Retyezát Nemzeti Park területén fekszik, továbbá Pujban, Malomvízen, Várhelyen és Petrillán.
Egyes források szerint a Kendeffyek a román királyi családnál is gazdagabbak voltak – még 1918 után is. Miután a család 2003-ban visszakapta a szállodaként használt kastélyt, gyorsan bérbe is adta egy vállalkozónak, aki a továbbiakban is vendéglátóipari egységet üzemeltetett a középkori francia lovagvárak világát idéző tornyos épületben. A vállalkozó hirtelen halálát követően annak felesége visszamondta a szerződést, a külföldön élő tulajdonos pedig lakatot tett az impozáns épületre. Az őr szerint, ha kemény pénztárcával rendelkeznénk, akár meg is egyezhetnénk a tulajjal a vételárban. Hiába magyarázzuk, hogy nem éppen kastélyvásárra érkeztünk, arra bíztat, járjuk körbe az épületet. Minél közelebb kerülünk hozzá, annál lehangolóbb látvánnyal szembesülünk. Az is visszataszító, amibe az utóbbi időben pénzt fektettek. Azon töprengünk, ki adhatott engedélyt az A-kategóriás műemlék ajtainak, ablakainak fehér műanyagkeretes nyílászárókra való lecserélésére. Az 1943-ban Budapesten született, német állampolgársággal is rendelkező grófi sarjnak most viszont a legkisebb gondja is nagyobb ennél. Főként amióta kiderült, hogy a kastély egyik szobáját kiskorú lányokkal való kéjelgésre használta. Nem csupán helyi folklór, jogerős bírósági ítéletben rögzített tény: az idős úr két kerítőlegény segítségével cserkészte be áldozatait, akik közül a legfiatalabb tizenhárom éves volt, a legidősebb be sem töltötte a tizenhatot. A 2013. június 26-i keltezésű bírói határozat négy kiskorú áldozatot említ név szerint, akik 2008 és 2010 között Darányi Pál ágyában kötöttek ki. A jogerős döntés szerint a Hátszegen és környékén csak Palkó grófként emlegetett öregurat hároméves börtönbüntetésre, gyermekkereskedelemmel vádolt csatlósait öt esztendőre ítélték el. Darányi azzal védekezett, hogy a cigányok csapdát állítottak neki, kihasználták, meglopták, átverték. Bárhogyan is történt volna, mihelyt a rokonság is elhidegült tőle, a Kendeffyek sarja aligha számíthat arra, hogy a hátszegi magyarok ezek után közösségi példaképnek tekintsék.
(befejező része jövő heti lapszámunkban)
Szucher Ervin / Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Dél-Erdély magyar múltja az egykor pompázatos kastélyok, templomok és arborétumok maradványaiban mérhető fel. Ebből a mérhetetlen örökségből próbáltunk riportutunkon körbejárni néhányat. Az ott tapasztaltak legtöbb esetben megrázó élményt nyújtottak.
A Hátszegi-medence Erdély egyik legpazarabb és leggazdagabb része, amelynek minden szegletét átlengi a történelem hol hűvös, hol langyos szele. Román többségű vidék, ahol a magyarokat vagy az elmagyarosodott nemeseket általában becsben tartották egykor is, most is. Leszámítva persze a Trianon utáni időszakot, majd a kommunisták hatalomra kerülésének máig lesújtó következményeit. Ha nem is a történelemkönyvből, de szülei vagy nagyszülei elbeszéléseiből mindenki tudja: a vidéken szinte nincs olyan település, amelynek létesítése vagy felvirágoztatása ne kötődne valamelyik nemes család nevéhez.
Az impériumváltás, majd az államosítás után kisemmizett családok közül többen is visszakapták, visszaperelték ősi jussukat, ám közülük csak páran tértek vissza a környékre.
A térségben szolgáló lelkészek szerint kevesen tartják fontosnak, hogy ősi szokáshoz híven falvaik, egyházuk, közösségük vezéregyéniségévé váljanak. Visszahúzódva a maguk kis világában próbálják leélni életük hátralévő részét. Van, aki megérti őket, van, aki nem.
Mindenhol a középkor örökségébe botlunk
A Sztrigy és a Nagy-Víz völgyében – ha lepusztult vagy egyenesen romos állapotban is – többségében még állnak azok a várak, őrtornyok, kastélyok, udvarházak vagy kőhalmazok, amelyek léte az úri családok több évszázados történelmi örökségét jelzik. Mint ahogy még dacolnak az idővel azok a templomok és toronycsonkok is, amelyek falai – ha beszélni tudnának – sokat mesélhetnének a környék tehetős magyarjainak a hithez és az egyházhoz való ragaszkodásáról.
A Maros-mentéről Déva felől érkezve Hátszegnél elénk tárul a Déli-Kárpátok fenséges kincse, a többtucatnyi tengerszemet és egyedülálló növényfajokat rejtegető Retyezát. A műút is kettéválik: dél-kelet felé a Merisor-hágón keresztül a Petrozsényi-medencébe, dél-nyugatnak indulva az Erdélyi Vaskapu és a Bisztra-völgy mentén a Bánságba jutunk. Bármelyik utat vagy annak későbbi leágazását választanánk, szinte biztos, hogy egy középkori várba, kastélyba, templomba botlanánk. Vagy legalábbis azok romjaiba.
Csipkerózsika-álomba szenderülve
A hátszegi királyi várnak már csak a feltételezett helye ismert, de a környék sziklás hegycsúcsaira épült családi váracskák és őrtornyok romjai ma is könnyűszerrel megtalálhatók. A felsőszálláspataki kenézek malajesdi lakótornyos vára külön kategóriát képez: a helyi önkormányzat gondoskodott az újjáépítéséről.
A térség egykori ékszerdobozkastélyai közül is alig maradt néhány. Az államosítást követően a kernyesdi Torockay-kastélyt lebontották, parkját felszámolták. Ez a sors várt az őraljaboldogfalvi és a szacsali kastélyok arborétumára is. A nalácvádi és részben a poklisai megúszta a láncfűrészek könyörtelen támadását, ám a méteres gazban bóklászva aligha idézhető fel az elmúlt századok hangulata.
Az udvarházként is emlegetett alsófarkadini Lónyai–Nopcsa-kastélynak és a boldogfalvi Kendeffy-palotának a termelőszövetkezet, a nalácinak a kórház, a poklisainak és a szacsalinak a fogyatékkal élő gyerekek beköltöztetésével volt szerencséje.
Ezek közül az őraljaboldogfalvit visszakapták a Kendeffy-, a poklisait a Pogány-örökösök. Előbbit valamennyire kipofozták, szállodának használták, utóbbi viszont évtizedek óta lelakatolva hever. És pusztul napról-napra.
A Kendeffyek malomvízi kúriája és a mellette lévő kápolna teljes romhalmaz. A nalácvádi Pekry–Fáy-kastélyért a család pereskedik, a szacsali Nopcsa-örökségért nem jelentkezett senki. Amióta az állam kiürítette a naláci kastélyt, a fosztogatók szabad prédájává tette. Előbb a csempekályháknak, később az ajtóknak és ablakoknak kelt lába, újabban minden, ami mozdítható és tüzelhető, eltűnik. A szacsali kastély ennél is siralmasabb állapotban van. Egyetlen „szerencséje”, hogy a múlt rendszerben teljesen körülbástyázták szocreál betonskatulyákkal – elrejtve a világ szeme elől.
A demsusi Nopcsa-kúriát már csak a Szentlélek tartja egyben.
A fehérvízi egykori Bágya-, későbbi Pietsch-udvarházat a Marák ugyan visszaszerezték és lakhatóvá tették, de az évszázados épületen és udvarán még sok a csinosítanivaló ahhoz, hogy visszanyerje a száz évvel ezelőtti fotográfiákról ismert fényét. Jelentős beruházásra vár a család nagypestényi kúriája is, csakhogy az anyagi forrásokat egyelőre a gazdaság fellendítése emészti fel. Mara Ernő nem csekély szellemi és anyagi befektetéssel azon kevesek közé tartozik, aki felmenői hagyományát követve igyekszik az ősi birtokot jó gazdaként kezelni. Alakulgat a Lészayak nehezen visszaszerzett puji udvarháza, amelyet a Magyarországról hazatért Lészay Zoltán igyekszik visszahozni szörnyen lelakott állapotából. Nagypestényben a Brázovayak kúriája kezdi visszanyerni eredeti arculatát, az örökös Bernád család – szintén komoly peres kálvária után – ízlésesen csinosítgatja.
Nemesek: jönnek, kapnak, eladnak?
Hátszeg katolikus templomát a Nopcsa család építette 1745-ben, amiről gondosan őrzött emléktábla is tanúskodik. Ezen túlmenően a felsőszilvási bárói família hosszú időn keresztül hozzájárult egyháza fenntartásához. Nem véletlen, hogy a Nopcsák javarésze a templom kriptájában lelt nyugalomra. Itt alussza örök álmát többek között a legendás prefektus és egyben haramiavezér Nopcsa László is, akiről Jókai Mór 1860-ban írt Szegény gazdagok című regényében Fatia Negra álarcos rablóvezérét mintázta. A térség többi templomának építése, tatarozása, fenntartása is az egykori nemes családok bőkezűségének köszönhető. Amellett, hogy gyakran a zsebükbe nyúltak, közösségformáló és összetartó erejüket, tekintélyüket is latba vetették. Hogy milyen az egyház és a leszármazottak közti viszony 2017-ben?
Semmilyen – foglalja össze a lehető legtömörebben Szász János római katolikus plébános. – Egyetlen utód sem kapcsolódott be gyülekezetünk életébe. Személyesen nem ismerem őket, nem láttam a templomban.” A pap nem neheztel senkire, viszont kissé furcsának tartja, hogy miközben az ősök az egyház fenntartói voltak, sem a közelben élő, sem a Nyugatra vándorolt leszármazottak nem lépik át a templom küszöbét – még egy dél-erdélyi látogatás erejéig sem. Magyarázatként szolgálhatna a kisnemesek felekezeti hovatartozása: a Nopcsákon kívül mindenki Kálvin útját követte. Csakhogy Szász János protestáns kollégája, Bódis Miklós, Hátszeg és további kilenc környékbeli település református lelkésze sem igen érti, a visszaszivárgott nemesi családok miért nem kapcsolódnak be az egyházi életbe. Tudja, hogy mindnyájuk számára nagy érvágás volt az agrárreform címen 1921-ben elkövetett első államosítás, amire 1948-ban a kommunisták rádupláztak, és valósággal földönfutóvá tették Erdély arisztokráciáját. Azzal is tisztában van, hogy a vagyontöredék visszaszerzéséért sokszor hosszú szélmalomharcot kell vívniuk, de nem érti, mindezért miért lenne hibás az egyház és a közösség. „A megfogyatkozott gyülekezetnek vezéregyéniségekre, példaképekre lenne szükségük. Ahogy az elmúlt évszázadokon keresztül, amikor magyar nemeseink a helyi közösség élére álltak, követendő módon viselkedtek, templomot építettek, az egyházban világi szerepet vállaltak. Nem értem…” – néz el a semmibe a lelkész.
Ugyanezt a távolságtartást érzékeli Székely István is. Az RMDSZ elnöke nem várja el egyetlen kisnemestől sem, hogy mindössze nemzetiségére való tekintettel iratkozzon be a szövetségbe, azonban azt sem tudja elfogadni, hogy politikai hovatartozása miatt sértegessék. „Nem a tegnap történt, mégis mindmáig rosszul esik, hogy egyikük lekommunistázott, holott soha nem szerettem a vörösöket. Amiért egyszerű mozdonyvezetőként a munkásosztályhoz tartoztam, nem hinném, hogy ezt érdemeltem voltam – főleg egy nemes ember részéről. Én nem tehetek arról, hogy az RMDSZ-ben fentről mindegyre a szociáldemokratákkal való együttműködést zongorázzák nekünk, én úgyis meggyőzött jobboldali maradok” – mondja a hátszegi RMDSZ-elnök. Persze az éremnek van egy másik oldala is. A restitúciós törvény irigységet, esetenként torzsalkodást is szült. Az addig barátságos falubeliek közül sokan ismét a népnyúzó ellenséget látják némely uraság leszármazottjában. Holott az csak a neki járó birtokot igényelte, semmi többet… A legkevésbé az RMDSZ-re és annak Hunyad megyei vezetőire neheztelhetnek a környékbeli nemesek – állítja Winkler Gyula, a szervezet térségi elnöke és jelenlegi EP-képviselő, aki számadatokkal igyekszik alátámasztani mondandóját. Mint fejtegeti, Hunyad megye már az ő alispánsága korában jobban állt az ingatlanok visszaszolgáltatásával, mint Hargita vagy Kovászna megye napjainkban. Pedig annak már bő másfél évtizede, amikor 1999 és 2000 között Winkler a kormányhivatal második embere volt… Mi megtettük a kötelességünket, a törvény értelmében mindent visszaszolgáltattunk, amit csak lehetett. A nemesek megkapták, ami őket megillette. Ám néhány kivétellel továbbálltak áruba bocsátva földeket, erdőket, kastélyokat, udvarházakat. Kollégám, Dézsi Attila, aki a kétezres évek végén prefektusként felügyelte a restitúciós folyamatot, a mai napig járja az ügyészséget és a bíróságot. Nem vártuk el, hogy hálálkodjanak nekünk, de legalább ne ígértek volna fűt-fát a közösségnek vagy a dévai magyar iskolának. Mert kérdem én: mit nyer mindebből a helyi és az erdélyi magyarság? A nemesek leszármazottjai zsebre vágják a pénzt, visszamennek Nyugatra, a kastélyok és az udvarházak pedig elveszítik a magyar jellegüket” – tér a lényegre Winkler Gyula. Fájó, de igaz.
Ha román kézre kerül a magyar kúria…
Az EP-képviselő által felvázoltak ékes példája az alsófarkadini Lónyai–Nopcsa-kastély, amelybe a Román Tudományos Akadémia rendezkedett be. A két világháború között az épület és a hozzá tartozó szántó, gyümölcsös és erdő annak az Henri Mathias Berthelot francia tábornoknak a birtokába került, aki az első világháborúban a romániai francia katonai misszió vezetője volt. Erdély Romániához való csatolásában elért érdemeit Ferdinánd király többek között állampolgársággal és a Lónyai családtól elkobzott kastéllyal hálálta meg. Nem sokkal halála előtt a magas rangú katonatiszt az akadémiára testálta birtokait, cserébe pedig tiszteletbeli tagságot kapott. Sőt róla nevezték át a románul addig Fărcădinul de Jos néven ismert Alsófarkadint. A kommunista időben az épületet a termelőszövetkezet használta, majd az akadémia mentette meg a pusztulástól. Az uniós támogatással helyreállított kastélynak egyetlen, de lényeges szépséghibája van. Falain nincs semmiféle említés vagy legalább utalás a Nopcsákra. Pedig a birtok egykori tulajdonosa, a paleontológus, geológus és albánológus Nopcsa Ferenc is akadémiai tag volt. A Magyar Tudományos Akadémia tagja, nem a románé… A kastély csak Berthelot generálisnak állít emléket, mintha a 19. századi épületnek 1922-ig nem is létezett volna gazdája. Ezek alapján nincs miért csodálkozni azon, hogy Bethlen Gábor dévai Magna Curiája elé miért került éppen a három magyargyilkos – Horea, Cloşca és Crişan – szobra, vagy a Hátszegi-medencében fellelhető szinte összes turisztikai jelző miért említi kizárólag csak Cândeaként a Kendeffy családot. A lován ülő, bronzba öntött Decebalt és az ezerkilencszáz évvel ezelőtti bőrcsizmáját a románok is megmosolyogják, hiszen emlékeznek szüleik, nagyszüleik bocskorára. Eközben Nopcsa Ferencnek Albániában állítottak emléktáblát, ott neveztek el róla utcát és a tiranai egyetemen egy termet.
A román állam hozzáállását a magyar építészeti örökséghez, az alsófarkadini esettől eltérően, a puji Naláczy-udvarházzal szemben tanúsítottak is hűen tükrözik. A kúriát a Szoboszlay család kapta vissza, majd eladta a helyi önkormányzatnak. A vásár megkötése és a vételár kifizetése után a polgármesteri hivatal szinte azon nyomban lebontotta.
Kevesebbet ér az ingatlan, mint egykori lakójának mellszobra?
Minimális esély mutatkozik arra, hogy az alsófarkadini Nopcsa-kastélyhoz hasonlóan a Pogány család poklisai birtoka magyar tulajdonosra leljen. A leszármazottaknak visszaszolgáltatott kastélyt a bukaresti Artmark Historical Estate aukciós iroda próbálja értékesíteni. A kezdetben úgy tűnt, az állam visszavásárolja az elhanyagolt állapotba került kétszintes, saroktornyos, manzárdtetős kastélyt, azonban a művelődési minisztérium nem kívánt élni elővásárlási jogával. Az évek során kiderült: mások sem állnak sorban a 18 hektáros park közepén fekvő, szabálytalan alaprajzú épületért, amelyet látható módon több szakaszban húztak fel. A kastély üresen áll a parkban, a szocialista érában beépült betonskatulyákat mindmáig szellemi fogyatékos gyerekek népesítik be. Érdeklődők ugyan meg-megjelentek időnként, volt köztük olasz, izraeli, román, ám magyar egy sem. „Anyagi körülményeink nem teszik lehetővé, hogy felújítsuk és megtartsuk a kastélyt. Most viszont úgy tűnik, egy, a környékbeli Kernyesdről származó román vállalkozó venné meg. A Călăraşi mellett élő módos férfi arról biztosított, hogy szívügyének tekinti a kastély megmentését” – mondja Sepsi Márta, a Nagyenyeden élő leszármazott. Hangjában derűlátás és kétség váltakozik: a déli megyei farm és lovarda tulajdonosa volt az egyetlen komolynak tűnő vevő, azonban a szerződés aláírása még várat magára.
A románok főként azok után kezdték felkapni a fejüket Poklisa és a Pogány név hallatán, miután bizonyos történelmi forrásokból arról értesültek, hogy valamikor a 19. században itt élt és alkotott Pogány Margit, a kor ismert festőművésze, aki azonban Constantin Brâncuşi múzsájaként és modelljeként tett szert igazi hírnévre. Az örökösök inkább legendának tartják az egészet, tény, hogy a kastély utolsó lakóinak, Teleki Leoninnak és férjének, Pogány Károlynak az azonos nevű unokaöccse úgy távozott néhány évvel ezelőtt e világból, hogy semmit nem tudott állítólagos felmenője és a híres román képzőművész kapcsolatáról.
„Nem tudjuk, hogy ez a Pogány-lány lett volna Brâncuşi múzsája. Igaz, nem is kutattuk a múltat, sőt, a szocializmus ideje alatt jóformán nem is beszéltünk róla, hiszen a szeku mindenütt a nyomunkban volt” – mondja Pogány Károly György özvegye, Pogány Erzsébet, aki bevallása szerint hosszú évekig nem is tudta, hogy orvos férje kisnemesi családból származik.
A legenda szerint a neves szobrásznak egy párizsi szállodai étteremben tűnt fel Pogány Margit, a különleges nő, akiről később a híres Mademoiselle Pogany című mellszobor-sorozatát formálta meg. Hármat márványváltozatban, kilencet bronzötvényben készített el. A Pogány kisasszonyról készült művei ma olyan intézményekben állnak, mint a New York-i Kortárs Művészeti Múzeum vagy a Philadelphiai Művészeti Múzeum. A festőnőt ábrázoló bronzszobor 1997-ben egy New York-i árverésen 5,6 millió euróért cserélt gazdát. Ehhez képest a Pogány-birtok kastélyostól, parkostól ma még a félmilliót sem éri el. Pedig közvetlenül az államosítás után még a kommunisták is jobban ügyeltek rá, mint az 1990 után hatalomra került utódjaik. A hetvenes éveit taposó Schreiber Éva most is szívesen emlékszik vissza gyermekkorára, amikor apjának köszönhetően megadatott, hogy néhány évig a Pogány-kastélyban lakjon. A cseperedő kislány számára nem csak az akkor még jó állapotban lévő épület, a szemet kápráztató berendezése és a csodálatosan rendben tartott park vésődött az emlékezetébe. Feltűnt, hogy fiútestvérein kívül az összes körülötte lévő gyermek valamiféle fura nyelvet beszél, ráadásul vágott szemű. Az 50-es évek elején a kommunista hatalom a koreai gyermekeknek nyújtott menedéket. A háború elől Poklisára menekített és szüleiket nélkülöző csöppségeknek a román hatóságok igyekeztek teljesen a kedvükben járni. „Finomabbnál finomabb ételeket kaptak, én például akkor ettem először ikrát – meséli a jelenleg a Déva melletti Boholton élő özvegyasszony. – De ahhoz is úgy jutottam, hogy az ázsiai gyermekek nem akarták megenni, ők inkább békákat és gyíkokat fogdostak a parkban meg a tóban, s azzal táplálkoztak.” Bezárt kastély bezárt tulajdonossal A poklisai Pogány-birtokról a Hátszegről is jól látszó őraljaboldogfalvi Kendeffy-kastély felé vettük utunkat. A 18. századi épület csak kis töredéke a turisztikai irányjelző táblákon Cândeaként feltüntetett Kendeffyek hatalmas birodalmának. A Hunyad megyei erdészeti hivatal ellenállása dacára a földosztó bizottság mintegy 14 ezer hektár erdőt és legelőt szolgáltatott vissza a családnak. Ennek egy része a Retyezát Nemzeti Park területén fekszik, továbbá Pujban, Malomvízen, Várhelyen és Petrillán.
Egyes források szerint a Kendeffyek a román királyi családnál is gazdagabbak voltak – még 1918 után is. Miután a család 2003-ban visszakapta a szállodaként használt kastélyt, gyorsan bérbe is adta egy vállalkozónak, aki a továbbiakban is vendéglátóipari egységet üzemeltetett a középkori francia lovagvárak világát idéző tornyos épületben. A vállalkozó hirtelen halálát követően annak felesége visszamondta a szerződést, a külföldön élő tulajdonos pedig lakatot tett az impozáns épületre. Az őr szerint, ha kemény pénztárcával rendelkeznénk, akár meg is egyezhetnénk a tulajjal a vételárban. Hiába magyarázzuk, hogy nem éppen kastélyvásárra érkeztünk, arra bíztat, járjuk körbe az épületet. Minél közelebb kerülünk hozzá, annál lehangolóbb látvánnyal szembesülünk. Az is visszataszító, amibe az utóbbi időben pénzt fektettek. Azon töprengünk, ki adhatott engedélyt az A-kategóriás műemlék ajtainak, ablakainak fehér műanyagkeretes nyílászárókra való lecserélésére. Az 1943-ban Budapesten született, német állampolgársággal is rendelkező grófi sarjnak most viszont a legkisebb gondja is nagyobb ennél. Főként amióta kiderült, hogy a kastély egyik szobáját kiskorú lányokkal való kéjelgésre használta. Nem csupán helyi folklór, jogerős bírósági ítéletben rögzített tény: az idős úr két kerítőlegény segítségével cserkészte be áldozatait, akik közül a legfiatalabb tizenhárom éves volt, a legidősebb be sem töltötte a tizenhatot. A 2013. június 26-i keltezésű bírói határozat négy kiskorú áldozatot említ név szerint, akik 2008 és 2010 között Darányi Pál ágyában kötöttek ki. A jogerős döntés szerint a Hátszegen és környékén csak Palkó grófként emlegetett öregurat hároméves börtönbüntetésre, gyermekkereskedelemmel vádolt csatlósait öt esztendőre ítélték el. Darányi azzal védekezett, hogy a cigányok csapdát állítottak neki, kihasználták, meglopták, átverték. Bárhogyan is történt volna, mihelyt a rokonság is elhidegült tőle, a Kendeffyek sarja aligha számíthat arra, hogy a hátszegi magyarok ezek után közösségi példaképnek tekintsék.
(befejező része jövő heti lapszámunkban)
Szucher Ervin / Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2017. szeptember 22.
Kitől fél a bukaresti politikai elit: az erdélyi magyaroktól, vagy az erdélyi románoktól?
Egy szívélyes bukaresti külügyminiszteri egyeztetés után diplomáciai viszály egy erdélyi egyházi iskola miatt, s közben készülődés az októberi gazdasági vegyes bizottság ülésére – talán soha nem volt ennyire kiszámíthatatlan a magyar–román viszony. Elemzőket kérdeztünk.
Andrei Tiut román politológus szerint a marosvásárhelyi katolikus gimnázium ügye egy mellékszál Bukarest számára, de valószínűleg a magyar félnek is. Kérdés ugyanakkor, hogy a két kormány enged-e a nacionalista, populista késztetésnek – tette hozzá a Civitas Politics elemzője.
„Ha valaki a konfliktust keresi, talál rá okot. Így van ez a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezethez való román csatlakozás akadályoztatásával is. Bukarest nem kommunikálta kiemelten ezt a témát, de ha úgy dönt, hogy beemeli azt a közbeszédbe, akkor a romániai közvélemény vélhetően nagyon negatívan viszonyul Magyarországhoz” – fogalmazott Andrei Tiut. A politológus emlékeztetett a következő évek eseményeire, a magyarországi választásokra, a 2019-es, illetve a 2020-as romániai szavazásokra, a román egyesülési centenáriumra, valamint később a trianoni megemlékezésekre, amelyek mind-mind óriási nyomást helyeznek a kétoldalú kapcsolatokra. Az elemző szerint mindkét országban nacionalista pártok vannak hatalmon, ami úgyszintén bonyolítja a helyzetet.
Barabás T. János, a budapesti Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója szerint a magyar–román kétoldalú kapcsolatoknak 1990 óta a gazdaság a húzóereje, a hullámzó politikai viszony ellenére az üzletemberek kitűnően együtt tudtak működni.
Mint elmondta, a két ország üzletemberei megbíznak egymásban, ami rendkívül fontos, mert minden normális viszony alapja a bizalom. A kolozsvári születésű elemző úgy véli, a politikai érintkezést beárnyékolja az a tény, hogy a román elit fél a decentralizálástól, a régiók kulturális identitásától, de már nem a magyarok miatt, hanem az erdélyi románok Bukarest-ellenessége okán.
A gazdaságilag gyenge, a brassói ipari parkoktól függő Székelyföld nem lehet kihívás a román államiság ellen, hiszen a székelyek Románia keretein belül képzelik el jövőjüket. Ennek ellenére a bukaresti politikai elit a magyarellenességet használja hatalma erősítésének érdekében, ezt szolgálja a katolikus iskola elleni fellépés is – tette hozzá a kutató. Hozzátette ugyanakkor, hogy a magyar politika is hagyott kívánnivalót maga után, huszonhét éven keresztül nem volt túl összefüggő a nemzetpolitika, voltak tapintatlan politikai üzenetek. „De mindezen problémákat Budapest és Bukarest már megtanulta menedzselni, a kétoldalú kapcsolatok a médiában megjelenő hisztériával szemben normálisabbak, mintsem hinnénk – miniszteri szinten folyamatosak az érintkezések, komoly infrastruktúra-projektjeink vannak” – mondta az elemző.
A katolikus iskoláról szólva Barabás T. János kiemelte: az ügy része egy magyarellenes információs hadviselésnek, amelynek a lényege az, hogy bizonytalanságban, kitámadva tartsanak egy közösséget, mert így könnyebben manipulálható – akár egy kis provokációval is. A kutató szerint az sem titok már, hogy a román hatalom nem egységes Magyarország és a magyarság ügyeiben. A bukaresti sajtó mélyállamnak nevezi az erőszakszervezetek és a hozzájuk közel álló ügyészségek, politikai, média- és gazdasági körök államot centralizáló zárt hálózatait: ez a csoport használja a magyarellenességet, leginkább az információs hadviselés eszközével – fogalmazott az elemző.
Pataky István / Székelyhon.ro
Egy szívélyes bukaresti külügyminiszteri egyeztetés után diplomáciai viszály egy erdélyi egyházi iskola miatt, s közben készülődés az októberi gazdasági vegyes bizottság ülésére – talán soha nem volt ennyire kiszámíthatatlan a magyar–román viszony. Elemzőket kérdeztünk.
Andrei Tiut román politológus szerint a marosvásárhelyi katolikus gimnázium ügye egy mellékszál Bukarest számára, de valószínűleg a magyar félnek is. Kérdés ugyanakkor, hogy a két kormány enged-e a nacionalista, populista késztetésnek – tette hozzá a Civitas Politics elemzője.
„Ha valaki a konfliktust keresi, talál rá okot. Így van ez a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezethez való román csatlakozás akadályoztatásával is. Bukarest nem kommunikálta kiemelten ezt a témát, de ha úgy dönt, hogy beemeli azt a közbeszédbe, akkor a romániai közvélemény vélhetően nagyon negatívan viszonyul Magyarországhoz” – fogalmazott Andrei Tiut. A politológus emlékeztetett a következő évek eseményeire, a magyarországi választásokra, a 2019-es, illetve a 2020-as romániai szavazásokra, a román egyesülési centenáriumra, valamint később a trianoni megemlékezésekre, amelyek mind-mind óriási nyomást helyeznek a kétoldalú kapcsolatokra. Az elemző szerint mindkét országban nacionalista pártok vannak hatalmon, ami úgyszintén bonyolítja a helyzetet.
Barabás T. János, a budapesti Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója szerint a magyar–román kétoldalú kapcsolatoknak 1990 óta a gazdaság a húzóereje, a hullámzó politikai viszony ellenére az üzletemberek kitűnően együtt tudtak működni.
Mint elmondta, a két ország üzletemberei megbíznak egymásban, ami rendkívül fontos, mert minden normális viszony alapja a bizalom. A kolozsvári születésű elemző úgy véli, a politikai érintkezést beárnyékolja az a tény, hogy a román elit fél a decentralizálástól, a régiók kulturális identitásától, de már nem a magyarok miatt, hanem az erdélyi románok Bukarest-ellenessége okán.
A gazdaságilag gyenge, a brassói ipari parkoktól függő Székelyföld nem lehet kihívás a román államiság ellen, hiszen a székelyek Románia keretein belül képzelik el jövőjüket. Ennek ellenére a bukaresti politikai elit a magyarellenességet használja hatalma erősítésének érdekében, ezt szolgálja a katolikus iskola elleni fellépés is – tette hozzá a kutató. Hozzátette ugyanakkor, hogy a magyar politika is hagyott kívánnivalót maga után, huszonhét éven keresztül nem volt túl összefüggő a nemzetpolitika, voltak tapintatlan politikai üzenetek. „De mindezen problémákat Budapest és Bukarest már megtanulta menedzselni, a kétoldalú kapcsolatok a médiában megjelenő hisztériával szemben normálisabbak, mintsem hinnénk – miniszteri szinten folyamatosak az érintkezések, komoly infrastruktúra-projektjeink vannak” – mondta az elemző.
A katolikus iskoláról szólva Barabás T. János kiemelte: az ügy része egy magyarellenes információs hadviselésnek, amelynek a lényege az, hogy bizonytalanságban, kitámadva tartsanak egy közösséget, mert így könnyebben manipulálható – akár egy kis provokációval is. A kutató szerint az sem titok már, hogy a román hatalom nem egységes Magyarország és a magyarság ügyeiben. A bukaresti sajtó mélyállamnak nevezi az erőszakszervezetek és a hozzájuk közel álló ügyészségek, politikai, média- és gazdasági körök államot centralizáló zárt hálózatait: ez a csoport használja a magyarellenességet, leginkább az információs hadviselés eszközével – fogalmazott az elemző.
Pataky István / Székelyhon.ro
2017. szeptember 22.
Szent László kultusza (I.)
Szent László uralkodása folyamatos harc volt a betörő kunok, besenyők és úzok ellen. Országszervező munkája a világi élet intézményeinek újjászervezése mellett kiterjedt az egyházi élet megújítására is.Fontos szerepet töltött be országlásában az igazságszolgáltatás újraszervezése, szigorúan büntette a tolvajlást és a rablást. Pártfogolta az özvegyeket és az árvákat.
Édesapjától lovagiasságot, vitézséget, kolostorban nevelkedett édesanyjától pedig vallásos lelkületet tanult. Ez vált életének két alappillérévé, uralkodásának fémjelzőjévé. Így nem csoda, hogy életét gazdag mondakör övezi, vallásos tisztelete pedig a középkortól napjainkig csorbítatlanul fennmaradt. Legendáiban, az egyik legnagyobb királyunk és legnépszerűbb szentünk alakja elevenedik meg, ugyanis Szent László az egyedüli magyar szent, akinek tiszteletében a hivatalos egyházi kultusz szorosan összefonódik a nemzeti hagyománnyal és a hiedelmek gazdag világával.
A keresztény magyar állam megszilárdítójának kultuszában a nyugati és a keleti vonások egyaránt fellelhetők. Különösen a templomok falán megjelenő legenda-ábrázolásokon figyelhető meg e két különböző világból származó motívumok ötvöződése, a szent király alakjának helyi igények szerinti megjelenítése. Tisztelete a kornak tetsző életmódjának köszönhetően már életében elkezdődött, és annyira erőssé vált, hogy a nép már halálát követően szentként tisztelte.
Szerkesztette: Murvai Miklós
o0o
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2017. szeptember 25-én, hétfőn 18 órakor a Jelen Ház nagytermében, a Szent királyok nemzetsége rendezvénysorozat III. részeként, a Szent László-emlékév keretében Csillagok közt támadt új csillag címmel a magyar keresztény állam megszilárdítójáról videóvetítéssel egybekötött ismertető előadással emlékezik meg.
Meghívott előadó: Olasz Angéla Kölcsey-díjas nyugalmazott tanár, házigazda: Murvai Miklós.
Társszervező: az EMNT Arad Megyei Szervezete. Nyugati Jelen (Arad)
Szent László uralkodása folyamatos harc volt a betörő kunok, besenyők és úzok ellen. Országszervező munkája a világi élet intézményeinek újjászervezése mellett kiterjedt az egyházi élet megújítására is.Fontos szerepet töltött be országlásában az igazságszolgáltatás újraszervezése, szigorúan büntette a tolvajlást és a rablást. Pártfogolta az özvegyeket és az árvákat.
Édesapjától lovagiasságot, vitézséget, kolostorban nevelkedett édesanyjától pedig vallásos lelkületet tanult. Ez vált életének két alappillérévé, uralkodásának fémjelzőjévé. Így nem csoda, hogy életét gazdag mondakör övezi, vallásos tisztelete pedig a középkortól napjainkig csorbítatlanul fennmaradt. Legendáiban, az egyik legnagyobb királyunk és legnépszerűbb szentünk alakja elevenedik meg, ugyanis Szent László az egyedüli magyar szent, akinek tiszteletében a hivatalos egyházi kultusz szorosan összefonódik a nemzeti hagyománnyal és a hiedelmek gazdag világával.
A keresztény magyar állam megszilárdítójának kultuszában a nyugati és a keleti vonások egyaránt fellelhetők. Különösen a templomok falán megjelenő legenda-ábrázolásokon figyelhető meg e két különböző világból származó motívumok ötvöződése, a szent király alakjának helyi igények szerinti megjelenítése. Tisztelete a kornak tetsző életmódjának köszönhetően már életében elkezdődött, és annyira erőssé vált, hogy a nép már halálát követően szentként tisztelte.
Szerkesztette: Murvai Miklós
o0o
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2017. szeptember 25-én, hétfőn 18 órakor a Jelen Ház nagytermében, a Szent királyok nemzetsége rendezvénysorozat III. részeként, a Szent László-emlékév keretében Csillagok közt támadt új csillag címmel a magyar keresztény állam megszilárdítójáról videóvetítéssel egybekötött ismertető előadással emlékezik meg.
Meghívott előadó: Olasz Angéla Kölcsey-díjas nyugalmazott tanár, házigazda: Murvai Miklós.
Társszervező: az EMNT Arad Megyei Szervezete. Nyugati Jelen (Arad)