A művészet mindenkinek „kenyere”: erdélyi turnén a Magyar Állami Operaház
Első alkalommal érkezik nyolc erdélyi és partiumi városba a Magyar Állami Operaház, a Kárpát-Haza OperaTúra elnevezésű projekt keretében két nagyszabású produkciót mutatnak be szeptember 4–21. között.
Erdély és Partium nyolc városába juttatja el két nagyszabású produkcióját szeptember 4. és 21. között a Magyar Állami Operaház, a Kárpát-Haza OperaTúra elnevezésű projekt első részében. „Minden magyar embernek szüksége és joga van arra, hogy a nemzethez tartozónak érezze magát. Különösen fontos ez azok számára, akiknek egy történelmi döntés hozadékaként más országban, más kulturális környezetben kell megőrizniük nemzeti identitásukat. Halmozottan fontos a segítség azoknak, akik szórványban élnek, magyarságukat abban a környezetben kell megtartaniuk, kiteljesíteniük” – fogalmaztak a szervezők.
A projekt célja, hogy romániai településeken nagyszabású előadásokat mutassanak be az ott élő magyar közösség, de akár a többségi társadalom számára is, hiszen a művészet mindenkinek „kenyere”. Mint a kezdeményezők kifejtették, soha máskor nem tudnának ilyen hosszú útra ennyien (közel 400 művész és technikai munkatárs), ekkora csomaggal indulni, csak az Operaház korszerűsítés miatti bezárásának évadában. A Kárpát-Haza OperaTúra ezért különleges lehetőség a jelképes összegért belépő közönségnek, de az opera társulatának is.
Bőséges művészi tartalom
A túra szeptemberi állomásai Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Marosvásárhely, Nagyvárad, Temesvár, Arad és Kolozsvár. „Bár az Operaház alapítása 133 éve az összmagyarság egyetlen ilyen intézménye, sohasem járt még ezekben a városokban – hangsúlyozta Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója. – Olyan műveket viszünk, melyek nem spórolni igyekeznek a művészi tartalommal.” Minden városban két napot tartózkodik a társulat, az első napon Erkel Hunyadi László című operája, a másodikon Ronald Hynd Lehár Ferenc világhírű operettjének zenéjére készített balettje, A víg özvegy látható.
Erkel Ferenc 1844-ben, a reformkor tetőpontján komponálta hazafias operáját, mely a magyar történelem egyik zűrzavaros periódusára, a nándorfehérvári diadalt követő napokra koncentrál. A Hunyadiak korában játszódó mű hőse azonban nem a híres törökverő Hunyadi János vagy a későbbi Mátyás király, hanem a vérpadra lépő fiatal lovag, László.
A kortárs nézők lelkesen fogadták a művet, mivel nem is annyira titkolt áthallásokat tartalmazott saját koruk politikai viszonyaira; természetesen az olasz és francia mintákat, valamint a verbunkos hagyományokat követő zene is megtette hatását. A művet, mely bemutatója óta megszakítás nélkül a magyar repertoár megbecsült darabja, 2012-ben új rendezésben mutatta be a Magyar Állami Operaház.
A turné alkalmával kettős szereposztásban viszik színre Erkel első mesteroperáját. A főbb szerepekben az opera olyan vezető énekeseit, mint Miklósa Erikát vagy Kolonits Klárát és számos erdélyi születésű művészt, így a címszerepet alakító Kiss B. Atillát és Pataki Adorjánt, valamint Gara Mária szerepében Kriszta Kingát is láthatja a közönség. Az előadásokat az egyik legelismertebb magyar karmester, Medveczky Ádám mellett a kolozsvári születésű Jankó Zsolt dirigálja.
Operettet balettszínpadra „ültetni”
Talán furcsának hathat, hogy Lehár Ferenc A víg özvegy című darabját a Magyar Nemzeti Balett előadásában tekintheti meg a közönség. A népszerű operettből Ronald Hynd brit koreográfus készített fantasztikus balettet 1975-ben az Ausztrál Balett megbízásából. A darab témaválasztása újdonságnak számított, ugyanis korábban senki sem próbált operettet balettszínpadra „ültetni”.
A történet 1905-be, Pontevedro fiktív városába repít minket, ahol a párizsi nagykövetségen áll a bál: a várost fenyegető államcsőd borzolja a diplomaták idegeit. Egyetlen reményük maradt, hogy tőkéhez jussanak: egy dúsgazdag özvegyet összeházasítani korábbi szerelmével. A nagy tablókból építkező előadás legszebb részei a kettősök és a jellemek bemutatását lehetővé tevő szólók, amelyet hatásos, sokszor komikus pantomimrészek egészítenek ki.
A koreográfus kiválóan bánik a karaktertáncokkal a II. felvonásban, bár furcsa módon a délszláv karakterű zenék között egy lengyel polonézt is látunk. A víg özvegy szerencsés keveréke mindannak, ami ahhoz szükséges, hogy a közönség kitűnően szórakozzon és élvezze Lehár csodálatos muzsikáját. Minderre bizonyíték a balett több mint 40 éve tartó töretlen sikere.
A darab magyarországi bemutatójára 2014-ben került sor az Erkel Színházban. A szeptemberi turnén a balettet kettős és hármas szereposztásban láthatja a közönség. A népes szereplőgárda soraiban a Magyar Nemzeti Balett Étoile-jai, Tanykpayeva Aliya, Leblanc Gergely és Felméry Lili is láthatók majd.
A turné 2018 februárjában folytatódik a Délvidék és Várvidék, illetve a Felvidék és Kárpátalja városaiban. A Kárpát-Haza OperaTúra Magyarország kormányának támogatásával valósul meg. Krónika (Kolozsvár)

Operettkisebbség
Egyszerre volt morbid és szomorú az erdélyi szászok szombati nagyszebeni ünnepe, amely pontos látleletet ad arról, hogyan is viszonyul, illetve viszonyult 19. század végi létrejötte óta Románia a területén élő nem román közösségekhez. A rendezvény a kívülálló számára minden bizonnyal felemelő volt, hiszen a szászok egyik hagyományos központjukban mutathatták meg kultúrájukat, élhették meg identitásukat, ráadásul mindezt közösségük egyik legsikeresebb tagja, az államfővé avanzsált Klaus Johannis jelenlétében tehették.
Csakhogy a csillogó felszín mögött ott a szomorú valóság: a rendezvény résztvevőinek többsége Németországból érkezett, hiszen vagy őket, vagy szüleiket a nacionálkommunista román állam a szó szoros értelmében fejpénzért eladta Németországnak, két legyet ütve egy csapásra: feltöltötte a keményvaluta-tartalékokat, egyben pedig hatalmasat lépett előre a valós erdélyi multikulturalizmus felszámolása, a homogén román nemzetállam hagymázas ideáljának megteremtése felé. Így aztán a rendezvénynek otthont adó ősi szász városban mára már mutatóban is alig találni szászt, a város gyakorlatilag teljesen elrománosodott, Románia pedig saját kulturális örökségeként ajánlja a külföldi turistáknak a város épített örökségét, amely még a román állam létrejötte előtt keletkezett. A rendezvény egyik legfurcsább momentuma Klaus Johannis felszólalása volt.
A beszéd kapcsán az még korrektnek nevezhető, hogy ha már a román állam feje, a szász államfő románul és németül is elmondta beszédét, sőt akár példaként is állíthatnánk, hogy Erdélyben, az őshonos kisebbségek által még ma is jelentős számban lakott településeken hasonló módon kell biztosítani a kétnyelvűséget a hatóságokkal való érintkezésben.
Ugyanakkor nem kicsit volt visszás, hogy a szász ünnepbe belekeverte az Erdély Romániához való csatlakozására vonatkozó óhajt egyoldalúan kimondó 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlés századik évfordulóját is, megemlítve, hogy a 900 éve Erdélybe került szászok egy része is a Romániához való csatlakozásban látta az elődeiknek ígért szabadság megvalósulásának terét. Egyben a „centenárium Romániáját” a lehetőségek és jólét helyszínének nevezte, „a szabadság és a tolerancia projektjéhez” való csatlakozásra biztatva a hallgatóságot.
Morbid kijelentések ezek a javából, hiszen a szászok autonómia helyett ugyanúgy csak elnyomást kaptak az új román államtól, mint a magyarok, sőt a Johannis által a szabadság megvalósulása terének nevezett román állam tett meg mindent azért, hogy eltűnjenek az országból.
Így aztán a szombati ünnepségre a valaha több százezres erdélyi szász közösség néhány tízezressé zsugorodott. A résztvevők nagy része az ünnepség lezárultával hazautazott Németországba, az ittmaradottak előtt pedig a lassú eltűnés – elöregedés, elvándorlás, asszimiláció – látszik az egyetlen lehetséges útnak a szabadság és tolerancia Romániájában. Ahol Johannis is úgy lehetett államfő, hogy román nemzetiségűnek vallja magát, és a mindenkori román állam álláspontját magáénak vallva mereven elutasítja a jogos kisebbségi követeléseket.
Mindezek fényében – természetesen a szászok iránti legnagyobb tisztelet mellett – nehéz nem egyszerű operettrendezvénynek titulálni a nagyszebeni ünnepséget. Hiszen az egy zömében kivándorolt, gyorsan fogyatkozó közösségről szólt, Johannis bombasztikus beszéde és a zárórendezvények után a résztvevők zöme nem maradt Erdélyben, Nagyszeben pedig éli tovább az immár román erdélyi szász városok mindennapjait a külvilágot megcélzó, a kisebbségekkel szembeni toleranciáról szóló lózungok elpufogtatása után.
Egyértelmű, hogy Bukarest azért „szereti” most annyira a szászokat, mert egy gazdasági nagyhatalom, az EU legerősebb állama, Németország az anyaországuk. Meg persze azért, mert ők már nem jelentenek veszélyt – egy néhány tízezres közösségnek már kijár a leereszkedő hátba veregetés, hiszen alig maradt már olyan település az egykori Szászföldön, ahol többségben lennének.
Ők már nem kérnek autonómiát, nincsenek annyian, hogy tömeget képezve lépjenek fel a beolvasztó román állampolitikával szemben. Viszont kiválóan lehető őket biodíszletnek használni a toleranciáról és multikulturalizmusról szóló bukaresti hazugságpropagandához.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

Senkiföldjén
Ezer év Erdélyben, száz év Romániában. Ezzel a telitalálat-címmel indítana kampányt jövőre az RMDSZ, hogy a román állam megalakulásának centenáriuma alkalmával ismertesse, mit tettek hozzá a romániai magyarok ahhoz az országhoz, amelyben kisebbségként élnek. A szervezet mértéktartó politikáját tekintve már maga a jelszó meglepően merész. Kanóc, igen rövid kanóc, amely csak addig égett, amíg a megfelelő helyeken a megfelelő emberek lefordították a Kelemen Hunorral készült Szabadság-interjút az ország nyelvére, aztán robbant. Nagyot. Mert mit is mondott pontosabban a szövetségi elnök?
Elsőre azt a nyilvánvaló „rágalmat” engedte meg magának, hogy azt állítsa: a románok által annyira féltett fél-Romániányi Erdély csak száz éve része Romániának. Gyakorlatilag megtagadta tehát Mihály viteázul több mint négyszáz éves egyesítési mítoszát. És ez még nem minden. Hiába volt tiszavirág-életű az akkori állapot, „tágabb értelmezésben” egyenértékű azzal a közvélekedéssel, hogy Románia, a román állam – legalábbis lélekben és eszmeileg – 1600-tól kezdődően létezik. A velős cím márpedig – amit kijelentéseivel Kelemen Hunor egyértelműsített („száz éve létezik az ország”) – azt az üzenetet is magában hordozza, hogy szemben az ezeréves európai államokkal a román állam alig százéves…
A háttérben pedig a román nép sokféle vélt vagy valós sérelme és félelme húzódik. A kisebbrendűségi érzés az egyik legsúlyosabb ezek közül. A köztudatában rögzült kép szerint Erdélyben a magyar urakkal szemben kivétel nélkül a románok voltak a szegény sorsú, elnyomott, kizsákmányolt, korlátozott jogokat élvező kisebbség, akiket lenéztek, kevesebbnek, szolgának tartottak. 1990 után aztán jött az újabb fajta szolgaság, amikor a románok szintén egy jobb élet reményében tömegesen mentek epret szedni Spanyolországba vagy szobalánynak, pincérnek az olaszokhoz. Szorgalmasan dolgoztak, mégis: többnyire olyan munkát végeztek, amit az adott ország állampolgárai nem szívesen vagy annyi pénzért nem szívesen, így aztán társadalmi státusuk ismét csak nem tartozott a rangosabbak közé. Ment aztán az alja nép is Nyugatra, koldushálózat, prostitúció, tolvajlás kötődött/kötődik Románia nevéhez, és mert a hírekben ezek viszik a prímet, a román útlevél – amit soha nem néztek jó szemmel – egyenesen teherré vált.
A balkanizmusnak az itthon maradottakra is érvényes mindenkori stigmája táplálja az Európával szembeni kisebbrendűségi érzést, ezért is örvendett olyan nagy támogatásnak az Európai Unióhoz való csatlakozás, hiszen így létrejöhetett valamiféle egyenlőség, vagy annak a látszata: együvé tartozunk, egyformán értékesek vagyunk, egy román is ér annyit, mint egy dán, francia vagy spanyol.
Az Európai Unió amolyan békaként nyelte le nagy sokára Romániát. A csatlakozási tárgyalások során sokszor kapott Bukarest olyan észrevételeket a tagállamoktól, amelyeket legszívesebben nem tett volna ki az ablakba. A közép- és kelet-európai államok tömeges csatlakozásáról le is maradtunk 2004-ben, csak három évvel később vettek be nagy nehezen, ráadásul Bulgáriával kerültünk egy kalap alá. (Pedig a románság azt hitte, legalább a bolgároknál többet ér, elvégre mindenféle európai tanulmányban és országjelentésben Románia általában valamivel jobb helyezést/minősítést ért el).
Románia tehát 2004-ben kevesebbnek találtatott a brüsszeli hatalmasok szemében. A nyugati munkavállalást pedig még a 2007-es csatlakozás után is évekig korlátozták, és a pontosan kidolgozott menetrend legutolsó türelmi időszakának a végén is csak nyögvenyelősen vált nyitottá a román dolgozók előtt például a brit munkaerőpiac.
A Nyugat felsőbbrendűségével szemben olyan jó lenne hát, ha legalább itthon akadna egy kis elismerés. Vállveregetés, kockacukor, hogy fiú, ezt jól csináltad. Ehhez képest a románok közt is vannak szép számmal immár, akik szóvá teszik a hazai hiányosságokat, a magatehetetlenséget, az egyhelyben (vagy visszafelé) topogást, olyan véleményformálók, akik úgy szeretik a hazájukat, a nemzetüket, hogy jobbítanának helyzetén, ezért leleplezik bosszantó gyengeségeit, végzetes gyarlóságait. Látják és szóvá teszik, hogy pusztulnak az egyébként gazdasági előnyök teremtésére képes műemlékek, hogy fejetlenül és egyéni érdekek mentén dúl az építkezés, hogy szedett-vedetten történnek a településfejlesztések, hogy egy valamirevaló autópálya sem épült, hogy igénytelen és gyenge minőségű tessék-lássék munka zajlik stb. Egyre látványosabb különbség van a történelmi régiók között, és ha Bukarest mérges is ennek kimondásáért, a megállapítás igazságát támasztja alá az a sok tízezer moldvai román, aki Jászvásár helyett inkább Kolozsvárra jön tanulni, hogy aztán többé ne is térjen haza. A szászfenesi tömbháznegyedben parkoló autók tömkelege nem Kolozs megyei rendszámtáblájú, nyáron sem. A bákói, neamţi egyetemisták nem mennek haza, mert mint mondják, itt jobb az életszínvonal, más a mentalitás. Mint ahogy a Nyugaton dolgozó románok (köztük erdélyiek) nem jönnek haza, mert egynéhány határvonallal odébb még jobb az életszínvonal és az életfelfogás.
Hogy mindez így van, nem kétséges. Mégis, hogy ezt sokan el is mondják, borzasztóan frusztráló. Ha pedig mindezt egy magyar teszi szóvá, az megbocsáthatatlan. Ha Kelemen Hunor mondja el, hogy Románia nem tud felmutatni nagy megvalósításokat a centenárium évében, hogy „ma másfél órával többet utazol Balázsfalváról Bukarestbe, mint száz évvel korábban”, hogy „a király meztelen”, akkor az legalább hazaárulás. Olyan, mintha a Bukarest keblén melengetett kígyó marna oda. Az árva, az üldözött, a hazátlan, akit befogadtak, megtűrtek, felöltöztettek, akinek enni adtak, jogokat adtak (s így minden igyekezet ellenére még rendesen asszimilálni sem bírtak, pedig most ugye nem lenne vele ennyi baj), oly sok év után ahelyett, hogy hálatelten csókolgatná a gondoskodó kezet, bírálni, sértegetni merészel, és még ráadásul nem is ünnepli a napot, amikor édes szüleit elvesztvén örökös gyámság alá került. Soha jobban nem éreztethették, mint e mostani felháborodással, minek tekintenek bennünket, hol is a helye meglátásuk szerint a romániai magyar kisebbségnek.
„– Nincs is ruha a császáron! – rivalgott fel végül a tengernyi tömeg. A császár nagyon megütközött ezen; maga is úgy vélte, hogy igazat mondanak, de azt gondolta »Most már tovább kell mennem, nem futhatok haza szégyenszemre!« És még peckesebben lépegetett fényes kísérete élén, a kamarás urak pedig még buzgóbban vitték mögötte palástja uszályát – a levegőt.”
Elismerni, hogy valamit rosszul csinálnak, aztán esetleg megkeresni a képességeket, erősségeket, és onnan kezdve jól csinálni, ez nagyon sokba kerül. Hát egyszerűbb látványosan megtagadni-büntetni a hálátlan fattya(ka)t és még buzgóbban vinni tovább – a levegőt.
Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Alkotmányról és magyar kilátásokról
Juhász Imre alkotmánybíró, a Magyar Alkotmánybíróság tagja Európai jogállami kihívások címmel kedd este Baróton tartott előadásában Magyarország és Románia alkotmányáról fejtette ki véleményét, szólt az autonómia megvalósításának lehetőségéről, és kritikával illette az Európai Unió tisztségviselőinek több megnyilatkozását.
Az előadás során Juhász Imre vázolta történelmünk azon pillanatait, illetve azon jogi művek létrejöttét, amelyek hozzájárultak az alkotmány megszületéséhez, taglalta, hogy azok nemzetközi szinten milyen jelentőséggel bírtak, kitért arra, hány alaptörvénye volt Magyarországnak, és azok milyen hatásra készültek. Mint mondotta, üdvözlendő, hogy az érvényben levő, 2011 áprilisában elfogadott alkotmány végre elkészült, s a huszonhét év óta ideiglenes alaptörvényt felváltotta. Annak oka, hogy ilyen sokat kellett várni az új alaptörvényre, az volt, hogy a pártok között még akkor sem volt meg a megfelelő konszenzus, amikor 1994–1998 között az MSZP–SZDSZ-kormánykoalíció vezette az országot, és 74 százalékos többséggel rendelkeztek a parlamentben. A Fidesz már a 2010-es választások kampányában hangoztatta, élni fog a lehetőséggel. Az alkotmány elkészítésében az ellenzék nem vett részt, kivonult a munkálatokról, és kívülről kritizálta azt, ám ez semmit sem von le értékéből. Véleménye szerint jól sikerült az alkotmány: sokban támaszkodott a régire, a szövegazonosság mintegy hatvanszázalékos, beépítették az alkotmánybíróság döntéseit és ajánlásait is, és újdonságot is tartalmaz. A legjelentősebbnek a preambulumot felváltó Nemzeti hitvallást mondotta, amelyben visszatekintenek a történelmi múltra. Mint mondotta, nemcsak belpolitikai, hanem külföldi támadásokat is kapott a Fidesz–KDNP pártszövetség által elfogadott alkotmány. Kritikával illette az Európai Unió több tisztségviselője és az Európa Tanács szakbizottsága, a Velencei Bizottság is, ám azon kívül, hogy megfogalmazták, nézeteik szerint a készítőknek szélesebb körben kellett volna egyeztetniük, mást – például, hogy a benne foglaltak sértik valamelyik EU-s értéket – egyikük sem tudott felmutatni. Az alkotmánybíró megosztotta véleményét arról is, hogy a román alkotmány mennyire összeegyeztethető az erdélyi magyarság önrendelkezést célzó követelésével. Mint mondotta, az alkotmány többször és többféle autonómiát is említ és elismer – például az egyetemit annyira, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen magyar kart nem lehet létrehozni, ha a vezetőség ellenáll –, s önmagában a területi sem sértené az ország szuverenitását, ám nem hiszi, hogy a román fél részéről valaki is belátná, jók a nemzetközi példák, s az önrendelkezés biztosítása mindegyik érintett fél javát szolgálná. Mint mondotta, nem hiszi azt sem, hogy a „kis lépések taktikája” hosszú távon sikert hoz közösségünk számára. Az igaz, hogy az elmúlt közel harminc esztendőben születtek számunkra kedvező megoldások – legutóbb a kórházi nyelvhasználat ügyében értünk el eredményt –, de azok gyakorlatba ültetésére nincs határidő, a mulasztásoknak pedig nincs büntetésük, s a román fél nem mutatja jelét, hogy kész változtatni ezen az ambivalens taktikáján – vélte az alkotmánybíró. Juhász Imre szerint a FUEN által kidolgozott Minority SafePack európai polgári kezdeményezéstől sem kell sokat várnunk, hiába gyűl össze az egymillió támogató aláírás, hiába tárgyalják a legmagasabb EU-s szinten, mert az illetékesek várhatóan „lerázzák” a kényesebb témát, nem támogatják majd az őshonos kisebbségek jogait. Mint mondotta, nézetét erősíti az is, ahogy az unió a Beneš-dekrétumokhoz viszonyult: a nürnbergi törvényekhez hasonló szellemben készültek, a szlovákiai magyar és német közösség jogfosztását mondják ki, de az uniós tisztségviselőket nem zavarta, hogy azok továbbra is érvényben vannak és „érinthetetlennek” nyilvánították őket. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Miért éppen Weress Margit?
Egy magyartanárnő emlékei
„Eddig csak egyéni élményeim voltak, most azt éreztem, hogy tagja vagyok egy nagy és sorsdöntő helyzetbe került közösségnek, amit úgy hívnak, hogy erdélyi magyarság. Igen, most találtam meg a kapcsolatot vele, és boldognak, nagyon boldognak éreztem magam azért, hogy dolgozhatok érte.”
Ezek a sorok a nagyenyedi Református Tanítóképző frissen alkalmazott magyar-német szakos tanárnőjének az 1919-es tanévnyitó ünnepség felemelő hangulatában született érzéseit és gondolatait tükrözik, és Liktor Katalin fiatal budapesti magyartanár, kutató dolgozatában hangzottak el július 28-án Marosvécsen. A Helikon–Kemény János Alapítvány szervezte idei találkozón a Kemény János életét és munkásságát idéző kiállítás mellett az 50 éve elhunyt Áprily Lajosra emlékeztek a helikoni írók leszármazottai és a rendezvény törzsközönsége. Az emlékkonferencia két előadója a nagyenyedi tanár-költővel és családjával szoros barátságot ápoló Adorjánné Weress Margit szemén át idézte fel az évekig szemérmesen rejtőzködő és Áprily Lajos néven verseket közlő Jékely Lajos kollégiumi tanár alakját, aki 1910-től magyar irodalmat, német nyelvet, később görög irodalmat és 1920-tól francia nyelvet oktatott a nagyenyedi Bethlen Gábor Református Kollégiumban. Volt osztályfőnök, önképzőköri elnök, majd 1922-től a gazdag kollégiumi gyűjtemény könyvtárosa. Diákjait a természet szeretetére nevelve emlékezetes kirándulásokat szervezett – hangzott el a tanulmányban („Hát ide figyeljen, Margit kedves!” – Áprily Lajos és Weress Margit barátságáról), amelyet Kovács Emese magyartanár olvasott fel. A szerző, Liktor Katalin Rokon álmok álmodója című kötetében adta közre Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezését.
Hódmezővásárhelytől Erdélyig
A rajongó, lelkes magyartanárnő mindvégig szoros kapcsolatot ápolt az egymással jó barátságban levő két költővel, akik verset dedikáltak neki, s költeményeiket a korszak irodalmi rendezvényein szavalta. Idősebb korában Áprily Lajos biztatására írta meg 900 gépelt oldalon életútjáról szóló visszaemlékezéseit Magyar szó Erdélyben címen. Erről részletesen dr. Berényi Károly Magyarázat: miért éppen Weress Margit – Egy memoár előkerülésének története című előadásában hallottunk. A népszerű és kedvelt hódmezővásárhelyi gyermekháziorvos erdélyi származású felesége révén (aki Weress Margit Ilona nevű lánytestvérének az unokája) került be az ótordai nemes Weress családba, és lett a „család féltett szellemi kincsének”, a kilenckötetes memoárnak a gondozója. Az emlékirat hiteles kordokumentum, amelyben a XX. század „első felének történelemformáló eseményeiről” számol be a szerző, aki „részese és egyben alakítója is volt az erdélyi magyar felekezeti oktatás nemzetmentő küldetésének” – írja dr. Berényi Károly. A memoár a ma embere számára is fontos üzenetet hordoz, különösen itt, Marosvásárhelyen, ahol a katolikus oktatás megfojtásán munkálkodnak – tehetjük hozzá az elhangzottakhoz. Visszaemlékezéseiben Weress Margit hosszan ír arról az életre szóló barátságról, amely az általa legjobban kedvelt két költőt összekötötte. Emlékiratát, amelyet az 1929- es évvel bezárólag abbahagyott, Áprily Lajos halálának évében (1967-ben) unokahúgának, az akkor 13 éves Benczédi Gabriellának ajánlotta. Az ótordai Weress család Weress Margit Tordán született 1894-ben, a Főtér 41. szám alatti díszes épület emeleti hétszobás, polgári lakásában, ahol a város egyik legnevezetesebb családja, a II. Rákóczi György fejedelemtől nemességet kapott Weressek éltek. A ház, amelyben közel egy évszázadon keresztül több nemzedék követte egymást, 1944 szeptemberében a tordai csatában semmisült meg, és ma jellegtelen tömbház áll a helyén. A család több elöljárót adott a városnak és a vármegyének. Weress József és fia, ifj. Weress József, a város főjegyzői voltak, Weress Dénes Torda-Aranyos vármegye alispánja. 1870-ben ő látta vendégül a híres írót, Jókai Mórt, aki Torockón helyszínelt az Egy az isten című regényének megírása előtt. A barokk kanapé, amelyen az ünnepelt író ült és pipázott, és amelyről Szentimrei Jenő is megemlékezett a kolozsvári Ellenzék mellékletében, a kitelepedő családtagokkal Magyarországra került, ahol a fiatal Berényi házaspár kezdő ülőbútora volt, és hódmezővásárhelyi otthonuk patinás darabja ma is – mutatta meg képen is a tanulmány szerzője a nagy becsben tartott tárgyi örökséget. Weress Dénes alispán testvérének, Weress Ferencnek, Torda köztiszteletben álló állatorvosának szegedi származású feleségétől három gyermeke született: Margit, Ákos és Jolán. Mindhárman tehetségesek voltak, Ákos műegyetemet végzett és a monarchia honvédjei mellett harcolta végig az első világháborút. A zenei műveltségű mérnöktől maradt a hódmezővásárhelyi rokonokra a Kívánságos könyv, amelybe 1920-tól 25 éven keresztül a kor elismert írói, zeneművészei, államférfiúi írták be három kívánságukat, köztük Reményik és Áprily is vers formájában. Weress Jolánt, aki bátyjához hasonlóan családjával 1930-ban Magyarországra költözött, a magyar leánynépfőiskolák úttörőjeként tartják számon. Ezenkívül rendszeresen tudósította az erdélyi folyóiratokat, és könyveket írt. Legidősebb lányának, Gabriellának a lánya, dr. Berényi Károlyné az előadó felesége (képünkön), akinek a visszaemlékezéseit dedikálta a nagynéni. Kiállt a felekezeti oktatásért Weress Margit Tordán és Kolozsváron végezte iskoláit, kitűnő eredménnyel. A tordai unitárius algimnáziumban Gyallay Domokos író, szerkesztő tanította történelemre és latinra. Egyetemi tanulmányainak színhelye a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, egy szemeszter idejére pedig Graz volt. Magyar-német szakos tanárnőként 1918-ban szakvizsgázott, majd közel három évtizeden át oktatta a felekezeti magyar tanítókat. 1923-ban a kolozsvári egyetemen román bizottság előtt tette le pedagógiai vizsgáit, és szembeszállt Onisifor Ghibu professzorral, aki szerint „a tanítóképzésnek minden államban egyöntetűnek kell lennie, akárcsak a katonaságnak (…), mert a tanítók a szellem katonái”. Véleményével ellentétben a vizsgázó magyartanárnő „a felekezeti intézmények létjogosultsága mellett” állt ki – idézte Liktor Katalin az emlékiratokból. Weress Margit 1919-ben jelentkezett a Nagyenyeden működő Református Tanítóképzőben meghirdetett állásra. Fiatal tanárnőként ismerkedett meg az akkor még Jékely Lajosként ismert tanártársával, aki „tiszteletet sugárzó tudásával és igaz emberségével hatott rá”. Felesége, Schéfer Ida szeretetre méltó egyéniségével járult hozzá az életre szóló barátság kialakulásához. A Jékely családdal való barátsága tette lehetővé, hogy személyesen is megismerje az erdélyi irodalom képviselőit, s közelebbi kapcsolatba kerüljön Reményik Sándorral, akinek Csak így című kötetét Iduskától kapta ajándékba. A versek olyan mély hatással voltak Weress Margitra, hogy a továbbiakban a családi szájhagyomány szerint már-már szerelmes rajongással követte a költő pályáját, és személyes találkozásuk után „intenzív levelezést” folytattak. Ismerte a titkot „1920 őszén Weress Margit már tudta, hogy Jékely Lajos írja az Áprily-verseket”, és emlékirataiban olvasható az „Áprily-titok” létrejötte, valamint az izgalmas történet arról is, amikor kiderült, hogy az Erdélyi Szemlében Áprily Lajos álnéven közölt „magas művészi értékű” versek szerzője Jékely Lajos, a nagyenyedi tanár. Az eseményt megünneplő ebéden került közel egymáshoz Reményik Sándor és Jékely-Áprily Lajos, attól kezdve szövődött köztük a magyar irodalom egyik legszebb költőbarátsága, amelyet „az egymásnak ajánlott verseken kívül az egymásnak írott levelek is” tanúsítanak – hangzott el Liktor Katalin tanulmányában, aki Reményik leveléből idézett: „Mert úgy érzem, hogy ez igazi lelki találkozás volt. Én a Falusi elégia olvasása után tisztában voltam vele, hogy íme, ez az a poéta társ, akit én Erdélyben eddig hiába kerestem, aki játszva veri a többieket mind éppen azért, mert számára a költészet nem játék, hanem súlyos bajvívás (elsősorban önmagával), aki annyira leszűrt, tiszta bort tölt a formák kristálypoharába, és aki… sok tekintetben annyira fölöttem áll, hogy jól esnék egyet s mást tanulni tőle…”. Költő barátainak verseit szavalta A Reményikkel kötött barátság népszerűvé tette Áprilyt az irodalmi és művelődési élet képviselői körében, verseit szívesen közölték, ünnepségeken, irodalmi esteken is elő- adták. Így vált ismertté Weress Margit neve is, aki „európai műveltségű, de nemzeti elkötelezettségű erdélyi magyar pedagógusként” tanítványai, diákjai mellett rajongott a kortárs magyar irodalomért is. Fehér Magda álnéven két versét közölte Reményik Sándor, de legszívesebben kedvelt költő barátai alkotásait szavalta rendezvényeken, irodalmi esteken. 1920-ban, az Erdélyi Szemle Tordán tartott irodalmi estjét követően, amelyen Áprily Halálmadár című versét adta elő, Weress Margit szerepelt a kolozsvári rendezvényen is. Fellépése annyira elnyerte Reményik Sándor tetszését, hogy a költő felkérte A menekülő című versének elmondására a soron következő decemberi nagyenyedi irodalmi estélyen. A kérésnek örömmel tett eleget egy Áprily Lajos- és egy Sík Sándor-költemény előadása mellett. Az 1921-ben megélénkülő irodalmi életben a Reményik szerkesztette Pásztortűz, a Napkelet és a marosvásárhelyi Zord Idő, valamint az egyházi szervezetek vállalták az erdélyi magyar irodalom népszerűsítését, ezeken az elismert szavalóművész Tessitori Nóra mellett Weress Margit is fellépett – írja Liktor Katalin. Rövid házasélet 1922-ben Nagyenyeden részt vett a Bethlen kollégium 300 éves fennállásának felemelő ünnepségén, amelyről hitelesen számol be emlékirataiban, s a református templomban Reményik Templom és iskola című versét szavalta. Mivel a hatóságok figyelme a magyarság kulturális rendezvényeire is kiterjedt, 1923-ban a nagyenyedi Protestáns Nőszövetség estélyén egy Kozma Andor-verssel tomboló sikert aratott, s bár a tordai szigurancától engedélye volt a vers elmondására, állásából ideiglenesen felfüggesztették. 1924-ben kötött házasságot a tordai Adorján Jenő tanárral, s 1925-ben született kisfiukat Jókai főhőséről Manassénak nevezték el. 1924-25 között óraadóként tanított Tordán, majd 1927-től az Enyedről a székelyudvarhelyi Református Kollégiumba áttelepített tanítóképzőben, amelynek 1936-38 között igazgatója volt, és ahonnan 1950-ben ment nyugdíjba. Házasélete mindössze három évig tartott, mivel mindketten ragaszkodtak a szakmai karrierhez, férje az állami román középiskolához, Weress Margit a felekezeti iskolához, így az otthon és a munkahely közötti távolságot nem tudták legyőzni – magyarázta különválásukat dr. Berényi Károly. Weress Margit visszaemlékezéseiben felfedi Áprily Lajos Magyarországra való kitelepedési szándékának igazi okát. Egyrészt műegyetemre készülő fiának akarta a továbbtanulást lehetővé tenni, amire nem volt mód Romániában, és titokban szervi szívbetegségben szenvedő feleségének, akit az életénél is drágábbnak tartott, akarta a jobb orvosi ellátást és gyógyszereket biztosítani. Szándékáról és annak okáról Reményik Sándor is tudott, aki a megértés mellett azt írta, úgy érzi, mintha lelkéből „egy nagy tartó és rögzítő szikladarab szakadna ki”. Az Áprily házaspár biztatta az emlékirat megírására Weress Margit 1954-ben kényszerűségből hagyta el Erdélyt, mivel nyugdíjazását követően az udvarhelyi szolgálati lakásból
Azonnal érkezhetne a logikus érvelés, akár rátromfoló kioktatás: egy szálloda nem a városnak épül, hanem a városba érkezők, a látogatók számára. Lehetne tovább okoskodni: mégiscsak ebben a városban működik, s akkor illene a városhoz alkalmazkodnia, de ismereteim szerint ez egyáltalán nem így történik... A marosvásárhelyi Grand hotellel kapcsolatosan két-három személyes emléket említek meg. Az első nagyon közvetett, s igazából akkor történt, amikor közel fél évszázaddal ezelőtt felépült, s amikor megláttam a nagy betűkkel kiírt nevét, azonnal Rejtő Jenő könyvcíme jutott eszembe: Vesztegzár a Grand Hotelben (a régi szép időkben két lejért vásároltam a főtéri antikváriumban, mert akkor még volt helye és becsülete a főtéren a könyvesüzletnek). Ezért is mosolyodok el magamban mindig, ha a főtér alsó felén járva, meglátom ég felé törekvését. Tudom, nem Rejtő Jenőn múlott, hogy mi, régi vásárhelyiek sohasem tudtuk igazán magunkénak tekinteni ezt a szállodát. Talán közrejátszott ebben az is, hogy egykor ott volt az ún. shop, ahova megérkezett a tiltott, de mégis nagyon vágyott valuta: a dollár vagy a német márka egy-egy nyugat-európai útlevél reményében, esetleg soron kívüli autóvásárlás lehetőségéhez. Jól tudtuk, hogyne tudtuk volna, hogy az üzlet mögött a hírhedt szekuritáté állt, és figyelt. Sőt, nemcsak az irigyelt üzlet mögött, hanem az elárusító román szőke nő mögött is, mert mindezt egyszer saját szememmel láttam, saját fülemmel hallottam, amikor 1983-ban hollandiai segély érkezett, s a szőkére festett nő által kedden kitöltött igazoló papírért pénteken kellett visszamennem, mert csak addigra tudta aláírni az igazgató. Én, a naiv, ezt akkor a segély okozta boldogságomban el is hittem, pedig arra a három napra azért volt szükség, hogy átnézze, ellenőrizze, tudomásul vegye, iratcsomóba iktassa és lemásolja a titkosrendőrség, hiszen attól kezdve „fontos ember” lettem számukra, nem is igen akartak látószögükből kiengedni. Csak azt nem értettem, hogy a Borsos Tamás utcában dolgozó „igazgatónak” miért volt szüksége három napra az aláíráshoz, mikor ők amúgy ott kávézgattak. Beismerem, nem ez az egyetlen megválaszolatlan kérdésem a harminc évvel ezelőtt történtekről. Harmadik emlékem nagyon friss, s remélem, egyedi eset. Szombaton délelőtt elegánsan öltözött fiatal család jött ki a szállodából, köztük egy három év körüli kislány. Az édesanya rászólt: „állj meg a járda előtt!”, mire a szőke szépség gyermeki csodálkozással nézett fel: „hát méjt?”, és akkor érkezett a grand hoteles válasz: „ne kurkáld össze a csirkulációt!”. Bizony, az ilyen vendégekért merem én is csak így említeni: csütörtök ki kellett költöznie, tordai házuk megsemmisült, fia, testvérei pedig Magyarországon éltek, ezért idős édesanyjával követte őket. 1955 decemberében az Áprily házaspár rábeszélésére kezdte el írni életútját, születésétől a jómódú polgári családban felnőtt lány gyermekkorán, iskolás és egyetemi évein át a taní- tásig és az anyaságig, és közben bemutatta a lakhelyéül szolgáló kisebb és nagyobb erdélyi városok mindennapjait az 1929-es esztendővel bezárólag. A költő haláláig levelezett Áprily Lajossal, akiről édesapjához hasonlóan azt írta: „… én a saját környezetemben csak két olyan emberpéldányt ismerek, akinek jósága, embersége súrolja a krisztusi tökéletesség határát: az egyik Apám, a másik Maga…”. Bár rendszeres levelezésükből következtetni lehetne az 1929 után történtekre, de sok levél közül 1947-ből maradt fenn egyetlen, majd az 1957-67 között írt újabb 25 barátságuk utolsó évtizedéről szól. Visszaemlékezéseit rendszeresen elküldte Áprilynak, aki 1958-ban a következőképpen biztatta: „Ahogy hozzákezdtem, fogni kezdett, nem tudtam letenni… folytassa, folytassa az igen érdekes írást; nem bántam meg, hogy annakidején biztattam emlékei elmondására”. 1967-ben többek mellett Weress Margit búcsúztatta az erdélyi pályatársak nevében Áprily Lajost a visegrádi temetőben, és attól az évtől kezdve előrehaladott kora és egészségi állapota miatt abbahagyta az írást. A hagyaték gondozója, dr. Berényi Károly barátjának, Imre Lajos grafikusnak Áprily Lajosról írott könyvéhez válogatott egy fejezetet Weress Margit visszaemlékezéseiből, amivel elkésett, ezért az újraszerkesztett anyagot a kolozsvári Szabadság című lapban tette közzé. Abban a reményében, hogy segítő és baráti munkakapcsolatokra tehet szert, nem csalódott, hiszen sokan bátorították, köztük a Bethlen Kollégium irodalomszerető tanárai is, akik a diákok érdeklődését is fel tudták kelteni Weress Margit élete és munkássága iránt. A megjelent részletek a fiatal irodalomkutatók figyelmét sem kerülték el. Berényi doktor azóta is jó munkakapcsolatot ápol a budapesti Liktor Katalinnal és a kolozsvári Széman Emese Rózával, aki tudományos konferenciákon mutatta be Weress Margit életét. Évek óta tartó kutatásai során Erdély és a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom megismerése bevallása szerint lélekben és tudásban is gazdagította a hagyaték gondozóját, aki számára egyértelművé vált, hogy a memoár „nagyon sok objektív kultúrtörténeti értéket hordoz, és közkinccsé téve hozzájárulhat kollektív, nemzeti emlékezetünk gazdagításához”. Dr. Berényi Károly és Liktor Katalin Marosvécsen elhangzott tanulmányai alapján összeállította
Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)

Káosz tanévkezdés előtt
Új seprű jól seper, tartja a mondás, csakhogy a román tanügy élére felkent friss miniszterek többnyire nem söprűként, sokkal inkább úthengerként akarnak rendet tenni az oktatás háza táján. Különösen igaz ez Liviu Pop tárcavezetőre, aki már röviddel beiktatása után „munkába” lendült, nagy látszata tevékenységének ugyan nincs, de hetente, olykor naponta felkavarja az állóvizet egy-egy nyilatkozattal.
Még jóformán el sem ült a tornatankönyv bevezetése miatti botrány, lecsapott az iskolai segédeszközökre, betiltott mindent, míg egy bizottság nem ellenőrzi azok tartalmát. Négy héttel az iskolakezdés előtt, amikor rengeteg diák továbbra is tankönyvek nélkül vág neki a következő osztálynak, a falusi tanodák tetemes részében álom a vezetékes víz, az angolvécé, sőt, most már igazgatókban, aligazgatókban is hiány mutatkozik, a meghirdetett helyek közel felére nem is akadt jelentkező, a szakszervezeti vezetőből miniszterré nőtt Pop nem ezen ugyancsak jelentős gondok megoldásán szorgoskodik, hanem újabbakat teremt.
A lassan már elavuló 2011-es „új” tanügyi törvény reformintézkedéseinek alkalmazása elérkezett az ötödikbe indulókhoz, megfelelő tankönyvük azonban továbbra is csak hellyel-közzel lesz a gyermekeknek, az óvások miatt késik sok könyv megjelenése, és számos tantárgyból még ajánlattal sem jelentkeztek a kiadók. Nagy a gond országszerte, de a magyar gyermekeket még román társaiknál is súlyosabban érinti a hiány. Legjobb helyzetben az elsősök vannak, valláson kívül minden tantárgyból lesz könyvük, a másodikosoknak azonban csak románból és magyarból, a harmadikosok legfennebb az idegennyelv-tankönyvet, a negyedikesek pedig csak a románt találják majd padjukon az induláskor. A ötödikeseknek elkészült a specifikus románkönyv két változatban, és várhatóan kikerül a nyomdából a magyar és a római katolikus vallástankönyv is. A többi tantárgy oktatása a tanítók, tanárok találékonyságán múlik majd, s szükség lesz fantáziájukra, főként, hogy immár a segédeszközök használata is tilos.
A tanügyminiszter azonban nem a tankönyvkiadás észszerűsítésével, hatékonyabbá tételével töltötte a nyarat, nem a rendszer buktatóit igyekezett felszámolni, elérni, hogy bár a két-három évvel ezelőtt aktuális könyvek elkészüljenek, hanem egy huszárvágással leváltotta az Országos Tankönyvkiadó vezetőségét. Ám úgy tűnik, így, augusztus idusán ez már édeskevés. Számos találékony tanügyminiszterünk volt már, de Liviu Pop mintha mindannyiukat igyekezne lekörözni. Bolyong az oktatási rendszer útvesztőiben, lecsap hol ide, hol oda, de a legégetőbb gondokat képtelen megoldani, újító ötletei riasztóak, nyilatkozatai botrányosak. Első tárcavezetői szereplései egyikén szellemesnek szánt kijelentéssel rukkolt elő: tiszteletben tartják az alkotmányt, az oktatás valóban ingyenes a gyermekek számára, az állam és szüleik (!) állják a költségeket. Ez a kicsavart logika jellemzi tárcavezetői tevékenységét. Nyomában káosz és zűrzavar.
Farkas Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A centenáriumról másképpen
Még pár hónap van a jövő évi román egyesülési centenáriumi év hivatalos kezdetéig, és máris elkezdődött a román-magyar vita. Legalábbis az kellene legyen, de inkább ostoba szájtépésnek nevezhető, ami a közösségi oldalakon, a médiában és főleg a román hírtelevíziókban zajlik. Kelemen Hunor lapunknak adott interjújának szavai érzékenyen érintették a román nacionalistákat, akik ismét beindították a gépezetet, és aljas módon próbálják manipulálni a román lakosságot. A vad nacionalista ordas eszméktől fröcsögő, egyoldalú televíziós adások célja, hogy a román lakosságot feltüzeljék, meggyűlöltessék a magyarokat és ezáltal előkészítenék a terepet arra, hogy megnyirbálják a nemzeti kisebbségek, kifejezetten a magyarok jogait. Abban reménykednek, hogy ezt a lakosság nagy része tiltakozás nélkül elfogadja, főleg ha ráhangolják erre. Egy ilyen burkolt terv már jó ideje észrevehető, mindenki vérmérséklete szerint ítélheti meg, hogy mekkora sikere lehet. A borúlátóknak a két világháború között vagy a kommunizmus második felében megtapasztalt kisebbségi jogfosztást juttathatja eszébe a terv, a derűlátók pedig azt hajtogatják, hogy az EU- és a NATO-tagság mindenre gyógyírt jelent, és a történelem kereke nem fordítható vissza.
Nem akarom eldönteni, hogy a reménykedőknek vagy a szomorkodóknak, a lazáknak vagy a szorongóknak van-e igazuk. Arra kell odafigyelni, hogy a lehető legnagyobb mértékben vonjuk ki magunkat ezeknek az álvitáknak, hergelő lázításoknak a hatása alól. Nem kötelező förmedvényes tévéműsorokat nézni, amúgy is értesülünk hírből róluk másnap baráti beszámolókból. A Kárpát-medencében sokféle ellenséges, szervezett hergelést átéltünk már, ezeknek a társadalomba való átültetése távolról sem olyan egyszerű, mint ahogy a primitív kiagyalók sematikusan és leegyszerűsítve elképzelik, főleg ma nem, amikor számos tömegtájékozódási eszköz létezik.
A románok többségében olyan kép fog élni rólunk, amilyet sugárzunk magunkról. Ha nyitott, vagány, jókedvű, kétnyelvű kisebbségiek leszünk, akkor jöhetnek a legvadabb nacionalista hordószónokok is, mert úgysem fogják tudni elhitetni a rólunk kitalált rágalmaikat nemzettársaikkal. Továbbra is arra kell törekednie a romániai magyar közösségnek, hogy büszkén, nyíltan felvállalja kultúráját, történelmét, amelyből nap mint nap erőt meríthet. Emellett a versenyképességre, az önszerveződésre kell nagy hangsúlyt fektetnie, mert ezek adják azt az erőt, amivel százezer rágalmazó, szitkozódó és gyűlölködő szóvirágbomba játszi könnyedséggel visszaverhető. Át kell látnunk a szitán, fel kell ismerni az említett álságos tervet, amely máris nem annyira félelmetes, hiszen ha rájövünk, hogy mi a célja rosszakaróinknak, könnyebben tudunk védekezni támadásaik káros hatásától.
Az 1918-as román Nagy Egyesülés egyértelmű, hogy nem jelent ünnepet a romániai magyaroknak, akik ekkor veszítették el államiságukat és kisebbségi sorsba kerültek. A manipulációktól mentes, józan paraszti ésszel gondolkodó románok is tudják ezt, és lelkük mélyén át is tudják érezni, hogy amennyiben fordítva alakult volna a történelem, valami hasonlót éreznének ők is. Arra viszont nekünk, magyaroknak is vigyáznunk kell, hogy túl sok keserűség ne gyűljön fel bennünk, és mi se dramatizáljuk túl a centenáriumot.
Tény, hogy nehéz év lesz a 2018-as, amikor sok oldalról megpróbálják destabilizálni az etnikai viszonyokat, de legalább mi magunk meg kellene tennünk mindent azért, hogy ezeket a kísérleteket meghiúsítsuk. Fölösleges nagyotmondásokkal nem kellene hozzájárulnunk a gyűlölködés szításához, el kell ismernünk, hogy a románoknak hatalmas ünnep ez, hiszen csodával határos módon sikerült összerakni azt a Romániát, amely ma is csak bukdácsol Európa perifériáján. Ugyanakkor olyan homogén államot sikerült összekovácsolni száz év alatt, amely 2018-ban biztos talajon áll, EU- és NATO-tag, és nem úgy néz ki, hogy hamarosan szét fog esni. Ez olyan siker, amely ha nekünk jött volna össze, minden további nélkül büszkék lennénk rá.
Romániát száz évvel ezelőtt sok minden terhelte. Betegségek, írástudatlanság, gazdasági elmaradottság, hatalmas különbségek a régiók között. Ezeknek a terheknek egy része megmaradt, régiónként továbbra is jelentős mentalitásbeli különbségeket vehetünk észre, de a románság azért ma száz évvel a Nagy Egyesülés után sokkal egységesebb, mint volt akkor. A nyelv, a kultúra erős kötelék, akárcsak nekünk, hiszen száz év alatt az asszimilációs törekvések ellenére sem tudtak minket, magyarokat beolvasztani.
Ezért jó lenne, ha a centenárium jegyében kevesebb görcsösséggel és egymásnak feszüléssel viszonyulnánk nemzeti félelmeinkhez, mert ezek léteznek mindkét oldalon. Mi is időnként túl érzékenyek vagyunk, ahogy a románok is túllihegik a magyarok lojalitásának kérdését, és főleg az a baj, hogy mindkét oldalon többnyire a kizárólagosságra való törekvés figyelhető meg. Azt kell elfogadni a centenárium jegyében, hogy Erdély román, magyar, szász, cigány, zsidó, örmény föld egyaránt, évszázadokon át egymás mellett éltek ezek a közösségek. Ez a jövőben sem kellene, hogy változzon, ha megfelelő józansággal viszonyulunk a mai kihívásokhoz. Nem kellene görcsösen ragaszkodni, hogy Petőfi Sándor, Nicolae Bălcescu, Avram Iancu, Kossuth Lajos „fejével gondolkozzunk”, hanem mi magunk, próbáljuk megadni saját válaszainkat a XXI. századi kihívásokra. Kell ismerni a múltat, de meg kell találni a ma érvényes fogalom- és eszköztárat, fel kell ismerni a folyamatosan változó kihívásokat.
Éberséggel, nyitottsággal, hatalmas nyugodtsággal és még több türelemmel 2018-at is át fogjuk vészelni, együtt és egymás mellett, akárcsak az eddigi több évszázadot, még akkor is, ha ezt bizonyos háttérerők nem így akarják.
Borbély Tamás / Szabadság (Kolozsvár)

Korszerű soviniszták koalíciója
Újabb nemzetmentő szervezet szállt versenybe a Romániát a magyarveszélytől lassan száz éve megóvni akaró pártok, civil szervezetek és egyéb gittegyletek amúgy sem gyenge mezőnyében. A magát Románia Korszerűsítéséért Országos Koalíciónak nevező alakulat, amelynek vezetőit amúgy messianisztikus hajlamokkal verte meg a balsors, mivel folyamatosan meg kívánják menteni az országot az alkalmatlanná vált politikusoktól és közintézményektől, de erőfeszítéseiket eleddig kevés siker koronázta – talán azért, mert a megmentés és a korszerűsítés aktusa jórészt közlemények kiadásában merül ki – , most ismét csak közleményekben szállt síkra a magyarokkal szemben. Ezúttal Kelemen Hunor RMDSZ-elnököt vették célba, aki egy lapinterjúban amúgy semmi különöset nem mondott, csupán ismét leszögezte, ami minden épelméjű és jóérzésű ember számára evidencia: hogy a magyaroknak nincs ünnepelnivalójuk az Erdély Romániával való egyesülésének szándékát egyoldalúan, a többi ott élő őshonos nemzet megkérdezése nélkül kinyilvánító 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlés századik évfordulóján. A korszerűsítőkben ettől annyira felhorgadt a nemzetféltés vágya, hogy két napon belül két dörgedelmes közleményt is kiadtak. Az elsőben Kelemen állampolgárságának megvonását, a másodikban a Románia Csillaga érdemrendje visszavonását követelik, amiért – szerintük – kijelentésével megkérdőjelezi a román államiságot, valamint a románok történelmét és kultúráját. Amúgy a koalíciónak nem ez az első magyarellenes megnyilvánulása, volt már olyan közleményük is, amelyben „nemzetellenesnek” és „diszkriminatívnak” nevezték a szatmárnémeti önkormányzat azon elvárását, hogy a mintegy 40 százalékban magyarlakta városban tevékenykedő helyi rendőrök a magyar nyelvet is ismerjék. Hogy mindezt milyen sajátos logika alapján szűrték le, legyen az ő bajuk. A közlemények alapján minden esetre több feltételezés is adódik. Először is az, hogy a magát az akadémiai, szakszervezeti és civil szféra gyűjtőkonglomerátumaként meghatározó koalíció úgy akar kilépni az eddigi fájó ismeretlenségből, hogy a jól bevált magyarellenes uszítás eszközéhez nyúl. Egy másik lehetőség az, hogy a szervezet valójában a klasszikus, soviniszta, szekus hangulatkeltők gyülekezete, amely fő feladatának tartja – vagy valakik fő feladataként tűzték ki – a magyargyűlölet szítását, hiszen azzal általában el lehet nyomni az éppen regnáló kormányok katasztrofális teljesítményéről szóló érdemi bírálatokat. Esetleg mindkettő egyszerre, hiszen az egyik nem zárja ki a másikat. Lehetne ugyan legyinteni, hogy csupán egy újabb olyan szervezetről van szó, amelyet az ügyeletes elmebetegek és/vagy uszítók használnak saját homokozóként. Hiszen például az állampolgárság megvonását az alkotmány sem teszi lehetővé olyan személy esetében, aki születés révén szerezte meg azt, a Románia Csillaga érdemrend visszavonása pedig Tőkés László esetében sem annak a szégyene, akitől elvették, hanem azé, aki elvette. Csakhogy nem tanácsos. Egyrészt azért, mert képviselőiket idén már Sorin Grindeanu korábbi kormányfő is fogadta. Másrészt azért, mert az ilyen uszítások nagy mértékben hozzájárulnak az általános közhangulat radikalizálódásához, a magyarellenesség fokozásához. Nemigen bízunk ugyanis abban, hogy a román történetírás által „nagy egyesülésnek” titulált nagygyűlés századik évfordulóján akad olyan jelentős román párt és politikus, amely és aki elég bátor lenne ahhoz, hogy ne pattanjon fel az egyébként is mindig előszeretettel elővett magyargyűlölet-biciklire. Hiszen abban a közhangulatban, amelynek előszelét a mostani uszítás máris megelőlegezi – a román sajtó egy részében is elindult a hőbörgés Kelemen kijelentése miatt –, és amelyben a magyarellenesség élharcosait egyre szélesebb körben próbálják igaz hazafiakként beállítani, nagy eséllyel azonnal haza- és nemzetárulónak bélyegzik, és lenullázódik a támogatottsága. Az ellenzéki „liberálisok” elnöke, Ludovic Orban máris beállt a sorba. Itt tartunk most, 2017-ben. És nem úgy néz ki, hogy 2018-ban értelmesebb, a normális párbeszédre fogékony, empatikusabb lesz a romániai közhangulat. Vannak ugyanis, akik tesznek róla, hogy ne lehessen az. Ami persze nem akadályozhat meg abban, hogy amikor szükséges, kimondjuk: 2018-ban nekünk, magyaroknak semmilyen ünnepelnivalónk sem lesz. Krónika (Kolozsvár)

Mihály Ágnes – Nyelvész a tortakrémek mögött
Mihály Ágnest sokan a lapcsaládunk főzőrovatából ismerhetik vagy a Főnix Konyha műsoraiból. Azt viszont kevesen tudják, hogy a sütés mellett a nyelvészet a másik nagy szerelme. A benne élő nyelvész és cukrász konfliktusáról beszélgettünk vele.
Egy átlagos hétköznap lakásába lépve édeskés süteményillat szálingózik, a polcokon spatulák, süteményesdobozok, szakácskönyvek, néhány regény és nyelvtankönyv sorakozik. Pici konyhájában mixer, sütő, bevásárlólisták. Holmijai nagy részét a szülői házban tartja Gyergyószárhegyen, így marad hely a szekrényekben tortaformáknak, dobozoknak, vaníliarudaknak. A földön néhány súlyzó, csomagolásra kész tortásdobozok. Most így él forgatások, fiataloknak szóló projektek, sütőrovatának menedzselése között lavírozva.
Honnan hová
Ágnes a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar–angol szakán végzett, vizsgamunkája egy nyelvtansegédanyag volt, amit középiskolás diákoknak készített, alaptémája a nyelvi manipuláció, hiszen – mint mondja – hihetetlenül érdekes felfejteni azokat a módokat, ahogyan a szövegekkel, nyelvi szerkezetekkel megvezethetnek, befolyásolhatnak bennünket. Az egyetemi évek alatt volt alkalma belekóstolni egy teljesen más, alternatív nyelvszemléletbe, aminek „semmi köze nincs az iskolában bejáratott, elsajátított nyelvtantudáshoz, a nyelvhasználatra, a saját nyelvünkről való gondolkodásra épül” – mesélte.
A mesterképzés alatt ebben mélyült el, elkezdett dolgozni Kádár Edittel, az egyetem magyar és általános nyelvészeti tanszék tanárával, zsűri lett az Unikornis Nyelvészeti Olimpiászon. „Amikor az olimpiász országos szakaszához érkezett, elsőéves mesteris voltam, én voltam a forduló egyik zsűrije, ott láttam, hogy a diákok mennyire nem tudnak mit kezdeni ezekkel a feladatokkal. Egyszerű példa: arra kértük, hogy Orwell 1984 című regényéből az Újbeszél nyelv fejezetet olvassák el, a versenyen ehhez kapcsolódó kreatív feladatokat kaptak. És nagyon meglepődtek, hogy nem helyesírási szabályokat kértünk számon, nem konkrétan a szövegben olvasottakat, nem magát az információt, hanem azt, hogy az előre elolvasott szövegben érvényes szabályokat alkalmazni tudják” – meséli Ágnes, akinek ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy az iskolában annyira megszokták a bejáratott feladatokat, hogy hatalmas gondot jelent önállóan gondolkozni saját nyelvünkről, emiatt kezdett el foglalkozni egy segédanyag összeállításával. Természetesen az alternatív oktatási formák feltérképezése alatt készültek az alternatív karácsonyi cupcakek, láva- és más születésnapi torták a baráti társaság minden tagjának. A sütés iránti szerelem már megvolt, de azt még nem sejtette, hogy erősebb lesz, mint minden más. Visszaemlékezett, volt olyan vizsgaidőszak, amikor környezete lázasan bújta a könyveket, neki azonban félre kellett tennie, és pihenésképp kipróbálni egy-egy új receptet, ami nem hagyta nyugodni.
Élőbeszéd és gondolkodás
Amiben más az Ágnes által összeállított segédanyag, hogy (miként a tortakrémek receptjei is különböznek) tájegységenként a nyelvhez való hozzáférés nem egy irányból lehetséges. A már kiadott tankönyvekkel az az egyik nagy probléma, hogy teljesen hiányzik belőlük a differenciált oktatásszemlélet, nemcsak azt felejtik el a szerzők, hogy vannak olyan gyerekek, akik kétnyelvű családból származnak, hanem azt is, hogy nem mindenki ugyanolyan képességekkel kerül az iskolapadba. És egyáltalán nem foglalkoznak a kétnyelvűség kérdésével, nem foglalkoznak a nyelvjárások kérdésével, hogy ezek a jelenségek miként hatnak a nyelvre. Egy-egy könyv a budapesti nyelvhasználatot is különválasztja az ittenitől, mintha nagyobb különbség lenne köztük, mint az udvarhelyi és a csángó nyelvjárás között, mintha hierarchia lenne. „Erre is figyelek, hogy más nyelvi ingerek is érnek bennünket.”
A legalapvetőbb nyelvi kérdések esetében sem egy-egy hétköznapi szövegrészhez nyúlnak, hanem valamilyen irodalmi műből idéznek. Vagy mindenhol kijelentő mondatok vannak: Esik az eső. Fúj a szél. A kutya ugat. „Ilyet például soha nem mondunk, hogy a kutya ugat. Gondoljunk csak bele, mennyi mindenre használjuk a nyelvet nap mint nap azon kívül, hogy kijelentő mondat formájában megállapítunk valamiről valamit. Kérünk, utalunk valamire, cinikusak vagyunk, viccelődünk, stb.” A természetességre való törekvés egyébként Ágnes tortáin is megmutatkozik, hiszen cukormázak helyett inkább gyümölcsökkel dolgozik.
Két torta közt egy tankönyv
Ágnest megkereste korábbi témavezetője, hogy két torta között érdemes lenne felfrissíteni feladatait, hiszen nemrég ezen az elven működő nyelvtankönyv jelent meg kisiskolásoknak. A folytatásra pedig lenne igény. Tulajdonképpen ez is része lesz egy olyan középiskolásoknak szóló nyelvi segédanyagnak, ami nem éves lebontás szerint működik, hanem egy nagy feladathalmaz, aminek részeiben el lehet mélyülni, magyarázta.
Hogy most miért nem nyelvészként, tankönyvíróként vagy tanárként dolgozik? A jelenlegi oktatás nagyon kötött, nem igazán enged teret a tanár kreativitásának, avatott be Ágnes. A szülők elvárása, a különböző vizsgákon való jó teljesítmény miatt fennálló hajtás, valamint például az érettségi követelményei a magyarórákat az irodalmi művek tartalmának megtanulására szűkítik. „Ami hely meg idő maradna másra, az annyira kevés, hogy attól tartok, nagyon hamar belefáradtam volna, hogy nem úgy csinálhatom, ahogy szeretném. Valószínűleg nem lenne annyi sikerélményem, mint amennyi most van egy olyan területen, amiben tudok fejlődni, és amiben maximálisan ki tudom élni a kreativitásomat. A süteményeknél is van olyan, amikor meg van kötve az ember keze, mert a recept az recept, de még így is marad hely arra, hogy beletehessem azt, aki én vagyok. És ez tesz boldoggá.”
Nem vész el viszont a nyelvészi végzettség: a Főnix konyha műsoraiba, lapcsaládunk főzőrovatába is maga írja szövegeit, igyekszik minél változatosabbá tenni cikkeit, de tanári, előadói gyakorlattal a közönség előtti beszédtől sem riad vissza.
Dávid Anna Júlia / liget.ro

S. Király Béla: A politikailag korrekt ideológia már szobrokat döntöget
A jellemzően észak-amerikai találmány, a politikailag korrekt szóhasználat – pontosabban: szó- és gondolatfutam-tiltás – abban is hasonlít a kommunizmus ideológiájára, hogy a számára kedvezőtlen múltszegmenseket igyekszik felszámolni. A hozzá simuló irányadó média agymosása olyan mértékű, hogy a közfeladatokat ellátók fejükben az ultraliberális panelekkel – „magánszorgalmú kutyaként” – késztetést éreznek végrehajtani a progresszívak parancsolatait.
Olaszországban újabban Mussolinivel kapcsolatos köztéri emlékeket semmisítenek meg a politikailag korrekt pedagógiai szándékával, pedig bármit is tett, a történelem eltörölhetetlen része marad – még amerikai szempontból is. Annak idején, 1928-ban a Saturday Evening Post nyolc részben jelentette meg a Duce önéletrajzát, s ez lett a korszak legnagyobb könyvsikere. Mussolinire hősként tekintettek a botrányhajhász amerikai liberális újságírók, és remekül kijöttek vele. Az amerikai oktatási intézmények közül a Columbia Egyetem fogadta be leginkább a fasizmusát, amely nem tévesztendő össze a Hitlerével. Amint azt Jonah Goldberg a Liberálfasizmus. A baloldal rejtett története Mussolinitől napjainkig című könyvében megírta: Hollywood moguljai, felismerve Mussolini színészi tehetségét, abban reménykedtek, hogy egy nagyfilmet készíthetnek vele. Duce volt az egyik első modern szexszimbólumuk, aki hozzájárult Che Guevara későbbi szexuális megdicsőüléséhez.
Ismerős a balliberális igyekezet; „a múltat végképp eltöröljük” – ígérték a kommunisták is. Emiatt olyan nehéz kiegyensúlyozottan, történelmi összefüggésekben látni a múltat a történelmi ismereteiket többnyire filmekből és bulvármagazinokba csomagolt politikai sugalmazásokból puzzle-ező utókornak.
A tiltólistára került Mussolini iránti kortárs amerikai imádatra azért kell kitérni, mert a Park Könyvkiadó jóvoltából már magyarul is olvasható Christopher Duggan könyve, A bódult nemzet. A Mussolini-imádat anatómiája – jellemzően csak az olaszok nemzeti érzésén veri el a port. A szerző még a Mussolini-sírbolt előtt elhelyezett vendégkönyvből is idézget. Az egyik, 2005. szeptember 9-ei bejegyzés viszont éppen a kortárs atlantista politikusok többségére illik: „Mennyi pozitív és negatív dolgot mondtak már el erről az emberről. Egy biztos: hogy családja nem gazdagodott meg pártjából. Ez példa és figyelmeztetés kellene hogy legyen a ma politikusainak.” A politikailag korrekt tiltóprogram a szülőföldjén is mérhetetlen károkat okoz a józan gondolkodásban, a mértéktartó mentalitásban. Már ott tartunk, hogy a déli konföderáció zászlaját rasszistának, Lee tábornokot pedig a nácik előfutárának tartja a közvélemény megdolgozott része. A megvezetett polgárok azt sürgetik, hogy az amerikai polgárháborúból (1861–1865) fennmaradt köztereken még látható szobrokat, zászlókat, jelképeket tüntessék el, mivel ezek „a gyűlölet és a rabszolgatartás szinonimái”. A balliberális tabula rasának több mint száz emlékmű esett már áldozatul. Ráadásul a virginai Charlottesville-ben a demokrata városvezetés nemrég elhatározta, hogy ledönti a híres Lee tábornok szobrát, aki a déliek hőse, majd a megbékélés előmozdítója volt. Mi több: a parkot, amely a szobrot övezte, az Emancipáció (felszabadítás, egyenjogúsítás) Parkjának neveznék át „a déliek által elnyomott afroamerikai lakosság emlékére”. A rabszolgaság tény, de kérdés: mennyire lett jobb azon négerek élete, akik éhbérért sínylődtek tovább a „győztes” északiak gyáraiban. Továbbá: nem a rabszolgaság finomított, progresszív formája a szándékosan csőbe húzott svájci frankhitelesek sorsa, akik egész életükben dolgozni kénytelenek a konstrukciót kiötlők sáskahadának? Képzeljük el (de jobb, ha inkább el sem képzeljük), hogy Kolozsvár főterén lebontják a Mátyás-szobrot: máris előttünk állna a progresszív demokraták regresszív szándéka! Ráadásul a leegyszerűsített, politikailag korrekt parancsolat hazug. Az amerikai polgárháború nem „a haladár” északi úriemberek és a csúnya, „rasszista” déliek öldöklő küzdelme volt. Szándékos félrevezetés, és a futballmeccskommentárok szintjére leráncigált posztulátumhalmaz egyike, hogy sok százezer északi a feketék jogaiért adta volna életét. E polgárháború egy évszázados konfliktus szomorú csúcspontja volt két szociálpolitikai modell között. Az egyik oldalon a mezőgazdasági termelésen alapuló és konzervatív mentalitású Dél, amely a független államok konföderációját akarta, míg vele szemben az iparosított és tőkenövelő változásokat hajszoló Észak, amely minden áron központosítani akart. Amikor a polgárháborúk előzményeiről olvasok, napjaink Európájának kétféle víziója jut eszembe. Sajnos, nem jelent meg nálunk arra kihegyezett történelmi munka, hogy mit művelt Észak a legyőzött Déllel.
Az okokat a gazdaságban kell keresni. Észak elhatározta, hogy vámot vet ki a déli államok termékeire, így kényszerítve őket is az iparosításra. A déliek visszautasították a diktátumot, és elhatározták, hogy saját kikötőket építenek gazdasági függetlenségük biztosítására. Főleg ezek a lépések motiválták döntő lépésre az északiakat, mivel konkurenciát szimatoltak a levegőben. A rabszolgatartás megszüntetése csak utólagos magyarázat, ürügy volt a két társadalmi modell küzdelmében. Abraham Lincoln elnöknek csak a háború harmadik évében „jutott eszébe” a rabszolgák felszabadítása, feltehetően arra számítva, hogy fekete önkéntesek szöknek majd át hadseregébe a hősiesen harcoló déliek ellen.
A vesztes háború egy sajátos déli mentalitást teremtett, amelynek irodalmi és filozófiai kifejeződései Nobel-díjas írók és kiváló gondolkodók sorát hívta elő. A vesztesek a szabadságukat és a hagyományaikat védték. Ezeket – a jelképeken, szobrokon keresztül – ma is védeni kell, ami azt a tipikus balliberális megbélyegzést váltja ki, hogy „Éljenek a fehérek és a rabszolgaság!” A jelképek védelme tisztelgés az ősök erőfeszítése előtt, azok előtt, akik még nem tudtak a multikulturalizmus, a egyenlősdiség mantrájáról, akikkel még nem szégyelltették a múltjukat. A déli államok jelképei szabad használatának megtiltásával a bosszúálló és jakobinus központosítás nevében akadályozzák a déli kultúra ápolását.
A mantra átrepült Európába is, hiszen a brüsszeli elit őket utánzó része már itt is alkalmazni akarja. Kemény küzdelem vár ránk – amelyet mások már rég előre láttak –, ha meg akarjuk védeni múltunkat a hivatásos leépítőktől, a nájmódis dekonstruktőröktől, akik mindent a politikailag korrekt mércéjével kényszerítenek Prokrusztész-ágyba milliárdos megbízóik érdeke szerint. A Braveheart film kezdetének egyik mondata jut eszembe: a történelmet azok írják, akik felakasztották a hősöket. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az autonómia és a nagy egyesülés – a BBTE rektorának elgurult a gyógyszere
100 évvel ezelőtt több mint 100.000 ember tartott Erdély minden szegletéből Gyulafehérvárra, hogy tanúja legyen annak, amint beteljesül Románia történelmének legjelentősebb aktusa. A románok lelkesen és hazaszeretettől áthatott szívvel érkeztek, hogy összefogjanak egy egységes országért.
A román népnek az első világháború után sikerült kihasználnia az európai népek felszabadítási mozgalmát és a „Gyulafehérvári Nemzetgyűlés Határozatában” szentesítette saját felszabadítását és egyesülését. Azok, akik saját szemükkel látták ennek a több évszázados államnak a beteljesülését, a szabadság borzongását a szívükben hordva pusztultak el, a következő nemzedékek számára pedig az 1918-as Egyesülés szép történelemleckévé vált, melynek előnyeit – a románok és más erdélyi etnikumok szabadsága és nemzeti identitásának védelme – néha nem értékelve élvezzük.
Megtiszteltetés volt, hogy Ioan-Aurel Pop akadémikussal és egyetemi professzorral és doktorral, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorával beszélgethettem arról, milyennek látják egy évszázaddal később azt a momentumot azok, akik egy olyan Románia határain belül éltek, melyért sok százezren áldozták fel magukat. Mielőtt elmerülnénk a vele készült interjúban, meg kell említeni, hogy prof. dr. Ioan-Aurel Pop történész, akadémikus, egyetemi professzor, a Nemzetközi Történelemtudományi Bizottság Nemzetközi Kapcsolatok Történelme Részleg tagja, a Romániai Történészek Nemzeti Bizottságának alelnöke és Egyetemi Címeket és Okleveleket Tanúsító Országos Tanács (CNATDCU) tagja.
Több könyv szerzője, melyek közül megemlítjük a Românii şi maghiarii în secolele IX-XIV. Geneza statului medieval în Transilvania, ed. I-a şi a II-a (Románok és magyarok a IX-XIV. századokban. A középkori állam születése Erdélyben. I. és II. kiadás – a szerk.), Istoria Transilvaniei (vol. I., până la 1541) (Erdély történelme - I. köt., 1541-ig), Istoria Transilvaniei (vol. II, de la 1542 până la 1711) (Erdély történelme – II. kötet, 1542-től 1711-ig) és Istoria României – Compediu (Románia történelme – Összefoglalás).
- Már régebb óta figyelem, hogy azok, akik a magyar kisebbségnek adandó autonómiát támogatják, követeléseik alátámasztására a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlés NYILATKOZATÁRA hivatkoznak. Mit kellene ezekre a követelésekre válaszolnia egy román történésznek, kultúrembernek?
- Kezdetnek minden olvasójukat arra szeretném emlékeztetni, hogy demokratikus társadalomban élünk (mely – e pillanatban – demokratikusabb, mint Románia egyes nyugati vagy északnyugati szomszédainak társadalmai), melyet nehezen, emberi áldozatokkal építettünk fel és melyet minden áron meg kell védenünk. Márpedig egy demokratikus társadalomban a gondolat-, a lelkiismeretszabadság, a petíciós jog és más hasonlók nemcsak megengedettek, de az alkotmány egyenesen szavatolja azokat. Ezért a magyar vezetőknek is megengedett, hogy bármit kérjenek Romániában! Egy feltétellel: kéréseiknek be kell illeszkedniük a Romániának nevezett állam demokratikus jogrendjébe
és az Európai Unió szabályozásainak kereteibe. Ebben a szellemben viszont a romániai magyar közösség egyes szervezetei által kért autonómiának semmi köze sincs a demokráciához és a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlés Határozatához sem. Nézzük meg, miért!
Először is, a magyar vezetők által (érdekvezérelt és módosított) autonómia kifejezést a kérdéses Határozat szövege egyetlen alkalommal tartalmazza, nevezetesen a II. cikkelyben: „A nemzetgyűlés a fent említett területeknek (Erdély, Bánság és Partium – a Partiumról, vagy „magyar Részekről”, abban az értelemben, hogy ezek a Magyarország felé eső románok által lakott területek voltak, vagyis a Körösvidékről, Szatmárról, Máramarosról, Szolnokról, Ungról, Beregről, Ugocsáról és a többiről van szó) ideiglenes autonómiát biztosít az általános népszavazással választott alkotmányozó testület összegyűléséig.” Mint látható, a többségében románok által lakott, Romániával egyesült területekről van szó (kb. 100.000 négyzetkilométer), egységesen kezelt területekről. Másodsorban, a Gyűlés még e területeknek is csak ideiglenes autonómiát adott, annak az egyetemes szavazással megválasztott gyűlésnek az összejöveteléig, melynek feladata új alkotmányt adni a Román Királyságnak. Mindezeket a rendelkezéseket szigorúan betartották, Erdély pedig a Bánsággal és a nyugati Részekkel együtt végleg, bármiféle autonómia nélkül, csak a jelzett feltételek teljesítését követően tagozódott be Romániába. A december 1-i Határozatot bírálók „megfeledkeznek” egy lényeges ügyről, nevezetesen az egyesülés „elrendeléséről”. A dokumentumnak pontosan a szóban forgó románok és az említett területek Romániával való egyesülése a kulcseleme! Ezt az egyesülést pedig a demokratikusan megválasztott és az összes szóban forgó románokat képviselő hivatalos dokumentumokkal („megbízó levelekkel”) rendelkező 1228 küldött „rendelte el”. Márpedig a romániai magyar kisebbség, az összes többi kisebbséggel ellentétben, sohasem ismerte el explicit, globális és hivatalos módon a Nagy Egyesülést.
Ebből kell kiindulni.
Miként hivatkozhatnál a gyulafehérvári dokumentumba foglalt bizonyos kijelentésekre, elvekre, jogokra, ha te nem ismered el annak az okiratnak a lényegét, amiről itt írunk? De még így is, a szóban forgó elvek, józan, helyes és tárgyilagos elemzése esetén teljesen másról beszélnek, mint magyaroknak nyújtott autonómiáról. Ezekre néha tudatlanságból, máskor szándékosan hivatkoznak, tudva, hogy kevés román olvassa ma már azokat, vagy ha igen, még kevesebben tudják helyesen értelmezni őket. Marius Diaconescu kollégám nem olyan rég helyesen és közérthetően elmagyarázta ezeket a gyulafehérvári elvek kiforgatásával kapcsolatos dolgokat.
- Ezeket különben intenzíven felhasználták a Tusnádfürdői Nyári Egyetemen is annak bizonyítására, hogy az önrendelkezésre vonatkozó magyar követelések, a román állam jövője, Nagy-Románia centenáriuma a Gyulafehérvári Nyilatkozatban szereplő állítások megvalósulásához kötődnek. Kérjük, hogy professzorként és románként is mondja el véleményét.
- Ezeket az „elveket” a magyar nyári táborokban nem a magyar nemzet és nem a romániai magyar kisebbség javára, hanem a kedélyek felszítására használják fel. Bármelyik román értelmiséginek gondosan el kell olvasnia a Nagy Nemzetgyűlés Határozatot és magának kell megítélnie azt. Az említett gyűlés – az Egyesülés ünnepélyes elrendelése után – a következő alapvető elveket határozta meg: „teljes nemzeti szabadság minden együttélő népnek”, „egyenlő jogok és teljes autonóm vallásszabadság az állam minden felekezete számára”. A „teljes nemzeti szabadságot” egyértelműen, párhuzamos értelmezések lehetősége nélkül határozták meg és az a Határozat szerzői számára az „együttélő népek” jogát jelentette arra, hogy „saját nyelvükön részesüljenek oktatásban, közigazgatásban és ítélkezésben”, „képviselettel rendelkezzenek – Románia – törvényhozó testületeiben”, valamint az ország kormányzásában. Mit lehet elmondani ezekkel az elvekkel kapcsolatosan?
A romániai magyarok a saját nyelvükön részesülnek „oktatásban”, ingyenesen és gyakran állami ösztöndíjjal óvodától a doktori címig és a posztgraduális képzésekig. Nincs, például, olyan magyarok által kért felsőoktatási program, amit ne engedélyeztek volna az állam szakirányú szervei. Ennek feltétele a legnagylelkűbb Európában: legalább tízen kell jelentkezzenek arra a szakra. De a pozitív diszkrimináció szellemében 7-8 hallgatóval is engedélyeznek szakokat. Következésképpen 10 ilyenfajta tanulmányokra jelentkező hallgató számára Romániában kb. 20 magyar professzort fizetnek. Ha pedig nincs 10 jelentkező ilyenfajta tanulmányokra, akkor Magyarországról hoznak fiatalokat, akik az európai szabályozások szellemében Romániában tanulnak, magyarul, a román állam költségvetéséből fenntartott helyeken!
Sőt: egy magyarul tanuló hallgató kétszeres finanszírozást kap az államtól (egy németül tanuló pedig 2,5-szerest) a románul tanulóhoz képest. Az 1918 utáni Romániában sohasem állították le a minden fokú magyar nyelvű oktatási rendszert, csak korlátozták a nacionalista kommunizmus korszakában (a XX. század 80-as éveiben). Következésképpen ma elég sok romániai magyar nem beszéli jól (vagy nem beszéli egyáltalán) az ország hivatalos nyelvét és képtelen beilleszkedni a román közösségbe (miközben a legfrissebb népszámlálás szerint a román etnikumúak adják a lakosság csaknem 90 százalékát). Márpedig a romániai magyaroknak lehetőségük van tökéletesen kétnyelvűnek lenni és bármilyen tisztséget betölteni, bárhol az országban, lekörözve a román etnikumúakat. Egyes magyar vezetők káros politikája miatt, sajnos, ez a lehetőség elvész, nem hasznosul.
A saját nyelvű közigazgatással ugyanez a helyzet: a magyarok mindenhol az országban az arányuknak megfelelően jelen vannak a közigazgatásban, azokban a falvakban, községekben, városokban, megyei jogú városokban pedig, ahol többségben vannak, a közigazgatás gyakorlatilag magyar, magyar nyelven zajlik. Az „ítélkezés” a magyar többségű területeken gyakran magyar bírókkal és törvényszéki jegyzőkkel zajlik. Amikor arra szükség van, a román állam tolmácsokat biztosít. Következésképpen bármelyik peres fél, tanú stb. korlátozás nélkül magyarul beszélhet a bíróság előtt. Van értelme a többiről is beszélni? A magyaroknak a két háború közötti időszakban, akárcsak a többi kisebbségnek, parlamenti képviselettel rendelkező saját pártjaik voltak. Amikor pedig nem voltak, akkor már minden pártot felszámoltak, a románokat is (1938-tól 1944-ig). A kommunizmus alatt Erdélyt nagyjából 1950-ig, 1953-ig a magyarok vezették, aztán folyamatosan jelen voltak Románia vezetésében, minden központi szervben, az arányuknak megfelelően, sőt azt meghaladó mértékben. A magyarok most folyamatosan részt vesznek a kormányzásban, még akkor is, amikor nem alkotnak koalíciót egy többségi párttal. A Képviselőházban és a Szenátusban nem volt egyetlen törvényhozási ciklus sem magyar képviselők és szenátorok nélkül, méghozzá a választás útján elértnél nagyobb arányban. Nincs olyan, úgy-ahogy fontos országos jellegű intézmény, ahol ne lenne jelen a magyar pártok egy vagy több képviselője, a Román Nemzeti Banktól a Román Kulturális Intézetig.
Igaz, hogy a hivatkozott dokumentumban még egy helyen használják az autonómia szót (pontosabban, mint láthattuk, az „autonóm” melléknevet), nevezetesen a III. cikkelyben, ahol „az állam minden felekezete számára” biztosított „teljes autonóm vallásszabadságról” beszélnek. De itt nyilvánvalóan vallásról, felekezetekről van szó és nemcsak a magyarokéról (kálvinista, erdélyi római katolikus, unitárius és a többi), hanem az összesről. Következésképpen az 1918. december 1-i gyulafehérvári dokumentumban sehol sincs szó valamelyik kisebbségnek (vagy akkori szóhasználattal „együttélő népnek”) biztosított (területi, kulturális, regionális, jogi, közigazgatási, politikai és a többi) autonómiáról, hanem a már említett értelmezésű „teljes nemzeti szabadságról”, nevezetesen arról a jogról beszélnek, hogy saját nyelvükön részesüljenek oktatásban, közigazgatásban, ítélkezésben, képviselőik legyenek a kormányban, a parlamentben és így tovább. Márpedig ezek megvalósultak és nap mint nap megvalósulnak. Természetesen, ma sincs – mint bármely emberi dologban – tökéletesség! Egy magyar sohasem fogja magát úgy érezni Romániában, mint Magyarországon, az „anyaországban”, ahogy azt egyesek nevezni szeretik.
Az a baj, hogy egyes magyar vezetők Magyarországgá akarják változtatni Erdélyt (ahogy azt hajdanán illuzórikusan hitték), ami már nem lehetséges. Ezért jobb lenne, ha mindnyájan egy új Románia hatékony és becsületes felépítésére összpontosítanánk energiánkat az Európai Unió keretében és nem kellene középkori nosztalgiákat kergetni, mint amilyen „Székelyföld autonómiája”! Egyes magyar vezetők és román állampolgárok pedig szabadok abban, hogy ne szeressék Romániát, de törvényi kötelességük tisztelni azt. Különben összetűzésbe kerülnek a törvénnyel.
- Vajon, ha a Nyilatkozatot elfogadó Nagygyűlés nyomán létrehozott állam ellen harcolsz, akkor hivatkozhatsz még rá, hogy többletjogokat követelj? Egyes magyar vezetők az 1918 után egyesült román állam ellen harcoltak a hadseregükkel (Székely Hadosztály), a két világháború közötti romániai pártjukkal és Magyarország propagandájával.
- Ismétlem: a magyarok közösségként sohasem ismerték el Erdély egyesülését Romániával, explicit, egyértelmű módon, ahogy azt a szászok, a svábok, az ukránok, a romák stb. tették (a nem-magyar kisebbségek közül csak a szászok esetében volt jelentősebb állásfoglalás ebben a kérdésben és az sem volt egyértelműen románpárti – ld. itt –, az ukránokról és főleg a romákról nincs értékelhető adat – a szerk.). Mit jelent ez? Ez az Erdély lakosságának abszolút többsége által az akkor hatályos nemzetközi jog összes rendelkezésével összhangban lévő és az 1919–1920-as Párizsi Békekonferencia által igazolt, majd az 1989 előtti és utáni más nemzetközi jogi értékű dokumentumok által elismert 1946–1947-es Békekonferencia által újra igazolt 1918. december 1-i „rendelet” el nem fogadását jelenti. Ebben az esetben az ezt a hozzáállást támogató magyar közösségi vezetők (nem minden magyar!) nemcsak a román, hanem a nemzetközi törvényeken is kívülre helyezik magukat és nincs joguk egy olyan dokumentumra hivatkozni, melyet lényegében nem fogadnak el.
Más szóval, a gyulafehérvári gyűlés határozatából nem emelheted ki csak azokat a részeket, melyek nem felelnek meg neked! De a magyar vezetők még így is, a pro domo érvelésükben is – mint látható volt – tévednek: a kérdéses nyilatkozat, melynek csak az Egyesülés tekintetében van törvényereje, sehol sem tartalmaz autonómiát az erdélyi etnikai kisebbségek számára…
- Az AEÁ-ban, ha kilépsz a törvény ernyője alól, ahogy egyes magyar vezetők kiléptek a Nyilatkozat ernyője alól, amikor úgy döntöttek, hogy harcba lépnek az újonnan létrehozott román állam szétszakításáért, akkor a törvény többé nem véd meg, sőt veszélyforrásnak tekint. Mi a véleménye erről az érvről? Jogos, vagy ha nem, akkor melyek lennének az árnyalatok?
- Románia nem Amerika és Európa sem egyenlő az AEÁ-val! Európának erős történelmi hagyományai vannak, melyeken nem lehet könnyen és kockázatmentesen túllépni. A magyarokat évszázadokon keresztül „domináns, nemesi, felsőbbrendű” nemzetként nevelték, „a Kárpát-medence civilizátorainak” mondták őket, ahol a hajdani kisebbségeknek (románoknak, szlovákoknak, horvátoknak, ruténeknek, szerbeknek stb.) örökre hálásaknak kellett volna lenniük, azonosulniuk kellett volna a magyarok nyelvével és kultúrájával, el kellett volna fogadniuk azt a „nagy megtiszteltetést”, hogy asszimilálódhatnak ebbe a „nagylelkű magyar nemzetbe”. Márpedig a kérdéses nemzetek szintén életre keltek, majd követelték és – ahogy az természetes is – megszerezték a jogaikat. Ezért meg kell érteni és udvariassággal, nagylelkűséggel, sőt akár pozitív diszkriminációval is kell kezelni a bizonyos magyar körökben még mindig létező mérhetetlen gőgöt, amit az „ezeréves” uralkodói mentalitás táplál. Az állam által megtett bármilyen kemény lépést hangsúlyosabban érez meg egy kisebbség, vagy a kisebbségekhez tartozó egyes egyedek. Persze, egy jól szervezett és erős állam tökéletes rendet teremthetne és példásan megbüntethetne bármilyen törvénysértést, a kisebbségeket is beleértve, ahogy azt Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Ukrajna és mások teszik. De egyrészről Románia nem egy jól szervezett állam, másrészről egy ilyenfajta, erőből való fellépés nem hozná a tisztességes románok által elvárt eredményeket (legalábbis nem a magyar kisebbség esetében). Ez nem azt jelenti, hogy a román államnak nem kell küzdenie az összes hatályos törvény tiszteletben tartásáért.
- Lehet-e a Nagy Nemzetgyűlésre hivatkozni, ha azt nem ratifikálta Románia Parlamentje? Vagy Bukarest is ekként fogadta el?
- Románia Parlamentjének nem kellett ratifikálnia a gyulafehérvári dokumentumot! Románia tudomásul vette az említett határozatot és törvényerővel ruházta fel az abba foglalt rendeletet. A határozat egyetlen törvényerejű döntése pedig a románok és az általuk lakott (hajdanán Ausztria-Magyarországhoz tartozó) területek egyesülése volt Romániával, ez a döntés pedig a bukaresti Parlamentben is törvény lett. A többi elv, elgondolás, ajánlás, célkitűzés és más hasonló dolog volt, melyek egy álomszerű, ideális demokratikus társadalomban alkalmazhatók. A románok nem akartak elnyomottakból elnyomókká válni, ezt pedig – amennyire az emberileg lehetséges volt – be is tartották. Az erdélyi magyarok, természetesen, nem érezhették magukat úgy a Román Királyságban és aztán Romániában, mint a „történelmi Magyarországon”, melyben a diszkrimináció államelv volt. De ezen túlmenően fel kell számolnunk azt a káros legendát, hogy a Gyulafehérvári Határozat magában hordozná a magyarok és/vagy a többi kisebbség (területi, vagy bármilyen másfajta) autonómiájának elvét
és hogy a román állam nem ismert el és alkalmazott egy ilyenfajta elvet. Ez egy belemagyarázás, ami nem tesz mást, csak zavart, egyet nem értést, hazugságot, sőt etnikai gyűlöletet kelt.
- Mi a véleménye Románia centenáriumi készülődéseinek stádiumáról?
- Ez a „stádium” egyszerűen nem létezik! Egy zagyvaság volt az egész az elejétől kezdve (a Nagy Egyesülés Centenáriumának szentelt Főosztály 2016-os létrehozásától) egészen a végéig (ennek a szervnek a Művelődésügyi Minisztériumon belüli 2017-es eltemetéséig, ahol igazgatóság lett, vagy valami ilyesmi). Ki érthet ebből még bármit is? Azt hiszem, hogy a hatóságok vagy nem tulajdonítanak semmilyen jelentőséget a Centenáriumnak, elavult, irreleváns, a „krónikák porához” méltó akciónak tekintik, vagy ezen a téren sem képesek semmire (ahogy az autópályák, a vasút, az oktatás, az egészségügy és a többi esetében sem). Ez nem azt jelenti, hogy az összes román tehetetlen vagy műveletlen, és semmit sem tesz a Nagy Egyesülés Centenáriuma ügyében. Legalábbis „Erdélyben, a Bánságban és a nyugati Részeken” tisztességgel készülünk az eseményre, ahogy az tisztességes házaknál szokás. (Tudom, hogy miként készülődnek az 1918-ban Főnix-madárként feltámadt Lengyelországban, vagy Csehországban, Szlovákiában, Horvátországban, Litvániában, Lettországban, Észtországban és így tovább.) Mindezek a közép-kelet-európai népek és országok 1918-ban támadtak fel újra és természetes dolog, ha felidézik történelmüknek azokat a meghatározó pillanatait. Annál inkább „felelőtlenek, kihívók és észbontók” (Mircea M. Morariu szavaival élve) egyes magyar vezetők, például Kelemen Hunor rendszeresen tett kijelentései, akik nem tesznek mást, csak azt igazolják, hogy egyes magyarok (hatóságok, szervezetek és személyek) részéről létezik egy információs háború a románok és Románia ellen.
Kelemen úr hajdani uralkodói arroganciával arra emlékeztet bennünket, hogy a magyarok ezer éve vannak itt, míg a románok csak száz éve, megfeledkezve arról, hogy éppen ezért a mérhetetlen büszkeségért, ezért a dominanciavágyért és minden áron való uralkodásért vesztették el a nagy Magyarországot. Az ilyenfajta erdélyi és nemcsak erdélyi magyar vezetők megfeledkeznek arról, hogy vége van annak, amikor minden román szolga volt, hogy a románok feltámadtak és demokráciára ébredtek, hogy békében akarnak élni a velük együtt élőkkel, nem kérdezve többet állandóan, hogy ki volt az első és ki volt erősebb. Mindenesetre Románia egységes, szuverén és független államként való elismerése nélkül – már amennyire valóságosak lehetnek ma ezek a jellemzők – nincs lehetőség kiegyezésre. Miért nem állnak elő a magyarok egy egyetértési és együttműködési stratégiával, nagylelkű valóságok felépítésére vonatkozó nagylelkű elgondolásokkal, jó szavakkal és dicséretekkel akkor, amikor indokolt? Számukra Románia egy katasztrófa és egyetlen bűne van, mégpedig az, hogy létezik, a románok pedig arra születtek, hogy szolgák legyenek és a „Kárpát-medence civilizátoraira” hallgassanak, ahogy nem olyan rég még mondták és írták. Kelemen úrnak, hiszen meghatározó politikus, ismernie kellene a tömegek pszichológiáját és nem kellene állandóan feszítenie a húrt, a román néppel szembeni lenéző nyilatkozatokat téve és megvetést gerjesztve, főleg, hogy az „anyaország” példája jelenleg minden európai demokrata számára siralmas, ahol a budapesti hatóságok politikájában Horthy Miklós és más totalitárius szellemek dicsőítését, az idegenek és a menekültek elítélését, a felsőoktatás ellenőrzését látják és így tovább. A románok szerencsére már nem szolgák, sem mások alávetettjei, képesek a saját fejükkel gondolkodni, képesek megismerni, összehasonlítani és következtetéseket levonni. Ebben a szellemben csakis egyetlen következmény körvonalazódik egyes magyar vezetők politikájából: a romániai magyar kisebbség elszigetelődési tendenciája, a román társadalomba való integrálódás elutasítása (ami implicit módon az emigrálás gondolatát is magába foglalja), a román nép, értékeinek és jelképeinek a lenézése.
Ha „a romániai magyaroknak nincs mit ünnepelniük 2018-ban”, akkor egyértelmű, hogy nem ismerik el annak az államnak a legitimitását, melyben élnek, vagyis Románia legitimitását. Ez pedig az alkotmány súlyos megsértése és a törvény bünteti. Márpedig így nem lehet együtt élni. Együttéléshez nagylelkűségre, megértésre, odaadásra, másságra van szükség. Ezt szeretnénk látni a romániai, a magyarországi és a bárhol élő magyar vezetők mindennapos gyakorlatában. Szerencsére sok romániai magyar hűséges és tisztelettudó polgára annak az államnak, melyben élnek.
A románok különben egyáltalán nem szörnyetegek vagy identitásrombolók, ahogy azt egyes forrófejűek és Szent István Magyarországának dicsőségéről álmodozók állítják. 2018-ra vonatkozóan pedig most összegyűlünk, emberek és intézmények, és továbbra is össze fogunk gyűlni, hogy szép, emlékezetes, nyugodt ceremóniákat gondoljunk ki, de főleg azért, hogy forrásköteteket és összefoglalókat jelentessünk meg, új korabeli tanúvallomásokat hozzunk felszínre, történelmi épületeket tatarozzunk, múzeumokat frissítsünk fel és nyissunk meg újra, 1918-nak szentelt keresztekhez és emlékművekhez vezető utakat újítsunk fel, szobrokat és más dicsőítő himnuszokat szenteljünk Ferdinánd királynak, Mária királynénak, Ion I. C. Brătianunak, Gheorghe Pop de Băseşti-nek, Vasile Goldişnak, Iuliu Maniunak, Iuliu Hossunak, Miron Cristeának, Alexandru Vaida Voevodnak és megannyi más személynek, akik félretettek minden ellenségességet, hogy a román nemzet szolgálatába álljanak. Az viszont kár, hogy nem tudunk egy kicsit koordináltabbak lenni, nem tudunk harmóniában, összhangban és szinkronban lenni, ahogy az nagy ünnepkor szokás. A demokráciának nem szabad anarchiává fajulnia, mert azt veszélyeztethetjük, amit egy évszázaddal ezelőtt felépítettek az említett nagy államférfiak. Személy szerint azt szeretném 2018-ban látni, hogy a románok összes nagy értelmiségije a köz szolgálatába áll és az ország érdekében felelős tisztséget vállal, ahogy azt az elődeink tették 1918-ban, nemzetünk „asztrális órájában”.
Lucian Ionescu
[Forrás: Transparent News, Fordítás: Főtér] itthon.ma/erdelyorszag

Falunappal őrzött történelem
Elnevezésében a település régi nevét megörökítő falunapot tartottak a hét végén Asszonyvásárán. Az I. Forum Reginae alkalmával testvér-települési szerződések aláírására is sor került.
A lexikon szerint a ma Kiskereki községhez tartozó „Asszonyvására legkorábbi ismert adata egy többszörösen átírt oklevélből származik 1203/1342/1356/1477-es évekből, amelyben de Foro Reginae-ként említik, alanyesetben Forum Reginae, azaz királyné vására. Ez a latin településnév az alán eredetű „asszony” szavunknak az Árpád-korban szokásos úrnő, fejedelemnő, királyné jelentését mutatja. Egyházi iratokban még ilyen latin neveken is jegyzik: Forum Virginis, Forum Dominae.” Az I. Forum Reginae fesztivállal tehát ennek a történelmi elnevezésnek szándékoztak emléket állítani a szervezők, azzal együtt, hogy „egyszerű” falunap volt már korábban a településen. A rendezvény első napján (augusztus 12.) tartották meg a helyi, szebb napokat is megélt premontrei rendi plébániatemplom búcsúünnepét, hiszen augusztus 15-én van Nagyboldogasszony napja. A paptestvéreket és világi vendégeket, nem utolsó sorban a híveket Fejes Anzelm Rudolf főapát, prépost-prelátus köszöntötte, figyelmeztetve: ez a nap egy „felkiáltójel”, amikor a mennyei mellett gondolnunk kell a földi édesanyákra is, míg utóbbiak élnek, addig gyermeki mivoltunk is él, ám utána óhatatlanul felnövünk.
Kereszténységünk
Az ünnepi szentmise szónoka Bakos Gábor várad-újvárosi káplán volt, aki ugyancsak a Mária-ünnephez igazította mondandóját, úgy vélve, hogy Jézus anyja utat mutat nekünk engedelmességből, miközben mi manapság hajlamosak lennénk úgy imádkozni, hogy „legyen meg a mi akaratunk…” Nem volt túl derűlátó, amikor kifejtette: lehet, már nincs messze az az idő, amikor már nem lesz elég összekulcsolt kézzel imádkoznunk, de akár fegyvercsővel farkasszemet nézve kell bizonyságot tenni kereszténységünkről… A szentmise végén Fejes Anzelm Rudolf mondott köszönetet azoknak, akik részt vettek a búcsún, továbbá az önkormányzatnak, amiért támogatják, hogy a templomot és a hozzá tartozó birtokot bekeríthessék. Ennek kézzelfogható előkészületét megtapasztalhattuk, ugyanis magában a templomban tárolják a szükséges oszlopokat, dróthálót, mivel azt a környék lakosai miatt nem merik a szabadban hagyni…
Koszorúzás
Az ünnepség a református templomkertben folytatódott, a néhai Kuthy Sándor (1783–1851) esperes emlékére néhány éve állított kopjafa előtt. Az élete végén Asszonyvásárán szolgált lelkész azzal írta be magát a helytörténetbe, hogy a ’48-as szabadságharc leverése után bujdosóknak adott menedéket. E tettét emelte ki beszédében Szabó Ödön képviselő, aki a közösségi összefogás példájaként értékelte, hogy a község három falujában (Kereki, Keserű, Asszonyvására) felváltva tartanak falunapokat, melyek alkalmat adnak az egymásra-figyelésre. A kopjafára a helyiek mellett a Naszályról (Komárom-Esztergom megye), Kokadról (Hajdú-Bihar megye), Hosszúszóról (Szlovákia), és a Balaton-parti Kerekiből (Somogy megye) érkezett vendégek is koszorút tettek. A mi Kerekink testvér-településeit soroltuk, melyek sora kisvártatva tovább bővült, hiszen a kultúrházban terített asztal mellett, miközben már az ebéd illata bizonyította, hogy nem rossz választás a házigazdákkal jóban lenni, Nyíri Sándor polgármester újabb két kollégájával szignózott hasonló dokumentumot.
Testvérek
Bár, mint mondta, mi eddig is „testvérek” voltunk, de ennek nyomatékot is adtak a kárpátaljai Gút és a Borsod megyei Felsőtelkes polgármestereivel, Kopasz Gusztávval és Orehóczki Istvánnal. (Az előzetes terv szerint mellettük ült volna még a Zala megyei Szentgyörgyvölgy polgármestere, Varga Zsuzsa is, de ő és kísérete nem érkezett meg.) Még mindig az ebéd előtt Nyíri Sándor, illetve Fejes Anzelm Rudolf és Székely István helyi tiszteletes köszöntötte azt a 4 házaspárt, akik idén ünneplik házasságkötésük 50. évfordulóját. Ezek után valóban következhetett az ebéd. A délután és este folyamán még gyerekműsorok, a helyi Bertalan Attila citerajátéka, Meleg Attila és Molnár Júlia előadása, egy nagyváradi egyesület lovagi bemutatója, az érolaszi Betty, a szintén helyi Boros Jancsi, a székelyhídi Bild Mirror Lige együttes koncertje, a magyarországi Krisz Rudi produkciója volt tervbe véve. Estére már gyülekeztek az esőfelhők, a tűzijáték idején már esett is, elmosva a szabadtéri diszkót.
Rencz Csaba / erdon.ro

Mit kapott Erdély Romániától?
Nemcsak az uborkaszezonnak köszönhető, hogy oly heves indulatokat váltottak ki Kelemen Hunor RMDSZ-elnök egy héttel korábbi szavai az egyesülés meg-, illetve meg nem ünnepléséről. A nyilvános térben – televíziókban, újságokban, világhálón – megjelent cikkek, hozzászólások jól tükrözik a román társadalom jelenlegi állapotát, viszonyulását hozzánk, magyarokhoz, és pontosan jelzik azt is, mire számíthatunk jövőben, a nagy centenárium évében.
Az alaphangot megadta az egyértelműen szekus kötődésekkel rendelkező, ugyancsak kétes, de jól csengő nevű Nemzeti Koalíció Románia Korszerűsítéséért, és nagy lendülettel csatlakoztak hozzá a legjelentősebb véleményformálók. Többségük Kelemen fejét követelte, a háládatlan magyarok kipucolását Romániából, hogy végre megvalósulhasson a nagy álom, a színtiszta nemzetállam. Kevesen, nagyon kevesen vették a fáradságot, hogy elgondolkozzanak az RMDSZ-elnök mondandójának lényegén: valóban, mit is adott Románia Erdélynek az elmúlt száz esztendőben? Nyert vagy veszített a régió a nagy egyesüléssel? Édesanyja vagy gonosz mostohája volt e térségnek a román állam, amely kihasználta, kizsigerelte, gáncsolta fejlődését? Nehéz lehet a szembesülés azzal, ami e néhány, nagyon kevés írásból kitetszik. Az elmúlt száz esztendő minden korszakában – lett légyen királyság, kommunista diktatúra vagy nyugati típusú demokráciát imitáló berendezkedés – a bukaresti elit folyamatosan az erdélyi gazdaság, kultúra és szellem lerombolására törekedett. Oly nagy volt a félelem, hogy elveszíthetik a hatalmas szerencsével ölükbe pottyant régiót, hogy nem engedték s mai napig nem engedik természetes módon fejlődni, igyekeznek megölni, nacionalista szólamokkal megsemmisíteni szellemiségét. És mindez nemcsak a magyarok ellen irányult, irányul, hanem az erdélyiség ellen. Láthattuk, miként került tiltólistára március 15-én a székely zászló mellett a románok által 1918-ban felvonultatott Erdély-zászló is.
Erdély Magyarországhoz csatolásának már régóta nincs realitása, még függetlenné válása is esélytelen, olyannyira románná vált az elmúlt száz esztendőben. A félelmek azonban ma is olyan nagyok, hogy nem merik engedni szabadon fejlődni, esélyt sem adnak szárnyalására, nem hagyják motorrá válni, amely maga után húzhatná a többi vánszorgó régiót. Inkább elbalkánosították, lezüllesztették, s ha mégis felüti fejét itt-ott a transzilván szellem, nemzetféltő indulatok söprik el.
Rendkívül kényes kérdést vetett fel Kelemen Hunor, ezért volt oly heves a válasz. Látszólag az a kijelentése váltott ki indulatot, hogy a magyaroknak nincs mit ünnepelniük jövőben, pedig tulajdonképpen a szembesülést szeretnék elkerülni, hogy egész Erdélyt, az egykori tündérkertet feláldozták a nacionalista rettegés oltárán. Pontosan tudják, a válasz a kérdésre, hogy mit adott Románia Erdélynek, nemcsak a magyarok, de a románok számára is lehangoló.
Farkas Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kelemen Hunor és a másnaposság
Kelemen Hunor a román nyilvánosság szemében lassan egyes számú közellenséggé stilizálódik. Pedig nem tett egyebet, mint kimondott néhány nyilvánvaló igazságot.
Például azt, hogy Románia a Monarchiából örökölt infrastruktúrát az elmúlt száz esztendő alatt nemhogy tovább fejleszteni nem volt képes, de még eredeti állapotában megőrizni sem. S tette ezt annak ellenére, hogy Trianon után Európa egyik – természeti adottságaiban és (román, magyar szász, zsidó, örmény) történelmi örökségében leggazdagabb – államának számíthatott. Rendelkezésére állt minden, ami egy országot egyetlen évszázad alatt is a kontinens egyik jelentős államává tehet.
Kelemen Hunor egyik „legfelháborítóbb” állítását szeretném tényekkel alátámasztani. A szüleim a két világháború közt – kommunisták gyanánt (akkor az még rettenetesen mást jelentett, mint '45 után, amikoris úgy rúgták ki őket a nagybetűs pártból, hogy a lábuk sem érte földet) – előfizetői voltak a (nagyon) baloldali Brassói Lapoknak. A Székelyföld egyik eldugott zugában, Köpecen még ugyanabban az órában vehették kézhez a Brassói Lapokat, mint Brassó polgárai. Sőt, a lap még ugyanaznap a budapesti, sőt a pozsonyi és újvidéki kaszinók látogatóinak asztalára is odakerült. A román államvasutak, implicite a román posta jóvoltából, mellesleg. (Szüleim a lap összes évfolyamát meg is őrizték, egészen addig, amíg – letartóztatásukat követően – nagyanyám félelmében befűtötte velük a kemencét.)
Az elmúlt száz esztendőben a román posta és közlekedésügy oda züllött, hogy én ma a Kolozsvártól 15 kilométernyire fekvő Magyarvistán a Kolozsváron megjelenő Szabadságot (írva és mondva) két-három nap után kapom meg. (De én is gyűjtöm az évfolyamokat…)
No comment.
Ennek az igazságnak a kimondása az ellen, aki merészeli kimondani, a „román nemzeti érzékenység” gyalázkodásokkal tele áradatát indíthatja el. Ez a tény mindent elmondhat annak a diadalmas száz esztendőnek a természetéről, melyet a többségi nyilvánosság éppen megünnepelni készül.
De hogy ez a száz esztendő mit eredményezett számunkra – egyre inkább maradék – románok és magyarok számára, azt leginkább egy kevésbé ismert analógiával szemléltethetném.
Finnország Romániával csaknem egy időben vált független nemzetállammá. 1917-ben. Hosszú időn át idegen birodalmak, a svéd és az orosz tartományaként létezett. Akárcsak az Oszmán-, majd Osztrák-Magyar birodalmak részét képező Erdély. De a függetlenség kivívása a finneknél nem azzal kezdődött, hogy a finn kulturális életet korábban domináló svéd polgári és értelmiségi elitet, a finn kultúra és gazdaság úgymond „felvirágoztatása” érdekében gyakorlatilag felszámolták volna. No nem! A feltörekvő finn elit (a finn nyelvet mellesleg nem a svédek, hanem az országot a XIX. század elején meghódító orosz cárok tették hivatalos nyelvvé, s az országot a szovjet állam tette – ajaj! – függetlenné is) svéd polgártársait arra használta fel, hogy a finn kultúrát és gazdaságot a svéd kultúra és gazdaság színvonalára emeljék. A finn alkotmány a svéd nyelvet és kultúrát a svéd nyelvi-kulturális közösség szinte már „jelentéktelen” számaránya ellenére is (nota bene: a svédek finnországbéli aránya ma is éppen 6 százalék!) a finn állam a finnel egyenrangú nyelve és kultúrája gyanánt szentesítette. Sőt, ismétlem, annak ellenére is, hogy a finn nyelv hivatalos státusát a svéd állam, akárcsak a magyar a románt, még a XIX. század elején sem volt hajlandó hivatalos nyelv gyanánt elismerni.
Az eredmény közismert. A finnek nem inszceníroznak világra szóló diadalünnepet. Nem szorulnak rá. Finnország (Európa kezdetben még egyik legjelentéktelenebb államocskája) ma Európa – kulturálisan és gazdaságilag is – elismert mintaállama. A finn vállalatok világszerte hódítanak, a finn oktatási rendszer a modern világ mindenki által irigyelt példaképe.
A kisebbségi közösség egyenjogúságának elismerése a finn társadalmat felfele nivellálta.
Minálunk ennek az ellenkezője történt. Románia a nemzeti homogenizáció jegyében „megszabadult” német és zsidó kisebbségétől, s a szintén megtizedelt magyarokkal szemben vívott „szabadságharcának” eredményeként „egységes nemzetállamát” a Monarchiabéli multikulturális Erdélyhez viszonyítva mélyen lefele nivellálta. Mára Európa egyik (legalábbis Finnországhoz viszonyítva) „dinamikusan fejlődő” államocskájává tornászta fel magát.
Persze, mint minden analógia, ez is sántít. A finneket a finnugor származás nem szédítette mitologikus magasságokba. Beérték a maguk „halszagú” származásával. S a Kalevalával. A mi román honfitársaink esetében „nu a fost cazul”. Nekik – Traianus büszke utódaiként – nem kellett Európába igyekezniük, hiszen, úgymond, ők voltak (a sokszor még le is sajnált) Európa ősei. Igaz, egykor, ha nem is Európa őseiként, de vitéz védelmezőiként mi is hajlottunk arra, hogy szégyelljük azt a bizonyos halszagú rokonságot. Ma már büszkélkednénk vele, de a finneknek mintha már nem igazán akaródzna büszkélkedni velünk.
Kelemen Hunortól vissza lehet vonni kitüntetéseit, állampolgárságától megfosztani a mai – olyan, amilyen, egyebek közt Romániát is gyöngéden pátyolgató – Európában sem lehet. (Ámbár maga az ötlet is az elmúlt száz esztendő jogállami-demokratikus diadalmenetének eklatáns bizonyítéka).
A tényeket azonban aligha lehet szőnyeg alá söpörni.
Ezt ma már a román társadalom jelentős része is érzékeli. Ha majd a Nagy Egyesülés századik évfordulójának diadalmámorából kijózanodik, a tényekkel, melyek valóban kegyetlen dolgok, előbb-utóbb maga is kénytelen lesz szembenézni. (Ha nem, az végképp katasztrófa leend.)
A mámor ugyanis csodálatos dolog, de minél fékeveszettebb, annál kínosabb másnaposságok szokták követni.
S ezen a másnaposságon Kelemen Hunor mai és holnapi megkövezése mit sem változtathat.
Sőt!
Bíró Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Kiket díjaztak a 45. Tokaji Írótáborban?
Felavatták Arany János emléktábláját a 45. Tokaji Írótábor résztvevői a tanácskozás utolsó napján Tokajban. Vasárnap kiosztották az írótábor díjait is.
Arany János emléktábláját, Györfi Sándor szobrászművész alkotását a Tokaji Ferenc Gimnázium udvarán található millenniumi irodalmi emlékparkban helyezték el, majd a vasárnapi plenáris üléseket követően írótábori díjakat és elismeréseket adtak át. Az írótábor díját az idén Nagy Zsuka nyíregyházi költő, szerkesztő vehette át. A Nagyhordó-díjat Pomogáts Béla író, a Hordó-díjakat pedig Dobozi Eszter író-költő, Cseke Péter irodalomtörténész és Turczi István író, műfordító, a Parnasszus költészeti folyóirat és kiadó alapító főszerkesztője kapta meg.
Az idén négynaposra bővült 45. Tokaji Írótábor Arany János munkásságára, valamint az elmúlt 200 év magyar irodalmának közvetítésében bekövetkezett változásokra és kihívásokra fókuszált. A szó útja – a magyar irodalom közvetítésének kihívásai, változásai és módozatai Arany Jánostól napjainkig címet viselő tanácskozás a megújulás jegyében története óta először kilépett a megszokott szakmai keretek közül, a tanácskozás ideje alatt családi programokat és egyéb kulturális rendezvényeket is szerveztek Tokajban és környékén.
MTI; Szabadság (Kolozsvár)

„Túl vicces” a Shoshin Egyesület utcaszínházi előadása
Sokan voltak kíváncsiak vasárnap este a kolozsvári Shoshin Színházi Egyesület utcaszínházi előadására Kidén, ahol a napokban az egyesület nemzetközi színészi alkotótábora is zajlik. A fekete bika és más történetek című előadásról Köllő Csongor, az egyesület egyik alapító tagja elmondta: egyéves nemzetközi projekt zárómozzanata ez a produkció, amelynek során utcaszínházi technikákat sajátítottak el a résztvevők. A projekt célja itthon is alkalmazni ezeket az utcaszínházi technikákat, aminek Erdélyben és Romániában nincs hagyománya, illetve olyan rurális környezetben is bemutatni az előadásokat, ahol nincs színház vagy ahova nem járnak el a társulatok. Maga az előadás tíz nap alatt készült el, így Köllő Csongor megkérte a közönséget, ne összeforrott, részleteiben is tökéletesen megérett előadásra számítsanak. Aztán önfeledten nevetős mesébe léptünk…
Lévén vasárnap délután, talán ezért nem járt egy lélek sem Kide utcáin délután hat órakor, akitől megkérdezhettük volna, merre is lesz az előadás. Szerencsénkre a 10-es szám alatt található alkotótábor kapuján plakátok reklámozták, itt lesz a Shohshin előadása.
Míg mi körülnézünk, sétálunk egy kicsit a környéken, előkerülnek az első kideiek is, egy idősebb bácsi már negyed hét felé megérkezett a Koós Ferenc és felesége, Monica Koós portáján zajló alkotótáborhoz, majd helyet is foglalt az egyelőre még lelakatolt kapu előtt található kicsi lócán. Kedvesen integet nekünk, olvassa a plakátokat.
Ám nem kell sokat várni, már meg is érkeznek a következő érdeklődők is: nagymama a tízéves forma unokájával. Mivel nekik is több mint félórát kell még várniuk az előadásra, a nagymama közli az unokával: „Én még belépek 15 percre Gyöngyi nénihez”. Ám az unoka túl izgatott ahhoz, hogy Gyöngyi nénivel cseverésszen, kíváncsian olvassa a plakátokat, ellenőrzi még egyszer a dátumot és az időpontot, majd tájékoztatja a nagymamát, „Én itt megvárlak, de siess”. Nem szeretne lemaradni az előadásról. Ahogy a nagymama belép Gyöngyi néni kapuján, a Kide 10. szám alatt található alkotótábor tekintélyes kapujáról is lekerül a nagy lakat, így az idős bácsi, az izgatott unoka és mi is bemehetünk az udvarra.
Bent az alkotótáborban még folynak a foglalkozások, az átalakított, felújított gazdasági épületben a lányok törökülésben gyakorolnak még különböző mozdulatsorokat, miközben mások tüzet raknak, előkészítik a hatalmas üstöt, hozzálátnak a vacsorafőzéshez. Időközben egyre gyarapodik az érdeklődők tábora, ácsorognak a kideiek az udvaron, csendben diskurálva, a gyerekek izgatottan várják az előadást, amely számukra igazi meglepetés lehet.
Köllő Csongor három nyelven elmondta, hogyan is készült ez az előadás és mi célt is szolgál, majd a gyümölcsösbe invitálta a közönséget, a gyerekek várakozó izgatottsága már a legidősebbekre is ráragadt. Az előadás öt szereplője – Kecskés Anna, Németh Nikolett, Ryann Lievens, Matola Norbert, Pintér Géza – gólyalábakon, nagy csinnadrattával érkezik a „színpadra”, a közönséget már az első pillanatban bevonják a produkcióba, az első jeleneteket a nézők hangos nevetéssel jutalmazzák.
A több mesét kombináló produkcióban láthattunk rókát, táncoló vadászt, fuvolázó Aranyhajt, nem annyira jóságos öreganyót, a gyümölcsösön végigvonulva sétálhattunk a szerelem ösvényén, átléphettünk az Aranykapun és izgalmas gólyalábas bikaviadal részesei is lehettünk.
Az előadás váratlan fordulatokra épült, szórakoztató és kiszámíthatatlan volt, a legvégén a három részeg banditát, akik gólyalábon mulattak Michael Jackson zenéjére, Katy Perry lőtte le. A közönség végig lelkes volt, nem kellett kérlelni őket, hogy egyik helyszínről vonuljanak át a másikra, sőt egymást figyelmeztették a kideiek, ha valaki kikerülte az Aranykaput vagy lelépett a szerelem ösvényéről. Az izgatott, végig aktív közönséget a legvégén közös bulizásra invitálták a színészek, a legfiatalabbak és idősek is önfeledten táncoltak a patak mellett. Egy lelkes kisfiú örömében kiáltotta nagymamájának: „Jajj, ez az előadás túl vicces volt”, majd futott vissza a barátaihoz táncolni. Az eseményt közös bográcsozással és borozással zárták.
Kidét a főúttal poros, kavicsos földút köti össze, ezen mentünk mi bele az esőbe, amely szerencsére elkerülte az előadást. Érkezésünkkor is őzike üdvözölt, távozásunkkor pedig szintén őz köszönt el tőlünk.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Kelemen Hunor ünnepi beszéde a 8. Kolozsvári Magyar Napok megnyitóján
Ebben az évben is arra kaptam felkérést, hogy a Kolozsvári Magyar Napok megnyitóján szóljak Önökhöz, mondjak ünnepi beszédet. Ilyenkor illik dicsérni a szervezőket, meg is érdemlik, jól esik dicsérni őket. Dicséret azért, amit tesznek Gergely Balázsék. Jót tenni és különösen jól tenni a jót dicséretes dolog.
A Kolozsvári Magyar Napok mára nemcsak egy a sok kulturális program közül, hanem ennél több. Egy brand, de meg annál is több. Mágia, varázslat, ragadós példa. Terjed, mert jónak találtatik.
Kedves Balázs és a teljes csapat, legyen erő bennetek, hogy még sokáig szervezhessétek a Kolozsvári Magyar Napokat. És legyen kedvetek is hozzá, mert az erő kedv nélkül fabatkát sem ér. És legyenek támogatóitok, mert arra is szükség van. Közösség az lesz.
Tisztelt vendégek, kedves barátaim!
Most engedjétek meg, hogy személyesebbre vegyem a gondolatsort, mert ünnepi beszéd ide, ünnepi beszéd oda, én itt Kolozsváron és hát persze, Erdélyben, ebben a csodálatos hazában minden nap magyar napot élek, akárcsak önök, akárcsak milliónyi ember. Ezek kicsit másabb magyar napok, mint mondjuk a szegedi, budapesti, ráckevei, dunaszerdahelyi, lendvai, újvidéki, hogy ne is beszéljünk a munkácsi magyar napokról. Transzilván magyar napok, jelentsen ez bármit is 2017-ben.
Mégis van valami, ami hasonlóvá teszi ezeket: a közös nyelv, a közös kultúra és történelem, identitásunknak azok a lényeges elemei, amelyekért meg kell dolgoznunk itt is, ott is.
Én 1987-ben költöztem ebbe a városba. Igazából már 1986-ban eldöntetett, csak kötelező katonai szolgálatra vittek engem is.
Akkor éppen felszámolóban volt minden, ami magyar. Ez így persze személytelen: a Ceaușescu-diktatúra felszámolásra ítélt mindent, ami nem román. Kollektív bűnt követett el a diktátor. Igen, egyedül nem lett volna képes arra, amit tett. Egyetlen diktátor sem. Sem Hitler, sem Sztálin, egyetlen véreskezű szörny sem cselekedett egyedül. A mi diktátorunk sem. Ez furcsán hangzik, akár vitára is okot adhat.
De legyünk humorunknál: mi olyan gazdagok vagyunk itt, Erdélyben, hogy még diktátorunk is volt. Persze, teszem hozzá azonnal, kaptuk, nem a mi érdemünk. És még sok mindent kaptunk az elmúlt közel száz esztendőben, többnyire olyan dolgokat, amelyeket nem kértünk, és nem is érdemeltünk meg. És azt kívánom, hogy soha ne ismétlődjön meg ez, sem a mi, sem a gyerekeink, sem az unokáink életében.
Szóval, akkora bűnt egy ember nem képes egyedül elkövetni. Ezt időnként érdemes felidézni a múló emlékezetben, mert hajlamosak vagyunk azt hinni, az képzelni, hogy mindaz, ami velünk történt, az egyetlen ember műve volt.
És még akkor is, amikor halálra ítélt nemzetiség, nyelv, kultúra voltunk, amikor már egyesek a halotti torunkra készültek, én ebben a városban azt éreztem a nyolcvanas évek utolsó éveiben, hogy van remény, van lehetőség, talán lesz még időnk, talál túléljük, talán talpon maradunk.
Lehetséges volt, lehetségesnek tűnt. Ennek sokféle oka volt és magyarázata is sokféle van. A sok egyszemélyes intézmény, amely erőt és hitet adott azokban az években. A város nyitottsága, befogadásra nyitott hagyománya. Rögtön otthon éreztük magunkat, érezhette magát az, aki ide érkezett, és rövidebb vagy hosszabb ideig itt állt szándékában élni. Fontos ez ma, 27 évvel a diktatúra után is, mert nem árt tudni, honnan jövünk.
Történelmietlen módon fogok feltenni egy kérdést. Mentségemre legyen, nem vagyok történész. Próbáljuk meg elgondolni, milyen lenne a mi kis világunk, Erdélyünk, csodálatos Transzilvániánk, ha 1989-ben nem bukik meg a kommunista diktatúra. Ha Ceaușescu kap még néhány évet kriminális terveinek végrehajtására. Gondoljunk bele: kibírtuk volna? Ki bírta volna ki? Lennének Kolozsvári Magyar Napok?
Amikor én ebbe a városba jöttem, fogalmam sem volt, hogy meddig fog tartani a kommunizmus. És amikor megbukott, naiv módon azt hittem – mentségemre legyen mondva, nem voltam egyedül –, hogy gyorsan magunk mögött tudjuk hagyni az örökséget, amely – mint minden múlt és örökség – bennünk is nyomot hagyott. Akkor nem tudtam, honnan is tudhattam volna, hogy ez nem lesz lehetséges néhány év alatt.
Mélyről indultunk, de volt erőnk feljönni, volt erőnk talpon maradni. És ez annak a kultúrának is köszönhető – a szó legtágabb értelmében értve a kultúra fogalmat –, amely ennek a városnak, Kolozsvárnak minden porcikájában él, és eddig mindent túlélt.
Szellemiség és hangulat, viszonyulás a világhoz, újragondolása a múló időnek, alkotás és építkezés, tudás és – mint minden igazi tudás – egyben észrevétlen, akaratlan iránymutatás, útjelző tábla, világító torony.
Ma, közel száz évvel azután, hogy Romániát adta a sors elődjeinknek és nekünk, ismét jó okunk van és sok-sok alkalmunk elgondolkodni, hogy mivé lettünk és mivé lehettünk volna. Ha!
De nincs ha, végül is egy nemzet és egy nemzetiség, egy közösség élete, sorsa, különösen jövője nem állhat abból, hogy mi lenne ha, mi lett volna ha. Csakis abból áll, amit és ahogy megéltünk, és ahogy elvégezzük a dolgunkat, legyen az bármi is. Nekünk pedig itt dolgunk van. Feladatunk ebben a városban, ebben a régióban.
Szóval, amikor több mint három évtizede ide érkeztem sok más barátommal, kollégámmal, ismerősökkel és ismeretlenekkel együtt, és ez a város befogadott és elfogadott, akkor nemcsak a múltra gondoltam, sokkal inkább a jövőre. Hittem abban, és a mai napig szentül hiszem, hogy itt, Kolozsváron és itt, Erdélyben lehetséges számunkra, magyar közösség számára is a jövő.
Akkor nem voltunk szabadok, de erős volt a hit, és hihetetlen energia munkálkodott bennem is, hogy tudás birtokába kerülni, tanulni, tanulni, tanulni.
Aztán a szabadság is eljött, kinyílt a világ és újabb kihívások előtt álltunk.
Hölgyeim és uraim!
Kolozsvár vonzása évszázadok alatt nem csökkent. Ennek a varázsnak a megfejtése nem egyszerű. Azt látni, hogy most is ezresével, tízezresével vonzza a magyar fiatalokat Erdély minden szegletéből. Gazdagodni akarnak, mindenek előtt tudásban és kultúrában, és egyben gazdagabbá teszik a Kincses várost.
Ezért is hiszem ma azt, hogy minden vészjel ellenére van magyar jövő ebben a városban és ebben a régióban. Nekünk szükséges, hogy a múlt felé is forduljunk néha. Szükséges, de nem elégséges. A jövőt is ki kell találnunk.
Az elmúlt napok történései ismételten arról győztek meg, hogy a feladat ma semmivel sem egyszerűbb, mint nemes és kiváló elődjeinknek volt az elmúlt száz esztendőben. Közösen kell kitalálnunk: ki-ki a maga közössége számára, de úgy, hogy a jövőképek egymásba érjenek, és ne egymás ellen épüljenek. Ennek az alapja az őszinte beszéd és a kölcsönös tisztelet. Nem lesz könnyű. De lehetséges.
Nemrégiben én magam is erről próbáltam beszélni, és rettenetes vihar kerekedett. Nem ismétlem meg mindazt, amit mondtam a centenárium kapcsán, hisz úgy vagyok ezzel, mint ama szakállas viccben a székely férfi, akinek a felesége az ötvenedik házassági évfordulón félve szóvá tette, hogy az esküvő óta eltelt fél évszázadban egyszer sem mondta, hogy szereti. Erre jött a válasz, hogy az esküvő napján mondtam, mit érzek irántad, és azt is, hogy ha valami változik, szólok.
Én is csak azt tudom mondani, hogy ha valami változik, majd szólunk.
Hölgyeim és uraim!
Ahogy az elmúlt évtizedekben, úgy a következő időszakban is mi, magyarok a Jókai utcán fogunk sétálni, míg a román barátaink a Napocán, és miközben mi a Szentegyház utca épületeit csodáljuk, addig ők a Iuliu Maniu utcában teszik ugyanazt.
El fog férni ez a két világ egymás mellett? Rajtunk biztosan nem fog múlni.
A Kolozsvári Magyar Napok brand köré jövő esztendőben – a kultúrán keresztül mindenképp – akár a magyar-román párbeszéd zászlóshajóját is meg lehetne próbálni felépíteni. Egy próbálkozást mindenképpen megér.
Úgy néz ki, hogy szél, az lesz jó bőven. Vitorlát kell bontani, és vagy haladunk, vagy eltörik az árbocunk, de legalább megpróbáltuk. És mi haladni szeretnénk.
Elhangzott 2017. augusztus 14-én, a Kolozsvári Magyar Operában
(RMDSZ-TÁJÉKOZTATÓ) erdon.ro

A többség-kisebbség viszonyára hívták fel a figyelmet a Kolozsvári Magyar Napok megnyitóján
Ünnepi beszédekkel és a Magyar Állami Népi Együttes Tánckánon – Hommage à Kodály című előadásával nyitották meg a 8. Kolozsvári Magyar Napokat hétfő este a Kolozsvári Állami Magyar Operában.
Elsőként Gergely Balázs főszervező, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke szólalt fel, aki Kolozsvár pozitív és negatív hétköznapjaira reflektált, mert hiszi, hogy az ünnepek létjogosultságát a hétköznapok adják. Bár a Petőfi utcai régi füvészkertet megszüntették, a Szent Mihály-templomban a restaurálásokat tervezik.
magyar napokat a sajtóban tavaly méltánytalanul meghurcolták, de nem soká azután a Nemzeti Audiovizuális Tanács és a Román Televízió etikai bizottsága igazságot szolgáltatott. A Brassai Sámuel Elméleti Líceum egyik osztályát megszüntették, az Apáczai Csere János Líceum terjeszkedik. Március 15-én meghurcolták az Erdély-zászlót, de rá egy hétre a FUEN és az RMDSZ bejelentette a Minority SafePack európai polgári kezdeményezés aláírásgyűjtését.
Gergely Balázs kijelentette: a Kolozsvári Magyar Napok létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen, de fontos észrevenni, hogy a magyar közösség csakis a többséggel való kommunikáció által vívhat ki magának tiszteletet. „Akik rejtőzködnek, nem megértést és megbecsülést, hanem ellenszenvet és félelmet kapnak” – fogalmazott. A főszervező szerint az értékeket nemcsak őrizni, hanem folyamatosan felmutatni kell.
Kelemen: őszinte beszédre és kölcsönös tiszteletre van szükség
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke harminc évvel ezelőtti emlékeit idézte fel. 1987-ben költözött a kincses városba, amikor felszámolóban volt minden, ami nem román. A kommunizmusban, de az elmúlt száz évben is a magyar közösség többnyire olyan dolgokat kapott, amelyeket nem kért, és nem érdemelt meg, de nem szabad azt hinni, hogy minden egyetlen ember műve volt, mutatott rá. Elmondta: minden kedvezőtlen körülmény ellenére neki meggyőződése volt, hogy a magyar közösségnek van esélye talpon maradni.
Kelemen Hunor ugyanazt látja ma is, amit harminc évvel ezelőtt: „minden vészjel ellenére van magyar jövő ebben a városban és ebben a régióban”, fogalmazott. Elég például csak arra gondolni, hogy Kolozsvár évszázadok óta vonzza a magyar fiatalokat Erdély minden szegletéből. A jövő tervezésével együtt jár viszont az is, hogy néha a múlt felé kell fordulni, tette hozzá.
A szövetségi elnök az elmúlt napokban sokat tárgyalt és sokféleképpen értelmezett, a centenáriummal kapcsolatos kijelentéseire is kitért. „Az elmúlt napok történései ismételten arról győztek meg, hogy a feladat ma semmivel sem egyszerűbb, mint nemes és kiváló elődjeinknek volt az elmúlt száz esztendőben” – mondta. A közösségek jövőképeinek egymásba kell érni, nem pedig egymás ellen épülni, aminek alapja az őszinte beszéd és a kölcsönös tisztelet.
„Nem ismétlem meg mindazt, amit mondtam a centenárium kapcsán, hisz úgy vagyok ezzel, mint ama szakállas viccben a székely férfi, akinek a felesége az ötvenedik házassági évfordulón félve szóvá tette, hogy az esküvő óta eltelt fél évszázadban egyszer sem mondta, hogy szereti. Erre jött a válasz, hogy az esküvő napján mondtam, mit érzek irántad, és azt is, hogy ha valami változik, szólok. Én is csak azt tudom mondani, hogy ha valami változik, majd szólunk” – vont párhuzamot Kelemen Hunor.
Toró: a közösségi szolidaritás a kulcs
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt ügyvezető elnöke felszólalásában rámutatott: a Kolozsvári Magyar Napok sikere közös siker. A rendezvénysorozat évről évre példát mutat más városoknak, ahol a kolozsvári esemény mintájára szerveznek magyar napokat. Jó ürügy arra, hogy a magyar közösség folyamatosan felmutassa ezeréves kultúráját, tette hozzá.
Az ügyvezető elnök továbbá párhuzamot vont a Kolozsvári Magyar Napok és az idén Nagyszebenben megszervezett erdélyi szászok ünnepe között. „Mi, erdélyi magyarok nem szeretnénk úgy járni, mint a nagy múltú erdélyi szászok közössége. Nem szeretnénk azt, ha elöljáróink elrománosítanák nevüket, mert azt gondolják, hogy ez az út a politikai felemelkedés felé” – fogalmazott. Toró T. Tibor szerint kölcsönös tiszteletre, egymás értékeinek elfogadására és közösségi szolidaritásra van szükség, egy olyan értékrendre, amely nemet mond a gyűlöletre, az intoleranciára, a homogenizációra, és a békésnek látszó, de annál veszélyesebb ideológiákra. A román bukaresti politika pedig ma odáig süllyedt, hogy nem akar ez ellen fellépni, jelentette ki, majd Kelemen Hunor példáját hozta, akit szerinte jogtalanul támadtak azért, mert őszintén mert beszélni.
Kövér: a nemzetállamnak nincs alternatívája
Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke beszédében Németh Lászlót példázta, aki 1941-ben Kolozsváron, egy előadás keretében sokak meglepetésére eképpen fogalmazott: „Egy negyedórám van meggyőzni Önöket, hogy kisebbségi sorsukból kiguvadva nincs joguk vidám többségnek érezniük magukat, hanem azonnal egy másik kisebbségi sorsba kell beállniuk.” Ebből kiindulva beszélt arról, hogy mi a módja annak, hogy a magyarok ne süllyedjenek kizsákmányolt és megalázott „bennszülötti sorsba”. „Az egyik a józan magyar nemzeti öntudat, a másik az ezen józan öntudaton alapuló cselekvésre és együttműködésre képes magyar állam, amely nem kiszolgáltatja, hanem szolgálja a nemzetét, Magyarország határain belül és kívül egyaránt” – fogalmazott
Álláspontját szembeállította azokéval, akik úgy gondolják, hogy a nemzeti identitás és a nemzetállamok kora lejárt Európában. A Magyar Országgyűlés elnöke a 21. századi hadviselésről is beszélt, amely a közösségek értéktudatát, nem pedig területét akarják megszállni. „Az emberek értéktudatának legszervesebb részei a nemi, a családi, a vallási és a nemzeti önazonosságuk. Nem véletlen, hogy Európában jelenleg ezek az identitáselemek állnak a támadások célkeresztjében, hogy ezen identitásokat oltalmazni hivatott intézmények, azaz az egy férfi és egy nő életközösségén alapuló család, a keresztény egyházak és a nemzeti államok állnak ideológiai ostromtűz alatt” – mutatott rá. Meglátása szerint olyan erőcsoportok akarják maguknak alárendeli Európát és ennek erőforrásait, amelyek úgy gondolják, hogy elegendő erejük és hatalmuk van erre.
Kövér László szerint nincs „elfogadható, életképes, emberhez méltó” alternatívája a nemzetállamnak. Az országgyűlés elnöke szerint a nemzetállam nem nemzeti kizárólagosságra épül, hanem a nemzetállamban minden polgár méltóságát egyenlő módon tisztelnek. „2010 óta a magyar politikának az a célja, hogy nemzeti államunkat újjáépítsük, az identitásunkat és a nemzeti összetartozásunkat megerősítsük, szomszédainkkal együtt erősítsük a nemzetállamok együttműködésén alapuló Európai Uniót. 2014-ben ezt a célt erősítették meg a magyarországi, a Kárpát-medencében és a nagyvilágban élő, szavazati joggal rendelkező magyar állampolgárok. 2018-ban ismét erről kell döntenünk. Otthon, Magyarországon, s itthon, Erdélyben és Kolozsváron is” – összegzett Kövér László.
Tasi Annabella / maszol.ro

Irodalom és vidékei – Először szervezett írótábort a Látó folyóirat Szilágybagoson
A Látó írói és a folyóirat fiatal szerzői táboroztak Szilágybagoson.
Első alkalommal szervezte meg írótáborát a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat augusztus 11-13. között Szilágybagoson, Irodalom a vidéken címmel. A szervezők elsősorban fiatal alkotókat hívtak meg a táborba, olyanokat, akiknek a munkássága a Látóhoz (is) köthető, mint ezt többször is hangsúlyozták, nem "ellentáborról" van szó, nem a meglévő írótáborok ellenében szerveződött, hanem új színt igyekezett ezek mellett hozni az erdélyi irodalmi életben, új fórumot, találkozásai lehetőséget biztosítani elsősorban fiatal alkotók számára. Az, hogy a helysín Szabó Róbert Csaba író, szerkesztő, főszervező szülőfaluja volt, természetesen számos előnnyel járt: a település polgármesteri hivatala - a Bethlen Gábor Alap mellett - támogatta és örömmel fogadta a kezdeményezést, a tábor végén pedig a szervezők és a házigazdák is a folytatásról beszéltek.
A főszervező helyismerete a programok változatosságában is meglátszott, a pincesoron zajló műhelybeszélgetések, felolvasások, könyvbemutatók mellett a helyi termálfürdőt is meglátogatták a résztvevők, szombaton pedig a szintén bagosi Robike Biciklikölcsönző támogatásával biciklitúrán vehettek részt a sport kedvelői. A vidéki helyszín hozta magával a tábor címét és fő témáját, amit a résztvevők kedvükre értelmezhettek, tágíthattak. Láng Zsolt például arról beszélt, hogy az írói pályák sok esetben vezetnek ha nem is vidékre, de a perifériára, akár Hamvas Bélára gondolunk, akinek életében mindössze egy műve jelenhetett meg, akár James Joyce-ra, akit belső, alkotói kényszer sodort egyre inkább perifériára, az egyre komplexebb és egyre követhetetlenebb művei megírása közben.
Szó esett Szilágysághoz köthető alkotókról is, Sárkány Tímea például Hervay Gizelláról értekezett, aki éppen azáltal szorult "perifériára", hogy Budapestre költözött, verseiben pedig gyakran beszélt arról, hogy azért nincs hazája, mert két hazája van. A végső hazatérés körülményeit már Láng Zsolt elevenítette fel: a nyolcvanas évek elején, több hónappal a költőnő halála után postai úton érkeztek meg hamvai a Korunk kolozsvári szerkesztőségébe. Ma a Házsongárdi temetőben nyugszik korábbi férje, Szilágyi Domokos mellett.
A táborban bemutatták többek között Szöllősi Mátyás, Vida Gábor, Demény Péter és Tamás Dénes legfrissebb köteteit, szombaton pedig záróprogramként gálaestet tartottak a közeli szilágyborzási kultúrotthonban, ahol nemcsak a résztvevők, de a helyiek is szép számban megjelentek. Az erdélyi, magyarországi és szerbiai alkotókat összehozó első Látó-tábor éppen kis létszáma (közel húsz fő), családias hangulata miatt volt kellemes és eredményes, annyira, hogy a búcsúzásnál mindenki a folytatás mellett tette le a voksát. A szervezők tervei szerint a továbbiakban a folyóirat szerzői közül a legjobb írásokat közlők jutalma lesz a meghívás, de ezentúl is nyitott lesz a tábor bárki számára szerény összeg kifizetése ellenében.
Varga László Edgár / Transindex.ro

Erdély és a globális történelem perspektívái
"Hisz Erdély története a római korban, középkorban, újkorban és főleg a jelenkorban jóval több, mint románok és magyarok közötti traumák és nemzeti harcok férfias története."
Az Euópától ismét elváló Egyesült Királyságban nemrég egy olyan animációt mutattak be, ahol az egykori római provincia, Britannia egyik lakosa fekete bőrűként szerepelt a gyerekeknek szánt filmben. Ez olyan felháborodást keltett néhány véleményvezér és szélsőjobboldali szervezet körében, hogy a világhírű ókortörténész, Mary Beard is csatlakozott a vitához, amely végül trágárkodásba és alpári vitasorozatba fulladt. Az eset kiváló példa arra, hogy még az Egyesült Királyságban sem magától értetődő a történelmi tények és források kontextuális értelmezése és a plurikulturalitás elfogadása. Mary Beard érvei azonban rámutattak arra, hogy ma már elengedhetetlen a nemzeti, nacionalista történetírások helyett a globális történetírás bevezetése. Nézzük meg közelebbről, mit is jelent ez és mennyire alkalmazható ez a történelmi megközelítés a nacionalizmustól fűtött és 2018-höz közeledve ismét súlyosbodó Erdély-kérdés traumáinak feldolgozására.
A botrányossá lett BBC animációban Britannia, a mintegy négy évszázadon át római provinciaként ismert terület egy sajátos katona-családjáról szól, ahol a római katona fekete bőrű, felesége fehér, míg gyermekei már egy vegyes kultúrából és etnikumból származó gyerekek voltak. A gyerekeknek szánt animáció a római kori ember életét igyekezett interaktív módon bemutatni, ám az eredmény az lett, hogy Nagy Britanniában és azon túl, az amerikai Alex Jones műsorában is mint a „baloldal történelemhamisításaként” lett értelmezve. A rövid animáció sokakat felháborított, hogy egy 90%-ban fehér emberek által lakott provinciát egy fekete római katona családja szimbolizál. A kritikusok azzal vádolták a BBC-t, hogy a kortárs etnikai és „multikulturális” sokszínűséget és nagy-britanniai kavalkádot akarják múltbeli eseményekre, korszakokra ráhúzni a politikai korrektség érdekében, ezáltal „meghamisítva Nagy Britannia történetét”. Mary Beard, aki talán azon kevés ókortörténészek közé tartozik, aki nyíltan felvállalja a public intellectual, azaz közértelmiség szerepkörét és ezáltal világhírnévre tett szert, azonnal az animáció védelmére kelt és bebizonyította, hogy Britannia, az egykori római provincia etnikailag valóban sokszínű, változatos volt és Mauritániából (a mai Marokkó területéről) vagy épp Africa provinciából (a mai Tunézia Algéria területe) számos katona állomásozott a provinciában. Ezeket a katonákat, ahogy az egykori Líbiából származó római császárokat, így Septimius Severust is aligha kellene fehér emberekként elképzelnünk, hisz ez egyértelműen történelemhamisítás lenne. A szélsőjobboldali gondolkodók és véleményformálók által hevesen támadott cambridge-i professzorasszony szerint ideje lenne az átlagembereknek elfelejteni a fehér ember által dominált nacionalista történetírást, hisz Európa és annak bizonyos régióinak története soha nem kizárólagosan a fehér férfi történetéről szólt – ahogy ezt mi megszoktuk a történelemkönyvekből. Mary Beard a globális történelemszemléletet tartja a megoldásnak. A globális történelem alatt azonban nem világtörténelmet vagy nemzetközi kapcsolatok történetét érti, ahogy azt egykor a XIX. századi pozitivisták vagy enciklopédisták gondolták, de mégcsak nem is az Arnold J. Toynbee féle univerzális történelemre utal. Globális története lehet egy falunak is, egy városnak vagy egy országnak, provinciának: azokat a kulturális, etnikai, gazdasági, politikai és katonai hálózatok (networks) összességét jelenti, amely egy adott mikro vagy makrotársadalmat felépíti. A globális történetírás számos nagy munkát és érdekes kutatási eredményt hozott már az elmúlt időszakban különösen a birodalom-kutatások területén (lásd Sebastian Conrad, Mi a globális történelem? Princeton University Press, 2016, Hodos et al., Routledge Handbook of archaeology and globalisation, New York-London, 2017). Sebastian Conrad a Freie Universität világhírű professzora híres könyvében a globális történelemnek három fő aspektusát emeli ki: a mindenség és mindenek történelme, a hálózatok és konnektivitás története és az integrációs folyamatok története. Conrad könyvében rámutat arra, hogy a nagy világtörténetekben valójában nemzetek történetét látjuk felsorakoztatva, egymás mellé, azok interakciója és közös kapcsolati hálózata nélkül. Történetírásunk hagyományai másról sem szólnak, mint a fehér férfi által végzett nagy tettek nemzeti történelmeiről. Conrad szerint, az új történetírás fő szerepe a globális, azaz minden részletre kitérő szemléletről kell szóljon, ahol a történész – elemezzen egy család történetét vagy egy ország, esetleg népcsoport, ha úgy tetszik nemzet történetét – egyszerre kell figyeljen az emberek közötti viszonyra, társadalmi hálózatukra, konnektivitásaikra, az általuk használt tárgyak mozgására és mobilitására, az őket érintő politikai, kulturális, ökológiai és katonai hatásokra és ideológiai változásokra és eszmék mobilitására is. Ez a komplex, sok mindenre kitérő történelem-szemlélet adja a globális történetírás fő újdonságát, amelynek tükrében a Mary Beard féle Britannia római provincia története is egészen új perspektívákat kap és a Mauretániából a brit szigetekre került római katona története egyáltalán nem lesz szokatlan és botrányos.
Ez a szemlélet megoldást hozhat – hozhatna – Erdély történetének értelmezésében is.
T. Szabó Csaba / Transindex.ro

A nemzettudat mint megtartó erő (Kolozsvári Magyar Napok)
Hétfőn este ünnepélyes keretek között nyitották meg a 8. Kolozsvári Magyar Napokat. A nyitógálán elsőként Gergely Balázs főszervező, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke állt mikrofon elé, majd Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ügyvezető elnöke és Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke szólalt fel, üdvözölvén a rendezvényt, melyből lehet és érdemes is példát s erőt meríteni.
Gergely Balázs, a rendezvény főszervezője úgy vélte, a Kolozsvári Magyar Napok az elmúlt hét év alatt kiérdemelte a Transylvanicum jelzőt, és a románság elismerését is kivívta. Kijelentette: közösségépítő, közösségerősítő folyamat zajlik e rendezvény során Kolozsváron. Szerinte a rendezvény létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen, de fontos észrevenni, hogy a magyar közösség csakis a többséggel való kommunikáció által vívhat ki magának tiszteletet. „Azok a közösségek, amelyek rejtőzködnek, titkolóznak, elbújnak, soha nem megbecsülést keltenek maguk iránt, hanem ellenszenvet vagy félelmet” – fogalmazott. Hozzátette: a magyarság továbbra is a robbanásszerűen fejlődő Kolozsvár aktív, építő közössége akar lenni, ehhez pedig nemcsak teremteni kell, hanem közszemlére kell tenni az értékeket. „A Kolozsvári Magyar Napok mára nemcsak egy a sok kulturális program közül, hanem egy brand, vagy még annál is több. Mágia, varázslat, ragadós példa” – kezdte ünnepi beszédét Kelemen Hunor a rendezvény megnyitóján, majd arról beszélt, hogy 1987-ben, amikor a kincses városba költözött, felszámolódóban volt minden, ami nem román. A kommunizmusban, de az elmúlt száz évben is a magyar közösség többnyire olyan dolgokat kapott, amelyeket nem kért, és nem érdemelt meg, de nem szabad azt hinni, hogy mindez egyetlen ember műve volt, mint ahogy egyetlen diktátor sem lenne képes egyedül arra, amit tesz – mutatott rá. Elmondta: minden kedvezőtlen körülmény ellenére neki meggyőződése volt, hogy a magyar közösségnek van esélye talpon maradni, és ma is így gondolja, mert a város nyitottsága, erős kulturális jellege, befogadókészsége jelenleg is ezrével, tízezrével vonzza az erdélyi magyar fiatalokat. Van magyar jövő ebben a városban és ebben a régióban, de szerinte a jövőt úgy kell kitalálni, hogy a román és magyar jövőképek egymásba érjenek, és ne egymás ellen épüljenek. Ennek az alapja pedig csakis az őszinte beszéd és kölcsönös tisztelet lehet. „Ünnepelni gyűltünk össze, örülni egymásnak és közös sikereinknek. Miután nyolc évvel ezelőtt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szellemi műhelyében – Gergely Balázs főszervező irányításával – megszületett e rangos rendezvény ötlete, példaértékűvé vált, és azóta Nagyváradon, Temesváron, Marosvásárhelyen és Brassóban is hasonló fesztiválokat kezdtek szervezni” – mondta Toró T. Tibor, a Néppárt ügyvezető elnöke. A politikus szerint e fesztiváltengelyen Kolozsvár zászlóshajó tudott maradni, mely a normalitást, a kulturális sokszínűséget és az együttélés örömét hirdeti. Klaus Johannis államelnök legutóbbi kijelentései nyomán az elmúlt napokban többször is felmerült a Kolozsvár és a Nagyszeben közötti párhuzam – mondta Toró, kijelentve, mi nem szeretnénk a szászok sorsára jutni, nem szeretnénk, ha elöljáróink az egyszerűbb érvényesülés érdekében elrománosítanák neveiket, nem szeretnénk, ha néhány tízezres közösséggé válnánk Erdélyben. A Kolozsvári Magyar Napokat az „élni akaró közösség” rendezvényének nevezte, mely ha Bukarestből nem is így látszik, Erdély fővárosában ez mégis valóság. Beszéde végén kijelentette: „A modern, 21. századi transzilvanizmus megoldást jelenthet a magyar közösség gondjaira, mely képes nemet mondani a gyűlöletre és intoleranciára, mely ellen a bukaresti politika nem akar fellépni.” Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke szerint a múlt sokszor megtapasztalt egyik tanulsága, hogy „az idők igazi nyerteseinek soha nem azok bizonyulnak, akiknek erősebbek a fegyvereik vagy hangosabbak a hazugságaik, hanem azok, akiknek erősebb az identitása és a hite”. Németh László 1941-ben Kolozsváron elmondott gondolataiból kiindulva a 21. századi hadviselés részének tekintette, hogy az alávetésre szánt közösségeknek először nem a területét, hanem a tudatát igyekeznek megszállni. E tudattorzítás részének tekintette annak a sulykolását, hogy a nemzeti identitás és a nemzeti államok kora lejárt Európában. „Mi, magyarok azt kívánjuk minden szomszédunknak, amit önmagunknak: nemzetközi együttműködésre képes, erős, szuverén nemzetállamot, amely nem a nemzeti kizárólagosság gondolatára épül, hanem a különböző nemzetekhez tartozó polgárai méltóságának egyenlő tiszteletére; amely nemcsak a területén élő többségnek, hanem a számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségeknek is biztosítja identitását” – fogalmazott Kövér László. Úgy vélte, a Kárpát-medence Európa megújulásának egyik hajtóerejévé válhat, ha az itteni államok túl tudnak lépni a nemzeti felsőbbrendűségre, kizárólagosságra irányuló 20. századi törekvéseiken. A térség államainak szerinte azt kell felismerniük, hogy úgy érvényesíthetők a nemzeti önérdekek, hogy ezzel nem veszélyeztetik, hanem erősítik a szomszédaik érdekérvényesítési lehetőségeit is. Az Országgyűlés elnöke a kolozsvári magyarság józan nemzettudatát olyan megtartó erőnek nevezte, amelyből „nemcsak Budapesten és Bukarestben, hanem mindenhol Európában lehet és érdemes is példát s erőt meríteni”.
Könyv Tőkés Lászlóról
Tőkés László Hit és nemzet című breviáriumát mutatták be tegnap délután Kolozsváron a magyar napok során. A Magyar Napló Kiadó által megjelentetett könyvet a kisvárdai Tőkés László Alapítvány kurátorának, Szabó Ferencnek a felkérésére Jánosi Zoltán állította össze Tőkés László által írt, illetve róla szóló szövegekből, az életutat idéző képekből és illusztrációkból és Ady Endre találó verseiből. Amint maga Tőkés elmondta, némiképp számára is meglepetés volt a kötet, hiszen – bár tudott az előkészületeiről – nem avatták be a tartalmi kérdésekbe. Ő maga is a kinyomtatott könyvet vehette kézbe, és lapozhatta megelégedéssel. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke azért tartotta fontosnak a művet, mert Tőkés László életútját megvillantó könyv még nem jelent meg. Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke ünnepi beszédében magyar értékmentőnek nevezte Tőkés Lászlót. Úgy vélte, a lelkész-politikus Temesváron megfogalmazott programja ma is érvényes: ennek kulcsszavai a román–magyar megbékélés és a keresztény Európa. Balaton Zoltán, Tőkés egykori temesvári harcostársa elmondta: a könyv olyan olvasmány, amelyet akkor vehetünk a kezünkbe, amikor elfáradunk, amikor fogytán a lelkesedésünk. „Eligazítás a zűrzavaros világban” – jellemezte. Úgy vélte, a breviárium mindazt tartalmazza, amit Tőkés László felvállal, amiből nem enged. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ahol a csendet hallani lehet (Bita a Mezőföld peremén)
Bita a felső-háromszéki Mezőföld déli részén, de földrajzi, különösen időjárási szempontból annyira fontos ún. Rétyi-szorulat előterében helyezkedik el. Magyarán annyit jelent, hogy ezt a kis falucskát télvíz idején jobban telibe kapja a mindent megfagyasztó Nemere, hamarabb kipergeli a már kikelt kenyérgabonát, amelyről elsöpörte a hótakarót. Ha valaki tanulmányt szeretne írni arról, hogy miképpen tartja fenn magát a jelenlegi körülmények között is egy háromszéki falu, akkor annak Bitára kellene mennie. „Sok szempontból jól van ez így nekünk – mondták –, Réty községközpontnak ránk is gondja van!”
Két vízfolyás szorításában
Van, amikor árvíztől kell félni, a Feketeügytől és a Kovászna vizétől, de ha leapad, letisztul, van, amiből inniuk a marháknak, megtartja a kutakban a vízszintet. Valóban csendes ez a maréknyi falu. Hallod-e, te, mekkora itt a csend?! – mondják gyakran. Mindenki ismer mindenkit, hamar terjed a hír, és ennek van egy nagyon fontos hozadéka, ez tartja a mi kis falvainkban az erkölcsöt, a viselkedési szabályokat, egyszóval: „ügyelj, te, hát mit mond a falu!?” E sorok írója évente keresi fel Bitát riportútjain. Nem hírközpont a helybeli ABC, de Csákány Jolánka mindig szeretettel fogad, s jelzi, történt-e valami, hová érdemes menni. Reggel a tejcsarnokba a tejjel együtt a hírek, a szenzációk is eljutnak, de amikor a tehéncsorda estefelé jövöget haza a közeli rétről, amikor a gazda várja kolompoló jószágát, hallani lehet a csendet. Itt mindenki elfárad esetére, jólesik a meleg vacsora, és a csend is, mert az itteni embernek mindenért meg kell dolgoznia, s így születhetett Bitán a szállóige: a csendet is meg kell kapálni! Szabó Ernő földmegmunkáló mezőgépész régi ismerősünk. Egy idő óta a rétyi községi tanács tagjaként minden mozdulatát-rezdülését ismeri szülőfalujának. Reggeliben már kicsalta homlokára a verejtéket a kánikulai napsütés. Ügyelő szemével az arató-cséplőt figyeli, nagy nap ez számára: kezdődik az aratás. Hozzá hasonló, gépekkel dolgozó mezőgépész van még vagy féltucatnyi a faluban. Ez a szerencséje annak a földbirtokkal rendelkező idősebb rétegnek, amelynek fizikai ereje fogytán, de még részesülhetnek a szülők által megszerzett és megtartó földterületek áldásaiból. – Ma az én búzámat kezdem aratni – mondta Szabó Ernő –, igazi aratóidőben vagyunk. Annyi ideje azonban kerül, hogy szólhasson faluja életéről is.
– Egyébként nekünk, termelőknek nincsen okunk panaszra. Elég szép a határ – kezdte. – Az aszály egy keveset már ártott, főleg a legelőkön érződik ez. Baj, mert a falunak még elég szép az állatállománya, 130 körül ingadozik az állatlétszám. A tejet – szerencsénkre – elhordja a Covalact. Az aratásnak jó most a száraz idő, a kapásoknak kevésbé. Jól indultunk tavasszal, nem túlzok, ha azt mondom, hogy mindenféléből olyan közepes hozamra lehet számítani. Repcét is vetett bérelt földön a határban a Timate Kft. Szabó Ernőre bízta a zömében református faluközösség az eklézsia gondnoki teendőit is. A hívek már azt is megszokták, hogy az utóbbi időben Bitán gyakran váltogatják egymást a lelkészek. Egyik alig szokja meg, továbbmegy, jön a másik, „annak is ki kell járnia a bitai előiskolát!” Csak az egyházi nyilvántartás a megmondója annak, hogy melyik lelkész mennyit szolgált a faluban, az azonban biztos, hogy aki évtizedekig tette kötelességét, azt ma is emlegetik a helybeliek. Ezért esik gyakran szó Demeter Antalról (1885–1952), aki 45 évig szolgálta a falu gyülekezetét, kultúrházat építtetett, megírta a falu és az egyházközség történetét a nemrég elhunyt Váncsa Dezső tiszteletesről. „Menjenek-jöjjenek – hangoztatják mindig –, mi mindenkit szeretettel fogadunk. Bárkit kérdezhetnek, a bitai eklézsiát minden pap szerette!” Igazi orbaiszéki falu ez: van dicsőséges múltja, történelme és maroknyi jeles szülötte is, akikre méltán lehetnek büszkék.
Kicsi falu tömör múlttal, de fogyva is jelene van
– Kezdjük a jelennel. Melyek a legfontosabb hírei?
– Jó hírem van, mert polgármesterünk megnyert egy kormányprogramos pályázatot, amelynek alapjaiból leaszfaltozzák a falu bekötőútját 1,2 km hosszúságban, amely majdnem felér az iskoláig, és egy teljesen új hidat építenek Bita bejáratához a Feketeügyre. Öröm ez az egész falu számára. Ivóvizünk van, mert rácsatlakoztattak a rétyi vezetékes hálózatra. Szennyvízhálózatunk is megépült, a derítőállomás a Besenyő-patak völgyében van. Anyagi okok miatt még nem tud minden család fürdőszobát építtetni, pedig ez lenne egyik feltétele annak, hogy itt is beindulhasson a jövedelmet hozó falusi turizmus, márpedig ezt a falut a csendért és a házi bioélelmiszerért igazán sokan felkereshetnék.
Dombora Lehel polgármester arról tájékoztatott: eddig 17 bitai család jelentette be, hogy rácsatlakozna a csatornarendszerre, ez azonban nagyon kevés, és akadálya lehet a működtetésének. Sajnos, nem működik a helybeli borvízkút, a tavalyi erős téli fagy miatt meghibásodott a vízválasztó berendezés, édes vízzel keveredik a savanyú, szakember és pénz szükségeltetik, hogy újra borvizes falu lehessen Bita. Az a tény, hogy itt 104 m mélységben találták meg a borvízréteget, azt bizonyítja, hogy az egész Felső-Háromszéki-medence mélystruktúrájában jelen van a szénsavas ásványvíz.
Eklézsia és szellemi kincs
– Mi a feladata pillanatnyilag az egyházgondnok Szabó Ernőnek?
– A 230 lelkes Bita lakóinak zöme református. Templomunk rendben van, gyülekezeti termünk is, most jóváhagytak egy állást a harangozónknak. A nyárra terveztük a lelkészi lakás udvarán levő melléképületek teljes renoválását. Megalapozott tehát a főhatóság felé tett kérésünk, miszerint nekünk ismét lelkészre van szükségünk. Pillanatnyilag Dénes László Levente egerpataki lelkipásztor szolgál be hozzánk.
Az 1567. évi összeírásban Bita csupán 5 kapuval szerepelt, de neve – írásos formában – már 1556-ban megjelent a Székely Oklevéltár és Szabó T. Attila adatai szerint. A közösség csak a XVIII. században építtetett magának templomot. Erre utalnak a nevezett század elejéről keltezett kegyszerei és egy elpusztult régi harangja is. Az 1848–49-es szabadságharc hőseinek és a Bajkó család áldozatainak emlékkopját állítottak a templom előterében. A nemrég meghalt Szabó Jenő bátyánk faragta, aki minden jónak akarója volt. A bitai világháborús áldozatoknak is emléket állítottak a templombelsőben. „Szép szavú” harangjukat a híres aradi Hőnig cég öntötte 1914-ben. Kiterjedt család a Szabó família. Ebből származott a fametsző és grafikus Gy. Szabó Béla (1905–1985) is. Itt ringatták bölcsőjét bitai Bajkó Lajosnak (1830–1985), a szabadságharc honvédszázadosának, naplóírónak. Bajkó nevű család ma is él itt, sőt, Bajkók utcanév is van a faluban. Bajkó Lajosnak Barót főterén állítottak emléket, porai ott pihennek az azóta felszámolt régi temetőben. Bitai Szabó András szintén a falu szülötte volt, műfordítással foglalkozott, tanára volt a Székelyudvarhelyi Református Kollégiumnak. Nagy szolgálatot tett a jelennek néhai Szabó István kézdivásárhelyi tanár is, aki Adalékok Bita falutörténetéhez című, 2005-ben megjelent munkájában közölte a veszendő helytörténeti adatokat és a kiváló helytörténész, dr. Nagy Lajos rétyi orvos Bitáról szóló írását is. Különös érdeklődésre tarthat számot – mint turisztikai érdekesség – a falu déli határában, a Kovászna vize közelében fekvő, Balaton nevű „feneketlen tó”, amely nem más, mint egy egykori meandertó (ökörszarvtó). Az említett két vízfolyás árterületének köszönhetően, bár utóbb a mocsaras területeket lecsapolták, Bitán aránylag mindig több fehér gólya fészkel, mint máshol. Temetőjében monumentális fenyők őrzik a magyar millennium emlékét. Telepítette bitai Szabó Ignác, aki Bitán született az 1800-as években. Édesapjának, idős Szabó Józsefnek négy gyermeke volt: József, Kálmán, Zsuzsa és Ignác. A kiegyezés utáni polgári fellendülés hatására két gyermekét indította el a tudás útján. Ignác a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban érettségizett, majd Selmecbányán szerzett erdőmérnöki diplomát. Pályáját a Nagyszeben környéki erdőmérnökségen kezdte. Rövid idő után Görgénybe helyezték. Itt széles körű, szakszerű erdőtelepítést végzett, amelynek az első világháború gyászos következményei vetettek véget. Trianon után áttelepedett Magyarországra. Nyugdíjazásáig erdőmérnökként dolgozott a Bakonyban, majd haláláig Hatvanban gazdálkodott.
Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fagyival csalogatták a kisfiút az Arany-buszról
Már csak szerda estig lesz Kolozsváron a vándorbusz
Felszálltunk a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum vándorbuszára, a magyar színház előtt állomásozó Arany200-as „járatra”, és amit ott találtunk... Nos, az jó órára rabul ejtett, alig akarózott leszállni, s csak a lapzárta sürgető délibábja vethetett véget az utazásnak. A toldisra öltöztetett buszban felfedezhetjük és újrafelfedezhetjük Arany Jánost leleményesen tálalt szikár tények, interaktív okosmegoldások, versrészletek, vallomások, zenék, filmek, rajzfilmek, könyvek, játékok által. A Kolozsvári Magyar Napok hétfő esti megnyitója kapcsán hosszú sorok kígyóztak a busznál, tegnap délelőtt már ráérősebben lehetett tanulmányozni, de az ott töltött óra alatt több tucatnyi látogató érkezett. Az Arany János születésének 200. évfordulójára létrehozott kiállítás mozgóváltozata a múzeumnak immár negyedik ilyen jellegű projektje, de ez az első, amely bejárja a Kárpát-medence magyarlakta vidékeit.
Alig múlt 11 óra. A buszon annyian „utaznak”, hogy előbb inkább körbejárom. Körös-körül – kivéve a szélvédőt – Toldi figurák elevenítik fel a farkasokkal való találkozást, a malomkerék-történetet, a bika legyőzését, Toldi estéjét sötétkék alapon. „Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?”, olvasom a busz oldalán a közismert versrészletet, és tucatnyi másikat. A sétatéri színház parkolójában állomásozó jármű mellett nyugágyak, akárha a tengerparton is üldögélhetnénk, de a távolabb sejlő Szamos is megteszi, a székponyvákon Toldi fekete rajzfilmfigurája, a másikon izmos karja a petrencés rúddal. A vékony fa árnyékában asztal Arany-kötetekkel, a személyes feljegyzéseket, kéziratos verseket tartalmazó kapcsos könyvből két példány, kifestők, kérdőíves Arany-próba. A krimikvízben ilyen kérdést találunk: „A radványi sötét erdőben halva találták Bárczi Benőt. Ki a gyilkosa?”. A másik az 500 walesi bárd kivégzésének körülményeit firtatja. Az Arany életéről szóló kvíz arra kíváncsi, mennyi ideig tartott a barátsága Petőfivel, és hány évesek voltak szülei a születésekor. Ha elsőre kínainak is éreznénk az egész játéktesztet, látogatás után érdemes újra próbálkozni, a buszon ugyanis temérdek kérdésre választ találunk. A gyerekek felpróbálhatják a sisakokat, ott találják a ládában, amelyet a Mátyás anyjából ismert fekete holló őriz.
Mindenkinek szívügye ez a busz
– 2008-ban volt az első vándorbusz, a Nyugat 100. évfordulójára, aztán a magyar nyelv busza és az Erkel-busz – sorolja Molnár Eszter Edina, aki másodmagával péntek óta kíséri a Németországban vásárolt buszt, amelyet a múzeum bérel. Az átalakításokat úgy végezték el, hogy odafigyeltek: a program végén lehessen visszaállítani utasszállítónak. Jövő nyár végéig a múzeum munkatársai felváltva vállalnak egy-két helyszínt, Eszterék pénteken Szatmárnémetiben csatlakoztak. Ott naponta többszázan látogatták a mozgókiállítást, és volt olyan 7-9 éves formájú gyermek, akit egy óra után még fagylalt ígéretével sem tudtak lecsalogatni. – Az idősebbek akár 2-3 órát is eltöltenek itt, mindent elolvasnak, aztán van aki azzal az ígérettel távozik, hogy visszatér megfelelő sorrendben végignézni a kiállítást – részletezi Eszter. A tervek szerint a gépkocsivezető végigkíséri az egész éves túrát, a busz néha visszatér a kecskeméti telephelyre, a szükséges ellenőrzést, karbantartási munkálatokat elvégzik rajta, majd indul tovább. Az erőgépet például már meg kell javítani, a szorítós erőpróba már nem működik. – Azt egy mérnök tervezte, Kapolcson feltűnt, kerített egy szerszámosládát és megjavította. Mindenkinek, aki dolgozott rajta, annyira szívügye ez a busz! A szélvédő feliratát át kellett programozni, egy német kisváros neve futott rajta, azt egy másik cég végezte. Annyira különböző szakterületekről érkező emberek dolgoztak, nagyon szép csapatmunka volt a busz elkészítése.
Szkokán Vilmos, a másik „utaskísérő”, jegyet nyom a kezembe. A lyukasztó szépen rányomja a dátumot, aztán meg a különleges pecsételő Arany János aláírását varázsolja a jegyemre. Üvegvitrinben tányér, mellette a keserű-szatirikus Hasadnak rendületlenül Vörösmarty-parafrázis sorai, ott a karlsbadi ivópohár és a pörge kalap. Mellette a Tetemre hívást olvashatjuk, a radványi erdőt jelképező gumicsíkok mögött. Szemben falemezeken részletek Arany János levelezéséből Jókaival, Gyulai Pállal, Petőfivel, Csengery Antallal stb. Odébb interaktív fal, ha megérintjük a Csonkatornyot ábrázoló kockát, az érintőképernyőn részleteket olvashatunk költőnk szülővárosáról, a családi fotót megsimítva a családjáról, a portrékat érintve pedig a barátságairól Tompa Mihállyal, Petőfivel, a nagykőrösi évekről, a pesti időszakról, a forradalomról, kitüntetéséről, betegségeiről stb. Megtudjuk, hogy németül olvasta Shakespeare-t, eredetiben Homéroszt, de „mindez a házasságomig tartott”, akkor ugyanis olvasgatás helyett a családjának kívánta szentelni az idejét, ígéretét viszont csak néhány évig sikerült betartania. Később aztán egy évtizedig szinte teljesen félretette a pennát, amikor unokája születése után fél évvel meghalt a lánya, Juliska, akinek a sírversét maga Arany János írta meg, de lányához írt későbbi verspróbálkozásán ilyen feljegyzés olvasható: „Túl fájdalmas! Nem megy.” A sors ajándékának bizonyult árván maradt unokája, Piroska, akit nagyszülei neveltek, és akihez különleges, humorral és szeretettel teli kapcsolat fűzte a költőt. 1886-ban azonban, alig 21 évesen őt is elvesztették, tüdőbajban meghalt, akárcsak nagyapja több testvére. Olyan ínyencségek derülnek ki, hogy Arany János elsőre félretette Madách tragédiáját, amit a szerző elolvasásra küldött meg neki, hogy aztán második nekifutásra „felfedezze”. Azt is megtudhatjuk például, hogy nemcsak angolul tanult meg könyvekből, hanem ugyanúgy franciául és olaszul is annyira, hogy fordított ezekben a nyelvekben, ám beszélni egyiket sem tudta. Vagy úgy tudta volna csak, mint a következő látogató...
Azok a valeszi bárdok
Közben a busz hátsó felében egy tíz-tizenkét éves forma kissrác gyermeki őszinteséggel fedezte fel a kiállítás kincseit, többek közt az erőpróba standot, és hangosan olvasgatta a feliratokat, ő még csak tanulja, hogy a valeszi bárdok azok tulajdonképpen velszi bárdok, miközben a torz kiejtés hallatán a busz elejében felszisszenő nyugdíjas hölgyek már szakavatottként kutatták az aranyi érdekességeket. Soha találóbb spontaneitással nem lehetne megidézni Arany János szellemét, mint ezzel a valeszivel...
A busz közepén is hallom, amint a kissrác előzékeny idegenvezetőként magyarázza – egyre csigázva türelmetlen kíváncsiságomat –, hogy a székekre le lehet ülni, a fülhallgatóban pedig zene szól és versek. Amúgy is szeretem a finom falatot mindig a végére hagyni, hát előtte még szemügyre veszem azÁgnes asszony fából mintázott, széthajtogatható „ruhára” nyomtatott sorait, majd kétszáz év irodalmárainak elismerő, megrázó gondolatait Arany Jánosról. Mikszáth Kálmán például ezt írta költőtársa halálára, 1882-ben: „Ott fekszik hidegen, mozdulatlanul, / ami törékeny sár volt benne – / ami arany volt, az megmaradt...” Orbán Ottó 1994-ben pedig ezt írja: „Én ha az Istent ember formájú lénynek próbálnám elképzelni, csakis olyannak, mint az öreg Arany János.” Már egyre közeledem a busz hátsó fertályához, minden szék és fülhallgató foglalt, hát még megnézem, milyen intézmények, utcák viselik Arany János nevét, és hol vannak szobrai. Megtalálni a térképen a piros pettyek között az alig ötven méterre nyíló kolozsvári Arany János utcát is. Itt olvashatunk a néhány éve elnevezett Aranyjános kisbolygóról.
Helló, itt a nyár, tikkad a szöcskenyáj
Végre, a finom falat! A játékban ki kell találni, mit jelenthet a pikszis, a brugó, az asztag. Aztán Arany Jánossal, a zeneszerzővel ismerkedünk. Igen, dalokat is szerzett a népdalgyűjtőként szintén értékeset alkotó költő, de emellett angol feldolgozásokat is hallgathatunk. „Idegenvezetőm” akad a nemsokára licista Tibor személyében, aki ismerőként azonnal rákattint a Belga együttes teljesen alternatív Toldi-feldolgozására és felfedezhetem az ígéretesen kezdődő dalt: „Hello, itt a nyár, / Tikkad a szöcskenyáj. / Hello, itt egy srác, / Aki malomköveket dobál.” Biztos akad, aki szentségtörésnek érezheti a dal további sorait (ők meghallgathatják a többi, klasszikusabb alkotást), de Tiborral ketten osztozva a belga Toldiján még a mintegy 30 évnyi korkülönbség ellenére is egyformán jól szórakoztunk: én a bolondos, de emlékezetes dalszövegen, Tibor bizonyára azon, hogy ez nekem mennyire tetszik... Legalább ennyire különleges az a felvétel, amelyen a különböző országok magyarországi nagykövetei mondják el a Családi kört...
A vizuális élménybe kicsit belekavar a képernyőben tükröződő napfényes külvilág, mégis le kell gördülnie egy könnycseppnek egyik kedvenc versem, a Tetemre hívás 21. századira rendezett rövidfilmje alatt (Madarász Isti, 2014), mindig olyan erősek azok a verssorok, s a modern világot ábrázoló kontrasztos képsorok csak fokozzák a hatást.
Irodalomtörténészek mondanak érdekességeket és ismert emberek beszélnek a saját személyes Arany Jánosukról. Enyedi Ildikó filmrendező annak idején a Toldiból értette meg, milyen nehéz dolog férfinak lenni. Az Arany-interjú felkérés kapcsán pedig rádöbbent, hogy amit ő akkor megértett, az a hideg zártság és érzékenység, a testi erőbe bezártság és érzéki némaság kifelé minden férfi szereplőjében benne van. Kukorelly Endre író, költő szerint Arany János az a magyar író, aki nem tudott hibázni, nyelvileg tökéletes: „Például a Keveháza. Hogy miről szól, azt kvázi zárójelbe lehet tenni. Az ember olvassa, és közben elolvad...”
Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Értékteremtő értékmentés: fotótárlat
Érdekes és nem mindennapi látásmódba, a szemlélődés tudatos alkalmazásának mikéntjébe avat be a Műemlékek diákszemmel című fotótárlat, amelynek megnyitóját hétfő délután szervezték a Bocskai-házban. A régi és időszerű fényképek emberekről, házakról, terekről, műemlék épületekről nem véletlenszerűen következnek egymás után, hanem tudatosan, sőt céltudatosan elhelyezve végigvezetik a látogatót: történeteken, helyszíneken, érzelmeken, korszakokon. Ez azonban még nem minden, hiszen a fotográfiák úgymond bátor felhasználása kollázs-technikával, valamint a régi felvételek újragondolása, átformálása a mai, modern világba egyfajta játékosságot is éreztet, ösztönöz, hogy a megfigyelésen túl törekedjünk a megértésre és akár gondoljuk tovább a „művet”.
A fotókiállítás tárgyát, témáját egyébként a címe – Műemlékek diákszemmel – is kifejezi: azokról a műemlékekről készült fotók láthatók, amelyeket az RMDSZ által szervezett Örökségünk őrei idei kolozsvári vetélkedőjén részt vett diákok örökbe fogadtak. Ezek az Óváry-ház, a Sétatér, a Státus-paloták, a Mauksch-Hintz-ház és a Mariánum.
A régi, történeti fotók mellett pedig azok „továbbgondolása” is ki van állítva. Például a múlt század elején készült sétatéri felvétel mai változata, vagy a Mariánumban egykor lencsevégre kapott csoportkép „behelyettesítése” mai szereplőkkel. Ettől vált rendhagyóvá, kivételesen mozgalmassá a kiállítás. Sőt egyúttal személyessé is azáltal, hogy az Örökségünk őrei vetélkedő csapatai hogyan „szólítják” meg a tárlatlátogatót: a Sétateret örökbefogadó csapat ugyanis a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájának diákjai voltak, akik rövid filmfelvételen jelbeszéddel mutatják meg a tárlatlátogatónak a park madarainak nevét.
A kiállítás megnyitóján Blos-Jáni Melinda, a kolozsvári Sapientia Tudományegyetem Fotó-, Filmművészet, Média szakának tanára elmagyarázta a munkafolyamatot, amely végül a tárlathoz vezetett: megfigyelte az Örökségünk őrei vetélkedőn részt vett diákok fotókkal kapcsolatos tevékenységét, és innen jött az ötlet, hogy mindezt bemutassák kiállítás formájában. Egy múzeumpedagógia projekt keretében pedig a diákok tovább kutattak a Minerva Archívumban, a Fortepan archívumában, az Octavian Goga Megyei Könyvtárban és különböző családi hagyatékokban. Szenkovics Dezső, a Sapientia Kolozsvári Karának dékánhelyettese arról beszélt, mennyire fontos a diákok életében egy ilyen projekt, hiszen ezáltal betekintést nyernek a múltba, törekedve annak megőrzésére. Blos-Jáni Melinda arra is felhívta a figyelmet, hogy az Erdélyi Audiovizuális Archívum révén céljuk az értékmentés, ezért várják bárkitől a régi fotókat, felvételeket digitalizálásra.
A kiállítás a magyar napok alatt megtekinthető a Bocskai-ház előterében, 11–18 óra között.
Újvári Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)

Karnyújtásnyira Kolozsvár
Térben és időben is összefog, egyesít, ugyanakkor szerteágazik mindaz, ami az immár nyolcadik alkalommal szervezett Kolozsvári Magyar Napok hozadéka. Az augusztus 20-át megelőző héten évek óta egyre többen érkeznek Kolozsvárra, szerte a nagyvilágból ide-, avagy hazaszállingóznak azok, akik számára meghatározó a kincses város egykori vagy mai atmoszférája, és vonzó, amit az ünnepi hét rendezvénysorozata kínál. Szerteágazik, mert a művészet, kultúra, szórakoztatás és erdélyiség – idén a Transylvanicum minőségjelző/védjegy az ünnepi hét mottója – különféle dimenziói villannak fel és nyílnak meg mindazok előtt, akik számára magától értetődő, hogy részt akarnak venni az egyre bővülő, népesebbé és tartalmasabbá váló fesztiválon. A Kolozsvári Magyar Napok-érzés minden valószínűség szerint egyre inkább megérinti a román lakosságot is, hiszen nemcsak az autóbuszokon látható a programsorozatot hirdető plakát, de bárki számára nyitottak a főtéri koncertek, a kiállítások, ahogyan nyitott a Farkas utca forgataga vagy az új, sétatéri helyszín is. Ebben az évről évre mentrendszerűen bekövetkező, sokak által várva várt hétben sűrűbbé válik a kincses város központjának légköre, karnyújtásnyira kerül mindaz, ami az ünnepben lényeges, a tereket pedig egyfajta otthon-érzés lengi be. Ilyenkor érezhető, időben is sokfelé ágazik az ünnep. Egyrészt múltidéző, hiszen megannyi egykori kulturális, történelmi dimenziót idéz fel, és igyekszik továbbörökíteni kiállításokon, könyvbemutatókon, sőt koncerteken keresztül, osztály- és egyetemi találkozókat „lát vendégül”, másrészt meg természetesen a mára összpontosít: karnyújtásnyira lévő, sokszor mégis mellőzött értékek felmutatására, a közösség-érzésre, a hogyan továbbra, különféle problémafelvetésekkel és megoldáskeresésekkel. Bár kicsit paradoxul hangozhat, a múltidézés és mába tekintés is jövőbeni kiterjesztésű, hiszen az ünnep középpontjában a találkozások állnak: szerteágazó térbeli, időbeli vonatkozások, ideérkezők, itt élők, ünneplők találkozásai.
Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

KMN – Regényterápia és a mindenhol érvényes Erdély-narratíva
Nem azért jók az utóbbi évek-évtizedek nagy sikerű Erdély-regényei, mert Erdélyről szólnak, hanem attól, ahogy meg vannak írva – hangzott el a Kolozsvári Magyar Napok keretében tartott szerda délutáni beszélgetésen.
Ezen irodalomtörténészek, kritikusok elemezték a magyar szépirodalom azon nagy sikerű alkotásait, melyek Erdély, a romániai magyarság elmúlt száz évét dolgozzák fel. Demeter Zsuzsa egyetemi tanár, szerkesztő Balázs Imre Józseffel, Bányai Évával és Zsidó Ferenccel beszélgetett a Kolozsvári Magyar Napok keretében a szerzők nemrég megjelent kritikakötetei kapcsán, arra keresve a választ, hogy mennyire érthetők a nem erdélyi olvasók számára Bodor Ádám, Dragomán György, Vida Gábor, Láng Zsolt, Tompa Andrea, Papp Sándor Zsigmond, Szabó Róbert Csaba, Nagy Koppány Zsolt és más szerzők erdélyi, romániai ihletésű történetei.
Bányai Éva úgy vélte, annyira jó szövegekről van szó, hogy ezekhez nem kell feltétlenül referenciákat keresni. Balázs Imre József szerint ezeknek lehetnek regionális olvasatai, mást mondhatnak az erdélyi, és mást a magyarországi olvasó számára, de ha számunkra van értelme, meg tudjuk tanulni az olvasatát, ahogy Tolkien művében, a Gyűrűk urában is értjük Gondor vagy Középfölde történetét.
Bányai Éva szerint szocializáció kérdése is, hogy kinek mit mond egy „erdélyi alkotás”, Zsidó Ferenc ellenben Faludy Györgyöt hozta fel példaként, aki úgy vélte, háttérismeret nélkül nem érthetők az Erdély-történetek, például Móricz Erdély-trilógiája. Tompa Andrea könyveit ellenben szinte jobban szeretik Magyarországon, mint Erdélyben, tette hozzá. Balázs Imre József úgy fogalmazott, jó kulcs a nyelv felől megközelíteni a műveket, hiszen csak egy részük a történet, a tényanyag.
Tompa Andrea megtalálta azokat a figurákat, akik nem a hétköznapi szürke nyelvet beszélik. Bőbeszédű elbeszélőkkel van dolgunk, de ezek belső beszédek, monológok, az írónő szereplőivel mondatja el az elmondhatatlant, kitalál egy nyelvet, mely hiteles, mondta Bányai Éva. A traumák nem a regényekben vannak, hanem a fejünkben” - hívta fel a figyelmet Balázs Imre József arra a kérdésre válaszolva, hogy ezek a sérült Erdély-képet mutató szépirodalmi művek kínálnak-e alternatív haza fogalmat, feloldást a Trianon vagy a kommunizmus okozta traumákra. Úgy vélte, eleve a témájuk miatt nagyon terápiás hatásúak, ezért is lehet őket ajánlani.
A traumafeloldást, a katarzist a 89-es forradalom jelentheti, a legtöbb mű ezzel is zárul, de vannak, akik „kiszólnak”, jelezve: a rendszerváltás nem azt hozta, amit vártak. „Nem csak Erdélyről szólnak, hanem általában a hatalomról, a félelemről”- jellemezte a műveket Bányai Éva. Rámutatott, éppen ezért idegen nyelvű fordításban is működhetnek, hiszen nagy erényük, hogy kisebbségi pozícióból teszik általánossá a történetet.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Szállítmányozási gócpont Erdély szélén
Az Arad megyei Kürtösön 2009 óta működik az ország legfejlettebb intermodális terminálja, amely összeköttetésbe hozza Nyugat-Európa teherforgalmát Kelet-Európáéval. De hogyan működik egy ilyen létesítmény, mekkora forgalmat képes lebonyolítani egy év alatt? Minderről Wagner Istvánnal, a Railport Arad Kft. vezérigazgatójával beszélgettünk.
– Nagyváradi újságíróból vált egy Arad melletti logisztikai vállalat vezérigazgatójává. Hogyan élte meg a váltást, mennyire volt idegen ön számára az új munkakör? – Ez már a „harmadik életem”, ugyanis végzettségem szerint geológus vagyok. Az eredeti szakmámban keveset dolgoztam, alig két évet, aztán jött több mint tizenkét év újságírás, majd 2004-ben az újabb váltás. Először vasútlogisztikával kezdtem foglalkozni, és rövid idő alatt sok szakembert ismertem meg erről a területről. Aztán 2006-ban külföldi befektetők ajánlották fel számomra egy projektcég vezetését, egy zöldmezős beruházás megvalósítását. 2009-re elkészült a kürtösi intermodális terminál, a legnagyobb, legmodernebb ilyen létesítmény Romániában. Mire megépült, kiderült, hogy a cégvezetéssel továbbra is nekem kellene foglalkoznom. Azóta is ezt teszem.
E váltás sokkal nagyobb volt, mint az első, hiszen mindig is írtam, illetve sokat fordítottam. Ám az új munkakör teljesen idegen volt: a vasúti árufuvarozással, illetve a cégvezetéssel addig soha semmilyen kapcsolatom nem volt. Tény, hogy nagy szerencsém volt. Néhány nagy szaktudású ember támogatásával indultam. Hogy miként éltem meg a váltást? Egyszerre volt ijesztő és ösztönző, féltem is tőle, de kihívásnak is éreztem. Soha nem fogom megbánni.
– Mit jelent az intermodális terminál, melyek ennek a sajátosságai?
– Az intermodalitás a különböző szállítmányozási módok összekapcsolása, a mi esetünkben a vasúti és a közúti szállításé. Modern darukkal intermodális szállítmányozási egységeket (különböző méretű konténereket, daruzható félpótkocsikat) rakunk le különleges, erre a célra kialakított vasúti kocsikról a terminál betonplatformjára. Ezek az egységek kamionokkal folytatják útjukat az áru végső céljáig, illetve fordítva: ami közúton érkezik hozzánk, azt vonatra emeljük, és azzal juttatjuk el a rendeltetési helyére. A cél az, hogy az áru – ami gyakorlatilag bármi lehet – minél kevesebbet utazzon az autópályákon, és minél többet vasúton. Az Európai Unió fő irányelve az áruszállítás területén: átállni a közútról a vasútra. Az okok érthetőek: a vasúti áruszállítás biztonságosabb és környezetkímélőbb. Ha elég nagy a távolság és elég nagy az árumennyiség, akkor ez pénzügyileg is kifizetődőbb a szállítmányozóknak. Az intermodális láncban részt vevő szereplőket – így a terminálokat is – a legtöbb uniós ország államilag támogatja. Románia nem.
– 2009-ben kezdett működni a Railport Arad Kft. által üzemeltetett konténerterminál. Hogyan emlékszik vissza a kezdeti időszakra?
– Vegyes érzelmek dúltak bennem. Másfél év tervezés, illetve engedélyeztetés, majd másfél év kínkeserves építkezés után ott álltunk egy tízhektáros terület félig beépített részén másfél kilométer iparvágánnyal, három hektár lebetonozott rakodóterülettel, a világ egyik legmodernebb gumikerekes bakdarujával. Ezzel ötven tonna összsúlyig bármilyen intermodális szállítmányozási egységet fel lehet emelni. A legnagyobb román–magyar vasúti határátmenet tőszomszédságában képzett alkalmazottakkal, modern számítógépes nyilvántartó rendszerrel, erős külföldi tulajdonosokkal és szakmai kapcsolatokkal rendelkeztünk, és miután elköltöttünk tízmillió eurót, nem volt munkánk. Amikor belevágtunk a projektbe, minden forgalmi és üzleti tervünk reális és megalapozott volt. De amire készen álltunk a tevékenységre, a gazdasági és pénzügyi válság a legtöbb tervet áthúzta. Az első két év nagyon nehéz volt, de aztán rengeteg értékesítési munka árán elindultunk felfelé. Ma az egyik fontos pont vagyunk Európa intermodális térképén. Három éve vezettük be az éjszakai műszakot, azóta négy váltásban dolgozunk. Tavaly megdupláztuk a terminál emelő- és tárolókapacitását, jelenleg heti húsz zárt vonatot rakunk le és meg, ugyanakkor új forgalmakról is tárgyalunk. Ott tartunk, hogy nem nekünk kell futnunk az ügyfelek után, hanem ők keresnek meg minket. A mondás úgy tartja, hogy egy terminállal két baj lehet: az egyik az, hogy nincs elég forgalom, a másik az, hogy nincs elég kapacitás. Működésünk első nyolc éve után ma szerencsére egyik változat sem érvényes. 2016 szintén „meredek” volt, ugyanis a termináli tevékenységgel párhuzamosan építkeztünk, sőt – mivel amúgy is ott voltak a vasútépítők és a betonöntők – javítottuk az első ütemben épült rész arra szoruló darabjait.
– Milyen eszközeik, gépeik vannak, illetve hogyan zajlik a munkafolyamat?
– Két gumikerekes bakdaruval és két kisebb konténerdaruval – úgynevezett reach stackerrel – dolgozunk. A harmadik bakdarut most gyártják, októberre fogják szállítani, és reményeim szerint még az idén munkába áll. Mint bármelyik cégnél, nálunk is nagy kihívás a tevékenység optimalizálása. A daruk üres futásának csökkentését például úgy értük el, hogy a kamionok beléptetési sorrendjét immár mi határozzuk meg annak függvényében, hogy mely egységek állnak készen a vasúti kocsikra való emelésre vagy a közúti elszállításra. Rengeteget segít a számítástechnika, de természetesen sok múlik az emberi leleményességen is.
– Hány alkalmazottal kezdte működését a cég, és hányan vannak jelenleg? Milyen munkaköröket töltenek be az alkalmazottak?
- Tizennégy kollégával kezdtük 2009-ben, ma több mint ötven alkalmazott dolgozik a cégnél. Darukezelők és az őket segítők, közúti be- és kiléptetők, logisztikai irányítók, termináli kamionsofőrök dolgoznak nálunk, minden váltásban összesen 12 ember.
– Mekkora volt a konténerterminál forgalma a kezdeti időszakban, illetve a bővítés után?
– Hét évvel ezelőtt 3 ezer egységet emeltünk, tavaly 53 ezret. A bővítés tavaly ősszel ért véget, tehát a negyedik negyedévben már használhattuk a teljes kapacitást. Az idén 80 ezer körülire saccolom a végeredményt.
– Mit tart a legnagyobb kihívásnak a munkájában, és mire a legbüszkébb az elért eredmények közül?
– A legnagyobb kihívás az alkalmazottakra való állandó odafigyelés, a minél jobb csapatmunka kialakítása, hiszen bármennyire is segít a számítástechnika, ez nem szalagmunka. Sok esetben jól jön a tapasztalatcsere, a többi terminál által már kidolgozott újítások bevezetése, de természetesen sok jó ötlet érkezik a kollégáktól is, hiszen ők naponta szembesülnek a felmerülő gondokkal. Ha plasztikusan akarok fogalmazni: húsz méter magasból egy darukezelőnek szó szerint jobb a rálátása a folyamatokra. Közben az egész szállítmányozási világ is folyamatosan változik, fejlődik, és ezzel is lépést kell tartani. Arra vagyok a legbüszkébb, ami ma ezen a tíz hektáron történik. Büszke vagyok arra, hogy eljutottunk idáig, hogy a legnagyobb nyugat-európai szállítmányozási cégek az ügyfeleink, és szolgáltatásainkkal elégedettek. Ugyanakkor arra is, hogy az alkalmazottak jól érzik magukat, és örömmel jönnek dolgozni.
– Melyek a cég távlati tervei, milyen fejlesztési és bővítési elképzeléseik vannak?
- Az egyik stratégiai tervünk sajnos hosszú évek óta folyamatosan távlati, de ez nem jelenti azt, hogy ne dolgoznánk tovább rajta: régóta szeretnénk vasúti összeköttetést kialakítani Kürtös és Isztambul között. Ha sikerülne elindítani legalább heti két vonatot, akkor a terminál fordítókoronggá válna Nyugat-Európa és Törökország között, betölthetné az angol kifejezéssel „hub”-nak nevezett szerepet az intermodális szállítmányozásban. Az utóbbi időszak törökországi politikai fejleményei ezt jelentősen nehezítették, de az áru azért ilyen irányban is megtartotta azt az alapvető tulajdonságát, hogy előbb-utóbb megtalálja a leghatékonyabb útját. Itt a legrövidebb menetidő, a legkisebb távolság, a legolcsóbb logisztikai csomag, a legbiztonságosabb futás bonyolult keverékéről van szó. Egyszóval nem egyszerű a feladat, de közösen dolgozunk rajta vasúti operátorokkal, nagy európai közúti szállítmányozókkal. Bővíteni területileg már nem tudunk, beépítettük a rendelkezésünkre álló tíz hektárt. Ebből kifolyólag a jövőben további műszaki és számítástechnikai fejlesztések révén érhetünk el jobb eredményeket, nagyobb hatékonyságot. És ezek is jelentős befektetések, nem csak az iparvágányok vagy a speciális betonból készült platformjaink.
Szatmári Bence / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ma kezdődik a Vásárhelyi Forgatag
Ma kezdődik az idén először kilencnaposra kibővített Vásárhelyi Forgatag, amelynek díszvendége Nyíregyháza.
Az augusztus 18. és 27. között Marosvásárhelyen több helyszínen zajló rendezvénysorozat kortárs művészeti programokkal kezdődik. Péntektől a Szféra kortárs térben lehet megtekinteni különböző kortársművészeti alkotóműhelyeket, kiállításokat, koncerteket.
A szervezők azért bővítették kilencnaposra a fesztivált, hogy a közönség ne kényszerüljön választásra a nagy tömegeket megmozgató koncertek és a kortárs művészeti programok között. A Szféra-programok a Marosvásárhely emblematikus épületének számító Aranykakas egykori vendéglő kertjében lesznek.
Az idén nagyobb hangsúlyt kap a népi kultúra – számoltak be a szervezők a fesztivál kezdete előtti utolsó sajtótájékoztatón. A Forgatagnak idén először partnere a Hagyományok Háza. A folkprogramok szervezésében oroszlánrészt vállalt a Forgataggal kezdetektől együttműködő Maros Művészegyüttes, amely egy ünnepi műsor mellett egyebek mellett népviselet-kiállítást szervez a Kultúrpalotában. A népi kultúrát bemutató programok szinte minden nap lesznek, nótaest és táncház mellett megszervezik negyedik alkalommal az Erdélyi legényes- és verbunkversenyt. A rendezvénysorozat színházi programját a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház biztosítja. A szervezők meghívták a Hajdu Szabolcs által rendezett Ernelláék Farkaséknál című előadást, amelyet lakásszínházi produkcióként láthat a közönség a marosvásárhelyi Teleki-Köpeczi Házban. A Forgatagnak az első fesztivál kivételével mindig volt díszvendége. Az elmúlt három évben Zalaegerszeg, Baja és Kecskemét, amelyek Marosvásárhely testvérvárosai. Most azért esett a választás Nyíregyházára, mert Szabolcs-Szatmár-Bereg testvérmegyéje Maros megyének. A marosvásárhelyiek megismerhetik a nyíregyházi fürdőzési ehetőségeket, az állatparkot, valamint a helyi Lego-gyárat.
A Forgatagon lesznek családi és sport programok, kerekasztal-beszélgetések, kézműves vásár, borkóstoló, városnéző túra, valamint az idén is megszervezik a Vásárhelyiek Világtalálkozóját.
A Koncertforgatag keretében fellép többek között Zséda és a Kvartett, a Santa Diver, a Magashegyi Underground, az Ocho Macho, Odett, a Magna Cum Laude, a Bojtorján, a Bagossy Brothers Company és Charlie.
MTI; Erdély.ma

Beke György kerek évfordulói apropóján
Biblikus küldetés
Nagy csend a temetőkben. Egykor csókolózni jártunk oda, most már összevont szemöldökkel nézünk bele egyik-másik volt kortársunk életébe és életművébe. Beke Györgynek még az útjait is nehéz áttekinteni; mintha zászlai rúdjára azt véste volna tizenhat éves korában: Nincs megállás! Húszéves korában már a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Népi Egység lap szerkesztőségében dolgozott. Háromszéken, Uzonban született 90 éve. Tíz éve halt meg. Falujában, Uzonban, a Feketeügy folyó mentén nyugszik.
Számadatainál kerekebb az élete. A parancsot és a falu- meg nemzetlátást, a kisebbségbe nyomorított sorsunkat vezéreszmeként kezelte, óriási munkabírással. Még Budapesten neveztem egy írásomban a 20. század Orbán Balázsának. Nem tördeljük elemzéskor sem az életművét, írt novellákat, regényt, sokat fordított román irodalomból. Meghatározó műfaja éppen az erdélyi magyar nép sorsparancsából eredő szociográfia, a riport. Nem is mellesleg említem, hogy Budapestre, a fia után kiköltözve éppen a romániai műanyagforradalom idején, mintegy magához ölelte az immár könnyebben elérhető magyar kisebbségeket Szlovéniától Ungvárig. Már ahogy győzte s bírta.
Mondhatni nem volt olyan magyar vagy vegyes lakosságú vidék, falu Romániában, ahonnan nem írt volna elemző, fölmérő, kiáltás számba menő könyvet. Egykor is, ma is úgy tűnik számomra, hogy igenis és tulajdonképpen is küldetést, biblikus hitű megbízatást teljesített a magyarság dolgaiban. Természetesen minden lépését, kéziratát ismerte az állambiztonság, a szekuritáté, a cenzúra. Hogyan élte meg magában, amikor kinyomtatott, forgalomba is került könyvét (Boltívek teherbírása) párt-, tehát állambiztonsági parancsra órák alatt begyűjtötték, bezúzták, kitiltották, mert Máramaros és Szatmár vidékét és annak magyar falvait barangolta. Jegyezte, véste ólomba, könyvbe Erdély vidékeinek is a múltját, jelenét. Az óriási zuhanást a magyar oktatásban, a hagyományőrzésben. Mindezt a román kommunista diktatúra teherbírása nem tudta elviselni. Ma sem tudja. Ma sem tudom, az illető, a vétkes kiadói cenzort akkor hová száműzték.
Beke György arcáról tudták meg akkor sokan, mi is az a keserű mosoly.
Beke György stílusa, könyveinek nyelve abszolút módon a szépirodalmi szociográfia stílusa volt. A szó igazi értelmében hurbolta a saját kocsiját és fizikumát a megismerés, a föltárás és fölmutatás makadámútjain. És nemcsak a Szilágyságban, a sok szórványban, de a keleti részen, a Kárpátokon túl is ismerték a csángómagyarok és a rendőrök őt meg a masináját. Akkor bújta, búvárkodta a moldvai magyarság sorsát, mikor egyszerűen kiutasították az idegen, azaz nem moldvai rendszámú kocsit a csángó falvakból. Beke Györgynek küldetése volt, önmaga által meghatározott és kivitelezhetőnek, kötelességének tartott munkavállalása. Ebbe beleértem a román kortársak könyveinek fordítását, a román és magyar írókkal készített interjúköteteket. És ez nem cserébe ment a maga missziója érdekében. Beke György vallotta, hogy lehetséges a magyar-román megegyezés, noha tudta, hogy azt nehéz barátságként kezelni a román tábornokoktól, pártvezérektől a falusi katolikus kántorig, földművesig, oda és vissza.
Nem próbált és talán nem is látott visszautat. Budapestre kerülve azonnal fölvette a kapcsolatot mindazokkal, akikben megbízott. Tagja, majd alelnöke lett az Erdélyi Szövetségnek, miközben publicisztikája, szociográfiai vállalkozásai megelevenedtek. Már ahogy munkabírása engedte. Közölte írásait lapokban, folyóiratokban, elveit nem adta föl még abban a politikai forgószélben sem, amit az úgynevezett rendszerváltás jelentett a sajtó és a maga számára is.
Első megszólalása a sajtóban 16 éves korában történt. Utolsó útja is falujába vezette, a maga akaratából. Uzon volt számára a világ, abban a magyar nemzet s Erdély közepe. Tréfának elment az is, mikor a megyésítés idején (1968) a leendő lapnak nevet kerestünk páran, fiatal s leendő szerkesztők, hát fölvetődött, lenne a lap neve Feketeügy…
Beke György később nem egyszer vallotta kisebb írói hangyabolyokban, hogy az uzoni folyónak, a Feketeügynek bizony sok szennyet kell eltakarítania.
Csendes az uzoni temető, annyira, hogy az már csönd. Naplementekor itt rója köreit Beke György fák között, virágok s illatos füvek fölött sóhajtásnyira. Százötven évre való munkát vállalt. Most lenne csak 90 éves. Tíz esztendeje pihen.
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kántor Lajos íróra, irodalomtörténészre emlékeztek Kolozsváron
A 8. Kolozsvári Magyar Filmnapok keretében csütörtök délután a nemrég elhunyt kolozsvári író, irodalomtörténész, Kántor Lajos munkásságára emlékeztek közeli barátai, munkatársai. A Korunk folyóirat volt főszerkesztője, az 1989 utáni kolozsvári kulturális intézményrendszer aktív alakítója július 22-én, életének 80. évében hunyt el, gyászszertartása csütörtökön zajlott a Kolozsvári Állami Magyar Színház előcsarnokában, innen kísérték utolsó útjára a Házsongárdi temetőbe. Kiegyensúlyozottságával, nyitottságával vívta ki kortársai és a fiatalabb generációk tiszteletét, hangzott el az emlékesten.
Az In memoriam Kántor Lajos című filmes összeállításból megtudhattuk, hogy 1989 előtt a Korunk Galéria vezetőjeként mintegy 250 kiállítást hozott tető alá „szembe szélben”, ahogy az est folyamán Balázs Imre József fogalmazott, és ő tette elismertté például Incze Ferencet, vagy a korábban csak zenészként ismert Györkös-Mányi Albertet. Emellett irodalomtörténészi és közéletszervezői munkássága is olyan témák, amelyeket a Kolozsvári Televízió archívumából összeállított film csak felvillant, de a későbbiekben érdemes velük behatóbban foglalkozni, mutatott rá a film szerkesztője, Víg Emese.
A Román Közszolgálati Televízió kolozsvári magyar szerkesztőségét vezető Víg Emese azt is elmondta, portréfilmet készült forgatni Kántor Lajos 80. születésnapjára, de erre már nem kerülhetett sor. Hozzátette, Kántor Lajost nagyon szerette a sajtó, bizalommal keresték irodalmi-kulturális kérdésekben, így rengeteg anyag maradt fenn róla. „Kántor Lajos reneszánsz ember volt” – fogalmazott Buchwald Péter, aki Kántor Lajossal közösen indította el az RMDSZ Kolozs megyei szervezetét, kiegyensúlyozott, mindenféle előítélettől mentes, két lábbal a földön járó, politikusi vénával is megáldott integráló személyiségként jellemezte néhai barátját. Közös iskolai éveikről felidézte, hogy Kántor Lajos mindig eminens tanuló volt, külön beszélgetéseket folytatott az irodalomtanárral, ugyanakkor sportújságírói ambíciókat is táplált a középiskolában.
Egyed Péter író, filozófus a Korunk folyóirattal kapcsolatos együttműködésük és vitáik mellett a közösen töltött Szárhegyi Írótalálkozókat elevenítette fel. „Akkor láttam, hogy Lajosnak mennyire intim érzéke volt az írókhoz. Az kevésbé derül ki az írásokból, hogy Lajos mennyire ismerte korosztályra és személyre menően az emberek erényeit és a gyengéit. Azt hiszem, hogy Lajos szerette az embereket. Nehezen tudok ennél elismerőbb szót mondani” – mondta.
Balázs Imre József költő, irodalomtörténész azok közé a fiatal tehetségek közé tartozott, akiket Kántor Lajos fedezett fel a Korunk folyóirat számára. Először irodalmi szerkesztőként, majd főszerkesztőként dolgozott a lapnál. „Számomra Kántor Lajos mindig az egyensúly embere lesz. Ha ő belátta azt, hogy nem látja át a fiatal képzőművészeket, írókat, megkereste azt a személyt, aki helyette átlátja ezt. Mindig kereste azt, hogy legyenek huszonéves szerzői a lapnak” – idézte fel.
Ugyanakkor a generációs különbségekre is rávilágított: „Az, hogy az irodalom fontos, hogy a folyóiratok fontosak, hogy a Korunk galéria fontos, azt én tudom, de úgy, ahogy Kántor Lajos, azt én sosem fogom tudni megélni, mint az, aki létrehozza ezeket, aki azok között a körülmények között működtette ezeket az intézményeket 1989 előtt, szembe széllel. Most azért nem ez van, most más dolgok vannak, a kultúra fontos, én ebben hiszek, de másféleképpen fontos” – fogalmazott. „Nagyon nehéz úgy Korunkot csinálni, hogy Lajos nincs ott most a háttérben, meg fogjuk próbálni” – mondta.
Tibori Szabó Zoltán, a Szabadság napilap alapítójaként Kántor Lajossal együtt kivette a részét a rendszerváltás utáni kolozsvári magyar intézményrendszer kiépítésében. Csütörtök este arról beszélt, hogy Kántor Lajoshoz kölcsönös egymásrautaltság és bizalom fűzte. „Számomra nehéz elképzelni a Kántor Lajos nélküli Kolozsvárt. Én nem tudok még egy embert itt Kolozsváron, akivel ha megegyeztem valamiben, akkor az mindig úgy volt, pontosan úgy, és nem három napig, hanem évtizedekig. Az empátia nélkül, amivel egymás iránt és egymás intézményei iránt voltunk, nagyon nehéz lesz” – fogalmazott.
Zs. E. / maszol.ro