Aljas Tamás Sándor támadása (Válaszol az EMNT)
Aljas módon, kampánycélokkal, pártpolitikai érdekből támadta Tamás Sándor, a háromszéki RMDSZ elnöke az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) honosítással és regisztrációval foglalkozó irodáinak munkáját, és ezzel nemcsak a magyar állam által is elismert hálózat munkatársait sértette meg, de azt a 200 ezer erdélyi magyart is, aki bizalommal fordult hozzájuk, és az elmúlt három év során segítségükkel lett magyar állampolgár – fejtette ki Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke.
Tamás Sándor egy héttel ezelőtt az RMDSZ regisztrációs kampányáról szóló sajtótájékoztatón nyilatkozta, hogy ahol embereik megfordultak, háromszor annyian igényeltek segítséget a honosításhoz, mint a regisztrációhoz, amint fogalmazott, ez azt mutatja, hogy „azok, akiket eddig megfizettek és pénzzel pumpoltak Magyarországról, nem végezték rendesen a dolgukat”. Sándor Krisztina válaszában hangsúlyozta, nem lettek volna meglepve, ha Robert Fico vagy Corneliu Vadim Tudor fogalmaz ily módon, de Tamás Sándor részéről megdöbbentő ez, gúnyos megjegyzések és megkérdőjelezhető számok sorjázása helyett inkább örülnie kellene, hogy mindig van érdeklődés a honosítás iránt.
Sándor Krisztina szerint Tamás önellentmondásba is keveredett, hiszen most alkalmazta az RMDSZ regisztrációs munkájának irányítására azt a Nemes Elődöt, aki két és fél évig a sepsiszentgyörgyi EMNT-iroda honosítási tevékenységét koordinálta.
Tiboldi László, az EMNT alelnöke, a székelyföldi honosítás felelőse úgy értékelte, a háromszéki tanácselnök nemcsak őket, de a magyar kormányt is támadta nyilatkozatával, és ugyanezt tette korábban Kulcsár-Terza József, az MPP megyei elnöke is, amikor hasonló módon megkérdőjelezte munkájukat. „Ez a gátlástalanságnak olyan foka, amelyet már nem hagyhattunk szó nélkül, hiszen a másik két szervezet a mi honosítási munkánknak még töredékét sem végezte el” – mondotta Tiboldi, kiemelve, hogy az EMNT munkatársai 2011 januárjától 200 ezer erdélyinek, köztük 100 ezer székelyföldinek, illetve 30 ezer háromszékinek segítettek az állampolgárság megszerzéséhez szükséges iratcsomót összeállítani. Eddig Erdélyből körülbelül 100 ezren regisztráltak, 60 ezren az EMNT-irodákban (Háromszékről 12 ezren), és bíznak benne, a március 22-i határidőig számuk eléri a 100 ezret.
A világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy minden erdélyi magyar párt, egyház és civil szervezet igyekszik kivenni a részét ebben a nemzetpolitikai szempontból fontos munkában, de sem a honosításnak, sem a regisztrálásnak nem szabadna politikai tőkekovácsolás eszközévé válnia. Tamás Sándor erre használta, nem veszi észre, hogy ezzel a magyar állampolgárság megszerzésének folyamatát is hitelteleníti – fűzte még hozzá Sándor Krisztina. Nyilatkozatban tiltakozott az RMDSZ-es és MPP-s támadások ellen az EMNT négy háromszéki széki elnöke : felhívják a figyelmet arra is, hogy a két párt (de főként az RMDSZ) honosítási akciói során „felületesen felkészített pártaktivisták” jó szándékkal ugyan, de pártlogókkal ellátott dossziékba dobnak össze helytelenül vagy hiányosan összeállított iratcsomókat, melyek aztán az EMNT-irodához kerülnek, ahol orvosolják a hibákat. Eddig is megtették és ezután is megteszik ezt, „a magyar kormánnyal kötött stratégiai partnerségi szerződés értelmében az EMNT munkatársai a továbbiakban is azért dolgoznak, hogy segítséget nyújtsanak mindazoknak, akik meg akarják szerezni a magyar állampolgárságot” – áll a négy széki elnök közleményében.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Kevesebb olvasó, több látogató
Kevesebb olvasója volt múlt évben a Maros Megyei Könyvtárnak, akik azonban többször tértek be az intézménybe. A létszámcsökkenés várható volt, ugyanis több részleg zárva volt 2013-ban. Meglepő – és egyben örömteli –, hogy a könyvtár olvasóinak több mint hatvan százaléka a fiatalok köréből kerül ki.
Bár a könyvtárat felkeresők többsége fiatal, az iskola vagy egyetem elvégzése után már ők is kevesebbet olvasnak. Az intézmény igazgatója, Monica Avram szerint ez negatívum, azonban van egy jó oldala is. „A fiatalok abban a korban olvasnak a legtöbbet, amikor leginkább fejlődik az ember személyisége. Ilyenkor nagyon sokat segítenek az olvasmányok, és ennek örülni kell, még akkor is, ha utána a fiatalok felhagynak az olvasással” – mondta az intézményvezető. Az elmúlt évben nőtt a látogatók száma, sokszor az olvasóteremben nem volt hely. Az igazgató szerint ez januárban is így volt, hiszen ekkor van a vizsgaidőszak az egyetemeken, s a diákok a könyvtárba járnak tanulni.
35 százaléknyi magyar olvasó
Az elmúlt évben 10 339 olvasója volt az intézménynek, míg 2012-ben 12 987. Ez még mindig jó arány más megyékhez képest – véli az igazgató. Marosvásárhelyen nyomós okai vannak a létszámcsökkenésnek: többek közt az, hogy a könyvtár több részlege hónapokig zárva volt, néhány pedig egész évben. „Az időszakos kiadványok részlegét sajnos egész évben nem tudtuk megnyitni a felújítások miatt. Nagyon rossz állapotban volt a terem, az embernek a kedve is elment, olyan lehangoló volt. Március végén azonban már szeretnénk újra megnyitni. A társadalomtudományok és irodalom részleget is be kellett zárnunk bő egy hónapra leltározás miatt. Ez nagy veszteség volt, hiszen ez a két részleg a leglátogatottabb. A Tudor lakótelepi fiókunk megszűnt, mert hely hiányában nem tudtuk korszerűsíteni. Nehéz éve volt 2013-ban a könyvtárnak, azonban most újult erővel igyekszünk a legjobbat kihozni mindenből” – jelentette ki az igazgató.
A fiatalok látogatják leginkább az intézményt, ők az olvasók 61 százalékát teszik ki. A 26-40 év közöttieknek már kevesebb idejük van könyvtárba járni, ez a generáció a könyvtári látogatók 19 százalékát jelenti. 12 százalékban képviseltetik magukat a 41-60 év közöttiek, ugyanakkor nyugdíjasok is járnak a könyvtárba. Az intézmény olvasóinak 35 százaléka magyar nemzetiségű.
Keresett a bestseller
Ha az olvasók száma csökkent is, a látogatások száma nőtt 2013-ban: hétezerrel több látogatást regisztráltak, mint 2012-ben. Az elmúlt évben összesen 250 ezer könyvet kölcsönöztek ki, amelyből 66 371 magyar nyelvű volt. A legnagyobb érdeklődés az irodalom iránt van, 58 százalékban prózát, verset és kritikákat olvasnak a Maros megyeiek a könyvtár adati szerint. Nagy az érdeklődés ugyanakkor az orvosi, jogi és történelmi szakkönyvek iránt, de a vallás, az építészet és a technika is érdekli az olvasókat. Az intézményvezető elmondta, a kortárs, illetve bestseller irodalom is népszerű.
A könyvtárban keresgélők is elmondták, mit olvasnak szívesen. Egy 79 éves hölgy elmondta, leginkább a magyar történelem érdekli. „Országokról is szeretek olvasni, kedvelem az útleírásokat. Most például Ukrajnáról keresek valamit, de sajnos nem találok. Wass Alberttől Móriczig mindent elolvasok, de a kortárs verseket nem szeretem” – mondta a nyugdíjas hölgy.
Szabó Anita sokat jár könyvtárba, és a kötelező olvasmányok mellett újdonságokat is olvas. „A házi olvasmányok miatt járok elsősorban ide, de szeretem az új filmek történeteit könyv formájában olvasni. Nagyon örvendek, hogy itt ezek is megtalálhatók, és nem kell megvásárolnom őket” – mondta a tizedikes diák.
Becze Dalma
Székelyhon.ro,

Leszámolás vagy közösségi megfélemlítés?
Két bűnvádi dosszié, tucatnyi bírósági per, első fokon öt év letöltendő és négy év felfüggesztett börtönbüntetés: ez Nagy Zsolt hét év óta tartó kálváriájának pillanatnyi mérlege. A magát ártatlannak valló korábbi RMDSZ-politikus, a Tăriceanu-kormány távközlési miniszterének története megdöbbentő képet fest a román igazságszolgáltatásról, a titkosszolgálatok által ellenőrzött közéletről.
– Két bűnügyi perben veszített: a hazaárulásos, kémkedéses történetben alapfokon öt év letöltendő szabadságvesztésre ítélte a Legfelsőbb Bíróság, a Posta-perben született végleges ítélet szerint négy év felfüggesztettet kapott. Továbbra is ártatlannak vallja magát?
– Mindig is annak tartottam magam, nem rajtam múlott, hogy az ártatlanságomat igazoló bizonyítékokat a bíróság leseperte az asztalról.
– Kirakatper áldozatának tartja magát?
– Ami ma történik a román igazságszolgáltatás berkeiben, sokban emlékeztet az ötvenes évekre, csak az eszközök és a módszerek változtak. Engem nem az lep meg, hogy a Korrupcióellenes Ügyészség, a DNA sorozatban gyártja a dossziékat, hanem a gyakorlat, ahogy a román bíróságok alájátszanak ennek a folyamatnak. A titkosszolgálatok, az ügyészek és a bíróságok egy malomban őrölnek, egyféle „állam az államban” rendszer jött létre, amely látszólag önjáró.
– Csak látszólag?
– Azért látszólag, mert valójában a szálak valamilyen formában az államelnöki hivatal háza táján találkoznak.
– Milyen érdeke fűződne bárkinek ahhoz, hogy egy uniós tagállam minden alap nélkül megtizedelje a politikai osztályt? Az államfő a korrupciót akarja felszámolni...
– Nem vitatom, hogy Romániában nagy a korrupció: a parkolóőrtől a rendőrig és a műtős nővérig sokan kapnak csúszópénzt. Az is igaz, hogy a korrupció csúcsát a közéleti személyiségek testesítik meg. A korrupcióellenes harcot azonban kirakatharccá változtatták, példastatuálás céljából kezdtek el politikusokra vadászni, amiből jó eséllyel lehet médiacirkuszt csinálni. Ma ennyiről szól a romániai korrupcióellenes harc. Az államfő nemrég Németországban büszkén mondta az újságíróknak, hogy Romániában hét minisztert ítéltek el eddig. A németek döbbenten hallgatták, hiszen az ő szövetségi kormányukban összesen 15 miniszter van. El tudom képzelni, milyen véleményük van Romániáról.
– A közvélemény viszont azt tartja, minél magasabb beosztásban van valaki, annál nagyobb az ismeretsége, több a pénze, így több a lehetősége is, hogy megvédje magát. Ez mennyire igaz?
– A saját esetem bizonyítja, hogy kiváló védőügyvédek mellett sem volt hajlandó a bíróság tudomást venni a védelem által felsorakoztatott érvekről. Az első ügyem – amelyben ejtették a kémkedés és hazaárulás vádját, a tíztagú bűnszövetkezet morális támogatásáért ítéltek el – olyan kirakatper, amelyben egyetlen kézzelfogható bizonyíték sem létezik. A dossziéhoz ezer telefonbeszélgetést csatoltak, ebből húsz volt az enyém, de ezeknek a vád szempontjából nem volt jelentősége. A további 980 beszélgetés állítólag rólam szólt, ezek alapján ítéltek el.
– Belehallgathatott ezekbe?
– Az ezerből kétszázat sikerült meghallgatnom hiteles fordító társaságában, de a bíróság ezt 2012 őszén önhatalmúlag leállította. A meghallgatott beszélgetések felét rosszul fordították, tele hibákkal, ferdítésekkel, belemagyarázásokkal. A bíróság nem vette figyelembe a kifogásainkat. Harminc tanút javasoltam a védelmemben, egyet sem hallgattak meg. A védelem számára ellenőrizhetetlen mintegy 800 beszélgetésen kívül a bűnügyi dossziénak volt egy titkosított része is. Ez tartalmazta a SRI embereinek megfigyelési tevékenységét – lehallgatások otthon és különböző helyszíneken, filmezések, utcai követések –, az anyaghoz azonban nem juthattam hozzá, az iratcsomóban esetenként utalnak rá.
– Első bűnügyi dossziéjának tanúsága szerint ön nem korrupt, nem lopott, csak éppen államtitkokat szivárogtatott ki. A postaper vádjai is hasonló stílusban készültek?
– Azok talán még nevetségesebbek. A történet dióhéjban a következő: a Román Postának van egy bukaresti telke, amelyet tőkeapportként ajánl fel egy céggel kötendő gazdasági társuláshoz. A szerződést láttamozza közjegyző, nyilvántartásba veszi a cégbíróság. Valakik mégis kiderítik, hogy a szóban forgó telek nem a posta magántelke, hanem köztulajdon, tehát nem vihetné a társulásba. Közben nem veszik figyelembe, hogy az előző években a Román Posta több, a telekkel kapcsolatos pert is megnyert a Legfelsőbb Bíróságon, ami egyértelműen bizonyítja a tulajdonjogot. Miniszterségem alatt született meg az a kormányrendelet, amely pontot akart tenni a posta vergődésére a telekügyben: ebben kimondtuk, hogy az a bizonyos telek a posta magántulajdona. A DNA hatalommal való visszaélés vádjával indított eljárást ellenem és a volt igazságügyi miniszter, Tudor Chiuariu ellen. Az egykori pénzügyminisztert, Sebastian Vlădescut – már nem idézték be, mert ahhoz a szenátusnak kellett volna láttamoznia a bűnvádi eljárást, oda pedig a DNA ilyen „tákolmányt” nem mert küldeni. Egy közösen elfogadott kormányrendelet kapcsán példátlan módon kiemeltek két embert, és a vádlottak padjára ültették őket. A kormányrendelet ma is életben van, a telek pedig 2014-ben is a Román Posta ingatlanlistáján szerepel.
– Második peréről azt állította a román sajtó, hogy politikai leszámolás...
– Ez egyértelműen Tudor Chiuariu ellen irányult: miniszterként eljárást indított és felfüggesztette Doru Ţuluș egykori főügyészt. Miután Ţuluș megdicsőülve visszatért a Korrpcióellenes Ügyészség egyik főosztályára, másnap elindította a bűnvádi eljárást az igazságügyi miniszter ellen... Így lettem én is bűntárs.
– Ha ez valóban így történhetett, megalapozott gyanú hiányában miért hallgatták le korábban valamennyi munkatársa, ismerőse telefonját?
– Nézze, a román titkosszolgálat nem hasonló emberi logika szerint működik. A román kabinet magyar tagjai körében mindig is köztudott volt, hogy figyelnek, lehallgatnak, jelentéseket készítenek rólunk. Valószínű, hogy engem és munkatársaimat is épp úgy lehallgattak, mint a többi minisztert és államtitkárt: az adatokat tárolták „soha nem lehet tudni, mikor lesz rá szükség” alapon. A rendszer perverzitása ebben áll: adatokat gyűjtenek, dossziékat fabrikálnak, és amikor szükséges, előhalásszák.
– Úgy véli, hogy a többi elítélt politikus is ártatlan?
– Ezt nem állítom, azt viszont igen, hogy az ítéletek indoklásában bizarr megfogalmazások jelennek meg, amelyek azt sejtetik, hogy a román bíróságok szakmai és erkölcsi tartásával komoly bajok vannak. Egy év fogva tartás után nemrég szabadult Traian Decebal Remeș volt mezőgazdasági miniszter. Ítéletének indoklásában többek között ez áll: bár a rendőrség nem találta meg a lefoglalt paksamétában a Ioan Mureșan által adott 15 ezer eurónyi csúszópénzt, a vádlott azt valószínűleg megkapta más alkalommal. Ha tárgyi bizonyítékok nélkül, ilyen bírói végzéssel ma börtönre lehet ítélni embereket Romániában, akkor ott komolyan megkérdőjeleződik az igazságszolgáltatás szakmaisága. Ha ezt közéleti emberekkel elművelhetik, mennyivel kiszolgáltatottabb helyzetben vannak a kisemberek, akikről a sajtó, a közvélemény semmit nem tud.
– Adott egy korrupt bukaresti rendszer, amelyben önök magyarként eltűrték, hogy valamennyi lépésüket figyelik, bármikor lecsaphatnak bárkire. Mi késztet arra egy erdélyi magyar politikust, hogy miniszteri tárcát vállaljon a román kormányban?
– Azt nyilván tudtam, hogy megfigyelnek, de legszörnyűbb rémálmaimban sem gondoltam, hogy ez idáig fajulhat. Eszembe sem jutott volna soha, hogy miniszter legyek. RMDSZ-alelnökként, választási kampányok felelőseként hosszú éveken át oroszlánrészt vállaltam a szervezet napi munkájában. Ma is vallom, hogy tisztességgel és becsülettel álltam meg mindenhol a helyem, talán ezért is bíztak rám újabb és újabb feladatokat. Amikor Markó Béla 2005 karácsonya előtt felajánlotta a kommunikációs tárcát, nem hittem a fülemnek. Én erre nem készültem, nem is számítottam rá. Több napon keresztül rágódtam azon, hogy elvállaljam-e. Végül azért döntöttem mellette, mert politikai és szakmai kihívást láttam benne. Nyugodt lélekkel mentem Bukarestbe: nem azért voltam tisztességes, mert számítottam arra, hogy netán megfigyelnek, hanem mert ez az én életfelfogásom.
– Ön a kétezres évek derekán meg akarta reformálni az RMDSZ-t. Nem tart attól, hogy éppen ebbe bukott bele?
– Nem az RMDSZ-t akartam megreformálni, hanem a velem egykorú, fiatal nemzedéket próbáltam előtérbe hozni, bemutatni az erdélyi magyar közvéleménynek, hogy vagyunk, és lehet ránk számítani. Akik ezt félreértették, azok úgy érezhették, hogy mi hatalomra törünk. Interjúkötetében maga Markó Béla is elismerte, hogy egyesek arra figyelmeztették, a fiatalok a székére pályáznak. Ennek azonban semmi alapja nem volt, ezt már akkor tisztáztam a szövetség elnökével.
– Pedig abban az időszakban sokan önben látták az új RMDSZ-elnököt...
– Az RMDSZ-elnökségre való pályázás soha nem volt célom. Ettől függetlenül magyar és román körökben egyaránt voltak erre utalások: bizonyára akadtak olyanok, akik szívesen láttak volna ebben a tisztségben.
– Ha kiderülne, hogy RMDSZ-berkekből indult ön ellen ez a meghurcoltatás, mit tenne?
– Nem hiszem, hogy így lenne. Az RMDSZ-nek ez nem állt szándékában, de ad absurdum, ha valakinek meg is fordult volna a fejében, ehhez nem lett volna eszköze. Az RMDSZ-t mind a belügytől, mind az igazságügytől „tisztes távolságra” tartották. A történet mögött inkább az áll, hogy a román hatalom éppen ütni akart az RMDSZ-en. Akkor indult eljárás Markó Béla ellen, és meglehet, úgy gondolták, hogy egy kalap alatt a potenciális utódot is meghurcolják, eltávolítják a közéletből.
– Az ön esetében ez sikerült. Saját döntése volt a teljes visszavonulás?
– Igen, én döntöttem így: senki nem küldött el. 2007-ben az RMDSZ EP-listavezetőjeként kezdtem a kampányt, de visszaléptem, mert nem tudtam vállalni annak az ódiumát, hogy én legyek korruptként a célkeresztben. Harminchat évesen otthagytam a közéletet, tanácsadó céget működtetve lettem vállalkozó. Politikusként szerzett tapasztalataimnak is köszönhetően sikeres vállalkozást hoztam tető alá, több nemzetközi beruházás kötődik munkámhoz. Sokat dolgoztam együtt Pászkány Árpáddal: nemcsak üzlettársak, barátok is vagyunk. A késztetés azonban továbbra is megvan bennem, hogy visszatérjek a közéletbe. Talán majd egyszer...
– Családja hogyan viseli a hét év óta tartó bűnügyi eljárást?
– Nagyon nehezen. Nekem is az elviselhetetlenségig nehéz feldolgozni a történteket, kamaszkorú fiaimnak még nehezebb. El kell szenvedniük a megbélyegzést, a sanda tekinteteket. Ők már olvasnak újságot, néznek tévéhíradót, és tehetetlenek. Arról nem beszélve, hogy megtörténhet: évekre elveszítik az apjukat.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Székely népdalok (Székely Könyvtár)
Igen, a népdalok sóhajtásában évszázados örömök, bánatok, szerelmek, vágyak szabadulnak fel a maguk egyszerűségében. Felismerjük a népdal hangját, hiszen bennünk él, ereinkben kering, szívünkben lüktet. Magunkra lelhetünk benne, mert a népdal nem más, mint „a magyar lélek tükre”.
Sokan és sokáig énekelték őket, mindenkié voltak, s számtalan avatott kéz alatt csiszolódhattak tökéletes formákká, dallamokká az évszázadok alatt. És ebben rejlik tiszta erejüknek titka. Közösségi művészet, állapítják meg ma a szakértők, de tudjuk azt is, hogy annak idején az emberek önmaguknak, a maguk módján énekeltek, úgy „tanulták” a művészetet, hogy közben fogalmuk sem volt arról, hogy az tényleg művészet. Azóta megváltozott a világ, megváltoztak a körülmények, ma már a múlté az az életforma, amelyben létrejöttek. Ritkán énekelnek, ritkán énekelünk magunknak, pedig hűséges társunkká fogadva otthont teremthetnénk velük a lelkünkben. Ezekkel a gondolatokkal bocsátjuk útjára jelen gyűjteményünket, melybe közel száz, Székelyföldön és Bukovinában lejegyzett népdalt válogattunk. Azzal, hogy csak szövegeket közlünk, nem kérdőjelezzük meg a dallam és a szöveg egységét, hiszen tudjuk, hogy a dallamától elválasztott népdal csonka, de meggyőződésünk, hogy ebben az egységben a szöveg hordozza az eszmei tartalmat. Válogatásunkkal szeretnénk ráirányítani a figyelmet a szövegek szépségére, tartalmi gazdagságára s azokra a költői talentumokra, akik sallangtól mentes egyszerűséggel, hitelességgel emelik népdalainkat a legmagasabb művészi tökéletességre. Gondoljuk, a gyűjtemény egyetlen székely otthonból sem hiányozhat.
Mirk Szidónia Kata
A Székely Könyvtár eddig megjelent kötetei: 1. Székely népballadák 2. Mikes Kelemen: Törökországi levelek 3. Tamási Áron: Ábel a rengetegben 4. Bözödi György: Székely bánja 5 Kányádi Sándor: Válogatott versek 6. Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae 7. Benedek Elek: Székely népmesék 8. Tamási Áron: Ábel az országban 9. Zsögödi Nagy Imre: Följegyzések 10. Farkas Árpád: Válogatott versek 11. Hermányi Dienes József: Nagyenyedi Demokritus 12. Tomcsa Sándor: Válogatott írások 13. Tamási Áron: Ábel Amerikában 14. Balázs Ferenc: A rög alatt 15. Király László: Válogatott versek 16. Székely népdalok 17. Kővári László: Székelyhonról 18. Márton Áron: Válogatott írások és beszédek 19. Szabó Gyula: Válogatott novellák 20. Páll Lajos: Válogatott versek. A könyvek egységára 35 lej, megvásárolhatók vagy megrendelhetők a Székelyföld szerkesztőségében a következő címen: 530170 Csíkszereda, Tudor Vladimirescu u. 5., telefon: 0266 311 026, 0746 195 413.

Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Ady-emlékkiállítás: Csucsa Európa kulturális térképére került
Ady Endre és Octavian Goga barátsága, majd a két költő későbbi szembenállása hasonlít a magyar–román viszony alakulására, most azonban közös az emlékhelyük – jelentette ki Balog Zoltán, Magyarország Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője szombaton a Kolozs megyei Csucsán, ahol Ady Endre-emlékkiállítást nyitottak meg.
A tárlat a Boncza-kastélynak abban a melléképületében nyílt, amelyben Ady Endre feleségével, a verseiben Csinszkaként emlegetett Boncza Bertával élt. A tárcavezető kifejtette, amíg magyarok élnek a földön, addig Ady hivatkozási pont marad. Pilinszky Jánost idézte, aki szerint a legfontosabb magyar költő, akárcsak Baudelaire a franciáknál.
„Ennek a helynek az üzenete, hogy itt voltunk, itt vagyunk, itt leszünk” – hangsúlyozta Balog Zoltán, majd hozzáfűzte: reméli, hogy a tárlatnak otthont adó Octavian Goga Múzeum–Ady Endre háza gyakran felkeresett zarándokhelyévé válik a Budapest és Kolozsvár közt utazó magyarországi és erdélyi magyaroknak.
Aurel But, az Octavian Goga Múzeum igazgatója elmondta: korábban az Ady-kiállítás anyaga elsősorban etnográfiai volt, a most megnyitott tárlat azonban már dokumentarista jellegű. „A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum rendkívüli szakértelemmel állította össze a kiállítás anyagát” – dicsérte a múzeumigazgató a magyarországi intézmény munkáját.
Magdó János kolozsvári magyar főkonzul a tárlat létrejöttéről elmondta, az emlékkiállítás ötlete már másfél évvel ezelőtt megszületett, azonban kivitelezni nem volt egyszerű. Mint részletezte: előbb a helyi illetékesekkel kellett egyeztetniük, majd szakmai és anyagi segítséget is kellett szerezniük, és a munkának még nincs vége: a következőkben azon fognak dolgozni, hogy a múzeum szerepeljen úti célként az utazási irodák kínálatában, illetve beillesszék az iskolai kirándulások célállomásai közé is.
Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke úgy fogalmazott, korábban sosem volt pénz hasonló tárlatok megszervezésére, most azonban a megyei önkormányzat költségvetésében elkülönített összeg szerepel a múzeum udvarának rendbetételére. „A tárlattal Csucsa visszakerült Európa kulturális térképére” – hangoztatta az elöljáró.
E. Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója ugyanakkor arról számolt be, hogy a tárlat anyagát két munkatársa, Hegyi Katalin és Kemény Gyula állította össze. Hozzáfűzte: ha Érmindszenten, Ady Endre szülőfalujában is hasonló kiállítást rendezhetnek, elmondhatják, hogy fontos lépést tettek az emlékállítás megvalósításának útján.
A múzeum dísztermében tartott ünnepséget a nagyváradi Szigligeti Színház és az Ady Endre Gimnázium közös műsora, valamint a kolozsvári Tudor Jarda Népművészeti Főiskola előadása színesítette. Ezt követően az Ady-ház elé vonult a népes közönség, akiket külön busz szállított Kolozsvárról Csucsára.
Hegyi Katalin, a kiállítás kurátora ismertette az épület rövid történetét. Elmondta: a Boncza-kastélyt Boncza Miklós építette feleségének, Török Bertának, aki kilenc nappal azt követően, hogy világra hozta gyermekét – Ady későbbi kedvesét, Boncz Bertát – meghalt. Felesége halálát követően Boncza Miklós visszaköltözött Budapestre és bezárta a kastélyt, aztán 1914-ben, amikor Ady feleségül vette Csinszkát, a csucsai kastélyban éltek, az emlékkiállítás helyszínéül szolgáló fehér házban, amely 1968 óta Ady emlékháza.
A kastélyt és a hozzá tartozó birtokot az első világháború után Octavian Goga erdélyi román költő, későbbi miniszterelnök vásárolta meg, ma Goga-múzeum működik itt. Hegyi Katalin elmondta, a kiáltást két szobában rendezték be: az elsőben Ady és Boncza Berta kapcsolatát, a Boncza-kastélyt és a Boncza családot mutatják be, míg a második szobában látható képek az Ady házaspárt Csucsán meglátogató barátairól készültek.
A kiállítás tárgyai között olyan versek kéziratai is láthatóak, amelyeket Ady Csucsán írt. Az első teremben hangos kiállítás is fogadja a látogatókat, akik tíz-tíz magyar nyelven és román fordításban elhangzó Ady-verset hallgathatnak meg. A második teremben egy képernyőn az Adyról összegyűjtött valamennyi fényképet meg lehet tekinteni.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),

Hírsaláta
ERDÉLY ÖNRENDELKEZÉSÉÉRT. A kolozsvári Táblabíróság a napokban bejegyezte az erdélyi identitás megőrzéséért és az önrendelkezésért síkra szálló Demokratikus Erdély Ligát. A bíróság döntését a Liga vezető testülete háromnyelvű közleményben jelentette be.
Ebben leszögezték: nagyon régi hagyománya van Erdélyben az önrendelkezésnek és egymás kölcsönös elfogadásának. A Demokratikus Erdélyi Liga ennek felélesztését tekinti legfőbb feladatának. Célja ugyanakkor olyan megoldást találni, mely az együttműködésen, illetve az együttélésen alapul, és amely úgy támogatja az erdélyi kulturális és nemzeti identitások megőrzését, hogy ezzel senkit nem sért – áll a közleményben. Az aláírók: Tudor Duică elnök, Mircea Daian és Vincze Zoltán alelnök. (Főtér.ro)
VRANCEA NEM NYUGSZIK. Három földrengés rázta meg egymás után Vrancea térségét 12 óra leforgása alatt. A legelsőt vasárnap este 8 órakor mérték, a Richter-skála szerint 3,2-es fokozatú volt – számoltak be a hírtelevíziók. Vasárnap este 11 órakor újabb földrengés következett, ezúttal 2,7-es fokozatú. Végül hétfő reggel hat órakor ismét mozgott a föld a térségben, 3,3-as erővel. Ez utóbbi 129 km mélyről indult. (Ziare. com)
BAJNAK, KÁRNAK NINCS GAZDÁJA. Két hete már, hogy felbomlott az SZLSZ, Victor Ponta és Crin Antonescu változatlanul egymásra hárítják a szakadás okát. A közvélemény-kutatások szerint a lakosság 33,4 százaléka úgy gondolja, hogy a két politikus egyenlő mértékben felelős a szakadásért. Ha közelebbről is megvizsgáljuk a válaszokat, kiderül, a megkérdezettek 23,4 százaléka Crin Antonnescut hibáztatja, 17,1 százaléka pedig Victor Pontát, de 7,7 százalék véli úgy, hogy a felfordulásért Traian Băsescu elnök a felelős. (Adevărul) A TÖRVÉNY ELŐTT MINDEKI EGYENLŐ? Románia lakosságának mintegy fele tragédiaként éli meg, hogy Gică Popescu 114-szeres válogatott labdarúgónak az elkövetkező három évet rács mögött kell töltenie, s ezrek írták alá azt a petíciót, melyben a volt labdarúgócsillag közkegyelemben részesítését kérik az államelnöktől. Victor Ponta ismét azt mondta: magánemberként aláírja a petíciót, de közméltóságként nem foglalhat állást az ügyben. Az igazságügyi szakemberek ellenzik a Gică Popescu érdekében indított aláírásgyűjtést, mert annak a jelét látják benne, mintha némelyek a törvény fölött állnának. (Adevărul) AZ ÁFACSÖKKENTÉS A GAZDASÁG BŐVÜLÉSÉNEK FÜGGVÉNYE. Csak akkor térhet vissza Románia a 19 százalékos áfára, ha a tavalyihoz hasonló, három százalék feletti GDP-bővülést tud felmutatni az elkövetkező években is – nyilatkozta Victor Ponta miniszterelnök annak kapcsán, hogy a kormányprogramban a jelenlegi 24 százalékos általános forgalmi adó öt százalékponttal történő csökkentése szerepel. A kormányfő inkább a célzott áfacsökkentést szorgalmazná, s a közeljövőben nem is annyira a hús- és húskészítmények áfáját csökkentené, hanem a zöldségekét és gyümölcsökét, mert ebben az ágazatban is hatalmas az adócsalás. (Mediafax)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A neptuni sugárút fényei
Ismét kormányon az RMDSZ. Amint azt már leírták előttem, feltűnő volt, mennyire igyekezett minden felszólaló a döntő tárgyalást megelőző SZKT-n, hogy véletlenül se riassza el a „kérőt”, mennyire kerülték a testület tagjai az erdélyi magyarság távlati fennmaradása szempontjából elengedhetetlen területi autonómiának még csak a felvetését is. Az RMDSZ újbóli kormányzati szerepvállalásának témára rárepült a román sajtó is, a világhálón gúnyos karikatúrák tömkelege kering, mely az RMDSZ-t illetve Kelemen Hunort villázza e politikai lépésért.
Egy szempontból, ha tárgyszerűek akarunk maradni, megvédhetjük az RMDSZ-t. A román politikum és sajtó nagy része elvárná a Szövetségtől, hogy úgy viselkedjen, mint egy ideológia-kötött román párt, azaz az Európai Néppárt tagjaként ne paktáljon a kommunista utódszervezetekkel. Ez az elvárás, bár első látásra jogosnak tűnik, több szempontból is teljességgel illegitim.
Elsősorban azért, mert a Nemzeti Parasztpárt letűntével nem maradt akárha jóindulattal is, de hitelesnek mondható antikommunista erő a bukaresti politikai porondon, minden politikai aktor örököse valamilyen fokon a múlt rendszernek.
Másrészt az RMDSZ feladata nem az, hogy betagozódjon a román politikai rendszerbe és ideológiaelkötelezett versenypártként viselkedjen. A szervezet létrejöttének értelme az volt, hogy az erdélyi magyarság fennmaradásáért és gyarapodásáért küzdjön minden alkotmányos eszközzel. Amibe beleértendő a társadalomszervezés a lehető legmagasabb fokon, optimális esetben az „állam az államban”-modell szerint, hiszen egy nemzeti közösség fennmaradásának első számú garanciája, ha az anyagi- és humánreprodukció mellett, a kulturális-erkölcsi önreprodukció folyamatait is az adott közösség tagjai ellenőrzik. Aligha tudunk az önazonosságához ragaszkodó, nemzethű, magyarul gondolkodó nemzedékeket felnevelni addig, amíg Bukarestben határoznak arról, hogy mi tanítható a magyar iskolákban.
Egy nemzeti közösség sikeressége pedig nagymértékben azon múlik, hogy ki tud e alakítani olyan mechanizmusokat, melyek az adott közösség minél elkötelezettebb, minél felkészültebb s a szóban forgó kollektívum kulturális-történelmi örökségét minél inkább magáénak érző elitet juttatja a döntő pozíciókba. (Az erdélyi magyarság ebben a tekintetben igen rossz helyzetben van, a szavazatok nagy részét magáénak tudó mamutszervezet vezető elitjében a karrieristák és a román hatalom mozgatottjai dúsultak fel 1995-től errefelé.)
Ebből világosan következik, hogy a magyarság irányában totálisan empátianélküli román elit, mely képes lenne az elnyomottól az elnyomó irányában érvényesülő, belső meggyőződésen alapuló lojalitást elvárni, közösségünk szisztematikus megrablása, kifosztása, megalázása, hátrányos helyzetbe kényszerítése után, egyszerűen figyelmen kívül hagyja a realitást, amikor egyfajta politikai táborhűséget vár el az RMDSZ-től, és elvtelenséggel vádolja azt, azért, mert mindkét politikai tömb irányában rendelkezik kapcsolódási pontokkal. Más lenne a helyzet, ha a román politikában lenne egy olyan megoszlás, mint 1990 és 1996 között, amikor a szerepek egyértelműek voltak, annak dacára, hogy a magyarság sorsrendezésének kérdésében irányában egyik politikai tömb sem volt valódi partner. De legalább lehetett tudni, hogy kik a múlt örökösei, a felvállalhatatlanok, a tényleges rendszerváltás akadályozói, s kik azok, akik ha a nemzeti kérdésben nem is, de legalább a demokratikus játékszabályok megteremtésében partnerek.
A fő probléma tehát nem az, hogy az RMDSZ elárulná a következetes, antikommunista konzervatív oldalt, mert ilyen oldal egyszerűen nincs. A probléma az, hogy a Markó Béla által a kormányzati szerepvállalásról első ízben döntő 1996. november 28-i, Bukarestben megtartott SZKT ülésen emlegetett libának az árát az RMDSZ szisztematikusan nem kéri meg. Túlzás nélkül leszögezhető, hogy kifejezetten rátukmálja a vásári állatot a vevőre, mert az az érdeke, hogy a liba elkeljen, bármi áron, mert akkora a részesedése a puszta vásár megkötéséből. Magyarán a lényeg a klientúra pozícióba juttatása, mint általában a zsákmányorientált versenypártok esetében, melyek a programot csak szükséges rossznak tartják. A programban rögzített elvi sarokpontok nélkülözhetetlenek választók mobilizálásában, de e pártok egy percig sem gondolják komolyan azok képviseletét és megvalósítását. (A legcinikusabban erről a kérdésről Torgyán József beszélt egy rádióinterjúban, amikor szembesítették a kilencvenes évek közepén, az MSZP-s győzelem után a választások előtti nyilatkozataival. Válaszának lényegét úgy lehetne összefoglalni, hogy az még a választások előtt volt és minden pártelnök mond olyan dolgokat a kampányban, melyet maga sem gondol komolyan.)
Most azt halljuk a kormányzati szerepvállalás indoklásaként, hogy csökken a magyarellenesség, ha az RMDSZ kormányon van (ami egyáltalán nem evidencia, és egyébként, ha igaz is lenne, indoknak kevés, nem mellesleg az államelnöknek épp az RMDSZ kormányzati szerepvállalásáról felröppenő hírek adtak ürügyet egy újabb magyarellenes fröcsögésre, melyet egyébként karteziánus alapon ízekre lehetne szedni, mint a magyarellenes felszólalások zömét), hogy ragaszkodni fognak az Észak-erdélyi autópálya megépítéséhez, ami ugye nem par excellence magyar érdek, a kifejezetten nemzeti jellegű jogsérelmek ügyében sokkal visszafogottabb a magát szövetségnek nevező magyar párt. Azzal a retorikával egyébként, hogy azért megyünk kormányra, mert akkor csökken a román közéletben a magyarellenes uszítás, bármilyen abszurd szövetséget indokolni lehet, akár legyen szó akár Vadim Tudorról, Gheorghe Funarról vagy a tőlük nem sokban különböző Dorin Florearól. Nincs az az elvetemült, magyarellenes, uszító politika, amit ne lehetne legitimálni ezzel a logikával, s ne lehetne azzal példálózni, amivel az RMDSZ a kilencvenes évek elején már előjött, tételesen, hogy az RMDSZ politika legfőbb sikere, hogy mi minden nem történt meg, annak köszönhetően, hogy a szervezet képviselői ott ültek a parlamentben.
Előkerült a sufniból a kisebbségi törvénytervezetnek nevezett jogi rettenet is, ami egyik oldalról az RMDSZ önbebetonozását szolgálja az erdélyi magyarság politikai érdekképviseletének szintjén, másik oldalról pedig a kulturális autonómia szólamszintű említésével lehetőséget ad ismét egy botrányos szemfényvesztésre. Amikor ugyanis a kisebbségi törvény elfogadása napirenden volt a kétezres évek közepén, a jogi dokumentumokban elmélyedni nemigen hajlamos különböző nemzetiségű politikusok – köztük a magyar nemzeti oldal képviselői is – átvették az RMDSZ retorikáját, azt állítva, törvénytervezet elfogadása esetén biztosítaná az erdélyi magyarság kulturális autonómiáját, holott a törvénytervezet a lényeget, a kulturális autonómiatanács közjogi jogosítványokkal való felruházását kitolja a beláthatatlan jövőbe. Magyarán nem teremtene tényleges autonómiát, hanem csak látszatautonómiát.
Toró T. Tibor józan javaslata, miszerint az autonómia legyen a kormányzati szerepvállalás ára, süket fülekre talált. Folytatódik tehát a neptuni logikára alapozott politika: a magyar szervezet továbbra is legitimálja a hivatalos román kurzust sorsunk rendezését érdemben nem érintő apró-cseprő engedmények fejében. E politika „eredményességét” jelzi, hogy két évtized alatt kb. 400.000 lélekkel lettünk kevesebben, ami közösség kb. egy negyedét jelenti. Békeidőben ez példátlan veszteség.
De mindez nem számít: fő, hogy ismét lehet a bukaresti zavarosban halászni, a bársonyszékeket megkaparintani s a klientúrát jóllakatni.
Az RMDSZ vezetésének sugárútja neptuni fényárban úszik ismét.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Ott sem volt, mégis büntetik Vetró Andrást (Bírságolják a Marosvásárhelyi felvonulókat)
Tegnap nagy meglepetésére ajánlott levelet kézbesített a posta Vetró András kézdivásárhelyi szobrász, rajztanár nevére.
A Maros Megyei Csendőr-felügyelőség fejlécét viselő és egyik őrmestere által március 14-én kitöltött büntető jegyzőkönyvben az áll, hogy az újraközölt 1991/60-as törvény 26. cikkelyének e betűje alapján 3000 lejes pénzbüntetést kell kifizetnie. A jegyzőkönyvben még az olvasható, hogy Vetró András „március 10-én 19.30 órakor Marosvásárhelyen, miközben menetelésen vett részt, erőszakos cselekedetek elkövetésére buzdított, tüntető magatartást tanúsított, veszélyeztette a közrendet, provokatív magatartása abban is megnyilvánult, hogy egy hüvelyéből kivont karddal hadonászott, és a környezetében lévő tüntetőket bujtogatta”. A jegyzőkönyv alján, a megjegyzéseknél még az olvasható, hogy a megbüntetett nem volt jelen a jegyzőkönyv kitöltésekor, a pénzbírságot a videofelvételek alapján állapították meg. Igen ám, de Vetró András egy időben két helyen nem lehetett, március 10-én nem volt Marosvásárhelyen, a Nagy Mózes Elméleti Líceumban tanított 14 óráig, majd hazament, és azóta is ágyban fekvő beteg. Tegnap elmondta: amikor felbontotta a borítékot, előbb nevetségesnek tartotta annak tartalmát, hiszen összetévesztették egy másik hagyományőrzővel, de később rájött, hogy fele sem tréfa, hisz tőle akarják behajtani a pénzbüntetést. Azt is elmesélte, hogy hasonló eset már előfordult vele pár évvel ezelőtt, amikor egy tévéadásban került Corneliu Vadim Tudor feketelistájára, aki azt állította róla név szerint, hogy Vetró a székely hadsereg aktív parancsnoka. A román nacionalisták nem tudják lenyelni, hogy egy hagyományőrző egyesület, a 15. Székely Határőr Gyalogezred vezetője – hangsúlyozta –, pedig ők nem tesznek egyebet, csak tisztelik hagyományainkat, és méltóságteljesen próbálnak minden megemlékező rendezvényen jelen lenni, díszőrséget állni ünnepeinken és felvonulni március 15-én. Azt is elmondta, hogy idén betegsége miatt nem tudott felvonulni szombaton a Gábor Áron téren sem. Alattomos támadásnak tartja a csendőrség eljárását, és azon is csodálkozik, hogy a csendőrségnek honnan voltak meg a pontos személyi adatai. Vetró azt is közölte, hogy ma felkeresi a városi rendőrfőnököt és a főügyészt, hisz most furcsa módon neki kell bizonyítania, hogy március 10-én nem volt Marosvásárhelyen. Ugyancsak tegnap a székely szabadság napján jelen levő Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi szervezetének hat tagja összesen 12 000 lejes pénzbírságról szóló büntető jegyzőkönyvet kapott. Őket is a csendőrség által készített videofelvételek alapján azonosították. Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Szélsőségesek
Amikor a román hatóságok úgy döntöttek március tizenötödike után, hogy kiutasítanak az országból négy radikális magyarországi személyt, akik úgymond Románia nemzetbiztonságát és területi épségét veszélyeztetik, nem gondoltak arra, hogy ezzel a túlméretezett lépésükkel beavatkoznak a választási kampányba, a magyar szélsőjobbot erősítik, még akkor is, ha az érintett két jobbikos képviselő, a magyar gárda és a rongyos gárda tagjai aligha jelentenek valamit a magyar politikában.
Így viszont valóságos hősökké váltak, Romániában is, Magyarországon is nem várt ingyen reklámhoz jutottak, ami égi mannának számíthat számukra.
Persze, a politikában nem egyedüli eset ez, a más szemében megtalált szálka gerendává minősítése igencsak bejön, gondoskodnak róla nemcsak a hordószónokok, pártagitátorok és bizonyos sajtóorgánumok zugzsurnalisztái, még akkor is, ha minden csoda csak három napig tart, ahogy a március tizenötödike utáni bukaresti primitív hisztériázás sem tartott tovább.
Nem tarthatott, hiszen látva a józanabb hangokat, ez utóbbiakat volt nehezebb megállítani, azokét a megszólalókét, akiket Erdélyből kérdeztek a fővárosi moderátorok.
És főleg azért, mert a témát, amely így is kibújt a zsákból, a hazai szélső-nacionalistákkal, idegengyűlölőkkel, magyarfalókkal, újfasisztákkal, xenofóbokkal kellett volna folytatni, ami pedig, ugye, kellemetlen lett volna.
A tévékben meg kellett volna mutatni azt is például, miként randalíroztak Kolozsváron márciusi ünnepünkön az ellentüntető romániai új-jobbikosok, miket kiabáltak be a bukaresti új-rongyosfarmerű Dinamo-szurkolók az egyetemisták meccsén, s miként viselkedtek ugyanezekben a napokban bukaresti tüntetéseken bizonyos izgága zsebpártvezérek.
Az sem semmi, hogy a múlt hét végén Funar úr bejelentette: a Nagy Románia Párt új EP-jelöltje Ilie Năstase úr lesz, az egykori legendás sportolóra vár az a szerep, hogy a Nagy-Románia Párt választási zászlóvivője legyen, mivel jó patrióta, jó román.
Aki el is fogadta az ajánlatot, de csak azért, hogy elmenjen egyszer Brüsszelbe, hogy valami szépet mondjon hazájáról, ne úgy beszéljen róla az európai törvényhozásban, mint Ladislau Tőkés, s ha ezt megtette, vissza is fog vonulni a politikából.
Ami pedig Kolozsvár egykori fura urát illeti, aki e javaslatot tette, s aki nemrég úgymond elrabolta a Nagy-Románia Pártot Corneliu Vadim Tudortól, a levitézlett vezér a következő címmel írt cikket róla saját újságocskájában: „Gheorghe Funar, a veszett magyar kolozsvári cigány”.
Elnézést a fenti szavakért, csak idéztük azokat.
Hát, ennyit a szélsőségesekről.
Kilin Sándor
Nyugati Jelen (Arad),

Ponta: Romániában nincs szélsőséges párt
Romániában nincs szélsőséges párt – dicsekedett a közelmúltban Victor Ponta miniszterelnök a Zsidó Világkongresszus Bukarestben tartózkodó küldöttségének, de arról már hallgatott, hogy szélsőségesek azért vannak.
Például az ő pártjában is. Hogy mást ne említsünk, csak Bogdan Diaconut, aki az egyik legszélsőségesebb magyarellenes politikus. De ha kisebbségi kérdésről esik szó, szívesen hívják a kamerák elé Vadim Tudort vagy Gheorghe Funart.
Különben a Szociáldemokrata Párt – hasonlóan az összes többi román párthoz – kettős játékot játszik. Miközben kifelé igyekszik európainak mutatkozni, alakulatként olyan politikusokat is futtat, akiknek a magyarellenesség a fő „szakterületük”.
Erdély.ma,

C. V. Tudor indulhat az EP-választáson
Helyt adott szerdán a Bukaresti Táblabíróság Corneliu Vadim Tudor óvásának és úgy döntött, hogy a Nagy-Románia Párt (PRM) volt elnöke indulhat a május 25-i európai parlamenti választáson.
Az ítélet jogerős. A központi választási iroda (BEC) korábban elutasította a nacionalista és magyarellenes alakulatnak az EP-megmérettetésre benyújtott jelöltlistáit, miután a párt nevében két külön listát is iktattak.
Az egyiket Gheorghe Funar, Kolozsvár expolgármestere nyújtotta be, a másikat C. V. Tudor, a PRM volt elnöke és jelenlegi EP-képviselője; a két szélsőséges politikus hónapok óta vitázik, hogy melyikük képviseli törvényesen a bukaresti parlamentből 2008-ban kiesett pártot.
Vadim Tudor esetében a BEC arra hivatkozott, hogy az általa beterjesztett lista nem teljesítette az elfogadáshoz szükséges valamennyi feltételt. Krónika (Kolozsvár)

Szolgálnak és védnek, de nem minket
Sok víz le fog még folyni az Olton, amíg én képes leszek megérteni, hogy egyesekben miért nem képes a becsület egyetlen szikrája sem megvillanni.
Azok közé tartozom, aki vallják: Hargita megye rendőrparancsnokának a március 15-ei rettenetes tragédiát követően, ami két beosztottjának és egy ártatlan járókelőnek oltotta ki az életét, le kellett volna mondania. De továbbmennék. Radu Sandu Moldovannak nem feltétlenül emiatt a baleset miatt kellett volna lemondania. Radu Sandu Moldovannak azért kellett volna már rég távoznia, mert egyszerűen alkalmatlan a feladatára, s ez már több alkalommal is bebizonyosodott.
Hargita megyében siralmas a közbiztonság és a közlekedésbiztonság. A vezetési morál az egyik legagresszívebb az országban, talán csak a szomszédos Kovászna megyében rosszabb a helyzet. Ezt a kijelentésemet nem statisztikára, hanem személyes benyomásaimra alapozom: hányszor akarnak leszorítani az útról az agresszív előzésekbe bonyolódott székely atyafiak, hány alkalommal kerülök halálközeli helyzetbe mondjuk egy Csíkszereda és Marosvásárhely közötti utamon. Egy alkalommal megkíséreltem megszámolni: a Tudor lakótelepi szerkesztőségi székhely és a Kőrösi Csoma Sándor utcában található néhányszáz méteres útszakaszon közlekedve hány szabálysértéssel találkozok. Tíz után abbahagytam: elsőbbséget nem adó autós a körforgalomban, jelzés elmulasztása a körforgalomból való kihajtásnál, a körforgalomban való megállás, a buszmegállóban való parkolás, a gyalogátjárónál a gyalogosoknak járó elsőbbség megadásának elmulasztása... Ez mind röpke két-három perc alatt történik Csíkszereda közútjain, minden nap, minden órában, s ezért leginkább a rend őrei, azaz a rendőrök a felelősek, akik az évek folyamán mulasztásaik sorozatával „elérték” a jelenlegi állapotokat, ahol már gyakorlatilag a szabálytalanság a norma, a szabályok betartása kirívó. De ugyanez a helyzet a közbiztonsággal, s erre a kérdésre most azért nem térek ki részletesen, mert ezt egy előző írásomban, ugyanebben a rovatban már megtettem, felsorolva néhány nagy port felkavart, azóta is megoldatlan ügyet: a Madezit-rablás, a Merkúrban történt fegyveres rablás, az eltűnt Andreea esete, egy udvarhelyi borzalmas nemi erőszak, az agyagfalvi Sala-gyilkosság, egy évtizede felderítetlen, sokkoló tinédzsergyilkosság Gyergyóban. De hogy ne csak ezekkel példálózzak: a lakóhelyemmel majdnem szomszédos vegyesüzletet az elmúlt két évben kétszer rabolták ki, a tettes mindkét esetben ismeretlen.
A közlekedésbiztonság, illetve a közbiztonság betartására és betartatására teljesen alkalmatlan rendőrség vezetője a helyi közösség legitim képviselőjének távozásra felszólító üzenetére arrogánsan reagált: néhány nap elteltével egy névtelen közleményben, gyakorlatilag ismeretlen testületek köpenye mögé bújva tulajdonképpen politikai cselszövéssel vádolta Csíkszereda polgármesterét. Ez számomra két dolgot tett világossá: a rendőrkapitány magából indult ki, amikor a polgármester akcióját politikai tulajdonságokkal akarta felruházni, mert feltehetően saját pozícióját politikainak tekinti. S ez itt a második probléma, ami a rendőrkapitány távozását, mint lehetőséget sem engedi felmerülni. Hisz ha Hargita megye rendőrkapitányának lenni politikai pozíció, akkor már érthető, hogy a rendőrség miért nem a közbiztonság és a közlekedésbiztonság javításával van ezen a vidéken elfoglalva. Minden jel arra mutat, hogy a Hargita megyei rendőrség ma is ugyanúgy Bukarest kinyújtott, fegyveres keze Székelyföldön, mint a megyei milícia volt 1989 előtt. Nem hiába tekintenek áldozatként ma is az egyenruhások azon volt milicistákra, akiket a népharag pusztított el 1989 decemberében. Jól véssük hát észbe, ha rendőrt látunk 2014-ben ma Székelyföldön, kiket szolgál és véd. Mert úgy érzem, hogy székelyföldi, magyar nemzetiségű, átlagos állampolgárként én nem tartozom közéjük.
Rédai Attila. Székelyhon.ro

Levéltárak dokumentumai
2014-ben az Eikon kiadó gondozásában jelent meg Erdély XX. századi történelmével kapcsolatos könyv „Problema transilvană. Disputa teritorială româno-maghiară şi U.R.S.S. 1940-1946. Documente din arhivele ruseşti” címmel, mely román változata a 2000-ben kiadott orosz nyelvű kiadásnak.
Az utóbbi idők egyik érdekes román nyelvű kiadója az Eikon. Talán ennek is köszönheti azt a nem lebecsülendő, figyelmet, érdeklődést, amit kiadványaival fel tud kelteni.
Legújabb kínálata is érdeklődésre számíthat. Már címe is bizonyos gondolkodást vallók számára nagyon vonzó, aminek következtében a könyv bemutatása alkalmával az Egyetemi Könyvtár- Muşlea terme történész- akadémikusokkal, valamint a téma iránt érdeklődőkkel telt meg.
Az orosz kiadás könyv szerzői: T.V. Volokitina, Tatiana Andreevna Pokivailova, valamint Tofik MUSLimovici Islamov. Az utóbbi két kutató a modern történetírás legismertebb orosz szakértői közé tartozik. A könyvet orosz nyelven adták ki. Ezt fordították le román nyelvre: Angela Albu, Marta Beurean, Aliona Bivolaru, Mihaela Lovin, Cristina Silaghi.
A könyvben 127 dokumentumot közölnek a kérdéssel kapcsolatban, kronológiai sorrendben. Ezeket a dokumentumokat az orosz levéltárakban találhatjuk meg, melyeket az utóbbi tíz évben hoztak nyilvánosságra. Az 560 oldalas könyvben, magas rangban levő szovjet, román magyar vezetők a témával kapcsolatban levő eszmeváltásai olvashatók. Táviratok, különböző országok magas rangú diplomatáinak jelentései, Sztálin és Molotov közötti eszmeváltások olvashatók, melyek az orosz levéltárakban kaphatók. Az Erdélyben élő kisebbségek helyzetével is foglalkoznak. A levéltári feldolgozás minden tudományos követelménynek megfelel. Többször hangsúlyozták, a könyvben közölt dokumentumok megegyeznek az eredetiekkel. Pontosan meg lehet tudni, hol őrzik az eredetit, és milyen számú, milyen típusú a dokumentum.
A könyv bemutatása
Dumitru Protase akadémikus szerint a könyv megjelentetése nagy erőfeszítést igényelt. Minden Erdélyben élő számára érdekes a könyv, mert történelmi tényeket közöl. Az akkori idők olyan vezetőiről alkothatunk képet, (a teljesség igénye nélkül) mint Adolf Hitler, Benito Mussolini Iosif Visszarionovics Sztálin, Horthy Miklós, Csáki István, Iuliu Maniu, vagy Gafencu Grigore, Petru Groza, Brăteanu Dinu.
A könyv a második világháború alatti és utáni, 1940-1946 közötti viszonyokat mutatja be, bőven szemlézve dokumentációval, az akkori idők diplomáciájára reflektálva. A történelemből átvehetjük mindazt, ami pozitív. Ezekből tanulságokat is levonhatunk. Rendkívül érdekesnek tartja azokat a vonatkozásokat, amelyekből kiderül, hogyan gondolkodott Sztálin, amikor munkatársainak tanácsot adott, vagy a magyarországi és romániai diplomatáknak. Megismerhető V.M. Molotov magatartása Erdéllyel kapcsolatban. Olvasható Horthy Miklósnak Sztálinhoz írott levele, melyben azt írja, hogy a magyar és az orosz nép között hasonlóság van.
Megismerhetjük a magyar és román vezetők gondolkodását is. Kossuth Lajos szerint a magyarok és románok között harmónia kell, legyen. Emanoil Gojdu szerint a románok és magyarok örök szövetségbe kell, éljenek.
Nicolae Edroiu akadémikus, a „George Bariţiu” Történelmi Intézet igazgatója hivatkozik az egyik politikusnak 1938. otóber 1-jén elmondott beszédére, miszerint a románok nem tudtak propagandát „csinálni”. Ennek következménye, a nyugati szomszédoknak mindig sikerült megelőzniük a románokat.
A könyvben 1940-1946 közötti időszakról kaphatunk egy sajátosan érdekes képet, beleértve a Párizsi békeszerződésre (1947) való fokuszálást is. Ugyanakkor feltárta a diplomáciai szövegek fordításának a nehézségeit.
A könyvben levő Bevezetés című fejezet előbb orosz nyelven jelent meg, 2000-ben. Felvetődhet a kérdés, mennyire aktuális a téma az orosz környezetben.
Dr. Gelu Neamţu egyetemi tanár a könyv szerkesztésének technikai vonatkozásairól beszélt. Az eredeti szövegeket fénymásolták, és azok alapján fordították. Visszaemlékezett arra, hogy amikor az Amerikai Egyesült Államokban kutatómunkát fejtett ki, nem lehetett a dokumentumokat fénymásolni, csak a levéltárakban elolvasni.
1989 után a szovjet rendszer összeomlott, kinyíltak a levéltárak a kutatók számára. Most egy újabb hideg háborús állapot fog bekövetkezni, ami nehézséget jelent a külföldi kutatók számára, hogy az Oroszországi Föderáció Levéltáraiban kutatómunkát végezzenek. Felveti a kérdést, a magyar történészek hogyan fogadják ezt a könyvet? Mennyire időszerű a könyv?
Mint történész azt mondja, miként lehet az idegen területet elfoglalni. Mindaz, ami megtörtént 1938-ben, 1940-ben, ma 2014-ben a Krím félszigeten. Ennek meg van a receptje: legyen egy hangos etnikai kisebbség, mely protektorátust kér az érdekelt országtól. Ez bizonytalansági állapotot teremt. Ez módosíthatja a határokat. A nemzetközi közösség pedig a „szemet huny” a béke kedvéért. Érdekesnek tartja dr. Petru Groza-val kapcsolatos dokumentumokat.
Következtetése: a történelemnek jó és rossz tanulságai vannak, egyesek ismétlődnek.
Dr. Diana Tetean szerint a dokumentumok nagy része első ízben lát napvilágot. Vannak olyan dokumentumok, melyeket eddig nem közöltek sehol.
A könyv szerkesztője Onufrie Vinţeler, a Megjegyzések című fejezetben hivatkozik az 1940-ben elhangzott mondatra, amikor Budapest közli, Olaszország támogatja Magyarországnak a területi követelését. 1940. augusztus 31-én V.M. Molotovval való beszélgetést is felidézik. Olyan dokumentumokat közölnek, melyek 1940-1946 közötti eseményeket tükröznek.
Szerintem érdemes elolvasni Horthy Miklósnak Sztálinhoz írott szívszorító tartalmú levelét, amelyet 1944 szeptemberében írt. Moszkvában a fegyverszünettel kapcsolatos tárgyalásra érkező magyar küldöttség adta át 1944. október elsején. (298-300 oldal).
A könyv idézi I. Z. Susaikov vezérezredes naplójából Susaikov vezérezredesnek, 1947. május 7.-én, dr. Petru Groza-val történő beszélgetését. Dr. Petru Groza beszámolt a budapesti látogatásának eredményeiről, Tildy Zoltán köztársasági elnök nyilatkozatáról (521-526).
Az Erdélyben élő embernek illik ismerni múltjának valódi történelmét. Ezért érdemes kritikus szempontból elolvasni ezt a könyvet.
Csomafáy Ferenc. erdon.ro

Rendszerváltók melankóliája
„Mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra?” MARKÓ BÉLA írása Lengyel László A szabadság melankóliája című kötetéről.
Mi tagadás, meggyötört Lengyel László ,,fejlődésregényként” is olvasható könyve, amely a rendszerváltásba torkolló nyolcvanas éveket világítja át elsősorban, de egyúttal az előzményekre és a következményekre is bőven kitér. (A szabadság melankóliája. Kossuth Kiadó, 2014.) Nem imponáló jegyzetanyaga, nem rendkívüli dokumentáltsága miatt kínlódtam meg vele, hiszen nagy elégtételemre, a közgazdasági szakirodalmat kivéve, természetesen ugyanabból a virtuális könyvtárból idéz egy-egy fontos szerzőt, ahová én is jártam valaha. Viszont rég zúdult rám egyszerre ennyi kérdés, ennyi dilemma és ennyi érzelem is ugyanakkor. Rég éreztem úgy egy ilyen kor- és kórtörténet olvastán, hogy újabb meg újabb hasonló könyvek megírását kéri számon mindannyiunktól, tőlem is tulajdonképpen: ,,Kérdezem magamtól: ilyen-e a történelem mértéke magyarként Kolozsváron és Kisbaconban, Kassán és Párkányban, Szabadkán és Abdán? Mi történt volna velem, ha anyám nem jön ki 1947-ben Pestre apámhoz?” (11. l.) Igen, mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra? Legalább a saját kérdéseinket meg kellene végre fogalmaznunk: ,,És vajon hogyan hangzik az erdélyi román, magyar, szász, zsidó nemzetiség, az erdélyi magyar önazonosság története 1955-től napjainkig? ’’(12. l.)
De miért gyötörne ez éppen engem? Engem is? Hát mert kétségtelenül egy nemzedék felkészülésének, helykeresésének, helytállásának, kivételes felemelkedésének, majd mostanában körvonalazódó „bukásának” a krónikája ez. Az én nemzedékemről van szó. Majdnem egyidősek vagyunk Lengyel Lászlóval, ő egy szűk esztendővel öregebb, mint én. Az ötvenes évek elején születettek generációja ez, akik már szinte felnőtt fejjel, a kamaszkorból kilépve néztünk körül 1968-ban. Akkor már megtapasztaltuk a nyitás lehetőségét legalább az irodalomban, zenében, a beat-korszak, a ,,flower power” még Románián is végigsöpört, az Üvöltés generációjának kisöccsei vagyunk mi. A miniszoknya, a trapéznadrág, a hosszú haj nemzedéke ez, az elektromos gitár volt az ideológiánk, és a hatalom nem tudott mit kezdeni vele. Aztán jött a csehszlovákiai bevonulás, illetve Ceauşescu esetében a be nem vonulás, és itt is, ott is minden megváltozott. Nem tehetek róla, végigfut a hátamon a hideg, akárcsak Lengyel Lászlónak, legalábbis ezt a borzongást érzem tárgyilagosnak szánt mondataiban is, hogy honnan jöttünk, és hova jutottunk. Vagyis az én esetemben még bonyolultabb a kérdés: nem ugyanonnan jöttünk, mégis ugyanoda jutottunk. Hogy van ez? Komor kép a romániai diktatúráról, le merném-e írni én is, kérdem magamtól, miközben egyetértek vele: „Erdélynek ekkor vége lett (...). Győzött a nemzetállam és a többségi nemzet. Ami ezután következik, az a romániai magyar kisebbség sorsa. Eddig nemzet volt egy sajátos nemzetközi keverékben. Mostantól nemzeti kisebbség, töredék.”(14. l.) Mint ahogy, sajnos, egyet kell értenem a napjaink magyar külpolitikájáról szóló sommás, keserű ítélettel is. ,,És a budapesti politika most követi el a harmadik történelmi »több mint bűn, hibát«: megismétli az 1918 előtti, a két világháború közötti felelőtlen politikát, amely Erdély elvesztéséhez és a romániai magyarok kiszolgáltatottságához vezetett.” (17. l.) Legfennebb annyiban árnyalnám ezt a képet, hogy mégsem lehet a különböző korszakokat egybemosni, mert a Lengyel László által felelőtlennek nevezett politika ma szerintem többnyire közönyt takar, stratégiaváltást, hiszen a mai nemzetmentő demagógia éppen hogy a kishitűségből ered: mindegy mit teszünk, úgysem lehet már a határon túli magyarokat a szülőföldjükön megtartani, akkor pedig legalább használjuk fel őket politikai célokra, például szavazatszerzésre.
Mostanában megszaporodtak az Erdély-könyvek a szépprózában is, de esszében vagy tanulmányban ugyancsak. Kántor Lajos, György Péter, Tompa Andrea, Vida Gábor: hogy csak az elmúlt egy-két esztendő visszhangos megjelenéseit említsem. Igaz, témájában A szabadság melankóliája nem Erdély-könyv, bár Lengyel László Erdéllyel indít, és nagyjából Erdéllyel fejezi be, kisbaconi és kolozsvári gyökereire, Benedek Elekre, Szentimrei Jenőre többször hivatkozik. Mégsem Erdélyt írja most, nem is Magyarországot, hanem az én értelmezésemben, ismétlem, a generációmat, generációnkat. Persze, a magyarországi közéletben ma látszólag szinte minden Erdélyről szól és a Felvidékről, Délvidékről, Kárpátaljáról, hiszen a riasztó házmester-nacionalizmus éppúgy Trianontól eredeztethető, éppúgy a máig feldolgozatlan veszteségből származik, az újra meg újra elkapart sebekből, mint a másik oldalon a nemzeti identitásproblémák rémült elutasítása, vagy legjobb esetben a szőnyeg alá söprésük. Ez mind-mind kiderül Lengyel László könyvéből, és egyetértőleg olvasom nemcsak kérdéseit, hanem válaszait is. De ha mindehhez egy újabb kérdést hozzátehetnék, akkor az ennek a nemzedéknek a különös, zaklatott, ám végső soron pátoszos pályájára vonatkozna. Miképpen sikerült? És miért nem sikerült mégsem? Hogy van az, hogy egészen máshonnan jöttünk, és mégis ugyanarra a – minden bizonnyal most már életünk végéig változatlan – ködös síkságra érkeztünk? A szabadság melankóliáján mélázva, szakszerű elemzés helyett, amire nem is nagyon lennék képes, tekintettel a gazdaságpolitikai részletekre, szívesebben beszélnék ezekről az ide-oda kanyargó, immár egymásba szakadt utakról. Tudniillik talán más irányból jöttünk, de most ugyanitt vagyunk, és nem nagyon tudjuk, merre tovább. Bizonyos értelemben az elvesztett illúziók könyve is a Lengyel Lászlóé, de nem hiszem, hogy azt gondolná a szerző, csupán az ő illúzióiról van szó. Ötvenhatosokról és hatvannyolcasokról beszél, némiképpen a negyvennyolcasok és hatvanhetesek analógiájára, ami valószínűleg jól szemléltet két magatartásformát, ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy különböző történelmi pillanatokról van szó, más-más reményről vagy reménytelenségről. Ráadásul erdélyiként úgy gondolom, hogy ez a generáció másképpen volt hatvannyolcas Kézdivásárhelyen vagy Marosvásárhelyen, mint Budapesten, de egyformán nyolcvankilencesek lettünk Romániában vagy Magyarországon. ,,A rendszerváltás történelmi szerencse, amivel hála istennek élhettünk” – mondja Lengyel László. (20. l.) Akkor találkoztak a vágyaink, a terveink és természetesen az esélyeink. Hiszen addig minden bizonnyal másképpen éltük meg magát a szocializmust is. Igaz, az irodalomban ugyanazok a szerzők befolyásoltak minket a hatvanas évek végétől, ugyanazok a művek hoztak izgalomba, ezt jóleső nosztalgiával látom A szabadság melankóliájában idézett listán, amely hol a Radnóti Sándoré, hol Lengyel László adaléka: Mészöly Miklós, Konrád György, James Joyce, Robert Musil, André Gide, Franz Kafka. Vagy Mihail Bahtyin. De felidézhetném a többször szóba hozott Lukács Györgyöt is, az ő műveiből tanultunk egy ideig irodalom-és művészetfilozófiát. Hozzátehetném a listához a saját költőimet, Juhász Ferencet, vagy a hetvenes évek elején hirtelen felfedezett Pilinszky Jánost, Weöres Sándort, aztán Nemes Nagy Ágnest, de jött később Tandori Dezső is, máig felejthetetlenül. Aztán látom, valószínűleg egy időben olvastuk később az erdélyi memoárokat, a Tamási Gáspárét, Nagy Istvánét, Szabó Dezsőét. Nemcsak Kelet és Nyugat között volt akkor vasfüggöny, hanem Románia és Magyarország között is szögesdrót húzódott, mégis egymásra találtunk, íme, ugyanazokban a könyvekben, de valószínűleg ugyanazokban a könnyűzenei együttesekben, az Illésben, az Omegában is. Hogy aztán 1989-ben az alkati különbségeket is elmossa az ár. Mire gondolok? Kazimiers Brandyst idézi Lengyel László: ,,vannak emberek, akik igennel vagy nemmel jönnek a világra. És vannak mások, akikben mindig jelen van a mégis, holott, de. Ők talán eleve úgy születnek, hogy tekintettel vannak az igazság sokféleségére, és elismerik, hogy az emberek különbözők.” (30. l.) A szerző az igen-nem emberek közé sorolja magát, és egyfajta fejlődésnek, jelentős személyiségek befolyásának tudja be, hogy lassan-lassan eljutott egy árnyaltabb látásig. Magamról a fordítottját gondolom, legalábbis olyan értelemben, hogy csakhogy-ember voltam, egyensúly-ember, amíg aztán egy forradalomnak mondott államcsíny vagy netán államcsínynek kozmetikázott forradalom – és az a néhány hónap, ami ezt megelőzte – könyörtelenné tett engem is, visszafordíthatatlanul, ha nem az eszközökben, a célokban mindenképpen. Ezért mondom, hogy attól fogva már közös történet ez – természetesen azelőtt is sok volt a közös indulat ennek a nemzedéknek a megnyilatkozásaiban –, és közös ma már az aggodalom, a féltés is. Közös a társadalmi folyamatok, a gazdasági esélyek érzelmes, elfogódott megközelítése is, ami valószínűleg kelet-közép-európai sajátosság: ,,1981. december 13-a után – amely engem a legmélyebb depresszióval töltött el, amit közel egy évig nem hevertem ki – arra lehetett fölkészülni, hogy én már biztosan, de valószínűleg a gyerekeim is ebben az istenverte rendszerben fogjuk leélni az életünket. “ (83. l.) Ez már az én közérzetem is, legfennebb nem köthető egyértelműen a lengyelországi hadiállapot kihirdetéséhez. Romániában 1972-73 körül elindult a ,,kultúrforradalom”, és miközben a szovjetekkel – de nem a szovjet típusú tervgazdálkodással – 1968-ban szembefordult Ceauşescut a Nyugat a tenyerén hordozta, mi a legszörnyűbb terror felé meneteltünk, reménytelenül, illúziók nélkül, visszaszorulva a könyvek közé, a valóságos vagy képzeletbeli könyvtárszobákba, megpróbálva legalább elmenni a lehetőségek határáig, és ebből nyerni mégis valamiféle önbizalmat és önbecsülést. Igen, akkor még más volt Erdély, és ehhez képest más volt Magyarország. Lengyel László belülről vélte megreformálhatónak, szétfeszíthetőnek, átépíthetőnek egy darabig, mi kívülről – illetve egy másik bentből – úgy láttuk, hogy a ,,vidám barakk” valamivel színesebb, mint a mi szürke diktatúránk. Ami így is volt nyilván, de minden viszonylagos, jól tudom. Készültünk-e a változásra? Igen, minden bezárkózás, minden történelmi pesszimizmus ellenére készültünk arra, ami akkor lehetetlennek látszott. De semmiképpen sem úgy, ahogy Lengyel Lászlóék tették. A romániai magyar értelmiség is megfogalmazta a maga rendszerkritikáját a hatvanas évek második felétől, de valójában csak azért és annyiban, amennyiben az identitáris kérdések megoldásához ez hozzásegíthetett. Egyrészt nem volt Erdélyben egy olyan közgazdász- vagy jogász-társadalom, amely kitermelhette volna a maga reform-elitjét, ahogy ez Magyarországon történt. Hiszen Lengyel László ebben a könyvben a Pénzügykutató történetét is elmondja, és ebben benne van az akkori Magyarország krónikája, legalábbis azok a kétségbeesett reformtörekvések, amelyekkel kapcsolatosan: „Ma egyszerű lenne azt mondani, hogy fiúk, lányok, miért nem hagytatok fel egy megreformálhatatlan rendszer megreformálásával, amikor itt van egy működő rendszer, a kapitalizmus , arra kell törekedni.” (142. l.) Nos, a választ ma mindannyian tudjuk, mármint hogy mennyire és hogyan működik ez a rendszer, és miképpen termelődnek újra a régi dilemmák. Másrészt pedig az akkori Erdélyben alig-alig lelhető fel az a dichotómia, amit Lengyel László többek közt Csurka István kapcsán úgy fogalmaz meg, hogy „nemzeti forradalom vagy európai reform.” (148. l.) Megtévesztő természetesen a csurkai „nemzeti forradalom” eszméje, mert azt az eljövendő „nemzeti szabadságharcot”, amelyet az erdélyiek is nap mint nap megálmodtak, és amely valóban háttérbe szorította a társadalmi reformról való gondolkodást, teljes rendszerváltásnak, vagyis forradalomnak hazudja. Az egész magyar közéletet egyre inkább jellemzi ez a dichotómia, éppen ezért Lengyel László könyvének talán a legizgalmasabb vonulata: a nemzeti identitás és európaiság közti állandó feszültség, illetve az ismétlődő kísérlet ennek a feszültségnek a feloldására. Még akkor is, ha ezt Lengyel László nem mondja ki, és könyve csak egy talányos sóhajjal végződik: „Nem mese az, gyermek.” (388. l.) Egy nemzedék tündöklése és bukása? Nem tudom. Ebben a pillanatban nekem is úgy tűnik, hogy sokáig jól sáfárkodtunk a történelem által 1989-ben felkínált eséllyel. Mert tagadhatatlan, hogy valamiért éppen nekünk – így vagy úgy: „hatvannyolcasoknak”, akik még negyvenévesek sem voltunk a rendszerváltáskor – adatott meg, hogy ezt a változást végigvigyük. Az első két-három évben még ott volt a nálunk idősebbek ütköző-generációja, de ők pillanatok alatt kifulladtak. Romániában ez szinte vegytisztán kimutatható, és nem csak a magyaroknál. Talán az sem véletlen, hogy Tőkés László, akivel a kezdeti együttműködés után hamar szembekerültünk társadalom- és nemzetszemléletünk különbségei miatt, nagyjából egyívású velem, én 1951-ben, ő 1952-ben született, de ennél is érdekesebb, hogy a Romániában nemrég leköszönt vagy hamarosan leköszönő rendszerváltó politikai vezetők szintén ehhez a generációhoz tartoznak: Traian Băsescu államelnök, akinek ősszel lejár a mandátuma, 1951-es, egykori ellenfele, a most börtönben ülő szociáldemokrata volt miniszterelnök, Adrian Năstase 1950-es, egy másik volt miniszterelnök, Călin Popescu Tăriceanu 1952-es. De még az ultranacionalista Corneliu Vadim Tudor is, a Nagy Románia Párt volt elnöke – vagy talán most is az, nem lehet tudni az eltűnőben levő párt körüli viták miatt – 1949-es, ehhez a nemzedékhez sorolható. Jók, rosszak, mindenki. Azt szoktam mondani, hogy ki tudja, talán hajdanában együtt voltunk egy úttörőtáborban például, aztán ez lett belőle. Sok szempontból elgondolkodtató könyv hát a Lengyel Lászlóé. Arról szól ugyanis, hogy választani kellett, választani kell akkor is, amikor nem lehet igazán választani. Megrendítő, ahogyan a magyarság, a magyar identitás kérdéséhez vissza-visszatér, és ahogy Budapest, Kolozsvár, Kisbacon háromszögében (vagy ha a térképre ránézünk: tengely talán, ösvény, országút vagy autópálya majdan) keresi saját múltját és jövőjét, keresi Erdélyt, keresi az élhető Magyarországot. Végül is nagyon pontosan határozza meg önmagát, kedvemre valóan: ,,reformértelmiségi”. (177. l.) Vagyis olyan értelmiségi, aki a közéleti szerepvállalást kötelezőnek tartja, a beleszólás kötelességét és a politikai döntések befolyásolásának jogát természetes módon vindikálja magának, de célja nem politikai státusok és stallumok megszerzése, számára minden bizonnyal legnagyobb rang gondolkodó értelmiséginek lenni.
Részben más tapasztalatokkal, más emlékekkel olvastam ezt az önéletírást, ismétlem, de reményei és csalódásai az enyémek is. Mindannyian felelősek vagyunk azért, ami történt, és ami történni fog. Legfennebb a magamfajták felelőssége, akik végtére is az elmúlt években politikai döntéseket hozhattunk, nagyobb, közvetlenebb. Mi az oka, hogy a rendszerváltáskor Romániától fényévnyi távolságra levő Magyarország, ahol amikor átléptük a határt, még az útpadka, a járdaszegély, az aszfalt színe is más volt, mint nálunk, mára lelassult, leállt, bevárta úgymond a lemaradókat? Hova lett a kilencvenes évek magyar jótanulósága, az európai presztízs? Miért nem kamatozott igazán a Pénzügykutató által képviselt szakértelem, szellemi erő és a modernizáció iránti elkötelezettség a gazdaságban, általában Magyarország európai integrációjában? Miért ez a bűvös kör, miért tértünk vissza oda, ahonnan elindultunk? Miért érzem úgy én is, hogy Erdélyt újból elveszítjük, immár harmadszor egy évszázad alatt, és most talán végképp? Pedig már majdnem megvetettük ismét a lábunkat. Mindaddig, amíg nem fogjuk megérteni, hogy a magyar társadalmat nem szabad, nem lehet a „társadalmi forradalom” és „nemzeti szabadságharc” művileg kialakított törésvonala mentén, a kuruc-labanc szembenállással leírni, addig nem fogjuk megtalálni a választ. Lengyel László azért is rokonszenves számomra, mert nem sajátítja ki válaszadás jogát, könyve elkeseredett próbálkozás az empátiára, még akkor is, ha oly korban élünk, mint mondottam, amikor mindannyiunknak választani kell. De kell-e tényleg? Kell-e lenépnemzetizni Lakiteleket, ha Monorral értünk egyet? Kell-e kimondatlanul – vagy horribile dictu: kimondva is – idegenszívűzni Monort, ha Lakitelekhez vagyunk közelebb? Lehetünk-e valaha is integráló szándékú, integráló erejű magyar értelmiségiek? Vagy már késő?
Erdélyben még nagyobb a tétjük ezeknek a kérdéseknek, mint Magyarországon. Mert Magyarországon talán csak ideiglenesen lehet úrrá a ,,nemzeti dohányboltok“ nyelvileg is riasztó bornírtsága, aztán előbb-utóbb kiegyensúlyozódnak a dolgok, de Erdély közben visszafordíthatatlanul megváltozik, több-kultúrájúságát egyetlen kultúra helyettesíti, amely nyilvánvalóan nem a miénk lesz. Lengyel László többször is szóba hozza erdélyi felmenőit, nagyapját, Szentimrei Jenőt és dédnagyapját, Benedek Eleket. Nem véletlenül. Ugyanis mindkét életpálya azt bizonyítja, hogy mégis van kiút, és van erre is példa a múltban, nem csak a vitézkötéses nemzeti elszigetelődésre és intoleranciára. Nem vagyok naiv, jól tudom, hogy egyelőre nem érdemes Benedek Elek némiképpen idealizált, idilli világának eljövetelében reménykedni, és nem is biztos, hogy kell ilyesmire gondolni, de azért empátiát – másodszor használom ezt a számomra fontos kifejezést –, vagyis a másik ember megértését talán lehetne tőle is tanulni, mint még sokaktól. Nekem személy szerint is fontos egy részlet Benedek Elek Édes anyaföldem! című önéletrajzából. Abban a gondolatban tetszelgek, hogy ott van ebben a könyvben a bizonyíték találkozásunkra Lengyel Lászlóval réges-rég, amikor még biológiai mivoltunkban sehol sem voltunk. Elmeséli Benedek Elek, hogy első vagy második osztályos korában gyalogszerrel tértek haza vakációra a székelyudvarhelyi kollégiumból a többi gyerekkel, nagy csapatokban, faluról-falura haladva. (Mellesleg: Székelyudvarhelytől Kisbacon jó hatvan kilométer.) Olaszteleken, amely a harmadik falu Kisbacontól, megállítja a kisfiút egy „szép pár ember”, ahogy Benedek Elek mondja. Ráismernek ugyanis, hogy a Benedek Huszár János fiáról van szó. Elbeszélgetnek, aztán tovább megy:
„– Tudja-e édesanyám, kikkel találkoztam az olaszteleki határon? – kérdeztem otthon. – Egy szép magas szál emberrel s annak a feleségével. Az is szép szál asszony volt.
– Vajon kik lehettek? – ravaszkodott az édesapám mosolygása, aki már nemcsak sejtette, tudta is, hogy ki volt az a szép pár ember.
– Azok bizony azok voltak, akik ott voltak a maguk lakodalmán (...)
– (...) Azt mondták, szóról szóra, betűről betűre: Hiszed-e, hogy nem volt olyan szép emberpár Erdővidéken akkoridőben, mint a te apád s anyád?
Gyenge pirosság villant meg édesanyám halovány arcán. Mondta:
– Ó, édes fiam, csak kedveskedtek neked. (...)
– A nevét nem mondta meg a bácsi, csak annyit, hogy huszárpajtása volt édesapámnak. De maga anélkül is tudja, ugye, édesapám.
– Tudom, fiam, tudom. De azt is tudom, hogy kedveskedtek neked. Mert az édesanyád meg én sokszor elemlegetjük, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint Márkó Balázs s a felesége.
– Nem, fiam, nem – erősítette édesanyám, akinek arcán a gyenge pirosság még mindig ott játszadozott.
Zavarodottan néztem a szüleimre. Már most hol az igazság? Márkó Balázsék azt mondták, s olyan őszintén mondták, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint az én apám s anyám. Ők meg Márkó Balázsékról vallják ugyanezt. Mint ahogy rossz nyelvű emberek dobálják egymás fejéhez a gyalázkodó szavakat, úgy dobálja ez a két emberpár egymásnak a virágbokrétát: nesze, nesze, téged illet, nem engem! Lehet, hogy mi is szépek voltunk, de ti szebbek voltatok.
Vannak-e még ilyen emberek?”
Olasztelek az én apám faluja. Utánaszámoltam, a Benedek Elek által emlegetett Márkó Balázsék olyan ükapám-ükanyám-korúak lehettek, nagyapám, Markó (a faluban: Márkó) Béla 1899-ben született, ez az eset valamikor a 19. század hatvanas éveinek végén történhetett. Dédapám Márkó Zsiga volt, az ő apja nevét már nem tudom. Talán egyszer kikerestetem az anyakönyvekből. Sok Márkó volt Olasztelken. De biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már Lengyel Lászlóval valahol, majdnem egy évszázaddal születésünk előtt. Hiszen ő is azt kérdezi, amit a dédapja, és amit én is megkérdezek újra meg újra: ,,Vannak-e még ilyen emberek?” Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A nagy példakép
Nem csodálkoznánk, ha Székelyudvarhelyen hamarosan komoly hatósági zaklatásra számíthatnának mindazok, akik kitűzik a székely zászlót.
Sőt még azon sem, ha jóval nehezebb lenne magyar rendezvényeket tartani a közterületeken. Ezúttal nem a prefektúra kellemetlenkedései jelenthetnek problémát, hanem a helyi rendőrség lehet az új mumus.
Azt történt ugyanis, hogy a hírek szerint a székely város önkormányzata által létrehozott helyi rendőrség vezetője úgy döntött: a Marosvásárhelyen már régebb óta működő helyi rendőrség vezetőjétől kíván tanulni, az ő példájából kívánnak inspirálódni a rendvédelmi intézmény fejlesztése során.
Ha valaki nem tudná, miről ismert a marosvásárhelyi helyi rendőrség vezetője, akkor emlékeztetnénk: arról a Valentin Bretfeleanról van szó, aki reklámzászlónak titulálta a székely zászlót, és erre hivatkozva akarta leszedetni. Ő volt az is, aki azzal fokozta robbanásig a magyar-román feszültséget, hogy az idei, a székely autonómia érdekében szervezett felvonulást mondvacsinált ürügyekre hivatkozva – azt hányta a szervezők szemére, hogy a tavalyi rendezvényen volt olyan, aki románellenes jelszavakat skandált, bár erről akkor egy szóval sem tett említést – betiltotta.
Ami természetesen azt eredményezte, hogy a feszült hangulatban, a természetesen csakazértis megtartott felvonuláson egy csoportnyi szélsőséges kisebb dulakodásba keveredett a rendfenntartókkal. De hogy azért ne panaszkodjon mindenki rá, a román szélsőségesek tüntetését, amelyen a magyar jogkövetelések és a magyar nemzetiségű prefektus ellen demonstráltak, engedélyezte, bizonyára a kulturált együttélés jegyében.
Úgyhogy kíváncsian várjuk, milyen értékes tanácsokkal tudja majd ellátni a székely helyi rendőröket. Ha ugyanis az udvarhelyi kollégák híven követik a nagy példakép útmutatásait, akkor az a meggyőződés alakulhat ki bennük, hogy szép hazánkban a közrend védelmének szerves részét képezi a nem román nemzeti közösségek jelképei elleni hajsza, valamint a magyar politikai rendezvények betiltása.
Persze most talán kissé gonoszak vagyunk, mert hát meríteni mindig csak tiszta forrásból, tanulni pedig csak az igazi profiktól érdemes. Úgyhogy kíváncsian várjuk, mely magyar illetékesnek jut majd eszébe a kisebbségi kérdés rendezése érdekében Corneliu Vadim Tudortól vagy Gheorghe Funartól értékes tanácsokat kérni.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

Még harminc évü(n)k van?
Csak ennyi lenne? Csak ennyi? – kérdezzük a „türelmesebb” Funart, C. V. Tudort, aki ma is elégedetlen Románia területi nagyságával, továbbá a mai Pontát és a magyarok gyilkolására eszeveszetten buzdító néhai Şaguna püspököt etc. Mert Sepsiszentgyörgy Tanácsában a minap elhangzott az egyik képviselő tanácsos szájából, hogy nem vesznek részt a Pro Urbe-díj átadásán (hála Istennek, mondom én), ám javasolják, hogy 30 évig ne adja át a tanács A Városért-díjat, akkor már lehet, hogy románok is kapnak... (Eddig is kaptak.)
Sepsiszentgyörgy románsága ma 25 %-nyi. Tehát szerintük – és ezt pimasz bátorsággal vágják a város arcába – 30 év múlva már többségben lesznek, mint Váradon, Temesváron, Aradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen. Lesz és van most is haddelhadd.
Ógörög drámai fájdalommal adják tudtunkra, Antigone nemes könnyeit maszatolva, hogy kisebbségben szenvednek. Díjtalan. De senki nem kérdezte meg még őket a tanácsokban, hogy miért is nincs honvágyuk? A kedves papa, nagypapa hol is született? És miért is kaptak 1920 után magas javadalmazást, díjakat a beáradó román pedagógusok Erdélyben? És kérdeztük a tanácsban, Miklós Zoltán RMDSZ-frakcióvezetővel egyetértve, hogy most már a román jelöltek s egyáltalán a jelöltek külön nemzeti elbírálás szempontja szerint részesülnek díjakban, mindenben, amiben kisebbségben érzik magukat? És van-e bátorságuk egyiküknek is arra gondolni, hogy itt a magyarság milliói kisebbségbe vettettek 94 éve? Még van 30 esztendőnk, ha romániai magyar sorsunk láthatáraiba bámulunk.
Hát tudjuk meg, ez lesz a vég. De hiszen ezen ügyködnek fent is, lent is. Ez a Bukarest mindenkoron lent van... Harminc évvel ezelőtt érvényben volt a „zárt városok” törvénye: Kolozsvárra, Váradra, Marosvásárhelyre stb. nem költözhetett más, csak román.
Háromszor 30 éve megy ez így, cseppet sem tisztelt nagyhatalmak. És tart a rikács, a nyílt fenyegetés. De azt már díjazzák ám...
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Emlékparkot avattak Sepsiszentgyörgyön (A holokauszt 70. évfordulóján)
Holokauszt-emlékparkot avattak Sepsiszentgyörgyön a Vojkán utcai új zsidó temetőben tegnap, a deportálás 70. évfordulóján. A Romániai Zsidó Hitközségek Szövetsége (RZSHSZ), a brassói zsidó hitközség és a sepsiszentgyörgyi zsidó közösség támogatásával a város önkormányzata által kialakított emlékhely közepén, a vén hársfa előtt mostantól obeliszk hirdeti a tragikus eseményt. Ötvenkét, mintegy méteres tujacsemetét ültettek annak az ötvenkét, tizenhárom év alatti gyermeknek az emlékére, akik az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborban lelték halálukat, továbbá hat szomorúfűzt a szintén ott elveszejtett 611 háromszéki zsidónak.
Az emlékezés az egykori gyűjtőközpont, az akkor épülőfélben levő, Csíki utcai gazdasági iskola falán állított emléktáblánál kezdődött. Herman Rosner, a sepsiszentgyörgyi zsidó közösség vezetője emlékeztetett, ide gyűjtötték össze 1944. május 3–5-e között a háromszéki és alcsíki zsidókat, több mint 750 embert, majd május 10-én marhavagonokba rakták őket, és elszállították a szászrégeni gettóba, onnan meg Auschwitzba, a haláltáborba. Több mint 80 százalékuk nem tért vissza. Roth Tibor, a brassói zsidó hitközség elnöke, a romániai cionista mozgalom vezetője üdvözölte az egyetlen jelen lévő túlélőt: Rachel Năstase (született Pasternak) Csíkszeredából került a sepsiszentgyörgyi gyűjtőtáborba hetven évvel ezelőtt. Herman Rosner az emlékezés menetére hívta az egybegyűlteket.
A zsidó temetőben Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere és Dan Ben Eliezer, Izrael állam bukaresti nagykövete leplezte le az emlékoszlopot. Az obeliszken zsidó csillag, alatta az örök emléket jelképező két jiddis betű. A talapzaton háromnyelvű (román, magyar, jiddis) emléktábla hirdeti: Annak az 52 sepsiszentgyörgyi zsidó gyerekembernek emlékére, akiket 1944-ben e városból deportáltak, s valamennyiüket a gyilkos eszmék hamuvá őröltek. Az 52 tujacsemetét iskolások fogadták gondozásba. Mindenik körül három-öt, az áldozatokhoz hasonló korú tanuló állt, és sorra elmondták a gyerekek nevét. A megemlékezésen közreműködött a Plugor Sándor Művészeti Líceum vonósnégyese, Dundler Kata, a Mikes Kelemen Líceum, Tudor Goicea, a Mihai Viteazul Főgimnázium tanulója, valamint Camelia Paraschiv és Darvas László színművész. Rafael Schaffer, az RZSHSZ rabbija elmondta, az áldozatok halálának napját nem tudhatják, ezért a közös megemlékezés időpontjául a deportálás dátumát választották. Érthetetlen, hogyan változtak az állam hivatalnokai hóhérokká – mondta az eseményre utalva. Mit tehetünk azért, hogy a tragédia ne ismétlődjék meg? – tette fel a kérdést, és meg is válaszolta: csakis a béke légkörét teremtve, a mellettünk levőket tisztelve, szeretve, jót kell cselekedünk. Antal Árpád elmondta, régi kegyeleti tartozást rendez a város az emlékműállítással. Ma Sepsiszentgyörgy szegényebb, mert hiányoznak ezek az emberek, hiányzik a kultúrájuk. Öt évvel ezelőtt jelképesen hazahozták az áldozatokat, nevüket az emlékfal kőtábláiba vésték. Az emlékparknak nemcsak az a célja, hogy az áldozatoknak állítsanak emléket, hanem az is, hogy itt élő történelemórát tartsanak, hogy gyermekeink a város múltját megismerve arról is értesüljenek, mi történt hetven évvel ezelőtt, és felnőve ne az emberek származása, hanem az egyes emberek értékei számítsanak majd. Dan Ben Eliezer nagykövet kifejtette, nem véletlen a csemeteültetés, mert a fa a folytonosság jelképe, és a holokauszt emlékének örökké élnie kell. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja felelevenítette, miután a német csapatok megszállták Magyarországot, megindult a zsidóüldözés. Ma már Magyarország védelmet nyújt nemzetiségeinek. A múlttal való szembenézés megtörtént, az állam bocsánatot kért. A Magyar kormány a 2014-es esztendőt a holokauszt emlékévének nyilvánította. A közös emlékezés elősegíti a nemzetek és kisebbségek közötti közeledést – mondta a diplomata. Aurel Weiner, az RZSHSZ elnöke, parlamenti képviselő háromféleképpen köszönt: Bună ziua! – Jó napot! – Sálom! Kifejtette, a sálom békét jelent, s ha az lett volna, ma nem kellene emlékeznünk. Köszönetet mondott az önkormányzatnak és a polgármesternek hozzáállásáért, az emlékpark létesítéséért. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke elmondta, örökösei vagyunk őseink hősies tetteinek, bátorságának, de ugyanakkor szégyenüknek is. Mi történt velünk? Miért hagytuk, hogy így legyen? Nem álltunk ellen a gonosznak, a hazugságnak, és úgy gondoltunk, velünk nem történhet soha ilyen. Minden bűn gyökere a tizedik parancsolat megtagadása, amikor elkívánjuk a másét. A holokauszt borzalmaira való emlékezés azért fontos, hogy ilyesmi ne ismétlődjék meg – hirdetik számosan. A félelem valós. Az elmúlt hetven évben számtalanszor megismétlődött a világ sok-sok pontján, gondoljunk csak a délszláv háborúkra. Amíg közösen ki nem állunk az igaz ügy mellett, az ördög nem hátrál meg, hanem szedi áldozatait. Ki kell állnunk minden ember méltó emberi jogai mellett, és ellen kell állnunk minden kollektív bűnösséget feltételező szándéknak, történjen az románnal, magyarral, cigánnyal egyaránt. Ha azonban az elvett javak birtokosai jól érzik magukat abban, ami nem az övék volt, és ez ellen egy társadalom nem lép fel, akkor még nagyon sok holokauszt következhet, mert a sebzett ember nem tud megbocsátani, és viszont akar sebezni. A kérdés megoldása abban van, hogy először a bűnt be kell ismerni, bűnbánatot kell tartani, és csak azután jöhet a megbocsátás. Végezetül a református főpásztor a maga és egyháza nevében elismerte, hogy vétkeztek, és ezért bocsánatot kért.
A megemlékezés zsidó imával és zsoltárénekléssel zárult, majd az emlékoszlop talapzatán elhelyezték a kegyelet koszorúit és virágait.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tegnap megkezdődtek a Marosvásárhelyi Napok rendezvényei
Gazdag kulturális program várja a tegnap elkezdődött Marosvásárhelyi Napok rendezvényeinek résztvevőit. A magyar rendezvények szervezői a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egylet és a Marosvásárhelyi Örmény Kulturális Egyesület, illetve a városi önkormányzat. Az idei egyhetes, 10 helyszínen zajló városnapok költségvetése 260.000 lej – nyilatkozta tegnapi sajtótájékoztatóján Peti András, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke, a város alpolgármestere.
Peti András hangsúlyozta, a román-magyar jellegű rendezvények népszerűsítése, a reklámpannók, plakátok kétnyelvűek, de számos, kizárólag magyar vonatkozású, főként kulturális megnyilvánulást is szerveztek a tegnap kezdődött Marosvásárhelyi Napokon. A rendezvénysorozat kiemelkedő eseménye lesz az Omega két fellépése: szombaton este fél 8 órától a Vártemplomban és a templomkertben sorra kerülő Oratórium, illetve az együttes vasárnap esti fellépése a Ligetben. Az Oratóriumra korlátozott a helyek száma, a belépés ingyenes, azonban a Vártemplom szívesen fogad el adományokat az orgona restaurálására, a meghívók átvételekor erre a célra lehet adományozni – áll a marosvásárhelyi RMDSZ szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében. A Ligetben mintegy 20 ezer rajongó is elfér, ugyanennyi pedig a sportcsarnok előtti téren, ahol a közönség kivetítőkön követheti a koncertet.
A városnapok keretében a lakótelepeken is mindennap utcai bált, kiállításokat szerveznek, tegnap a Tudor negyedi Gyémánt piac mellett, ma az Egyesülés negyedben, holnap a Kövesdombon lesznek ilyen rendezvények. A sportvetélkedők keretében lesz ökölvívás, úszóverseny, teniszmérkőzés, triatlon, tekemérkőzés stb., a versenyek zöme a Víkendtelepen zajlik. A Pandúrok úton szombaton 12 órától autós ügyességi bemutató lesz, amerikaifutball-meccset szerveznek a meggyesfalvi focipályán ugyancsak szombaton, amikor is a Mures Monsters mérkőzik a nagybányai Minersszel. Peti András hangsúlyozta a gazdasági rendezvények fontosságát, valamint azt, hogy a helyi népművészek, kézművesek, képzőművészek, a hagyományos termékeket előállító termelők, a könyvkiadók, civil szervezetek a tanács határozata értelmében mentesülnek a közterületi bérleti díj alól.
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)

Vetítővászonba öltözött Kolozsvár
Megértéssel, humorral és nyitottsággal nézzék a Kolozsváron immár tizenharmadik alkalommal megszervezett Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon (TIFF) felvonultatott valamennyi filmet, úgy, ahogyan Philomena, a rendezvény hivatalos nyitófilmjének főhőse vágott neki élete legnagyobb és legmegrázóbb kalandjának – erre kérte a nézőket Mihai Chirilov, a TIFF művészeti igazgatója a fesztivál péntek esti nyitógáláján.
Az eső miatt ezúttal nem a Főtéren, hanem rövid időeltéréssel két helyszínen – a Diákművelődési Házban és a Florin Piersic-moziban – tartott megnyitó résztvevői azon kevés szerencsések közé tartoztak, akik hazai filmszínházban tekinthették meg Stephen Frears idén a legjobb film kategóriában Oscar-díjra jelölt alkotását.
Chirilov elmondása szerint ugyanis a Philomenát Romániában nem forgalmazzák, így aki nem szeretne lemaradni egy igazán megható, egyszerre nevettető, megindító és dühítő történetről, az pénteken, június 6-án 14 órától a Diákművelődési Házban nézheti meg a filmet a TIFF keretében.
Stephen Frears igaz történeten alapuló alkotásának címszereplője, Philomena (Judi Dench) a tipikus vidéki idős szomszédnéni: a világban meglehetősen tájékozatlan, a vicceket meg nem értő, folyamatosan beszélő, viszont végtelenül kedves, céldutatos és megértő figura, aki igaz emberségről tesz tanúságot a megbocsájtáson és megváltoztathatatlan események elfogadásán keresztül.
Megbocsátani azt, amit nem lehet felejteni
A film valós alapszituációból indul ki: az ötvenes évek Írországában járunk, ahol a házasságon kívül teherbe esett lányokat apácazárdába küldik. Az orvos és bába nélkül lebonyolított szülésekbe bele nem haló lányok naponta egy órát láthatják gyermeküket, egészen addig, amíg a katolikus egyház gyakorlatilag eladja a kicsiket jellemzően amerikai örökbefogadóknak.
A valós figurát alakító, időközben családot alapító Philomena 50 évig tartja titokban történetét, egy napon azonban lánya buzdítására úgy dönt: megkeresi fél évszázada nem látott fiát. A címszereplőt nem a családegyesítés szándéka hajtja, nem is az elvesztegetett évek visszaszerzésének lehetetlen óhaja, mindössze azt szeretné tudni, hogy Anthony gondolt-e valaha egykori hazájára, de főként tőle igazságtalanul elszakított anyjára.
Philomenát a BBC-tudósítói állásából frissen elbocsátott újságíró, Martin Sixsmith (Steve Coogan) segíti, aki eleinte kattintást, illetve olvasókat hozó sztorit lát a történetben, a két főszereplő között kialakuló szoros kapcsolat nyomán azonban végül azt is felajánlja, hogy mégsem hozza nyilvánosságra az „ördögi apácákról” szóló történetet.
A teljesen különböző karakterek egymás mellé állítása rendszeresen a humor forrása a tragikus történet ellenére: a mélyen vallásos, a szörnyű eseményekre is választ találó vidéki asszony és a pragmatikus, folyamatosan megválaszolhatatlan kérdéseket feltevő, a történtekbe belenyugodni nem tudó újságíró mintha időnként elbeszélne egymás mellett, mégis olyan mély kapcsolat alakul ki közöttük, ami túlmutat azon, ami eredetileg összehozta őket.
Stephen Frears úgy építette fel a karaktereket és a köztük lévő köteléket, hogy közben egy pillanatig sem túlzott, történetüket nem öntötte nyakon egy vödörnyi giccsel. Amint Mihai Chirilov a vetítés előtt megjegyezte: talán ez az első alkalom a TIFF tizenhárom éves történetében, hogy a fesztivált szivszorítóan megható filmmel indítják. „Remélem, mindenki hozott magával zsebkendőt” – szólt az igazgatói felszólítás.
„Mindenki a babonák betegségében szenved”
A nyitógálán egyébként a szervezők mintha a korábbi évekhez képest is jobban kitettek volna magukért: a fehér öltönybe bújt Tudor Giurgiu fesztiváligazgató vezényletével zajlott eseményen a szokásos köszöntések és a „hogyan zajlott a tavalyi TIFF”, illetve „hogyan készültünk az ideire” klipek mellet számos érdekesség várta a nézőket.
„A tizenharmadik kiadáshoz érkeztünk, és mindenki a babonák betegségében szenved” – kezdte Giurgiu, majd rögtön be is mutatott egy TIFF-beharangozó videót, amelynek főszereplője stílusosan egy fekete macska. Az igazgató emlékeztetett: az idei legfőbb változás az új helyszínek – a Sapientia EMTE épülete, a Győzelem mozival egy épületben található katonai központ, és a román állami filmforgalmazó (RADEF) egykori filmraktára – jelenléte, valamint a város két bevásárlóközpontjában található multiplex mozikkal való szakítás.
„A katonai központ, Kolozsvár egyik gyöngyszemének beüzemelése az egyik legnagyobb meglepetés mindenki számára, bár egy ismerősöm megjegyezte, ódzkodik attól, hogy oda menjen, inkább más helyszínekre váltott jegyet. Senkinek nincs oka aggodalmaskodni, az épületben régen patinás mozi működött, mindenképpen érdemes oda ellátogatni” – fejtette ki Giurgiu, majd képekkel is igazolta: a védelmi minisztérium által rendelkezésükre bocsátott épületben valóban moziterem van.
Mentsük meg együtt a mozit!
A megnyitó egy másik fontos momentuma a néhány hete elindított Mentsük meg a mozit! kampány beharangozója volt, amelynek egyik fontos projektje a már említett egykori kolozsvári filmraktár felújítása. „Nem hiszem, hogy utópia lenne: az épületben néhány éven belül kulturális központot, illetve filmmúzeumot alakítanánk ki. Nem hagyhatjuk elveszni a filmraktárat egy olyan városban, amely a huszadik század elején Janovics Jenőnek köszönhetően filmközponttá vált. Az épület ma egy koszfészek, a fertőtlenítéshez és a felújításhoz hétezer euróra lenne szükség. Ezt adományokból és szponzoroktól gyűjtenénk össze” – magyarázta a fesztiváligazgató.
Az adományokat már a fesztivál alatt, a Főtéren, a Florin Piersic moziban és a TIFF-házban gyűjtik. A vasútállomáson túl található épület egyébként évtizedekkel ezelőtt nem raktárként működött, hanem innen hordták szét Erdély 12 megyéjének filmszínházába a vetítendő filmszalagokat, szigorúan azt követően, hogy a raktár 20 férőhelyes mozitermében az arra illetékesek megtekintették és „véleményezték” előzetesen az alkotásokat.
A rossz időért Boc vállalja a felelőséget
Noha a TIFF első napján az időjárás nem kedvezett a fesztiválnak, Giurgiu elmondása szerint az idei jegyeladások máris mintegy 13 százalékkal megelőzték a tavalyiakat, a szervezőknek pedig úgy tűnik, hogy immár az eső miatt sem kell aggodalmaskodniuk. „Hibáztassák nyugodtan a polgármestert, ne terheljék ezzel a szervezőket” – javasolta a megnyitón Emil Boc elöljáró, aki hozzátette: több projektet elindítottak már, amivel néhány éven belül Kolozsvárt Erdély Hollywoodjává tennék.
Kihagyhatatlan alkotások a TIFF-en
A Kolozsváron tizenharmadik alkalommal zajló, pénteken elkezdődött Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) több mint kétszáz filmjét ugyan lehetetlen tíz nap alatt megnézni, nem beszélve a töménytelen kísérőrendezvényről, a szervezők javaslata alapján azonban több produkciót kár lenne idén kihagyni.
Szombaton máris két premiert láthatnak a nézők: a Győzelem moziban 19 órától Európában első ízben vetítik a versenyszekcióban szereplő új-zélandi Everything we loved című filmet, a Művész moziban pedig este fél nyolctól, a fiatal német filmeseket központba állító szekcióban helyet kapó 28 és fél című alkotást tekinthetik meg a nézők.
Tudor Giurgiu fesztiváligazgató szerint kihagyhatatlan a szerdán és csütörtökön az evangélikus-lutheránus templomban 21 órától vetítendő, 1926-ban készült Faust című némafilm, amelyet élő orgonakísérettel tekinthetnek meg a nézők. Giurgiu felhívta a figyelmet: mindkét eseményre már csak néhány jegyet lehet váltani.
Kedden 18 órától érdemes ellátogatni a Florin Piersic moziba, ahol a Cathedrals of Culture című 3D-s alkotást vetítik, amelyben hat kiváló rendező keres választ arra a kérdésre, hogy mit mesélnének rólunk az épületek, ha beszélni tudnának? Az erős idegzetűeket minden nap éjfélkor várják a Művész moziban, ahol a nézőt a leginkább provokáló, szélsőséges filmeket vetítenek, aki pedig kedden ingyen nézné meg a Cockneys vs Zombies című brit filmet, nem kell mást tennie, mint hogy zombinak öltözzön a vetítésre.
Kőrössy Andrea. Krónika (Kolozsvár)

Nyílt támadások – háttérből
Romániában nincsenek szélsőséges pártok – dicsekszik a román kormány, és erről értekezik szinte irigykedve a magyarországi jeles szoclib publicista, arra a következtetésre jutva, hogy az a tény, miszerint nincs szélsőjobboldali párt e tájakon, azt jelenti, hogy rég az ideje, még a kilencvenes években világossá vált mindenki számára, hogy ezek zsákutcába vezetnek.
A helyzet korántsem ilyen rózsás. Igaz, Vadim Tudor már annyit hőbörgött, hogy mindenki unja, Gheorghe Funar meg olyan korlátolt, fafejű, olyan átlátszóan hazug adatokkal próbál gyűlöletet szítani, hogy még megfogyatkozott számú hívei is tamáskodva fogadják nagyotmondásait. Ám óriási tévedés azt hinni, hogy a nemzetféltő, szélsőséges nacionalizmus vagy a magyarellenesség eltűnt a román politikából. Igaz, a válogatás nélkül mindent magába szívó Ponta-féle Szociáldemokrata Párt nyíltan és programszerűen nem vállalja fel a magyarellenességet – hogy is tehetné, mikor törékeny többségét épp az RMDSZ támogatja –, de számos olyan szószólója van, ki ezzel tartja felszínen magát, s kimondja, amit a párt vezetői nem tehetnek. Jellemző példa: Tőkés László kitüntetésének megvonását például egyetlen ellenszavazat nélkül javasolták az államelnöknek. De az a cirkusz, amit a Sütő-szobor felállítása vagy a MOGYE magyar tagozatának újraalakítása ellen vívnak a román civil szervezetek, jól mutatja, ha pártjuk nincs is, léteznek, dolgoznak, bomlasztanak.
A szocdemeknek van egy képviselőjük, bizonyos Bogdan Diaconu, aki – a román tolerancia legnagyobb dicsőségére – épp tegnap mutatta be törvénytervezetét, mely még az autonómia szó kiejtését is börtönnel sújtaná, s egytől öt évig rács mögé dugná azokat, kik kiállnak az önrendelkezés mellett. Feloszlatna minden olyan szervezetet, mely e cél érdekében küzd, s melyeket – állítja – természetesen Budapestről támogatnak. Pénzzel és paripával. Ha Diaconu törvényjavaslatát elfogadnák, nem lehetnének autonómiatüntetések, e témáról szervezett nyilvános viták, konferenciák, tudományos értekezletek, tilos lenne az ilyen jellegű plakátok, zászlók, reklámanyagok használata. A jeles férfiú azt sem átallja kijelenteni: Orbán Viktor és az RMDSZ egyre javuló kapcsolata valójában az egységes és oszthatatlan román nemzetállamot veszélyezteti, hisz a magyar miniszterelnök beiktató beszédében vállalta a határon túli közösségek autonómiaigényeinek támogatását.
Ritkán beszélünk a Spanyol honban kóborlovagló Dan Tănaséról, aki szinte napi rendszerességgel törne rá Székelyföldre, koholt információkkal, mérgezett csemegékkel látva el a román hírtelevíziókat s az egyébként Hargita aljáról származó, magyarellenességét véka alá nem rejtő nemzetvédelmi minisztert.
Kár tehát arról értekezni, hogy Románia a kilencvenes években kinőtte az agresszív nacionalizmust. Él és virágzik az ma is, jó esetben néhányan, kik ebből éltek, levitézlettek. De itt dübörögnek a legújabb nagyhangúak.
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A világháború óta nem volt ilyen alacsony a születések száma
A második világháború óta nem volt olyan alacsony a születések száma Romániában, mint tavaly – hívta fel a figyelmet ma az Országos Statisztikai Hivatal igazgatója.
Tudorel Andrei szerint tavaly mindössze 180 ezer gyermek jött világra az országban, és ez a demográfiai irányzat folytatódni látszik. A szakember elmondta, ahhoz, hogy Románia népességszáma a jelenlegi szinten maradjon, egy romániai nőnek átlagban 2,1 gyermeket kellene szülnie a jelenlegi 1,4 helyett.
A statisztikai hivatal demográfiai szakértője Silvia Pisică a jelenséget azzal magyarázza, hogy nagyon sok 25 és 45 közötti életkorú házaspár hagyta el az utóbbi időben az országot. Emellett a gyermekvállalás időpontja is kitolódott, a korábbi 22 évről 30 évre.
marosvasarhelyiradio.ro / Hotnews / maszol.ro. Erdély.ma

Húszmillió alatt az ország – A rendszerváltás óta először csökkent ennyit Románia lakossága
Az 1989-es rendszerváltás óta először csökkent húszmillió alá Románia állandó lakossága – közölte tegnap Tudorel Andrei, az országos statisztikai intézet elnöke a 2013-as év előzetes demográfiai adatai alapján.
Több mint hetven éve, a második világháború óta nem fordult elő, hogy a Romániában született csecsemők száma nem érte el a 180 ezret, a népességcsökkenés mégsem ennek, hanem elsősorban a kivándorlásnak tulajdonítható: nemcsak a kitelepülők nagy száma miatt, hanem azért is, mert a távozók főleg a gyermekvállalás szempontjából fontos 25–45 év közötti korosztályból kerültek ki.
Jelenleg legalább 2,3 millió román állampolgár él külföldön, legtöbben Olaszországban és Spanyolországban, a kivándorlási folyamat azonban leállt: tavaly nem távozott több lakos Romániából, mint ahány itt letelepedett, és mindkét szám tízezer alatt volt. Ahhoz, hogy Románia lakossága megmaradjon a húszmilliós szinten, a nőknek átlagosan 2,1 gyermeket kellene szülniük, ezzel szemben a jelenlegi átlag 1,4 körül mozog.
Az intézmény legfrissebb összesítése szerint Romániában 4,3 millió kiskorú él, és az ország 5,3 millió családja közül több mint 3,5 milliónak egyetlen gyermeke van. Itt is egyre később vállalják az anyaságot: a szülő nők átlagéletkora tavaly 28 év volt, az első gyermeket pedig átlagosan 26 és fél éves korukban hozzák világra. A külföldön dolgozó, de román iratokkal rendelkező családokban tavaly több mint 22 ezer gyerek született.
Háromszék. Székelyhon.ro

Átadták az idei Sütő András-emlékdíjakat
A Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatalban tegnap átadták a 2014-es Sütő András- emlékdíjakat. A Sass Szilárd önkormányzati képviselő kezdeményezésére Budapest XI. kerülete által alapított emlékdíjat idén Bíró Melinda, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, valamint Orbán Zsófia, a Tudor Vladimirescu Általános Iskola tanulója vette át.
Budapest XI. kerülete, illetve Újbuda Önkormányzata idén is pénzjutalmat ajánlott fel a határon túli testvértelepülések diákjainak – így marosvásárhelyieknek is –, akik a magyar nyelv művelése terén kiváló teljesítményt nyújtottak. Az adományozók és Marosvásárhely önkormányzata, valamint a Maros megyei tanfelügyelőség a diákok négyévi teljesítményét vette alapul a 2012- ben létrehozott Sütő András-emlékdíj odaítélésekor, pontosabban a tanulók helyi, városi, megyei valamint országos és nemzetközi tantárgyversenyeken, vetélkedőkön elért eredményeit.
A díjátadáson jelen levő Csegzi Sándor polgármesteri tanácsos, a testvérvárosi kapcsolatok kiépítéséért, ápolásáért felelős volt alpolgármester elmondta, a mindig év elején meghirdetett emlékdíjjal bátorítani szeretnék a diákokat az anyanyelven való tanulásra, ugyanakkor fontosnak tartotta, hogy a Bolyai Farkas Líceum tanulójával egy lakótelepi általános iskola diákja osztozzon a százezer forintos pénzjutalomban.
A Sütő András-emlékdíjat a szülők, magyartanárok jelenlétében Sass Szilárd adta át Bíró Melindának és Orbán Zsófiának, gratulált a diákokat felkészítő Soós Katalin és Barabás Anna magyar szakos tanároknak, Boczog Szabolcsnak, a Tudor Vladimirescu általános iskola aligazgatójának.
Rövid felszólalásában Sass Szilárd az emlékdíj alapításának körülményeiről, az önkormányzatokkal való együttműködésről beszélt, hangsúlyozva, a díj ars poeticája "a magyar nyelv megmaradása, tehetséggondozás, a nagy tiszteletnek örvendő tanár/elismert személyiség emlékének megőrzése, a testvértelepülések/iskolák közötti kapcsolatok ápolása". Benedek Elek gondolataival zárta beszédét: "Az állam nyelvét meg kell tanulni, és édesanyátok nyelvét nem szabad elfelejteni!"
Mindkét diáklány 8. osztályos, akik 5. osztályos koruktól következetesen részt vesznek a magyar tantárgyversenyeken, a Mikes Kelemen országos anyanyelvi vetélkedőn, és ezeken kiemelkedő eredményeket értek el. "Büszkék vagyunk Zsófiára, kellemes meglepetés volt a díj elnyerése iskolánk tanulója által. Ez jelzésértékű is, bizonyítja, hogy egy lakótelepi két tannyelvű iskolában is minőségi oktatás folyhat, vannak kiemelkedő eredményeket elérő diákok" – nyilatkozta lapunknak Boczog Szabolcs aligazgató.
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)

Ambrus Attila: Úgymond, hadd legyen PER?
Van, aki alapvetésnek tartja. Van, aki az RMDSZ bűnbeesési pillanatának.
1993. júliusában a kormányzó szociáldemokrata párt főideológusai és az RMDSZ vezető politikusai a tengerparti üdülőhelyen, Neptunon az amerikai Project on Ethnic Relation (PER) kezdeményezésére tárgyalóasztalhoz ültek. És megegyeztek. Hogy miről tárgyaltak és miben egyeztek meg, erre azóta sem derült fény – hangoztatják ma is azok, akik árulásnak tartják a PER-találkozókat. „A (…) Neptun-ügy éppen arról szólt, miképpen lehet egy történelmi helyzet által felkínált lehetőséget módszeresen, tudatosan elpuskázni, sőt, visszájára fordítani” – írja a Neptun-ügyről szóló könyvében Borbély Zsolt Attila.
Huszonegy évvel a neptuni tárgyalások után Brassó Pojanán találkoztak annak főszereplői. Felelevenítették a két évtizeddel korábbi eseményeket, a szervezés körülményeit, a párbeszéd beindításának (kezdeti) nehézségeit, leltárt készítettek az egyezmények megvalósult és a meg nem valósult pontjairól.
Dr. Allen H. Kassof, a PER érdemes elnöke emlékeztetett arra, hogy a PEReskedése a román–magyar dialógus megkezdése és fenntartása érdekében nem 1993-ban és nem a tengerparton kezdődött. Allen H. Kassof 1968-ban járt először Romániában, majd két-három évente rendszeresen visszatért ide, így jól ismerte a hazai valóságot, a magyar kisebbség helyzetét is. 1990-ben Domokos Gézával, az RMDSZ akkori elnökével megállapították, hogy gyakorlatilag nincs párbeszéd a román és a romániai magyar politikusok közt. A hatalom minden kisebbségi kérést azonnal lesöpör az asztalról. Meg kellett tehát teremteni azt a miliőt, amelyben szabadon és barátian beszélgethetnek a többségi és kisebbségi politikusok a legkényesebb kérdésekről is. A nyilvánosság kizárása éppen a nyílt és megoldásokhoz vezető dialógus érdekében történt – mondta Allen H. Kassof.
Az az időszak a jugoszláv válság (háború), a cseh és szlovák önállósulási kísérletek, a bolgár–török konfliktus időszaka volt. Élt még a marosvásárhelyi fekete március emléke. Az amerikai fél számára a marosvásárhelyi események is bizonyították, hogy nincsenek kommunikációs csatornák a román és az erdélyi magyar politikusok között.
Arról már a biztonságpolitikai szakértő Larry Watts beszélt, hogy az USA 1993-ig komolyan számolt egy erdélyi etnikai háború lehetőségével. Abban az időben vált politikai bestsellerré Samuel Huntington civilizációk harcáról szóló jóslata, s az erdélyi helyzet tökéletesen alkalmas volt egy ilyen típusú konfliktus kirobbanására. Larry Watts visszaemlékezett, Budapest 3,5 millió erdélyi magyarról beszélt, Bukarest 1,5 millióról. A magyarok ellen irányuló etnikai diszkrimináció ténye nyilvánvaló volt. Mindkét félnek jó oka volt arra, hogy ne higgyen a másiknak. A románok a magyarok lojalitását kérdőjelezték meg, a magyarok a többség hajlandóságát, hogy jotányit is engedjen a kisebbségi jogok érvényesítésében.
Az erdélyi magyarok támogatása az Egyesült Államokban nem volt egyértelmű. Sőt. Az 1995-ben Atlantában megtartott újabb tanácskozásról – amelyen részt vett a Neptun-ügy bírálója, Tőkés László is – a tekintélyes és befolyásos New York Times újságírója, David Binder azt írta: megérkeztek Amerikába azoknak az erdélyi magyar terroristák, akik Erdély függetlenségét kívánják. Az RMDSZ küldöttség heves tiltakozására másnap David Binder helyesbített: nem erdélyi, hanem magyarországi terroristák érkeztek a tárgyalásokra.
Négy nevet említenek ma az amerikai szakértők azoké közül, akik ebben a helyzetben felismerték a párbeszéd szükségességét: román részről a Viorel Hrebenciuc, magyar részről Borbély László, Frunda György és Tokay György. Viorel Hrebenciuc volt az, aki kiötölte, hogyan lehetne intézményesíteni a többség és kisebbség viszonyát. Így jött létre a kormányszintű intézmény, a Nemzeti Kisebbségi Tanács. Akkor, amikor a szociáldemokraták kénytelenek voltak együtt kormányozni a Nagy-Románia Párttal, a Román Nemzeti Egységpárttal, a Szocialista Párttal, azaz Corneliu Vadim Tudorral és Adrian Păunescuval.
A neptuni tárgyalások magyar résztvevői ma úgy látják, a PER segítette az erdélyi magyar politikusokat, hogy elmondhassák a román politikusoknak: az erdélyi magyarság olyan mértékben lesz lojális a román államhoz, amilyen mértékben az biztosítja a kisebbségi jogokat, s amennyiben egyenlő partnernek tekinti a kisebbséget és annak képviselőit. A PER nyomán – az 1993–2004 közötti időszakban – történt előrelépés a kisebbségi jogok biztosításában, érvényesítésében: a nyelvhasználat, az oktatás terén.
Az utóbbi időben azonban ismét üzemzavar mutatkozik. Érthetetlen a közösségi szimbólumok ellen indított hatósági zaklatás, az anyanyelvhasználat tiltása a bíróságokon vagy az autonómia törekvések lesöprése a tárgyalóasztalról, noha ezek jól beilleszthetőek a lassan elódázhatatlan decentralizációs, régiósítási folyamatba.
A brassó-pojánai tanácskozás résztvevői szerint ismét szükség van a rendszeresített román–magyar párbeszédre, a szabad és baráti beszélgetésekre. Kérdés, hogy a fiatal politikusok így látják-e.
A fiatal generációhoz tartozó RMDSZ-politikus, aki 1993-ban a Neptun-ügy résztvevői ellen voksolt, amikor egyetlen szavazaton múlott, hogy a három politikust nem zárták ki a szövetségből, ma azt mondja, ő is a párbeszédet és nem az örökös és terméketlen konfrontációt támogatná. Látva a múltat és jelent.
A Neptun-ügy a konfrontáció hívei számára árulás. A párbeszédben bízók számára alapvetés. Megítélése hosszú ideig eltérő lesz. De az tagadhatatlan: a jelen akkor kezdődött újra. maszol.ro

A szeretet parancsa
Szeressem, ne szeressem? Itt bizony nem lekváros kenyérről van szó, hanem a hazaszeretet, a román zászló kötelező megsüvegeltetéséről, a román zászló rajongó szeretetéről – a mi, magyari részünkről. A mesebeli rossz király érdekházasságot köt, országa fölpuffad, kormányozni nem tud, ám a kényszerházasságban követeli igenis feleségét, hogy az szeresse ám, repesve, feledje naponta a megveretést, a toronyba zárt életet.
Magyarok százezrei nem is tudják, hogy nemzeti ünnepként van Román Zászló Napja. Román parancsolat, hogy „a román zászlónak a nemzeti kisebbségeknek is nemzeti jelképe KELL lennie.” És ordít tovább a parancsolat, hogy „a tiszteletet minden román állampolgárnak ki kell fejeznie!” Tilos a székely, a magyar zászló Erdélyben! Olténiában, ott nem.
Szeretni parancsszóra? Azt a hatalmat, mely naponta, óránként, mindenütt és mindenben érezteti alsóbbrendűségünket azon a földön, ahol soha román nem dirigált senkinek, még a sajátjainak sem? Itt kötelező mindenkinek azt szeretni, aki belénk rúg? Ez már túlzás, szekusok! Ez már hányinger, és még akkor is az lenne, ha valóban lenne is, amiért tisztelnénk ezeket a Tudorokat, ezeket a semmiházi Funarokat. Mit tettek itt rendre-szerre a román kormányok, vezérek 94 év alatt, de még korábban is, annak érdekében, hogy tiszteljük azokat, aztán – talán – még meg is szeretnénk?
Szeretet csak a tisztelet sodrában virágzik. Akik a mi saját nemzeti jelképeinket, kultúrkincseinket lerondítják, azokat nem tudjuk szeretni. Egyszerű. A gyermek saját apja kezét nem csókolja meg, ha megveri az a kéz. A csíkszeredai román érsek Erdély felszabadításának nevezi a trianoni nemzetgyilkolást. És – maga is követeli a nekik járó szeretetet.
A szeretetet meg kell szerezni, megszolgálni. Ez a válaszunk.
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Vigyáznak ránk
Örvendhetünk, mert vigyáznak ránk. Vigyázó szemét ránk vetette, és vigyázó fülét ránk hegyezi a Román Hírszerző Szolgálat (RHSZ). Ezt eddig is tudtuk, de most a titkosszolgálat vezetője tudomásunkra is hozta miheztartás végett, nehogy tévedésbe essünk, és valami olyasmit kövessünk el, amit aztán bánhatunk.
Például nehogy törvénytelenül kiharcoljuk az autonómiát. De az is lehet, nem minket, hanem az egységes nemzetállamot védik, tőlünk. És ha ezt hatékonyan teszik, akkor most már Románia mind külsőleg, mind belsőleg teljesen védett lesz. A külső ellenségtől, az oroszoktól a NATO véd meg, a luxembourgi perben – hogy Székelyföld ne enklávésodjék – a külügyminisztérium, a belső ellenségtől az RHSZ. Régen is így volt, csak akkor a külső ellenségektől és a kapitalizmustól a Varsói Szerződés, a belsőktől a Securitate védett egyfolytában. Azokban az időkben sokkal látványosabb eredményeket hoztak ki, mint mostanság. Rengeteg embert zárattak be vagy ítéltettek halálra. Ha valakinek járt a szája, a szocialista államrend elleni izgatás címén befogták. Aztán a szocialista államrend mégiscsak megdöntetett, és most már senki nem küzd a kapitalizmus ellen, bár szinte mindenki másmilyennek képzelte. Azt gondoltuk, hogy a biztonságiaknak nem maradt egyéb feladatuk, mint csendben figyelőzni és hallgatózni, legfeljebb fülön csípni azokat, akik kilopják mások szájából a falatot. A minap viszont kiderült, hogy miközben kormányunk a központosítás ellen küzdene, ők újabb harci feladatot is vállaltak – az autonómia ellen. Ugyanis többfrontos harcba kell szállni a magyarokkal szemben, akik eléggé el nem ítélhető módon állandóan azt hangoztatják, hogy több mint 1,2 millióan vannak, és nem románok, ezért Románia nem egységes nemzetállam. Ráadásul még autonómiát is akarnak, zászlókat huzigálnak fel, városháza-feliratokat írnak ki. És anyanyelvű oktatást kérnek a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. Viszont az ilyen aljas és romboló tettek ellen a román államnak hatékonyan kell fellépnie. A munkamegosztás jegyében a székely zászlók és magyar feliratok ellen a prefektusok, a magyar orvosképzés ellen az egyetem szenátusa, az alkotmány első pontjának megvédéséért és az autonómia ellen az RHSZ küzd hősiesen. Pedig nem lenne feladata, sem hatásköre, bizonyosan amolyan önkéntes, hazafias munkaként vállalták. Most sok magyar politikusunk tiltakozik a hírszerzés eme aktivitása hallatán, mondván, hogy a politikai küzdelmekbe nem avatkozhat a titkosszolgálat.
De kérdem én, ki harcoljon, amikor az olyan hős hazaffyak, mint Funar vagy C. V. Tudor, majdnem teljesen eltűntek a politikai porondról? Lehet, hogy a titkosszolgálat titokban alkalmazta őket. Teljesen törvényesíteni lehetne a szolgálat harcát, ha párttá alakítanák. Megalakíthatnák a Román Hírszerző Szolgálat Pártját. És akkor már nyilván szabadon harcolhatnak. Tagja lenne minden alkalmazott, régi és új besúgó. A következő választásokon simán nyerne, és így akár kormányozhatna is.
És nem venné be az RMDSZ-t a hatalomba, ahová most is fondorlatosan beférkőzött.
Kuti János, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csendes jubileum
- Megjelent a zilahi Hepehupa 50. száma –
„Hiába él, aki senkinek sem használ.”
(Báthori István)
Lehet-e, szabad-e a Szilágyságban – Zilahon – művelődési folyóiratnak találóbb címet adni? Abban a tájhazában, melynek nevét Báthori István, Ilosvai Selymes Péter, Wesselényi Miklós, Kölcsey Ferenc, Ady Endre, Bíró Lajos… s még oly sok híresség emelte a magyar szellemi élet jelképes Pantheonjai sorába, természetes gesztus, hogy egy irodalmi lap fejlécén, címlapján Ady Endre híres versének – Hepehupás vén Szilágyban – sorai visszhangozzanak bennünk, mely egyszerre utal a történelmi vármegyére s annak természeti adottságára, melyről Beke György (1927– 2007) oly érzékletesen, ihletetten ír az 1975-ben megjelent riportkötete – Szilágysági hepehupa – Prológusában: „Maga a természet írta elő, mikor e tájat megalkotta. Egymásra szabadítva hegyeket-dombokat, hogy mindegyre összeugorjanak, de békítve is őket, hogy szorításuk elernyedjen, ölelés válhasson belőle. A Szilágyságról csak ezzel lehet kezdeni a krónikát: a hepehupával… (…) Erről a hepehupáról sokáig azt hittem – tán van még, aki így hiszi –, hogy szép hasonlat, költői kép csupán, hangzatos, el lehet játszani vele. E táj megtanít, hogy ez itt nem díszlet, hanem lényeg. (…) Dombról völgybe, lefelé száll, szalad a hepehupás táj, ez a törvénye. De a völgy aljából következik megint a domb, a kapaszkodó, minél mélyebb a táj bugyra, annál meredekebben, törvény ez is, szilágysági parancsolat. Nyugtalanító, de meg is nyugtató szabály.”
A látvány ihlette természeti képet – mutatis mutandis – kivetíthetjük a tájegység történelmére, szellemi életének Petri Mór 1901-ben megjelent monográfiájából kiolvasható hullámmozgására is, melynek csúcsain ott találjuk a Református Kollégium megalapítását (1646), a Wesselényi Egyesület létrehozását (1883), a Wesselényi– és a Tuhutum-szobor felavatását (1902), a történelmi megye városaihoz – Zilah, Szilágysomlyó, Zsibó, Szilágycseh, Tasnád… – köthető megannyi társadalmi, művelődési eseményt, melyek meghatározták arculatát, szellemi életének alakulását. Közéjük tartoztak a megyeszékhelyen indított, megjelent lapok – Szilágy (1877), Szilágy és Vidéke (1883), Szilágy-Somlyó (1883)… –, amelyek nem csupán egy táj információs igényét voltak hivatottak kielégíteni, hanem közvéleményt formáltak, igényes szellemiségükkel a közösség műveltségi szintjének emelését is szolgálták.
Az 1968-as területi-adminisztrációs átszervezés következtében robbanásszerűen felduzzasztott megyeszékhelyen a magyarság arányszáma mélypontra süllyedt. De az 1989/90-es fordulat valósággal tűzbe hozta, egységbe kovácsolta, cselekvésre buzdította a megye szellemi embereit. Az első hónapokban létrejött az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Közművelődési Egyesület helyi fiókja, a Szilágy Társaság, A Pro Zilah Egyesület, a szilágysomlyói Báthori István Alapítvány, a Zilahi Kincs Gyula Alap, a szilágycsehi Tövishát Kulturális Társaság… Újraindul a Szilágyság hetilap (1991). 2000-ben megalakul, s egy év múlva szilágysági művelődési folyóiratként, negyedéves periodicitással jogi bejegyzést is nyer a Hepehupa, melynek első száma 2002 januárjában jelent meg. A kezdettől igen igényes tartalmi és nyomdai kivitelezésben megjelenő lap alapítója és kiadója Major István nyomdatulajdonos, a zilahi Color Print kft ügyvezető igazgatója, támogatói sorában pedig ott találjuk a Szilágy megyei tanácsot, a Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központot, a Communitas Alapítványt.
A megpezsdült szellemi mozgalom animátorai között meghatározó szerepet vállal a Petri Mór-díjjal kitüntetett Fejér László újságíró, aki a kezdetektől főszerkesztőként jegyzi a lapot, továbbá tanárok, múzeumi szakemberek, kutatók, képzőművészek, a kulturális élet jeles személyiségei. A Hepehupa lett a tájegység első magyar nyelvű művelődési kiadványa, hisz korábban csak hetilapok léteztek. A folyóirat céljairól a főszerkesztő tájékoztatott:
„A kiadvány induláskor kitűzött célja a helybeli – szilágysági és innen elszármazott – szerzőknek közlési lehetőséget nyújtani. Előzőleg helytörténeti, néprajzi tanulmányok, irodalmi alkotások csak rétegkiadványokban, illetve magyarországi lapokban jelenhettek meg. A folyóirat szilágysági jellegét biztosítják a Szilágyság-kutatás témakörében – a Gyökerek rovatban – közölt tanulmányok: helytörténet, művelődés-, művészet- és gazdaságtörténeti munkák, néprajzi és népköltészeti gyűjtéseket összegző dolgozatok, egyháztörténeti írások. A kiváló helyi szerzők és kutatók mellett helyet kaptak a lapban szilágysági témákat feldolgozó, az egyetemes magyar kultúrértékeket bemutató írások szerzői is. Közülük említeném Papp Zoltán debreceni és Kovács Miklós váci történészt, Halász Péter budapesti néprajzkutatót, Karácsonyi Károly, Németországban élő természettudóst, dr. Kiss László szlovákiai orvos-történészt, Bíbor Mátét, a budapesti Országos Széchényi Könyvtár levéltárosát, egyetemi oktatót, Petkes József képzőművészt és néprajzost…
Az elmúlt években megjelent sorozatok közül említeném Kovács Miklósnak a volt Wesselényi Kollégium történetét, Lóga Zsoltnak a szilágysági vasúthálózat kiépítését bemutató dolgozatát, a nemrég elhunyt Majos Miklós tanárnak a szilágysági kertész-falvak életét bemutató írásait. Föltétlen szólnom kell az évfordulókhoz kötődő tematikus számokról: Ady Endre zilahi életéről (2002), a kuruc szabadságharc 300. évfordulójáról (2003) – e számban közöltük Tóth–Máté Miklós: Rodostó című egyfelvonásos drámáját, amelyet Kassán mutattak be először –, továbbá a Munkácsy Mihály alkotásainak csíkszeredai kiállítása alkalmával született írásokat…
Fölvállaltuk a helyi, illetve innen elszármazott írók és költők – Simonfy József, B. Simon György, Müller Dezső, Boda Edit, Kiss Lehel, Győrfi Simone, Fazakas László… – alkotásainak közlését. Ugyanakkor helyet kap a lapban a magyar nyelvterület számos alkotója: a kárpátaljai Vári Fábián László, az anyaországi Újházy László, Devecseri Zoltán, Borbély László, Villányi László, Grendel László… Verssel, prózával volt jelen a lapban a szebeni származású Franz Hodjak, az amerikai Peter Cooper… Irodalomtörténeti témájú írásaink hasonlóképpen tágítják azt a szellemi kört, ami olvasóink tájékozódását segíti.
Nagy figyelmet fordítunk a megye képzőművészeti életének bemutatására. A lap »minitárlata« az első és hátsó borítókon színes reprókban, igényes nyomdai kivitelben járul hozzá a kiadvány tematikus palettája megjelenítéséhez. Szabó Vilmos, Barta Ilona, Adorján Ilona, Sepsi József, Hajdú Attila, Szervátiusz Jenő, Wagner Péter alkotásai, továbbá a New York-ban élő Frank Deak fotóművész szilágysági, illetve a világ más tájain készült fekete-fehér és színes képei számottevően gazdagították, emelték a művészeti rovat fényét.
A tematikai gazdagságot jelzik a lapban közölt tudományos munkák, Egyed Ákos, a nemrég elhunyt Csetri Elek, Vékov Károly, Kozma Dezső, Péntek János szilágysági vonatkozású vagy általános témát feldolgozó munkái a lap szélesebb beágyazódását szimbolizálták, növelték értékét és ismertségét.
A 10. évfolyam idején végzett összegzés szerint a Hepehupa hasábjain száznál több szerző 1226 írása jelent meg, ebből 110 tanulmány, 57 néprajzi dolgozat, 25 önéletírás, számos vers, kisregény, regényrészlet, dráma, vallási tárgyú dolgozat, könyv- és lapismertető jelent meg.
Folyóiratunk népszerűsítését, ismertetését szolgálták az olvasókkal szervezett találkozók a megyében, továbbá Kolozsváron, Szebenben, Nagybányán, Szamosújváron, Nagyváradon, valamint a határainkon túl: Budapesten, Győrben, Gyulán, Bécsben…
Munkatársaimmal – Bekő N. Ildikó, Kiss Lehel, Kovács Kuruc János, Lakóné Hegyi Éva, László László, Zsigmond Attila, Szőke Anna, Major Éva, Niculaş Tudoran Cristian – azon munkálkodunk, hogy az induláskor felvállalt szolgálatunkat és szerepüket a lehető legjobban teljesíthessük.”
Egy maroknyi csapat zászlajára írta, hittel vallja Báthori István erdélyi fejedelem szavait: „Hiába él, aki senkinek sem használ.” Ez a kitűnően szerkesztett lap, a kiváló nyomdai kivitel is igazolja, hogy áldozatos hittel és munkával ki lehet emelkedni a hepehupa völgyeiből, hogy a kommunista diktatúra idején palackba zárt jó szellem, a nyilvánosságtól eltiltott, a tevékenységében korlátozott, a béklyóitól megszabadult alkotó akarat csodákat tud teremteni. Ilyen csodaszámba menő siker a Hepehupa ötven száma – távol a tudományos, kulturális centrumoktól, jelezve azt, hogy a használni akaró, a tájhaza és lakói, az egyetemes magyar szellemi élet szolgálatára elszegődött, ihlettel és cselekvő akarattal megáldott személyiségek valóban hasznára lehetnek a magyar kultúrának és szellemi életnek.
Máriás József, Művelődés (Kolozsvár)

Marosvásárhelyen is több a magyar iskolaigazgató
Két újabb marosvásárhelyi oktatási intézménynek van magyar vezetője – tájékoztatott a vasarhely.ro. A Tudor Vladimirescu gimnáziumban Boczog Szabolcs némettanárt, a Nicolae Bălcescu gimnáziumban pedig Kupán Edit korábbi aligazgatót nevezték ki igazgatónak, a 7-es számú Általános Iskolában pedig Dr. Tamási Zsolt helyét Körtési Sándor vette át. Erről Illés Ildikó Maros megye főtanfelügyelő helyettese tájékoztatta a vasarhely.ro-t. „Ez egy természetes, teljesen normális folyamat. Nem kaptunk semmi többletet, csupán azt, amit megérdemeltünk” – kommentálta Illés Ildikó az új kinevezéseket. Hangsúlyozta, feladatának tekinti, hogy minél több intézménynek legyen magyar igazgatója, ahol pedig ez nem lehetséges, magyar aligazgató legyen az iskola vezetőségében.
A főtanfelügyelő helyettes megerősítette a vasarhely.ro azon feltételezését, hogy Tamási Zsolt a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium igazgatója lesz, azt azonban nem tudta megmondani, hogy mikor kapják meg a minisztériumtól az iskola beindításához szükséges átiratot. „Remélem, hogy erre mielőbb sor kerül, az utolsó métereken vagyunk” – fogalmazott Illés Ildikó.
Mint korábban megírtuk, Szatmár megyében az idén több magyar aligazgatót neveztek ki az iskolákban.

Élő és holt szavazóink
Sokan kapkodtak régebben is jelképek után éppen az Ady Endre és Octavian Goga barátságához, amikor a politikai helyzet megkívánta az esküdözést a két nép örök barátságára. Szerintem a két nép barátságával nem is lenne semmi baj, ha azt moslékká nem keverné a pillanatnyi politika. Jól látjuk, tudjuk és érezzük ezt kívülről, belülről. Ám ezek a békítő elvtársak és urak ama barátságnak csak az első rebbenéseit emlegetik. Gogából fasiszta miniszterelnök lett, még azelőtt megtörtént az 1916-os román szerződésszegés, Székelyföld, Barcaság, fél Erdély lerohanása és kifosztása, ezrek lemészárlása. Tudjuk. Akkoriban született Ady egyik híres levele, melyben írja, hogy nem cserélne Goga úrral lelkiismeretet...
Én máskor is, szótlanul is, most szóban is inkább a kolozsvári George Sbirceát említeném, remek írásait, vallomásait Kolozsvár iránti szeretetéről, a magyar kultúra egyik csodálójáról. Írt remek verseket magyarul is, könyvet is, írt a Donát úti orgonákról, a magyar város templomairól, a várról, annak bástyáiról. És maradok a másik kolozsvárinál, Gelu Păteanunál, aki szintén két nyelven írt verset, újságot, könyveket.
Az egykori Utunk hetilap (egyetlen) szerkesztőségében kapta a Gyalu nevet. A ’70-es évek kommunista románjai rettenetes dühvel vették tudomásul azt is, és azt különösen, hogy Gyalu a bukaresti A Hét hetilaphoz ment. Kiátkozták, és kiüldözték, Etéd, Énlaka magyar–székely falvak szeretettel fogadták a tökéletes magyarsággal beszélő „tanító urat”. Mert az lett belőle Székelyföldön. Az 1989-es romániai műanyag-forradalom után Budapestre költözött két kisgyermekével. Kapott fordítói munkát, egyetemi oktató volt, ott halt meg.
Hát ezek a példák bizonygatják, hogy van megbékélés, lehetséges, de azt nem Ponta, nem Băsescu, futóbolond Funar, Vadim Tudor teremti meg, s nem a bevándorló románság, nem a gárdák. Mondom ezt mindenféle választások előtt, után és – helyett. Azzal a meggyőződéssel, hogy a régiek, sokan a maiak közül is, helyben, egy miccre megszavaznák az autonómiát számunkra.
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A lakosság 2050-ben 16 millió lesz, fele nyugdíjas
Szociológusok felmérései szerint, ha a romániai népesség a jelenlegi ütemben csökken tovább, akkor az ország lakossága 2050-re négymillió fővel esik majd vissza, a nyugdíjasok részaránya pedig jelentősen megemelkedik.
A lakosság fele nyugdíjas?
A Román Akadémia Demográfiai Kutatóközpontjának igazgatója, Vasile Gheţău professzor szerint a népességcsökkenés Romániában drámai méreteket ölthet. Ilyen arányú lakosságfogyatkozással egyetlen európai államnak sem kell majd szembenéznie – vélekedett.
Szociológusok szerint a jelenlegi trendnek nagyon komolyan el kell gondolkodtatnia a szakembereket, a lakosság megfogyatkozása máris riasztó. Ha a mostani folyamatot nem sikerült megfékezni, akkor 2050-re Románia tizenhatmillió lakossal marad, amelynek több mint egyharmada ráadásul gazdaságilag már nem lesz aktív.
Mindez számos tényezőre vezethető vissza. Közéjük tartozik a születések egyre csökkenő száma, a várható életremény fokozatos növekedése továbbá az elvándorlás, amely az utóbbi esztendőkben úgyszintén aggasztó méreteket ölt.
Az országot elsősorban a fiatalok hagyják el, és közülük mind többen úgy döntenek, nem térnek vissza Romániába. A statisztikák szerint pillanatnyilag 2,3 millió román vállalt munkát a határokon túl – ez a szám azonban feltehetően jóval nagyobb –, akik egyhamar nem térnek vissza Romániába, mi több, igen sokan végképpen letelepednek külföldön.
Vasile Gheţău máris meghúzta a vészharangot. Statisztikái szerint száz gazdaságilag aktív, vagyis dolgozó személyre jelen pillanatban huszonöt hatvanöt éven felüli személy jut. Ez a részarány 2050-re jelentősen módosul, a számításoknak megfelelően megkétszereződik, azaz száz dolgozó személyre ötven nyugdíjas jut, ami függőségi viszonyt alakít ki.
A nagy kérdés az, hogy az aktív lakosság mennyiben tudja majd eltartani a jelentős számú idős személyeket.
Megfeleződött az élveszületések száma
Jóllehet a lakosság elöregedése tulajdonképpen európai probléma, amely azonban Romániában jóval nagyobb mértékben jelentkezik, az aránytalanság itt sokkal nagyobb, mint más európai államokban.
Romániában tavaly 176 ezer gyermek szültetett. Az élveszületések rekordját Románia 1969-ben tartotta, 530 ezer újszülöttel. Ezek viszont rövidesen maguk is idős személyekké, nyugdíjasokká válnak, őket az egyre csökkenő létszámú aktív lakosságnak kellene majd eltartania.
Az Országos Statisztikai Intézet adatainak megfelelően az 1989-es követő huszonegy évben az élve született gyermekek száma gyakorlatilag megfeleződött. Míg 1990-ben 314 746 gyermek született, addig 2011-ben mindössze 196 242 újszülött látta meg a napvilágot.
A jelenség, amint már szó volt róla, egész Európára jellemző. Mi több, számos európai államban az életremény jócskán megnövekedett a megelőző évtizedekhez képest. Több országban az utóbbi öt év során megemelték például a teljes jogú nyugdíjhoz szükség ledolgozott évek számát.
10-20 évig nincs remény?
A helyzeten csupán az ország gazdasági, társadalmi és politikai életében beálló nagyarányú változás segíthetne, erre viszont – legalább is a jelenlegi körülmények között – nincs semmi kilátás – vélekedett a Román Akadémia Demográfiai Kutatóközpontjának igazgatója. Ahhoz például, hogy a külföldön munkát vállalók közül egyre többen térjenek vissza az országba. jelentős gazdasági motivációra lenne szükség, márpedig a román gazdaság komolyabb fellendülésére 10-20 évig nem nagyon mutatkozik lehetőség. Mi több, a gazdasági-pénzügyi válság elmúltával a fejlett európai országok gazdasága is kilendül a holtpontról, ami még inkább emigrálásra készteti a romániai munkavállalókat.
Vasile Gheţău figyelmeztet: a 2050-re előjelzett 16 millió lakosba nem számolták be az országból kivándorlókat, így ez a szám akár lényegesen kisebb is lehet majd, hiszen a következő években folytatódik majd a kivándorlás. Ugyanakkor Romániában is növekedni fog az életremény, miközben az egy nőre eső újszülöttek száma statisztikailag 1,3 gyermek lesz csupán.
1,68 millióval kevesebb
Az idei év januárjában Románia lakossága11968 óta először esett vissza húszmillió alá: az országnak 19 942 600 lakosa volt. Az Országos Statisztikai Intézet adatainak megfelelően minden elsősorban a negatív népszaporulatnak tudható be. A statisztikai intézet igazgatója, Tudor Andrei szerint 2002. január elseje és 2014. január elseje között Románia lakossága 1,68 millió fővel csökkent. 2009-ig a lakosságcsökkenés legfőbb okát a migráció jelentette, a népességcsökkenés háromnegyed részben ennek volt tulajdonítható és csupán negyedrészben a negatív szaporulatnak. 2010-et követően azonban a migráció részaránya fokozatosan csökken és egyre nagyobb szerep jut a negatív szaporulatnak. Ily módon tavaly a népességcsökkenésben az elvándorlás már 91 százalékos szerepet kapott, míg a negatív szaporulat csak 9 százalékkal járult hozzá a lakosság csökkenéséhez.
Bogdán Tibor, maszol.ro