Hírsaláta
PERT ÉS KÁRTÉRÍTÉST NYERT A VOLT POLGÁRMESTER. Elképesztőnek találta az egyik hírtelevízió Sepsiszentgyörgy volt polgármesterének esetét, akinek a nemzetközi emberi jogi bíróság nemcsak hogy igazat adott, de a román államot kétezer euró kártérítés megfizetésére ítélte abban a perben, melyet a városvezető ellen folytatott. Azért jelentették fel, mert annak idején a hivatal épületének tornyáról levette a román zászlót, de feljelentői eltekintettek attól, hogy a nemzeti lobogót – már akkor – a bejárat mellett helyezték el.
ORBÁNT VÁLASZTOTTÁK AZ ÉV EMBERÉNEK. A lengyel hetilap, a Gazeta Polska Békemeneten is részt vevő olvasói Orbán Viktort látták a 2013. év emberének. A konzervatív hetilap szavazást indított arról, mely közszereplőt ítélik az év emberének. Az eredmény értelmében az elismerést Orbán Viktor kapta Krzysztof Szwagrzyk wrloclawi történésszel, a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetének vezetőjével közösen.
NEM HISZI A VILÁG, HOGY POLITIKAI PER ÁLDOZATA LENNE ADRIAN NĂSTASE. Nem maradt visszhang nélkül a nemzetközi sajtóban Adrian Năstase volt miniszterelnök másodszori börtönbe zárása. Az európai lapok emlékeztetnek, hogy az ország volt miniszterelnökét másodszor parancsolta a törvény rácsok mögé, miközben az Európai Unió különös figyelemmel kíséri Románia korrupcióellenes erőfeszítéseit. A France Presse kiemeli, hogy miközben 630 000 euró csúszópénz elfogadásával és a lakásépítéseinél végzett nagy értékű ingyenmunka felhasználásával vádolják, Năstase folyamatosan azt hangoztatja, hogy politikai per áldozata. Mind a BBC News, mind az Associated Press, mind a belgiumi 7sur7 már szalagcímeiben kiemeli: Románia egyik volt miniszterelnökét korrupció miatt ítélték négy év börtönbüntetésre. HULLNAK A PRIBÉKEK. Elhunyt a kommunista verőlegény, egyike annak a harmincöt, egykori politikai foglyok halálát okozó vagy őket kínzó büntetés-végrehajtási alkalmazottaknak, akik ellen a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet indított vizsgálatot. Iuliu Sebeștinről, a szamosújvári börtön egykori alkalmazottjáról van szó, aki az ötvenes években a politikai foglyok átneveléséért felelt. (Krónika)
RABOLNAK A BANKAUTOMATÁK. Igen nagyok Romániában a bankok kezelési költségei az automatáknál történő készpénzfelvételkor. A Capital.ro kiszámította, hogy egy 5000 lejes havi jövedelmű családnak évi 200 lejét „nyeli el” az ATM, ha havonta tízszer vesznek fel kártyával pénzt. Az összegbe a portál beleszámolta a bankkártya éves adminisztrációs költségét is. Ez a veszteség a kétszeresére nő, ha a család tagjai olyan bankok ügyfelei, amelyeknek korlátozott számú automatájuk van az országban. Románia egyébként azon kevés európai országok közé tartozik, ahol az ügyfélnek még azért is fizetnie kell, ha csak az egyenlegét nézi meg a bankautomatánál.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Az igazságszolgáltatás függetlenségének megsértésével gyanúsítják Pontát
Vizsgálatot kezdeményezett kedden a bírák és ügyészek szakmai testületeként működő Legfelső Bírói Tanács (CSM) Victor Ponta miniszterelnök ellen, amiért a politikus egy televíziós műsorban politikai elítéltnek, Traian Băsescu államfő áldozatának nevezte a korrupcióért másodszor is bebörtönzött Adrian Năstase volt kormányfőt. A CSM arra vár választ a testület vizsgálati részlegétől, hogy nyilvános kijelentésével Ponta megsértette-e az igazságszolgáltatás függetlenségét. A feltételesen szabadlábon lévő Năstase hétfőn visszakerült a börtönbe, mivel egyik korrupciós perében újabb négyéves szabadságvesztésre ítélte őt a legfelső bíróság. Ezt Ponta igazságtannak minősítette és az ítélettel összefüggésben úgy vélekedett: Băsescu büntetőjogi perekkel állt bosszút politikai ellenfelein.
Népújság (Marosvásárhely),

A Románia Csillaga Érdemrend visszavonásának üzenete
A napokban adta ki a Románia Csillaga Érdemrend becsületbírósága azt az indoklását , amelyre alapozva Tőkés László kitüntetésének visszavonását kérte Traian Băsescu államfőtől. Tőkés László 2009-ben, a temesvári forradalom kitörésének 20. évfordulóján vehette át az érdemrend lovagi fokozatát az államelnöktől a romániai rendszerváltás elindításában játszott szerepéért. A kitüntetés visszavonását több PSD-s politikus felvetése nyomán Victor Ponta miniszterelnök javasolta az államfőnek, mivel szerinte Tőkés Románia egységes és oszthatatlan nemzetállami jellegét kérdőjelezte meg a tusnádfürdői szabadegyetemen, amikor azt kérte Magyarországtól, hogy vállaljon védhatalmi státust Erdély felett.
A visszavonási eljárás
Tőkés László EP-képviselő bejelentése heves reakciókat szült a romániai közéletben, és miután kiderült, hogy a Románia Csillaga Érdemrend visszavonását csak azon személyek kezdeményezhetik, akik maguk is birtokosai a kitüntetésnek, nyolc kitüntetett szociáldemokrata politikus beadvánnyal fordult az államfőhöz.
Ezt követően megválasztották a héttagú becsületbíróságot, amelynek négy tagját a PSD jelenlegi és egykori politikusai – Ecaterina Andronescu, Gabriela Firea és Mircea Geoană jelenlegi szenátorok, valamint Șerban Brădișteanu volt szenátor – adták. Megjegyzendő, hogy a becsületbíróság két tagja – Ecaterina Andronescu és Gabriela Firea – egyben panasztevő is. A további három tag Ionel Haiduc, a Román Akadémia elnöke, Costin Georgescu, a Román Hírszerző Szolgálat korábbi vezetője és Constantin Degeratu tábornok, a hadsereg volt vezérkari főnöke. A Tőkés László kitüntetésének visszavonását elsőként szorgalmazó Corina Creţu szociáldemokrata EP-képviselő szerint az EMNT elnöke szeparatista, románellenes, és etnikai alapú területi autonómiát követelő nyilatkozataival Románia egységes, oszthatatlan nemzetállami jellegét kérdőjelezte meg.
A visszavonás mint politikai játszma
Az egész ügy kibontakozása és annak kormánypárti kezelése világosan mutatta, hogy mennyire eltökélt szándékok húzódnak a háttérben. A végkimenetelt már akkor meg lehetett jósolni, amikor maga a kormányfő szólalt meg a kérdésben és követelte a kitüntetés visszavonását . Victor Ponta nem kockáztatta volna meg a már így is eléggé megtépázott tekintélyét egy Traian Băsescuval szembeni csörtében, így borítékolni lehetett, hogy a miniszterelnök biztosra megy javaslatával.
Nyilvánvalóan ő is tisztában volt azzal, hogy az érdemrend visszavonását kizárólag a tagok kezdeményezik, de a kezdeményezés . Az első kör után aztán minden magára valamit is adó politikus, közéleti szereplő és véleményvezér megnyilvánult a már előre eldöntött kérdésben.
A becsületbíróság erkölcsi profilja
A becsületbíróság összetétele is jelzi, hogy a PSD semmit sem akart a véletlenre bízni, következésképpen a látszatokra sem adott túl sokat. A tagok megválasztásának módja, az eljárás levezénylése és az indoklás megszövegezése világosan illeszkedik a PSD-kormány kendőzetlen hatalmi logikájára. Ebből következik, hogy a bizottsági tagok kiválasztásánál semmi más nem számított, csak a kommunista utódpárt iránti lojalitás.
Șerban Brădișteanu szenátor ellen több peres eljárás is folyik. Az egyikben azzal vádolják, hogy Adrian Năstase öngyilkossági kísérlete után kórházi beutalással próbálta megakadályozni a Legfelsőbb Bíróság ítéletének végrehajtását a volt kormányfőn. Az orvos ellen ugyanakkor több millió euró értékű korrupciós bűncselekmények miatt is indult büntetőjogi eljárás.
Ecaterina Andronescu lojalitásához semmi kétség nem férhet: ő volt az, aki kiállt Victor Ponta mellett a plágiumbotrányban. Gabriela Firea szenátor az első fokon öt év letöltendő szabadságvesztésre ítélt Dan Voiculescu tulajdonában lévő, nem éppen magyarbarátságáról ismert Antena3 hírtelevízióban dolgozott. Mircea Geoană, bár rossz a viszonya a PSD jelenlegi vezetőségével, érdekelt lojalitásának bizonyításában.
A Tőkés László elleni kampányt elindító Corina Creţuról pedig nemrégiben azt derítették ki, hogy „közeli” viszonyban volt Colin Powell korábbi amerikai külügyminiszterrel. Ion Mihai Pacepa, aki Ceaușescu alatt a kommunista Románia külföldi hírszerzésének egyik vezetője volt, valószínűnek tartja, hogy a képviselőnő az orosz titkosszolgátok megbízásából kezdeményezett viszonyt Colin Powellel. Mindezek alapján indokoltan merül fel a kérdés, mennyire hitelesen hivatkozhat morális érvekre a becsületbíróság Tőkés László kitüntetésének ügyében.
Az indoklás
Az indoklás szerint azért kell megfosztani Tőkés Lászlót a kitüntetésétől, mert románellenes tevékenységével, nyilatkozataival és kampányaival, horthysta-fasiszta eszmék terjesztésével, nemzeti és etnikumközi gyűlöletkeltésre irányuló uszítással, a román nép becsülete és méltósága ellen irányuló súlyos merényletekkel, a román állammal szembeni tisztelet hiányával, „horthysta-fasiszta szellemiségű revizionista beszéddel”, valamint az „ideológiai terrorizmus” fegyvertárába tartozó tevékenységekkel súlyos károkat okozott Romániának és a Románia Csillaga Érdemrend tagjainak. Az indoklás e nyelvezete külön figyelmet érdemel, hiszen az 1989 előtti agitprop osztály megfogalmazásai térnek vissza benne.
A becsületbíróság azon állítása, hogy Tőkés nemzetközi szerződéseket sértett kijelentésével, önmagában is meggondolkodtató, hiszen a nemzetközi egyezmények „szóbeli”, vélemények révén történő megsértése kimondottan a kommunizmus korszakát idéző vád.
Az indoklás a Tusnádfürdőn elhangzott „védőhatalmi státus” hibás román fordítására, a „protektorátus” kifejezésre alapoz; ezzel a fordítással az 1946-os osztrák-olasz államközi szerződéses viszonyban kialakított Schutzmacht / Garantiemacht (védőhatalom) fogalom kapott egészen más nemzetközi jogi jelentést. Ugyanakkor egyfajta „kettős mérce” is megjelenik ebben az álláspontban, hiszen a román államfő az utóbbi időben épp egy román „védőhatalmi” szerepkört próbál kialakítani Moldova Köztársaság kapcsán, sőt, nyíltan foglal állást Románia és Moldova egyesítése mellett. Eközben a bukaresti kormány decemberben jelentette be, hogy húszmillió euróval támogatja a Moldova Köztársaság óvodáinak és iskoláinak infrastrukturális fejlesztését.
A visszavonás magyar-magyar összefüggésben
A Tőkés László kitüntetésében közös álláspontra helyezkedtek az erdélyi magyar politikai szervezeteket: valamennyi párt kiállt az EMNT elnöke mellett, ráadásul a magyar kormány, amerikai magyar szervezetek és az EP-ben felszólalók is támogatásukról biztosították Tőkést.
Minthogy az idei választási évben a PSD-nek szüksége van a szélsőséges szavazatokra, ez az ügy voksot is hozhat neki az EP-, és az államfőválasztásokon. Ugyanakkor az erdélyi magyar közösséget is egységbe kovácsolhatja, hisz a kitüntetés visszavonásának javaslata nemcsak Tőkés személyéről, hanem az erdélyi magyarság autonómia törekvéseinek és egyéb jogérvényesítő küzdelmének merev elutasításáról és semmibevételéről szól. Tehát a döntés lényegében a román-magyar törésvonalat teszi élesebbé az országon belül.
A kitüntetés visszavonásának története hűen tükrözi a romániai rendszerváltás értékzavarait. A politikai, gazdasági és értelmiségi elitek jelentős része a kijárásos, elintézéses, lefizetéses túlélési stratégiákra szocializáló kommunista korszakból érkezett, számukra 1989 nem annyira történelmi-szimbolikus fordulópont az ország történetében, mint inkább újabb lehetőség, keret a korábban elsajátított közéleti stratégiák számára.
Néhány konklúzió
Az immár féléve tartó ügyet Tőkés László egyszerűen lezárhatta volna azzal, hogy önként visszaadja a kitüntetést, mondván, történelmi szerepét mind az országban, mind a nagyvilágban számos formában elismerték, ezért nem ragaszkodik ehhez a címhez, különösen úgy nem, hogy ezért a Román Kommunista Pártnak az utódszervezetével kelljen önigazolási küzdelmet folytatnia. Az EMNT elnökétől azonban távol áll ez a visszafogott stílus, ő inkább felvette a kesztyűt.
Az elképzelés azonban, miszerint a visszavonás vitája nyomán világosabbá válik a rendszer természete, csak részben váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A magyarországi kormánypárttól és a néhány amerikai magyar szervezettől kapott támogató nyilatkozaton túl a nemzetközi közvélemény nem igazán foglalkozott eddig az üggyel.
Az erdélyi magyar közösségen belül viszont sikerülhet Tőkésnek újrapozicionálnia önmagát, ami az idei EP-választásokon való indulása tekintetében nem elhanyagolandó eredmény. Ha megfosztják a kitüntetéstől, joggal állíthatja, hogy Romániában nem került sor valódi rendszerváltásra, továbbra is az történik az országban, amit a posztkommunista elit akar. Ha viszont az államfő döntése nyomán mégis megtarthatja kitüntetését, olyan győztesként kerül ki a konfliktusból, akinek nem kell külön magyaráznia indokait.
A kitüntetés visszavonásának kérdésében a végső szót Traian Băsescu államfő mondja ki, aki – természetéhez híven – ezt az ügyet is óvatosan mérlegelve kezeli. Mivel a kitüntetést ő adományozta Tőkés Lászlónak, a PSD tulajdonképpen csapdát állított neki: vagy felülbírálja korábbi döntését, vagy kiteszi magát a „magyar nacionalistákkal való összejátszás” vádjának. Az államfő ugyan maga is élesen kikelt Tőkés ellen, ám a becsületbíróság javaslatának visszautasításával nyugati partnerei előtt azt bizonyíthatná, hogy egy évvel mandátumának lejárta előtt még mindig ő a romániai demokrácia védelmezője. Ezzel a PSD kialakulóban levő nemzetközi elszigeteltségét is fokozná.
A kitüntetés története szimbolikus dimenzióban is összegezhető: adományozásának legitimizáló jelentősége nagyon hamar szertefoszlott a politikai elit számára, és az 1989-es rendszerváltó momentum forradalmi üzenetét – mint az adományozás indokát – a nemzeti kommunizmus nyelvezetén érvelő nacionalizmus tézisei váltották fel. Ez lényegében megismétli azt a politikai folyamatot, amely 1989. december 16. és az Iliescu-rezsim 1990. májusi választáson konszolidált győzelme között Romániában végbement.
mensura.ro
Erdély.ma,

Amerika aggódik a román jogállamiságért
Aggasztónak nevezte a román igazságszolgáltatás függetlensége ellen irányuló politikusi támadásokat Bukarestben Victoria Nuland.
Az amerikai külügyminisztérium európai és eurázsiai ügyekért felelős államtitkár-helyettese szombaton a civil társadalom képviselőivel folytatott megbeszélésen leszögezte: Amerika mélyen érdekelt a romániai reformok folytatásában és az ország demokratikus fejlődésében.
Bár konkrét bírósági ítéleteket nem kívánt kommentálni, Nuland egyértelműen Victor Ponta kormányfő múlt heti kijelentésére utalt. A szociáldemokrata miniszterelnök ugyanis politikai elítéltnek nevezte a korrupció miatt másodszor is bebörtönzött Adrian Năstase volt kormányfőt. Titus Corlăţean külügyminiszterrel folytatott megbeszélésén az amerikai illetékes ugyancsak fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy Washington mélyen érdekelt a román jogállamiság, igazságszolgáltatás és átláthatóság megerősítésében.
A romániai jogállamiság helyzetét feltérképezni hivatott látogatása befejeztével Victoria Nuland úgy nyilatkozott: bukaresti tárgyalópartnerei arról biztosították, hogy megértették a román kormány és parlament intézkedéseire érkezett nemzetközi reakciókat. A legtöbb kritikát a büntető törvénykönyvnek a korrupt tisztségviselők felelősségre vonását megnehezítő módosítása kapta, akárcsak a balliberális koalíció amnesztiatervezete. Ennek kapcsán Nuland megjegyezte: nem világos számára, mi Bukarest célja az indítvánnyal.
„Az Egyesült Államok számára egy erős, gyarapodó és demokratikus Románia a legjobb partner" – szögezte le Nuland, miután találkozott Titus Corlăţean külügyminiszterrel. Rámutatott: az Egyesült Államok szabadkereskedelmi megállapodást tervez az Európai Unióval, ebben a vonatkozásban fontosak számára az amerikai-román gazdasági kapcsolatok.
Corlăţean azt hangsúlyozta: örül a helyettes államtitkár látogatásának, amelyet úgy értelmez, hogy az Egyesült Államok számára is fontos a Romániával megkötött stratégiai partnerség. Victoria Nuland péntek este Traian Băsescu államfővel is találkozott, aki kifejezte reményét, hogy a felmerült „apró félreértések" nem befolyásolják az amerikai-román kapcsolatok alapjait.
Elemzők egyébként a balliberális kormány elmúlt időszakban hozott ellentmondásos intézkedéseinek számonkéréseként értelmezik az amerikai külügyminisztérium helyettes államtitkára kétnapos bukaresti vizitjét. Nuland látogatását tulajdonképpen már decemberben „előkészítette" az Egyesült Államok bukaresti nagykövetsége, amely élesen bírálta, hogy a kétharmados többséggel bíró szociálliberális koalíció (USL) kiiktatta a honatyákat a közhivatalnokok köréből a büntető törvénykönyv módosítása során.
Erre tett rá egy lapáttal Victor Ponta, amikor Năstase-ügyében megkérdőjelezte az igazságszolgáltatás függetlenségét. Sokatmondó, hogy Nuland Băsescun és civil szervezetek képviselőin kívül csak a külügyminiszterrel találkozott, Ponta ugyanis elutazott az országból, ám arra még helyettese, Liviu Dragnea sem tudott válaszolni a hétvégén, hogy főnöke hivatalos vagy magánlátogatáson tartózkodik.
A szociáldemokrata miniszterelnök gesztusa azzal is összefüggésbe hozható, hogy kormánya alapos fejmosást kapott Washingtontól, amikor 2012 nyarán másodszor is megpróbálta felfüggeszteni tisztségéből az államelnököt.
Ilyen kontextusban jelentős feltűnést keltett Ponta tanácsadójának, Frunda Györgynek a kijelentése, miszerint az amerikai külügyi illetékes látogatása a „legjobb és leghatalmasabb Sam bácsi felsőbbrendűségi érzéséről" árulkodik. Az RMDSZ volt szenátora a B1 hírtelevíziónak nyilatkozva fontosnak nevezte a Washingtonnal folytatott párbeszédet, aminek azonban szerinte majdnem egyenlő vagy egyenlő felek között kell lezajlania. Hozzátette: Románia nem gyarmat, „ahová a gyarmatosító ellenőröket küld az emberi jogok és a jogállamiság helyzetének kivizsgálására".
„Globalizált világban élünk, ugyanazon stratégiai védelmi rendszert erősítjük, de mi lenne, ha mi is tájékozódnánk az Egyesült Államokban a nemzetközi egyezmények által betiltott halálbüntetésekről vagy a marihuána coloradói legalizálásáról?" – tette fel a kérdést a politikus.
Miközben a jobboldali ellenzék szerint az amerikai vizsgálódás újabb „blamázst" jelent a balliberális kormány számára, Ponta másik tanácsadója, Radu Popa úgy vélekedett: szó sincs arról, hogy Washington a bukaresti hatalom „körmére nézne". „Egyetértek Frunda Györggyel: Románia nem gyarmat" – szögezte le a szociáldemokrata képviselő.
Krónika (Kolozsvár),

Bagoly mondja
Jogosan „szolgálta fel" a feketelevest a román kormánynak kétnapos bukaresti látogatása során az amerikai külügyminisztérium európai és eurázsiai ügyekért felelős államtitkár-helyettese.
Nem véletlen, hogy Victoria Nuland vizitje idejére Victor Ponta kormányfő hirtelen eltűnt a térképről, így nem kellett személyesen meghallgatnia a román igazságszolgáltatást ért támadások miatt megfogalmazott tengeren túli aggodalmakat. Amelyek természetesen megalapozottak, hiszen Ponta gyakorlatilag a teljes hazai bírói és ügyészi kar pártatlanságát kérdőjelezte meg, amikor élesen bírálta az elődje és mentora, Adrian Năstase ellen másodjára kimondott elmarasztaló ítéletet. (Beszédes kontraszt: amikor a napokban vádat emeltek I. János Károly spanyol király egyik lánya, Krisztina hercegnő ellen csalás és pénzmosás címén, az ibériai uralkodói ház csak annyit kommentált, hogy tiszteletben tartja a nyomozó hatóság döntését).
Holott a kormányfőnek már csak volt ügyészként is tudnia kellene, hogy az ország egyik legnagyobb közméltósága nem engedhet meg magának az igazságszolgáltatás tevékenységébe való durva beavatkozásnak minősülő kijelentést.
Amerika rögtön meg is feddte emiatt a román miniszterelnököt. Washington reakciójával azonban csak az a bökkenő, hogy nem hiteles. Az önmagát a demokrácia őshazájaként hirdető Egyesült Államokról emberi jogi szervezetek évente kiadott jelentéseikben rendre megállapítják, hogy jogsértéseivel a világ minden térségében visszaélésekre bátorítja a kormányokat. A 2001. szeptember 11-ei terrortámadás óta Amerika a terrorizmus elleni globális harc ürügyén nem egyszer lábbal tiporta az emberi jogokat. Az Edward Snowden egykori CIA-alkalmazott által tavaly feltárt túlkapások azonban arra is rávilágítottak, hogy Sam bácsi számára a cél minden esetben szentesíti az eszközt.
Tevékenysége során az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) még saját szövetséges országainak vezetőit is megfigyeli, lehallgatja, sőt az internet fölötti gyakorolt kontrollal egyszerű polgárok millióinak magánéletébe bekukucskál. Adhat egy ilyen eszközökkel élő nagyhatalom bárkinek leckét az emberi jogok tiszteletben tartásáról, az igazságszolgáltatás függetlenségének szavatolásáról?
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár),

Több ezer elítélt szabadul februártól
Több ezer elítéltnek jelent idő előtti szabadulást az új büntető törvénykönyv február elsejei hatályba lépése – közölte kedden az Antena 3 hírtelevízió. Az új Btk. enyhébb büntetési tételeteket ír elő egy sor bűncselekménynél, emiatt sok olyan elítélt hamarabb szabadul, aki már letöltötte az adott bűncselekményre kiszabható maximális büntetést, mások pedig a reméltnél hamarabb kérhetik feltételes szabadlábra helyezésüket. Minden büntetésvégrehajtó intézetben különbizottság elemzi egy-egy bíró vezetésével, hogyan érinti az egyes elítélteket az új Btk. A Romániában börtönben lévő 31 ezer elítélt közül eddig 19 ezernek a dossziéját tanulmányozták át. Ebből arra a következtetésre jutottak, hogy összesen mintegy hatezer elítélt kérheti szabadlábra helyezését az új Btk. alapján.
Az Antena 3 szerint ezzel a hullámmal szabadlábra kerülhet Gigi Becali politikus-futballmecénás is: a Steaua futballklub szponzora – akit 2009-ben az Európai Parlament, 2012-ben pedig a bukaresti képviselőház tagjává választottak – tavaly májusban került rács mögé, miután korrupcióért és önbíráskodásért három és fél éves szabadságvesztésre ítélték. A médiában már korábban is vita alakult ki arról, hogy milyen hatása lehet, ha rövid idő alatt több ezer köztörvényes bűnöző kerül szabadlábra. A Szociáldemokrata Párt ugyanis decemberben egy amnesztiatörvényt is el akart fogadtatni a börtönök túlzsúfoltságára hivatkozva: ennek megszavazását végül a koalíciós partner ellenkezése miatt a februárban kezdődő tavaszi ülésszakra halasztották. Az amnesztiatörvény módosítása lehetővé tenné, hogy teljes büntethetetlenséget élvezhessenek Romániában azok, akik legfeljebb hatéves szabadságvesztéssel büntethető bűnöket követtek el, illetve közkegyelemben részesüljenek azok az elítéltek, akiket legfeljebb hétéves szabadságvesztéssel büntethető bűnökért ítélt el a bíróság. A média szerint a PSD amnesztiatervezetének elfogadása esetén a korrupcióért másodszor is bebörtönzött Adrian Năstase volt miniszterelnök is kiszabadulna a börtönből.
Népújság (Marosvásárhely),

A román bírói tanács szerint Ponta megsértette az igazságszolgáltatás függetlenségét
A bírák és ügyészek szakmai testületeként működő román Legfelső Bírói Tanács (CSM) csütörtökön megállapította, hogy Victor Ponta miniszterelnök megsértette az igazságszolgáltatás függetlenségét. A CSM múlt héten kezdeményezett vizsgálatot a szociáldemokrata miniszterelnök ellen, amiért a politikus egy televíziós műsorban politikai elítéltnek, a jobboldali Traian Basescu államfő áldozatának nevezte a korrupcióért másodszor is bebörtönzött Adrian Nastase volt kormányfőt.
Vizsgálati részlege jelentését és következtetéseit magáévá téve a CSM megállapította, hogy Ponta nyilatkozata megingatja az igazságszolgáltatásba vetett bizalmat, és aláássa a korrupcióellenes ügyészség (DNA) szakmai hitelét.
A CSM azt is megvizsgálta, megalapozott-e Ponta azon megjegyzése, miszerint az ügyészség csak Basescu politikai ellenfeleit zaklatja, és halogatja azoknak a kormány által beterjesztett feljelentéseknek a kivizsgálását, amelyek a korábbi jobbközép hatalom visszaéléseire világítanak rá. A vizsgálati részleg jelentése szerint 83 ilyen ügy közül 63-at a DNA már lezárt, a többi ügyön még dolgoznak az ügyészek.
„Engem megnyugtat, hogy az igazságszolgáltatás olyannyira független, hogy senki sem tudja befolyásolni, sem az, akinek a zsebében vannak az igazságszolgáltatás kulcsai, sem én, sem önök" – mondta ironikusan az újságíróknak Victor Ponta a CSM állásfoglalására reagálva. Ezzel a megjegyzésével is Traian Basescu államfőre utalt, akinek hivatali feladatai közé tartozik a bírák és ügyészek kinevezése.
A CSM állásfoglalásának nincs jogi következménye. A testület vizsgálati részlege elsősorban a bírák és az ügyészek ellenőrzésére hivatott, ha magatartásukkal, szakmai munkájukkal kapcsolatban kételyek merülnek fel. Az igazságszolgáltatás rendszerén kívül eső személyek esetében a CSM-nek nincs lehetősége szankciókat elrendelni, legfeljebb állásfoglalást tehet közzé arról, hogy a közéleti nyilatkozatok milyen mértékben tekinthetők az igazságszolgáltatással szembeni nyomásgyakorlásnak. MTI
Erdély.ma,

Baloldali együttlét, hegy alatti abrakolás?
A múlt hét legjelentősebb magyarországi belpolitikai eseménye a két legjelentősebb baloldali ellenzéki erő megegyezése volt: Bajnai Gordon visszalépett, átengedte Mesterházy Attilának a miniszterelnök-jelölti posztot. Mértékadó körökben jogos ellenszenv övezi a különböző történelmi korszakokra vonatkozó utólagos bölcselkedéseket, főleg olyankor, amikor a töprengő a múltra vetíti vissza a jelen szempontjait és ismereteit. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lenne értelme az ilyen gondolatkísérleteknek, de aki ilyesmire vállalkozik – ha komolyan veszi önmagát –, azokra az információkra kellene támaszkodnia, amelyek a kor embere számára is rendelkezésre álltak. Politikai vuduzás
A tető alá hozott ellenzéki összefogás kapcsán nem kell visszavetíteni, elég józanul, tárgyszerűen és érdekmentesen mérlegelni. A választások előtt néhány hónappal könnyedén megállapítható, hogy a nemzetellenes erők szövetségének sikerült eltaktikáznia magát. Ha színrelépéskor Bajnai összellenzéki baloldali támogatást kap, a politikai erők és a média részéről egyaránt, komoly esélye lett volna a győzelemre. Ahogy azonban telt az idő, és az MSZP húzódozott besorolni mögé, ahogy egyre-másra jelentek meg levitézlett figurák a(z ön)jelölt holdudvarában, s ahogy egyik kommunikációs baklövést követte el a másik után – ezek csúcsa volt az emlékezetes Orbán-szobordöntés és „vuduzás” –, úgy csökkentek az esélyei arra, hogy elnyerje a miniszterelnöki stallumot. Egyes balos elemzők is úgy ítélik meg, hogy az aláírt egyezség nem egy győzelemesélyes stratégia origója, csak kármentés, amely legfeljebb azt akadályozhatja meg, hogy a Fidesz ismét kétharmaddal nyerjen. Különösen úgy, hogy minden előzetes csokorba gyűjthető hivatkozás dacára az MSZP–Együtt PM összefogás Gyurcsány Ferenc pártját is integrálni szándékozik. Egyelőre egyik pártvezető sem repes az örömtől, hogy netán Gyurcsány Ferenccel közös listán szerepelhet, az együttműködés részletei nincsenek is kidolgozva, de felettébb valószínűtlen, hogy Gyurcsány belemenne bármiféle megegyezésbe úgy, hogy lemond a jelöltségről. Mint például tette annak idején Jörg Haider, hogy tehermentesítse pártját, s a szalonképesség határait meghúzni igyekvő megmondó emberek üresbe lépjenek.
A Gyurcsánnyal való kiegyezést az sem könnyíti, hogy a „baloldal” mumusaként kezelt politikai szereplő azt szorgalmazza: a közös miniszterelnökjelölt ne pártember legyen, hanem „külső” szakértő. A jobboldali sajtó rá is játszik a kérdésre, előszeretettel vet fel szóba jövő neveket, amivel egyértelmű kihangsúlyozást nyer az ellenoldal amatőrizmusa, hiszen tényleg ritka fonák helyzet, amikor egy politikai tábor a választások előtt néhány hónappal egy kancellári demokráciában még nem tudja, hogy ki lesz a hivatalban levő miniszterelnök kihívója.
A gyáva nyúl-játék vége
A szocialisták több okból sem rajonganak Gyurcsány ötletéért, annak dacára, hogy ez akár többletesélyt adhat a táboruknak. Egyrészt hosszas lélektani háború után megnyerték a „gyáva nyúl”-játékot, amit Bajnaival játszottak annak színrelépése óta. (A „gyáva nyúl” játékban két gépkocsi száguld egymással szemben, a tét pedig az, hogy melyik sofőr számára válik fontosabbá a túlélés a presztízsnél, melyik rántja el a kormányt. Aki elrántja, az a gyáva nyúl. A játékban értelemszerűen az is benne van, hogy mindketten „bátrak” maradnak, és otthagyják a fogukat. A múlt héten megkötött megállapodás aláírásáig ez látszott a legvalószínűbb forgatókönyvnek.) A rövid távú pártérdek azonban azt diktálja, hogy használják ki a helyzetet és erősítsenek vezetőjük pozícióján és népszerűségén. Mesterházy Attilának, aki „Öregek tanácsa” (Kovács, Lendvai stb.) ide vagy oda, keményen kézben tartja a párt irányítását, most lehetősége van a demokrácia megmentőjének szerepében tetszelegni. Másrészt a szocialisták egyszer már erősen megégették magukat ebben műfajban 2009 őszén, amikor az emlékezetes nyilvános miniszterelnök-keresés idején igen rövid idő alatt közel 10 százalékot csökkent a párt támogatottsága. A „casting” komolytalanná tette őket, s már a barátiként számon tartott sajtó egy része is velük élcelődött. Kelemen pragmatizmusa
A Gyurcsánnyal való kiegyezést ugyan nem befolyásolja, de azért érdekes volt olvasni az RMDSZ elnökének évértékelő interjújában, hogy két párttal nincs kapcsolatuk: a Jobbikkal és a Demokratikus Koalícióval. A Jobbiktól való elhatárolódás könnyen magyarázható. A párt középtávon aligha kerül kormányra, de a legvalószínűbb, hogy soha, tesz erről a médiafősodor és a nemzetközi összefogás. Ugyanakkor a nemzeti oldalon még mindig legnépszerűbb politikus – egyben a legfőbb hatalmi centrum is manapság –, Orbán Viktor kezdettől a Jobbik elszalonképtelenítésére törekedett (a MIÉP esetével ellentétben, amely pártnak mindig az alkotmányosságát hangsúlyozta). Mindez jó ürügy arra, hogy a modernkori „újbeszélt” használó, a modern tabukat tiszteletben tartó Kelemen Hunor is beszálljon a szélsőségesező kórusba. Annál érdekesebb a Gyurcsány-párttól való távolságtartás, amely addig nem volt jellemző, míg Gyurcsány irányította az országot. Vélhető, hogy e mögött is politikai számítás van, hiszen a DK-sok nem minden RMDSZ-szervezet számára számítanak persona non gratának, viszont az erdélyi választói bázis számára annál inkább. Az erdélyi választóközönség aligha feledte a 2004. december 5-i népszavazást, amikor Gyurcsány Ferenc állt a határon túli magyarok ellen uszító kampány élén.
Sokakban visszacseng a 2002-es 23 millió román munkavállalós kampány is, ami szintén Gyurcsányhoz köthető, olyannyira, hogy egyik könyvében dicsekszik is vele: az ő ötlete volt az Orbán-Nãstase egyezség megfúrása és ilyetén tálalása. Mindezeken túl a Gyurcsány-párt volt az egyetlen, amely nyilvánosan elhatárolódott a Székelyek Nagy Menetelésétől – egyébiránt a meneteléstől szintén elhatárolódó Markó Bélához nagyon hasonló érveléssel –, e politikai csoporthoz köthető az a három képviselő, aki nem szavazta meg a magyar állampolgárság kiterjesztését a 2010-es választások után, és e párt az egyetlen, amely ebben a kérdésben változást ígér, ha kormányra jut. Egyszóval aligha van Erdélyben politikus, akinek a neve annyira rosszul csengene, mint Gyurcsányé. Amit a politikai pragmatizmussal beoltott Kelemen Hunor kitűnően érzékel is.
Kármentés és hátradőlés
Összefoglalva: a magát baloldalnak mondó politikai szövetségnek minden rezsicsökkentés, tudatos kormánypárti médiastratégia, nemzetközileg is elismert gazdasági eredmény dacára lett volna győzelemesélyes stratégiája, ha időben lép. A hegy alatti abrakolás nagy valószínűséggel valóban csak „kármentésre” jó. Amíg azonban egy meccset le nem fújnak, annak végeredményére nem lehet mérget venni. A kényelmes hátradőlésre 2002-ben már egyszer ráfizetett a Fidesz, kis híján rá is ment az ország.
Okunk van hinni, hogy e hibát nem követik el még egyszer.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Igazságügyi csörte Năstase és Băsescu között – Frunda Pontát védi
A Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanácsnál (CSM) tett panaszt a január hatodikán korrupció miatt jogerősen négy év szabadságvesztésre ítélt volt miniszterelnök, Adrian Năstase Traian Băsescu államfő ellen, mivel az szerinte egy, az ítélet kihirdetése előtt tett kijelentésével megsértette az igazságszolgáltatás függetlenségét.
Az azóta börtönbüntetését töltő Năstase szerint az államfő január hatodikán délelőtt a B1 hírtelevízióban azt mondta: „Năstase olyan klientúrarendszert hozott létre, amelyet nehéz volt és mai is nehéz felszámolni.” Néhány órával ezt követően őt szabadságvesztésre ítélték.
Az exkormányfő szerint mivel az ügy még folyamatban volt, Băsescu megsértette az igazságszolgáltatás függetlenségét. Ezt annak analógiájára állította, hogy Livia Stanciu, a legfelsőbb bíróság elnöke csütörtökön azt mondta: Victor Ponta kormányfő megsérthette az igazságszolgáltatás függetlenségét, amikor az ítélethirdetés előtt azt mondta: George Becali, a korrupció miatt elítélt volt PNL-szenátor és a korrupció miatt alapfokon szintén elítélt volt közlekedési miniszter, Relu Fenechiu jó ember.
Frunda megvédi Pontát
Eközben Frunda György volt RMDSZ-es szenátor, Victor Ponta miniszterelnök tiszteletbeli tanácsosa szembe ment a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács (CSM) álláspontjával: Frunda szerint a kormányfőnek jogában állt bírálni az igazságszolgáltatást. Úgy vélte, más európai politikusokhoz hasonlóan Pontát is megilleti a jog, hogy kritizálja a bírákat.
Frunda György„Victor Pontának jogában áll az igazságügyet bírálni, ugyanúgy, ahogy Orbán Viktor magyar kormányfő is tette, aki két héttel ezelőtt a budapesti igazságszolgáltatást bírálta, mivel az helyt adott a bankok egy csoportja által benyújtott fellebbezésnek egy kormányrendelet ellen, és ezt jogában is állt megtenni. Ugyanúgy, ahogy Hollande francia elnöknek vagy Chirac volt államfőnek, akik nem egyszer véleményt nyilvánítottak a jogerős ítéletek kapcsán. Rendelkeznünk kell annyi méltósággal és gerincességgel, hogy kiköveteljük: bennünket is ugyanazon mércék és szabályok alapján kezeljenek, és a jogállamiság alapelveit Romániában is ugyanúgy alkalmazzák, mint Brüsszelben vagy más európai fővárosokban” – jelentette ki Frunda.
Az igazságszolgáltatás túlhatalma?
Ennek fényében leszögezte: nem ért egyet a CSM által elfogadott nyilatkozattal, miszerint a kormányfő megsértette az igazságszolgáltatás függetlenségét. Szerinte az ilyen hozzáállás azt eredményezi, hogy az igazságszolgáltatás egy jogállamban elfogadhatatlan befolyásra tesz szert. Hozzátette: ahogy az igazságügy megnyilvánul a miniszterek vagy honatyák ügyeiben, a másik két hatalmi ágnak, a törvényhozó és a végrehajtó intézménynek is jogában áll véleményt nyilvánítani a jogerős ítéletekről, azzal a megkötéssel, hogy nem befolyásolhatják az ítéletet, és nem sérthetik meg egy becsületes bíró jó hírnevét.
A CSM csütörtökön határozott úgy, hogy Victor Ponta megsértette az igazságszolgáltatás függetlenségét, és rontotta annak hitelét, amikor azt mondta: az Adrian Năstase volt miniszterelnök elleni, négyéves szabadságvesztésről szóló ítélet politikai alapon született.
Balogh Levente
Székelyhon.ro,

Erdély leírása térképeken
Descriptio Transylvaniæ – egy könyv és egy tárlat címe. Petelei Klára Erdély térképeit ismertető könyvét tegnap este, a magyar kultúra napjára időzítve mutatták be a Székely Nemzeti Múzeumban, ugyanakkor nyílt kiállítás e térképek másolataiból. A címet Jansonnius 1658-ban kiadott Nova et accurata Transylvaniæ descriptio című Erdély-térképéről kölcsönözték.
Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntőjében elmondta, intézményük az utóbbi időszakban igyekszik rendkívüli eseményekkel megtisztelni a magyar kultúra napját, idén is sikerült e rangos bemutatót megszervezni. A kiállított térképeket szemlélve, képzőművészként absztrakt műalkotásokat lát, melyek tárgya Erdély, a művész pedig a Történelem. Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke térképgyűjtőként vállalta a házigazda szerepét. Az eseményt mérföldkőnek nevezte. A könyv beillik abba a sorba, amit Szathmáry Tibor: Descriptio Hungariæ – Magyarország és Erdély nyomtatott térképei 1477–1600, továbbá az Atlas Hungaricus 1528–1850 gyűjtemény és (az Adrian Năstase gyűjteményét feldolgozó) Ion Ciortan–Măriuca Radu–Octavian Ion Penda: Descriptio Romaniæ könyvek jelölnek. Hangsúlyozta, a Descriptio Transylvaniæ kizárólag olyan régi térképeket vonultat fel, melyek Erdélyt önállóan jelenítik meg, nem valamely más ország részeként. A szakma az 1850 előttieket régi térképeknek tekinti. 57 szerző 85 térképét válogatták be a kötetbe. Különböző gyűjteményekből kerültek be térképek Párizstól Bécsen át Kézdivásárhelyig, Finnországtól a budapesti Országos Széchényi Könyvtárig. Az előadó néhány térképet be is mutatott. Időben az első Honterus Chorografia Transilvaniæ című munkája 1532-ből, az utolsó Fried 1848-as térképe. Tamás Sándor jelezte, a térképeken előkelő helyen jelölték meg a székelyeket, vagy népcsoportként, vagy közigazgatási egységként. Cantelli da Vignola 1686-ból származó térképén Natione de Siculi, Coronelli 1690-es térképén Zeckonland o Ciculianna, sok más helyen Ciculi. Ezeket nem mi írtuk fel, s főleg nem utólag – hangsúlyozta, a térképek történelmi jelentőségére utalva. Gróf László, a Brit Királyi Földrajzi Társaság tagja elmondta, a térképeket mindig a kor legjobb tudása szerint szerkesztették, s szerves részük volt az akkori tudománynak, kultúrának. Erdélyt először egy XIV. századi hajózási térképen tüntették fel. Kiemelte Lázár deákot, az esztergomi érsek titkárát, akinek 1528-ban kiadott térképét a Világörökség részévé nyilvánítottak. A könyvről szólva kijelentette, az nagyon fontos a magyar és az egyetemes kultúra számára. Petelei Klára, a marosvásárhelyi Teleki–Bolyai Könyvtár munkatársa szerényen kijelentette, csak részben ő a könyv szerzője, mivel nagyon sokan segítettek. Gróf Lászlót, a könyv bevezetőjének szerzőjét mentorának nevezte, a kiadás ötletgazdája és támogatója Tamás Sándor volt. Fontosnak nevezte, hogy a könyv három nyelven, a magyar mellett románul és angolul is megjelent, hiszen így mások is megismerhetik Erdély térképeit, történelmét. Măriuca Radu román térképész jelezte, minden térkép mögött van történet, mint például az 1596-ban kibocsátott Custos-féle Erdély-térképet Báthory Zsigmond fejedelem és Mária Krisztina Habsburg főhercegnő házasságára rendelték a Fuggerek, nyilvánvalóan érdekből – hogy megszerezhessék az erdélyi réz-, arany- és sóbányák kitermelési jogát.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Rendületlenül támadják Tőkést
Corina Creţu szocialista EP-képviselő nem nyugszik, ismét felkérte Traian Băsescu államelnököt: ne halogassa tovább Tőkés László állami kitüntetésének megvonását, hisz már több mint fél év telt el a szentségtörő nyilatkozat óta.
Már az ügy kirobbantásakor egyértelmű volt, hogy a szocialisták és szószólóik valójában azért találják méltatlannak Tőkést az 1989-es forradalom kirobbantásában játszott szerepéért odaítélt kitüntetésre, mert huszonnégy év elteltével is azt a „szégyent” kívánják lemosni a többségi társadalomról, hogy a Ceaușecu-diktatúra elleni népfölkelés szikraembere nem román, hanem magyar volt. Creţu és eszmetársai úgy gondolják, Tőkést románellenesség és hazaárulás vádjával megbélyegezve, őt az ország egységét és szuverenitását veszélyeztető személyiségként beállítva némileg csökkenthetik a rendszerváltás elindításában betöltött szerepét, megnyirbálhatják nemcsak hazai, de nemzetközi tekintélyét is, s rúghatnak egyet a magyarságba is, amely orcátlanul autonómiát követel, s még a közel száz esztendeje folyó beőrlési, homogenizálási kísérletek dacára sem hajlandó feladni önazonosságáért, megmaradásáért, nemzeti kiteljesedéséért folytatott küzdelmét. Időközben több fórumon, románon, magyaron is tisztázták: Tőkés László Tusványoson a védhatalmi státusz gondolatának felvetésével valójában csak egy új terminológiát használt a román–magyar államközi szerződésekben is szereplő, anyaország felelősségvállalását illetően. De a feljelentő hölgy azt sem hallotta meg, hogy tavaly decemberben, a forradalom 24. évfordulóján Tőkés László kitüntetését jelképesen átadta egykori temesvári harcostársainak, a református gyülekezet tagjainak.
A Tőkés ellen felhozott úgynevezett bizonyítékok halmaza valójában a politikus autonómiapárti nyilatkozatainak gyűjteménye, melyről vádlói azt állítják, hogy azok az ország integritását veszélyeztetik, és egyenesen Románia megcsonkítását jelentik. S hogy a vádirat még ütősebb legyen, s Európa érzékeny szíve is megdobbanjon, amolyan ráadásként az „ideológiai terrorizmus” bélyegét is rásütötték Tőkésre – és ennek természetes következményeként minden olyan magyar pártra vagy szervezetre, mely a területi, kulturális autonómiát tűzte zászlójára. A kitüntetést visszakövetelőknek viszont eszükbe sem jut, hogy a másodszor is közbűntényesként rács mögé került Adrian Năstase plecsnijét visszavegyék. Bizonyítékaként annak, hogy Romániában ma is szalonképesebb a lopás, csalás, zsarolás, mint egy kisebbségbe jutott népcsoport jogaiért folytatott küzdelem.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Öt év letöltendő a volt közlekedési miniszternek
Jogerősen öt év letöltendő szabadságvesztésre ítélte csütörtökön a legfelsőbb bíróság Relu Fenechiu volt közlekedési minisztert az ügynevezett transzformátor-ügyben, amelyben különösen nagy kárt okozó hivatali visszaélésben való bűnrészesség miatt indított ellene és több társa ellen eljárást az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA)
z öttagú bírói testület ezzel helybenhagyta az alapfokú ítéletet: a volt minisztert (képünkön) tavaly júliusban öt év letöltendő szabadságvesztésre ítélték, ezt követően távozott a minisztérium éléről. Fenechiu este feladta magát a rendőrségen.
Adrian Năstase volt kormányfő másodszori bebörtönzése után idén ez már a második súlyos ítélet magas rangú politikus ellen.
A 2012-ben megfogalmazott vádak szerint a volt liberális tárcavezető két társával – testvérével, Lucian Fenechiuval és Mihai Bogdan Damiannal – több cég részvényeseként 2002 és 2005 között 1970 és 1980 között gyártott transzformátorokat adott el az Electrica Moldova áramszolgáltatónak olyan áron, mintha azok vadonatújak lettek volna.
Fenechiu mindvégig tagadta a vádakat, a keddi, utolsó tárgyalási napon könnyeivel küszködve kérlelte a bírákat az ügy „alapos” áttanulmányozására. Az ítéletet követően Cristina Pocora, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) szóvivője közölte: Fenechiu elítélésével veszteség érte a pártot, amely következő ülésén dönthet a volt miniszter kizárásáról.
Az ügyészség vádat emelt az áramszolgáltató három egykori vezetője ellen is. A vádirat szerint az Electrica Moldova 2002 és 2005 között a közbeszerzési törvény előírásait figyelmen kívül hagyva, a Fenechiuék által irányított négy céget jogtalanul előnyben részesítve vásárolta meg a transzformátorokat. A berendezések zöme ezt követően a cég raktáraiban porosodott. A cég áfa nélkül összesen 6 406 976 lejt fizetett a berendezésekért, amelyekből csupán 79 ezer lej értékű eszközt használtak.
A vádirat szerint az áramszolgáltatónak okozott kár áfával együtt 7 529 594 lej, a perben károsultként az áramszolgáltató is részt vett. Az ügyészség 15 év letöltendő szabadságvesztés kiszabását kérte Fenechiuékra.
A bíróság Fenechiu mellett testvérét és üzlettársukat, Mihai Bogdan Damiant is öt év letöltendő szabadságvesztésre ítélte, Ioan Turbatut, az áramszolgáltató 2002 és 2004 közötti vezérigazgatóját pedig hat év szabadságvesztésre, emellett öt évre a közügyektől is eltiltotta. Ugyanezt az ítéletet rótták ki a cég 2004 és 2005 közötti vezérigazgatójára, Ion Mărghidanra is. Petru Andronachét, a cég 2002 és 2005 közötti kereskedelmi igazgatóját hét év börtönnel és ugyancsak öt év közügyektől való eltiltással sújtották. Emellett a vádlottakat arra ítélték, hogy közösen fizessék meg az áramszolgáltatót ért 5,7 millió lejes kárt.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár),

A moldvai magyar oktatás helyzetéről tartottak szakmai tanácskozást Budapesten
Budapesten a Nemzetpolitikai Államtitkárságon tartottak szakmai tanácskozást a Moldvai magyar oktatás helyzetéről. A tanácskozáson a Moldvában oktató pedagógusok mellett részt vett a Bákó megyei szakfelügyelő is. Oláh Gál Elvira összeállításában először Márton Attilát, a csángó oktatás koordinátorát kérdezte:
-Elsősorban azt a megnyugtató választ kaptuk, hogy biztosítva van az oktatók bérezése 2014-nek a végéig. Sikerült aláírni az szerződést és az a keret, amit erre fordítottak, mindazok ellenére, hogy mindenütt megszorítások vannak, sikerült ezt a keretet bővíteni, úgyhogy mi nagy tervekkel vágunk neki az idei évnek. A kollégák pedig külön lakhatósági juttatásokból tartják fenn a helyszíneket, tehát most már kivétel nélkül minden ingatlan, minden oktatási helyszín úgy működik Moldvában, hogy az oktatók tartják fönn.
-Az a tény, hogy a Bákói szakfelügyelőt elhozták, ő is találkozhatott magyar politikusokkal is, politikai vezetőkkel is. De ez mit jelent a gyakorlatban? -Ez a kapcsolat a román hivatalos szervekkel, konkrétan a Bákó megyei felügyelőséggel, sokat javult. Például sikerült több kollégának a szakmai előmenetelét segítő véglegesítő vizsgákra vagy fokozati vizsgákra ezeket a doszárokat átjuttatni. Kevés jóindulatot kell tanúsítsanak a Bákói tanfelügyelőség részéről, mert azért teljesen formailag mi nem férünk bele abba, hogy szakmailag mi tovább tudjuk képezni magunkat, mert nem teljesen tanítóként működünk. Nem minden tantárgyat, csak kimondottan magyar anyanyelvet tanítunk, és akkor ez feltételez egyfajta ilyen finom együttműködést.
Mi igazából nem csak itt szeretnénk találkozni, tehát van tervezett találkozó, ilyen szakmai megbeszélés, úgyhogy Kovászna-, Hargita- és Bákó megyei főtanfelügyelő legyen jelen, mert nekik van együttműködési megállapodásuk, most már több mint egy éve arra, hogy szakmai felügyeletet biztosítani tudják azoknak a kollégáknak, akiknek magyar módszertanosokat kell küldeni és Bákó megye nem tudja ezt biztosítani.
-Arra nagyon nagy szükség lenne, a moldvai magyar oktatásban, hogy óvodás korban is már a gyerekek az anyanyelvükön tanuljanak, hiszen a szülők már a hat-hét éves korú gyermekekkel nem beszélnek magyarul.
-Az iskolán kívüli oktatási forma egyelőre az, amelyik erre egyfajta megoldást biztosít és egyre több kolléga ismeri fel, hogy ennek mekkora a jelentősége, hogy kisgyerekekkel, óvodáskorú gyerekekkel kezdjenek el foglalkozni. Főleg azok a kollégák látják ebben a fantáziát, akik hosszútávon terveznek, hogy ottmaradnak Moldvában tanítani. Ugyanakkor ugye beindultak ezek az előkészítő, vagy nulladik osztályok, ami úgymond egy kicsit megkönnyítik nekünk a dolgunkat. Tehát hogyha szeretnénk már a nulladik osztályba betanítani, akkor ezt megtehetjük, reméljük, hogy majd szeptembertől.
-Megkérdeztük a Budapestre érkezett, Năstase Angel Bákó megyei oktatásért felelős szakfelügyelőt is: hogyan látja jelenleg a magyar oktatás helyzetét?
-Két típusú magyar oktatás létezik Bákó megyében. Az egyik a gyimesi példa, ahol magyar nyelven folyik az oktatás. Ez egyértelmű, jól körülhatárolt a román törvényekben. A másik a Bákó megyei magyar identitású csángóknak engedélyezett magyar óra. Az állami intézmények szemszögéből nincsenek problémák, a törvény biztosítja a jogot.
-Arra a felvetésemre, hogy mégis miért vannak problémák, miért gördítenek akadályokat az iskolaigazgatók, mindenféle közjegyzői hitelesítésű kérvényeket követelve – kiderült a szakfelügyelő másként látja: -Valóban voltak a kétezres évek elején, de utóbbi években ezek a problémák eltűntek. De azt sem tagadhatjuk, hogy a lakosság jelentős része elutasítja a magyar nyelv oktatását és ők maguk befolyásolják egymást a közösségen belül.
Más intézmények, hadd ne nevezzem meg, nem akarom a fejemre zúdítani a haragjukat. Ők azok, akik meggyőzik a szülőket arról, hogy vonják vissza a már egyszer benyújtott kérvényt. Hiszen a katolikus pap a legnagyobb tekintély a faluban, mint ahogy a vallásnak is nagyon nagy szerepe van és lesz a jövőben is a csángó közösségekben.
-Mi a következtetés, melyek azok a területek, ahol erősíteni kellene? Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár.
-Azok az eredmények, amiket elértünk, tehát, hogy most már 27 helyszínen folyik magyar nyelvű oktatás, ebből tizenkilenc helyszínen már beengedik az iskolába, ez azt jelenti, hogy nyolc helyszínen még mindig nem engedik be. Sajnos az anyanyelvű hitéletet még mindig gátolják. Tehát ezek problémák, amelyeken szeretnénk segíteni.
De most azért gyűltünk össze a tanárokkal, hogy az eredményekről beszéljünk, hiszen megerősödött és kibővült a csángó magyar oktatási program, ez azt jelenti, hogy most már több mint, kétezer gyermeket vontunk be az oktatásba a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség segítségével megerősítettük az oktatásnak a színvonalát. Egy olyan minőségi oktatást tudunk nyújtani most már ami sokat segít az ott élőknek. Én azt szeretném, ha minél jobban ki tudnánk bővíteni, még több gyereket elérnénk.
Most új helyszínek integrálódtak a programba, de van még hova fejlődni. Külön eredménynek tartom, hogy ellátogatott velük ide a Bákó megyei tanfelügyelő is, hiszen az nagyon fontos, mert azt mutatja, hogy most már számít a magyar nyelvű oktatás, oda kell rá figyelni, nem lehet nem támogatni román oldalról sem.
Erdély.ma,

Markó Béla szenátor március 4-i felszólalása a Parlament együttes ülésén
Hölgyeim és uraim, Tisztelt szenátorok és képviselők, Tisztelt Miniszterelnök Úr, Szombaton, a Szövetségi Képviselők Tanácsának marosvásárhelyi ülésén egy többek számára sokkoló kijelentést tettem: azt, hogy az RMDSZ nélkül egyetlen kormány sem képes reformot végrehajtani Romániában. Elismerem, hogy ez meglepő kijelentés lehet mindazok számára, akik nem értik e megállapítás igazi értelmét. Hiszen az RMDSZ nélkül is lehet akár ágazati, akár a társadalom egészét érintő reformokat végrehajtani.
De a megbékélés eszméje nélkül, a mintegy 1.300.000 romániai magyar támogatása nélkül ezek a reformok kétségtelenül törékenynek bizonyulnának, ha pedig valaki tagadná a románok és a magyarok, valamint az összes romániai nemzeti közösség közötti folyamatos együttműködés szükségességét, ha valaki megkérdőjelezné a különböző közösségek részvételének hasznosságát a döntéshozatalban és a végrehajtásban, akkor ezáltal a fejlődés lehetőségét is megkérdőjelezi. Tehát lehetséges az RMDSZ nélkül is. De magyarok nélkül, németek nélkül, ukránok, szlovákok, törökök, tatárok nélkül, és természetesen a román többség nélkül, nem. Mindegy, hogy kinek - nem feltétlenül az RMDSZ-nek -, de minden kormányban kell lennie valakinek, aki felvállalja az együttélés, az együttműködés és együttmunkálkodás gondolatát.
Ismerem azokat a kritikákat, helyenként vádakat és rágalmakat, amelyekkel a magyarságnak az oktatásra, a nyilvános anyanyelvhasználatra, a saját szimbólumok használatára vagy az önkormányzatok minél nagyobb önállóságára vonatkozó követeléseit illetik manapság.
Tisztelt kollégák, ezek az igények azonosak a többség igényeivel: hogy minél hatékonyabb oktatásunk, egy minél szabadabb és minőségi kultúránk legyen, és minél erősebb helyi közösségeink legyenek. Ha vesszük a fáradságot, hogy a dolgok mélyére nézzünk, akkor látni fogjuk, hogy nincs semmilyen különbség.
De ezúttal nem azért jöttem a mikrofonhoz, hogy előadást tartsak a kisebbségi jogokról, hanem hogy nagyon röviden felidézzem a közelmúltunk történetét, ugyanis az utóbbi időben rögeszméjévé vált egyeseknek, miszerint az RMDSZ részt vett az összes forradalom utáni kormányban. Nem vettünk részt minden kormányban, sajnos. Való igaz, hogy vállaltunk különböző politikai színezetű koalíciókat, és ennek köszönhetően szinte minden itt jelenlévő párttal együttműködtünk kormányzati szinten.
Nem egy adott politikai doktrína érvényesítésért, hanem egy ennél jóval fontosabb cél, a társadalom demokratizálódása, az ország európai integrációja és az etnikumközi kapcsolatok megváltoztatása érdekében. Én nem szégyellem, tisztelt kollégák, hogy Önökkel együttműködtem, ellenkezőleg, büszke vagyok arra, hogy Románia történelmében először, 1996-ban a magyarok beléptek a Demokratikus Konvenció által megalakított kormányba, és elfogadtunk többek között egy új oktatási törvényt, visszaszolgáltattunk számos államosított javat, Victor Ciorbea miniszterelnök pedig 1997-ben köszöntötte a magyarokat március 15-e alkalmából. A mi részvételünk a kormányban ugyanakkor megváltoztatta Románia megítélését a világban, és együtt elvittük az országot a NATO-csatlakozás küszöbéig. 2000 és 2004 között évi protokollumok alapján a parlamentben szavazatainkkal támogattuk az Adrian Năstase vezette kormányt, elfogadtuk azokat a törvénycikkelyeket, amelyek a közigazgatásban történő anyanyelvhasználatra vonatkoznak ott, ahol az adott közösség aránya eléri a 20 %-ot, beemeltünk bizonyos kisebbségi jogokat az Alkotmányba, ugyanebben az időszakban pedig Románia belépett a NATO-ba.
2004. és 2008. között részt vettünk a Tăriceanu-kormányban, szoros kapcsolatot alakítottunk ki Románia és Magyarország között, beleértve a román-magyar közös kormányüléseket, 2007-ben pedig országunkat felvették az Európai Unióba.
2009. és 2012. között tagjai voltunk a Boc-kormánynak, és Traian Băsescu államfővel közösen megállapodtunk egy új oktatási törvény elfogadásáról, amely nagyon fontos jogokat biztosít az anyanyelvű oktatás számára, ugyanakkor viszont mi is vállaltuk azokat a rendkívül fájdalmas költségvetési megszorító intézkedéseket, amelyek a gazdasági válságból való kilábaláshoz kellettek.
De méltányolni tudnám a Mihai Răzvan Ungureanuval folytatott rövid kormányzást is. Mondják meg, kérem, miért ne higgyünk abban, hogy a baloldallal vagy a jobboldallal, a liberálisokkal, a szociál-demokratákkal, a demokrata-liberálisokkal, a keresztény-demokratákkal együttműködve hozzá tudtunk járulni az ország demokratizálódásához, és meg tudtuk akadályozni a kijelölt iránytól való mindennemű letérést.
Miért ne higgyünk abban, hogy egy ilyen, rendkívül veszélyes geopolitikai pillanatban, mint a mostani, amikor Európának ennek a részében fennáll a visszarendeződés veszélye, és egyes országokban máris ingadozik a jogállamiság, stabilitásra és egyensúlyra van szükségünk.
Az RMDSZ felajánlja hozzájárulását ennek a stabilitásnak és egyensúlynak a megteremtéséhez, belföldön és nemzetközi szinten egyaránt.
Én nem örültem az USL-koalíció felbomlásának.
Az ország érdekében, a romániai magyarok érdekében, a Románia határain túl élő románok érdekében, beleértve az ukrajnai románokat is, egy stabil kormányra van szükségünk.
Az RMDSZ megszavazza az új szerkezetű és összetételű, Victor Ponta által vezetett kormányt.
Markó Béla
Bukarest, 2014. március 4.
(Külhoni Magyar Sajtószolgálat)
http://kms.mtva.hu,

Posztkommunisták, ha összeállnak
Beteljesedett a végzet: (újra) kormányon az RMDSZ. Ezt egyébként mindenki – jó, legyen: a többség – előre látta, az egyetlen Borbély Lászlót leszámítva, aki röviddel az „esemény” előtt még azt nyilatkozta: egyelőre fel se merült, hogy ilyent tennének. Hát megtették. A hírre azonnal és hisztérikusan reagált a román politika és közélet: általános RMDSZ- és magyarellenes gyűlöletkeltés folyik azóta is. A véleményformálók nem értik – azaz úgy tesznek, mintha nem értenék –, miért kellett újra kormányzati szerephez juttatni az RMDSZ-t – a magyarokat! –, akik túlzott követeléseikkel „az ország területi integritását veszélyeztetik”.
Ilyen körülmények között elkerülhetetlen a kérdés: megéri-e? Helyesebben: kinek éri meg? Már-már cui prodest-et írtam, de az – látszólag – más „műfajhoz” tartozik. Mielőtt a válaszadással próbálkoznánk, szögezzük le: a kormánybalépéssel igen rossz társaságba keveredett az RMDSZ. Ismét! Mindenféle ponták, nastasék, félixek, diaconuk, azaz plagizátorok, korruptak, szekus ügynökök, zsebnácik, magyargyűlölők – egyszóval posztkommunisták társaságába. Hiába na, rendszerint összenő, ami összetartozik.
Ebben az összefüggésben igencsak sokatmondó, hogy a magyarországi posztkommunista „testvérpárt”, az MSZP elnöke, Mesterházy Attila sajtóközleményben üdvözölte az RMDSZ kormányra lépését. „A baloldali összefogás pártjai – értsd alatta a böszme Gyurcsányt, a libás Bajnait, a szabad(jó)madár Fodor Gábort, a csomagos Bokros Lajost és szavazóikat, szerző megj. – üdvözlik és támogatják az RMDSZ szerepvállalását a harmadik Ponta-kormányban” – áll az említett dokumentumban. Az RMDSZ korifeusai a PSD-vel kötött megállapodásra hivatkozva próbálják igazolni a kormányralépést, amelyben az erdélyi autópálya folyatatásáról, a MOGYE magyar tagozatáról, a székelyföldi szimbólumhasználatról is szó esik. Ha nem ismernénk a megállapodó feleket, még azt hihetnénk, talán lehet valami belőle. De ismerjük. És láttunk már hasonló megállapodást, nem egyet. Akkor mi a garancia arra, hogy ezúttal betartják? Ha korábban rendre megszegték ígéreteiket, miért ne tennék ezúttal is?
És végül az RMDSZ-ről. Ha bedőlnek a mostani ígéreteknek, akkor bárgyú hiszékenyek, ebből következően alkalmatlanok a közösségi érdekképviseletre, ha viszont tudatában vannak annak, hogy újra rászedik őket, ennek ellenére mégis összebútoroztak a „nagy testvérrel”, akkor rosszabbak: cinikus árulók!
Bár tévednék.
Szentgyörgyi László
Központ
Erdély.ma,

Nagy volt a jövés-menés Victor Ponta kormányaiban
Az öt Boc-kormány után, íme, elérkeztünk a harmadik Ponta-kormányhoz is. Az első két Ponta-kormány története meglehetősen viharos volt, egymást érték a minisztercserék.
Az egészségügyi tárcát és a belügyminisztériumot öt-öt tárcavezető irányította, az oktatási, művelődési, gazdasági és igazságügyi tárcánál négy-négy miniszter váltotta egymást, a pénzügyi és közlekedési minisztérium élén pedig három-három tárcavezető állt az első két Ponta-kormányban. A minisztercserék jó néhány tárca esetében nem kevés botránnyal jártak – érdemes néhány skandalumot ismét végigkövetni.
Öt egészségügyi miniszter
Victor Ponta kormányában az első egészségügyi miniszter Vasile Cepoi volt, ő viszont csak igen rövid ideig állt a tárca élén: az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség pénzalapok eltérítésével és érdekellentéttel vádolta, a dossziét pedig átküldte az Országos Korrupcióelleni Igazgatósághoz. A botrány akkor robbant ki, amikor a brüsszeli hatóságok befagyasztották a POSDRU-projektek finanszírozását.
Cepoi távozását követően a tárca élére Raed Arafat került ideiglenes megbízatással, előtte rövid ideig Victor Ponta kormányfő töltötte be a miniszter szerepét is. A 2012 decemberében beiktatott második Ponta-kormányban az egészségügyi miniszter Eugen Nicolaescu lett, akit később a pénzügyi tárca élére neveztek ki Daniel Chiţoiu helyébe. A tárca élén most Nicolae Bănicioiu áll.
Helycserék a belügyi tárca élén
A belügyi tárca esetében a román korányoknál általában sűrű a minisztercsere. Az első Ponta-kormányban a tárca élére Ioan Rust nevezték ki, aki már Adrian Năstase kormányában is betöltötte ezt a tisztséget. Ioan Rusnak a tárca éléről a Traian Băsescu államfői tisztségből történő felfüggesztése kapcsán a szavazólisták körül kirobbant botrány miatt kellett távoznia, Victor Paul Dobre államtitkárral együtt. Távozásakor Ioan Rus a következő, azóta híressé vált mondattal vált meg tisztségétől: „Nem akarom öregkoromat a börtönben tölteni”.
Ioan Rust Mircea Dușa, Victor Paul Dobrét pedig Radu Stroe váltotta fel a tisztségben.
A választásokat követően Radu Stroe lett a belügyminiszter, aki néhány furcsasággal hívta fel magára a figyelmet: összeveszett Németországgal, rendeletet adott ki, amelynek értelmében bűnvádi eljárás alatt álló személyek is vezető tisztségeket tölthettek be a belügyminisztériumban, az útügyi törvénykönyv kapcsán összeveszett kormányzási partnereivel.
Radu Stroe a Nyugati Kárpátokban történt repülőgép-balesetig maradt tisztségében, jóllehet igyekezett elhárítani magáról minden felelősséget amiatt, hogy az illetékesek csak órák múlva találtak a roncsra, tehetetlenségük pedig két ember halálát okozta. Mi több, Radu Stroe csak azt sajnálta, hogy a baleset éppen az ő belügyminisztersége alatt történt meg. Végül Crin Antonescu nyomása alatt adta be lemondását.
A Szociál-Liberális Szövetség éppen a belügyi tárca élére történő következő nevesítés ürügyén szakadt ketté: Crin Antonescu azt szerette volna, ha a belügyminiszteri tisztséget Klaus Iohannisra bízzák, aki egyben miniszterelnök is lett volna. Nagyszeben polgármestere tehát ismét hoppon maradt, a tárcát pedig Gabriel Oprea vezeti.
Plagizáló miniszterek
Az oktatási tárca élén is gyakori volt a helycsere. Az első Ponta-kormány esetében Victor Ponta legelőször Corina Dumitrescut nevezte ki, őt azonban még a kormány beiktatása előtt visszavonták tisztségéből, helyébe Yoan Mang került. Corina Dumitrescu ugyanis önéletrajzában azt állította, hogy a Stanford egyetemen végzett – de az egyetem nevét sem tudta helyesen leírni –, emellett pedig plágiumbotrányba keveredett.
Ám Victor Pontának az új miniszterrel sem volt szerencséje, Ioan Mang ugyanis több alkalommal is plagizált. A frissen kinevezett miniszter váltig tagadott, Victor Ponta pedig a Román Akadémiát kérte fel véleménynyilvánításra. Végül a botrány akkora lett, hogy a miniszterelnök döntött a tárcavezető leváltásáról, a miniszter pedig, ideiglenes kinevezéssel egy volt szakszervezetis, a társadalmi párbeszéddel megbízott miniszter, Liviu Pop lett.
Mang lemondását követően a Román Akadémia leállította a vizsgálódást a plágium-ügyben, az Országos Etikai Tanács döntése azonban egyértelműen megállapította: Mang plagizált.
Liviu Pop tevékenysége sem volt áldásos a tárca élén, a tárcavezető súlyos nyelvi hibákat vétett, és jóllehet korábban matematikát tanított, kiderült, hogy ezzel a tantárggyal is hadilábon áll, amikor kijelentette: az érettségizők száma „mintegy 334 836 tanuló” lehet. Emellett bevezette a tanárok szakszervezeti alapba történő kötelező befizetését, amit korábban Daniel Funeriu érvénytelenített. Liviu Pop végül felszámolta a Victor Ponta plágiumát is elemző Diplomaigazoló Országos Tanácsot. Továbbá 11 új tagot nevezett ki az Etikai Bizottságba, és 20 tagja mellett további 25 tagot nevezett ki az Egyetemi Címeket, Diplomákat és Bizonyítványokat Igazoló Országos Tanácsba, amelynek 13 tagja plágiummal vádolta Pontát. A testület döntését azonban a miniszter érvénytelenítette 14 tag hiánya miatt.
Miután Liviu Pop ideiglenes megbízatása lejárt, Victor Ponta Ecaterina Andronescut javasolta a tárca élére, akit azonban a Nature című tekintélyes lap többszörös plágiummal vádolt. A miniszterasszony politikai hadjáratról beszélt, az ügy pedig következmények nélkül maradt.
A választások utáni új kabinetben Andronescu helyét volt tanácsosa, Remus Pricopie vette át, aki erősen „kozmetikázott” önéletrajzzal lett miniszter. Abban csupán elődei hagyományát folytatta, hogy helytelenül beszélt románul.
Năstase autója és más ügyek
Az igazságügy élére Victor Ponta először Titus Corlăţeant nevezte ki, akit már az első napokban az a vád ért, hogy segédkezet nyújtott Adrian Balaban-Grăjdannak, az Állami Építkezési Felügyelőség főnökének, aki az intézetet ki akarta vonni az Adrian Nastase ellen indított, a minőség trófeája néven elhíresült bűnvádi eljárás alól. Corlăţean minisztersége sem volt mentes a botrányoktól.
A tárcavezető például összeférhetetlenséggel vádolta meg az alkotmánybíróság két bíróját, Augustin Zegreant és Iulia Motocot, ám az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség mindezt cáfolta, az alkotmánybíróság pedig válaszában arra figyelmeztette Corlăţeant, hogy a kormány és más hatóságok általi támadások ellenkeznek a demokrácia gyakorlatával. A tárcavezető végül visszavonta a vádat. Corlăţeant végül az ügyészségi vezetők kapcsán kirobbant botrány nyomán átkerült a külügyi tárca élére.
Helyét Mona Pivniceru, a Legfelsőbb Bírói Tanács volt elnöke vette át, aki – saját szavai szerint – nehéz szívvel vette át a tisztséget.
Röviddel később kitört az „Andrei Năstase kocsija” néven ismert botrány: Pivniceruról fotó készült, amint Adrian Năstase fiának kocsijában ült, miközben a volt miniszterelnök börtönbüntetését töltötte. Később az ügyészek hangfelvételekkel bizonyították azt, hogy a tárcavezető a minisztériumot a hatalom szolgálatába kívánta állítani. Pivniceru végül lemondott – mandátumát Traian Băsescu államfő „katasztrofálisnak” minősítette. A tárcavezető helyét ideiglenes megbízatással Victor Ponta vette át, majd volt egyetemi társát és a Ponta-család rokonát, Robert Cazanciucot nevezte ki a tisztségbe.
Bogdán Tibor
maszol.ro,

Szélsőségesek
Amikor a román hatóságok úgy döntöttek március tizenötödike után, hogy kiutasítanak az országból négy radikális magyarországi személyt, akik úgymond Románia nemzetbiztonságát és területi épségét veszélyeztetik, nem gondoltak arra, hogy ezzel a túlméretezett lépésükkel beavatkoznak a választási kampányba, a magyar szélsőjobbot erősítik, még akkor is, ha az érintett két jobbikos képviselő, a magyar gárda és a rongyos gárda tagjai aligha jelentenek valamit a magyar politikában.
Így viszont valóságos hősökké váltak, Romániában is, Magyarországon is nem várt ingyen reklámhoz jutottak, ami égi mannának számíthat számukra.
Persze, a politikában nem egyedüli eset ez, a más szemében megtalált szálka gerendává minősítése igencsak bejön, gondoskodnak róla nemcsak a hordószónokok, pártagitátorok és bizonyos sajtóorgánumok zugzsurnalisztái, még akkor is, ha minden csoda csak három napig tart, ahogy a március tizenötödike utáni bukaresti primitív hisztériázás sem tartott tovább.
Nem tarthatott, hiszen látva a józanabb hangokat, ez utóbbiakat volt nehezebb megállítani, azokét a megszólalókét, akiket Erdélyből kérdeztek a fővárosi moderátorok.
És főleg azért, mert a témát, amely így is kibújt a zsákból, a hazai szélső-nacionalistákkal, idegengyűlölőkkel, magyarfalókkal, újfasisztákkal, xenofóbokkal kellett volna folytatni, ami pedig, ugye, kellemetlen lett volna.
A tévékben meg kellett volna mutatni azt is például, miként randalíroztak Kolozsváron márciusi ünnepünkön az ellentüntető romániai új-jobbikosok, miket kiabáltak be a bukaresti új-rongyosfarmerű Dinamo-szurkolók az egyetemisták meccsén, s miként viselkedtek ugyanezekben a napokban bukaresti tüntetéseken bizonyos izgága zsebpártvezérek.
Az sem semmi, hogy a múlt hét végén Funar úr bejelentette: a Nagy Románia Párt új EP-jelöltje Ilie Năstase úr lesz, az egykori legendás sportolóra vár az a szerep, hogy a Nagy-Románia Párt választási zászlóvivője legyen, mivel jó patrióta, jó román.
Aki el is fogadta az ajánlatot, de csak azért, hogy elmenjen egyszer Brüsszelbe, hogy valami szépet mondjon hazájáról, ne úgy beszéljen róla az európai törvényhozásban, mint Ladislau Tőkés, s ha ezt megtette, vissza is fog vonulni a politikából.
Ami pedig Kolozsvár egykori fura urát illeti, aki e javaslatot tette, s aki nemrég úgymond elrabolta a Nagy-Románia Pártot Corneliu Vadim Tudortól, a levitézlett vezér a következő címmel írt cikket róla saját újságocskájában: „Gheorghe Funar, a veszett magyar kolozsvári cigány”.
Elnézést a fenti szavakért, csak idéztük azokat.
Hát, ennyit a szélsőségesekről.
Kilin Sándor
Nyugati Jelen (Arad),

Erdélyi üdvtörténet – újra kormányon az RMDSZ
Kormányra került az RMDSZ. Megírom. Merthogy ez pozitív történet. Erdélyben gyakorlatilag 1996 óta élünk ebben a pozitív történetben, azóta kisebb megszakításokkal vagy kormányon van az RMDSZ, vagy kívülről támogatja az aktuális hatalmat, bárki is gyakorolja éppen, hiszen az érdekvédelem nem ideológiai kérdés. És meg kell őrizni az eredményeinket, így az érvelés másik része, ezt meg kifejezetten üdvözlendőnek tartjuk, mert az észak-erdélyi autópályának mind a 64 kilométere megőrzésre érdemes.
Történelmi skicc
Gyorsan skiccelnénk egy rövid történelmi áttekintést, csak hogy örömünket megértsétek. Romániában 1989-ben tetszettünk forradalmat csinálni, három hónapig tartott az eufória, 1990 márciusában Marosvásárhelyen már megmutatták nekünk, hol lakik a románok istene. Visszajöttek, akik el sem mentek, újraaktiválták a szekusok jelentős részét, 1993-ban három magyar politikus mindenfajta felhatalmazás nélkül paktumot kötött a régi-új komcsikkal. Választópolgárokként 1996-ig pedig csak néztünk ki a fejünkből, hogy akkor ezt így hogy.
1996-ban került kormányra első ízben az RMDSZ, és elkezdődött az üdvtörténetünk, lett mindenféle eredmény, amit most meg kell őrizni. Ezekből csak pár emlékezetesebbet sorolnék fel: négyszázezerrel kevesebb magyar él most már Erdélyben, mint 1990-ben, de sebaj, a románoktól alsó hangon hárommillióan léptek le. Romokban az oktatás, amiért néhány magyar államtitkárunk is felelős, valamint Markó Béla miniszterelnök-helyettesként felügyelte ezt a terrénumot. Az egészségügyet szétverték, az elmúlt negyed évszázadban négy miniszterünk is dolgozott e vívmányon. Miénk a kulturális tárca, ezúton is köszönjük a magyar adófizetőknek, hogy forintjaiknak hála létezik még magyar kultúra Erdélyben. Mert adólejeink e célra szánt kétharmadát magára költi a parlamenti képviselettel rendelkező magyar kisebbségi szervezet. Nem véletlen a kacifántos megfogalmazás, ilyen jogcímen kapják, nem csoda, hiszen ők fogalmazták meg ezt a jogszabályt, hatalomban, hol máshol. Beléptünk a NATO-ba és az EU-ba is, bónusznak megkaptuk az IMF-et, azóta is áldásos kormányzásukat élvezzük, mármint az IMF-ét.
Sötét felhők Erdély egén
Így értük meg a 2012-es esztendőt, amikor egy kormánybukást követően (abban is benne voltunk mi, magyarok) a választók úgy döntöttek, hogy egy szociálliberálisnak nevezett koalíciót (román betűszóval: USL), illetve csatolt részeit kétharmados hatalommal ruháznak fel. Az USL villámháborúval elfoglalta a demokratikus intézményeket, lenullázta a fékeket és ellensúlyokat, megpróbálta maga alá gyűrni az igazságszolgáltatást, leváltani az államfőt, ellehetetleníteni a korrupcióellenes hatóságok munkáját, alkotmányellenes bányatörvénnyel beindítani a verespataki cianidos aranykitermelést, kivonni a honatyákat az igazságszolgáltatás hatálya alól, mindezt vehemens és állandó magyarellenes kampánnyal keretezve. Feszt belénk voltak akadva, de legalább most már minden román tudja, hogy néz ki a székely zászló, és mettől meddig tart Székelyföld. Két nagyobb projektet is elbukott ez a kétharmad, az egyik a regionalizációnak nevezett újratervezési kísérlet, a másik az alkotmánymódosítási tragikomédia.
Az RMDSZ meg ellenzékben volt, setét felhők gyülekeztek Erdély egén, valahogy el kellett tölteni az időt, így hát meséket találtak ki. Huszonöt évvel a kommunizmus bukása után a tulipánosok nekikezdtek erdélyi szórvány-, oktatási- és kulturális stratégiákról beszélni, az Erdély 2020 nevű gazdasági stratégiát nem szívesen említem, mert a közgazdász barátaim azóta is röhögnek, amióta felkértem őket, hogy véleményezzék a cuccot.
Ebből a kétharmados sötét társaságból szappanoperába illő sokfordulós bohózat után kiváltak a liberálisok, mondjuk értük nem kár. Maradtak a szocik, Iliescu megannyi kis tanítványa, éltanulóként egyelőre még a börtönből ad tanácsokat a korrupcióért lecsukott Adrian Năstase volt kormányfő, Medgyessy Péter haverje. És ennek a Năstasénak a famulusa Victor Ponta miniszterelnök, aki ráérzett az új idők új szeleire, gyakorlatilag tévéstúdiókból kormányoz, és a legbefolyásosabb kereskedelmi hírtelevízió (illetve médiatröszt) tulajdonosa egy igazolt szekusbesúgó, Dan Voiculescu, alias Felix, aki anno gründolt egy zsebformációt is Konzervatív Párt néven, ami a kivénült, nyugdíjas, kirúgott szekusok gyűjtőpártja. ők a másik koalíciós partner.
Gyalogmagyar kérdések
Két csavar van még a történetben. Az egyik, hogy alkotmányjogi megfontolásokból az USL eredeti kormányprogramját folytatják, és számomra nagyon kérdéses, hogy amihez nem volt elég a kétharmad, azt hogy oldják meg törékeny többséggel? A másik: e kormányprogram nemzeti kisebbségekre vonatkozó fejezetét – saját bevallásuk szerint – eredetileg is az RMDSZ írta. Ki lehet találni, hogy szerepel-e benne az autonómia szó.
Ráadásul választási évben vagyunk, és a választási évek nem a következetes reformokról, munkáról, miegyébről szólnak. Ennek a választásnak viszont nagy tétje van: az idei év végén tíz évnyi kihagyást követően a szocik újra megkaparinthatják az államfői széket is. Márpedig Romániában az államelnöknek komoly mozgástere van, ezt használta ki eddig Traian Băsescu, aki két mandátum után nem indulhat újra, más potens kihívó egyelőre nem látszik. Egyes vélemények szerint a korábban a nagy öregek által kinézett utód, a szélsőjobblibi Crin Antonescu is taktikai okokból játssza most az ellenzékit, az a cél, hogy az államelnöki választás második fordulójára biztosan ebből a brancsból maradjon két jelölt, onnantól kezdve övék a hatalom és dicsőség.
Akkor meg minek, kérdezné az egyszerű gyalogmagyar, minek legitimálja az RMDSZ a kormányra lépéssel ezt a korrupt, magyarellenes bandát? Hát a verestóyk és borbélylacik miatt. Előbbit „a Hargita fodrászának” nevezik a székelyek, „Isten druzsbájának” a románok. Utóbbi jelenleg az RMDSZ egyik legbefolyásosabb embere, politikai alelnökként nagyon megerősödött, amióta Markó Béla fél lábbal visszamászott a költészetbe, és itthagyta nekünk a klónját, Kelemen Hunort utódnak. Borbély László jelenleg azért nem áll korrupció vádjával a bíróság előtt, mert a régi paktumos szocialista elvtársak nem járultak hozzá a mentelmi joga megvonásához, holló a hollónak, ugye. És a kör itt bezárult.
Demeter Szilárd
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Korrupció jóvátétel nélkül
Megélénkült a bűnüldöző hatóságok háza tája, mostanában szinte naponta kijut egy-egy új eljárás, letartóztatás, ítélet, börtönbe is kerülnek egyre többen és egyre magasabb polcról.
Letűntek már azok az évek, amikor mindenki elismerte, hogy van korrupció, csak éppen korrupt személyek nélkül virágzik – egyféle társadalmi rejtély volt, mint egy földön kívüli beavatkozás, amelynek elkövetőit senki sem látta, csak a hatásait tapasztalta. Ha nem közvetlenül, akkor közvetve, a rosszul menő dolgok áldozataként.
A dolgok azóta is rosszul mennek, dacára annak, hogy a korrupció kezdett arcot, sőt, frakkot is ölteni. Tegnap a konstancai polgármestert fülelték le igen színpadias módon – több évi vizsgálódás után –, azelőtt a futballmaffia néhány feje hullott porba, de eljárás alatt áll több képviselő, megyeitanács-elnök, vízerőmű-igazgató, helyi és központi tisztségviselő, még ügyész és bíró is, és közben második börtönbüntetését tölti Adrian Năstase volt kormányfő. Ennek már fele sem tréfa, és sokan nem is értik, hogy az európai uniós megfigyelők miért elégedetlenek még mindig a végre beindult romániai igazságszolgáltatással. Jó néhány pernek azonban politikai vagy üzleti leszámolás szaga van, és ezt messziről érezni. Nem a legjobb ajánlólevél...
És nincs valós jóvátétel. A bűnösnek mondott elkövetőket bezárják, majd kiengedik – igen gyakran a teljes büntetés letöltése előtt –, utána minden megy tovább a régi kerékvágásban. Az államcsíny-kísérletért bezárt Zsil-völgyi bányászvezér óta tudjuk, hogy egyeseknek odabent is kényelmes élet adatik (nőkkel, itallal és internettel is), a léhaságokra kevésbé hajlamos Năstase két könyvet és számtalan blogbejegyzést írt az állami ellátás pár hónapja alatt. A korrupcióért elítélt személyek anyagi biztonsága adott, szabadulásuk után hősökké is magasztosulhatnak, esetleg visszavonulnak, és békésen élvezik a pihenést. Az összerabolt jóléttől ugyanis senki nem fosztja meg őket, az esetenként zárolt vagyonokról soha nem hallani, hogy legalább a törvénytelenül szerzett részeit visszaforgatnák közcélokra, és például a focimágnások fekete millióiból a sportot, a túlfizetett útjavítási szerződésekből a közlekedést, az ingatlanspekulációkból a kórházépítést, a hamis diplomák hasznából az oktatást és tudományos kutatást segítsék. Nem, nálunk a felelősség jobban elsikkad, mint a pénz, csak a kár marad. Nekünk, fizető nézőknek. Demeter J. Ildikó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Băsescu szerint Adrian Năstase cellatársa lesz Ponta
Adrian Năstase volt kormányfő cellatársa lesz Victor Ponta, ha útjába áll az igazságszolgáltatásnak – jelentette ki a Realitatea TV-ben hétfő este Traian Băsescu.
Az államfő arra utalt, hogy a szociáldemokrata megyei tanácselnökök elleni bűnvádi eljárásokat kommentálva korábban a miniszterelnök bírálta az ügyészeket, és arról beszélt, hogy Băsescu mandátumának lejárta után „győzni fog az igazság” a korrupcióval gyanúsított politikusok ügyében. Ponta szerint ugyanis az ügyészségi hadjárat hátterében Băsescu áll.
Az államfő szerint a korrupcióval gyanúsított politikusokat nem a miniszterelnöknek, hanem ügyvédeiknek kellene megvédeniük. Kijelentette: az igazságszolgáltatással szembeni magatartásával Ponta ismét bebizonyította, hogy egyet mond Brüsszelben és Washingtonban, és mást cselekszik idehaza, és rég elveszítette hitelét a nyugati kancelláriáknál.
Băsescu szerint tragédia lenne, ha a jelenlegi kormányfő venné át a helyét az év végén az elnöki hivatalban. „Victor Ponta a korruptak védelmezője, és maga is mélységesen korrupt politikus” – mondta az államfő, aki többek között CFR Marfă privatizációja körüli rendellenességekkel támasztotta alá kijelentését. maszol/realitatea.ne

Elvetélt merényletek Ceauşescu ellen
A diktatúra idején hallgattak róla, de Ceauşescu uralkodásának csaknem 25 esztendeje alatt több merényletet is megkíséreltek a nemzeti kommunista diktátor ellen.
Túlélte a repülőbalesetet
Az első merényletre állítólag még 1957-ben került sor, amikor az ország Gheorghe Gheorghiu-Dej kezében volt, bár a történteket a hatalom igyekezett repülőgép-balesetnek feltüntetni. 1957. november 4-én román pártküldöttség utazott Moszkvába, november 7-e, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom megünneplésére. A román küldöttek közül betegségére hivatkozva hiányzott a Gheorghe Gheorghiu-Dej, így a delegációt Chivu Stoica, a minisztertanács elnöke vezette, rangban a második Nicolae Ceauşescu volt, aki akkor a párt központi bizottságának szervezési titkára volt.
Az orosz pilóták által vezetett gép a vnukovói röptér előtt a rossz látási viszonyok miatt beleütközött a fákba és lezuhant, majd kigyulladt. Az utasoknak sikerült még időben elhagyhatták a gépet, csupán Grigore Preoteasa, a központi bizottság propagandatitkára, külügyminiszter, illetve a személyzet egyik orosz tagja veszítette életét. Nicolae Ceauşescu megúszta mellkas- és lábszárzúzódással.
A baleset kapcsán több kérdés is felmerül. Mindenekelőtt az, hogy az orosz röptéri hatóságok miért engedték meg a leszállást a gépnek, miután a magyar küldöttséggel érkező repülőgépet visszafordították. Mennyire voltak kiképezve az orosz pilóták az IL-14-es gép kezelésére, mivel korábban a szovjet kormány által Romániának adományozott IL-12-es gépet vezették. A pilóták egyébként Bukarest protokollnegyedében laktak, a balesetet követően családtagjaikat azonnal kihozatták Romániából. A pilóták a szovjet védelmi minisztériumhoz tartoztak, ám főnökeik ellenőrzése nélkül Bukarestben gyakran megszegték a rendszabályokat. Így például az IL-14-es gép november 2-án végzett próbarepülésnél nem volt jelen sem a másodpilóta, sem a navigátor. A hibák ellenére a moszkvai hatóságok engedélyezték a november 4-i felszállást. A szovjet kormánybizottság jelentése szerint a balesetért a pilóták voltak a felelősök. Ezzel az ügy lezárult.
Két géppisztoly, 500 töltény
Ceauşescu ellen 1973-ban Bukarestben kíséreltek meg állítólag merényletet. Erről Dumitru Burlan tartalékos ezredes, a diktátor hasonmása számolt be – aki éppen azért kapta a fizetését, mert kísértetiesen hasonlított a pártfőtitkárhoz. Burlannal felettesei csak annyit közöltek, hogy a pártfőtitkár elleni merényletről kaptak információt.
Az ezredes azt a parancsot kapta, üljön be a Ceauşescut szállító gépkocsiba, a pártfőtitkár helyére. A gépkocsi pontosan olyan kíséretet kapott, mintha Ceauşescu ült volna benne: elől két rendőrkocsi haladt, kettő oldalt, hátul pedig egy mentőkocsi. Burlannak 10 napon át kellett játszania Ceauşescu szerepét, ugyanolyan ruhákat viselt, mint a diktátor, minden reggel fodrász bodorította a haját „ceauşescusra” – merényletre azonban nem került sor. Azt már nem lehet pontosan tudni, hogy elkapták-e a merénylet tervezőit, vagy pedig csak hamis hír volt az egész.
1983-ban azonban már valóban megtervezték Ceauşescu és felesége meggyilkolását. Az 1981-ben szerveződött, három értelmiségiből álló merénylőcsoportot a kolozsvári Raul Volcinschi, volt politikai fogoly vezette, akinek sikerült még három hivatásos sofőrt, Petre Nastasét, Viorel Rovenţiut és Nicolae Stanciut is bevonnia az akcióba.
Az eredeti terv szerint az akcióra 1983. szeptember 17-én került volna sor, amikor is a diktátor a Giurgiu megyei Gostinu község mezőgazdasági termelőszövetkezetébe tervezett munkalátogatást. Az akcióhoz fegyverre volt szükségük, ezért szeptember elején feltörték az Olt megyei Osica de Sus milícia őrsét, ahonnan két géppisztolyt és 500 töltényt loptak el.
A Securitate megrémült a fegyverlopástól, ezért rábeszélték Ceauşescut, a fegyverek megtalálásáig halassza el a munkalátogatást.
Három hetes nyomozás után megtalálták a merénylőket. Egyiküket halálra ítélték, a csoport többi tagja 20 év börtönbüntetést kapott minősített lopás, rablás, a fegyvertartási szabályok be nem tartása miatt. A börtönbüntetéseket később enyhítették.
Magyar puccsista
Egy évvel később ugyan nem merényletet, de puccsot terveztek Ceauşescu ellen. A terv szerint akkor távolították volna el a hatalomból a pátfőtitkárt, amikor hivatalos látogatást tett a Német Szövetségi Köztársaságban.
Az akciót vezető Ion Ioniţă tábornok Kostyál István tábornokkal és több, más katonával együtt azt tervezte, hogy a diktátor távollétét felhasználva páncélosokkal körbeveszik a párt központi bizottságának épületet és letartóztatják a Nicolae Ceauşescuhoz hű pártvezetőket.
Az akciót végül egy évvel későbbre halasztották, akkorra, amikor Ceauşescu 1985 áprilisában Kanadába látogat. A merénylőket azonban leleplezték. Jóllehet nem sikerült bebizonyítani vétkességüket, néhányan közülük börtönbe kerültek, így Kostyál István is, akit mondvacsinált vádak alapján – valuta tartásért és villamosáram lopásáért – ítéltek el.
Elena is veszélyben volt
A rendszerváltás előtt utolsó merényletre 1988-ban került sor – ekkor a Ceauşescu rossz szellemének tartott Elena Ceauşescut akarták megölni.
Az esetről a diktátor feleségét megmentő Eugen Arsenie tartalékos őrnagy számolt be, aki a kérdéses napon gépkocsijával Elena Ceauşescu autója mögött haladt. A Szovjetunió akkori volt nagykövetsége előtt hirtelen feltűnt egy hatalmas sebességgel száguldó fekete Mercedes, amely Elena Ceauşescu autójának tartott. Arsenie gépkocsijával nyomban a célbavett autó mellé hajtott, így a Mercedes őt találta el. Az őrnagy megsérült, de Elena Ceauşescu is kisebb sérülést szenvedett.
A diktáror pár ellen a végső ítélet 1989. karácsonyán született meg, amikor sorsukról a hatalom új birtokosai döntöttek – a Honvédelmi Minisztérium mellékhelyiségében.
Bogdán Tibor. maszol.ro

Rendszerváltók melankóliája
„Mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra?” MARKÓ BÉLA írása Lengyel László A szabadság melankóliája című kötetéről.
Mi tagadás, meggyötört Lengyel László ,,fejlődésregényként” is olvasható könyve, amely a rendszerváltásba torkolló nyolcvanas éveket világítja át elsősorban, de egyúttal az előzményekre és a következményekre is bőven kitér. (A szabadság melankóliája. Kossuth Kiadó, 2014.) Nem imponáló jegyzetanyaga, nem rendkívüli dokumentáltsága miatt kínlódtam meg vele, hiszen nagy elégtételemre, a közgazdasági szakirodalmat kivéve, természetesen ugyanabból a virtuális könyvtárból idéz egy-egy fontos szerzőt, ahová én is jártam valaha. Viszont rég zúdult rám egyszerre ennyi kérdés, ennyi dilemma és ennyi érzelem is ugyanakkor. Rég éreztem úgy egy ilyen kor- és kórtörténet olvastán, hogy újabb meg újabb hasonló könyvek megírását kéri számon mindannyiunktól, tőlem is tulajdonképpen: ,,Kérdezem magamtól: ilyen-e a történelem mértéke magyarként Kolozsváron és Kisbaconban, Kassán és Párkányban, Szabadkán és Abdán? Mi történt volna velem, ha anyám nem jön ki 1947-ben Pestre apámhoz?” (11. l.) Igen, mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra? Legalább a saját kérdéseinket meg kellene végre fogalmaznunk: ,,És vajon hogyan hangzik az erdélyi román, magyar, szász, zsidó nemzetiség, az erdélyi magyar önazonosság története 1955-től napjainkig? ’’(12. l.)
De miért gyötörne ez éppen engem? Engem is? Hát mert kétségtelenül egy nemzedék felkészülésének, helykeresésének, helytállásának, kivételes felemelkedésének, majd mostanában körvonalazódó „bukásának” a krónikája ez. Az én nemzedékemről van szó. Majdnem egyidősek vagyunk Lengyel Lászlóval, ő egy szűk esztendővel öregebb, mint én. Az ötvenes évek elején születettek generációja ez, akik már szinte felnőtt fejjel, a kamaszkorból kilépve néztünk körül 1968-ban. Akkor már megtapasztaltuk a nyitás lehetőségét legalább az irodalomban, zenében, a beat-korszak, a ,,flower power” még Románián is végigsöpört, az Üvöltés generációjának kisöccsei vagyunk mi. A miniszoknya, a trapéznadrág, a hosszú haj nemzedéke ez, az elektromos gitár volt az ideológiánk, és a hatalom nem tudott mit kezdeni vele. Aztán jött a csehszlovákiai bevonulás, illetve Ceauşescu esetében a be nem vonulás, és itt is, ott is minden megváltozott. Nem tehetek róla, végigfut a hátamon a hideg, akárcsak Lengyel Lászlónak, legalábbis ezt a borzongást érzem tárgyilagosnak szánt mondataiban is, hogy honnan jöttünk, és hova jutottunk. Vagyis az én esetemben még bonyolultabb a kérdés: nem ugyanonnan jöttünk, mégis ugyanoda jutottunk. Hogy van ez? Komor kép a romániai diktatúráról, le merném-e írni én is, kérdem magamtól, miközben egyetértek vele: „Erdélynek ekkor vége lett (...). Győzött a nemzetállam és a többségi nemzet. Ami ezután következik, az a romániai magyar kisebbség sorsa. Eddig nemzet volt egy sajátos nemzetközi keverékben. Mostantól nemzeti kisebbség, töredék.”(14. l.) Mint ahogy, sajnos, egyet kell értenem a napjaink magyar külpolitikájáról szóló sommás, keserű ítélettel is. ,,És a budapesti politika most követi el a harmadik történelmi »több mint bűn, hibát«: megismétli az 1918 előtti, a két világháború közötti felelőtlen politikát, amely Erdély elvesztéséhez és a romániai magyarok kiszolgáltatottságához vezetett.” (17. l.) Legfennebb annyiban árnyalnám ezt a képet, hogy mégsem lehet a különböző korszakokat egybemosni, mert a Lengyel László által felelőtlennek nevezett politika ma szerintem többnyire közönyt takar, stratégiaváltást, hiszen a mai nemzetmentő demagógia éppen hogy a kishitűségből ered: mindegy mit teszünk, úgysem lehet már a határon túli magyarokat a szülőföldjükön megtartani, akkor pedig legalább használjuk fel őket politikai célokra, például szavazatszerzésre.
Mostanában megszaporodtak az Erdély-könyvek a szépprózában is, de esszében vagy tanulmányban ugyancsak. Kántor Lajos, György Péter, Tompa Andrea, Vida Gábor: hogy csak az elmúlt egy-két esztendő visszhangos megjelenéseit említsem. Igaz, témájában A szabadság melankóliája nem Erdély-könyv, bár Lengyel László Erdéllyel indít, és nagyjából Erdéllyel fejezi be, kisbaconi és kolozsvári gyökereire, Benedek Elekre, Szentimrei Jenőre többször hivatkozik. Mégsem Erdélyt írja most, nem is Magyarországot, hanem az én értelmezésemben, ismétlem, a generációmat, generációnkat. Persze, a magyarországi közéletben ma látszólag szinte minden Erdélyről szól és a Felvidékről, Délvidékről, Kárpátaljáról, hiszen a riasztó házmester-nacionalizmus éppúgy Trianontól eredeztethető, éppúgy a máig feldolgozatlan veszteségből származik, az újra meg újra elkapart sebekből, mint a másik oldalon a nemzeti identitásproblémák rémült elutasítása, vagy legjobb esetben a szőnyeg alá söprésük. Ez mind-mind kiderül Lengyel László könyvéből, és egyetértőleg olvasom nemcsak kérdéseit, hanem válaszait is. De ha mindehhez egy újabb kérdést hozzátehetnék, akkor az ennek a nemzedéknek a különös, zaklatott, ám végső soron pátoszos pályájára vonatkozna. Miképpen sikerült? És miért nem sikerült mégsem? Hogy van az, hogy egészen máshonnan jöttünk, és mégis ugyanarra a – minden bizonnyal most már életünk végéig változatlan – ködös síkságra érkeztünk? A szabadság melankóliáján mélázva, szakszerű elemzés helyett, amire nem is nagyon lennék képes, tekintettel a gazdaságpolitikai részletekre, szívesebben beszélnék ezekről az ide-oda kanyargó, immár egymásba szakadt utakról. Tudniillik talán más irányból jöttünk, de most ugyanitt vagyunk, és nem nagyon tudjuk, merre tovább. Bizonyos értelemben az elvesztett illúziók könyve is a Lengyel Lászlóé, de nem hiszem, hogy azt gondolná a szerző, csupán az ő illúzióiról van szó. Ötvenhatosokról és hatvannyolcasokról beszél, némiképpen a negyvennyolcasok és hatvanhetesek analógiájára, ami valószínűleg jól szemléltet két magatartásformát, ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy különböző történelmi pillanatokról van szó, más-más reményről vagy reménytelenségről. Ráadásul erdélyiként úgy gondolom, hogy ez a generáció másképpen volt hatvannyolcas Kézdivásárhelyen vagy Marosvásárhelyen, mint Budapesten, de egyformán nyolcvankilencesek lettünk Romániában vagy Magyarországon. ,,A rendszerváltás történelmi szerencse, amivel hála istennek élhettünk” – mondja Lengyel László. (20. l.) Akkor találkoztak a vágyaink, a terveink és természetesen az esélyeink. Hiszen addig minden bizonnyal másképpen éltük meg magát a szocializmust is. Igaz, az irodalomban ugyanazok a szerzők befolyásoltak minket a hatvanas évek végétől, ugyanazok a művek hoztak izgalomba, ezt jóleső nosztalgiával látom A szabadság melankóliájában idézett listán, amely hol a Radnóti Sándoré, hol Lengyel László adaléka: Mészöly Miklós, Konrád György, James Joyce, Robert Musil, André Gide, Franz Kafka. Vagy Mihail Bahtyin. De felidézhetném a többször szóba hozott Lukács Györgyöt is, az ő műveiből tanultunk egy ideig irodalom-és művészetfilozófiát. Hozzátehetném a listához a saját költőimet, Juhász Ferencet, vagy a hetvenes évek elején hirtelen felfedezett Pilinszky Jánost, Weöres Sándort, aztán Nemes Nagy Ágnest, de jött később Tandori Dezső is, máig felejthetetlenül. Aztán látom, valószínűleg egy időben olvastuk később az erdélyi memoárokat, a Tamási Gáspárét, Nagy Istvánét, Szabó Dezsőét. Nemcsak Kelet és Nyugat között volt akkor vasfüggöny, hanem Románia és Magyarország között is szögesdrót húzódott, mégis egymásra találtunk, íme, ugyanazokban a könyvekben, de valószínűleg ugyanazokban a könnyűzenei együttesekben, az Illésben, az Omegában is. Hogy aztán 1989-ben az alkati különbségeket is elmossa az ár. Mire gondolok? Kazimiers Brandyst idézi Lengyel László: ,,vannak emberek, akik igennel vagy nemmel jönnek a világra. És vannak mások, akikben mindig jelen van a mégis, holott, de. Ők talán eleve úgy születnek, hogy tekintettel vannak az igazság sokféleségére, és elismerik, hogy az emberek különbözők.” (30. l.) A szerző az igen-nem emberek közé sorolja magát, és egyfajta fejlődésnek, jelentős személyiségek befolyásának tudja be, hogy lassan-lassan eljutott egy árnyaltabb látásig. Magamról a fordítottját gondolom, legalábbis olyan értelemben, hogy csakhogy-ember voltam, egyensúly-ember, amíg aztán egy forradalomnak mondott államcsíny vagy netán államcsínynek kozmetikázott forradalom – és az a néhány hónap, ami ezt megelőzte – könyörtelenné tett engem is, visszafordíthatatlanul, ha nem az eszközökben, a célokban mindenképpen. Ezért mondom, hogy attól fogva már közös történet ez – természetesen azelőtt is sok volt a közös indulat ennek a nemzedéknek a megnyilatkozásaiban –, és közös ma már az aggodalom, a féltés is. Közös a társadalmi folyamatok, a gazdasági esélyek érzelmes, elfogódott megközelítése is, ami valószínűleg kelet-közép-európai sajátosság: ,,1981. december 13-a után – amely engem a legmélyebb depresszióval töltött el, amit közel egy évig nem hevertem ki – arra lehetett fölkészülni, hogy én már biztosan, de valószínűleg a gyerekeim is ebben az istenverte rendszerben fogjuk leélni az életünket. “ (83. l.) Ez már az én közérzetem is, legfennebb nem köthető egyértelműen a lengyelországi hadiállapot kihirdetéséhez. Romániában 1972-73 körül elindult a ,,kultúrforradalom”, és miközben a szovjetekkel – de nem a szovjet típusú tervgazdálkodással – 1968-ban szembefordult Ceauşescut a Nyugat a tenyerén hordozta, mi a legszörnyűbb terror felé meneteltünk, reménytelenül, illúziók nélkül, visszaszorulva a könyvek közé, a valóságos vagy képzeletbeli könyvtárszobákba, megpróbálva legalább elmenni a lehetőségek határáig, és ebből nyerni mégis valamiféle önbizalmat és önbecsülést. Igen, akkor még más volt Erdély, és ehhez képest más volt Magyarország. Lengyel László belülről vélte megreformálhatónak, szétfeszíthetőnek, átépíthetőnek egy darabig, mi kívülről – illetve egy másik bentből – úgy láttuk, hogy a ,,vidám barakk” valamivel színesebb, mint a mi szürke diktatúránk. Ami így is volt nyilván, de minden viszonylagos, jól tudom. Készültünk-e a változásra? Igen, minden bezárkózás, minden történelmi pesszimizmus ellenére készültünk arra, ami akkor lehetetlennek látszott. De semmiképpen sem úgy, ahogy Lengyel Lászlóék tették. A romániai magyar értelmiség is megfogalmazta a maga rendszerkritikáját a hatvanas évek második felétől, de valójában csak azért és annyiban, amennyiben az identitáris kérdések megoldásához ez hozzásegíthetett. Egyrészt nem volt Erdélyben egy olyan közgazdász- vagy jogász-társadalom, amely kitermelhette volna a maga reform-elitjét, ahogy ez Magyarországon történt. Hiszen Lengyel László ebben a könyvben a Pénzügykutató történetét is elmondja, és ebben benne van az akkori Magyarország krónikája, legalábbis azok a kétségbeesett reformtörekvések, amelyekkel kapcsolatosan: „Ma egyszerű lenne azt mondani, hogy fiúk, lányok, miért nem hagytatok fel egy megreformálhatatlan rendszer megreformálásával, amikor itt van egy működő rendszer, a kapitalizmus , arra kell törekedni.” (142. l.) Nos, a választ ma mindannyian tudjuk, mármint hogy mennyire és hogyan működik ez a rendszer, és miképpen termelődnek újra a régi dilemmák. Másrészt pedig az akkori Erdélyben alig-alig lelhető fel az a dichotómia, amit Lengyel László többek közt Csurka István kapcsán úgy fogalmaz meg, hogy „nemzeti forradalom vagy európai reform.” (148. l.) Megtévesztő természetesen a csurkai „nemzeti forradalom” eszméje, mert azt az eljövendő „nemzeti szabadságharcot”, amelyet az erdélyiek is nap mint nap megálmodtak, és amely valóban háttérbe szorította a társadalmi reformról való gondolkodást, teljes rendszerváltásnak, vagyis forradalomnak hazudja. Az egész magyar közéletet egyre inkább jellemzi ez a dichotómia, éppen ezért Lengyel László könyvének talán a legizgalmasabb vonulata: a nemzeti identitás és európaiság közti állandó feszültség, illetve az ismétlődő kísérlet ennek a feszültségnek a feloldására. Még akkor is, ha ezt Lengyel László nem mondja ki, és könyve csak egy talányos sóhajjal végződik: „Nem mese az, gyermek.” (388. l.) Egy nemzedék tündöklése és bukása? Nem tudom. Ebben a pillanatban nekem is úgy tűnik, hogy sokáig jól sáfárkodtunk a történelem által 1989-ben felkínált eséllyel. Mert tagadhatatlan, hogy valamiért éppen nekünk – így vagy úgy: „hatvannyolcasoknak”, akik még negyvenévesek sem voltunk a rendszerváltáskor – adatott meg, hogy ezt a változást végigvigyük. Az első két-három évben még ott volt a nálunk idősebbek ütköző-generációja, de ők pillanatok alatt kifulladtak. Romániában ez szinte vegytisztán kimutatható, és nem csak a magyaroknál. Talán az sem véletlen, hogy Tőkés László, akivel a kezdeti együttműködés után hamar szembekerültünk társadalom- és nemzetszemléletünk különbségei miatt, nagyjából egyívású velem, én 1951-ben, ő 1952-ben született, de ennél is érdekesebb, hogy a Romániában nemrég leköszönt vagy hamarosan leköszönő rendszerváltó politikai vezetők szintén ehhez a generációhoz tartoznak: Traian Băsescu államelnök, akinek ősszel lejár a mandátuma, 1951-es, egykori ellenfele, a most börtönben ülő szociáldemokrata volt miniszterelnök, Adrian Năstase 1950-es, egy másik volt miniszterelnök, Călin Popescu Tăriceanu 1952-es. De még az ultranacionalista Corneliu Vadim Tudor is, a Nagy Románia Párt volt elnöke – vagy talán most is az, nem lehet tudni az eltűnőben levő párt körüli viták miatt – 1949-es, ehhez a nemzedékhez sorolható. Jók, rosszak, mindenki. Azt szoktam mondani, hogy ki tudja, talán hajdanában együtt voltunk egy úttörőtáborban például, aztán ez lett belőle. Sok szempontból elgondolkodtató könyv hát a Lengyel Lászlóé. Arról szól ugyanis, hogy választani kellett, választani kell akkor is, amikor nem lehet igazán választani. Megrendítő, ahogyan a magyarság, a magyar identitás kérdéséhez vissza-visszatér, és ahogy Budapest, Kolozsvár, Kisbacon háromszögében (vagy ha a térképre ránézünk: tengely talán, ösvény, országút vagy autópálya majdan) keresi saját múltját és jövőjét, keresi Erdélyt, keresi az élhető Magyarországot. Végül is nagyon pontosan határozza meg önmagát, kedvemre valóan: ,,reformértelmiségi”. (177. l.) Vagyis olyan értelmiségi, aki a közéleti szerepvállalást kötelezőnek tartja, a beleszólás kötelességét és a politikai döntések befolyásolásának jogát természetes módon vindikálja magának, de célja nem politikai státusok és stallumok megszerzése, számára minden bizonnyal legnagyobb rang gondolkodó értelmiséginek lenni.
Részben más tapasztalatokkal, más emlékekkel olvastam ezt az önéletírást, ismétlem, de reményei és csalódásai az enyémek is. Mindannyian felelősek vagyunk azért, ami történt, és ami történni fog. Legfennebb a magamfajták felelőssége, akik végtére is az elmúlt években politikai döntéseket hozhattunk, nagyobb, közvetlenebb. Mi az oka, hogy a rendszerváltáskor Romániától fényévnyi távolságra levő Magyarország, ahol amikor átléptük a határt, még az útpadka, a járdaszegély, az aszfalt színe is más volt, mint nálunk, mára lelassult, leállt, bevárta úgymond a lemaradókat? Hova lett a kilencvenes évek magyar jótanulósága, az európai presztízs? Miért nem kamatozott igazán a Pénzügykutató által képviselt szakértelem, szellemi erő és a modernizáció iránti elkötelezettség a gazdaságban, általában Magyarország európai integrációjában? Miért ez a bűvös kör, miért tértünk vissza oda, ahonnan elindultunk? Miért érzem úgy én is, hogy Erdélyt újból elveszítjük, immár harmadszor egy évszázad alatt, és most talán végképp? Pedig már majdnem megvetettük ismét a lábunkat. Mindaddig, amíg nem fogjuk megérteni, hogy a magyar társadalmat nem szabad, nem lehet a „társadalmi forradalom” és „nemzeti szabadságharc” művileg kialakított törésvonala mentén, a kuruc-labanc szembenállással leírni, addig nem fogjuk megtalálni a választ. Lengyel László azért is rokonszenves számomra, mert nem sajátítja ki válaszadás jogát, könyve elkeseredett próbálkozás az empátiára, még akkor is, ha oly korban élünk, mint mondottam, amikor mindannyiunknak választani kell. De kell-e tényleg? Kell-e lenépnemzetizni Lakiteleket, ha Monorral értünk egyet? Kell-e kimondatlanul – vagy horribile dictu: kimondva is – idegenszívűzni Monort, ha Lakitelekhez vagyunk közelebb? Lehetünk-e valaha is integráló szándékú, integráló erejű magyar értelmiségiek? Vagy már késő?
Erdélyben még nagyobb a tétjük ezeknek a kérdéseknek, mint Magyarországon. Mert Magyarországon talán csak ideiglenesen lehet úrrá a ,,nemzeti dohányboltok“ nyelvileg is riasztó bornírtsága, aztán előbb-utóbb kiegyensúlyozódnak a dolgok, de Erdély közben visszafordíthatatlanul megváltozik, több-kultúrájúságát egyetlen kultúra helyettesíti, amely nyilvánvalóan nem a miénk lesz. Lengyel László többször is szóba hozza erdélyi felmenőit, nagyapját, Szentimrei Jenőt és dédnagyapját, Benedek Eleket. Nem véletlenül. Ugyanis mindkét életpálya azt bizonyítja, hogy mégis van kiút, és van erre is példa a múltban, nem csak a vitézkötéses nemzeti elszigetelődésre és intoleranciára. Nem vagyok naiv, jól tudom, hogy egyelőre nem érdemes Benedek Elek némiképpen idealizált, idilli világának eljövetelében reménykedni, és nem is biztos, hogy kell ilyesmire gondolni, de azért empátiát – másodszor használom ezt a számomra fontos kifejezést –, vagyis a másik ember megértését talán lehetne tőle is tanulni, mint még sokaktól. Nekem személy szerint is fontos egy részlet Benedek Elek Édes anyaföldem! című önéletrajzából. Abban a gondolatban tetszelgek, hogy ott van ebben a könyvben a bizonyíték találkozásunkra Lengyel Lászlóval réges-rég, amikor még biológiai mivoltunkban sehol sem voltunk. Elmeséli Benedek Elek, hogy első vagy második osztályos korában gyalogszerrel tértek haza vakációra a székelyudvarhelyi kollégiumból a többi gyerekkel, nagy csapatokban, faluról-falura haladva. (Mellesleg: Székelyudvarhelytől Kisbacon jó hatvan kilométer.) Olaszteleken, amely a harmadik falu Kisbacontól, megállítja a kisfiút egy „szép pár ember”, ahogy Benedek Elek mondja. Ráismernek ugyanis, hogy a Benedek Huszár János fiáról van szó. Elbeszélgetnek, aztán tovább megy:
„– Tudja-e édesanyám, kikkel találkoztam az olaszteleki határon? – kérdeztem otthon. – Egy szép magas szál emberrel s annak a feleségével. Az is szép szál asszony volt.
– Vajon kik lehettek? – ravaszkodott az édesapám mosolygása, aki már nemcsak sejtette, tudta is, hogy ki volt az a szép pár ember.
– Azok bizony azok voltak, akik ott voltak a maguk lakodalmán (...)
– (...) Azt mondták, szóról szóra, betűről betűre: Hiszed-e, hogy nem volt olyan szép emberpár Erdővidéken akkoridőben, mint a te apád s anyád?
Gyenge pirosság villant meg édesanyám halovány arcán. Mondta:
– Ó, édes fiam, csak kedveskedtek neked. (...)
– A nevét nem mondta meg a bácsi, csak annyit, hogy huszárpajtása volt édesapámnak. De maga anélkül is tudja, ugye, édesapám.
– Tudom, fiam, tudom. De azt is tudom, hogy kedveskedtek neked. Mert az édesanyád meg én sokszor elemlegetjük, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint Márkó Balázs s a felesége.
– Nem, fiam, nem – erősítette édesanyám, akinek arcán a gyenge pirosság még mindig ott játszadozott.
Zavarodottan néztem a szüleimre. Már most hol az igazság? Márkó Balázsék azt mondták, s olyan őszintén mondták, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint az én apám s anyám. Ők meg Márkó Balázsékról vallják ugyanezt. Mint ahogy rossz nyelvű emberek dobálják egymás fejéhez a gyalázkodó szavakat, úgy dobálja ez a két emberpár egymásnak a virágbokrétát: nesze, nesze, téged illet, nem engem! Lehet, hogy mi is szépek voltunk, de ti szebbek voltatok.
Vannak-e még ilyen emberek?”
Olasztelek az én apám faluja. Utánaszámoltam, a Benedek Elek által emlegetett Márkó Balázsék olyan ükapám-ükanyám-korúak lehettek, nagyapám, Markó (a faluban: Márkó) Béla 1899-ben született, ez az eset valamikor a 19. század hatvanas éveinek végén történhetett. Dédapám Márkó Zsiga volt, az ő apja nevét már nem tudom. Talán egyszer kikerestetem az anyakönyvekből. Sok Márkó volt Olasztelken. De biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már Lengyel Lászlóval valahol, majdnem egy évszázaddal születésünk előtt. Hiszen ő is azt kérdezi, amit a dédapja, és amit én is megkérdezek újra meg újra: ,,Vannak-e még ilyen emberek?” Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Zala György Szabadságszobra 10 éve áll a Tűzoltó téren, Aradon
Április 25-én volt tíz éve, hogy az aradi Tűzoltó téren 1890 után másodszorra is leleplezhették Zala György monumentális alkotását, a Szabadság-szobrot, amely a 13 aradi vértanúnak állít emléket. Az évfordulót az Aradi Szabadság-szobor Egyesület és az RMDSZ szabású rendezvénnyel emlékezett. Az emlékezés része az a kisfilm is, amelyen Bognár Levente, Arad alpolgármestere, és Király András, az Egyesület elnöke, oktatási államtitkár eleveníti föl a szobor újraállításának történetét Varjasi Krisztián mikrofonja és kamerája előtt.
A rendezvénysorozat a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében kezdődött, ahol telt ház előtt mutatták be a „Gondozzák, őrizzék” című albumot, amelyet a Szabadság-szobor Egyesület készített a szobor újraállításának 10. évfordulójára.
Az eseményen jelen volt, és beszélt a szobor újraállításáról, ennek fontosságáról, és emlékcserepeket idézett fel többek között Kelemen Hunor az RMDSZ elnöke, Király András, Bognár Levente, Cziszter Kálmán városi képviselő, Horváth Levente, az album szerkesztője, Kocsis Rudolf képzőművész, az újraállított szobor restaurátora, és a szobor újraállításának kivitelezését végző cég nyugalmazott műszaki igazgatója, Bálint György.
A Szabadság-szobor Egyesület hetvennél több díszokleveleket adott át azoknak, akik hozzájárultak a szobor újraállításához, és ápolják ennek hagyományait. Közöttük volt az Aradi Nap, az Aradi Hírek, a Nyugati Jelen, és több Arad megyei magyar civilszervezet is.
Az album bemutatását követően a Szabadság-szobornál beszédek hangzottak el, majd koszorúztak. Habár az idő kedvező volt, nem esett az eső, mégis csak mintegy 300 aradi jött ki a térre. A szónokok – Bognár Levente, Gheorghe Falcă, Kelemen Hunor, Király András – elsősorban a szabadság eszméjének fontosságát emelték ki, de felelevenítették a szobor kiszabadításának néhány mozzanatát is, és a mondatok között kivehető volt a közelgő EP-választáson való részvételre buzdítás is.
Zárásként, este az aradi színházban fergeteges sikerű, ingyenes operettesten vehettek részt az emlékezők, ahol a budapesti Tihanyi Színpad vendégszerepelt.
A műsor előtt tartott rövid, EP-választási kampányindító keretében mutatták be a Szabadság-szobor kiszabadításáról, újraállításáról készült alábbi filmetűdöt, amelyet – archív felvételekből – Varjasi Krisztián és Tapasztó Ernő készített „Miénk itt a tér” címmel.
Az első világháború után, Arad Romániához csatolásakor szinte azonnal felmerült a szobor lebontásának gondolata. 1923-ban a rongálások megakadályozása céljából bedeszkázták az emlékművet. 1925-ben a Ion I. C. Brătianu vezette kormány 1512/925 számú rendeletére eltávolították, utána különböző helyeken tárolták, legutoljára az aradi vár árkában őrizték.
Orbán Viktor magyar és Radu Vasile román miniszterelnök 1999. augusztusi, marosvásárhelyi megállapodása után 1999. október 6-án a Szabadság-szobrot a minorita rendház udvarára szállították. Itt kezdődött meg a restaurálás.
2004-ben Adrian Năstase kormánya, több országgyűlési képviselő tiltakozása ellenére, jóváhagyta, hogy a szobrot ismét felállítsák a román-magyar megbékélésnek szentelendő emlékparkban. Az volt a feltétel, hogy a téren legyen egy 1848-at jelképező román köztéri emlékmű is. A téren egy 9 m magas győzelmi kaput állítottak föl, és a Szabadság-szobor már épülő talapzatát vele szembe kellett fordítani. A fordítás – nem minden szándék nélkül – végül kevesebb, mint 45 fokos lett, így Hunnia alakja nem néz pontosan szembe a diadalívvel. A Tűzoltó tér a Megbékélés Parkja nevet kapta és a szobor leleplezése 2004. április 25-én történt. Ioan Bolborea bukaresti szobrász alkotása, a diadalív alatt román felkelők állnak. A téren egy szökőkút található, mellette három zászlórúddal, amelyeken a magyar, a román és az európai unió zászlaja leng folyamatosan. 2011. április 13-án felfedezték, hogy lelopták a szoborról a diadémot, a tőrt és egy kardot. A szobor helyreállítása megtörtént. Irházi János, Nagy István
http://www.aradinap.ro. Erdély.ma

Kelemen Hunor nyilatkozott a magyar sajtó képviselőinek
Eredményeink megvédéséért naponta meg kell harcolnunk
Kelemen Hunor RMDSZ szövetségi elnökkel, miniszterelnök-helyettessel, kulturális miniszterrel az érdekvédelmi szövetség Arad megyei székházában megtartott sajtóértekezlet után sikerült a magyar sajtó képviselőinek úgymond, magunk között elbeszélgetni.
A szabadságot, a Szabadság-szobrot is meg kell védeni
Újságírói kérdésre, hogy az RMDSZ országos szervezetének mit jelentett a 10 évvel ezelőtti esemény, vagyis a Szabadság-szobrot újra köztéren felállítani, Kelemen Hunor elmondta:
„1990 után azonnal felmerült a Szabadság-szobor várfogságból történő kiszabadításának a kérdése. Hihetetlenül nagy erőfeszítésekbe került eljutni az 1999-ben bekövetkezett fejleményig, vagyis a várból kihozni, ami után további 5 évnek kellett eltelnie, amíg sikerült az emlékművet restaurálni, illetve köztéren újraállítani. Mindez azt bizonyítja, hogy az aradi, az erdélyi embereknek a türelme, a kitartása mennyire erős volt a szabadság eszméjének a győzedelmeskedéséig. Ugyanakkor dicséretes a közéleti embereknek, a politikusoknak a kitartása is, akik a kiszabadítás, illetve az újra felállítás harcát felvállalták. Ebben igen fontos volt a kitartó partnerkeresés, mert megfelelő partnerek nélkül nem lehetett volna e régi álmot megvalósítani. Mert köztudott, hogy az 1925-ben történt leszerelés előtt a szobrot már bedeszkázták, eltakarták, eldugták a világ elől. 79 évvel a leszerelés után azonban mégis sikerült köztéren felállítani, ami azt jelenti, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket nem lehet eltitkolni. Köztük a szabadság eszméjét nem lehet eldugni, eltiporni. Azt is hozzá kell tenni: azáltal, hogy az RMDSZ 1997-ben szerepet vállalt a kormányban, a Radu Vasile által vezetett kormányt sikerült meggyőzni, az emlékműnek a várból történő kihozatalát jóváhagyatni. Ugyanakkor sikerült a magyar kormányt is meggyőzni, utóbbi egyébként nem volt nehéz, mert minden magyar kormány támogatta az elképzelést. Az akkori Orbán-kormány, benne Dávid Ibolyával, a másik oldalon a Radu Vasile-kormányban Valeriu Stoica kulturális miniszterrel, akivel megegyeztünk a kihozatalról. Később a Megyesy Péter és Adrian Năstase kormányfők, a mi határozott közbenjárásunkra, kemény és hosszadalmas viták eredményeként megegyeztek. Meg tudtunk állapodni a szobor kihozatalának a részleteiben. Elmondhatjuk, hogy a 21. században az észérvek győzedelmeskedtek. Győzedelmeskedett ugyanakkor az álláspont is: bár a múlt a két népet gyakran szembeállította, de a jelen és a jövő közös céljai megkívánják, hogy a múltat tisztelve, annak az értékeit szem előtt tartva, együtt tervezzük a jövőt. Az elmúlt évtized bennünket arról győzött meg, azt bizonyította: igenis, lehet építeni, de makacsul kitartónak kell lenni, partnereket kell keresni. Arra a kérdésre viszont, hogy biztonságban van-e ma a Szabadság-szobor, elmondhatjuk-e nyugodt lelkiismerettel, hogy immár nem történhet baj, azt mondhatom: ezt nem tudjuk kijelenteni, ezért nekünk minden nap meg kell harcolnunk, mert jelképtelennek tűnő csoport jelenleg az egyik szélső-jobboldali román szervezet, amelyik népszavazást akar szervezni, folyamatosan kéri a szobornak a köztérről való eltüntetését. Tehát ilyen kezdeményezések vannak, amelyekkel állandóan meg kell küzdenünk, akárcsak minden egyes elért eredménynek a megtartásáért és újabb eredményekért. Mert a szabadságot, de a Szabadság-szobrot is meg kell védeni, amit meg tudnunk és meg fogunk védeni. Tíz évvel a Szabadság-szobor, e lenyűgözően szép emlékmű visszaállítása után is ez a nap, az alkalom üzenete.”
Az EP-választások az erdélyi magyarság jövőjéről szólnak
Újabb, az EP-választásokon való RMDSZ szereplésre vonatkozó kérdésre a szövetségi elnök kifejtette: „1989 után az erdélyi magyarság olyan utat választott, amely egyértelműen arról szól, hogy az európai közösségben, az Észak-atlanti Szövetségen belül, a nyugati, demokratikus, civilizáció intézményes keretei között képzeljük el a jövőnket. E döntést a magyar történelemben először Szent István király hozta meg, de utána számos esetben hasonló döntés született, mert ez volt, és most is ez a helyes út. Az Európai Unió nem csodafegyver, nem olyan gyógyszer, ami minden betegségre jó, de még mindig a legjobb gyógyszer arra a betegségre vagy lehetséges betegségekre, amelyek fenyegethetnek egy közösséget, fenyegethetik az erdélyi magyarságot. Meg vagyok győződve, hogy az Európai Unió a következő időszakban át fog alakulni, akárcsak az 1950-es végétől az Európai Unió kialakulásáig hihetetlenül nagy változások ment át e politikai, gazdasági konstrukció. A jelenlegi politikai, társadalmi viszonyokat tekintve, biztos, hogy 2014 után néhány éven belül újra jelentős átalakulásokon megy végben az Európai Unió. Nekünk viszont ott kell lennünk, amikor ezek az átalakulások történnek, hogy a gazdasági, szociális, környezetvédelmi és minden egyéb ügyek mellett, az őshonos nemzeti közösségek kérdését is napirendre lehessen tűzni, ez is kerüljön be az Unió kompetenciái közé, ne legyen egy-egy országnak a kizárólagos hatásköre. Ezt a kérdést viszont, rajtunk kívül más nem képviseli, másoknak más dolguk van. Nem azért, mert esetleg az ellenségeink, mert azok is vannak bőven, hanem azért, mert mások más-más mandátummal, más prioritásokkal jutnak be az Európai Parlamentbe. Nekünk ott kell lennünk, partnereket kell keresnünk, hogy a változások megtörténtével hallathassuk a szavunkat. Ez a választás elsősorban rólunk szól, nem az Európai Unióról. A választás az erdélyi magyaroknak a jelenéről és a jövőjéről szól, ezért fontos, hogy ott legyünk. Ha az EP-ben szorosabb lesz az integráció, a mi életünket még inkább befolyásolják, ezért ott kell lennünk, ahol e döntések születnek. Ezért fontos, hogy május 25-én minél nagyobb számban menjük el, hiszen ez tulajdonképpen népszámlálás is. Annyian vagyunk, ahányan szavazunk, azoknak a véleménye számít, akik elmennek szavazni.”
Félúton nem szoktuk feladni a harcot
A MOGYE-ügyre, vagyis az Egyetem magyar vezetőinek a testületileg történő lemondásával kapcsolatos kérdésre Kelemen Hunor leszögezte: „Félúton nem szoktuk feladni a harcot, de lehet, még félúton sem vagyunk. Mert történtek ugyan lépések 2012 végétől mostanáig, de még rengeteg olyan lépést kell megtennünk, amelyek az akkreditálásig elvezetnek. Az Európai Unióban ugyanis az akkreditáláshoz a kritériumokat teljesíteni kell. A Minisztérium államtitkárával a kérdésről az utóbbi időszakban számtalanszor beszéltünk. Ők az egyezség szerint, jóindulatúan álltak a kérdéshez, és újra fogjuk beszélni a legújabb események után. Akik viszont egyszerűen nem akarnak kitörni e nacionalista körből, azok az Egyetem román vezetői, akiket meg kell győznünk, de a minisztériumnak és a kormánynak is újabb eszközöket kell találniuk a meggyőzésükre. Mert a törvény alkalmazásáról beszélünk, miközben a következő dolog történik: meghirdették az állásokat, amelyekre kevés ember jelentkezett. Ismét meg fogják hirdetni az állásokat, de ahhoz, hogy akkreditálni lehessen egy egyetemet, oktatókra is szükség van. Az oktatókat meg kell keresni, fel kell venni. Tehát az őszi akkreditálásig vagy az akkreditálási felmérésig még néhány lépést meg kell tenni. A magyar oktatók által választott út nem tudom, mennyire átgondolt, engem erről nem tájékoztattak, nem tudom, ez-e a jó taktika. Az elmúlt 25 évben is azt kellett megtapasztalnunk, hogy csodák nincsenek, minden eredményért meg kell küzdenünk, félúton a harcot nem szoktuk feladni. Ha a testületileg történő lemondás nyomásgyakorlásként hat, akkor szerintem rendben van, mivel azonban nem beszéltünk róla az érintett személyekkel, azt hiszem, hogy mindenkinek tudatában kell lennie: ha elindultunk ezen az úton, akkor végig kell mennünk, és végig is fogunk menni rajta. Mert van, amikor elbotlunk vagy elgáncsolnak, orra esünk, de minket arról ismernek, hogy minden pozícióból felállunk, és tovább megyünk. Itt is tovább fogunk menni, egy percig sem merülhet fel a kérdés, hogy a törvény alkalmazása elakadhat vagy az holtvágányra terelhető.”
Céljainkból semmit nem adtunk fel
Újabb újságírói kérdésre, ami az Erdélyi Magyar Néppárt azon vádjára vonatkozott, miszerint az RMDSZ kormányzati szerepvállalása miatt háttérbe szorul az autonómia kérdése, a szövetségi elnök pontosított: „Mint mindarról, amit az EMNP mond, erről is más a véleményem, mert ők nagyjából úgy vannak, mint Móricka az üstben. Nekik mindenről ugyanaz jut eszükbe: mivel eredményeket nem tudtak felmutatni, az erdélyi magyar közösség részéről nem kaptak támogatást, nyilatkozatokban élik ki magukat. Nyugdíjas korhoz néhányan úgy közelednek, hogy az elmúlt 25 esztendőben még semmit nem tudtak felmutatni, csak nyilatkozni tudtak. Ehhez nekik további jó munkát, jó egészséget kívánok. Ami az RMDSZ-t illeti, céljainkból semmit nem adtunk fel, az autonómia ügyét sem”.
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)

Összbüntetésbe foglalta a törvényszék Adrian Nastase börtönbüntetéseit
Összbüntetésbe foglalta a bukaresti törvényszék első fokon Adrian Nastase volt miniszterelnök két börtönbüntetését, a politikusnak a súlyosabbik, a négyéves szabadságvesztést kellene letöltenie – közölték csütörtökön román hírforrások.
A mostani, nem jogerős ítélet szerint a bíróság elutasította az ügyészeknek azt a kérését, hogy plusz egy év szabadságvesztést szabjanak ki Nastaséra, tekintettel arra, hogy már kétszer elítélték.
A két ítélet összbüntetésbe foglalását Nastase ügyvédei kérték. Az első fokú ítélet azt jelenti, hogy a volt kormányfő hamarabb elhagyhatja a börtönt, de ez elsősorban attól függ, hogy a vádhatóság várható fellebbezése során másodfokon milyen jogerős ítélet születik.
Nastasét az idén januárban ítélték el 4 évre egy korrupciós perben, miután 2012-ben 2 év szabadságvesztést róttak rá egy másikban. Ez utóbbinak az egyharmadát letöltötte, és tavaly márciusban helyezték feltételesen szabadlábra. Nastase jelenleg börtönben van január óta, de ügyvédei szerint az idén ismét feltételesen szabadlábra kerülhet.
A két évvel ezelőtti, első ítélet abban találta vétkesnek Nastasét, hogy illegálisan finanszírozta választási kampányát 2004-ben, amikor az államelnöki tisztséget pályázta meg, sikertelenül. Az idén januárban a politikust vesztegetés elfogadása és a vád egyik tanújának megzsarolása miatt ítéleték szabadságvesztésre.
Ion Cazacau, Nastase egyik ügyvédje a Digi 24 hírtelevíziónak a csütörtöki ítélethirdetés után elmondta: védence feltételes szabadlábra helyezését a börtön illetékes testülete kezdeményezheti. Becslése szerint leghamarabb ősszel szabadulhat Nastase, aki korára való tekintettel jogosult arra, hogy megfelelő magaviselet esetében csak a büntetés egyharmadát töltse le – magyarázta az ügyvéd. MTI. Erdély.ma

Mindenki Szabadság-szobra
Az aradi Szabadság-szobor több szempontból is különleges alkotás, ám legfőképpen talán azért, mert 124 éves, viharos története során sokan sokféleképpen hivatkoztak rá. Összeállításunkban ezt az igencsak változatos repertoárt igyekszünk érzékeltetni az emlékmű „kiszabadításának” tízéves évfordulóján.
Nem néma az a kőszobor mely amott a magyar Golgotán a halhatatlan vértanú halottak emlékének emeltetett. Én hozzám a kitaszított élő halotthoz ki egykor zászlótartója valék Magyarország függetlenségének, melyért ők a lehóhérolt hősök annyit küzdöttek és mártír halált haltanak, én hozzám elhozták a múltak szellemei a velőkig ható szózatot, mely amaz emlékszobor kimagasló alakjának Hungáriának hallgatag ajkairól zeng: Hazádnak rendületlenül légy híve oh magyar! (...) – részlet Kossuth Lajos beszédéből, melyet Torinóban írt a szoborcsoport felavatása alkalmából 1890. szeptember 20-án.
Hőskor
„A vértanúk emlékünnepe. A templomból a Szabadság térre vonult a menet. A szobor előtt felállított amfiteátrális tribünön 3000 ember foglalt helyet. Az egész teret 25 000 ember állja el. A szobor körül levő négy oszlopról hatalmas lángok csapnak fel. Az ünnepélyt a dalárdák gyászdallal nyitották meg, majd Salácz Gyula polgármester a közönség meg-megújuló éljenzése közt megkapó beszédet tartott. A beszéd alatt lehullott a négy óriási árbocra erősített két vászonfal. A közönségen nagy meghatottság vett erőt, csaknem minden szem könnyekkel van tele. Damjanich özvegye folyton sírt, arcáról a fájdalom könnyei perdültek alá. Munkácsiné pedig hevesen zokogva fordult Zalához, s vele kezet szorított. Nagy meghatódottság között hangzott el azután a Szózat, melyet a közönség nagy része is énekelt. Zala György erre lelkes beszéd kíséretében átadta a szobrot Salacz polgármesternek” – részélet az Ellenzék című lap 1890. október 7-i számából.
Már az első világháború után felmerült a szobor lebontásának gondolata a Romániához csatolt Aradon, ám egy ideig még sikerült megőrizni eredeti helyén. 1923-ban a rongálások megakadályozása céljából bedeszkázták, míg végül 1925-ben a Ion I. C. Brătianu vezette kormány eltávolíttatta az emlékművet a Szabadság-térről. Több helyen őrizték a szobrokat. 1999-ben az aradi vár árkából szállították az aradi minoritákhoz, kik a 2004-es újraállításig őrizték a szabadságharc emlékművét.
Bonyodalmak és megoldások
Közvetlenül a rendszerváltás után elindult az aradi Szabadság-szobor visszaállításáért folytatott küzdelem. Ez a szándék végighúzódott a kilencvenes éveken, különböző politikai tárgyalásokkor téma volt. 1999-ben – a szabadságharc 150. évfordulójának évében – Dávid Ibolya magyarországi igazságügy-miniszter nem hivatalos tárgyalást folytatott Aradon román kollégájával, Valeriu Stoicával, annak érdekében, hogy az aradi vár árkából a Szabadság-szobor a helyére kerüljön az 1848-49-es forradalom évfordulójának tiszteletére. Valeriu Stoica ekkor úgy vélekedett: még nem érkezett el az ideje az emlékmű helyreállításának. Nemsokára felmerült egy úgynevezett megbékélési emlékpark lehetősége, ahol a Szabadság-szobor is helyet kaphatna. 1999. október elsején kormányhatározat értelmében a Szabadság-szobrot átszállították a várból az aradi minorita rendházhoz, ahol elkezdődött a mű restaurálása.
2002-ben városi határozat és megyei RMDSZ–PSD-protokollum szólt a szobor újra felállításáról. Helyszínül a Tűzoltó teret jelölték meg. 2003-ban megalakult a Szabadság-szobor felállítására létrehozott alapítvány a restaurálás és újbóli felállítás költségeinek összegyűjtése céljából, ugyanebben az évben négypárti egyeztetés is folyt a szobor ügyében, ahol megegyeztek a felállításról. Pár hónappal később mégis meghiúsulni látszott a terv, mert a szobor a művelődési minisztérium szerint esztétikailag nem felelt meg a mai követelményeknek, „másrészt a szaktárca csak a román történelem jeles mozzanataiból ihletődött alkotásokat pártolja, támogatja és védi”. Pár hét múlva, szeptemberben már az Állami Építkezési Felügyelőség lépett az ügyben: formai okokra hivatkozva leállíttatta a Szabadság-szobor felállításának munkálatait. Az intézkedéseket tárgyalások sorozata követte a 2003-as esztendőben: Markó Béla, az RMDSZ elnöke Adrian Năstase miniszterelnökkel egyeztetett, de Ion Iliescu államelnök is tárgyalt Mádl Ferenccel, a Magyar Köztársaság elnökével, Medgyessy Péter miniszterelnök pedig román kollégájával, levélváltások és helyi szintű tárgyalások folytak. A román fél újfent megbékélési park létesítését kezdeményezte, az RMDSZ ezt – amennyiben az a Tűzoltók terén létesül – elfogadta. A 2003. október 5-re tervezett felavatás elmaradt.
„Álláspontunk változatlan: még idén fel kell állítani a Szabadság-szobrot. A román fél a miniszterelnök által már korábban szorgalmazott változatot hozta elő újra, azaz egy ’48-as üzenetet közvetítő szoborpark létrehozását, amelyben a Szabadság-szobor is helyet kapna. Ez viszont a műalkotás visszaállításának beláthatatlan ideig való elhúzását jelentené, s ehhez mi nem lehetünk partnerek” – Markó Béla szövetségi elnök válasza a Krónika kérdésére a 2003. szeptember 10-i lapszámban.
„Meglepődve látjuk, hogy több mint két év elteltével is újabb és újabb nehézségek állnak elő az aradi Szabadság-szoborcsoport felállítása körül, és nem is egészen értjük, miért történik így” – Orbán Viktor, a Fidesz elnöke az MTI kérdésére válaszolva 2003. szeptember 16-án.
„Hogy a Năstase-kormány a helyi döntést most felrúgta, nem csupán annak a jelzése, hogy választások közeledtén – gesztusokat tesz a PSD a nacionalista hátországnak. Azt is jelenti, hogy a román kormány a nemzeti érzelmeket és – ezen keresztül – a román–magyar megbékélést tranzakciók eszközeként fogja fel. (…) Ha viszont (az RMDSZ) belemegy az emlékmű szoborparkosításába – egyfajta el-petőfi-schilleresedésébe –, akkor a megbékélés politikai tranzakcióként való felfogása mellett áll ki. És megválaszolatlanul hagyja a kérdést, hogy mi fontosabb a számára: a történelmi megbékélés, vagy annak ügyleti kezelése” – részlet Bakk Miklós vezércikkéből a Krónika 2003. szeptember 17-i lapszámában.
„A MISZSZ aggodalommal szemléli az aradi Szabadság-szobor felállítása körül kialakult helyzetet, és felszólítja a magyar érdekvédelmi szervezeteket, hogy határozottan álljanak ki nemzeti értékeink védelme mellett” – részlet a MISZSZ IX. Kongresszusának zárónyilatkozatából 2003 szeptemberében.
„»Nem a propaganda, hanem a tudomány eszközeivel kell helyükre tenni a dolgokat.« Az akadémikus úgy véli, a magyar közvélemény joggal várta az aradi Szabadság-szobor visszaállítását. »Még abba is beleegyezett, hogy a műalkotást nem is az őt megillető, eredeti helyére állították volna vissza, hanem a Tűzoltó téren« – mondotta Egyed Ákos (történész, akadémikus – szerk. megj.). – » Ha ez a szobor jó volt az aradiaknak a 19. század végén, miért ne lenne jó most is – tette hozzá. De választások közelednek, és úgy látszik, a kormányfő ismét ki próbálja játszani a nemzeti kártyát. (…) Ha RMDSZ-vezető lennék, legalább egyszer kipróbálnám, mi történik akkor, ha kijelentjük: köszönjük szépen, ilyen körülmények között nem kérünk az együttműködésből« – jelentette ki Kovács András (művészettörténész – szerk. megj.). – »Úgy kellene felállítani a szoborcsoportot, nehogy újra ledönthessék« – summázta véleményét Kányádi Sándor. Úgy vélte, a szoborállítást szellemi szinten is meg kellett volna alapozni, és e szellemi síkon bizony mélyebbre kellett volna leásni” – részlet a Krónika 2003. szeptember 19-i számából, amelyikben erdélyi közéleti személyiségeket szólaltat meg a Szabadság-szobor ügyéről.
„Önök, miniszterelnök úr, minket súlyosan megsértettek. Az engem nem érdekel, hogy az Ön művelődési miniszterének tetszik-e a Szabadság-szobor. Nekünk tetszik! Érdekes módon az aradi románok sem mondták eddig, hogy nekik nem tetszene. Márpedig ha így van, akkor tessék elfogadni, hogy hátha mégis jogunk van nekünk is szobrot állítani ebben az országban. Aradon! A Tűzoltó téren! És nem feltétlenül kézen fogva egy román szoborral, mert a megbékélési park ötletét csak akkor támogatjuk, ha az nem művészietlen és nem történelmietlen tisztelt kormánypártiak! Mit szólnának Önök, ha nekiállnánk szétszedni Mihai Viteazul vagy Avram Iancu szobrát, és külön próbálnánk elhelyezni a lovat és az embert?” – Markó Béla az RMDSZ SZKT-n 2003. október 11-én Marosvásárhelyen.
Megbékélés
A Szabadság-szobor kérdésének megoldása képezte 2004-es évben kötendő PSD–RMDSZ-egyezség legfőbb akadályát, s miután a kormányzó párt 2004. március elején kormányhatározattal szavatolta a szoborállítást, megszülethetett a protokollum. A kormányhatározat értelmében a Szabadság-szobor a Tűzoltó téren egy az 1848-as Forradalom Emlékműve elnevezésű diadalívvel együtt kap helyet, így jön létre a Megbékélés Emlékpark. Arad Zala György alkotásán és a diadalíven túl egy további emlékművel is gazdagodhatott, amely Románia és Erdély 1918-as egyesülésének állít emléket. A diadalív miatt a Szabadság-szobor már fölállított talapzatát 45 fokos szögben el kellett fordítani.
2004. április 25-én Aradon, a Tűzoltó téren újra felavatták az az 1925-ben lebontott Szabadság-szobrot. Az ünnepségen először a majd csak 2005-ben felavatott diadalív makettjét leplezték le, majd a Zala György alkotását. Az avatáson részt vett többek közt Medgyessy Péter, Dávid Ibolya és Răzvan Theodorescu is. A restaurálás és felállítás magyar állami segítséggel és közadakozásból valósult meg. A Szabadság-szobor eredetileg a ma Avram Iancu tér nevet viselő Szabadság téren állt. A Megbékélés Emlékparkja az egykori Attila tér, későbbi Tűzoltók terét jelenti.
„Az aradi Szabadság-szobor körül kialakult válság megoldása szintén nem kizárólag »két politikai alakulat« – az RMDSZ és az SZDP – ügy. Ez a jeles műalkotás az egész magyar nemzet közös kulturális öröksége. Éppen ezért sorsáról – felállításának helyéről és módjáról – dönteni az RMDSZ önmagában nem illetékes. Következésképp javasoljuk, hogy a Szabadság-szobor újraállítása kérdésében konszenzuson alapuló összmagyar döntés szülessen – a Magyar kormány, illetve az erdélyi egyházak és a civil szféra, valamint a polgári mozgalom szervezetei bevonásával” – részlet az EMNT Állandó Bizottságának 2004. január 22-én kelt állásfoglalásából.
„Aradon hamarosan két gigantikus műalkotás hirdeti majd a román hősök dicsőségét, cserébe pedig mi is jókat koszorúzgathatunk majd a Szabadság-szobornál március 15-én és október 6-án. Az államkassza pedig könnyebb 190 milliárd lejjel” (az összeg a két új emlékmű ára – szerk. megj.) – részlet Balog Levente 2004. március 8-i vezércikkéből (Krónika).
„Nincs miért tagadnom, az aradi Szabadság-szoborról hozott kormányhatározat nyitotta meg az utat a 2004-es együttműködés elől. (…) A miniszterelnökkel kialakított megállapodás legfontosabb eleme, hogy időben nem kapcsolódik össze a két emlékmű felállítása. A Szabadság-szobor már áprilisban állhat, a másik emlékművet pedig minden valószínűség szerint az ősz folyamán állítják fel” – Markó Béla szövetségi elnök a Krónika 2004. március 8-i lapszámában.
„A választási évben újrakötött protokollum nem más, mint választási szövetség az SZDP-vel. Ennek az elvtelen, utódkommunista irányba elhajló, nemzeti érdekeinket sértő paktumnak a látványos kulisszája az aradi Szabadság-szobor. A további megcsúfolásával létrehozandó úgynevezett román–magyar megbékélési park első rendben nem a »megbékélésről«, hanem a hivatalos RMDSZ megalkuvásáról szól” – részlet Tőkés László 2004. március 15-én Nagyváradon kelt nyilatkozatából.
„Arad, az erdélyi magyarság Mekkája. A szervezők szerint mintegy tízezres tömeg vett részt az aradi ünnepségen; egy harminc fős csapat kifütyülte a felszólalókat” – Krónika, 2004. április 26.
„Ma politikai üzeneteket fogalmaztunk meg, és talán keveset beszéltünk a lényegről. Arról, hogy a Szabadság-szobor egy kiváló műalkotás. Most, hogy felállítottuk, kiszabadítottuk, magam is újra meggyőződhettem róla: nagyon szép ez a szobor. Érett, kiforrott művészi munka, annak ellenére, hogy annak idején egy nagyon fiatal művész készítette – nyilatkozta a Krónikának Markó Béla. – Elég szomorú, hogy nálunk a politikától függ, hogy látható-e egy ilyen műalkotás: annak idején politikai okokból vették le, és tulajdonképpen most is politikai okokból került vissza Arad közterére. Remélem, ez a pillanat kezdete annak, hogy nem a politika határozza meg ezeket a kérdéseket” – részlet a Krónika 2004. április 26-i lapszámából.
„»Istennek hála, áll a szobor. Aradon áll, köztéren áll. Fantasztikus üzenet, hogy az anyaország európai uniós csatlakozásával egy időben állíthattuk fel, és arra kötelezi Magyarországot, hogy élő lelkiismerettel képviseljük a világban azt, hogy minél hamarabb bővülhessen Európa« – jelentette ki Dávid Ibolya, az MDF elnöke. A Szabadság-szobor ügyében elévülhetetlen érdemeket szerző politikus (…)” – részlet a Krónika április 26-i lapszámából.
„Ma sem egyeznék bele abba, hogy egyetlen szobrot emeljenek, és nemcsak politikai, hanem esztétikai szempontok miatt sem. Két esztétikai víziót állítottunk itt egymással szembe, és ez európai szemszögből igen érdekes perspektívát szolgáltat” – Răzvan Theodorescu művelődési miniszter szavai a Krónika április 26-i lapszámában.
„Tőkés László elítélte az RMDSZ egyre megalkuvóbb politikáját, amelynek része az aradi megbékélés park is. Elfogadhatatlannak tartotta, hogy az RMDSZ egymagában kisajátítja az aradi Szabadság-szobor ügyét, egyedül dönt az úgynevezett megbékélési parkról is, holott ennek közös ügyünknek kellene lennie. Úgy vélte, a parknak szintén a Petőfi–Schiller nevet kellene adni” – tudósítás az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 2004. április 24-i üléséről az Erdélyi Naplóban.
„»Kiszabadítottuk« – imigyen szól az RMDSZ-sikerpropaganda. Arról nem is szólva, hogy valójában ki is szabadította ki a szobrot, újból csak felvetődik a kérdés, hogy melyik csapatban játszik az, aki kifogástalanul együtt tud működni az utódkommunista-nacionalista román hatalommal, miközben a magyar nemzeti erők lefasisztázásában vállal cinkosságot. Melyik oldalon állanak azok, akik »párbeszédet«, »megértést«, »együttműködést« és kölcsönös »tiszteletet« hirdetnek elnyomóinkkal szemben, miközben Arad magyarsága a szemük láttára, szinte teljesen kipusztul?! Minő »európaiság« az, mely az erdélyi magyarság vértelen genocídiumához, továbbtartó asszimilációjához és exodusához ünnepelve asszisztál?
Az aradi diadalív nem más, mint: durva magyarellenes provokáció. Az erdélyi magyarságnak elidegeníthetetlen közösségi joga saját hazájában saját szobrait és műemlékeit előfeltételek és restrikciók nélkül felállítania.
Az aradi Megbékélés Parkja valójában a magyar politikai megalkuvás szégyenletes objektuma – s mint ilyen, a Petőfi–Schiller fantomegyetemmel, valamint a Kempinsky-szindrómával rokon létesítmény. Felavatása egyet jelent a magyar politika, illetve az erdélyi magyarság »rituális megalázásával« – még akkor is, hogyha a Szabadság-szoborcsoport újraállítása önmagában véve örvendetes eseménynek számít” – részlet Tőkés László püspök, az EMNT elnökének Csapatjátékok. Nyilatkozat az erdélyi magyar párbeszédről című 2004. április 28-án kelt írásából (Erdélyi Napló).
„A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kampányindító rendezvényén vagyunk ezen az esős, szomorkás péntek délutánon. Igaz, rossz nyelvek szerint a kampány már szűk másfél héttel korábban, Aradon megkezdődött. A Szabadság-szobor Váradon is az RMDSZ-nek statisztál: az óriásplakáton a Zala György-alkotás – amit már lassan nem lehet tudni, ki is szabadított ki: Dávid Ibolya, Markó Béla, Năstase vagy a sors... – alatta a Tűzoltó téren összegyűlt tömeg. A képet a felhívás uralja: »Együtt, szabadon! 2004. június 6-án szavazzon az RMDSZ jelöltjeire!«” – részlet Fábián Tibor 2004. május 11-én az Erdélyi Naplóban megjelent cikkéből.
Kiszabadítva
Az újraállítás óta az aradi Szabadság-szobor továbbra is hivatkozási alap, leginkább kampányidőszakban merül fel sikertörténetként.
„Ha az első alkalommal megtorpantunk volna, Szabadság-szobor sem lenne, semmi sem lenne ma Erdélyben” – részlet Markó Béla 2006. március 15-i beszédéből Kézdivásárhelyen.
„Király András, az Arad megyei RMDSZ-szervezet a szórványban élő magyarság nevében állt színpadra, és szimbolikus gesztusként az aradi Szabadság-szobor egy csavarját adta át Takács Csaba kampányfőnöknek” – részlet az RMDSZ 2008. október 28-i, kolozsvári kampányindítójából.
„Támogatom Andrei Şaguna püspök szobrának a felállítását Gyulán – mondta el Traian Băsescu tegnap a város román tanítási nyelvű általános iskolájában és gimnáziumában tartott fórumon. Az elnök utalt arra, hogy Aradon Szabadság-szobor állít emléket az aradi vértanúknak, továbbá – mint mondta – Şaguna püspök XIX. századi tevékenységét utóbb az UNESCO is elismerte” (Transindex.ro, 2009. február 4.)
„Később is mondták, hogy soha nem lesz ismét Szabadság-szobor Aradon. És áll ma a Szabadság-szobor! A minap is hallottuk egy román politikustól: soha nem lesz területi autonómia. Erre is csak azt válaszolhatjuk: várjuk ki a végét” – Markó Béla szövetségi elnök Székelykeresztúron elhangzott ünnepi beszédéből 2009. március 15-én.
2011. áprilisában három bronzelem (a diadém, egy tőr és egy kard) tűnt el a szoborról. A hiányzó elemeket pótolták, a szobor mellé térfigyelő kamerákat telepítettek. 2013 novemberében az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) bejelentette, hogy a Szabadság-szobor eltávolítását támogató aláírásokat gyűjt. Az ezirányú határozattervezet napirendre tűzésére esélyük szinte nulla.
Tíz év múlva
Az újraállítás tízéves évfordulóján ünnepséget rendeztek Aradon, ahol bemutatták a Gondozzátok, őrizzétek… című emlékalbumot. A kötet címe Salacz Gyula egykori polgármester szavait idézi, és sorban a harmadik kiadvány, mely az újraállítás óta a Szabadság-szoborról szól.
„A Szabadság-szobor sikertörténet – szoktuk mondani, sikertörténet lett, mert mindenki elvégezte a rá bízott feladatot, senki sem kételkedett abban, hogy a helyi vagy az országos RMDSZ vezetés nem fog keményen, következetesen kiállni az ügy mellett a cél érdekében. Így volt ez az elmúlt 25 évben, így volt 10 évvel ezelőtt is, és így van mind a mai napig. Amennyiben további sikertörténetek tanúi, szereplői szeretnénk lenni, akkor azt az egységet kell megőriznünk, amelyet közösségünk felmutatott, és lehetővé tette, hogy ez a szobor ismét köztérre kerüljön. Mivel az egység a feltétele annak, hogy közösségünknek ereje legyen, az RMDSZ meg tudja valósítani azt, amit közösségünk elvár. Ha ezeket teljesítjük, akkor maradunk őrzői múltunknak, gondozói jelenünknek és építői jövőnknek” – Király András oktatási államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke Aradon 2014. április 25-én (Nyugati Jelen).
„Számunkra a szobor nemcsak a szabadság, hanem az összetartozás szimbóluma is, mert csak összefogással tudtuk megvalósítani. Köszönet mindenkinek, aki ebből a munkából kivette a részét, kezdve a csákányozástól egészen a felavatásig. Zala György munkája gazdagítja városunkat, és hirdeti a szabadságot, a megértést és az együttműködést” – Bognár Levente, Arad alpolgármestere Aradon 2014. április 25-én (Nyugati Jelen).
„És ennek a szobornak az üzenete számunkra a mai napig él. Hiszen látjuk, hogy nekünk minden nap, újra és újra meg kell küzdenünk a szabadságért. És ismételten meg kell győznünk a többségi társadalmat, hogy ha tőlünk elveszik jogainkat, szabadságunkat, akkor ők sem lehetnek szabadok. És ezt nekünk minden nap újra kell kezdenünk, mert a szabadságért való küzdelem nem érhet véget este, vagy a hét végén, vagy a hónap végén. És az a munka, amit 1989-től 1999-is, majd 2004-ig, majd 2014-ig közösen elvégeztünk azt mutatja, hogy lehetnek olyan pillanatok, amikor megbotlunk, vagy elgáncsolnak és elesünk, de képesnek kell lennünk felállni, hitünket, reményünket megerősíteni, és újra talpra állni, haladni, építkezni” – részlet Kelemen Hunor, az RMDSZ elnökének beszédéből Aradon, 2014. április 25-én (rmdsz.ro).
Az aradi Szabadság-szobor a szabadságért való állandó harc jelképévé vált egyrészt azáltal, hogy az 1848-49-es forradalomra emlékeztet, másrészt az újraállításáért való küzdelem miatt. Kompromisszumok és sikerek egyaránt születtek vele kapcsolatban, ám az szinte biztosra vehető, hogy különböző megközelítésekben hivatkozási alapként továbbra is találkozhatunk nevével. Pedig Aradon személyesen megnézni az igazi.
Dénes Ida. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Emlékparkot avattak Sepsiszentgyörgyön (A holokauszt 70. évfordulóján)
Holokauszt-emlékparkot avattak Sepsiszentgyörgyön a Vojkán utcai új zsidó temetőben tegnap, a deportálás 70. évfordulóján. A Romániai Zsidó Hitközségek Szövetsége (RZSHSZ), a brassói zsidó hitközség és a sepsiszentgyörgyi zsidó közösség támogatásával a város önkormányzata által kialakított emlékhely közepén, a vén hársfa előtt mostantól obeliszk hirdeti a tragikus eseményt. Ötvenkét, mintegy méteres tujacsemetét ültettek annak az ötvenkét, tizenhárom év alatti gyermeknek az emlékére, akik az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborban lelték halálukat, továbbá hat szomorúfűzt a szintén ott elveszejtett 611 háromszéki zsidónak.
Az emlékezés az egykori gyűjtőközpont, az akkor épülőfélben levő, Csíki utcai gazdasági iskola falán állított emléktáblánál kezdődött. Herman Rosner, a sepsiszentgyörgyi zsidó közösség vezetője emlékeztetett, ide gyűjtötték össze 1944. május 3–5-e között a háromszéki és alcsíki zsidókat, több mint 750 embert, majd május 10-én marhavagonokba rakták őket, és elszállították a szászrégeni gettóba, onnan meg Auschwitzba, a haláltáborba. Több mint 80 százalékuk nem tért vissza. Roth Tibor, a brassói zsidó hitközség elnöke, a romániai cionista mozgalom vezetője üdvözölte az egyetlen jelen lévő túlélőt: Rachel Năstase (született Pasternak) Csíkszeredából került a sepsiszentgyörgyi gyűjtőtáborba hetven évvel ezelőtt. Herman Rosner az emlékezés menetére hívta az egybegyűlteket.
A zsidó temetőben Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere és Dan Ben Eliezer, Izrael állam bukaresti nagykövete leplezte le az emlékoszlopot. Az obeliszken zsidó csillag, alatta az örök emléket jelképező két jiddis betű. A talapzaton háromnyelvű (román, magyar, jiddis) emléktábla hirdeti: Annak az 52 sepsiszentgyörgyi zsidó gyerekembernek emlékére, akiket 1944-ben e városból deportáltak, s valamennyiüket a gyilkos eszmék hamuvá őröltek. Az 52 tujacsemetét iskolások fogadták gondozásba. Mindenik körül három-öt, az áldozatokhoz hasonló korú tanuló állt, és sorra elmondták a gyerekek nevét. A megemlékezésen közreműködött a Plugor Sándor Művészeti Líceum vonósnégyese, Dundler Kata, a Mikes Kelemen Líceum, Tudor Goicea, a Mihai Viteazul Főgimnázium tanulója, valamint Camelia Paraschiv és Darvas László színművész. Rafael Schaffer, az RZSHSZ rabbija elmondta, az áldozatok halálának napját nem tudhatják, ezért a közös megemlékezés időpontjául a deportálás dátumát választották. Érthetetlen, hogyan változtak az állam hivatalnokai hóhérokká – mondta az eseményre utalva. Mit tehetünk azért, hogy a tragédia ne ismétlődjék meg? – tette fel a kérdést, és meg is válaszolta: csakis a béke légkörét teremtve, a mellettünk levőket tisztelve, szeretve, jót kell cselekedünk. Antal Árpád elmondta, régi kegyeleti tartozást rendez a város az emlékműállítással. Ma Sepsiszentgyörgy szegényebb, mert hiányoznak ezek az emberek, hiányzik a kultúrájuk. Öt évvel ezelőtt jelképesen hazahozták az áldozatokat, nevüket az emlékfal kőtábláiba vésték. Az emlékparknak nemcsak az a célja, hogy az áldozatoknak állítsanak emléket, hanem az is, hogy itt élő történelemórát tartsanak, hogy gyermekeink a város múltját megismerve arról is értesüljenek, mi történt hetven évvel ezelőtt, és felnőve ne az emberek származása, hanem az egyes emberek értékei számítsanak majd. Dan Ben Eliezer nagykövet kifejtette, nem véletlen a csemeteültetés, mert a fa a folytonosság jelképe, és a holokauszt emlékének örökké élnie kell. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja felelevenítette, miután a német csapatok megszállták Magyarországot, megindult a zsidóüldözés. Ma már Magyarország védelmet nyújt nemzetiségeinek. A múlttal való szembenézés megtörtént, az állam bocsánatot kért. A Magyar kormány a 2014-es esztendőt a holokauszt emlékévének nyilvánította. A közös emlékezés elősegíti a nemzetek és kisebbségek közötti közeledést – mondta a diplomata. Aurel Weiner, az RZSHSZ elnöke, parlamenti képviselő háromféleképpen köszönt: Bună ziua! – Jó napot! – Sálom! Kifejtette, a sálom békét jelent, s ha az lett volna, ma nem kellene emlékeznünk. Köszönetet mondott az önkormányzatnak és a polgármesternek hozzáállásáért, az emlékpark létesítéséért. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke elmondta, örökösei vagyunk őseink hősies tetteinek, bátorságának, de ugyanakkor szégyenüknek is. Mi történt velünk? Miért hagytuk, hogy így legyen? Nem álltunk ellen a gonosznak, a hazugságnak, és úgy gondoltunk, velünk nem történhet soha ilyen. Minden bűn gyökere a tizedik parancsolat megtagadása, amikor elkívánjuk a másét. A holokauszt borzalmaira való emlékezés azért fontos, hogy ilyesmi ne ismétlődjék meg – hirdetik számosan. A félelem valós. Az elmúlt hetven évben számtalanszor megismétlődött a világ sok-sok pontján, gondoljunk csak a délszláv háborúkra. Amíg közösen ki nem állunk az igaz ügy mellett, az ördög nem hátrál meg, hanem szedi áldozatait. Ki kell állnunk minden ember méltó emberi jogai mellett, és ellen kell állnunk minden kollektív bűnösséget feltételező szándéknak, történjen az románnal, magyarral, cigánnyal egyaránt. Ha azonban az elvett javak birtokosai jól érzik magukat abban, ami nem az övék volt, és ez ellen egy társadalom nem lép fel, akkor még nagyon sok holokauszt következhet, mert a sebzett ember nem tud megbocsátani, és viszont akar sebezni. A kérdés megoldása abban van, hogy először a bűnt be kell ismerni, bűnbánatot kell tartani, és csak azután jöhet a megbocsátás. Végezetül a református főpásztor a maga és egyháza nevében elismerte, hogy vétkeztek, és ezért bocsánatot kért.
A megemlékezés zsidó imával és zsoltárénekléssel zárult, majd az emlékoszlop talapzatán elhelyezték a kegyelet koszorúit és virágait.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Két éve kormányozza az országot Victor Ponta
Két évvel ezelőtt lépett hivatalba a Victor Ponta-kormány, miután az ellenzék sikerre vitte a Mihai Răzvan Ungureanu kabinetje ellen benyújtott bizalmatlansági indítványát. A miniszterelnök ért el ugyan gazdasági eredményeket, de eddigi mandátumában sok a kudarc is.
A Ponta-kormány mindenképpen ballábbal indult, hiszen jelölt és kinevezett minisztereivel igen sok gond támadt, elsősorban plágium és összeférhetetlenség vádja miatt. A kormánystratégiákért felelős megbízott miniszter jelöltje, Victor Alistar például éppen ez utóbbi ok miatt nem foglalhatta el tisztségét, az oktatási tárca két minisztere, Corina Dumitrescu és Ioan Mang ellen pedig a plágium vádja merült fel. Igaz, doktorátusi disszertációja kapcsán plágiummal gyanúsították magát a kormányfőt is, alig néhány héttel azt követően, hogy átvette a kabinet vezetését.
A 2012. évi parlamenti választások után – ahol a Szociál-Liberális Szövetség 60 százalékot szerzett – létrejött a második Ponta-kormány, amelybe a miniszterelnök az RMDSZ-t is szerette volna bevenni. Ezt a szándékát azonban a Konzervatív Pártot megalakító Dan Voiculescu és a nemzeti liberálisok vezetője, Crin Antonescu ellenszegülése miatt nem tudta végrehajtani, így a kabinet a szociáldemokratákból, a nemzeti liberálisokból, a Konzervatív Pártból és a Románia Haladásáért Országos Szövetségből jött létre.
A gondok azonban folytatódtak. A kabinet közlekedési miniszterét, Relu Fenechiut öt év letöltendő börtönre ítélték. Így ő lett a legelső, hivatalában lévő miniszter, aki a bársonyszékből egyenesen a börtönbe távozott. A kormány belügyminisztere, Radu Stroe pedig lemondásra kényszerült a Nyugati Kárpátokban bekövetkezett repülőszerencsétlenség nyomán tett, meggondolatlan kijelentéséért.
A fő gondot azonban a kormánykoalíció legfontosabb két politikai tömörülése, a szociáldemokraták és a nemzeti liberálisok közötti, egyre mélyülő ellentétek jelentették, amelyek következtében a liberálisok idén február végén kiléptek a kormányból. Nem sokkal később a parlament bizalmi szavazatot adott a harmadik Ponta-kormánynak, amelyben immár helyet kapott az RMDSZ is.
Személycserék, „fekete kedd”
A Szociál-Liberális Szövetség hatalomra kerülésével megindultak a személycserék is. 2012 júliusában menesztették a népügyvédet, Gheorghe Iancut, a demokrata liberális Vasile Blagát pedig leváltották a szenátus éléről – helyébe Crin Antonescut nevezték ki. A képviselőház éléről ugyanakkor leváltották a demokrata liberális Roberta Anastasét, helyébe az elnöki tisztséget jelenleg is elfoglaló szociáldemokrata Valeriu Zgonea került.
A Szociál-Liberális Szövetség kormánya nyílt ellentétbe került Traian Basescu államfővel – a viszony azt követően sem változott, hogy a 2012. évi parlamenti választásokat követően Victor Ponta „békés egymás mellett élési” paktumot írt alá az államfővel. Igaz, a dokumentumnak szerepe volt abban, hogy Laura Codruta Kövesit kinevezték a korrupcióelleni igazgatóság, Tiberiu Nitut pedig Románia főügyészsége élére.
„Fekete keddként” maradt fenn az a nap, amikor a korrupt kiskirályok, miniszterek, párttisztségviselők védelmében a parlament megpróbálta titokban módosítani a Büntető Törvénykönyvet, illetve megszavaztatni a kegyelemről és az amnesztiáról szóló törvénytervezetet.
Megvalósulatlan elképzelések
A kormánynak több jelentős elképzeléseit nem sikerült megvalósítania. Közéjük tartozik az alkotmánymódosítás, a regionalizálás, a decentralizáció. Ezek az elképzelések pillanatnyilag a parlament munkaasztalának valamelyik fiókjában hevernek.
Az alkotmánymódosító parlamenti bizottságot vezető Crin Antonescu elképzelése szerint az alaptörvény módosításáról 2013 őszén kellett volna kiírni népszavazást. A parlamenti bizottság által elfogadott változások jelentős részével azonban a Velencei Bizottság nem értett egyet. A bírálatok alapján három napon át ülésezett a parlamenti bizottság, de a módosított változtatások ugyancsak nem nyerték el az Európai Tanács tanácsadói testületének tetszését. A jelenlegi helyzetben az alkotmánymódosításra 2015 előtt feltehetően nem kerül sor.
Románia regionalizálásának tervét a szociáldemokraták ügyvezető elnöke, miniszterelnök-helyettes, regionális fejlesztési és közigazgatási miniszter, Liviu Dragnea vállalta magára, aki tavaly ősszel ismertette a decentralizációs elképzelést. Ez azonban teljes egészében alkotmányellenesnek bizonyult. A terv egyelőre elakadt, a szociáldemokraták még a régiók számában sem tudnak megegyezni.
Csökkenő életszínvonal
Gazdasági vonatkozásban a kormány ért el sikereket, elsősorban a makrogazdaság területén, de a mikrogazdaság vonatkozásában is születettek eredmények. Az infláció 1989 óta a legalacsonyabb szintet érte el, a sorozatos drágulások azonban meggyengítették a lakossági vásárlóerőt. A nettó átlagfizetés nominálisan 4,6 százalékkal, 1533 lejről 1626 lejre nőtt, az árak azonban átlagosan 6 százalékkal emelkedtek, így tehát a reálbér 1,4 százalékkal csökkent a Ponta-kormányok ideje alatt.
Az átlagnyugdíj 769 lejről 811 lejre nőtt, ami 5,4 százalékos emelkedést jelent, de még ez is elmarad az árdrágítások mellett. A jelenleg 850 lejes minimálbér júliustól eléri a 900 lejt – ez viszont kevés a megélhetéshez.
A legtöbb vitát talán az adózást szabályozó jogszabályok váltották ki, elsősorban a jövedéki adó kiszámítási módja, valamint az üzemanyagok árára kirótt 7 eurócentes illeték. Ellenintézkedés gyanánt a kormány 24 százalékról 9 százalékra csökkentette a kenyér hozzáadott értékadóját. Gazdasági szakértők szerint utóbbi intézkedésnek nem lesz semmi hatása, a termelők megtalálják majd a módját annak, hogy a kenyér árát visszavigyék a korábbi szintre.
Kudarcok
A kormány nem valósította meg az autópályák építésével kapcsolatos elképzeléseit sem. A Brassó-Comarnic sztráda építését tavasszal kellene elkezdeni, egyelőre azonban gondot okoz a finanszírozás. Az országutak és autópályák építésére kidolgozott mesterterv sem sikerült igazán „mesterivé”, szakemberek vitatják a szakminisztérium elképzeléseit.
Nem sikerült magánvezetőket kinevezni az állami vállalatok élére, holott erre már több alkalommal is ígéretet tettek, egyebek között a Nemzetközi Valutaalapnak. A magánszektorból kinevezett vezetők a rájuk nehezedő politikai nyomás miatt később lemondtak tisztségükről, sok esetben pedig a vállalatok élére pártkliensek kerültek, akik vigyáztak rá, hogy még a reformok érdekében se hozzanak a részvényeseket negatívan érintő intézkedéseket. Így aztán miközben az állami vállalatok továbbra is veszteségesek, újabb adósságokat halmoznak fel, a „magánvezetők” az őket kinevező politikai erők vagy személyek szolgálatába álltak.
Kudarccal végződött az állami vállalatok privatizációja: nem sikerült magánkézre adni sem az Oltchim vállalatot, sem a román államvasutak áruszállítási részlegét, de a CupruMin vállalatra sem akadt jelentkező.
A kabinet eredményt ért el viszont a Nuclearelectrica és a Transgaz esetében, amelynek 15 százalékos részvénycsomagja felkerült a börzére, a Romgaz részvényeit pedig mind a bukaresti, mind pedig a londoni tőzsdén jegyzik.
Nem született továbbra sem döntés viszont sem a palagázakat sem pedig a verespataki aranybányát illetően. Utóbbiban a kormányfő azzal szolgáltatott csemegét a sajtónak, hogy kijelentette: miniszterelnökként egyetért a bánya megnyitásával, parlamenti képviselőként pedig nem.
Bogdán Tibor. maszol.ro

Baloldali siker az időközi választásokon is
Hét újabb parlamenti képviselői mandátumot sikerült megszereznie a baloldali pártszövetségnek (PSD–UNPR–PC) a vasárnapi EP-választásokkal egyidőben rendezett időközi parlamenti választásokon.
rendezett időközi parlamenti választásokon.
Victor Ponta elmondta, jelöltjeik közül csupán Gabriela Szabónak nem sikerült mandátumot szereznie Ilfovban, a másik sportikon, Ilie Năstase ellenben bukaresti kerületben győzött. A polgármesteri mandátumokért folyó versenyből is a baloldali pártszövetség került ki győztesen: a 17 önkormányzatból 13-nak a vezetését sikerült megszereznie, közölte Ponta, az erdélyi megyékben elért jó eredményt hangsúlyozva.
A baloldali pártszövetség jelöltje, Ovidiu Sliaghi volt közlekedési miniszter győzött a Szatmár megyei 2-es választókerületben, ahol az érvényes voksok közel 36 százalékát szerezte meg. Az RMDSZ jelöltje, Nagy Szabolcs mindössze a szavazatok 28 százalékát tudhatta magáénak.
„Nyerhettünk volna, ha a magyarság nagyobb arányban vesz részt a választáson” – fejtette ki Pataki Csaba megyei RMDSZ-elnök, aki szerint a szövetség táborának kishitűsége vezetett ehhez az eredményhez. Úgy vélte, ha minden második magyar megjelenik az urnáknál, és az RMDSZ jelöltjére szavaz, első helyen végezhetett volna jelöltjük.
A kettes körzet a közel 30 százalékos magyar lakossággal hagyományosan az úgynevezett billegő körzetek közé tartozik, ahol az első körben általában egyik jelölt sem lépi át az 50 százalékot, így országos visszaosztással dől el a képviselői tisztség sorsa.
A 2008-as voksoláson az RMDSZ-es színekben induló Kovács Máté végzett az első helyen 30 százalék körüli eredménnyel, azonban akkor külön jelöltet állított a Szociáldemokrata Párt (PSD), illetve a Nemzeti Liberális Párt (PNL). Az elhagyott körzetében újfent induló Ovidiu Silaghi most a PSD–UNPR–PC jelöltjeként szállt ringbe, jelölt nélkül hagyva a PNL-t.
A riválisok között egyébként felbukkant Dan Diaconescu, a PPDD elnöke is, aki mindössze paraszthajszállal (11,8%) maradt le a 12 százalékkal végzett demokrata-liberális párti induló, Ileana Blidar mögött. A kettes körzetben a Polgári Erő (FC) jelöltje 7, míg a Népi Mozgalom Pártja (PMP) közel 5 százalékot szerzett.
Bár Szatmár megyében nem, a Brassó megyei Apácán sikerült nyernie az RMDSZ-nek, ahol Bölöni Lászlót választották polgármesternek. A hírt Kovács Péter adta hírül Facebook bejegyzésében.
„A Brassó megyei Apáca községben megnyertük az időközi polgármester-választásokat. Bölöni László, az RMDSZ jelöltje a szavazatok 53%-át szerezte meg egy olyan településen, ahol a magyarok aránya csupán 36,8%” – fogalmazott a szövetség főtitkára.
Apácán azért kellett kiírni időközi választásokat, mert tavaly áprilisban, 53 évesen elhunyt Bölöni Gyula polgármester. Az elöljáró három mandátumot szerzett az RMDSZ színeiben, 2000 óta állt a település élén. A tisztséget utána ideiglenes jelleggel Bölöni László töltötte be.
Apáca jelenlegi polgármestere korábban alpolgármesterként és településmenedzserként dolgozott. A vasárnapi időközi választáson rajta kívül még hárman indultak: Corneliu Morar, a Polgári Erő (FC) színeiben méretkezett meg, Gheorghe Dorin Ganeát a szociáldemokraták, míg Gheorghe Drăgant a demokrata-liberálisok indították.
Babos Krisztina, Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Csata után, csata előtt
Átrendeződni látszik a román politikai élet: új szövetségek, táborok születnek, alig járt le az európai parlamenti választás, máris az őszi megmérettetésre hangolnak a legfontosabb szereplők. Régi ellenfelekből lehetnek új társak, ádázul ugatnak egymásra tegnapi barátok. Ahogyan Romániában már megszokhattuk, az ideológia kevéssé számít, a pillanatnyi érdek mindent felülír.
Vasárnap átütő győzelmet aratott a baloldal, ám az is kiderült, hogy az elért 37 százalék kevés lehet egy őszi államfő-választási diadalhoz. Főként, hogy ez az arány felső határnak tűnik, a bizonytalanok hatalmas táborából keveseket tudnak már meggyőzni, egyetlen esélyük a megosztott jobboldal lenne. Ám úgy tűnik, a liberálisok hirtelen irányt váltottak, és számukra már nem Traian Băsescu az egyes számú közellenség, hanem a „vörös veszedelem”. Crin Antonescu még az európai liberálisok táborát is hajlandó odahagyni, és besorolná pártját az Európai Néppártba, csak hogy megkaparintsa az államfői széket. Egymásra találni látszanak a demokrata-liberálisokkal, elkezdődtek az egyeztetések az egykori DA Szövetség újraalakításáról. Ha maguk mellé állítják a néhány százalékot elért kis pártokat is, arányuk közelíthet a szociáldemokraták által elért eredményhez, és komoly alternatívává nőhetik ki magukat őszig. Egyelőre kevés szó esik Traian Băsescuról, úgy tűnik, a két nagy tábor figyelemre sem méltatja. Frissen kreált pártja nem szerepelt túl fényesen, csakhogy Băsescut nem úgy ismerjük, mint aki könnyen feladja, tervei vannak még a román politikai életben, visszavonulása nem valószínű. Bomlasztani fog, kérdés, hogy jobb- vagy baloldalon, ádáz ellenségeinek melyik táborát próbálja majd felőrölni. Kézenfekvő volna az alakuló Blaga–Antonescu szövetséghez csatlakoznia, ám kevéssé valószínű, hogy tárt karokkal fogadják. Sikerül-e olyan elnökjelöltet találni, akit ő is emberének tekinthet? Ez még a jövő zenéje. Hónapok óta rebesgetik, hogy az őszi elnökválasztáson az RMDSZ lesz a mérleg nyelve, és ezt az elméletet erősíteni látszik a körvonalazódó helyzet, amely új kihívások elé állítja a szövetség vezetőit. A szociáldemokratákkal közösen kormányoznak, így adná magát, hogy ősszel is melléjük álljanak. Csakhogy az erdélyi magyarság inkább jobboldali, és már bizonyította, hogy nem terelgethető nyájként: 2008-ban például Markóék minden felhívása dacára sem voksolt Năstaséra, s nem valószínű, hogy most hajlandó Victor Ponta mögé felsorakozni. Kiderülhet, korai volt februárban csatlakozni az SZDP-kormányhoz, komoly alkupozíciót áldoztak fel az RMDSZ irányítói hataloméhségük miatt. Elúszhat ismét egy igen kedvező lehetőség, amelyet okosan, jól taktikázva, a magyar közösség javára fordíthatnának.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)