Álmodni szabad
Beszélgetés a 70 éves Kincses Elemérrel
– Jutott-e eszedbe valaha, hogy egyszerre születtél a Székely Színházzal? Akár valamilyen sorsszerűséget is felfedezhetnél benne.
– Én egy nappal korábban jöttem a világra. Másnap volt a Székely Színház első bemutatója. Tudatosan sohasem vontam párhuzamot a két tény között, de a társulat vásárhelyi jelenléte biztosan befolyásolta az életem alakulását. Édesanyámék minden premieren ott voltak. Édesapámnak volt egy olyan barátja, aki Kézdivásárhelyről jött el minden bemutatóra a családjával, nem akármilyen utakon. Akkor még kisgyerek voltam, de emlékszem az előadások utáni beszélgetésekre. Például a Fáklyalángról vitatkozva történelmi szempontból próbálták tisztázni, hogy kinek volt igaza, Kossuthnak vagy Görgeynek, illetve hogy a színészek közül ki volt jobb, az egyik vagy a másik.
– A színház az első hetven évét ünnepelve, elsősorban kiemelkedő előadásokra, nagy színész- és rendezőegyéniségekre emlékezteti a közönséget. Neked, ha az eddigi pályádra akarsz visszatekinteni, olyan szempontból nehezebb dolgod van, hogy nemcsak színházról, hanem irodalomról, filmről, televízióról is beszélned kell. Színész is voltál, rendező vagy, próza- és drámaíró.
– A színészi múltamra inkább borítsunk fátylat. Kolozsváron színészkedtem néhány évig. Arra jó volt, hogy megtanultam a sóhegyet nyalni. Ez úgy értendő, hogy nagyon az aljáról kezdtem ezt az egészet. Kicsi szerepeket kaptam, igaz, hogy néhány óriási színésszel szívhattam egy levegőt. Például Kovács Györgynek statisztálhattam a világszínvonalú Luciferjéhez. Igen, jogos a jelző. Felejthetetlen élmény volt. De Kolozsvár teljes egészében pezsgő, derűs, jó hangulatú város volt, remek színházi élettel. Koncertekre jártunk, kiállításokra a Szentegyház utcába. Az akkor még egy másik Kolozsvár volt. Mint ahogy ma már Vásárhely sem ugyanaz a Vásárhely.
– De azt hiszem, ifjú színészként azzal a reménnyel kezdted nyalogatni a sóhegyet, hogy egyszer majd feljutsz a hegy csúcsára.
– Igen, kezdetben az ember zseninek képzeli magát, de nem túl hosszú idő után kezdtem rájönni, hogy mik a hibáim. Nem azok, amiket a főiskolai tanáraim mondtak, hogy kicsi a szemem és nem mozog a felső ajkam, hanem az volt a nagy hibám, hogy nem éreztem jól magam a színpadon. Az igazi színésztehetség bemegy a színpadra, és fürdik abban a miliőben, ott érzi igazán jól magát. Én bementem a színpadra, elindítottam a mondatot, és arra gondoltam: úristen, Elemér, be tudod fejezni?! Volt egy külső-belső kontrollom, nem voltam elég felszabadult, gátlásosan viselkedtem. Rossz pillanatokat is bőven megéltem. Ennek ellenére nagyon szép emlékem az a néhány Kolozsváron töltött év. Bence Ferivel, Libával állandóan viccelődtünk, hülyéskedtünk, meg hát az volt a fiatalságom.
– Elég korán rájöttél, hogy váltanod kell.
– Nem én jöttem rá. A véletlen is közrejátszott. Egyszer megláttam, hogy indul egy posztgraduális jellegű, kétéves rendezőképzés. Mindig is volt bennem némi érdeklődés a rendezés iránt, be-beültem a nézőtérre megnézni, hogy a rendezők hogy is csinálják a dolgukat. Mitől alakul ki az egyik előadás, mitől nem, mit ért meg a színész az egészből, mit nem. Mit kell mondani neki, szabad-e mutatni, hogy mit csináljon, és így tovább. Bekerültem a vásárhelyi képzésre, és hála istennek megadatott a hatalmas lehetőség, hogy két évig tulajdonképp gyerekekkel kísérletezgettünk. Majd jött a másik nagyszerű meglepetés, hogy 1975. szeptember elsején engem vettek fel rendezőnek a marosvásárhelyi színházhoz, pedig volt akkor nálam sokkal ismertebbnek számító jelentkező is. A kelleténél korábbi nyugdíjazásomig aztán itt dolgoztam. Bisztrai Mária igazgatónak örök hálával tartozom amiatt, hogy még rendező szakos diák voltam, amikor lehetővé tette, hogy két darabot rendezzek Kolozsváron. Ezek persze olyan előadások voltak, hogy ha mostanában eszembe jutnak, felsírok álmomban. Nagyon az elején voltam a mesterségnek, de valami elkezdődött. Aztán egyszer csak jött Vásárhelyen egy váratlan, nagy berobbanás, a Csendesek a hajnalok. Attól kezdve számítottam rendezőnek országos szinten is. Jöttek, nézték bukaresti kritikusok is, és nagyon szépeket írtak róla. Az igazi nagy előrelépésnek én az Állítsátok meg Arturo Uit! tartom. Megmaradt az agyamban, fantasztikus emlékeim vannak róla. Tarr Laci világszintű volt benne.
– Rendezőként már otthon voltál a színházban?
– A Csendesek a hajnaloknál már jól éreztem magam. Remek darab, nagyszerű csapat állt össze. Az egyik főszereplő az elején kilépett, és bekerült Ferenczy Pista. Akkor jöttem rá, milyen ostoba vagyok, hiszen elejétől rá kellett volna gondolnom. Ordított utána a szerep, és Pista nagyot alakított a szerepben. A Don Carlos is az egyik kedvencem, az Élet és halál játéka a hamusivatagban ugyancsak. Van néhány visszatérő szerelmem. Ilyen a Tóték, a Vérnász, az Éjjeli menedékhely, az Amadeus, amiket többször, többfelé is megrendeztem. Aztán lassan kiharcoltam magamnak egyfajta státuszt, ami végső soron oda vezetett, hogy meghívtak rendezni Bukarestbe a Bulandrába, vagy a budapesti Nemzeti Színházba, ami azért valamit mégiscsak jelent.
– Ha a sorsod nem így alakul, lehettél volna egyszerűen csak író, hiszen számos köteted van…
– Igen, de maradhattam volna közepes színész is Kolozsváron, és egy ma is megkeseredett ember. Szerencsére a Teremtő felkínálta a menekülőösvényeket. Egyrészt kezembe adta a tollat, másrészt megkaptam ezt a csodálatos mesterséget, amit úgy hívnak, hogy rendezés. De nagy veszélyeket rejt magában, mert ha elhiszed azt, hogy csak neked van igazad, akkor véged van.
– Lehet a színésznek is igaza?
– Rengetegszer lehet. És van úgy, hogy a színésznek feladsz egy centit, és visszaad egy kilométert. Azok az igazán boldog pillanatok. Ez is furcsa dolog, nem a saját jó ötleteid jönnek vissza, hanem csak egy kicsit felvillantasz valamit, és a színész egyszer csak rád zúdít valami fantasztikus tehetségből fakadó áradatot. A napokban mondtam valahol, hogy nincs modernebb színház, mint egy zseniális színész.
– A 70. születésnapodra rendezett műsorban lehetőséged volt megmutatni magadból valamit. Nagyon tág körből válogathattál, nehéz lehetett szelektálni.
– Nem is tudtunk igazán válogatni. A Don Carlosból van felvétel, sok mindenből nincs. Egyfajta keresztmetszetét adhattam mindannak, amit eddig csináltam. Három részre tagolódott az előadás: a múltra, a régmúltra, és szorítottam egy kicsi helyet az álmaimnak is. Álmodni szabad. Irodalomról is szó volt benne, de inkább színházcentrikus összeállítás. Előtte a Soha című regényemet és annak hangoskönyvváltozatát mutatta be Kozma Mária írónő, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó főszerkesztője. A.G. Weinberger, az ország egyik legjobb zenésze és a nagyszerű Dzsesztán együttes is elvállalta a vendégfellépést. Közös nevetésre, együtt gondolkodásra hívtam a nézőket, nem akartam precízen kicentizett, önmagát túlságosan komolyan vevő műsort, inkább egy olyan oldottabbat, amely azt sugallja, hogy egy ember a jelenlevőknek felszabadultan mesél az életéről, illetve olyasmikről, amikről vannak emlékek. Elhatároztuk, hogy játszunk bizonyos jeleneteket. Volt olyan, amit másképp rendeztünk meg, mint korábban. Például az Éjjeli menedékhely román változatát a színészek is másképpen szólaltatták meg, és én is másként közelítettem meg, mint legutóbb… Na és még annyit, hogy ez a 70 egy borzasztó szám.
– Miért borzasztó? Azt mondtad, hogy vannak álmaid is.
– Százéves embernek is lehetnek álmai. Például az, hogy milyen színű fű nő majd a sírján. De túl a tréfán, az az igazság, hogy a munkaerőm lankadatlan, gondolataim vannak, írom a harmadik regényemet. A tavaly remek évem volt, mert öt rendezői meghívást kaptam. Az idén csak kettőt, illetve egy harmadikról még tárgyalunk. Ez egy ilyen pálya, bele kell törődni. És ha nem, bőven vannak az életemnek mellékcselekvései és főcselekvése, ami az én nagyszerű családomat jelenti. Így egy kicsivel több időt tölthetek velük.
– Már ennyi is kész regény. Valamiképpen ez az élettapasztalat is benne van a két előzőben. Soha és Mindörökké. Egyszavas regénycímek. A készülő újabb is hasonló?
– Nem. Ennek az a címe, hogy Anna a művésznevem, és valós történet az alapja. Valamikor Bécsben dolgoztam, és egy éjszaka megismerkedtem egy székely leánykával, aki talán még tizennyolc éves sem volt, de prostituáltként élt ott a szerencsétlen. Az érdekelt, hogy egy katolikus, jó tanuló, okos, szeretetre méltó székely leányka hogyan kerülhetett ilyen pokolba. A regény az én agyamban a gyönyörűséges gyermekkorból indul, az út pedig lefelé folytatódik, mint Danténál, a pokol bugyraiba.
– A regényeid nagyon filmszerűek, forgatókönyv is készülhetne belőlük. A hetedik művészet is megérintett.
– Öt éve koldulunk a Soha című filmért és egy éve a Mindörökkéért. Az utóbbira már szereposztás is van. Csak akkor hiszem, hogy filmmé válik, amikor a premieren már elsötétül a nézőtér, és meglátom az első filmkockákat. András Ferenc budapesti filmrendező barátom viszont vakon hisz abban, hogy a regényeim forgatókönyvéből a filmek is elkészülnek. De nagyobb meglepetés, hogy a Soha román változata A.G. Weinberger kezébe került, és ő felbiztatott, hogy írjak belőle egy rockmusicalt. Megvan már hozzá a zene, és ha igaz, ősszel a színház és a főiskola közösen előadja. Számomra is meglepetés, hogy így megbolondultam, dalszövegekre adtam a fejem. Nem könnyű.
– Operát már rendeztél.
– Igen. Az egy csoda. Filmet is rendeztem, azt nem érzem csodának. A Csatornából két film is készült, az egyiket én készítettem nagyváradi színészekkel. A színházi előadást ültettük át egy hajó belsejébe. De Cornel Mihalache bukaresti rendező csinált egy egészen másféle, kitűnő Csatorna filmet, nagyszerű színészekkel. Sikere van, valószínűleg nemzetközi fesztiválokra is el fog jutni. Kinyitotta a metaforámat, csak csodálni tudom, mi mindent ki tudott hozni belőle egy igazi filmrendező.
– A színműveidből viszont bizonyára a színházi rendező Kincses Elemér képes többet kihozni. Az Ég a nap Seneca felett, a Trójában hull a hó című sikeres előadásaiddal meggyőzően bizonyítottad ezt. Nemrég újabb drámaköteted, a Macskutyák látott napvilágot. Négy színmű van benne. Életre kelnek a színpadon?
– Ez nem tőlem függ. Az egyikből, az Én, a besúgó című komédiából a szerdai műsorban szólaltattunk meg egy részletet. Nem tudom menedzselni magam, nem házalok velük, de egyik-másik iránt már van némi érdeklődés.
– Komédiák, burleszk… Könnyebb a mai világot abszurd, groteszk módon megközelíteni?
– Ez a világ, amiben ma élünk, nem csupán abszurd, maga a röhej! Bármerre nézel, bármiről tájékozódsz, egyből kiderül, hogy Abszur- disztánban élünk. Önirónia, irónia nélkül nem lehetne ezt az egészet kibírni. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen bátran tudunk kiállni az egyértelműen igaz ügyekért. Ki kell állni! Ettől nem lehet eltekinteni. Erről hetvenévesen is meg vagyok győződve. És azt az életkoromat érintő igazságot is tudom, hogy minden jó, ami ezután engem ér, az óriási meglepetés, és minden rossz, ami ezután jön, teljesen természetes.
– Hát legyen minél több meglepetésben részed!
– Köszönöm szépen.
Nagy Miklós Kund. Népújság (Marosvásárhely)

25 éves a Múzsa
A legszebb kor, szoktam mondani, függetlenül attól, hogy éppen hányadik esztendejét tölti az ünnepelt. De ez tényleg az, én legalábbis úgy érzem. Huszonöt év nem semmi, pláne, ha figyelembe vesszük, milyen változásokon ment, megy át mostanság a sajtó. De ha valaki eléri ezt a kort, úgy is biztathatjuk, hogy előtte még az élet. Nyilván nem túl gyakori se itt, se másutt, hogy egy megyei napilap kulturális függeléke megérje a 25. születésnapját. Már magam sem tudom felidézni, gondoltam-e arra 1991. április 5-én, a Múzsa első számának megjelenésekor, hogy majdan a hétvégi irodalmi- művészeti melléklet negyedszázados évfordulójáról is megemlékezhetünk, de az biztos, hogy szép reményekkel indítottuk útjára. Annak ellenére, hogy tudtuk, létét majd sok bizonytalansági tényező fenyegeti a továbbiakban. Úgy is lett, az eltelt időszakot nem a szellem, a szépírás, a művészetek különleges társadalmi megbecsülése jellemezte Romániában, támogatottság tekintetében a kultúra a leghátsó sorokban kulloghat csupán, szerkesztőségünk azonban hitt abban, hogy a napi eseménykrónikákon túl érdemes külön figyelmet szentelnie az irodalmi-művészeti élet újdonságainak, és négy újságoldalnyi terjedelemben kiemelten tájékoztatnia olvasóit az igényes alkotómunkáról, a tehetség kivételes megnyilvánulásairól. Annál is inkább, mivel magyarságtudatunk megőrzésében, erősítésében az ilyesmi különösen fontos lehet. Szándékunk olvasóink körében kedvező visszhangra talált, a tollforgatók, művészek is mellénk álltak, támogatók is segítették a szerkesztőséget a melléklet megjelentetését célzó erőfeszítéseiben. Sikerült túllépnünk az ilyen-olyan gondokon, s mára immár az 1222. számunknál tartunk.
Persze lehet, hogy szerkesztőként túlértékelem a Múzsa két és fél évtizedének a jelentőségét, és valószínű, hogy a melléklet szerkesztésében korábbi (Bölöni Domokos) és mai (Kaáli Nagy Botond) társamban is túlteng a jubileum kapcsán a szubjektivitás, de az se lett volna igazságos, ha csak úgy átsiklunk az évforduló fölött. A Múzsa 25 évének számadatai önmagukért is beszélhetnek. Összesen 4888 újságoldalon juttattunk el verset, rövidprózát, kritikát, interjút, önvallomást, megemlékezést, művészeti és színházi krónikát, más műfajú írást és számtalan festmény, grafika, szobor reprodukcióját, művészi és sajtófotókat lapunk sokezres közönségének. Szokványos könyvméretben ez 24 kétszáz oldalas kötetet tenne ki. Téves volna azt állítani, hogy a mellékletek teljes anyagát érdemes lenne könyvben is megörökíteni, elvégre az olvasók nagyon széles spektrumát próbáltuk megszólítani, s ennek megfelelően a közölt írások jellege, színvonala is igen változatos volt. De tény, hogy több igényes antológiát is összeállíthattunk volna a megjelentetett mintegy hét és fél ezer közleményből. Egy lehetséges ilyen kötet, a Volt jövőkbe nézve meg is jelent a Múzsa 10. évfordulóján, hamar el is fogyott. A tárlatkrónikákból is napvilágot látott már két kiadvány, több Múzsa-interjú szintén fellelhető különböző kötetekben. Mindez elsősorban a szerzők érdeme, akiknek ismételten köszönjük, hogy miközben a legrangosabb honi és anyaországi kiadványokban közöltek, a Múzsa- szerkesztő felkéréseire sem mondtak nemet. Remélhetőleg így lesz ezután is. Mert mondanom se kell, hogy folytatni szeretnők heti mellékletünk közzétételét, és jó lenne, ha a több száz szignó mellett, amelyekkel olvasóink az eddigiekben a Múzsa oldalain találkozhattak, újabbak is felbukkannának. Várjuk hát a fiatalokat, az ígéretes talentumokat, akikből a jelek szerint sohase fogy ki közösségünk.
Marosvásárhely, Maros megye realitásainak ismerőiként bizton állíthatjuk, a korábbinál jóval gazdagabb, sokrétűbb, érdekesebb az itteni magyarság kulturális, művészeti élete. Ennek is hű tükre a Múzsa, amelyből lapunk on-line változatának köszönhetően azok is folyamatosan tájékozódhatnak az itt történtekről, akiket a világ más tájaira vetett a sors. Mellékletünk a továbbiakban is eleget kíván tenni ennek az informáló, érték-terjesztő, eseménygerjesztő szerepének is. Egymást követik a rendezvények, alig győzzük valamennyit bemutatni. Ezért se terheljük méltatásokkal, más alkalmi gondolatokkal e jubileumi lapszámunkat. Egy röpke visszapillantó számvetéstől még-sem tudtunk eltekinteni, elvégre nem véletlenül honosult, módosult tájainkon a szállóige ekképpen: Adjuk meg a Múzsának, ami a Múzsáé!
Április 6-án, szerda délután 6 órától majd a Bernády Házban még alkalmunk lesz mindezt érinteni azon az irodalmi esten, amelynek szerkesztőségünk több régi, hűséges barátja, munkatársa, Kovács András Ferenc, Kovács Levente, Markó Béla, Nagy Attila és Sebestyén Mihály lesz a vendége. Minden érdeklődőt szeretettel várunk születésnapi rendezvényünkre.
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

Kötet Bernádyról, Marosvásárhely egykori polgármesteréről
Közel hatszáz oldalas kötet jelent meg dr. Bernády Györgyről, Marosvásárhely egykori városépítő polgármesteréről. A nyolc szerző Bernády életének különböző korszakait, tevékenységeit, politikai szerepvállalásait, családi életét kutatta és tárta a nyilvánosság elé. A kötetet a Bernády Házban mutatták be a szerzők jelenlétében.
Közös munka eredményeként született meg a kötet, amely mérföldkő lesz a következő nemzedékek számára, amik majd Bernády György és Marosvásárhely története iránt érdeklődnek – mondta Borbély László, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke a könyvbemutatón. Nagy Miklós Kund, nem csak házigazdaként, de mint a kötet egyik szerzője és társszerkesztője szólt az egybegyűltekhez, ünnepnek nevezve az eseményt, hiszen fontos a marosvásárhelyieknek, de nem csak nekik, hogy egy olyan, nagy volumenű kiadvány látott napvilágot, amely mindenre kiterjed, ami Bernády György életét illeti.
A kötetet Pál-Antal Sándor akadémikus koordinálta, illetve Fodor Jánossal és Nagy Miklós Kunddal szerkesztette. A szerzők: György V. Imola, Józsa András, László Lóránd, Pál Judit, Sebestyén Mihály, Nagy Miklós Kund, Pál-Antal Sándor és Fodor János. A műszaki szerkesztő András Gabriella és Bálint Hajnal volt, a címlap grafikáját Datu Victor képzőművész készítette, a kötetben szereplő fotók elsősorban Plájás Istvánnak köszönhetőek. A szöveget Szőcs Katalin gondozta, a mutatókat Pál-Antal Judit készítette.
Arról, hogy hogyan jött létre a könyv, Pál-Antal Sándor elmondta, négy évvel ezelőtt merült fel az ötlet, Nagy Miklós Kund kérte, ajánljon fiatal történészeket, akik írnának Bernádyról, aztán újabb megkeresés következett, amikor elvállalta a koordinátor szerepét, majd egy megbeszélés, amelyen annyi ötlet és javaslat elhangzott, hogy azokból akár öt-hat kötet is létrejöhetett volna. Fokozatosan alakult ki a szerzői csapat, szinte valamennyien már korábban is foglalkoztak Bernádyval, kutatásokat végeztek tevékenységével, életével kapcsolatosan. A feldolgozott témák között találjuk Bernády és családjának történetét, amelyet a nemrég elhunyt Józsa András írta meg, a politikai karrierjének kezdeteit (1889-1900) Fodor János kutatta, ahogyan a Bernády Országos Magyar Pártban betöltött szerepét, vagy 1930-1933 között a Magyar Polgári Demokratikus Blokk és Bernády kapcsolatát is ő kutatta.
György V. Imolát az érdekelte, hogy hogyan viszonyultak Bernádyhoz a kortársai, illetve hogyan emlékezett rá az utókor 1940-1989 között, és hogyan alakult a kultusza 1990 után. Sebestyén Mihály azt a korszakát vett górcső alá az egykori polgármesternek, amely az újrakezdésé volt, Pál-Antal Sándor a polgármesterről, mint városfejlesztőről írt, László Lóránd pedig Bernádyról, a rendőrparancsnokról. Nagy Miklós Kund azt kutatta, hogy milyen irodalmi munkásság jellemezte Bernádyt, milyen könyvek sorakoztak a könyvtárában, miket olvasott, ha egyáltalán maradt ideje olvasni.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Szókratész védőbeszéde Marosvásárhelyen
Albert Ildikó csíkszeredai pszichológus írónő újabb kötete a napokban látott napvilágot a fenti címmel. A könyvet a szlovákiai AB- ART Kiadó jelentette meg, s a szerző olyan rövid írásait gyűjti egybe, amelyeknek jelentős hányadával már találkozhattunk a Facebookon. Az életről, életünk értelméről, maiságukban is örök életérzésekről, lehetséges életfilozófiákról közzétett önvallomásos miniesszék, szösszenetek továbbgondolásra serkentőn kínálnak elmélkedésre valót az olvasók minden kategóriája számára. A kiadvány marosvásárhelyi nyilvános bemutatójára április 28-án, csütörtökön 17 órai kezdettel kerül sor a Bernády Házban. Az úti élményei révén is népszerű szerzővel Balázs F. Attila, a kiadó igazgatója beszélget. A kötetből Balázs Éva színművésznő olvas fel írásokat. Közreműködik Seres Antal csellóművész. A rendezvény házigazdája Nagy Miklós Kund publicista.
Népújság (Marosvásárhely)

A négyszáz éves Marosvásárhely kincsei
Marosvásárhely szabad királyi városi rangra emelésének 400. évfordulójára szervezett tudományos értekezletet a marosvásárhelyi történészeket tömörítő Borsos Tamás Egyesület. A jeles előadók a várossá válás történelmi tudnivalóit taglalták.
A Bethlen Gábor által adományozott kiváltságlevél másolata, a város akkortól használatos címere és pecsétje, illetve azok leírása a város 400. éves évfordulójára nyílt kiállításon látható a Vármúzeumban. A Marosvásárhely történetében legértékesebb dokumentumot az Állami Levéltárban őrzik, amely a belügyminisztérium fennhatósága alá tartozik, ezért csak a másolatát lehetett kiállítani.
Az 1616. április 29-én kelt kiváltságlevelével Bethlen Gábor fejedelem a székelység legnépesebb települését – a 17. század elején Marosvásárhely lakossága nem több, mint 2000-2500 fő – kiemelte a mezővárosok sorából és jogi értelemben egyenrangúvá tette az erdélyi nagyvárosokkal, Brassóval, Nagyszebennel, Besztercével és Kolozsvárral. Marosvásárhely már korábban is rendelkezett kiváltságokkal, amelyeket a magyar királyoktól és az erdélyi vajdáktól, valamint fejedelmektől kapott, és a város vezetésének sikerült is időről időre megújítani a privilégiumokat.
A szabad királyi városi rang tulajdonképpen joghitelesítést jelentett a város és lakói számára. Ezt a helyzetet elemezte Simon Zsolt történész, a Román Akadémia tudományos munkatársa, aki előadásában a rangemelés előzményeit ismertette.
A város kiváltságai
Pál-Antal Sándor akadémikus az 1616. április 29-én kelt szabadalomlevelet elemezte, pontról pontra. A rendkívül összetett és tömör, latin nyelven írott oklevélnek máig sincs hiteles, teljes fordítása – mutatott rá. A nyugalmazott levéltáros is egy 1863-ban készült tartalmi fordításra hivatkozva ismertette azokat a kiváltságokat, amelyeket a város elnyert: címer, zászló, pecsét, szabad vásártartási jog – a város polgárai peres ügyekben végső fellebbezésként egyenesen a fejedelemhez fordulhatnak, saját ügyvédeik lehetnek, a települést fallal lehet körülkeríteni, és amennyiben a városban laknak, a nemeseknek is adózniuk kell. Ezt azonban a nemesek sérelmezték, így a 31 nemesi telek továbbra is adómentes maradt, csak annyiban kellett adót fizetniük, amennyiben a várban is volt lakásuk.
A pestisjárványtól megtizedelt város
Soós Zoltán régész, a Maros Megyei Múzeum igazgatója a marosvásárhelyi várban végzett többéves ásatás eredményeit vetített képes előadásban ismertette, megjegyezve, hogy a várban működő egykori ferences kolostor maradványainak feltárása olyan mesterségek és műhelyek meglétére derített fényt, amelyekről írásos források nem maradtak fenn. Sikerült több középkori lakóház helyét meghatározni, a kolostort alaprajzában helyreállítani, a vártemplom freskótöredékeit feltárni, és láthatóvá tenni. A munkálatok még hosszú évekig tarthatnak és sok érdekességet felszínre hozhatnak, hiszen ez a vár abban a különleges helyzetben van, hogy a lebontott középkori épületekre (a 18. században beköltöző császári hadsereg elűzte a várban lakókat) nem építettek rá semmit, tehát csupán a rárakódott földréteget kell eltávolítani. Soósnak azt is sikerült tisztáznia – részben az írott források alapján (krónikák, oklevelek), részben a régészeti feltárások, falkutatások nyomán – hogyan épült a marosvásárhelyi vár, milyen szakaszai voltak az 50 évig tartó munkálatoknak. Előadásában részletesen beszélt az építkezésről, a teherről, amely a városlakókat sújtotta, hiszen „felsőbb” támogatás nélkül, saját erejükből kerítették fallal körbe városukat, hogy megóvják a különféle támadásoktól. Várkatonai védelmi szempontból csupán a portyázó hadaknak tudott ellenállni, egy szisztematikus ostrom azonban tragikus lett volna. Erre azonban nem került sor, az 1658-as tatárdúlás elkerülte a várost. A középkori városlakókat sokkal inkább megtizedelték a járványok – elsősorban a pestis –, mint a háborúk, ugyanis a köztisztaságra nem fordítottak figyelmet, gyakran megesett, hogy a szemét, az emberi ürülék a házak ablakáig ért. Ezért is eshetett meg az, hogy az első pestisjárvány az ittlakók egynegyedét vitte sírba.
Bethlen Gábor türelme
Bethlen Gábor művelődéspolitikáját Spielmann Mihály elemezte a legfrissebb szakmunkák és saját kutatásai alapján. A történész Bethlen Gábor könyvszeretetét, nyomdapolitikáját, könyvkiadását ismertette, kitérve a fejedelem korában külföldön tanuló akadémiták (peregrinusok) tanulmányidejére és a diákok népességére is. Bethlen vallási türelme gyakorlati türelmi politika volt, ugyanis sem a szombatosokkal szemben nem járt el, sem erőszakos térítésekre nem volt hajlandó – mutatott rá a kutató. Az uralkodó református vallás számára is az ideológiai támaszt jelentette uralkodásában, de nem tudta és nem is akarta nélkülözni a tanult katolikus főnemesség tagjait, akiket az udvari elit sorába emelt. Ami a románsággal szembeni magatartását illeti, igyekezett a román, ortodox papság működését támogatni. Fölszabadította a román papokat a jobbágyi sorból és a gyulafehérvári püspökség fennhatósága alá rendelte valamennyi ortodox vallású alattvalóját. Román források feltételezik, hogy végső szándéka a kálvinista vallásra való áttérítés lett volna, ezt azonban az oklevelek nem igazolják.
Bethlen volt az első olyan erdélyi uralkodó, aki tudatos művelődéspolitikát folytatott, egyenrangúnak tekintve a gazdasági vagy a hadi szükségletekkel. Erőfeszítéseket tett, hogy megszerezze Mátyás király Corvináit, ezt az erőfeszítését azonban nem koronázta siker. (A híres fejedelmi könyvtárból csupán két könyv maradt az utókorra, a többit elpusztította a már említett 1658-as tatárdúlás.)
Bethlen Gábor akadémiát alapított Gyulafehérváron 1622-ben, amit 1658-ban a tatárok elpusztítottak, de 1662-től újjáéledt Nagyenyeden, ugyanis Bethlen még életében a gyulafehérvári akadémiának ajándékozta Nagyenyedet minden tartozékával együtt. Az akadémia irányítására, valamint a tanulóifjúság oktatására külföldi tanárokat hívott, elsősorban a Német- Római Birodalomból, akik tevékenységük java részét már Bethlen halála után, I. Rákóczi György idejében fejtették ki
incs végleges döntés szoborügyben
Kettőt választott ki a zsűri a Maros megyei RMDSZ által februárban meghirdetett Bethlen Gábor egész alakos, köztéri szobor-pályázatára beérkező nyolc pályamunka közül – a terveken kisebb változtatásokat kell eszközölniük az alkotóiknak, hogy végül eldőljön, a kettő közül melyiket állítják ki Marosvásárhely főterén.
A Béke és az Aranykor jeligét viselő szoborpályázatok – Harmath István székelyudvarhelyi és Deák Árpád nagyváradi szobrász alkotásai – váltották ki a héttagú zsűri – Nagy Miklós Kund író, Keresztes Géza műépítész és az öt szobrászművész, Hunyadi László, Bocskai Vince, Gyarmathy János, Kiss Levente és Gheorghe Mureşan – tetszését. A nyolc pályaművet a Köpeczi-Teleki házban állították ki, és a közönség is kifejthette véleményét. A végső döntés egyharmadát a közönség szavazata tette ki, míg a kétharmadát a zsűrié. A közönség a legtöbb szavazatot a Consilio firmata Dei és a Kassiopeia című munkákra adta, 943, illetve 928 szavazatot. Őket a Szülőföld című alkotás követte 748 szavazattal és az Aranykor 684 szavazattal.
Az eredményhirdetésre a Kultúrpalota nagytermében azon az ünnepségen került sor, amelyet a 400. évfordulóra szerveztek. Négy évszázaddal ezelőtt ugyanis ezen a napon, 1616. április 29-én Bethlen Gábor, Erdély fejedelme aláírta azt a dokumentumot, amely szabad királyi városi rangra emelte a várost, hivatalosan is Marosvásárhelynek nevezve Székelyvásárhelyt. A rendezvényen a Szentegyházi Gyermekfilharmónia lépett közönség elé, a szoborpályázaton meghozott döntést Soós Zoltán független polgármesterjelölt hirdette ki, ünnepi beszédet mondott dr. Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai konzulátusának vezető konzulja.
A nyolc beérkezett pályamű: Fejedelem – Sánta Csaba, Szováta Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? – Baróthi Ádám, Szászrégen Kassiopeia – Zavaczki Walter Levente, Székelyudvarhely Consilio firmata Dei – Makkai István, Marosvásárhely K – Pokorny Attila, Marosvásárhely Szülőföld – Nagy Benedek, Budapest Béke – Harmath István, Székelyudvarhely Aranykor – Deák Árpád, Nagyvárad
Antal Erika |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Pro Cultura és díszpolgári címeket adtak át
Kiválóságok kitüntetése
A Marosvásárhelyi Napok nyitórendezvényén szerdán délután a Kultúrpalota Tükörtermében átadták a Pro Cultura díjakat. A marosvásárhelyi önkormányzat öt kategóriában kiválósági díjban részesített hét kulturális intézményt, előadó- és alkotóművészeket, illetve díszpolgári címet adományozott olyan szakembereknek, akik tudományos és kutatómunkájukkal szereztek elismerést.
Kiválósági díjra a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, a Művészeti Egyetem, az Állami Filharmónia, a Vatra és a Látó folyóiratok, a Harmonia Cordis Egyesület és a Scena Színház kapott jelölést.
A tavaly februárban jóváhagyott tanácsi határozat alapján minden év májusában Pro Cultura kiválósági díjakat adnak át a városnapok keretében. A színház, zene, tánc, képzőművészet és irodalom kategóriában két-két személy, kategóriánként egy-egy román és egy-egy magyar művész részesült elismerésben. Az elismerésre a civil szervezetek, illetve magánszemélyek is jelölhettek. A határidő többszöri meghosszabbítása után a szakbizottság elfogadta a jelöléseket, illetve a szakmai zsűri eldöntötte, hogy idén ki kapja a megtisztelő elismerést, végül öt magyar és négy román művészt díjaztak. A Pro Cultura díjat a város művelődési és művészeti életének kiemelkedő személyiségei vehették át. Színművészet kategóriában Farkas Ibolya (a díjat unokája vette át) és Roxana Simona Marian, irodalom kategóriában Szabó Róbert Csaba és Cornel Moraru, zene kategóriában Molnár Tibor, a Tiberius vonósnégyes elsőhegedűse, képzőművészet kategóriában Kákonyi Csilla és Chira Adrian festőművészek, míg táncművészet kategóriában András Lóránt ésKemendi Lia Elisabeta kapta. A díjazottak személyéről három szempont szerint döntöttek: a kiemelkedő életműért, a 2015- ös évi rendkívüli teljesítményükért, illetve fiatal, tehetséges alkotóművészek is elismerésben részesülhettek. Idén első ízben a művészeti ágak képviselői, öt magyar és öt román személyiségből álló Pro Cultura konzuli testület döntötte el a díjazottak kilétét, laudációt is ők mondtak, irodalom kategóriában Kovács András Ferenc, zeneművészet kategóriában Csíky Boldizsár, színházművészet kategóriában Kovács Levente, képzőművészet kategóriában Nagy Miklós Kund, táncművészet kategóriában Szőke István.
A gálaműsor keretében nyújtották át a Marosvásárhely díszpolgára címeket is, amelyeket öt év után adományoztak újra. Az idei év magyar kitüntetettje a Péter házaspár: prof. dr. Péter Mihály Heinrich akadémikus, orvos, mikrobiológus, illetve dr. Péter H. Máriany. gyógyszerészeti egyetemi oktató, szakíró – mindketten tudományos, oktatói és szakmai érdemeik elismeréséül, akik életművükkel hozzájárultak a marosvásárhelyi orvos- és gyógyszerészképzéshez –, valamint dr. Horatiu Suciu szívsebész professzor és Ion Eugen Man műépítész. A díjátadásokat követően marosvásárhelyi zeneművészek és előadók léptek fel. A marosvásárhelyi Állami Filharmónia Verdi Nabucco című operájából a Rabszolgák kórusát és Händel Messiás című művéből részletet adott elő.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)

Elismerés az értékteremtő tevékenységért
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete évek óta köszönti és díjban részesíti azokat a művészeket, tudósokat, orvosokat, egyetemi tanárokat, akik tevékenységükkel hozzájárultak közösségük értékeinek gyarapításához. Az idén Olosz Katalin néprajzkutató, Kerekes Péter Pál fotóművész és Bölöni Domokos író, publicista vehette át az elismerést.
Az ünnepi eseménynek a Kultúrpalota kisterme adott otthont. Kilyén Ilka, az EMKE Maros megyei elnöke köszöntötte a díjazottakat, és ismertette az elismerés jelentőségét, majd Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója szólt az egybegyűltekhez.
Olosz Katalin néprajzkutató érdemeit Barabás László ismertette, kiemelve azt a hatalmas munkát, amelyet az erdélyi magyar folklór kutatása jelentett. Olosz Katalin háromszéki származású, Sepsiszentgyörgyön érettségizett. Kolozsvárra ment egyetemre, a Bolyaira, amelyet időközben változtattak Babeș-Bolyaira. Pályafutásának első 25 évében tanított a marosvásárhelyi pedagógia főiskolán, amelynek megszűnése után a Román Akadémián dolgozott tudományos kutatóként. Kötetei jelentek meg az erdélyi magyar folklórról, feltárta mindazt, amit a szakma sem ismert, hatalmas adatanyagot gyűjtött össze. A rendszerváltást követően, 1990 után pályája fölfelé ívelt, nyugdíjasként sem hagyta abba a munkát. Jelenleg az erdélyi magyar ballada katalógus összeállításán dolgozik.
Kerekes Péter Pál fotóművészt Gáspár Melinda méltatta, felsorolva mindazt, amit a természetjáró fotográfus a közösségéért tett. A marosvásárhelyi születésű fotóművész életét meghatározta születési helye, gyermekkori környezete, a cukorgyár, a közeli Maros, a gyümölcsös, az erdő, a rét, a természet. A Bolyai Gimnáziumban érettségizett, a műszaki főiskola után a cukorgyárban dolgozott, majd a Both Károllyal való találkozása végképp a természet felé irányította. Túrázott, fotózott, lefényképezte például a város összes ritka fáját, fotóklubot irányított, kiállításokon vett részt, újraalapította az Erdélyi Kárpát-Egyesületet. Kerekes Péter Pál hatvan éve járja a természetet, ötven éve lóg a nyakában a fényképezőgép. Nem csak a természetet és a természetjárást szerettette meg nagyon sok emberrel, de a szeretet képességét is átadta.
Bölöni Domokos író, publicista érdemeiről Nagy Miklós Kund beszélt. Az első 70 év a legnehezebb, a többi jön magától – mondta volt kollégájáról a méltató. Bölöni Vámosgálfalván végezte az elemi iskolát, Dicsőszentmártonban érettségizett, Marosvásárhelyen szerzett tanári diplomát, Korondon tanított, majd 1990-től a Népújság munkatársa volt. Öt éve nyugdíjas, de egy vérbeli tollforgató nem tud nyugdíjba vonulni. Annyi mindent megélt, rengeteg embert megismert, memóriája őrzi a számtalan emléket, és mindehhez még hozzájön a végtelen fantáziája – akár több kötetet is megírhatna, hangsúlyozta Nagy Miklós Kund, aki egy nagyobb regényt vár a díjazottól. Humor nélkül lehet, de nem érdemes élni – tette hozzá a méltató, aki humoros megfogalmazásban sorolta fel Bölöni Domokos megjelent köteteit.
A díjátadó második felében Ritziu Ilka Krisztina kalotaszegi népballadát adott elő, majd a Kántor-tanítóképző Főiskola kórusa lépett fel Csíki Csaba karnagy vezetésével.
Antal Erika |
Székelyhon.ro

Értékteremtők ünnepe
Városnapi EMKE-díjak
Tiszta források felkutatója, ritka szépségek megörökítője, sírva vigadó szavak mestere – a Maros megyei EMKE hagyományossá vált városnapi rendezvényének, az Értékteremtők gálájának idei kitüntetettjei. Csütörtök délelőtt a Kultúrpalota kistermében Olosz Katalin néprajzkutató, irodalomtörténész, Kerekes Péter Pál fotóművész és Bölöni Domokos író, publicista vehette át a magyar közösségért sokat tett vásárhelyi személyiségeknek járó díjat.
Olosz Katalin munkásságát dr. Barabás László néprajzkutató méltatta. A pályatárs az ünnepelt ars poeticának is tekinthető gondolatával indította laudációját: "A munka örömforrás is lehet", majd a negyvenes évek Kovásznájától, a nehéz körülmények között élő, gyermekükkel a munkát és a könyvet is megszerettető családtól kiindulva körvonalazta a gazdag életpályát. Megemlítette a sepsiszentgyörgyi középiskolát, a Bolyai egyetemet, amely éppen abban az évben vált Babes–Bolyai egyetemmé, amikor Olosz Katalin a hallgatója lett, szólt a kiváló tanárokról, akik – bár a tanintézetben nem volt néprajzosképzés – olyan feladatok elé állították a tehetséges diákot, amelyek révén elindulhatott az úton. A székely népballadák kutatásával kezdődött a hatalmas adatgyűjtő munka, amelyről számos értékes kötet tanúskodik. Levéltárakban, folyóiratok hasábjain kutakodva Olosz Katalin igazi aranyrögökre talált – egyebek mellett azokat a gyűjteményeket tárta fel, amelyek kimaradtak a Kriza-féle Vadrózsákból –, és felfedezéseivel átírta az erdélyi magyar, illetve összmagyar folklórkutatás történetét – összegzett a méltató, majd azt is elárulta, hogy a néprajzkutató jelenleg az erdélyi magyar balladakatalógus összeállításán dolgozik. Az ünnepelt a köszönő szavak után kiemelte, hogy a díjat tulajdonképpen megosztva kapta, az elismerés ugyanis azon személyiségeket is megilleti – többek között Szabó Sámuelt, Kolumbán Istvánt, Kriza Jánost –, akiknek munkásságával foglalkozott és akiknek szellemiségét az EMKE rendezvénye újra felélesztette.
Szépséglesen fél évszázada
A teremtett világ szépségei felé értő szemmel forduló Kerekes Péter Pál fotóművészről Gáspár Melinda szólt a hallgatóságnak. A marosvásárhelyi cukorgyár környéke, a gyümölcsös, a Maros közelsége már gyermekkorától formálta a későbbi fotós természethez való viszonyulását. Az erdők, mezők, barlangok vidékére vezető (élet)úton meghatározó szerepet játszott a cukorgyári munkatárssal, Both Károllyal való találkozás. Kerekes Péter hatvan éve járja a természetet, és fél évszázada lóg a nyakában a fényképezőgép. Fotói – közöttük az összes vásárhelyi ritka fáról készült képek – művészi érzékenységét bizonyítják, amely a legmegfelelőbb pillanat kivárásához szükséges türelemmel párosul.
– Így csak természetfotós tud lesben állni – jegyezte meg a méltató. Kerekes Péter fotóit számos hazai és nemzetközi kitüntetésben részesítették, és a világ szinte minden táján kiállították – hallhattuk a továbbiakban az ünnepeltről, aki a kilencvenes években újjáindult Erdélyi Kárpát Egyesület alapító tagjaként, a természet ismeretének, szeretetének tanítójaként nemcsak művészi mivoltában, de emberként is értéket teremtett. Kerekes Péter arra hívta fel a figyelmet, hogy az EKE 120 éve született, éppen ezért számára többszörös ünnepnek számít az EMKE gálája.
A humor áldása
Bölöni Domokos írói, újságírói világát Nagy Miklós Kund körvonalazta.
– Kevesen ismerik olyan alaposan a falu univerzumát, mint ő, és aligha van olyan mai írónk, publicistánk, aki hozzá hasonló nosztalgikus beleérzéssel és humorba ágyazott empátiával tudná felmutatni a vidéki kisemmizettek és a városi kisemberek gondjait, bajait, reményeit, gyarlóságait – mondta a méltató a különös érzékenységgel megáldott, karcos humorral, nyelvformáló, szótársító leleménnyel bíró íróról, aki igazán nagyot a rövidpróza műfajában alkotott. Nagy Miklós Kund reményét fejezte ki, hogy Bölöni az elkövetkezőkben egy nagylélegzetű életregénnyel is megajándékozza olvasóit. Az ünnepelt 1990-ben lett lapunk munkatársa, "falujáró riporter, kulturális szerkesztő, a gyerekolvasók, a fiatal tehetségek istápolója. Maradt Hazanéző, ha kellett, óvta a Flasztert, a Súrlott Grádicsot, bókolt a Múzsának". A nyugdíjas évek sem hoztak számára pihenést, az utóbbi öt esztendőben több kötete jelent meg, amelyek abban is megerősítik az olvasót, hogy "humor nélkül lehet élni, de nem érdemes". A laudáció végén Kilyén Ilka színművésznő az ünnepelt Mézvirágillat című alkotását olvasta fel. Ezt követően Ritziu Ilka Krisztina egy kalotaszegi balladát énekelt el, majd a Kántor-tanítóképző Főiskola kórusa lépett közönség elé. Az együttlét utolsó perceiben a kórus és a hallgatóság közösen énekelte a Szózatot.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

In memoriam Tamási Áron
Fél évszázada, 1966. május 26-án hunyt el Budapesten. Kérésére szülőfalujában, Farkaslakán temették el. Itt látható a sírja a templomkertben; sírkövén ez a felirat olvasható: „Törzsében székely volt, fia Hunniának / Hűséges szolgája bomlott századának.”
A szülőfalu háromnapos rendezvénysorozattal emlékezik meg nagy fiáról. Az „Egyedül a lélek tesz emberré minket” mottó áll a május 26-28-i emlékünnepségeket beharangozó meghívó élén. És várhatóan szív és lélek uralja majd az évfordulós megnyilvánulásokat. Május 26-án 16 órától a falu temetőjében kerül sor ünnepi műsorra és koszorúzásra, majd 18 órakor kezdődik az irodalmi konferencia. Este a helybeli iskolások adják elő a Dínomdánom illata című Tamási-novellát. A Tamási Áron Művelődési Egyesület és Farkaslaka önkormányzata rendezte eseménysor a Tamási-emlékhelyek bemutatásával folytatódik május 27-én, péntek 10 órától. Délután 5 órakor Farkaslaki Jakab György fa- és csontfaragó kiállítását nyitják meg, este 8-kor az Ábel a rengetegben című filmet nézhetik meg az érdeklődők. 28-án 11 órakor is filmvetítés lesz. Czigány Zoltán Tamási Áron testvéreinél címmel készített dokumentumfilmjét láthatja a közönség.
Szombaton délután 4 órától megemlékező szentmise lesz a római katolikus templomban. Kiállítás és könyvbemutató várja záróakkordként az évfordulóra érkezetteket és a farkaslakiakat. 17.30 órakor nyílik meg a nemrég avatott Kultúrcsűrben az Erdély – Székelyföld ezer pillanata című állandó fotókiállítás. Váradi Péter Pál felvételei külön vonzerővel gazdagítják a létesítményt. Hadnagy Jolán, a Tamási Áron Egyesület elnöke méltatja a tárlatot, majd Raffay Ernő történész mond nyitóbeszédet. Ezt követően a Váradi Péter Pál–Lőwey Lilla szerzőpáros legújabb kötetét, az Erdély – Székelyföld sorozat Ünnepi Könyvhétre időzített, Hattyúdalocska – Veszprém felé – Erdély felé című kiadványát ismerhetik meg a könyvbarátok. Bemutatja Nagy Miklós Kund marosvásárhelyi újságíró.
itthon.ma

A csend arca – Siklódi Zsolt kiállítása
Ötvenéves a szovátai grafikus. Születésnapját egyéni tárlattal teszi emlékezetessé. Kiállítása május 31-én, kedden 18 órakor nyílik meg a marosvásárhelyi Bernády Házban. A sokoldalú alkotó, aki éveken át a Gyergyószárhegyi Művésztelep művészeti vezetőjeként, majd a Székelyföldi Grafikai Biennále főszervezőjeként, kurátoraként tűnt ki, A csend arca című jubileumi bemutatkozásán az utóbbi időszakban született, különböző műfajú munkáiból visz válogatást a vásárhelyi közönség elé. Nagyméretű metszetek, fotók, grafikai lapok, dúcok mutatják fel grafikai foglalatosságait, fa-, kő-, bronzszobrok tanúsítják plasztikai törekvéseit, és Siklódi Zsolt eddig rejtett képességét, karcolatírói próbálkozásait is megismerhetik a jelenlevők. A honi könyvvilágban főleg műszaki szerkesztőként, könyvgrafikusként ismert szerző rövidprózáiból a megnyitón lánya, Siklódi Fruzsina, a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum XI. osztályos tanulója olvas föl. A művész munkásságát Nagy Miklós Kund művészeti író méltatja.
Népújság (Marosvásárhely)

Cselekvő közösségi ember
"Azt hiszem, Székely Ferencet közösségének az az ösztönzése késztette írásra, amelyet Sütő Andráshoz intézett édesanyja: – Írhatnál rólunk is valami könyvet!" (Keszeg Vilmos)
A Mezőség szülötteként felcseperedett szerzőt a Kis-Küküllő mentére vezérelte sorsa. Munkahelye Erdőszentgyörgyhöz kötötte, lakhelye a közeli Vadasd. Ez a település azzal büszkélkedhet, hogy ott született Jakab Ödön (Vadasd, 1854. július 26 – Budapest, 1931. március 5.) költő, író, drámaíró, irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1924), aki kora irodalmának egyik legnépszerűbb alakja volt, népi-nemzeti irányú verseinek, prózai és színpadi műveinek köszönhetően a 19–20. század fordulójának legkedveltebb szerzői közé tartozott. És ott szolgált valaha a kereken száz éve született Nagy Ödön (1914. május 31 – 1995. szeptember 1.) református lelkész, néprajzi író, Nagy Olga bátyja. Majd, valamivel később, ott született Molnár Dénes (1947. július 22 – 2000. február 19.) grafikus, festőművész.
Sütő András unokaöccse, az Anyám könnyű álmot ígér című könyv Székely, azaz Gyümölcsoltó Gergelyének hetedik gyermekeként világra jött Székely Ferenc ( Pusztakamarás, 1951. június 5.) a közösségi érdeklődést, az irodalom szeretetét a családi környezetből hozta magával, istenadta székelyföldi lakhelyén pedig csakhamar kedvet kapott a néprajzi kutatómunkához, és tanulmányokban, könyvekben gyümölcsöztette az így megszerzett tudást, tapasztalatot. A lapszerkesztés sem áll távol tőle, hiszen az Erdőszentgyörgyi Figyelő című kiadványnak is szorgos munkatársa, szerkesztője. A riporteri munka, a tájolás mellett mindenekelőtt közösségi érdeklődése hozta kapcsolatba megannyi jeles személyiséggel az évek során. Jószemű méltatója, Véghelyi Balázs költő, az Üveghegy Kiadó vezetője meg is jegyzi, hogy Székely Ferenc született közösségi ember, abból a fajtából, aki nemcsak aktív részese, hanem szervezője is tud lenni egy közösségnek, munkásságában ez a törekvés jellemzi.
"Az interjú a kedvenc műfajom – vallja A szülőföld ölében című kötet egyik kérdezettjeként a marosvásárhelyi rádiós és lapszerkesztő, Nagy Miklós Kund. – Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak." Ezt akár Székely Ferenc is elmondhatja magáról, hiszen az utóbbi években valóságos szenvedélyévé vált ez az izgalmas műfaj, 2012- től kezdődően megjelenő beszélgetőkönyveiben olyan személyiségeket, művészeket, tudósokat, alkotó embereket szólaltatott meg, mint Csávossy György, Fodor Sándor, Kusztos Endre, Lászlóffy Csaba, Páll Lajos – akik már nincsenek közöttünk… És olyanokat, akik változatlan szenvedéllyel dolgoznak, alkotnak, írnak: Ablonczy László, Ana Blandiana, Ambrus Lajos, Balla Zsófia, Beder Tibor, Czegő Zoltán, Cseke Péter, Király László, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Jókai Anna, Józsa János, Lőrincz György, Molnos Lajos, Pál-Antal Sándor, Pomogáts Béla, Ráduly János, Szávai Géza, Szász István Tas, Tófalvi Zoltán, Vinczeffy László… A névsor korántsem teljes.
Székely Ferenc úgy szereti már választott faluját, Vadasdot, hogy sosem felejti Pusztakamarást. Az általa összeállított, Templomra szállt bánatmadár című 2011-es kötet kapcsán Pozsony Ferenc néprajzkutató ezt írta: "Pusztakamarás elsősorban Sütő Andrásnak, másodsorban pedig Kemény Zsigmondnak köszönhetően a Mezőség jelképévé vált. Hiszek abban, hogy a faluról és a nagyjairól nemrég megjelentetett könyv a helyben élők és az innen elszármazottak önbecsülését is emelni fogja. Sütő András halála óta szinte minden évben, szeptember- október fordulóján számos magyar értelmiségi találkozik az író szülőfalujának református templomában. Az őszi emlékünnepségek jelképes üzenetét és funkcióját elsősorban a sajtó közvetíti és forgalmazza a nagyvilág felé. Ugyanakkor a helyben élő maroknyi, 129 lelket számláló református magyarság a rövid ünnepségek után rendszerint önmagára marad hétköznapi problémáival, néma küzdelmeivel". Megrögzött hazajáróként Székely Ferenc egyik lelkes szervezője a találkozásoknak, hiszen ugyanazt vallja, mint a néprajztudós, jelesen hogy: "a faluban élő magyarság életét csak akkor tudnánk, a hajdani mecénásokhoz hasonlóan, jelentősebb mértékben befolyásolni, ha olyan befektetéseket tudnánk helyben elindítani, melyek Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmust tudnának Pusztakamaráson kibontakoztatni."
Kevesen tudják róla, hogy mélyen érző, lírai alkata versben is megnyilvánul. Az öregekről például így ír: "Mennek,/ jaj, de keservesen mennek/ az öregek a hegynek/ ezen a napon,/ kutyasikálta/ kaptatón,/ szájuk szélén imával;/ találkoznak a halállal.// Kopjafán angyalok,/ kezükben fehér bot".
Alaptermészete mégsem barátkozik a szomorúsággal. Életvidám, energikus, cselekvő ember. Ez a hatvanöt esztendő csak annyi, mint egy mérkőzés első félideje (némi hosszabbítással).
A java még ezután jön.
Isten éltesse!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

A segítőtárs vallomása
Király Károly igazságáról
Érdekes könyv, nehéz lesz letenni, mert azt a kort idézi fel, amely az ifjúságunkat jelentette, de sok-sok fájdalom iskapcsolódik a tartalmához – jellemezte Király Ibolya Emlék-repeszek című könyvét Nagy Miklós Kund művészeti író, aki május 30-án a marosvásárhelyi Bernády Házat zsúfolásig megtöltő közönségnek mutatta be a szerzőt és kötetét, amelynek alcíme – Király Károly igazsága – a könyv tartalmára utal.
Az emlékrepeszekből, naplójegyzetekből, titkosszolgálati jelentéstöredékekből, levelekből álló kötet ugyanis arról szól, hogy "a romániai magyar kisebbség jogfosztottsága ellen szavát felemelő, egykor magas rangú román pártállami vezető" hogyan küzdött meg a "mindenható hatalommal" közel két évtizeden át. Az a Király Károly, aki egykor a legkiváltságosabbak közé tartozott, "milyen veszélyekkel teli időket élt át" az 1970-es évek kezdetétől a rendszerváltásig "a magyar közösség érdekében folytatott tevékenysége miatt". Továbbá arról is, hogy a román pártvezetőkhöz címzett és a nemzetközi sajtóban közölt leveleinek hatását milyen kegyetlenül szenvedte meg nemcsak ő és családja, hanem testvérei, közeli barátai, segítőtársai is – mondta könyvismertetőjében Virág György, aki Király Károly munkatársa volt egykor.
Majd hozzátette: Marosvásárhelyen sokkal könnyebb és mégis sokkal nehezebb a dolga, mert a hallgatóság nagy része jól tudja, hogy mit jelentett Király Károly a magyar közösségnek. "De éppen itt, Marosvásárhelyen és általában Erdélyben élnek azok is, akik mindent elkövettek azért, hogy Király Károlyt 1990 után kiszorítsák a közéletből. Nemtelen módszerekkel, igazságának tagadásával, gáncsoskodva, vádaskodva" – hangsúlyozta.
"Ki hiszi el, mennyi feszültség, mindennapi félsz, zavaros sötét medrében sodort a piszkos áradat… Magam sem tudom, miképpen lehet, hogy nem roppantunk össze mindnyájan, akiket megnyomorított a terror mázsás köve, és sodort az ár, a retteneté? Akkor nem roppantunk össze, csupán azóta is egyfolytában »összeroppant állapotban« leledzünk!" – idézte a szerző gondolatait, érzéseit a bemutatón felolvasott szövegében Kilyén László színművész.
Ezért menekült valamennyi testvér Magyarországra, de befogadásukat azok a titkosszolgálati "kapcsolatok" akadályozták a leginkább, akik idejében áttelepedve a határon túl folytatták "áldásos" tevékenységüket – mondta a könyv méltatója.
Király Ibolya emlékrepeszei, amelyek a családtagjait érintették a legmélyebben, sokakat fognak sérteni, bár munkája nem számonkérés, nem magyarázkodás és mentegetőzésnek sem tekinthető – tette hozzá Virág György.
A szerző éveken át elhessegette a gondolatot, hogy az átélt történéseket megírja, bár folyamatosan megküzdött a mellkasát mázsás súlyként próbára tevő emlékekkel. Egy nap az éjjeliszekrényéből ölébe ömlő "rakás papír, dosszié" láttán határozta el: a rég eltemetettnek hitt emlékeket papírra veti, hogy másokkal is megossza a csak általa ismert és személyesen átélt "lélekdidergéseket". Bármennyire is fájdalmas volt újra felidézni a múltat, testvére mellett az emlékrepeszek egyedüli őrzőjeként nem hagyhatta, hogy a feledés homálya elnyelje azokat.
"Írni… akkor érdemes, ha az embernek olyan mondanivalója van, amit csak ő tud közölni" – erősítette meg a méltatásban elhangzottakat Király Ibolya, aki időnként szorgalmasan vezetett, máskor hosszú időre abbahagyott naplóját egészítette ki emlékeivel. Idézett a titkosszolgálati jelentésekből, de nem azokra helyezve a hangsúlyt, részleteket vett át bátyjának Nyílt kártyákkal című két kötetéből (1995, 2011). Az emlékezés szabta írásfolyamban leleplezi azokat, akik Király Károlyt elárulták, a szekuritáté szolgálatába szegődött vagy kényszerített volt ismerősöket, munkatársakat, a hatalmi gépezetet, amely mindent megtett, hogy Király Károlyt elszigetelje, és fizikai megsemmisítésével is próbálkozott. Cáfolja azt a híresztelést, miszerint a leveleket nem bátyja írta volna, hisz minden írást, amit neki diktált vagy eljutott hozzá, öntudatlanul is megőrzött, s némelyiknek a fényképét is közli tikosszolgálati jelentések fotója mellett. Ugyanakkor szeretettel ír azokról, akik kitartottak bátyja mellett, volt munkatársai és egyszerű emberek támogatták, segítették harcát a legnehezebb években is, köztük magyarok és románok, marosvásárhelyiek vagy Karánsebes lakói, ahova Király Károlyt egy időre száműzték. A zárófejezetben azoknak a neves személyiségeknek a véleményét olvashatjuk, akik értékelték azt, hogy az erdélyi magyar kisebbség jogfosztását felismerve Király Károlynak 1972-ben volt ereje lemondani KB-tagsági, VB- póttagsági, az Államtanács alelnöki és a nagy nemzetgyűlésbeli tagságáról, amit a kommunista hatalom vezető testületeiben levő magyarok közül egyik sem tett meg. Harcos szembenállásán túl, az 1989 decemberében a diktatúra megdöntését követelő tömeg élére állt, és elveihez ragaszkodva a Nemzeti Megmentési Front és a Szenátus alelnöki tisztségéről is lemondott, ezáltal utasítva el 1991 őszén a legantidemokratikusabb alkotmányt, amely Romániát egységes nemzetállamnak nyilvánította – olvasható a kötet zárszavában.
Király Ibolya könyve, amelyben bátyja küzdelme mellett saját és gyermekei életének eseményeiről is beszámol, kordokumentum. Műfajilag nehéz besorolni, hisz montázsszerűen foglalja magában az átélt és elszenvedett élmények közé ékelt dokumentumokat, hogy összefonódjon benne a mikro- és makrotörténelem, a soha meg nem talált igazi haza iránti sóvárgás, "a száműzetés földjévé vált szülőföld" emléke, ahogy a grenoble-i egyetemen írt diplomadolgozatában Erdélyt jellemezte.
A köszöneten kívül, amellyel sok embernek tartozik, azoknak ajánlja a könyvet, akik megszenvedték a bemutatott korszakot, akiket meghurcoltak, megkínoztak, életüket tönkretették, s akikkel igazságtalanul bánnak ma is – szólt a közönséghez a szerző. Király Ibolya bátyja kérésére említette meg Kincses Előd ügyvéd nevét, aki a mai napig következetesen folytatja a küzdelmet a romániai magyarság jogaiért. Bár Király Károly nem óhajtott üzenni, de a kötet megjelenését támogató Kerényi Györgynek írt levelében arra biztatta a választókat, hogy menjenek el minél többen, és adják le szavazatukat saját belátásuk szerint.
A könyvbemutatón egykori osztályfőnökét, Király Ibolyát Hána László köszöntötte egy gitárkísértettel előadott megzenésített verssel.
A kötet megjelenését a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, az Antológia Kiadó, a Nemzetpolitikai Államtitkárság és a Bethlen Alap támogatta. A RETÖRKI-sorozatban megjelent kötet előszavát Kerényi György, a Kecskemét–Marosvásárhely Baráti Kör alapító elnöke írta. A bemutatón részt vett dr. Szili Katalin, az Országgyűlés volt elnöke, miniszterelnöki megbízott is.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

És jött az Aranykor – könyvbemutató
Június 21-én, kedden 18 órakor a Bernády Házban kerül sor Kovács Levente rendező És jött az Aranykor című regényének bemutatójára, mely a szerző újabb kirándulása a szépirodalom területére. A kommunista diktatúra Ceausescu előtti korszakának izgalmakkal teli hétköznapi eseményeit felelevenítő, a szerző által "majdnem tényregény"-ként megjelölt műfajú kötetet Nagy Miklós Kund mutatja be kötetlen beszélgetés kíséretében.
Népújság (Marosvásárhely)

Nyílik a Bartha Béla Képtár Dicsőszentmártonban
A dicsőszentmártoni Magyar Ház Kuratóriuma, a Sipos Domokos Művelődési Egyesület és az Alsó Kis-Küküllő Menti Magyar Ifjúság Szövetsége közös rendezvényén, június 19-én, vasárnap 17 órakor a Magyar Házban avatják fel a város tavaly elhunyt képzőművésze nevét viselő képtárat. A költőként is kitűnt alkotó festményei, grafikái, más művei nagy részét a Magyar Ház Kuratóriumára hagyta, az adományozott alkotások egy része látható a Bartha Béla Képtárban. Az ünnepélyes megnyitó meghívottja Nagy Miklós Kund művészeti író és Bölöni Domokos író. Fellépnek a helyi Népszínház művészei, a Debrecenben élő költő, Hadnagy József verssel emlékezik az egykori barátra. A helyszínen kisorsolnak egy Bartha Béla-akvarellt és egy grafikát. A művész munkáiból vásárolhatnak is az érdeklődők.
Népújság (Marosvásárhely)

Emlékrepeszek egy sajátos korból
Volt egy hosszú korszak az életünkben, amire így utólag, ha visszatekintünk, részben megszépül, hiszen fiatalok voltunk, de ugyanaz a korszak sok szomorúságot, félelmet, megaláztatást is jelentett legtöbbünk számára – hangzott el Király Ibolya Emlékrepeszek című könyvének bemutatóján Marosvásárhelyen a Bernády Házban. A szerzőt és a vendégeket Nagy Miklós Kund házigazda köszöntötte, hangsúlyozva, hogy olyan érdekes a könyv, hogy ha egyszer kézbe vette az olvasó, nem tudja letenni, míg el nem olvasta az egészet. Korabeli dokumentumok, naplójegyzetek, szekus iratok és visszaemlékezések teszik izgalmassá, idéznek fel elfelejtett eseményeket, hangulatokat, érzéseket.
Itthon, Vásárhelyen
A Király Károly igazsága alcímet viselő kötet hazaérkezett, mert bár május 21-én Budapesten is bemutatták, a legtöbben Marosvásárhelyen értik, érzik, tudják, hogy miről szól – hangzott el a könyvbemutatón. Virág György, a Maros megyei önkormányzat volt elnöke Király Károly egykori kollégájaként ismertette a könyvet, de előbb figyelmeztette a termet zsúfolásig megtöltő közönséget, hogy érzelmek nélkül nem lehet róla beszélni. Az 1970–80-as években Király Károlynak a diktatúra elleni küzdelméről beszélt, arról, hogy mit élt át azokban az években családtagjaival együtt Király. „Az Emlékrepeszek sokakat sértenek majd annak ellenére, hogy nem számonkérés. A legsértettebbek mégis a Király-család tagjai” – ismertette Virág György azt, hogy olyan iratok is szerepelnek a kötetben, amelyek olyan beszélgetéseket vagy utalásokat, eseményeket örökítenek meg, amelyek ma már nem biztos, hogy jó fényt vetnek egyik-másik megnevezett személyre. Ugyanakkor a szerző azt is fontosnak tartotta, hogy csalódása ellenére azokról a magyar és román nemzetiségű egyszerű emberekről is megemlékezzen, akik segítették Király Károlyt és családját, a nehéz időkben is kiálltak mellette. „Akár a kisipari szövetkezetben, akár a konzervgyárban, mindenhol mindenki tisztelte, hiszen értünk, helyettünk vívta harcát, és soha nem várt ezért köszönetet, azt tette, amit a lelkiismerete diktált” – hangsúlyozta az egykori kolléga, akit többen is igazoltak a jelenlevők közül, olyanok, akiknek alkalmuk, lehetőségük adódott Király Károly beosztottjaként dolgozni, vagy akiknek szülei dolgoztak egykor az általa vezetett üzemben vagy szövetkezetben.
Arra a saját maga által megfogalmazott kérdésre, hogy miért kezdett hozzá a kötet megírásához, a szerző úgy válaszolt: azért, mert mint egy malomkő, nyomták az emlékek, ugyanakkor a háttérből a bátyja is írásra biztatta. Addig, amíg eljött az írás ideje fizikailag is: egy nap az éjjeliszekrényből kiomlott a sok dokumentum, naplójegyzet. „Úgy írtam, ahogy a tollam hegyére jött” – tette hozzá Király Ibolya, aki szerint írni csak úgy érdemes, ha a mondanivalót más nem mondhatja el. Könyvében hol a naplójegyzetekből idéz, hol a szekusdossziékból, dokumentumokból, vagy saját emlékeit írja le. „Minden emlék olyan, mint egy repesz okozta sebhely, azért is írtam, hogy ezek behegedjenek, begyógyuljanak” – fogalmazott. Nincs pontosan meghatározható műfaja a kötetnek, egyfajta műfajok közötti csapongás jellemzi, hiszen úgy írta – és később sem nyúlt hozzá, alig szerkesztette –, ahogy jöttek az emlékek, egyik generálta a másikat.
Családi történet a szekuról
Családi események, magánjellegű történések, hivatalos dokumentumok, visszaemlékezések teszik színessé, érdekessé, kortörténeti keresztmetszetté a kötetet, amelyet Kerényi György, a Kecskemét–Marosvásárhely Baráti Kör alapító elnöke, az előszó szerzője hézagpótlónak nevezett. Ahogy mondta, Király Ibolya könyve a közép-kelet-európai szocializmusok, majd a felemás rendszerváltozásaik következményeinek időszakában megélt sok traumát is – hol erőteljesen, hol szinte fájón szemérmes intelligenciával – elénk tárja. A Király Károllyal történtek egy különleges példát is szolgáltatnak: semmi és senki nem tudta megvenni vagy megtörni, nem hatott rá ugyanis sem hatalmi, anyagi javak igézete, sem a fenyegetések. Elégtételt pedig nem vett 1990 után sem. Király Károly olyan példát nyújtott, amely reményt jelentett a változásra, az ellenállásra – méltatta Kerényi György.
Király Ibolya elmondta, testvére nem üzent semmit, de a könyvbemutató előtt arra hívta fel a figyelmét, hogy ne feledkezzen meg megemlíteni annak az embernek a nevét, aki akkor is vállalta a küzdelmet a magyarságért és most is vállalja a közösségéért: ő Kincses Előd, marosvásárhelyi ügyvéd.
„Minden írást, levelet, amit nekem diktált, vagy ami általa eljutott hozzám, mindent megőriztem öntudatlanul. Talán megérzésből. Cipeltem magammal, mint a sorsomat, egyik városból a másikba, egyik országból a másikba. Majd beraktam a süllyesztőbe. Mígnem egy napon, kinyitván az éjjeliszekrényemet, kihullott belőle egy rakás papír, dosszié, rég eltemetettnek vélt emlék és fájdalom. Bevallom, nem egy szíven ütött. Mi lesz, ha én sem, ő sem lesz már? Ki mondja el, amit tudunk? Ami ma már történelem” – fogalmaz Király Ibolya, aki azoknak ajánlja a könyvét, akik megszenvedték azt a korszakot, akiket meghurcoltak és megkínoztak, bebörtönöztek, akik közül sokan már nincsenek közöttünk, élők között. Ugyanakkor az ifjabb korosztálynak is ajánlja, unokáinak, hogy mire felnőnek, ismerjék meg, hogy mi is volt Király Károly igazsága.
Antal Erika
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A rubincsőrű kék madár fészkére száll…
Bartha Béla Képtár Dicsőszentmártonban
"Egyszer majd markomból kinő a galagonyabokor/ És ráhelyezem a napot nagy piros bogyónak és/ Szerkesztek rá egy tökéletes madárfészket/ Egy rubincsőrű kék madár számára és/ Meg sem rezdül a karom.../ Így állok mozdulatlan/ Felettem a Nap/ Millió Nap/ Végtelen fényorgona/ A HALHATATLANSÁG himnuszát zengi/A földnek/A napnak/A galagonyabokornak/ És a bíborcsőrű madárnak./ MEGJÖTT A TAVASZ! (Bartha Béla: Megjött a tavasz)
Június 19-én a dicsőszentmártoni Magyar Házban a város műélvező közönsége a Bartha Béla Képtár avatóünnepségére gyűlt össze. A galériának nevet adó, tavaly elhunyt festő versének hangulatában zajlott az emlékezés. Bartha Béla festőművész 1932-ben született Dicsőszentmártonban. Szeretett szülővárosát verseiben számtalanszor "elsiratta", "verebek és csókák" városának is nevezte, mert néha úgy érezte, olyan hely, " Ahol már fölösleges a dal s ének,/ Költőnek s rigónak halál a sorsa.// Körben a dombok, mint egy gyászkoszorú,/ Rajta íratlan szalag a Küküllő,/ Hamut szór rám az ég, s arcom szomorú". Művei egy részét mégis rá örökítette. A dicsői magyar közösségnek, a három történelmi egyház tulajdonában lévő Magyar Háznak adományozta alkotói tevékenysége jelentős részét, azzal a meghagyással, hogy halála után a Magyar Ház nagytermében létrejöhessen a Bartha Béla Képtár.
Az adománylevél tanúsága szerint 57 bekeretezett olajfestmény és akvarell, 34 grafika, 20 darab kisméretű olajfestmény (Erdősorozat), 6 darab tiszafa szobor, gipszből készült viaszgyertya prototípusok, kerámiák és jelentős számú képzőművészeti és irodalmi vonatkozású könyv, melyek hasonlóképpen a képtár, valamint az Árva Bethlen Kata Könyvtár könyvállományába kerültek. Bartha Béla munkásságáról most csak annyit, hogy 1975-ben szervezi meg a művészetterápiai osztályt a dicsőszentmártoni ideggyógyászati szak- kórházban, majd a tölgyesi ideggyógyászati szanatóriumban. Sokoldalú tehetség, festőként a legismertebb.1972-től tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének. Képzőművészeti biennálékon szerepel alkotásaival, egyéni és csoportos kiállításokon vesz részt szülővárosában, valamint Marosvásárhelyen és Bukarestben. Műkedvelő színész, a dicsőszentmártoni Népszínház díszlettervezője, Caragiale-díjas szavaló, költő, a Sipos Domokos Művelődési Egyesület aktív tagja volt. Két verseskötete jelent meg, 2002-ben a Felhőből faragott álom, valamint 2008-ban a Vándor éneke című, mindkettő a jó barát Bölöni Domokos író szerkesztésében és gondozásában Az első kötet zárófejezete Bartha Béla néhány olajfestményének reprodukcióival egészül ki, míg a második kötet grafikai munkáiba enged bepillantást.
A képtárnyitón Nagy Miklós Kund művészeti író beszélt róla. Méltatta Bartha Béla művészi, emberi erényeit, jelezte válságos időszakait. Elmondta, hogy a festő hagyatéka jóval nagyobb, mint amit a galériában láthat a közönség. Jelentős része az unitárius egyház régi iskolaépületében található. Azok a pasztellképek, akvarellek a tájélmény elsődleges kivetítéseként a művészetben kevésbé jártas nézőkhöz közelebb állnak. A Magyar Házban kiállított olajfestmények inkább az elvonatkoztatás, az absztrakció jegyében születtek, olyan képzőművészeti törekvések megnyilatkozásai, amelyek annak idején több jeles kortárs maros- vásárhelyi alkotóra is hatással voltak. A képek korhangulatot tükröznek, érzelmi válságokról, a festő aggodalmairól is hírt adnak. Izgatta a szórványosodás, falvaink elnéptelenedése, a faluközösségek bomlása, a pusztítás megál- líthatatlansága. Grafikai rajzai olyan helyeken készültek, ahol magányos volt, például Tölgyesen, és naplószerűen valóságosak. Egyik-másik alapul szolgált későbbi nagyobb kompozíciókhoz. Sokoldalú- ságát faragott famunkák, kerámiák is tanúsítják. Mint általában a több síkon alkotó emberek, ő is dilemmákkal szembesült: kereste az igazi arcát, identitását. Színekben látta a világot, gyakorta sötét színekben, hiszen a kor is, amelyben élt, fokozta zaklatott lelkiállapotát. De a lehetséges boldogság reménye is fel-felvillan a vásznakon, mint az utolsóként datált képén is, a Kék madár című olajfestményen – fejtette ki gondolatait Nagy Miklós Kund.
A festőművész jó barátja, a dicsőszentmártoni, jelenleg Debrecenben élő és alkotó Hadnagy József költő verssel adózott Bartha Béla emlékének. A költemény a Tündérmese című festmény margójára született.
Gagyi Béla tanár, a Magyar Ház kuratóriumának tagja az ünnepség házigazdájaként köszönetét fejezte ki Tódor (szül. Bartha) Izabellának, a művész lányának, hogy beleegyezésével lehetővé tette a képtár létrejöttét.
Doszlop Lídia Naómi
Népújság (Marosvásárhely)

Vásárhely fotótörténeti megközelítésben
176 éves dagerrotípia, nyolc évvel idősebb kalotípia, két olyan ritkaság, ami a fotográfia kezdeteit idézi, egy rendkívül értékes egyedi fénykép a Marosvásárhelyi Horváth-féle fotópapírgyártás első próbadarabja, Ciehulski Péter, Csonka Géza, Weinrich Sámuel, Fosztó Juliska és a fényképészet más helybeli úttörőinek műtermeiben készült felvételek, egyéni és csoportos portrék, elkopott, megsárgult amatőr fotók fogadják a belépőt a megújult vásárhelyi vár Szűcsök bástyájának I. emeleti szintjén. Török Gáspár nagybecsű gyűjteménye és a Maros megyei Múzeum fotóarchívumának gondosan őrzött példányai a Marx József Fotóklub újabb kiállításának köszönhetően kerültek közönség elé. Bennebb, a tágas csarnok benyomását keltő teremben körbehelyezett állványokon méretesre felnagyított régi és digitálisan megmunkált mai városképek bűvölik el a nézőt. A fotográfia fejlődése Marosvásárhelyen, Marosvásárhely fejlődése a fotográfiában című tárlat nem csak e látványos változásokon átment település és a fényképezés mintegy másfél évszázadának jellegzetességeit, fontosabb momentumait mutatja fel jól kiválasztott, ihletett felvételek által, azt is meggyőzően tükrözi, hogy ennek a lelkes és joggal elismert alkotócsoportnak egy kevésbé köztudott arculata is van, és erre is érdemes odafigyelni. A fotóklub nem csupán művészfotóival, hazai és nemzetközi sikereivel öregbíti Vásárhely hírnevét, hanem a fotográfia dokumentarista, tudományos igényű művelésének, népszerűsítésének is eleget kíván tenni. Ami különben el is várható a honi fotómozgalom legrégebbi és rangban is élen járó alakulatától. Ezt az elméleti, hely- és kultúrtörténeti megközelítést a szervezők azzal is hangsúlyozták, hogy előadásokkal s az azokat követő gondolatgazdag eszmecserével is igyekeztek körbejárni a témát, követendő példát nyújtva ezzel a rendezvényen jelen levő Kolozsvári, Csíkszeredai, Sepsiszentgyörgyi és máshonnan meghívott fotóművészeknek.
Gazdag és figyelemre méltó a képanyag, külön történeteket mesél mindenik fotó. Az idősebb vásárhelyiekben számos kedves vagy éppen elszomorító emléket eleveníthet föl, s persze, nosztalgiákat is kelthet. A fiatalok sok mindent inkább kuriózumként szemlélhetnek, csodálkozhatnak azon, hogy mi volt itt a régmúlt vagy a nem is olyan távoli időkben. Arról mindenki hallott, olvasott, hogy a főtéren volt a napipiac, képeslapok is fennmAradtak a Bernády előtti és az őt követő korszakról, de rengeteg egyéb fotóznivalót is találtak a múló pillanatok rögzítői, olyasmiket is, amikről talán nem is gondolták, hogy valamikor mennyire beszédesek lehetnek az utókor számára. Magam például hosszasan időztem egy 1936 tavaszán készített kép előtt. Egyszerű reklámtábla, egymásra ragasztott, itt-ott megtépázott plakátokkal. A mai bulváros, kozmopolita világ látszik visszaköszönni róla. Amit lehetett, kisilabizáltam belőle. A Pullman 12, A titokzatos kéz, a Cobra tango, a Pampák királya című filmeket vetítette az akkori Transsylvania Mozi. Vendégeket toborzott a Calul balan – a Fehér Ló vendéglő. Rendhagyó koncertet ígért a híres Guslear kórus, zenekar és balalajkaegyüttes. Felfigyeltem egy másik, jóval későbbi fotóra is. Látszólag jelentéktelen, pedig milyen sokat mond. Főtéri mészárszék előtt fázós tömeg toporog. Régóta várhatnak, nyakukat behúzva, görnyedten, átfagyva, reménytelenül tömörülnek a szürkeségben a Carne feliratú húsüzlet bejáratánál. Nem úgy tűnik, mintha a szolgálatos hentesen kívül lenne benn valami, kinn viszont mindenre és mindenkire rányomja bélyegét a korhangulat. Keltezés nincs a fotón, de kétségtelen, hogy a kommunista diktatúra idejéből, a múlt század nyolcvanas éveiből származhat. Készítője aligha gondolhatta, hogy kiállításon diadalmaskodhat a felvétel. De úgy érezhette, amit lát, azt rögzítenie kell a kamerájával is. Most meg korjellemző dokumentumként állíthatja ki.
A kiállító fotósok közül néhányan egyébként több mint fél évszázada követik nyomon a fejlődést, együtt haladhattak a fotótechnika változásaival is. A fiatalabbaknak talán könnyebb volt, ők már az újabb világba, a műszaki "csodákba" születtek, nőhettek bele. De a "régi motorosok" is képesek voltak a szemléletváltásra, a megújulásra. A jó szem, az igazi láttatás csalhatatlan érzéke, a tehetség akkor is érvényesült, amikor egy valóban igényes, világmárkájú készülék, illetve a tényleg kitűnő minőségű film és fotópapír még szinte elérhetetlen volt a romániai fotósok számára, és nélkülözhetetlen a jelenlegi elektronikus, digitális, komputeres, modern korban is, amikor már valamivel könnyebb mindenhez hozzáférni. A tárlaton a felnagyított, feljavított múzeumi fényképek éppúgy tükrözik ezt, mint a mai világ tökéletesített kütyüivel, mindentudó készülékeivel, különleges teleobjektíveivel visszaadott, átlényegített panorámafelvételek. A kiállítás nyilván a városképre koncentrál, a válogatás emiatt aránylag kevesebb figyelmet fordított a személyesebb, szubjektív, emberi dolgokra. Egy szinttel fennebb azonban a bemutatkozók művészi énjüket kiteljesítve, már e hiányokat hatványozottan pótolva összpontosítottak az emberre, kitűnő portrék egész sorával tetézve a nézők élményeit.
Csak üdvözölhetjük, hogy a Marx József Fotóklub rendezvényeit újra vendégül látja az egyre több érdeklődőt vonzó vár s az itt kialakított civilizált, szép környezet. Nemzetközileg is elismert fotósaink rég kiérdemelték, hogy újra itt legyen a székhelyük, s európai igényű legyen az a hely, ahol kiállítanak. A mostani kiállítás és szimpózium ugyanakkor ismételten eszünkbe juttatja, hogy Marosvásárhely annyi fotós értékkel rendelkezik, hogy igazán ideje lenne létrehozni egy fotómúzeumot is. Jó lenne, ha ez az elvárás tudatosulna mindazokban, akik az ügyben érdemlegesen tehetnek is valamit.
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

Negyven év az örökkévalóságból…
Halála és búcsúztatása kerek évfordulójáig napok vannak még hátra. De mert elkezdődik a Csíkszereda iránti tisztelgő eseménysorozat, úgy vélem, városunk egyik legkiválóbb személyisége, néhai Nagy Imre festőművész halálévfordulójának megemlékezését ennek műsorrendjébe kell illeszteni. Szabó András írása.
1976. augusztus 25-én mindkét – magyar és román nyelven –, Csíkszeredában megjelenő napilapot ugyanaz a két közlemény uralta:
1. – Hargita megye Szocialista Nevelési és Művelődési Bizottságának nekrológszerű gyászjelentése: „… augusztus 22-én reggel 8 órakor, hosszas és nehéz szenvedés után elhunyt NAGY IMRE festőművész, a Művészetek Érdemes Mestere.” A gyászjelentés, amely Nagy Imre művészi életútját meghatározó minden köztudomásra érdemes fontos évszámot és eseményt felsorakoztatott, az alábbi végkövetkeztetéssel zárult: „Nagy Imre halála pótolhatatlan vesztesége a hazai képzőművészeti életnek.”
2. – A temetést szervező bizottság közleménye:
„Nagy halottunktól utolsó búcsút veszünk 1976. augusztus 25-én, 13 órakor, a zsögödi emlékháznál.
A ravatal melletti végső tisztesség augusztus 25-én, 9 és 12 óra között róható le.”
Mindkét megyei napilap másnapi száma szóra-egyező, szerző nélküli cikkekben számolt be a búcsúztatásról, amelyet teljes egészében idézek:
„Zsögöd, Csíkszereda, Hargita megye lakosai 1976. augusztus 25-én örök búcsút vettek Nagy Imre festőművésztől, a Művészet Érdemes Mesterétől.
A csíkzsögödi »Nagy Imre Galériában« elhelyezett ravatalnál nagyszámú lakos, közéleti személyiség rótta le utolsó kegyeletét. Virágkoszorúkat helyeztek el Hargita megye néptanácsa, a Központi Szocialista Nevelési és Művelődési Tanács, a Csíkszereda városi néptanács, a Hargita Megyei Szocialista Nevelési és Művelődési Bizottság, a Hargita és Informaţia Harghitei című napilapok, a Székelyudvarhelyi, Csíkszeredai, gyergyószentmiklósi, toplicai és székelykeresztúri municípiumi, illetve városi szocialista nevelési és művelődési bizottságok, a Csíkszeredai múzeum, a Csíkszeredai 1. számú és a művészeti iskola, valamint más művelődési intézmények, közéleti személyek részéről, akik a gyászoló családnak részvétüket nyilvánították.
A 13 órakor kezdődött gyászszertartáson részt vettek Hargita megye néptanácsának, a Szocialista Nevelési és Művelődési Tanácsnak, egyes Hargita megyei, valamint Kolozs, Maros és Kovászna megyei művelődési és művészeti intézményeknek a képviselői, Csíkszeredai dolgozók. A gyászgyűlésen Pataki Imre, a megyei néptanács Végrehajtó Bizottságának első alelnöke, Mircea Popescu, Románia Szocialista Köztársaság Szocialista Nevelési és Művelődési Tanácsának vezérigazgatója, Ana Lupaş, a Képzőművészek Országos Szövetsége Kolozsvár-Napoca-i Fiókjának elnöke, Gaál András, a Képzőművészek Országos Szövetsége Csíkszeredai Fiókjának elnöke, Kovács Zoltán, a Képzőművészek Országos Szövetsége vezetőtanácsának tagja búcsúztatták az elhunytat. Búcsúztató beszédeikben méltatták Nagy Imre egyéniségét és munkásságát, emberi és művészi példáját, akinek halálával pótolhatatlan veszteség érte a hazai képzőművészeti életet.
A gyászszertartás után az örök emlékű festőművész holttestét – végakarata szerint – Bukarestbe szállították elhamvasztás végett.”
Mindkét, illetőleg mindegyik, más-más lapban megjelent közleményből, cikkből kimAradt, hogy Csíkszereda nagy halottját nemcsak politikai, hanem a család – kifejezetten a néhai Zsuzsika – Nagy Imre neveltlánya (1930-ban gyámságba fogadott unokahúga) –, követelésére egyházi szertartás keretében is elbúcsúztatják, elbúcsúztatták. Önéletírásában Zsuzsika erről így emlékezett vissza: „A város saját halottjának tekintette, de az akkori politikai helyzetnek megfelelve, egyházi szertartás nélkül akartak búcsút venni Imre bácsitól. Mikor ez tudomásomra jutott, nagy felháborodással jelentettem ki, hogy az ősök tisztelete nem engedi, hogy Imre bácsi pap nélkül legyen eltemetve, akkor inkább én, az unokahúga vállalom a temetést. Végül olyan egyezségre jutottunk, hogy először a Csíkszeredai elöljáróság részéről történik a búcsúztatás, ezt követi az egyházi szertartás. Így is lett.” (Kuruczné György Zsuzsanna: Amikor Csíkba’ megszülettem. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2007, p. 69–70.)
2006-ban, A bőfény forrása – Zsögödi Nagy Imre monográfiám bemutatója alkalmával Kányádi Sándor költő nagyon plasztikusan előadva – ha hallanák! – a következőképpen mesélte az eseményt: „Amikor már mindenki elmondta a magáét, egyszer csak valahonnan hátulról felhangzott: »Az Atyának és Fiúnak és a Szentlélek nevében…« – és mindenki megkönnyebbült.”
A gyászszertartást Márton Áron püspök képviseletében dr. Erőss Lajos Gyulafehérvári kanonok koncelebránsa, Fr. Écsi János csíksomlyói ferences rendházfőnök tartotta.
„Fájó szívvel vesszük körül a mi Imre bácsink koporsóját. Szeretettel és mélységes tisztelettel búcsúzunk a nagy művésztől, akit szívébe zárt szülőföldje és az egész ország művészgárdája, ismerősei, jó barátai. A zsögödi otthon, ahol magába szívta az alkotóerő energiáit még átkarolja nagy fiának porhüvelyét, hogy aztán művei hirdessék szellemének nagyságát az utókor számára.
A történelem legnagyobb tanítómestere Jézus Krisztus, mielőtt megváltó áldozatával lezárta volna rövid földi életét, főpapi imájában így fordult mennyei Atyjához: »A művet, melynek elvégzését rám bíztad, véghezvittem. Én megdicsőítettelek Téged a földön, most Te dicsőíts meg engem Atyám…« Kedves Imre bácsi, mielőtt a halál megtörte csodálatos színeket és formákat látó érzékelő szemed fényét, megkötötte nyelvedet és megbénította az utolsó időkig a festői ecsetet szorgalmasan kezelő, dolgos kezedet, Te is mint Isten gyermeke, aki a keresztség szentségében beleoldódtál a nagy Istengyermekbe, Jézus Krisztusba, nyugodt és bízó lélekkel elmondhattad: »Atyám, a feladatot, amelynek elvégzését mint hivatást reám bíztad, befejeztem.« Imre bácsi, a tehetséget, Istentől kapott talentumaidat nem rejtetted véka alá, nem ástad el, hanem erős akarattal, szüleidtől örökölt munkabírással, sok belső vajúdással és feszültséggel, színekben és formákban sokszorosan kamatoztattad. Lelked mélyéből a szépségnek olyan kincseit hoztad napvilágra, a zsögödi tájak és a benne nyüzsgő-mozgó élettől kezdve az egyetemes emberi érzések kifejezéséig, amelyek nemzedékeket ragadtak szemlélődésre és visznek közelebb a teremtetlen örök Szépséghez, Jósághoz és Igazsághoz. Mert minden művésznek, írónak, költőnek, festőnek, szobrásznak, a hangok mesterének fáklyát adott a kezébe az Úr. Fényhordozóknak teremtette őket az Isten, akiknek hivatása apostoli, prófétai: megismerni emberfeletti küzdelemben és szenvedésben az igazságot és a szépséget és azt a kifejezőerő gazdagságában továbbadni, másokkal is megismertetni, hogy általuk szebb legyen a föld, nemesebb az ember.
Nagy Imre mester, egyéni életében és művészetében sajátos utat járt: tele erővel, a munka hősies szeretetével, kötelességtudattal, amelyből nem hiányzott a misztikum, a hit, a természetfeletti világ létének tudata és annak elismerése. Gondoljunk csak egyik munkájára; a kereszten függő Krisztus lábánál leboruló koldusra, amelyben a művész érzékeltetni akarja a megváltás valóságát és azt, hogy mennyire rászorul a koldus, a művész és minden ember az Isten-ember keresztáldozatából fakadó életre. Vagy gondolok arra a kedves vászonra, amelyet a nagyközönség nem ismer – a nagy halott, Márton Áron püspök úrnak ajándékozta. Ebben a képben a művész csodálatos színekben fejezi ki a zsögödi temető halottak esti világítását: a sírokon meggyújtott gyertyák fénye tűzpirosra vonja a látóhatárt, a felhőket, és a gyertyák pislákoló lángján a holtak birodalmából hittel nézünk át a halhatatlan lelkek országába, az örökkévalóságba. Amit Nagy Imre megfestett, az lélekből pattant ki, hitének, meggyőződésének őszinte kifejezője.
Kedves Imre bácsi, amikor búcsút veszünk Tőled, ezt azzal a tudattal, hittel tesszük, amelyet a kinyilatkoztatás hirdet számunkra: a lélek nem hal meg, a lélek él és találkozik. Szíved megszűnt dobogni, nem nézed többé tágra nyílt szemekkel a zsögödi tájat, nem hallgatod a Hargita rohanó patakjainak csobogását, nem gyönyörködsz a cikázó pisztrángokban, nem térsz vissza minden tavasszal a szülői otthonba, ahonnan művészi pályádra indultál, de hittel hirdetjük Juhász Gyula versével:
»Valahol lenni kell egy lakomának, hová hivatalos, / kit idelenn halálba űzött éhség, reménytelen szerelem. / Valahol lenni kell egy palotának, hová bejáratos, / kit idelenn minden örömből és fényből kizártak és elhullt a rögös útfélen. / Valahol lenni kell egy orgonának, amelyen majd egykor / befejezhetem a dallamot, mely halálba bágyadt s mely az élet nekem.«
Imre bácsi, mi hiszünk ebben az orgonában, mi hisszük, hogy a színekben tomboló dallamos életet, a nagy művet befejezted, amit az Úr reád bízott, s mint Istenhez hanyatló árnyék, lelked megtért az örök partokra, minden színek és formák végtelen skálájához, aki jóságosan, irgalommal tekint le a kereszt tövében térdeplő művész-szolgájára, aki Michelangelóval zengi:
»Nyugtot nem ad már se ecset, se véső. / A szív csak égi szerelemre vár, / mely a kereszten int, kitárja karját.«
Irgalmas Jézus, Nagy Imre művészgyermeked a rábízott művét befejezte, adj neki nyugodalmat a béke és szeretet honában.
Imre bácsi, Isten veled, a viszontlátásra!”
Nagy Imre haláláról többen is megemlékeztek, majdnem mindegyik lapban megjelent búcsúhangulatú vagy búcsúztató, jelenleg fel nem sorolható írás. Közülük a Kolozsvári humorista, Bajor Andor érzékeny hangvételű búcsúszavait választottam közlésre. A szerző szomszédja volt a mesternek, ismeretségük alapos, lelki-baráti volt.
„Nagy Imre boldog órája
A világon a legjobban Édes anyját szerette, a róla készített egyik rajza mindig ott függött az ágya fölött. Ennek a rajznak nem volt címe, csak igéje: »Eljött a boldog órája«.
És a lapon ott volt az Asszony, aki hajdan világra hozta; öregen, zihálva emelkedett ki a párnák közül, arcát betöltő vékony orral.
Nekem látnom kellett a festőt, amikor fölvette a legjobban szeretettnek a végső ábrázatát, darabos székely katona arca megsárgult és a koponya alakjához igazodott; orra természetellenesen megnőtt, szemében szunnyadni készült a mindig eleven fény.
A betegség már megtámadta az idegeket – mondta még mindig panasztalan, tárgyilagos hangon. Ami azt jelentette, hogy körülvették a halál borzalmai és az elmúlással néz esendően szembe.
Eltitkolt riadalommal magyaráztam neki lényegtelenségekről, és ő ötperces látogatásom alatt kétszer is elaludt, egy ízben válasz közben.
Ki kell menni a Hargitára, ott most bújnak elő a gombák, az ösvényekről a víz hamar leszalad…
Ezt mondta, nem búcsú, hanem a világ örök újulására való utalásképpen. Szelíd parolája után ellopakodtam, mint aki bűnt követett el.
Tudta, hogy többé nem látom; még mindég gazdag tervei nem tartoznak a történelem tervei közé.
Régi és nehezen fölfogható szavait idéztem: »A halálon is túl kell lennünk, mint a születésen.«
Sajnáltam magamat és mindazokat, akiket itthagy. Ezentúl nem húzza el a függönyt az ablakáról, mint eddig minden délelőtt, jelezve, hogy fény van és képet sző a sugarakból. Munkájának rabszolgája volt, mint Tyro1, akit ura a gyorsírásért tartott. Fáradhatatlanul, az elhivatottak szenvedélyes szakszerűségével és újító kedvvel művelt mindent, amit elkezdett: földet, állattenyésztést, méhészetet; büszke volt rá, hogy az Olton ő halászott először villantóval. Sürgette a hóesésben el-elakadozó gépkocsivezetőt: »Még fényben érjünk haza, mert most látható az a fehér, ami nekem kell.«
Szánkázó gyerekeket ábrázoló képhez kellett a hó friss árnyalata, és ez a tiszta szín az utcán csak órákig él. A múlásból kimentett színein mi is szánkózó gyermekként ujjonghattunk alá, vagy lábalhattunk fölfelé. A lét évszakainak örömét kínálja nekünk és utódainknak.
Látásával mindent megőrzött, amit néznie volt érdemes, az ember gazdagságát, a természet bőkezűségét, régi és átalakuló tájakat, az élet harsány dáridóját. Szülőföldjének, Csíknak életét és új balladáját gyűjtötte be, mint gazda a termést, vagy mint egy új Noé, aki az életet maga-készítette bárkáján az Ararát csúcsára viszi. Szeretett földjét látta az egyetemességben, helyünket a világban. A legnagyobbakhoz méltó egészet alkotott, mert mindent elmondott a látott világról és megélt életformákról. Színek és alakzatok enciklopédistája volt Ő.
Festette a falut, a hegyet, a krumpliszedőket, az erdőt, az ölyv fenyegető körözését, a nagyidő haragját, tenyésző gombákat, gyümölcsök szüretelőit, a test szépségét, széttöréstől formált fákat, építőket, leomlott várakat, az álom édességébe feledkezett lányokat, padon reggeliző öregasszonyt, kiállítási pavilont, fűszálat, Don Quijotét, látványt és látomást; a világot.
Úgy gondolom, a legszívesebben a kezet rajzolta és festette, építő lényegünk kifejezőjét; hogy eljuttassa eljövendő koroknak a történelmet megillető hírt: két világháború alatt – közben és után – nem ördögök és nem istenek serénykedtek a földön, hanem valóságos szép és darabos emberek. Ők élték az élet nagyszerű vagy nehéz pompáját, a mindennapot járták, a tündöklő és fáradalmas tündérkertet, ami örökké friss színekben ragyog. A sok ezer kéz eljövendő korok felé nyúlik, készen a kézfogásra.
Művének birtokában olyan gazdagnak tudhatjuk magunkat, mint egy keleti olaj-sejkség. Nem ok a töprengésre, hogy ebben a gazdagságban határainkon kívül alig kívánnak osztozni. A művész mindig óvakodott a zajos hírnévtől. Nemcsak szemérmességből, hanem a hírnév veszedelme, hamisságra kész alakja, kísértése miatt. Londonból a világhírnév elől menekült haza – nem hogy a sikert elutasítsa, de művészi forrásainak megőrzésére. Tartott a dübörgő visszhangtól is, mert ismeretlen sziklafalakat gyanított mögötte, ami kifejezésének értelmét eltorzítja. Nem háborította fel még egy főúrian dilettáns bírálata sem. Sőt, örült, mint a gyermek, aki illetéktelenek elől eredménnyel rejtette el a titkot.
Most a halál – Illyés Gyula drámájából vett szóval – meghúzta a vonalat a számoszlopok alatt. Sokan fognak kísérletezni a számok összeadásával, és mindég növekedni fog a végösszeg. Jelezvén, hogy az előző próbálkozó a számoszlopból kihagyott valamit.
Vagy a sors most találta a munkát befejezettnek. Eltávolította a tornyok és falak közeléből az építőt és gondos állványait.
A mű szempontjából nem történt semmi: nincs vég, változás. Velünk esett meg a szörnyűség: elveszítettük Őt, idegen maszkba rejtőzött előlünk és annyiféle arca közül – számunkra indokolatlanul és menthetetlenül – fölvette a személyétől elutasítót s műre utalót, a véglegest. Holott akik ismerték, azokat eddig a mű vezette Feléje, személyét kerestük az ecsetvonások között.
Most minden átfordul bennünk és körünkben. Köznapi arca: emlék; gondjainak emléke egyre távolodik; élete halállá, halála halhatatlansággá lesz. A mi szomorú óráink az Ő boldog órája.” (Bajor Andor: Nagy Imre boldog órája. Utunk, 1976. augusztus 27.)
Emléke legyen áldott, mert ő hozta haza és honosította meg itthon a tanult képzőművészetet, nélküle nem lenne csíki, Csíkszeredai képzőművészet; tiszteletének mindenkorinak kell lennie! Művészutódai megsokasodtak, számosságuk és előtérben valóságuk enyhe homályt is vet néhai nagy mesterünk emlékére – egyúttal élteti is azt.
Tiszteletünk jeléül tehát, a szombat este fél kilenckor kezdődő képtárbeli emlékestet követően helyezzük el koszorúinkat az emlékház műteremtraktusának fala melletti síremléknél, mert Nagy Imre mester 40 esztendőt letudott ugyan az örökkévalóságból, mégis a teljes örökkévalósággal kell továbbküzdenie!
Hogyan készült Nagy Imre halotti maszkja?
Kolozsvári Puskás Sándor azon kevesek közé tartozott, akit Nagy Imre barátjául fogadott. Az idős mester őt kérte fel, hogy készítse majd el halotti maszkját. Erről az eseményről számol be Kolozsvári Puskás Sándor a Kapcsolatom Nagy Imrével, a zsögödi festővel című írásában, amelyet Nagy Miklós Kund tett közzé a Kolozsvári Puskás Sándor című monográfiájában.
"A hetvenes évek elején történt. Egy igen sikeres nap után bandukoltunk hazafelé. Halat is szépen fogtunk, a festés is jól ment. Egy-két képet cipeltünk. Mikor az Olt hídját elhagytuk, Imre bácsi megszólalt: – Te, Sanyi, aztán ha meghalok, a halotti maszkomat megöntöd-e? – Te jó isten, Imre bácsi, hogy is jut eszébe ebben a szép estében a halotti maszkja?! – szörnyülködtem. – Ne mind beszélj annyit! Megöntöd vagy nem? – Természetesen megöntöm. Bár ilyesmit még sohasem csináltam, de elméletben ismerem az eljárást. – Akkor megegyeztünk – fejezte be a témát. Erről többet szó nem esett… Közben Zsögödfürdőn én is építettem egy műtermes házat. Gyönyörű onnan a kilátás. Az volt a szokásom, hogy ha Kolozsvárra, majd később Marosvásárhelyre indultam haza, Imre bácsihoz bementem elköszönni. Így történt 1976-ban is, nyár elején. Imre bácsi a szobája ajtajában fogadott: Ide figyelj – mondta –, itt van ez a mérleg. Minden reggel ráállok, és látom, hogy mindennap fél kilóval kevesebbet mutat. Az orvosok mondhatnak nekem, amit akarnak. Még lett volna egy pár dolog elintéznivalóm, de úgy látszik, erre már nem jut idő. Úgyhogy amint megegyeztünk, a maszkot megöntöd… Én nyeltem egy nagyot, és csak annyit mondtam, igen. Elköszöntem, és többé már nem láttam Imre bácsit élve… Azon a nyáron hosszabb ideig nem mentem Zsögödre. Marosvásárhelyre áttelepedve sok volt a tennivalóm. Egy albérleti szobát béreltem, és ha nem esett az eső, az udvaron mintáztam a szobraimat. Végre sikerült egy víz áztatta, romos épületet kapnom. A hetvenes árvíz óta nem lakott benne senki. Megígérték, hogy ha saját költségemen felújítom, kiutalják nekem. A Képzőművészeti Alaptól felvettem egy nagyobb összeget, beindult a teljes átalakítás, hogy műterem és lakás is legyen belőle, ez foglalta le minden időmet. 1976. augusztus 22-én reggel 10 órakor kerestek a Csíkszeredai kórházból, hogy Imre bácsi 8 órakor meghalt. A gépkocsik, amiket a barátok korábban ígértek, nem voltak elérhetők. Késlekedni nem lehetett, a halotti maszk készítése időhöz kötött. A feleségemmel felültünk hát a kicsi motorbiciklinkre és elindultunk. A korondi tetőn elkapott egy máriás eső, bőrig ázva, átfázva délután 5 órára értünk a kórházba. Dr. Jeszenszky Ferenc főorvos azonnal felvitt a második emeleti különszobába. Imre bácsi ott feküdt citromsárgán. Önkéntelenül az ablakhoz léptem, hogy becsukjam, akkor eszméltem rá, hogy ő már nem fázhat meg. Egy darabig csak álltunk némán, aztán lementünk az irodába. A doktor úr megkérdezte, mivel segíthet. Azt feleltem, hogy pálinkával. Vasárnap délután ilyen kérés egy kórházban?! A nővérek mégis szereztek valahonnan szilvapálinkát. Kitöltöttem egy vizespohárnyit, és megittam, mint a borvizet. Aztán elmondtam, mire van szükségem. Szerencsére minden került. Mehettünk. Szomorú ígéretemnek eleget tettem, a két kezét is leformáztam… Aztán hazamentünk a zsögödi házunkba. Másnap megöntöttem a pozitíveket.”
Hargita Népe (Csíkszereda)

Szászrégeni Magyar Napok
Az RMDSZ szászrégeni szervezete, a Kemény János Művelődési Társaság, a Humana Regun Egyesület, a Szászrégeni Ifjúsági Szervezet, a Rákóczi Szövetség szászrégeni szervezete, az RMDSZ szászrégeni nőszervezete és a Csillag Egyesület szervezésében augusztus 18-án, csütörtökön kezdődik a IV. Szászrégeni Magyar Napok rendezvénysorozata. Csütörtök délután 6 órakor a radnótfájai református kistemplomban bemutatják a Bernády, a városépítő című könyvet. Meghívottak: Borbély László, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumi elnöke, Nagy Miklós Kund, Pál-Antal Sándor, Fodor János szerkesztők. Ugyanitt péntek délelőtt 11 órakor kezdődik a középiskolás diákok Réges- Régen című történelmi vetélkedője. Délután 3 órakor Nagy Attila tanár történelmi sétára hívja az érdeklődőket, gyülekező az evangélikus templom előtt. Délután 6 órakor Magyarságunk régen és ma címmel gálaműsor kezdődik az Eugen Nicoara művelődési ház nagytermében. Ekkor díjazzák a vetélkedő nyerteseit, és kiosztják az idei életműdíjakat, majd a történelmi egyházak képviselőinek jelenlétében kenyéráldásra kerül sor, végül a nagykőrösi Kőris kamarakórus mutatja be díszelőadását. Szombaton reggel a Lendület sportpályán kispályás labdarúgó-bajnokság kezdődik.10 órakor a művelődési ház nagytermében a Kicsi vagyok én, majd megnövök én... című előadásra kerül sor, a magyarrégeni 37-es számú Koós Ferenc cserkészcsapat szervezésében pedig cserkésznap kezdődik. Délután 5 órakor a DIO Ház tárlatnyitónak és zongorakoncertnek ad otthont. Az érdeklődők Kalabér Tímea másodéves egyetemista festészeti kiállítását tekinthetik meg, zongorázik Osváth Hunor, a Kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia negyedéves hallgatója. Este 7 órától a szervezők klubestre hívják a szászrégenieket a radnótfáji volt kultúrotthonba (Crizantema étterem). Vasárnap reggel 9 órakor gulyásfőzés, 10 órakor sportversenyek kezdődnek a sportpályán. Délelőtt 10 órakor tartják a radnótfáji nagytemplomban az elszármazottak találkozóját. Délután 1 órakor a sportpályán szászrégeni néptánccsoportok lépnek színpadra. Este 7 órakor a Republic koncertezik, majd lampioneregetéssel zárul a program.
Népújság (Marosvásárhely)

Hitből és szeretetből fakadt képek Márton Áronról
Emberkatedrális címmel nyitottak kiállítást, illetve bemutatták az ennek anyagát tartalmazó albumot szerdán délután Kolozsváron Márton Áron volt erdélyi római katolikus püspök születésének 120. évfordulója alkalmából.
A 7. Kolozsvári Magyar Napok keretében a római katolikus nőszövetség dísztermében kifüggesztett műalkotásokat Nagy Miklós Kund művészeti író ismertette. Elmondta, az album összesen 47 alkotást, 25 művész munkáját tartalmazza. „A festmények stílusa, műfaja változatos, viszont mindegyik kép hitből és szeretetből fakadt, Márton Áron emlékére" – mondta a művészeti író.
A művek a gyergyóalfalvi Vadárvácska Nemzetközi Alkotótáborban készültek, ahol főként magyar művészek vettek részt, de egy Marosvásárhelyi román festő munkái is megtalálhatóak az albumban. Gál Mihály, a Vadárvácska művésztelep házigazdája verssel emlékezett a püspökre, és a marosszentgyörgyi Szent Cecília együttes is fellépett. A Kolozsváron kiállított festmények alkotói: Balázs József, Bandi Kati, Barabás Éva, Csuti Levente, Datu Victor, Ferenc Erzsébet, Jakabos Olsefszky I., Major Gizella, Orbán Endre, Sajgó Ilona, Szakács Eszter, Vargyas Ildikó.
A Márton Áron-emlékév keretében Kolozsvárra érkezett az Erdély püspökének életét bemutató vándortárlat is, melyet szabadtéren, a Szent Mihály-templom bejáratánál tekinthetnek meg az érdeklődők. A magyar és román nyelvű pannók részletesen ismertetik a kommunista rezsim által üldözött magyar püspök életútját, kitérve Márton Áron egyházi hitvallására, a fiatalok körében betöltött lelki vezetői szerepére, a kisebbségi léthez való hozzáállására, az üldözöttek melletti kiállására, illetve a Szekuritátéval való viszonyára. A kiállítás anyagát a Csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum és a magyar kormány Nemzetpolitikai Államtitkársága állította össze.
A magyar napok kertében előadást is tartottak Erdély püspökéről, életútját és munkásságát Marton József egyháztörténész ismertette, és Maksay Ágnes háromrészes dokumentumfilmjét is levetítették Márton Áron boldoggá avatási peréről.
Bede Laura, Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

III. Kastélypark Művésztelep Gernyeszegen
Főszerepben a reflexió
Kéken tükröződik az ég a zöld gyepen. Nincs látogató, akit a gernyeszegi Teleki-kastély hátsó traktusai közül letekintve ne hökkentene meg a különös látvány a hatalmas fák uralta tágas angolkertben. Persze azokat, akik az előző két évben nyomon követték a Kastélypark Művésztelep eseményeit, nem éri felkészületlenül e szokatlan festői beavatkozás, amely rendhagyó képzettársításokra készteti a nézőt. Tavaly is érvényt szerzett itt magának a természetművészet. Akkor a víz volt az alkotó táborozás ajánlott témája, és olyan figyelemre méltó land art műveket, installációkat produkált, hogy több közülük fő helyre került a Budapesti Műcsarnokban október közepéig látható nagy nemzetközi természetművészeti kiállításon. Mindenekelőtt a Gernyeszegen ihlető otthonra talált művésztelep kezdeményezője és kurátora, Pokorny Attila munkáira gondolhatunk, vagy az osztrák Alois Lindenbauer kivirágoztatott bot installációjára, amelynek egy része ma is helyén van a parkban, de nyilván Szabó Zoltán Judóka performance-át se feledhetjük, ő azóta személyesen sajnos már nem lehet közöttünk. Az idei összejövetelre kiválasztott központi gondolat, a reflexió akárha folytatná a tavalyit, hiszen a visszatükrözés a víz egyik sajátja. De sokkal gazdagabban, áttételesebben is értelmezhető annál. Ahogy Pokorny Attila többször is hangsúlyozta beszélgetéseinkben, a reflexió, a különböző szintű és szempontú tükröződés a művészet minden megnyilatkozásában nyomon követhető, művészeti irányzatoktól függetlenül érvényesül, a kortárs művész és kora összetett viszonylatában fontos szerepet játszik, így hát akár értelmi, akár érzelmi töltetű egy mű, valamiféle reflexió eredménye. Ezzel is magyarázható, hogy nem csak a címükben, jellegükben e témára közvetlenül is utaló művésztelepi alkotások sorolhatók a tükrözés körébe, a többi is e kérdéskör bűvkörében született reflexív, öntörvényű munka. Ez azt is magyarázhatja, miért gazdagabb a 3. művésztelepi együttlét termése, mint a korábbiaké. És miért érezhetjük egységesebbnek, noha egyben változatosabb is a bemutatott anyag, mint az előbbieké. Bizonyára azért, mert ahogy az augusztus 19-i zárókiállításon a művészeket és műveiket méltató Budapesti, szentendrei művészettörténész, Muladi Brigitta fogalmazott, jól érzékelhető "a művészet sokféle igazsága".
Jó a csapat – hallhattuk Pokorny Attilától. A kastély gazdája, a készséges házigazda, gróf Teleki Kálmán ugyanilyen lakonikusan közölte: – Úgy dolgoztak, mint a megszállottak. És nagyszerű munkákat alkottak. Érdemes volt megnyitni előttük a kastély kapuit. Az alakuló műgyűjtemény is újabb látogatókat vonzhat, megérdemli, hogy folytassák, amit 2014-ben elkezdtek. Tegyük hozzá, hogy a rendhagyó környezet is megtette a magáét, a patinás műemlék épület és a képzeletpezsdítő park is ösztönző erejű, növeli az alkotókedvet. Ennek is köszönhető, hogy nő a Kastélypark Művésztelep híre, egyre szívesebben jönnek ide a művészek. Rangos, neves alkotók és a pályán rövidebb ideje bizonyító, tehetséges fiatalok. És a gernyeszegi napok idején (Muladi Brigittát parafrazálva) mindenki annyi teret szakít ki itt magának, amennyit akar. A Maros-part is megszólítja a művészeket, s ahogy Herczeg László mondta egy rádióinterjúban, azért is jól lehet alkotni Gernyeszegen, mert tetszetős a falu, igényes emberek lakják, kellemes, jól karbantartott a környezet.
Tizenegyen dolgoztak most a művésztelepen. Pinczehelyi Sándor, Munkácsy-díjas kiváló és érdemes művész, akinek a Példa 4 négyzetméter fű termesztésére című festett fű installációjára az elején hivatkoztunk, a záróünnepségen már nem lehetett jelen, újabb kitüntetést kellett átvennie Budapesten, a kastélytárlaton azonban több munkával mutatta föl rendkívüli termékenységét. A park ihlette más szellemes, ötletes installációi és egy kályhacsempéket megörökítő grafikai sorozat egy egész termet megtöltött.
Installációval hívta fel magára a figyelmet az osztrák Josef Wurm grazi képzőművész is. A kastélyparkban földből és kőből építette ki az 50% vakondmunka, és vízparton szénből, kőből hozta létre az 50% tűztermés című jelképes művet. Eredeti, gondolatébresztő grafikája is több érdeklődő figyelmét felkeltette a kiállítóteremben.
Pokorny Attila régóta elmélyülten foglalkozik tájművészettel. Kurátori foglalatosságai miatt ezúttal csak egy művet állított ki, a Föld- árnyék a kastélyban látható. A méretes faág és az árnyékát kirajzoló földsáv, illetve az ablakon bevetülő változó fények játéka több irányba indíthatja el a szemlélők fantáziáját.
Knyihár Amarilla harmadszorra is elképeszti a látogatókat kimeríthetetlen alkotókészségével, kiapadhatatlan energiáival. Négy kiállított olajfestménye a tavalyi tótükröződéses témáját folytatva lenyűgöző színgazdagságban vetíti elénk a fák, az ég, a növények vízfelületen visszatükröződő, el-eltorzuló képét, amely a nézők saját tapasztalataival, benyomásaival feldúsulva nyeri el a kiteljesedést.
Akárcsak Pinczehelyi, Herczeg László is Pécs magas szintű képzőművészetét képviseli. Kartonra álmodott Reflexkioltás sorozata egymást már-már kioltó színeket ütköztet, ellenpontoz feketével, igen hatásosan. Zoltán Béla, aki másfél évtizede a Bukaresti művészeti életben vált egyre elismertebbé, vásznain a Múlt szellemeit, A szobor szellemét kelti életre kellő iróniával és atmoszférateremtő erővel. A Kolozsvári Dabóczi Géza grafikusi érzékenységét, kitűnő rajztudását mutatja fel a Lapis mirabilis című titokzatos grafitmunka. Benkő Lilla az anyaországból érkezett. Festményei, amelyeken realitás és imaginárius egymással összefonódva szervesül álomszerű, sejtelmes világgá, sajátos szenzitív látásmódra, jelrendszerre vallanak. Címük: Kapu és Bál. A Marosvásárhelyi Szabó Anna- Mária Gernyeszegen is tanúsította, hogy sikerrel képes túllépni a pályakezdés nehézségein. Az Átjáró és a Két irány című szürreális látomások egyéni hangon szólítják meg és gondolkodtatják el a közönséget. Horváth M. Zoltán zalaegerszegi. Olajmunkái eredeti módon érzékeltetik, hányféle arca lehet a reflexiónak.
Arcuk, egyéniségük van a fáknak is. Ezt sugallja Őry Annamária Fűzfája és a Part című olajfestménye is. És ellenállhatatlanul vonzza magára a tekintetet különleges erővel, hangulatteremtő kvalitásokkal megfestett Borókafenyője, amely megannyi különös, sejtelmes hangot tud megpendíteni a nézőben. A fenyő- portré több tíz méter távolságból, a faltól falig sorjázó, ajtó nélküli boltozatok egymásutániságából is képes úgy utánad szólni, hogy kénytelen vagy visszatérni hozzá. Sokan örülnének, ha a Teleki-kastély az eddigieknél is gyakrabban lehetne a mostanihoz hasonló mAradandó élmények színhelye.
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

Isteni parázs
Baricz Lajos a derű és a feltétlen tisztesség vallomásos költője, akinek istenhite fő ihletője és költői hitvallása is. Ez a címben felfénylő üzenet hírértéke.
Prózakötete megjelenésekor* azt írta kiadója, hogy a szerző verseivel, elbeszéléseivel, publicisztikai írásaival éppúgy szolgálja az Urat, mint papi hivatásának gyakorlásával: a kettő szerves egységet alkot. Baricz Lajos plébános, egyház- és közösségépítő, lapszerkesztő és művelődésszervező, költő és prózaíró ritka személyiség, ki merném jelenteni, hogy ő az, akinek (az irodalomban legalábbis) nincs "természetes" ellensége. Ma is azt hangsúlyozom, hogy egyéniségéhez, szellemiségéhez egyaránt simogató szeretettel viszonyul nemcsak katolikus híveinek tábora, hanem azok is mind, akik értékelni tudják, hogy a hit és szeretet, az Úr szolgálatát szent hivatástudattal vállaló szigorúság és önszabályozó fegyelem, a tisztesség és a keresztény humánumból fakadó feltétlen elhivatottság, valamint a tehetséggel, az Istentől származó tálentumokkal való okos gazdálkodás mekkora érték, mennyire becsülendő kincs.
Első szonettkötetének méltatójaként Nagy Miklós Kund újdonságként üdvözölte, hogy a tőle megszokott, játékos, könnyed költeményekkel szemben egy szigorú, kötött formájú szonetteket tartalmazó könyvvel jelentkezett**. Verseskönyvei közül ez a legkomolyabb hangvételű, mondja Nagy Miklós Kund, s már abból is érezni a hangváltást, hogy a 101 szonett kérdéseket vet fel, olyanokat, amelyek a költőt foglalkoztatják, s amelyekre alkalmasint ő maga keresi a választ, de olyan is van, hogy a válaszkeresést ráhagyja az olvasóra.
A versek fölvillantják a költő álmait és mindennapjait is, a közössége sorsáért, jövőjéért aggódó ember gyötrődéseit, a népe, nemzete, anyanyelve sorskérdéseit boncolgató, az azokért vívódó ember töprengéseit, amelyekből mindig megtalálja az üdvözítő kiutat, a megoldást, amely egyedüli megnyugtató fogódzójában, az istenhitben gyökerezik.
Ezekhez képest nem is találhatunk változást a frissen megjelent új szonettkötetben***, hiszen a világ gondjai nagyjából ugyanazok mAradtak, az emberek életében sem történt nagy változás. Mindenképp figyelemre méltó a versekből kiteljesedő életkép, a szerző helye közösségében, és ezt a pontosan datált szonettek tematikája is jelzi, hiszen az alkalmi és a hitéleti jellegű versek továbbra is egy nagyon aktív élet képét rajzolják az olvasó elé, ezekkel párhuzamosan pedig folyamatosan születnek a szülőföldet, a szűkebb és tágabb pátriát, egyházi és világi példaképeit idéző költemények, amelyeken átsüt a bizakodó lélek derűje, a hitében megingathatatlan igehirdető személyes példamutatása. Emlékeiben ott parázslik a szülőhely varázsa. "Az egész falu, a Gyergyói-medence, s mivel számomra a világ csak ennyiből állott, az egész világ olyan volt, mint egy hófehér kelengye, amelyből csak a kicsi baba hiányzik" – emlékezik egyik szép prózájában az őszülő halántékú, egykori angyalváró gyermek, akinek ez az üdítően bájos lelkülete máig megmAradt, és az immár lassan deresedő költői világát is belengi.
Jól tudja mindenki: a szonett roppant igényes versforma. Csak az igazán nagyoknak sikerül halhatatlant alkotni ebben a műfajban. Szonett a szonettről című verse szerint "bár sokszor hallottam, a formád ósdi,/ és kimértségeddel a szabadságot / megfékezed és bús béklyóba zárod" – mégis merészen szól: "A gondolat benned szabadon szállhat –/ kétszer négy s kétszer három sor a vázad, / soronként tizenegy szótag van benned// Muzsikál a zene, a rím, a ritmus / és táncra kel benned az életciklus –/ kész a szonett: mesterművé kell lenned" –, azt azért maga is tudja, s az olvasó is hamar rájön: mégsem élet- halál kérdése itt a forma, hiszen voltaképpen ugyanúgy kezeli ritmusait és szóképvilágát, mintha népdalt mormolna hazulról.
Játszik, kipróbálja hát ezt is.
Az a szép benne, hogy alig érzékelhető, milyen nehéz efféléket komponálni manapság, mikor már a számítógép is "tökéletes" műveket alkot.
Az pedig az olvasó privát boldogsága, ha mindebből semmit sem érez, csak annyit, hogy tetszenek ezek a szövegek, őszinte a költői attitűd, szavahihető és fölöttébb rokonszenves az ember, akinek a tollából származik az ének.
* Különös karácsony, Lazi Könyvkiadó 2015, Szeged. A kötetről: Baricz Lajos karácsonyai, Népújság, 2015. december 18.
** Álom és valóság, 101 szonett, 2015
*** Isteni parázs, F&F Kiadó, Gyergyószentmiklós, 2016. Illusztrációk: Albert Katalin
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Történetek, emlékek, sztorik a Simon Endre és Simon Zsolt alkotásain a Bernádyban
Kettős tárlatnyitóval indította a nyári vakáció utáni tevékenységet a Bernády Ház, ahol kedd este Marosvásárhelyi származású, Magyarországon élő apa és fia, Simon Endre és Simon Zsolt képzőművészek állították ki legújabb alkotásaikat.
A Bernády Ház alsó termeiben látható festményekről Nagy Miklós Kund művészeti író, mint házigazda beszélt. Arra hívta fel a közönség figyelmét, hogy Simon Endre számára meghatározó volt a székesi gyermekkor, a képeiből kicsengenek a nagyamama titokzatos meséi, a szülőföld vonzása, az élet szeretete. Az egyik teremben a realisztikus alkotások kaptak helyet, tájképek, egy nagyméretű egész alakos portré, csendéletek, míg a másik két belső teremben az absztrakt alkotások.
Valamennyit a megújulás, a fiatalosság jellemzi, tobzódnak a színekben, játszanak a fénnyel, gyönyörködtetnek, megmozgatják a néző fantáziáját – mondta a méltató. Arról is beszélt Nagy Miklós Kund, hogy itthon tartózkodása napjaiban portréfilm készült Simon Endréről, akivel bejárták gyerekkora helyszínei mellett azokat a helyeket is, amelyek fontosak voltak számára a 2002-es Magyarországra való áttelepedéséig. Az egykori házába is elmentek, ahol most a G. kávézó működik. Bejáratánál még ott az a szőlő, amit az egykori tulajdonos ültetett. Erről azt mondta a festő: örvend, hogy a fiatalok találkozóhelye, kulturális események befogadója, hangulatos, színes kultúrkocsma.
A tetőtéri kiállítóhelyiségben láthatók Simon Zsolt grafikái, amelyeket két vonulat szerint különböztetett meg Nagy Miklós Kund: nagyméretű lenyomatok, komputer és fotógrafika. Ezek üzeneteket hordoznak, ha közel hajolunk és jól megfigyeljük egy-egy levéltöredéket, fényképdarabkát látunk. A másik vonulatra a tobzódás jellemző, a grafika adta lehetőséget kihasználva történeteket mesél el, a saját gondolatait is megosztja az alkotó, minden rajz előhív egy emléket, az egy másikat, elindít bennünk egy sztorit, amit filmen láttunk, vagy olvastunk, vagy éppenséggel velünk esett meg.
Simon Endre a Marosvásárhelyhez közeli Székesen született 1936-ban, Marosvásárhelyen Bordi András, Incze István, Piskolti Gábor, Izsák Márton voltak a mesterei. Kolozsváron 1960-ban végezte a képzőművészeti főiskola fesztészeti szakát, első egyéni kiállítása 1964-ben volt Csíkszeredában Nagy Imre kezdeményezésére. Fiának, Simon Zsoltnak ugyanott volt az első kiállítása 20 évvel később.
Antal Erika
maszol.ro

A 2016-2017-es színházi évad küszöbén
Beszélgetés Keresztes Attila rendezővel, a Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatójával
– A múlt idénynek van-e olyan tanulsága, tapasztalata, amit fel lehetett használni, be lehetett építeni a most kezdődő évadba?
– Igen. Személyes tapasztalatom a lehetőség és ennek a felelőssége. Tizenöt éve vagyok művészeti igazgató, Kolozsváron, Szatmáron dolgoztam, az eltelt négy évben pedig Vásárhelyen, s művészeti vezetőként azt éltem itt meg, pontosabban az volt rám nagy hatással, hogy micsoda lehetőség rejlik ebben a társulatban, illetve ebben a városban.
– Milyen szempontból?
– A nyitás szempontjából. Minden hely más és más, de itt valóban azt tapasztaltam, hogy hihetetlen nyitottság van a városban. És ezt, meglátásom szerint, tovább lehet bővíteni, feszegetni jó értelemben vett provokációkkal, ami a színházművészetet illeti, mert van rá vevő, érzékeny közeg.
– Vagyis ez az évad is a nyitottság jegyében zajlik?
– Egyértelmű. Harag György mondta annak idején, hogy a színház legfontosabb feladata a folyamatos megújulás. Ebbe természetesen beletartozik az a művészi elv, az az irány is, amit a színház tűz maga elé, de a szüntelen megújulás olyan elvárás, amely minden egyes alkotóra külön is vonatkozik. Ez a négyéves mandátum, amit mi augusztus 5-én zártunk, jól sikerült. Szépek az eredményeink saját közegünkben, a városban is. Elég, ha most csak annyit említek, hogy emelkednek a nézőszámok, élővé sikerült tenni a színházat. De szakmai szempontból is sikerekről beszélhetünk. Figyelnek ránk, fesztiválokon díjaznak, érezzük, hogy értékel minket a színházi szakma.
– A teljes társulat fogékony a megújulásra?
– Igen. Ez részben annak is tulajdonítható, hogy az utóbbi öt, tíz évben kicserélődött a társulat. Generációváltás történt. Fiatal embereket pedig könnyebb berángatni egy újszerű folyamatba. Változott a felkészültségük. Nagyon erős, jó a csapatunk. Mindannyian figyelnek egymásra.
– Azért olyan hangokat is hallani a városban, hogy olykor hiányoznak a nagy tapasztalatú, idősebb színészek, bizonyos szerepeket ők természetesebb módon tudnának megoldani. Az új évad darabjaiban is lesznek olyan színpadi alakok, akiket ők tudnának a leghitelesebben életre kelteni. Hiányukat képes feledtetni a jelenlegi gárda?
– Feltétlenül. Az évadot alapvetően a társulatra építjük a rendezőkkel. Az én színházcsinálási elvem az, hogy rendezőket keresek meg, jól gondolkodó, jó ízlésű alkotókat, és a címeket utána együtt rakjuk össze, egyeztetjük a mi kívánságainkat azzal, amit ők akarnak mondani. Így áll össze az évadterv. Természetes, hogy a rendelkezésünkre álló színészeket is figyelembe veszi.
– Olyan rendezőkre is számítanak, akikkel hosszabb ideje eredményes az együttműködés, új nevekkel is találkozni fogunk.
– Nyilvánvaló, hogy ha egy társulat jól tudott dolgozni egy rendezővel, akkor ezt érdemes folytatni, hiszen egyre jobb munkák kerülnek ki a keze alól. Egymásra hangolódnak, értik egymás gondolkodásmódját. Ezért is alapozunk olyan visszatérőkre, mint Mohácsi János, Radu Afrim vagy Theodor Cristian Popescu. És vannak újak is. Mint minden évben, az idén is készítünk egy nagy zenés produkciót. Musicalt, nagyoperettet, amilyen a My Fair Lady, a Mágnás Miska volt és a még futó Csárdáskirálynő. Ebben az évadban a szilveszteri bemutatónk a Chicago, ami a musicalirodalom egyik gyöngyszeme. Nagy táncos, dzsesszes, szatirikus, ironikus társadalomkritika, beleértve az amerikai média hatalmát is. Ismert darab.
– És nagy kihívás egy drámai színháznak. Sokan látták a filmes változatát, vásárhelyi színpadon is előadták.
– Az nekünk csak jót tesz, hiszen annál többen jönnek el majd megnézni. Különben nagy kihívás volt a My Fair Lady is, nem beszélve a Csárdáskirálynőről, amely majdnem opera. Az igényességre ebben az esetben is nagyon ügyeltem. Komoly alkotókra, kiváló közreműködőkre alapoztunk. A Chicagót Juronics Tamás fogja rendezni és koreografálni. Ő a szegedi kortárs balett vezetője, és tényleg világhírű előadásokat hoznak ott létre. A személye garancia lehet, illetve az a munka is, amit mi itt már elkezdtünk és be fogunk fektetni ebbe az előadásba.
– Egy kicsit előre ugrottunk. Mivel kezdődik az évad?
– Az Olbrin Joachim csodálatos utazásával. Ennek a próbafolyamata már a múlt évadban elkezdődött. Mezei Kinga rendezi. Színész, rendező és író Szabadkáról. Sok előadást úgy rendezett, hogy ő maga írta. Egy Hamvas Béla-meséből íródott a szövegkönyv. Szép, lírai, filozofikus, elgondolkodtató játék. Arról szól, egy mondatban, hogy mit nevezünk életnek. A bemutató szeptember 16-án lesz, Hamvas most először szólal meg a vásárhelyi színpadon. Készülünk egy újabb Radu Afrim-előadással is. Nagyon szépen egymásra találtak a társulattal. Már Az ördög próbája is jó előadás volt, majd A nyugalom az utóbbi tíz év emblematikus előadásává vált.
– Díjözönt hozott.
– És ez még folytatódik. Szeptember 21-én megyünk Budapestre. A Színikritikusok díjára jelölték négy kategóriában a produkciót. Örülnék, ha a jelöléseket díjakra váltanák. Jó pillanatban született, sikeres munka volt. Ezt folytatnánk most. Az ördög próbájánál Radu a társulattal kitalált egy történetet, azt felöltöztették, s abból lett az előadás. Nem volt még munkacíme sem, ezért úgy hirdettük meg, hogy meglepetés- előadás. A tavaly már előre tudtuk, mi lesz, de akkor is úgy hirdettük. Ezért ugyanígy folytatjuk a sorozatot, Meglepetés-előadás 3. címmel készül nagyszínpadra, és ennél is írnak egy darabot a munkafolyamat során. A témája: egy tömbház a 70-es években. Néhányan még emlékszünk, hogy mik történtek akkoriban. Humor és dráma, tragédia egyaránt lesz benne. Izgalmas munka, a színészek is szeretik, mert az improvizációs készségüket is megmozgatja. A maguk kis világát is hozzátehetik, és ezekből mindig szép dolgok születnek.
– Előttünk a műsorterv. Futtában olvasva is sejteti, találkozhatunk még rendhagyó dolgokkal a következő hónapokban. Mi a Stresszfaktor 15?
– Volt már olyan próbálkozásunk az undergroundban, a Twilike, amellyel a fiatalokat igyekeztünk megszólítani. Azokat, akik még az iskolapadokban ülnek, és készülnek erre az életre, amiről aztán nem szűnnek meg beszélni. Ezzel próbálkozunk most is. A színházban vannak tinédzser önkéntesek. Ők összeálltak és létrehoztak egy MANOSZOK nevű csoportot. Minden hétvégén van velük színházi foglalkozás, a színészeink irányításával végeznek drámai gyakorlatokat. És a rendező, Csáki Csilla, aki Németországból jött haza, elhozta a Stresszfaktor 15 című darabot, amely a középiskola utolsó időszakáról, az egyetemre készülés periódusáról szól. A kérdéseket felvető játszó személyek nem színészek, hanem ők maguk, azok az önkéntesek, akik saját korosztályukat és persze a szüleiket szembesítik a problémáikkal. A premier szeptember 23-án lesz.
– Az Underground teremben. És a Kisteremben mikor mire számíthatunk?
– December 4-én Rares Budileanu színrevitelében láthatunk egy változatot A botcsinálta doktor című Moliere-komédiából. A sokak által ismert történet mArad, de Székely Csaba újraírja, maivá igazítja a maga stílusában, kellő humorral, kellő iróniával, öniróniával. Budileanu a színház román társulatának a színésze, rendezője. Az előadás tervezett címe: Doktor S. Ugyancsak a Kisteremben készül január 11-i dátummal az az előadás, amelyet a fiatal Adi Iclenzan rendez, és magyar nyelvű ősbemutató lesz. A szerző norvég, Jon Fosse, a dráma címe: Szép. Románul olvastuk, most fordítják magyarra. Ibsen, Bergman északi világa elevenedik meg benne, a kommunikáció képtelenségével is szembesít. Közben a szereplők ebben a válságos világban keresik a szépet, idézik meg a tökéletesnek vélt múltat, a távoli jövőt.
– Keresztes Attila pedig a Machbethtel szembesül. Shakespeare-t rendezni mindig, mindenkinek nagy erőpróba.
– Igen, nagytermi stúdiótérben rendezem. Vagy tíz éve kerülgetem ezt a problémát. Valószínűleg mindnyájunkban benne van az a vágy, hogy valami nagyot akarunk alkotni, létrehozni, de mint ebben a nagy drámában is, felmerülhet az, hogy milyen áron, és megbírjuk-e azt, amit felvállaltunk. Lélektanilag rendkívül összetett a darab, van benne sok minden, boszorkányság, tévhit, hit, szerelem, csalódás… Hihetetlen, fantasztikus anyag, véres dráma. Tényleg kihívás. Márciusra terveztük a bemutatót.
– Kemény dió az utána következő másik nagytermi feladat, a Dürrenmatt-darab színrevitele is.
– Májusban kerül színpadra Az öreg hölgy látogatása. Mohácsi János rendezi. Csodálatos, ahogy ők hárman, a Mohácsi testvérek, együtt dolgoznak, és összehangolják a rendezést, dramaturgiát és a díszletet. Külön örülök ennek a kapcsolatnak, amelyet sikerült kialakítanunk velük.
– Ennek a tragikus komédiának is
volt már Marosvásárhelyi színpadi változata, nem kevesen lehetnek, akik emlékeznek rá.
– Nem is volt olyan nagyon régen. De van egy olyan vélemény, hogy egy darabot tízévente lehet elővenni. Az idő teltével változik a valóság, és pontosan az az érdekes egy ilyen előadásban, hogy felmutassa, mi történt azóta. Minden város egyfajta Güllen, és minden várost gülleniek laknak, vagyis lényegében magunk elé is tükröt tarthatunk ezzel a Dürrenmatt-színművel.
– Kilenc bemutató készül ebben az évadban, kistermi előadás az is, amelyről még nem beszéltünk.
– Timur Vermes regényéből született a Nézd, ki van itt! című darab 2011-ben. Izgalmas dramatizálás. Film is készült a könyvből. Theodor Cristian Popescu rendezi. A sztori szerint Hitler 57 évesen felébred egy udvaron Németországban, és rácsodálkozik arra, amit talál, kancellárnővel, migránsokkal, homoszexuálisokkal, egyebekkel, amik a mai világban ellentétesek az ő elveivel, elvárásaival. De az is felmerül a szatírában, hogy vajon lezártuk-e mindazt magunkban, amit a hitlerizmus hirdetett, megtörténhet-e még egyszer mindaz, ami akkor kivetkőztette magából az emberiséget. Komikus helyzetek adódnak, nevetünk is rajtuk, de valahol mélyen ott motoszkál a nézőben a borzalom tudata.
– Személy szerint a művészeti igazgató mit vár, mit remél ettől az évadtól?
– Igényes elmélyülést. A színház megannyi más dologgal együtt sokat változott, ahhoz képest is például, ahogy én szocializálódtam a színházban. Ma már kezdi kinőni magát valamiféle tudománnyá. Miközben egy végtelenül egyszerű gyakorlat. Szakma. Ezt a kétféle dolgot kell összebarátkoztatni. Millió elv, színjátszási mód létezik. Az információ nagyon könnyen eljut hozzánk, azonnal tudjuk, hogy tegnap Berlinben milyen bemutató volt, különféle jelenségeket hamar megkívánnak az emberek. De néha nehéz a dolgunk. Megkérdőjeleződhet az, hogy tudunk-e kommunikálni a saját nézőinkkel. Ők nem foglalkoznak éjjel- nappal színházzal. Ők bejönnek, megnéznek valamit, és az vagy szól hozzájuk, vagy nem. A színházi társulatnak, a miénknek is azt az utat, módot kellene valahogy megtalálnia, hogy mindazt, amit fölszedett a színháztudományból, a legőszintébb, a legegyszerűbb eszközökkel formálja meg a színpadon. Úgy, hogy az utcáról bejövő ember, felkészültségétől, kulturális hátterétől függetlenül érezze, a színpadról közvetlenül őt szólították meg. Jó lenne tudni, hogy az új évaddal is közelebb kerülünk ehhez az elváráshoz.
Akkor hát kívánjunk mindkét félnek mAradandó élményeket, emlékezetes, szép színházi esteket!
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

Százarcú Mezőmadaras
A falut a földgolyón sokfelé ismertté tevő mezőmadarasi meteorit hírnevét aligha lehet túlszárnyalni, helyi kezdeményezés pláne nem vetekedhet a kozmikus vendég 164 évvel ezelőtti érkezésének visszhangjával, az egykori űresemény emléke azonban mára már meglehetősen elhalványult a köztudatban, a mai Mezőmadaras életét jobban befolyásolhatja, élénkítheti, gazdagíthatja egy olyan emberfüggő, földi kezdeményezés, mint a képzőművészeti alkotótábor, amely immár 15. alkalommal gyűjtötte egybe a község hívó szavára szellempezsdítő jelenléttel, értékteremtő igyekezettel válaszoló képzőművészeket. Többségük visszatérő táborlakó, de újabbak is mindegyre jönnek a különböző honi központokból, az anyaországból, a Kárpát-medence távolabbi tájairól, hiszen jó híre van a Czirjék Lajos és lelkes támogatói, munkatársai szervezte művésztelepnek, mind szélesebb körben terjed a híre, hogy ihlető itt a környezet, alkotásra serkent a hely szelleme, megörökítésre érdemesek a hagyományok és kiváló a hangulat. Persze a tevékeny együttlét gyümölcse is egyre több ízzel, zamattal telítődik, a tábori termés folyamatosan gazdagodik. Nem csak a helybeliek örülhetnek neki, más települések művészetkedvelői is belekóstolhatnak. A Mezőmadarasi Képzőművészeti Alkotótábor önállóan, vagy a Maros-Mezőségi Művésztelep más hasonló alkotóközösségeivel együtt Marosvásárhelyen rendszeresen bemutatkozik, és volt kiállításuk Kolozsváron, Segesváron, Szamosújváron, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Szászrégenben, Székelyudvarhelyen is. A következő hónapokban Nagykároly és Szatmárnémeti közönsége ismerkedhet a műgyűjteménnyel, amely érdemes lenne arra, hogy a községben létesítendő állandó kiállítás, falumúzeum is népszerűsítse. Ez növelhetné az érdeklődést Mezőmadaras iránt, még vonzóbbá tehetné a Székely Mezőség e biztatóan fejlődő, sajátosságait nemzedékeken át őrző, jellegzetes faluját. Értékes és változatos a művésztelep kollekciója. Csupán az utóbbi fél évtizedben közel félszáz festő, grafikus, szobrász, fotóművész dolgozott itt. A katalógus is érzékelteti, hogy a látványteremtésben mindenik igyekszik a saját útját járni, a maga szemléletét érvényesíteni, ehhez pedig kellő választékot nyújt a történelmi telítettségű, titkait olykor rejtegető, de a felfedezés izgalmát is felkínáló környezet. Megkapó és lírai hangulatot kelt a táj szépsége. Milyennek látta Berde Mária a Mezőség című lélekpendítő versében? "Domb- óceán fölött a szél sustorog/ Az ében éji ágyból kelő tájra,/ Kicseng a tanyák hajnaltrombitája:/ Harsánykemény, vidor kakastorok" – olvashatjuk a kezdő sorokban. Biztos, hogy a hajnal e varázsos hangulatát is megtapasztalta már egyik-másik táborlakó. Vagy a nyár más napszakai ámították el. Esetleg egy hajdanvolt történés, valamilyen mezőségi legenda, egy kuruc–labanc összecsapás, valamelyik vásárostetői híres sokadalom, netán egy ’48-as hős emléke, vagy a jelenvalóság, napjaink realitásai, emberei indítják el bennük az alkotás szikráját. Kiállításuk és ez az újabb bemutatkozó füzet is meggyőzően tanúsítja: megérdemlik, hogy figyeljünk rájuk.
* Előszó a katalógusból
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

Ellenzékben és ellenszélben
Nagy Benedek Csíkszeredai politikus, közíró Ellenzékben és ellenszélben című kötetét ismerheti meg a Marosvásárhelyi közönség a Bernády Házban szeptember 8-án, csütörtökön 18 órától sorra kerülő könyvbemutatón. A Politikusi feljegyzések – oldalnézetből (1989. december – 1993. január) alcímet viselő könyvről a szerzővel Nagy Miklós Kund beszélget. A rendezvény házigazdája Borbély László, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának elnöke.
Népújság (Marosvásárhely)

„Benci, az nem így volt!” – interaktív könyvbemutató a Bernády Házban
Emlékeket idézett fel, érzelmeket hozott felszínre Nagy Benedek Ellenzékben és ellenszélben című könyvének bemutatója csütörtök este Marosvásárhelyen a Bernády Házban.
Nem voltak túl sokan, ám a jelenlevők igen aktívan részt vettek a kötet ismertetőjén, véleményt nyilvánítottak, kérdéseket tettek fel, gondolatokat fogalmaztak meg, vitáztak, saját szemszögükből értelmeztek egy-egy, a könyvben is megírt eseményt.
A Csíkszeredai történész, volt parlamenti képviselő a teleírt jegyzetfüzeteit is elhozta és megmutatta az érdeklődőknek, de a `90-es bányászjárás fotóit is szétosztotta, így emlékezett ki-ki a maga módján az egykori eseményekre. A kötet szerzője azt kezdte mesélni, hogy hogy is volt, mikor a parlamentben az egyik székely bányász felszólalt, amikor a teremben ülő Frunda György „Benci, az nem így volt!” felkiáltással félbeszakította és elmesélte, mi történt: a Zsil-völgyében dolgozó jelentős számú székely bányászok közül az egyik ezzel biztatta a magyar képviselőket: „maguk magyarok, amíg én itt vagyok, ne féljenek! Éljen nagybányai Horthy Miklós!”
A kötetet elsőként Borbély László méltatta, mint volt parlamenti kolléga, aki fontos könyvnek nevezte és megköszönte a maga, illetve a kollégái nevében is Nagy Benedeknek a hatalmas munkát, az 550 oldalba összefoglalt visszaemlékezéseket, amiket a jegyzeteiből írt meg és amely érdekes olvasmány bárki számára, akit érdekelnek a `90-es éves történései. „Krónikás Nagy Benedek, aki majdnem szóról szóra leírta a vitáinkat, amely remélem, a mostani ifjú generáció számára is izgalmas lesz” – fogalmazott Borbély, kitérve a szerzőnek a parlamentben szerzett érdemeire, a tanügyi törvény, a kisebbségi történelemoktatás, a vallásügyi államtitkárság terén végzett jelentős tevékenységére, azok eredményeire is.
Nagy Miklós Kund, aki a Bernády Ház házigazdájaként faggatta Nagy Benedeket a könyvvel kapcsolatban, többek közt arra volt kíváncsi, hogy ha elméletileg jobban felkészültek az akkori politikusok, eredményesebben politizálhattak volna? „Lényegében nem a felkészültségen múlott” – válaszolt a kötet szerzője, aki „egyszerű önigazolásnak” nevezte a könyvét, amely által felmentést remél az utókortól, hogy annak idején „jól csinálták”. Elmondta, történészként is motiválva érezte magát, hogy mindazt, ami történt, amit feljegyzett, meg kell írni, mert egyszer szükség lesz rá.
A kötet bármely oldalon, bármely címszónál felüthető, olvasható, érdekes feleleveníteni általa a Marosvásárhelyi márciusi eseményeket, a Bukaresti bányászjárást, a nemzeti kisebbségek történelmének tantárgyként való tanításának elfogadtatását, a szászok kivándorlását „egy új világ hajnalán”, egy-egy politikai párt, vagy politikus hozzállását a demokráciát érintő kérdésekhez, szavazásokat, parlamenti vitákat.
Az érdeklődők között aktív és nyugalmazott rádiószerkesztők, egykor Bukarestben élt lapszerkesztő, az eseményekben aktívan résztvevő, illetve azok iránt érdeklődő személyek ültek, akik kézről kézre adták a jegyzetfüzeteket és fotókat, felidéztek egy-egy eseményt, megvitatták azokat, mérlegelték a következményeket.
Antal Erika
maszol.ro

„Egy világ, amelyik szereti az embereket” - Forró Ágnes gyógyító hatású festményei Marosvásárhelyen
Forró Ágnes festőművész, művészetterapeuta szemeket fest a házaknak, hogy azok is figyelhessenek minket. Születésnapi kiállítása október 25-ig tekinthető meg Marosvásárhelyen, a Bernády Házban.
Forró Ágnes meseszerű festményei az eltűnőben levő faluképet örökítik meg, megszemélyesítve a házakat, azok berendezését, az évszázadokon át használt tárgyakat. Idén a bálványosi Incitato táborban vett részt Forró Ágnes, itt készültek a lovas képei, de járt Budapesten a Hegyvidék- és Borzonton a Vadárvácska táborban is, majd Sárándon, Mezőmadarason, Zsobokon festett, rajzolt, megörökítette a sok látnivalót.
Korábban, hét évvel ezelőtt keramikusként mutatkozott be egyéni tárlatával Marosvásárhelyen, most pedig sajátos formavilágú, kék, lila, zöld dominanciájú festményei, pasztelljei láthatók a Bernády Házban.
Elsősorban a falusi világ ragadta meg a képzeletét, az ott látottakat meséli el, házainak szemet fest, hogy ne csak mi láthassuk azokat, de azok is figyelhessenek minket. Ahogy Nagy Miklós Kund, a Bernády Ház házigazdája fogalmazott, „nem gonosz világ ez, hanem olyan, amelyik szereti az embereket, kedvesen fogad be mindenkit”.
A dülöngélő házak között az emberek, ember-szerű lények, manók és bábuk is megjelennek, a többi, életet nyert tárgy között. Forró Ágnes elmondta, eddig nem rajzolt embereket, de egyszer csak munka közben „kibújt” az egyik ház mögül „valaki”, egy emberformájú lény, egy bábu, akit meg kellett festenie.
A marosvásárhelyi kiállítás születésnapi alkalomra jött létre, hiszen éppen a napokban töltötte a művész a „kétszer harmincat” – ahogy fogalmazott. A gyógyító művészetről is szólt Forró Ágnes, aki már tizennégy éve művészetterápiával foglalkozik. Az alkotás enyhíti a stresszt, levezeti a feszültséget, ahogy az is jótékony hatással van az emberre, ha csupán művészi alkotásokat nézeget. 
Forró Ágnes munkái a Bernádyban biztos, hogy gyógyító hatásúak: jobb kedvre derítenek, megmosolyogtatnak, ezért is érdemes megnézni a kiállítást.
Antal Erika maszol.ro

Bethlen-szobor: egy másik, és csak jövőre
Kommunikációs hiányosságként értékelte Soós Zoltán a Maros Megyei Múzeum igazgatója, hogy a közvélemény úgy tudta, megvan a felállítandó Bethlen Gábor-szobor, holott a zsűri csak a héten hozta meg végleges döntését. Ennek értelmében valamikor Marosvásárhely főterén Harmath István székelyudvarhelyi szobrászművész Béke jeligés alkotása áll majd.
A Nagy Miklós Kund művészeti író, Keresztes Géza városrendező műépítész, valamint Hunyadi László, Bocskai Vince, Gyarmathy János, Kiss Levente és Gheorghe Mureşan szobrászművészekből álló zsűri eredetileg két pályaművet választott ki a nyolc közül. Ezek Deák Árpád nagyváradi szobrász Aranykor című szobra és Harmath István székelyudvarhelyi szobrászművész Béke jeligés alkotása.
Soós Zoltántól megtudtuk, hogy az alkotókat megkérték, finomítsanak munkáikon, készítsék el őket 1,20 méter magasságban és a fejet életnagyságban. Ezután döntött úgy a zsűri, hogy a székelyudvarhelyi szobrász Béke című munkáját érdemes a főtérre felállítani. Tervek szerint a  négy méter magas alkotás a központi parkban áll majd. Soós Zoltán elmondta, hogy az idei költségvetésben van pénz elkülönítve arra, hogy elkezdjék a helyszín kialakítását és leszerződjék a művészt. A szobor kiöntésére versenytárgyalást kell szervezzen a a városháza.
„Ötletgazdaként továbbra is fontosnak tartom, hogy a Bethlen Gábor-szobor mihamarabb álljon Marosvásárhely főterén. Furó Judit városrendezési szakemberrel, tanácsossal a napokban fogunk a városháza illetékeseihez menni kihallgatásra, hogy ellenőrizzük milyen előrelépések történtek a szoborállítás ügyében. Fontos, hogy a jelenlegi tanácsosok szorgalmazzák, hogy a jövő évi költségvetésben is legyen pénz elkülönítve erre a célra” – mondta a Maros Megyei Múzeum igazgatója, aki  úgy értékelte, hogy jövő őszre állhat majd a szobor a főtéren.
Simon Virág Székelyhon.ro|

Új kötetek a Pallas-Akadémia Könyvkiadótól
Számos újdonsággal készül a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó a 22. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra. A nemrégiben megjelent vagy a még nyomdai munkálatok alatt álló új kötetekről Kozma Máriával, a kiadó főszerkesztőjével beszélgettünk.
„A könyvvásárra mindig igyekszünk új könyvekkel jelentkezni. Ez a szerzőknek is nagyon jó, mert a nevük forgalomba kerül, plakátok jelennek meg a rendezvényekről, az újságokban megjelennek a lajstromok, hogy kik dedikálnak, kikkel van író-olvasó találkozó. És a mai reklámteljes világban ez is egy kis népszerűsítést jelent. Minden könyv egy olyan szellemi egység és egyéniség, amit valójában két-három szóval, recenzióval alig-alig lehet jellemezni. Majd az olvasó – aki belelapoz, érdeklődni kezd és elolvassa a könyvet az első szótól az utolsóig – lesz az igazi reklámozója, mert esetleg majd ajánlja a barátainak, a családtagjainak. Én valójában nagyon szeretem a könyvespolcokon a szakadt könyveket. És nagyon remélem, hogy azok a könyvek, amelyeket az idén is kiadunk, ilyen szakadt, használt könyvekké fognak válni” – fogalmazott Kozma Mária.
Képzőművészeti „tankönyvek” 
Mivel a képzőművészet a kiadónak egy fontos szelete, most két ilyen jellegű könyv is napvilágot lát. A népszerű Életjelek sorozatban Nagy Miklós Kund Orth Istvánról szóló kötete jelenik meg. „Orth István azért is érdekes személyiség, mert bár a szakma nagyon elismeri, a köztudatban nincs igazán benne a neve. Orth István arról is nevezetes, hogy rendkívül szerény ember, és tulajdonképpen a képzőművészetnek annyiféle ágával foglalkozik, hogy alig-alig lehet monográfiát írni róla, hiszen mindenről szót kell ejteni ilyenkor. A korabeli politikai helyzet miatt »kályhásmesterként« kezdte a pályáját, majd elvégezte a képzőművészeti egyetemet és a teológiát” – magyarázta a szerkesztő.
A másik most megjelenő könyv Banner Zoltán művészettörténész Képírás – képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről című kötete, amely egyfajta folytatása az Erdélyi magyar művészet a huszadik században című könyvének. Az új kötet művészettörténeti tanulmányokat gyűjt egybe, de lexikonként is használható. Gazdag névmutató található benne, amelyben az erdélyi képzőművészet minden alkotó egyénisége szerepel, és rengeteg lexikális életrajzi adatot tartalmaz. A szerkesztő reméli, hogy ez a könyv tankönyvként fog népszerűvé válni.
„Banner Zoltán az első, aki konkrétan és nagyon határozottan arról beszél, hogy Erdélyben létezik, és létezett ún. székely festőiskola. Ez eléggé vitatott, de igencsak jelentős megfogalmazás. Banner azt mondja, hogy a székely festőiskola megalapítója Márton Ferenc, Nagy István és Nagy Imre hármasa, és ez a vonal mind a mai napig követhető. Valójában ennek a három nagy festőegyéniségnek nemcsak a művészeti stílusát vitték tovább, hanem azt a nagyon fontos világszemléletet is, amit úgy szoktunk megnevezni, hogy transzilvanizmus, erdélyi lélek és erdélyi gondolat.”
Az erdélyi magyar irodalomról
Két irodalomtörténeti könyv is napvilágot lát a Pallas Akadémiánál. Egyik Pomogáts Béla Erdélyi műhely Budapesten című tanulmánygyűjteménye, amelyben arra hívja fel az olvasók figyelmét, hogy hogyan újult meg a két világháború között az az erdélyi magyar irodalom és irodalomtörténet, amely a Trianon után árván maradt. „Nagyon sok író áttelepült, »hazaköltözött« Magyarországra Trianon után. Azok, akik itt maradtak, hallatlanul mély és nagy harcot vívtak nemcsak az alkotás és a közlés lehetőségéért, hanem azért is, hogy ennek az útját ne csak egyéni sikerek jelezzék, hanem intézményeket teremtsenek. Olyanokat, amelyek által az irodalom igazi közösségszolgálattá válhatott. Adott pillanatban úgy tűnt, hogy a nyelv is csak a templomokba és a felekezeti iskolákba szorul vissza. Elképzelhető hát, hogy az íróknak milyen óriási felelőssége volt, és amit az írók kötelességüknek éreztek, éspedig azt, hogy a közösséget szolgálják, a közösségnek adjanak erőt. És ezt a reményt, ami az erdélyi magyarság megmaradását szolgálta, anyanyelven tegyék úgy, hogy minden olvasó megérezze azt, hogy az anyanyelv több mint egy kommunikációs eszköz. Az anyanyelv azonos azzal, ami a hagyományainkat jelenti, és ami ennek a megőrzését segíti” – hangsúlyozta Kozma Mária. Úgy véli azért is jelentős Pomogáts Béla minden írása, amely Erdélyről és az erdélyi irodalomról szól, mert megmutatja azt a politikai és társadalmi hátteret, amiben az alkotómunka adott pillanatban ellehetetlenült, vagy pedig egy olyan küzdelemmé vált, aminek szinte nem lehetett soha látni a végét.
A másik megjelenő könyv Cseke Péter Örökhagyók, értékvédők című műve, amely annak ellenére, hogy nagyon jelentős forráskutatások alapján készült esszéket és tanulmányokat tartalmaz, roppant olvasmányos. „Hogy csak egyetlen példával éljek, a Trianon után a Tizenegyek nevű írói csoportosulás egy antológiát adott ki, és Cseke Péter elmeséli, hogy a nagyjából fiatal, ismeretlen írókból álló Tizenegyek hogyan szereztek pénzt a kiadásra. Abban az időben 200–300 példányban jelentek meg a könyvek, és ők kitalálták azt, hogy ezer erdélyi lány előfizetőket gyűjtsön. Tamási Áron írt egy toborzó levelet, a lányok kihordták a levelet, gyűjtötték az előfizetőket olyan óriási sikerrel, hogy háromszáz példány helyett 3200 példányban jelent meg ez a könyv. A Tizenegyek irodalomtörténeti szempontból azért is kimagaslók, mert ők jelentették az előzményt az Erdélyi Szépmíves Céhnek. Úgy érzem, hogy Pomogátsnak és Cseke Péternek a könyve is azért nagyon jelentős, mert megmutatja az igazi irodalmat, az igazi küzdelmet, és szembemegy azzal a pátosszal, amit az amatőrök és a dilettánsok nagyon gyakran zászlóra tűznek.”
Verseskötetek csíkszeredai költőktől
Ferencz Imre Játékidő című kötete az egyén és a történelem kapcsolatáról szól. „Egyfajta lélekutazás, szellemutazás ez a könyv. Azt követi végig, amikor az egyén nemcsak felismeri a helyét a történelemben, hanem számot vet azzal is, hogy mit kell megtartania, mit kell eldobnia azért, hogy jövőt építhessen” – ismertette a szerkesztő. Borsodi L. László prózavers kötete is olvasható lesz hamarosan. „Prózaverset nagyon nehéz írni, ez egy keleti műfaj, rímes próza. A prózavers úgy tűnik, hogy se nem vers, se nem próza, hanem hol ez, hol az. A prózavers kicsit a szabadvershez közelít, amikor a nyelvi ritmikák követik a megfogalmazott gondolatokat. A prózavers kicsit lekerekíti ezeket a gondolatokat, és egyféle szép ritmust is ad a szövegnek” – magyarázta Kozma Mária.
A gyerekekre is gondoltak, Kenéz Ferenc Esőben könnyen rámtaláltok című könyve gyerekeknek és felnőtteknek is egyaránt ajánlott. A kötet első kiadása 1983-ban jelent meg, a verseket ezúttal Orosz Annabella korszerű, a mai olvasói igényekhez igazodó illusztrációi kísérik. „Első megjelenésekor óriási revelációt jelentett az erdélyi irodalomban, hisz ez volt az első olyan minőségi gyermekverskötet, ami a gyermek látószögéből, nézőpontjából írja meg a világot. Nagyon szerettük annak idején a könyvet, olvastuk, adtuk egymásnak ajándékba, és remélem, hogy ezzel az újabb kiadással is így lesz.”
Az olvasó regénye
Kozma Mária egy újabb regénye is nyomdában van, amelynek – a szerző elmondása szerint – a főhőse maga az olvasó. A regény arról szól, hogy valaki ír egy családregényt, ezt egy másik személy, aki ismeri a családot és a történeteket, elolvassa és kommentálja, rámutatva, hányféle olvasata lehet például egy önéletrajznak. „Az írók gyakran azért írnak önéletrajzot, merthogy igazából kit ismernének leginkább, ha önmagukat nem? De ez nem így van. Mert az emberek önmagukat többnyire olyannak ismerik, ahogyan mások látják őket. Valószínű, ennél a könyvemnél is meg fogják kérdezni azt, hogy mi lesz, ha valaki felismeri önmagát a regényben? Meggyőződéssel vallom, hogy senki nem ismeri fel önmagát a regényben, mert senki nem látja önmagát pont olyannak, mint amilyennek mások látják őt. Ha megsértődik, akkor annál rosszabb, akkor valóban nem önmagát látja, hanem csak azt a tükörképet, amit mások szemében fölfedez. A regénynek van egy alcíme, hogy interaktív regény, és valójában az a családregény, amit a főszereplő olvas, csak néhány részletben jelenik meg, ugyanakkor fölhasználtam régebbi írásaimból is, és mivel hogy könyvtáros voltam, a regény egyik szereplője könyvtáros.”
Péter Beáta Székelyhon.ro