Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2013. június 26.
11. Csűrszínházi Napok
Gazdag programkínálat
Gazdag kínálat várja június 28–30. között mindazokat, akik Mikházára látogatnak a 11. Csűrszínházi Napokra. A rendezvénysorozat június 28-án 17 órakor kezdődik a több mint 100 éves kántori lakásban, ahol a népi szoba felavatása után könyvtárat is nyit a Csűrszínházi Egyesület.
A Népújság hozzájárulásának is köszönhetően közel 5000 kötetet adományoztak különböző magánszemélyek a mikháziaknak. 18 órától az iskolában a Marosvásárhelyről elszármazott, jelenleg Magyarországon élő Simon Endre és fia, Simon Zsolt képzőművészeti alkotásait láthatják a műkedvelők. A művészekről és alkotásaikról Nagy Miklós Kund művészeti író beszél. S mint már megszokottá vált, a Mentor könyvkiadó is elhozza újdonságait és bemutatja az iskolában.
Kapcsolódva a népi hagyományokhoz – a művelődési ház termében –, igazi csemegeként a Nyárádremetén született Kakuts Ágnes – a marosvásárhelyi, nagyváradi, kolozsvári, veszprémi, debreceni, végül pedig a Bárka színház Déryné-díjas színművésze – megrázó egyéni műsort mutat be Árva élet címmel. A lészpedi 16 gyerekes Anna néni története nemcsak az egyén civódásait hordozza magában, hanem képe, példaképe is az erdélyi magyar kisebbségi sorsnak. Kakuts Ágnes olyan hitelesen tolmácsolja Anna néni élettörténetét, hogy az egyéni műsort több esztendeje sikerrel játssza több színházban. A Maros Művészegyüttes több autentikus néptáncot felvonultató műsorával zárul a pénteki nap. A Csűrszínház színpadán fergeteges néptáncot láthatnak 20.30-tól Szót a táncnak, legények! címmel.
Szombaton délelőtt a Garabonciás Egyesület gondoskodik arról, hogy a gyerekek is találjanak elfoglaltságot. 12 órától az irodalomkedvelőket várják a Reneszánsz panziónál, ahol Lokodi Imre a Székelyföld című folyóirat szerkesztőivel beszélget, majd ezt követi Székely Szabó Zoltán Széllyes Sándorról írt könyvének bemutatója. 17 órától a labdarúgópályán a magyar újságírók egyesületének csapata, a Pressing újból pályára lép a Maros Művészegyüttes "brazil" válogatottjával barátságos mérkőzés keretében.
19 órától a művelődési otthonban Görgey Gábor Mikszáth Kálmán különös házassága című kétszereplős darabját láthatják Hajdú Géza és Körner Anna, a nagyváradi Szigligeti Társulat tagjainak tolmácsolásában. A színdarab az író és felesége, Mikszáthné Mauks Ilona kapcsolatát taglalja. Az idős Mikszáth házaspár párbeszédéből két síkon elevenedik meg élettörténetük. A darabot először e két szereplővel 1984. december 8- án mutatták be, azóta több mint 100-szor játszották, rendezőjét, Farkas Istvánt túlélte a színpadra állított mű. Igazi irodalomtörténeti utazást tehetnek mindazok, akik beülnek a nézőtérre.
A 11. Csűrszínházi Napok csúcsrendezvénye az első alkalommal megrendezendő Széllyes Sándor népdalvetélkedő döntője lesz, amelyet a Csűrszínházi Egyesület mellett a Maros Művészegyüttes és az Artecotur Egyesület rendez a Communitas Alapítvány és a Danubius Szálloda támogatásával. A Maros megyében előzőleg megszervezett kistérségi elődöntőkön, két kategóriában összesen 18 versenyző jutott a döntőbe, őket hallgathatják, láthatják majd. És kiderül, ki lesz az abszolút győztes mindkét kategóriában.
A Csűrszínházi Napok vasárnap zárulnak. A 9 órai misét követően 11 órától a gyerekek az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház jóvoltából Urbán Gyula rendezésében A tengerkék kiskutya című bábelőadást nézhetik meg.
v.gy.
Népújság (Marosvásárhely)
Gazdag programkínálat
Gazdag kínálat várja június 28–30. között mindazokat, akik Mikházára látogatnak a 11. Csűrszínházi Napokra. A rendezvénysorozat június 28-án 17 órakor kezdődik a több mint 100 éves kántori lakásban, ahol a népi szoba felavatása után könyvtárat is nyit a Csűrszínházi Egyesület.
A Népújság hozzájárulásának is köszönhetően közel 5000 kötetet adományoztak különböző magánszemélyek a mikháziaknak. 18 órától az iskolában a Marosvásárhelyről elszármazott, jelenleg Magyarországon élő Simon Endre és fia, Simon Zsolt képzőművészeti alkotásait láthatják a műkedvelők. A művészekről és alkotásaikról Nagy Miklós Kund művészeti író beszél. S mint már megszokottá vált, a Mentor könyvkiadó is elhozza újdonságait és bemutatja az iskolában.
Kapcsolódva a népi hagyományokhoz – a művelődési ház termében –, igazi csemegeként a Nyárádremetén született Kakuts Ágnes – a marosvásárhelyi, nagyváradi, kolozsvári, veszprémi, debreceni, végül pedig a Bárka színház Déryné-díjas színművésze – megrázó egyéni műsort mutat be Árva élet címmel. A lészpedi 16 gyerekes Anna néni története nemcsak az egyén civódásait hordozza magában, hanem képe, példaképe is az erdélyi magyar kisebbségi sorsnak. Kakuts Ágnes olyan hitelesen tolmácsolja Anna néni élettörténetét, hogy az egyéni műsort több esztendeje sikerrel játssza több színházban. A Maros Művészegyüttes több autentikus néptáncot felvonultató műsorával zárul a pénteki nap. A Csűrszínház színpadán fergeteges néptáncot láthatnak 20.30-tól Szót a táncnak, legények! címmel.
Szombaton délelőtt a Garabonciás Egyesület gondoskodik arról, hogy a gyerekek is találjanak elfoglaltságot. 12 órától az irodalomkedvelőket várják a Reneszánsz panziónál, ahol Lokodi Imre a Székelyföld című folyóirat szerkesztőivel beszélget, majd ezt követi Székely Szabó Zoltán Széllyes Sándorról írt könyvének bemutatója. 17 órától a labdarúgópályán a magyar újságírók egyesületének csapata, a Pressing újból pályára lép a Maros Művészegyüttes "brazil" válogatottjával barátságos mérkőzés keretében.
19 órától a művelődési otthonban Görgey Gábor Mikszáth Kálmán különös házassága című kétszereplős darabját láthatják Hajdú Géza és Körner Anna, a nagyváradi Szigligeti Társulat tagjainak tolmácsolásában. A színdarab az író és felesége, Mikszáthné Mauks Ilona kapcsolatát taglalja. Az idős Mikszáth házaspár párbeszédéből két síkon elevenedik meg élettörténetük. A darabot először e két szereplővel 1984. december 8- án mutatták be, azóta több mint 100-szor játszották, rendezőjét, Farkas Istvánt túlélte a színpadra állított mű. Igazi irodalomtörténeti utazást tehetnek mindazok, akik beülnek a nézőtérre.
A 11. Csűrszínházi Napok csúcsrendezvénye az első alkalommal megrendezendő Széllyes Sándor népdalvetélkedő döntője lesz, amelyet a Csűrszínházi Egyesület mellett a Maros Művészegyüttes és az Artecotur Egyesület rendez a Communitas Alapítvány és a Danubius Szálloda támogatásával. A Maros megyében előzőleg megszervezett kistérségi elődöntőkön, két kategóriában összesen 18 versenyző jutott a döntőbe, őket hallgathatják, láthatják majd. És kiderül, ki lesz az abszolút győztes mindkét kategóriában.
A Csűrszínházi Napok vasárnap zárulnak. A 9 órai misét követően 11 órától a gyerekek az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház jóvoltából Urbán Gyula rendezésében A tengerkék kiskutya című bábelőadást nézhetik meg.
v.gy.
Népújság (Marosvásárhely)
2013. szeptember 2.
Jól sikerült marosvécsi találkozó
Magyarországiak, marosvásárhelyiek, marosvécsiek, a helikoni írók leszármazottjai találkoztak és emlékeztek a hét végén Marosvécsen
Nagy Miklós Kund alelnök köszöntő szavaiban utalt a Helikon – Kemény János Alapítvány jó évtizedes útjára. A Helikon – Kemény János Alapítványt ugyan tizenhárom esztendeje alapították, s 2001-ben indult el a marosvécsi találkozók sorozata, ám az egykori helikonisták leszármazottjai most találkoztak tizedszer. Idő(járás), tér és hozzáállás segítette a kétnapos rendezvényt, amelyen kétszáznál is többen megfordultak.
Pénteken a marosvécsi kultúrotthon volt a találkozó helyszíne, ahol A Griff, a Dámvad és a Varjú című film elevenítette fel az Erdélyi Helikon három meghatározó alakjának emlékét: gróf Bánffy Miklós, báró Kemény János és Kós Károly élettörténete mögött egy küzdelmes és szép erdélyi történelem jelent meg, néha a maga groteszk élethelyzeteivel. Pomogáts Béla irodalomtörténész kedves visszaemlékezésében hangzott el egy korrajzszerű történet. A hetvenes években a budapesti televízió egyik arcképcsarnok sorozatában szerettek volna Kós Károlyról is filmet készíteni. A Kolozsvárra érkező filmes csoport politikai vezetője az erdélyi irodalom jó ismerőjéhez fordulva megkérdezte:
– Mondja, Pomogáts elvtárs, ez a Kós elvtárs jó elvtárs? – Mire a következő válasz érkezett:
– Kós a legjobb elvtárs! – És így elkészülhetett a róla szóló film.
Szombaton délelőtt – hagyományosan – a marosvécsi kastély kertjének több évszázados tölgyfái alatt, a helikoni asztal és Kemény János sírja között folytatódott a találkozó. Pomogáts Béla tartott emlékezetes előadást a száz éve született Jékely Zoltánról. "Jékely olyan világról énekelt, amely részben már a történelem mélyébe hullt" – emlékezett az előadó az egykori Nagyenyed világára, és a hallgatóságban felvillant a marosszentimrei templom fájdalmának hangzatos verse, amely azóta is az erdélyi magyar szórványvilág himnuszaként él bennünk Jékely Zoltán csodálatos költeményén keresztül. A száz éve született költőt dr. Nagy Attila, Marosvásárhelyen élő költő, orvos úgy mutatta be, mint akinek rendkívüli emberi tartása volt.
Színvonalas, gazdag program jellemezte a Helikon – Kemény János Alapítvány ez évi marosvécsi találkozóját, amelynek az előbbiekhez viszonyítva volt egy újdonsága is: négy fiatal képzőművész Marosvéccsen készült alkotásaival gazdagította a rendezvényt. A kétnapos rendezvényen költők és hivatásos színészek, irodalmárok és marosvécsi iskolások elevenítették fel az Erdélyi Helikon egykori világát. Kemény János, Berde Mária, Kovács László, Járosi Andor, Szentimrei Jenő, Vita Zsigmond egyenes vagy oldalági leszármazottjai találkoztak és emlékeztek együtt a szép nyárvégi napsütésben. És mi, a helikoni írók, költők mai olvasói, a találkozók résztvevői a marosvécsi Kemény-kastély tölgyfái alatt minden évben felfedezzük, milyen gazdag az erdélyi magyar irodalom, s rádöbbenünk, mennyire él még az Erdélyi Helikon szelleme és emléke tájainkon. Ezért is fontosak ezek a találkozók.
Ötvös József
Népújság (Marosvásárhely)
Magyarországiak, marosvásárhelyiek, marosvécsiek, a helikoni írók leszármazottjai találkoztak és emlékeztek a hét végén Marosvécsen
Nagy Miklós Kund alelnök köszöntő szavaiban utalt a Helikon – Kemény János Alapítvány jó évtizedes útjára. A Helikon – Kemény János Alapítványt ugyan tizenhárom esztendeje alapították, s 2001-ben indult el a marosvécsi találkozók sorozata, ám az egykori helikonisták leszármazottjai most találkoztak tizedszer. Idő(járás), tér és hozzáállás segítette a kétnapos rendezvényt, amelyen kétszáznál is többen megfordultak.
Pénteken a marosvécsi kultúrotthon volt a találkozó helyszíne, ahol A Griff, a Dámvad és a Varjú című film elevenítette fel az Erdélyi Helikon három meghatározó alakjának emlékét: gróf Bánffy Miklós, báró Kemény János és Kós Károly élettörténete mögött egy küzdelmes és szép erdélyi történelem jelent meg, néha a maga groteszk élethelyzeteivel. Pomogáts Béla irodalomtörténész kedves visszaemlékezésében hangzott el egy korrajzszerű történet. A hetvenes években a budapesti televízió egyik arcképcsarnok sorozatában szerettek volna Kós Károlyról is filmet készíteni. A Kolozsvárra érkező filmes csoport politikai vezetője az erdélyi irodalom jó ismerőjéhez fordulva megkérdezte:
– Mondja, Pomogáts elvtárs, ez a Kós elvtárs jó elvtárs? – Mire a következő válasz érkezett:
– Kós a legjobb elvtárs! – És így elkészülhetett a róla szóló film.
Szombaton délelőtt – hagyományosan – a marosvécsi kastély kertjének több évszázados tölgyfái alatt, a helikoni asztal és Kemény János sírja között folytatódott a találkozó. Pomogáts Béla tartott emlékezetes előadást a száz éve született Jékely Zoltánról. "Jékely olyan világról énekelt, amely részben már a történelem mélyébe hullt" – emlékezett az előadó az egykori Nagyenyed világára, és a hallgatóságban felvillant a marosszentimrei templom fájdalmának hangzatos verse, amely azóta is az erdélyi magyar szórványvilág himnuszaként él bennünk Jékely Zoltán csodálatos költeményén keresztül. A száz éve született költőt dr. Nagy Attila, Marosvásárhelyen élő költő, orvos úgy mutatta be, mint akinek rendkívüli emberi tartása volt.
Színvonalas, gazdag program jellemezte a Helikon – Kemény János Alapítvány ez évi marosvécsi találkozóját, amelynek az előbbiekhez viszonyítva volt egy újdonsága is: négy fiatal képzőművész Marosvéccsen készült alkotásaival gazdagította a rendezvényt. A kétnapos rendezvényen költők és hivatásos színészek, irodalmárok és marosvécsi iskolások elevenítették fel az Erdélyi Helikon egykori világát. Kemény János, Berde Mária, Kovács László, Járosi Andor, Szentimrei Jenő, Vita Zsigmond egyenes vagy oldalági leszármazottjai találkoztak és emlékeztek együtt a szép nyárvégi napsütésben. És mi, a helikoni írók, költők mai olvasói, a találkozók résztvevői a marosvécsi Kemény-kastély tölgyfái alatt minden évben felfedezzük, milyen gazdag az erdélyi magyar irodalom, s rádöbbenünk, mennyire él még az Erdélyi Helikon szelleme és emléke tájainkon. Ezért is fontosak ezek a találkozók.
Ötvös József
Népújság (Marosvásárhely)
2013. szeptember 30.
A Bolyai Alkotótábor munkái leheltek életet a Színház térbe
A hét végén szabadtéri kiállítással ért véget a Marosvásárhelyen tizenharmadik alkalommal szervezett Bolyai Alkotótábor.
Hazai és magyarországi fotóművészek kinagyított munkái lepték el a Színház teret, végre életet lehelve az átalakítása óta szépen megújult, ám igencsak kopárnak tűnő központi városrészbe. A tábor és az annak kicsúcsosodását jelentő tárlat szervezője, Csegzi Sándor volt alpolgármester, az Erdélyi Magyar Műszaki és Tudományos Társaság megyei elnöke meg is jegyezte nyitóbeszédében: az önkormányzat már régóta készül élettel és minél több színvonalas rendezvénnyel megtölteni a teret.
Szombat délután óta a budapesti Erdei Krisztina, Dezső Tamás, Gábor Enikő, a debreceni Soltész István, a bukaresti Nicu Ilfoveanu, Olivia Mihălţianu és a marosvásárhelyi Fekete Zsolt alkotásai teszik színesebbé a színház épülete és a főtéri buszmegálló közti hatalmas szürkeséget. Utóbbi, aki házigazdaként a tábor szakmai irányítását is vállalta, úgy vélte, nehéz kikerülni ezeket a képeket, hisz a szervezők ezzel az „akadállyal” a fotográfiára, mint művészetre hívják fel a járókelők figyelmét. „Miután eleget tettünk kötelezettségeinknek, munkahelyen voltunk, gyereket neveltünk, szerettünk, kikapcsolódtunk, miután ettünk, dolgoztunk, megöleltük kedveseinket, letettük a horgászbotot, golfütőt, miután imádkoztunk – talán elgondolkozunk egy pillanatra, hogy mi a valóság, mi van mögötte, kik is vagyunk? Lehet, hogy az igazi feladatunk semmi más, mint ezen gondolkozni. A választ nem csak egy könyv oldalain, nem csak egy színházi előadáson, nem csak egy festményen, hanem egy tudatosan elkészített fényképen is kereshetjük” – olvasható Fekete Zsolt, a fényképek mellé kihelyezett eszmefuttatásában.
A munkákat értékelve Nagy Miklós Kund cáfolta a száz évvel ezelőtt Budapesten Friedmann Endre Ernő néven született, majd Nyugaton Robert Capaként ismertté vált dokumentaristát és haditudósítót, a múlt század egyik legnagyobb fotósát, aki azt mondta: „ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. A művészeti író kifejtette, hogy mai technikával már nem kötelező túl közel menni a fényképezett alanyhoz vagy tárgyhoz, ahhoz, hogy jól sikerüljön a kép. De nem elegendő egy drága gép, szükség van jó szemre is.
A fotográfia nemzetközi évében szervezett Bolyai-tábor további rendezvényekkel lepte meg a résztvevőket és érdeklődőket. Gimesy Péter budapesti művészettörténész egy vetítés keretében a fotótörténet nagy pillanatait idézte fel, Iosif Király bukaresti műépítész előadótanár A fénykép, az illúziótól a manipulációig címmel értekezett, Bartha József marosvásárhelyi festőművész a konceptualizmus és a fotográfia viszonyát taglalta, míg a kolozsvári Dorel Găină a fotográfia versus transzfotográfia témakörben indított vitát. Továbbá voltak kerekasztal-beszélgetések, vetítések és egy másik kiállítás, amely az Orbán Balázs munkái nyomában elindult Fekete Zsolt „megismételt pillanatait” mutatta be.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
A hét végén szabadtéri kiállítással ért véget a Marosvásárhelyen tizenharmadik alkalommal szervezett Bolyai Alkotótábor.
Hazai és magyarországi fotóművészek kinagyított munkái lepték el a Színház teret, végre életet lehelve az átalakítása óta szépen megújult, ám igencsak kopárnak tűnő központi városrészbe. A tábor és az annak kicsúcsosodását jelentő tárlat szervezője, Csegzi Sándor volt alpolgármester, az Erdélyi Magyar Műszaki és Tudományos Társaság megyei elnöke meg is jegyezte nyitóbeszédében: az önkormányzat már régóta készül élettel és minél több színvonalas rendezvénnyel megtölteni a teret.
Szombat délután óta a budapesti Erdei Krisztina, Dezső Tamás, Gábor Enikő, a debreceni Soltész István, a bukaresti Nicu Ilfoveanu, Olivia Mihălţianu és a marosvásárhelyi Fekete Zsolt alkotásai teszik színesebbé a színház épülete és a főtéri buszmegálló közti hatalmas szürkeséget. Utóbbi, aki házigazdaként a tábor szakmai irányítását is vállalta, úgy vélte, nehéz kikerülni ezeket a képeket, hisz a szervezők ezzel az „akadállyal” a fotográfiára, mint művészetre hívják fel a járókelők figyelmét. „Miután eleget tettünk kötelezettségeinknek, munkahelyen voltunk, gyereket neveltünk, szerettünk, kikapcsolódtunk, miután ettünk, dolgoztunk, megöleltük kedveseinket, letettük a horgászbotot, golfütőt, miután imádkoztunk – talán elgondolkozunk egy pillanatra, hogy mi a valóság, mi van mögötte, kik is vagyunk? Lehet, hogy az igazi feladatunk semmi más, mint ezen gondolkozni. A választ nem csak egy könyv oldalain, nem csak egy színházi előadáson, nem csak egy festményen, hanem egy tudatosan elkészített fényképen is kereshetjük” – olvasható Fekete Zsolt, a fényképek mellé kihelyezett eszmefuttatásában.
A munkákat értékelve Nagy Miklós Kund cáfolta a száz évvel ezelőtt Budapesten Friedmann Endre Ernő néven született, majd Nyugaton Robert Capaként ismertté vált dokumentaristát és haditudósítót, a múlt század egyik legnagyobb fotósát, aki azt mondta: „ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. A művészeti író kifejtette, hogy mai technikával már nem kötelező túl közel menni a fényképezett alanyhoz vagy tárgyhoz, ahhoz, hogy jól sikerüljön a kép. De nem elegendő egy drága gép, szükség van jó szemre is.
A fotográfia nemzetközi évében szervezett Bolyai-tábor további rendezvényekkel lepte meg a résztvevőket és érdeklődőket. Gimesy Péter budapesti művészettörténész egy vetítés keretében a fotótörténet nagy pillanatait idézte fel, Iosif Király bukaresti műépítész előadótanár A fénykép, az illúziótól a manipulációig címmel értekezett, Bartha József marosvásárhelyi festőművész a konceptualizmus és a fotográfia viszonyát taglalta, míg a kolozsvári Dorel Găină a fotográfia versus transzfotográfia témakörben indított vitát. Továbbá voltak kerekasztal-beszélgetések, vetítések és egy másik kiállítás, amely az Orbán Balázs munkái nyomában elindult Fekete Zsolt „megismételt pillanatait” mutatta be.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2013. november 12.
Magyar Kulturális Napok Nagyenyeden
Nagyenyedi Magyar Kulturális Napokat szervez november 13. és 17 között a Fehér megyei RMDSZ, a Dr. Szász Pál Egyesület, Bethlen Gábor Alapítvány és az Enyedszentkirályi Református Egyházközség. A programsorozat november 13-án, szerdán kiállításmegnyitóval kezdődik 17 órakor a helyi Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban. Az érdeklődők Holányi Julianna Magyar végváraink ünnepén című tusrajzsorozatát tekinhetik meg ez alkalommal. Megnyitóbeszédet mond: Simon János református lelkipásztor.
November 14-én, csütörtökön Áprily-est kezdődik 17 órakor ugyancsak a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban a rendezvény keretében. Az Áprily-estek emlékkönyvet Nagy Miklós Kund újságíró, szerkesztő, műfordító és Papp Annamária újságíró, a Szabadság munkatársa mutatja be. Fellép: Bajusz Katalin és a Bethlen Gábor Kollégium Collegium Gabrielense együttesének zenekara.
November 15-én, pénteken 10 órakor kezdődik a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház új szárnyának avatóünnepsége, majd 11 órakor harmadik alkalommal szerveznek szórványkonferenciát a Bethlen Gábor Kollégium dísztermében.
November 16-án, szombaton szüreti bállal folytatódik a program a nagyenyedi LUK étteremben. Muzsikál a Kéknefelejcs együttes, fellép a marosgombási néptáncegyüttes.
November 17-én, vasárnap Enyedszentkirályi Nappal zárul a rendezvénysorozat. 11 órakor az enyedszentkirályi református templomban kezdődik istentisztelet. Igét hirdet Ladányi Péter Sándor református lelkipásztor. Fellép a Collegium Gabrielense együttes zenekara Kelemen Ferenc irányításával. 16 órakor az enyedszentkirályi református gyülekezeti teremben Enyedszentkirály monográfiáját mutatja be Györfi Dénes nyugalmazott könyvtáros. Ezt követően régi enyedszentkirályi fényképekből nyílik kiállítás.
Szabadság (Kolozsvár)
Nagyenyedi Magyar Kulturális Napokat szervez november 13. és 17 között a Fehér megyei RMDSZ, a Dr. Szász Pál Egyesület, Bethlen Gábor Alapítvány és az Enyedszentkirályi Református Egyházközség. A programsorozat november 13-án, szerdán kiállításmegnyitóval kezdődik 17 órakor a helyi Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban. Az érdeklődők Holányi Julianna Magyar végváraink ünnepén című tusrajzsorozatát tekinhetik meg ez alkalommal. Megnyitóbeszédet mond: Simon János református lelkipásztor.
November 14-én, csütörtökön Áprily-est kezdődik 17 órakor ugyancsak a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban a rendezvény keretében. Az Áprily-estek emlékkönyvet Nagy Miklós Kund újságíró, szerkesztő, műfordító és Papp Annamária újságíró, a Szabadság munkatársa mutatja be. Fellép: Bajusz Katalin és a Bethlen Gábor Kollégium Collegium Gabrielense együttesének zenekara.
November 15-én, pénteken 10 órakor kezdődik a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház új szárnyának avatóünnepsége, majd 11 órakor harmadik alkalommal szerveznek szórványkonferenciát a Bethlen Gábor Kollégium dísztermében.
November 16-án, szombaton szüreti bállal folytatódik a program a nagyenyedi LUK étteremben. Muzsikál a Kéknefelejcs együttes, fellép a marosgombási néptáncegyüttes.
November 17-én, vasárnap Enyedszentkirályi Nappal zárul a rendezvénysorozat. 11 órakor az enyedszentkirályi református templomban kezdődik istentisztelet. Igét hirdet Ladányi Péter Sándor református lelkipásztor. Fellép a Collegium Gabrielense együttes zenekara Kelemen Ferenc irányításával. 16 órakor az enyedszentkirályi református gyülekezeti teremben Enyedszentkirály monográfiáját mutatja be Györfi Dénes nyugalmazott könyvtáros. Ezt követően régi enyedszentkirályi fényképekből nyílik kiállítás.
Szabadság (Kolozsvár)
2013. november 13.
Húszéves a marosszentgyörgyi Kolping család
Világi szerveződés és lelkiségi csoport – összetartozni egy közös gondolat mentén
Család és lelkiség, segíteni akarás, számos kulturális rendezvény kovácsolta össze az elmúlt két évtizedben a marosszentgyörgyi Kolping családot – erre emlékeztek és ezt ünnepelték szombaton a kolpingosok és meghívottaik. Alappillérek, amelyekre építhet egy közösség, amely összetartja a közösséget – mondotta a helyi kultúrotthonban megszervezett szép eseményen Sófalvi Szabolcs polgármester.
A hálaadó szentmisével kezdődött rendezvényen emléklapot vehetett át a Kolping egyesületet alapításkor és azt követően is támogató Oláh Dénes főesperes, Tóth Béla rádiós szerkesztő, Lokodi Edit, a megyei tanács alelnöke és Papp Antal zetelaki plébános. A templomi ünnepséget követően a Kolping család tagjai zászlókkal vonultak a kultúrotthon felé, ahol a köszöntőbeszédekre, könyv- és CD- bemutatóra, zenés műsorra került sor. Az ünneplőket Muresan Kilyén Emma tanárnő, községi tanácsos köszöntötte, aki az elmúlt 20 év összekovácsoló, embereket formáló, tartást adó eseményeiről beszélt, a közös célokról, közös gondolatokról. A maros-szentgyörgyi Kolping család lelki vezetője, Baricz Lajos plébános szonettel köszöntötte az egybegyűlteket, hangsúlyozva, jó érzés együtt lenni, egymás kezét fogni, és reményét fejezte ki, hogy ez a következő időkben is így marad.
"Ez a 20 év életem legszebb két évtizede, mialatt Marosszentgyörgyön, az egyházközségben és a Kolping családban tevékenykedtem. Sok-sok tervvel, elgondolással fogtunk hozzá a Kolping család megalakításához, barátsággal, templomi és közösségi szolgálatokkal. Baráti kapcsolatok alakultak ki, egy olyan közösség, ahol együtt örültünk, sírtunk, egymás családi eseményein részt vettünk. Civil, világi szerveződés és lelkiségi csoport a Kolping, nálunk a művészet, művelődés irányába indult el, szavalóesteket tartottunk meghívottakkal, színdarabokat tanultunk meg, minden évben megszerveztük a farsangi bált, szüreti bált, színjátszó vetélkedőkön vettünk részt. Énekkarunk, tánccsoportunk, zenészeink rendszeresen fellépnek, ifjúsági Kolping csoportunk is alakult, megszervezzük minden ősszel a Kolping-pingongversenyt, de mindemellett igyekszünk ráfigyelni a szegényekre, rászorulókra, akiknek egyházi ünnepeinkkor jelképes ajándékot viszünk. A húsz évvel ezelőtt 33 taggal megalakult Kolping családnak ma is – miután néhányan lemorzsolódtak, de új tagok jöttek – ugyanannyi tagja van. Számomra a plébániának nagyon aktív tagjai, az egyháztanács mellett a Kolping család a legfőbb segítségem" – mondta el lapunknak Baricz Lajos. Birtalan István alpolgármester, a Kolping család világi elnöke köszönetet mondott a támogatóknak, a kolpingosoknak, akik számára meglepetést is előkészített: Buta Árpád fellépését, aki énekkel köszöntötte az ünneplőket. Birtalan István hangsúlyozta, az elmúlt 20 év nem volt egyszerű, de a 30 tagú Kolping család jól működött mind kulturális, mind szociális téren. "Lelkesen álltak mellém a Kolping-tagok, színjátszó csoportot, tánccsoportot, kórust alakítottunk, rengeteg meghívásnak tettünk eleget, a sárpataki öregotthon, gyerekotthon gondozottjait segítettük, az árvízkárosultaknak vittünk segélyeket, ajándékokat. A jótékonysági bálokból begyűlt pénzt ezekre a célokra fordítottuk, illetve a koszovói háború áldozatait is támogattuk. A Kolping család napjainkban is megmozgat bármilyen eseményt Marosszentgyörgyön. Jó kolpingosnak lenni, érezni, hogy egy nagy családhoz tartozunk, márpedig ebben a szürke világban nagyon fontos valahova tartozni egy közös gondolat mentén, a rászorulókon segíteni, nekik kezet nyújtani" – tette hozzá kérdésünkre az alpolgármester. Sófalvi Szabolcs polgármester hangsúlyozta, a segíteni akarás nemes gondolata vezéreli a Kolping családot, olyan alappillér, amire egy közösség építhet. A 20 év gazdag tevékenységét méltatta, azt kívánva, hogy az elkövetkező évtizedekben is megmaradjon a Kolping család "a közösség, a község javára". A Kolpinghoz hűen! A 20 éves marosszentgyörgyi Kolping család krónikája című, Osváth Mária által a kolpingosok tevékenységéről gyűjtött írásokat, fotókat tartalmazó könyvet Nagy Miklós Kund író-újságíró mutatta be. Az Éden Kiadó gondozásában megjelent könyv logikus, szép felépítésű, gazdag képanyaggal eleveníti fel az egyesület tevékenységét. A megjelentetést a helyi polgármesteri hivatal, a tanács valamint Sófalvi Szabolcs polgármester és Birtalan István alpolgármester támogatta. Bemutatták a Kolping család hagyományőrző énekcsoportjának népdalokat tartalmazó, Kiöntött a Nyárád vize… séta a Nyárád mentén című CD-jét, majd művészi műsorral zárult az ünnepség. Osváth Zsolt a Kolping család elmúlt 20 évi tevékenységéről tartott vetítést, népdalokat adtak elő a kolpingosok, a helyi Jubilate Deo katolikus ificsoport dalait hallhattuk, a vendég Kolping családok (Bátaszékről, Kecskemétről, Zalaszentgyörgyről, Borzontról, Nagyernyéből, Medgyesről, Brassóból), a marosszentgyörgyi Táltos néptánccsoport bemutatta műsorát, majd emléklapok átadására került sor.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)
Világi szerveződés és lelkiségi csoport – összetartozni egy közös gondolat mentén
Család és lelkiség, segíteni akarás, számos kulturális rendezvény kovácsolta össze az elmúlt két évtizedben a marosszentgyörgyi Kolping családot – erre emlékeztek és ezt ünnepelték szombaton a kolpingosok és meghívottaik. Alappillérek, amelyekre építhet egy közösség, amely összetartja a közösséget – mondotta a helyi kultúrotthonban megszervezett szép eseményen Sófalvi Szabolcs polgármester.
A hálaadó szentmisével kezdődött rendezvényen emléklapot vehetett át a Kolping egyesületet alapításkor és azt követően is támogató Oláh Dénes főesperes, Tóth Béla rádiós szerkesztő, Lokodi Edit, a megyei tanács alelnöke és Papp Antal zetelaki plébános. A templomi ünnepséget követően a Kolping család tagjai zászlókkal vonultak a kultúrotthon felé, ahol a köszöntőbeszédekre, könyv- és CD- bemutatóra, zenés műsorra került sor. Az ünneplőket Muresan Kilyén Emma tanárnő, községi tanácsos köszöntötte, aki az elmúlt 20 év összekovácsoló, embereket formáló, tartást adó eseményeiről beszélt, a közös célokról, közös gondolatokról. A maros-szentgyörgyi Kolping család lelki vezetője, Baricz Lajos plébános szonettel köszöntötte az egybegyűlteket, hangsúlyozva, jó érzés együtt lenni, egymás kezét fogni, és reményét fejezte ki, hogy ez a következő időkben is így marad.
"Ez a 20 év életem legszebb két évtizede, mialatt Marosszentgyörgyön, az egyházközségben és a Kolping családban tevékenykedtem. Sok-sok tervvel, elgondolással fogtunk hozzá a Kolping család megalakításához, barátsággal, templomi és közösségi szolgálatokkal. Baráti kapcsolatok alakultak ki, egy olyan közösség, ahol együtt örültünk, sírtunk, egymás családi eseményein részt vettünk. Civil, világi szerveződés és lelkiségi csoport a Kolping, nálunk a művészet, művelődés irányába indult el, szavalóesteket tartottunk meghívottakkal, színdarabokat tanultunk meg, minden évben megszerveztük a farsangi bált, szüreti bált, színjátszó vetélkedőkön vettünk részt. Énekkarunk, tánccsoportunk, zenészeink rendszeresen fellépnek, ifjúsági Kolping csoportunk is alakult, megszervezzük minden ősszel a Kolping-pingongversenyt, de mindemellett igyekszünk ráfigyelni a szegényekre, rászorulókra, akiknek egyházi ünnepeinkkor jelképes ajándékot viszünk. A húsz évvel ezelőtt 33 taggal megalakult Kolping családnak ma is – miután néhányan lemorzsolódtak, de új tagok jöttek – ugyanannyi tagja van. Számomra a plébániának nagyon aktív tagjai, az egyháztanács mellett a Kolping család a legfőbb segítségem" – mondta el lapunknak Baricz Lajos. Birtalan István alpolgármester, a Kolping család világi elnöke köszönetet mondott a támogatóknak, a kolpingosoknak, akik számára meglepetést is előkészített: Buta Árpád fellépését, aki énekkel köszöntötte az ünneplőket. Birtalan István hangsúlyozta, az elmúlt 20 év nem volt egyszerű, de a 30 tagú Kolping család jól működött mind kulturális, mind szociális téren. "Lelkesen álltak mellém a Kolping-tagok, színjátszó csoportot, tánccsoportot, kórust alakítottunk, rengeteg meghívásnak tettünk eleget, a sárpataki öregotthon, gyerekotthon gondozottjait segítettük, az árvízkárosultaknak vittünk segélyeket, ajándékokat. A jótékonysági bálokból begyűlt pénzt ezekre a célokra fordítottuk, illetve a koszovói háború áldozatait is támogattuk. A Kolping család napjainkban is megmozgat bármilyen eseményt Marosszentgyörgyön. Jó kolpingosnak lenni, érezni, hogy egy nagy családhoz tartozunk, márpedig ebben a szürke világban nagyon fontos valahova tartozni egy közös gondolat mentén, a rászorulókon segíteni, nekik kezet nyújtani" – tette hozzá kérdésünkre az alpolgármester. Sófalvi Szabolcs polgármester hangsúlyozta, a segíteni akarás nemes gondolata vezéreli a Kolping családot, olyan alappillér, amire egy közösség építhet. A 20 év gazdag tevékenységét méltatta, azt kívánva, hogy az elkövetkező évtizedekben is megmaradjon a Kolping család "a közösség, a község javára". A Kolpinghoz hűen! A 20 éves marosszentgyörgyi Kolping család krónikája című, Osváth Mária által a kolpingosok tevékenységéről gyűjtött írásokat, fotókat tartalmazó könyvet Nagy Miklós Kund író-újságíró mutatta be. Az Éden Kiadó gondozásában megjelent könyv logikus, szép felépítésű, gazdag képanyaggal eleveníti fel az egyesület tevékenységét. A megjelentetést a helyi polgármesteri hivatal, a tanács valamint Sófalvi Szabolcs polgármester és Birtalan István alpolgármester támogatta. Bemutatták a Kolping család hagyományőrző énekcsoportjának népdalokat tartalmazó, Kiöntött a Nyárád vize… séta a Nyárád mentén című CD-jét, majd művészi műsorral zárult az ünnepség. Osváth Zsolt a Kolping család elmúlt 20 évi tevékenységéről tartott vetítést, népdalokat adtak elő a kolpingosok, a helyi Jubilate Deo katolikus ificsoport dalait hallhattuk, a vendég Kolping családok (Bátaszékről, Kecskemétről, Zalaszentgyörgyről, Borzontról, Nagyernyéből, Medgyesről, Brassóból), a marosszentgyörgyi Táltos néptánccsoport bemutatta műsorát, majd emléklapok átadására került sor.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)
2013. november 18.
Alkotói vágy hatvan év után is
Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész nyolcvanadik születésnapját ünnepelték a hét végén a Bernády Házban.
A Magyar Művészeti Akadémia Koller-díjas tagjának és számos jelentős köztéri mű, illetve kisplasztika alkotójának tiszteletére kiállítást szerveztek, amelyen az ünnepelt munkásságából láthattak ízelítőt az érdeklődők. Zsúfolásig megtelt a kiállítóterem, az előcsarnok is tele volt ünneplő kollégákkal, barátokkal, művészetkedvelőkkel. Nagy tapssal fogadta a közönség a szobrászt, akinek pályafutását Nagy Miklós Kund újságíró méltatta.
Mint elmondta, már pályakezdőként tanúja volt Hunyadi munkásságának, olyan alkotások elkészültének, amelyeket hosszú évek múltán is sokan csodálnak. Példaképekről, mesterekről, múzsákról, modellekről, de nem utolsósorban tanítványokról is szólt a méltatás, akik alakították Hunyadi művészi ízlését, és hozzájárultak munkásságához. Műveinek mondanivalója egyre egyszerűbb és lényegretörőbb lett az évek során, a mintázás pedig nagy erőssége lett. Hatvan évnyi munka összefoglalását láthatták a jelenlévők, és az is kiderült, hogy a művész kedvenc anyaga a Hargitán található szürke bazalt, amelyből legkedvesebb munkái készültek. Mint elhangzott, Hunyadi László 80 évesen is tele van ötletekkel és alkotói energiával, pályafutása nem zárult le.
Becze Dalma
Krónika (Kolozsvár)
Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész nyolcvanadik születésnapját ünnepelték a hét végén a Bernády Házban.
A Magyar Művészeti Akadémia Koller-díjas tagjának és számos jelentős köztéri mű, illetve kisplasztika alkotójának tiszteletére kiállítást szerveztek, amelyen az ünnepelt munkásságából láthattak ízelítőt az érdeklődők. Zsúfolásig megtelt a kiállítóterem, az előcsarnok is tele volt ünneplő kollégákkal, barátokkal, művészetkedvelőkkel. Nagy tapssal fogadta a közönség a szobrászt, akinek pályafutását Nagy Miklós Kund újságíró méltatta.
Mint elmondta, már pályakezdőként tanúja volt Hunyadi munkásságának, olyan alkotások elkészültének, amelyeket hosszú évek múltán is sokan csodálnak. Példaképekről, mesterekről, múzsákról, modellekről, de nem utolsósorban tanítványokról is szólt a méltatás, akik alakították Hunyadi művészi ízlését, és hozzájárultak munkásságához. Műveinek mondanivalója egyre egyszerűbb és lényegretörőbb lett az évek során, a mintázás pedig nagy erőssége lett. Hatvan évnyi munka összefoglalását láthatták a jelenlévők, és az is kiderült, hogy a művész kedvenc anyaga a Hargitán található szürke bazalt, amelyből legkedvesebb munkái készültek. Mint elhangzott, Hunyadi László 80 évesen is tele van ötletekkel és alkotói energiával, pályafutása nem zárult le.
Becze Dalma
Krónika (Kolozsvár)
2013. december 7.
Fél évszázad tollal, mikrofonnal
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Nagy Miklós Kunddal
Marosvásárhely egyik csendes negyedében, kövesdombi lakásán kerestem fel Nagy Miklós Kund művészeti írót, egykori rádiószerkesztőt, lapszerkesztőt, aki ezúttal nem kérdező riporterként, hanem készségesen válaszoló alanyként állt rendelkezésemre. December 6-án töltötte 70. életévét.
– Erdély egyik legszebb és talán legpatinásabb városában, a gazdag történelmi múlttal rendelkező Nagyenyeden, az Őrhegy lábánál született, pontosan 70 évvel ezelőtt. Hogy emlékszik vissza gyermekkorára?
– Mint szép, gondtalan időszakra. Noha régóta tudom, hogy abban a korban ez nem volt magától értetődő, főleg számunkra nem, akiket "osztályellenség" kategóriába soroltak. Édesapám ügyvéd volt, olyan harcos értelmiségi, aki mindig nyíltan és határozottan kiállt a magyarság ügyeiért, az enyediek megbecsülték, olykor bűnhődött is miatta. Talán elég, ha példaként csak azt említem, hogy őt is elhurcolták a Tg. Jiu-i lágerbe. Ő volt az a dr. Nagy Miklós, akire később Kacsó Sándor és Vita Zsigmond is többször kitért visszaemlékező köteteiben. Az ötvenes években börtönben is volt magyarsága miatt. Köztudottan a legjobb jogászok közé tartozott, mégis hosszú időre megfosztották hivatása gyakorlásának a jogától. Ezt a család anyagilag is megsínylette, de igyekezett burkot vonni körénk, hogy ne érezzük a helyzetünkből adódó hátrányokat. Ebben a kollégium is segített. Kissé olyan volt, mint egy campus, körbebástyázott, védhetőnek vélt sziget az elrománosodó kisvárosban, nyilván mi, gyerekek kevésbé érzékelhettük, mint a tanáraink a hatalom részéről rá nehezedő nyomást. Iskolásként akkoriban az olvasás és a sport határozta meg az életemet. Tanítás után estig valamilyen labdajáték kötött le a tornakertben. Aztán vagy közben pedig a könyvek világába merítkeztem. Mindent elolvastam, amit csak lehetett. Nagy előny, ha az ember akkor élheti ki olvasószenvedélyét, amikor a szellemi dolgokra a legfogékonyabb.
– Kikre gondol vissza ma is szívesen, akik a Bethlen Gábor Kollégiumban nemcsak segítették, egyengették, hanem meg is határozták élete további alakulását? Milyen volt a Bethlen Kollégium szellemisége a múlt század 50-es, 60-as éveiben, kik voltak közös tanárok, akik korábban Sütő Andrást és Önt is tanították?
– Jó tanáraink voltak, többségük megőrizte és igyekezett továbbadni nagy hírű elődeik szellemiségét. Nem csak az idősebbek, mint Vita Zsigmond, aki Sütő Andrásnak is tanára volt, engem pedig már nyugdíjas helyettesítőként tanított, de a fiatalok is, például irodalomtanárom, a város kulturális életében ma is aktív szerepet vállaló Király László. Családunk különben hagyományosan kötődött a kollégiumhoz. Egyik anyai dédapám, dr. Fogarassy Albert egyiptológus két alkalommal is rektorprofesszorként vezette Bethlen Gábor ősi iskoláját. Másik ágon Székely Ferenc dédapám szintén kollégiumi tanár volt. Felmenőim több nemzedéke tanult itt. Édesapámnak Áprily Lajos volt az osztályfőnöke. Sokat mesélt róla. Bátyám négy évvel előttem érettségizett ugyanott. A Bethlen-szellem, a hűség, a kitartás, a ragaszkodás magyarságunkhoz, közösségünkhöz, ugyanakkor a mások iránti nyitottság szinte észrevétlenül belénk ivódott.
– Sohasem gondolt arra enyedi kollégistaként, hogy ha végez, ott volna a helye valamelyik kisvárosi vagy mezőségi iskolában, ahol apró magyarok várják a magyar tanárt, tanítót – a betűvetés, a szép magyar szó elsajátítása reményében?
– Jó tanuló voltam, többfelé irányult a figyelmem. Reál osztályba jártam, de különlegesen érdekelt az irodalom, a képzőművészet is. Egyik nagybátyám Fogarassy Endre festőművész volt. Még érettségikor se tudtam eldönteni, melyik egyetemre felvételizzek. Azért sem, mert akkor még jelentősen csökkentette a siker esélyét a származás, döntő módon beleszólhatott az életünkbe "apáink bűne". Nem is jutottam be a kolozsvári közgazdasági egyetemre. Egy évnyi munka után már Marosvásárhelyre felvételiztem, a pedagógiai főiskolára. Felvettek a román-magyar szakra. És jó, hogy így alakult. Kiváló tanárok, jó szellemű diáktársak vettek körül ott is. Több volt kollégám tanárként, más területen közösségünk jeles képviselőjévé vált. Hirtelenjében Deáky Andrást, Mirk Lászlót, Kelemen Ferencet, Tankó Gyulát, Simon Györgyöt, Tófalvi Zoltánt, Mohacsek Ákost, Csergőffy Lászlót, Farkas Jenőt, Komán Jánost, D. Kiss Jánost említem. Megfogott Vásárhely és valóban nehéz időszakokban sem engedett el. Életem nyereségének tartom, hogy immár fél évszázada saját városomnak tekinthetem és igazi lokálpatriótaként tehetek érte valamit.
– 1965-ben román-magyar szakos tanári diplomával a zsebében jelentkezik a Nyárád menti Szentgericére, amely köztudottan mindig hagyományőrző település volt. Mit jelentett Önnek akkor Szentgerice, az új agrárviszonyok közepette, és hogyan válhatott hasznossá egy ilyen közösségben egy diplomás pedagógus?
– Újdonság volt nekem a falu, a Nyárádmente. Addig városi körülmények közt éltem. Ha kicsi is volt Nagyenyed, mégiscsak város. Annak a környékén fordultam meg olykor, többnyire kirándulóként. Torockón töltöttem hosszabb időt egy nyáron, amikor szüleim oda menekítettek a gyermekparalízis-járvány elől. Marosbogáton vakációztam nyaranta református lelkész nagybátyáméknál. Aztán az érettségi utáni munkám során mócvidéki román falvakat is megismerhettem. A szentgericeiek barátságosan fogadtak, az emberek szívesen megnyíltak előttem, betekinthettem az életükbe. Azt is megtapasztalhattam, milyen nyomasztó következményekkel telepedett erre a szép, hagyományőrző településre is az erőltetett kollektivizálás. Szakos tanárként nem volt sok sikerélményem, román nyelvet tanítottam abban a színmagyar faluban, és az bizony nehezen ment. Vasárnaponként a sorköteles legények román oktatása is rám hárult. Nem ilyenek voltak oktatói álmaim.
– Mindössze három évet tölt a Nyárádmentén, amikor bekerül a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Mi hozta a váltást, és milyen volt ez a 17 év egy rádiósnak a Ceausescu-korszak leghírhedtebb "fénykorában"?
– Inkább újságíró szerettem volna lenni, mint tanár. Rádióra nem gondoltam, de szerencsésen alakultak a dolgok. A szentgericei gyerekekkel szívesen foglalkoztam, iskolarádiót hoztunk létre velük. Erről hallhattak a Marosvásárhelyi Rádiónál, amikor 1968-ban fiatal munkatársakat kerestek. Versenyvizsgáztam, sikerült. Ez már közelebb állt az elképzeléseimhez. Szerencsém volt, a kultúrrovathoz kerültem. A folklórműsort is rám bízták. Ez tette lehetővé, hogy pár év alatt bejárjam a rádió adáskörzetét, mindenekelőtt a Székelyföldet. Szentgericén készült az első összeállításom, aztán szinte minden faluba, a legeldugottabbakba is eljutottam. A Mezőség se maradt ki.
Ízelítőt kaptam a vidéki életmódból. Gazdagodott a népdalkincsem, szélesedtek a népművészeti ismereteim. Felfedeztem székely gyökereimet. Ennél is nagyobb nyereségnek tekintem, hogy kipróbálva a rádiózás minden műfaját, riporterként, szerkesztőként, osztályvezetőként közvetlenebbül és energiákat nem kímélve belemerülhettem az irodalmi, művészeti életbe. Ez már az volt, amire régóta vágytam. Nagyon sok kitűnő embert ismertem meg, írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, rendezőket, zenészeket. Műhelytitkokba láthattam bele. Ebből tényleg többet tanulhattam, mint ha elvégeztem volna két-három másik egyetemet. Mellesleg közben a kolozsvári egyetem magyar-francia szakán is diplomáztam. Persze nem csak örömmel járt akkoriban a rádiós munka. A diktatúra, a cenzúra, az ideológiai kényszer megkeserítette az életünket, mindenbe igyekeztek beleszólni. A hatalomnak egyre abszurdabb, bődületesebb elvárásai voltak, el addig, hogy végül felszámolták a vidéki, nemzetiségi rádióadásokat. Annyi elégtételünk azért mégiscsak volt, hogy a kötelező politikai műsorok mellett elkészíthettük a számunkra fontos kulturális, értékmentő adásokat is.
– 1975-ben indul a népszerű, igen széles hallgatottságnak örvendő Megy a magnó vándorútra című interjúsorozat, amelyet felváltva szerkesztettek, s amelyben Erdély legismertebb személyiségei vallottak életükről, pályájukról, terveikről. Milyen emlékeket őriz "magnós" útjairól, mondjon néhány nevet, akik már régóta az egyetemes magyar kultúra Pantheonjának örök lakói.
– Abban az időben tűzzel-vassal akadályozták az erdélyi, tágabb vonatkozásban a romániai magyarság különböző közösségei, jeles személyiségei közti kapcsolattartást. Mintha áthághatatlan határvonalat húztak volna a megyék közé. Ezt a tiltást próbáltuk kijátszani, áthidalni ezzel a stafétaszerűen elképzelt interjúlánccal, amely aztán Vásárhelytől Nagyváradig, Kézdivásárhelytől Bukarestig, Gyergyószentmiklóstól, Sepsiszentgyörgytől Szatmárig, Temesvárig az egész országot behálózta. Magnónkkal sokfelé megfordultunk, sok száz egyéniséget megszólaltattunk. Hasonló értékekkel sikerült gazdagítanunk az Aranyfonotékát egy másik népszerű műsorom, az Irodalmi és művészeti napló révén is. És említhetem a Rádiószínház rovatot is. Sok-sok felejthetetlen találkozás élményét őrzöm magamban, nehéz és igazságtalan több száz névből kiemelni néhányat. De hogy mégis válaszoljak a kérdésre, kiragadok egy párat a régebben eltávozottak közül. Szemlér Ferenccel Bukarestben, Franyó Zoltánnal Marosvásárhelyen, Horváth Imrével Nagyváradon, Horváth Istvánnal Magyarózdon, Kacsó Sándorral Kolozsváron, Gellért Sándorral Mikolán, Veress Dániellel Sepsiszentgyörgyön, Fülöp Antal Andorral Kolozsváron, Aurel Ciupé-val Gyergyószárhegyen, Harag Györggyel, Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, Zoltán Aladárral Vásárhelyen sikerült hosszasabban, esetenként többször is beszélgetnünk, s hangfelvételek is készültek ezekről a találkozásokról.
– Négy év kényszerszünet után, 1989 decemberében, amikor újraindul a marosvásárhelyi rádió adása, ott volt a lehetőség, hogy visszatérjen az elektronikus sajtóba. De Ön nem ezt választotta, maradt az újságírásnál a Népújság szerkesztőségében. Sohasem bánta meg akkori döntését?
– Visszatértem, néhány évig egy-két műsort heti rendszerességgel szerkesztettem a megújult Rádiónál, a rádiózástól nem lehet egykönnyen elszakadni. Meggyőződésem, hogy aki belekóstolt az élő szó varázsába, nem képes végleg lemondani róla. Azt az érzelmi töltetet, amit a beszéd, a rádiós interjú hordoz, az írás még csak érzékeltetni se tudja. Mégsem maradtam ott, mert igen nagy kihívás volt, hogy a hazai magyar újságírás megújításának a részesévé válhattam. A Népújság szerkesztése egész embert kívánt, és akkoriban tévézésre is elég gyakran felkértek. A magára találó kulturális életben is több feladatot vállaltam. És korábbi tapasztalataimat mérlegelve úgy gondoltam, ha könyvszerzőként is hallatni szeretném valamikor a szavam, nem horgonyozhatok le újra a rendkívül időigényes rádiózásnál. Olykor mostanában is szerepelek a vásárhelyi rádióban, régi hangfelvételeimet is mindegyre újrajátsszák. Sok távolabbi ismerősöm, akikkel hosszú ideje nem találkoztunk, még mindig azt hiszi, hogy rádiós vagyok. Miközben a Népújság hétvégi irodalmi-művészeti melléklete, a Múzsa, amelyet több mint két évtizede szerkesztek, már az 1106. számánál tart és több mint húsz különféle kötetet is a magaménak tudhatok.
– Igen, 1990. A jó értelemben vett zsurnalisztika – napi taposómalma mellett – elhozta a több vágányon való haladást: tényirodalom, művészportrék, színészsorsok, arcképcsarnok, interjúkötetek, rádiójelenetek, humoreszkek, dalszövegek stb. Hogy lehetett egyszerre ennyi mindenre időt szakítani, miközben több mint két évtizeden keresztül a Népújság helyettes-, illetve főszerkesztői pozícióját töltötte be?
– Nehezen. Nyilván az ellenkezője is igaz. Ezt az életritmust szoktam meg, ha lazítanék, lehet hogy egy- kettőre vége szakadna az egésznek. Persze akadhatnak olyanok, akik úgy minősítik a hozzáállásomat, hogy munkamánia. Lehet benne valami. De csakis úgy tudok mindent elvállalni, hogy biztosított hozzá a családi hátországom.
– Igen sokrétű a tevékenysége a hazai magyar képzőművészek munkáinak monografikus feldolgozása terén, alig telik hét vagy hónap, hogy ne nyisson új tárlatot. Kiket jelentetett meg és ki(ke)t szeretne még letenni az olvasó asztalára?
– Többnyire a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó felkérésére készítettem a megjelent kis- és nagyobb monográfiákat. Székelyföld művészeti élete gazdagon kínálja erre a témát, az alanyokat. A legfrissebb ilyen kiadvány a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra látott napvilágot, november 16- án mutattuk be a Bernády Házban. Az Élet-Jelek sorozatban Kolozsvári Puskás Sándor munkásságának szintézisét próbálja adni. Véletlen-e vagy sem, most csodálkoztam rá, hogy milyen pompás névsor áll össze az általam elemzett szobrász- könyvekből: az említett Puskás-album a Hunyadi László-, Bálint Károly-, Kiss Levente-, Bocskay Vince- Gyarmathy János-kötetekhez csatlakozik. Festőkkel, textilművészekkel is foglalkoztam ilyen módon, Maszelka János, Simon Endre, Kedei Zoltán, Hunyadi Mária, Bandi Kati nevét sorolhatom.
– Alig van kulturális szervezet vagy művelődési alapítvány Maros megyében, melynek ne volna tagja vagy ne venne részt a vezetésében. Kérem, említse meg ezeket.
– Ebbe is muszáj-Herkulesként csöppentem bele. A Népújság Alapítvány létrehozásában magától értetődően vettem részt A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének működtetésébe is illett bekapcsolódnom. Amikor felvetődött a Kemény Zsigmond Társaság felélesztése, azt az ügyet is a magaménak éreztem. Az alapító Kemény Miklós felkért, hogy segítsek a Helikon – Kemény János Alapítvány létrehozásában, azt se háríthattam el. Az időközben megszűnt Marx József Fotóművészeti Alapítvány is igényelte a támogatásomat. És a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány munkája is rendkívül fontos, attól hogy maradjak távol? Jó tudni, hogy némi szerepem nekem is van abban, hogy a Bernády Ház a marosvásárhelyi magyarság egyik meghatározó művelődési központjává vált. Álljunk meg itt. Annyit azért hozzátennék, hogy sehol sem a protokolláris elnökséget vállaltam, hanem csakis olyan tisztséget, ahol ellenszolgáltatás nélkül dolgozni kell.
– Nem elhanyagolható fordítói munkássága sem. Kiktől mit fordított?
– Általában románról magyarra, magyarról románra fordítottam. Rádiójátékot, esszét, értekező prózát, humoros szöveget, művészeti írásokat. Néha nem akadt más, aki megbirkózzék a feladattal, és akkor "magad, uram, ha szolgád nincsen" alapon belevágtam. Olyan eset is előfordult, hogy Kányádi Sándor-versrészletet kellett átültetnem románra. Erre igazán büszke vagyok. De a franciával is próbálkoztam, és megtörtént egyszer Szicíliában, hogy tárlatnyitó gondolataimat olasz tolmácsolásban magam olvastam fel. És bizonyára kevesen tudják, hogy közöm van egy kétnyelvű magyar-olasz könyvritkasághoz. Kovács András Ferenc Torony és tövis – Torre e spina, illetve Albino Comelli Tempo e amore – Idő és szerelem címmel 2006-ban Firenzében megjelentetett közös verskötetének megszületésénél bábáskodtam, abba írtam a Vers, bonts vitorlát! – Poesia, apri la vela! című bevezetőt.
– A színészek közül Farkas Ibolyát és Szabó Ducit örökítette meg a könyvek lapjain. Kikre gondol a közeljövőben?
– Beszélgetőkönyvet szívesen írok. Az interjú a kedvenc műfajom. Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak. A színház világa amúgy is izgalmas, egy-egy kedvenc színész életinterjúja széles közönséget érdekelhet. Jó, hogy kitalálták a Prospero könyvei sorozatot. Legközelebb Bács Ferenccel szeretnék szembeülni egy ilyen hosszú-hosszú beszélgetésre.
– Milyen díjakat és kitüntetéseket kapott élete folyamán?
– Elég tág fogalom az életem folyama. Zsenge ifjúkoromban tánciskolai teljesítményemért is kaptam diplomát. Sportgyőzelmekért szintén. De ne kedélyeskedjünk, igenis ösztönző lehet az elismerés! Az eltelt évtizedben volt néhány alkalom, amikor nyilvánosan, hivatalosan elismerték a munkámat. Az utóbbi időszakban sűrűbben, ami sajnos azt is jelzi, hogy vészesen telik felettem is az idő. Nívódíjat kaptam a Népújságtól és a MÚRE vezető testületétől. Ezek különösen fontosak, mert a szakma adta. A megyei kulturális életben felmutatott teljesítménye
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Nagy Miklós Kunddal
Marosvásárhely egyik csendes negyedében, kövesdombi lakásán kerestem fel Nagy Miklós Kund művészeti írót, egykori rádiószerkesztőt, lapszerkesztőt, aki ezúttal nem kérdező riporterként, hanem készségesen válaszoló alanyként állt rendelkezésemre. December 6-án töltötte 70. életévét.
– Erdély egyik legszebb és talán legpatinásabb városában, a gazdag történelmi múlttal rendelkező Nagyenyeden, az Őrhegy lábánál született, pontosan 70 évvel ezelőtt. Hogy emlékszik vissza gyermekkorára?
– Mint szép, gondtalan időszakra. Noha régóta tudom, hogy abban a korban ez nem volt magától értetődő, főleg számunkra nem, akiket "osztályellenség" kategóriába soroltak. Édesapám ügyvéd volt, olyan harcos értelmiségi, aki mindig nyíltan és határozottan kiállt a magyarság ügyeiért, az enyediek megbecsülték, olykor bűnhődött is miatta. Talán elég, ha példaként csak azt említem, hogy őt is elhurcolták a Tg. Jiu-i lágerbe. Ő volt az a dr. Nagy Miklós, akire később Kacsó Sándor és Vita Zsigmond is többször kitért visszaemlékező köteteiben. Az ötvenes években börtönben is volt magyarsága miatt. Köztudottan a legjobb jogászok közé tartozott, mégis hosszú időre megfosztották hivatása gyakorlásának a jogától. Ezt a család anyagilag is megsínylette, de igyekezett burkot vonni körénk, hogy ne érezzük a helyzetünkből adódó hátrányokat. Ebben a kollégium is segített. Kissé olyan volt, mint egy campus, körbebástyázott, védhetőnek vélt sziget az elrománosodó kisvárosban, nyilván mi, gyerekek kevésbé érzékelhettük, mint a tanáraink a hatalom részéről rá nehezedő nyomást. Iskolásként akkoriban az olvasás és a sport határozta meg az életemet. Tanítás után estig valamilyen labdajáték kötött le a tornakertben. Aztán vagy közben pedig a könyvek világába merítkeztem. Mindent elolvastam, amit csak lehetett. Nagy előny, ha az ember akkor élheti ki olvasószenvedélyét, amikor a szellemi dolgokra a legfogékonyabb.
– Kikre gondol vissza ma is szívesen, akik a Bethlen Gábor Kollégiumban nemcsak segítették, egyengették, hanem meg is határozták élete további alakulását? Milyen volt a Bethlen Kollégium szellemisége a múlt század 50-es, 60-as éveiben, kik voltak közös tanárok, akik korábban Sütő Andrást és Önt is tanították?
– Jó tanáraink voltak, többségük megőrizte és igyekezett továbbadni nagy hírű elődeik szellemiségét. Nem csak az idősebbek, mint Vita Zsigmond, aki Sütő Andrásnak is tanára volt, engem pedig már nyugdíjas helyettesítőként tanított, de a fiatalok is, például irodalomtanárom, a város kulturális életében ma is aktív szerepet vállaló Király László. Családunk különben hagyományosan kötődött a kollégiumhoz. Egyik anyai dédapám, dr. Fogarassy Albert egyiptológus két alkalommal is rektorprofesszorként vezette Bethlen Gábor ősi iskoláját. Másik ágon Székely Ferenc dédapám szintén kollégiumi tanár volt. Felmenőim több nemzedéke tanult itt. Édesapámnak Áprily Lajos volt az osztályfőnöke. Sokat mesélt róla. Bátyám négy évvel előttem érettségizett ugyanott. A Bethlen-szellem, a hűség, a kitartás, a ragaszkodás magyarságunkhoz, közösségünkhöz, ugyanakkor a mások iránti nyitottság szinte észrevétlenül belénk ivódott.
– Sohasem gondolt arra enyedi kollégistaként, hogy ha végez, ott volna a helye valamelyik kisvárosi vagy mezőségi iskolában, ahol apró magyarok várják a magyar tanárt, tanítót – a betűvetés, a szép magyar szó elsajátítása reményében?
– Jó tanuló voltam, többfelé irányult a figyelmem. Reál osztályba jártam, de különlegesen érdekelt az irodalom, a képzőművészet is. Egyik nagybátyám Fogarassy Endre festőművész volt. Még érettségikor se tudtam eldönteni, melyik egyetemre felvételizzek. Azért sem, mert akkor még jelentősen csökkentette a siker esélyét a származás, döntő módon beleszólhatott az életünkbe "apáink bűne". Nem is jutottam be a kolozsvári közgazdasági egyetemre. Egy évnyi munka után már Marosvásárhelyre felvételiztem, a pedagógiai főiskolára. Felvettek a román-magyar szakra. És jó, hogy így alakult. Kiváló tanárok, jó szellemű diáktársak vettek körül ott is. Több volt kollégám tanárként, más területen közösségünk jeles képviselőjévé vált. Hirtelenjében Deáky Andrást, Mirk Lászlót, Kelemen Ferencet, Tankó Gyulát, Simon Györgyöt, Tófalvi Zoltánt, Mohacsek Ákost, Csergőffy Lászlót, Farkas Jenőt, Komán Jánost, D. Kiss Jánost említem. Megfogott Vásárhely és valóban nehéz időszakokban sem engedett el. Életem nyereségének tartom, hogy immár fél évszázada saját városomnak tekinthetem és igazi lokálpatriótaként tehetek érte valamit.
– 1965-ben román-magyar szakos tanári diplomával a zsebében jelentkezik a Nyárád menti Szentgericére, amely köztudottan mindig hagyományőrző település volt. Mit jelentett Önnek akkor Szentgerice, az új agrárviszonyok közepette, és hogyan válhatott hasznossá egy ilyen közösségben egy diplomás pedagógus?
– Újdonság volt nekem a falu, a Nyárádmente. Addig városi körülmények közt éltem. Ha kicsi is volt Nagyenyed, mégiscsak város. Annak a környékén fordultam meg olykor, többnyire kirándulóként. Torockón töltöttem hosszabb időt egy nyáron, amikor szüleim oda menekítettek a gyermekparalízis-járvány elől. Marosbogáton vakációztam nyaranta református lelkész nagybátyáméknál. Aztán az érettségi utáni munkám során mócvidéki román falvakat is megismerhettem. A szentgericeiek barátságosan fogadtak, az emberek szívesen megnyíltak előttem, betekinthettem az életükbe. Azt is megtapasztalhattam, milyen nyomasztó következményekkel telepedett erre a szép, hagyományőrző településre is az erőltetett kollektivizálás. Szakos tanárként nem volt sok sikerélményem, román nyelvet tanítottam abban a színmagyar faluban, és az bizony nehezen ment. Vasárnaponként a sorköteles legények román oktatása is rám hárult. Nem ilyenek voltak oktatói álmaim.
– Mindössze három évet tölt a Nyárádmentén, amikor bekerül a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Mi hozta a váltást, és milyen volt ez a 17 év egy rádiósnak a Ceausescu-korszak leghírhedtebb "fénykorában"?
– Inkább újságíró szerettem volna lenni, mint tanár. Rádióra nem gondoltam, de szerencsésen alakultak a dolgok. A szentgericei gyerekekkel szívesen foglalkoztam, iskolarádiót hoztunk létre velük. Erről hallhattak a Marosvásárhelyi Rádiónál, amikor 1968-ban fiatal munkatársakat kerestek. Versenyvizsgáztam, sikerült. Ez már közelebb állt az elképzeléseimhez. Szerencsém volt, a kultúrrovathoz kerültem. A folklórműsort is rám bízták. Ez tette lehetővé, hogy pár év alatt bejárjam a rádió adáskörzetét, mindenekelőtt a Székelyföldet. Szentgericén készült az első összeállításom, aztán szinte minden faluba, a legeldugottabbakba is eljutottam. A Mezőség se maradt ki.
Ízelítőt kaptam a vidéki életmódból. Gazdagodott a népdalkincsem, szélesedtek a népművészeti ismereteim. Felfedeztem székely gyökereimet. Ennél is nagyobb nyereségnek tekintem, hogy kipróbálva a rádiózás minden műfaját, riporterként, szerkesztőként, osztályvezetőként közvetlenebbül és energiákat nem kímélve belemerülhettem az irodalmi, művészeti életbe. Ez már az volt, amire régóta vágytam. Nagyon sok kitűnő embert ismertem meg, írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, rendezőket, zenészeket. Műhelytitkokba láthattam bele. Ebből tényleg többet tanulhattam, mint ha elvégeztem volna két-három másik egyetemet. Mellesleg közben a kolozsvári egyetem magyar-francia szakán is diplomáztam. Persze nem csak örömmel járt akkoriban a rádiós munka. A diktatúra, a cenzúra, az ideológiai kényszer megkeserítette az életünket, mindenbe igyekeztek beleszólni. A hatalomnak egyre abszurdabb, bődületesebb elvárásai voltak, el addig, hogy végül felszámolták a vidéki, nemzetiségi rádióadásokat. Annyi elégtételünk azért mégiscsak volt, hogy a kötelező politikai műsorok mellett elkészíthettük a számunkra fontos kulturális, értékmentő adásokat is.
– 1975-ben indul a népszerű, igen széles hallgatottságnak örvendő Megy a magnó vándorútra című interjúsorozat, amelyet felváltva szerkesztettek, s amelyben Erdély legismertebb személyiségei vallottak életükről, pályájukról, terveikről. Milyen emlékeket őriz "magnós" útjairól, mondjon néhány nevet, akik már régóta az egyetemes magyar kultúra Pantheonjának örök lakói.
– Abban az időben tűzzel-vassal akadályozták az erdélyi, tágabb vonatkozásban a romániai magyarság különböző közösségei, jeles személyiségei közti kapcsolattartást. Mintha áthághatatlan határvonalat húztak volna a megyék közé. Ezt a tiltást próbáltuk kijátszani, áthidalni ezzel a stafétaszerűen elképzelt interjúlánccal, amely aztán Vásárhelytől Nagyváradig, Kézdivásárhelytől Bukarestig, Gyergyószentmiklóstól, Sepsiszentgyörgytől Szatmárig, Temesvárig az egész országot behálózta. Magnónkkal sokfelé megfordultunk, sok száz egyéniséget megszólaltattunk. Hasonló értékekkel sikerült gazdagítanunk az Aranyfonotékát egy másik népszerű műsorom, az Irodalmi és művészeti napló révén is. És említhetem a Rádiószínház rovatot is. Sok-sok felejthetetlen találkozás élményét őrzöm magamban, nehéz és igazságtalan több száz névből kiemelni néhányat. De hogy mégis válaszoljak a kérdésre, kiragadok egy párat a régebben eltávozottak közül. Szemlér Ferenccel Bukarestben, Franyó Zoltánnal Marosvásárhelyen, Horváth Imrével Nagyváradon, Horváth Istvánnal Magyarózdon, Kacsó Sándorral Kolozsváron, Gellért Sándorral Mikolán, Veress Dániellel Sepsiszentgyörgyön, Fülöp Antal Andorral Kolozsváron, Aurel Ciupé-val Gyergyószárhegyen, Harag Györggyel, Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, Zoltán Aladárral Vásárhelyen sikerült hosszasabban, esetenként többször is beszélgetnünk, s hangfelvételek is készültek ezekről a találkozásokról.
– Négy év kényszerszünet után, 1989 decemberében, amikor újraindul a marosvásárhelyi rádió adása, ott volt a lehetőség, hogy visszatérjen az elektronikus sajtóba. De Ön nem ezt választotta, maradt az újságírásnál a Népújság szerkesztőségében. Sohasem bánta meg akkori döntését?
– Visszatértem, néhány évig egy-két műsort heti rendszerességgel szerkesztettem a megújult Rádiónál, a rádiózástól nem lehet egykönnyen elszakadni. Meggyőződésem, hogy aki belekóstolt az élő szó varázsába, nem képes végleg lemondani róla. Azt az érzelmi töltetet, amit a beszéd, a rádiós interjú hordoz, az írás még csak érzékeltetni se tudja. Mégsem maradtam ott, mert igen nagy kihívás volt, hogy a hazai magyar újságírás megújításának a részesévé válhattam. A Népújság szerkesztése egész embert kívánt, és akkoriban tévézésre is elég gyakran felkértek. A magára találó kulturális életben is több feladatot vállaltam. És korábbi tapasztalataimat mérlegelve úgy gondoltam, ha könyvszerzőként is hallatni szeretném valamikor a szavam, nem horgonyozhatok le újra a rendkívül időigényes rádiózásnál. Olykor mostanában is szerepelek a vásárhelyi rádióban, régi hangfelvételeimet is mindegyre újrajátsszák. Sok távolabbi ismerősöm, akikkel hosszú ideje nem találkoztunk, még mindig azt hiszi, hogy rádiós vagyok. Miközben a Népújság hétvégi irodalmi-művészeti melléklete, a Múzsa, amelyet több mint két évtizede szerkesztek, már az 1106. számánál tart és több mint húsz különféle kötetet is a magaménak tudhatok.
– Igen, 1990. A jó értelemben vett zsurnalisztika – napi taposómalma mellett – elhozta a több vágányon való haladást: tényirodalom, művészportrék, színészsorsok, arcképcsarnok, interjúkötetek, rádiójelenetek, humoreszkek, dalszövegek stb. Hogy lehetett egyszerre ennyi mindenre időt szakítani, miközben több mint két évtizeden keresztül a Népújság helyettes-, illetve főszerkesztői pozícióját töltötte be?
– Nehezen. Nyilván az ellenkezője is igaz. Ezt az életritmust szoktam meg, ha lazítanék, lehet hogy egy- kettőre vége szakadna az egésznek. Persze akadhatnak olyanok, akik úgy minősítik a hozzáállásomat, hogy munkamánia. Lehet benne valami. De csakis úgy tudok mindent elvállalni, hogy biztosított hozzá a családi hátországom.
– Igen sokrétű a tevékenysége a hazai magyar képzőművészek munkáinak monografikus feldolgozása terén, alig telik hét vagy hónap, hogy ne nyisson új tárlatot. Kiket jelentetett meg és ki(ke)t szeretne még letenni az olvasó asztalára?
– Többnyire a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó felkérésére készítettem a megjelent kis- és nagyobb monográfiákat. Székelyföld művészeti élete gazdagon kínálja erre a témát, az alanyokat. A legfrissebb ilyen kiadvány a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra látott napvilágot, november 16- án mutattuk be a Bernády Házban. Az Élet-Jelek sorozatban Kolozsvári Puskás Sándor munkásságának szintézisét próbálja adni. Véletlen-e vagy sem, most csodálkoztam rá, hogy milyen pompás névsor áll össze az általam elemzett szobrász- könyvekből: az említett Puskás-album a Hunyadi László-, Bálint Károly-, Kiss Levente-, Bocskay Vince- Gyarmathy János-kötetekhez csatlakozik. Festőkkel, textilművészekkel is foglalkoztam ilyen módon, Maszelka János, Simon Endre, Kedei Zoltán, Hunyadi Mária, Bandi Kati nevét sorolhatom.
– Alig van kulturális szervezet vagy művelődési alapítvány Maros megyében, melynek ne volna tagja vagy ne venne részt a vezetésében. Kérem, említse meg ezeket.
– Ebbe is muszáj-Herkulesként csöppentem bele. A Népújság Alapítvány létrehozásában magától értetődően vettem részt A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének működtetésébe is illett bekapcsolódnom. Amikor felvetődött a Kemény Zsigmond Társaság felélesztése, azt az ügyet is a magaménak éreztem. Az alapító Kemény Miklós felkért, hogy segítsek a Helikon – Kemény János Alapítvány létrehozásában, azt se háríthattam el. Az időközben megszűnt Marx József Fotóművészeti Alapítvány is igényelte a támogatásomat. És a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány munkája is rendkívül fontos, attól hogy maradjak távol? Jó tudni, hogy némi szerepem nekem is van abban, hogy a Bernády Ház a marosvásárhelyi magyarság egyik meghatározó művelődési központjává vált. Álljunk meg itt. Annyit azért hozzátennék, hogy sehol sem a protokolláris elnökséget vállaltam, hanem csakis olyan tisztséget, ahol ellenszolgáltatás nélkül dolgozni kell.
– Nem elhanyagolható fordítói munkássága sem. Kiktől mit fordított?
– Általában románról magyarra, magyarról románra fordítottam. Rádiójátékot, esszét, értekező prózát, humoros szöveget, művészeti írásokat. Néha nem akadt más, aki megbirkózzék a feladattal, és akkor "magad, uram, ha szolgád nincsen" alapon belevágtam. Olyan eset is előfordult, hogy Kányádi Sándor-versrészletet kellett átültetnem románra. Erre igazán büszke vagyok. De a franciával is próbálkoztam, és megtörtént egyszer Szicíliában, hogy tárlatnyitó gondolataimat olasz tolmácsolásban magam olvastam fel. És bizonyára kevesen tudják, hogy közöm van egy kétnyelvű magyar-olasz könyvritkasághoz. Kovács András Ferenc Torony és tövis – Torre e spina, illetve Albino Comelli Tempo e amore – Idő és szerelem címmel 2006-ban Firenzében megjelentetett közös verskötetének megszületésénél bábáskodtam, abba írtam a Vers, bonts vitorlát! – Poesia, apri la vela! című bevezetőt.
– A színészek közül Farkas Ibolyát és Szabó Ducit örökítette meg a könyvek lapjain. Kikre gondol a közeljövőben?
– Beszélgetőkönyvet szívesen írok. Az interjú a kedvenc műfajom. Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak. A színház világa amúgy is izgalmas, egy-egy kedvenc színész életinterjúja széles közönséget érdekelhet. Jó, hogy kitalálták a Prospero könyvei sorozatot. Legközelebb Bács Ferenccel szeretnék szembeülni egy ilyen hosszú-hosszú beszélgetésre.
– Milyen díjakat és kitüntetéseket kapott élete folyamán?
– Elég tág fogalom az életem folyama. Zsenge ifjúkoromban tánciskolai teljesítményemért is kaptam diplomát. Sportgyőzelmekért szintén. De ne kedélyeskedjünk, igenis ösztönző lehet az elismerés! Az eltelt évtizedben volt néhány alkalom, amikor nyilvánosan, hivatalosan elismerték a munkámat. Az utóbbi időszakban sűrűbben, ami sajnos azt is jelzi, hogy vészesen telik felettem is az idő. Nívódíjat kaptam a Népújságtól és a MÚRE vezető testületétől. Ezek különösen fontosak, mert a szakma adta. A megyei kulturális életben felmutatott teljesítménye
2013. december 14.
Értékről, nyitottságról jubileum után
Beszélgetés a 80 éves Gálfalvi Zsolttal
Gálfalvi Zsolt szerkesztő, irodalomkritikus, művelődési életünk kiemelkedő személyisége november 30-án töltötte 80. születésnapját. Még eleven lehet benne annak a bensőséges estnek a hangulata, amikor író-, újságíró-, szerkesztőkollégái köszöntötték, és átnyújtották neki az alkalomra összeállított jubileumi kiadványt, amely több mint hat évtizedes pályájának szinte valamennyi vetületét felvillantja. Az összejövetelről és a születésnapi füzetről akkor frissiben beszámoltunk lapunkban. Pár nappal később otthonában beszélgettünk az ünnepelttel. Az ott készült hangfelvétel rövidített változata az alábbi interjú.
– Mióta visszatértél Vásárhelyre, minden fontosabb rendezvényen jelen vagy. A rád jellemző kíváncsiság tehát az idő teltével sem csitul, erősebb a belső késztetés, hogy közvetlenül megtapasztald a dolgokat, mint az emberre elkerülhetetlenül rátelepedő kényelem.
– Nézd, ez alkati dolog is lehet, de tény, hogy a jó értelemben vett kíváncsiság az egész munkásságomat illetően valóban mélyen bennem van. Minden érdekel, ami a szellemi életben történik, és amennyiben lehet, igyekszem is mindezt követni. Vásárhelynek gazdag és változatos a szellemi élete, és még mindig van közönsége a rendezvényeknek. Én is szeretnék ezzel lépést tartani, a számomra fontosabb eseményekre elmegyek. Persze, amikor tudok, mert sajnos hozzá kell tennem, hogy az előző ittlétem alatt sok orvos barátom volt, most kevesebb van, mégis több orvoshoz járok.
– Köztudomású az igényességed is, magas a minőségi mércéd. Az említett rendezvények azt nyújtják, amit elvársz tőlük?
– Abban az értelemben, hogy képet adnak arról, hogy az életben mi történik, igen. Önkéntelen is hírértéke, tájékoztatásértéke van minden eseménynek, annak is, amelyik meglehetősen gyenge. Nem csak vásárhelyi jelenség viszont, és engem zavar, hogy a színvonal rendkívül ingadozó. Van olyan rendezvény, ahova nagyon szívesen megy el az ember, élményt jelent, és van olyan is, ami gyenge, érdektelen, felületes, felszínes. De ez sajnos napjainkban a szellemi élet egészére elmondható. Sokfelé járok, és azt tapasztalom, hogy az értékszempont, az igényesség nem mindig érvényesül kellő mértékben, kellő következetességgel.
– Gondoltál-e arra, hogy a rendszerváltozás után ennyi idővel ilyen irányultságú lesz a szellemi élet? Ilyesmire vagy többre számítottál?
– Be kell vallanom, hogy én nem számítottam. Reménykedtem. Mindig reménykedem abban, hogy a feltételek változása, a körülmények megváltoztatása elősegítheti azt, hogy a dolgok új irányba haladjanak. A szellemi életre is úgy tekintek, mint esélyek és lehetőségek sorozatára, és egy közösség életrevalóságát, képességeit, reményeit, jövőjét azon mérem le, hogy mennyire tudja ezeket az esélyeket és lehetőségeket hasznosítani. Ha eleve lemond ezek hasznosításáról, akkor megette a fene. Ha próbál érvényesíteni olyan szempontokat, olyan megoldásokat, amelyek a lehetőségeken belül a szellemi értékteremtést és értékterjesztést szolgálják, az nagyon jó és nagyon biztató. És látok ilyen törekvéseket, ezeknek őszintén örvendek.
– Az a tizenéves fiatalember, egykori önmagad, aki több mint hatvan évvel ezelőtt elkezdett írni, és megpróbált betörni az irodalomba, milyen reményekkel indult?
– Azt szerettem volna, hogy olyasmiről írhassak, ami fontos, ami lényeges, amit az emberek figyelmébe kell ajánlani. A körülmények furcsa alakulása folytán korán, tizenvalahány évesen kezdtem az írást. Itt, Vásárhelyt, a negyvenes évek végén, az ötvenesek legelején voltak olyan mozzanatok, amelyek okkal hívták fel a figyelmemet arra, ami történik. Például a színház akkor egészen kiváló előadásokkal jött elő. Ezt most már sokan elfelejtik.
– Akkor még a Székely Színház nagy társulata, aranycsapata működött itt.
– Jó társulat volt, nagyon igényesek voltak. Kiváló előadásokat láthattunk. Lenyűgözött az Úri muri, vagy a Csehov-előadások. A színházi élet nagyon vonzó volt. Az irodalmi élet itt akkor annyira nem remekelt, nem volt annyira sokszínű és változatos.
– Emlékszel az első publikált írásodra? Mi volt, miről szólt?
– Attól függ, hogyan számítom. Én az akkori Népújságnál dolgoztam. Ugyanakkor írtam a Bukarestben megjelenő Ifjúmunkásnak is. Az első írásaim tudósítások voltak művelődési eseményekről. Nagyon rövid időn belül a szerkesztőségi helyzet úgy hozta, hogy filmekről kellett írnom, felkérésre én lettem a lap filmkritikusa. Nagyon szórakoztató, de meglehetősen terhes foglalkozás volt. Két bemutató volt Vásárhelyen, hetente váltották a műsort. Egyazon napon délután 3-tól megnéztem az egyik filmet, 5-től a másikat. Bementem a szerkesztőségbe, 9-re le kellett adni az írást. Ha valamirevaló film volt, arra előzetesen kellett készülni. Két óra alatt megírni két filmről a véleményedet meglehetősen nehéz feladat. Aztán egyre többet írtam más művelődési eseményekről.
– Aztán úgy hozta az élet, hogy a filmnél fontosabb területeddé vált az irodalom, a színház. Az utóbbi később olyan mértékben, hogy egy időben vezetted is a vásárhelyi társulatot.
– De számomra alapvetően mindig a szerkesztés volt a legfontosabb. Szerkesztőként próbáltam tenni valamit a romániai magyar művelődésért, irodalomért. Visszatérve a kezdetekre, noha nagyon foglalkoztatott a színház, itt Vásárhelyt nem írtam róla. 1951-ben kerültem Kolozsvárra az Utunkhoz, és ott egyszer csak elküldtek színházi kritikát írni. Abban az időben jó néhány magyar színház volt, mindenik más-más helyen. Fiatal voltam, engem lehetett utaztatni, valószínűleg ez is volt az oka, hogy ezzel megbíztak. Szatmáron, Váradon, Sepsiszentgyörgyön, később Temesváron jelen kellett lennem a bemutatókon. A színikritika egyre jobban érdekelt, persze sokat olvastam is a színházról, színházművészetről. Amikor már színikritikusként tartottak számon, és adott pillanatban visszajöttem Vásárhelyre, többször is bevontak a színház munkájába. És egyszer csak arra ébredtem, hogy színházigazgató vagyok, pedig nem akartam az lenni.
– Külső ember lehet egyáltalán színházigazgató? Ma ezt hogy látod?
– Szerintem lehet. De két dolog szükséges hozzá. Egyik, hogy valamennyire értsen a színházhoz, és ezenkívül tudja azt, hogy nem ért hozzá. A kettő együtt teremt olyan viszonyokat, hogy az embert valamennyire elfogadják. A magyar színháztörténetben számos példa van arra, hogy írók, jeles kultúremberek lettek jó színházigazgatók. Minden színházi munkának egyik alapja a műsor. A műsorrendbe kiválóan bele tudtam szólni. Ezen túlmenően megértés szükséges, olyan légkör kialakítása, amely alkotómunkára ösztönöz. De bonyolult kérdés ez, sok időt venne igénybe a kifejtése.
– És mire van szükség ahhoz, hogy valaki jó szerkesztő legyen?
– Nagyon sok mindenre van szükség. Mindenekelőtt olvasottságra, tájékozottságra, érdeklődésre, tanulásra, alapos műveltségre és nem utolsósorban az emberekkel való közös hang megtalálására, párbeszédkészségre. És annak a megértésére, hogy jól szerkeszteni csak az adott időszak szellemi áramlatait ismerve, azokat értékelve, elemezve, azokban a legjobb lehetőségeket megtalálva lehet. Hozzáértés, szorgalom és kitartás nélkül nem megy. És nem utolsósorban kiváló érzék és képesség szükséges az emberi kapcsolatok kialakítására.
– Eddigi életed folyamán nagyon sok emberrel megismerkedtél, sokféle egyéniséggel tudtál kapcsolatot teremteni. Mi tette lehetővé, hogy mindenikükkel szót tudtál érteni?
– Igyekeztem mindig nyitott lenni, befogadó mindenfajta olyan törekvésre, amely értelmes és értékteremtő. Nem zárkóztam el olyan törekvésektől sem, amelyeket nem éreztem teljes mértékben a magaménak, de tudtam, hogy érték rejlik bennük. Kell ez a képesség, hogy az ember bele tudjon helyezkedni a másik tudatába, képzeletvilágába, törekvéseibe, hogy az értékekre figyeljen, és elkerülje az esetleges személyes ellenszenv érvényesülését. Az érték legyen a fő szempont, ebben legyen következetes. Persze ez is viszonylagos. A szerkesztésben, lapcsinálásban sokféle törekvés egyesül. És valamit az említetteken kívül is tudni kell: belejavítani a kéziratba, rendbe hozni, ha szükséges. Na, meg tudni kell azt is, hogy van olyan kézirat, amit vissza kell utasítani.
– A lapszerkesztőnek ahhoz is hozzá kell szoknia, hogy szerkesztői teendői háttérbe szoríthatják szerzői ambícióit. Sok esetben írói munkássága sínyli meg azt, hogy a lehető legeredményesebben szeretné teljesíteni szerkesztői feladatát. Nem bánod, hogy azért, mert mindig volt ilyen feladatod, kevesebbet tudtál írni, mint amennyit írhattál volna?
– Természetesen bánom, és minél idősebb leszek, annál inkább. De én az egész munkásságom alapvető részének tartom a szerkesztést. Számomra a szerkesztés alkotómunka. Alkotómunkának tartom a válogatást, az emberekkel való törődést, kapcsolattartást. Ilyen szempontból rám nagyon nagy hatást fejtett ki az első főszerkesztő, akivel dolgoztam, Gaál Gábor, akinek sok esztétikai állásfoglalását lehet vitatni. Én is vitattam, de egészen kiváló szerkesztő volt. Ő mindig arra figyelmeztetett, hogy a lapszerkesztés műalkotás.
– És az irodalmi életben való aktív részvétel, a szervezőmunka? Azt hova sorolnád?
– Az is nagyon fontos. Szívesen csináltam volna kevesebbet, és hamarabb vissza is vonultam volna, ha nincs az a sajátos helyzet, ami egyrészt az adott társadalmi, politikai feltételek között, másrészt a nemzetiségi lét miatt alakult ki. Szükséges volt erre a szerepvállalásra is ahhoz, hogy az ember normálisan tudjon szerkeszteni. Ahhoz, hogy a kéziratok megjelenését biztosítani tudjuk, hogy embereket tudjunk toborozni, szükség volt arra, hogy megpróbáljuk befolyásolni, javítani az irodalmi élet feltételeit. Szerintem ez 89 előtt is és 89 után is nagyon sokat számított. Azok a lapok éltek, élnek, amelyeknek a vezetői az irodalmi élet szervezésében részt vettek, akik tudták, hogy ez közösségi ügy. Az embernek hallatnia kell a szavát, hozzá kell járulnia ahhoz, hogy a szóértésnek, az állandó érintkezésnek, beszélgetésnek, gondolatcserének, párbeszédnek a légköre kialakuljon. Pénzt kell szerezni ahhoz, hogy a lap megjelenjen. Anyagi feltételeket kell biztosítani, ami szintén nehéz. Az irodalmi élet szervezése, a közélet tényleg nagyon fontos. Szeretném, ha senki nem venné túlzott önbizalomnak, amit mondok, de meggyőződésem, hogy ha néhányan nem vagyunk ott Bukarestben, nem vállaljuk, hogy oda költözünk, és ott bizonyos munkaterületeket lefedünk, akkor a romániai magyar irodalom, az erdélyi magyar irodalom sorsa sokkal bonyolultabb és nehezebb lett volna. Itt elsősorban olyan emberekre gondolok, mint Domokos Géza. Ezt különben egyre többen ismerik fel. Nyilván a felelősségérzet természetes megnyilvánulása volt ez, de nagyon nagy szükség volt rá. A romániai magyar íróknak Bukarestben tekintélye volt, legalábbis az írószövetség komoly erőinél. És amit mi mondtunk, azt többnyire lehetett érvényesíteni.
– Bizonyos dolgok, amikről beszélsz, a rendszerváltozás előtt is érvényesek voltak, részben ma is azok. Sajnos az lehet a benyomásunk, hogy a mostani közhangulat, az írói körökben tapasztalható atmoszféra semmivel sem jobb, mint 89 előtt.
– Szerintem a közhangulat és a közösségi kapcsolatok rendszere ma rosszabb. De az, hogy nem változott meg alapvetően, nem igaz. Megváltoztak az irányai, a tartalmai, a formái. A mai irodalmi közélet meglehetősen tele van feszültségekkel, ellenségeskedésekkel, indokolatlan különbözőségekkel. Természetes, alapvető szükséglet a különbözőség, de itt tulajdonképpen nem is erről van szó, hanem ellentétekről. Olyan ellentétről, amely az irodalomba a politika oldaláról kerül(t) be. A politikát szükségesnek tartom. De amikor a politikai manipuláció annyira eluralkodik, mint a volt szocialista országokban, amikor annyira erőteljesen érvényesülnek a hatalmi meggondolások, amikor a demokráciát egyre inkább helyettesíteni próbálja a hatalom manipulatív és autokratikus gyakorlása, akkor az irodalom nagyon sok kárt szenved. Nagy a feszültség, az egymás elleni acsarkodás az irodalmi és szellemi élet terén is, pedig itt ez nem való. Tévedés ne essék, az irodalom és általában a művészeti, szellemi élet sohasem volt a béke szigete. Mindig nagyon erős verseny érvényesült, és nem használtak mindig fair módszereket. De itt most a megszokottnál több van, s ezt elsősorban az autokrata politikai gyakorlat elterjedésének tulajdonítom.
– Sokan köszöntöttek a születésnapodon, de az is mindegyre elhangzott, hogy vannak bizonyos adósságaid. Én is csatlakozom azokhoz, akik úgy gondolják, hogy várhatnánk tőled egy olyan könyvet, amelyben az eltelt évtizedekben felgyűlt tapasztalataidat s mindazt, amit átéltél, valamilyen módon megosztanád az olvasókkal. Akár memoárszerűen. Nem készül ilyesmi?
– Emlékiratot nem akarok közzétenni. Szeretnék egy-két olyan esszét írni, amelyben megpróbálom végiggondolni mindazt, ami az elmúlt évtizedekben velünk, bennünk, körülöttünk történt. A teljesség minden igénye nélkül. Néhány mozzanatot szeretnék, olyat, amire nagyon jól emlékszem. Együtt dolgoztam például az egykori Erdélyi Helikon szerkesztőivel, nagyon jó baráti viszonyban voltunk. Pontosan tudom, hogy ők annak idején a harmincas években hogy dolgoztak, mit csináltak. Nem idealizálni akarok, inkább pontosítani. Az, amit ma elmondanak a helikoni viszonyokról, nem mindenben találó. Aztán együtt dolgoztunk egy csomó fiatalemberrel az ’50-es években, akik már nem fiatal emberek, vagy nincsenek is, ez is lehet esszétéma: az egymást váltó nemzedékek, a sajátos és nem sajátos vonások, az állandó jellegű konfliktusok és sok egyéb. Én az utóbbi években szinte egyáltalán nem írtam. Ennek magánéleti és nem közösségi okai vannak. Erőt kell vennem magamon, ha még egy kicsi idő van, hogy papírra vessem azt, amit gondolok. Azért is, mert időnként az irodalmi és szellemi élet különböző jelenségeit látva és tapasztalva elmegy a kedvem az írástól. Lehangolónak és kedvrontónak tartom azt, ami a művészeti és szellemi életben végbemegy. De hát az embernek meg kell próbálnia túltenni magát ezeken. Arra gondoljon, mennyi okos, értelmes, rokonszenves, teremtő erejű ember dolgozik a legkülönbözőbb művészeti ágakban, a sajtóban, és velük jól szót tudunk érteni. Jó érzés velük együtt dolgozni. Megpróbálni együtt tenni valamit, és kicsit igazítani a világon, amely nem tartozik a lehető legjobb világok közé.
– Az utóbbi gondolat jegyében kívánok jókedvet neked és mindazt, ami az íráshoz, meg persze az értelemes élethez szükséges. Isten éltessen sokáig!
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)
Beszélgetés a 80 éves Gálfalvi Zsolttal
Gálfalvi Zsolt szerkesztő, irodalomkritikus, művelődési életünk kiemelkedő személyisége november 30-án töltötte 80. születésnapját. Még eleven lehet benne annak a bensőséges estnek a hangulata, amikor író-, újságíró-, szerkesztőkollégái köszöntötték, és átnyújtották neki az alkalomra összeállított jubileumi kiadványt, amely több mint hat évtizedes pályájának szinte valamennyi vetületét felvillantja. Az összejövetelről és a születésnapi füzetről akkor frissiben beszámoltunk lapunkban. Pár nappal később otthonában beszélgettünk az ünnepelttel. Az ott készült hangfelvétel rövidített változata az alábbi interjú.
– Mióta visszatértél Vásárhelyre, minden fontosabb rendezvényen jelen vagy. A rád jellemző kíváncsiság tehát az idő teltével sem csitul, erősebb a belső késztetés, hogy közvetlenül megtapasztald a dolgokat, mint az emberre elkerülhetetlenül rátelepedő kényelem.
– Nézd, ez alkati dolog is lehet, de tény, hogy a jó értelemben vett kíváncsiság az egész munkásságomat illetően valóban mélyen bennem van. Minden érdekel, ami a szellemi életben történik, és amennyiben lehet, igyekszem is mindezt követni. Vásárhelynek gazdag és változatos a szellemi élete, és még mindig van közönsége a rendezvényeknek. Én is szeretnék ezzel lépést tartani, a számomra fontosabb eseményekre elmegyek. Persze, amikor tudok, mert sajnos hozzá kell tennem, hogy az előző ittlétem alatt sok orvos barátom volt, most kevesebb van, mégis több orvoshoz járok.
– Köztudomású az igényességed is, magas a minőségi mércéd. Az említett rendezvények azt nyújtják, amit elvársz tőlük?
– Abban az értelemben, hogy képet adnak arról, hogy az életben mi történik, igen. Önkéntelen is hírértéke, tájékoztatásértéke van minden eseménynek, annak is, amelyik meglehetősen gyenge. Nem csak vásárhelyi jelenség viszont, és engem zavar, hogy a színvonal rendkívül ingadozó. Van olyan rendezvény, ahova nagyon szívesen megy el az ember, élményt jelent, és van olyan is, ami gyenge, érdektelen, felületes, felszínes. De ez sajnos napjainkban a szellemi élet egészére elmondható. Sokfelé járok, és azt tapasztalom, hogy az értékszempont, az igényesség nem mindig érvényesül kellő mértékben, kellő következetességgel.
– Gondoltál-e arra, hogy a rendszerváltozás után ennyi idővel ilyen irányultságú lesz a szellemi élet? Ilyesmire vagy többre számítottál?
– Be kell vallanom, hogy én nem számítottam. Reménykedtem. Mindig reménykedem abban, hogy a feltételek változása, a körülmények megváltoztatása elősegítheti azt, hogy a dolgok új irányba haladjanak. A szellemi életre is úgy tekintek, mint esélyek és lehetőségek sorozatára, és egy közösség életrevalóságát, képességeit, reményeit, jövőjét azon mérem le, hogy mennyire tudja ezeket az esélyeket és lehetőségeket hasznosítani. Ha eleve lemond ezek hasznosításáról, akkor megette a fene. Ha próbál érvényesíteni olyan szempontokat, olyan megoldásokat, amelyek a lehetőségeken belül a szellemi értékteremtést és értékterjesztést szolgálják, az nagyon jó és nagyon biztató. És látok ilyen törekvéseket, ezeknek őszintén örvendek.
– Az a tizenéves fiatalember, egykori önmagad, aki több mint hatvan évvel ezelőtt elkezdett írni, és megpróbált betörni az irodalomba, milyen reményekkel indult?
– Azt szerettem volna, hogy olyasmiről írhassak, ami fontos, ami lényeges, amit az emberek figyelmébe kell ajánlani. A körülmények furcsa alakulása folytán korán, tizenvalahány évesen kezdtem az írást. Itt, Vásárhelyt, a negyvenes évek végén, az ötvenesek legelején voltak olyan mozzanatok, amelyek okkal hívták fel a figyelmemet arra, ami történik. Például a színház akkor egészen kiváló előadásokkal jött elő. Ezt most már sokan elfelejtik.
– Akkor még a Székely Színház nagy társulata, aranycsapata működött itt.
– Jó társulat volt, nagyon igényesek voltak. Kiváló előadásokat láthattunk. Lenyűgözött az Úri muri, vagy a Csehov-előadások. A színházi élet nagyon vonzó volt. Az irodalmi élet itt akkor annyira nem remekelt, nem volt annyira sokszínű és változatos.
– Emlékszel az első publikált írásodra? Mi volt, miről szólt?
– Attól függ, hogyan számítom. Én az akkori Népújságnál dolgoztam. Ugyanakkor írtam a Bukarestben megjelenő Ifjúmunkásnak is. Az első írásaim tudósítások voltak művelődési eseményekről. Nagyon rövid időn belül a szerkesztőségi helyzet úgy hozta, hogy filmekről kellett írnom, felkérésre én lettem a lap filmkritikusa. Nagyon szórakoztató, de meglehetősen terhes foglalkozás volt. Két bemutató volt Vásárhelyen, hetente váltották a műsort. Egyazon napon délután 3-tól megnéztem az egyik filmet, 5-től a másikat. Bementem a szerkesztőségbe, 9-re le kellett adni az írást. Ha valamirevaló film volt, arra előzetesen kellett készülni. Két óra alatt megírni két filmről a véleményedet meglehetősen nehéz feladat. Aztán egyre többet írtam más művelődési eseményekről.
– Aztán úgy hozta az élet, hogy a filmnél fontosabb területeddé vált az irodalom, a színház. Az utóbbi később olyan mértékben, hogy egy időben vezetted is a vásárhelyi társulatot.
– De számomra alapvetően mindig a szerkesztés volt a legfontosabb. Szerkesztőként próbáltam tenni valamit a romániai magyar művelődésért, irodalomért. Visszatérve a kezdetekre, noha nagyon foglalkoztatott a színház, itt Vásárhelyt nem írtam róla. 1951-ben kerültem Kolozsvárra az Utunkhoz, és ott egyszer csak elküldtek színházi kritikát írni. Abban az időben jó néhány magyar színház volt, mindenik más-más helyen. Fiatal voltam, engem lehetett utaztatni, valószínűleg ez is volt az oka, hogy ezzel megbíztak. Szatmáron, Váradon, Sepsiszentgyörgyön, később Temesváron jelen kellett lennem a bemutatókon. A színikritika egyre jobban érdekelt, persze sokat olvastam is a színházról, színházművészetről. Amikor már színikritikusként tartottak számon, és adott pillanatban visszajöttem Vásárhelyre, többször is bevontak a színház munkájába. És egyszer csak arra ébredtem, hogy színházigazgató vagyok, pedig nem akartam az lenni.
– Külső ember lehet egyáltalán színházigazgató? Ma ezt hogy látod?
– Szerintem lehet. De két dolog szükséges hozzá. Egyik, hogy valamennyire értsen a színházhoz, és ezenkívül tudja azt, hogy nem ért hozzá. A kettő együtt teremt olyan viszonyokat, hogy az embert valamennyire elfogadják. A magyar színháztörténetben számos példa van arra, hogy írók, jeles kultúremberek lettek jó színházigazgatók. Minden színházi munkának egyik alapja a műsor. A műsorrendbe kiválóan bele tudtam szólni. Ezen túlmenően megértés szükséges, olyan légkör kialakítása, amely alkotómunkára ösztönöz. De bonyolult kérdés ez, sok időt venne igénybe a kifejtése.
– És mire van szükség ahhoz, hogy valaki jó szerkesztő legyen?
– Nagyon sok mindenre van szükség. Mindenekelőtt olvasottságra, tájékozottságra, érdeklődésre, tanulásra, alapos műveltségre és nem utolsósorban az emberekkel való közös hang megtalálására, párbeszédkészségre. És annak a megértésére, hogy jól szerkeszteni csak az adott időszak szellemi áramlatait ismerve, azokat értékelve, elemezve, azokban a legjobb lehetőségeket megtalálva lehet. Hozzáértés, szorgalom és kitartás nélkül nem megy. És nem utolsósorban kiváló érzék és képesség szükséges az emberi kapcsolatok kialakítására.
– Eddigi életed folyamán nagyon sok emberrel megismerkedtél, sokféle egyéniséggel tudtál kapcsolatot teremteni. Mi tette lehetővé, hogy mindenikükkel szót tudtál érteni?
– Igyekeztem mindig nyitott lenni, befogadó mindenfajta olyan törekvésre, amely értelmes és értékteremtő. Nem zárkóztam el olyan törekvésektől sem, amelyeket nem éreztem teljes mértékben a magaménak, de tudtam, hogy érték rejlik bennük. Kell ez a képesség, hogy az ember bele tudjon helyezkedni a másik tudatába, képzeletvilágába, törekvéseibe, hogy az értékekre figyeljen, és elkerülje az esetleges személyes ellenszenv érvényesülését. Az érték legyen a fő szempont, ebben legyen következetes. Persze ez is viszonylagos. A szerkesztésben, lapcsinálásban sokféle törekvés egyesül. És valamit az említetteken kívül is tudni kell: belejavítani a kéziratba, rendbe hozni, ha szükséges. Na, meg tudni kell azt is, hogy van olyan kézirat, amit vissza kell utasítani.
– A lapszerkesztőnek ahhoz is hozzá kell szoknia, hogy szerkesztői teendői háttérbe szoríthatják szerzői ambícióit. Sok esetben írói munkássága sínyli meg azt, hogy a lehető legeredményesebben szeretné teljesíteni szerkesztői feladatát. Nem bánod, hogy azért, mert mindig volt ilyen feladatod, kevesebbet tudtál írni, mint amennyit írhattál volna?
– Természetesen bánom, és minél idősebb leszek, annál inkább. De én az egész munkásságom alapvető részének tartom a szerkesztést. Számomra a szerkesztés alkotómunka. Alkotómunkának tartom a válogatást, az emberekkel való törődést, kapcsolattartást. Ilyen szempontból rám nagyon nagy hatást fejtett ki az első főszerkesztő, akivel dolgoztam, Gaál Gábor, akinek sok esztétikai állásfoglalását lehet vitatni. Én is vitattam, de egészen kiváló szerkesztő volt. Ő mindig arra figyelmeztetett, hogy a lapszerkesztés műalkotás.
– És az irodalmi életben való aktív részvétel, a szervezőmunka? Azt hova sorolnád?
– Az is nagyon fontos. Szívesen csináltam volna kevesebbet, és hamarabb vissza is vonultam volna, ha nincs az a sajátos helyzet, ami egyrészt az adott társadalmi, politikai feltételek között, másrészt a nemzetiségi lét miatt alakult ki. Szükséges volt erre a szerepvállalásra is ahhoz, hogy az ember normálisan tudjon szerkeszteni. Ahhoz, hogy a kéziratok megjelenését biztosítani tudjuk, hogy embereket tudjunk toborozni, szükség volt arra, hogy megpróbáljuk befolyásolni, javítani az irodalmi élet feltételeit. Szerintem ez 89 előtt is és 89 után is nagyon sokat számított. Azok a lapok éltek, élnek, amelyeknek a vezetői az irodalmi élet szervezésében részt vettek, akik tudták, hogy ez közösségi ügy. Az embernek hallatnia kell a szavát, hozzá kell járulnia ahhoz, hogy a szóértésnek, az állandó érintkezésnek, beszélgetésnek, gondolatcserének, párbeszédnek a légköre kialakuljon. Pénzt kell szerezni ahhoz, hogy a lap megjelenjen. Anyagi feltételeket kell biztosítani, ami szintén nehéz. Az irodalmi élet szervezése, a közélet tényleg nagyon fontos. Szeretném, ha senki nem venné túlzott önbizalomnak, amit mondok, de meggyőződésem, hogy ha néhányan nem vagyunk ott Bukarestben, nem vállaljuk, hogy oda költözünk, és ott bizonyos munkaterületeket lefedünk, akkor a romániai magyar irodalom, az erdélyi magyar irodalom sorsa sokkal bonyolultabb és nehezebb lett volna. Itt elsősorban olyan emberekre gondolok, mint Domokos Géza. Ezt különben egyre többen ismerik fel. Nyilván a felelősségérzet természetes megnyilvánulása volt ez, de nagyon nagy szükség volt rá. A romániai magyar íróknak Bukarestben tekintélye volt, legalábbis az írószövetség komoly erőinél. És amit mi mondtunk, azt többnyire lehetett érvényesíteni.
– Bizonyos dolgok, amikről beszélsz, a rendszerváltozás előtt is érvényesek voltak, részben ma is azok. Sajnos az lehet a benyomásunk, hogy a mostani közhangulat, az írói körökben tapasztalható atmoszféra semmivel sem jobb, mint 89 előtt.
– Szerintem a közhangulat és a közösségi kapcsolatok rendszere ma rosszabb. De az, hogy nem változott meg alapvetően, nem igaz. Megváltoztak az irányai, a tartalmai, a formái. A mai irodalmi közélet meglehetősen tele van feszültségekkel, ellenségeskedésekkel, indokolatlan különbözőségekkel. Természetes, alapvető szükséglet a különbözőség, de itt tulajdonképpen nem is erről van szó, hanem ellentétekről. Olyan ellentétről, amely az irodalomba a politika oldaláról kerül(t) be. A politikát szükségesnek tartom. De amikor a politikai manipuláció annyira eluralkodik, mint a volt szocialista országokban, amikor annyira erőteljesen érvényesülnek a hatalmi meggondolások, amikor a demokráciát egyre inkább helyettesíteni próbálja a hatalom manipulatív és autokratikus gyakorlása, akkor az irodalom nagyon sok kárt szenved. Nagy a feszültség, az egymás elleni acsarkodás az irodalmi és szellemi élet terén is, pedig itt ez nem való. Tévedés ne essék, az irodalom és általában a művészeti, szellemi élet sohasem volt a béke szigete. Mindig nagyon erős verseny érvényesült, és nem használtak mindig fair módszereket. De itt most a megszokottnál több van, s ezt elsősorban az autokrata politikai gyakorlat elterjedésének tulajdonítom.
– Sokan köszöntöttek a születésnapodon, de az is mindegyre elhangzott, hogy vannak bizonyos adósságaid. Én is csatlakozom azokhoz, akik úgy gondolják, hogy várhatnánk tőled egy olyan könyvet, amelyben az eltelt évtizedekben felgyűlt tapasztalataidat s mindazt, amit átéltél, valamilyen módon megosztanád az olvasókkal. Akár memoárszerűen. Nem készül ilyesmi?
– Emlékiratot nem akarok közzétenni. Szeretnék egy-két olyan esszét írni, amelyben megpróbálom végiggondolni mindazt, ami az elmúlt évtizedekben velünk, bennünk, körülöttünk történt. A teljesség minden igénye nélkül. Néhány mozzanatot szeretnék, olyat, amire nagyon jól emlékszem. Együtt dolgoztam például az egykori Erdélyi Helikon szerkesztőivel, nagyon jó baráti viszonyban voltunk. Pontosan tudom, hogy ők annak idején a harmincas években hogy dolgoztak, mit csináltak. Nem idealizálni akarok, inkább pontosítani. Az, amit ma elmondanak a helikoni viszonyokról, nem mindenben találó. Aztán együtt dolgoztunk egy csomó fiatalemberrel az ’50-es években, akik már nem fiatal emberek, vagy nincsenek is, ez is lehet esszétéma: az egymást váltó nemzedékek, a sajátos és nem sajátos vonások, az állandó jellegű konfliktusok és sok egyéb. Én az utóbbi években szinte egyáltalán nem írtam. Ennek magánéleti és nem közösségi okai vannak. Erőt kell vennem magamon, ha még egy kicsi idő van, hogy papírra vessem azt, amit gondolok. Azért is, mert időnként az irodalmi és szellemi élet különböző jelenségeit látva és tapasztalva elmegy a kedvem az írástól. Lehangolónak és kedvrontónak tartom azt, ami a művészeti és szellemi életben végbemegy. De hát az embernek meg kell próbálnia túltenni magát ezeken. Arra gondoljon, mennyi okos, értelmes, rokonszenves, teremtő erejű ember dolgozik a legkülönbözőbb művészeti ágakban, a sajtóban, és velük jól szót tudunk érteni. Jó érzés velük együtt dolgozni. Megpróbálni együtt tenni valamit, és kicsit igazítani a világon, amely nem tartozik a lehető legjobb világok közé.
– Az utóbbi gondolat jegyében kívánok jókedvet neked és mindazt, ami az íráshoz, meg persze az értelemes élethez szükséges. Isten éltessen sokáig!
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)
2013. december 14.
Az alapító és a septuagenarius
Ünnepi összejövetel Fülöp Géza és Nagy Miklós Kund tiszteletére
A teljes telt ház ellenére családias, jókedélyű és igen nívós ünnepi összejövetel keretében ünnepelték Marosvásárhely két ismert személyiségét csütörtök délután a Bernády Ház nagytermében. A Kemény Zsigmond Társaság által szervezett esten Fülöp Gézát, a társaság főtitkárát visszavonulása, Nagy Miklós Kund művészeti írót, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának alelnökét pedig hetvenedik születésnapja alkalmából köszöntötték a jelenlevők.
Csíky Boldizsár zeneszerző, a KZST elnöke, az est ceremóniamestere elöljáró beszédként és köszöntőként elmondta: Fülöp Géza nélkül nemigen tudják elképzelni a társaság működését. – A kezdetektől lelkesen állt a KZST újraalapítása mellett. Amint lehetett, azonnal mozdultunk. Fülöp Géza ebben vezető szerepet játszott, és azóta is folyamatosan fenntartotta a társaság működésének színvonalát.
Balás Árpád Fülöp Géza életútját ismertette, és megjegyezte: tanár volt, vegyész, aki 1961-ben került Marosvásárhelyre. Vegyészként, kutatóként, informatikusként dolgozott 1990-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig – azóta vesz teljes gőzzel részt a KZST munkájában. – Volt akinek folytatni a munkásságát Tolnaitól Molteren keresztül Farczádi Elekig. Fülöp Géza minden munkáját önkéntesként, fizetség nélkül, belső késztetés alapján végezte. Ez nagyon ritka dolog, és végtelen szerénységére is jellemző.
Haller Béla mint a Castellum Alapítvány, rokon szervezet elnöke szólalt fel. – A rendszerváltás óta sok minden felbukkant, és sok minden eltűnt. Csak az állandóság hiánya állandó. A KZST 137 éve az értelem és a tudás ajándékait osztogatja. Észrevehetjük: a virágzás korszakai kevésbé a történelmi körülményektől, mint a társaság élére állt személyiségek kvalitásaitól függenek. Az újjáalakult KZST visszaállította a tudományos előadás rangját, amit a közvetlen művészi előadás élményével gazdagított. Fülöp Géza szervezett, tanított, fordított és közben az informatikáról szóló nagy értékű könyveit írta. A szervezés prózai műveleteivel is foglalkozott, amelyek elvégzéséhez a legnagyobbak alázata szükségeltetik – és mindezt azért, hogy elkezdődhessen a várva várt, kedd esti KZST- előadás.
Kovács Leventét egy – Fülöp Géza előtt tisztelgő – rövid disztichon, azaz epigramma írására kérte fel Csíky Boldizsár. Mint azt a rendező elmondta, az erdélyi kultúra örök rejtélye marad, hogy miért épp őt szemelte ki e feladatra. De becsülettel helytállt, a hibátlanul megírt vers felolvasását követően pedig Fülöp Géza szólalt fel "az utolsó szó jogán". – Amikor elvállaltam a KZST-ben betöltött szerepemet, tudtam, nem leszek a második Sényi László. Nem lettem, de azért igyekeztem. Az újjászületett társaság első időszakából a már elmentek emlékének is adózzunk – Imreh Ernő, Oláh Tibor, Tonk Sándor, Dóczi Tamás és még sorolhatnám. Nagyon jó csapat volt. Aztán lassan sorra eltűntek az emberek, ki az örökkévalóságba, ki Kanadába. A második "váltás" – Csíky Boldizsár, Máthé Márta, Kovács Bányai Réka, Câmpean Annamária – hűen folytatta az elődök munkáját. A pályafutásom során egy dologra voltam büszke: arra, hogy sikerült sok, igencsak neves embert Marosvásárhelyre szólítani, akik előadásaikkal a KZST dicsőségére váltak. Ez mindig örömmel töltött el, és kívánom a társaságnak, hogy minél hamarabb megtalálja a második Sényi Lászlót.
Az est második felének ceremóniamesteri szerepét Borbély László, a Bernády Alapítvány kuratóriumának elnöke vette át. Az ünnepi összejövetel ezen részében Nagy Miklós Kundot köszöntötték születésnapja alkalmából, és az ünnepelt természetéhez hű és méltó poénok sokasága sem maradt el.
– Sokat gondolkoztam azon, hogy mi Nagy Miklós Kund legjellemzőbb vonása? És rájöttem: az, hogy örökifjú. Alázat, tisztelet, műveltség, szorgalom, emberség, munkabírás, empátia jellemzi. Amióta ismerjük egymást, soha nem hallottam kiabálni. Van amit tanulni tőle, nélküle nagyon szegény lenne a Bernády Alapítvány. Soha nem mondott nemet, mindig voltak jó ötletei, és oroszlánrésze van abban a munkában, amit végzünk. Ő hozta a tudást, a műveltséget, a rálátást az alapítvány életébe – mondta köszöntőjében Borbély László.
Karácsonyi Zsigmond hozzátette: – Nagy Miklós Kund mindmáig csibész maradt. Újságíróként pedig polihisztor. Egy sportolásra vágyó fiatal, aki könyvek közé bezárva élt, mégsem akart íródeák lenni. Hanem közgazdász. Aztán Nagyenyedről a Nyárádmentére kerül, ahol ismét csibésszé válik: iskolarádiót indít. És ennek következményeként felveszik a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Mindig a kultúra mellett maradt, a rádió magyar adásának megszüntetése után a könyvtárban keresett menedéket. Az egyik legjobb erdélyi interjúkészítő, aki tévézéssel is foglalkozott és sajtógyakorlatot tanított a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen. Bekíváncsiskodik a műtermekbe, majd állandó kakukktojása lesz a képzőművészeti táboroknak. És jelenleg Erdély egyik legismertebb képzőművészeti szakírója. De talán legfontosabb tulajdonsága a humora, amely kabarészerzőként is ismertté tette. Szignója mögött már mindenki felismeri a szerzőt: az NMK névvé változott.
Bandi Kati a képzőművészek szövetségének nevében köszöntötte Nagy Miklós Kundot, és Kákonyi Csillával egyetemben megköszönte, hogy a képzőművészek barátjává lett és oly sokat segített nekik.
A továbbiakban Nagy Attila költeménye vált az est pillanatnyi főszereplőjévé: a Vörösmarty nyomán írt A búvár Kund című verset a szerző olvasta fel, majd ugyanezen mű Csíky Boldizsár által megzenésített, Madaras Ildikó szoprán, Deák Sándor klarinétművész, valamint Nagy Attila narrátor által előadott változata következett. A septuagenariusnak című alkotás előadását számos közönségi felröhej kísérte: a szó legnemesebb és legpozitívabb értelmében az est legbetegebb pillanata volt. Végül Boros Csaba színművész olvasott fel NMK írásaiból, majd az ünnepelt köszönte meg mindenki jelenlétét és árulta el legközelebbi tervét: igyekszik továbbra is kicselezni az időt.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)
Ünnepi összejövetel Fülöp Géza és Nagy Miklós Kund tiszteletére
A teljes telt ház ellenére családias, jókedélyű és igen nívós ünnepi összejövetel keretében ünnepelték Marosvásárhely két ismert személyiségét csütörtök délután a Bernády Ház nagytermében. A Kemény Zsigmond Társaság által szervezett esten Fülöp Gézát, a társaság főtitkárát visszavonulása, Nagy Miklós Kund művészeti írót, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának alelnökét pedig hetvenedik születésnapja alkalmából köszöntötték a jelenlevők.
Csíky Boldizsár zeneszerző, a KZST elnöke, az est ceremóniamestere elöljáró beszédként és köszöntőként elmondta: Fülöp Géza nélkül nemigen tudják elképzelni a társaság működését. – A kezdetektől lelkesen állt a KZST újraalapítása mellett. Amint lehetett, azonnal mozdultunk. Fülöp Géza ebben vezető szerepet játszott, és azóta is folyamatosan fenntartotta a társaság működésének színvonalát.
Balás Árpád Fülöp Géza életútját ismertette, és megjegyezte: tanár volt, vegyész, aki 1961-ben került Marosvásárhelyre. Vegyészként, kutatóként, informatikusként dolgozott 1990-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig – azóta vesz teljes gőzzel részt a KZST munkájában. – Volt akinek folytatni a munkásságát Tolnaitól Molteren keresztül Farczádi Elekig. Fülöp Géza minden munkáját önkéntesként, fizetség nélkül, belső késztetés alapján végezte. Ez nagyon ritka dolog, és végtelen szerénységére is jellemző.
Haller Béla mint a Castellum Alapítvány, rokon szervezet elnöke szólalt fel. – A rendszerváltás óta sok minden felbukkant, és sok minden eltűnt. Csak az állandóság hiánya állandó. A KZST 137 éve az értelem és a tudás ajándékait osztogatja. Észrevehetjük: a virágzás korszakai kevésbé a történelmi körülményektől, mint a társaság élére állt személyiségek kvalitásaitól függenek. Az újjáalakult KZST visszaállította a tudományos előadás rangját, amit a közvetlen művészi előadás élményével gazdagított. Fülöp Géza szervezett, tanított, fordított és közben az informatikáról szóló nagy értékű könyveit írta. A szervezés prózai műveleteivel is foglalkozott, amelyek elvégzéséhez a legnagyobbak alázata szükségeltetik – és mindezt azért, hogy elkezdődhessen a várva várt, kedd esti KZST- előadás.
Kovács Leventét egy – Fülöp Géza előtt tisztelgő – rövid disztichon, azaz epigramma írására kérte fel Csíky Boldizsár. Mint azt a rendező elmondta, az erdélyi kultúra örök rejtélye marad, hogy miért épp őt szemelte ki e feladatra. De becsülettel helytállt, a hibátlanul megírt vers felolvasását követően pedig Fülöp Géza szólalt fel "az utolsó szó jogán". – Amikor elvállaltam a KZST-ben betöltött szerepemet, tudtam, nem leszek a második Sényi László. Nem lettem, de azért igyekeztem. Az újjászületett társaság első időszakából a már elmentek emlékének is adózzunk – Imreh Ernő, Oláh Tibor, Tonk Sándor, Dóczi Tamás és még sorolhatnám. Nagyon jó csapat volt. Aztán lassan sorra eltűntek az emberek, ki az örökkévalóságba, ki Kanadába. A második "váltás" – Csíky Boldizsár, Máthé Márta, Kovács Bányai Réka, Câmpean Annamária – hűen folytatta az elődök munkáját. A pályafutásom során egy dologra voltam büszke: arra, hogy sikerült sok, igencsak neves embert Marosvásárhelyre szólítani, akik előadásaikkal a KZST dicsőségére váltak. Ez mindig örömmel töltött el, és kívánom a társaságnak, hogy minél hamarabb megtalálja a második Sényi Lászlót.
Az est második felének ceremóniamesteri szerepét Borbély László, a Bernády Alapítvány kuratóriumának elnöke vette át. Az ünnepi összejövetel ezen részében Nagy Miklós Kundot köszöntötték születésnapja alkalmából, és az ünnepelt természetéhez hű és méltó poénok sokasága sem maradt el.
– Sokat gondolkoztam azon, hogy mi Nagy Miklós Kund legjellemzőbb vonása? És rájöttem: az, hogy örökifjú. Alázat, tisztelet, műveltség, szorgalom, emberség, munkabírás, empátia jellemzi. Amióta ismerjük egymást, soha nem hallottam kiabálni. Van amit tanulni tőle, nélküle nagyon szegény lenne a Bernády Alapítvány. Soha nem mondott nemet, mindig voltak jó ötletei, és oroszlánrésze van abban a munkában, amit végzünk. Ő hozta a tudást, a műveltséget, a rálátást az alapítvány életébe – mondta köszöntőjében Borbély László.
Karácsonyi Zsigmond hozzátette: – Nagy Miklós Kund mindmáig csibész maradt. Újságíróként pedig polihisztor. Egy sportolásra vágyó fiatal, aki könyvek közé bezárva élt, mégsem akart íródeák lenni. Hanem közgazdász. Aztán Nagyenyedről a Nyárádmentére kerül, ahol ismét csibésszé válik: iskolarádiót indít. És ennek következményeként felveszik a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Mindig a kultúra mellett maradt, a rádió magyar adásának megszüntetése után a könyvtárban keresett menedéket. Az egyik legjobb erdélyi interjúkészítő, aki tévézéssel is foglalkozott és sajtógyakorlatot tanított a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen. Bekíváncsiskodik a műtermekbe, majd állandó kakukktojása lesz a képzőművészeti táboroknak. És jelenleg Erdély egyik legismertebb képzőművészeti szakírója. De talán legfontosabb tulajdonsága a humora, amely kabarészerzőként is ismertté tette. Szignója mögött már mindenki felismeri a szerzőt: az NMK névvé változott.
Bandi Kati a képzőművészek szövetségének nevében köszöntötte Nagy Miklós Kundot, és Kákonyi Csillával egyetemben megköszönte, hogy a képzőművészek barátjává lett és oly sokat segített nekik.
A továbbiakban Nagy Attila költeménye vált az est pillanatnyi főszereplőjévé: a Vörösmarty nyomán írt A búvár Kund című verset a szerző olvasta fel, majd ugyanezen mű Csíky Boldizsár által megzenésített, Madaras Ildikó szoprán, Deák Sándor klarinétművész, valamint Nagy Attila narrátor által előadott változata következett. A septuagenariusnak című alkotás előadását számos közönségi felröhej kísérte: a szó legnemesebb és legpozitívabb értelmében az est legbetegebb pillanata volt. Végül Boros Csaba színművész olvasott fel NMK írásaiból, majd az ünnepelt köszönte meg mindenki jelenlétét és árulta el legközelebbi tervét: igyekszik továbbra is kicselezni az időt.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)
2014. március 29.
Humorral fűszerezett könyvbemutató
A Bernády Házban szerdán este ismertették Székely Ferenc erdőszentgyörgyi szerző A szülőföld ölében című beszélgetőkötetét. Az est házigazdájaként Nagy Miklós Kund művészeti író, a Népújság volt főszerkesztője köszöntötte az egybegyűlteket és a szerző jelen lévő interjúalanyait. A sepsiszentgyörgyi Czegő Zoltán prózaíró, költő és a kibédi Ráduly János néprajzkutató, író, költő legfrissebb szellemi termékét is elhozta a marosvásárhelyi könyvbemutatóra.
A magyarországi Üveghegy Kiadó gondozásában megjelent kötet ismertetőjében elhangzott, hogy a szerző tíz magyar írót szólaltatott meg kerek évfordulók, születésnapok alkalmából. A bemutatott vallomáskötetben életútjáról, pályájáról kendőzetlen őszinteséggel vall Czegő Zoltán, Csávossy György, Jókai Anna, Király László, Lőrincz György, Nagy Miklós Kund, Ráduly János, Szász István Tas, Szávai Géza és az élők sorából távozott Fodor Sándor.
Nagy Miklós Kund, az est házigazdája röviden ismertette a kezdetben néprajzzal és helytörténettel foglalkozó Székely Ferenc munkásságát, aki az utóbbi időben "rákapott" az interjúra. Mint mondta, megérti a szerzőt, mivel számára is ez a legkedvesebb műfaj, amit ha megkedvel valaki, nehéz abbahagyni, főként ha olyan információk birtokába jut, amiket érdemes közzétenni. A kötet interjúinak egy része a Népújságban rövidített változatban megjelent. Szerinte az e-mail és Skype révén csökkennek a távolságok, adott a lehetőség, hogy bárkivel interjút lehessen készíteni, de a szemtől szemben való beszélgetést a világháló sem helyettesítheti.
Székely Ferenc, az erdőszentgyörgyi középiskola könyvtárosa, az interjúkötet szerzője a beszélgetéseket megelőző kemény tájékozódó munkáról is említést tett. Vallomása szerint a bemutatott kötet tíz beszélgetése közül hét az internet útján készült, míg Fodor Sándorral, Jókai Annával és Csávossy Györggyel klasszikus levelezést folytatott, ezek felbecsülhetetlen szellemi értékére Bölöni Domokos író külön felhívta a figyelmét. A visszajelzések szerint a szerzőknek jólesik, ha születésnapjuk alkalmából megemlékeznek róluk és érdeklődnek munkásságukról, életükről, ezért megnyílnak, és részletekbe menően, készségesen mesélnek. A bemutatott kötetben a legidősebb beszélgetőpartner az Enyeden élő Csávossy György. Az élet prózai részét e kötetében is humorral fűszerező szerző ez idáig ötven interjút készített.
A Sepsiszentgyörgyről érkezett egyik interjúalany, Czegő Zoltán két regényét és egy verseskötetét hozta el. Négy éve telepedett vissza Magyarországról, azóta öt könyvet írt. Első verse Marosvásárhelyen jelent meg. Mint mondta, ő az egyetlen olyan mai magyar író, akit a honvágy végleg visszahozott. Szerinte "a legnehezebb magyar költőnek lenni Magyarországon".
A humorra kihegyezett könyvbemutatón Ráduly Jánost halk szavú emberként mutatta be a műsorvezető. A Korondon született, de ötvenkét éve Kibéden élő, ezért magát kibédinek valló nyolcvannyolc kötetes szerző munkái közül ötvenöt néprajzi, népköltészeti, tizenegy rovásíráskötet, huszonkettő szépirodalmi jellegű alkotás. Bemutatkozását félperces rövidprózák felolvasásával tette hangulatossá.
A könyvbemutató házigazdája, Nagy Miklós Kund három derűs önarckép-limerick felolvasásával zárta az estet.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely),
A Bernády Házban szerdán este ismertették Székely Ferenc erdőszentgyörgyi szerző A szülőföld ölében című beszélgetőkötetét. Az est házigazdájaként Nagy Miklós Kund művészeti író, a Népújság volt főszerkesztője köszöntötte az egybegyűlteket és a szerző jelen lévő interjúalanyait. A sepsiszentgyörgyi Czegő Zoltán prózaíró, költő és a kibédi Ráduly János néprajzkutató, író, költő legfrissebb szellemi termékét is elhozta a marosvásárhelyi könyvbemutatóra.
A magyarországi Üveghegy Kiadó gondozásában megjelent kötet ismertetőjében elhangzott, hogy a szerző tíz magyar írót szólaltatott meg kerek évfordulók, születésnapok alkalmából. A bemutatott vallomáskötetben életútjáról, pályájáról kendőzetlen őszinteséggel vall Czegő Zoltán, Csávossy György, Jókai Anna, Király László, Lőrincz György, Nagy Miklós Kund, Ráduly János, Szász István Tas, Szávai Géza és az élők sorából távozott Fodor Sándor.
Nagy Miklós Kund, az est házigazdája röviden ismertette a kezdetben néprajzzal és helytörténettel foglalkozó Székely Ferenc munkásságát, aki az utóbbi időben "rákapott" az interjúra. Mint mondta, megérti a szerzőt, mivel számára is ez a legkedvesebb műfaj, amit ha megkedvel valaki, nehéz abbahagyni, főként ha olyan információk birtokába jut, amiket érdemes közzétenni. A kötet interjúinak egy része a Népújságban rövidített változatban megjelent. Szerinte az e-mail és Skype révén csökkennek a távolságok, adott a lehetőség, hogy bárkivel interjút lehessen készíteni, de a szemtől szemben való beszélgetést a világháló sem helyettesítheti.
Székely Ferenc, az erdőszentgyörgyi középiskola könyvtárosa, az interjúkötet szerzője a beszélgetéseket megelőző kemény tájékozódó munkáról is említést tett. Vallomása szerint a bemutatott kötet tíz beszélgetése közül hét az internet útján készült, míg Fodor Sándorral, Jókai Annával és Csávossy Györggyel klasszikus levelezést folytatott, ezek felbecsülhetetlen szellemi értékére Bölöni Domokos író külön felhívta a figyelmét. A visszajelzések szerint a szerzőknek jólesik, ha születésnapjuk alkalmából megemlékeznek róluk és érdeklődnek munkásságukról, életükről, ezért megnyílnak, és részletekbe menően, készségesen mesélnek. A bemutatott kötetben a legidősebb beszélgetőpartner az Enyeden élő Csávossy György. Az élet prózai részét e kötetében is humorral fűszerező szerző ez idáig ötven interjút készített.
A Sepsiszentgyörgyről érkezett egyik interjúalany, Czegő Zoltán két regényét és egy verseskötetét hozta el. Négy éve telepedett vissza Magyarországról, azóta öt könyvet írt. Első verse Marosvásárhelyen jelent meg. Mint mondta, ő az egyetlen olyan mai magyar író, akit a honvágy végleg visszahozott. Szerinte "a legnehezebb magyar költőnek lenni Magyarországon".
A humorra kihegyezett könyvbemutatón Ráduly Jánost halk szavú emberként mutatta be a műsorvezető. A Korondon született, de ötvenkét éve Kibéden élő, ezért magát kibédinek valló nyolcvannyolc kötetes szerző munkái közül ötvenöt néprajzi, népköltészeti, tizenegy rovásíráskötet, huszonkettő szépirodalmi jellegű alkotás. Bemutatkozását félperces rövidprózák felolvasásával tette hangulatossá.
A könyvbemutató házigazdája, Nagy Miklós Kund három derűs önarckép-limerick felolvasásával zárta az estet.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely),
2014. április 2.
Áprily-est a Vártemplomban
Együttlétek emlékkönyve
A 102. Áprily-estnek, illetve a nagyenyedi rendezvénysorozat első évtizedét megörökítő emlékkönyv marosvásárhelyi bemutatójának adott otthont hétfő délután a Vártemplom gótikus terme. Ötvös József lelkipásztor a Példabeszédek könyvéből idézve – "A vidám szív a legjobb orvosság" (Pld. 17, 22) –, illetve a jellegzetes Áprily-fohásszal – "Imádkozom, legyek vidám" – teremtett örömteli hangulatot az enyedi vendégekkel eltöltött másfél órához. A lelkész arra hívta fel az egybegyűltek figyelmét, hogy a vidámság az Ószövetségben többször is előforduló fogalom, míg az Újszövetségben csak egyszer utalnak rá, majd arra emlékeztette a híveket, hogy a 90-es években Romániába látogató hollandoknak feltűnt az erdélyi keresztények szomorúsága, amely az úrvacsoravételi szertartásnál is érzékelhető. Ennek nem kellene így lennie, hiszen az evangélium szó valójában örömhírt jelent – hangsúlyozta Ötvös József, majd párhuzamot vont Marosvásárhely és Nagyenyed között: Enyednek is van vártemploma, akárcsak a mi városunknak, és a templom és a kollégium mindkét város múltját meghatározta
Az elkövetkezőkben Kerekes Hajnal, a Fehér megyei RMDSZ ügyvezető elnöke az emlékkönyvig vezető út kezdeteire tekintett vissza, az enyedi Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház történetét idézte fel, amelynek 2002-es avatóünnepségén Kilyén Ilka is fellépett.
– Vidámak voltunk, igazán vidámak – emlékezett a színművésznő a tizenkét évvel ezelőtti eseményre, majd Csávossy György Ima és Áprily Egy pohár bor című versével tette ünnepibbé az együttlétet.
A nagyenyedi magyar közösséget maga köré gyűjtő Áprily-estek megálmodója, Józsa Miklós nyugalmazott tanár szintén a rendezvénysorozat ötletének megszületéséig pergette vissza az időt. A nagyenyedi világba "belegyökerezett" költő nevét viselő találkozók megvalósításához minden előzetes terv nélkül láttak hozzá, és 2003. február 7-én sor is került az első rendezvényre, melyen Király László Bánffy Miklósról tartott előadást. Ennek kapcsán Józsa Miklós azt is elárulta, hogy a legutóbbi egyeztetések alapján ez év decemberében Nagy Miklós Kund értekezik majd Bánffyról.
– Nem mindig heti rendszerességgel, de következetesen, és a tökéletes harmónia jegyében zajlottak az Áprily-estek, és az emberek lassan megszokták, igényelték ezeket a rendezvényeket – tette hozzá az enyedi vendég, majd fel is sorolt jó párat a jeles alkalmakból – előadásokból, könyvbemutatókból, tárlatnyitókból –, melyek során a találkozók családi hangulatú összejövetelekké nőtték ki magukat.
A továbbiakban Bakó Botond, az emlékkönyv értelmi szerzője ismertette a kötetet, amelyet eredetileg albumként képzelt el, és Kerekes Hajnal biztatására tágított több témát körbejáró, kordokumentum értékű művé. A hét fejezetből felépülő könyv első része az Áprily-esteken elhangzott előadásokhoz kapcsolódik, a továbbiakban a rendezvények médiában való tükrözése jut kifejezésre, majd Áprily nevéhez kötődő írásokat – többek között az Áprily-emléktúráról szóló beszámolót –, illetve magvas mondásokat talál benne az olvasó, ugyanakkor pedig az otthoni helyszínek is felvillannak, és a találkozók törzsközönsége is előtérbe kerül.
– Ezek az emberek aktív részesei voltak az Áprily- esteknek, nemcsak a hozzászólásaikkal, de a találkozásaikkal, összeölelkezéseikkel, azzal, ahogy jöttek a sok magyar nevű utcából – hangsúlyozta az emlékkönyv szerkesztője, majd Herta Müller szavaival zárta ismertetőjét:
– Amit elhoztunk a szülőföldünkről, az az arcunkra íródik. Ennek a közönségnek az arcán is tükröződik a 10 év, és nem túlzás azt mondani, hogy hasonlítanak egymásra. Úgy, mint azok a diákok, akik 10-12 évet a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban vagy a Bolyai líceumban töltöttek el.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)
Együttlétek emlékkönyve
A 102. Áprily-estnek, illetve a nagyenyedi rendezvénysorozat első évtizedét megörökítő emlékkönyv marosvásárhelyi bemutatójának adott otthont hétfő délután a Vártemplom gótikus terme. Ötvös József lelkipásztor a Példabeszédek könyvéből idézve – "A vidám szív a legjobb orvosság" (Pld. 17, 22) –, illetve a jellegzetes Áprily-fohásszal – "Imádkozom, legyek vidám" – teremtett örömteli hangulatot az enyedi vendégekkel eltöltött másfél órához. A lelkész arra hívta fel az egybegyűltek figyelmét, hogy a vidámság az Ószövetségben többször is előforduló fogalom, míg az Újszövetségben csak egyszer utalnak rá, majd arra emlékeztette a híveket, hogy a 90-es években Romániába látogató hollandoknak feltűnt az erdélyi keresztények szomorúsága, amely az úrvacsoravételi szertartásnál is érzékelhető. Ennek nem kellene így lennie, hiszen az evangélium szó valójában örömhírt jelent – hangsúlyozta Ötvös József, majd párhuzamot vont Marosvásárhely és Nagyenyed között: Enyednek is van vártemploma, akárcsak a mi városunknak, és a templom és a kollégium mindkét város múltját meghatározta
Az elkövetkezőkben Kerekes Hajnal, a Fehér megyei RMDSZ ügyvezető elnöke az emlékkönyvig vezető út kezdeteire tekintett vissza, az enyedi Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház történetét idézte fel, amelynek 2002-es avatóünnepségén Kilyén Ilka is fellépett.
– Vidámak voltunk, igazán vidámak – emlékezett a színművésznő a tizenkét évvel ezelőtti eseményre, majd Csávossy György Ima és Áprily Egy pohár bor című versével tette ünnepibbé az együttlétet.
A nagyenyedi magyar közösséget maga köré gyűjtő Áprily-estek megálmodója, Józsa Miklós nyugalmazott tanár szintén a rendezvénysorozat ötletének megszületéséig pergette vissza az időt. A nagyenyedi világba "belegyökerezett" költő nevét viselő találkozók megvalósításához minden előzetes terv nélkül láttak hozzá, és 2003. február 7-én sor is került az első rendezvényre, melyen Király László Bánffy Miklósról tartott előadást. Ennek kapcsán Józsa Miklós azt is elárulta, hogy a legutóbbi egyeztetések alapján ez év decemberében Nagy Miklós Kund értekezik majd Bánffyról.
– Nem mindig heti rendszerességgel, de következetesen, és a tökéletes harmónia jegyében zajlottak az Áprily-estek, és az emberek lassan megszokták, igényelték ezeket a rendezvényeket – tette hozzá az enyedi vendég, majd fel is sorolt jó párat a jeles alkalmakból – előadásokból, könyvbemutatókból, tárlatnyitókból –, melyek során a találkozók családi hangulatú összejövetelekké nőtték ki magukat.
A továbbiakban Bakó Botond, az emlékkönyv értelmi szerzője ismertette a kötetet, amelyet eredetileg albumként képzelt el, és Kerekes Hajnal biztatására tágított több témát körbejáró, kordokumentum értékű művé. A hét fejezetből felépülő könyv első része az Áprily-esteken elhangzott előadásokhoz kapcsolódik, a továbbiakban a rendezvények médiában való tükrözése jut kifejezésre, majd Áprily nevéhez kötődő írásokat – többek között az Áprily-emléktúráról szóló beszámolót –, illetve magvas mondásokat talál benne az olvasó, ugyanakkor pedig az otthoni helyszínek is felvillannak, és a találkozók törzsközönsége is előtérbe kerül.
– Ezek az emberek aktív részesei voltak az Áprily- esteknek, nemcsak a hozzászólásaikkal, de a találkozásaikkal, összeölelkezéseikkel, azzal, ahogy jöttek a sok magyar nevű utcából – hangsúlyozta az emlékkönyv szerkesztője, majd Herta Müller szavaival zárta ismertetőjét:
– Amit elhoztunk a szülőföldünkről, az az arcunkra íródik. Ennek a közönségnek az arcán is tükröződik a 10 év, és nem túlzás azt mondani, hogy hasonlítanak egymásra. Úgy, mint azok a diákok, akik 10-12 évet a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban vagy a Bolyai líceumban töltöttek el.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)
2014. április 5.
Marosvásárhelyen is bemutatták az Áprily-estek emlékkönyvet
A marosvásárhelyi Vártemplom Gótikus terme adott otthont az Áprily-estek emlékkönyv harmadik bemutatójának. Az enyedi küldöttség három szerzőből és a kötet munkatársaiból állt.
Marosvásárhelyi illetőségű, enyedi kötődésű tanárok és véndiákok szép számban jelentek meg a bemutatón. Jelen volt Kilyén Ilka, a vásárhelyi színház művésznője, aki gyakori látogatója és szereplője volt az Esteknek. Nagy Miklós Kund marosvásárhelyi újságíró, enyedi véndiák is megtisztelte jelenlétével a találkozót, annál is inkább, mert egyike a könyv legjobb ismerőinek, aki Enyeden elsőnek mutatta be a kötetet. Szabadság (Kolozsvár)
A marosvásárhelyi Vártemplom Gótikus terme adott otthont az Áprily-estek emlékkönyv harmadik bemutatójának. Az enyedi küldöttség három szerzőből és a kötet munkatársaiból állt.
Marosvásárhelyi illetőségű, enyedi kötődésű tanárok és véndiákok szép számban jelentek meg a bemutatón. Jelen volt Kilyén Ilka, a vásárhelyi színház művésznője, aki gyakori látogatója és szereplője volt az Esteknek. Nagy Miklós Kund marosvásárhelyi újságíró, enyedi véndiák is megtisztelte jelenlétével a találkozót, annál is inkább, mert egyike a könyv legjobb ismerőinek, aki Enyeden elsőnek mutatta be a kötetet. Szabadság (Kolozsvár)
2014. május 3.
Félszáz mű a Gyimesekből
Marosvásárhelyen is népszerű a Borospataki Művésztelep, minden eddigi tárlatnyitójára népes közönséget vonzott a Bernády Házba. Azért is persze, mert hangulatosak, kellemesek a rendezvényei, és ilyenkor nemcsak a Gyimesek ihlette művekből kapnak ízelítőt a jelenlevők, hanem a táj és lakói zenéjéből, dalaiból, táncaiból, sőt jellegzetes ételeiből, italaiból is hoznak magukkal valami különlegeset az alkotótábor gazdái, működtetői – Szász István és Szász Marika –, illetve vendégeik, munkatársaik, de még inkább azért, mert a művészetkedvelők joggal számíthatnak arra, hogy jó alkotók figyelmet érdemlő alkotásaiból rendezett színvonalas kiállítást láthatnak minden alkalommal. Április 25-én is így volt, és nem csak a Házat megtöltő érdeklődők voltak nagyon sokan, de a korábbiaknál is több nevet, munkát vonultatott fel a tárlat.
2013 őszén ötödször gyűltek össze a meghívott festők, grafikusok, szobrászok, textilművészek, fotósok, a házigazdák jubileumi jelleget adtak a táborozásnak, s a művészi termés is ehhez lett mérhető. Vásárhelyen a Borospatakán októberben ténykedő 30 művész több mint ötven munkáját lehet most megismerni, s amint az eseményt méltató Nagy Miklós Kund kiemelte, sokszínű, változatosságában is harmonikus, reprezentatív válogatást mutatnak fel a művésztelep látványosan gyarapodó műgyűjteményéből. Életkortól, művészi törekvésektől, stílusirányzatoktól függetlenül minden alkotó jól érzi magát a különleges szépségű gyimesi tájakon, az értékteremtő, hagyományőrző tábor semmilyen módon nem korlátozza a fantáziát, valamennyi résztvevő nagy kedvvel, felszabadultan dolgozik a művésztelepen, amelyen derű és a vidámság uralkodik. A kiállított képek, plasztikák, textíliák és ezt tükrözik.
A táborban a legtöbben visszatérő vendégek, a törzsgárda fele Magyarországon él, mégis egyfajta vásárhelyiség is kapcsolható Borospatakához. Az első öt év nem telt el anélkül, hogy ne hívtak volna a táborba egyszerre több marosvásárhelyit is, de számos olyan művész is eljön a Gyimesekbe, akik innen, a Bolyaiak városából települtek át az anyaországba és váltak ott is elismert alkotókká. Szinte valamennyien a vásárhelyi művészeti középiskolában kapták meg a kellő indíttatást és lendületet az alkotói pályára. Márton Árpád festőművész is, aki Gaál Andrással együtt az alkotótábor fáradhatatlan művészeti vezetője. A megnyitón ő is hangsúlyozta a kiállítás sokféleségben is egységes jellegét, a kiállítók művészi igényességét, egyben arra is kitért, hogy miközben a fennállása 40. évében végveszélybe került a Gyergyó-szárhegyi Művésztelep, mert a Lázár-kastély örökösei közt van, akinek a kultúraápolásnál fontosabbak önös érdekei, a Szász házaspár példás ügyszeretettel mindent megtesz, hogy Borospatakát a fejlődés, az értékteremtés dominálja. A festő külön köszöntötte a jelen levő táborozó helybeli kollégáit, Bálint Zsigmondot, Bandi Katit, Csíky Szabó Ágnest, Hunyadi Lászlót, Kákonyi Csillát. Ők ketten, utóbbiak most vehették át Szász Marikától a tavalyi évfordulós okleveleket, akkor ugyanis nem tudtak részt venni a gyimesi ünnepségen. Vásárhely az immár hosszú ideje nyíregyházi illetőségű Erdei Anna és Zagyva László számára is kedves hely, de szorosan kötődik városunkhoz Adorjáni Endre, Ádám Gyula, Bardócz Lajos, Ferencz Ernő, Bakos Erzsébet, Gaál András, Kádár Tibor, Kopacz Mária, Köllő Margit, Orth István, Simó Enikő is. Balási Csaba, Kristó Róbert, ifj. Szász István csíkszeredai kötődésű. Ásztai Csaba, Bráda Tibor, Deák Ilona, Kövecsi Kovács Imre, Magyari Márton, Nagy Előd, Szakács Imre, Székely Berta, Varga Edina határon túliként is itthon vannak Erdélyben. Műveik is erre vallanak, a belőlük fakadó érzelmi, szellemi kisugárzás ilyenszerű benyomást kelthet a nézőkben.
A megnyitó zárórészében az Öves együttes gyimesi műsora pezsgő hangulatot teremtve autentikus csángó muzsikával, dalokkal tetézte a festmények, grafikák, szobrok, kisplasztikák, textilművészeti alkotások és művészfotók nyújtotta élményeket.
(nmk) Népújság (Marosvásárhely)
Marosvásárhelyen is népszerű a Borospataki Művésztelep, minden eddigi tárlatnyitójára népes közönséget vonzott a Bernády Házba. Azért is persze, mert hangulatosak, kellemesek a rendezvényei, és ilyenkor nemcsak a Gyimesek ihlette művekből kapnak ízelítőt a jelenlevők, hanem a táj és lakói zenéjéből, dalaiból, táncaiból, sőt jellegzetes ételeiből, italaiból is hoznak magukkal valami különlegeset az alkotótábor gazdái, működtetői – Szász István és Szász Marika –, illetve vendégeik, munkatársaik, de még inkább azért, mert a művészetkedvelők joggal számíthatnak arra, hogy jó alkotók figyelmet érdemlő alkotásaiból rendezett színvonalas kiállítást láthatnak minden alkalommal. Április 25-én is így volt, és nem csak a Házat megtöltő érdeklődők voltak nagyon sokan, de a korábbiaknál is több nevet, munkát vonultatott fel a tárlat.
2013 őszén ötödször gyűltek össze a meghívott festők, grafikusok, szobrászok, textilművészek, fotósok, a házigazdák jubileumi jelleget adtak a táborozásnak, s a művészi termés is ehhez lett mérhető. Vásárhelyen a Borospatakán októberben ténykedő 30 művész több mint ötven munkáját lehet most megismerni, s amint az eseményt méltató Nagy Miklós Kund kiemelte, sokszínű, változatosságában is harmonikus, reprezentatív válogatást mutatnak fel a művésztelep látványosan gyarapodó műgyűjteményéből. Életkortól, művészi törekvésektől, stílusirányzatoktól függetlenül minden alkotó jól érzi magát a különleges szépségű gyimesi tájakon, az értékteremtő, hagyományőrző tábor semmilyen módon nem korlátozza a fantáziát, valamennyi résztvevő nagy kedvvel, felszabadultan dolgozik a művésztelepen, amelyen derű és a vidámság uralkodik. A kiállított képek, plasztikák, textíliák és ezt tükrözik.
A táborban a legtöbben visszatérő vendégek, a törzsgárda fele Magyarországon él, mégis egyfajta vásárhelyiség is kapcsolható Borospatakához. Az első öt év nem telt el anélkül, hogy ne hívtak volna a táborba egyszerre több marosvásárhelyit is, de számos olyan művész is eljön a Gyimesekbe, akik innen, a Bolyaiak városából települtek át az anyaországba és váltak ott is elismert alkotókká. Szinte valamennyien a vásárhelyi művészeti középiskolában kapták meg a kellő indíttatást és lendületet az alkotói pályára. Márton Árpád festőművész is, aki Gaál Andrással együtt az alkotótábor fáradhatatlan művészeti vezetője. A megnyitón ő is hangsúlyozta a kiállítás sokféleségben is egységes jellegét, a kiállítók művészi igényességét, egyben arra is kitért, hogy miközben a fennállása 40. évében végveszélybe került a Gyergyó-szárhegyi Művésztelep, mert a Lázár-kastély örökösei közt van, akinek a kultúraápolásnál fontosabbak önös érdekei, a Szász házaspár példás ügyszeretettel mindent megtesz, hogy Borospatakát a fejlődés, az értékteremtés dominálja. A festő külön köszöntötte a jelen levő táborozó helybeli kollégáit, Bálint Zsigmondot, Bandi Katit, Csíky Szabó Ágnest, Hunyadi Lászlót, Kákonyi Csillát. Ők ketten, utóbbiak most vehették át Szász Marikától a tavalyi évfordulós okleveleket, akkor ugyanis nem tudtak részt venni a gyimesi ünnepségen. Vásárhely az immár hosszú ideje nyíregyházi illetőségű Erdei Anna és Zagyva László számára is kedves hely, de szorosan kötődik városunkhoz Adorjáni Endre, Ádám Gyula, Bardócz Lajos, Ferencz Ernő, Bakos Erzsébet, Gaál András, Kádár Tibor, Kopacz Mária, Köllő Margit, Orth István, Simó Enikő is. Balási Csaba, Kristó Róbert, ifj. Szász István csíkszeredai kötődésű. Ásztai Csaba, Bráda Tibor, Deák Ilona, Kövecsi Kovács Imre, Magyari Márton, Nagy Előd, Szakács Imre, Székely Berta, Varga Edina határon túliként is itthon vannak Erdélyben. Műveik is erre vallanak, a belőlük fakadó érzelmi, szellemi kisugárzás ilyenszerű benyomást kelthet a nézőkben.
A megnyitó zárórészében az Öves együttes gyimesi műsora pezsgő hangulatot teremtve autentikus csángó muzsikával, dalokkal tetézte a festmények, grafikák, szobrok, kisplasztikák, textilművészeti alkotások és művészfotók nyújtotta élményeket.
(nmk) Népújság (Marosvásárhely)
2014. május 9.
Négyszemközt Ceausescuval
Diplomatamemoár Marosvásárhelyen
Új könyv bemutatója lesz május 12-én, hétfőn 18 órakor a marosvásárhelyi Bernády Házban. Hodicska Tibor kötete kerül a helyi közönség elé. A szerzőről és visszaemlékezéseiről Kozma Mária, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó főszerkesztője, a kiadvány szerkesztője így ír a kötet hátlapján:
"Hodicska neve és személye jól ismert a romániai, főleg idősebb nemzedékhez tartozó értelmiségiek körében. Harmincöt év külügyi szolgálatából másfél évtizedet Bukarestben – Romániában – töltött a Magyar Nagykövetség diplomatájaként, majd nagykövetként a Moldovai Köztársaságban. Mondhatnánk, hogy »könnyű« dolga volt, már csak azért is, hiszen jól ismerte a román nyelvet, mert előzőleg, magyarországi ösztöndíjasként az egyetemet Iasi- ban végezte. A tökéletes román nyelvtudás nyilvánvalóan sokat segítette a kapcsolatok kiépítésében, és már egész fiatalon a tolmácsolás okán magas szintű találkozók résztvevője lehetett. Visszaemlékezéséből nemcsak magánéletének sorsfordító eseményeit ismerhetjük meg, hanem azokat a sokszor sziszifuszi erőfeszítéseket is, amelyek a diplomácia kanyargós és nemegyszer kátyúkkal teli, botlasztó útjain értünk, erdélyi magyarokért történtek. Gondolta volna valaki például, hogy Ceausescu sohasem tett látogatást hivatalos párt- és kormányküldöttség élén az egyazon szocialista táborhoz tartozó Budapesten? Vajon miért? A könyv lebilincselő olvasmány, amelyben a szemtanú személyes élményévé vált nagy horderejű politikai döntéseket éppúgy megismerhetünk, mint egy család mindennapjait, olyankor is, amikor nem »kivételezettek« – a nagy földrengés idején, vagy télen, a fűtetlen lakásokban, vagy éppen a karácsonyfaszerzés bonyodalmaiban…"
A kötetet és íróját a hétfői rendezvényen Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus ajánlja az érdeklődők figyelmébe. Házigazda Nagy Miklós Kund. Népújság (Marosvásárhely)
Diplomatamemoár Marosvásárhelyen
Új könyv bemutatója lesz május 12-én, hétfőn 18 órakor a marosvásárhelyi Bernády Házban. Hodicska Tibor kötete kerül a helyi közönség elé. A szerzőről és visszaemlékezéseiről Kozma Mária, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó főszerkesztője, a kiadvány szerkesztője így ír a kötet hátlapján:
"Hodicska neve és személye jól ismert a romániai, főleg idősebb nemzedékhez tartozó értelmiségiek körében. Harmincöt év külügyi szolgálatából másfél évtizedet Bukarestben – Romániában – töltött a Magyar Nagykövetség diplomatájaként, majd nagykövetként a Moldovai Köztársaságban. Mondhatnánk, hogy »könnyű« dolga volt, már csak azért is, hiszen jól ismerte a román nyelvet, mert előzőleg, magyarországi ösztöndíjasként az egyetemet Iasi- ban végezte. A tökéletes román nyelvtudás nyilvánvalóan sokat segítette a kapcsolatok kiépítésében, és már egész fiatalon a tolmácsolás okán magas szintű találkozók résztvevője lehetett. Visszaemlékezéséből nemcsak magánéletének sorsfordító eseményeit ismerhetjük meg, hanem azokat a sokszor sziszifuszi erőfeszítéseket is, amelyek a diplomácia kanyargós és nemegyszer kátyúkkal teli, botlasztó útjain értünk, erdélyi magyarokért történtek. Gondolta volna valaki például, hogy Ceausescu sohasem tett látogatást hivatalos párt- és kormányküldöttség élén az egyazon szocialista táborhoz tartozó Budapesten? Vajon miért? A könyv lebilincselő olvasmány, amelyben a szemtanú személyes élményévé vált nagy horderejű politikai döntéseket éppúgy megismerhetünk, mint egy család mindennapjait, olyankor is, amikor nem »kivételezettek« – a nagy földrengés idején, vagy télen, a fűtetlen lakásokban, vagy éppen a karácsonyfaszerzés bonyodalmaiban…"
A kötetet és íróját a hétfői rendezvényen Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus ajánlja az érdeklődők figyelmébe. Házigazda Nagy Miklós Kund. Népújság (Marosvásárhely)
2014. május 19.
A hallók és látók városa
85 éves a Barabás Miklós Céh
Különleges, nívós, gazdag és változatos tárlattal várja a képzőművészet kedvelőit a marosvásárhelyi Bernády Ház. Pénteken délután az alapításának 85. évfordulóját ünneplő Barabás Miklós Céh vásárhelyi alkotóinak közös kiállítása nyílt meg, a jeles alkalom előtti tiszteletadásként.
A romániai magyar képzőművészek érdekvédelmi, szakmai szervezete másfél évtizedes tevékenység után a II. világháború hozta változások nyomán szűnt meg, majd a rendszerváltozást követően 1994-ben alakult újra. Jelenlegi tagjainak száma meghaladja a százat, és közülük több mint húsz marosvásárhelyi, illetve Maros megyei alkotó. A tárlaton együtt állítanak ki elismert mesterek és pályájuk elején járó művészek: festők, grafikusok, szobrászok, textil-, üveg- és fotóművészek egyaránt. Az igencsak nívós alkotások egy része korábbi kiállításokról volt ismerős, más munkákat eleddig nem láthattunk. A szépszámú közönséget vonzó tárlatnyitón Nagy Miklós Kund méltatta a művészeket és alkotásaikat.
– Színvonalas, sokrétű, élménydús kiállítást láthatunk, amelyre mindannyian büszkék lehetünk. Öt évvel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön egy nagyszabású kiállítással és tudományos ülésszakkal ünnepeltük a céh nyolcvanadik évfordulóját. Én akkor átfogó dolgozatot írtam, amelyben megemlítettem Berde Mária, a céh egyik elindítója korabeli, Marosvásárhelyt érintő szavait: nem vagyunk képváros. Hiszen 1929-ben alig volt képzőművész, kritikus, avagy galéria Marosvásárhelyen. Az emberek szerették ugyan a zenét, a művészetet, irodalmat, színházat, mégis, a hallók, és nem a látók városa voltunk. 85 évnyi idő elteltével azonban mindez megváltozott, és Vásárhely a képek és a szobrok városává is vált. E tárlat bizonyítja: még mindig erősek vagyunk. A Barabás Miklós Céh központja Kolozsváron van, de a vásárhelyi közösség mindig ezen alakulat egyik erőssége lesz. Így volt ez az első tizenöt évben is, amikor Bordi András tett ez ügyben igen sokat. 1942-ben Vásárhely volt az első kihelyezett gyűlés színhelye, ezt '43-ban egy nagy sikernek örvendő kiállítás követte. 1944-ben a céh megszűnt, majd az újjáalakulás után, 1994-ben, egy őszi tárlattal ismét vendégül látta Marosvásárhely az ország képzőművészeit. Ez alkalommal is olyan válogatást kapunk a vásárhelyi festészetből, szobrászatból, textilművészetből, amely valójában reprezentatív. A 85 éves Kolozsvári Puskás Sándortól a huszonéves Kuti Botondig minden generáció, stíl, műfaj jelen van ezen a nagyon szép kiállításon, amelyre feltétlenül érdemes ellátogatni.
Knb. Népújság (Marosvásárhely)
85 éves a Barabás Miklós Céh
Különleges, nívós, gazdag és változatos tárlattal várja a képzőművészet kedvelőit a marosvásárhelyi Bernády Ház. Pénteken délután az alapításának 85. évfordulóját ünneplő Barabás Miklós Céh vásárhelyi alkotóinak közös kiállítása nyílt meg, a jeles alkalom előtti tiszteletadásként.
A romániai magyar képzőművészek érdekvédelmi, szakmai szervezete másfél évtizedes tevékenység után a II. világháború hozta változások nyomán szűnt meg, majd a rendszerváltozást követően 1994-ben alakult újra. Jelenlegi tagjainak száma meghaladja a százat, és közülük több mint húsz marosvásárhelyi, illetve Maros megyei alkotó. A tárlaton együtt állítanak ki elismert mesterek és pályájuk elején járó művészek: festők, grafikusok, szobrászok, textil-, üveg- és fotóművészek egyaránt. Az igencsak nívós alkotások egy része korábbi kiállításokról volt ismerős, más munkákat eleddig nem láthattunk. A szépszámú közönséget vonzó tárlatnyitón Nagy Miklós Kund méltatta a művészeket és alkotásaikat.
– Színvonalas, sokrétű, élménydús kiállítást láthatunk, amelyre mindannyian büszkék lehetünk. Öt évvel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön egy nagyszabású kiállítással és tudományos ülésszakkal ünnepeltük a céh nyolcvanadik évfordulóját. Én akkor átfogó dolgozatot írtam, amelyben megemlítettem Berde Mária, a céh egyik elindítója korabeli, Marosvásárhelyt érintő szavait: nem vagyunk képváros. Hiszen 1929-ben alig volt képzőművész, kritikus, avagy galéria Marosvásárhelyen. Az emberek szerették ugyan a zenét, a művészetet, irodalmat, színházat, mégis, a hallók, és nem a látók városa voltunk. 85 évnyi idő elteltével azonban mindez megváltozott, és Vásárhely a képek és a szobrok városává is vált. E tárlat bizonyítja: még mindig erősek vagyunk. A Barabás Miklós Céh központja Kolozsváron van, de a vásárhelyi közösség mindig ezen alakulat egyik erőssége lesz. Így volt ez az első tizenöt évben is, amikor Bordi András tett ez ügyben igen sokat. 1942-ben Vásárhely volt az első kihelyezett gyűlés színhelye, ezt '43-ban egy nagy sikernek örvendő kiállítás követte. 1944-ben a céh megszűnt, majd az újjáalakulás után, 1994-ben, egy őszi tárlattal ismét vendégül látta Marosvásárhely az ország képzőművészeit. Ez alkalommal is olyan válogatást kapunk a vásárhelyi festészetből, szobrászatból, textilművészetből, amely valójában reprezentatív. A 85 éves Kolozsvári Puskás Sándortól a huszonéves Kuti Botondig minden generáció, stíl, műfaj jelen van ezen a nagyon szép kiállításon, amelyre feltétlenül érdemes ellátogatni.
Knb. Népújság (Marosvásárhely)
2014. június 13.
Vásárhely egy évszázada
Az Incze család kiállításáról
Marosvásárhely nem szűkölködik művészcsaládokban – tagjaik generációkon keresztül álltak, állnak a zene, a képzőművészet, az irodalom szolgálatában. Az Incze család is ilyen. A már elhunyt családfőt, Incze István festőművészt, szinte mindenki ismerte Marosvásárhelyen. Felesége, Incze Istvánné Sárkány Ilona porcelánfestő, fia, Incze István fotóművész, unokája, Incze István Botond szintén festőművész. Egy családi paletta színvilága és alkotásai címmel munkáikból nyílt igencsakgazdag, változatos és nívós tárlat a Kultúrpalota földszinti galériáiban szerda délután.
"Elöljáró beszédként" Ritziu Ilka Krisztina színművésznő Incze Dósa Annamária versét szavalta, illetve népdalokat énekelt, majd Mana Bucur, a galéria kurátora üdvözölte a megjelenteket. Mint mondta, az átfogó, egyrészt retrospektív, másrészt aktuális kiállítás igencsak gazdag anyagot tartalmaz. Az idősebb Incze István 1905-ben született Kézdivásárhelyen, tanulmányait Kolozsváron és Bukarestben végezte, nyugdíjazásáig tanárként dolgozott. Nagyszerű tájképfestő, saját, felismerhető stílussal rendelkezett, rengeteg kiállításon láthatták munkáit az érdeklődők, ő volt a dinasztia vezéregyénisége.
Herdean Viorica művészettörténész, a Maros Megyei Múzeum nyugalmazott munkatársa ugyancsak az idősebb Incze Istvánra emlékezett. Megemlítette, hogy soha nem volt hajlandó a szocreál korszak kívánalmai szerint alkotni, és ahogyan Siklódi Tibor, úgy ő sem akart megfelelni a proletkultnak, inkább a saját útját követte, még ha ez sokkal nehezebb is volt. Nem adta fel az elveit.
A kiállítás méltatója, Nagy Miklós Kund hozzátette: különlegesek ezek a családi tárlatok, a nemzedékekből mindig valaki valakit ismer. – Jelen esetben három generáció állít ki közösen, és örvendenék, ha a most mózeskosárban lévő negyedik nemzedék is hasonló pályát járna be. Marosvásárhelyen nem ritkák a művészcsaládok, az Incze család tizenhat éve jelentkezett először közös kiállítással. Akkor, a maga kedvességében, még a családfő is jelen volt. Azóta eltelt több mint másfél évtized, és itt vannak a képei, illetve itt a fia, a fia felesége, az unoka egyaránt – munkásságuk felöleli Vásárhely képzőművészeti életének majdnem egy évszázadát. Incze István nem volt hajlandó proletkultos képeket festeni, addigra már kifejlett stílussal rendelkezett, azelőtt ő volt a Barabás Miklós Céh egyik legmegbecsültebb ifjú tagja. Posztimpresszionista művész, gyakran emlegették az erdélyi Van Gogh-ként, és nem véletlenül. Színvilága visszafogott, de a szabadság érzése, a derű mégis jelen van munkáiban. Az unoka, Incze István Botond képei a galéria kistermében láthatók. Sokkal erőteljesebb színek, másfajta tájak jellemzik művészetét. Az emeleti részen Incze István fotóművész alkotásait láthatjuk, ő fotóival a festmények varázsát idézi színeiben, képeinek hangulatában. Ifjabb Incze István fotográfusként próbált festővé válni, és közben az egyik legjobb portréfotósunkká vált – mondta Nagy Miklós Kund a július 25-ig látogatható tárlat megnyitóünnepségén.
Knb. Népújság (Marosvásárhely)
Az Incze család kiállításáról
Marosvásárhely nem szűkölködik művészcsaládokban – tagjaik generációkon keresztül álltak, állnak a zene, a képzőművészet, az irodalom szolgálatában. Az Incze család is ilyen. A már elhunyt családfőt, Incze István festőművészt, szinte mindenki ismerte Marosvásárhelyen. Felesége, Incze Istvánné Sárkány Ilona porcelánfestő, fia, Incze István fotóművész, unokája, Incze István Botond szintén festőművész. Egy családi paletta színvilága és alkotásai címmel munkáikból nyílt igencsakgazdag, változatos és nívós tárlat a Kultúrpalota földszinti galériáiban szerda délután.
"Elöljáró beszédként" Ritziu Ilka Krisztina színművésznő Incze Dósa Annamária versét szavalta, illetve népdalokat énekelt, majd Mana Bucur, a galéria kurátora üdvözölte a megjelenteket. Mint mondta, az átfogó, egyrészt retrospektív, másrészt aktuális kiállítás igencsak gazdag anyagot tartalmaz. Az idősebb Incze István 1905-ben született Kézdivásárhelyen, tanulmányait Kolozsváron és Bukarestben végezte, nyugdíjazásáig tanárként dolgozott. Nagyszerű tájképfestő, saját, felismerhető stílussal rendelkezett, rengeteg kiállításon láthatták munkáit az érdeklődők, ő volt a dinasztia vezéregyénisége.
Herdean Viorica művészettörténész, a Maros Megyei Múzeum nyugalmazott munkatársa ugyancsak az idősebb Incze Istvánra emlékezett. Megemlítette, hogy soha nem volt hajlandó a szocreál korszak kívánalmai szerint alkotni, és ahogyan Siklódi Tibor, úgy ő sem akart megfelelni a proletkultnak, inkább a saját útját követte, még ha ez sokkal nehezebb is volt. Nem adta fel az elveit.
A kiállítás méltatója, Nagy Miklós Kund hozzátette: különlegesek ezek a családi tárlatok, a nemzedékekből mindig valaki valakit ismer. – Jelen esetben három generáció állít ki közösen, és örvendenék, ha a most mózeskosárban lévő negyedik nemzedék is hasonló pályát járna be. Marosvásárhelyen nem ritkák a művészcsaládok, az Incze család tizenhat éve jelentkezett először közös kiállítással. Akkor, a maga kedvességében, még a családfő is jelen volt. Azóta eltelt több mint másfél évtized, és itt vannak a képei, illetve itt a fia, a fia felesége, az unoka egyaránt – munkásságuk felöleli Vásárhely képzőművészeti életének majdnem egy évszázadát. Incze István nem volt hajlandó proletkultos képeket festeni, addigra már kifejlett stílussal rendelkezett, azelőtt ő volt a Barabás Miklós Céh egyik legmegbecsültebb ifjú tagja. Posztimpresszionista művész, gyakran emlegették az erdélyi Van Gogh-ként, és nem véletlenül. Színvilága visszafogott, de a szabadság érzése, a derű mégis jelen van munkáiban. Az unoka, Incze István Botond képei a galéria kistermében láthatók. Sokkal erőteljesebb színek, másfajta tájak jellemzik művészetét. Az emeleti részen Incze István fotóművész alkotásait láthatjuk, ő fotóival a festmények varázsát idézi színeiben, képeinek hangulatában. Ifjabb Incze István fotográfusként próbált festővé válni, és közben az egyik legjobb portréfotósunkká vált – mondta Nagy Miklós Kund a július 25-ig látogatható tárlat megnyitóünnepségén.
Knb. Népújság (Marosvásárhely)
2014. augusztus 23.
Marosvécsre szólítanak
A marosvásárhelyi Helikon – Kemény János Alapítvány újra megrendezi hagyományossá vált augusztus végi ünnepi összejövetelét. A helikoni leszármazottak találkozójaként ismertté vált megemlékezés-sorozat augusztus 29- én és 30-án a Marosvásárhelyi Forgatag társrendezvényeként kapcsolódik a Bánffy Miklós-év eseménysorába. Pénteken délután 4 órakor Bánffy-kollokviummal kezdődik a megnyilvánulás a marosvécsi művelődési házban. Az író (utó)életei és regénye lesz Dávid Gyula irodalomtörténész és a fordítók, Hermann Rebeka, Andreas Oplatka, Marius Tabacu eszmecseréjének a központi témája. 18 órától filmet vetítenek Bánffy Miklósról. Ezt Szavak címmel előadóest követi. A Pécsi Pódium tagjai, Kovács Dorina és Kőszegi Gábor lépnek színpadra. Előadótársaik, Matyók Annamária és Horváth Ádám Kányádi Sándor Kétszemélyes tragédiáját szólaltatják meg. Szombat délelőtt 10 órakor a kastélyparkban folytatódik a megemlékezés. Bánffy alkotói sokoldalúságáról az ünnepi mozzanat során Markó Béla költő beszél. 11.30-tól Kilyén Ilka, Ritziu Ilka-Krisztina és Kilyén László színművészek a Bánffy Miklós, Várady Aranka és Bánffy Katalin levelezése és naplói felhasználásával összeállított, Szétszórtan című irodalmi műsort adják elő. 12.30 órakor a művelődési ház a Bánffy-kollokvium színhelye. Markó Béla a politikus Bánffy arculatát rajzolja ki. Utána a rendezvénysorozat előtti napokban Marosvécsen szervezett képzőművészeti alkotótábor műveit ajánlja a jelenlevők figyelmébe Nagy Miklós Kund művészeti író. Délután fél négytől a pécsi Takács Petra tolmácsolja Kocsis István Árva Bethlen Kata című monodrámáját. Végezetül a helikoni írók leszármazottainak a beszélgetésére is sor kerül.
Népújság (Marosvásárhely)
A marosvásárhelyi Helikon – Kemény János Alapítvány újra megrendezi hagyományossá vált augusztus végi ünnepi összejövetelét. A helikoni leszármazottak találkozójaként ismertté vált megemlékezés-sorozat augusztus 29- én és 30-án a Marosvásárhelyi Forgatag társrendezvényeként kapcsolódik a Bánffy Miklós-év eseménysorába. Pénteken délután 4 órakor Bánffy-kollokviummal kezdődik a megnyilvánulás a marosvécsi művelődési házban. Az író (utó)életei és regénye lesz Dávid Gyula irodalomtörténész és a fordítók, Hermann Rebeka, Andreas Oplatka, Marius Tabacu eszmecseréjének a központi témája. 18 órától filmet vetítenek Bánffy Miklósról. Ezt Szavak címmel előadóest követi. A Pécsi Pódium tagjai, Kovács Dorina és Kőszegi Gábor lépnek színpadra. Előadótársaik, Matyók Annamária és Horváth Ádám Kányádi Sándor Kétszemélyes tragédiáját szólaltatják meg. Szombat délelőtt 10 órakor a kastélyparkban folytatódik a megemlékezés. Bánffy alkotói sokoldalúságáról az ünnepi mozzanat során Markó Béla költő beszél. 11.30-tól Kilyén Ilka, Ritziu Ilka-Krisztina és Kilyén László színművészek a Bánffy Miklós, Várady Aranka és Bánffy Katalin levelezése és naplói felhasználásával összeállított, Szétszórtan című irodalmi műsort adják elő. 12.30 órakor a művelődési ház a Bánffy-kollokvium színhelye. Markó Béla a politikus Bánffy arculatát rajzolja ki. Utána a rendezvénysorozat előtti napokban Marosvécsen szervezett képzőművészeti alkotótábor műveit ajánlja a jelenlevők figyelmébe Nagy Miklós Kund művészeti író. Délután fél négytől a pécsi Takács Petra tolmácsolja Kocsis István Árva Bethlen Kata című monodrámáját. Végezetül a helikoni írók leszármazottainak a beszélgetésére is sor kerül.
Népújság (Marosvásárhely)
2014. szeptember 1.
Újra együtt a helikoni asztal körül
Jelképesen és valóságosan is sokan voltak jelen az egykori helikoni találkozók színhelyén, Marosvécsen. A Helikon–Kemény János Alapítvány szervezte újabb emlékünnepség pénteken és szombaton talán minden eddiginél tartalmasabb, változatosabb, színvonalasabb rendezvénysorozattal idézte meg a két világháború közötti erdélyi magyar kultúra és szellemi lét nagyjait, méltatta halhatatlan írói hagyatékukat. A Bánffy-év jegyében idén a helikoni íróközösség sokoldalú vezéregyénisége, gróf Bánffy Miklós állt a megemlékezések középpontjában. Augusztus 29-én délután jeles műfordítók, irodalomtörténészek érdekes eszmecseréjén tudott meg műhelytitkokat az író főművéről, az Erdélyi történet című regénytrilógiáról a marosvécsi művelődési házban egybegyűlt közönség. A magyar művek külföldi megismertetésében jeleskedő „mindenes”, Károlyi Dóra, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa vezette beszélgetésen Dávid Gyula, a Bánffy-életmű fáradhatatlan elemzője, Hermann Rebeka, a trilógia holland, Oplatka András, a mű német és Marius Tabacu, az első kötet román nyelvű tolmácsolója közölt sok fontos tudnivalót és fordítói kuriózumot a regényről. Aznap filmet is vetítettek Bánffy Miklósról. Este a pécsi Pódium ifjú előadói, Szász Kolumbán Olga tanárnő drámai kurzusának hallgatói verssel, lírával örvendeztették meg a hallgatóságot. Műsorukból szombat délutánra is jutott. Az alapítvány által meghonosított szokás szerint a szombati program a kastélyparkban kezdődött. A helybeliek mellett számos távolabbról érkezett vendég vett részt a bensőséges hangulatú összejövetelen. Marosvásárhely, Szászrégen, a Maros mente, a Székelyföld több települése képviseltette magát, az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány most is elhozta autóbusznyi csapatát a rendezvényre, és köztük az anyaországiak mellett a felvidéki, amerikai magyarság képviselői is jelen voltak az évszázados fák alatti tisztáson a nagy mecénás, Kemény János és szerettei sírjánál, a Wass Albert-emlékműnél, a Kuncz Aladár emlékére elhelyzett, Kós Károly tervezte asztalnál s a pár esztendeje ott álló kopjafánál. A Helikon – Kemény János Alapítvány alelnöke, Nagy Miklós Kund által moderált megemlékezés helyi vonatkozásait Ördög Ferenc polgármester emelte ki. A vécsi református egyház lelkipásztora, Benkő Mihály az egykori házigazda és kiváló írótársai, Kemény Jánosék, valamint az évforduló alkalmából gyakran felelevenített Bánffy Miklós mához szóló üzenetét is kihangsúlyozta igehirdetésében. Átfogóbb keretbe helyezve, Bánffyra koncentrálva, a teljes helikoni közösségre is hivatkozva részletezte az elődök érdemeit, munkásságuk napjainkban is hasznosítható példázatát a rendezvény főszónoka, Markó Béla költő, szenátor, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke. A koszorúzást követően a művelődési házban a Bánffy Miklós és felesége, Várady Aranka valamint lányuk, Bánffy Katalin levelezése és naplói felhasználásával készült irodalmi összeállítás, a Szétszórtan nyújtott megrendítő élményt a közönségnek. Kilyén Ilka, Ritziu Ilka-Krisztina és Kilyén László színművészek hatványozottan kiérdemelték a vastapsot. A Bánffy-kollokvium folytatásaként Markó Béla a politikus Bánffyra fókuszált. Párhuzamba állította az erdélyi magyarság két világháború közötti és az 1989-es rendszerváltás óta eltelt időszakot, felmutatta azokat a dilemmákat, amelyek akkor és most is nehezen abszolválható kihívásokként merülnek fel a vezető politikusok előtt.
A műsorba új színeket vitt a marosvécsi ifjúsági tánccsoportok jókedvű, forgatagos előadása. A népes táncos, dalos gyerekcsapat optimizmust sugárzott a terembe, ahol igazi összművészeti megnyilvánulásnak lehettek tanúi a jelenlevők. Kemény János Zoltán unokája, aki oroszlánrészt vállal a Kemény Miklós által 2000-ben létrehozott alapítvány munkájában, néhány napos alkotótábort működtetett Vécsen. Öt fiatal, pályakezdő művészt hívott meg. A táborban született képeikből rögtönzött tárlatot nyitottak. Máthé László (Kézdivásárhely), Adriana Bădoi (Nagydisznód), Réthi Botond (Gyergyószentmiklós), Magyari Annamária (Gyergyóalfalu) és Katona Ervin-László (Marosvécs) festményeiről, grafikáiról Nagy Miklós Kund beszélt. Ő hívta fel a figyelmet a Pallas-Akadémia Könyvkiadó újdonságaira is, amelyekkel külön standon ismerkedhetett a közönség. A csíkszeredai könyvműhely életmű- sorozatot szentelt Kemény Jánosnak. A Kákóc Kis Mihály, a Kutyakomédia és a Víziboszorkány után legfrissebben a Kakukkfiókák látott napvilágot. Ez utóbbi az író önéletírása, Kemény János gyermek- és ifjúkora kel életre a hiánypótló kiadványban.
Szombat délután H. Szabó Gyula, az alapítvány elnöke a helikoni írók leszármazottait is köszöntötte. Tizenkettedszer szólították Vécsre őket, ezúttal is volt mondanivalójuk elődeikről, a velük kapcsolatos emlékekről. Akárcsak a megemlékezések, az ő nyár végi találkozóik is évről évre folytatódnak. Társrendezvényként immár ezek is szervesen kapcsolódhatnak a Vásárhelyi Forgatag eseményeihez.
N.M.K., Népújság (Marosvásárhely)
Jelképesen és valóságosan is sokan voltak jelen az egykori helikoni találkozók színhelyén, Marosvécsen. A Helikon–Kemény János Alapítvány szervezte újabb emlékünnepség pénteken és szombaton talán minden eddiginél tartalmasabb, változatosabb, színvonalasabb rendezvénysorozattal idézte meg a két világháború közötti erdélyi magyar kultúra és szellemi lét nagyjait, méltatta halhatatlan írói hagyatékukat. A Bánffy-év jegyében idén a helikoni íróközösség sokoldalú vezéregyénisége, gróf Bánffy Miklós állt a megemlékezések középpontjában. Augusztus 29-én délután jeles műfordítók, irodalomtörténészek érdekes eszmecseréjén tudott meg műhelytitkokat az író főművéről, az Erdélyi történet című regénytrilógiáról a marosvécsi művelődési házban egybegyűlt közönség. A magyar művek külföldi megismertetésében jeleskedő „mindenes”, Károlyi Dóra, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa vezette beszélgetésen Dávid Gyula, a Bánffy-életmű fáradhatatlan elemzője, Hermann Rebeka, a trilógia holland, Oplatka András, a mű német és Marius Tabacu, az első kötet román nyelvű tolmácsolója közölt sok fontos tudnivalót és fordítói kuriózumot a regényről. Aznap filmet is vetítettek Bánffy Miklósról. Este a pécsi Pódium ifjú előadói, Szász Kolumbán Olga tanárnő drámai kurzusának hallgatói verssel, lírával örvendeztették meg a hallgatóságot. Műsorukból szombat délutánra is jutott. Az alapítvány által meghonosított szokás szerint a szombati program a kastélyparkban kezdődött. A helybeliek mellett számos távolabbról érkezett vendég vett részt a bensőséges hangulatú összejövetelen. Marosvásárhely, Szászrégen, a Maros mente, a Székelyföld több települése képviseltette magát, az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány most is elhozta autóbusznyi csapatát a rendezvényre, és köztük az anyaországiak mellett a felvidéki, amerikai magyarság képviselői is jelen voltak az évszázados fák alatti tisztáson a nagy mecénás, Kemény János és szerettei sírjánál, a Wass Albert-emlékműnél, a Kuncz Aladár emlékére elhelyzett, Kós Károly tervezte asztalnál s a pár esztendeje ott álló kopjafánál. A Helikon – Kemény János Alapítvány alelnöke, Nagy Miklós Kund által moderált megemlékezés helyi vonatkozásait Ördög Ferenc polgármester emelte ki. A vécsi református egyház lelkipásztora, Benkő Mihály az egykori házigazda és kiváló írótársai, Kemény Jánosék, valamint az évforduló alkalmából gyakran felelevenített Bánffy Miklós mához szóló üzenetét is kihangsúlyozta igehirdetésében. Átfogóbb keretbe helyezve, Bánffyra koncentrálva, a teljes helikoni közösségre is hivatkozva részletezte az elődök érdemeit, munkásságuk napjainkban is hasznosítható példázatát a rendezvény főszónoka, Markó Béla költő, szenátor, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke. A koszorúzást követően a művelődési házban a Bánffy Miklós és felesége, Várady Aranka valamint lányuk, Bánffy Katalin levelezése és naplói felhasználásával készült irodalmi összeállítás, a Szétszórtan nyújtott megrendítő élményt a közönségnek. Kilyén Ilka, Ritziu Ilka-Krisztina és Kilyén László színművészek hatványozottan kiérdemelték a vastapsot. A Bánffy-kollokvium folytatásaként Markó Béla a politikus Bánffyra fókuszált. Párhuzamba állította az erdélyi magyarság két világháború közötti és az 1989-es rendszerváltás óta eltelt időszakot, felmutatta azokat a dilemmákat, amelyek akkor és most is nehezen abszolválható kihívásokként merülnek fel a vezető politikusok előtt.
A műsorba új színeket vitt a marosvécsi ifjúsági tánccsoportok jókedvű, forgatagos előadása. A népes táncos, dalos gyerekcsapat optimizmust sugárzott a terembe, ahol igazi összművészeti megnyilvánulásnak lehettek tanúi a jelenlevők. Kemény János Zoltán unokája, aki oroszlánrészt vállal a Kemény Miklós által 2000-ben létrehozott alapítvány munkájában, néhány napos alkotótábort működtetett Vécsen. Öt fiatal, pályakezdő művészt hívott meg. A táborban született képeikből rögtönzött tárlatot nyitottak. Máthé László (Kézdivásárhely), Adriana Bădoi (Nagydisznód), Réthi Botond (Gyergyószentmiklós), Magyari Annamária (Gyergyóalfalu) és Katona Ervin-László (Marosvécs) festményeiről, grafikáiról Nagy Miklós Kund beszélt. Ő hívta fel a figyelmet a Pallas-Akadémia Könyvkiadó újdonságaira is, amelyekkel külön standon ismerkedhetett a közönség. A csíkszeredai könyvműhely életmű- sorozatot szentelt Kemény Jánosnak. A Kákóc Kis Mihály, a Kutyakomédia és a Víziboszorkány után legfrissebben a Kakukkfiókák látott napvilágot. Ez utóbbi az író önéletírása, Kemény János gyermek- és ifjúkora kel életre a hiánypótló kiadványban.
Szombat délután H. Szabó Gyula, az alapítvány elnöke a helikoni írók leszármazottait is köszöntötte. Tizenkettedszer szólították Vécsre őket, ezúttal is volt mondanivalójuk elődeikről, a velük kapcsolatos emlékekről. Akárcsak a megemlékezések, az ő nyár végi találkozóik is évről évre folytatódnak. Társrendezvényként immár ezek is szervesen kapcsolódhatnak a Vásárhelyi Forgatag eseményeihez.
N.M.K., Népújság (Marosvásárhely)
2014. október 27.
"Bernády öröksége kötelez"
Főhajtás a húszéves szobornál
A hagyományhoz híven pénteken délelőtt koszorúzással folytatódott a XVII. Bernády Napok rendezvénysorozat, az egybegyűltek a városépítő polgármester nyughelyénél és köztéri szobránál helyezték el az emlékezés virágait. A jelenlevőket Borbély László, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke köszöntötte.
– Nem véletlen, hogy kisütött a nap. A Fennvaló jónak látta rámosolyogni mindazokra, akik azért gyűltek ma itt össze, hogy tiszteletüket fejezzék ki az iránt a személyiség iránt, aki talán a legtöbbet tette a városért – mondta Borbély László az éppen húsz éve felállított szobornál.
– A szobor avatóünnepségén nem lehetett itt autóval közlekedni, több tízezer ember volt jelen – emlékeztetett az alapítvány elnöke az 1994-es momentumra, majd egy évszázadnyit pergette vissza az időt:
– Amikor Bernádyról beszélünk, egy számvetést készítünk. Hosszú a lista, nem tudjuk most felsorolni mindazt, amit az egykori polgármester Marosvásárhelyért tett. Csak azt emelném ki, hogy az első világháború előtt, 1913–1914-ben ebben a városban volt a legtöbb leaszfaltozott utca Budapest után Nagy-Magyarországon. Még ha a tanácsosokkal veszekednie is kellett emiatt, Bernády nem tett le arról, hogy minden kis utcát aszfaltréteg borítson, mert tudta, hogy ez jelenti a civilizációt.
A továbbiakban Borbély László megköszönte a csütörtöki diákvetélkedőre benevezett diákok munkáját.
– Bernády öröksége kötelez. Úgy tűnik, hogy a jövő generációja megértette, hogy neki is feladata van ebben a városban – tette hozzá az alapítvány elnöke, majd külön köszönetet mondott a Dr. Bernády György Általános Iskola igazgatójának, Moldovan Ioannak gesztusértékű jelenlétéért.
A rendezvény utolsó percei a koszorúzásról és főhajtásról szóltak. A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, a Maros megyei és a marosvásárhelyi RMDSZ, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, a Református Kollégium és a Dr. Bernády György Általános Iskola, a Maros Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács, a szovátai Bernády Közművelődési Egyesület, illetve a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület képviselői tisztelegtek a szobor előtt.
Nagy Miklós Kund, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány alelnöke a megemlékezés végén örömét fejezte ki, amiért évről évre egyre többen jönnek el a hajdani polgármester szobrához, és a főhajtók között egyre több a fiatal, majd így búcsúzott a jelenlevőktől: jövőre ugyanitt találkozunk.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
Főhajtás a húszéves szobornál
A hagyományhoz híven pénteken délelőtt koszorúzással folytatódott a XVII. Bernády Napok rendezvénysorozat, az egybegyűltek a városépítő polgármester nyughelyénél és köztéri szobránál helyezték el az emlékezés virágait. A jelenlevőket Borbély László, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke köszöntötte.
– Nem véletlen, hogy kisütött a nap. A Fennvaló jónak látta rámosolyogni mindazokra, akik azért gyűltek ma itt össze, hogy tiszteletüket fejezzék ki az iránt a személyiség iránt, aki talán a legtöbbet tette a városért – mondta Borbély László az éppen húsz éve felállított szobornál.
– A szobor avatóünnepségén nem lehetett itt autóval közlekedni, több tízezer ember volt jelen – emlékeztetett az alapítvány elnöke az 1994-es momentumra, majd egy évszázadnyit pergette vissza az időt:
– Amikor Bernádyról beszélünk, egy számvetést készítünk. Hosszú a lista, nem tudjuk most felsorolni mindazt, amit az egykori polgármester Marosvásárhelyért tett. Csak azt emelném ki, hogy az első világháború előtt, 1913–1914-ben ebben a városban volt a legtöbb leaszfaltozott utca Budapest után Nagy-Magyarországon. Még ha a tanácsosokkal veszekednie is kellett emiatt, Bernády nem tett le arról, hogy minden kis utcát aszfaltréteg borítson, mert tudta, hogy ez jelenti a civilizációt.
A továbbiakban Borbély László megköszönte a csütörtöki diákvetélkedőre benevezett diákok munkáját.
– Bernády öröksége kötelez. Úgy tűnik, hogy a jövő generációja megértette, hogy neki is feladata van ebben a városban – tette hozzá az alapítvány elnöke, majd külön köszönetet mondott a Dr. Bernády György Általános Iskola igazgatójának, Moldovan Ioannak gesztusértékű jelenlétéért.
A rendezvény utolsó percei a koszorúzásról és főhajtásról szóltak. A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, a Maros megyei és a marosvásárhelyi RMDSZ, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, a Református Kollégium és a Dr. Bernády György Általános Iskola, a Maros Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács, a szovátai Bernády Közművelődési Egyesület, illetve a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület képviselői tisztelegtek a szobor előtt.
Nagy Miklós Kund, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány alelnöke a megemlékezés végén örömét fejezte ki, amiért évről évre egyre többen jönnek el a hajdani polgármester szobrához, és a főhajtók között egyre több a fiatal, majd így búcsúzott a jelenlevőktől: jövőre ugyanitt találkozunk.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
2014. november 15.
Szervátiusz Jenő-díj Kákonyi Csillának
2003-tól osztja ki évente ilyenkor a kiváló erdélyi szobrászművész nevét viselő díjait a budapesti Szervátiusz Alapítvány kuratóriuma. Az eltelt évtizedek során néhány Erdélyben élő alkotó is átvehette a rangos kitüntetést. Idén Kákonyi Csilla marosvásárhelyi festőművész örülhet az elismerésnek. A díjátadásra november 19-én 18 órai kezdettel kerül sor a budai várban, a Magyarság Háza Corvin Termében. Ebből az alkalomból a festőnő olajkompozícióiból kiállítás is nyílik a Magyarság Háza emeleti kerengőjében. A kitüntetett laudációját Nagy Miklós Kund művészeti író tartja. A másik két díjazott Magyari Lajos sepsiszentgyörgyi költő, laudátor Lisztóczky László művelődéstörténész, valamint a Muzsikás együttes, amelyet Temesi Ferenc Kossuth- díjas író laudál. A kitüntetéseket Szervátiusz Tibor Kossuth-díjas szobrászművész, a díj alapítója adja át. Az ünnepi összejövetelen Veress László, az Országgyűlés elnökének kabinetfőnöke mond köszöntőt. Közreműködik Lázár Csaba színművész. Az est háziasszonya Szervátiusz Klára, az alapítvány elnöke.
Népújság (Marosvásárhely)
2003-tól osztja ki évente ilyenkor a kiváló erdélyi szobrászművész nevét viselő díjait a budapesti Szervátiusz Alapítvány kuratóriuma. Az eltelt évtizedek során néhány Erdélyben élő alkotó is átvehette a rangos kitüntetést. Idén Kákonyi Csilla marosvásárhelyi festőművész örülhet az elismerésnek. A díjátadásra november 19-én 18 órai kezdettel kerül sor a budai várban, a Magyarság Háza Corvin Termében. Ebből az alkalomból a festőnő olajkompozícióiból kiállítás is nyílik a Magyarság Háza emeleti kerengőjében. A kitüntetett laudációját Nagy Miklós Kund művészeti író tartja. A másik két díjazott Magyari Lajos sepsiszentgyörgyi költő, laudátor Lisztóczky László művelődéstörténész, valamint a Muzsikás együttes, amelyet Temesi Ferenc Kossuth- díjas író laudál. A kitüntetéseket Szervátiusz Tibor Kossuth-díjas szobrászművész, a díj alapítója adja át. Az ünnepi összejövetelen Veress László, az Országgyűlés elnökének kabinetfőnöke mond köszöntőt. Közreműködik Lázár Csaba színművész. Az est háziasszonya Szervátiusz Klára, az alapítvány elnöke.
Népújság (Marosvásárhely)
2014. december 24.
Múzsák vonzásában
Igen, a Népújság eltelt negyedszázadának egyik fő jellemzője, hogy a lap mindvégig hű maradt a múzsákhoz, folyamatosan érdeklődése előterébe helyezte a kultúrát. A mindenkori szerkesztők jól tudták, ezzel szembemennek az árral, hiszen hamar kiderült, pénzcentrikus, botránykedvelő, bulvárorientált világba csöppentünk, és ehhez igazodott az érvényesülni igyekvő média is, mégis programszerűen felvállaltuk, hogy az igazi szellemi, művészi értékeket népszerűsítük, a valóban rangos, igényes kulturális rendezvényeket ösztönözzük. Akkor is, ha más a trend (noha induláskor ez a szó még nem is volt divatban), annak dacára is, hogy ez anyagiakban meg nem térülő erőfeszítések, többletköltségek elé állítja az újságot, a szerkesztőséget. Alapállásunk azóta sem változott. Erre kötelez Marosvásárhely, a megye hagyományos kultúraszeretete és az is, hogy a térségben mindig voltak olyan példás, a mércét magasra emelő egyéniségek, akikhez igazodni illett, lehetett. Tisztában voltunk azzal is, hogy a bukott rendszerben legnyomasztóbban talán szellemi nyomorúságunk telepedett ránk, ezen a téren volt a legtöbb pótolnivalónk. Annál is inkább, mivel a hatalom éppen e rendkívül érzékeny, képlékeny területen próbálta elérni, hogy identitásunkat minél gyorsabban elveszítsük. Bármennyit léptünk is előre, bármennyire tapasztalható kulturális megújulás, ilyen vonatkozásban ma is folyton résen kell lennünk. Érdemes ezt is tudatosítani közösségünkben. És még sok egyebet, mert azt is tapasztalhatjuk lépten- nyomon, hogy az értéktelen, a talmi állandó offenzívában van, könnyebben befogadóra talál, mint a minőségi irodalmi, művészi, szellemi kínálat. A kultúra emiatt sem hiányozhat egyetlen lapszámból sem. Nem is hiányzott az elmúlt huszonöt esztendő során. Naponta helyet adtunk neki a Népújságban, ezenfelül kiemelten is a hétvégeken. 1989. december 31-én már külön oldalt kapott, rövidesen pedig duplájára bővült az Irodalom és Művészet. Az újság terjedelmének ütemes növelése utóbb lehetővé tette, hogy 1991. április 5-én megjelenjék a négy újságoldalnyi Múzsa, amely immár 1159 alkalommal nyújtott érdekes, változatos, épületes és színvonalasnak remélt olvasmányt, művészi eligazítást az olvasóknak. Sokan megbecsülik, nem kevesen az összes Múzsa-számot egybegyűjtve meg is őrizték. Irodalmi antológia is született belőle a beszédes Volt jövőkbe nézve címmel. Jó néhány kötet születhetne még mindabból, ami a melléklet több mint négy és fél ezer oldalán napvilágot látott. Ezek is gazdagíthatnák azt a könyvtermést, aminek az olvasóközönség a Népújság, illetve az Impress Kft. könyvkiadói tevékenységének köszönhetően örülhetett. Amíg tehette, a lap ekképpen is kiteljesedve próbált eleget tenni hivatásának.
A megtett út mindegyre adatok sorolására, mérlegkészítésre késztetné a visszatekintőt. Álljunk ellen a késztetésnek. Annyit azonban engedjünk meg magunknak, hogy kijelentsük: az újjászületett Népújság mindannak hű tükre, ami a város, a régió kultúrájában az utóbbi negyed évszázad folyamán végbement. Mindenekelőtt az újító törekvéseket igyekeztünk bátorítani. És ne tűnjék dicsekvésnek, de jó érzés arra gondolnunk, hogy némi részünk nekünk is van fontos kezdeményezések helyi, országos és nemzetközi felfuttatásában. Olyanokéban, mint például az Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivál, a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár, a határokon túl is ismert vásárhelyi zenei és színházi fesztiválok, új társulatok, játékterek létrejötte, a képzőművészeti kiállító-tevékenység rendkívüli megpezsdülése, a Bolyai Alkotótábor és a többi hasonló alkotó összejövetel, az Ariadne textilművészeti seregszemlék, a Bernády-napok, a Félsziget fesztivál, utóbbi időben a Marosvásárhelyi Forgatag. És még sok más ilyen szívügye volt a lapnak, amiket rendszeresen felkarolt. Nem hagyható ki közülük Marosvásárhely eltüntetett köztéri magyar szobrainak a visszaállítása, a Petőfié, Rákóczié, s az újabbak térre helyezése, a Borsos Tamásé, az Aranka Györgyé, a Bernádyé. Az is megemlítendő, hogy a Népújság közbenjárására került vissza régi helyére, a Kultúrpalota nagytermének bejárati ajtaja fölé a sok évtizeddel ezelőtt eltávolított nagyszerű dombormű. Az sem hiányozhat, hogy a képtárban ismét megcsodálható az egykori városépítő polgármester nagy értékű festménygyűjteménye. Hogy a Kultúrpalotában egymást érik a látogatók a Bernády-emlékszobában, s hogy a helyi magyarság egyik legjelentősebb művelődési hajlékává válhatott a Bernády Ház. Hogy tömegeket vonzanak az emlékidéző marosvécsi helikoni találkozók, s ha lassan is, de valami megmozdult az épített örökségünk védelme, felújítása terén is, hogy… Hadd folytassa Ön, kedves olvasó, szerencsére nem merül ki egykönnyen a sorolnivaló. Ami talán valamikor jó irányba billentve a mérleget, meghaladja azokat a hiányosságokat, amik a negatív oldalon sorolhatók. Szerkesztői, újságírói munkánkban ezt a tendenciát szeretnők erősíteni, felgyorsítani, továbbra is zöld utat biztosítva a múzsák ihlető, szabad csapongásának. Ha lehet, még eredményesebben, ösztönzőbben, hosszú évtizedeken át.
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)
Igen, a Népújság eltelt negyedszázadának egyik fő jellemzője, hogy a lap mindvégig hű maradt a múzsákhoz, folyamatosan érdeklődése előterébe helyezte a kultúrát. A mindenkori szerkesztők jól tudták, ezzel szembemennek az árral, hiszen hamar kiderült, pénzcentrikus, botránykedvelő, bulvárorientált világba csöppentünk, és ehhez igazodott az érvényesülni igyekvő média is, mégis programszerűen felvállaltuk, hogy az igazi szellemi, művészi értékeket népszerűsítük, a valóban rangos, igényes kulturális rendezvényeket ösztönözzük. Akkor is, ha más a trend (noha induláskor ez a szó még nem is volt divatban), annak dacára is, hogy ez anyagiakban meg nem térülő erőfeszítések, többletköltségek elé állítja az újságot, a szerkesztőséget. Alapállásunk azóta sem változott. Erre kötelez Marosvásárhely, a megye hagyományos kultúraszeretete és az is, hogy a térségben mindig voltak olyan példás, a mércét magasra emelő egyéniségek, akikhez igazodni illett, lehetett. Tisztában voltunk azzal is, hogy a bukott rendszerben legnyomasztóbban talán szellemi nyomorúságunk telepedett ránk, ezen a téren volt a legtöbb pótolnivalónk. Annál is inkább, mivel a hatalom éppen e rendkívül érzékeny, képlékeny területen próbálta elérni, hogy identitásunkat minél gyorsabban elveszítsük. Bármennyit léptünk is előre, bármennyire tapasztalható kulturális megújulás, ilyen vonatkozásban ma is folyton résen kell lennünk. Érdemes ezt is tudatosítani közösségünkben. És még sok egyebet, mert azt is tapasztalhatjuk lépten- nyomon, hogy az értéktelen, a talmi állandó offenzívában van, könnyebben befogadóra talál, mint a minőségi irodalmi, művészi, szellemi kínálat. A kultúra emiatt sem hiányozhat egyetlen lapszámból sem. Nem is hiányzott az elmúlt huszonöt esztendő során. Naponta helyet adtunk neki a Népújságban, ezenfelül kiemelten is a hétvégeken. 1989. december 31-én már külön oldalt kapott, rövidesen pedig duplájára bővült az Irodalom és Művészet. Az újság terjedelmének ütemes növelése utóbb lehetővé tette, hogy 1991. április 5-én megjelenjék a négy újságoldalnyi Múzsa, amely immár 1159 alkalommal nyújtott érdekes, változatos, épületes és színvonalasnak remélt olvasmányt, művészi eligazítást az olvasóknak. Sokan megbecsülik, nem kevesen az összes Múzsa-számot egybegyűjtve meg is őrizték. Irodalmi antológia is született belőle a beszédes Volt jövőkbe nézve címmel. Jó néhány kötet születhetne még mindabból, ami a melléklet több mint négy és fél ezer oldalán napvilágot látott. Ezek is gazdagíthatnák azt a könyvtermést, aminek az olvasóközönség a Népújság, illetve az Impress Kft. könyvkiadói tevékenységének köszönhetően örülhetett. Amíg tehette, a lap ekképpen is kiteljesedve próbált eleget tenni hivatásának.
A megtett út mindegyre adatok sorolására, mérlegkészítésre késztetné a visszatekintőt. Álljunk ellen a késztetésnek. Annyit azonban engedjünk meg magunknak, hogy kijelentsük: az újjászületett Népújság mindannak hű tükre, ami a város, a régió kultúrájában az utóbbi negyed évszázad folyamán végbement. Mindenekelőtt az újító törekvéseket igyekeztünk bátorítani. És ne tűnjék dicsekvésnek, de jó érzés arra gondolnunk, hogy némi részünk nekünk is van fontos kezdeményezések helyi, országos és nemzetközi felfuttatásában. Olyanokéban, mint például az Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivál, a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár, a határokon túl is ismert vásárhelyi zenei és színházi fesztiválok, új társulatok, játékterek létrejötte, a képzőművészeti kiállító-tevékenység rendkívüli megpezsdülése, a Bolyai Alkotótábor és a többi hasonló alkotó összejövetel, az Ariadne textilművészeti seregszemlék, a Bernády-napok, a Félsziget fesztivál, utóbbi időben a Marosvásárhelyi Forgatag. És még sok más ilyen szívügye volt a lapnak, amiket rendszeresen felkarolt. Nem hagyható ki közülük Marosvásárhely eltüntetett köztéri magyar szobrainak a visszaállítása, a Petőfié, Rákóczié, s az újabbak térre helyezése, a Borsos Tamásé, az Aranka Györgyé, a Bernádyé. Az is megemlítendő, hogy a Népújság közbenjárására került vissza régi helyére, a Kultúrpalota nagytermének bejárati ajtaja fölé a sok évtizeddel ezelőtt eltávolított nagyszerű dombormű. Az sem hiányozhat, hogy a képtárban ismét megcsodálható az egykori városépítő polgármester nagy értékű festménygyűjteménye. Hogy a Kultúrpalotában egymást érik a látogatók a Bernády-emlékszobában, s hogy a helyi magyarság egyik legjelentősebb művelődési hajlékává válhatott a Bernády Ház. Hogy tömegeket vonzanak az emlékidéző marosvécsi helikoni találkozók, s ha lassan is, de valami megmozdult az épített örökségünk védelme, felújítása terén is, hogy… Hadd folytassa Ön, kedves olvasó, szerencsére nem merül ki egykönnyen a sorolnivaló. Ami talán valamikor jó irányba billentve a mérleget, meghaladja azokat a hiányosságokat, amik a negatív oldalon sorolhatók. Szerkesztői, újságírói munkánkban ezt a tendenciát szeretnők erősíteni, felgyorsítani, továbbra is zöld utat biztosítva a múzsák ihlető, szabad csapongásának. Ha lehet, még eredményesebben, ösztönzőbben, hosszú évtizedeken át.
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)
2015. január 14.
Román Viktor emlékkiállítás nyílt Marosvásárhelyen (GALÉRIA)
Művészeti tanulmányai első színhelyén, Marosvásárhelyen nyílt kiállítása Román Viktornak, a húsz éve elhunyt szobrászművésznek.
A Bernády Házban Nagy Miklós Kund, Ferenczy Ferenc és Bordy Géza ismertette a kiállítást, illetve az alkotót. A kiállított munkákat a művész testvérétől Román Elemértől kölcsönözték a szervezők.
Román Viktor Homoródszentmártonban született 1937-ben, és Párizsban hunyt el 1995-ben, ahol 1968-tól élt, dolgozott és vált a modern szobrászat nemzetközileg is egyre elismertebb képviselőjévé. Számos monumentális alkotása került Franciaország köztereire, 1994-ben Francia Művészeti Lovagrenddel tüntették ki. Szülőfalujában az általános iskola viseli a nevét, pár éve szabadtéri szoborparkot is létesítettek a művész bátyja, Román Elemér kezdeményezésére Bükkfalván.
A Marosvásárhelyen látható kiállítást bemutatták korábban Székelyudvarhelyen, ahol Vécsi Nagy Zoltán fogalmazta meg, hogy több helyen is láthatóvá kellene tenni a kisplasztikákból válogatott anyagot. Így Székelykeresztúron, Sepsiszentgyörgyön, Gyergyószárhegyen is megszervezték a vándortárlatot, amely Vásárhely után a tervek szerint Kolozsvárra megy, onnan pedig Magyarország különböző nagyvárosaiban is látható lesz, sőt tovább szeretnék vinni jelentős európai kulturális központokba is.
Ferenczy Ferenc, egykori székelyudvarhelyi polgármester arról beszélt, hogy hogyan találkozott a Román Viktor szobrászatával és született meg az ötlete, hogy vissza kellene hozni a köztudatba ezt a nagy művészt. Kezdetben konferenciákra, kerekasztalbeszélgetésekre gondoltak, aztán a kiállítás megvalósításán kezdtek el dolgozni, amit tavaly májusában meg is nyitották a székelyudvarhelyi múzeumba
Harminc évet élt itthon, harmincegy évesen érkezett Párizsba – idézte fel a szobrász életútját Bordy Géza egykori pályatárs, aki elmondta, Román Viktor sikeres művészként ment el, hiszen két évvel a főiskola elvégzése után már egyéni kiállítása volt, három évvel a diploma megszerzését követően pedig Bukarestben a Dallas-terem fogadta a munkáit. Alig 31 évesen román-francia nyelvű monográfia jelent meg róla. Párizsban 15 évébe került, amíg elismertséget szerzett magának.
A kiállításmegnyitó második felében levetítették Boros Zoltán és B. Nagy Veronika közel egyórás, Román Viktorról készült filmjét.
maszol.ro
Művészeti tanulmányai első színhelyén, Marosvásárhelyen nyílt kiállítása Román Viktornak, a húsz éve elhunyt szobrászművésznek.
A Bernády Házban Nagy Miklós Kund, Ferenczy Ferenc és Bordy Géza ismertette a kiállítást, illetve az alkotót. A kiállított munkákat a művész testvérétől Román Elemértől kölcsönözték a szervezők.
Román Viktor Homoródszentmártonban született 1937-ben, és Párizsban hunyt el 1995-ben, ahol 1968-tól élt, dolgozott és vált a modern szobrászat nemzetközileg is egyre elismertebb képviselőjévé. Számos monumentális alkotása került Franciaország köztereire, 1994-ben Francia Művészeti Lovagrenddel tüntették ki. Szülőfalujában az általános iskola viseli a nevét, pár éve szabadtéri szoborparkot is létesítettek a művész bátyja, Román Elemér kezdeményezésére Bükkfalván.
A Marosvásárhelyen látható kiállítást bemutatták korábban Székelyudvarhelyen, ahol Vécsi Nagy Zoltán fogalmazta meg, hogy több helyen is láthatóvá kellene tenni a kisplasztikákból válogatott anyagot. Így Székelykeresztúron, Sepsiszentgyörgyön, Gyergyószárhegyen is megszervezték a vándortárlatot, amely Vásárhely után a tervek szerint Kolozsvárra megy, onnan pedig Magyarország különböző nagyvárosaiban is látható lesz, sőt tovább szeretnék vinni jelentős európai kulturális központokba is.
Ferenczy Ferenc, egykori székelyudvarhelyi polgármester arról beszélt, hogy hogyan találkozott a Román Viktor szobrászatával és született meg az ötlete, hogy vissza kellene hozni a köztudatba ezt a nagy művészt. Kezdetben konferenciákra, kerekasztalbeszélgetésekre gondoltak, aztán a kiállítás megvalósításán kezdtek el dolgozni, amit tavaly májusában meg is nyitották a székelyudvarhelyi múzeumba
Harminc évet élt itthon, harmincegy évesen érkezett Párizsba – idézte fel a szobrász életútját Bordy Géza egykori pályatárs, aki elmondta, Román Viktor sikeres művészként ment el, hiszen két évvel a főiskola elvégzése után már egyéni kiállítása volt, három évvel a diploma megszerzését követően pedig Bukarestben a Dallas-terem fogadta a munkáit. Alig 31 évesen román-francia nyelvű monográfia jelent meg róla. Párizsban 15 évébe került, amíg elismertséget szerzett magának.
A kiállításmegnyitó második felében levetítették Boros Zoltán és B. Nagy Veronika közel egyórás, Román Viktorról készült filmjét.
maszol.ro
2015. január 21.
Pro Cultura Hungarica díj Soós Zoltánnak
A magyar kultúra napján Pro Cultura Hungarica-díjjal tüntetik ki Soós Zoltánt. A Maros Megyei Múzeum igazgatója csütörtökön veszi át a kitüntetését Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán.
Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán verses-zenés összeállítással köszöntik a magyar kultúra napját. A Lázár-ház dísztermében csütörtök délután 5 órakor kezdődő rendezvényen többek között sor kerül a Pro Cultura Hungarica-díj átadására is. A kitüntetést Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, marosvásárhelyi önkormányzati képviselő kapja, aki mindenekelőtt a térség szellemi és épített örökségének ápolásáért tett erőfeszítéseivel érdemelte ki az elismerést.
A múzeumigazgató érdeklődésünkre elmondta, már tavaly ősszel tudomást szerzett arról, hogy jelölték a díjra, és múlt héten értesítette Zsigmond Barna Pál főkonzul, hogy ő részesül a rangos elismerésben.
„Nagyon örültem a hírnek. A szakma ezen területén nincs sok lehetőség az elismerésszerzésre. Tulajdonképpen számunkra az jelenti az elismerést, ha egy-egy rendezvényünk népszerűségnek örvend, ha a széles közönséget vonz. Az állami kitüntetés azt erősíti meg bennem, hogy nehézségek ellenére, ennek a munkának értelme van” – fogalmazott az igazgató, hozzátéve, hogy múzeumi tevékenysége mellett úgy érzi, hogy a Forgatag szervezésében vállalt szerepéért is kapja a kitüntetést. Soós elmondta: óriási megtiszteltetés, de ugyanakkor felelősség is a díj, amely még nagyobb elvárásokat támaszt majd benne a jól végzett munka iránt.
Az ünnepségen, amelyen fellépnek a Csíki Játékszín művészei és a Nagy István Művészeti Szakközépiskola zenész tanárai, tárlatnyitó is lesz. Kákonyi Csilla marosvásárhelyi festőművész alkotásaiból mutatnak be válogatást. A kiállítást Nagy Miklós Kund méltatja.
A díjról A Pro Cultura Hungarica-díj a magyar kultúra értékeinek külhoni megismertetésében és terjesztésében, valamint a magyar nemzet és más nemzetek művelődési kapcsolatainak gazdagításában elévülhetetlen érdemeket szerzett külföldi állampolgárok részére adományozható. A kitüntetett Pro Cultura Hungarica emlékérmet és igazoló okiratot kap. Az érem kerek alakú, bronzból készült, átmérője 80, vastagsága 7 mm. Az érem első oldala a pannon tájat, a magvető ember alakját, a zeniten álló nappal ábrázolja. Az érem hátoldalát a PRO CULTURA HUNGARICA koszorúba foglalt felirata díszíti.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro
A magyar kultúra napján Pro Cultura Hungarica-díjjal tüntetik ki Soós Zoltánt. A Maros Megyei Múzeum igazgatója csütörtökön veszi át a kitüntetését Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán.
Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán verses-zenés összeállítással köszöntik a magyar kultúra napját. A Lázár-ház dísztermében csütörtök délután 5 órakor kezdődő rendezvényen többek között sor kerül a Pro Cultura Hungarica-díj átadására is. A kitüntetést Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, marosvásárhelyi önkormányzati képviselő kapja, aki mindenekelőtt a térség szellemi és épített örökségének ápolásáért tett erőfeszítéseivel érdemelte ki az elismerést.
A múzeumigazgató érdeklődésünkre elmondta, már tavaly ősszel tudomást szerzett arról, hogy jelölték a díjra, és múlt héten értesítette Zsigmond Barna Pál főkonzul, hogy ő részesül a rangos elismerésben.
„Nagyon örültem a hírnek. A szakma ezen területén nincs sok lehetőség az elismerésszerzésre. Tulajdonképpen számunkra az jelenti az elismerést, ha egy-egy rendezvényünk népszerűségnek örvend, ha a széles közönséget vonz. Az állami kitüntetés azt erősíti meg bennem, hogy nehézségek ellenére, ennek a munkának értelme van” – fogalmazott az igazgató, hozzátéve, hogy múzeumi tevékenysége mellett úgy érzi, hogy a Forgatag szervezésében vállalt szerepéért is kapja a kitüntetést. Soós elmondta: óriási megtiszteltetés, de ugyanakkor felelősség is a díj, amely még nagyobb elvárásokat támaszt majd benne a jól végzett munka iránt.
Az ünnepségen, amelyen fellépnek a Csíki Játékszín művészei és a Nagy István Művészeti Szakközépiskola zenész tanárai, tárlatnyitó is lesz. Kákonyi Csilla marosvásárhelyi festőművész alkotásaiból mutatnak be válogatást. A kiállítást Nagy Miklós Kund méltatja.
A díjról A Pro Cultura Hungarica-díj a magyar kultúra értékeinek külhoni megismertetésében és terjesztésében, valamint a magyar nemzet és más nemzetek művelődési kapcsolatainak gazdagításában elévülhetetlen érdemeket szerzett külföldi állampolgárok részére adományozható. A kitüntetett Pro Cultura Hungarica emlékérmet és igazoló okiratot kap. Az érem kerek alakú, bronzból készült, átmérője 80, vastagsága 7 mm. Az érem első oldala a pannon tájat, a magvető ember alakját, a zeniten álló nappal ábrázolja. Az érem hátoldalát a PRO CULTURA HUNGARICA koszorúba foglalt felirata díszíti.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro
2015. január 30.
Újságírókat köszöntött a MÚRE Maros megyei szervezete
A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének Maros megyei fiókszervezete három „veterán” munkatársát ünnepelte a csütörtök esti sajtóklubban.
Nagy Pál irodalomtöténész és -kritikus 91 évet töltött, az őt méltató szöveget, amelyet Bölöni Domokos írt, Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa olvasta fel. Nagy Pál 1924. január 30-án Mezőkölpényben született, a marosvásárhelyi Református Kollégiumban tanult, majd Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetemen diplomázott. Pályáját az egyetemen tanársegédként kezdte, majd középiskolai tanár Kolozsváron (1949-55); Marosvásárhelyen az Igaz Szó (1955-70), A Hét (1970-73), az Új Élet (1974-84) szerkesztője, több kötet szerzője. Az ünnepelt 91 évesen arról beszélt, hogy már ritkán mozdul ki otthonából, ahol magányosan él, két unokája van.
Csifó János rádiós újságíró a 80-ik születésnapját ünnepelte. Nagy Miklós Kund, a Népújság volt főszerkesztője, nyugalmazott újságíró vidám rigmusokba szedett írásával köszöntötte az ünnepeltet. Csifó a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztő-riportere volt évtizedeken keresztül, számos műsor fűződik a nevéhez. A legemlékezetesebbek közt a Megy a magnó című rovat, amelyben 421 erdélyi magyar értelmiségit kerestek fel a rádió munkatársai. Portréinterjú készült 1976-1985 között Domokos Gézával, Harag Györggyel, Kós Károllyal, Olosz Lajossal, Ruha Istvánnal, Spielmann Józseffel, Szabó T. Attilával, Székely Jánossal, Szilágyi Domokossal, Tompa Miklóssal.
Bögözi Attila, aki jelenleg a vasarhely.ro munkatársa, 60 évet töltött. Az ünnepeltnek Bakó Zoltán, a Vásárhelyi Hírlap újságírója kedveskedett egy közös élményeket felelevenítő humoros írással. Bögözi Attila az egykori Előre című napilapnál kezdte újságírói pályafutását, a rendszerváltást követően a lap utódjánál, a Romániai Magyar Szónál, majd az Új Magyar Szónál folytatta, ahonnan a Vásárhelyi Hírlaphoz igazolt. Jelenleg a vasarhely.ro munkatársa. Rendszeresen közöl irodalmi lapokban.
Antal Erika
maszol.ro
A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének Maros megyei fiókszervezete három „veterán” munkatársát ünnepelte a csütörtök esti sajtóklubban.
Nagy Pál irodalomtöténész és -kritikus 91 évet töltött, az őt méltató szöveget, amelyet Bölöni Domokos írt, Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa olvasta fel. Nagy Pál 1924. január 30-án Mezőkölpényben született, a marosvásárhelyi Református Kollégiumban tanult, majd Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetemen diplomázott. Pályáját az egyetemen tanársegédként kezdte, majd középiskolai tanár Kolozsváron (1949-55); Marosvásárhelyen az Igaz Szó (1955-70), A Hét (1970-73), az Új Élet (1974-84) szerkesztője, több kötet szerzője. Az ünnepelt 91 évesen arról beszélt, hogy már ritkán mozdul ki otthonából, ahol magányosan él, két unokája van.
Csifó János rádiós újságíró a 80-ik születésnapját ünnepelte. Nagy Miklós Kund, a Népújság volt főszerkesztője, nyugalmazott újságíró vidám rigmusokba szedett írásával köszöntötte az ünnepeltet. Csifó a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztő-riportere volt évtizedeken keresztül, számos műsor fűződik a nevéhez. A legemlékezetesebbek közt a Megy a magnó című rovat, amelyben 421 erdélyi magyar értelmiségit kerestek fel a rádió munkatársai. Portréinterjú készült 1976-1985 között Domokos Gézával, Harag Györggyel, Kós Károllyal, Olosz Lajossal, Ruha Istvánnal, Spielmann Józseffel, Szabó T. Attilával, Székely Jánossal, Szilágyi Domokossal, Tompa Miklóssal.
Bögözi Attila, aki jelenleg a vasarhely.ro munkatársa, 60 évet töltött. Az ünnepeltnek Bakó Zoltán, a Vásárhelyi Hírlap újságírója kedveskedett egy közös élményeket felelevenítő humoros írással. Bögözi Attila az egykori Előre című napilapnál kezdte újságírói pályafutását, a rendszerváltást követően a lap utódjánál, a Romániai Magyar Szónál, majd az Új Magyar Szónál folytatta, ahonnan a Vásárhelyi Hírlaphoz igazolt. Jelenleg a vasarhely.ro munkatársa. Rendszeresen közöl irodalmi lapokban.
Antal Erika
maszol.ro
2015. február 26.
Válogatás öt évtized munkáiból: Baróthi-kiállítás Vásárhelyen
A hetvenesztendős Baróthi Ádám gyűjteményes tárlatát tekintheti meg három héten keresztül a marosvásárhelyi közönség. Az elsősorban szobrászként ismert művész festményeiből, grafikáiból is válogat a kiállítás.
Gyűjteményes kiállítás nyílt a marosvásárhelyi Bernády-házban Baróthi Ádám (képünkön jobbra) alkotásaiból. A marosvásárhelyi születésű, Szászrégenben élő képzőművész idén ünnepli 70. születésnapját, ebből az alkalomból állították össze a tárlatot. Baróthi Ádám, akit elsősorban szobrászként ismernek, meglepte a közönséget azzal, hogy kisplasztikái, plakettjei mellett szép számban állított ki festményt, pasztellt, grafikát is.
„Nagyon sok mindennel próbálkozott a csaknem ötven év alatt, amióta a pályán van, ami azzal is magyarázható, hogy tanárként mindent meg akart mutatni a tanítványainak” – fogalmazott Nagy Miklós Kund publicista a Bernády-házban kedd délután megtartott tárlatnyitón, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy Baróthinak ez az első egyéni kiállítása Marosvásárhelyen.
Közös tárlatokon sokszor szerepelt egy-egy alkotásával, de így együtt az egészet még nem látta szülővárosának közönsége. A Bernády-ház megtelt érdeklődőkkel: volt tanítványok, pályatársak, barátok, ismerősök érdeklődtek a színes kiállítás iránt, amely nem szűkölködött a tájképekben, portrékban, de plakettekben, kisplasztikákban sem.
Baróthi Ádám műteremben dolgozik, de szívesen jár alkotótáborokba is, művei szerte az országban és a határokon túl is megtalálhatók a gyűjtőknél, köztéri szobrai hazai és külföldi tereket, parkokat egyaránt ékesítenek.
„Szinte naplószerűen észlelhetjük, hogyan zajlott az élete, mi a fontos számára” – mondta Nagy Miklós Kund, hozzátéve: a művésznek fontosak a nagy elődök, akik mindnyájunkra nagy hatással voltak, mint például Bethlen Gábor, Orbán Balázs, József Attila, mint ahogy fontos a hazai táj is, a hegyek, a fenyőerdők. Baróthi festményein az univerzális témák is a sajátos erdélyi környezetben jelennek meg. Krisztus a kereszten a háttérben a fenyvessel jelképértékű, ahogy a Madonna is a kisdeddel a kopjafa mellett. A kiállítás három hétig látogatható a Bernády-ház kiállítótermében.
Antal Erika
Krónika (Kolozsvár)
A hetvenesztendős Baróthi Ádám gyűjteményes tárlatát tekintheti meg három héten keresztül a marosvásárhelyi közönség. Az elsősorban szobrászként ismert művész festményeiből, grafikáiból is válogat a kiállítás.
Gyűjteményes kiállítás nyílt a marosvásárhelyi Bernády-házban Baróthi Ádám (képünkön jobbra) alkotásaiból. A marosvásárhelyi születésű, Szászrégenben élő képzőművész idén ünnepli 70. születésnapját, ebből az alkalomból állították össze a tárlatot. Baróthi Ádám, akit elsősorban szobrászként ismernek, meglepte a közönséget azzal, hogy kisplasztikái, plakettjei mellett szép számban állított ki festményt, pasztellt, grafikát is.
„Nagyon sok mindennel próbálkozott a csaknem ötven év alatt, amióta a pályán van, ami azzal is magyarázható, hogy tanárként mindent meg akart mutatni a tanítványainak” – fogalmazott Nagy Miklós Kund publicista a Bernády-házban kedd délután megtartott tárlatnyitón, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy Baróthinak ez az első egyéni kiállítása Marosvásárhelyen.
Közös tárlatokon sokszor szerepelt egy-egy alkotásával, de így együtt az egészet még nem látta szülővárosának közönsége. A Bernády-ház megtelt érdeklődőkkel: volt tanítványok, pályatársak, barátok, ismerősök érdeklődtek a színes kiállítás iránt, amely nem szűkölködött a tájképekben, portrékban, de plakettekben, kisplasztikákban sem.
Baróthi Ádám műteremben dolgozik, de szívesen jár alkotótáborokba is, művei szerte az országban és a határokon túl is megtalálhatók a gyűjtőknél, köztéri szobrai hazai és külföldi tereket, parkokat egyaránt ékesítenek.
„Szinte naplószerűen észlelhetjük, hogyan zajlott az élete, mi a fontos számára” – mondta Nagy Miklós Kund, hozzátéve: a művésznek fontosak a nagy elődök, akik mindnyájunkra nagy hatással voltak, mint például Bethlen Gábor, Orbán Balázs, József Attila, mint ahogy fontos a hazai táj is, a hegyek, a fenyőerdők. Baróthi festményein az univerzális témák is a sajátos erdélyi környezetben jelennek meg. Krisztus a kereszten a háttérben a fenyvessel jelképértékű, ahogy a Madonna is a kisdeddel a kopjafa mellett. A kiállítás három hétig látogatható a Bernády-ház kiállítótermében.
Antal Erika
Krónika (Kolozsvár)
2015. március 9.
Kusztos Endre-emlékkiállítás
Március 7-én, szombaton délután nyílt Marosvásárhelyen az Unitárius Egyház Bolyai téri Derzsi János-termében. A művész három héttel ezelőtt bekövetkezett tragikus halálát követő első tárlat magángyűjtő, dr. Madaras Sándor kezdeményezésére került közönség elé. Kusztos Endre művészetéhez, egyéniségéhez méltó főhajtás, elegáns, szép, rangos kiállítás. Ezt így érezhették mindazok, akik a megnyitóra egybegyűltek emlékezni, a grafikus festővel – ha csupán gondolatban is – újra találkozni. Az életmű lezárult, Madaras doktor nagyszerű műgyűjteményében még nagyobb becsben lesznek ezután a Kusztos-képek. A kilenc nagyméretű szénrajz, amelyekkel a tárlaton a vásárhelyi művészetkedvelők találkozhatnak, az alkotó munkásságának megannyi reprezentatív darabja. Drámai erejű rajzos metaforák, értelmi, érzelmi telítettség, szakmai megvalósítás tekintetében egyaránt beilleszthetők a művész csúcsteljesítményei közé. Tulajdonosuk jó szemmel, jó érzékkel, alapos esztétikai tudással válogatta kollekciójába mindahányat. És milyen jó, hogy kevesen ugyan, de vannak körülöttünk ilyen lelkes művészetbarátok, akik másokkal is szívesen megosztják a műélvezet örömét! Dr. Madaras Sándor Kusztos Endre emberségét, művészi értékeit is kiemelte közvetlen hangú, baráti megemlékezésében, a korral hanyatló, gyengének tűnő fizikumot hatványozott energiákkal telítő alkotómunka erejére, a grafikák humánus üzenetére is kitért. Az ifjúkori Kusztos-olajfestmény, amely kissé elkülönül a tárlaton, arra nyújtott alkalmat, hogy a festő szeretett szülőföldjéről, a Küküllő mentéről és Makfalváról is szót ejtsen.
Az emlékkiállítást méltató Nagy Miklós Kund Kusztos művészetének sajátos erdélyiségét és egyben egyetemességét hangsúlyozta. Mindenik szénrajzhoz mi, itteniek, nemzettársak hozzátehetünk valami olyat, amit tapasztalatokban, szellemi, érzésbeli gyarapodásunkban csak itt, ezen a földön szerezhettünk be, ezért is érezhetjük ugyanazt a képek láttán, amit annak idején a készítőjük átélhetett, amikor a látvány bűvöletébe került. De a rajzok a földgolyó más tájain élőket is képesek megszólítani, bennük is szellemi, lelki pezsgést tudnak előidézni, az ő élményviláguk által is árnyaltabb lesz mondanivalójuk. A kiállítás plakátjára is kiemelt kusztosi gótika, a megtört, csonkjaiban is szenvedő fa, ez a különös, jellegzetes "székely csúcsív" nekünk talán mást – vagy mást is – jelent, mint az amerikaiak, esetleg az afrikaiak, távol-keletiek számára, de a találkozáskor bizonyára ők is eljutnak a lényeghez: a facsonk megtöretésében is erőt, további életképességet mutat, megtörténhet, hogy idővel a törzsből kinövő új hajtás jelzi majd az élet diadalát. A mű a sors kegyetlen fordulata folytán akaratlanul is a festő tragédiájára utal. Egyben figyelmeztet: vigyázzunk értékeinkre, Kusztos Endre örökségét is éltessük tovább!
(nk)
Népújság (Marosvásárhely)
Március 7-én, szombaton délután nyílt Marosvásárhelyen az Unitárius Egyház Bolyai téri Derzsi János-termében. A művész három héttel ezelőtt bekövetkezett tragikus halálát követő első tárlat magángyűjtő, dr. Madaras Sándor kezdeményezésére került közönség elé. Kusztos Endre művészetéhez, egyéniségéhez méltó főhajtás, elegáns, szép, rangos kiállítás. Ezt így érezhették mindazok, akik a megnyitóra egybegyűltek emlékezni, a grafikus festővel – ha csupán gondolatban is – újra találkozni. Az életmű lezárult, Madaras doktor nagyszerű műgyűjteményében még nagyobb becsben lesznek ezután a Kusztos-képek. A kilenc nagyméretű szénrajz, amelyekkel a tárlaton a vásárhelyi művészetkedvelők találkozhatnak, az alkotó munkásságának megannyi reprezentatív darabja. Drámai erejű rajzos metaforák, értelmi, érzelmi telítettség, szakmai megvalósítás tekintetében egyaránt beilleszthetők a művész csúcsteljesítményei közé. Tulajdonosuk jó szemmel, jó érzékkel, alapos esztétikai tudással válogatta kollekciójába mindahányat. És milyen jó, hogy kevesen ugyan, de vannak körülöttünk ilyen lelkes művészetbarátok, akik másokkal is szívesen megosztják a műélvezet örömét! Dr. Madaras Sándor Kusztos Endre emberségét, művészi értékeit is kiemelte közvetlen hangú, baráti megemlékezésében, a korral hanyatló, gyengének tűnő fizikumot hatványozott energiákkal telítő alkotómunka erejére, a grafikák humánus üzenetére is kitért. Az ifjúkori Kusztos-olajfestmény, amely kissé elkülönül a tárlaton, arra nyújtott alkalmat, hogy a festő szeretett szülőföldjéről, a Küküllő mentéről és Makfalváról is szót ejtsen.
Az emlékkiállítást méltató Nagy Miklós Kund Kusztos művészetének sajátos erdélyiségét és egyben egyetemességét hangsúlyozta. Mindenik szénrajzhoz mi, itteniek, nemzettársak hozzátehetünk valami olyat, amit tapasztalatokban, szellemi, érzésbeli gyarapodásunkban csak itt, ezen a földön szerezhettünk be, ezért is érezhetjük ugyanazt a képek láttán, amit annak idején a készítőjük átélhetett, amikor a látvány bűvöletébe került. De a rajzok a földgolyó más tájain élőket is képesek megszólítani, bennük is szellemi, lelki pezsgést tudnak előidézni, az ő élményviláguk által is árnyaltabb lesz mondanivalójuk. A kiállítás plakátjára is kiemelt kusztosi gótika, a megtört, csonkjaiban is szenvedő fa, ez a különös, jellegzetes "székely csúcsív" nekünk talán mást – vagy mást is – jelent, mint az amerikaiak, esetleg az afrikaiak, távol-keletiek számára, de a találkozáskor bizonyára ők is eljutnak a lényeghez: a facsonk megtöretésében is erőt, további életképességet mutat, megtörténhet, hogy idővel a törzsből kinövő új hajtás jelzi majd az élet diadalát. A mű a sors kegyetlen fordulata folytán akaratlanul is a festő tragédiájára utal. Egyben figyelmeztet: vigyázzunk értékeinkre, Kusztos Endre örökségét is éltessük tovább!
(nk)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. március 26.
A klasszikus szépség megmutatkozásai
A Barabás Miklós Céh marosvásárhelyi csoportjának kiállítása
Mulandóság és végtelenség, a lét széthullásának lehetősége és bekövetkezése, utak keresése, az anyaság nyugodt szépsége, a női test harmóniája és még számos gondolat, érzés, művészi érzékenységgel megélt pillanat fogalmazódik meg a Barabás Miklós Céh marosvásárhelyi csoportjának kedd délután nyílt tárlatán. A Bernády Ház földszinti termét betöltő alkotásokról Nagy Miklós Kund művészeti író, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány alelnöke szólt a jelenlevőknek.
– Egy kiváló társaság indítja az idei rendezvénysorozatot. A Barabás Miklós Céh marosvásárhelyi, pontosabban Maros megyei csoportjának kiállítását a tavaly nyitottuk meg először. Mindenki úgy gondolta, hogy jó lenne újra megrendezni ezt a tárlatot. Azt gondolom, hogy akár hagyománnyá is tehetnénk, hogy minden év márciusában helyet adjunk a rendezvénynek, ez ugyanis egy olyan kezdeményezés, amelyet meg kell gyökereztetni. Egy kitűnő művészcsapat munkáit láthatjuk itt, és azok az értékek, amelyeket ezek a munkák képviselnek, együttesen felerősödnek, még több színt mutatnak – mondta a méltató. Nagy Miklós Kund az alkotói közösség történetének rövid körvonalazása során Berde Máriát idézte, aki 1929-ben, a Barabás Miklós Céh születésekor úgy gondolta, hogy "nem vagyunk képváros." Meglátását igazolja, hogy bár az irodalmi és zenei élet abban az időben is fontos szerepet töltött be Marosvásárhelyen, kiállításokról beszámoló írások alig születtek. Az első számottevő tudósítás a Barabás Miklós Céh első nagy kihelyezett kiállításának megnyitásakor, 1943 telén íródott. Az alkotócsoportot a 40-es évek közepén beszüntették, a rendszerváltás utáni években indult újra.
– A letűnt kor veszteségei ellenére ma már elmondhatjuk magunkról, hogy képváros vagyunk – hangsúlyozta a méltató. – Marosvásárhely a művészetet exportálni is képes (…) Van miből válogatni.
A továbbiakban Nagy Miklós Kund a kiállított munkák – festmények, szobrok, iparművészeti alkotások – üzeneteit tolmácsolta.
– A hagyomány és az újítás olvad egybe ezeken a műveken. A kiállítás legjellemzőbb vonása a klasszikus szépség, annak a hagyományos értelemben vett szépségnek a felkínálása, amely mindannyiunk számára sokat mond.
A méltató arra is emlékeztette a nagyérdeműt, hogy az újítás, fiatalítás gondolata már akkor felmerült, amikor a Barabás Miklós Céh az Erdélyi Helikon védnökségével megalakult. Az utánpótlás biztosítása, a frissítés ma is időszerű – tette hozzá Nagy Miklós Kund, majd a kiállítás műfaji sokszínűségére hívta fel a művészetkedvelők figyelmét, és ki is emelt jó párat az alkotások közül. Kolumbán Kántor Zitának a régi falusi világ kártyavárszerű széthullását érzékeltető textil- installációjáról, Kákonyi Csilla új, hasonló üzenetű festményéről, Major Gizella gyönyörű pasztelljeiről, Bálint Zsigmond élettel teli fotóiról, Bálint Károly és Gyarmathy János szobrairól, Hunyadi László népi hatású alkotásairól és Hunyadi Mária textilművésznek a meglepetés erejével ható festményéről, Sajgó Ilona képeiről, Csíki Ágnes nagy szőnyegkompozíciójáról, illetve Kolumbán Kántor Árpád különleges kisplasztikájáról is szólt.
– Lesz még lehetőség az alkotókkal találkozni, beszélgetni, hiszen idén legalább nyolc kerek évfordulós művészünk van – tette hozzá a tárlatnyitó végén a méltató, majd azt is kihirdette, hogy a Barabás Miklós Céh marosvásárhelyi csoportjának tárlatát április 9-én az alkotócsoport egyik hajtómotorjának számító, 110 éve született Bordi András festőművész emlékére szervezett kiállítás követi.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
A Barabás Miklós Céh marosvásárhelyi csoportjának kiállítása
Mulandóság és végtelenség, a lét széthullásának lehetősége és bekövetkezése, utak keresése, az anyaság nyugodt szépsége, a női test harmóniája és még számos gondolat, érzés, művészi érzékenységgel megélt pillanat fogalmazódik meg a Barabás Miklós Céh marosvásárhelyi csoportjának kedd délután nyílt tárlatán. A Bernády Ház földszinti termét betöltő alkotásokról Nagy Miklós Kund művészeti író, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány alelnöke szólt a jelenlevőknek.
– Egy kiváló társaság indítja az idei rendezvénysorozatot. A Barabás Miklós Céh marosvásárhelyi, pontosabban Maros megyei csoportjának kiállítását a tavaly nyitottuk meg először. Mindenki úgy gondolta, hogy jó lenne újra megrendezni ezt a tárlatot. Azt gondolom, hogy akár hagyománnyá is tehetnénk, hogy minden év márciusában helyet adjunk a rendezvénynek, ez ugyanis egy olyan kezdeményezés, amelyet meg kell gyökereztetni. Egy kitűnő művészcsapat munkáit láthatjuk itt, és azok az értékek, amelyeket ezek a munkák képviselnek, együttesen felerősödnek, még több színt mutatnak – mondta a méltató. Nagy Miklós Kund az alkotói közösség történetének rövid körvonalazása során Berde Máriát idézte, aki 1929-ben, a Barabás Miklós Céh születésekor úgy gondolta, hogy "nem vagyunk képváros." Meglátását igazolja, hogy bár az irodalmi és zenei élet abban az időben is fontos szerepet töltött be Marosvásárhelyen, kiállításokról beszámoló írások alig születtek. Az első számottevő tudósítás a Barabás Miklós Céh első nagy kihelyezett kiállításának megnyitásakor, 1943 telén íródott. Az alkotócsoportot a 40-es évek közepén beszüntették, a rendszerváltás utáni években indult újra.
– A letűnt kor veszteségei ellenére ma már elmondhatjuk magunkról, hogy képváros vagyunk – hangsúlyozta a méltató. – Marosvásárhely a művészetet exportálni is képes (…) Van miből válogatni.
A továbbiakban Nagy Miklós Kund a kiállított munkák – festmények, szobrok, iparművészeti alkotások – üzeneteit tolmácsolta.
– A hagyomány és az újítás olvad egybe ezeken a műveken. A kiállítás legjellemzőbb vonása a klasszikus szépség, annak a hagyományos értelemben vett szépségnek a felkínálása, amely mindannyiunk számára sokat mond.
A méltató arra is emlékeztette a nagyérdeműt, hogy az újítás, fiatalítás gondolata már akkor felmerült, amikor a Barabás Miklós Céh az Erdélyi Helikon védnökségével megalakult. Az utánpótlás biztosítása, a frissítés ma is időszerű – tette hozzá Nagy Miklós Kund, majd a kiállítás műfaji sokszínűségére hívta fel a művészetkedvelők figyelmét, és ki is emelt jó párat az alkotások közül. Kolumbán Kántor Zitának a régi falusi világ kártyavárszerű széthullását érzékeltető textil- installációjáról, Kákonyi Csilla új, hasonló üzenetű festményéről, Major Gizella gyönyörű pasztelljeiről, Bálint Zsigmond élettel teli fotóiról, Bálint Károly és Gyarmathy János szobrairól, Hunyadi László népi hatású alkotásairól és Hunyadi Mária textilművésznek a meglepetés erejével ható festményéről, Sajgó Ilona képeiről, Csíki Ágnes nagy szőnyegkompozíciójáról, illetve Kolumbán Kántor Árpád különleges kisplasztikájáról is szólt.
– Lesz még lehetőség az alkotókkal találkozni, beszélgetni, hiszen idén legalább nyolc kerek évfordulós művészünk van – tette hozzá a tárlatnyitó végén a méltató, majd azt is kihirdette, hogy a Barabás Miklós Céh marosvásárhelyi csoportjának tárlatát április 9-én az alkotócsoport egyik hajtómotorjának számító, 110 éve született Bordi András festőművész emlékére szervezett kiállítás követi.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
2015. május 6.
"Világom a Székelyföld"
Sz. Kovács Géza tárlatáról
Új tárlat látogatható a marosvásárhelyi Bernády Ház földszinti galériáiban: ezúttal Sz. Kovács Géza segesvári képzőművész festményekben és grafikákban gazdag kiállítását tekinthetik meg az érdeklődők, amely szépszámú közönség jelenlétében nyílt meg a múlt héten, csütörtök délután.
A tárlatnyitó első momentumaként Ritziu Ilka-Krisztina énekelt magyar népdalokat, ezt követően Nagy Miklós Kund, a kiállítás méltatója szólt az egybegyűltekhez.
– Erdélyország itt van körülöttünk, és ez Sz. Kovács Gézának is köszönhető. Ötven évvel ezelőtt végezte el Kolozsváron a képzőművészeti főiskolát – amit most itt elénk tár, abban több mint fél évszázados munkássága benne foglaltatik. Stafétaszerűen "adják át" egymásnak a Bernády Ház földszinti galériájának termét a nagy erdélyi festőművészek: nemrég zárult a Bordi András-emlékkiállítás, Sz. Kovács Géza pedig Bordi András tanítványa volt. Noha a marosvásárhelyi festőiskola jelentős képviselője, már több évtizede Segesváron él. Ő A segesvári festőművész. Jelen tárlatán két arcát mutatja meg: az egyik teremben az Erdélyország természeti szépségeit megörökítő, az évszakok változásait idevarázsoló színpompás pasztellek láthatók, a másikban grafikusi énjének alkotásait tekinthetjük meg. Felbontott világot tár a közönség elé, alkotóelemei között a népi építészet és a vidéki élet különböző kellékeit, mindennapi eszközeit is megtalálhatjuk. Ugyanakkor az a modernség, amelyet a képek sugallnak, úgy, hogy közben a mély gyökerekhez, a hagyományokhoz való ragaszkodást is hirdetik, egyedülálló és újdonságot sugalló. Nagyon erősek a Segesvár magyar művészeti életében mindmáig igen aktív, jelentős szerepet vállaló festőművésznek az Erdély pusztuló falvait megragadó alkotásai.
Ritziu Ilka-Krisztina rövid műsorát követően, a tárlatnyitó ünnepség záróakkordjaként az alkotó szólt a közönséghez. – Világom a Székelyföld, művészetem belőle áll és táplálkozik. Lehet, sokaknak korszerűtlennek tűnik a festői világom, de ami igaz, az mindig korszerű marad, ami valóban érték, az mindörökké aktuális. Ezek a festmények a falak között élő ember közelébe hozzák a természetet, a grafikáimban pedig az elődeink által használt, számukra szinte szakrális jelentéstartalommal bíró eszközök inspiráltak. Mindenki az ősi, a természethez közeli élet sugallatát keresi, és ameddig ez ihlet minket, addig boldogok lehetünk – mondta Sz. Kovács Géza Marosvásárhelyen.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)
Sz. Kovács Géza tárlatáról
Új tárlat látogatható a marosvásárhelyi Bernády Ház földszinti galériáiban: ezúttal Sz. Kovács Géza segesvári képzőművész festményekben és grafikákban gazdag kiállítását tekinthetik meg az érdeklődők, amely szépszámú közönség jelenlétében nyílt meg a múlt héten, csütörtök délután.
A tárlatnyitó első momentumaként Ritziu Ilka-Krisztina énekelt magyar népdalokat, ezt követően Nagy Miklós Kund, a kiállítás méltatója szólt az egybegyűltekhez.
– Erdélyország itt van körülöttünk, és ez Sz. Kovács Gézának is köszönhető. Ötven évvel ezelőtt végezte el Kolozsváron a képzőművészeti főiskolát – amit most itt elénk tár, abban több mint fél évszázados munkássága benne foglaltatik. Stafétaszerűen "adják át" egymásnak a Bernády Ház földszinti galériájának termét a nagy erdélyi festőművészek: nemrég zárult a Bordi András-emlékkiállítás, Sz. Kovács Géza pedig Bordi András tanítványa volt. Noha a marosvásárhelyi festőiskola jelentős képviselője, már több évtizede Segesváron él. Ő A segesvári festőművész. Jelen tárlatán két arcát mutatja meg: az egyik teremben az Erdélyország természeti szépségeit megörökítő, az évszakok változásait idevarázsoló színpompás pasztellek láthatók, a másikban grafikusi énjének alkotásait tekinthetjük meg. Felbontott világot tár a közönség elé, alkotóelemei között a népi építészet és a vidéki élet különböző kellékeit, mindennapi eszközeit is megtalálhatjuk. Ugyanakkor az a modernség, amelyet a képek sugallnak, úgy, hogy közben a mély gyökerekhez, a hagyományokhoz való ragaszkodást is hirdetik, egyedülálló és újdonságot sugalló. Nagyon erősek a Segesvár magyar művészeti életében mindmáig igen aktív, jelentős szerepet vállaló festőművésznek az Erdély pusztuló falvait megragadó alkotásai.
Ritziu Ilka-Krisztina rövid műsorát követően, a tárlatnyitó ünnepség záróakkordjaként az alkotó szólt a közönséghez. – Világom a Székelyföld, művészetem belőle áll és táplálkozik. Lehet, sokaknak korszerűtlennek tűnik a festői világom, de ami igaz, az mindig korszerű marad, ami valóban érték, az mindörökké aktuális. Ezek a festmények a falak között élő ember közelébe hozzák a természetet, a grafikáimban pedig az elődeink által használt, számukra szinte szakrális jelentéstartalommal bíró eszközök inspiráltak. Mindenki az ősi, a természethez közeli élet sugallatát keresi, és ameddig ez ihlet minket, addig boldogok lehetünk – mondta Sz. Kovács Géza Marosvásárhelyen.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. május 23.
Grafikus a színek útján
Haller József nyolcvanéves
Jelentős esemény színhelye volt csütörtök délután a marosvásárhelyi Bernády Ház. Haller József, itthon és külföldön egyaránt ismert és elismert képzőművész nyolcvanadik éve alkalmából szervezett retrospektív kiállításnak adtak helyet a művészeti központ földszinti és emeleti galériái.
A tárlatnyitón házigazdaként a Bernády alapítvány elnöke, Borbély László szólalt fel, aki elmondta, a kiállítás napja nem csak Haller József, hanem egész Erdély magyar képzőművészetének ünnepe. – Amit letett az asztalra, feltett a falra, az referencia szerte a világon, ahol ismerik, tisztelik a nevét. Fontos dolog, hogy élnek közöttünk olyan személyiségek, akik folytonosan képesek a megújulásra. Haller József is ilyen, és ezért köszönettel tartozunk neki – mondta Borbély László, majd a kiállítás méltatója, Nagy Miklós Kund szólt a teljes telt házas közönséghez.
– Ha Haller József összes munkáját ki szerettük volna állítani, még legalább egy emeletet kellett volna húzzunk a Bernády Házra. E mostani tárlat gyűjteményes kiállítás, hetvenes évekbeli alkotásokat is megtekinthetünk, szinte lírai, költői jellegű az anyag, amit láthatunk. A művész ma is fiatalos, tele van energiával, ötletekkel, folyamatosan dolgozik. Évtizedeken keresztül rajzolt, festett képein sok-sok nő jelentette a mindenséget, sok-sok férfi a teremtést. Napjaink mítosztalan világáig minden megtalálható ebben az életműben, ezen a tárlaton. Haller József egyike azon, Marosvásárhelyt felfuttató, a képzőművészet terén ismertté tevő művészeknek, akik nem itt végeztek, de amióta ide kerültek, teljesen vásárhelyivé váltak. Ismerjük gazdag művészetét, gyakran kiállítja legújabb alkotásait. Mindazt, amit magunkba szívtunk vagy megálmodtunk, megtaláljuk a képein. Generációk sora által ismert bábszínházi díszleteit, jelmezeit nem tudjuk itt bemutatni, ahogy többezres saját sorozatát sem, azokat a bizonyos "grafikai festményeket". Ami itt van, két nagy tömbre bontható: grafika és festészet. Szobrászként kezdte, grafikusként vált ismertté. Csodát varázsol a papírra. Képei álomszerűek, olyanok, mint egy-egy csomósodott gondolat, érzelem, hangulat – a képzeletünket mozgatják meg. Ezért lírai az anyag, ezért olyanok a munkák, mint a versek. A mítoszainkról szólnak.
De egyik legnagyobb grafikusunkból egyszer kikövetelődzött a szín is. Azóta erőteljesen, expresszivitással, rendkívüli tudással festi képeit. A színek útján úgy haladt tovább, hogy alkotásai az alkotó sajátos módján mítoszaink ismerős történeteit idézik Ikarosztól a boldogság kék madaráig. Mindaz, amit magukkal hoznak a corpusok, régmúlt idők embereinek üzenetét hordozza, érzelmeket kelt a ma emberében. A nagyon gazdag életmű további részét képezik azok az illusztrációk, amelyeket nagy költők művei ihlettek. Haller József beszél körülöttük.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)
Haller József nyolcvanéves
Jelentős esemény színhelye volt csütörtök délután a marosvásárhelyi Bernády Ház. Haller József, itthon és külföldön egyaránt ismert és elismert képzőművész nyolcvanadik éve alkalmából szervezett retrospektív kiállításnak adtak helyet a művészeti központ földszinti és emeleti galériái.
A tárlatnyitón házigazdaként a Bernády alapítvány elnöke, Borbély László szólalt fel, aki elmondta, a kiállítás napja nem csak Haller József, hanem egész Erdély magyar képzőművészetének ünnepe. – Amit letett az asztalra, feltett a falra, az referencia szerte a világon, ahol ismerik, tisztelik a nevét. Fontos dolog, hogy élnek közöttünk olyan személyiségek, akik folytonosan képesek a megújulásra. Haller József is ilyen, és ezért köszönettel tartozunk neki – mondta Borbély László, majd a kiállítás méltatója, Nagy Miklós Kund szólt a teljes telt házas közönséghez.
– Ha Haller József összes munkáját ki szerettük volna állítani, még legalább egy emeletet kellett volna húzzunk a Bernády Házra. E mostani tárlat gyűjteményes kiállítás, hetvenes évekbeli alkotásokat is megtekinthetünk, szinte lírai, költői jellegű az anyag, amit láthatunk. A művész ma is fiatalos, tele van energiával, ötletekkel, folyamatosan dolgozik. Évtizedeken keresztül rajzolt, festett képein sok-sok nő jelentette a mindenséget, sok-sok férfi a teremtést. Napjaink mítosztalan világáig minden megtalálható ebben az életműben, ezen a tárlaton. Haller József egyike azon, Marosvásárhelyt felfuttató, a képzőművészet terén ismertté tevő művészeknek, akik nem itt végeztek, de amióta ide kerültek, teljesen vásárhelyivé váltak. Ismerjük gazdag művészetét, gyakran kiállítja legújabb alkotásait. Mindazt, amit magunkba szívtunk vagy megálmodtunk, megtaláljuk a képein. Generációk sora által ismert bábszínházi díszleteit, jelmezeit nem tudjuk itt bemutatni, ahogy többezres saját sorozatát sem, azokat a bizonyos "grafikai festményeket". Ami itt van, két nagy tömbre bontható: grafika és festészet. Szobrászként kezdte, grafikusként vált ismertté. Csodát varázsol a papírra. Képei álomszerűek, olyanok, mint egy-egy csomósodott gondolat, érzelem, hangulat – a képzeletünket mozgatják meg. Ezért lírai az anyag, ezért olyanok a munkák, mint a versek. A mítoszainkról szólnak.
De egyik legnagyobb grafikusunkból egyszer kikövetelődzött a szín is. Azóta erőteljesen, expresszivitással, rendkívüli tudással festi képeit. A színek útján úgy haladt tovább, hogy alkotásai az alkotó sajátos módján mítoszaink ismerős történeteit idézik Ikarosztól a boldogság kék madaráig. Mindaz, amit magukkal hoznak a corpusok, régmúlt idők embereinek üzenetét hordozza, érzelmeket kelt a ma emberében. A nagyon gazdag életmű további részét képezik azok az illusztrációk, amelyeket nagy költők művei ihlettek. Haller József beszél körülöttük.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. május 30.
Helikonisták a városnapokon
Hogy is hiányozhatnának? Ahányszor Marosvécsre utaztak, vagy a Székelyföld távolabbi tájait keresték fel, Marosvásárhely mindig fontos megállóhely, barátságos, otthonos, vendégmarasztaló "főváros" volt az Erdélyi Helikon tagjai és az írás többi kiváló elkötelezettje számára, akik joggal érezhették, hogy "Vásárhelynek lelke van /volt?!/ s ez a lélek sugárzik". Nem hagyhatták ki a lehetőséget, hogy egy-két napot vagy legalább egy felet, néhány órát itt ne töltsenek barátaiknál, fel ne keressék a Teleki Tékát, a Kultúrpalotát, Molterék otthonát, a KZST jeleseit, vagy éppen a Súrlott Grádicsot. Hangulatos visszaemlékezések sora, de számos száraz irodalomtörténeti adat is tanúskodik erről. A helikoni hagyományokat ápoló Helikon–Kemény János Alapítvány is számtalanszor emlékeztette erre a mai közönséget, amely mindig szép számban jelenik meg a két világháború közti erdélyi magyar irodalom és szellemi élet kiválóságait méltató rendezvényeken. Főként kerek évfordulókon kerül sor ezekre az estekre, irodalmi délutánokra, és nincs olyan esztendő, hogy ne lenne benne valamelyik helikonistának születésnapja vagy halálának évfordulója, amikor illendő róla megemlékezni. Az idei év sem kivétel. 125 esztendeje született például Reményik Sándor, Makkai Sándor, Hunyady Sándor, Molter Károly, 70 éve hunyt el Ligeti Ernő, P. Gulácsy Irén, 65 éve távozott az öröklétbe Bánffy Miklós, két évtizede Kiss Jenő. Néhányukat a Marosvásárhelyi Napokon is megidézték. Ez újdonságnak számít. A Helikon–Kemény János Alapítvány kuratóriuma úgy gondolta, hogy a város e csúcsrendezvényén helyük van kultúránk e nagyérdemű képviselőinek is, az itteni magyarság súlyát, minőségi elvárásait ezzel is hangsúlyozottabbá lehet tenni. A szándék és kivitelezése jónak tűnik, úgy hisszük, érdemes a mostani kezdeményezést hagyománnyá nemesíteni. Talán éppen oly módon is, hogy rendhagyó helyszínekre várják az érdeklődőket.
Május 18-án például, amikor Molter Károlyra emlékeztek, a Zanza kávézó volt az est színhelye. Sokan voltak kíváncsiak a jubileumi Molter-idézésre. Nem kellett csalódniuk. A hajdani derűs Marosvásárhely című összejövetel kellemes, szórakoztató másfél órával ajándékozta meg a közönséget. Az írót és életművét Nagy Olga tanárnő varázsolta a jelenlevők elé közvetlen hangú, alaposan dokumentált előadásával, az egykori bolond kisváros derűjéből pedig Molter-anekdoták adtak ízelítőt a Komor korunk derűje gyűjteményből megszólaltatott vidám, szellemes írásokkal. Kilyén Ilka és Ritziu Ilka Krisztina művésznők méltán kiérdemelték a tapsot, ahogy a zenei intermezzókat nyújtó ifjú gitáros, a középiskolás Pethő Csaba is. Az alapítvány nevében Nagy Miklós Kund alelnök méltatta az évfordulós eseményt.
A másik hasonló találkozó a rendezvénysorozat zárónapján, május 24- én zajlott, szintén szokatlan helyen, a vásárhelyi zsinagógában Helikonisták a fasizmus karmaiban címmel. Erre a megemlékezésre még többen mentek el. Két tragikus sorsú író, Ligeti Ernő és Karácsony Benő munkásságáról, élete utolsó szakaszáról, zsidó származásuk miatt elszenvedett halálukról Spielmann- Sebestyén Mihály író, történész beszélt. A korszakot alaposan körbejáró, érdekes előadás a magyar zsidóság több más jeles reprezentánsát is előtérbe állította. Ligeti Ernő marosvécsi találkozókat felelevenítő egyik írását Szabó Dániel, Karácsony Benő Jánoska című prózáját Kilyén Ilka tolmácsolta. Bach-muzsika is felcsendült. Lokodi Károly hegedűn, Zágoni Előd csellón játszott. Mindezekről már bővebben tudósított a média. De érdemes volt visszatérni rájuk, hiszen bizonyára az irodalombarátok nevében is kijelenthetjük, hogy sokan várják a folytatást.
(nk)
Népújság (Marosvásárhely)
Hogy is hiányozhatnának? Ahányszor Marosvécsre utaztak, vagy a Székelyföld távolabbi tájait keresték fel, Marosvásárhely mindig fontos megállóhely, barátságos, otthonos, vendégmarasztaló "főváros" volt az Erdélyi Helikon tagjai és az írás többi kiváló elkötelezettje számára, akik joggal érezhették, hogy "Vásárhelynek lelke van /volt?!/ s ez a lélek sugárzik". Nem hagyhatták ki a lehetőséget, hogy egy-két napot vagy legalább egy felet, néhány órát itt ne töltsenek barátaiknál, fel ne keressék a Teleki Tékát, a Kultúrpalotát, Molterék otthonát, a KZST jeleseit, vagy éppen a Súrlott Grádicsot. Hangulatos visszaemlékezések sora, de számos száraz irodalomtörténeti adat is tanúskodik erről. A helikoni hagyományokat ápoló Helikon–Kemény János Alapítvány is számtalanszor emlékeztette erre a mai közönséget, amely mindig szép számban jelenik meg a két világháború közti erdélyi magyar irodalom és szellemi élet kiválóságait méltató rendezvényeken. Főként kerek évfordulókon kerül sor ezekre az estekre, irodalmi délutánokra, és nincs olyan esztendő, hogy ne lenne benne valamelyik helikonistának születésnapja vagy halálának évfordulója, amikor illendő róla megemlékezni. Az idei év sem kivétel. 125 esztendeje született például Reményik Sándor, Makkai Sándor, Hunyady Sándor, Molter Károly, 70 éve hunyt el Ligeti Ernő, P. Gulácsy Irén, 65 éve távozott az öröklétbe Bánffy Miklós, két évtizede Kiss Jenő. Néhányukat a Marosvásárhelyi Napokon is megidézték. Ez újdonságnak számít. A Helikon–Kemény János Alapítvány kuratóriuma úgy gondolta, hogy a város e csúcsrendezvényén helyük van kultúránk e nagyérdemű képviselőinek is, az itteni magyarság súlyát, minőségi elvárásait ezzel is hangsúlyozottabbá lehet tenni. A szándék és kivitelezése jónak tűnik, úgy hisszük, érdemes a mostani kezdeményezést hagyománnyá nemesíteni. Talán éppen oly módon is, hogy rendhagyó helyszínekre várják az érdeklődőket.
Május 18-án például, amikor Molter Károlyra emlékeztek, a Zanza kávézó volt az est színhelye. Sokan voltak kíváncsiak a jubileumi Molter-idézésre. Nem kellett csalódniuk. A hajdani derűs Marosvásárhely című összejövetel kellemes, szórakoztató másfél órával ajándékozta meg a közönséget. Az írót és életművét Nagy Olga tanárnő varázsolta a jelenlevők elé közvetlen hangú, alaposan dokumentált előadásával, az egykori bolond kisváros derűjéből pedig Molter-anekdoták adtak ízelítőt a Komor korunk derűje gyűjteményből megszólaltatott vidám, szellemes írásokkal. Kilyén Ilka és Ritziu Ilka Krisztina művésznők méltán kiérdemelték a tapsot, ahogy a zenei intermezzókat nyújtó ifjú gitáros, a középiskolás Pethő Csaba is. Az alapítvány nevében Nagy Miklós Kund alelnök méltatta az évfordulós eseményt.
A másik hasonló találkozó a rendezvénysorozat zárónapján, május 24- én zajlott, szintén szokatlan helyen, a vásárhelyi zsinagógában Helikonisták a fasizmus karmaiban címmel. Erre a megemlékezésre még többen mentek el. Két tragikus sorsú író, Ligeti Ernő és Karácsony Benő munkásságáról, élete utolsó szakaszáról, zsidó származásuk miatt elszenvedett halálukról Spielmann- Sebestyén Mihály író, történész beszélt. A korszakot alaposan körbejáró, érdekes előadás a magyar zsidóság több más jeles reprezentánsát is előtérbe állította. Ligeti Ernő marosvécsi találkozókat felelevenítő egyik írását Szabó Dániel, Karácsony Benő Jánoska című prózáját Kilyén Ilka tolmácsolta. Bach-muzsika is felcsendült. Lokodi Károly hegedűn, Zágoni Előd csellón játszott. Mindezekről már bővebben tudósított a média. De érdemes volt visszatérni rájuk, hiszen bizonyára az irodalombarátok nevében is kijelenthetjük, hogy sokan várják a folytatást.
(nk)
Népújság (Marosvásárhely)