Bodor Ádám 75 éves
Február 22-én töltötte be 75. születésnapját Bodor Ádám Kossuth- és József Attila-díjas író.
Kolozsvárott született. Az ottani Református Kollégium növendékeként 1952-ben, 16 éves korában államellenes szervezkedés és röpcédulák terjesztése vádjával elítélték, s a szamosújvári politikai börtönben tartották fogva két évig. Szabadulása után volt gyári munkás, majd a Kolozsvári Református Teológia hallgatója lett. A diploma megszerzése után dolgozott a kolozsvári egyházkerületi levéltárban, majd egy fordító-másoló irodában. Első novellája 1965-ben jelent meg az Utunk című lapban, majd négy évvel később első novelláskötetét is kiadták A tanú címmel.
1969-től, a kötet megjelenésétől kezdve szabadfoglalkozású író. 1970 és 1975 között tagja volt a Román Írószövetségnek. 1982-ben települt át Magyarországra, s 1984-től 1988-ig a Magvető Könyvkiadó lektora, majd szerkesztője volt. 1998-tól egy éven át a berlini DAAD Művészi Program ösztöndíjasa volt. Jelenleg a Holmi szerkesztőbizottságának tagja.
Novellistaként indult, egymás után jelentek meg kötetei (Plusz-mínusz egy nap, Megérkezés északra, Milyen is egy hágó?, A Zangezur hegység). Az Eufrátesz Babilonnál című novelláskötetet már Magyarországon publikálta, de az ottani elismertségre 1991-ig várnia kellett, ekkor nyerte meg a Holmi című folyóirat novellapályázatát a később megjelent, Sinistra körzet című kötetének egyik történetével. Ez a sajátos irodalmi műfajú, regényszerű novellaciklus külföldön is nagy sikert aratott. A nem konkrét helyen, valahol a Kárpátok mélyén, nem meghatározott időben játszódó regény a totalitárius rendszer egyszerre abszurd és hátborzongató világát, a benne élők teljes kiszolgáltatottságát ábrázolja.
A Sinistra évében, 1992-ben adták ki a Vissza a fülesbagolyhoz című elbeszéléskötetét, majd 1999-ben újabb regénnyel jelentkezett: Az érsek látogatása fő ihletforrása a Kelet-Európában végbemenő felemás rendszerváltozás volt. 2001-ben látott napvilágot A börtön szaga című interjúkötet, amelyben a szintén kolozsvári Balla Zsófia kérdezte az írót életéről. 2010-ben Az utolsó szénégetők címmel tárcáit adta közre.
Tárgyilagos, távolságtartó környezetleírás, szűkszavú dialógusok, néhány életmozzanatra redukált cselekvéssor, a rejtély, a titokzatosság atmoszférája, s nagyon finom humor jellemzik műveit, amelyekből több filmfeldolgozás is készült. Közülük is kiemelkedik A részleg, Gothár Péter 1994-es filmje, amely a következő évben a Magyar Filmszemlén elnyerte a fődíjat, a legjobb rendezés díját és a külföldi kritikusok díját is.
Az író pályája során több rangos elismerést is kapott, köztük 1970-ben és 1975-ben a Román Írószövetség prózadíját, 1985-ben, 1989-ben és 2002-ben az Év Könyve-, 1986-ban a József Attila-, 1992-ben a Krúdy Gyula-, 1996-ban a Márai Sándor-, 2002-ben a Magyar Irodalmi Díjat. 2003 márciusában vehette át a Kossuth-díjat, "a közép-kelet-európai történelem meghatározó léthelyzeteit modelláló, egyetemes érvényű zárt szisztémák irodalmi megjelenítéséért, ember és természet kiszolgáltatottságának nagy erejű ábrázolásáért."
Bodor Ádámot 75. születésnapja alkalmából hétfőn köszöntötték kiadója, a Magvető szerzői a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Digitális Irodalmi Akadémia szervezésében. A PIM-ben lezajlott rendezvényen Szegedy- Maszák Mihály irodalomtörténész mondott köszöntőt, Szűts Miklós beszélgetett Bodor Ádámmal, Dragomán György, Erdős Virág, Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, Szilágyi István és Vincze Ferenc pedig az ünnepelt írásaiból olvasott fel.
Népújság (Marosvásárhely)

Magyar nyelvű felsőfokú színészképzés Marosvásárhelyen
A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei I.
Egy kisváros életében mindig fontos helyszín a központban működő színiegyetem. Tanárai kalandos, estéről estére ragyogó életük modelljét továbbadják diákjaiknak, és a mindenkori publikum feszülten figyeli a fiatalok kibontakozását, az újabb teljesítményeket. Persze, a nagyközönség csak a látható bravúrokat tudja értékelni, és többnyire sejtelme sincs a szakmai bukfencek nagy részéről, továbbá az oktatási-adminisztratív leleményekről, a politikai kényszermegoldásokról és/vagy intézményi életet mentő akciókról, kompromisszumos vagy éppen kompromisszumkerülő mesterkedésekről.
Aki kézbe veszi A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei című, frissen megjelent kötetet, számos efféle információra bukkan, olyanokra, amelyek már feledésbe merültek, vagy olyanokra, amelyek nem is jutottak el a nyilvánosságig. A kötetet a Művészeti Egyetem Színháztudományi Tanszékének tanárai – Kovács Levente, Ungvári Zrínyi Ildikó, Lázok János, Albert Mária, Balási András és Csép Zoltán – írták, és a tanszéken folyó, Ungvári Z. I. és Lázok J. vezette színháztörténeti illetve színház- antropológiai kutatás eredményeit foglalja össze. A kötet kiadását a Nemzeti Kulturális Alap támogatta, és mivel a kiadványt négykötetesre tervezik, a következő kötet részkutatásaihoz a kutatócsoport már megpályázta és elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia támogatását.
Az elegáns kiállítású könyv (borítóterv: Bartha József) a marosvásárhelyi Színművészeti Intézet (ma Művészeti Egyetem) első korszakát vizsgálja különböző szempontok szerinti mélyfúrásokkal, a kolozsvári kezdetektől, 1946-tól a marosvásárhelyi Stúdió Színház felépüléséig (1962). A tanulmányok a kezdeti kolozsvári korszak intézményi kereteit és nehézségeit tárgyalják (Lázok János), a való élet illúziójának követelményét a marosvásárhelyi színészképzésben (Kovács Levente), a színjátszási stílus változásait a színészi fotók tanúsága szerint (Ungvári Zrínyi Ildikó), az intézet vizsgaelőadásainak kritikai fogadtatását (Csép Zoltán), az intézményteremtő belső kommunikációt és a Székely Színházzal való kapcsolattartást (Balási András), a nevelő színház felvállalt és rejtett stratégiáit (Albert Mária). A kötet második részében az első korszak színésztanárait bemutató portrék következnek, amelyekből alább szemelvényeket talál az olvasó. Korabeli dokumentumokkal gazdagon illusztrált, játékrendet és sok képmellékletet tartalmazó fejezet zárja a könyvet (kiadó: UArtPress, a Művészeti Egyetem Kiadója, Marosvásárhely).
A kötet bemutatója 2011. március 28-án, hétfőn 18 órakor lesz a Művészeti Egyetem előcsarnokában.
Szabó Lajos, a Színművészeti Intézet rektora, a Kolozsvári Nemzeti Színház egykori titkára
Lázok János: Megkerülhetetlen kérdésként adódik egy összehasonlítás a Szabó Lajos karrierjét elindító két színházigazgató, Németh Antal és Kemény János sorsalakulásának méltánytalanságai, illetve a Szabó Lajos lassan, de biztosan emelkedő pályaíve láttán (Némethet "felmentő" igazoló bizottsági eljárások után több mint egy évtizedig nem engedték rendezni, Kemény pedig mészégetői "karrier" után lett könyvtáros a Színművészeti Intézetben). Fanyar szójátékkal azt mondhatjuk: 1945 után az említett két igazgató hamarosan a színházi élet éléről annak szélére került, s a kommunista hatalomátvétel kivételes emberi, szakmai és politikai teljesítményeiket és korrektségüket méltatlan kirekesztéssel honorálta – jutalmuk a megtűrt státus lett, a szakma szélére szorítva.
Hogyan kerülte el ezt a sorsot Szabó Lajos, a kolozsvári színház volt művészeti titkára, aki röviddel az erdélyi-romániai politikai átrendeződések után tényezője, majd rektorként meghatározó alakja lett a romániai magyar felsőfokú színészképzésnek? Dolgozatunkban erre keressük a választ.
Kőmíves Nagy Lajos, a Színművészeti Intézet tanára, rendező-dramaturg, egykori kolozsvári színigazgató, hírlapíró és kávéházi bohém
Ungvári Zrínyi Ildikó: Az írott vagy a beszélt szó embere volt? Pályájának kezdetét nem ismerjük. Annyit tudni róla, hogy 1903 és 1907 között a budapesti Színiakadémián színésznek tanult, és egy időskori interjú tanúsága szerint nem fejezte be a tanulmányait, csak három évet járt színiiskolába. Hogy miért nem lett színész belőle, és miért választotta az újságírói pályát – nem találta elég nagy kihívásnak, vagy ő maga nem bizonyult kiemelkedő színésznek? – ma élő kortársai, volt diákjai sem tudják. A vele készült utolsó interjúban arra emlékszik vissza, hogy felcsapott vándorszínésznek "egy Palotai nevű színigazgató együttesébe, amely Alföldi Színikerületi Társulatnak nevezte magát", különféle városokban és nagyközségekben játszott három évig. Ez idő alatt küldözgetett cikkeket, tárcákat a különböző újságokhoz, és lassan felfigyeltek rá. Életének három korszakát- státusát, illetve ezekhez kapcsolódó identitását három névvel jelöli: színészként Eötevényi Nagy Lajos (ekkor még használta nemesi előnevét), hírlapíróként Kőmíves Lajos; színházi emberként, igazgatóként és a színitanoda tanáraként Kőmíves Nagy Lajosként tünteti fel magát. És végül a Luigi: felesége, közeli munkatársai és barátai gyakran emlegették így.
Szabó Ernő, a Színművészeti Intézet tanára, a Székely Színház színésze, a nagy kisember
Albert Mária: A Szabó Ernő által Marosvásárhelyen rendezett utolsó, nagy sikerű vígjáték témája a helyes (értsd: ideológiailag és dramaturgiailag megfelelő) darabválasztás, egyik fénypontja pedig az egykori tanítvány, Tarr László játéka Fridolin, a kifutófiú szerepében. Szabó Ernő a főszerepet, Amadeus Färbel dramaturgot játssza, akinek meg kell találnia a "valóban" drámaíró Rabant (Csorba András, a szereposztás szerint: valóban drámaíró), mert az ő szövege használható a színpadon. A beharangozó szerint "chaplini fordulatok" után találják meg a megfelelő szerzőt – és valóban, Szabó Ernő alkata és stílusa nagyon emlékeztet a diktátorokkal is szembeszálló tragikomikus figurára. Szabó Ernő és még a kolozsvári időszakban végzett egykori tanítványa, Tarr László táncra perdülnek az egyik jelenetben: megoldották a művészi, adminisztratív és ideológiai gubancot: a színház működik, a közönség szórakozik. A Shakespeare kerestetik bemutatója után három hónappal Szabó Ernő Magyarországra települ, ott a Magyar Néphadsereg Színházában, illetve a Vígszínházban, az Operettszínházban, és végül, nyugdíjazásáig a József Attila Színházban játszik. 1956-ban vállalja el a Hannibál tanár úr főszerepét Fábri Zoltán filmjében és marad meg nekünk a nagyhatalommal szembeszálló kisember örök szimbólumaként.
Tompa Miklós, a Színművészeti Intézet legendás rendező-tanára, a Székely Színház alapítója
Kovács Levente: A Székely Színház alapító igazgatója, művészi profiljának meghatározó egyénisége, Tompa Miklós köré tulajdonképpen egy burkoltan kultikus viszonyrendszer épült ki, melyben sajátos módon domináns elemmé, kánonná vált a színpadi realizmus, anélkül, hogy a szocialista realizmus követelményrendszere különösebben torzító hatással bírt volna a színház művészi munkájában. Ennek okai igen jelentős mértékben Tompa Miklós személyiségének is tulajdoníthatók. Rendezői munkásságára, igazgatói ténykedésére, pedagógusi munkájára megannyi magasztaló kijelentés vonatkozik mind a mai napig, s az idő haladtával a legenda egyre inkább a valós értékelések elébe helyeződik. A romániai magyar színjátszás nagy tanítómesterének pozícióját nehéz kijelölni, hiszen példaként emlegették, mintává avatták – de hogyan lehessen példa és minta, amikor nincsen kézbe vehető és olvasható példatára a munkásságának? Sokszor beígért emlékiratait sohasem rendezte sajtó alá. "Az előadás soha sincs kész" – mondta Tompa mester.
U.Z.I. Népújság (Marosvásárhely)

„Gyanús” régészeti feltárások Erdőfeleken
Huszonkét XIII. századi sírt tártak fel a régészek az erdőfeleki ortodox templomban. Alexandru Simion, a Román Tudományos Akadémia kutatójának elmondása szerint négy sírban valószínűleg egyházi főméltóságok nyugszanak – írja a Mediafax hírügynökség.
A március 14-én kezdődött ásatáson az Erdélyi Történeti Múzeum régészei, egyetemi hallgatók, valamint a Román Tudományos Akadémia és a Hieronymus Kulturális Egyesület szakemberei vettek részt. Alexandru Simion elmondta: az említett négy sírt téglasor fedte, illetve ezek fejéhez egy-egy téglát helyeztek, a szerzetesek és főpapok esetében használatos temetkezési rítusnak megfelelően. A sírokban felfedezett maradványokat a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) és az Akadémia közös projektje keretében Kolozsváron vizsgálják majd: a várakozások szerint a DNS-minták hasznos információkkal szolgálhatnak az elhunytak életkoráról, magasságáról, súlyáról, betegségeiről, amelyek a környék korabeli lakosságának hasonló jellemzőire utalhatnak – olvasható a híranyagban. Simion úgy vélte, a sírok egy korábbi templom létével is összefüggésbe hozhatók, így az ásatások – amelyeket a nyáron folytatni akarnak – azt bizonyíthatják, hogy már 1300 előtt éltek románok e területen.
Adrian Andrei Rusu, a kolozsvári Archeológiai és Művészettörténeti Intézet középkorra és kora-újkorra szakosodott régész szakembere a lelettel kapcsolatban lapunknak elmondta: az intézetet nem vonták be a kutatásba, annak ellenére, hogy ő maga is végzett már korábban ásatást az említett templomnál. A régész szerint semmiképpen nem helytálló az erdőfeleki templommal kapcsolatos azon feltételezés, miszerint azt Ştefan cel Mare alapította volna. Adrian Andrei Rusu kiemelte: a magyar királyság területén való templomalapításnak egyértelműen maradt volna bizonyítéka a forrásokban, de mindössze egy bojár nevéhez kötődő könyvadományról tudni. Mint elmondta, a jelenlegi, XV. századi templom helyén valószínűleg egy XIV. századi fatemplom állhatott, amely a maga során egy Nagy Lajos által adományozott privilégiummal függ össze, aki erdőn átvezető utak védelmét bízta a helybeliekre. A régész továbbá felvetette a kérdést: milyen eredményre vezethet a tervezett DNS-vizsgálat, ha a mintákat nincs mivel összehasonlítaniuk? Szabadság (Kolozsvár)

A legszebb esendőség
Könyv a marosvásárhelyi színészképzésről
Hiánypótló kiadvány jelent meg Marosvásárhelyen: olyan, amelyből számos, részben ismert, elfelejtett, avagy a nagyközönséghez már el sem jutott információt, történetet ismerhet meg az olvasó, miközben a kötet helyi vonatkozású – a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem UartPress nevű kiadója jelentette meg A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei I. című könyvet, az elsőt a Magyar nyelvű színészképzés Marosvásárhelyen alcímű, négykötetesre tervezett sorozatból. Az igen szép kiállítású könyv (borítóját Bartha József tervezte) a marosvásárhelyi Színművészeti Intézet első korszakát vizsgálja a kolozsvári kezdéstől (1946-tól) egészen a marosvásárhelyi Stúdió Színház felépüléséig (1962). Szerzői az egyetem tanárai – Albert Mária, Lázok János, Kovács Levente, Ungvári Zrínyi Ildikó, Csép Zoltán és Balási András. Bemutatójára hétfő délután került sor a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem zsúfolásig telt előcsarnokában.
A Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeinek játéka után, moderátorként Kovács András Ferenc költő vette át a szót, a könyvbemutató beszélgetés formájában zajlott – a moderátor kérdezett, a szerzők-kutatók kollektívája (Kovács Levente igazoltan hiányzott), illetve Gáspárik Attila rektor pedig válaszolt. Mint azt KAF elmondta, a színház mindig válságban volt, ennek ellenére a színház helyzetét a világban biztonságban érzi. – Egy igen alaposan megszerkesztett könyvet tartok a kezemben. Miről szól? Közösségről, vitatkozásokról, a negatív legyőzéséről. A színháznak történetei vannak. Az erdélyi színészképzés '46-ban Kolozsváron indult, majd Marosvásárhelyre költözött, ez nagyjából egybeesik a Maros-Magyar Autonóm Tartomány létrehozásával. A többi legenda. Az ilyen műhelyeknek nagyon jó, hogy most már történetük van. Történészi munkák is ezek. Hisz a színház mindig is közösségi munka, ugyanakkor a legnagyobb háború. A pillanat marad meg belőle, nála szebb esendőséget nem ismerek. A kutató, szerkesztő, irányító és író kollektíva munkájáról csak jót tudok mondani. Mennyit tudnánk Szabó Lajosról, Kőmíves Nagy Lajosról a legendákon túl, ha ezek a portrék nem lennének? A szöveg- és képmellékletek csodálatosak. Nagyon fontos munkának érzem – mondta a moderátor, majd kérdéseire a szerzők válaszoltak, elsőként Lázok János: – Az anyag kutatása visszája a könyv kialakulásának. Az anyag diktálta önmagát, ugyanakkor egymáshoz is viszonyulnunk kellett, egymás anyagait is meg kellett ismernünk. Ahogy fokozatosan megismertük a feltáruló írásokat, azok egyre alakultak. Ungvári Zrínyi Ildikó elmondta, vannak dolgok, amik kimaradtak, van, ami pótolandó, például a kolozsvári korszak. De igyekeztek ezt is felkutatni, képeket szerezni. – Kőmíves Nagy Lajosban igen érdekes személyiségre bukkantam, ezenkívül sikerült megrajzolni azokat az alapvonalakat, amelyek mentén tovább lehet haladni a következő kötetben. Gáspárik Attila hozzátette, több-bőröndnyi anyag került az egyetem tulajdonába itthonról és külföldről, számos relikvia, például a budapesti, Blaha Lujza téri lerombolt színház függönydarabja. – Szeretnénk erdélyi magyar színházi múzeumot létrehozni és kutatással is foglalkozni. Ezt az egyetem programjába tudatosan szőttük bele.
Albert Mária a főiskola akkori, belső rendszabályáról beszélt. – A szigorú rendszabályzat lefoglalta a hallgatók idejét, én hiszem, hogy ezt be is tartották, hiszen nagyon fontos az időbeosztás. Balási András az intézményesítés periódusáról szólt. – Az az időszak a Székely Színház csúcsperiódusa volt, rengeteg előadással, a kevés, csupán párnapos szabadsággal. '54-ben áthozzák a főiskolát Marosvásárhelyre, a két intézmény között nagyon jó kommunikáció alakult ki, nagyszerű előadásaik voltak. A vizsgaelőadásokat például a Székely Színházban játszották, ezeknek törzsközönségük alakult ki. Holott a díszlet például csak jelzésszerű volt. Az intézménynek a város felé történő kommunikációjára az akkori rektor, Szabó Lajos nagyon odafigyelt, erről is legendák keringenek. Csép Zoltán a vizsgaelőadások kritikai fogadtatását ismertette. – Sok előadásról több írás is született, komoly kritikai munkák, többek közt Polgár István, Nagy Pál, Kemény János, Varró Ilona, Oláh Tibor tollából – mondta a szerző, majd tovább folytatódott a beszélgetés rendezőképzésről, vendégszereplésekről, sztorikról, színészekről, fotókról és azok beszerzéséről, előadásokról, színészéletről, az erről szóló cikkekről, riportokról, hiszen a kötetet korabeli dokumentumokkal, képekkel gazdagon illusztrált fejezet zárja.
Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

Könyvkiadás – honnan hová?
Budapesten ezekben a napokban zajlik a 82. Ünnepi Könyvhét, a magyar irodalom és a minőségi könyvkiadás egész Európában páratlan hagyományú és kisugárzású rendezvénye. 
Idén a könyv ünnepe nemcsak Budapestre, hanem Balatonfüredtől Debrecenen, Miskolcon, Szegeden át Vácig több mint félszáz vidéki városra is kiterjed, s túlzás nélkül történelmi jelentőségű, hogy 1941 óta, azaz 70 év elteltével idén újra van magyar könyvhét a határon túl is, a Romániai Magyar Könyves Céh és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése közös szervezésében, Kolozsvárott. 
Az idei Könyvhétre és a Gyermekkönyvnapokra 116 kiadó (ebből 19 határon túli műhely – köztük az Irodalmi Jelen is) 385 újdonsága látott napvilágot, kizárólag magyar szerzők művei. A Gyermekkönyvnapokra 32 újdonság jelent meg. 
Gutenberg korszakújító találmánya ellenére a könyvnyomtatás fejlődése nem volt egyenes ívű. Mindig és mindenütt szorosan összefüggött az írás és olvasás elterjedésével, a gazdasági-társadalmi fejlődéssel, a civilizációs folyamatokkal, az emberek érdeklődési vágyával. 
A sötétnek tartott, ellentmondásokkal telített középkorban, amikor eretnekeket égettek máglyán, boszorkányokat küldtek a halálba, s a vallási türelmetlenségnek igen tágak voltak a határai, Európa egyes országaiban az egyházak, uralkodók, arisztokraták körében divat volt a könyvgyűjtés és olyan tékák alapjait vetették meg, mint a vatikáni, a szentgalleni, a pannonhalmi vagy akár Mátyás király híres könyvtára. 
Később, a felvilágosodás fáklyahordozói meg voltak győződve a tudás megőrzésének és továbbadásának fontosságáról, életre hívták és berendezték nagy könyvtáraikat. Erdélyben a Batthyaneum, a Bethlen Kollégium nagykönyvtára, a vásárhelyi Teleki Téka – hogy csak a legismertebbeket említsük – mindmáig különböző korok szellemi kihívásainak kiapadhatatlan ismeretforrásai. Összeállításunkkal egy kis visszapillantásra invitáljuk a kedves Olvasót. 
Nem csupán státusszimbólum
Régi aradi könyvek
Gutenbergtől hosszú időn át a könyvkiadás mindig a nyomdák elterjedésének, kapacitásának, műszaki lehetőségeinek a függvénye volt. A kiadói hálózatok szövevénye a 19. században terjedt el. Addig a szerző egyenesen a nyomdába vitte, és saját zsebéből, vagy valamelyik mecénás támogatásából fizette könyve kinyomtatását. Olyan városban, ahol volt e célra alkalmas nyomda.
Arad sajátos fejlődésének feltételei miatt e téren nem tudott az élvonalba kerülni. Számos erdélyi, partiumi, temesközi városban évszázadokkal korábban nyíltak meg a nyomdák. Nagyszeben, Brassó, Debrecen, Nagyvárad, Temesvár után meglehetősen későn, 1818-ban kezdte el működését Aradon az első nyomda, amelyet a német ajkú Michek Anton (Antal) rendezett be. Pár évvel később, 1835-ben a temesvári Klapka József, a hős honvédtábornok édesapja nyitott meg egy fiókvállalatot Aradon, de ezt hamarosan eladta Beichel Józsefnek, majd Schmidt Ferenc lett az új tulajdonos.
Amint a legtöbb erdélyi városban, Aradon is elsősorban a német iparosok mestersége volt a nyomdászat.
A korabeli helyi viszonyokra jellemző, hogy csak két olyan könyvről tudunk, amely az említett tulajdonosok keze alatt látott nyomdafestéket: Peretsényi Nagy László a Menyegzői vers c kötete Michek nyomdájából került ki 1819-ben, a Magyar amazonok története című munkáját Klapka adta ki 1826-ban.
A 18. században megtelepedő, iskolaalapító minoriták szépen gyarapodó tékájának kötetei jó ideig külföldi híres nyomdákból kerültek ki. Bár az is igaz, hogy az 1848-as forradalom előtti években, sőt jó ideig azután is, nem mindenik helyi nyomda találta fontosnak cégjelzésének feltüntetését egy-egy kiadványon. Megelégedtek a város és az évszám feltüntetésével.
Az említett okok miatt nem tudjuk pontosan, melyik a legrégibb Aradon kiadott könyv. Ismereteink szerint Peretsényi fent említett két kötete. Érdekes, hogy a szerző leghíresebb munkája, A régi Orod vagyis a mostani Aradnak dolgai pár évvel korábban, 1814-ben nagyváradi nyomdából került ki.
Az 1844-ben megjelentetett Aradi Vészlapokat Bohus Jánosné Szögyén Antónia kezdeményezte a Maros-árvíz károsultjainak megsegítésére. Megszerkesztésével Császár Ferenc helyi tollforgatót bízta meg. A kötetben a kor jeles írói – Bajza, Eötvös, Vörösmarty – közölték írásaikat, és a bevételt fordították karitatív célokra.
A szabadságharc leverése utáni megtorlás első évtizedében a lappróbálkozások is kudarcba fulladtak, a helyi tollforgatók a szebb időkre vártak. (Az egyetlen kivétel Bettelheim Vilmos könyvkereskedő kitartásának és kapcsolatainak köszönhető Alföld c. lap, amely 1861-ben jelent meg.) Aradon, a mártírok városában az osztrák titkosrendőrség, a cenzúra fokozottan éber volt. A magyar könyvkiadás gondolata eleve kudarcra ítélt vállalkozásnak tűnt, nem is szólva a vele járó hatósági zaklatásokról.
Egy kiadványnak mégis sikerült kijátszania az önkényuralom elnyomó szerveinek éberségét. Az Arad Megyei Xenopol Könyvtár őrzi Balló Benjamin lelkész Aradi utasítónaptár az 1856. szökőévre c. kalendáriumának egyetlen példányát.
Fábián Gábor – az Aradon élő polihisztor és jeles műfordító, a Magyar Tudományos Akadémia tagja – munkáinak többsége ebben az időben Budán vagy Pesten látott nyomdafestéket. Ennek oka talán abban keresendő, hogy, bár a haditörvényszéktől kegyelmet nyert, és a politikától teljesen visszavonult, a helyi titkosrendőrség mégis állandóan figyelte, és többször tartottak otthonában házkutatást.
Lakatos Ottó monográfiája szerint egy ilyen alkalommal kobozták el Fábiántól Valerius Maximus művének nyomdakész állapotban lévő fordítását, amelyet soha többé nem tudott visszaszerezni. Később is csak Titus Lucretius A természetről c. tankölteményének külön kiadását jelentette meg Aradon 1873-ban, Réthy nyomdájában.
A vidék másik nagyjának, a pankotai születésű Csiky Gergelynek, még a díszpolgári oklevelét is egy fővárosi nyomdában rendelték meg.
Mindmáig nélkülözhetetlen forrásmunkák
A kiegyezés utáni nagy gazdasági fellendülés első időszakában csupán néhány évkönyv, majd több tankönyv, egyletek, társaságok, közkönyvtárak, pénzintézetek könyv alakú kiadványai láttak napvilágot Aradon.
A kor helyi tollforgatóinak többsége vagy ismertebb fővárosi, budai, kassai nyomdákban jelentette meg munkáit, vagy beérte az Alföld, Az Arad és Vidéke, vagy az Aradi Közlöny tárca rovataival.
Az első szerény áttörés a nagyobb tanulmányok szerzőivel hozható összefüggésbe. Szöllösy Károly 1879-ben kiadta Arad sz. kir. város és megye összes népoktatási intézeteinek névsorát, 1879-ben pedig Az Aradvidéki-Tanítóegylet tíz évi működése c. összeállítást.
Lakatos Ottó 1881-ben jelentette meg Gyulai István nyomdájában Arad története című háromkötetes monográfiáját.
Réthy Lipót és fia nyomdájából került ki 1890-ben Némethy Károly tanító és műfordító összefoglaló tanulmánya: Arad város tanügyi története. A kötet megjelenésében már szerepe volt a z 1881-ben megalakult Kölcsey Egyesületnek.
Ugyancsak a város szellemi életének kovászaként működő, idén fennállásának 130. évfordulóját ünneplő egyesület javaslatára állítja össze Varga Ottó helyi tanár az Aradi Vértanúk albumát, amely hatalmas könyvsiker, és későbbi újabb három kiadása és tekintélyes példányszáma ellenére ma is ritkaság.
A nagy lélegzetű és horderejű könyvekre a koronát Márki Sándor teszi fel 1895-ben Arad vármegye és Arad Szabad Királyi Város Története című monográfiájával. A monográfia bizottság gondozásában jelent meg, és mindmáig a kutató számára megkerülhetetlen forrásmű.
A grafikai megjelenítés szempontjából kimagasló a szép papíron, színvonalas fotókkal illusztrált album, Az Aradi Első Takarékpénztár hatvan évének története, amelyet 1901-ben a pénzintézet adott ki. Jelentőségében pedig legalább ilyen értékes Galsai Kovách Ernő 1911-ben megjelentetett Aradvár és Aradváros ostroma c. könyve.
Helyi szerzők, költők egy-egy aradi kiadású szépirodalmi munkája az első világháború végéig viszonylag csekély példányszámban és kivitelezésben került a könyvesboltokba. Közöttük említhetjük meg Cziffra Géza, a későbbi ismert filmrendező Ketten vagyunk verseskötetét, Csécsi Erzsébet, Antalné Kelecsényi Márta, Dálnoki Nagy Lajos, Faragó Rezső, ifj Vass Gusztáv verseit, Bajtay Mihály két regényét.
Külön szeretnék szólni Bakó László Gummi-Misi kalandjai című ifjúsági regényéről, amelyet Kerpel Izsó könyvkereskedő adott ki, és amely messze túllépve a város határait több nemzedék – ide tartozik e sorok írója is – kedvenc gyermekkori olvasmánya volt.
Nem annyira a szerzőknek a helyi könyvnyomtatás iránti fenntartását, mint inkább a nyilvánosság iránti vágyát mutatja az a tény, hogy az időszak felkapott hírlapszerkesztője és regényírója, Méray Horváth Károly Örök tűz című regénye is Budapesten látott nyomdafestéket. Akkoriban ugyanis az Aradi Nyomda Részvénytársaság, Réthy és fiai, Kalmár Sándor, Zlinszky István és társa nyomdája már a legigényesebb munkára is kellő technikai felszereltséggel és szakmai tudással rendelkezett. Méray egyébként a hazai kalandregény megalapítói közé sorolható.
A Kölcsey Egyesület azzal is támogatta a „hazai ipart”, hogy könyveit helyben nyomatta.
Furcsa sajátossága volt Aradnak ez a kettőség. Ignotus, a kiváló szerkesztő és irodalomszervező azt írta, „ha nem is a modern írók, de a modern olvasók városa lehetne a század elején.”
A kor aradi sajtója kétségtelenül élenjáró. A helyi könyvkiadás nem túlzottan igényes, nem is változatos, ám a lakosság olvasási kedve változatlanul magas. A Magyar Királyi Főgimnázium több mint 30 ezer kötetet számláló, több ritkaságot „rejtő” könyvtára, a Kölcsey Egyesület egyre gyarapodó közkönyvtára, több magánkönyvtár – a Kerpel Izsó tulajdonában lévő közel 100 ezer (!) kötettel rendelkezett – jól tükrözi az olvasás szeretetét.
És a gyarapodó, minden újra fogékony polgárság számára a szépen gyarapodó házi könyvtár nemcsak státusszimbólum.
Egyre inkább igény is.
Később találóan írta ezzel kapcsolatban Krenner Miklós: „Aradon a könyvesboltok nem buknak meg”.
Helikonistákkal vagy ellenükben
Trianon után a vidékies könyvkiadásnak meg kell küzdenie a mindenütt irredentizmust sejtő cenzúrával, s leszakítva Budapest köldökzsinórjáról próbálkozott megkapaszkodni. Az anyanyelv, a hagyományok, az identitástudat megőrzése az új helyzetben a korábbi időszaknál fokozottabb jelentkezésre késztetette a leválasztott országrészek íróit.
Aradon ez az életérzés a számszerűen irreálisan felduzzadt könyvkiadásban öltött testet, amely továbbra is megmaradt nyomdafüggőnek. Az egzisztenciális gondokkal küszködő számtalan kis nyomda a könyvnyomtatást egyfajta mentőövként tekintette.
Szinte tombolt a könyvkiadási láz.
Ne feledjük, azokban az években gazdasági válság söpört végig Európán. Ennek ellenére Erdélyben, a Partiumban és Bánságban 1919–1940 között, Monoki István adatai szerint, évi átlagban 316 könyv került ki a nyomdákból.
Az Erdélyi Szépműves Céh ebből 163 címet produkált. Arad 39 nyomdájából az említett időszakban összesen 354 mű került ki. Ebből 111 a minorita palotában lévő Vasárnap nyomdájából. A többin a Lovrov, a Genius nyomda, illetve Nagy Dániel Főbius, illetve Fórum nyomda-kiadója osztozott. A szép reményekkel induló Nagy Dániel novelláskötete és a Piros frakk című regénye 1922-ben, a Májusi szerenád 1928-ban jelent meg Aradon, de legsikeresebbnek tartott műve, a Cirkusz – már Kolozsváron 1926-ban.
A szerzők továbbra is maguk állták a nyomtatási költségeket.
Ekkoriban jött meg igazán Balla Károly, Fáskerti Tibor, Fekete Tivadar, Károly Sándor, Lits Antal, Nagy Dániel, Olosz Lajos, Raffy Ádám írói kedve, ígéretesen bontakozott ki a fiatal hírlapíró, Horváth Imre tehetsége.
Az 1920-as években Aradon dolgozott Franyó Zoltán is. Akárcsak Szántó György, aki ugyan regényeinek zömét nagy lélegzetű vállalkozása, az avantgárd Periszkop kudarcának városában írta, ám másutt adta ki.
A nem szépirodalmi jellegű könyvek között akkoriban láttak nyomdafestéket Kara Győző főgimnáziumi tanár történelmi munkái és Bakács Miksa-Némedy Gábor Arad iparos város c. kötete.
Feltételezhetően Lits Antal hírlapíróhoz fűződő személyes barátságának köszönhető, hogy Krúdy Gyula Aradon jelentette meg a Fórum-könyvek sorozatban A nő-vadász című regényét.
Kiadó jellegű próbálkozás Nagy Dániel (1886–1944) Erdélyi Könyvtár című kezdeményezése, de kellő anyagi támogatottság híján kérész életű maradt. Hat könyvet jelentett meg: Berde Mária, Károly Sándor, Tabéry Géza, Szombati Szabó István műveit, de csak egy részüket adta ki Aradon.
Az irodalmi láz lassan csillapodott, sokan elhagyták Aradot. A gazdasági válság utolsó évében, 1933-ban Károly Sándor és Olosz Lajos életre hívták Aradon a marosvécsi Erdélyi Helikon „alternatívájának” szánt Erdélyi Magyar Írói Rendet (EMÍR), de az új írói tömörülés erejéből is csak féltucat kötetre futotta. Aztán, mivel soraiba hívott írók nem akartak szembeszegülni a helikonistákkal, a lelkesedés hamar kihunyt.
A II. Bécsi Döntés után a világháború végéig mindössze 19 könyv jelent meg Aradon. Ebből öt a Kölcsey Egyesület által elindított „fecskés könyvek” (a borítólap rajzáról kapta a nevét) sorozatban. A kezdeményezéssel a magyar irodalom klasszikusainak munkáit szerették volna újra kiadni. A háborús viszonyok miatt erejükből csupán öt kötetre futotta. A kiadás szellemi gondozását dr. Berthe Nándor, Blédy Géza, a katolikus főgimnázium tanárai, illetve Olosz Lajos költő és Kakassy Endre vállalták fel.
Az államosításig a legnagyobb könyvválasztékot Aradon a főtéri Méra Paula féle könyvkereskedésben (ma Ioan Slavici) talált az olvasó.
Életünk és a könyv
A második világháború utáni politikai változások erősen rányomták bélyegüket a könyvkiadásra. A művelődéspolitikai erővonalak még csak halványan rajzolódtak ki, az olvasási kedvet a gazdasági dekonjunktúra negatívan befolyásolta. Aurora néven kiadói vállalkozás próbált közlési lehetőséget biztosítani az íróknak, de csekély volt iránta az érdeklődés.
Merőben új helyzet következett be 1948-ban, a nyomdák államosításával. A könyvkiadás gyeplőit az Állami Könyvkiadó vette kézbe, s a vidéki publikációk lehetősége még jobban beszűkült. 1956 után a magyar könyvkiadás országosan is mélypontra jutott.
Arad helyzetét tovább nehezítette a méltánytalan rajoni besorolás bő tíz esztendeje, hiszen a nagy nyomdák inkább csak a tartományi központokban működtek. A szüntelenül vékonyodó értelmiségi réteg is elbizonytalanodott, szebb időkre várt, vagy disszidált.
A városi és a mesterségesen felduzzasztott üzemi könyvtárak ekkoriban szerezték a legtöbb olvasót. A kispénzű, széles érdeklődéskörű polgárnak ez kínálkozott a leginkább elérhető alternatívának.
A vidéki könyvkiadás 1968 után a megyei művelődési bizottságok, s a népi alkotások házai hatáskörébe került. A kiadható munkákat politikai szempontok szerint rostálták meg.
A Kriterion Kiadó szinte le tudta fedni a teljes könyvpiacot.
A jelentős írók nélkül maradt Aradon ekkoriban a Tóth Árpád Irodalmi Kör maradt a magyar irodalombarátok egyetlen alkotó műhelye. Erejéből és lehetőségeiből a diktatúra idején csak az Önarckép c. antológiára futotta (1982). Írói közül Böszörményi Zoltán két verskötettel – Örvényszárnyon, 1979, Címjavaslatok 1981, míg Szabó Péter egy önálló verskötettel Szerelembontás (1980) – jelentkezett.
A Kör tagjainak második antológiája már jóval a rezsim bukása után csak 1997-ben jelent meg Feltámadunk címmel. A Vagyunk 1995-ban, majd a Vagyunk 2, ugyancsak az EMKE-füzetek formájában, 2002-ban kapott nyilvánosságot. Ugyancsak a körhöz tartozó tollforgatók írásaival.
A Lutheránum és a Pécskai Újság is jelentkezett a könyvpiacon.
Az utóbbi tizenöt esztendőben megpezsdült a könyvkiadás a megyében. Az Alma Mater Alapítvány és a Wieser Tibor Alap tucatot meghaladó műnek biztosított nyilvánossági lehetőséget.
A Kölcsey Egyesület 2003-ban kiadta a Havi Szemle antológiáját. Lehetőség címmel és újraindította a háborús viszonyok miatt megrekedt Fecskés könyveket. Közöttük Ficzay Dénes irodalomtörténész-tanár íróasztalfiókban maradt kéziratait.
A Kölcsey évente két-három új fecskés könyvvel jelentkezik. Már húsznál tart. Körülbelül ennyi a megyében élő „(több) kötetes magyar szerzők” száma is.
Az évezred elején elindított Irodalmi Jelen lap és az Irodalmi Jelen Könyvek és kiadója (Occident Media Kft.) pedig az irodalmi érdeklődés homlokterébe helyezték Aradot.
Az eddig napvilágot látott közel száz cím, a novella-, regény- és egyperces írások versenypályázata, a gyakori irodalmi találkozók, könyvbemutatók, budapesti ünnepi könyvhéti jelentkezések nemcsak a nyugati régió, hanem Erdély, az anyaország, sőt az emigráció íróinak érdeklődését is felkeltették.
De ez már napjaink valósága, amely bizonyára még számos újdonsággal és könyvcsemegével, valamint az ezzel járó szellemi nagykorúsággal szerez kellemes és hasznos órákat a magyar olvasóknak.
A kiadó történetének akár sommás összefoglalása is ma még nagyon korai.
Ez a jövő „kihívása.”
Magyar könyvek a Bánságban
Az első másfél század könyvtermése
Kényszerű elkésettséggel indul a könyvkiadás Temesváron. A reneszánsz kultúra virágzása, s a könyvnyomtatás magyarországi térhódítása idején került a Temesköz török kézre, majd amikor 164 év múlva felszabadult – magyar lakosság alig volt a vidéken – az osztrák gyarmatként kezelt régióban (s nem csak itt) a császári kormány a nyomdák felállítását politikai okokból minden módon igyekezett megakadályozni, tevékenységüket korlátozni. Még az 1716-os visszafoglalás után is hosszú időnek kellett eltelnie, amíg az első nyomdát Temesváron 1771-ben felállították. Bár azelőtt is több, más tájról érkezett nyomdászlegény folyamodott a kamarai adminisztrációhoz nyomda-felállítási jogért, a bécsi parancsoknak alárendelt városvezetés sorra elutasította őket. Esélye sem volt az olyan kérvényezőnek, aki Erdélyből érkezett, ahol lutheránusok és kálvinisták között élt, Temesváron, ahol a protestánsok és magyarok visszatelepedését igen szigorú rendelkezések tiltották s akadályozták.
Az első temesvári nyomdatulajdonos, Josef Matthias Heimerl előbb a Gyárvárosban, majd a Belvárosban kapott helyet műhelye számára, s jóllehet hirdetőújságot és kalendáriumot is kiadott, könyvkereskedése is volt, nehezen élt meg belőlük, ezért könyvkötő műhelyt és vegyeskereskedést is működtetett. Kevés könyvet adott ki, ezek között van egy magyar nyelvű is, egy olasz szerzetes latin nyelvű munkájának magyar fordítása (Lelki Viadalom, 1780). Heimerl 1784-ben bekövetkezett halála után, egy-egy rövidebb életű nyomda próbálta ellátni a temesvári szükségleteket, igényeket. A könyvkiadást bénították az egymást követő cenzúrarendeletek. Tiltották a felvilágosodás eszméit propagáló művek kiadását. A nyomdász vagyonával, szabadságával, sőt vérével fizetett, ha az ügynöki ellenőrzés vallás-, erkölcs- vagy államellenesnek ítélte kiadványát. A „románokat” (regényeket) szintén üldözték, sőt behozatalukat is tiltották. A jövedelmező kiadványok, például iskolai tankönyvek kiadását a vidéki nyomdáknak megtiltották.
Klapka József hozott minőségi változást
Rövid időre kedvező változást hozott II. József, felvilágosult uralkodó sajtóreformja, de később a bécsi udvar ismét megszigorította a cenzúrát.
Magyar vonatkozásban népességgyarapodást, kulturális fellendülést hozott a vármegyerendszer visszaállítása, Temesvár szabad királyi városi rangra emelése, majd a reformkori országgyűlések szellemi kisugárzása. 1785-ben már 65 magyar nemesi család lakott Temesvárott (a vármegyei hivatali tisztségeket csak nemesek tölthették be), volt több magyar iparos, főként csizmadia és szabó valamint napszámos is. A magyar nyelv lassan hódított teret a többségében németajkú Temesváron. Míg a megyegyűlések 1823-tól magyar nyelven folynak, a városi hivatalnokok többsége egyáltalán nem érti a haza nyelvét, csupán 1844-ben vált a magyar a városi közigazgatás nyelvévé is.
Könyvkiadás terén Klapka József működése hozott minőségi változást a 19. század elején. Klapka József, Klapka György honvédtábornok apja, jelentős szerepet töltött be a Béga-parti város társadalmi, politikai és művelődési életében. Alig volt 20 éves, amikor Dávid Teréziával, Jonas Lajos nyomdász özvegyével házasságra lépett, s ezzel Temesvár egyetlen nyomdáját megszerezte, s 1807 és 1830 között sikeresen működtette. Rövid idő alatt üzletét felvirágoztatta, 1810 körül évi tízezer forint jövedelmet könyvelhetett el, 1817-ben pedig a felhasznált papírmennyiség szerint Magyarország 55 nyomdája között a tízedik helyet foglalta el. A vidéki nyomdáknak engedélyezett termékeket állította elő: hivatali nyomtatványokat, kalendáriumokat (maga szerkesztette, olykor négyezer példányt is eladott belőlük), álmoskönyveket nyomtatott. Hírlapkiadással is próbálkozott, a temesvári hírlapirodalom megalapítója volt, de ilyen irányú kísérleteivel nem aratott tartós sikereket. Egyházi, politikai, közigazgatási eseményeken elhangzott szónoklatokat, köszöntő és búcsúbeszédeket nyomtatott ki német, latin és magyar nyelven. A város egyik legbefolyásosabb polgára volt: a városi polgárőrség századosa, majd ezredese, két éven át a városi színházat vezette, 1815-ben 4000 kötettel kölcsönkönyvtárat nyitott (olvasóteremmel), 1819-ben Temesvár polgármesterévé választották. Tizennégy évig töltötte be a polgármesteri tisztséget, majd két alkalommal Temesvár országgyűlési követévé, több megye táblabírájává választotta, V. Ferdinánd király magyar nemesi rangra emelte. Visszavonult, 1833-tól tanácsosként szolgálta a város közügyeit (1863-ban hunyt el, 77 évesen). A hosszú távollétek miatt anyagi helyzete megromlott, házait, valamint temesvári és aradi nyomdáját kénytelen volt eladni Beichel Józsefnek, aki rövidesen Klapka kölcsönkönyvtárát és írószer-kereskedését is megvásárolta.
Beichel József Morvaországból került Temesvárra, polgárjogot csak 1825-ben nyert a városban, kiterjesztette üzleti vállalkozását, a Lonovics utcában könyvkereskedése volt, kölcsönkönyvtárát a Szeminárium épületében rendezte be. A temesvári hírlapok kiadó-tulajdonosa volt. Készített névjegyeket, számla- és váltólapokat, tabellás kimutatásokat stb-t. Beszédeken, énekeken kívül magyar vonatkozásban egyetlen érdekes könyv kiadása kötődik nevéhez: Ormós Zsigmond: Véres bosszú című regényének megjelentetése.
Beichel nyomdáját utódai örökölték, majd Förk Károly Gusztáv nyomdász, kiadó és író szerzett hírnevet és tekintélyt a szakmában, aki Stegel Ernővel vette meg, s „Förk és Társa” cégnév alatt működtette az egykori Beichel nyomdát. A német nyelvű lapok mellett nála nyomták a Temesvári Hírlapot 1876-1883 között.
Az 1848-as események visszhangra találtak a hazafias lelkületű temesváriakban. A sajtószabadság kivívása Hazay Ernőt, a későbbi kiváló publicistát sarkallta nyomdai munkára. Falragaszokban tájékoztatta a polgárokat a fontosabb politikai eseményekről, ő nyomtatta ki Kossuth Lajos felhívását, melyben a nemzetet fegyverre szólította. Temesvár lezárásakor, ostromállapotba helyezésekor elhagyta a császárhű várost és honvédnek állt. Nyomdáját csak 1851-ben nyithatta meg apja, Hazay Márk és másodszülött fia, Vilmos. Az ő nyomdájukban látott napvilágot az első magyar nyelvű lap, a Pesty Frigyes alapította Delejtű (1858–1861).
A magyar szabadságharc leverése után a régió „Szerb Vajdaság és Temesi Bánság” ismét osztrák tartománnyá, sajátos státusú közigazgatási egységgé vált. A bécsi hatóságok császári és királyi állami nyomdát költöztettek Temesvárra, amely a kiegyezésig, 1867-ig működött a Bánság fővárosában.
1867-ben indult a Magyar Testvérek nyomdája, mellette újabb vállalkozások is virágoztak, az osztrák-magyar kiegyezést követő kedvező légkörben és gazdasági fellendülésben. Az 1900-as századfordulón Temesvárnak 14 nyomdája volt, köztük több olyan, amely túlélte az első világháborút: a Csanádegyházmegyei, az Unió, Csendes Jakab, a Moravetz Testvérek és más nyomdák. Jelentős könyvkiadói tevékenységet folytatott az 1903-ban alapított Arany János Társaság, az Ormós Zsigmond által alapított Dél-magyarországi Történelmi és Régészeti Múzeumtársulat, Dél-magyarországi Közlöny, a Temesvári Hírlap, Szabolcska Mihály református lelkész, illetve a Református Egyház, a Dél Irodalmi Társaság és a Magyar Dél című lap.
1919: újból a cenzúra árnyékában
„A könyvek sorsában országok és népek sorsa tükröződik vissza” – vallja egyik nagy írónk, s gondolata az első világháború után fokozottan igazolódott. A Trianoni békeszerződés olyan nagyságrendű magyar népességet juttatott kisebbségi sorba Erdélyben, a Partiumban és a Bánságban, amelynek nyelvi és kulturális identitását, évszázadokon átívelő szellemiségét nem lehetett figyelembe nem venni. Megszorító rendelkezések, törvények és árgus szemekkel figyelő cenzorok határolták be a magyar nyelvű könyvkiadás eszmeiségét és mennyiségét.
Monoki István: Magyar könyvkiadás Romániában című kitartó munkával és szakértelemmel elkészített, bibliografikus könyvét lapozva számba vehetjük a romániai magyarság 1919 és 1940 között kinyomtatásra került szellemi termékeit. A könyv 8997 tételt tartalmaz, ebből 543 a bánsági könyvtermést képviseli. Érezzük, és a szerző is tudja, hogy nem teljes a felsorolás (viszont ennyi a fellelhető adat), hiszen a második világháború utáni rendszerváltozást óriási méretű könyvpusztítás követte. Könyvtárakat számoltak fel, hordtak szét, nyomtatványok tízezreit zúzták be azok, akik a múltat végképp el akarták törölni. A fennmaradt könyvpéldányokat és egyéb kiadványokat vallatva, jellemző tanulságokat vonhatunk le. Temesváron könnyebben kapott szabad utat a szórakoztató zene és irodalom, az orvosi és gazdasági szakirodalom, mint bármi más. A Moravetz Testvérek zeneműkiadó hivatala uralja a mezőnyt: Győri Emil, Madaras Gábor, Kálmán Andor és más komponisták sláger-, nóta-, tánczene-, operett- és dalműkiadványaival. A Moravetz Testvérek klasszikus zeneművek kottáit és könyveket is megjelentetett. Brázay Emil szerkesztésében a Pán könyvek sorozata és a kétes értékű A toll című lap rendszeresen az olvasók asztalára kerül. A Temesvári Hírlap külföldi regénysorozata s a Lugoson napvilágot látott Kirját Széfer könyvek is népszerűek voltak a „betűfogyasztók” körében. A Praxis Medici kiadványai az orvostársadalom szakmai igényességét bizonyítják.
Politikai vonatkozású könyveket szinte kizárólag a Jakabffy Elemér szerkesztette Magyar Kisebbség folyóirat jelentősebb tanulmányainak különlenyomatai képviselik (Lugoson a Husvéth és Hoffer nyomdában látnak napvilágot). Az Országos Magyar Párt bánsági tagozatának dokumentumértékű, megbecsült kiadványa a Magyar Népnaptár (1929–1940).
A szépirodalom már 1920-tól hallatott magáról. Erdélyben is elismert írók, költők és helyi szerzők 1920-tól folyamatosan, ha csak egy-egy könyvvel is, gazdagították a temesvári könyvtermelést. Berde Mária, Ormos Iván, Károly Sándor, Markovits Rodion, Endre Károly, Dinnyés Árpád, Fehér Olga, Stepper Vilmos, Uhlyárik Béla, Somló Lipót, Bardócz Árpád, Déznai Viktor, Plesz Artúr, Szabolcska Mihály, Kubán Endre, Draskóczy Ilma könyvei határozták meg a magyar könyvkiadás színvonalát és szellemi arculatát. Pezsgést vitt a város művelődési életébe Franyó Zoltán Temesvárra költözése (1925). Több lapot alapított: Esti Lloyd, 6 Órai Újság, 5 Órai Újság, Tíz Perc, könyvkiadót működtetett Genius néven, több művészeti eseményt, politikai megnyilvánulást kezdeményezett és szervezett.
1919–1940-es időszakban számos nyomda állt a könyvkiadók rendelkezésére, némelyik maga is kiadói szerepet töltött be. A legnevesebbek, a már említett Moravetz Testvérek mellett, a Csendes Testvérek, a Hunyadi, az Unió, a Csanádegyházmegyei, a Helicon, a Victoria, a Gutemberg, az Uhrmann voltak.
A mérhető megfogyatkozás
A második világháború után újraszerveződött a művelődési élet. Az 1945 utáni első években 21 kiadó és egyesület összesen 76 kiadványa jelent meg. A legtöbb a Litera Könyvkiadó, a Magyar Népi Szövetség és a Római Katolikus Nőszövetség kiadásában látott nyomdafestéket.
1948-ban a nyomdák államosításával és a könyvkiadás központosításával a temesvári magyar könyvkiadás eljelentéktelenedett.
A Bánsági Magyar Írók Egyesülete tett néhány lapalapítási és könyvkiadási kísérletet. 1849-ben indította a Bánsági Írást (rövid életű irodalmi folyóirat volt), 1957-ben a Romániai Írók Szövetségének temesvári fiókja kiadta a Bánsági Üzenet, Bánáti Tükör (1961), Hangrobbanás (1975) című antológiákat. Az 1970-es és 1980-as években jelent meg az irodalmi kör tagjainak írásaiból válogató Lépcsők című antológia (4 kötetet ért meg), a Népi Alkotások Háza Egy szelet fény című könyvben mutatta be a régió tollforgatóinak írásait. Az 1970 után létesített négynyelvű könyvkiadó, a Facla 29 magyar könyvet jelentetett meg, többségükben a korszak kommunista ideológiájától áthatott műveket.
Az 1989-es fordulat után megsokasodott az üzleti alapon szervezett magánnyomdák száma. Magyar nyelvű kiadványokra szakosodott vállalkozás nincs közöttük, de sok közülük – ArtPress, Eurostampa, Cosmopolitan Art, Excelsior Art, Mirton, Signata, Solness stb. – jelentet meg magyar nyelvű könyveket is, amennyiben a szerkesztésről és a korrektúráról a szerző gondoskodik. A magyar könyvtermés a város és a megye magyar lakosságához viszonyítva jelentékeny. Több könyvet is megjelentetett Temesváron: Anavi Ádám, Bárányi Ferenc, Bárányi László Ildikó, Boér Jenő, Fikl Klára, Kató Gizella, Pongrácz P. Mária, Szekernyés János, Pálkovács István, Jancsó Árpád és mások – Anavinak, Bárányinak, Pongrácz P. Máriának az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban is jelentek meg kötetei. Külön szeletét képezik a temesvári magyar könyvtermésnek a Romániából Németországba áttelepült szerzők: Billédy Ilona, Pap Tibor, Márton Anna elbeszélései, útleírásai, emlékezései. Egyes alapítványok, egyesületek, civilszervezetek szintén jelentetnek meg (kultúrtörténeti, helytörténeti, ismeretterjesztő, közösségszervező) kiadványokat.
Az ezredforduló után demográfiai okokból, de a tömeges kitelepülések miatt is megcsappant a temesvári magyar írók, költők, újságírók száma. Sajnos, az olvasóközönségre is érvényes a számbeli megfogyatkozás.
A jó könyv azonban ma is kapós portéka, s a gondolathordozó nyomtatott betű ereje nem lankadt, a könyvben megcsillanó szellem fénye ma is ragyog és útmutatónk bonyolultnak tűnő világunkban.
Él még a kezdeti lelkesedés
Csokonai után szabadon: Az is bolond, aki magyar könyvkiadásra vállalkozik mifelénk. Valóban így lenne? Ezt próbáltuk körüljárni, a teljesség igénye nélkül, 2011 kora nyarán Aradon és a megyében.
Az 1989-es rendszerváltásig tartó „hét szűk esztendő” után megnyílt a lehetőség, hogy a hazai, így az aradi magyarság is szabadon léphessen számos, számára addig többnyire tiltott területen. Az önálló politikai szerepvállalás tulajdonképpen csak a keretet volt hivatott betölteni, a sorra alakuló civilszervezetek már aktív szerepet is vállaltak – a könyvkiadásban is. A kezdeti lelkesedés a mai napig él, az optimizmus azonban jócskán lelohadt, és mindez főként az anyagi nehézségek miatt. Mindezt – mint cseppben a tenger – az aradi magyar könyvkiadás és az ehhez sorosan kapcsolódó könyvvásárlás – is igazolja.
Arad megyében szigorúan véve három civilszervezet és egy kiadó cég jelentet meg magyar nyelvű könyveket. Ezek a Kölcsey Egyesület, az Alma Mater Alapítvány, a pécskai Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület és a Concord Media Kft. Számos aradi szerző könyve talált viszont, szerencsére, fogadókészségre hazai és magyarországi kiadóknál is.
Jubilál a Kölcsey Egyesület
Bár hivatalosan csak 1882 januárjában jegyezték be, alapításának 1881. december 15-i dátumát figyelembe véve mégis idén ünnepli a Kölcsey Egyesület fennállásának 130. évfordulóját – mondja Berecz Gábor, az egyesület titkára. – Ennek meg is akarjuk adni a módját, méghozzá egy jubileumi kötet megjelentetésével – teszi hozzá. – Amúgy az egyesület sokáig főként évkönyveket, kalendáriumokat, Kölcsey-füzeteket adott ki, az első négy Fecskés könyv 1943-ban, az ötödik 1944-ben jelent meg. Aztán, figyelembe véve az 1948-as megszüntetés miatti kényszerszünetet, csak az 1990. évi újraalakulás után nyílt lehetőség ismét könyvkiadásban gondolkodni. Így is eltelt jó pár év, amíg újra Fecskés könyvet tehettünk az olvasó asztalára: az 1997-ben megjelent Olosz Lajos-kötetről van szó. Azóta szerencsére az évek során rendszeresen jelentkezhettünk Fecskés könyvekkel, tavaly decemberben – a Lejtényi Sándor két tanulmányát tartalmazóval – eljutva a huszadikig.
– Milyen kiadási elveket követnek?
– Köteteinkkel fel kívánjuk eleveníteni az Arad és Aradi vidék

Szabó K. István: az én ars poeticam az emberi színházban leledzik
Nemrégiben sok huzavona után megalakult a Nagyváradi Magyar Színház. Az immár az új intézmény keretében működő Szigligeti Színtársulat frissen kinevezett művészeti igazgatóját, Szabó K. Istvánt ismerhetik meg az alábbi interjúban.
– Mutassa be röviden eddigi pályáját.
– 2000-ben államvizsgáztam a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem rendező szakán, de már az államvizsgám előtt, 1999-ben meghívtak a székelyudvarhelyi színház alapításához. 2005-ig voltam az udvarhelyi színház főrendezője, 2000-től művészeti irányitója, majd aszínház újraalapitását követően, kinevezett igazgatója. 2005-ben távoztam Székelyudvarhelyről, akkor meghívtak a temesvári Csiky Gergely színházhoz. Két évre szerződtem le oda főrendezőnek. Időközben rendeztem különféle szinházakban: Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Bukarestben, Brăilan, Ploieştiben, Nagyszebenben, továbbá Németországban és Magyarországon is. A temesvári két év után Bukarestbe kerültem, ahol egy független színház, az ARCA vezetőjeként tevékenykedtem. A függetlenszínház nálunk még csak kuriózum szintjén számon tartott kulturális jelenség, finanszirozására, terveink kivitelezésésre vajmi kevés forrást találtunk. Egy idő után feladtam, állandó kétségek között nehéz az alkotói munkára koncentrálni. Ebben az időszakban ismertem meg Piatra Neamţ-i szinház későbbi vezetőjét, egy közös munka kapcsán a bukaresti Odeonban, aki mindjárt kinevezése után felkért egy hosszabb távú együttműködésre, és azóta, 2009-től főállásban e teátrumban dolgoztam.
– Honnan ered kapcsolata a váradi színtársulattal?
– A múlt évadban Parti Nagy Lajos Mauzóleum című darabját rendeztem itt, akkor kerültem munkakapcsolatba a nagyváradi színház közösségével. Kellemes, és, azt hiszem, mindannyiunk számára pozitív előjelű együttműködés volt. Míg itt voltam, az is megfogalmazódott a kollégák által, hogy nem vállalnám-e a színház művészeti irányitását. Tudvalevő, hogy Dimény Levente csak átmeneti időszakra látta el a vezetői feladatokat, és keresték azt az embert, aki hosszútávon eredményes munkát tud majd végezni.
– Hogyan fogadta, és miért fogadta el a felkérést?
– Megtisztelő felkérés volt, jól esett a bizalom. Ennek ellenére eleinte mégis vaciláltam, szabad voltam, és úgy éreztem, ez a feladat korlátol szabadságomban. Ugyanakkor nagyszerű kihívásnak érzem az ujjáépítést, a reformok embere vagyok. Az utóbbi periódusban többnyire román és német színházakban tevékenykedtem, és valamitől egyre égetőbbé vált számomra a hazatérés, a magyar szinházba, még akkor is, ha a nagyváradi színház messze nem az ideális színházi kirakat, dehát, rajtunk múlik, hogy azzá váljon.
– Mi a véleménye a nagyváradi színház körül az utóbbi időben zajlott adminisztratív és politikai zűrzavarról?
– A nagyváradi színház esete a mi eredeti jogrendszerünk, demokráciánk, és nem utolsó sorban, moralitásunk sérülékenységről beszél. Túl van itt politizálva minden, s miközben az önrendelkezés ideáját szajkózzuk nap mint nap, megfeledkezünk a valódi autonómia nagyszerűségéről: a gondolat szabadságáról, az értékteremtés funkcionalitásáról. Az a baj, hogy mindenki mindenhez ért, és a dilettantizmus remekül megfér a zürzavarral, világosan jelezve egy valódi értékrend hiányát.
– Ön szerint is könnyebb a magyar színháznak a román társulattól különválva dolgoznia?
– Természetesen. Azáltal, hogy tisztázódnak a jogi viszonyok, hogy tudjuk, mire tervezünk, és milyen alapokra épitünk, mindenki számára kezelhetőbbé, átláthatóbbá válik a rendszer. Pluszlehetőséget látok abban is, hogy az új struktúra nagyobb teret biztosít az együttműködésnek. A Nagyvárad néptáncegyüttesnek is fontos lehet, hogy a színházban játszhat, az eddigiekhez képest jóval igényesebb technikai kivitelezésű előadásokat létrehozva, de a Lilliput társulatnak is ujabb kibontakozási lehetőség ez.
– Melyek azok a konkrét tervek, amelyeket meg szeretne valósítani a társulattal a közelebbi és távolabbi jövőben?
– A nagyváradi intézmény repertoárszínház, és ez arra kötelez, hogy műfaji sokszínűségben gondolkodjunk, ezért a klasszikus színházi formáktól a kortárs játékokig minden megtalálható lesz terveinkben. Emellett fontosnak tartom kiegésziteni repertoárunkat más társulatok előadásaival is, olyanokkal, melyek szakmai szempontból értékesek, de akár hiánycikként a szélesebb közönségréteg igényét hivatott magas szinvonalon kielégiteni. Programokban gondolkodom, mert ezek hosszú távon is hatékonyak, átláthatók, kezelhetők. Az új évad tervezete hangsúlyozottan szól a fiatalabb generációhoz. Tanulmányozva a mutatókat, azt tapasztalom, hogy a színház elhanyagolta a kommunikációt azzal a réteggel, mely leginkább nyitott a szemléletváltásra, a párbeszédre. Gondolok itt a diákokra, egyetemistákra. Ennek érdekében, egy iskolaszinházi programot kezdeményezünk, mely októbertől aktív műhelyeket nyit több iskolában is, hogy együtt játszva, igazi alkotótársi viszonyban fedezzük fel a szinház lehetőségeit, nagyszerűségét. Januárban, a magyar kultúra napján, e program első évadjának összegező előadását is megtekinthetik az érdeklődők.
– Mennyire fogja tekintetbe venni a jelenleg színházba járó váradi közönségnek az igényeit?
– Többen is felhivták már a figyelmemet arra, hogy Nagyváradon csak bizonyos típusú darabokat érdemes bemutatni, azok lehetőleg legyenek közismertek, ne akarjanak különösebb művészi, kisérleti szférában elkeveredni, mert az egyenértékű a bukással. Én senkit sem szeretnék megsérteni, de ez a koncepció mélyen lenézi a közönség valós igényeit. A színház nem az olcsó mulattatás szinhelye, és nekünk, színházi alkotóknak folyamatos feladatunk szembenézni a korral, melyben élünk, bőrébe bújni, kifordítani, erényeit és visszáságait felfedni és azt megosztani közönségünkkel, amely legalább annyira művelt és értelmes, mint amennyire mi műveltnek és értelmesnek tartjuk magunkat. Nekem az a dolgom, hogy minőségi ajánlatot tegyek le az asztalra, és ebben az ajánlatban mindenki találhasson magának szeretnivalót, mert az is egyértelmű, hogy egyszerre mindenkinek ugyanaz a dolog nem tetszhet. Egy szemérmetlen, felületes világban élünk,és a színház, mint sokszor, zavaros időkben, az értelmet, az egészséges kritikai magatartást kell szorgalmazza, különben elvesztünk, beleolvadunk a közönybe.
– Mennyi időt vehet igénybe, míg a nagyváradi magyar színház eljuthat a legjobb romániai magyar színházak szintjére?
– Első lépés a szemléletváltás. A szemléletváltás vonatkozik a színházban dolgozókra, és a közönségre is. Egy színház attól sikeres, hogy a közönség és a színház közötti szimbiózis egy idő után önjáróvá válik, és el tudunk beszélgetni egymással a művészet nyelvén. Nehéz meghatározni ennek az átalakulási folyamatnak az idejét. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy a nagyváradi színházban az elmúlt években is születtek minőségi produktumok, de valahogy ez balesetszerűen történt, nem állandósult. Nagyképüségre és felületességre vallana, ha most azt mondanám, hogy ezentúl itt minden gyökeresen megváltozik, és mi majd megmutatjuk az igazi színházat. A cél a fontos, és bizom abban, hogy kellő alázattal, és körültekintő, következetes munkával ezt meg lehet valósítani.
– Milyen munkamódszereket talált itt, amelyeket meg akar változtatni?
– Az első dolog a munkafegyelem. Aztán az alkotás örömének felfedezése. Anélkül nem lehet jó előadásokat létrehozni. Az a tapasztalatom, hogy az elmúlt időszak egy halom frusztrációt halmozott fel, megtört a motiváció, nagy volt a széthúzás, mindenki mást akart, valószinűleg azért, mert nem volt egy erős gondolat, mely összefogja az ambíciókat. Szeretném azt hinni, hogy a jövőben rendszerezettebben fogunk dolgozni.
– A jelenlegi színészgárdával el lehet-e érni oda, ahol most például a Kolozsvári Magyar Színház áll?
– A kolozsvári színház sem egyik pillanatról a másikra jutott el oda, ahova jutott. Természetesen, mi még nem hasonlítgathatjuk magunkat a kolozsvári színházhoz, és egyébként sem kolozsvári színháznak kell lennünk. Nekünk nagyon jó nagyváradiszínházzá kell válnunk. Meggyőződésem, hogy lesznek surlódások, lemorzsolódások, és jönnek majd új művészek is, mert próbálom úgy újjáépíteni a társulatot, hogy évről évre egyre többet tudjunk megvalósítani abból, amit eltervezünk.
– Ha jól tudom, a jövő évadtól két fiatal színészt is felvesznek a társulathoz.
– Igen. Pitz Melinda színészkolléganőt Magyarországól ismerem. Kecskeméten kezdte, majd Szekszárdon folytatta pályafutását. Örültem, amikor jelentkezett, hogy szívesen jönne Nagyváradra. A másik fiatal kollégánk a nagyváradi Hunyadi István, aki frissen végzett a kolozsvári színművészeti egyetemen, és nagyon jók voltak a refenciái.
 – Mit lehet tudni a következő évadról?
– A következő évad már elő van készítve. Majd egy szervezett sajtótájékoztató keretében ezt részletesen be is mutatjuk. Addig, előljáróban csak annyit, hogy öt bemutatónk lesz, és az évadot, a nagyszinpadon, Szigligeti örökzöldjével, a Liliomfival nyitjuk. Ezt megelőzően, én készítek egy előadást, David Greig kortárs skót szerző Európa című drámáját dolgozom fel, és nem szokványosan. Az előadás helyszínéül ugyanis egy állomás szolgál majd, pontosabban a félixfürdői vasútállomás, ahová egy szinházi utazásra hívjuk meg nézőinket. Igy csöppenünk bele egy történetbe, úgynevezett szinházi happening-be, melynek témája rendkívül aktuális, és mindanyiunkat érint. A távozás és maradás dilemmáját boncolgatjuk, európaiságunkat, túlélési lehetőségeinket. Ez nem a bérletes produkciók közé tartozik, és többször is játszuk majd, míg az időjárás engedi, kb.októberig, majd jövő márciustól újra az évad végéig.
– Végezetül mondjon néjhány szót művészi, rendezői ars poeticajaról.
– Nem tekintem magam egyetlenegy irányzat megrögzött hívének sem. Az én ars poeticam az emberi színházban leleledzik, a magunk kutatásában. És hiszem azt, hogy a művészet nem lehet öncélú, hiszek a közösségi élmény erejében, és erre a szinház talán a legalkalmasabb alkotói megnyilvánulási forma. Az emberi színházat vallom egy elembertelenedett világban, mely számadatként, elszemélytelenedett masszaként kezel bennünket. Statisztikai valósággá vedlettünk, s rajtunk múlik, meddig vagyunk hajlandóak türni a kisérletet. Az én színházam ezzel a rendszerrel ellenkezik.
Pap István. erdon.ro

Váradra „költözött” a debreceni karnevál
Hetedik esztendeje, hogy a magyar államalapító, Szent István király ünnepének másnapján, augusztus 21-én a debreceni virágkarnevál néhány látványossága Nagyváradra is eljön. A Nyitott ablak Európára címet viselő rendezvényen idén öt virágkocsi vonult végig a bihari megyeszékhely egyik főútvonalán, látványos karneváli menetben.
A sort az Ezüstsólyom íjászegyesület hagyományőrzői nyitották, majd az idén először három megye, Bihar, Hajdú-Bihar és Hargita által közösen finanszírozott virágkocsi következett – bár Bihar megye nevét románul, Bihorként jelezték rajta, ami nem kis felháborodást váltott ki a nézőkben. A kocsin a három megyét allegorikus figurák jelképezték: Hargitát a székelyek legendás vezére, Csaba királyfi arany szerszámú lován, amely csak mellső lábaival támaszkodott a kocsira, a hátsók még az aranyszín csillagokkal jelzett csillagösvényen álltak. Hajdú-Bihar megyét a lovas-kardos hajdúvitéz, Bihart pedig a Nagyváradon debütált Ady Endre kabátos alakja jelképezte. A kocsi huszadikán Debrecenben is bemutatkozott, Borboly Csaba hargitai és Radu Ţîrle bihari megyei tanácselnök jelenlétében. Borboly Csaba az eseményen így fogalmazott: „Partium és Székelyföld összefogásának eredménye ez a közös virágkocsi, amely az egész világ számára üzeni, hogy Erdély létezik, és jövője van.”
A Nagyvárad és a Crişana, illetve a Köröskörül néptáncegyüttesek után a nagyváradi menetben Debrecen és Nagyvárad közös virágkocsija vonult, amelyen Debrecen várossá nyilvánításának 650. évfordulója alkalmából Nagy Lajos király alakja jelent meg ezernyi virággal díszített palástban. A Galagonya és a Görböc néptánccsoportok vonultak a közös kocsi után, majd az elmaradhatatlan Szent Koronát ábrázoló virágkocsi következett. A magyar államiság jelképét viselő kocsi után menettáncosok színes csoportjai vonultak, majd a Fórum bevásárlóközpont kocsija jött egy tiszteletet parancsoló szirénalakot, illetve ajándékzacskókkal egyensúlyozó valódi hölgyeket hozva. A Cleavers és a Unique táncegyüttesek fiataljait lelkesen tapsolta az utak mentén egyre gyűlő közönség. A sort a Hajdúsági Hulladékgazdálkodási Kft. csupa hófehér virággal díszített kocsija zárta: a Liszt Ferenc és múzsája alakját megjelenítő kompozíció az idei, 42. Debreceni Virágkarnevál első díját nyerte el. A virágkocsikat este hétig a Kossuth (Independenţei) utcai parkolóban közelről is megtekinthették a váradiak.
Nagy Orsolya. Krónika (Kolozsvár)

Előkelő helyen a kultúra- és közösségfejlesztésben
Fennállásának 90. évfordulóját ünnepelte a dalosszövetség
Létesítésének 90. évfordulóját ünnepelte szombaton Kolozsváron a Romániai Magyar Dalosszövetség. Az ünnepi esemény a Kolozsvári Református Kollégium dísztermében délelőtt megtartott közgyűléssel kezdődött. Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke beszédében a szövetség közösség-megtartó erejét emelte ki. A dalosszövetség sikerekben gazdag tevékenységét összegző beszámolókat díjátadás követte. Díszoklevelet nyújtottak át Guttman Mihály tiszteletbeli elnöknek, aki idén nyáron töltötte be 85. életévét. Laudációjában Kállay-Miklós Tünde dalosszövetségi alelnök a díjazott kitartását, a zene iránti alázatát emelte ki. A több mint száz résztvevő felállva, hosszú tapssal köszöntötte a neves szakembert. Az esemény délután a Kolozsvári Magyar Operában tartott kórushangversennyel zárult. A hét kórust hallgatva meggyőződhettünk Bárdos Lajos művének alapgondolatáról: Istené az áldás, emberé a munka.
A Kolozsvári Református Kollégiumban megtartott közgyűlésen Kovács Tibor iskolalelkész a 90. zsoltárból idézve köszöntötte a jelenlevőket: „aki szívből énekel, kétszeresen imádkozik”. Guttman Mihály, a dalosszövetség tiszteletbeli elnöke köszönetet mondott a kollégium vezetőségének, hogy rendelkezésükre bocsátotta a dísztermet, majd egyperces néma csendet javasolt az elhunyt karnagyok és kórustagok emlékére.
Közösségteremtő dalosszövetség
Dáné Tibor Kálmán beszédében kifejtette: az EMKE által 1994-ben újralétesített szövetség az egyik legaktívabb társszervezetnek minősül. – A dalosszövetség és az EMKE élete összefonódott. Rendezvényeinket közösen készítjük elő, hetente találkozunk, megbeszéléseket tartunk. A dalosszövetség által kifejtett, óriási jelentőségű munka előkelő helyet foglal el az erdélyi magyarság kultúra- és közösségfejlesztésében – fejtette ki az EMKE elnöke. Mint mondta, egy kórus nem csak a karnagynak köszönhetően szólhat jól, hanem azért is, mert a lelkek összecsengése közösséget hoz létre. – Sokat köszönhetünk a dalosszövetségnek,
Tóth-Guttmann Emese, a dalosszövetség elnöke beszédében említést tett a szövetség létesítésének körülményeiről, illetve az azóta eltelt legfontosabb eseményekről.
– A zene sorsa az iskolákban dől el. Mindannyian ismerjük a zene művelésének nevelő hatását. Sajnos, iskoláinkban egyre inkább ellehetetlenedik a kórusmozgalom, és a közfelfogás sem nyitott a helyzet megváltoztatására – mondta az elnök. Kifejtette továbbá, hogy a dalosszövetség kórusainak mindössze 54 százaléka juttatta el évi beszámolóját a vezetőséghez, majd a rendelkezésére álló adatok alapján ismertette a tagkórusoknak a versenyeken, kórustalálkozókon, vendégszerepléseken, népdaléneklési megmérettetéseken, illetve a különböző táborok keretében kifejtett tevékenységét és az elért eredményeket.
Jövőbeli tervek és eredmények
A 2012-es évre vonatkozó terveket illetően Tóth-Guttmann Emese hangsúlyozta: szándékukban áll összegyűjteni a dalosszövetség dokumentumait, és továbbra is megszervezik a már hagyományos énekversenyeket, kórustalálkozókat.
Fejér Kálmán partiumi régiófelelős a Szatmárnémetiben idén 20. alkalommal megtartott, Hajnal akar lenni című népdaléneklési versenyről számolt be, amelyen 35 kórus jelent meg. Mint mondta, sikerült megjelentetni a mindmáig előadott népdalok gyűjteményét is. Hozzátette: bízik abban, hogy a versenyt 2012-ben is megrendezhetik. Arra buzdította a karnagyokat, zenetanárokat: küldjenek minél több, jól felkészült versenyzőt.
Sógor Magda az egyházközségek kórusainak működéséről számolt be. Utalt a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Református Tanárképző Kara által márciusban szervezett egyházzenei konferenciára, amelyen 75-en vettek részt. Dicsérettel illette a Farkas utcai református templomban évről évre megtartott nyári hangversenysorozatot. Említést tett az új énekeskönyvnek az egyházközségekbe való bevezetéséről és a kántorképzés szükségességéről.
Jakabffy Tamás a gregorián szakosztály tevékenységének bemutatásakor a Schola Gregoriana Monostorinensis énekkar sikerekben és megvalósításokban gazdag tevékenységét ecsetelte. Megtudtuk: a Schola az egyetlen gregorián énekkar, amely liturgikus éneklésre szakosodott. A kórus többször szerepelt sikeresen Kolozsvár római katolikus templomaiban, nyáron több magyarországi városban lépett fel. A 2011-es év egyik újdonsága volt, hogy a kórus minden hónap második hétfőjén Kolozsváron ökumenikus vesperákat tartott más kórusokkal közösen, tavasszal pedig Kolozsváron is bemutatták Liszt: Via Crucis című alkotását.
Díjátadás a közgyűlésen
A beszámolókat a díjátadások ünnepi mozzanata követte. A díjazottakat és méltatókat Fórika Éva, a dalosszövetség alelnöke konferálta.
Márkos Albert hegedűművész zeneszerző édesapjáról elnevezett díjakat adott át. Poszthumusz ítélték oda az elismerést Benkő Enikőnek (1962–2009), a sepsiszentgyörgyi unitárius egyházközség dalárdája egykori karnagyának.
A laudáló Gazdag Géza az elhunyt sokrétű tevékenységét, példamutató emberségét emelte ki. A plakettet és díszoklevelet az elhunyt lánya, Benkő Emőke vette át.
Úgyszintén Márkos Albert-díjban részesült Nagy Lajos hegedűtanár Szatmárnémetiből. Fejér Kálmán laudációjából megtudtuk: közel félévszázados ismeretség és barátság fűzi a sikeres hangszertanárhoz. Seprődi János-díjat kapott Demeter József szászrégeni lelkipásztor. A laudáló Böjthe Lídia a református lelkipásztor által több évtizeden át kifejtett kóruspártoló tevékenységéről értekezett.
Jagamas János-díjban részesült a Fall Ilona színművész által laudált Dénes Ildikó, aki több éven át a bánsági Újszentesen volt tanító, és ez idő alatt népdalvetélkedőket szervezett. A díjat Jagamas János özvegye, Anna asszony nyújtotta át. Zsizsmann Rezső-díjban részesült Adorjáni Katalin, a kolozsvári Alsóvárosi Református Egyházközség Bethlen Gábor Földész Dalkörének karnagya. Péter Éva alelnök méltatásából kirajzolódott a karnagy gazdag tevékenysége: bár nem járt zeneiskolába, mindig zeneközelben élt. Református lelkészfeleségként megtanult kántorizálni, ifjúsági kórust alapított férje egykori szolgálati helyén, Marosvásárhelyen, hat gyermeke pedig a kolozsvári zenelíceum kiváló tanulója volt. Jelenleg a BBTE Református Tanárképző Karának hallgatója, de szervezett szakmai napot kántoroknak, összeállított kottagyűjteményt is. 2003-tól férjét, Adorjáni László református lelkipásztort az Agnus Rádió működésében is támogatja. – Sok feladat vár még Adorjáni Katalinra. Ezt tudja ő is, ezért mindig előre néz, és vállalja a kihívásokat – összegzett Péter Éva.
Objektív okok miatt nem lehetett jelen a dalosszövetség ünnepi gyűlésén a két Rónai Antal-díjas és méltatóik. Az újtusnádi fúvószenekar vezetőjének, Bitzó Jánosnak és a csíkszentsimoni fúvószenekar vezetőjének, Sándor Árpádnak a laudációját Miklós Ferenc olvasta fel. Ezt követően Haáz Sándor, a szentegyházi gyermekfilharmónia vezetője beszámolt együttese sikeres közelmúltbeli vendégszerepléséről az Európai Parlamentben. Egyúttal bejelentette: a szentegyházi gyermekfilharmónia 2012 májusában ünnepli létesítésének 30. évfordulóját, amelyre szeretettel meghívta a jelenlévőket.
Meglepetés-díj Guttman Mihálynak
A közgyűlés utolsó, meglepetésként ható eseményeként külön díszoklevelet nyújtottak át a dalosszövetség tiszteletbeli elnökének, Guttman Mihálynak, aki idén töltötte be 85. életévét. Kállay-Miklós Tünde alelnök laudációja kezdetén leszögezte: Misi bácsiról nem lehet a laudáció hivatalos és száraz hangján beszélni. Példákkal illusztrálta Guttman Mihály fáradhatatlan fiatalosságát, humorát, a zene iránti alázatát, illetve a rá jellemző kitartást. A díszoklevél átvételét követően a díjazott hangsúlyozta: élete egyik legnagyobb kitüntetése volt, amikor Tordaszentlászló első díszpolgárává nevezték ki. Zárszóként a László Attila karnagy által vezetett sepsiszentgyörgyi Cantus Firmus Vegyeskar egy Kodály-mű eléneklésével köszöntötte fel mindannyiunk szeretett Misi bácsiját.
Kórushangverseny a magyar operában
A dalosszövetség ünnepi közgyűlése délután a Kolozsvári Magyar Operában tartott kórushangversennyel folytatódott. Összesen hét énekkar lépett fel: a sepsiszentgyörgyi Cantus Firmus Vegyeskar (karnagy: László Attila), a marosvásárhelyi Psalmus Kórus (karnagy: Kovács András), a Kolozsvári Magyar Pedagógusok Kamarakórusa (karnagy: Bedő Ágnes), a szatmárnémeti Székesegyház Énekkara (karnagy: Varga Péter), a marosvásárhelyi Nagy István Ifjúsági Kamarakórus (karnagy: Kovács András) és a Kolozsvári Református Kollégium vegyeskara (karnagy: Székely Árpád igazgató). Az Apáczai Csere János Elméleti Líceum kórusa (karnagy: Szabadi Ildikó) a Református Kollégium kórusával közösen két művet adott elő. Műsorukon (főleg) erdélyi és anyaországi magyar szerzők művei szerepeltek
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Bisztrai Mária
A Prospero Könyvek sorozatában jelent meg Dehel Gábor második beszélgető- könyve, amely a Kolozsvári Állami Magyar Színház világának egyik kanyargós utját járja be. Ez alkalommal is a szerző abban a világban bolyong, melyet a legjobban ismer, és élő szem és fültanúja volt.
A jól ismert pályán magabiztosan vezeti az olvasóját egy olyan életúton, mely a maga nemében szinte utolérhetetlen a több mint kétszáz éves múlttal rendelkező intézményben.
Bisztrai Mária beszélgetőtárs a maga nemében páratlan az egyetemes magyar színművészetben. Ennek is köszönhető a könyv tartalmának kivételesen érdekes mondanivalója.
A nagyközönség számára a kézbe simuló, 2011-ben kiadott Dehel Gábor: Bisztrai Mária című könyvét, a Györkös Mányi Albert emlékházban mutatták be, igen népes közönség előtt.
Dáné Tibor Kálmán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az EMKE elnöke felvezető beszédében nem kis büszkeséggel említette meg, már másodszor mutatnak be Korunk kiadásában megjelenő könyvet a Györkös Mányi Albert Emlékházában. Együtt ünnepelhetjük a könyv megjelenését.
A könyv bemutatása
Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője a könyv kiadója, elmondta a Komp- Press adja ki a Prospero sorozatot, melyet ezelőtt a Polis kiadó adott ki. Ezt a jogot a Korunk átvette. Mint ahogy azt is igyekezett megtartani, hogy a beszélgető stílus kiadványaiban is uralkodó forma legyen. A beszélgető műfajjal élővé válik a sorozat. A színház az a műfaj, ami bennünk él. A dokumentálódás e téren nehezebb. A festők és írók könnyebb helyzetben vannak. Annak ellenére, hogy a dokumentálódás felhasználhatja a legújabb elektronikus rögzítési formákat, mert az előadásokat lehet rögzíteni, a dokumentálódás még is bizonyos helyzetekben nehezebb. Dehel Gábor visszatérő írója a sorozatnak. Élményszerűen mutatja be a Bisztrai Mária színész portréját. Megmunkált könyv lett.
Demény Péter, a Prospero Könyvek sorozat szerkesztője szerint, aki mint szerkesztő, többször is betűről betűre elolvasta a könyvet. Ennek alapján állíthatja, a könyv írói teljesítmény. A beszélgető-könyv nem úgy keletkezik, hogy a személyek által elmondott gondolatokat szóról szóra leírjuk. A szerző lényegesít, és írás közben alkot.
Kötő József, ez alkalommal, mint színháztörténész vett részt a bemutatón. Felelevenítette azt az időszakot, amikor mint színházi irodalmi titkár Bisztrai Mária közvetlen munkatársa volt. Nála érződött legjobban, kettős minőségben beszél: mint a kor tanúja, és mint volt irodalmi titkár. Árnyaltan nyilatkozott a művésznő személyiség jegyeiről. Mária soha sem akart rutinból szerepet alkotni. Az igazi művész ott kezdődik, hogy nincs rutin. Csak a szerep adta pillanat, melyet a szerep átélése tesz feledhetetlenné a néző számára.
Az alázat és a művészet iránti tisztelet, szeretet jellemezte Bisztrai Mára pályáját. Mint művészettörténész kiemeli, annak az időszaknak, amikor Bisztrai Mária a színház igazgatója volt, színház- történeti jelentősége van. A Sütő tetralógiában, a színpadon, megfogalmazódott a nemzetiségi credo, mely döntő szerepet játszott abban, hogy mi itt ülünk. A dráma ebben a korban vezető műfajjá vált.
A tetralógiát Harag György rendezte, aki megújította a színjátszási stílust.
Felvetette a kérdést: Vajon mi lehetett annak a titka, hogy az úgynevezett Bisztrai „éra” alatt ilyen eredmények születtek? Szerinte a jó értelemben vett művészi konokság.
Dehel Gábor, a könyv szerzője szerint Bisztrai Mária sorsa egy olyan korszakban teljesedik ki, amikor a célzatos félretájékoztatások programszerűek voltak.
1980-ban egy tollvonással megszüntették a területi magyar rádió és TV adókat. A sok év alatt felgyűlt és őrzött anyagokat a szó szoros értelmében bebörtönözték a Jilaviai börtön celláiban. Az így őrzött anyag nagy része tönkrement elpusztult, használhatatlanná válva.
A könyv jó arra, hogy felidézzük a közönség és a művészek arcait.
A könyvből részleteket olvasott fel Sebesi Karen Attila színművész.
A könyvről
A könyv borítóját Szentes Zágon tervezte, felhasználva
Szabó Dénes (neves fotográfus) felvételét Bisztrai Máriáról, Móricz Zsigmond Úri muri – Rhédey Eszter szerepében.
A 230 oldalas könyvet mondhatni egy ültömben olvastam el, annyira lekötött:
Kötő József előszavával, függelékkel, mely a művésznő életpályájának főbb szerepeit, fontosabb díjait tartalmazza, valamint egyes előadásokról készült fotókat.(Deák Ferenc, Kacsur György, Marx József, Szabó Dénes, Szabó Tamás, Temesi Zsolt készítették)
Válogatást találhatunk Bisztrai Máriáról szóló írásokból.
Ami engem megfogott az Dehel Gábor hozzáállása az anyaghoz. Már előző beszélgető-könyvében is olyan eleganciával, biztosan, könnyedén mozog ebben a világban, hogy irigylésre méltó. Tiszteli és becsüli beszélgetőtársát, akinek nem gond a feladathoz felnőni.
Ennek is eredménye: Bisztrai Máriát úgy állítani olvasói elé, amelyből kiderül, egy nagy művésszel találkoztunk, aki egy nagyon lehetetlen és embertelen, kegyetlen, irgalmatlan korban volt nemcsak előadó művésze intézményének, de az intézményt, mely bárhogyan is, de missziót is teljesített, úgy vezetni, hogy az a periódus, köszönhetően vezetői és művészi személyzetének, beírta magát az egyetemes magyar színháztörténet arany lapjaiba. Előkelő írói eszközökkel tárja fel a múlt, számukra valóban érdekes, esemény- sorait.
A könyv hátsó borítóján Kötő József Bisztraira vonatkozó eszmefuttatása olvasható: „Édesapja miniszterelnök, majd államelnök, a kortárs román történelem alakítói közé tartozott. Édesanyja az ország sorsában döntő szerepet vállaló magyar földesúri családok génjeit örökölte…Az államférfi apa szárnyai alatt, tanulmányai alapján, lehetett volna fontos fogaskerék egy totalitarista állam diplomáciai építményében. De anyai génjei működtek: magyar színésznő lett, majd másfél évtizedig színházigazgató a kulturális genocidiummá fajuló korszak kiteljesedési szakaszában, amikor a Színház a nemzeti „túlélés” jelképévé változott.”
Nem szándékom a könyv tartalmát részletesen ismertetni. A tisztelt olvasó csak nyerhet, ha elolvassa a könyvet, amely egyébként is olvasmányos, nyelvezete következtében senkinek sem lehet nehéz.
Ennek fejében megismerhet egy olyan korszakot, melyet átélhetett, vagy melyet szülei élhettek át.
A könyv meggyőzött arról, a művészetben nincs protekció, összeköttetés, kivételezés, pártfogás, a közönséget nem lehet becsapni. Csak az tudja megállni a helyét, aki felmenvén a színpadra, a nézőket meg tudja győzni arról, akit alakít, azt hitelesen, élvezetesen be tudja mutatni. Meg tudja teremteni azt a bűvös kört, mely színpadot és nézőt magába fogad. A rendezők teóriájára a közönség csak akkor reagál, ha azok képesek színészeiket úgy vezetni, hogy mind azt az úgymond színházi újítást úgy alkalmazzák a színpadjaikon, hogy a közönség bizonyos része megértse, elfogadja, és számára mondanivalót tartalmazzon.
Bizonyíték erre a rendezők közül időrendi sorrendben: Kömíves Nagy Lajos, Tompa Miklós, Delly Ferenc, Kovács György, Harag György, Szabó József, Rappaport Ottó, Gergely Géza, Taub János, Bán Ernő, Senkálszky Endre, Horváth Béla, Dehel Gábor, Anatol Constantin, Bereczki Péter, Kóra Ilona, Tompa Gábor. Ezen kívül még jó néhány meghívott rendező. Közöttük Major Tamás vagy Vlad Mugur.
A színházi partnerei közül megemlíthetünk, a teljesség igénye nélkül olyan színész neveket, mint: Bara Margit, Horváth Béla, Imrédi Géza, Halász Géza, Poór Lili, Flóra Jenő, Csorba András, Dorián Ilona, Koós Zsófia, Ille Ferenc, Andrási Márton, Pásztor János, Kovács György, Péterffy Gyula, Puni Júlia, Gáspár István, Sas László, Vadász Zoltán, Dehel Gábor, Stief Magda, Balog Éva, László Gerő, Széles Anna, Sata Árpád, Toszó Ilona, Bereczky Júlia, Barkó György. A filmbeli partnerei voltak: Bálint András, Latinovics Zoltán.
E tiszteletet kiváltó névsor is fényesen bizonyítja mily gazdag Erdély fővárosának kulturális életének e szegmentuma. Mennyi tennivaló vár azokra, akik ezt a múlttól örökölt kincset közszemlére szeretnék bocsátani. Van, amire büszkék, lehetünk. Vannak olyan elődök, akinek alkotó munkája meghatározta a kolozsvári színjátszás jelenlegi állapotát is, nyomot hagyott a színházművészetben.
Csomafáy Ferenc

erdon.ro

Látó-lapszámbemutató a Gaudeamusban: Kolozsvártól Örkényig
Ahány ember, annyi Kolozsvár, ahány történet, élmény, anekdota, annyi értelmezési lehetőség a várossal kapcsolatban – derül ki a Látó szépirodalmi folyóirat márciusi számából, amelyben esszék, novellák, versek és interjú révén kerülünk közelebb a kincses városban élő vagy ahhoz számos tekintetben kapcsolódó szerzők Kolozsvár-képéhez. A lapszámot, csakúgy, mint az Örkény-centenárium apropóján összeállított áprilisi Látót szerdán délután mutatták be a Gaudeamus könyvesboltban.
Kenéz Ferenc Szabadnak lenni mit jelent? című Kolozsvár-oratóriumával indul a Látó márciusi száma, majd Láng Zsolt, Egyed Péter, Laskay Adrienne, Kántor Lajos, Sebestyén Mihály, Király László, Jánk Károly, Vida Gábor, Demény Péter, Szabó Róbert Csaba, Láng Orsolya, Keszeg Anna, Soó Éva és Visky András írásai olvashatók. Talált versként szerepel a kötetben Áprily Lajos Kolozsvári éjjel és Jékely Zoltán Anteus című költeménye, a mellékletben pedig a vers kategóriában 2010-ben nívódíjjal kitüntetett Kenéz Ferenc plakátja található. – Színvonalas ez a szám, mindenki a saját Kolozsvár-történetét, élményét, anekdotáját mondja el benne – hangsúlyozta a bemutatón Demény Péter, az Esszé rovat vezetője. Utalt ugyanakkor a Ha mélyre szívjuk a kolozsvári levegőt… című ankétra, amelynek kapcsán Kolozsvárról Budapestre távozott személyiségeket (Fritsch László Zoltán közgazdász; Hajós Erika mesetulajdonos; Józsa Márta író; Soó Zöld Balázs, a Quadro Galéria társtulajdonosa; Tompa Andrea író, színikritikus) kérdeztek meg egyebek között arról, hogy mikor és hogyan távoztak Romániából, tervezik-e a hazaköltözést stb.
Weghofer Erna, a Gaudeamus könyvesbolt vezetője kérésének eleget téve, hogy Kolozsvárhoz fűződő élményeiket idézzék fel a szép számban egybegyűlt érdeklődők előtt, Láng Zsolt a Szerelemváros. Kolozsvár című esszéjében megfogalmazott történetet elevenítette fel: tizennégy éves korában, egy országos asztalitenisz gyerekbajnokság apropóján járt először a városban. Első ittlétéről mesélt a jelenlévőknek Vida Gábor, Király László pedig az Utunk szerkesztőségéhez fűződő kalandjait mesélte el. Demény Péter, aki kolozsvári születésűként jelenleg is itt él, „festői” hasonlattal élve Rembrandtot idézte: „bár soha nem utazott el Amszterdamból, attól még Rembrandt maradt”.
A folytatásban az áprilisi Látó ismertetőjére tért rá Demény: mint mondta, születésének századik évfordulója alkalmából Örkény István munkássága előtt tisztelegtek a negyedik lapszámban. Radnóti Zsuzsa, az író özvegyének köszönhetően irodalomtörténeti csemegével szolgálnak az érdeklődőknek: mellékletként Örkény Április című, eddig ki nem adott kisregényének részletét találjuk. A lapszámban interjút olvashatunk Radnóti Zsuzsával és Parti Nagy Lajossal, Kötő József erdélyi, Zakariás Erzsébet pedig kolozsvári vonatkozásban tekinti át az Örkény-művek színpadi megjelenítését. További szerzők, akik hozzájárultak a negyedik lapszám megjelentetéséhez: Sebestyén Rita, Csík Mónika, Hatházi András, Csutak Gabi, Fodor Györgyi, Papp-Zakor Ilka, Ungvári Zrínyi Ildikó, Adorjáni Panna, Laskay Adrienne, Visky András, Tim Conley és Székely Melinda.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Rétyi rekviem
Voltak olyan áldozatai a tovatűnt rendszernek, akiket nem ítélet alapján hurcoltak kényszerlakhelyre, nem érhették meg rehabilitálásukat, hogy erkölcsi vagy más kárpótlásban részesüljenek, s ráadásul többüknek még sírhelye is ismeretlen. Közülük való volt a rétyiek egykori református lelkipásztora, Somogyi Endre (1902–1952) is.
Születésének 110., halálának 60. évfordulója alkalmával mártírhalálára emlékeztek a tegnapi istentiszteleten a rétyi templomban gyermekei, unokái és dédunokái, egykori hívei és tanítványai. Az utókor nem feledkezett meg róla, ugyanis 1991-ben Sombori Salamon Sándor író és tanár kezdeményezésére és adományaképpen emléktáblát helyeztek el a rétyi templombelsőben. A vasárnapi emlékező istentiszteleten az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese, Kató Béla hirdetett igét (Kir. I. k. 21: 17–20), a leszármazottak, akiket a vendégekkel együtt Deák Botond helyi lelkipásztor köszöntött, emlékkopját állítottak (ké­pünk) annak a temp­lomnak a cintermében, ahol a mártírpap szolgálta a rétyi egyházközséget. Az emlékkopja Balázs Antal néptanító és faragómester munkája. A mártírlelkész személyét, tragikus életútját dr. Nagy Lajos ny. orvos, helytörténész idézte.
Somogyi Endre Érmindszenten született. Barátosi, majd székelycsókai lelkészként került a zenekaralapító rétyi Kováts András lelkipásztor helyére. 1952 februárjában hurcolták el a háromgyerekes apát az állambiztonság emberei, és március 8-án bekövetkező haláláról csak áprilisban érkezett hír a dobrudzsai táborból.
"A lelkipásztor január 29-én együtt utazott szekéren híveivel Réty felé, s arról beszélt, hogy a pénzbeváltás hátrányosan érinti a parasztokat. Ez éppen elég volt arra, hogy kormányellenes propagandával, lázítással vádolják meg. A feljelentések alapján ezt a következtetést vonták le a Securitate emberei. Kilenc nap múlva a hírhedt fekete autó éjnek idején vitte el a parókiáról a család és a gyülekezet tudta nélkül. Előbb Sztálinvárosba (Brassó), majd Bukarestbe hurcolták. Onnan szállították a Duna-csatornához, Poarta Albăra, ahol néhány nap múlva elhunyt. Csak gyanítani lehet, hogy ilyen rövid idő alatt nem valami titkos kór áldozata lett" – igazított el az egykori események labirintusában az Erdélyi Református Egyházkerület lapja, az Üzenet folyó év március 15-i száma.
Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A nemzet hullái
Parászka Boróka
Temetni tudni és akarni kell. A hullákkal való játék halottgyalázás. Mit hoztak Nyirő urnájában a politikai csempészek? És hova dugták el a haló porokat?
A halál utastársa
Ötszáz pengőbe kerül a halottszállítás Kolozsvárról Rákosra, de a jószívű koporsós négyszázért is megszámítja az utolsó utat. Ennyi engedmény sem elég a szegény székelynek, aki a nagyvárosból, sikertelen orvosi kezelés után, minden áron otthoni sírba akarja temetni elhunyt szerelmét.
Az alkudozás eredménytelen, nincs elég pénz a szállításra, az élő a holttal mégis útra kel – ez az utazás a magyar filmtörténet egyik legmegrázóbb jelenete.
A történet szerint a férfinak csak harminc pengője van, élőknek járó – olcsó – jegyet vesz hát halott kedvesének is, s úgy ülnek fel ketten, az élő és a holt, a hazafelé vivő vonatra. A kegyeletből és szerelemből csaló férfi beszél a hullához a személyvonat padján, a testet az ablaknak támasztja, megigazítja a kendőjét. Mintha élne.
A szerelem örök, a halál pedig tilos a vonaton: rejt és szeret a férfi, simogató, becéző, hullának suttogott szavaival. Hiába az álca, oly korban ülnek együtt az utasok a fapadon, amikor a halált nem lehet elrejteni. Utastársai értik a férfit, a hullát, a nincstelenséget, az utaztatást és a hazai sír fontosságát.
„Sokat szenvedtünk, csak tetűnk vagy háromféle volt. Az udvarba kettős sorba parancsoltak bennünket, s a sorok közt egy zsákból leöntöttek valami régi, dohos puliszkalisztet, hogy aki éhes, az nyalja. Aztán bévágott közibénk a flektifusz, hullott az ember, mint az őszi légy. A katonák nagy meszes gödröt ástak, s lapáttal hengergették be a holtesteket, hogy a betegség ne terjedjen” – mondja, mintegy mellékesen, a rettenetes példázatot az egyik útitárs, válaszként a felesége hulláját becéző-bíztató férfinak.
Kint, a vonatablakon túl, hegyes-völgyes erdélyi táj, a szerelvényen az utastárs a halál. A bent ülők nem tiltakoznak, csak félnek. Furcsa, szolidaritás veszi körül a temetetlen holtat, a hulláját ölelő szerelmest, a hazafelé utazókat. Arcok egészen közelről, szemvillanások, fények, árnyak: háborús filmkockák egy békebeli filmen. Figyelmeztetés? Tiltakozás? A filmet 1942-ben Szőts István rendezte.
A forgatókönyv Nyirő József novellájából íródott.
Az Emberek a havason a velencei biennálé művészeti nagydíját nyerte el abban az évben. Szőts eljutott Viscontiig, de Sicáig, nélküle a neorelizmus sem lett volná azzá, ami.
Azért hatott, mert a kor populáris kultúrájától eltérően (erről lásd részletesen Margitházi Beja írását) „igazi volt”. Igazi emberek igazi nyomora igazi természetben hóval, fenyőkkel, farkasüvöltéssel.
Mit jelentett 1942-ben az igazság? Túl a műtermi műviség lebontásán, az igazi helyszíneken és farkashangon? Milyen viták, nézetkülönbségek, kompromisszumok árán jött létre az Emberek a havason? Kinek a filmje ez az erdei film?
Nyirő helyszínei, figurái, történetei.
Olyannyira a Nyirőé, hogy a saját birtokai közelében forgatták. De Szőts erejétől válik világhírű alkotássá: ő áll ellen, hogy ne lehessen propaganda belőle. Miközben Nyirő a Magyar Erő című hetilapot szerkeszti, aközben Szőts azért dolgozik, hogy ebben a történetben, az ő filmjében a tragédia valóban látható, követhető legyen, és kiszoruljon a korabeli kurzus.
Olyan kevés kellene ahhoz, hogy az Emberek a havason ne legyen több gyilkosságra, pogromra való felbujtásnál a Horthy-éra végén, a nyilas korszak előszobáján. De Szőts ellenáll: ebben a történetben nem lesz bűnös sem a zsidó, sem a román.
Nyirő nem áll ellen: a nyilas puccs idején Magyarországon, a háború után emigrációban tart ki a szélsőjobb, a hungarizmus mellett.
Szőts végül még egy játékfilmet rendezhetett hosszú élete során, 1948-ban Móra Ferenc műve alapján az Ének a búzamezőkrőlt. Emigrációban él ő is, akárcsak egykori munkatársa, forgatókönyvírója. Bár állami elismeréseket 1989 után kapott, életműve tulajdonképpen le nem forgatott filmek, remekmű-ígéretek sorozatából áll. Most azonban nem rá emlékezünk. Emlékeznek. Nyirőre sem.
Ha Nyirő szövegei lennének fontosak, különös, borzongató történetei, figurái, helyszínei, akkor ma is követhető lenne az a keskeny pászma a propaganda és az ellenállás között, a giccs és az esztétikai hitelesség között, amit Szőts – az író-pap és nyilas politikus mellett, azzal szemben – kijelölt. Érthető lenne, hogy mindaz, amit Nyirő szövegbe öntött, miért volt akkor, 1942-ben megkerülhetetlen és vállalhatatlan. Érthető lenne, hogy mitől törékeny, szegényen gazdag és önveszélyes a nemzeti kultúránk.
Van itt egy munka,
amit a magyar közélet, kultúra nem hajlandó türelemmel, önfegyelemmel, kritikával végigcsinálni. És ez az, amit Szőts felvállalt: szembenézett a félelmekkel, az előítéletekkel, a sémákkal, és megtalálta ezek számára a megtisztítás, megtisztulás módját. A közös nevezőt, nyelvet, képet, formát. Majdnem lehetetlen vállalkozás.
A forgatókönyvíró, akinek a filmjében elhangzik, hogyan lapátolják közös verembe az elhullottakat, két évvel a képes tiltakozás után így vall politikai hűséget:
„Most már tudom, hogy ki vagy! Németország szellemi életének vezére, a világégés kellős közepében, amikor hazája dicsőséges harcát vívja, édes anyanyelve tisztaságától borul el. Ez megmagyaráz mindent: azt is, hogy ki Josef Göbbels Reichsminister, és hogy miért ilyen nagy és legyőzhetetlen Németország!”. Ez így együtt Nyirő politikai-művészeti hagyatéka, bizonyítványa, valódi szándéka.
Hogyan lehetséges ez?
Hát így. Hogy minden benne van a magyar kultúrában, Göbbels is, és a penészes puliszkalisztet nyaló, tífusztól rettegő székelyek is. Nyirő, Tormay Cécile, Wass Albert is. Ady, József Attila, Kovács András Ferenc és Parti Nagy Lajos is. Amit a magyar kormány csinál most, az az eddig eltitkolt, (joggal) elszégyellt kulturális örökség kanonizálása, más kánonok semmissé nyilvánítása, kiebrudalása, lejáratása. Ez a neobarokk retro kora, írja György Péter.
Nem az a baj, hogy a magyar kormány most kánonokat sajátít ki, hogy a magyar jobboldal két évtized alatt elhasználta Sütőt, Márait, Wass Albertet, eljutott Tormay Cécile-ig és most Nyirőt zabálja. Nem. A kultúra politikai kisajátítása – megint csak idézem György Pétert – olyan hagyomány, amelyet a Kádár rendszer is kedvvel gyakorolt. (És hány, meg hány korábbi rendszer, teszem hozzá.)
A hatalmi akaratra életművek mentek rá, jobb és rosszabb életművek egyaránt. Szövegek váltak egysíkúvá, formák váltak tarthatatlanná, tartalmak szegényedtek el. Vannak szövegek, amelyek túlélték az ilyen folyamatokat, és vannak művek, amelyek nem. Legyünk hálásak a hatalomnak, ami felfalja önmagát. Az sem baj, hogy a mai magyar kultúrpolitika büntet, mellőz és megaláz.
Most megtanuljuk, hogy mit jelent az ellenállás, a szellemi autonómia, a politikai részvétel. Kellett ez a tanulási folyamat, nagyon. Az sem baj, hogy előkerült mindaz, amiről eddig nem tudtunk, vagy nem akartunk tudni. Ha hamarabb, jobban ismerjük Nyirőt, Tormay Cécile-t, talán ma óvatosabbak, felkészültebbek, határozottabbak lennénk. Tisztábbak, tudóbbak.
A bűn az, hogy a magyar kormány a magyar nemzeti kultúra nevében felszámolja a kultúrát. A kisajátítás után kioltja a kánonokat, semmissé nyilvánítja azokat.
Nyirő József nem szerzőként érdemelte ki az újratemetést. Nem forgatókönyvíróként vált újra érdekessé, kérdésessé és kérdezhetővé. Nyirő József nyilas propagandistaként egy politikai árucsomag védjegyeként került forgalomba.
Így vált az idei önkormányzati választások egyik médiahack-eszközévé. Ezért volt az előre bejelentett és (a magyar szervezők által) szándékosan elszabotált temetésének „kommunikációs vezetője”, akinek egyetlen valódi feladata a provokáció, a figyelemfelkeltés volt. Semmiképpen sem az emlékezés és az emlékeztetés. Mert eladni akartak vele. Nyirő Szász Jenő csatolt áruja.
Miért pont Nyirő?
Azért, mert a jobboldal már mindent kiárusított, eladott, ami eladható. Még ő maradt a sublódban. Ma már az olvasó nem ingerelhető Wass Alberttel, mert könyvei túl sokáig vártak vevőre a ponyván. Mert felteltek a háztartások a köteteivel. Mert túl sokat idézték.
Ideológiai és nem kulturális verseny zajlik. Egyre egyszerűbb, egyre hatásosabb üzenetekre van szükség. Most a nyilasokig jutottunk. Még incselkedünk a már elszabadított, rettenetes szellemmel. „Nem is annyira nyilas”, „azért vannak jó mondatai” – mentegetik, akik mentegetik Nyirőt. Igen, vannak.
Szőts kell a mondatok mellé, munka és figyelem. Most azonban nem állt Nyirő mellé Szőcs Géza, és nem kapott szót Szőts István. Most maradt a propaganda, a provokáció, az értelmezésnek és az értelemnek való makacs ellenállás. A következő lépés már csak az lehet, hogy a kultúra ürügyként, mázként sem kell. Amikor nyíltan ki lehet mondani, hogy Szálasi, Sztójay a mi emberünk.
Ha a Fidesz a politikai versenyben lenyúlta a Horthy-korszakot, a Jobbiknak (Erdélyben utazó vetélytársának) tehát mi más maradt, mint a Szálasi-korszak? Ma Nyirő, holnap maga Szálasi, már nem válogatunk. Kipróbáltuk, mindent lehet.
Azért még emlékezzünk arra, hogy felnyaltuk a földről a puliszkát, és hulláinkat lapáttal hányták a gödörbe. Manna.ro

Tisztelgő megemlékezés
Szabó Lajos 100. születésnapján
Szabó Lajos drámaíró, egyetemi tanár, színháztörténész, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem (az egykori Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet) alapító rektora Alsóbölkényen született pontosan száz éve, 1912. szeptember 20-án. Középiskoláit a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban végezte (1931), majd a kolozsvári I. Ferdinand Király Egyetemre iratkozik be, s itt szerez tanári diplomát magyar nyelv és irodalom–filozófia–esztétika szakon (1938). Színházi utóképzése az 1939. szept. 1–1941. jún. 30. közötti időszakban történik: a bölcsésztanulmányait befejező fiatalember ekkor kerül ki Magyarországra, közel két évre, egy félhivatalos színházi rendező- és vezetőképző tanfolyamra, a budapesti Nemzeti Színház igazgatójának, Németh Antalnak az irányítása alatt.
A budapesti szakmai tapasztalatok alapján nevezik ki 1941. július elsejétől az újjászervezett Kolozsvári Nemzeti Színház művészeti és igazgatói titkárává. E minőségében Szabó Lajos szürke eminenciása volt a Kolozsvári Nemzeti Színház 1941–1944 közötti időszakának. Időközben, 1941 decemberében a Kolozsvári Nemzeti Színház mellett egy hivatalosan intézményesített és államilag finanszírozott színi tanoda is megkezdte működését, a Kolozsvári Magyar Állami Konzervatórium szintén felújított szervezeti keretében, annak színművészeti tagozataként. A színház szakemberi gárdájából összeálló tanári karban Szabó Lajos az egyetemes drámairodalom története elnevezésű diszciplínát tanította. Tanártársai közül Tompa Miklós és Kőmíves Nagy Lajos nevét kell kiemelnünk: hármuk neve hamarosan újból együtt bukkan fel a negyvenes évek második felében, akkor már a román állami keretek között megszervezett magyar felsőfokú színészoktatás intézményesítése kapcsán.
1944. október elején, a háborús események kaotikus kavargásában, a Kolozsváron maradt színházi személyzet egyetlen szóba jöhető vezetőjeként Szabó Lajos volt az, aki a budapesti kiürítési parancs ellenére megakadályozta a színház legfontosabb felszereléseinek elszállítását. Feltételezésem szerint ez a rendkívül kockázatos kiállás később döntő módon határozta meg vezetői kiválasztását a romániai magyar felsőfokú színészképzés élére, s talán ez óvta meg attól a letartóztatási hullámtól is, amelynek Balogh Edgár a Bolyai Egyetem, Csőgör Lajos pedig a marosvásárhelyi orvosi intézet rektoraként esett áldozatul 1949 novemberében.
Szabó Lajos 1946–1950 között Kolozsváron az ekkor formálódó, többször átszervezett magyar tannyelvű színészképzés oktatója, 1950-től a Kolozsváron létrehozott színiakadémia, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanulmányi igazgatója. 1954 őszén együtt költözött az áthelyezett intézettel Marosvásárhelyre, ahol huszonkét évig rektora az eredeti nevét változatlanul megtartó intézménynek. 1976 júniusi leváltása után tanszékvezető tanár marad, s a következő tanév végén vonul nyugdíjba (1977. július 1.).
A visszaemlékezők egybehangzóan karizmatikus vezetőként idézik alakját: pályájának három évtizede meghatározta a romániai magyar színészoktatást, és máig érezhetően beépült az általa vezetett intézmény történetébe – gondoljunk itt elsősorban a rektorsága idején épült Stúdió Színházra.
"Úgy adta éveinek javát – három évtizedét – a főiskola élén, valami olyan emelkedettséggel, olyan puritánsággal és természetes háttérbe húzódással és hűséggel, amilyet talán csak színháztörténetünk régi legendás alakjairól jegyzett fel az emlékezés" – írja róla hetvenedik születésnapjának évében a volt tanítvány, Marosi (Farkas) Ildikó. Szabó Lajos a következő év augusztusában ment el: halálakor nem volt még hetvenegy éves. Ami azóta történt emlékének és életművének ápolása körül, arról az embernek Kosztolányi háromsorosa jut eszébe:
"Utókor?/ Megyünk az úton s elfödi nyomunk a / futó por."
Bár Szabó Lajos nyolc drámája közül hat sikeresen kiállotta az erdélyi magyar színpadok próbáját, e drámáknak csupán fele jutott el a könyvkiadás vagy a folyóiratközlés nyilvánosságáig. Szabó Lajos magától értetődő, jelleméből adódó puritánsággal szorította háttérbe alkotói-szerzői ambícióit, amikor művei kiadásáról vagy előadásáról volt szó.
Születésének idén esedékes centenáriumán – az intézményalapítói és -vezetői munkásságát megörökítő emléktábla mellett – Szabó Lajos három legsikerültebb drámájának egy kötetben való megjelentetését gondoltuk a hozzá leginkább méltó tiszteletadásnak. A centenáriumi ünnepség alkalmából megjelenő első kötet három, időben az egész életművet átfogó és reprezentáló alkotást tartalmaz, amelyeknek sokatmondóan szoros, már-már trilógiára emlékeztetően szerves a tematikai kapcsolódása (Viharlámpás, 1943; Menekülés, 1957; Hűség, 1976). A három dráma közül kettő most jelenik meg első ízben. A kötet szakmai bemutatóját a Stúdió Színház homlokzatára felkerülő Szabó Lajos-emléktábla avatásának napjára időzítjük. Reményeink szerint a szélesebb nagyközönséget november közepén, a könyvvásár találkozóin és rendezvényein tudjuk elérni és megnyerni Szabó Lajos műveinek újrafelfedezése számára.
A tervezett második kötetben Szabó Lajos két történelmi drámáját jelentetjük meg, a legismertebb művének tekinthető Mentséget, illetve a Bethlen Miklós életét és korát bemutató A kancellár című történelmi drámát. E második kötetben tervezzük közzétenni Szabó Lajos színháztörténeti munkásságának néhány kiemelkedően fontos írását, illetve az életművet összegező válogatott bibliográfiát is*.
* Kiadja az UARTPress, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Kiadója
Lázok János
Szabó Lajos (Alsóbölkény, 1912. szept. 21.–Marosvásárhely, 1983. aug. 13.)
Az 1954-ben Marosvásárhelyre költöztetett Színművészeti tanintézet első rektora, Szabó Lajos
Népújság (Marosvásárhely)

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (6.)
A perek folytatódnak
Keleti Ferenc bukaresti nagykövet arról is tájékoztatta az MSZMP PB-t, hogy „az itt élő magyarság véleménye megoszlik a határok sérthetetlenségét illetően tett kijelentésről (…), több helyről hallani, hogy az említett kijelentés csalódást keltett”.
Az 1958. februári egyértelmű kudarctól, a magyar párt- és kormányvezetők megalkuvásától, rendkívül defenzív hozzáállásától nyílegyenes út vezetett a Grósz Károly és Nicolae Ceauşescu közötti 1988. évi aradi szégyenletes találkozóig. A Gheorghiu-Dej fémjelezte „nemzeti vonal” a látogatás után tovább erősödött, a magyarellenes nacionalizmus újabb lendületet kapott: 1959-ben felszámolták a romániai magyar értelmiségképzés legfontosabb központját, a Bolyai Tudományegyetemet. Makfalvi Gábor többször idézett tanulmányának végkövetkeztetése szerint: „az ötvenes években (sem) beszélhetünk önálló, nemzeti külpolitikáról. Moszkva budapesti helytartói habozás nélkül bármikor feláldozták a szomszéd országokban élő magyar kisebbséget – cserébe azért, hogy a szovjet hatalom által elvárt »jószomszédi viszony« ne sérüljön.” Mindezek ismeretében kapnak – úgymond – történelmi hátszelet azok a tervezetek, elgondolások, amelyek a román–magyar ellentétek, az erdélyi kérdés megoldását sürgették. Bár a „hazaárulási perek” hadbírósági ítéletei nyomán a tervezetek megalkotóinak egy részét kivégezték, másokat életfogytiglani kényszermunkára, vagy 4-től 25 évig terjedő fegyházbüntetésre ítéltek, a szervezkedések börtönökben sínylődő tagjait továbbra is a román–magyar kapcsolatok jobbításának szándéka vezérelte, és az 1989. decemberi rendszerváltást követően elképzeléseiknek azonnal hangot is adtak. A túlélők egy része a politizálást választotta. Varga László református lelkészt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, majd a mozgalom elnökévé, később tiszteletbeli elnökévé választották. Csiha Kálmán tíz éven át az Erdélyi Református Egyházkerület negyvennegyedik püspöke volt, P. Ferencz Béla Ervin jelenleg is a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor házfőnöke, rendkívül aktív egyházi vezető. Orbán Péter volt a mozgatója annak az évekig tartó pernek, amelynek során a Szoboszlai-csoport elítélt tagjait felmentették az 1958. május 30-i, 719. számú ítélet hatálya alól. Minden túlélő elsősorban azt szorgalmazta és szorgalmazza, hogy a politikai elítélteket alanyi jogon rehabilitálják. Ugyanis a „hazaárulási perek” a mai napig nem évültek el. Az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István csak évekig tartó pereskedés után, 2010-ben kapott kárpótlást a börtönben eltöltött hét esztendőért. A határozat visszamenőleg nem hatályos, tizenkilenc évig egy fitying kárpótlást sem kapott. Dr. Dobai István 1990 után szinte teljesen vakon – imponáló tudásának és műveltségének birtokában – monumentális műveket alkotott. A jelen kötetben publikált dokumentumok, mélyinterjúk, beszélgetések nyomán kibomlik előttünk a politikai elítéltek, a Duna-delta munkatáboraiban éveken át szenvedő raboknak néha a puszta életben maradásért, a túlélésért folytatott küzdelme. Azok maradtak életben – állítják egybehangzóan –, akiknek volt kellő hitük és humorérzékük. Szolzsenyicinekre lenne szükség, hogy teljes és hiteles képet alkothassunk a romániai politikai börtönök mintegy százezer ember életét derékba törő világáról. A kötetben közölt dokumentumokból, interjúkból képet alkothatunk a román kommunista diktatúra képmutatásáról, szemfényvesztéseiről is. Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár a nemzetközi közvéleményt arról próbálta meggyőzni, hogy 1964 után – amikor amerikai nyomásra Romániában elengedték a büntetés le nem töltött részét (ez volt a hírhedt „graţiere”) – nincsenek politikai foglyok, közben a börtönök tele voltak politikai elítéltekkel. A letartóztatottak, hónapokon át minden ítélet nélkül vizsgálati fogságban tartottak száma csak a „hazaárulási perek” esetében többszázas nagyságrendű. A Szoboszlai-csoport perében kétszáz személyt tartóztattak le és hurcoltak meg. A dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász nevével fémjelzett „ENSZ-memorandum”-perben 1957. március 22-e és július 29-e között letartóztatták Bányainé Szaniszló Ilonát, Jordáky Lajost, Molnár Dezsőt és Sipos Endrét. Tárgyalás és ítélet nélkül 1957. szeptember elejéig vallatták, majd szabadon engedték őket. Jordáky Lajost, a kiváló szociológust, történészt, politikust, írót országos Canossa-járásra is kötelezték. A Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészhez kapcsolódó politikai per meghurcoltjaival kapcsolatosan nincsen pontos adatunk. A beidézett és kihallgatott tanúk száma alapján itt is mintegy száz személy letartóztatásával kell számolnunk. Ha egyáltalán rangsort lehet felállítani a politikai perek hierarchiájában, kijelenthetjük: ez volt a legkegyetlenebb, legkevesebb túlélőt „produkáló” politikai perek egyike. Bár a harmincegy vádlott közül egyik sem beszélt román nyelven, ez az egyetlen per, amelyben még véletlenül sincs magyar nyelvű kihallgatási jegyzőkönyv. Annak ellenére, hogy a vallatásra, kihallgatásra Nagyváradon került sor, az állambiztonsági tisztek igen jelentős része is magyar anyanyelvű volt. A periratokból az is kiderül: Wohl Zoltán nagyváradi szekus őrnagy önként jelentkezett Sass Kálmán és dr. Hollós István szamosújvári kivégzésére, mert látni akarta, hogyan múlnak ki. A Securitate részéről ezért „delegálták” őt a halálos ítéletet 1958. december 2-án 14.30 és 15 óra között végrehajtó kivégző osztagba. Szadista kéjjel vallatta, kínozta a letartóztatottakat.
Amikor a kutatást 1990 elején végre elkezdhettem, a harmincegy elítélt közül már csak öten éltek: a teljesen megvakult, életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos érolaszi, Máramarosszigeten élő református lelkész, az 1991-ben elhunyt, a saját árnyékától is rettegő, minden beszélgetéstől elzárkózó Nagy Lajos szabómester, a teljesen visszavonult Rimay János egykori földbirtokos, Csongrádi Ferenc asztalos, Székely Gyula kárpitos, hámkészítő és szobafestő. Ez utóbbi elborult elméjével a történész számára nem nyújthatott használható információkat.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„A lelkembe gyűjtött sok szépet és szeretetet továbbadom gyermekeinknek, unokáinknak”
Akárcsak a szólamok egy jól megkomponált szimfóniában, egymás után elevenednek meg az emberi sorsok Fodor Nagy Éva legújabb, Időutazás képekben című kötetének lapjain. Örömökbe és bánatokba, lehetőségekbe és nehézségekbe, erényekbe és gyarlóságokba nyerhetünk bepillantást néhány órára a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál idén megjelent memoárban. A szerző nem tárgyalja túl a történeteket, sajátos stílusával, humorával, iróniájával éppen annyit mesél el, amennyi érdekes, értékes lehet az olvasó számára. Mégis sok mindent megtudunk: családtagjai, barátai, ismerősei arcát, jellemét, lelkét rajzolja meg, közben pedig a kiváló festőművész arca, jelleme, lelke mutatkozik meg előttünk. Emlékeit tárja a nagyközönség elé, a maguk vidám és szomorú vonatkozásaival, amelyek meghatározták élete, családtagjai, barátai és ismerősei sorsának alakulását.
Létezik-e felemelőbb érzés egy nagyszülő számára, mint amikor azt tapasztalja, hogy unokái szeretettel és kíváncsisággal veszik őt körül? Unokái, Krisztina és Dávid kérésére fogott hozzá Fodor Nagy Éva az íráshoz, hogy gyermekkorának pillanatait csokorba gyűjtse. Kedvtelésből tette, örömét lelte az írásban, s férje, Fodor Sándor író, a huszadik századi erdélyi magyar irodalom jeles képviselője is élvezettel olvasta kedves történeteit. Emlékei a családi fényképalbum lapozgatása közben váltak egyedivé, emberközelivé. A múltba való visszatekintést megszépíti az eltelt idő, a történeteket kiegészítik az utólag szerzett ismeretek, ettől is igazán kerek a memoár.
„Úgy tartják, hogy nem szabad visszanézni arra, ami elmúlt, a jövőt sem kell kémlelni, de tudatosan meg kell élni a jelen minden napját, azaz minden »mai napot«. Nos, én mégis visszamerészkedtem a múltba, ami hasznosnak bizonyult, mert áttekinthettem elég hosszú életem eseményeit, anélkül, hogy »leragadtam« volna emlékeimben.” – írja a szerző a kötet epilógusában. A visszamerészkedés, ahogyan ő nevezi, valóban eredményes volt: a vulkáni, majd petrozsényi és szebeni gyermekévek viszontagságos és kellemes élményeivel együtt megismerjük Fodor Nagy Éva szűkebb és tágabb rokonságát, a világra való rácsodálkozásait, a (család) barátait, a közös ünnepléseket és kirándulásokat, s nem utolsósorban a múlt század Dél-Erdélyét és a polgári lét ügyes-bajos dolgait. Kolozsváron aztán újabb kalandokban volt része: itt folytatta tanulmányait, majd beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára, és házasságot kötött élete párjával, Fodor Sándorral, akivel 60 évet töltöttek együtt békében, szeretetben. Első találkozásukról is részletesen beszámol: „Egy nap, amikor a Bartha Miklós (Május 1) utcán kettesben a Magyar Színház irányába mentünk, a túlsó oldalon két fiatalember jött velünk szembe, és köszöntek Mártának. Az egyik, mint később megtudtam, kiszaladt az utca közepére, és utánunk nézve azt mondta társának: – Ezt a kislányt feleségül veszem! Jövendőbeli férjem, Fodor Sándor, egyetemi kollégája volt Mártának, a Bölcsészkar másodéves hallgatója, másnap megkérte Mártát, hogy ismertessen össze bennünket.”
Az Erdélyi Híradó Kiadónál 2010-ben napvilágot látott Nagy Lajosék fényképalbuma bővített folytatása az Időutazás képekben, amelynek a szerző eredetileg ezt a címet szánta: Festeni hívtak Németországba. A téma tehát adott volt, hiszen Fodor Nagy Éva az 1970-es évektől több alkalommal utazott munkaügyben külföldre – egyedül, férjével vagy Eszter lányával –, ahonnan szintén hasznos tapasztalatokkal tért haza – az emberek jóságát, szűkmarkúságát, gyarlóságát illetően is. Legvégül pedig a köszönet sem marad el mindazért, amiben része lehetett: „A jó szülőkön kívül sok ajándékot kaptam a Gondviseléstől. Egy olyan élettársat, aki elnézte hibáimat, és élete végéig szerető és megértő támaszom volt, szép és jó gyerekeket és unokákat. Kiteljesedett életem volt, sok munkával, alkotással, sikerrel és kudarccal. A lelkembe gyűjtött sok szépet és szeretetet továbbadom gyermekeinknek, unokáinknak.”
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár),

A csángók apostola: Jáki Sándor Teodóz
Jáki Sándor Teodóz atya a csángómagyarok apostola, Domokos Pál Péter méltó utódja – olvashatjuk általában a róla szóló ismertetésekben. Hogy szívvel és ésszel is megfogható, érzékelhető legyen, mit is jelent ez, személyes emlékek tolulnak fel bennem. 2006-ban részt vehettem a bukovinai jeles kegyhelyen, Kacsikában a Nagyboldogasszony-búcsún. Kacsika, az egykori magyar falu, ahová a híres Czestochowa-i Mária-kegyképmásolat még Nagy Lajos királyunk adományaként jutott el hajdanán, ma már teljesen elrománosodott, román Mária-zarándokhely lett, kegytemplomában magyar misét nem szabad mondani, s évente egy alkalommal, a búcsú másnapján reggel a templom mögötti kis kápolnában engedélyezett csupán az ide zarándokoló csángóknak az anyanyelvi szertartás. Itt találkozhattam tehát a Moldvából érkezett csángómagyarokkal, akik a pusztinai Szent István Gyermekei Egyesület zászlaja alatt Teodóz atya vezetésével ezúttal is gyönyörű népviseletben, ősi népénekekkel, zarándokmenetben (úgy, ahogy senki más e búcsúban) érkeztek Mária kegytemplomához, hogy hódolattal, imádságos áhítattal tisztelegjenek a Szűzanya előtt. S ott, akkor átéltem, megértettem, milyen pótolhatatlan és egyedülálló szolgálat az, melyet a deres hajú bencés páter vállalt és teljesít évről-évre (1992 óta), felkarolva a legtávolabbra szakadt, legárvább és hitükben leghűségesebb katolikus magyar testvéreinket. Nem felejthetem, hogy mikor a kis kápolnában felcsendült a magyar nyelvű Miatyánk, egy meglett korú klézsei férfi – leplezni sem tudta volna szegény – mintha verejtékét törölgetné, igyekezett eltüntetni a szeméből elő-előrakoncátlankodó megállíthatatlan könnyfolyamot. És Jáki Sándor Teodóz atya nemcsak itt, hanem Csíksomlyón és Futásfalván is és még számtalan helyen pásztorolja a csángómagyarok hűséges nyáját, sőt évente többször meglátogatja őket, nemcsak a jeles napokon. Személye kulcsszerepkörű a moldvai magyarok magyar nyelvű lelkipásztori gondozásában, mert miközben megismerteti őket a mai magyar nyelvű liturgikus formákkal, a tőlük hallott ősi népénekeket, imádságokat vissza is tanítja mindazoknak, akik már anyanyelvi tudásukban meggyengültek. Akik még magyarul álmodnak, magyarnak vallják magukat, de nemigen beszélik már őseik nyelvét, szokta mondani. És ez a szolgálata Kárpát-medencei léptékű, hiszen nemcsak Csángó- és Székelyföldön, hanem Felvidéken, Délvidéken, Kárpátalján és Őrvidéken is épp olyan atyai szeretettel hívják, fogadják őt, mint egy családtagot. Anyaországi ének- és magyarságtanító előadásain szokta mesélni, hogy egy alkalommal csángómagyar testvéreitől búcsúzáskor megkérdezte, mit hozzon nekik legközelebb, s a testvérek meghatottan azt válaszolták: – „Te ne hozzál semmit! Te csak gyere!”.
Teodóz atya – Domokos Pál Péter biztatására – 1978-ban indult el először Moldvába, hogy a csángómagyarok életét, egyházi énekeit, nyelvét tanulmányozza. Róluk persze jóval korábbról voltak már ismeretei. Emlékeiben máig él a Kogutowicz Károly szerkesztette földrajzi atlasz magyar népességi térképe a világban élő magyarokról, melyet tíz éves korában látott először. „Ezért az egyetlenegy oldaláért az egész térképet egy életre bévéstem a szüvembe” – mondja csángómagyarosan. A 83 éves, idén gyémántmisés bencés paptanár, zene- és néprajzkutató, aki mintegy ötezer népéneket/imádságot gyűjtött a Kárpát-hazát bejáró zarándoklásai közepette, a mély vallásosságot, a máriás hitet, a zene iránti fogékonyságot a fészekmeleg családi környezetből hozta magával. Győrött született ötgyermekes családban. Mindenkinek kitűnő volt a hallása, édesanyjának nagyon szép énekhangja volt, meséli. Apai ágon két nagybátyja is igazgató kántortanító volt. A középiskolát az egykor magyar-olasz tannyelvű Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban végezte el, itt Herszényi Bálint, a kiváló zongoraművész, Dohnányi-tanítvány volt a tanára, s orgonára és zeneelméleti tárgyakra Szigeti Kilián, bencés atya, a Rómában végzett egyházzenész tanította.. Hatodik osztályos gimnazistaként (1944-ben) lépett be a bencés közösségbe, s 1952-ben szentelték pappá Pannonhalmán.
A családban nagy hagyománya volt a papi-szerzetesi hivatásban való elköteleződésnek, emlékezik, apai nagyszüleinek például tizennyolc unokája közül öt fiú lett szerzetes, s három leányunoka szerzetesnővér. Fiútestvéreivel egyetemben ők is mindhárman bencés tanárok lettek. Zénó bátyja ma 93 esztendős, Pannonhalmán él, egykor a rend pannonhalmi és győri gimnáziumát vezette. Másik (már megboldogult) testvére, a Templeton-díjas Szaniszló tudományos munkájával szerzett hírnevet és elismerést.
Papi szolgálata – miután a politikai terror miatt a szemináriumból egy egész évfolyamot kihelyeztek világi lelkipásztorkodásra – Mezőtúron kezdődött, majd Sopronban folytatódott. Hivatalosan kántorként (titokban káplánként) szolgált, s már ekkor is, mint később is mindenütt, a templomi kórust is rábízták.
Győrött, majd pedig a Budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán ének-zenetanári és karvezetői diplomát szerzett. A győri bencés gimnáziumban kezdte tanári pályáját 1956-tól, s a bencés templomban kántorkodott, de tanított a budapesti Nyári Kántorképzőben, a győri hittudományi főiskolán (a Musica Sacra és a beszédtechnika tanáraként), több mint két évtizeden át vezette a győri székesegyház Palestrina kórusát, majd a bencés templom kamarakórusát, akikkel zarándok-hangversenyekkel bejárták szinte az egész Kárpát-medencét és olasz földön is bemutatkoztak. Mikor énektanári pályájának lelki ars poeticájáról faggatom, meggyőződéssel mondja: „Hiszek benne, mindig is hittem benne, hogy az ének által az ember többre tanítható és jobbá tehető. A vox humana, az énekelni tudás: égből szálló, földön nyíló ajándék”.
Gazdag, nyolc évtizedes munkásságáról e rovat terjedelmi korlátai miatt lehetetlenség teljes képet adni, csak életének jelesebb állomásait volt alkalom most felvillantani. Teodóz atya sok évtizedes csángóföldi zarándokútjainak élményeit, tanulságait, néprajzi, népzenekutatói gyűjtőmunkájának emlékeit, eredményeit 2006-ban könyvben is megjelentette (Csángókról igaz tudósítások), s kiadták egy cd-lemezét is Jáki Sándor Teodóz énekel és tanít címmel, melyen a páter beszámol gyűjtőútjainak legszebb zenei élményeiről, s bemutat egy csokrot az előénekes bácsiktól, néniktől Moldvában tanult népénekek közül. Számos kitüntetés (Márton Áron-emlékérem, Magyar Királyi Szent László Lovagrend lovagi vaskeresztje, Juliánusz-díj…) birtokosa is, s nemrég vehette át Balog Zoltán minisztertől a Fraknói Vilmos-díjat munkásságának elismeréseként. Toldi Éva
Erdély.ma,

Erdély tájain — Egy régi katona-turista útikönyve 1817-ből
A kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárban érdekes kéziratos útinapló található, Jakab Sámuel útleírása 1817-ből (jelzete MS 2667). Mindeddig nem kutatták, szerzője sem ismert személyiség (nevére eddig mindössze egy „Ászpide” gyalui báli meghívóban és a kolozsvári lakástulajdonosok jegyzékében bukkantunk), de rávilágít egy reformkori katona érdeklődésére.
A 173 lapos bekötött útinapló szerzője szándéka szerint könyvnek készült: Földi és Tengeri Utazás. A szerző utazása nem jószántából történt, hanem katonai szolgálat miatt. Útleírása 1812-ben kezdődik, s tíz év múlva, 1822 októberében végződik. Pusztacsánból indul, áthalad Tordán, Vízaknán, Marosvásárhelyen, majd Várnán, Halicson át eljut Pozsonyig, végül hosszú, kacskaringós utazás után olasz földre lép. Többéves olaszországi tartózkodása idején lejegyzi a Vezúv kitörését is (Jegyzés a Vesuviu Hegynek Természete és Tüze gyulladásáról), ellátogat Pompejibe, megfigyel egy üstököst. Kitérőiből említésre méltó az alábbi bejegyzés: Feltehetően 1819 1. Mai Az Olimpus hegyen jártam, oh mely nehezen mentem fel annak bércein... Talán az első magyar meghódítója az Olümposznak. Turistaszemmel katonáskodott. Naplójának itt bemutatott részlete erdélyi útjáról szól. 1812. június 12-én délelőtt, a Fellegvár citadellájának kaszárnyájából gyalogezredével indult hosszú útjára Jakab Sámuel, majd a Szamoson a Németek pallóján át, s a Híd kapun vonultak be Kolozsvárra. Az esemény fontosságának tudatában, a Splényi Gábor induló zenéjére végigmasírozhattak a Nagypiacon (Főtéren), majd a Torda kapun hagyhatták el a várost. Akkoriban a Tordára Feleki-tetőn át vezető út még nem volt kiépítve; Györgyfalván és Ajtonon keresztül értek Pusztacsánba... Közli Hints Miklós
Restitutio
Ebben a rovatban írásokat szolgáltatunk vissza az olvasókhoz. Általában olyan írásokat, melyek az egykori Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) hajdani hírlapíróinak vagy a turistatársadalom más nagyjainak tollából születtek. De olyan hangulatos, fiatalok-idősek által ma is szívesen olvasott, egyesületünkhöz kapcsolódó írásokat is, amelyek az EKE egykori lapja, az Erdély hasábjaira kívánkoztak volna. Az alábbi írás még akarva sem jelenhetett volna meg az 1892-ben alapított Erdélyben, ugyanis jóval előbb íródott, amikor „az utazásnak divatja” jobbára még csak körvonalazódott.
Kegyes Olvasó!
Nem akartam elmulatni, hogy ezen csekély tapasztalásbéli munkátskámat Földi és Tengeri utazás alatt olvasás végett szemeid elé bé ne terjesszem. Nem azért cselekedtem, hogy a csevegő hív kürtjeinek hangzása valamely részben füleimnek csiklandoztatnék és Olvasóim közül netalántán olyanok is támadhatnak akik azt mondanák, hogy ezen csekély utazásbéli nem érdemes az olvasásra. Meghiszem, mert magam is és minden olyan emberséges ember, aki minden előre való látás nélkül a nyúl farkán is csomót keres nem gondolja azt meg, hogy fáradtság nélkül nincsen jó nyugodalom: sem pedig utazás nélkül idegen fölötti tapasztalás. Én meg vallom, hogy magam is úgy ítélnék balul, ha nem izzadott volna homlokom a hosszas utazásba. Én ugyan dicsekedhettem azzal, hogy sokat fáradtanak lábaim amíg azon tapasztalásokat meg szerezhette, melyeket ezen kisded formában 17 szakaszokba foglaltam. (…)
Alighogy ezen Nemes Báró Spleny gyalog ezrede a mindenkor vért szomjúhozó Mársnak csata piacáról honjának kebelében nyugalmára tett volna, ahogy nyugalmának két esztendőbeli, alig kóstolhatta, azonnal és egyetemben érkezett 1812-dik esztendőben, júniusnak napjaiban egy felsőségbéli hatalmas parancsolat. Melyben minthogy elmulatni nem lehetett és a felsőségbéli hatalmat engedelmeskedni illet, azon okból egész erejét egybe szedvén, lassú lépésekkel úgy átvitte júniusnak 12 dik ’812-be egy úgynevezett Pusztacsán nevezetű faluba. Ezen falut többnyire oláh nemzet bírja. Szép helyen fekszik, klímája egészséges, mindenféle terei tápláló eledeleket kézi munkájok után termesztenek. Viseletük nem igen szép. Házaik többnyire sövényből vagyon összefoglalva, távol egymástól.
13-dik Junii 812 Torda Ezen Torda városa egy nem képzelhető régiséget mutat az üdegenek előtt, amint Ó és Új Dátzia nevezetü könyvben is olvastam ennek hajdan virágzó állapottyáról. Ezen városról a mostani magát meg nem gondoló község úgy vélekedik, hogy a városnak bástyája mézes pogácsából szalonnára volna építve. Noha képzelődések hihető, oda néz, mintha a városba hírével messze tartományokra kiterjedő mézes pogácsát csinálnak, melyből néha napján magam is ettem, úgy nemkülönben a szalonnával való élés és kereskedés is nagy lábon áll. Ezen város felvételre nézve vagyon az úgy nevezett Aranyosnak déli oldalán, az keleti részén pedig vagyon egy 87 öles mélységű akna. Itten még az is szembe tűnő, hogy kenyeret oly nagyokat és fehéreket sütnek, mely hasonló az batáviai spondiákhoz, az ember nem győz belőle eleget enni. Itten vagyon lakása egy Szőts Dániel nevezetű barátomnak, aki velem a fátum terhes hajóján Itáliába 3 hónapokig utazott.
14 dio Marosújvár [Ocna Mureş/Miereschhall]. Rostok [pihenő].Marosújvár egy hírével messze terjedő mezőváros a Maros-folyó vizének keleti oldalán tette fekvését. Lakosai nemes eredetűek, földesura N.N.P. úr önagysága, aki hadi vezérletünket ott lettelünkre igen nagy kegyessége mellet megvendégelt, úgy nemkülönben köznépeink is részesültenek áldott javaiból. Ezen mezőváros határában talált sóakna Nemes Erdély hazát nagyon fényessé tette. A legszebb, mikor a Maros vizébe úszkáló szép pontyok földes uraknak boldog gyönyörűséges szárnyat emelnek és a vizeknek felső színén repkedve mutogattyák örvendező voltokat.
16 Juniy 812. Pánád[Pănade/Panagen]. Panád szép térségen fekvő városka, többnyire kétféle nemzet lakja, oláh és szász. Klímája egészséges, határa igen termő.
17 Juny 812 [Szász]Csanád [Cenade/Scholten]. Kétféle nemzet bírja, utcája igen lapos, az leány féle népek is úgy megülik a lónak a hátát mint nálunk a fiatal fickók.
18. Juny 812 Vízakna. [Ocna Sibiului/Salzburg] Rostok. Vízakna városa nem igen szép ugyan, de mégis hasznos helyen fekszik. Lakosai a hadi népet nem utálják. Vagyon benne mostan két használható sóakna, elsüllyedve pedig vagyon három.
23 Juny Nagycsűr. [Şura Mare/Groß-Scheuern] Nagycsűr egy földi paradicsomot ábrázoló helyen fekszik. Lakosai többnyire két félék, oláh és szász, vidéke kellemetes. Amaz nagy hírű Szeben városa közeledtével nagyon kicsíti. Itten volt mulatozásunk 18 napokig.
11 July 812 Sellenberk [Şelimbăr].Schellenberg városa vagyon fekvésre nézve Szeben városának keleti részén fél órányi messzeségre. Lakosai szászok, határa igen termő, ezen helybe volt mulatásunk 14 nap.
25 July Gusterica[Szent-Erzsébet/Gusteriţa /Hammersdorf]. Gusterica egy szász nemzettel ékeskedő nagy falu. Minden fele haszonnal bővelkedő. Itten mulattam 12 nap.
7 August 812. Szelindek[Slimnic/Stolzenburg]. Ezen Stoltzenburg nevezetű város egy hegyeknek nyugoti oldalán vagyon építve. A hegynek tetején pedig vagyon négy szeglet formában egy kisded vár melyet amint észre vetteni Rákóczi György erdélyi fejedelem építtetett (szerk. megj. – Varjú Elemér Magyar várak című, 1932-ben megjelent könyvében Nagy Lajos király idejére datálja a szelindeki vár építését; 1529-ben van szó először róla, mikor Báthory István vajda János király számára akarja meghódoltatni). Mostan is nagy hasznára vagyon a lakosoknak, mivel a tűztől való félelem miatt ezen várnak belső pitvarai meg vagynak rakva némely nagyobb és kisseb bükkfa hombárokkal, a melybe élelembéli vagyonaikat tartják. Voltam benne és a falaknak romladékai között igen termékeny szilvás vagyon, melynek terméséből egy néhányat meg is ettem. Többnyire szász nemzet lakja, vidéke szép kinézetű.
8 August 812 Nagyselyk[Nagysejk/Şeica Mare/Marktschelken] Sájka mezővárosa oly kellemetes helyre tette fekvését, hogy itten az ember nem győz eleget csodálkozni ennek kellemetességén. Minden terem ami termetünkben feltaláltatik. Sokféle elegyes nemzet lakja, de másképpen viseletük szép.
9. Medgyes Az szász nemzetnek hajdan messzelátó s bölcsen gondolkodó elei Medgyes városát olyan három szeglet forma lábakra emelé, amely az idegeneket magához vonzza. Itten vagyon egy felséges torony mesterségesen építve mely maga kellemetességével majd csak nem az egész hazabéli több tornyokat felül múl. Lakosai igen jószívűek, az egymáshoz vonzó nemzeti szeretet közöttük uralkodik. Az úgynevezett kapicinusi sz. szerzeteseknek vagyon benne szép klastromuk. Ezen szerzet között találkoztam egy Ungvári Ferenc nevezetű ifjú esztendeimbeli kedves barátommal.
11. Aug. 812[Nyárád]Gálfalva [Galeşti/Gallendorf]. Ezen falu egy szép térhelyen fekvő, kisded. Messzünnen való kinézése úgy tetszik az idegeneknek, mintha lakosai szegény sorsúak volnának, többnyire oláhság lakja.
12 August 812. Nagycserged [Cerghid].Ez maga nevét bizonyító széjjel terjedt falu, melynek klímája egészséges. Lakosai oláhok de jó lelkűek, az idegen utazókat kézen fogva és barátságos nyájassággal hívják házaikba.
13. Aug 812 M. Vásárhely. Marosvásárhely egy, az egész Erdély országbeli magyar városokat messze kiterjedt hírével és bölcsességével felülmúl. Ezen városba vagyon az ország béli Septemvirális Törvényszék, úgy a nemesi székelységnek nagyobb és kisebb privilégiuma emiatt függ.
15 Aug 812 Gernyeszeg. Egy határával hosszan kiterjedő falu. Bírja N. N. gr. úr őnagysága (szerk. megj. – Teleki József gróf, főkormányszéki tanácsos, megh. 1817-ben). A lakosok földesuruknak nagy méltóságú kegyességét egy jószívűséggel példázzák. Határában a dinnye igen terem.
16 Aug Szászrégen. Szép mezőváros. Lakja szász nemzet, az idegeneket nagyon tisztelik.
17 Aug 812 Teke[Teaca/Tekendorf].Ezen Teke városa maga hosszan való fekvésével némely jó borokat termő hegyeknek alját elborította, utcája sáros. Lakosai szászok, határa mindeneket terem ami az élet fenntartására meg kívántatik.
19. Beszterce. Szép szász város, az utcája igen sáros, gyenge sánccal és fallal vagyon bekerítve, az Lányok Törvénye benne igen hasznos.
28. Aug Kis Beszterce [v. Aszúbeszterce/Dorolea/Kleinbistritz]. Egy széjjelterjedt falu. Házaikat egyik másiktól messze építette.
29 Aug Ilintza. [valószínűleg Borgótiha Ilinca határrészében levő „Officier haus” – szálláshelyük neve]. Hosszan való terjedésével Bukovina határait magához vonta.
30 Aug Pojana Sztampi[Poiana Stampei]. A hegyek között széjjel való léte Bukovinába helyeztette.
31. Aug Vatra Dorna [Dornavátra] Mely hegyeken széjjel terjedt, gazdag lakosokkal ékes falu.
2 September 812 Kimpilung. [v. Moldvahosszúmező/Câmpulung Moldovenesc]Fenyvesből álló kietlen havas.
3 Sep 812 Váma. Egy szép térségen fekvő mezőváros, a felséges Királyi Kamarához tartozik, vagyon benne prefektúra.
5 Sept. Gurahumoru. 6. Sept Szálka [v. Szolka/Solca]. 7 Sept Radóc [Rădăuţi]. Radóc egy szép helyen fekvő mezőváros. Lakosai többnyire oláhok, a felséges Királyi Kamarához tartozik. Vagyon benne prefectura. Itten volt mulatozásunk 56 napokig.
25 October 812 Szered [Szeretvásár/Siret/németül Sereth/lengyelül Seret]. Ezen hej fekvését tette egy úgy nevezet Szered folyó víznek déli részére. A veres sipkával való élést az asszonyi nemek is nagyon uzuájják úgy nem különben az töröktől költsönzött övet is használják melynek hosszassága mintegy másfél öles, veres, sárga, zöld, fekete, kék színű selyemből vagy Teve szőrből vagyon összve foglalva ilyenképp.
Szabadság (Kolozsvár),

Csomakőrösön tudják, mi a dolguk
A Kőrösi Csoma Sándor-napok rendezvénysorozatának utolsó mozzanatai a nagy utazó szülőfalujában zajlottak. Sok résztvevő figyelt fel a Csomakőrös központjában megjelent új emlékműre. Hatalmas sziklatömb márványlappal, mellette strázsáló kopjafa, csinos kerítéssel körülvéve. A csomakőrösi hősi halottak emlékművét március 15-én leplezték le.
Mindaddig csupán Csoma Sándorhoz, a világszerte ismert nyelvtudóshoz, orientalistához kötődő látnivalókat nézhettek meg a Csomakőrösre érkező látogatók. A Csoma-emlékházat, a Csoma-diófákat, az életút-kiállítást, a nagy előd mellszobrát a központban, és nem utolsósorban az 1779-ben épült műemlék templomot, melyben egykoron, 1784. március 27-én Csomát megkeresztelték. Az új emlékmű, a negyvennyolcas, a solferinói csata és a világégések csomakőrösi hősi halottainak nevét megörökítő márványlap a bizonyság arra, hogy Csoma Sándor után is a népük mellett kiálló, nemzetükért vérüket adni nem habozó székelyek születtek és születnek ma is a Kovászna árnyékában meghúzódó kis faluban. Hangsúlyozni kell: az emlékmű születésénél a falu egésze bábáskodott, adatokkal, kétkezi munkával, adományokkal segítettek abban, hogy a hősök példaképként élhessenek tovább.
Nem volt emlékhely
Az emlékmű megépítésének ötlete már jó három éve felvetődött. Elsőként a nőszövetségi konferenciákra, Kálvin-napokra járó csomakőrösi hölgyek figyeltek fel arra, hogy más települések rég lerótták kötelességüket a helyi hősök előtt, szinte mindenhol áll rájuk emlékeztető jel, emlékmű – csak Csomakőrösön nem. Majd jött Debreczi Tamás, és felvetette, hogy a templomkertben szeretne kopjafát állítani hősi halált halt elődjének. Ekkor döntötték el: Csomakőrösön is emlékművet kell állítani a hősi halottaknak – mesélte az emlékműállítás ötletének születését Bende Tamás református lelkész.
A két világháború hőseinek névsorát viszonylag könnyű volt összeállítani. Debreczi Irénke vállalt oroszlánrészt a munkában, küszködését nagyon sokan segítették. A saját szüleitől hallottak alapján, régi gyászjelentők, egyházi anyakönyvek fellapozásával sikerült összeállítani az első és második világháborúban elesett 17–17 kőrösi hős nevét. Az alakuló névsort egy éven át nyilvánosan kifüggesztették, hogy bárki kiegészíthesse azt. Mégis, mikor már márványlapba faragták a neveket, kiderült: még van két hősi halott, akinek nevét meg kell örökíteni. A márványlapon éppen akkora hely maradt, ahová azt a két nevet be lehetett szorítani – mesélte a lelkész.
Közös ügy
Debreczi Irénke néni háza közvetlenül az emlékmű mellett áll. A befejezett munka örömével mondja: „Sokat kellett dolgozni, hogy megépülhessen. Mégis könnyű volt, mert az egész falu odaállt a közös ügy mellé. Ha nem jönnek betont önteni, nem adnak pénzt, nem segítenek jószándékkal, akkor hogyan valósulhatott volna meg?” Mély lélegzetet vesz, s úgy jelenti ki: nagy dolog, hogy az őseinknek legyen méltó emlékhelye. A családjában nem volt hősi halott, de nagyapja az első világháborúban harcolt, hat évet töltött orosz fogságban. Sokat mesélt a háborús időkről, számos hős nevét tőle tudta meg Irénke néni. A nagyapa 1961-ben halt meg, „rajta csüngöttünk, szerettük ezeket a dolgokat, amiket mesélt, megjegyeztem a neveket” – mondja. Édesapjától a második világháborús eseményekről tud. Nem került fogságba, megszökött a frontról, ő is sokat mesélt lányának. A fennmaradt gyászjelentők nagy része Debreczi Gyulánétól származik, aki a maga során nagybátyjától, Ferencz Károlytól szerezte meg azokat. A gyászjelentőkből tudjuk, hogy az első világháborúnak csomakőrösi női hőse is volt: Ferencz Zsuzsa a fronton szolgált, vöröskeresztes ápolóként adta életét a második világháborúban.
Nemzetgyűlésről a csatába
Keményebb dió volt a negyvennyolcas hősi halottak és a solferinói csatában elesett csomakőrösiek névsorának összeállítása – a faluban kevés adat maradt fenn ezzel kapcsolatban. Csomakőrösi származására mindig büszke ember dr. Nagy Lajos. Természetes hát, hogy felkarolta az emlékműállítás ötletét. Levéltári kutatással szerezte meg a Csomakőrösről elvitt anyakönyveket, digitalizált formában. Így kerültek vissza a faluba Kőrösi Csoma Sándor idejéből (!) származó anyakönyvek is. Az emlékműavatáskor dr. Nagy Lajos a korabeli eseményekbe beágyazva mesélt a hősi halottak kiléte utáni kutatásairól. Előadásából tudjuk, hogy az Agyagfalvára összehívott Székely Nemzetgyűlésre legalább három kőrösi ment el. Ők hárman onnan egyenesen az ellenség ellen indultak, életüket adták a szabadságért. „Nem fiatalkori kalandvágy vitte őket az agyagfalvi gyűlésre, hiszen Nagy József ötvenéves volt, és hét gyermeket hagyott itthon, Sidó Sándor még idősebb, 53 éves, és négy gyermek várta volna haza, akárcsak Dants Eleket” – mondta előadásában. Nagy Pál tiszteletes jegyezte fel: Nagy József és Sidó Sándor Magyarsárosnál kapott halálos lőtt sebet az Urbán seregében harcoló galíciai lengyel katonáktól. Az 1859. június 24-én lezajlott solferinói csatában vesztette életét Nagy Tamás. Abban a nevezetes harcban esett el, ahol közel félmillió fős osztrák sereg ugyanekkora francia és olasz katonával szemben harcolt.
Mindenki dolgozott
Az emlékműállítást megelőző munka során, 2011-ben kezdték el keresni az építéshez szükséges követ. A kezdeti elképzelés szerint a pávai kőbányából hoztak volna egy hatalmas homokkő tömböt. Dr. Nagy Lajos vetette fel: a homokkő nem időtálló, sokkal megfelelőbb lenne málnási, bükszádi bányából származó sziklatömb. Lőrincz Zsigmond akkori kovásznai polgármester vállalta: beszerzi a szükséges követ. (A tragikus hirtelenséggel elhunyt polgármester sok elkezdett munkájának befejezését nem érhette meg. Nem lehetett ott a kovásznai sípálya befejezésénél, a városi nagy infrastrukturális munka elkezdésénél, sem a csomakőrösi emlékmű befejezésénél. Méltán mondhatjuk: munkássága halála után is folytatódott.)
A sziklatömb hamarosan Kovásznára került. Akkora volt, hogy ketté kellett hasítani, egyik fele a kovásznai belvárosi református egyházhoz jutott – elevenítette fel Bende tiszteletes. A Csomakőrösre szánt darab 2012 végén került rendeltetési helyére. Az emlékmű alapzatát közmunkával ásták ki, a szükséges aprókövet a presbiterek hordták össze, a betonozást a kovásznai városháza vállalta. „Ez volt Lőrincz Zsigmond utolsó jó tette, amit Kőrösért vállalt, a sok egyéb mellett” – jegyezte meg a lelkész. Az emlékműhöz tartozó kopjafa anyagát Debreczi Tamás ajándékozta, a faragómunkát a kisborosnyói Bartha Árpád vállalta. Mindeközben gyűltek az adományok is. A 68 család ajándékából kikerekedett összeg fedezte a kiadásokat. Sőt, meg is maradt pénz, ezzel a falu ravatalozóházába felszerelendő légkondicionáló készülék megvásárlásába pótolnak be.
Az anyagiak mellett sokan kétkezi munkával támogatták az emlékműállítást. A tiszteletes sorolja a neveket: Debreczi Tamás (a kopjafa mellett a vasmunkát vállalta), Debreczi Elemér (faanyag), ifj. Debreczi Levente (sziklatömb helyére emelése), ifj. Zékely Zoltán (kerítés festése), pesbiterek testülete (kerítés elkészítése), Jeszenovics Albert (a munka irányítása). A márványlapot a sepsiszentgyörgyi Zoltáni Loránd véste. Thiesz János alpolgármesterként, polgármesterként is támogatta az ügyet, biztatta a megvalósítást. Meg kell említeni a nőszövetség tagjait is. Az asszonyok az avatóünnepségre készült közös ebédhez adományoztak hozzávalókat. Annyit főztek, hogy a díszebédről megmaradt sok finomságot a leleplezés másnapján, a vasárnapi istentisztelet után a hívek közös ebéden fogyaszthatták el. Az emlékműért tevékenykedő minden személyt felsorolni nehéz lenne. „Dicséretet érdemel a gyülekezet, de az egész falu is, függetlenül a vallástól. Minden halott neve ott a temetőben, egy fejfán, ez a hősi halottaknak nem adatott meg, de most van egy hely, ahol emlékükre el lehet helyezni egy szál virágot” – összegzett Bende Tamás. A lekész saját magát nem említi, ezért mi mondjuk: ő volt a lelke az emlékműállításnak.
Megmaradunk Mit üzennek a táblára vésett nevek egykori viselői a mai kőrösieknek? – tette fel a kérdést dr. Nagy Lajos az avatóünnepségen. Üzenik, hogy hálásak ennek a generációnak, melynek eszébe jutott, hogy emlékezni kell. Ravasz László mondta: ha tudom, mire emlékezem, tudom, ki vagy. Kis változtatással: ha emlékezünk, tudjuk, kik vagyunk, ha tudjuk, kik vagyunk, tudjuk, mi a dolgunk, ha tudjuk, mi a dolgunk, megmaradunk – adta meg a választ.
Bokor Gábor
Krónika (Kolozsvár).

Kőrösi Csoma Sándor szobra Marosvásárhelyen
1940-ben Marosvásárhelyen megalapítják a M. Kir. Állami Kőrösi Csoma Sándor Polgári Fiúiskolát. Az épület a Bernády György téren áll, ma a Petru Maior Egyetem működik benne. 1941-ben felkérték Dabóczy Mihály erdélyi származású budapesti szobrászművészt, készítené el Kőrösi Csoma Sándor egész alakos szobrát, melyet az iskola előtti kis térre állítanának fel. 1943. szeptember 26-án ünnepélyesen fel is avatták.
Ez volt az akkori Magyarországon Kőrösi Csoma Sándor első egész alakos szobra. Csupán pár hónappal élte túl felállítása első évfordulóját, mert 1944 végén a visszatérő román hatalom ledöntette, a fej letörött, a szobortestet sikerült a közüzemek udvarára menekíteni. A talapzat viszont a helyén maradt. Naponta elhaladtak mellette – az akkor még magyar nyelvű – Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet hallgatói.
A magyar forradalmat megelőző 1956-os politikai enyhülés légkörében egy egyetemi gyűlésen az akkor hatodéves Toró Árpád mintegy testamentumként hagyta az alsóbb évesekre, hogy „addig ne nyugodjatok, amíg rendbe nem teszik a Bolyaiak sírját, amíg vissza nem állítják talapzatára Kőrösi Csoma Sándor szobrát, hadd tudja a világ, hogy kik vagyunk és mit akarunk”.
Egy hónap múltán – már a forradalom bukása után – a megyei pártbizottság ismét összehívta a diákság vezetőit, mintegy leszerelni az ellenséges hangulatot. Fazekas János jelenlétében a diákvezetők megint felsorolták elvárásaikat, köztük a Csoma-szobor visszaállításának gondolatát is, azzal érvelve, hogy nem politikus, hanem egyetemes, világhírű tudós volt. Szilárd meggyőződésem: a diákok követelése nagy szerepet játszott abban, hogy a Maros Magyar Autonóm Tartomány pártvezetése jóváhagyta a szobor újraállítását, és felkérték Kulcsár Béla szobrászművészt, faragja újra a fejet. Persze nem az eredeti helyen – a forgalmas utca melletti téren –, hanem a Bulevárdként ismert vársétányon, a Mészárosok bástyája közelében, ahol 1962 óta ma is áll. Ez az epizód is hozzá tartozik Kőrösi Csoma Sándor marosvásárhelyi szobrának történetéhez.
Dr. Nagy Lajos.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Más olvasatban – könyvröptetés és Moldávia erdélyi gyökerei
Könyvröptetés és rácsodálkozás címmel szervezett a Kolozsvári Könyvhéten rendhagyó olvasásnépszerűsítő kerekasztalt a Fehér Holló Médiaklub. A rendezvényen közéleti személyiségek egyszerű olvasóként csodálkoztak rá az újságírósorozat köteteire.
Másnap az EME-székházban román nyelvű kerekasztallal rukkolt elő a médiaklub, melynek címe Határtalan anyanyelv – Limba maternă fără hotare volt, és amelynek fő témái a székelység, a gagaúzok, a moldávok illetve ezek kisebbségi státusza, szokásvilága, anyanyelvi gondjai voltak Mindkét rendezvényen megteltek az otthont adó termek: a Sapientia Óváry-terme illetve az EME-székház előadója. A kerekasztal-beszélgetések díszvendége Aurelian Lavric, a Kisinyovi Állami Egyetem történésze volt.
„Ideje arról is beszélni, hogy a könyvek olvasók nélkül elvesztik önmagukat, és a legjobb esetben is csak szervezett pótcselekvésként könyvelhetők el” – mondta Szabó Csaba, a Fehér Holló Médiaklub alapítója. Hozzátette: nincs nagyobb öröm egy (köz)író számára, mint az, ha valaki elolvassa könyvét. Ennél már csak az az élmény nagyobb, ha az olvasó megjegyzéseket is fűz azokhoz, vagy – és ez a az író-olvasó intim kapcsolatának netovábbja -, ha másodszor elolvasva a könvet kijelenti: „másodszorra mintha más olvasata lenne, mint először”.
A rácsodálkozók sorát Guttmann Szabolcs nyitotta meg, aki nagyszebeni emlékei tükrében villantotta fel Kalmár Zoltán: Nagyszeben a vörös város és hajdani magyarjai című kötetének témakörét, és számtalan saját élménnyel „írta tovább” azt. Kuszálik János Lőwy Dániel: Két világ között című publicisztika-kötetét tartva kezében vallotta be, hogy másodszorra olvasva a könyvet, nemcsak a felnőtt Lőwy Dániel képe sejlik fel előtte, hanem a diák is, aki egykoron a kéményekről tartott előadást kedves iskolájában.
Demény Péter Mihály István: Örömszakadtáig című publicisztika-füzéréről beszélt, vagy inkább annak szerzőjéről, akinek családias hangnemben „felrótta”, hogy túl gyakran pesszimista. – Mihály Istvánt először az Ifjúmunkásból ismertem meg. Két szerkesztő volt, akit feltétlenül elolvastam, ha megjött az iskolába a lap: Bodor Gy.Tamást és Mihály Istvánt – mondta. Megjegyezte: nagy kár, hogy a szerző egyre ritkábban közöl az írott sajtóban, irodalmi lapokban.
Horváth Gabriella Szabó Csaba – Ambrus Attila: Folyópartok – Újnomádok című közös kötetéről beszélt, annak első felét szinte jelzős szerkezetekig elemezve. Elmondta: olyan tájleírások és megszemélyesítések is vannak a szövegben, hogy az a filológusoknak külön csemege, az olvasónak meg valóságos „rácsodálkozás, röptetési kísérlet”. Aurelian Lavric, a Kisinyovi Állami Egyetem tanára a Fehár Holló Újságírósorozat román nyelvű válogatását, a NOI_MI-t mutatta be, külön hangsúlyt fektetve arra a regényes nyomozásra, amely Alexandru cel Bun első, erdélyi magyar felesége nyomán ered a két Moldva alapítása nyomába.
„Moldova Köztársaságban nem újdonság az, hogy a két országrész máramarosi eredetű, de Bedőházi Drágosnak (olacos de Bedeuhaza) és Izakonyhai Bogdánnak (Bogdan de Cuhea) a magyar államhoz és szokásvilághoz való szoros kapcsolata nem közismert. Történész kollégáimmal beszéltük, hogy a Jó Sándor Margarétái című regényes nyomozást Kisinyovban be kellene külön mutatni, már csak azért is, mert a magyar és lengyel regényekben megjelenő Moldova-kép újdonságszámba menne a moldáv olvasók körében” – mondta a történész.
Az erdélyi-moldáv kapcsolatok feltérképezése volt a vezérfonala a Határtalan anyanyelv – Limba maternă fără hotare román nyelvű kerekasztalnak is, amelyet a Médiaklub az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal közösen szervezett. Szabó Csaba hivatalos médiaanyagok vetítése által támasztotta alá azon meggyőződését, hogy Erdély és Moldova Köztársaság között egyre szorosabb kapcsolat alakul ki. Meglátásában ennek a kapcsolatnak a gyökerénél a közös történelem kell hogy álljon, hiszen Nagy Lajos magyar király Magyarországa nélkül soha nem születhetett volna meg a történelmi Moldva. Szabó Csaba hazai román történészeket idézett, akik szerint „a kezdetek Moldvája Erdély nyúlványaként fogható fel”.
Aurelian Lavric egyetemi tanár elmondta: több hangsúlyt kellene fektetni a 14.századi történésekre, a magyar-moldáv kapcsolatokat más szinekben is fel kellene tüntetni, hiszen egyértelmű,hogy mindkét Moldva megmaradásának egyik titka az a szervezeti rendszer, amit Drágos illetve Bogdán az akkori Magyarországról hozott.
„Moldávia Székelyföldjéről”, az autonóm státust kiharcoló Gagaúziáról valamint magánakMoldáviának a jövőjéről beszélve Aurelian Lavric elmondta: jelenleg nagyon erősek azok az erők, amelyek a régiót nem az Európai Únióhoz, hanem az Orosz-Ukrán-Kazah vámúnióhoz szeretnék kapcsolni. Ehhez az általános horizontvesztéshez az is hozzájárul, hogy az egyszerű emberek tömegei moldovánokként határozzák meg magukat, és az alkotmányban is az áll, hogy a köztársaság nyelve nem a román, hanem ennek tájszólása (grai), a moldován.
A kerekasztal-beszélgetésen részt vett Nagyenyed román nemzetiségű polgármestere, Horatiu Josan is, aki nem a moldáv-magyar, hanem az erdélyi román-magyar kapcsolatok gyakorlati vetületeiről beszélt. A polgármester elmondta: a városi tanácsban folyó munka, együttműködés rendkívül fontos. – Nagyenyeden 16-17 százalék a magyarság arányszáma, így a román tanácsosok minden leszavazhatnának, ha akarnák. Enyeden viszont másképpen van ez, ezért jut pénz mindig a Bethlen Gábor Kollégiumnak is. Az együttműködés a kulcsa az együttélésnek – mondta.
A rendezvény végén stílszerűen moldáv borospalackot és tokajit bontottak meg, jelezve, hogy a moldáv-magyar közeledést a bor is segíteni fogja. A médiaklub meglepetésként az Eurovízió moldáv és magyar „félignyertes” zeneszámainak klippjét vetítették ki, hangsúlyozva, hogy – Romániával ellentétben – mindkét nép saját nyelvén énekelt Malmöben.
Maszol.ro

Magyar Napokon avatnák a Sárkányölő restaurált szobrát
Nyár végére felújítják a szamosfalvi obeliszket is
Az idő múlása és a történelem viszontagságai alaposan kikezdték a Farkas utcai református templom előtti Szent György-szobrot. Kolozsvári Márton és György kolozsvári alkotása másolata a Nagy Lajos király által 1373-ban Prágában készíttetett eredeti műnek, a kincses várossal kapcsolatos idegenforgalmi kalauzban szerepel, „kötelező” turistalátványosságként. Szamosfalva határán 117 évvel ezelőtt avatták fel az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc itteni honvéd vértanúinak, a megtorló osztrák hatalom által 1849. október 18-án kivégzett Tamás András alezredesnek és Sándor László őrnagynak az emlékművét – amely az utóbbi évtizedeket nagyon romos állapotban vészelte át. Jelenleg mindkét helyen alapos felújítási munkálatokat végeznek, a hatóságok, a szakemberek és a civil társadalom összefogásának eredményeként. Több kolozsvári műemlék vár hasonló beavatkozásra.
Szabadság (Kolozsvár)

Türelem és igaz ítélet
Mostanában, amikor ismét dühöng a magyarellenesség, s némely román politikusnak egyenesen szitokszó az autonómia, sokat töprengek a székely faluközösségek történetén. A kérdés szakértője, Imreh István történész több könyvet írt a rendtartó székely faluról, előttünk a minta. Ami volt, még lehet.
A kisebbségi sors örökös kihívások elé állít, most nem is az a kérdés, hogy kinek volt igaza, az író Makkai Sándornak-e, az egykori református püspöknek, aki egy logikus levezetés végén leírta, hogy nem lehet, és távozott Erdélyből, s a két szó, mint két göröngy kopog képzelt koporsónkon, vagy a költő Reményik Sándornak, aki barátjának válaszul megírta: lehet, mert kell! A magyar történelem halálkanyarjai, csapdái, útvesztői, kényszerhelyzetei Mohács óta nemigen állították a történelem terrorját, kataklizmáit elviselni kényszerülőket igazi választás elé, a mohácsi vereség óta megnyert csaták és vesztett háborúk takarják egymást, világossá téve, hogy itt mindig egyetlen szerep kínálkozott: megmaradni. Ezer esztendeje az államalapító király választott, s nem is az volt az igazi tét, hogy kereszténnyé tegye-e népét, s így megmaradhasson a történelem viharaiban, a végzetes árban, amely annyi népet elsodort – hanem az, hogy melyik egyházat válassza. Rómától vagy Bizánctól fogadja el a felajánlott koronát? A csábítás nagy volt, ő Rómát választotta, minden rendelkezésére álló erővel tette kereszténnyé és katolikussá népét, megteremtette a középkori magyar államot.
S ennek az államnak az első ötszáz esztendejében voltak fénylő periódusai: Szent László, Nagy Lajos, Zsigmond, Mátyás kora. Ezek az uralkodók továbbfejlesztették a középkori magyar államot, Szent István példája lebegett előttük. Hogy miként gondolkodott államalapító királyunk a történelemről, a magyarságról, hogyan képzelte el a jó királyt, nem kell találgatnunk. Ő maga írt erről fiának, a tragikus sorsú Imre hercegnek Intelmeiben: „Türelem és igaz ítélet a királyi korona örök ékessége.”
A nagy probléma a kereszténység felvétele után a politikai egység és a monarchikus államforma megteremtése volt! A középkor nagy történésze, Hóman Bálint joggal írhatta le, hogy „évtizedeken át tartó, törvényhozó, szervező, országrendező munkája során István király nem egy idegen eszményt és intézményt, nyugati földön bevált hatalmi szervezetet ültetett át magyar talajba, de a régiből csak azt pusztította el, ami már korhadt és időszerűtlen volt, és összeomlással fenyegetett. Magyar szellemet vitt az új intézményekbe, serkentő idegen kovászt a régibe, hogy egymás mellett és majdan egymásba olvadva működhessenek az új magyar fejlődés megalapozásában.” Ez az államszerkezet ötszáz évig, Mohácsig működőképes maradt, s épp a sürgető reformok elmaradása miatt következett be váratlan összeomlása – ám önmagában ez nem lett volna elég, hogy a magyarság történelme halálkanyarjaiban és kényszerhelyzeteiben fennmaradhasson. A látnok Adyt idézve: ez a nép él, és élni akar!
S ha valami egy ilyen végzetesnek tűnő vereségekkel, összeroppanásokkal terhelt nép történetében, mint a magyar, bizakodásra adhat okot a fene fátumok ellenére is, az éppen a hihetetlen élni akarás.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gábor Áron utolsó pihenője
Gábor Áron-szobrot készítettem az eresztevényi Benke-kúriához, érdemes megkérdezni Rancz Lajost, miért rendelte – mondotta minap Vetró András kézdivásárhelyi szobrász. A Gábor Áron-témában több síkon is érdekelt vagyok, Sylvester Lajos utolsó könyvének rám testálása okán a jövő évi Gábor Áron Emlékév – születésének 200. évfordulója – rendezvényeinek részesévé váltam magam is, természetes hát, hogy érdekelt: ki az, aki nem kis összeget áldoz szoborra, mit nem köztéren, de magánterületen kíván felállítani. És legfőképpen: miért?
Kököstől Eresztevényig
A kézdivásárhelyi Rancz Lajos arra a kérdésemre, hogy miért rendelte a Gábor Áron-szobrot, tőmondatban válaszol: mert megérdemli. Kevesen tudják, de Gábor Áron holtteste a Benke-kúriában volt elrejtve, az idősebb eresztevényiek legalábbis így mesélik – fűzi még hozzá. Gábor Áron hősi halálának körülményei közismertek, a kökösi csata történetét a tüzér őrnagy segédtisztje, Nagy Sándor későbbi hidvégi református lelkész mondotta el Orbán Balázsnak. Mikor az ágyúgolyó találatát követően Gábor Áron leesett lováról, halálát, „mely a hozzá határtalanul ragaszkodó tüzérekre mindenesetre lehangolólag hatott volna, tanácsosnak hitte eltitkolni”, azoknak pedig, akik Gábor Áron közvetlen közelében tartózkodtak, azt mondta, „csak könnyű sebet kapott, minek bekötözésével azonnal visszatér”. Gábor Áron nevében még kiadatta a támadási parancsot, és mint tudjuk, a kökösi csatában a háromszéki honvédők sikeresen visszaverték az oroszok túlerőben levő csapatait. „A kivívott fényes győzelemre Gábor Áron szellemének mindenesetre nagy befolyása volt, s így még halála után is áldáshozólag hatott a nevében kiadott vezényszó” – állapítja meg Orbán Balázs. Ellentmondásosak viszont Gábor Áron testének a Kököstől Eresztevényig tartó utolsó útjáról szóló adatok. A csata lezajlásáig holttestét „fehér koporsóban” – azaz gyalult deszkaládában – Uzonba szállították, ahol Tatrangi Sándor birtokán helyezték el: némely visszaemlékezők szerint eltemették, mások szerint a házban (vagy a csűrben) helyezték el. Innen indult a gyászmenet Bereck irányába, mikor Eresztevénynél – a kökösi csata előtti utolsó pihenőnél, hol, ugyancsak Orbán Balázs leírása szerint, Gábor Áron az oroszokkal való összecsapásra készülve „egy czinkanna bort töltetve, miután abból szokása ellenére ivott, átnyújtá segédtisztje Nagy Sándornak, mondván: »Igyék hadnagy úr, többet úgy sem iszunk, mert ma véres napunk lesz.«” – érte a csapatot a hír: Lüders tábornok két fronton, a kökösi és az aldobolyi hídnál is támadást indított. Hogy mindkét vonalon védekezésre készülhessen, Gál Sándor Sepsiszentgyörgyre húzódott vissza. „Ezalatt a tüzérség egy része, mely Eresztevényen állomásozott, az atyjukként szeretett vezért temette el a falu cintoromában, s éppen díszlövésekhez készült, midőn futár jött azon rendelettel, hogy siessenek Szentgyörgyhöz, mert az ellen a Szépmezőn nyomul előre. Ott hagyták a felkoszorúzott friss sírhantot, rohanva azon csata vészébe, melynek egyenetlen küzdelmeiben annyi székely hős vérzett el.” Nos, a történészek feltételezése, hogy míg Gábor Áron temetésére készültek tüzérei, testét a Benke-kúriában vagy annak jégvermében helyezték el. Helytálló tehát az idősebb eresztevényiek szóbeszéde, még ha kissé megszépítette is az elmúlt bő másfél évszázad az emlékezetet: az a kis falucska, mely nevének fennmaradása is jórészt Gábor Áronnak köszönhető, s melynek mindenkori lakói bármiféle történelmi szélverésben is gondozták és ápolták Gábor Áron sírját, megérdemli, hogy a székely ágyúhős utolsó pihenőjeként tartsa számon a magyarság. A gondozás és ápolás pedig a kényszerűségből gyorsan lezajlott temetés másnapján kezdődött, ugyanis „kóbor kozákok felfedezték Gábor Áron sírhantját, s lovaikkal egyenesre táncoltatták azt, így akarva vad dühökben bosszút állni annak hamvai felett, kit míg élt, féltek, s kinek jól ismert nevének hallatára remegtek” – írja Orbán Balázs, hozzátéve: „Eresztevényi Antal bajtársa azután újból felhantoltatta a drága hamvakat őrző sírt, s azt korláttal vette körül, s hogy oda a nagy halott emlékéhez méltó emlékkő nem helyeztethetett, azt a Bach-rendszer gyászvitézei – kik nem csak az élőket, hanem a halottakat is félték – akadályozták meg, kik még egy egyszerű fejfát sem tűrtek meg a dicsteljes napok emlékét védő sír felett.” Gábor Áron sírját hosszú időn át Eresztevényi Antal és testvére, László gondozta, állíttatott szerény kőkeresztet is, mely idővel megkopott és megdőlt, s miután a két testvér kiöregedett, a sírt teljesen felnőtte a gyom. „Az eresztevényi temetőben egy összehorpadt sírhalom felett a kegyelet eme zörgő virága buján tenyész. Akármelyik herbáriumnak díszére válnának a bogáncskórók azon ritka példányai, melyek ott gondtalanul nőnek tömötten olyan jó magasra, hogy ki se látszik tőlük a sír (...), melyre ez az egyszerű név van írva: »Gábor Áron«. Íme a kegyelet!” – írta egy cikkében a Nemere 1881. október 2-án. Méltó síremlék – a ma is álló obeliszk – végül hosszadalmas „sajtóháború” után, közadakozásból készült el, a máig sem teljesen befejezett emlékművet 1892. július 31-én avatták fel.
Ötcsillagos kúria
Gábor Áron sírhelyétől kőhajításnyira található a Benke-kúria. Most felújítva, ötcsillagos vendéglátóhellyé alakítva, udvarán egyelőre üresen áll egy szobortalapzat. A kúria hányatott sorsú, utolsó tulajdonosát, Benke Lászlót 1949-ben deportálták a Duna-deltába, a kollektivizálás Erdély-szerte zajló „rendje” szerint itt is a falu nagybirtokosának lakását nézték ki a helyi termelőszövetkezet székhelyének. Laktak benne mezőgazdasági idénymunkások is, aztán az 1989-es rendszerváltást követően magántulajdonba került, használták a kúriát sokféle célra, többek között gombatenyészet is működött benne – csodálatos módon némely elemei átvészeltek minden sorscsapást. A 2005-ben kiadott Kúriák földje kötetben még Hlavathy Izabella leírhatta, hogy az épületnek „külön érdekessége a portikusz belső falát és mennyezetét díszítő, bambusznád keretbe foglalt növényi és madár ornamentikájú tájképfestés, mely ma még töredékesen ugyan, de látható.” Kiemelte az országútról nem látható, a kúria déli oldalán levő főbejárat timpanonos tornácát is, „melynek feljáróját impozáns faragott kőlépcső képezi”. A Goldim Kft. 2007-ben vásárolta meg az akkorra már meglehetősen rossz állapotba került kúriát. Az ötletgazda Tóth Katalin Mária, a cég vezérigazgatója és a munkálatok minőségi kivitelezéséért felelős Tóth László irányításával az épület felújításán folyamatosan dolgoztak egészen tavalyig – bizony, nagyobb befektetésnek bizonyult, mint új házat felépíteni. Kicsiny részét a munkálatoknak uniós pályázatból finanszírozták, falusi turizmus témakörben, ezt hirdeti a kúria bejáratához kihelyezett, a környezetbe nem igazán illő tábla. A melléképületet is átalakították, a kommunizmus alatt gabonaraktárnak használt, szerkezetileg viszonylag jó állapotban megmaradt épületet kiegészítették egy spa-résszel, medence, pezsgőfürdő várja a szállóvendégeket. A főépületben lakosztályok, vendéglő, és a kínálatot – mert teljes csomaggal készülnek a vendégfogadásra – később lovarda is kiegészíti. Mindez ötcsillagos kivitelben, de a kúria jellegzetességét visszaadva. Bevallom, ilyen sokcsillagos szállodakultúrával hadilábon állok, de amit a két épületben láttam, amikor tulajdonosa – méltán büszkén a megmutathatóra – körbevezetett, meggyőzött arról, hogy a környék legelegánsabb vendégfogadó központját alakították ki a Benke-kúriában. És külön elnyerte tetszésemet, hogy az összes díszítőelemet helyi képzőművészek alkotásaiból válogatta össze Tóth Katalin Mária (egyébként az ő munkáját, ízlését teljes mértékben dicséri az egész, egységes stílust megelevenítő belső berendezés is): a falakon Vetró-plakettek, Kosztándi Jenő festményei, Nagy Lajos fényképei. A különféle megbeszélésekre, kisebb rendezvényekre alkalmas helyiségeknek is helyi vonzódású neveket adott, van a kúriában Laborfalvi Róza-, Gábor Áron- és Eresztevény-konferenciaterem, a bejáratnál egy asztalon a Székelyföldi legendárium az Eresztevény legendáját és Gábor Áron halálát leíró oldalaknál kinyitva. És a kúria családi vonatkozását is felhasználták, az emeletre vezető lépcsősort a Benke-családtól kapott fényképek reprodukciója ékesíti, több helyütt a Benke család címere is látható. Rancz Lajos hosszú út végén került a Benke-kúriához. Eredetileg matematikatanár végzettségű, tanított is három esztendőt, aztán úgy döntött: a nemzet napszámosának barna kenyerét fehérebbre cseréli. A kereskedelem az, amivel talán gyorsabban pénzt lehet szerezni, bár gyorsan el is lehet veszíteni – ő nem bukott bele üzleteibe, hanem folyamatosan gyarapodott. A Goldim Kft.-nek kávé- és energiaital-forgalmazás a főbb tevékenysége, de Rancz Lajos tudja (a valószínűségszámítási matematikai módszerek is ezt igazolják, jegyzi meg mosolyogva), hosszú távon a vendégforgalom lesz a jövedelmező – az ötcsillagos Benke-kúria a cégnek épp ilyen jellegű befektetése. Stratégiailag, földrajzi és történelmi vonatkozásban is nagyon jó helyen, Háromszék közepén található a Benke-kúria, ide az Óriáspince-tető, Besenyő, Réty is közel esik, nagyobb túráknál Erdélyt bejáró központnak szintúgy megfelel. A Benke-kúria minden különösebb hírverés nélkül már megnyitotta kapuit, több rendezvénynek helyet adott eddig, az igazi reklámozással azonban még kivárnak, míg minden elkészül – mondja Rancz Lajos.
És a szoboravatáshoz is minden adott már, az elkészült Gábor Áron-mellszobor, Vetró András alkotása már csak arra vár, felkerüljön az udvar díszhelyén álló talapzatra. Az avatás időpontját még nem tűzték ki, a közeljövőben sort kerítenek rá. „Szeretnénk a tiszteletet mi is megadni Gábor Áronnak. Mert megérdemli” – jegyzi meg Rancz Lajos. Csak ennyi, amit mentségére, mentségükre felhoz.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kalauz a gelencei műemlék templomról
A gelencei műemlék templomban megtartott könyvbemutató után népes érdeklődő jelenlétében tegnap délután a kézdivásárhelyi Kosztándi Képtárban bemutatták A gelencei Szent Imre műemlék templom című, 76 oldalas igényes kivitelezésű kalauzt, amely Hegedüs Ferenc mecénás, illetve Kovászna Megye Tanácsa támogatásával, a Háromszék Vármegye Kiadó gondozásában nemrég jelent meg.
A hiánypótló kiadványt annak szerzője, Jánó Mihály művészettörténész, a 13. századi műemlék templom szakavatott kutatója és Nagy Lajos fotóművész vetített képes előadás keretében ismertette. (iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Miért hunok a székelyek?
Nemzeti krónikáinkat tanulmányozva rábukkantam egy jelentéktelennek tűnő kis részletre a Képes Krónikában (Chronicon pictum), amely konkrétan rólunk, székelyekről szól.
Csodálkozom, hogy eddig senkinek nem akadt meg a szeme rajta, és nem érzékelte évszázadokon átívelő, múltból fellobanó, őr- vagy jelzőtűzként átvilágító közlésének horderejét, fontosságát a székelyek eredetével kapcsolatban...
Íme egy sok száz éves székely szólásmondás, amelyet 1360 körül jegyeztek le, de bizonyára ősidők óta élt a nép száján, benne volt a „közös tudatában”. Nézzük csak meg pontosan, hogyan is írja ezt le Kálti Márk, a krónika feltételezett szerzője: „Ezek a székelyek azt tartották, hogy Csaba odaveszett Görögországban; ezért mondja máig a nép általában: Akkor térj vissza, amikor Csaba Görögországból.” (Képes Krónika)
Nem is gondolnánk, milyen sok tömör információt tartalmaz ez a néhány rövid mondat, mennyire fontos közlése ez a Képes Krónikának. Amely tehát egyszerűen azt mondja – minden kertelés nélkül –, hogy már akkor, a krónika szerkesztésének idejében (1360 körül készült Nagy Lajos király budai udvarában) létezett a hun eredettudat a székely nép körében!
Vagyis mesemondóink, nagyanyáink, nagyapáink nem könyvekből ihletődtek a 19. században (ahogy azt ma sokan feltételezik, és eléggé magabiztosan állítják) az erdővidéki Rika királynéről, Csaba királyfiról és Atilláról, isten ostoráról szóló, helyi székely–hun mondák megalkotásában. Érdemes külön kihangsúlyozni, hogy székely őseink már 1360-ban is azt mondták, hogy Csabától származnak, aki innen ment el, de soha nem jött vissza...
És hova is ment? Hát pontosan Görögországba, helyesebben Bizáncba, és Kálti Márk idején már Görögországként neveztetett a rég letűnt Keletrómai Birodalom ama része. Tehát Csaba királyfi Bizáncba menekült 15 ezer fegyveres hun vitézével, ahol nagyapja – vagy talán inkább nagybátja – Honorius volt a császár. Nem volt szükségük őseinknek ehhez könyvekből vett „divatos” elméletekre, mert hiszen ez a tudat mindig is ott élt, Atilla ideje óta nagyapáink, nagyanyáink meséiben, mondáiban.
Vagyis ez a krónikai közlés a nép száján, például Erdővidéken még ma is élő ősi Atilla-, Csaba- és Rika-mondáink eredetiségét támasztja alá. Sőt most már szinte kijelenthető: igazolja is! Na és mi következik ebből? Nem több és nem kevesebb, mint az, hogy a székelyek a hunok maradéka volt akkor, és az most is, tehát egyszerűen a Székelyföldön élt tovább a dicső hun birodalom egy töredéke e maroknyi nép által.
Kósa Ferenc
Krónika (Kolozsvár),

Kőrösi Csoma Sándor és családja az anyakönyvek tükrében (230 évvel ezelőtt született a nagy Kelet-kutató)
Bölcsőjét Háromszéken, a Keleti-Kárpátok hegytömegének lábánál ringatták.
A századok folyamán, akár a legtöbb székely településen, az egykor egységes székely társadalom itt is nagy szerkezeti változáson ment át. A tizenkilencedik század elejére Kőrös lakosainak nagy része már az aránylag egyforma határőri katonai rendből és aránylag kisszámú jobbágyból, továbbá egy papból, egy tanítóból és egy-két cigány családból tevődött össze. Bizonyság erre, hogy a születési anyakönyvben 1830–1847 között bejegyzett gyermekek közül 215 származik gyalogkatona családból és csak 37 jobbágycsaládból, illetve egy-egy papi, illetve cigány családból. A látszólag egyenrangú gyalogkatonák között volt egy jobb módú réteg is Kőrösön, amit a Csoma, Gecse, Nagy, Ördög, Debreczi, Csorja, Dancs, Teleki, Bernád nevűek képviseltek. Ezek közé tartozott Kőrösi Csoma Sándor apja, Csoma András is, hiszen már a Székely Határőrség megalakulásának első évtizedeiben ő töltötte be a faluban a mindenható káplár szerepét. E jobb módú, hétgyermekes katonacsalád hatodik gyermekeként született Csoma Sándor. Napjainkban sok téves nézet él róla a köztudatban, és életrajzában sok a kiegészíteni való – írja Csetri Elek professzor, az egyik legjelentősebb hazai Csoma-kutató. Az anyakönyvekről szóló digitális felvételek birtokában – meglehetősen alapos kutakodás után a Csoma-irodalom e „kiegészíteni valójához” szeretnék hozzáadni valamit, néhány – fikcióból származó – téves nézetet tisztázni, eddig ismeretlen adatot bemutatni, illetve felvetni egy-két megválaszolásra váró kérdést.
Ki is volt Kőrösi Csoma Sándor? Nekünk, háromszéki székely-magyaroknak, (ahogyan ő is nevezte magát) büszkeségünk, aki „lerakta a modern tibetológia alapjait”, amikor „Tibet nyelvét és irodalmát feltárta a tudomány számára”, összegyűjtve és betűrendbe szedve e nyelv 40 000 szavát. Ezt felhasználva 1834-ben kiadta az angol–tibeti szótárt és a tibeti nyelvtant. Ezenkívül elkészítette a szanszkrit–tibeti–angol szótárt is.
E munkák befejezése után Buddha élete tanulmányozásához kezdett, és „a tibeti kánonnak Buddhára vonatkozó részeit foglalta tömören össze”, még két fontos tanulmányt tett közzé a csak tibeti nyelven fennmaradt buddhista tanításról, majd ezeket követve 1838-ban a buddhizmus különböző rendszereiről. Közben sohasem mondott le eredeti célkitűzéséről: a magyarok őshazájának megtalálásáról. Nyelvészeti és vallási kutatásait igen nagy nehézségek között, legtöbbször „hideg és nélkülözés” közepette végezte a zanglai lámakolostorban, később Kamumban a kolostor mellett lévő „viskóban”, amit az őt meglátogató dr. Gerardtól tudunk.
Csoma-kutatók számos életrajzi regényt, tanulmányt írtak, különleges élete több költőt megihletett, de a gyermekkorára és a családjára vonatkozó egyházi anyakönyvet – amely e kor talán egyetlen hiteles forrása – sem a régi, sem az új kutatók nem tanulmányozták kellőképpen, az utolsó hét-nyolc évtizedben pedig senki (bizonyság a levéltárban lévő kötetek olvasói kimutatása!). A gyermekkort – főleg a regényírók – pontatlan adatokkal, fikcióval töltötték ki, amelyet a későbbi életrajzírók, lexikonok szerkesztői (újabban a világháló is) átvettek. Ezért van napjainkban is „a sok téves nézet és életrajzában a sok kiegészíteni való”.
Az életrajzírók között Duka Tivadar az első, majd az ő munkáját felhasználva és kiegészítve W. W. Hunter írt angol nyelven könyvet Kőrösi Csoma Sándorról. Mindketten sok értékes adat mellett olykor nem létező – a korra jellemző romantikus – adatokkal is színezték az életrajzot. Ezekből merít Baktay Ervin, aki végigjárta Csoma útját. Később Benedek Elek is, aki szegény családnak véli a Csoma Andrásét, holott a káplárság már önmagában írástudást és jobb módot tételez. A kőrösi származású Debreczy Sándor, bár tanulmányozta az anyakönyveket, több olyan adatot közölt, amely nincs összhangban az általam találtakkal.
Napjaink kutatóinak egy része, Le Calloc’h, Szilágyi Ferenc a születési évet is kétségbe vonják, mert az útlevélben 1819-ben 32 évesnek tünteti fel magát, s ezek szerint – „több kortárs véleményével alátámasztva”, állítják a nevezett szerzők – 1787-ben kellett születnie. Csakhogy az anyakönyvben ebben az évben nem találunk ilyen bejegyzést! Csupán a keresztelés dátuma, l784 Aprily 4. szerepel.
Az egyik legnépszerűbb könyv szerzője, az említett Debreczy Sándor azt írta: „Csoma András és Gecse Krisztina házasságából hét gyermek született, öt leány és két fiú. Az elsőszülött Ágnes 1772-ben el is halt. Két év múlva Julianna született. 1776-ban Zsuzsanna szintén elhalt, a két évre rá született Krisztina, édesanyja örömére életben maradt. A leányok hézagos sorát 1781-ben Mária zárta, ki születése után elhalt nővérei sorsát követte. Csoma András hatodik gyermeke, első fia, Sándor volt. A megpróbált családot 1788-ban az utolsó gyermek, Gábor egészítette ki.” Tehát úgy vélte, hogy három lány már csecsemőkorában elhalt.
Azonban hiába keressük a Debreczi Sándor által említett, csecsemőkorban elhunyt kislányok nevét a születésük évében elhaltak között, mind Ágnes, mind Susa nevét csak 1805-ben találjuk. A következő évben hal meg Susa „törvénytelen ágyból” született kislánya is. Tehát Ágnes 33 éves, Susa 29 éves korában hunyt el.
Nem volt hosszú életű a két férjhez ment lány sem. Júlia (Dancs Józsefné) 1820-ban halt meg szárazbetegségben (TBC). Krisztinát nem találtuk meg, de Csoma Sándor 1835-ben írt végrendeletében ez áll: „Nemkülönben testvérem szívére kötöm, hogy a szerencsétlen Annát, már rég megholt Krisztina néném nagyobbik lányát mindenben segítse.” Anna ugyanúgy törvénytelen ágyból született, akárcsak a „Júlis lánya, Maris”. Az ötödik lány, Mária hároméves korában halt meg. Hacsak ez a Mária nem egy másik, Csoma András ugyancsak 1784-ben született, csecsemőkorban meghalt lánya, aki feltételezésünk szerint Csoma András káplár úr első házasságából született. Ugyanis a káplár úr 41 éves volt, amikor Gecse Krisztinától megszületett Ágnes nevű lánya.
Kőrösön, de különösen a Gecse családban abban az időben sok a fiatalon, szárazbetegségben elhunyt ember. A legfiatalabb testvér, Gábor is 62 éves korában hunyt el, a felesége szintén fiatalon, szárazbetegségben halt meg, és a gyermekei közül is négyen.
Feltételezhetjük, hogy Kőrösi Csoma Sándor a végzetes malária mellett krónikus gümőkórban is szenvedhetett, s így 58 éves korában könnyen végzett vele a frissen szerzett maláriás betegség. Nos, ezek csak egy orvos-helytörténésznek a kellően nem tanulmányozott keresztelőkönyvben talált adatai és az azokon való töprengés keltette hipotézisei, látván a családban előforduló alacsony életkort. Hozzáértő Csoma-kutatóknak talán ezen is érdemes elgondolkozniuk.
Dr. Nagy Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az utókor is ismerje a múltat (Szentivánlaborfalva)
Szentivánlaborfalva utóbbi másfél évszázadának monográfiáját írja Kányádi Mihály (sz. 1936) nyugalmazott mezőgazdász technikus. Tizennyolc évvel ezelőtt, 1996-ban, amikor nyugdíjba vonult, azzal a céllal kezdte el a munkát, hogy az utókor ismerhesse meg Szentivánlaborfalva múltját. Az utóbbi százötven évet, mondhatjuk, Orbán Balázs A Székelyföld leírása című művének megjelenésétől eltelt nagyon bonyolult és érdekes időszak történéseit, változásait írja meg – vázolta lapunk érdeklődésére.
Két világháború s különböző változások mentek végbe, melyeket az ifjúság nem ismer – magyarázta, hozzáfűzve: a nyersanyag nyolcvan százaléka megvan, a bevezető részt már kezdte letisztázni, de még legalább egy év hátravan a befejezésig, s azután lektoráltatni szeretné a szöveget. Tulajdonképpen elmesélő monográfia születik, az adatok mellett idős emberek visszaemlékezéseit is összegyűjtötte. Ír a környezetéről, tájról, adottságairól, emberekről, népszokásokról, népviseletről. Munkájához tanácsot kért a Réty monográfiáját megíró dr. Nagy Lajostól. A szerző bemutatja a település nagyjait – mint Berde Mózsa, Berde Áron, Jókainé Laborfalvi Róza, aki itt született, Benke leány volt, továbbá dr. Opra Pál, a kolozsvári mezőgazdasági egyetem tanára, Szentványi Gábor főispán, Székely István kántortanító, akinek a dalárda köszönhető, és a mai dalkör a nevét viseli, Benedek Pál mezőgazdász, aki aranykalászos tanfolyamokat szervezett, Pál Ferenc, aki malmot alapított, rengeteg embernek adott munkát, kenyeret. Azok az emberek, akik szerepet vállaltak templomok, utak, hidak létesítésében, megérdemlik, hogy nevük, tettük fennmaradjon, legalább a faluban – mondja Kányádi Mihály.
A szerző kitér a faluban bekövetkezett átalakításokra is. A település két falu egyesítése révén jött lére. Határuk a Szentiványi-kúria, mely még Sepsiszentivánban áll, tehát az Uzon felőli részen, az unitárius templom már Laborfalván. A régi település a mostani országútnak csak egyik oldalán létezett, a Feketeügyhöz közelebb, a másik rész később épült ki. Szentiványi Gábor beültettette a Rétyi Nyír nyúlványaként a település határában levő futóhomokot mintegy hektár fenyvessel – az mára elszaporodott, közel tizennyolc hektárnyi erdő származott abból. Amikor az 1970-es években a Feketeügyet szabályozták, három méter kerületű cserefák maradványai kerültek elő, és ez azt jelenti, itt valamikor rengeteg erdő volt – mondja a szerző. A Labor-völgyben egykoron átvezetett egy út és az úgynevezett Réz-híd, melyet Részes hídként is említenek. A Kézdivásárhely felőli út Eresztevényről Illyefalvára egyenesen ment, később kanyarították le Laborfalva felé. Érdekességként említi, hogy fennmaradt egy legenda, miszerint az 1800-as évek elején egy Márkos nevű ember az út mentén aranyleletet talált. Ekéje megakadt egy ládában, melyben arany volt. Azt elvitte Brassóba, s egy aranyneműs annyi pénzt adott érte, amiért négy ökröt vásárolt. Ezt a történetet is belefűzte a monográfiába.
Szentivánlaborfalváról mindkét világháborúban sok fiatal maradt oda, hősök, a hazájukért estek el. A második világháború második felében mozgósítottak öregeket és nagyon fiatalokat is. Így az Úz völgyébe vittek el negyven férfit. Sokan közülük odavesztek. Kányádi Mihály kezdeményezésére a Székely István Dalkör tagjaival közösen emlékkopját állítottak a helyszínen. Itt védte hazáját 40 szentivánlaborfalvi székely határőr – hirdeti a faragott oszlop. Ezt nem szabad feledni – szögezi le.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Drakula mítosza
Egyre gyakrabban emlegetik a Brassó mellett emelkedő Törcs várát Drakula váraként. E magyar műemlék épület környékén, a vár közelében zsibvásári hangulatú, turisztikai jellegűnek mondott standokon árusítják, terjesztik, értékesítik a Drakula-kultuszt szolgáló giccshalmazt.
Teszik ezt úgy, hogy gondtalanul kisajátítják a Nagy Lajos királyunk által 1377-ben építtetett magyar királyi határőrvárat. Drakula váraként sulykolják a köztudatba, megtehetik, mert a várba bejutó turista hosszú évtizedekig nem találkozhatott annak valós történetével, csupán csúsztatott, ködösített információk birtokába juthatott. Erdély leggyönyörűbb, legépebben fennmaradt magyar királyi vára az 1500-as években Brassó szász város tulajdonába került, a vár őrségét továbbra is a barcasági magyarok alkották. Feladatuk a havaselvi román vajdák és a török katonai betörések megakadályozása volt. Békeidőben mint határőrök ellenőrizték a magyar és a román határon áthaladó kereskedelmet. Zavaró, hogy a turisták tömegei azzal a meggyőződéssel térnek haza: a Vlad Ţepeş román vajda építette Drakula-várban jártak.
Az utóbbi időben egyre ismertebb a Drakulának nevezett kegyetlen havaselvi vajda, III. Vlad (1448, 1456–1462, 1476) alakja, akit a történelem Karóbahúzó, azaz Ţepeş néven ismer. Hogy a magyar vazallus román vajdának semmi köze nem volt a várhoz, nem tudatosítják, a vár neveként a vérszomjas, vámpírrá magasztosult vajda ragadványnevét emlegetik és nem Lajos magyar királyét. A vár metamorfózisa Bram Stoker (1846–1912) ír regényírónak köszönhető, általa vált a magyar történelem és építészet e darabja román várrá és viseli a turistacsalogató Drakula-vár nevet.
Új film készül
A Háromszék április 15-i száma arról tudósít, hogy újabb Drakula-film készül, ezúttal bukaresti és budapesti együttműködéssel. Örömmel tapasztaljuk, hogy az Országos Filmközpont az elmúlt évben meghirdetett pályázatra küldött filmekből Felméri Cecília és Lakatos Róbert Romániában élő filmesek „animációs dokumentumfilmjét” tartja a legjobbnak. Ennek gyártója a bukaresti Hai-Hui Entertainment, amelynek koprodukciós partnere az Argo Audiovizuális Egyesület és a budapesti M&M Film vállalat lesz. Bizonyára igyekeznek bemutatni a valós történelmi hátteret is, tudva, hogy a Drakula mítosz alapján készült korábbi filmek, ismertetők többsége és a neten közreadott információk halmaza elhallgatja a vár magyar kötődéseit. A hozzánk eljutott hírek szerint az animációs dokumentumfilm rajzait a Kolozsváron élő Jánosi Andrea grafikus készíti. Azt is tudjuk, előtanulmányokat végeznek, így minden lehetőség adott, hogy jó film készüljön. Sajnos, láttunk korábban olyan Drakula-filmet is, amely a 15. század derekára vonatkoztatva Romániát emleget. Ne feledjük: ekkor még két kis hűbéres román vajdaság létezett! Ennek ellenére ez nem nagyon érdekelhette a filmrendezőket. Bizonyára nem törték fejüket azon, hogy Brassó és környéke Törcs várával együtt nem lehet egy nem létező ország része. Márpedig Törcs várát és egész Kelet-Magyarország területét az 1878-ban függetlenné vált Románia csak az 1920-as békediktátummal kebelezte be.
Mivel e film elkészítésében, gyártásában magyar emberek vesznek részt, reméljük, hogy az „animációs dokumentumfilm” készítői figyelnek arra is, hogy helyre tegyék a várral kapcsolatos történelmi hamisításokat. Elég, ha néhány mondatban és rajzban jelzik, mikor és kinek a parancsából épült, kik voltak a vár őrei stb.
Vigyázat a történelemtorzításra
Gondoljunk csak arra, hogy a kitalációra épített „nagy történelmi” filmek ma a román nemzettudatot torzítják. Elég, ha példaként említem Sergiu Nicolaescu (1930–2013) rendező Dákok (1967), Vitéz Mihály (1970) és más filmjeit. Nem lehet véletlen, hogy az alacsonyabb kultúrájú, szélsőségesen magyargyűlölő nacionalista bandák elhiszik a kitalált, elképzelt dákóromán kontinuitás meséjét, és minden év december elsején az őshonos székelyek által lakott városközpontokban ordítozzák, hogy az ősi román föld, a székelyek takarodjanak Ázsiába! Nemrég egy felelős román miniszter – az egyik nacionalista, magyarellenes beállítottságú tévécsatorna élő adásában – Mihály Vitézt úgy emlegette, mint a román állam és nemzet egyesítőjét, kinek nevét a marosvásárhelyi elit katonai egység büszkén viselheti. Igaz, a tankönyvek is hasonlóan propagandisztikus anyagot oktatnak. Nos, a székelyek által vitéznek nevezett vajda még legszebb álmában sem gondolt arra, hogy ő román nemzetállamot egyesít. Már csak azért sem, mert soha nem volt Erdély fejedelme. A vajda az erdélyi oklevelekben így címeztette magát: „Mü Mihály Havasalföldének vajdája, az császári és királyi szent Felségnek tanácsadója, Erdélyben helytartaja”. A vajda halála után a krónikások sora írt Mihályról, de 250 éven keresztül senki sem hallott a nemzetegyesítés szép teóriájáról. Nem is tudhattak róla, mert e magasztos gondolatot Nicolae Bălcescu (1819–1852), az 1848-as havaselvi forradalom ismert alakja csak 1850 táján találta ki palermói magányában, amikor megírta a Vitéz Mihály (1593–1601) vajdáról szóló könyvét.
Sárkányból ördög – a név kialakulása
A Drakula név megértéséhez ismerni kell néhány történelmi adatot. A kegyetlenségéről hírhedten híres Karóbahúzó Vlad apja – II. Vlad (1436–1442/1443–1447) havaselvi vajda – a magyar király Havaselve nevű tartományának vezetője volt. E minőségben, mint magyar főtisztviselő, zászlósúr, abban a megtiszteltetésben részesült, hogy tagja lehetett a magyar Sárkányrendnek. A rendet 1408. december 12-én Luxemburgi Zsigmond (1368–1437) magyar király alapította. A rendbe 22 magyar főúr, illetve magyar hűbéres tartományi vezető lépett be, köztük II. Vlad havaselvi román vajda, Hervoja bosnyák vajda és Lazarevics István szerb despota. Sárkányrendi tagsága miatt II. Vlad vajdát hamarosan Vlad Dracul néven emlegetik. A dragon (sárkány) szó átvitt értelemben drac (ördög) jelentést nyert, és a vajda ragadványneve lett Dracul formában. Idővel elfelejtik, hogy II. Vlad a Sárkányrend kitüntetettjeként nyerte e megtisztelő nevet, mely a Karóbahúzó szadista hajalmú vajda neveként kelt életre és nyert új értelmet, megteremtve a lehetőséget a Dracula-mítosz kialakulására. Bram Stoker Vámbéry Ármin (1832–1913) professzortól 1890-ben értesült az őrült, kegyetlen havaselvi vajda rémtetteiről, és hatévi munkával, anélkül, hogy járt volna Havaselvén, illetve Erdélyben, megteremtette a világirodalom leghíresebb vámpírfiguráját. Könyve 1897-ben jelent meg, és óriási sikert aratott. Drakula hamarosan a filmsorozatok közismert figurája lesz. Stoker könyve magyarul először 1985-ben lát nyomdafestéket Drakula gróf válogatott rémtettei címmel. A teljes kötet anyaga 2006-ban jelent meg Drakula címmel. Bár Vlad Ţepeş vajdának nem volt köze a magyar királyi várhoz, Törcs várához, de a kialakult Drakula mítosza ma a turizmust, a filmkiadást és akarva-akaratlanul a történelemhamisítást szolgálja.
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi Történeti Napok
Kolozsváron május 9.-11. között a Sétatéri Parkban az „élő történelem” eseményei, különböző korok életmódja, szokásai, harcai elevenedtek fel a nagyszámú érdeklődő közönség előtt.
Dr. Lönhárt Tamás egyetemi adjunktust, a BBTE Magyar Történeti Intézet, Jelenkor története, Nemzetközi kapcsolatok tanszékének vezetőjét kérdeztük a rangos rendezvény- sorozatról. Megtudtuk, a hét végén megtartott 3 napos „Transylvania History Days”, azaz „Erdélyi Történeti Napok” a BBTE Történelem és Filozófia Kar oktatóinak és diákjainak rendezvénye. Ez a rendezvény második alkalommal történik, május 9-11. között. A Sétatéren hagyományőrző történeti csoportok voltak jelen. Első világháborús kiállítást szerveztek. Világháborús fényképeket, korabeli leveleket, eszközöket tekinthetett meg a közönség. Emellett régi zene koncerteket is szerveztek . Vasárnap, záró aktusként az 1877-es román függetlenségi háborúról készített, 1912- ben befejezett némafilmet mutatták be, a Mood Quartet élőzene koncertjével kísérve. Örömmel tudatjuk az érdeklődőknek, hogy eddig már megszokott a XIII. Gemina légió és a Terra Dacica Aeterna korhű ruhákkal, fegyverzettel vonult fel. Nagy Lajos korabeli és Mátyás korabeli erdélyi bandériumok is megjelentek, sátorral, dobbal, síppal, fegyverzettel, igyekezvén felidézni annak a kornak a hangulatát. A jelek szerint az ilyen típusú rendezvényt főleg fiatalok, fiatal családok látogatják. Elkápráztatja őket egy hajdan levő világ. A hagyományőrző csoportokat valójában a történelem valósága fele, a megélt hétköznapi élet történelmi valósága felé is közelíti.
Másfelől tudatja velünk, hogy a történelmi valóság sokrétű. A történelmi valóság nem egy kizárólagos, hegemonikus nemzeti diskurzus. Hanem egymásra épülő, egymástól eltérő kultúrájú, egymással párhuzamosan élő létről szóló identitások vannak jelen, mint egy római légió, mely bevonult a Sétaterünkre. Ott vannak azok, akik a történelembe eltűnt népnek az újraelevenítését jelentik, melyek ugyanannyira fontosak, mint számunkra a hunok. Ott van azonban a Lajos korabeli bandérium is. Vagy a Luxemburgi Zsigmond Sárkány Lovagrendjének lovagjai. Mindez azt mutatja, hogy a történelem nem a két egymással vitatkozó magyar- román nemzeti hegemóniákról szóló viták színtere, hanem egy sokkal értékesebb, sokkal gazdagabb, és mindenki számára sajátjának érezhető érték és közös kincs.
– Érzésem szerint a gyökerek ápolásával foglalkoznak, olyan módon, hogy a gyümölcs minél jobb legyen.
Valójában a mai vitáinkat projekttálja, a mai kolozsvári román, magyar, szász, örmény meg más nemzetiségű, de a közösségek által is sajátjának vallott közösségi múlt, mely mindenki számára fontos.
Csomafáy Ferenc. erdon.ro

Hármas történelmi esemény a Bolyaiban
Múltból építkező jövő
Tegnap délben a marosvásárhelyi Bolyai líceumban és a Református Kollégiumban a szervezők által történelminek nevezett esemény zajlott. Új portrékkal gazdagodott az ősi alma mater tanári szobájában őrzött arcképcsarnok, és megfordították azokat a táblákat, amelyeken 1909-ben az akkori elöljárók nevét örökítették meg, a tornacsarnok bejáratához pedig újabb márványtábla került, az iskola egykori sportoló diákjainak, később országos bajnokainak nevével.
A rendezvényt a Református Kollégium – Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Köre szervezte. A festményeket az iskola volt diákja, tanára, az Amerikai Egyesült Államokba költözött Márkos Ferenc készítette és ajándékozta a tanintézetnek. Ezentúl Nagy Endre és Nemes Károly korábbi igazgatók portréja is ott áll a tanári szobában. Míg Bolyai Farkas és Vályi Gyula matematikusok arcképei a múzeumot is gazdagítják, Márkos Ferenc elhozta Kőrösi Csoma Sándorról készített portréját is, amelyet a tudós nevét viselő és emlékét őrző kovásznai alapítványnak ajándékozott.
Az átadási ünnepségen, amely az iskola dísztermében volt, Kirsch Attila a Református Kollégium – Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Körének elnöke megköszönte munkatársainak, az iskola vezetőségének a segítségét és munkáját, s azt, hogy lehetővé tették ezt a rendezvényt. Az összefogás szép példázataként említette, hogy egyszerre három eseménynek is tanúi lehetnek a jelenlevők.
Dr. Bálint István, a Bolyai líceum igazgatója szerint "a múlt költözött a jelenbe", ez erőt ad ahhoz, hogy folytassák azt a több évszázados oktatói munkát, amely hírnevet hozott az iskolának, és büszkén jelentette be azt is, hogy a romániai magyar nyelvű líceumi oktatásban az első lett a Bolyai. Benedek Zsolt, a Református Kollégium igazgatója hangsúlyozta: a történelmi múlt kötelez, és az öregdiákok évről évre a jelen diákjainak is példát mutatnak a hagyományőrzéssel.
Az eseményt megtisztelte jelenlétével dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai konzulátusának főkonzulja, aki elmondta, mindig szívesen jön haza, hiszen bolyais diákként tér vissza az ősi falak közé. Kiemelte és értékelte a Kirsch Attila által vezetett baráti kör munkáját, de azt is elmondta, hogy legalább ilyen összefogás kellene azért is, hogy az iskola épületét megjavítsák. A konzul megállapította azt is, hogy hiányoznak a frissen végzettek, de még a középgenerációból is kevesen jönnek el a baráti kör tevékenységeire, ezért – öregdiákként is – tanácsolta, hogy a szervezet találja meg azt a hangot, amivel megszólíthatja az újabb nemzedék képviselőit is.
Magos György öregdiák bemutatta a festmények készítőinek, adományozójának, a rendezvényen jelen levő Márkos Ferencnek, a sokak által Fricinek ismert tanár úrnak az életútját, aki igen sokat szenvedett származása miatt, s bár többször is felfele ívelt pályája mind szakmailag, mind a sport terén, a kommunista rendszer megpróbáltatásai miatt el kellett hagynia az országot, de sohasem felejtette el, honnan indult, és évek óta munkájával, tevékenységével segíti néhai iskoláját.
A portrék hivatalos átadása előtt Nemes Károlyról Mátyás Zoltán, Vályi Gyuláról Weszely Tibor, Kőrösi Csoma Sándorról dr. Nagy Lajos beszélt, majd Bende Tamás csomakőrösi református lelkipásztor megáldotta a portrékat.
Ezután Csáky Károly, a nemrég létrehozott Református Kollégium Egyesület elnöke azokról a táblákról beszélt, amelyek az iskola főbejáratánál állnak. Ezeket az építők 1909-ben helyezték ki, megörökítve az akkori elöljárók nevét. Nem véletlenül 1957-ben ezeket a táblákat megfordították, és eddig tulajdonképpen a hátlapját láthatták azok, akik erre a tiltott helyre léptek. Az egyesületet létrehozók már öt évvel ezelőtt eltervezték, hogy visszafordítják az alapítók nevét tartalmazó táblákat. Támogatóknak – többek között a magyar külügyminisztérium – köszönhetően korábbi fotók alapján sikerült rekonstruálni a szöveget. "Az igazságot nem lehet falnak fordítani!" – mondta büszkén az öregdiák.
Bordi Teréz diák szavalatát követően Buksa Éva Mária tanárnő, az öregdiákok baráti körének alelnöke lírai hangvételű esszéjében reflektált a felújított iskolamúzeumról, majd mindenkinek név szerint megköszönte a közreműködését abban, hogy immár ne csak néhány napra (ahogy öt évvel ezelőtt történt), hanem hosszabb időszakra is nyitva legyenek az iskola múltjának emléket állító helyiségek.
A rendezvényen részt vevők a díszteremből a tornacsarnok elé vonultak, ahol dr. Tőkés Béla és Magos György volt öregdiákok, a "sport- részleg" vezetői, ahogy Kirsch Attila mondta, leleplezték az új márványtáblát, ahova két új név került fel: Csiszér Miklós vízilabdázóé, ötszörös országos bajnoké és Petelei Attiláé, aki nemcsak sportolóként, hanem edzőként is mai napig kimagasló teljesítményt ér el diákjaival. Csiszér Miklósról dr. Tőkés Béla mondott laudációt, míg saját pályafutásának néhány kiemelkedő mozzanatáról maga Petelei Attila beszélt. Ezt követően pedig a jelenlevők megtekintették a múzeumot, ahol Buksa Éva Mária rövid ismertetőt tartott arról az összegyűjtött és kiállított anyagról, amely méltó emléket állít a nagynevű iskolának.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)