Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. január 26.
A szabadság lovai
Incitato-tárlat a művelődési házban
Czegő Zoltán író, költő nyitotta meg a 23. Incitato művésztáborban készült alkotások tárlatát pénteken a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Házban. A szép számú közönséget, a jelenlévő Nagy Lajos fotó- és Simó Enikő képzőművészt Dulányi B. Aladár, az intézmény igazgatója köszöntötte.
„Aki már látott vadlovakat száguldani, akárcsak filmen is, azonnal megérti a szabadság varázsát. Akkor is rádöbbenhet a földet megdübörögtető szabad életek láttán a szabadság életközelségére, ha maga amúgy a szabadság és a szabad emberek megfojtásának él, diktátorként” – fogalmazott Czegő.
Aki pedig csak futólag is megtekintette a különböző technikával készült műveket, melyek ezúttal is ló-témát dolgoztak fel, maga is ráérezhetett a költő tömören megfogalmazott igazságára. Hiszen akár ügető, vágtázó, száguldó, akár ágaskodó, táncoló, toporzékoló vagy éppen szelíden legelésző, békésen szemlélődő, illetve türelmesen várakozó lovakat ábrázolnak, azok mindenikében láthatóan ott feszül a szabadságvágy és szabadságszeretet.
A tárlat február 17-ig tekinthető meg naponta 9–15 óra között.
(bedő) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Incitato-tárlat a művelődési házban
Czegő Zoltán író, költő nyitotta meg a 23. Incitato művésztáborban készült alkotások tárlatát pénteken a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Házban. A szép számú közönséget, a jelenlévő Nagy Lajos fotó- és Simó Enikő képzőművészt Dulányi B. Aladár, az intézmény igazgatója köszöntötte.
„Aki már látott vadlovakat száguldani, akárcsak filmen is, azonnal megérti a szabadság varázsát. Akkor is rádöbbenhet a földet megdübörögtető szabad életek láttán a szabadság életközelségére, ha maga amúgy a szabadság és a szabad emberek megfojtásának él, diktátorként” – fogalmazott Czegő.
Aki pedig csak futólag is megtekintette a különböző technikával készült műveket, melyek ezúttal is ló-témát dolgoztak fel, maga is ráérezhetett a költő tömören megfogalmazott igazságára. Hiszen akár ügető, vágtázó, száguldó, akár ágaskodó, táncoló, toporzékoló vagy éppen szelíden legelésző, békésen szemlélődő, illetve türelmesen várakozó lovakat ábrázolnak, azok mindenikében láthatóan ott feszül a szabadságvágy és szabadságszeretet.
A tárlat február 17-ig tekinthető meg naponta 9–15 óra között.
(bedő) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. január 28.
Templomaink – Málnás (Református hírnök)
Málnás község 2016-ban kettős jubileumot ünnepel: a települést 650 évvel ezelőtt, 1366-ban említi először hivatalos dokumentum, egy Nagy Lajos király határozatait rögzítő kódex; a falu református temploma pedig 160 esztendeje hirdeti Isten dicsőségét.
A templom helyén a XIX. század derekáig kisebb épület állt, melynek múltjáról nincsenek adataink. Az 1850-es évekre ez az épület annyira megrongálódott, hogy egy korabeli feljegyzés szerint „omladozófélben volt, a terebélyes repedéseken a szél süvöltött be”. Az egyházi felsőbbség egy vizitáció rendjén életveszélyesnek minősítette, és kijavításáig benne istentiszteletek tartását „ellenjavallta”. A gyülekezet Benkő János lelkész és Málnási Zsigmond számadó gondnok ösztönzésére 1853 márciusában a régi lebontását és egy új, nagyobb templom építését határozta el. Az eredetileg tervezettnél nagyobb beruházás anyagi hátterének előteremtése érdekében gyűjtésbe kezdenek, amely azonban nehézkesen halad. Hamar kiderül, hogy a gyülekezet forrásai nem elegendőek az építkezés elkezdéséhez, ezért a presbitérium májusban úgy határoz, hogy az egyházközség erdejének egy részét betáblázzák Kis Gábor és Vitályos Gábor nevére, és a tőlük kapott kölcsönből elkezdik a munkálatokat. Ugyanezen a gyűlésen születik határozat arról is, hogy a különféle munkálatokra helyi vagy környékbeli mestereket kérnek fel. Júniusban közmunkával, a falubeliek lelkes részvételével kiássák az alapot, majd zaláni mészégetők által készített, „forrómeszes habarcsba rakott kövekből” be is öntik azt.
A templomépítés akadálytalan előrehaladása és folyamatos felügyelete érdekében 1854 áprilisában a gondnok mellé „segédtársnak” Bartók Sándort választják. Még ez év júniusában gyalogszekerek és igások (36 szekér) egy héten át hordják a közeli kőfejtőből, Sepsibükszádról a falakhoz szükséges követ. A fal hamar elkészül, augusztusban már Szántó Péter tusnádújfalusi ácsmester irányításával hozzáfognak a tetőhöz. Őszre a tetőzet is kész, Kátai Zsigmond helyi tanító ekkor bádogból vitorlát és gombot adományoz a templomra.
1855-ben folytatják az építkezést. Vakolás után a templom homlokzata elnyeri végső formáját és hirdeti: AZ ISTEN HÁZA IMÁDSÁGNAK HÁZA. ÉSAIÁS LVI RÉSZ VII VERS. ÉPÜLT AZ ISTEN DITSÖSÉGÉRE MDCCCLV-BE.
Októberre helyükre kerülnek az ablakok is Szígyártó József bodoki harangozó és asztalosmester műhelyéből. 1856 tavaszára ugyancsak ő készíti el a templomi bútorzatot, az Úr asztalát, a szószékkoronát, a „mózesszéket”, valamint a padokat. Ezzel véget is értek az új templom építésének munkálatai, csupán az orgonára kellett további három évet várni.
A templom többször is javításon esett át. 1956-ban a templomépítés centenáriumára újítják fel. Az 1977-es nagy földrengés a templom északi falát rongálja meg, ami nagyobb javítást igényelt. 2004-ben a tornyot, 2007-ben a templomot javíttatja a gyülekezet, ezek azonban nem hoznak formai változásokat. Sajnos, jelenleg a málnási gyülekezet csak ritkán tudja megtölteni a templomot, elfoglalni az összes padot. Ez nem az egyháztól, templomtól való elhidegülésnek tudható be, hanem az építés óta eltelt százhatvan esztendő népességfogyásának. Orbán Balázs a templomépítés korában járta be Székelyföldet és mérte fel közösségeit. A Székelyföld leírása szerint akkoriban a málnási gyülekezet 541 lelket számlált. Bár ez a múlt század elejéig emelkedett – és az 1910-es népszámlálás adatai szerint felment 810-ig –, azóta csaknem felére, 290 körülire fogyott.
Balla Barna Márton. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Málnás község 2016-ban kettős jubileumot ünnepel: a települést 650 évvel ezelőtt, 1366-ban említi először hivatalos dokumentum, egy Nagy Lajos király határozatait rögzítő kódex; a falu református temploma pedig 160 esztendeje hirdeti Isten dicsőségét.
A templom helyén a XIX. század derekáig kisebb épület állt, melynek múltjáról nincsenek adataink. Az 1850-es évekre ez az épület annyira megrongálódott, hogy egy korabeli feljegyzés szerint „omladozófélben volt, a terebélyes repedéseken a szél süvöltött be”. Az egyházi felsőbbség egy vizitáció rendjén életveszélyesnek minősítette, és kijavításáig benne istentiszteletek tartását „ellenjavallta”. A gyülekezet Benkő János lelkész és Málnási Zsigmond számadó gondnok ösztönzésére 1853 márciusában a régi lebontását és egy új, nagyobb templom építését határozta el. Az eredetileg tervezettnél nagyobb beruházás anyagi hátterének előteremtése érdekében gyűjtésbe kezdenek, amely azonban nehézkesen halad. Hamar kiderül, hogy a gyülekezet forrásai nem elegendőek az építkezés elkezdéséhez, ezért a presbitérium májusban úgy határoz, hogy az egyházközség erdejének egy részét betáblázzák Kis Gábor és Vitályos Gábor nevére, és a tőlük kapott kölcsönből elkezdik a munkálatokat. Ugyanezen a gyűlésen születik határozat arról is, hogy a különféle munkálatokra helyi vagy környékbeli mestereket kérnek fel. Júniusban közmunkával, a falubeliek lelkes részvételével kiássák az alapot, majd zaláni mészégetők által készített, „forrómeszes habarcsba rakott kövekből” be is öntik azt.
A templomépítés akadálytalan előrehaladása és folyamatos felügyelete érdekében 1854 áprilisában a gondnok mellé „segédtársnak” Bartók Sándort választják. Még ez év júniusában gyalogszekerek és igások (36 szekér) egy héten át hordják a közeli kőfejtőből, Sepsibükszádról a falakhoz szükséges követ. A fal hamar elkészül, augusztusban már Szántó Péter tusnádújfalusi ácsmester irányításával hozzáfognak a tetőhöz. Őszre a tetőzet is kész, Kátai Zsigmond helyi tanító ekkor bádogból vitorlát és gombot adományoz a templomra.
1855-ben folytatják az építkezést. Vakolás után a templom homlokzata elnyeri végső formáját és hirdeti: AZ ISTEN HÁZA IMÁDSÁGNAK HÁZA. ÉSAIÁS LVI RÉSZ VII VERS. ÉPÜLT AZ ISTEN DITSÖSÉGÉRE MDCCCLV-BE.
Októberre helyükre kerülnek az ablakok is Szígyártó József bodoki harangozó és asztalosmester műhelyéből. 1856 tavaszára ugyancsak ő készíti el a templomi bútorzatot, az Úr asztalát, a szószékkoronát, a „mózesszéket”, valamint a padokat. Ezzel véget is értek az új templom építésének munkálatai, csupán az orgonára kellett további három évet várni.
A templom többször is javításon esett át. 1956-ban a templomépítés centenáriumára újítják fel. Az 1977-es nagy földrengés a templom északi falát rongálja meg, ami nagyobb javítást igényelt. 2004-ben a tornyot, 2007-ben a templomot javíttatja a gyülekezet, ezek azonban nem hoznak formai változásokat. Sajnos, jelenleg a málnási gyülekezet csak ritkán tudja megtölteni a templomot, elfoglalni az összes padot. Ez nem az egyháztól, templomtól való elhidegülésnek tudható be, hanem az építés óta eltelt százhatvan esztendő népességfogyásának. Orbán Balázs a templomépítés korában járta be Székelyföldet és mérte fel közösségeit. A Székelyföld leírása szerint akkoriban a málnási gyülekezet 541 lelket számlált. Bár ez a múlt század elejéig emelkedett – és az 1910-es népszámlálás adatai szerint felment 810-ig –, azóta csaknem felére, 290 körülire fogyott.
Balla Barna Márton. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. február 6.
A helyesírás a nyelvi műveltség tükre (Implom József Helyesírási Verseny)
A helyesírási szabályokat, hasonlóan a közlekedési előírásokhoz, akkor is be kell tartanunk, ha nem értünk velük egyet – hangsúlyozta Péntek János nyelvészprofesszor, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára tegnap az Implom József Helyesírási Verseny Sepsiszentgyörgyön tartott országos döntője megnyitóján.
A házigazda Mikes Kelemen Elméleti Líceum igazgatója, Már István köszöntőjében párhuzamot vont a verseny névadója és Csutak Vilmos, a Székely Mikó Kollégium egykori legendás igazgatója, a Székely Nemzeti Múzeum őre munkássága között, mondván, egymás kortársaként mindketten nehéz időkben álltak ki a magyar oktatásért, utóbbit pedig saját igazgatójuknak is érzi, mert Csutak Vilmos rendelkezett arról, hogy a valamikori Leányiskola, a jelenlegi Mikes, a Mikóhoz tartozzék. Péntek János nyelvészprofesszor hangsúlyozta: Heltai Gáspártól kezdődően a magyar helyesírás megalkotásához sok erdélyi tudós járult hozzá, a jelenkori anyanyelvi mozgalom és a helyesírási verseny kezdeményezői pedig elsősorban a szakmai szervezetek és a civil szféra. Kitért az Implom József Középiskolai Helyesírási Verseny közel három évtizedes múltjára és a hazai magyar iskolák több mint két évtizedes részvételére a vetélkedőn, és azt mondta, saját helyesírási önellenőrzőnket úgy kell magunkban hordanunk egy életen át, miként a számítógép helyesírási ellenőrző programját, mert ez a nyelvi műveltségünk tükre.
Lapunk kérdésére, hogy a jelenkori digitális világ, az internetes kommunikáció rontja-e az anyanyelvet, illetve a tavaly elfogadott új akadémiai helyesírási szabályok milyen lényeges változásokat hoztak, Péntek János elmondta, e tekintetben nem nagyon pesszimista, mert éppen a digitális világnak köszönhető a közeledés a magyarországi és az elcsatolt területeken használt köznyelv és közgondolkodás terén. Szerinte a nyelvromlást és a nyelvváltást inkább a kétnyelvűség okozza, amikor a magyar nyelv térvesztését észleljük a másik nyelv javára. A professzor szerint a helyesírásnak ki kell terjednie az egész magyar nyelvre, hogy mindenki érezze otthon magát benne, ezért tartja fontosnak, hogy az eddigiektől eltérően az új szabályzatban példaként erdélyi földrajzi elnevezések is szerepelnek, nem csak magyarországiak és különböző egzotikus vidékekről származóak. Hibának tartja ellenben, hogy a szaknyelvi elnevezések szabályozásáról nem a nyelvészek, hanem a különböző szakterületek tudósai döntöttek, így a közember számára érthetetlen, hogy a fehér liliomot miért írjuk külön, míg a kékliliomot egybe, vagy a fekete rigó miért két szó, míg a sárgarigó egy. A helyesírás oktatása, az iskolai helyesírás tekintetében Péntek János úgy fogalmazott: „Az egyik gond nálunk, hogy a szaktanárok jelentős része nem magyarul végezte a tanulmányait, közülük sokan nem tudnak helyesen írni. 1990 után sok helyen indult tanítóképzés, az ott végző hallgatók egy részének is komoly gondja van a helyesírással, márpedig a helyesírás megalapozása kis korban kezdődik. Ha a tanító nem tud helyesen írni, az nagy baj.”
A megnyitó után tollbamondással kezdődött a verseny, Tamási Áron Ábel-trilógiájának keletkezéstörténetét hallgatták felvételről a diákok, majd a feladatlap kérdéseire kellett írásban válaszolniuk. Ez idő alatt a tanulókat kísérő tanárokat Cs. Nagy Lajos, a pozsonyi Comenius Tudományegyetem tanára tájékoztatta a Magyar Tudományos Akadémia magyar helyesírási szabályzatának tavaly megjelent kiadása szerinti legfontosabb változásokról. Elmondta, az új szabályzat megengedőbb az előbbinél, több változatot kínál adott szóra, kifejezésre, de továbbra is bonyolult az összetett szavak írása, valamint a szakkifejezések szabályozása, amelyeknek egy köznyelvi változatát kellett volna elfogadni a szakmailag megalapozott, de a közember számára érthetetlen indoklás helyett. A jelenlegi változatban a korábbi túlmagyarázó bevezető helyett egyszerűbb, rövidebb és világosabb a kezdet, bizonyos szókategóriák jobban elkülönülnek, ezáltal átláthatóbb a szabályok rendszere, és külön érdeme a szabályalkotóknak, hogy nem kell azonnal bevezetni, illetve számonkérni minden területen a magyar helyesírás új szabályait, hanem türelmi idő áll rendelkezésre, hogy fokozatosan érvényesítsük azokat – foglalható össze Cs. Nagy Lajos következtetése. Az Implom József helyesírási versenyt a középiskolák IX–XII. osztályos tanulói számára az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, az Oktatási és Kutatási Minisztérium Kisebbségi Főosztálya, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum szervezi a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszéke szakmai felügyeletével. A vetélkedőt évfolyamtól függetlenül egységes feladatok és értékelés alapján tartják, a legtöbb pontszámot elérő kilenc diák bejut a február végén Gyulán szervezett Kárpát-medencei döntőbe. A sepsiszentgyörgyi versenyen Erdély, a Partium és a Bánság tizenkét megyéjéből hetvenkét tanuló vett részt, az összesített pontszámot a tollbamondáson és az írásbeli feladatmegoldáson elért eredmények alapján számítják ki. Az eredményeket ma hirdetik ki.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A helyesírási szabályokat, hasonlóan a közlekedési előírásokhoz, akkor is be kell tartanunk, ha nem értünk velük egyet – hangsúlyozta Péntek János nyelvészprofesszor, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára tegnap az Implom József Helyesírási Verseny Sepsiszentgyörgyön tartott országos döntője megnyitóján.
A házigazda Mikes Kelemen Elméleti Líceum igazgatója, Már István köszöntőjében párhuzamot vont a verseny névadója és Csutak Vilmos, a Székely Mikó Kollégium egykori legendás igazgatója, a Székely Nemzeti Múzeum őre munkássága között, mondván, egymás kortársaként mindketten nehéz időkben álltak ki a magyar oktatásért, utóbbit pedig saját igazgatójuknak is érzi, mert Csutak Vilmos rendelkezett arról, hogy a valamikori Leányiskola, a jelenlegi Mikes, a Mikóhoz tartozzék. Péntek János nyelvészprofesszor hangsúlyozta: Heltai Gáspártól kezdődően a magyar helyesírás megalkotásához sok erdélyi tudós járult hozzá, a jelenkori anyanyelvi mozgalom és a helyesírási verseny kezdeményezői pedig elsősorban a szakmai szervezetek és a civil szféra. Kitért az Implom József Középiskolai Helyesírási Verseny közel három évtizedes múltjára és a hazai magyar iskolák több mint két évtizedes részvételére a vetélkedőn, és azt mondta, saját helyesírási önellenőrzőnket úgy kell magunkban hordanunk egy életen át, miként a számítógép helyesírási ellenőrző programját, mert ez a nyelvi műveltségünk tükre.
Lapunk kérdésére, hogy a jelenkori digitális világ, az internetes kommunikáció rontja-e az anyanyelvet, illetve a tavaly elfogadott új akadémiai helyesírási szabályok milyen lényeges változásokat hoztak, Péntek János elmondta, e tekintetben nem nagyon pesszimista, mert éppen a digitális világnak köszönhető a közeledés a magyarországi és az elcsatolt területeken használt köznyelv és közgondolkodás terén. Szerinte a nyelvromlást és a nyelvváltást inkább a kétnyelvűség okozza, amikor a magyar nyelv térvesztését észleljük a másik nyelv javára. A professzor szerint a helyesírásnak ki kell terjednie az egész magyar nyelvre, hogy mindenki érezze otthon magát benne, ezért tartja fontosnak, hogy az eddigiektől eltérően az új szabályzatban példaként erdélyi földrajzi elnevezések is szerepelnek, nem csak magyarországiak és különböző egzotikus vidékekről származóak. Hibának tartja ellenben, hogy a szaknyelvi elnevezések szabályozásáról nem a nyelvészek, hanem a különböző szakterületek tudósai döntöttek, így a közember számára érthetetlen, hogy a fehér liliomot miért írjuk külön, míg a kékliliomot egybe, vagy a fekete rigó miért két szó, míg a sárgarigó egy. A helyesírás oktatása, az iskolai helyesírás tekintetében Péntek János úgy fogalmazott: „Az egyik gond nálunk, hogy a szaktanárok jelentős része nem magyarul végezte a tanulmányait, közülük sokan nem tudnak helyesen írni. 1990 után sok helyen indult tanítóképzés, az ott végző hallgatók egy részének is komoly gondja van a helyesírással, márpedig a helyesírás megalapozása kis korban kezdődik. Ha a tanító nem tud helyesen írni, az nagy baj.”
A megnyitó után tollbamondással kezdődött a verseny, Tamási Áron Ábel-trilógiájának keletkezéstörténetét hallgatták felvételről a diákok, majd a feladatlap kérdéseire kellett írásban válaszolniuk. Ez idő alatt a tanulókat kísérő tanárokat Cs. Nagy Lajos, a pozsonyi Comenius Tudományegyetem tanára tájékoztatta a Magyar Tudományos Akadémia magyar helyesírási szabályzatának tavaly megjelent kiadása szerinti legfontosabb változásokról. Elmondta, az új szabályzat megengedőbb az előbbinél, több változatot kínál adott szóra, kifejezésre, de továbbra is bonyolult az összetett szavak írása, valamint a szakkifejezések szabályozása, amelyeknek egy köznyelvi változatát kellett volna elfogadni a szakmailag megalapozott, de a közember számára érthetetlen indoklás helyett. A jelenlegi változatban a korábbi túlmagyarázó bevezető helyett egyszerűbb, rövidebb és világosabb a kezdet, bizonyos szókategóriák jobban elkülönülnek, ezáltal átláthatóbb a szabályok rendszere, és külön érdeme a szabályalkotóknak, hogy nem kell azonnal bevezetni, illetve számonkérni minden területen a magyar helyesírás új szabályait, hanem türelmi idő áll rendelkezésre, hogy fokozatosan érvényesítsük azokat – foglalható össze Cs. Nagy Lajos következtetése. Az Implom József helyesírási versenyt a középiskolák IX–XII. osztályos tanulói számára az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, az Oktatási és Kutatási Minisztérium Kisebbségi Főosztálya, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum szervezi a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszéke szakmai felügyeletével. A vetélkedőt évfolyamtól függetlenül egységes feladatok és értékelés alapján tartják, a legtöbb pontszámot elérő kilenc diák bejut a február végén Gyulán szervezett Kárpát-medencei döntőbe. A sepsiszentgyörgyi versenyen Erdély, a Partium és a Bánság tizenkét megyéjéből hetvenkét tanuló vett részt, az összesített pontszámot a tollbamondáson és az írásbeli feladatmegoldáson elért eredmények alapján számítják ki. Az eredményeket ma hirdetik ki.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. február 7.
TÖRTÉNELMI KALANDREGÉNY MAGYAR FIATALOK ERDÉLYI MEGHURCOLÁSÁRÓL
MTI -Történelmi kalandregényben idézi fel Nagy Lajos, a Magyar Távirati Iroda egykori újságírója magyar diákok egy csoportjának meghurcolását a második világháborút követően, Erdély egyik városában. A szerző, aki maga is az események részese volt, most megjelent Vadmadarak című könyvében tárja fel a hetven évvel ezelőtt történteket.
A történet cselekménye 1946 és 1947 között játszódik, olyan korban, amellyel eddig a hivatalos történelemtudomány is alig foglalkozott. Nagy Lajos az MTI-nek elmondta, hogy 1946 júliusában, a tanév befejezése után a román rendőrség letartóztatta magyar fiatalok egy csoportját azzal a váddal, hogy a bevonuló román és szovjet hadsereg fegyveres megtámadására szervezkedtek. A kolozsvári hadbíróság elé tizennégy gimnazista fiút állítottak.
A vádakat ugyan nem lehetett bizonyítani, ennek ellenére egytől öt évig terjedő börtönre ítélték a 16 éves diákokat. Kiszabadulásuk után többen Magyarországra szöktek, új életet kezdtek. Több mint hatvan év eltelte után a regény szerzője Nagyváradon váratlanul összetalálkozott az őt letartóztató egykori román titkosrendőrrel és nagy nehezen rávette, hogy üljenek le és tisztázzák a történteket.
Nagy Lajos elmondta: a regény megírásával legfőbb célja az volt, hogy feltárja az egykori események hátterét. A Vadmadarak ennek ellenére nem történelemkönyv és nem is napló, hanem – szavai szerint – történelmi kalandregény.
„A párizsi békeszerződés előtt álltunk, a tét Észak-Erdély Romániához történő újbóli elcsatolása volt. A románok a szovjet csapatok nyomában vonultak be Észak-Erdélybe, megszállták a közhivatalokat. Olyan körülményeket igyekeztek kialakítani, amelyekkel bizonyíthatták, hogy a magyar lakosság irredenta, fasiszta. Ennek volt a része az is, hogy a román titkosrendőrség gyakorlatilag csőbe húzta a magyar fiatalokat” – mondta el a szerző
Felidézte, hogy egy idősebb férfi kereste meg őket azzal, hogy tiltakozzanak Észak-Erdély újbóli elcsatolása ellen. Az egykori rendőrtiszttel évtizedekkel későbbi találkozón azt szerette volna tisztázni, hogy ki szervezte meg az akciót és ki buktatta le a diákokat. Elmondása szerint az egykori tiszt nem titkolta: parancsba kapták, hogy le kell leplezni a városban az irredenta összeesküvőket, várják az akciót Bukarestben. A román politika mindenképp meg akarta akadályozni, hogy a határ menti, többségében magyarok lakta sávot a győztes hatalmak Magyarországnak ítéljék. Bizonyítani akarták, hogy a magyarok fasiszták maradtak, veszélyeztetik a békét és a demokráciát Erdélyben. Ehhez találni kellett valakit, aki megszervezi a „reakciósokat”.
„A beugratott férfi két csoportot szervezett, az egyiket Vadmadarak, a másik a Névtelenek néven. Azért kettőt, hogy ha az egyik lebukik, a másik folytathassa. Néhány hónap múlva röpcédulázás miatt lebuktunk, 1946. júliusban letartóztattak bennünket. A hivatalos vád az állam megdöntésére irányuló összeesküvés volt” – fogalmazott.
A kolozsvári hadbíróság 1946. augusztus 27-én hozott ítéletet. „Egytől öt évig terjedő börtönbüntetést kaptunk, én ötöt” – emlékezett vissza Nagy Lajos. A könyvben a szerző felidézi a börtöni „élményeket is. A magyar diákok előbb Kolozsváron, majd Nagyváradon raboskodtak, köztörvényes bűnözők között.
”A viszonyok leírhatatlanok voltak, megvesztegetésekkel tudtuk túlélni. Bármilyen különös is, volt egyfajta börtönetika és velünk, diákokkal nem úgy bántak a rabok, mint egymással. Az őrök viszont éjjel megvertek bennünket, hogy reggel azt mondhassák: ilyenek a magyarok, egymást verik, még a börtönben sem tudnak békében élni„.
A diákokat kilenc hónapig tartották fogva, majd amikor 1947. február 10-én aláírták a párizsi békeszerződést, amely Romániának ítélte Észak-Erdélyt, szabadlábra helyezték őket, már nem volt rájuk szükség. A szerző hangsúlyozta: visszaemlékezve nem haragszik senkire, a lebuktatásukban aktív szerepet játszó román titkosrendőrre sem.
Nagy Lajos több társával együtt 1947. áprilisában szökött át Magyarországra. Egy régi nagyváradi ismerős, Barcs Sándor, későbbi MTI-vezérigazgató segítségével kézbesítő lett az akkoriban a hírügynökséget, a filmgyárat és a rádiót magában foglaló Magyar Központi Híradónál. Munkája mellet magánúton folytatta iskolai tanulmányait. Újságírói pályafutását 1949-ben MTI gyakornokként kezdte, 1992-ben a Külföldi Adások Szerkesztőségének vezetőjeként ment nyugdíjba.
Váradi Nagy Lajos: Vadmadarak, Underground Kiadó és Terjesztő Kft., Budapest, 2015. magyaridok.hu
MTI -Történelmi kalandregényben idézi fel Nagy Lajos, a Magyar Távirati Iroda egykori újságírója magyar diákok egy csoportjának meghurcolását a második világháborút követően, Erdély egyik városában. A szerző, aki maga is az események részese volt, most megjelent Vadmadarak című könyvében tárja fel a hetven évvel ezelőtt történteket.
A történet cselekménye 1946 és 1947 között játszódik, olyan korban, amellyel eddig a hivatalos történelemtudomány is alig foglalkozott. Nagy Lajos az MTI-nek elmondta, hogy 1946 júliusában, a tanév befejezése után a román rendőrség letartóztatta magyar fiatalok egy csoportját azzal a váddal, hogy a bevonuló román és szovjet hadsereg fegyveres megtámadására szervezkedtek. A kolozsvári hadbíróság elé tizennégy gimnazista fiút állítottak.
A vádakat ugyan nem lehetett bizonyítani, ennek ellenére egytől öt évig terjedő börtönre ítélték a 16 éves diákokat. Kiszabadulásuk után többen Magyarországra szöktek, új életet kezdtek. Több mint hatvan év eltelte után a regény szerzője Nagyváradon váratlanul összetalálkozott az őt letartóztató egykori román titkosrendőrrel és nagy nehezen rávette, hogy üljenek le és tisztázzák a történteket.
Nagy Lajos elmondta: a regény megírásával legfőbb célja az volt, hogy feltárja az egykori események hátterét. A Vadmadarak ennek ellenére nem történelemkönyv és nem is napló, hanem – szavai szerint – történelmi kalandregény.
„A párizsi békeszerződés előtt álltunk, a tét Észak-Erdély Romániához történő újbóli elcsatolása volt. A románok a szovjet csapatok nyomában vonultak be Észak-Erdélybe, megszállták a közhivatalokat. Olyan körülményeket igyekeztek kialakítani, amelyekkel bizonyíthatták, hogy a magyar lakosság irredenta, fasiszta. Ennek volt a része az is, hogy a román titkosrendőrség gyakorlatilag csőbe húzta a magyar fiatalokat” – mondta el a szerző
Felidézte, hogy egy idősebb férfi kereste meg őket azzal, hogy tiltakozzanak Észak-Erdély újbóli elcsatolása ellen. Az egykori rendőrtiszttel évtizedekkel későbbi találkozón azt szerette volna tisztázni, hogy ki szervezte meg az akciót és ki buktatta le a diákokat. Elmondása szerint az egykori tiszt nem titkolta: parancsba kapták, hogy le kell leplezni a városban az irredenta összeesküvőket, várják az akciót Bukarestben. A román politika mindenképp meg akarta akadályozni, hogy a határ menti, többségében magyarok lakta sávot a győztes hatalmak Magyarországnak ítéljék. Bizonyítani akarták, hogy a magyarok fasiszták maradtak, veszélyeztetik a békét és a demokráciát Erdélyben. Ehhez találni kellett valakit, aki megszervezi a „reakciósokat”.
„A beugratott férfi két csoportot szervezett, az egyiket Vadmadarak, a másik a Névtelenek néven. Azért kettőt, hogy ha az egyik lebukik, a másik folytathassa. Néhány hónap múlva röpcédulázás miatt lebuktunk, 1946. júliusban letartóztattak bennünket. A hivatalos vád az állam megdöntésére irányuló összeesküvés volt” – fogalmazott.
A kolozsvári hadbíróság 1946. augusztus 27-én hozott ítéletet. „Egytől öt évig terjedő börtönbüntetést kaptunk, én ötöt” – emlékezett vissza Nagy Lajos. A könyvben a szerző felidézi a börtöni „élményeket is. A magyar diákok előbb Kolozsváron, majd Nagyváradon raboskodtak, köztörvényes bűnözők között.
”A viszonyok leírhatatlanok voltak, megvesztegetésekkel tudtuk túlélni. Bármilyen különös is, volt egyfajta börtönetika és velünk, diákokkal nem úgy bántak a rabok, mint egymással. Az őrök viszont éjjel megvertek bennünket, hogy reggel azt mondhassák: ilyenek a magyarok, egymást verik, még a börtönben sem tudnak békében élni„.
A diákokat kilenc hónapig tartották fogva, majd amikor 1947. február 10-én aláírták a párizsi békeszerződést, amely Romániának ítélte Észak-Erdélyt, szabadlábra helyezték őket, már nem volt rájuk szükség. A szerző hangsúlyozta: visszaemlékezve nem haragszik senkire, a lebuktatásukban aktív szerepet játszó román titkosrendőrre sem.
Nagy Lajos több társával együtt 1947. áprilisában szökött át Magyarországra. Egy régi nagyváradi ismerős, Barcs Sándor, későbbi MTI-vezérigazgató segítségével kézbesítő lett az akkoriban a hírügynökséget, a filmgyárat és a rádiót magában foglaló Magyar Központi Híradónál. Munkája mellet magánúton folytatta iskolai tanulmányait. Újságírói pályafutását 1949-ben MTI gyakornokként kezdte, 1992-ben a Külföldi Adások Szerkesztőségének vezetőjeként ment nyugdíjba.
Váradi Nagy Lajos: Vadmadarak, Underground Kiadó és Terjesztő Kft., Budapest, 2015. magyaridok.hu
2016. február 18.
Id. Both Károly tájékozódási és teljesítménytúra
50 éve hunyt el a természetjárás Maros megyei úttörője
A természetjárás története – történelmi viszonyításban – alig több mint egy évszázadra tekint vissza. A népszerűsége leginkább a polgárosodással terjedt el, ugyanis a vidékről városba költözöttekben fogalmazódott meg először az igény arra, hogy kedvtelésből, kikapcsolódásból járjanak "vissza" a természetbe. Ezért van az, hogy Európa-szerte a XIX. század végén alakulnak meg az Alpin klubok, mivel már ekkor népszerű célnak bizonyultak az Alpok magaslatai. Erdélybe a szászok révén jut el a szervezett természetjárás, majd 1891-ben megalakul az Erdélyrészi Kárpát Egyesület (EKE), amely azóta, a történelmi változások miatt kisebb-nagyobb megszakítással működik.
Működik annak köszönhetően is, hogy mindig akadtak olyan lelkes emberek, akik felvállalták, hogy kirándulásokat, magashegyi túrákat, honismereti barangolásokat szervezzenek, de foglalkoztak turistajelzés-festéssel, gondozták a jelzett utakat, feltártak, feltérképeztek ismeretlen helyeket. Az erdélyi természetjárás egyik kiemelkedő személyisége volt id. Both Károly, aki 50 évvel ezelőtt, február 20-án hunyt el. Síelés után, bakancsa kötésének kioldása közben érte a halál.
Az 1907-ben született id. Both Károly élete összefonódott a természetjárással. Ifjúkorában kezdett el sportolni, s ahogy akkor "divat" volt a Maros-parti városban, igazi, sokoldalú sportember volt. Télen műkorcsolyázott, sízett, nyáron evezett. S ezenkívül volt még egy hobbija: a bélyeggyűjtés. Gyűjteményének értékesítése után, a kapott pénzből vásárolt egy csónakházat, csónakkal együtt a hajdani Víkendtelepen. Id. Both Károly fiatalon megkedvelte a természetjárást, és már 1933-tól önálló túravezetéssel foglalkozott az akkor még létező Erdélyi Kárpát Egyesület keretén belül. A második világháborút követő kommunista diktatúra felszámolta az EKE-t, de a természetjáró mozgalmat nem, ugyanis 1947-ben a Szakszervezetek Házában alakul egy turistakör, amelynek egyik vezetője id. Both Károly volt (a későbbiekben Kiss Ernő, majd Nagy Lajos). A Szakszervezetek Házának köszönhetően minden gyárban alakult turistakör, amelyet az akkori vállalatvezetők is felkaroltak. Volt olyan ipari egység, mint a cukorgyár vagy a bőrgyár, ahol több százan is rendszeresen tevékenykedtek ezekben a körökben. 1952-ben a bőrgyárban dolgozó Csíki István (Pista) megalapítja a sziklamászó (alpinista) sportegyesületet, amelyet a Kalapács (Ciocan), majd a későbbiekben az Elektromaros gyárak által működtett sportegyesületek is a szárnyuk alá vettek. Ugyancsak a Szakszervezetek Házában működő turistakör tagjaiból – Kiss Ernő és Haraszti Richárd kezdeményezésére – a sporttanács felkarolásával létrehozták a tájékozódási, tájfutó sportszakosztályt. 1955. augusztus 18–22. között a Déli-Kárpátokban szervezett országos regionális tájfutó versenyen a Maros Magyar Autonóm Tartomány csapata (Katona Károly, Czellecz Jenő, Man Vasile, Berei Sándor) a harmadik helyen végzett.
Id. Both Károly – együttműködve az említett sportágakban tevékenykedőkkel – lelkes szervezője volt a természetjárásnak. Az ’50-es, ’60-as években minden hétvégén volt kirándulás, télen sítúra. Rendszeresen szerveztek tíznapos sítáborokat is. A marosvásárhelyi természetjárók kiemelkedő tevékenysége volt az 1958-as expedíció, amelynek során feltárták a Nagyhagymás-hegységben levő Likas zsombolyt. Ezen id. Both Károly mellett részt vett Máthé Borcsa és Kerekes Péter Pál. A cukorgyár támogatásának köszönhetően sikerült azt a csörlőt felszerelni, amivel leereszkedhettek az 50 méternél mélyebb zsombolyba.
Id. Both Károly a ’60-as években nemcsak gyalogtúrákat, hanem autóbuszos honismereti körutakat is szervezett, ugyanakkor évente egyszer, mintegy két hét alatt, körbeutazták az országot bérelt vasúti kocsin. Mi több, tutajos túrákat is szerveztek a Beszterce folyón, a Maroson.
A megyei néptanács támogatása révén a természetjáró kör felvállalta a Maros Magyar Autonóm Tartományban levő hegyek (Kelemen-, Görgényi-havasok, Nagyhagymás, Hargita) turistaútvonalainak a megjelölését. Ez igazi úttörő munka volt, hiszen gyakorlatilag ezek voltak az első nyilvántartásba, térképre került jelzett, karbantartott ösvények az említett hegyekben. Ebben a munkában id. Both Károly állandó túratársai voltak a már említetteken kívül Chibelean Aurel, Rácz Torja Zoltán, Romfeld Ákos, Csoma István, Halmágyi János, Haraszti Richárd, Gyalui István, Máthé Borcsa és sokan mások.
Id. Both Károly hobbija volt a fotózás is, több ezer fotó őrzi a több évtizedes túrázásai, természetjárása helyeit.
Id. Both Károlyt ötven éve, február 23-án helyezték örök nyugalomra a marosvásárhelyi református temetőben, síremlékét Szervátiusz Jenő szobrászművész alkotása díszítette, amely sajnos eltűnt.
Volt túratársai, illetve a marosvásárhelyi tájfutók Kiss Ernő kezdeményezésére, halálának 50. évfordulója alkalmából, február 20-án, szombaton délelőtt rövid, szimbolikus tájékozódási és teljesítménytúrát szerveznek. A kiindulópont a somostetői erdő szélén, a Maros Megyei Klinikai Kórház felőli részen lesz, ahol a benevezőknek térképet adnak majd. Az útvonal az állatkert mellett halad a marosszentgyörgyi lőtérig és vissza, hossza mintegy 3 km. A versenyzőknek 8 ellenőrző pontot kell kötelezően érinteniük. Az indulás 10 órakor lesz. A verseny célja elsősorban a megemlékezés, ezért nemcsak tájfutókat, hanem természetjárókat is várnak majd a szervezők az említett találkozóhelyen. Népújság (Marosvásárhely)
50 éve hunyt el a természetjárás Maros megyei úttörője
A természetjárás története – történelmi viszonyításban – alig több mint egy évszázadra tekint vissza. A népszerűsége leginkább a polgárosodással terjedt el, ugyanis a vidékről városba költözöttekben fogalmazódott meg először az igény arra, hogy kedvtelésből, kikapcsolódásból járjanak "vissza" a természetbe. Ezért van az, hogy Európa-szerte a XIX. század végén alakulnak meg az Alpin klubok, mivel már ekkor népszerű célnak bizonyultak az Alpok magaslatai. Erdélybe a szászok révén jut el a szervezett természetjárás, majd 1891-ben megalakul az Erdélyrészi Kárpát Egyesület (EKE), amely azóta, a történelmi változások miatt kisebb-nagyobb megszakítással működik.
Működik annak köszönhetően is, hogy mindig akadtak olyan lelkes emberek, akik felvállalták, hogy kirándulásokat, magashegyi túrákat, honismereti barangolásokat szervezzenek, de foglalkoztak turistajelzés-festéssel, gondozták a jelzett utakat, feltártak, feltérképeztek ismeretlen helyeket. Az erdélyi természetjárás egyik kiemelkedő személyisége volt id. Both Károly, aki 50 évvel ezelőtt, február 20-án hunyt el. Síelés után, bakancsa kötésének kioldása közben érte a halál.
Az 1907-ben született id. Both Károly élete összefonódott a természetjárással. Ifjúkorában kezdett el sportolni, s ahogy akkor "divat" volt a Maros-parti városban, igazi, sokoldalú sportember volt. Télen műkorcsolyázott, sízett, nyáron evezett. S ezenkívül volt még egy hobbija: a bélyeggyűjtés. Gyűjteményének értékesítése után, a kapott pénzből vásárolt egy csónakházat, csónakkal együtt a hajdani Víkendtelepen. Id. Both Károly fiatalon megkedvelte a természetjárást, és már 1933-tól önálló túravezetéssel foglalkozott az akkor még létező Erdélyi Kárpát Egyesület keretén belül. A második világháborút követő kommunista diktatúra felszámolta az EKE-t, de a természetjáró mozgalmat nem, ugyanis 1947-ben a Szakszervezetek Házában alakul egy turistakör, amelynek egyik vezetője id. Both Károly volt (a későbbiekben Kiss Ernő, majd Nagy Lajos). A Szakszervezetek Házának köszönhetően minden gyárban alakult turistakör, amelyet az akkori vállalatvezetők is felkaroltak. Volt olyan ipari egység, mint a cukorgyár vagy a bőrgyár, ahol több százan is rendszeresen tevékenykedtek ezekben a körökben. 1952-ben a bőrgyárban dolgozó Csíki István (Pista) megalapítja a sziklamászó (alpinista) sportegyesületet, amelyet a Kalapács (Ciocan), majd a későbbiekben az Elektromaros gyárak által működtett sportegyesületek is a szárnyuk alá vettek. Ugyancsak a Szakszervezetek Házában működő turistakör tagjaiból – Kiss Ernő és Haraszti Richárd kezdeményezésére – a sporttanács felkarolásával létrehozták a tájékozódási, tájfutó sportszakosztályt. 1955. augusztus 18–22. között a Déli-Kárpátokban szervezett országos regionális tájfutó versenyen a Maros Magyar Autonóm Tartomány csapata (Katona Károly, Czellecz Jenő, Man Vasile, Berei Sándor) a harmadik helyen végzett.
Id. Both Károly – együttműködve az említett sportágakban tevékenykedőkkel – lelkes szervezője volt a természetjárásnak. Az ’50-es, ’60-as években minden hétvégén volt kirándulás, télen sítúra. Rendszeresen szerveztek tíznapos sítáborokat is. A marosvásárhelyi természetjárók kiemelkedő tevékenysége volt az 1958-as expedíció, amelynek során feltárták a Nagyhagymás-hegységben levő Likas zsombolyt. Ezen id. Both Károly mellett részt vett Máthé Borcsa és Kerekes Péter Pál. A cukorgyár támogatásának köszönhetően sikerült azt a csörlőt felszerelni, amivel leereszkedhettek az 50 méternél mélyebb zsombolyba.
Id. Both Károly a ’60-as években nemcsak gyalogtúrákat, hanem autóbuszos honismereti körutakat is szervezett, ugyanakkor évente egyszer, mintegy két hét alatt, körbeutazták az országot bérelt vasúti kocsin. Mi több, tutajos túrákat is szerveztek a Beszterce folyón, a Maroson.
A megyei néptanács támogatása révén a természetjáró kör felvállalta a Maros Magyar Autonóm Tartományban levő hegyek (Kelemen-, Görgényi-havasok, Nagyhagymás, Hargita) turistaútvonalainak a megjelölését. Ez igazi úttörő munka volt, hiszen gyakorlatilag ezek voltak az első nyilvántartásba, térképre került jelzett, karbantartott ösvények az említett hegyekben. Ebben a munkában id. Both Károly állandó túratársai voltak a már említetteken kívül Chibelean Aurel, Rácz Torja Zoltán, Romfeld Ákos, Csoma István, Halmágyi János, Haraszti Richárd, Gyalui István, Máthé Borcsa és sokan mások.
Id. Both Károly hobbija volt a fotózás is, több ezer fotó őrzi a több évtizedes túrázásai, természetjárása helyeit.
Id. Both Károlyt ötven éve, február 23-án helyezték örök nyugalomra a marosvásárhelyi református temetőben, síremlékét Szervátiusz Jenő szobrászművész alkotása díszítette, amely sajnos eltűnt.
Volt túratársai, illetve a marosvásárhelyi tájfutók Kiss Ernő kezdeményezésére, halálának 50. évfordulója alkalmából, február 20-án, szombaton délelőtt rövid, szimbolikus tájékozódási és teljesítménytúrát szerveznek. A kiindulópont a somostetői erdő szélén, a Maros Megyei Klinikai Kórház felőli részen lesz, ahol a benevezőknek térképet adnak majd. Az útvonal az állatkert mellett halad a marosszentgyörgyi lőtérig és vissza, hossza mintegy 3 km. A versenyzőknek 8 ellenőrző pontot kell kötelezően érinteniük. Az indulás 10 órakor lesz. A verseny célja elsősorban a megemlékezés, ezért nemcsak tájfutókat, hanem természetjárókat is várnak majd a szervezők az említett találkozóhelyen. Népújság (Marosvásárhely)
2016. április 8.
Csoma-napok, Kovászna kiemelt eseménye
Tegnap reggel a Kőrösi Csoma Sándor és gyökereink… című tudományos ülésszakkal vette kezdetét az idei, 27. alkalommal megszervezett Csoma-napok. A számos rendezvényt egybefogó eseménysorozatot a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület szervezte a városháza kiemelt támogatásával. A konferencián előadásokat tartó kutatók mellett a Csoma-napok vendégei, meghívottjai Kovászna testvértelepülései, Csenger, Nagykanizsa és Pápa küldöttei is. A hivatalos nyitást megelőző napon a Kovásznai Művelődési Központban levetítették a Lovasíjász című filmet (rendező: Kaszás Géza, főszereplő: Kassai Lajos).
A tudományos ülésszak megnyitóján, a Hephaisztosz Szállodában elsőként Thiesz János polgármester szólt a több mint ötven jelenlévőhöz. A Csoma-napok, a konferencia Kovászna kiemelten fontos eseményei közé tartozik, épp ezért idéntől megemelt támogatással (12 ezer lejt szántak erre a célra – szerk. megj.) kívántak hozzájárulni a szervezéshez. Van értelme folytatni, évről évre számos kiemelkedő eredménye van a rendezvénysorozatnak – méltatta Thiesz. A polgármester külön köszöntötte a rendezvénysorozat szellemi atyját, Gazda Józsefet, aki ma ünnepli 80. születésnapját. Születésnapi köszöntője végéhez a városvezető odafűzte: „Ne gondolkozzon azon, hogy átadja a munkát, közösen kell menni tovább, míg az egészség is megengedi” – mondta a jelenlévők vastapsa mellett. Gazda József Ady Endre szavaival összegezte a magyarság eredetkérdését: „valahonnan messziről jöttünk”. Hogy honnan, arra a tudomány eddig nem adott egyértelmű feleletet, akik itt vannak a konferencián, erre a kérdésre próbálnak választ keresni: kik vagyunk, honnan jöttünk. A kérdést Kőrösi Csoma Sándor vetette fel elsőként, az azóta eltelt 200 év nem volt elegendő a válaszadáshoz. Önmagunkat kell keresnünk, s a konferencia feladata ezt meg is tenni – mondta Gazda József megnyitóbeszédében. A tegnapi előadások közül a helyiek kiemelt érdeklődéssel követték Kőrösi Csoma Sándor családfájának bemutatását. A családfát dr. Nagy Lajos készítette el, és a jelenlévők közül többen felfedezhették közeli-távoli őseiket, rokonaikat rajta. Tegnap délután a Kádár László Képtárban nyílott meg a Szárny, szárnyak… című képzőművészeti kiállítás, sor került a Szentimrei Judit-díj átadására is. A megnyitón fellépett a Kőrösi Csoma Sándor Líceum Tiszta szív kórusa, Cseh Béla vezetésével. Ezt követően ugyancsak a képtárban könyvbemutatót tartottak, Kőrösi Csoma Sándor – Nyomok az időben – Eurázsiai civilizációs rétegek címmel. Este, lapzártakor zajlott a városi kultúrotthon előtti Csoma-szobornál a gyertyás-fáklyás megnyitó, melyen beszédet mondott Thiesz János polgármester, Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete, a rendezvény védnöke, Tamás Sándor megyetanács-elnök, nt. Orbán Lajos református lelkész. Közreműködött a kovásznai ifjúsági fúvószenekar Kertész Barna vezetésével és a Pastorala kamarakórus Szántó Kinga vezényletével. Az estet koszorúzás zárta.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Tegnap reggel a Kőrösi Csoma Sándor és gyökereink… című tudományos ülésszakkal vette kezdetét az idei, 27. alkalommal megszervezett Csoma-napok. A számos rendezvényt egybefogó eseménysorozatot a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület szervezte a városháza kiemelt támogatásával. A konferencián előadásokat tartó kutatók mellett a Csoma-napok vendégei, meghívottjai Kovászna testvértelepülései, Csenger, Nagykanizsa és Pápa küldöttei is. A hivatalos nyitást megelőző napon a Kovásznai Művelődési Központban levetítették a Lovasíjász című filmet (rendező: Kaszás Géza, főszereplő: Kassai Lajos).
A tudományos ülésszak megnyitóján, a Hephaisztosz Szállodában elsőként Thiesz János polgármester szólt a több mint ötven jelenlévőhöz. A Csoma-napok, a konferencia Kovászna kiemelten fontos eseményei közé tartozik, épp ezért idéntől megemelt támogatással (12 ezer lejt szántak erre a célra – szerk. megj.) kívántak hozzájárulni a szervezéshez. Van értelme folytatni, évről évre számos kiemelkedő eredménye van a rendezvénysorozatnak – méltatta Thiesz. A polgármester külön köszöntötte a rendezvénysorozat szellemi atyját, Gazda Józsefet, aki ma ünnepli 80. születésnapját. Születésnapi köszöntője végéhez a városvezető odafűzte: „Ne gondolkozzon azon, hogy átadja a munkát, közösen kell menni tovább, míg az egészség is megengedi” – mondta a jelenlévők vastapsa mellett. Gazda József Ady Endre szavaival összegezte a magyarság eredetkérdését: „valahonnan messziről jöttünk”. Hogy honnan, arra a tudomány eddig nem adott egyértelmű feleletet, akik itt vannak a konferencián, erre a kérdésre próbálnak választ keresni: kik vagyunk, honnan jöttünk. A kérdést Kőrösi Csoma Sándor vetette fel elsőként, az azóta eltelt 200 év nem volt elegendő a válaszadáshoz. Önmagunkat kell keresnünk, s a konferencia feladata ezt meg is tenni – mondta Gazda József megnyitóbeszédében. A tegnapi előadások közül a helyiek kiemelt érdeklődéssel követték Kőrösi Csoma Sándor családfájának bemutatását. A családfát dr. Nagy Lajos készítette el, és a jelenlévők közül többen felfedezhették közeli-távoli őseiket, rokonaikat rajta. Tegnap délután a Kádár László Képtárban nyílott meg a Szárny, szárnyak… című képzőművészeti kiállítás, sor került a Szentimrei Judit-díj átadására is. A megnyitón fellépett a Kőrösi Csoma Sándor Líceum Tiszta szív kórusa, Cseh Béla vezetésével. Ezt követően ugyancsak a képtárban könyvbemutatót tartottak, Kőrösi Csoma Sándor – Nyomok az időben – Eurázsiai civilizációs rétegek címmel. Este, lapzártakor zajlott a városi kultúrotthon előtti Csoma-szobornál a gyertyás-fáklyás megnyitó, melyen beszédet mondott Thiesz János polgármester, Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete, a rendezvény védnöke, Tamás Sándor megyetanács-elnök, nt. Orbán Lajos református lelkész. Közreműködött a kovásznai ifjúsági fúvószenekar Kertész Barna vezetésével és a Pastorala kamarakórus Szántó Kinga vezényletével. Az estet koszorúzás zárta.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. április 11.
Valós eredetünkről értekeztek
27. Kőrösi Csoma Sándor Napok
Kovásznán ezúttal is a tudományos értekezlet nyitotta meg a Kőrösi Csoma Sándor emléke előtt (Gazda József nyugalmazott tanár, író, szociológus jóvoltából) immár 27. alkalommal tisztelgő, valamint a szellemét őrző és tükröző rendezvénysorozatot.
A Héphaisztosz szálló konferenciatermében csütörtök reggel megkezdődött és a városi művelődési ház Ignácz Rózsa Termében befejeződött, háromnapos ülésszak a valós eredetünk és múltunk feltárásában elért legújabb eredmények megismertetésére fektette a hangsúlyt. A teljesség igénye nélkül vázoltuk fel néhány előadás tematikáját.
Csütörtökön az anyaország és Erdély különböző sarkaiból érkezett kutatók úgymond Kőrösi Csoma Sándor apropóján fejthették ki véleményüket. Ez alkalomból dr. Nagy Lajos a Csoma-irodalomban fellelhető legendákról, mítoszokról és tévedésekről értekezett, dr. Obrusánszky Borbála pedig Györffy Györgynek a hun-magyar rokonságra vonatkozó tételeit cáfolta. A következő gyűjtőcím, a Magunk keresése kapcsán dr. Székely Zsolt a székely-magyar ősökről beszélt. Délután a vallás és a mitikus múlt került terítékre, így Szathmári Botond a táltosokat és/vagy sámánokat, dr. Mandics György pedig II. Lajos énekeskönyvét ismertette.
Péntek délelőtt a nyelv, írás, kultúra témakörben dr. Czeglédi Katalin a magyarság természetvallásáról értekezett, délután Máthé Lajos a jugurok történetéről, míg Sántha Attila a 11. századi szkíta- és besenyő-kérdésről. Végezetül, szombaton Balogh Miklós fejtette ki, hogy a sárkányok valóban léteztek, s arra is magyarázatot adott, hogy miért fújtak lángot.
A konferencia kerekasztal-megbeszéléssel zárult, melyen a résztvevők főleg a megszervezésének módjára és mikéntjére, valamint egy-egy előadás hosszára tettek javaslatot, de hozzászóltak az ülésszak alatt elhangzottakhoz is. Ezekkel kapcsolatban volt, aki úgy vélekedett, hogy Kőrösi Csoma Sándor-emléknapokról lévén szó, az értekezlet előadásainak kizárólag róla és munkásságáról, valamint a hozzá kapcsolódó tudományágakról és kutatásokról kellene szólniuk, illetve hozzá kapcsolódniuk. Az is megfogalmazódott, hogy a történelemkutatásban az egyoldalú megközelítés téves, tehát kizárólag a régészet, nyelvészet vagy bármelyik más tudományág eszközeit használva nem juthatunk eredményre, ezért interdiszciplináris megközelítésre van szükség.
Kiderült továbbá, hogy a mindig bekövetkező krónikus időhiány miatt egyesek azt szeretnék, ha ezeken a tanácskozásokon kevesebb előadást tartanának, mások pedig az általuk ilyenkor elmaradhatatlannak vélt vita kedvéért javasolták ugyanezt. Szerintük ugyanis ily módon a felmerült kérdések megválaszolásához is közelebb lehetne kerülni. Végezetül pedig kimondták, hogy a kutatási eredmények nyilvánosságra hozatala, vagyis közlése nélkül hosszú távon nem lehet eredményeket felmutatni, hiszen a folytatásukhoz segítséget is csak így kaphatunk, de tevékenységük értékelésének és elismertetésének is ez az egyetlen járható útja.
Néhány előadásról lapunk elkövetkező számaiban részletesen is beszámolunk.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
27. Kőrösi Csoma Sándor Napok
Kovásznán ezúttal is a tudományos értekezlet nyitotta meg a Kőrösi Csoma Sándor emléke előtt (Gazda József nyugalmazott tanár, író, szociológus jóvoltából) immár 27. alkalommal tisztelgő, valamint a szellemét őrző és tükröző rendezvénysorozatot.
A Héphaisztosz szálló konferenciatermében csütörtök reggel megkezdődött és a városi művelődési ház Ignácz Rózsa Termében befejeződött, háromnapos ülésszak a valós eredetünk és múltunk feltárásában elért legújabb eredmények megismertetésére fektette a hangsúlyt. A teljesség igénye nélkül vázoltuk fel néhány előadás tematikáját.
Csütörtökön az anyaország és Erdély különböző sarkaiból érkezett kutatók úgymond Kőrösi Csoma Sándor apropóján fejthették ki véleményüket. Ez alkalomból dr. Nagy Lajos a Csoma-irodalomban fellelhető legendákról, mítoszokról és tévedésekről értekezett, dr. Obrusánszky Borbála pedig Györffy Györgynek a hun-magyar rokonságra vonatkozó tételeit cáfolta. A következő gyűjtőcím, a Magunk keresése kapcsán dr. Székely Zsolt a székely-magyar ősökről beszélt. Délután a vallás és a mitikus múlt került terítékre, így Szathmári Botond a táltosokat és/vagy sámánokat, dr. Mandics György pedig II. Lajos énekeskönyvét ismertette.
Péntek délelőtt a nyelv, írás, kultúra témakörben dr. Czeglédi Katalin a magyarság természetvallásáról értekezett, délután Máthé Lajos a jugurok történetéről, míg Sántha Attila a 11. századi szkíta- és besenyő-kérdésről. Végezetül, szombaton Balogh Miklós fejtette ki, hogy a sárkányok valóban léteztek, s arra is magyarázatot adott, hogy miért fújtak lángot.
A konferencia kerekasztal-megbeszéléssel zárult, melyen a résztvevők főleg a megszervezésének módjára és mikéntjére, valamint egy-egy előadás hosszára tettek javaslatot, de hozzászóltak az ülésszak alatt elhangzottakhoz is. Ezekkel kapcsolatban volt, aki úgy vélekedett, hogy Kőrösi Csoma Sándor-emléknapokról lévén szó, az értekezlet előadásainak kizárólag róla és munkásságáról, valamint a hozzá kapcsolódó tudományágakról és kutatásokról kellene szólniuk, illetve hozzá kapcsolódniuk. Az is megfogalmazódott, hogy a történelemkutatásban az egyoldalú megközelítés téves, tehát kizárólag a régészet, nyelvészet vagy bármelyik más tudományág eszközeit használva nem juthatunk eredményre, ezért interdiszciplináris megközelítésre van szükség.
Kiderült továbbá, hogy a mindig bekövetkező krónikus időhiány miatt egyesek azt szeretnék, ha ezeken a tanácskozásokon kevesebb előadást tartanának, mások pedig az általuk ilyenkor elmaradhatatlannak vélt vita kedvéért javasolták ugyanezt. Szerintük ugyanis ily módon a felmerült kérdések megválaszolásához is közelebb lehetne kerülni. Végezetül pedig kimondták, hogy a kutatási eredmények nyilvánosságra hozatala, vagyis közlése nélkül hosszú távon nem lehet eredményeket felmutatni, hiszen a folytatásukhoz segítséget is csak így kaphatunk, de tevékenységük értékelésének és elismertetésének is ez az egyetlen járható útja.
Néhány előadásról lapunk elkövetkező számaiban részletesen is beszámolunk.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. április 16.
70 éves a felsőfokú magyar színészképzés Erdélyben
Intézményesítési kísérletek Kolozsváron az 1940-es években
1. Magyar Királyi Kolozsvári Zenekonzervatórium (1941–1944)
A második bécsi döntést követően, 1941 decemberében Kolozsváron az újjászervezett Nemzeti Színház mellett egy államilag finanszírozott hároméves színitanoda indult Táray Ferenc színházigazgató, majd az ő lemondása (1942. július) után a helyébe lépett Mihályfy Béla vezetésével, a színház szakemberi gárdájából összeálló tanári testülettel.
Az iskola egykori növendéke, Szabó Duci a rövid életű intézmény tanárai közül Tompa Miklós, Kőmíves Nagy Lajos, Szabó Lajos és Kemény János nevét emlegeti emlékezésében (vö. Nagy M. Kund Szabó Duci, 2007:13). Szavai szerint a hároméves képzést harmincheten kezdték el, ám csak nyolcan vagy kilencen fejezték be, s közülük csak ketten maradtak Erdélyben (Kudelász Ildikó Sepsiszentgyörgyön, Szabó Duci Marosvásárhelyen lett tagja az induló két színház társulatának). Tanáraik közül többen maradtak Erdélyben: Szabó Lajos és Kőmíves Nagy Lajos 1946 őszén immár román állami keretek között kezd a magyar színészképzés megszervezéséhez Kolozsváron, míg Kemény János és Tompa Miklós a marosvásárhelyi Székely Színháznak lesznek társszervezői és vezetői (előbbi csak az intézményszervezés időszakában).
Az első évfolyam 1944 nyarán végzett a kolozsvári színitanodában, ám új osztály indítására a közeledő front miatt ekkor már gondolni sem lehetett. A színház vezetősége és a társulat nagyobb része engedelmeskedett a kiürítési parancsnak: a szeptember 15. és október 9. közötti időszakban elhagyták Kolozsvárt. Az ellenpéldát Szabó Lajos, az intézmény akkori irodalmi titkára jelentette. A háborús események kaotikus kavargásában, 1944. október elején, a Kolozsváron maradt színházi személyzet egyetlen szóba jöhető vezetőjeként ő volt az, aki a kiürítési parancs ellenére megakadályozta a színház legfontosabb felszereléseinek elszállítását. A zömmel kolozsvári lakhelyű műszak és a helyben maradó kisszámú színművész személyzet segítségével biztosította a működés folytonosságát a város katonai megszállásának körülményei között is.
2. Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium (1946–1948)
Az egyetemünk könyvtárában őrzött gépiratos intézménytörténet szerzője, Zsigmond Ferenc egykori főtitkár furcsa kijelentést tesz dolgozata első oldalán: "a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet hétéves története valójában 1948-ban, a kolozsvári magyar és román művészeti intézet megalapításával kezdődött… Magyar tanítási nyelvű színészképzés azelőtt is folyt, […] azonban nem volt főiskolai jellege" (Zsigmond 1955, 1).
A korszak történelmi hátterének ismeretében tudnunk kell: egy 1955-ben írt intézménytörténetben ajánlatos volt az 1948-as tanügyi reformot megelőző előtörténettől elhatárolódni, főleg, ha az szervezetileg az 1940-1944 közötti magyar főhatalomhoz kötődött. Az ideológiai óvatosságnak még az 1946-os román állami alapítású új intézményre is ki kellett terjednie, hiszen annak alapító okiratát az időközben trónfosztott Mihály király írta alá. Az óvatos szerzőnek tehát ezeket a szempontokat kellett figyelembe vennie, és a szükséges korrekciókat megtennie, amikor az intézmény történetének kiindulópontjaként 1947. december 30-át határozza meg: "tudományosan megalapozott és főiskolai jelleggel bíró művésznevelésről csak azóta beszélhetünk, mióta a kultúrforradalom országos viszonylatban gyökeresen megváltoztatta egész nevelési rendszerünket, a Szovjetunió e téren szerzett tapasztalatainak felhasználásával" (Zsigmond, 1955, 1).
Csak e kortörténeti magyarázatok alapján válik érthetővé, hogy az egyébként sok értékes adatot tartalmazó munkában miért nem esik egyetlen szó sem a kolozsvári magyar tannyelvű Zene- és Színművészeti Konzervatórium alapító dokumentumáról, noha az okirat eligazító jelentőségű az itt folyó képzés felsőfokú jellegének eldöntésében. A továbbiakban – éppen ezért – magyar fordításban, kivonatosan megadjuk az alapító okirat erre vonatkozó passzusát.
I. MIHAI
Isten kegyelméből és a nemzet akaratából Románia királya […]
Elrendeljük és törvénybe iktatjuk:
TÖRVÉNYRENDELET
a Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium létrehozásáról Kolozsváron
I. cikkely – E törvényrendeletnek a Monitorul Oficialban való megjelenésétől számított hatállyal Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] létesül Kolozsváron.
II. cikkely – A Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] a felsőoktatás működésére és megszervezésére vonatkozó jogszabályok rendelkezései alapján fog működni.
III. cikkely – A Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] a következő tanszéki, tanársegédi és adminisztratív állománnyal fog működni
[…]
VI. cikkely – a Kolozsvári Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] ingyen fogja használni a volt Kolozsvári Magyar Állami Konzervatórium Mócok útja 5. sz. alatti épületét és ingóságait.
VII. cikkely – Az e törvényrendelettel létrehozott Kolozsvári Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] állásainak betöltésére az 1946. április 1. utáni időszakban került sor.
A Művészetügyi Minisztérium 1946/1947. évi költségvetésébe fogja iktatni a létrehozott konzervatórium [Főiskola] működtetéséhez szükséges személyi és anyagi kiadásokat fedező összeget.
Kelt Bukarestben, 1946. április 8. [miniszteri aláírások és a király ellenjegyzése]
Forrás: Monitorul Oficial, nr. 85., 1946. április 9.
A szövegből teljes egyértelműséggel kiderül, hogy az új intézményt a román felsőoktatás megszervezésére és működésére vonatkozó szabályok alapján, a király által ellenjegyzett alapító okmánnyal hozták létre, tehát nem "egy- vagy kétéves színészképző tanfolyamként indult", ahogyan azt a Magyar színháztörténet harmadik kötetében olvashatjuk (i.m. Budapest, 2005:1171). Az új intézmény elhelyezésének és anyagi-műszaki felszerelésének megoldására a román kormányzat – nyilván kisebb léptékben – ugyanazt a taktikát alkalmazta, ami a Bolyai Tudományegyetem esetében előző évben, 1945-ben már sikeresen működött: egy magyar állami oktatási intézményt úgy tudtak megszüntetni, hogy a kolozsvári magyarság várható ellenállását jórészt sikerült leszerelni egy magyar tannyelvű román állami oktatási intézmény indításával. A magyar lakosság ugyanis valamiféle jogfolytonosságot érzékelt a megszüntetett régi és a létrehozott új intézmény között, s ennek okán utólag, az 1948-as tanügyi reform idején még az adott épület és a felszerelés államosítását is könnyebben "emész- tette" meg.
3. Magyar Művészeti Intézet (1948–1950)
Esetünkben a történet 1949 elején fejeződik be, az 1948-as román tanügyi reform és államosítás jegyében és szellemében. 1948 őszén, a magyar tannyelvű konzervatórium átszervezése révén létrehozták a kibővített, három karral induló Magyar Művészeti Intézetet Kolozsváron. Az új intézmény vezetősége 1949. január 22-én beadványban kérte főhatóságától: adják át a jogilag már létrehozott, valójában azonban még működésképtelen új művészeti intézetnek az időközben megszüntetett magyar konzervatórium felszerelését.
Kolozsvári Magyar Művészeti Intézet,
1949. január 22., Kolozsvár, 47/1949. szám
Miniszter Úr,
Tisztelettel felterjesztjük itt csatolt mellékletünkben a volt Kolozsvári Magyar Magánkonzervatórium javainak leltárát, azzal a kéréssel, hogy szíveskedjék elrendelni e javak átadását Intézetünk birtokába.
Kérésünk kedvező megoldása érdekében tudomására hozzuk, hogy Intézetünk – amelyet alig két éve hoztak létre, és súlyos anyagi nehézségekkel kellett megküzdenie – csak azáltal lett működőképes, hogy a volt Magyar Magánkonzervatórium rendelkezésünkre bocsátotta hangszereit, bútorzatát, könyvtárát stb., a mellékelt leltár szerint. Intézetünk működése ezek nélkül nem lett volna biztosítható, mert hangszereink száma (3 zongora, 2 pianínó) és bútorzatunk elégtelen lett volna az előadások megtartására. Az anyagi nehézségek miatt nem tudtuk beszerezni a szükséges hangszereket; [most] a felsőoktatás reformja nyomán jóval inkább kibővült intézetünkben az előadások elkezdését sem tudnánk biztosítani a volt Magyar Magánkonzervatórium javai nélkül.
A volt Magyar Magánkonzervatórium megszüntetése után a Kolozs megyei Kultúrfelügyelőség az 584/1948. aug. 26-i jegyzőkönyvében elvégezte e javak felleltározását, majd 1948. dec. 18-án a volt Magyar Magánkonzervatórium teljes vagyonát – a tekintetes Minisztérium újabb rendelkezéséig – a mi Intézetünknek adta át megőrzés végett.
A Közoktatásügyi Minisztériumnak a közjavak felleltározására vonatkozó 28776. sz. rendelete értelmében a volt Magyar Magánkonzervatórium minden vagyontárgya intézetünk leltárába került, az eredetét feltüntető megjegyzéssel. Tekintettel arra, hogy új tanév küszöbén állunk, tisztelettel kérjük felterjesztésünk sürgős és kedvező megoldását.
Kérjük, fogadja megkülönböztetett tiszteletünket és nagyrabecsülésünk kinyilvánítását.
Igazgató [Egyetemi] első titkár
[olvashatatlan] [olvashatatlan]
Forrás: Kolozsvári Állami Levéltár, 1188. fond, 113. dosszié
A szöveg egyértelműen bizonyítja, hogy 1946-ban a haszonkölcsönként átengedett, majd 1948-ban a hivatalosan államosított magyar konzervatóriumi felszerelés sorsdöntő jelentőségű volt a Zene- és Színművészeti Főiskola, illetve a Magyar Művészeti Intézet indulásában; jól érzékelhető, hogy a bukaresti kormányzat egyik esetben sem gondoskodott a létrehozott új oktatási intézmény kellő felszereltségéről, de mindkét esetben számításba vette a kolozsvári magyar egyesületi zeneiskola vagyonának felhasználását erre a célra.
Hamarosan sokatmondó válasz érkezett a Magyar Művészeti Intézet beadványára. A válasz gordiuszinak nevezhető; a bukaresti minisztérium ugyanis a felszereltség nehéz kérdését egyetlen jól irányzott csapással megoldotta:
"47/1949. sz. felterjesztésükkel kapcsolatban közöljük, hogy a 176/1948. aug. 2-i törvényrendelet értelmében a volt Kolozsvári Magyar Magánkonzervatórium leltára Minisztériumunk tulajdonába megy át, és azt az Önök intézete részére kiutaljuk."
Kolozsváron 1946–1954 között, az ekkor formálódó, többször átszervezett romániai magyar felsőfokú színészképzés újabb és újabb intézményi és személyi változásaiban Szabó Lajos vezetői működése jelentette a stabilitást és a folytonosságot. Az 1950-ben Kolozsváron létrehozott művészeti főiskola, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanszékvezető tanára és tanulmányi igazgatója volt; 1954 őszén együtt költözött az áthelyezett intézettel Marosvásárhelyre, ahol az eredeti nevét változatlanul megtartó színészképző intézet tanára és rektora nyugdíjazásáig (1976). A visszaemlékezők egybehangzóan karizmatikus vezetőként idézik alakját: pályájának ez a három évtizede elválaszthatatlan része lett, és máig érezhetően beépült az általa vezetett intézmény történetébe – gondoljunk itt elsősorban a rektorsága idején épült Stúdió Színházra.
Lázok János
Népújság (Marosvásárhely)
Intézményesítési kísérletek Kolozsváron az 1940-es években
1. Magyar Királyi Kolozsvári Zenekonzervatórium (1941–1944)
A második bécsi döntést követően, 1941 decemberében Kolozsváron az újjászervezett Nemzeti Színház mellett egy államilag finanszírozott hároméves színitanoda indult Táray Ferenc színházigazgató, majd az ő lemondása (1942. július) után a helyébe lépett Mihályfy Béla vezetésével, a színház szakemberi gárdájából összeálló tanári testülettel.
Az iskola egykori növendéke, Szabó Duci a rövid életű intézmény tanárai közül Tompa Miklós, Kőmíves Nagy Lajos, Szabó Lajos és Kemény János nevét emlegeti emlékezésében (vö. Nagy M. Kund Szabó Duci, 2007:13). Szavai szerint a hároméves képzést harmincheten kezdték el, ám csak nyolcan vagy kilencen fejezték be, s közülük csak ketten maradtak Erdélyben (Kudelász Ildikó Sepsiszentgyörgyön, Szabó Duci Marosvásárhelyen lett tagja az induló két színház társulatának). Tanáraik közül többen maradtak Erdélyben: Szabó Lajos és Kőmíves Nagy Lajos 1946 őszén immár román állami keretek között kezd a magyar színészképzés megszervezéséhez Kolozsváron, míg Kemény János és Tompa Miklós a marosvásárhelyi Székely Színháznak lesznek társszervezői és vezetői (előbbi csak az intézményszervezés időszakában).
Az első évfolyam 1944 nyarán végzett a kolozsvári színitanodában, ám új osztály indítására a közeledő front miatt ekkor már gondolni sem lehetett. A színház vezetősége és a társulat nagyobb része engedelmeskedett a kiürítési parancsnak: a szeptember 15. és október 9. közötti időszakban elhagyták Kolozsvárt. Az ellenpéldát Szabó Lajos, az intézmény akkori irodalmi titkára jelentette. A háborús események kaotikus kavargásában, 1944. október elején, a Kolozsváron maradt színházi személyzet egyetlen szóba jöhető vezetőjeként ő volt az, aki a kiürítési parancs ellenére megakadályozta a színház legfontosabb felszereléseinek elszállítását. A zömmel kolozsvári lakhelyű műszak és a helyben maradó kisszámú színművész személyzet segítségével biztosította a működés folytonosságát a város katonai megszállásának körülményei között is.
2. Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium (1946–1948)
Az egyetemünk könyvtárában őrzött gépiratos intézménytörténet szerzője, Zsigmond Ferenc egykori főtitkár furcsa kijelentést tesz dolgozata első oldalán: "a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet hétéves története valójában 1948-ban, a kolozsvári magyar és román művészeti intézet megalapításával kezdődött… Magyar tanítási nyelvű színészképzés azelőtt is folyt, […] azonban nem volt főiskolai jellege" (Zsigmond 1955, 1).
A korszak történelmi hátterének ismeretében tudnunk kell: egy 1955-ben írt intézménytörténetben ajánlatos volt az 1948-as tanügyi reformot megelőző előtörténettől elhatárolódni, főleg, ha az szervezetileg az 1940-1944 közötti magyar főhatalomhoz kötődött. Az ideológiai óvatosságnak még az 1946-os román állami alapítású új intézményre is ki kellett terjednie, hiszen annak alapító okiratát az időközben trónfosztott Mihály király írta alá. Az óvatos szerzőnek tehát ezeket a szempontokat kellett figyelembe vennie, és a szükséges korrekciókat megtennie, amikor az intézmény történetének kiindulópontjaként 1947. december 30-át határozza meg: "tudományosan megalapozott és főiskolai jelleggel bíró művésznevelésről csak azóta beszélhetünk, mióta a kultúrforradalom országos viszonylatban gyökeresen megváltoztatta egész nevelési rendszerünket, a Szovjetunió e téren szerzett tapasztalatainak felhasználásával" (Zsigmond, 1955, 1).
Csak e kortörténeti magyarázatok alapján válik érthetővé, hogy az egyébként sok értékes adatot tartalmazó munkában miért nem esik egyetlen szó sem a kolozsvári magyar tannyelvű Zene- és Színművészeti Konzervatórium alapító dokumentumáról, noha az okirat eligazító jelentőségű az itt folyó képzés felsőfokú jellegének eldöntésében. A továbbiakban – éppen ezért – magyar fordításban, kivonatosan megadjuk az alapító okirat erre vonatkozó passzusát.
I. MIHAI
Isten kegyelméből és a nemzet akaratából Románia királya […]
Elrendeljük és törvénybe iktatjuk:
TÖRVÉNYRENDELET
a Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium létrehozásáról Kolozsváron
I. cikkely – E törvényrendeletnek a Monitorul Oficialban való megjelenésétől számított hatállyal Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] létesül Kolozsváron.
II. cikkely – A Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] a felsőoktatás működésére és megszervezésére vonatkozó jogszabályok rendelkezései alapján fog működni.
III. cikkely – A Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] a következő tanszéki, tanársegédi és adminisztratív állománnyal fog működni
[…]
VI. cikkely – a Kolozsvári Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] ingyen fogja használni a volt Kolozsvári Magyar Állami Konzervatórium Mócok útja 5. sz. alatti épületét és ingóságait.
VII. cikkely – Az e törvényrendelettel létrehozott Kolozsvári Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] állásainak betöltésére az 1946. április 1. utáni időszakban került sor.
A Művészetügyi Minisztérium 1946/1947. évi költségvetésébe fogja iktatni a létrehozott konzervatórium [Főiskola] működtetéséhez szükséges személyi és anyagi kiadásokat fedező összeget.
Kelt Bukarestben, 1946. április 8. [miniszteri aláírások és a király ellenjegyzése]
Forrás: Monitorul Oficial, nr. 85., 1946. április 9.
A szövegből teljes egyértelműséggel kiderül, hogy az új intézményt a román felsőoktatás megszervezésére és működésére vonatkozó szabályok alapján, a király által ellenjegyzett alapító okmánnyal hozták létre, tehát nem "egy- vagy kétéves színészképző tanfolyamként indult", ahogyan azt a Magyar színháztörténet harmadik kötetében olvashatjuk (i.m. Budapest, 2005:1171). Az új intézmény elhelyezésének és anyagi-műszaki felszerelésének megoldására a román kormányzat – nyilván kisebb léptékben – ugyanazt a taktikát alkalmazta, ami a Bolyai Tudományegyetem esetében előző évben, 1945-ben már sikeresen működött: egy magyar állami oktatási intézményt úgy tudtak megszüntetni, hogy a kolozsvári magyarság várható ellenállását jórészt sikerült leszerelni egy magyar tannyelvű román állami oktatási intézmény indításával. A magyar lakosság ugyanis valamiféle jogfolytonosságot érzékelt a megszüntetett régi és a létrehozott új intézmény között, s ennek okán utólag, az 1948-as tanügyi reform idején még az adott épület és a felszerelés államosítását is könnyebben "emész- tette" meg.
3. Magyar Művészeti Intézet (1948–1950)
Esetünkben a történet 1949 elején fejeződik be, az 1948-as román tanügyi reform és államosítás jegyében és szellemében. 1948 őszén, a magyar tannyelvű konzervatórium átszervezése révén létrehozták a kibővített, három karral induló Magyar Művészeti Intézetet Kolozsváron. Az új intézmény vezetősége 1949. január 22-én beadványban kérte főhatóságától: adják át a jogilag már létrehozott, valójában azonban még működésképtelen új művészeti intézetnek az időközben megszüntetett magyar konzervatórium felszerelését.
Kolozsvári Magyar Művészeti Intézet,
1949. január 22., Kolozsvár, 47/1949. szám
Miniszter Úr,
Tisztelettel felterjesztjük itt csatolt mellékletünkben a volt Kolozsvári Magyar Magánkonzervatórium javainak leltárát, azzal a kéréssel, hogy szíveskedjék elrendelni e javak átadását Intézetünk birtokába.
Kérésünk kedvező megoldása érdekében tudomására hozzuk, hogy Intézetünk – amelyet alig két éve hoztak létre, és súlyos anyagi nehézségekkel kellett megküzdenie – csak azáltal lett működőképes, hogy a volt Magyar Magánkonzervatórium rendelkezésünkre bocsátotta hangszereit, bútorzatát, könyvtárát stb., a mellékelt leltár szerint. Intézetünk működése ezek nélkül nem lett volna biztosítható, mert hangszereink száma (3 zongora, 2 pianínó) és bútorzatunk elégtelen lett volna az előadások megtartására. Az anyagi nehézségek miatt nem tudtuk beszerezni a szükséges hangszereket; [most] a felsőoktatás reformja nyomán jóval inkább kibővült intézetünkben az előadások elkezdését sem tudnánk biztosítani a volt Magyar Magánkonzervatórium javai nélkül.
A volt Magyar Magánkonzervatórium megszüntetése után a Kolozs megyei Kultúrfelügyelőség az 584/1948. aug. 26-i jegyzőkönyvében elvégezte e javak felleltározását, majd 1948. dec. 18-án a volt Magyar Magánkonzervatórium teljes vagyonát – a tekintetes Minisztérium újabb rendelkezéséig – a mi Intézetünknek adta át megőrzés végett.
A Közoktatásügyi Minisztériumnak a közjavak felleltározására vonatkozó 28776. sz. rendelete értelmében a volt Magyar Magánkonzervatórium minden vagyontárgya intézetünk leltárába került, az eredetét feltüntető megjegyzéssel. Tekintettel arra, hogy új tanév küszöbén állunk, tisztelettel kérjük felterjesztésünk sürgős és kedvező megoldását.
Kérjük, fogadja megkülönböztetett tiszteletünket és nagyrabecsülésünk kinyilvánítását.
Igazgató [Egyetemi] első titkár
[olvashatatlan] [olvashatatlan]
Forrás: Kolozsvári Állami Levéltár, 1188. fond, 113. dosszié
A szöveg egyértelműen bizonyítja, hogy 1946-ban a haszonkölcsönként átengedett, majd 1948-ban a hivatalosan államosított magyar konzervatóriumi felszerelés sorsdöntő jelentőségű volt a Zene- és Színművészeti Főiskola, illetve a Magyar Művészeti Intézet indulásában; jól érzékelhető, hogy a bukaresti kormányzat egyik esetben sem gondoskodott a létrehozott új oktatási intézmény kellő felszereltségéről, de mindkét esetben számításba vette a kolozsvári magyar egyesületi zeneiskola vagyonának felhasználását erre a célra.
Hamarosan sokatmondó válasz érkezett a Magyar Művészeti Intézet beadványára. A válasz gordiuszinak nevezhető; a bukaresti minisztérium ugyanis a felszereltség nehéz kérdését egyetlen jól irányzott csapással megoldotta:
"47/1949. sz. felterjesztésükkel kapcsolatban közöljük, hogy a 176/1948. aug. 2-i törvényrendelet értelmében a volt Kolozsvári Magyar Magánkonzervatórium leltára Minisztériumunk tulajdonába megy át, és azt az Önök intézete részére kiutaljuk."
Kolozsváron 1946–1954 között, az ekkor formálódó, többször átszervezett romániai magyar felsőfokú színészképzés újabb és újabb intézményi és személyi változásaiban Szabó Lajos vezetői működése jelentette a stabilitást és a folytonosságot. Az 1950-ben Kolozsváron létrehozott művészeti főiskola, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanszékvezető tanára és tanulmányi igazgatója volt; 1954 őszén együtt költözött az áthelyezett intézettel Marosvásárhelyre, ahol az eredeti nevét változatlanul megtartó színészképző intézet tanára és rektora nyugdíjazásáig (1976). A visszaemlékezők egybehangzóan karizmatikus vezetőként idézik alakját: pályájának ez a három évtizede elválaszthatatlan része lett, és máig érezhetően beépült az általa vezetett intézmény történetébe – gondoljunk itt elsősorban a rektorsága idején épült Stúdió Színházra.
Lázok János
Népújság (Marosvásárhely)
2016. április 16.
Kiállításmegnyitó és könyvbemutató a Székelyföld Galériában
Székely népi imádságok címmel jelent meg a Székely Könyvtár sorozat legújabb kötete. A Tánczos Vilmos néprajzkutató által összeállított és szerkesztett könyvet péntek délután ismertették a csíkszeredai Székelyföld Galériában. Az eseményen Petres László magyartanár moldvai csángó viseletgyűjteményét is bemutatták.
Petres László hat éve tanít a csángó oktatási program keretében Lujzikalagorban. A moldvai csángó falvakból összegyűjtött viseleteket hozta el Csíkszeredába. „A tárgyak mögött egy-egy élet, személyes tudás van. Közösségi tudás is van, identitásszimbólum volt annak a személynek, aki magára vette ezeket a viseleteket. A tárgyak mögé be kell látni. Egy tárgy annyit ér, amennyit a kultúrából megmutat. Nemcsak a szépségüket kell nézni, hanem a funkciót is, amit a falusi társadalomban betöltött“ – mutatott rá Tánczos Vilmos. Úgy véli, a hagyományos világ tárgyai azért nem unalmasak számunkra, mert személyesek, közünk van hozzájuk, ami azt jelenti, hogy értjük ezeket a tárgyakat. Azt a világot, amit ezek felidéznek, általuk meg tudjuk érteni.
Petres kiemelte, a moldvai csángófalvak világa nagyon színes, nemcsak a kiállított tárgyak színeiben mutatkozik meg, hanem a gondolkodásban, a világképben, a világhoz való viszonyban is. „Amikor odakerültem, rájöttem, hogy nemcsak a gyerekek tanítására kell figyelni, hanem arra is, hogy mi történik a családban, a nagyszülőkkel, a kultúrával. Az egyik legjobb dolog, ha a falunak az örökségére, a hagyományokra tanítjuk meg a gyerekeket. Én ezt az utat választottam, hogy tárgyakat, történeteket mutatok meg nekik, amiket a szüleiktől, nagyszüleiktől is vissza tudnak hallani. Ezek a tárgyak történeteket hordoznak magukban. Ezért szerettük volna megmutatni őket.“
A gyűjtő sorra bemutatta a kiállított ruhákat, a falunként különböző vagy hasonló jellegzetességeket. „Mindenik falu külön világ. Ha az ember kicsit közel hajol ezekhez a falvakhoz, történetekhez, színekhez, láthatja, hogy bizony nagy különbségek vannak. Az ingekben nemcsak a családtörténeteket találjuk meg, hanem a feldolgozás, szövés, fonás, a guzsalyasok történetei is ott vannak” – hangsúlyozta. A gyűjtemény három hétig tekinthető meg a Székelyföld Galériában ( Csíkszereda, T. Vladimirescu u. 5. szám).
A Székely Könyvtár legújabb kötetébe Tánczos Vilmos Székelyföldön, valamint a székelység köréből kirajzott gyimesi csángók, moldvai csángók, valamint a bukovinai székelyek körében lejegyzett népi imádságokat válogatta – vezette fel Mirk Szidónia-Kata a Tánczos Vilmossal való beszélgetést. Majd arról kérdezte a néprajzkutatót, hogy mennyire tekinthetők imáknak ezek a szövegek, milyen alkalmakkor, helyzetekben hangzottak, hangoznak el.
Tánczos elmondta, a műfaj nagyon régi, Nagy Lajos korabeli vagy még régebbi. A műfaj „keresztelőjére” 1970-ben került sor a Magyar Néprajzi Társaságban és Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutató nyomán – aki 1968-ban egy somogyi gyűjtőútján jött rá, hogy el kell különíteni, mint önálló folklórműfajt – elindult Magyarországon az ez irányú gyűjtőmozgalom.
„A műfajnak az lett a neve, hogy archaikus népi imádság. Erdélyi Zsuzsa ragaszkodott volna ahhoz, hogy maradhatott volna az apokrif (egyházilag jóvá nem hagyott) jelző a műfajon. Ortutay Gyula volt az, aki ezt elhagyta. Azért, mert az akkori ideológiai viszonyok miatt éppen elég baj volt, hogy egy új vallásos folklórműfaj van, nem szerették volna az egyházat is hergelni. A kötet szerkesztésénél úgy gondoltam, hogy a népi imádság, mint folklorisztikai terminus, tökéletesen kifejezi a műfajnak a lényegét.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro
Székely népi imádságok címmel jelent meg a Székely Könyvtár sorozat legújabb kötete. A Tánczos Vilmos néprajzkutató által összeállított és szerkesztett könyvet péntek délután ismertették a csíkszeredai Székelyföld Galériában. Az eseményen Petres László magyartanár moldvai csángó viseletgyűjteményét is bemutatták.
Petres László hat éve tanít a csángó oktatási program keretében Lujzikalagorban. A moldvai csángó falvakból összegyűjtött viseleteket hozta el Csíkszeredába. „A tárgyak mögött egy-egy élet, személyes tudás van. Közösségi tudás is van, identitásszimbólum volt annak a személynek, aki magára vette ezeket a viseleteket. A tárgyak mögé be kell látni. Egy tárgy annyit ér, amennyit a kultúrából megmutat. Nemcsak a szépségüket kell nézni, hanem a funkciót is, amit a falusi társadalomban betöltött“ – mutatott rá Tánczos Vilmos. Úgy véli, a hagyományos világ tárgyai azért nem unalmasak számunkra, mert személyesek, közünk van hozzájuk, ami azt jelenti, hogy értjük ezeket a tárgyakat. Azt a világot, amit ezek felidéznek, általuk meg tudjuk érteni.
Petres kiemelte, a moldvai csángófalvak világa nagyon színes, nemcsak a kiállított tárgyak színeiben mutatkozik meg, hanem a gondolkodásban, a világképben, a világhoz való viszonyban is. „Amikor odakerültem, rájöttem, hogy nemcsak a gyerekek tanítására kell figyelni, hanem arra is, hogy mi történik a családban, a nagyszülőkkel, a kultúrával. Az egyik legjobb dolog, ha a falunak az örökségére, a hagyományokra tanítjuk meg a gyerekeket. Én ezt az utat választottam, hogy tárgyakat, történeteket mutatok meg nekik, amiket a szüleiktől, nagyszüleiktől is vissza tudnak hallani. Ezek a tárgyak történeteket hordoznak magukban. Ezért szerettük volna megmutatni őket.“
A gyűjtő sorra bemutatta a kiállított ruhákat, a falunként különböző vagy hasonló jellegzetességeket. „Mindenik falu külön világ. Ha az ember kicsit közel hajol ezekhez a falvakhoz, történetekhez, színekhez, láthatja, hogy bizony nagy különbségek vannak. Az ingekben nemcsak a családtörténeteket találjuk meg, hanem a feldolgozás, szövés, fonás, a guzsalyasok történetei is ott vannak” – hangsúlyozta. A gyűjtemény három hétig tekinthető meg a Székelyföld Galériában ( Csíkszereda, T. Vladimirescu u. 5. szám).
A Székely Könyvtár legújabb kötetébe Tánczos Vilmos Székelyföldön, valamint a székelység köréből kirajzott gyimesi csángók, moldvai csángók, valamint a bukovinai székelyek körében lejegyzett népi imádságokat válogatta – vezette fel Mirk Szidónia-Kata a Tánczos Vilmossal való beszélgetést. Majd arról kérdezte a néprajzkutatót, hogy mennyire tekinthetők imáknak ezek a szövegek, milyen alkalmakkor, helyzetekben hangzottak, hangoznak el.
Tánczos elmondta, a műfaj nagyon régi, Nagy Lajos korabeli vagy még régebbi. A műfaj „keresztelőjére” 1970-ben került sor a Magyar Néprajzi Társaságban és Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutató nyomán – aki 1968-ban egy somogyi gyűjtőútján jött rá, hogy el kell különíteni, mint önálló folklórműfajt – elindult Magyarországon az ez irányú gyűjtőmozgalom.
„A műfajnak az lett a neve, hogy archaikus népi imádság. Erdélyi Zsuzsa ragaszkodott volna ahhoz, hogy maradhatott volna az apokrif (egyházilag jóvá nem hagyott) jelző a műfajon. Ortutay Gyula volt az, aki ezt elhagyta. Azért, mert az akkori ideológiai viszonyok miatt éppen elég baj volt, hogy egy új vallásos folklórműfaj van, nem szerették volna az egyházat is hergelni. A kötet szerkesztésénél úgy gondoltam, hogy a népi imádság, mint folklorisztikai terminus, tökéletesen kifejezi a műfajnak a lényegét.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro
2016. május 7.
Tiszta kamaszok, megváltott közösség (Beszélgetés Haáz Sándorral, a szentegyházi Gyermekfilharmónia alapító igazgatójával)
Három és fél évtizede dirigálja a székelység egyik legismertebb kultúrnagykövetének számító szentegyházi „Fili” zenekarát és kórusát. Haáz Sándor zenetanárral könnyes gyakorlásokról, tisztára mosott körmökről és közösségi léleképítésről is beszélgettünk.
– Nagyapja múzeumalapító volt Székelyudvarhelyen, édesapja néprajzkutató Marosvásárhelyen. Ön hogyan menekült meg?
- Egyáltalán nem menekültem meg, sőt, azt hiszem, meglehetősen veretes helyet vívtam ki magamnak a néprajzos sorban. Mert hát a népdal is a néprajz része. Gyermekkoromból viszont hiányoztak a népdallal kapcsolatos élmények, a paraszti létvilág, pedig az ötvenes években még sok mindent fel lehetett volna szippantani. A falu hangulata azóta is életem meghatározó eleme, népdal szempontjából azonban a szüleim nem számítottak különösebben inspirációs vagy motivációs forrásnak. Nagyapám és apám is a néprajz tárgyi vonatkozásainak gyűjtője és feldolgozója volt elsősorban, előbbi a fából készült tárgyakra koncentrált, édesapámat pedig a népi ruha, a viselet érdekelte. Engem anyai nagyanyám unszolására tereltek zenei pályára, századfordulós óvónőként ő vélt felfedezni bennem némi zenei tehetséget. Így aztán a gyermekkorom a hegedűórák és a gyakorlás körüli végeérhetetlen cirkusz jegyében telt. De úgy tetszik, beérett a dolog, másképp aligha lett volna belőlem zenetanár.
– A gyűjtések kalandja sem ragadta meg annak idején?
– Még lázadó kamaszkorom előtt sokat jártunk kirándulni, apám a kirándulások nagy előadóművésze volt, mindig elmagyarázta egy-egy székely kapu faragásait, a zsúpfedeles ház szerkezetét, a különféle vidékek építési stílusát. Mégsem tudott a népi viselet köré édesgetni, a bátyámmal és a két húgommal inkább motoroztunk. Míg azonban a testvéreim játszottak, élték az életüket, nekem maradt az örökös gyakorlás nyűge. A bátyámat sportra adták, evezős volt, jött haza izmosan, lebarnulva, én meg nyekeregtem a fürdőszobában a könnyeim és szeplőim közepette. Éveken át klasszikus zenét tanultam a marosvásárhelyi zenelíceumban. Népzenét kevésbé, akkoriban „takarították ki” az eredeti népzenét, néptáncot, divatba jött a Mojszejev-féle iskola. Nekem soha nem is sikerült klasszikus zenészből népzenésszé átvedleni. Most, „vénségemre” próbálgatom a fektetett csuklós, ujjvibrátós öreges muzsikálást, és nagyon élvezem. Prímásként azonban soha nem tudtam labdába rúgni, szívesebben állok be kontrásnak háromhúros brácsámmal bármilyen zenei műfaj házi muzsikálásához.
– Tudatos választás volt a Szentegyházára kerülés, vagy ezt „dobta” a kihelyezési gépezet?
– Mi még annak félelmében nevelkedtünk, hogy ha diplomázás után nem fogadod el a kihelyezést, munkanélküli maradsz és földönfutó. Amikor 1978-ban végeztem a tanárképzőn, kiderült, hogy nem maradhatok Vásárhelyen. Marosszentgyörgyön nyílt volna lehetőség, de felmerült a család egyik székelyudvarhelyi ingatlana megmentésének szempontja, aminek érdekében apám azt tanácsolta, próbáljak meg Hargita megyében pályára lépni. Székelyudvarhely is úgynevezett zárt város volt, Szentegyházasfalu iskolájába viszont meghirdettek egy zenetanári állást, s mivel centire ez a település volt a legközelebb Udvarhelyhez, ezt választottam.
– Mit talált 1978 őszén a kor Vlahicáján?
– Nagy létszámú iskolát, tehetséges gyermekeket. Kádár Levente iskolaigazgató számára fontos volt szakos zenetanár odakerülése, mivel abban az évben alakították újra az ötvenes években megszűnt fúvószenekart. Párhuzamosan beindult az iskolai fúvószene-tevékenység is. Nekünk is jutott néhány kiselejtezett hangszer a kultúrháztól, meg néhány újonnan vásárolt is, így 1979-ben már tizennégy tagú együttes fújta hangszerét – ma is pontosan ennyi tagot számlál a banda. Kitűnő csapat iskolai ünnepélyekre, hangulatteremtésre, és a felnőttegyüttes utánpótlását is remekül biztosítja. Rövidesen megalakítottam az iskolai vonósegyüttest is. Mellékesen meg a tantestületi kollégáktól megtanultam tanítani, hiszen az egyetemről igen szegényes pedagógiai tudással érkeztem. – Hogyan fest ma egy Haáz-féle zeneóra?
– „Régimódi” szabályaim vannak, amelyeket mindenkinek be kell tartania – a megmosott kéz és a levágott köröm alapkövetelményén túl. Amúgy onnan lehet tudni, hogy hol van zeneórám, hogy az az osztály énekel. Becsengetés után veszem a naplót, a hegedűmet, a cédéket, egyebeket, s megyek az osztályba, ahol már vígan dalolnak. Két tanuló áll a táblánál, az egyik a hetes, aki a táblára írja a „rosszak” nevét. Aki közülük egy percig megjavul, annak a neve letörölhető. Akinek a nevét a táblán találom, felel vagy guggol, vagy szünetben szemetet gyűjt. Hogy mit jelent rossznak lenni? A tanulók egynegyedének nincs hangja, nem tud, nem szeret énekelni, de a baj az, ha kergetőzéssel, rohangálással vagy kocsmatöltelékszerűen üvöltözve nem hagyják a többieket sem énekelni. Ha egyetlen név sincs a táblán, miközben világvége van odabenn, a hetes szenvedi meg. Mellette áll a másik, az énekvezér, aki három ének címét írja fel a táblára: a múlt órán vett dalt, a saját, illetve az osztály kedvencét. Ha még mindig nem érkeztem meg, újabb hármat ír fel. Előfordult, hogy egy gyűlésben ragadtam, mire befutottam, a huszonkilencediket énekelték, s épp kicsengettek. Ha egy osztály fele tud énekelni, az olyan élményt jelent a másik fele számára, amelyért hajlandó bekapcsolódni, abbahagyni a „hitványkodást”.
– Mi változott a település zenei kultúrájában az elmúlt évtizedekben?
– Kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy a gyermekek egyre kisebb százaléka tud énekelni. Ritkultak a közös énekléssel záruló családi összejövetelek, otthon a tévé vagy számítógépes hanggenerátor dönget. Nagy örömömre azonban a gyerekfilharmóniából származó fiatalok a közösségi megmozdulásokra, születésnapokra is kezdik visszahozni a hangszeres zenét. A „kiöregedett” filisek örömmel nézik, hogy a gyerekük részben visszavarázsolja az ő gyerekkorukat, próbára jár, gyakorol. A ma már tévénéző apukát nagyobb eséllyel lehet felállítani a fotelből, ha otthon együtt zenélhet a csemetéjével. Van egy négygyermekes családunk, ahol az apuka a karmester, az anya és a kicsi lánya a kórus, a másik három gyermek pedig hegedül. Tudatosan úgy is ültek be a zenekarba, hogy minden szólamot megtanuljanak, majd kipróbálják, hogyan szól az a „házifiliben”. Baráti társaságokról is tudok, ahol a filis harmóniák felidézése után elkezdenek népdalokat muzsikálni, énekelgetnek. Ezeken az estéken pedig meg van váltva a közösség. Tanári pályám legfontosabb eredményei közé sorolom ezeket a jeles eseményeket. – Hány fiatal kapta meg ezt az esélyt a közel negyven év folyamán?
– Több mint 1200-an fordultak meg a zenekarban és a kórusban. Az iskola tanulóinak egyharmada, hatvan gyermek énekel ma együtt. A zenekar érdekes módon a nagyobb, nyolcadikot végzett gyermekekből áll, sokan közülük érettségizettek, egyetemisták is visszajárnak. Ez némi gondot okoz, mert foglalják a helyet a kisebbek elől. A nagyokkal szembeni fegyelmi elvárások azonban változatlanok, nincs festett haj, tetkó, piercing, a lázadók azonnal helyettesíthetőek. Így aztán szép tiszta kamaszaim vannak, akik inkább vállalják ezt az áldozatot, mintsem lemaradjanak közös hangversenykörútjainkról. – Egy-egy új darab elsajátítása milyen mértékben társul elméleti képzéssel, nemzetitudat-fejlesztéssel? – Igyekszem sokrétűvé tenni a tanulási folyamatot. Nem csak zeneelméleti, hangzástani, hangszerismereti kihívásokat fogalmazok meg, az is nagyon fontos, honnan ered az a zene, mit ábrázol, melyek a feldolgozási, hangszerelési kritériumaim. Nagyon érdekesek az ezekről szóló beszélgetések, közben jó tippeket is kapok. Kétségtelenül elsősorban a turnék erősítik, a taps keményíti a Filit, de a fegyelem és figyelem zenekari-kórusi változatai is különleges és élvezetes kihívások a gyerekek többsége számára. Ennek a magas fokú egymásra figyelésnek rendkívüli a nevelő hatása, folyamatos biztosítása állandó feladatom.
– A turnék ugyanakkor a közösségi együttlét „tanórái” is…
– Valóban. Kiszállásaink korántsem azonosak egy-egy iskolakirándulással. A busz hasában, az utánfutóban utazó hangszerek, pódiumok, ruhák egyfajta hadviselésre induló csapat fegyverei, kellékei. Igyekszünk beleképzelni a honfoglalás, a hadviselés romantikus elemeit, amit főleg a kisebbek vesznek nagyon komolyan. De az is az együttélés fegyelmezettségének kialakítását szolgálja, hogy a Filiben alakuló szerelmeknek is tekintettel kell lenniük, hogy körülöttük kicsik, testvérek, szomszédok ülnek. Nagyon izgalmas látni az önfegyelem tanulásának folyamatát, még ha időnként kiabálni is kell, vagy szélsőséges esetben időlegesen kilökni egyiket-másikat a csapatból.
– Mennyire befolyásolja a Fili munkájának színvonalát egy-egy nemzedék tehetségessége?
– Nem nagyon voltak színvonalhullámzásaink, most viszont úgy érzem, 38 éves sikersorozatunk vége felé közeledünk. Idén ugyanis két olyan ötödik osztályt kaptam, amelyekből összesen hat kórustagot tudtam verbuválni. Márpedig három gyermek nagyon kevés ahhoz, hogy egy osztály éneklési kedvének élesztője lehessen.
– Egy sztártársulat a műsorrend összeállításánál az elvárásokra is tekintettel van. A Fili is?
– A repertoár szempontjából sohasem tettem minőségi engedményeket. Hiába szabad ma mindent, nálunk csak azt szabad, amit megengedek. Ebben diktatórikus vagyok. Műsoraink legyenek ízlésesek, gyermekszintű repertoárjuk könnyen muzsikálható. Tőlünk senki ne várjon misét vagy oratóriumot. A kórus és zenekar elsődleges feladata ugyanis a közösségépítés és annak megéneklése. Így eshet meg az, hogy a kórusban akad gyengébben éneklő gyermek is, a „mankós” gyerekek jó énekesek közé állítva gyakran kitisztulnak.
– Látja már az utódját?
– Mi tagadás, sokat gondolkodom rajta, keresgélem. A fiaim nem jöhetnek szóba, de megértem őket, én sem voltam vevő az apám ruháira. Elsősorban azt figyelem, van-e a környezetemben olyan ember, aki mindent hajlandó feltenni erre a közösségi feladatra. Ugyanakkor van-e emberi tartása, szakmai tudása. Humorérzéke, akarata. Képes-e hiteles lenni 140 gyermek előtt, a családok előtt. Mert itt megannyi családtagról van szó, hiszen a szülőkkel együtt érezzük a Gyermekfilharmónia fenntartásának felelősségét. Nekem mindenesetre nagy örömöm telik benne, hat-hét évet szívesen adnék még magamnak. Talán addig a váltás is jelentkezik.
Haáz Sándor
Karnagy, zenetanár. Székelyudvarhelyen született 1955. december 24-én. Nagyapja a festő és múzeumalapító, etnográfus Haáz Rezső, édesapja idősebb Haáz Sándor tanár és néprajzkutató volt. A marosvásárhelyi Művészeti Líceum zene szakos diákjaként hegedűt és brácsát tanult. Felsőfokú tanulmányait a marosvásárhelyi tanárképző főiskola zene szakán kezdte. Diákként részt vett a marosvásárhelyi régizene-együttes megalakításában, amely elsők között szólaltatott meg 16. századi erdélyi reneszánsz muzsikát. 1978 óta Szentegyházán általános iskolai zenetanár, a híres szentegyházi Gyermekfilharmónia alapítója és igazgatója. Három fiú apja. Díjak, kitüntetések: a Hargita Megyei Tanfelügyelőség kitüntetett tanára (1983 és 1992), Magyarok Világszövetsége-díj (1993), a Széchenyi Társaság díja (1997), a Romániai Dalosszövetség Rónai Antal-díja (1999), Julianus-díj (2001), Romániai Magyar Pedagógusszövetség – Ezüstgyopár-díj (2001), Szentegyháza Városi Tanácsa – Pro Urbe díj (2002), Magyar Örökség Díj (2003), Bartók Béla Emlékdíj (2006), Nagy Lajos-emlékérem – Pécs (2006), Nagy István-díj (2008), EMKE-díj (2009), Mentor-díj (2011), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, polgári tagozat (2011), Gábor Áron-díj (2016). A Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Három és fél évtizede dirigálja a székelység egyik legismertebb kultúrnagykövetének számító szentegyházi „Fili” zenekarát és kórusát. Haáz Sándor zenetanárral könnyes gyakorlásokról, tisztára mosott körmökről és közösségi léleképítésről is beszélgettünk.
– Nagyapja múzeumalapító volt Székelyudvarhelyen, édesapja néprajzkutató Marosvásárhelyen. Ön hogyan menekült meg?
- Egyáltalán nem menekültem meg, sőt, azt hiszem, meglehetősen veretes helyet vívtam ki magamnak a néprajzos sorban. Mert hát a népdal is a néprajz része. Gyermekkoromból viszont hiányoztak a népdallal kapcsolatos élmények, a paraszti létvilág, pedig az ötvenes években még sok mindent fel lehetett volna szippantani. A falu hangulata azóta is életem meghatározó eleme, népdal szempontjából azonban a szüleim nem számítottak különösebben inspirációs vagy motivációs forrásnak. Nagyapám és apám is a néprajz tárgyi vonatkozásainak gyűjtője és feldolgozója volt elsősorban, előbbi a fából készült tárgyakra koncentrált, édesapámat pedig a népi ruha, a viselet érdekelte. Engem anyai nagyanyám unszolására tereltek zenei pályára, századfordulós óvónőként ő vélt felfedezni bennem némi zenei tehetséget. Így aztán a gyermekkorom a hegedűórák és a gyakorlás körüli végeérhetetlen cirkusz jegyében telt. De úgy tetszik, beérett a dolog, másképp aligha lett volna belőlem zenetanár.
– A gyűjtések kalandja sem ragadta meg annak idején?
– Még lázadó kamaszkorom előtt sokat jártunk kirándulni, apám a kirándulások nagy előadóművésze volt, mindig elmagyarázta egy-egy székely kapu faragásait, a zsúpfedeles ház szerkezetét, a különféle vidékek építési stílusát. Mégsem tudott a népi viselet köré édesgetni, a bátyámmal és a két húgommal inkább motoroztunk. Míg azonban a testvéreim játszottak, élték az életüket, nekem maradt az örökös gyakorlás nyűge. A bátyámat sportra adták, evezős volt, jött haza izmosan, lebarnulva, én meg nyekeregtem a fürdőszobában a könnyeim és szeplőim közepette. Éveken át klasszikus zenét tanultam a marosvásárhelyi zenelíceumban. Népzenét kevésbé, akkoriban „takarították ki” az eredeti népzenét, néptáncot, divatba jött a Mojszejev-féle iskola. Nekem soha nem is sikerült klasszikus zenészből népzenésszé átvedleni. Most, „vénségemre” próbálgatom a fektetett csuklós, ujjvibrátós öreges muzsikálást, és nagyon élvezem. Prímásként azonban soha nem tudtam labdába rúgni, szívesebben állok be kontrásnak háromhúros brácsámmal bármilyen zenei műfaj házi muzsikálásához.
– Tudatos választás volt a Szentegyházára kerülés, vagy ezt „dobta” a kihelyezési gépezet?
– Mi még annak félelmében nevelkedtünk, hogy ha diplomázás után nem fogadod el a kihelyezést, munkanélküli maradsz és földönfutó. Amikor 1978-ban végeztem a tanárképzőn, kiderült, hogy nem maradhatok Vásárhelyen. Marosszentgyörgyön nyílt volna lehetőség, de felmerült a család egyik székelyudvarhelyi ingatlana megmentésének szempontja, aminek érdekében apám azt tanácsolta, próbáljak meg Hargita megyében pályára lépni. Székelyudvarhely is úgynevezett zárt város volt, Szentegyházasfalu iskolájába viszont meghirdettek egy zenetanári állást, s mivel centire ez a település volt a legközelebb Udvarhelyhez, ezt választottam.
– Mit talált 1978 őszén a kor Vlahicáján?
– Nagy létszámú iskolát, tehetséges gyermekeket. Kádár Levente iskolaigazgató számára fontos volt szakos zenetanár odakerülése, mivel abban az évben alakították újra az ötvenes években megszűnt fúvószenekart. Párhuzamosan beindult az iskolai fúvószene-tevékenység is. Nekünk is jutott néhány kiselejtezett hangszer a kultúrháztól, meg néhány újonnan vásárolt is, így 1979-ben már tizennégy tagú együttes fújta hangszerét – ma is pontosan ennyi tagot számlál a banda. Kitűnő csapat iskolai ünnepélyekre, hangulatteremtésre, és a felnőttegyüttes utánpótlását is remekül biztosítja. Rövidesen megalakítottam az iskolai vonósegyüttest is. Mellékesen meg a tantestületi kollégáktól megtanultam tanítani, hiszen az egyetemről igen szegényes pedagógiai tudással érkeztem. – Hogyan fest ma egy Haáz-féle zeneóra?
– „Régimódi” szabályaim vannak, amelyeket mindenkinek be kell tartania – a megmosott kéz és a levágott köröm alapkövetelményén túl. Amúgy onnan lehet tudni, hogy hol van zeneórám, hogy az az osztály énekel. Becsengetés után veszem a naplót, a hegedűmet, a cédéket, egyebeket, s megyek az osztályba, ahol már vígan dalolnak. Két tanuló áll a táblánál, az egyik a hetes, aki a táblára írja a „rosszak” nevét. Aki közülük egy percig megjavul, annak a neve letörölhető. Akinek a nevét a táblán találom, felel vagy guggol, vagy szünetben szemetet gyűjt. Hogy mit jelent rossznak lenni? A tanulók egynegyedének nincs hangja, nem tud, nem szeret énekelni, de a baj az, ha kergetőzéssel, rohangálással vagy kocsmatöltelékszerűen üvöltözve nem hagyják a többieket sem énekelni. Ha egyetlen név sincs a táblán, miközben világvége van odabenn, a hetes szenvedi meg. Mellette áll a másik, az énekvezér, aki három ének címét írja fel a táblára: a múlt órán vett dalt, a saját, illetve az osztály kedvencét. Ha még mindig nem érkeztem meg, újabb hármat ír fel. Előfordult, hogy egy gyűlésben ragadtam, mire befutottam, a huszonkilencediket énekelték, s épp kicsengettek. Ha egy osztály fele tud énekelni, az olyan élményt jelent a másik fele számára, amelyért hajlandó bekapcsolódni, abbahagyni a „hitványkodást”.
– Mi változott a település zenei kultúrájában az elmúlt évtizedekben?
– Kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy a gyermekek egyre kisebb százaléka tud énekelni. Ritkultak a közös énekléssel záruló családi összejövetelek, otthon a tévé vagy számítógépes hanggenerátor dönget. Nagy örömömre azonban a gyerekfilharmóniából származó fiatalok a közösségi megmozdulásokra, születésnapokra is kezdik visszahozni a hangszeres zenét. A „kiöregedett” filisek örömmel nézik, hogy a gyerekük részben visszavarázsolja az ő gyerekkorukat, próbára jár, gyakorol. A ma már tévénéző apukát nagyobb eséllyel lehet felállítani a fotelből, ha otthon együtt zenélhet a csemetéjével. Van egy négygyermekes családunk, ahol az apuka a karmester, az anya és a kicsi lánya a kórus, a másik három gyermek pedig hegedül. Tudatosan úgy is ültek be a zenekarba, hogy minden szólamot megtanuljanak, majd kipróbálják, hogyan szól az a „házifiliben”. Baráti társaságokról is tudok, ahol a filis harmóniák felidézése után elkezdenek népdalokat muzsikálni, énekelgetnek. Ezeken az estéken pedig meg van váltva a közösség. Tanári pályám legfontosabb eredményei közé sorolom ezeket a jeles eseményeket. – Hány fiatal kapta meg ezt az esélyt a közel negyven év folyamán?
– Több mint 1200-an fordultak meg a zenekarban és a kórusban. Az iskola tanulóinak egyharmada, hatvan gyermek énekel ma együtt. A zenekar érdekes módon a nagyobb, nyolcadikot végzett gyermekekből áll, sokan közülük érettségizettek, egyetemisták is visszajárnak. Ez némi gondot okoz, mert foglalják a helyet a kisebbek elől. A nagyokkal szembeni fegyelmi elvárások azonban változatlanok, nincs festett haj, tetkó, piercing, a lázadók azonnal helyettesíthetőek. Így aztán szép tiszta kamaszaim vannak, akik inkább vállalják ezt az áldozatot, mintsem lemaradjanak közös hangversenykörútjainkról. – Egy-egy új darab elsajátítása milyen mértékben társul elméleti képzéssel, nemzetitudat-fejlesztéssel? – Igyekszem sokrétűvé tenni a tanulási folyamatot. Nem csak zeneelméleti, hangzástani, hangszerismereti kihívásokat fogalmazok meg, az is nagyon fontos, honnan ered az a zene, mit ábrázol, melyek a feldolgozási, hangszerelési kritériumaim. Nagyon érdekesek az ezekről szóló beszélgetések, közben jó tippeket is kapok. Kétségtelenül elsősorban a turnék erősítik, a taps keményíti a Filit, de a fegyelem és figyelem zenekari-kórusi változatai is különleges és élvezetes kihívások a gyerekek többsége számára. Ennek a magas fokú egymásra figyelésnek rendkívüli a nevelő hatása, folyamatos biztosítása állandó feladatom.
– A turnék ugyanakkor a közösségi együttlét „tanórái” is…
– Valóban. Kiszállásaink korántsem azonosak egy-egy iskolakirándulással. A busz hasában, az utánfutóban utazó hangszerek, pódiumok, ruhák egyfajta hadviselésre induló csapat fegyverei, kellékei. Igyekszünk beleképzelni a honfoglalás, a hadviselés romantikus elemeit, amit főleg a kisebbek vesznek nagyon komolyan. De az is az együttélés fegyelmezettségének kialakítását szolgálja, hogy a Filiben alakuló szerelmeknek is tekintettel kell lenniük, hogy körülöttük kicsik, testvérek, szomszédok ülnek. Nagyon izgalmas látni az önfegyelem tanulásának folyamatát, még ha időnként kiabálni is kell, vagy szélsőséges esetben időlegesen kilökni egyiket-másikat a csapatból.
– Mennyire befolyásolja a Fili munkájának színvonalát egy-egy nemzedék tehetségessége?
– Nem nagyon voltak színvonalhullámzásaink, most viszont úgy érzem, 38 éves sikersorozatunk vége felé közeledünk. Idén ugyanis két olyan ötödik osztályt kaptam, amelyekből összesen hat kórustagot tudtam verbuválni. Márpedig három gyermek nagyon kevés ahhoz, hogy egy osztály éneklési kedvének élesztője lehessen.
– Egy sztártársulat a műsorrend összeállításánál az elvárásokra is tekintettel van. A Fili is?
– A repertoár szempontjából sohasem tettem minőségi engedményeket. Hiába szabad ma mindent, nálunk csak azt szabad, amit megengedek. Ebben diktatórikus vagyok. Műsoraink legyenek ízlésesek, gyermekszintű repertoárjuk könnyen muzsikálható. Tőlünk senki ne várjon misét vagy oratóriumot. A kórus és zenekar elsődleges feladata ugyanis a közösségépítés és annak megéneklése. Így eshet meg az, hogy a kórusban akad gyengébben éneklő gyermek is, a „mankós” gyerekek jó énekesek közé állítva gyakran kitisztulnak.
– Látja már az utódját?
– Mi tagadás, sokat gondolkodom rajta, keresgélem. A fiaim nem jöhetnek szóba, de megértem őket, én sem voltam vevő az apám ruháira. Elsősorban azt figyelem, van-e a környezetemben olyan ember, aki mindent hajlandó feltenni erre a közösségi feladatra. Ugyanakkor van-e emberi tartása, szakmai tudása. Humorérzéke, akarata. Képes-e hiteles lenni 140 gyermek előtt, a családok előtt. Mert itt megannyi családtagról van szó, hiszen a szülőkkel együtt érezzük a Gyermekfilharmónia fenntartásának felelősségét. Nekem mindenesetre nagy örömöm telik benne, hat-hét évet szívesen adnék még magamnak. Talán addig a váltás is jelentkezik.
Haáz Sándor
Karnagy, zenetanár. Székelyudvarhelyen született 1955. december 24-én. Nagyapja a festő és múzeumalapító, etnográfus Haáz Rezső, édesapja idősebb Haáz Sándor tanár és néprajzkutató volt. A marosvásárhelyi Művészeti Líceum zene szakos diákjaként hegedűt és brácsát tanult. Felsőfokú tanulmányait a marosvásárhelyi tanárképző főiskola zene szakán kezdte. Diákként részt vett a marosvásárhelyi régizene-együttes megalakításában, amely elsők között szólaltatott meg 16. századi erdélyi reneszánsz muzsikát. 1978 óta Szentegyházán általános iskolai zenetanár, a híres szentegyházi Gyermekfilharmónia alapítója és igazgatója. Három fiú apja. Díjak, kitüntetések: a Hargita Megyei Tanfelügyelőség kitüntetett tanára (1983 és 1992), Magyarok Világszövetsége-díj (1993), a Széchenyi Társaság díja (1997), a Romániai Dalosszövetség Rónai Antal-díja (1999), Julianus-díj (2001), Romániai Magyar Pedagógusszövetség – Ezüstgyopár-díj (2001), Szentegyháza Városi Tanácsa – Pro Urbe díj (2002), Magyar Örökség Díj (2003), Bartók Béla Emlékdíj (2006), Nagy Lajos-emlékérem – Pécs (2006), Nagy István-díj (2008), EMKE-díj (2009), Mentor-díj (2011), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, polgári tagozat (2011), Gábor Áron-díj (2016). A Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 6.
Udvarhelyszék: hat településen lesz új polgármester
A huszonhatból hat udvarhelyszéki közigazgatási egységnek – két városnak és négy községnek – lesz új polgármestere a vasárnap lezajlott helyhatósági választások nem végleges eredménye szerint.
A megválasztott településvezetők közül Bálint Imre Elemér a veterán, ő hatodik mandátumát kezdi meg. Negyvenhét polgármesterjelölt közül választhattak az udvarhelyszéki szavazópolgárok, tizenkét településen nem született meglepetés, hiszen ott csak egyetlen jelölt indult.
A választásra jogosultak közül arányaiban Homoródszentmártonban mentek el a legtöbben voksolni, a községben meghaladta a 62 százalékot a részvételi arány. A szavazópolgárok közül a legkevesebben Zetelakán adták le voksukat az egyetlen jelöltre, ott valamivel kevesebb, mint 23 százalékos részvételi arányt mértek.
Az alábbiakban a központi választási hivatal adatai alapján az udvarhelyszéki településeken urnazáráskor mért részvételi arányokat is közöljük, valamint a rendelkezésünkre álló adatokat a megválasztott polgármesterekről.
Település Részvételi arány Nyertes Székelyudvarhely 42,24% Gálfi Árpád
Székelykeresztúr 38,44% Rafai Emil
Szentegyháza 52,42% Molnár Tibor (korábbi alpolgármester)
Bögöz 56,90% Farkas Mózes
* Etéd 26,07 % Szőcs László
* Farkaslaka 54,96 % Kovács Lehel
Felsőboldogfalva 60,05% Sándor József
* Fenyéd 48,61% Bokor Botond
*Galambfalva 57,37% Gyerkó László
Homoródszentmárton 62,08% Jakab Attila
* Homoródalmás 35,23% Tikosi László
*Kányád 30,79% György Sándor
Kápolnásfalu 53,80% Benedek László
Korond 52,64% Katona Mihály
Lövéte Mihály Dénes
* Máréfalva: 39,51% Kovács Imre
* Oklánd 38,50% Cseke Miklós
* Oroszhegy 32,77% Bálint Elemér
Parajd 53,71% Bokor Sándor
Siménfalva 51,06% Péter Zoltán
* Szentábrahám 32,20% Simó Dezső Szabolcs
Székelyandrásfalva 52,25% Nagy Lajos
* Székelyderzs 50,96% István Adrián
Újszékely 45,59% Baló Zoltán
Székelyvarság 57,03% Tamás Ernő
* Zetelaka 22,97% Nagy Attila
* Ahol csak egy jelölt volt.
Székelyhon.ro
A huszonhatból hat udvarhelyszéki közigazgatási egységnek – két városnak és négy községnek – lesz új polgármestere a vasárnap lezajlott helyhatósági választások nem végleges eredménye szerint.
A megválasztott településvezetők közül Bálint Imre Elemér a veterán, ő hatodik mandátumát kezdi meg. Negyvenhét polgármesterjelölt közül választhattak az udvarhelyszéki szavazópolgárok, tizenkét településen nem született meglepetés, hiszen ott csak egyetlen jelölt indult.
A választásra jogosultak közül arányaiban Homoródszentmártonban mentek el a legtöbben voksolni, a községben meghaladta a 62 százalékot a részvételi arány. A szavazópolgárok közül a legkevesebben Zetelakán adták le voksukat az egyetlen jelöltre, ott valamivel kevesebb, mint 23 százalékos részvételi arányt mértek.
Az alábbiakban a központi választási hivatal adatai alapján az udvarhelyszéki településeken urnazáráskor mért részvételi arányokat is közöljük, valamint a rendelkezésünkre álló adatokat a megválasztott polgármesterekről.
Település Részvételi arány Nyertes Székelyudvarhely 42,24% Gálfi Árpád
Székelykeresztúr 38,44% Rafai Emil
Szentegyháza 52,42% Molnár Tibor (korábbi alpolgármester)
Bögöz 56,90% Farkas Mózes
* Etéd 26,07 % Szőcs László
* Farkaslaka 54,96 % Kovács Lehel
Felsőboldogfalva 60,05% Sándor József
* Fenyéd 48,61% Bokor Botond
*Galambfalva 57,37% Gyerkó László
Homoródszentmárton 62,08% Jakab Attila
* Homoródalmás 35,23% Tikosi László
*Kányád 30,79% György Sándor
Kápolnásfalu 53,80% Benedek László
Korond 52,64% Katona Mihály
Lövéte Mihály Dénes
* Máréfalva: 39,51% Kovács Imre
* Oklánd 38,50% Cseke Miklós
* Oroszhegy 32,77% Bálint Elemér
Parajd 53,71% Bokor Sándor
Siménfalva 51,06% Péter Zoltán
* Szentábrahám 32,20% Simó Dezső Szabolcs
Székelyandrásfalva 52,25% Nagy Lajos
* Székelyderzs 50,96% István Adrián
Újszékely 45,59% Baló Zoltán
Székelyvarság 57,03% Tamás Ernő
* Zetelaka 22,97% Nagy Attila
* Ahol csak egy jelölt volt.
Székelyhon.ro
2016. június 13.
TÖRTÉNELMÜNK A VÁDLOTTAK PADJÁN
Egy nemzet vagy népcsoport kivéreztetésének hatékony eszköze, hogy emlékezetétől és önazonosságától igyekeznek megfosztani. E törekvésnek véres és mulatságos esetei egyaránt vannak. Utóbbi iskolapéldája az úgynevezett székelyzászló-per Romániában és Strasbourgban, az Emberi Jogok Európai Bíróságán. Bármilyen furcsa, a nagyváradi közigazgatás képes volt perbe fogni az erdélyi história egyik jelképét, nevezetesen Székelyföld történelmi lobogóját. Bár a múlt meghamisítása a környező országokban Trianon óta bevett gyakorlat, efféle eljárásra még sehol sem került sor.
Tőkés László európai parlamenti képviselő 2014. június 18-án bátorkodott kifüggeszteni a székelyek zászlaját nagyváradi irodája erkélyére. Azt a jelképet, amelyet a magyar Országgyűlés és számos településünk a sajátja mellett használ. Éppúgy, ahogy a sváb, tót, horvát, szerb eredetű községek a magyaron kívül a magukét, azzal a címerrel, melyet többnyire a Habsburgoktól, köztük Miksa és Ferdinánd császártól, végül Mária Terézia királynőtől kaptak. Ehhez képest a másfél milliós székelység szimbólumát a román bíróság olyan veszélyesnek találta, hogy két éven át húzódó pert indított, majd az elkövetőt, Tőkés Lászlót jogerős ítéletben elmarasztalta. Nehéz eldönteni, az indokláson sírjunk-e vagy nevessünk. Ugyanis az eljárást nem a Ceausescu-féle diktatúra kezdeményezte, hanem az Európai Unió egyik tagállama, a moldovai románok jogainak harcos védnöke.
Arany János szerint: „Ha per, úgymond hadd legyen per.” A román bíróság a Partiumban, Nagyszalontán született költő intelmét megfogadva ugyanazzal a lendülettel beperelte a Partium (Részek) zászlaját is. A nagyváradi ítélőszék 2016. április 25-én kelt elsőfokú határozatában a székely lobogóéval azonos megállapítást alkalmazta, vagyis a vásznat propagandamolinónak minősítette. Az ítélet az előző szövegével szóról szóra megegyezik. Az érvelés olyan elképesztő, hogy érdemes idézni: „A zászló kitűzésével a panaszos (Tőkés László) a közönség figyelmét akarta felkelteni önnön cselekedeteire és az általa kezdeményezett akciókra, következésképp a zászló kitétele reklámcéllal történt.”
Az ürügy nevetséges jogi csűrcsavar, mivel reklámhordozónak minősít két nemzeti szimbólumot, melyek szabad használatát a román alkotmány szavatolja. A bíróság figyelmen kívül hagyta Tőkés László történelmi tényekkel alátámasztott érvelését, hisz azok mérlegelése éppoly kínos lett volna, mint mondjuk a védett házsongárdi temető, a szász erődtemplomok vagy a bonchidai Bánffy-kastély és más műemlékek felújítása – jobban mondva megóvásuk az enyészettől.
Ehhez képest a törcsvári Drakula-kastély remek állapotban van. Szerencsére.
Ugyanis Bram Stoker kitalált rémtörténetével ellentétben a várat 1377-ben Nagy Lajos király engedélyével építették, épp a havasalföldi román vajdák betöréseinek megakadályozása céljából. Később a brassói szászok zálogba kapták és felújították, majd II. Lajos király a zálogjogot meghosszabbította, azzal a kikötéssel, hogy kapitánnyá mindenkor magyart nevezzenek ki. Törcsvárnak köze nem volt a Drakula grófként ismert Vlad Tepeshez, Mátyás király vazallusához. Jelenleg a román uralkodóház leányági örökösei, Habsburg Mária Magdolna és Habsburg Domonkos építész birtokolják. Rendbe hozatták, egy ideje árulják, de a román állam annak ellenére sem óhajtja megvenni, hogy újszerű állapota, múzeuma és a Drakula-mese miatt jelentős idegenforgalmat vonz. Persze meg sem közelíti a Székelyföld és a partiumi magyar városok látogatottságát. Csakhogy ebben az esetben a jókora bevétel sem számít. A bizánci stílusú román politika nemcsak a történelmet írja felül, hanem a puszta anyagi érdeket és a székely-magyar lakosság, vagyis a romániai adófizetők gyarapodását, illetve a terület fejlesztését is. Nem tudni, a zászlóper megindítását félelem vagy irigység motiválja, mindenesetre maga a tény, hogy Strasbourgban vár döntésre, egyet-mást elmond az Európai Unió állapotáról is.
Nemzetközi bíróságnak kell határoznia egy történelmi jelkép ügyében.
A zászló eredete a XV. századra vezethető vissza. Bögöz, Székelyderzs és más települések templomi freskóin, gyámkövein és késő gótikus bútorain akkortájt kezdték alkalmazni a székelyek két szimbólumát, a holdsarlót és a nyolcágú napot. Később feltűntek a hadi lobogókon, majd a két égitest a XVI. század folyamán beépült az Erdélyi Fejedelemség címerébe. Az égszínkék mezőben ragyogó arany napról és ezüst holdról a szászsebesi országgyűlés 1659-ben kimondta: „A székely nemzet pecsétjén légyen egy fél hold és nap.” 1765-ben Erdély Nagyfejedelemség hivatalos jelképei közé került, ma pedig részét alkotja Románia címerének.
A lobogó kék alapszínének és arany sávjának Székely Mózes fejedelem több mint négyszáz éves hadi zászlaja képezi az alapját. Ezért választotta szimbólumává a Székely Nemzeti Tanács és tűzte ki Gyergyócsomafalván 2005-ben, majd Sepsiszentgyörgyön 2009 elején, végül sorra az ottani településeken. A nyolcágú nap a székely székeket: Marosszéket, Udvarhelyszéket, Gyergyószéket, Csíkszéket, Bardóc- Miklósvárt, Sepsiszéket, Kézdiszéket és Orbaiszéket, illetve azok összetartozását jelképezi.
Ez szúrja a szemét a román közigazgatásnak. Van egy európai ország, ahol a büntetést a múlt sem úszhatja meg. Csak remélni lehet, hogy a francia területen fekvő strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága, vagyis egy EU-s intézmény nem követi az abszurd román gyakorlatot. Ha pedig mégis jóváhagyja, egy kapavágással tovább mélyíti a sokat emlegetett „európai értékek” sírját.
Wodianer-Nemessuri Zoltán
Magyar Idők (Budapest)
Egy nemzet vagy népcsoport kivéreztetésének hatékony eszköze, hogy emlékezetétől és önazonosságától igyekeznek megfosztani. E törekvésnek véres és mulatságos esetei egyaránt vannak. Utóbbi iskolapéldája az úgynevezett székelyzászló-per Romániában és Strasbourgban, az Emberi Jogok Európai Bíróságán. Bármilyen furcsa, a nagyváradi közigazgatás képes volt perbe fogni az erdélyi história egyik jelképét, nevezetesen Székelyföld történelmi lobogóját. Bár a múlt meghamisítása a környező országokban Trianon óta bevett gyakorlat, efféle eljárásra még sehol sem került sor.
Tőkés László európai parlamenti képviselő 2014. június 18-án bátorkodott kifüggeszteni a székelyek zászlaját nagyváradi irodája erkélyére. Azt a jelképet, amelyet a magyar Országgyűlés és számos településünk a sajátja mellett használ. Éppúgy, ahogy a sváb, tót, horvát, szerb eredetű községek a magyaron kívül a magukét, azzal a címerrel, melyet többnyire a Habsburgoktól, köztük Miksa és Ferdinánd császártól, végül Mária Terézia királynőtől kaptak. Ehhez képest a másfél milliós székelység szimbólumát a román bíróság olyan veszélyesnek találta, hogy két éven át húzódó pert indított, majd az elkövetőt, Tőkés Lászlót jogerős ítéletben elmarasztalta. Nehéz eldönteni, az indokláson sírjunk-e vagy nevessünk. Ugyanis az eljárást nem a Ceausescu-féle diktatúra kezdeményezte, hanem az Európai Unió egyik tagállama, a moldovai románok jogainak harcos védnöke.
Arany János szerint: „Ha per, úgymond hadd legyen per.” A román bíróság a Partiumban, Nagyszalontán született költő intelmét megfogadva ugyanazzal a lendülettel beperelte a Partium (Részek) zászlaját is. A nagyváradi ítélőszék 2016. április 25-én kelt elsőfokú határozatában a székely lobogóéval azonos megállapítást alkalmazta, vagyis a vásznat propagandamolinónak minősítette. Az ítélet az előző szövegével szóról szóra megegyezik. Az érvelés olyan elképesztő, hogy érdemes idézni: „A zászló kitűzésével a panaszos (Tőkés László) a közönség figyelmét akarta felkelteni önnön cselekedeteire és az általa kezdeményezett akciókra, következésképp a zászló kitétele reklámcéllal történt.”
Az ürügy nevetséges jogi csűrcsavar, mivel reklámhordozónak minősít két nemzeti szimbólumot, melyek szabad használatát a román alkotmány szavatolja. A bíróság figyelmen kívül hagyta Tőkés László történelmi tényekkel alátámasztott érvelését, hisz azok mérlegelése éppoly kínos lett volna, mint mondjuk a védett házsongárdi temető, a szász erődtemplomok vagy a bonchidai Bánffy-kastély és más műemlékek felújítása – jobban mondva megóvásuk az enyészettől.
Ehhez képest a törcsvári Drakula-kastély remek állapotban van. Szerencsére.
Ugyanis Bram Stoker kitalált rémtörténetével ellentétben a várat 1377-ben Nagy Lajos király engedélyével építették, épp a havasalföldi román vajdák betöréseinek megakadályozása céljából. Később a brassói szászok zálogba kapták és felújították, majd II. Lajos király a zálogjogot meghosszabbította, azzal a kikötéssel, hogy kapitánnyá mindenkor magyart nevezzenek ki. Törcsvárnak köze nem volt a Drakula grófként ismert Vlad Tepeshez, Mátyás király vazallusához. Jelenleg a román uralkodóház leányági örökösei, Habsburg Mária Magdolna és Habsburg Domonkos építész birtokolják. Rendbe hozatták, egy ideje árulják, de a román állam annak ellenére sem óhajtja megvenni, hogy újszerű állapota, múzeuma és a Drakula-mese miatt jelentős idegenforgalmat vonz. Persze meg sem közelíti a Székelyföld és a partiumi magyar városok látogatottságát. Csakhogy ebben az esetben a jókora bevétel sem számít. A bizánci stílusú román politika nemcsak a történelmet írja felül, hanem a puszta anyagi érdeket és a székely-magyar lakosság, vagyis a romániai adófizetők gyarapodását, illetve a terület fejlesztését is. Nem tudni, a zászlóper megindítását félelem vagy irigység motiválja, mindenesetre maga a tény, hogy Strasbourgban vár döntésre, egyet-mást elmond az Európai Unió állapotáról is.
Nemzetközi bíróságnak kell határoznia egy történelmi jelkép ügyében.
A zászló eredete a XV. századra vezethető vissza. Bögöz, Székelyderzs és más települések templomi freskóin, gyámkövein és késő gótikus bútorain akkortájt kezdték alkalmazni a székelyek két szimbólumát, a holdsarlót és a nyolcágú napot. Később feltűntek a hadi lobogókon, majd a két égitest a XVI. század folyamán beépült az Erdélyi Fejedelemség címerébe. Az égszínkék mezőben ragyogó arany napról és ezüst holdról a szászsebesi országgyűlés 1659-ben kimondta: „A székely nemzet pecsétjén légyen egy fél hold és nap.” 1765-ben Erdély Nagyfejedelemség hivatalos jelképei közé került, ma pedig részét alkotja Románia címerének.
A lobogó kék alapszínének és arany sávjának Székely Mózes fejedelem több mint négyszáz éves hadi zászlaja képezi az alapját. Ezért választotta szimbólumává a Székely Nemzeti Tanács és tűzte ki Gyergyócsomafalván 2005-ben, majd Sepsiszentgyörgyön 2009 elején, végül sorra az ottani településeken. A nyolcágú nap a székely székeket: Marosszéket, Udvarhelyszéket, Gyergyószéket, Csíkszéket, Bardóc- Miklósvárt, Sepsiszéket, Kézdiszéket és Orbaiszéket, illetve azok összetartozását jelképezi.
Ez szúrja a szemét a román közigazgatásnak. Van egy európai ország, ahol a büntetést a múlt sem úszhatja meg. Csak remélni lehet, hogy a francia területen fekvő strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága, vagyis egy EU-s intézmény nem követi az abszurd román gyakorlatot. Ha pedig mégis jóváhagyja, egy kapavágással tovább mélyíti a sokat emlegetett „európai értékek” sírját.
Wodianer-Nemessuri Zoltán
Magyar Idők (Budapest)
2016. június 16.
Négyfalu negyedikje: Hosszúfalu
A ma Szecselére keresztelt város egy része. A történelmi településneveket itt mindenki tiszteletben tartja, s a figyelmes városnéző megtalálja azokat a kis, főút melletti eligazító táblákat is, melyek jelzik: hol a határ a teljesen egybeépült településrészek, illetve az egykori csángó-magyar falvak között.
Történelmi településrészen barangolunk, Hosszúfalu neve először Nagy Lajos magyar király 1366-ban kiadott adománylevelében szerepelt. Csángó tollforgató barátaink, történészek írják, hogy alapítói a magyar királyok által határőrzésre telepített székelyek és a későbbiekben a velük keveredett kun-besenyők voltak, akik az évszázadok során sokszor tapasztalhatták, hogy mit jelent a végeken magyarként megmaradni török, tatár és egyéb keleti betörések ellenére, akár a brassói szászság jobbágyaiként. Ulászló király Hosszúfalut elzálogosította Brassónak. Ezt megerősítette 1651-ben II. Rákóczi György fejedelem is. Az ezzel járó csapást csak súlyosbította az 1658. évi török–tatár dúlás. 1756–57-ben pestis szedte áldozatait, több mint ötszáz lelket oltott ki – írja egyházkrónikájában Daragus Endre Hosszúfalu-alszeg evangélikus lelkipásztora. Soraiból kiérezzük: szinte csoda, hogy él még ez a maroknyi csángóság. Írása hiteles, hiszen adatai egykori jeles pap-elődjétől származnak, attól a Szeli Józseftől (1710–1782), aki fényt derített a csángók múltjára, s akit forrásként a hibáira is rávilágító Orbán Balázs számtalanszor emlegetett nagy művében. Szeli a halmágyi pap fia volt. Udvarhelyen, Nagyszebenben, Győrben és Pozsonyban tanult. 1732-től lett evangélikus magyar tanító és lelkész Brassóban, 1757-ben Hosszúfaluban és Székelyzsomborban. Hosszúfaluban írta 1763 körül Krónikáját, amelyben sok becses adatot mentett meg.
Mindenkori hétfalusi idegenvezetőnk, a sepsimagyarósi gyökerekkel bíró nyugalmazott főgyógyszerész, Fodor Levente mutatott be Nagy János történelem szakos tanárnak-történésznek, írónak, aki a Brassói Füzetekben (1991/3) elsőnek közölte a hosszúfalusi temetőbe bementett csángó szobor igazi történetét. Jelenleg Hétfalu honlapján 217 történelmi, egyház- és helytörténeti jellegű tanulmánykötetet, tanulmányt és cikket találunk. Nagy János, a Zajzoni Rab István Líceum nyugalmazott pedagógusa látogatásunkkor három kötetével ajándékozott meg, ezek is mutatják munkásságának súlyát-értékét: Négyfalu története a X. és a XX. század között – román–magyar nyelvű kiadvány (2006), Lelkészek és néptanítók a sziguránca és a securitate játékában (2009), Románia hadba lépése 1916-ban – Trianon és a román történetírás (Brassó, 2014). Szükségesnek tartotta összefoglalni Hétfalu korai gazdasági életét, ipartörténetét is. Erről szóló kötete látogatásunkkor nyomdában volt.
Kötődések határok nélkül
Hétfaluhoz, különösképpen Négyfaluhoz, de Hosszúfaluhoz is kötődnek Nagy Jánoson kívül olyan jeles tollforgatók, mint Bencze Mihály matematikus, író-szerkesztő és tanár, Hochbauer Gyula tanár, író, helytörténész, Kovács István Lehel informatikus szerkesztő, helytörténész és az EKE országos elnöke, Barkó Etelka, a csángó írott tojások igazi mestere, népművészeti szakíró, Tomos Hajnal tanár, csángó költő és sokan mások.
Több háromszéki és erdővidéki helytörténész és néprajzkutató munkálkodott ott s közölt írást a települések életéről. Az olaszteleki temetőben nyugvó Bartha Károly (1831–1920) mint hétfalusi tanító a magyar csángók iskolájáért hadakozott, neki köszönhető a már az ő korában is sikeresen működő hosszúfalusi polgári iskola. Az ugyancsak olaszteleki származású Kolumbán Lajos (1875–1958) etnográfus volt a szerzője az 1903-ban, majd pedig a 1906-ban Brassóban megjelent A hétfalusi csángók a múltban és jelenben, valamint a Barcaság és népe című köteteknek. Kilyéni Kilyéni Endre tanítóegyleti elnök 1920 után Mikó-kollégiumi tanárként dolgozott. E sorok írója több gimnáziumi és egyetemi tanárának Hosszúfaluban ringatták bölcsőjét. Itt született Molnár Károly (1901–1989) zenepedagógus, zeneszerző és kórusvezető, Székely Mikó-kollégiumi zenetanár, a korabeli színházi zenekar karmestere, Götz Endre (sz. 1924) geológus-mineralógus, az egykori Bolyai Tudományegyetem geológia karának munkatársa. Adózunk egyben azoknak a hosszúfalusi evangélikus lelkészeknek is, akik elszenvedői-áldozatai voltak a diktatúra időszakának: Sipos András lelkész-főesperesnek és Kerekes János lelkipásztornak.
Meglátogattuk Hosszúfalu két evangélikus egyházközségét, templomait. Daragus Endre hosszúfalu-alszegi lelkész bemutatta a temetőben álló és felújított Csángó szobrot, a lelkészi lak előtt álló Petőfi-mellszobrot, Kajcsa László Hosszúfalu-felszegi lelkipásztor pedig a nem kis kitartással visszaszerzett és anyagiakkal bővített egykori magyar iskola épületét, amely jelenleg a fűrészmezei Evangélikus Csángó Ház, az evangélikus közösség vallásos-kulturális tevékenységének egyik hajléka. Június 30. és július 2. között zajlik Brassóban és Hétfaluban a Csángó-magyarok Világtalálkozója, a Királyföld és a Barcaság reformációi zarándoklata. Egyik rendezvényének is ez ad helyet. Lépten-nyomon kötődéseinkre bukkanunk. Az 1895-re felépült mutatós református templomot Szemerjai Szász Domokos püspök szentelte fel. Lelkészei között találjuk Andrási Tivadar egykori sepsiszentgyörgyi mikós tanárt, árkosi lelkészt. A néhai fűrészmezei evangélikus tiszteletes, Kovács László, aki négy évtizedig szolgálta az egyházközséget, a hazai tanügyi reform előtt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanára volt. Hosszúfalu népes református gyülekezetének jelenlegi lelkésze az egykori málnási lelkipásztor, a háromszéki kötődésű Márk László Gyula. E sorok írója a Zajzon–tatrangi térség sós-lúgos ásványvizeiről tartott előadást a gyülekezetben. Nemrég volt vendégük Berecz András neves budapesti népi humorista, a gyülekezet gyerekei pedig készülnek a hagyományos uzonkafürdői nyaralásra – tájékoztatott Fodor Levente presbiter.
A négyfalusi római katolikus anyaegyház templomát türkösi riportunkban bemutattuk. A hívek számának növekedésével új katolikus templom épült Hosszúfalu-Alszegben (2004), amelynek megálmodója, kivitelezésének vigyázója a kézdiszászfalusi születésű, korán elhalt Gajdó Zoltán négyfalusi-türkösi plébános, pápai káplán, mikós kollégánk volt. Nem véletlen tehát, hogy az impozáns templom védőszentjéül Boldog Apor Vilmost választotta. András József jelenlegi plébánostól megtudtuk, hogy a hétfalusi katolikus hívek száma nyolcszáz körüli.
Volt egyszer egy iskola
A református templommal átellenben áll az a felújított régi iskola, amelynek homlokfalán emléktábla adta tudtára a Hosszúfaluval ismerkedőnek, hogy ez volt Négyfalu egykori híres magyar királyi fafaragászati, később építészeti iskolája. Homlokfalán egy 2003-ban leleplezett emléktábla Istók János csángó szobrászművésznek állított emléket, aki ebben az iskolában kezdte életpályáját. A főjavításkor az emléktáblát levették. A város alpolgármestere, Géczi Gellért kérdésünkre azt nyilatkozta, hogy hamarosan visszahelyezik. A márványtáblát Köpe Csiri János faragta, a bronz emlékplakett pedig Gergely Zoltán kolozsvári szobrászművész alkotása.
Az iskola történetét Kovács Lehel István és Sipos Gaudi Enikő írta meg Volt egyszer egy iskola.... címmel. 2005-ben jelent meg a Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság kiadásában Négyfaluban a Hétfalu Könyvek sorozat részeként. Kovács Lehel István szövegéből idézünk: „A jeles intézmény sok szállal kapcsolódik Erdély művészettörténetéhez, nagymértékben meghatározta e vidék közművelődési oktatásának irányát, ipari viszonyainak fejlődését. 1869-ben br. Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter meglátogatta Hétfalut, belátta, hogy a csángó népnek felsőfokú iskola kell. Műveltség–Szabadság jelmondattal 1871-ben meg is nyitotta kapuit. Hozzáértő tanárainak vezetésével itt olyan jeles személyiségek tanultak, mint Istók János, Köllő Miklós, Bartalis János, Mattis-Teutsch János és a barcasági közélet számos későbbi vezetője. Fejlődését nagymértékben meghatározta Kupcsay János 1872-ben történt szaktanítói kinevezése. A müncheni szobrászati akadémiát végzett tehetséges művész 1873-ban foglalta el állását, és megkezdte a rajz, a mintázás és a fafaragászat oktatását (...). Diákjai közül nagyon sokan választották a müncheni továbbtanulás lehetőségét (…). Huszonhárom éves működése alatt az iskola számos erdélyi templom számára készített oltárokat, szószékeket. Itt készült a Peleş-kastély falburkolata, Rudolf trónörökös nászünnepélyi díszalbum-födele, az alszegi templom oltára (1890). Az iskola magas kitüntetéseket kapott az 1885. évi országos, a millenniumi, valamint az 1900-as párizsi világkiállításon (…). 1894-ben Brassóba költöztették, 1910-től itt tanított a Párizsból hazatért Mattis Teutsch János.” A hétfalusi csángók néptánca, a borica és gyönyörű színes népviselete egyedi kincsünk. Utóbbinak utánozhatatlan értéke a díszes csángó öv, a kösöntyű és a hajtű. Ennek kiváló új mestere a Hosszúfaluban lakó és alkotó nyugdíjas Sipos Gaudi István, akit méltán nevezhetünk nemcsak ötvösművésznek, hanem ékszerésznek is.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A ma Szecselére keresztelt város egy része. A történelmi településneveket itt mindenki tiszteletben tartja, s a figyelmes városnéző megtalálja azokat a kis, főút melletti eligazító táblákat is, melyek jelzik: hol a határ a teljesen egybeépült településrészek, illetve az egykori csángó-magyar falvak között.
Történelmi településrészen barangolunk, Hosszúfalu neve először Nagy Lajos magyar király 1366-ban kiadott adománylevelében szerepelt. Csángó tollforgató barátaink, történészek írják, hogy alapítói a magyar királyok által határőrzésre telepített székelyek és a későbbiekben a velük keveredett kun-besenyők voltak, akik az évszázadok során sokszor tapasztalhatták, hogy mit jelent a végeken magyarként megmaradni török, tatár és egyéb keleti betörések ellenére, akár a brassói szászság jobbágyaiként. Ulászló király Hosszúfalut elzálogosította Brassónak. Ezt megerősítette 1651-ben II. Rákóczi György fejedelem is. Az ezzel járó csapást csak súlyosbította az 1658. évi török–tatár dúlás. 1756–57-ben pestis szedte áldozatait, több mint ötszáz lelket oltott ki – írja egyházkrónikájában Daragus Endre Hosszúfalu-alszeg evangélikus lelkipásztora. Soraiból kiérezzük: szinte csoda, hogy él még ez a maroknyi csángóság. Írása hiteles, hiszen adatai egykori jeles pap-elődjétől származnak, attól a Szeli Józseftől (1710–1782), aki fényt derített a csángók múltjára, s akit forrásként a hibáira is rávilágító Orbán Balázs számtalanszor emlegetett nagy művében. Szeli a halmágyi pap fia volt. Udvarhelyen, Nagyszebenben, Győrben és Pozsonyban tanult. 1732-től lett evangélikus magyar tanító és lelkész Brassóban, 1757-ben Hosszúfaluban és Székelyzsomborban. Hosszúfaluban írta 1763 körül Krónikáját, amelyben sok becses adatot mentett meg.
Mindenkori hétfalusi idegenvezetőnk, a sepsimagyarósi gyökerekkel bíró nyugalmazott főgyógyszerész, Fodor Levente mutatott be Nagy János történelem szakos tanárnak-történésznek, írónak, aki a Brassói Füzetekben (1991/3) elsőnek közölte a hosszúfalusi temetőbe bementett csángó szobor igazi történetét. Jelenleg Hétfalu honlapján 217 történelmi, egyház- és helytörténeti jellegű tanulmánykötetet, tanulmányt és cikket találunk. Nagy János, a Zajzoni Rab István Líceum nyugalmazott pedagógusa látogatásunkkor három kötetével ajándékozott meg, ezek is mutatják munkásságának súlyát-értékét: Négyfalu története a X. és a XX. század között – román–magyar nyelvű kiadvány (2006), Lelkészek és néptanítók a sziguránca és a securitate játékában (2009), Románia hadba lépése 1916-ban – Trianon és a román történetírás (Brassó, 2014). Szükségesnek tartotta összefoglalni Hétfalu korai gazdasági életét, ipartörténetét is. Erről szóló kötete látogatásunkkor nyomdában volt.
Kötődések határok nélkül
Hétfaluhoz, különösképpen Négyfaluhoz, de Hosszúfaluhoz is kötődnek Nagy Jánoson kívül olyan jeles tollforgatók, mint Bencze Mihály matematikus, író-szerkesztő és tanár, Hochbauer Gyula tanár, író, helytörténész, Kovács István Lehel informatikus szerkesztő, helytörténész és az EKE országos elnöke, Barkó Etelka, a csángó írott tojások igazi mestere, népművészeti szakíró, Tomos Hajnal tanár, csángó költő és sokan mások.
Több háromszéki és erdővidéki helytörténész és néprajzkutató munkálkodott ott s közölt írást a települések életéről. Az olaszteleki temetőben nyugvó Bartha Károly (1831–1920) mint hétfalusi tanító a magyar csángók iskolájáért hadakozott, neki köszönhető a már az ő korában is sikeresen működő hosszúfalusi polgári iskola. Az ugyancsak olaszteleki származású Kolumbán Lajos (1875–1958) etnográfus volt a szerzője az 1903-ban, majd pedig a 1906-ban Brassóban megjelent A hétfalusi csángók a múltban és jelenben, valamint a Barcaság és népe című köteteknek. Kilyéni Kilyéni Endre tanítóegyleti elnök 1920 után Mikó-kollégiumi tanárként dolgozott. E sorok írója több gimnáziumi és egyetemi tanárának Hosszúfaluban ringatták bölcsőjét. Itt született Molnár Károly (1901–1989) zenepedagógus, zeneszerző és kórusvezető, Székely Mikó-kollégiumi zenetanár, a korabeli színházi zenekar karmestere, Götz Endre (sz. 1924) geológus-mineralógus, az egykori Bolyai Tudományegyetem geológia karának munkatársa. Adózunk egyben azoknak a hosszúfalusi evangélikus lelkészeknek is, akik elszenvedői-áldozatai voltak a diktatúra időszakának: Sipos András lelkész-főesperesnek és Kerekes János lelkipásztornak.
Meglátogattuk Hosszúfalu két evangélikus egyházközségét, templomait. Daragus Endre hosszúfalu-alszegi lelkész bemutatta a temetőben álló és felújított Csángó szobrot, a lelkészi lak előtt álló Petőfi-mellszobrot, Kajcsa László Hosszúfalu-felszegi lelkipásztor pedig a nem kis kitartással visszaszerzett és anyagiakkal bővített egykori magyar iskola épületét, amely jelenleg a fűrészmezei Evangélikus Csángó Ház, az evangélikus közösség vallásos-kulturális tevékenységének egyik hajléka. Június 30. és július 2. között zajlik Brassóban és Hétfaluban a Csángó-magyarok Világtalálkozója, a Királyföld és a Barcaság reformációi zarándoklata. Egyik rendezvényének is ez ad helyet. Lépten-nyomon kötődéseinkre bukkanunk. Az 1895-re felépült mutatós református templomot Szemerjai Szász Domokos püspök szentelte fel. Lelkészei között találjuk Andrási Tivadar egykori sepsiszentgyörgyi mikós tanárt, árkosi lelkészt. A néhai fűrészmezei evangélikus tiszteletes, Kovács László, aki négy évtizedig szolgálta az egyházközséget, a hazai tanügyi reform előtt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanára volt. Hosszúfalu népes református gyülekezetének jelenlegi lelkésze az egykori málnási lelkipásztor, a háromszéki kötődésű Márk László Gyula. E sorok írója a Zajzon–tatrangi térség sós-lúgos ásványvizeiről tartott előadást a gyülekezetben. Nemrég volt vendégük Berecz András neves budapesti népi humorista, a gyülekezet gyerekei pedig készülnek a hagyományos uzonkafürdői nyaralásra – tájékoztatott Fodor Levente presbiter.
A négyfalusi római katolikus anyaegyház templomát türkösi riportunkban bemutattuk. A hívek számának növekedésével új katolikus templom épült Hosszúfalu-Alszegben (2004), amelynek megálmodója, kivitelezésének vigyázója a kézdiszászfalusi születésű, korán elhalt Gajdó Zoltán négyfalusi-türkösi plébános, pápai káplán, mikós kollégánk volt. Nem véletlen tehát, hogy az impozáns templom védőszentjéül Boldog Apor Vilmost választotta. András József jelenlegi plébánostól megtudtuk, hogy a hétfalusi katolikus hívek száma nyolcszáz körüli.
Volt egyszer egy iskola
A református templommal átellenben áll az a felújított régi iskola, amelynek homlokfalán emléktábla adta tudtára a Hosszúfaluval ismerkedőnek, hogy ez volt Négyfalu egykori híres magyar királyi fafaragászati, később építészeti iskolája. Homlokfalán egy 2003-ban leleplezett emléktábla Istók János csángó szobrászművésznek állított emléket, aki ebben az iskolában kezdte életpályáját. A főjavításkor az emléktáblát levették. A város alpolgármestere, Géczi Gellért kérdésünkre azt nyilatkozta, hogy hamarosan visszahelyezik. A márványtáblát Köpe Csiri János faragta, a bronz emlékplakett pedig Gergely Zoltán kolozsvári szobrászművész alkotása.
Az iskola történetét Kovács Lehel István és Sipos Gaudi Enikő írta meg Volt egyszer egy iskola.... címmel. 2005-ben jelent meg a Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság kiadásában Négyfaluban a Hétfalu Könyvek sorozat részeként. Kovács Lehel István szövegéből idézünk: „A jeles intézmény sok szállal kapcsolódik Erdély művészettörténetéhez, nagymértékben meghatározta e vidék közművelődési oktatásának irányát, ipari viszonyainak fejlődését. 1869-ben br. Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter meglátogatta Hétfalut, belátta, hogy a csángó népnek felsőfokú iskola kell. Műveltség–Szabadság jelmondattal 1871-ben meg is nyitotta kapuit. Hozzáértő tanárainak vezetésével itt olyan jeles személyiségek tanultak, mint Istók János, Köllő Miklós, Bartalis János, Mattis-Teutsch János és a barcasági közélet számos későbbi vezetője. Fejlődését nagymértékben meghatározta Kupcsay János 1872-ben történt szaktanítói kinevezése. A müncheni szobrászati akadémiát végzett tehetséges művész 1873-ban foglalta el állását, és megkezdte a rajz, a mintázás és a fafaragászat oktatását (...). Diákjai közül nagyon sokan választották a müncheni továbbtanulás lehetőségét (…). Huszonhárom éves működése alatt az iskola számos erdélyi templom számára készített oltárokat, szószékeket. Itt készült a Peleş-kastély falburkolata, Rudolf trónörökös nászünnepélyi díszalbum-födele, az alszegi templom oltára (1890). Az iskola magas kitüntetéseket kapott az 1885. évi országos, a millenniumi, valamint az 1900-as párizsi világkiállításon (…). 1894-ben Brassóba költöztették, 1910-től itt tanított a Párizsból hazatért Mattis Teutsch János.” A hétfalusi csángók néptánca, a borica és gyönyörű színes népviselete egyedi kincsünk. Utóbbinak utánozhatatlan értéke a díszes csángó öv, a kösöntyű és a hajtű. Ennek kiváló új mestere a Hosszúfaluban lakó és alkotó nyugdíjas Sipos Gaudi István, akit méltán nevezhetünk nemcsak ötvösművésznek, hanem ékszerésznek is.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 16.
A Szent László Társaság (1861) és Rend
Hit, haza, család, nemzet
Színes, látványos ünnepség helyszíne volt tavaly júniusban a nyárád- szentlászlói gótikus unitárius templom, amelyben a Szent László Társaság (1861) és Rend két új lovagot avatott: a Dél-Amerikában élő Honfi János mérnököt, valamint Koncz László Ferenc backamadarasi-szentlászlói református lelkészt. Felavatása nyomán Erdélyben is létrejött a rend törzsszéke. Június 12-én, vasárnap a backamadarasi református templomban 11 apródot avattak.
– A szervezet történetéről vitéz Imre László helyettes főkapitányt kérdeztem, aki az európai törzsszéktartó. Emellett a főszéktartó tisztséget is betölti, ami azzal a feladattal jár, hogy adminisztratív szempontból a több kontinensre kiterjedő, 300 tagot számláló rendet összefogja.
– Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után – az osztrák elnyomás tetőfokán – a szabadságharc résztvevőin kívül, akik a megtorlástól féltek, az uralkodó osztály, az arisztokrácia jeles képviselői közül is sokan elmenekültek az országból a Habsburg önkényuralom elől, mert nem tudtak megbékélni az új viszonyokkal. A menekültek Magyarország határain kívül vagy a tengerentúl telepedtek le. 1861-re a migrációban élőknek – immár gyermekes szülőkként – szükségük volt magyar papra, tanítóra, hogy utódaik ne vesszenek el a nemzet számára, mivel csak ideiglenesnek tekintették a menekülti állapotot.
Gróf Károlyi István a szent király tiszteletére erős egyházi (római katolikus) kötődéssel megalapította a Szent László Társulatot, amelyet minden megyéspüspök támogatott. Szcitovszky János esztergomi hercegprímás a pápai széktől kért engedélyt, és 1863-ra IX. Pius pápa "breve" kibocsátásával ismerte el a Szent László Társulatot. Fővédnöke a mindenkori székesfehérvári püspök lett. Rendszeresen közgyűlést tartottak, és írásban is közölték a társulat működésével kapcsolatos eseményeket, adatokat, s ez a mai napig fennmaradt.
– Melyek voltak a kezdeti célok?
– A nemzettudat erősítésén, a hagyományok ápolásán túl a karitatív tevékenységen volt a hangsúly. A tagok adományokkal támogatták a szervezetet, s ebből a rászorulóknak, elsősorban a határokon kívüli magyaroknak biztosították a lelkészt, egyházi könyveket, hogy önazonosságukat megőrizhessék. Ebben az időben leginkább a Moldvában, Havasalföldön és Bukovinában élőknek volt szüksége a támogatásra. 1919 után a határokon túl rekedt magyaroknak nyújtottak támogatást.
1940-ben a kormány kezdeményezésére létrehozták a Szent László Emlékbizottságot 40 taggal, amelynek József főherceg volt a vezetője, hogy a névadó lovagkirály halálának 900. évfordulójáról országos ünnepség keretében emlékezzenek meg. A készülődésnek a háború vetett véget. Az összeomlás után a tagok közül sokan külföldre, Németországba kerültek, onnan pedig a világ minden tájára. 1953-ban, amikor már érezni lehetett a németországi gazdasági fellendülést, a hasonló érdeklődésű arisztokraták, értelmiségiek kezdtek azon gondolkodni, hogy a korábbi szervezeteiket újra kellene éleszteni. Így jött létre a Szent László Társaság (1861) és Rend.
– Kicsit bonyolult a megnevezése.
– Valóban az, de így vettük át a Szent Lászlóról elnevezett szerveződések egyesülése után. Mindszenty hercegprímás javaslatára a társaság a szent lovagkirály tiszteleté-re lovagrendi jelleget vett fel. Rendi jegyeink a fehér lovagköpeny meggypiros gallérral és béléssel. Engem még bárddal avattak, ahogy Szent László tette a lovagjaival, az új tagokat ma már pallossal avatjuk.
– Kikből áll manapság a rend, és mit tekint feladatának?
– Elsősorban olyan személyekből, akik nem politikában, hanem nemzetben gondolkoznak, akik a keresztény erkölcs és hagyomány hívei, fontos számukra a haza, a család, a nemzeti függetlenség és jogegyenlőség védelme, akik szükségesnek tartják a jótékonyságot, nehéz helyzetben levő nemzettársaink megsegítését. Karitatív tevékenységünk keretében az utóbbi időben segítséget nyújtottunk Kárpátalján, Ungváron, ahol a katolikus egyházközség 80 magyar idős embernek biztosít napi egyszeri meleg ételt. A budapesti Szent István- bazilikát hosszú éveken át tatarozták kívül-belül. A felújítási munka támogatását monsignore Vargha Gábor kezdte meg az 1990-es évek elején, amikor a kommunista rendszer bukását követően hazatérhetett, az évenkénti segélyt halála után én adtam át, és szervezetünk neve olvasható a jelentős adományozók emléktábláján. Jelenleg Erdély felé fordult a figyelmünk, s a közelmúltban hozzájárultunk a nyárádszentimrei templom, az iskola és az óvoda felújításához, segítjük azokat, akik megmentik a műemlék templomokat, őrzik a néphagyományokat, a népviseletet.
– Hol élnek a rend tagjai?
– Nagyszámú tagság él Ausztráliában, az AEÁ-ban Cleveland környékén, Ohióban, Kanadában, Dél- Amerikában. Magyarországon a kommunista rendszer betiltotta a rend működését, majd Szent László Társaság néven indult újra, és 1965-ben Németországban Szent László Társulat néven jegyezték be. Korábbi vezetői fokozatosan kihaltak. Az utolsó, monsignore vitéz Vargha Gábor tábori papként került Németországba, ahol a michelfeldi ezeréves kolostor papjaként szolgált haláláig. Mivel rendelkezésére állt egy ház a kolostoron kívül, lehetőség nyílt arra, hogy azon a helyen a Szent László Társaság tagjai összegyűljenek. 1954-ben az aacheni dóm magyar kápolnájában, amelyet Nagy Lajos király rendezett be, összejövetelt tartottak, ünnepélyesen újjáalakították a Szent László Társaságot, ami összeolvadt az Emlékbizottsággal.
Magam is erdélyi származású vagyok, 1984-ben kerültem Nürnbergbe. Édesapám Vajdahunyadon született 1917-ben, nagyapám ott volt polgármester, de 1919- ben kitoloncolták a családot. Nürnbergben kerültem kapcsolatba monsignore Vargha Gáborral, aki 1994-ben felvett a Vitézi Rendbe, majd 1996-ban a Szent László Társaság (1861) és Rendbe. A rendszerváltást követően Magyarországon is széktartóság jött létre, amelynek hosszú évek óta vitéz Bozó József a tartományfőnöke. Bár a rend eszmei székhelye az aacheni kápolna, ahol Szent László csontereklyéi is láthatók, a központi irattár és kincstár Magyarországon van. Az 1966-ban elfogadott rendi szabályzat az elnöki cím helyett bevezette a főkapitány címet, és előírta, hogy minden arra érdemes tagot lovaggá avassanak.
– Hogyan lehet valaki a rend tagja?
– Két ajánlás alapján, amelyet olyan személyek tehetnek, akik legalább két éve tagjai a szervezetnek, és az általuk javasolt személyért felelősséget vállalnak. Koncz László Ferenc lelkész felavatásával megnyitottuk az erdélyi főszéket, korábban visszavonulásáig Tempfli József néhai római katolikus megyéspüspök volt az egyetlen tagja.
– Mi a kötelessége a rendtagnak?
– Először is lojálisnak kell lennie a rendhez. Napjainkban gomba módra nőnek ki az állovagrendek, anélkül, hogy megfelelő történelmi hátterük lenne, amit sajnálatosnak tartunk. Az ellen viszont nincs kifogásunk, hogy lovagi ruhába öltözve különböző rendezvényeken harci játékokat folytassanak, mert azt hagyományőrzésnek tekintjük. Ami a tagságunkat illeti, azok, akik nem az elveinknek megfelelő magatartást tanúsítanak, a főkapitány javaslatára kizárhatók.
– Lehet-e közvetlenül segítségért folyamodni a rendhez, vagy ez bizonyos feltételekhez kötött? Melyek a legközelebbi célok Erdélyben?
– A saját tájékozódásunk alapján nyújtott adományok mellett az arra érdemes szervezetek kérését is megvizsgáljuk, és ha megalapozott, akkor támogatjuk. Az utóbbi időben mind Erdélyben, mind Kárpátalján iskolákat, egyházi szervezésű táborokat is támogattunk.
A célokat illetően, mivel az idén több lovagot avattunk Budapesten, jövőben Erdélyben tervezzük a lovagavatást, és szeretnénk az újonnan létrejött apródintézményt is bővíteni. Hosszú távú célunk, hogy Erdélyben is megerősödjön a létszám, s a Székelyföldet és a többi területet is átfogva kialakuljon egy törzsszék, hiszen helyből jobban áttekinthető, hogy hol, kit, miért érdemes támogatni.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Hit, haza, család, nemzet
Színes, látványos ünnepség helyszíne volt tavaly júniusban a nyárád- szentlászlói gótikus unitárius templom, amelyben a Szent László Társaság (1861) és Rend két új lovagot avatott: a Dél-Amerikában élő Honfi János mérnököt, valamint Koncz László Ferenc backamadarasi-szentlászlói református lelkészt. Felavatása nyomán Erdélyben is létrejött a rend törzsszéke. Június 12-én, vasárnap a backamadarasi református templomban 11 apródot avattak.
– A szervezet történetéről vitéz Imre László helyettes főkapitányt kérdeztem, aki az európai törzsszéktartó. Emellett a főszéktartó tisztséget is betölti, ami azzal a feladattal jár, hogy adminisztratív szempontból a több kontinensre kiterjedő, 300 tagot számláló rendet összefogja.
– Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után – az osztrák elnyomás tetőfokán – a szabadságharc résztvevőin kívül, akik a megtorlástól féltek, az uralkodó osztály, az arisztokrácia jeles képviselői közül is sokan elmenekültek az országból a Habsburg önkényuralom elől, mert nem tudtak megbékélni az új viszonyokkal. A menekültek Magyarország határain kívül vagy a tengerentúl telepedtek le. 1861-re a migrációban élőknek – immár gyermekes szülőkként – szükségük volt magyar papra, tanítóra, hogy utódaik ne vesszenek el a nemzet számára, mivel csak ideiglenesnek tekintették a menekülti állapotot.
Gróf Károlyi István a szent király tiszteletére erős egyházi (római katolikus) kötődéssel megalapította a Szent László Társulatot, amelyet minden megyéspüspök támogatott. Szcitovszky János esztergomi hercegprímás a pápai széktől kért engedélyt, és 1863-ra IX. Pius pápa "breve" kibocsátásával ismerte el a Szent László Társulatot. Fővédnöke a mindenkori székesfehérvári püspök lett. Rendszeresen közgyűlést tartottak, és írásban is közölték a társulat működésével kapcsolatos eseményeket, adatokat, s ez a mai napig fennmaradt.
– Melyek voltak a kezdeti célok?
– A nemzettudat erősítésén, a hagyományok ápolásán túl a karitatív tevékenységen volt a hangsúly. A tagok adományokkal támogatták a szervezetet, s ebből a rászorulóknak, elsősorban a határokon kívüli magyaroknak biztosították a lelkészt, egyházi könyveket, hogy önazonosságukat megőrizhessék. Ebben az időben leginkább a Moldvában, Havasalföldön és Bukovinában élőknek volt szüksége a támogatásra. 1919 után a határokon túl rekedt magyaroknak nyújtottak támogatást.
1940-ben a kormány kezdeményezésére létrehozták a Szent László Emlékbizottságot 40 taggal, amelynek József főherceg volt a vezetője, hogy a névadó lovagkirály halálának 900. évfordulójáról országos ünnepség keretében emlékezzenek meg. A készülődésnek a háború vetett véget. Az összeomlás után a tagok közül sokan külföldre, Németországba kerültek, onnan pedig a világ minden tájára. 1953-ban, amikor már érezni lehetett a németországi gazdasági fellendülést, a hasonló érdeklődésű arisztokraták, értelmiségiek kezdtek azon gondolkodni, hogy a korábbi szervezeteiket újra kellene éleszteni. Így jött létre a Szent László Társaság (1861) és Rend.
– Kicsit bonyolult a megnevezése.
– Valóban az, de így vettük át a Szent Lászlóról elnevezett szerveződések egyesülése után. Mindszenty hercegprímás javaslatára a társaság a szent lovagkirály tiszteleté-re lovagrendi jelleget vett fel. Rendi jegyeink a fehér lovagköpeny meggypiros gallérral és béléssel. Engem még bárddal avattak, ahogy Szent László tette a lovagjaival, az új tagokat ma már pallossal avatjuk.
– Kikből áll manapság a rend, és mit tekint feladatának?
– Elsősorban olyan személyekből, akik nem politikában, hanem nemzetben gondolkoznak, akik a keresztény erkölcs és hagyomány hívei, fontos számukra a haza, a család, a nemzeti függetlenség és jogegyenlőség védelme, akik szükségesnek tartják a jótékonyságot, nehéz helyzetben levő nemzettársaink megsegítését. Karitatív tevékenységünk keretében az utóbbi időben segítséget nyújtottunk Kárpátalján, Ungváron, ahol a katolikus egyházközség 80 magyar idős embernek biztosít napi egyszeri meleg ételt. A budapesti Szent István- bazilikát hosszú éveken át tatarozták kívül-belül. A felújítási munka támogatását monsignore Vargha Gábor kezdte meg az 1990-es évek elején, amikor a kommunista rendszer bukását követően hazatérhetett, az évenkénti segélyt halála után én adtam át, és szervezetünk neve olvasható a jelentős adományozók emléktábláján. Jelenleg Erdély felé fordult a figyelmünk, s a közelmúltban hozzájárultunk a nyárádszentimrei templom, az iskola és az óvoda felújításához, segítjük azokat, akik megmentik a műemlék templomokat, őrzik a néphagyományokat, a népviseletet.
– Hol élnek a rend tagjai?
– Nagyszámú tagság él Ausztráliában, az AEÁ-ban Cleveland környékén, Ohióban, Kanadában, Dél- Amerikában. Magyarországon a kommunista rendszer betiltotta a rend működését, majd Szent László Társaság néven indult újra, és 1965-ben Németországban Szent László Társulat néven jegyezték be. Korábbi vezetői fokozatosan kihaltak. Az utolsó, monsignore vitéz Vargha Gábor tábori papként került Németországba, ahol a michelfeldi ezeréves kolostor papjaként szolgált haláláig. Mivel rendelkezésére állt egy ház a kolostoron kívül, lehetőség nyílt arra, hogy azon a helyen a Szent László Társaság tagjai összegyűljenek. 1954-ben az aacheni dóm magyar kápolnájában, amelyet Nagy Lajos király rendezett be, összejövetelt tartottak, ünnepélyesen újjáalakították a Szent László Társaságot, ami összeolvadt az Emlékbizottsággal.
Magam is erdélyi származású vagyok, 1984-ben kerültem Nürnbergbe. Édesapám Vajdahunyadon született 1917-ben, nagyapám ott volt polgármester, de 1919- ben kitoloncolták a családot. Nürnbergben kerültem kapcsolatba monsignore Vargha Gáborral, aki 1994-ben felvett a Vitézi Rendbe, majd 1996-ban a Szent László Társaság (1861) és Rendbe. A rendszerváltást követően Magyarországon is széktartóság jött létre, amelynek hosszú évek óta vitéz Bozó József a tartományfőnöke. Bár a rend eszmei székhelye az aacheni kápolna, ahol Szent László csontereklyéi is láthatók, a központi irattár és kincstár Magyarországon van. Az 1966-ban elfogadott rendi szabályzat az elnöki cím helyett bevezette a főkapitány címet, és előírta, hogy minden arra érdemes tagot lovaggá avassanak.
– Hogyan lehet valaki a rend tagja?
– Két ajánlás alapján, amelyet olyan személyek tehetnek, akik legalább két éve tagjai a szervezetnek, és az általuk javasolt személyért felelősséget vállalnak. Koncz László Ferenc lelkész felavatásával megnyitottuk az erdélyi főszéket, korábban visszavonulásáig Tempfli József néhai római katolikus megyéspüspök volt az egyetlen tagja.
– Mi a kötelessége a rendtagnak?
– Először is lojálisnak kell lennie a rendhez. Napjainkban gomba módra nőnek ki az állovagrendek, anélkül, hogy megfelelő történelmi hátterük lenne, amit sajnálatosnak tartunk. Az ellen viszont nincs kifogásunk, hogy lovagi ruhába öltözve különböző rendezvényeken harci játékokat folytassanak, mert azt hagyományőrzésnek tekintjük. Ami a tagságunkat illeti, azok, akik nem az elveinknek megfelelő magatartást tanúsítanak, a főkapitány javaslatára kizárhatók.
– Lehet-e közvetlenül segítségért folyamodni a rendhez, vagy ez bizonyos feltételekhez kötött? Melyek a legközelebbi célok Erdélyben?
– A saját tájékozódásunk alapján nyújtott adományok mellett az arra érdemes szervezetek kérését is megvizsgáljuk, és ha megalapozott, akkor támogatjuk. Az utóbbi időben mind Erdélyben, mind Kárpátalján iskolákat, egyházi szervezésű táborokat is támogattunk.
A célokat illetően, mivel az idén több lovagot avattunk Budapesten, jövőben Erdélyben tervezzük a lovagavatást, és szeretnénk az újonnan létrejött apródintézményt is bővíteni. Hosszú távú célunk, hogy Erdélyben is megerősödjön a létszám, s a Székelyföldet és a többi területet is átfogva kialakuljon egy törzsszék, hiszen helyből jobban áttekinthető, hogy hol, kit, miért érdemes támogatni.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2016. június 17.
Szerelmes évad jön Udvarhelyen
Reménykedve tekint a következő évadra a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház vezetősége, noha több más kulturális intézménnyel kell megosztaniuk a színpadot, ami nem kis mértékben nehezíti munkájukat.
Nagy Pál igazgató és Csurulya Csongor művészeti vezető szerint öt bemutatóra számíthat a székelyudvarhelyi közönség az elkövetkező évadban, amely a szeptember végére előrehozott dráMA fesztivállal kezdődik.
Az első bemutató Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátéka lesz Zakariás Zalán rendezésében, majd a Csicser című, egy legendán alapuló produkciót viszik színre Csurulya Csongor rendezésében. A kortárs szöveg ezúttal sem fog hiányozni a színpadról: bemutatják Parti Nagy Lajos és Darvas Ferenc Ibusár című zenés-táncos „huszerettjét”. A Barabás Árpád színész-rendező által színpadra vitt darab Csurulya Csongor művészeti vezető reményei szerint koprodukció lesz a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházzal. A diákokra gondolva az új évadban Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című színjátékát is műsorra tűzik, majd áprilisban Mika Myllyaho finn szerző Káosz című fekete komédiáját mutatja be a társulat. „Szerelmes, vággyal telített évad következik” – összegezte a művészeti vezető.
Több szabadelőadás lesz
Továbbra is műsoron marad A néma cipő története és Az égig érő fa című bábelőadás is. Nagy Pál igazgató szeretné, ha a most indult bábtagozatot is megszilárdítanák, ugyanis vidéki vendégelőadásaik nagy sikert arattak, ezért a kiszállások számát is növelnék. A gyerekbérletesek három székelyföldi színház produkcióját tekinhetik meg: az udvarhelyi társulat Csicser mesejátékát, a Csíki Játékszín Hanyistók című gyerekelőadását, valamint a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház gyerekelőadását.
A diákbérletesek jövőre stúdióelőadásokra is számíthatnak, ilyen lesz a Szentivánéji álom, a Nyílt tengeren, az Ibusár, valamint a Csongor és Tünde című produkció. A felnőttbérletesek egy része a Shakespeare-darab, az Ibusár és a Csongor és Tünde színjáték mellett a Káosz című fekete komédiát tekintheti meg, de választható egy vendégelőadás is. A Roberto Zucco című drámát és a Nyílt tengeren című abszurd komédiát a következő évadban szabadelőadásban nézhetik meg a felnőttek, ugyanis a színház vezetősége nagyobb teret szeretne adni a bérleten kívüli műsoroknak.
A bérlet- és jegyárak nem változtak, csak a bérletekre érvényes kedvezményes időszak módosult, ezúttal júniusban van a legnagyobb árleszállítás, majd szeptembertől a megszokott áron válthatnak bérletet a nézők. A bérletesek helyeit ezúttal is augusztus 15-éig tartják fenn.
Távozik egy színész
A művészeti vezető elmondta, változik a társulat: Varga Márta színész visszatért gyermeknevelési szabadságáról, ősztől pedig Bekő Fóri Zenkő is visszajön, ám Vidovenyecz Edina elhagyja a székelyudvarhelyi társulatot. Nagy Pál igazgató elmondta: továbbra is keresnek újabb férfi színészt.
A társulat jelenleg a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljára készül, ahol június 24-én a Brahms és a macskák című előadás felújított változatát mutatják be. Ezt kedden, az évad záróelőadásaként az udvarhelyi nézők is megtekinthetik.
Az intézmény vezetősége szerint nehéz évadot zárnak, amely alatt főként a megosztott színpad és az emberhiány okozott gondot számukra. Elmondták: a Művelődési Ház és az Udvarhely Néptáncműhely által is használt színpadon nehéz egyeztetni a programokat. „A próba a színpadon van, az előadás is ott van, itt lép fel azonban a Néptáncműhely, a Filharmónia, a maturanduszt és a különböző konferenciákat is itt szervezik” – sorolta a problémákat Csurulya.
A színház vezetősége úgy véli, Udvarhelynek kulturális stratégiára van szüksége, ami hatékonyabbá és átláthatóbbá tenné a város kulturális életét. Eddig is hangoztatták javaslataikat, csak a városvezetőség sosem hallgatta meg ezeket, remélik, ezúttal nyitott fülekre talál a három érintett intézményvezető közös javaslata.
Veres Réka
Krónika (Kolozsvár)
Reménykedve tekint a következő évadra a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház vezetősége, noha több más kulturális intézménnyel kell megosztaniuk a színpadot, ami nem kis mértékben nehezíti munkájukat.
Nagy Pál igazgató és Csurulya Csongor művészeti vezető szerint öt bemutatóra számíthat a székelyudvarhelyi közönség az elkövetkező évadban, amely a szeptember végére előrehozott dráMA fesztivállal kezdődik.
Az első bemutató Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátéka lesz Zakariás Zalán rendezésében, majd a Csicser című, egy legendán alapuló produkciót viszik színre Csurulya Csongor rendezésében. A kortárs szöveg ezúttal sem fog hiányozni a színpadról: bemutatják Parti Nagy Lajos és Darvas Ferenc Ibusár című zenés-táncos „huszerettjét”. A Barabás Árpád színész-rendező által színpadra vitt darab Csurulya Csongor művészeti vezető reményei szerint koprodukció lesz a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházzal. A diákokra gondolva az új évadban Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című színjátékát is műsorra tűzik, majd áprilisban Mika Myllyaho finn szerző Káosz című fekete komédiáját mutatja be a társulat. „Szerelmes, vággyal telített évad következik” – összegezte a művészeti vezető.
Több szabadelőadás lesz
Továbbra is műsoron marad A néma cipő története és Az égig érő fa című bábelőadás is. Nagy Pál igazgató szeretné, ha a most indult bábtagozatot is megszilárdítanák, ugyanis vidéki vendégelőadásaik nagy sikert arattak, ezért a kiszállások számát is növelnék. A gyerekbérletesek három székelyföldi színház produkcióját tekinhetik meg: az udvarhelyi társulat Csicser mesejátékát, a Csíki Játékszín Hanyistók című gyerekelőadását, valamint a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház gyerekelőadását.
A diákbérletesek jövőre stúdióelőadásokra is számíthatnak, ilyen lesz a Szentivánéji álom, a Nyílt tengeren, az Ibusár, valamint a Csongor és Tünde című produkció. A felnőttbérletesek egy része a Shakespeare-darab, az Ibusár és a Csongor és Tünde színjáték mellett a Káosz című fekete komédiát tekintheti meg, de választható egy vendégelőadás is. A Roberto Zucco című drámát és a Nyílt tengeren című abszurd komédiát a következő évadban szabadelőadásban nézhetik meg a felnőttek, ugyanis a színház vezetősége nagyobb teret szeretne adni a bérleten kívüli műsoroknak.
A bérlet- és jegyárak nem változtak, csak a bérletekre érvényes kedvezményes időszak módosult, ezúttal júniusban van a legnagyobb árleszállítás, majd szeptembertől a megszokott áron válthatnak bérletet a nézők. A bérletesek helyeit ezúttal is augusztus 15-éig tartják fenn.
Távozik egy színész
A művészeti vezető elmondta, változik a társulat: Varga Márta színész visszatért gyermeknevelési szabadságáról, ősztől pedig Bekő Fóri Zenkő is visszajön, ám Vidovenyecz Edina elhagyja a székelyudvarhelyi társulatot. Nagy Pál igazgató elmondta: továbbra is keresnek újabb férfi színészt.
A társulat jelenleg a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljára készül, ahol június 24-én a Brahms és a macskák című előadás felújított változatát mutatják be. Ezt kedden, az évad záróelőadásaként az udvarhelyi nézők is megtekinthetik.
Az intézmény vezetősége szerint nehéz évadot zárnak, amely alatt főként a megosztott színpad és az emberhiány okozott gondot számukra. Elmondták: a Művelődési Ház és az Udvarhely Néptáncműhely által is használt színpadon nehéz egyeztetni a programokat. „A próba a színpadon van, az előadás is ott van, itt lép fel azonban a Néptáncműhely, a Filharmónia, a maturanduszt és a különböző konferenciákat is itt szervezik” – sorolta a problémákat Csurulya.
A színház vezetősége úgy véli, Udvarhelynek kulturális stratégiára van szüksége, ami hatékonyabbá és átláthatóbbá tenné a város kulturális életét. Eddig is hangoztatták javaslataikat, csak a városvezetőség sosem hallgatta meg ezeket, remélik, ezúttal nyitott fülekre talál a három érintett intézményvezető közös javaslata.
Veres Réka
Krónika (Kolozsvár)
2016. június 28.
MIT TUDTUNK HAJDANÁN
KRIZA JÁNOSÉ TIPIKUSAN TIZENKILENCEDIK SZÁZADI MAGYAR ÉRTELMISÉGI SORS
A 205 éve született Kriza János néprajzkutató, költő, műfordító és unitárius püspök volt, valamint tagja a Magyar Tudományos Akadémiának. Gyönge egészségű ember lévén szinte hihetetlen, hogy bírt ennyi elvárásnak megfelelni. Faragó József kissé fennkölt szavait idézném a Vadrózsák című, immár hivatkozási és viszonyítási pontként szolgáló kötet előszavából: „Kriza népies-demokratikus költészete, amellyel Petőfi útját egyengette, sokfelé ágazó műfordítói, közírói és szerkesztői-kiadói tevékenysége, a régi erdélyi irodalmi emlékek felkutatására és megmentésére irányuló fáradozásai, népnevelő munkája s nem utolsósorban tükörtiszta emberi jelleme egyaránt megérdemli, hogy emlékezetünkben megőrizzük…”
A „számtalan foglalatosság” fárasztó lehetett Kriza János számára, erről maga a szerző is beszámol önéletírásában: „Hivatalom csoportos és folytonos foglalkozásai miatt legfeljebb esti s éjjeli órákat szentelhetek olykor irodalmi dolgokra. Hogy valamit produkáljak, egyházi, sőt házi zajos nyughatatlan életem miatt sem volt arra módom s érkezésem. Egyedül a népköltészeti gyűjtések tették pihenő óráimnak soha félbe nem szakadó foglalkozását s szerezték legédesebb élveimet is. Ez érdekből, e célból levelezni sok meghitt barátimmal már életem kedves megszokásává, nélkülözhetetlen gyönyörévé lett – ezzel pepecselni, a gyűjtelékeket rendezni, szerkeszteni nekem mindennapi üdülés, amikor csak ezzel is lehet élnem.”
Márpedig a „gyűjtelékeket” húsz éven keresztül rendezgette: Kriza sorsa tipikusan tizenkilencedik századi magyar értelmiségi sors – 1842-ben előfizetési felhívást tesz közzé „Vadrózsa című népköltési gyűjteményre” („mely mintegy nyolc ívre volt számítva”), de a pénz ugyancsak vékonyan csordogál, arról nem is beszélve, hogy a korszak sem túl szerencsés a népköltészeti gyűjtőmunka szempontjából: először a szabadságharc, majd a megtorlás éveit kellett túlélni, és csupán a konszolidáció időszakában, húsz évvel a felhívás megjelenése után tudott megjelenni az anyag.
Márpedig a „gyűjtelékeket” húsz éven keresztül rendezgette: Kriza sorsa tipikusan tizenkilencedik századi magyar értelmiségi sors – 1842-ben előfizetési felhívást tesz közzé „Vadrózsa című népköltési gyűjteményre” („mely mintegy nyolc ívre volt számítva”), de a pénz ugyancsak vékonyan csordogál, arról nem is beszélve, hogy a korszak sem túl szerencsés a népköltészeti gyűjtőmunka szempontjából: először a szabadságharc, majd a megtorlás éveit kellett túlélni, és csupán a konszolidáció időszakában, húsz évvel a felhívás megjelenése után tudott megjelenni az anyag.
Ez a kényszerű érés viszont jót tett a gyűjteménynek. Krizának ugyanis elegendő ideje volt kikristályosítani a gyűjtés szempontjait: arra kérte például kollégáit és barátait, akik segítették a gyűjtést, és akikkel kiterjedt levelezést folytatott – név szerint: Gálfi Sándor, Kiss Mihály, Marosi Gergely, Nagy Lajos, Péterfi Sándor, Tiboldi István és Ürmösi Sándor –, hogy ragaszkodjanak a szövegi és hangtani hűséghez, jóllehet akkoriban az volt a divat, hogy az elhangzottakat egy „profi” írónak át kell írnia, irodalmi köntösbe kell öltöztetnie – tulajdonképpen sikeresen megvalósította tehát az első igazán szakmai népköltészeti gyűjtést.
És arra is volt ideje, hogy rendezgesse, jegyzetekkel, szómagyarázatokkal és tanulmányokkal lássa el az anyagot (még úgy is, hogy azért marad benne némi esetlegesség, némi „hát ennyin múlott?”-érzet: ugyanis például Kriza János, unitárius vallású lévén, a székelykeresztúri unitárius kollégiumban folytatta tanulmányait, ahova – Versényi György szavaival – „a székelység egész területéről jártak az unitárius tanulók… Csak Gyergyóból, Csíkból voltak kevesen Keresztúron is, Kolozsváron is, mivel ezekben a székekben kevés, szórványosan lakó unitárius élt. Innen van az, hogy Krizának a fülében voltak az összes székely dialektusok, csak a gyergyói és csíki kevésbé. És az is innen van – tegyük hozzá –, hogy a Vadrózsákból a gyergyói, csíki népköltészet majd teljességgel hiányozni fog”).
A már említett, tipikusan és tragikusan tizenkilencedik századi értelmiségi sors továbbra is megmutatja magát: Kriza János felhívása nem bizonyult elegendőnek, Gyulai Pálnak és gróf Mikó Imrének a segítségére is szükség van a Vadrózsák első kötetének megjelentetéséhez, de még így is valóságos anyagi csőd a vállalkozás: rengeteg adósság marad hátra a halálát követően, mely két hónappal a második kötetről szóló akadémiai döntés (mely szerint az újabb kötet költségeit a szervezet magára vállalja) után következett be. Kriza egészsége végleg megtört, rengeteg mellékfoglalkozása közepette felőrlődött, de mégis ott munkált benne az a zsenimegszállottság, amelynek minden nagy mű köszönheti a létrejöttét.
A Vadrózsák is lassan elveszítette regionális jellegzetességeit, és a magyar népi kultúra későbbi irodalmi műveket és magát a kultúrát is megtermékenyítő, a korabeli nyelvről, állapotokról és egyáltalán: életről hírt adó, felbecsülhetetlen értékű dokumentumává változott. Szívesen idéznék belőle, hiszen a gyermekjátékok leírásától a csúfolódókon keresztül a míves balladákig, a szólásoktól a népmesékig, a család- és állatnevekig minden megtalálható benne – de inkább arra biztatnám az olvasót, lapozza fel a gyűjteményt, és ámuljon el maga is, mit tudtunk hajdanán, és örüljön velünk együtt, amiért a népnyelvnek ez a gazdag tárháza még viszonylag teljes szépségében fennmaradhatott, hiszen mára már csak töredékeiben gyűjthető – ha még egyáltalán.
Nagy Koppány Zsolt
Magyar Idők (Budapest)
KRIZA JÁNOSÉ TIPIKUSAN TIZENKILENCEDIK SZÁZADI MAGYAR ÉRTELMISÉGI SORS
A 205 éve született Kriza János néprajzkutató, költő, műfordító és unitárius püspök volt, valamint tagja a Magyar Tudományos Akadémiának. Gyönge egészségű ember lévén szinte hihetetlen, hogy bírt ennyi elvárásnak megfelelni. Faragó József kissé fennkölt szavait idézném a Vadrózsák című, immár hivatkozási és viszonyítási pontként szolgáló kötet előszavából: „Kriza népies-demokratikus költészete, amellyel Petőfi útját egyengette, sokfelé ágazó műfordítói, közírói és szerkesztői-kiadói tevékenysége, a régi erdélyi irodalmi emlékek felkutatására és megmentésére irányuló fáradozásai, népnevelő munkája s nem utolsósorban tükörtiszta emberi jelleme egyaránt megérdemli, hogy emlékezetünkben megőrizzük…”
A „számtalan foglalatosság” fárasztó lehetett Kriza János számára, erről maga a szerző is beszámol önéletírásában: „Hivatalom csoportos és folytonos foglalkozásai miatt legfeljebb esti s éjjeli órákat szentelhetek olykor irodalmi dolgokra. Hogy valamit produkáljak, egyházi, sőt házi zajos nyughatatlan életem miatt sem volt arra módom s érkezésem. Egyedül a népköltészeti gyűjtések tették pihenő óráimnak soha félbe nem szakadó foglalkozását s szerezték legédesebb élveimet is. Ez érdekből, e célból levelezni sok meghitt barátimmal már életem kedves megszokásává, nélkülözhetetlen gyönyörévé lett – ezzel pepecselni, a gyűjtelékeket rendezni, szerkeszteni nekem mindennapi üdülés, amikor csak ezzel is lehet élnem.”
Márpedig a „gyűjtelékeket” húsz éven keresztül rendezgette: Kriza sorsa tipikusan tizenkilencedik századi magyar értelmiségi sors – 1842-ben előfizetési felhívást tesz közzé „Vadrózsa című népköltési gyűjteményre” („mely mintegy nyolc ívre volt számítva”), de a pénz ugyancsak vékonyan csordogál, arról nem is beszélve, hogy a korszak sem túl szerencsés a népköltészeti gyűjtőmunka szempontjából: először a szabadságharc, majd a megtorlás éveit kellett túlélni, és csupán a konszolidáció időszakában, húsz évvel a felhívás megjelenése után tudott megjelenni az anyag.
Márpedig a „gyűjtelékeket” húsz éven keresztül rendezgette: Kriza sorsa tipikusan tizenkilencedik századi magyar értelmiségi sors – 1842-ben előfizetési felhívást tesz közzé „Vadrózsa című népköltési gyűjteményre” („mely mintegy nyolc ívre volt számítva”), de a pénz ugyancsak vékonyan csordogál, arról nem is beszélve, hogy a korszak sem túl szerencsés a népköltészeti gyűjtőmunka szempontjából: először a szabadságharc, majd a megtorlás éveit kellett túlélni, és csupán a konszolidáció időszakában, húsz évvel a felhívás megjelenése után tudott megjelenni az anyag.
Ez a kényszerű érés viszont jót tett a gyűjteménynek. Krizának ugyanis elegendő ideje volt kikristályosítani a gyűjtés szempontjait: arra kérte például kollégáit és barátait, akik segítették a gyűjtést, és akikkel kiterjedt levelezést folytatott – név szerint: Gálfi Sándor, Kiss Mihály, Marosi Gergely, Nagy Lajos, Péterfi Sándor, Tiboldi István és Ürmösi Sándor –, hogy ragaszkodjanak a szövegi és hangtani hűséghez, jóllehet akkoriban az volt a divat, hogy az elhangzottakat egy „profi” írónak át kell írnia, irodalmi köntösbe kell öltöztetnie – tulajdonképpen sikeresen megvalósította tehát az első igazán szakmai népköltészeti gyűjtést.
És arra is volt ideje, hogy rendezgesse, jegyzetekkel, szómagyarázatokkal és tanulmányokkal lássa el az anyagot (még úgy is, hogy azért marad benne némi esetlegesség, némi „hát ennyin múlott?”-érzet: ugyanis például Kriza János, unitárius vallású lévén, a székelykeresztúri unitárius kollégiumban folytatta tanulmányait, ahova – Versényi György szavaival – „a székelység egész területéről jártak az unitárius tanulók… Csak Gyergyóból, Csíkból voltak kevesen Keresztúron is, Kolozsváron is, mivel ezekben a székekben kevés, szórványosan lakó unitárius élt. Innen van az, hogy Krizának a fülében voltak az összes székely dialektusok, csak a gyergyói és csíki kevésbé. És az is innen van – tegyük hozzá –, hogy a Vadrózsákból a gyergyói, csíki népköltészet majd teljességgel hiányozni fog”).
A már említett, tipikusan és tragikusan tizenkilencedik századi értelmiségi sors továbbra is megmutatja magát: Kriza János felhívása nem bizonyult elegendőnek, Gyulai Pálnak és gróf Mikó Imrének a segítségére is szükség van a Vadrózsák első kötetének megjelentetéséhez, de még így is valóságos anyagi csőd a vállalkozás: rengeteg adósság marad hátra a halálát követően, mely két hónappal a második kötetről szóló akadémiai döntés (mely szerint az újabb kötet költségeit a szervezet magára vállalja) után következett be. Kriza egészsége végleg megtört, rengeteg mellékfoglalkozása közepette felőrlődött, de mégis ott munkált benne az a zsenimegszállottság, amelynek minden nagy mű köszönheti a létrejöttét.
A Vadrózsák is lassan elveszítette regionális jellegzetességeit, és a magyar népi kultúra későbbi irodalmi műveket és magát a kultúrát is megtermékenyítő, a korabeli nyelvről, állapotokról és egyáltalán: életről hírt adó, felbecsülhetetlen értékű dokumentumává változott. Szívesen idéznék belőle, hiszen a gyermekjátékok leírásától a csúfolódókon keresztül a míves balladákig, a szólásoktól a népmesékig, a család- és állatnevekig minden megtalálható benne – de inkább arra biztatnám az olvasót, lapozza fel a gyűjteményt, és ámuljon el maga is, mit tudtunk hajdanán, és örüljön velünk együtt, amiért a népnyelvnek ez a gazdag tárháza még viszonylag teljes szépségében fennmaradhatott, hiszen mára már csak töredékeiben gyűjthető – ha még egyáltalán.
Nagy Koppány Zsolt
Magyar Idők (Budapest)
2016. július 6.
Zajlik az Incitato
Az elemek és a ló kapcsolata Múlt szombaton a Tóth család katrosai házában tartott ismerkedő-esttel rajtolt az idei Incitato művésztábor, ami idén a 24. kiadásához érkezett. A tábor idei témája a ló és az elemek, így olyan munkák születnek, amelyek e nemes állat kapcsolatát mutatják be a földdel, levegővel, vízzel és tűzzel.
Az idei táborba a néhai Tóth Ferenc örökségét továbbvivő Tóth Ildikó és testvérei 26 erdélyi és magyarországi képzőművészt hívtak meg, és tovább éltetve az előző években útjára indított kezdeményezést, a kiforrott alkotók mellett palántákat is bevonzottak az Art Campbe. Így a Kézdivásárhelyi Bimbó Botond, Gábor Balázs és Máthé Balázs, illetve a zabolai Németh Orsolya tanulhat a mesterektől.
A táborban idén Deák M. Ria és Deák Barna (Kovászna), Koszta Ervin és Simó Enikő (Sepsiszentgyörgy), Sárosi Csaba, Vetró András, Vetró-Bodoni Zuzsa, Erőss Sándor és Nagy Lajos (Kézdivásárhely), Ábrahám Jakab és Imola, Csutak Levente, Dimény András és Vetró B. S. András (Brassó), Forró Ágnes (Kolozsvár), Miholcsa József (Marossárpatak), Orth István (Szeben), Tomos Tünde (Négyfalu), Zavaczki Walter Levente (Székelyudvarhely), Zantus Géza, Kovács Imre és Kristó Róbert (Csíkszereda), Bajkó Attila (Temesvár), Gonda Zoltán (Debrecen), Palásti Erzsébet (Budapest) és Vincze László (Sáránd) alkotnak.
Bartos Lóránt
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Az elemek és a ló kapcsolata Múlt szombaton a Tóth család katrosai házában tartott ismerkedő-esttel rajtolt az idei Incitato művésztábor, ami idén a 24. kiadásához érkezett. A tábor idei témája a ló és az elemek, így olyan munkák születnek, amelyek e nemes állat kapcsolatát mutatják be a földdel, levegővel, vízzel és tűzzel.
Az idei táborba a néhai Tóth Ferenc örökségét továbbvivő Tóth Ildikó és testvérei 26 erdélyi és magyarországi képzőművészt hívtak meg, és tovább éltetve az előző években útjára indított kezdeményezést, a kiforrott alkotók mellett palántákat is bevonzottak az Art Campbe. Így a Kézdivásárhelyi Bimbó Botond, Gábor Balázs és Máthé Balázs, illetve a zabolai Németh Orsolya tanulhat a mesterektől.
A táborban idén Deák M. Ria és Deák Barna (Kovászna), Koszta Ervin és Simó Enikő (Sepsiszentgyörgy), Sárosi Csaba, Vetró András, Vetró-Bodoni Zuzsa, Erőss Sándor és Nagy Lajos (Kézdivásárhely), Ábrahám Jakab és Imola, Csutak Levente, Dimény András és Vetró B. S. András (Brassó), Forró Ágnes (Kolozsvár), Miholcsa József (Marossárpatak), Orth István (Szeben), Tomos Tünde (Négyfalu), Zavaczki Walter Levente (Székelyudvarhely), Zantus Géza, Kovács Imre és Kristó Róbert (Csíkszereda), Bajkó Attila (Temesvár), Gonda Zoltán (Debrecen), Palásti Erzsébet (Budapest) és Vincze László (Sáránd) alkotnak.
Bartos Lóránt
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. július 16.
Dr. Csulak Samu /1883–1958/ (Orvosainkra emlékezünk)
Ha a Sepsiszentgyörgyre érkező vendég Kós Károly tervezte épületek után érdeklődik, akkor a Székely Nemzeti Múzeum, a volt mezőgazdasági középiskola, az egykori református iskola után hamar a város egyik legszebb utcájába, a jelenleg Konsza Samu nevet viselőbe kalauzolják, ahol talán a legszebb Kós-magánház található. Dr. Csulak Samu építtette Kós Károly terve alapján.
1883. október 29-én az akkor Háromszék megyéhez tartozó Bodolán született, ahol édesapja igazgató-tanító volt. De nem akármilyen, hanem abból a fajtából való, aki megértette, magáévá tette és alkalmazta a dualizmus kora két kiváló kultuszminisztere, báró Eötvös József és Trefort Ágoston törekvését: kiemelni a magyar iskolarendszert abból a szomorú helyzetből, amelyben addig leledzett. E két, nagyjából egymást követő miniszter indította be azt a korszerűsítést, amely során kötelezővé tették az általános iskolai oktatást, szabályozták működését, növelték az iskolák és a tanítók számát, számos új állami iskolát építtettek. Ilyen új iskola épült Bodolán is állami támogatással, éppen Csulak Lajos (1857–1921) iskolaigazgató idejében. De nemcsak iskolaépítő volt, hanem aktív résztvevője a megye Tanítótestület Sepsijárási Körének, amelynek egy meghirdetett pályázatán éppen Samu fia születésének évében díjat is nyert. Néprajzi munkássága eredményeképpen (székely táncszavak összegyűjtése) a Marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság tagjai sorába választotta, ahol a Székely lakodalmas versek című gyűjtésével pályadíjat nyert. Több más társaságnak tagja, irodalmi és pedagógiai lapok külső munkatársa, tudósítója volt. Mintegy 800 novellát, tárcát, tanügyi és társadalmi cikket írt a másfél tucatot is meghaladó különböző kiadványba. Hat önálló kötete is megjelent, köztük néhány két kiadásban is.
Mindezt csak annak érzékeltetésére mesélem, hogy milyen is volt a család, amelyikbe Csulak Samu a fenti időpontban megérkezett. Gyermekkorát tehát Bodolán töltötte, itt végezte elemi iskoláit is. Ezután követve a szülőket előbb alvinci, majd Segesvári, s végül 1901-től Brassói lakos lett, megismervén így az Erdélyt akkor belakó három nép életmódját és kultúráját. Érettségi után a Budapesti Orvostudományi Egyetemre iratkozott be, ahol 1908-ban orvosdoktori oklevelet szerzett. Szakmai ismeretei kiszélesítéséért még Budapesten mAradt, előbb az Erzsébet Kórház bőr- és nemi betegségek, majd a gyermek-, később a belgyógyászati osztályon. 1913. április 22-én a Sepsiszentgyörgyi kórház alorvosának nevezték ki dr. Fogolyán Kristóf mellé. Itt dolgozott, ellátva mindazokat a nem sebészeti teendőket, amelyeket egy vidéki kis kórház lehetővé tett. Az igazgató-főorvost, dr. Fogolyán Kristófot 1935-ben megbuktatták a nyelvvizsgán, helyét dr. Bidu vette át, de Csulak doktor még nyert egy évet. Őt csak a következő évben, 1936-ban küldték kényszernyugdíjba. Ettől kezdve csak magánrendelőjében fogadta a betegeket. A ma is élő, 90 év feletti, majdnem szomszéd Feketéné Benedek Rózsa még emlékszik arra, hogy „lovasszekerek álltak sorban az Új utcában”, amelyekkel vidékről hozták a betegeket.
1943–1948 között a Székely Mikó Kollégium iskolaorvosa és egészségtantanára is volt. Idős „mikós diák” volt tanítványai még emlékeznek szép és hasznos egészségtanóráira. 1944-ben a visszavonuló katonaság a szó szoros értelmében minden mozdítható tárgyat elvitt a kórházból. A városban mAradó egyedüli orvos, a már 60 évét betöltő Csulak doktor néhány önkéntes nővér segítségével mégis megszervezte a kórház újraindítását és működtetését, elsősorban a belgyógyászati betegeket látva el. Hogy milyen nagy jelentőségű ez a tény a háború utáni állapot viszontagságai között, annak jelentőségét, azt hiszem, fel sem tudják fogni a kései utódok. Később csatlakozott hozzá az amerikai fogságból hazatért dr. Ferencz Zoltán, a debreceni egyetem frissen végzett orvosa, és ketten láttak el 20–20 férfi és női belgyógyászati beteget. 1947-ben váltották le a belgyógyászat vezető tisztségéről és helyezték át a poliklinika járóbeteg-rendelőjébe, ahol 1952-ben történt nyugdíjaztatásáig dolgozott.
* * * Csulak doktor nem futott be nagy orvosi karriert, közkatona volt. Hogy neve mégis fennmArad Szentgyörgyön, annak is tulajdonítható, hogy a több szentgyörgyi középületet tervező Kós Károllyal terveztette meg 1925-ben az akkori Új utcában (ma Konsza Samu) lakóházát; amelyet aztán megépíttetett, s egyik legszebb Kós-épületként mAradt fent. Ebben a házban volt egy orvosi rendelőnek készült rész is. Mint érdekességet említjük, hogy kiváló, bőr orvosi táskáját az örökösöktől dr. Wotsch Gyula városi körorvos vette meg, és hosszú ideig használta, majd a színháznak ajándékozta, ahol az egyik előadáshoz éppen egy régi orvosi táskát kerestek. Ebben a szép házban élt aztán 1958-ban bekövetkező haláláig Csulak Samu doktor. Felesége, Hubay Julianna, aki 1886. április 14-én született Mádon és 1950. április 27-én halt meg Sepsiszentgyörgyön, a lakásán tanította zongorázni a város polgárgyerekeit, akiknek szülei igényelték az akkor még hiányos zenei oktatást. Gyermekük nem volt. Hamvaik a Vártemplom melletti református temetőben pihennek.
Dr. Nagy Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ha a Sepsiszentgyörgyre érkező vendég Kós Károly tervezte épületek után érdeklődik, akkor a Székely Nemzeti Múzeum, a volt mezőgazdasági középiskola, az egykori református iskola után hamar a város egyik legszebb utcájába, a jelenleg Konsza Samu nevet viselőbe kalauzolják, ahol talán a legszebb Kós-magánház található. Dr. Csulak Samu építtette Kós Károly terve alapján.
1883. október 29-én az akkor Háromszék megyéhez tartozó Bodolán született, ahol édesapja igazgató-tanító volt. De nem akármilyen, hanem abból a fajtából való, aki megértette, magáévá tette és alkalmazta a dualizmus kora két kiváló kultuszminisztere, báró Eötvös József és Trefort Ágoston törekvését: kiemelni a magyar iskolarendszert abból a szomorú helyzetből, amelyben addig leledzett. E két, nagyjából egymást követő miniszter indította be azt a korszerűsítést, amely során kötelezővé tették az általános iskolai oktatást, szabályozták működését, növelték az iskolák és a tanítók számát, számos új állami iskolát építtettek. Ilyen új iskola épült Bodolán is állami támogatással, éppen Csulak Lajos (1857–1921) iskolaigazgató idejében. De nemcsak iskolaépítő volt, hanem aktív résztvevője a megye Tanítótestület Sepsijárási Körének, amelynek egy meghirdetett pályázatán éppen Samu fia születésének évében díjat is nyert. Néprajzi munkássága eredményeképpen (székely táncszavak összegyűjtése) a Marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság tagjai sorába választotta, ahol a Székely lakodalmas versek című gyűjtésével pályadíjat nyert. Több más társaságnak tagja, irodalmi és pedagógiai lapok külső munkatársa, tudósítója volt. Mintegy 800 novellát, tárcát, tanügyi és társadalmi cikket írt a másfél tucatot is meghaladó különböző kiadványba. Hat önálló kötete is megjelent, köztük néhány két kiadásban is.
Mindezt csak annak érzékeltetésére mesélem, hogy milyen is volt a család, amelyikbe Csulak Samu a fenti időpontban megérkezett. Gyermekkorát tehát Bodolán töltötte, itt végezte elemi iskoláit is. Ezután követve a szülőket előbb alvinci, majd Segesvári, s végül 1901-től Brassói lakos lett, megismervén így az Erdélyt akkor belakó három nép életmódját és kultúráját. Érettségi után a Budapesti Orvostudományi Egyetemre iratkozott be, ahol 1908-ban orvosdoktori oklevelet szerzett. Szakmai ismeretei kiszélesítéséért még Budapesten mAradt, előbb az Erzsébet Kórház bőr- és nemi betegségek, majd a gyermek-, később a belgyógyászati osztályon. 1913. április 22-én a Sepsiszentgyörgyi kórház alorvosának nevezték ki dr. Fogolyán Kristóf mellé. Itt dolgozott, ellátva mindazokat a nem sebészeti teendőket, amelyeket egy vidéki kis kórház lehetővé tett. Az igazgató-főorvost, dr. Fogolyán Kristófot 1935-ben megbuktatták a nyelvvizsgán, helyét dr. Bidu vette át, de Csulak doktor még nyert egy évet. Őt csak a következő évben, 1936-ban küldték kényszernyugdíjba. Ettől kezdve csak magánrendelőjében fogadta a betegeket. A ma is élő, 90 év feletti, majdnem szomszéd Feketéné Benedek Rózsa még emlékszik arra, hogy „lovasszekerek álltak sorban az Új utcában”, amelyekkel vidékről hozták a betegeket.
1943–1948 között a Székely Mikó Kollégium iskolaorvosa és egészségtantanára is volt. Idős „mikós diák” volt tanítványai még emlékeznek szép és hasznos egészségtanóráira. 1944-ben a visszavonuló katonaság a szó szoros értelmében minden mozdítható tárgyat elvitt a kórházból. A városban mAradó egyedüli orvos, a már 60 évét betöltő Csulak doktor néhány önkéntes nővér segítségével mégis megszervezte a kórház újraindítását és működtetését, elsősorban a belgyógyászati betegeket látva el. Hogy milyen nagy jelentőségű ez a tény a háború utáni állapot viszontagságai között, annak jelentőségét, azt hiszem, fel sem tudják fogni a kései utódok. Később csatlakozott hozzá az amerikai fogságból hazatért dr. Ferencz Zoltán, a debreceni egyetem frissen végzett orvosa, és ketten láttak el 20–20 férfi és női belgyógyászati beteget. 1947-ben váltották le a belgyógyászat vezető tisztségéről és helyezték át a poliklinika járóbeteg-rendelőjébe, ahol 1952-ben történt nyugdíjaztatásáig dolgozott.
* * * Csulak doktor nem futott be nagy orvosi karriert, közkatona volt. Hogy neve mégis fennmArad Szentgyörgyön, annak is tulajdonítható, hogy a több szentgyörgyi középületet tervező Kós Károllyal terveztette meg 1925-ben az akkori Új utcában (ma Konsza Samu) lakóházát; amelyet aztán megépíttetett, s egyik legszebb Kós-épületként mAradt fent. Ebben a házban volt egy orvosi rendelőnek készült rész is. Mint érdekességet említjük, hogy kiváló, bőr orvosi táskáját az örökösöktől dr. Wotsch Gyula városi körorvos vette meg, és hosszú ideig használta, majd a színháznak ajándékozta, ahol az egyik előadáshoz éppen egy régi orvosi táskát kerestek. Ebben a szép házban élt aztán 1958-ban bekövetkező haláláig Csulak Samu doktor. Felesége, Hubay Julianna, aki 1886. április 14-én született Mádon és 1950. április 27-én halt meg Sepsiszentgyörgyön, a lakásán tanította zongorázni a város polgárgyerekeit, akiknek szülei igényelték az akkor még hiányos zenei oktatást. Gyermekük nem volt. Hamvaik a Vártemplom melletti református temetőben pihennek.
Dr. Nagy Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. július 21.
Szoboravatásra készül Málnás község
Alig telt el néhány hét az önkormányzati választások óta, az újonnan megalakult községi tanács máris munkába kezdett. Maréknyi értelmiségivel és jóakaratú kalákázóval rendbe tették a községközpont piacosabb részeit, s elhatározták, hogy megünneplik Málnás település első említésének 650. jubileumát, mellszobrot állítanak a falu egykori református lelkészének, az egyház- és iskolaépítő Tőkés József Sepsi egyházmegyei esperesnek, ugyanakkor falunapot szerveznek, ezúttal a községközpontban.
Álomból valóság lesz
Hatszázötven esztendeje annak, hogy Nagy Lajos király egyik rendeletében megjelenik Málnás település neve – írja Balla Barna Márton helybeli református lelkész meghívó körlevelében. Százhatvan éve szentelték fel a falu újonnan épített református templomát, éppen 100 esztendővel ezelőtt született Málnáson Tőkés István Kolozsvári református teológiai tanár, püspökhelyettes, 65 éve hunyt el édesapja, Tőkés József lelkész-esperes, aki 42 éven át szolgálta a község székely-magyar közösségét, minden erejével törekedett az eklézsia és a falu gazdasági megerősítésére. Nem új az ünnepi elképzelés – tudtuk meg –, hiszen már több évvel ezelőtt megfogalmazódtak ez irányú törekvések, nevezetesen az, hogy mAradandó emléket, szobrot állítsanak egykori lelkészüknek a falu központjában, azon a helyen, ahol élt és dolgozott. A faluközösség hálája azért hangsúlyos, mert többen emlékeznek még az élők közül lelkészükre, aki az eklézsia erdőbirtokának egy részét azért áldozta fel, hogy felekezeti iskolát építtessen a málnási gyerekeknek a két világháború közötti időszakban, amelyben magyarul, anyanyelvükön sajátíthatták el a tudományt, amit csak így tudhattak alaposan magukévá tenni.
A jubileumi megemlékezés szombat délután veszi kezdetét a kultúrházban a megnyitóval és a helybeli iskolások ünnepi műsorával. Tőkés József mellszobrának leleplezésekor fellép a Málnáson élő id. Szilágyi Zsolt és a Vox Humana kamarakórus (vezényel ifj. Szilágyi Zsolt). Ezt követően a református templomban tudományos előadásokkal idézik fel a település múltját. A község régészeti és történelmi változásairól Székely Zsolt régész-történész, egyetemi tanár értekezik, a környék hasznosítható természeti kincseiről, fejlődési lehetőségeiről, az elkövetkező időszak gazdasági növekedését szolgáló tájképi-vendégforgalmi értékekről pedig e sorok írója.
– Az előadók egyben társszerzői is annak a Málnásról szóló tanulmánykötetnek, amely szintén a közös ünneplésünk része – hangsúlyozta Balla Barna lelkész –, s amelyet helyi erőből, kegyes adományokból sikerült kiadni a Sepsiszentgyörgyi Charta Kiadó jóvoltából. Egyfajta írott és nyomtatott tanú, mAradandó üzenet az utánunk jövők számára. Vendégeinknek alkalmuk lesz megtekinteni a Duna TV Tőkés István életéről és munkásságáról készített kisfilmjét is. Nem szól más témáról a vasárnapi ökumenikus istentisztelet sem, amely után gazdag művészi műsort láthatnak vendégeink. Majálisozunk a focipályán, fellép a Fenyőcske táncegyüttes, lesz kórus-, könnyű- és mulatós zene is.
Megújult erővel
– Az önkormányzati választások óta megállás nélkül készülünk a hétvégi eseményre – mondta Szotyori Angéla, Málnás község új polgármestere.
– Kérem, mutatkozzon be lapunk olvasóinak.
– Szatmárnémetiben születtem. 26 éve telepedtem Málnásra, itt alapítottam családot. Negyedszázada általános asszisztensként dolgozom a helybeli családorvosi rendelőben. Ismerek mindenkit a faluban, igyekeztem lelkiismeretesen végezni, az ő érdekükben is, a munkámat. Az csak természetes, hogy tele vagyok, tele vagyunk új elképzelésekkel, tervekkel. A községi tanácsban egy személy kivételével mindenki új és kezdő. A kilenc tanácstagból hét az RMDSZ, kettő pedig az Erdélyi Magyar Néppárt színeiben lett testületi tag. Három póttagunk is van. Én az RMDSZ megyei szervezetének támogatásával, de a Magyar Polgári Párt színeiben nyertem el a választók bizalmát, a polgármesteri széket. Zalánpataki várakozások
A napokban a községhez tartozó Zalánpatakon jártunk. Jelezték a helybeliek, hogy nagyon várják a polgármester asszonyt, szeretnék elmondani gondjaikat, elképzeléseiket. A leköszönő polgármester, Kasléder József köszönetét fejezte ki mindazoknak, akik segítettek eddig elvégzett munkájában, megvalósításaiban. A mozogni tudók, a járművekkel rendelkezők már üzenik, kérik az új községgazdát, hogy próbálja megjavíttatni a Zalánpatak felé tartó rövidítő két meredekebb, nehezebben járható szakaszát.
Keserű szájízzel vettük tudomásul Zalánpatakon, hogy nincs kihasználva a sok munka és anyagi költség árán felújított Bugyogó feredő, s miként Préda Jenő bátyánk elmondta, a jó erős gázzal működő mofetta még annyira sem. Azt viszont öröm volt látni, hogy a Préda Barna alapította székely falumúzeum mellett újabb is született. A helybeli Timár család nemrég megvásárolt festői telkén néprajzi kiállítást hoztak létre, amely mellett a zsenge korú Timár Robi szándékszik saját farmját kiépíteni, bebizonyítani, hogy erővel, fiatalsággal, kitartással és sok-sok tenni akarással otthon, a faluban is meg lehet élni!
– Nem ismeretlenek számomra tennivalóink, ugyanis tagja voltam a községi tanácsnak – fejtette ki a polgármester asszony. – Hamarosan megkezdjük a falugyűléseket, eljutunk minden településre. Pályázni szeretnénk több falu- és vidékfejlesztési programra. Már voltam a megyeházán, biztatnak, segítenek nekünk. Ez ügyben az Alutus Régiótól is megkerestek, szándékunkban áll pályázni a Leader-programokban. Időközben nehézségek is adódtak, azokkal is foglalkozni kell. Például nálunk is bajt okozott az esőzések utáni árvíz, gondok vannak a kanálisrendszer működtetésével, azon is hamarosan javítani kell. Ami Zalánpatakot illeti, megkeresett Kálnoky gróf, és arra kért, hogy adjunk termelési engedélyt azoknak a zalánpatakiaknak, akik megfelelő minőségű bioélelmiszerrel tudják ellátni Károly herceg és a Kálnoky-vendégházak konyháit.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Alig telt el néhány hét az önkormányzati választások óta, az újonnan megalakult községi tanács máris munkába kezdett. Maréknyi értelmiségivel és jóakaratú kalákázóval rendbe tették a községközpont piacosabb részeit, s elhatározták, hogy megünneplik Málnás település első említésének 650. jubileumát, mellszobrot állítanak a falu egykori református lelkészének, az egyház- és iskolaépítő Tőkés József Sepsi egyházmegyei esperesnek, ugyanakkor falunapot szerveznek, ezúttal a községközpontban.
Álomból valóság lesz
Hatszázötven esztendeje annak, hogy Nagy Lajos király egyik rendeletében megjelenik Málnás település neve – írja Balla Barna Márton helybeli református lelkész meghívó körlevelében. Százhatvan éve szentelték fel a falu újonnan épített református templomát, éppen 100 esztendővel ezelőtt született Málnáson Tőkés István Kolozsvári református teológiai tanár, püspökhelyettes, 65 éve hunyt el édesapja, Tőkés József lelkész-esperes, aki 42 éven át szolgálta a község székely-magyar közösségét, minden erejével törekedett az eklézsia és a falu gazdasági megerősítésére. Nem új az ünnepi elképzelés – tudtuk meg –, hiszen már több évvel ezelőtt megfogalmazódtak ez irányú törekvések, nevezetesen az, hogy mAradandó emléket, szobrot állítsanak egykori lelkészüknek a falu központjában, azon a helyen, ahol élt és dolgozott. A faluközösség hálája azért hangsúlyos, mert többen emlékeznek még az élők közül lelkészükre, aki az eklézsia erdőbirtokának egy részét azért áldozta fel, hogy felekezeti iskolát építtessen a málnási gyerekeknek a két világháború közötti időszakban, amelyben magyarul, anyanyelvükön sajátíthatták el a tudományt, amit csak így tudhattak alaposan magukévá tenni.
A jubileumi megemlékezés szombat délután veszi kezdetét a kultúrházban a megnyitóval és a helybeli iskolások ünnepi műsorával. Tőkés József mellszobrának leleplezésekor fellép a Málnáson élő id. Szilágyi Zsolt és a Vox Humana kamarakórus (vezényel ifj. Szilágyi Zsolt). Ezt követően a református templomban tudományos előadásokkal idézik fel a település múltját. A község régészeti és történelmi változásairól Székely Zsolt régész-történész, egyetemi tanár értekezik, a környék hasznosítható természeti kincseiről, fejlődési lehetőségeiről, az elkövetkező időszak gazdasági növekedését szolgáló tájképi-vendégforgalmi értékekről pedig e sorok írója.
– Az előadók egyben társszerzői is annak a Málnásról szóló tanulmánykötetnek, amely szintén a közös ünneplésünk része – hangsúlyozta Balla Barna lelkész –, s amelyet helyi erőből, kegyes adományokból sikerült kiadni a Sepsiszentgyörgyi Charta Kiadó jóvoltából. Egyfajta írott és nyomtatott tanú, mAradandó üzenet az utánunk jövők számára. Vendégeinknek alkalmuk lesz megtekinteni a Duna TV Tőkés István életéről és munkásságáról készített kisfilmjét is. Nem szól más témáról a vasárnapi ökumenikus istentisztelet sem, amely után gazdag művészi műsort láthatnak vendégeink. Majálisozunk a focipályán, fellép a Fenyőcske táncegyüttes, lesz kórus-, könnyű- és mulatós zene is.
Megújult erővel
– Az önkormányzati választások óta megállás nélkül készülünk a hétvégi eseményre – mondta Szotyori Angéla, Málnás község új polgármestere.
– Kérem, mutatkozzon be lapunk olvasóinak.
– Szatmárnémetiben születtem. 26 éve telepedtem Málnásra, itt alapítottam családot. Negyedszázada általános asszisztensként dolgozom a helybeli családorvosi rendelőben. Ismerek mindenkit a faluban, igyekeztem lelkiismeretesen végezni, az ő érdekükben is, a munkámat. Az csak természetes, hogy tele vagyok, tele vagyunk új elképzelésekkel, tervekkel. A községi tanácsban egy személy kivételével mindenki új és kezdő. A kilenc tanácstagból hét az RMDSZ, kettő pedig az Erdélyi Magyar Néppárt színeiben lett testületi tag. Három póttagunk is van. Én az RMDSZ megyei szervezetének támogatásával, de a Magyar Polgári Párt színeiben nyertem el a választók bizalmát, a polgármesteri széket. Zalánpataki várakozások
A napokban a községhez tartozó Zalánpatakon jártunk. Jelezték a helybeliek, hogy nagyon várják a polgármester asszonyt, szeretnék elmondani gondjaikat, elképzeléseiket. A leköszönő polgármester, Kasléder József köszönetét fejezte ki mindazoknak, akik segítettek eddig elvégzett munkájában, megvalósításaiban. A mozogni tudók, a járművekkel rendelkezők már üzenik, kérik az új községgazdát, hogy próbálja megjavíttatni a Zalánpatak felé tartó rövidítő két meredekebb, nehezebben járható szakaszát.
Keserű szájízzel vettük tudomásul Zalánpatakon, hogy nincs kihasználva a sok munka és anyagi költség árán felújított Bugyogó feredő, s miként Préda Jenő bátyánk elmondta, a jó erős gázzal működő mofetta még annyira sem. Azt viszont öröm volt látni, hogy a Préda Barna alapította székely falumúzeum mellett újabb is született. A helybeli Timár család nemrég megvásárolt festői telkén néprajzi kiállítást hoztak létre, amely mellett a zsenge korú Timár Robi szándékszik saját farmját kiépíteni, bebizonyítani, hogy erővel, fiatalsággal, kitartással és sok-sok tenni akarással otthon, a faluban is meg lehet élni!
– Nem ismeretlenek számomra tennivalóink, ugyanis tagja voltam a községi tanácsnak – fejtette ki a polgármester asszony. – Hamarosan megkezdjük a falugyűléseket, eljutunk minden településre. Pályázni szeretnénk több falu- és vidékfejlesztési programra. Már voltam a megyeházán, biztatnak, segítenek nekünk. Ez ügyben az Alutus Régiótól is megkerestek, szándékunkban áll pályázni a Leader-programokban. Időközben nehézségek is adódtak, azokkal is foglalkozni kell. Például nálunk is bajt okozott az esőzések utáni árvíz, gondok vannak a kanálisrendszer működtetésével, azon is hamarosan javítani kell. Ami Zalánpatakot illeti, megkeresett Kálnoky gróf, és arra kért, hogy adjunk termelési engedélyt azoknak a zalánpatakiaknak, akik megfelelő minőségű bioélelmiszerrel tudják ellátni Károly herceg és a Kálnoky-vendégházak konyháit.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 3.
Hogyan lett Kolozsvár a bukott liberálisok pAradicsoma? – Kultúrharc a határokon túl
Az Orbán-kormány 2010-es hatalomra kerülése óta lassan megszűnt az elsöprő balliberális médiafölény, ezáltal a kultúrharc terén is az egyensúly felé mozdultak el az erőviszonyok. A jobboldalon viszont az elmozdulást látva sokan megnyugodtak és leeresztettek, mert azt gondolják, hogy az offenzíva véget ért. És valóban, teljesen hétköznapi dologgá vált Ungár Klára kétségbeesve csapkodó frusztrációin nevetni, az Amerikai Népszavába író Bartus-féle elmeháborodottakra gond nélkül rá lehet mondani, hogy elmeháborodottak, és már azokat sem nagyon érdekli, hogy mit mond Mészáros Tamás, akik még egyáltalán emlékeznek rá. Ugyanakkor még mindig akadnak szép számmal, akik baloldali tojásokból kikelve, szocializmuson és demokrácián átívelve mozgatják a kulturális- és médiaszálakat, és aktívabbak, mint hinnénk. Magyarországon zökkenőmentesen élték át a rendszerváltozást; csak 2010 után kezdett fokozatosan fogyni körülöttük a levegő, ám ők eközben is magabiztosan járnak-kelnek a 20. században bejáratott útjaikon. (A PestiSrácok.hu felvidéki származású újságírójának körképe a balliberális megmondóemberek határon túli nyomulásáról. – A szerkesztőség ugyanakkor nem gondolja, hogy a cikkben felsoroltak kétes közéleti tevékenysége bármiben is befolyásolná a művészi teljesítményük értékét.)
Ezek az utak nemcsak a hagyományokat kigúnyoló és a nemzeti elkötelezettséget nevetségessé tevő módszereket jelentik, hanem a bejárást Nyugat-Európa nagyvárosainak kulturális hálózatába, és ami megdöbbentőbb, a határon túli magyar kulturális körökbe. Egyik sem most kezdődött…
Az 1919-es Tanácsköztársaság bukása után a szellemi kiötlői, pénzügyi támogatói és gyakorlati végrehajtói egyaránt külföldön kerestek menedéket. A módosabbak nyugatnak vették az irányt – így tett például Hatvany-Deutsch Lajos is, aki a vörös terror megszponzorálása előtt egyébként a Nyugat folyóiratba (és Ady Endre borozásaiba) is elég sok pénzt fektetett. Hozzá hasonlóan, sok baloldalinak Bécs, Berlin vagy éppen Párizs jelentette a biztonságos és otthonos közeget, miként jelenti ma is; gondoljunk csak Konrád Györgyre vagy Demszky Gáborra, de ha Fischer Iván ajkán sommás panasz készül megfogalmazódni az Orbán-kormányra, ő is előszeretettel rohan Berlinbe, hogy onnan kiáltsa világgá.
A KÜLHONI MAGYAROK ELSŐ ELSZÉDÍTÉSE
Sok kommunista ugyanakkor csak a frissen elcsatolt országrészekig ment, hiszen már ott sem érhette el őket a magyar igazságszolgáltatás. Erdélyben az erős hagyományokkal rendelkező kulturális élet a régi központok mentén, a román elnyomás ellenére is tovább élt, a kommunisták pedig végig marginális csoport mAradtak. Felvidéken viszont sokkal több kárt tudtak okozni, mert az ottani magyarság elvesztette a térségi központjait, hiszen azok Magyarországon mAradtak (Budapest, Győr, Miskolc), illetve erőszakkal hamar elszlovákosították őket (Pozsony, Kassa), miközben a gazdasági, oktatási és művelődési elitet Magyarországra űzték a csehszlovák hatóságok.
A magyar közösség igazodási pontok nélkül mAradt, ráadásul a magyar nagybirtokrendszer szétverése miatt el is szegényedett, így szinte a semmiből kellett felépítenie magát. Ez már hálás terep volt a kommunista agitátoroknak, akik ott voltak a kulturális életben, és ami még fontosabb, az országos kommunista párt legjobb szavazóbázisává tették a felvidéki magyarokat. Ezzel sikerült éket verniük közéjük és az anyaországi magyarok közé is, ami majd az 1938-as visszacsatoláskor éreztette a hatását. Ekkor a valóban erős kommunista preferenciákkal rendelkező felvidéki magyarok sérelmezték, hogy a Horthy-kormányzat gyakran megbízhatatlan kommunistáknak tartotta őket. Ami pedig mindebben a leginkább figyelemre érdemes, hogy a történelem ismétli önmagát: a posztkommunistákkal kibogozhatatlanul összefonódott balliberális agitátorok újra ott vannak a külhoni magyaroknál.
KULTÚRHARC NÉLKÜL A POLITIKAI HARC SEM NYERHETŐ MEG
A magyarországi ballib értelmiségieket teljes sokként éri, hogy már nem ők irányítják, illetve töltik meg megbízható munkatársakkal az összes médiumot és kulturális intézményt. A kulturális befolyásuk ugyanis eddig politikai rendszereken át ívelt, és tudják, ha ezt képesek megtartani, akkor a nemzeti oldal, minden mostani politikai sikere ellenére, kudarcra van ítélve. A ballibek közéleti téren vívják a kis nevetséges harcaikat a harminc fős demonstrációikkal, ám eközben kulturális téren változatlanul dominálnak, többnyire ők mondják meg, hogy mi kultúra, mi művészet, mi fontos sorskérdés és mi nem az. A színházi világ az egyik legfeltűnőbb terep. Itt még csak egy-két nemzeti irányultságú szereplő tudott beférni a tengernyi baloldali közé, de utóbbiak már ezt sem bírják megemészteni, állandóan cirkuszolnak, megy a hisztérikus „diktatúrázás”.
A jobboldalnak nagyon kevés kulturális és művész „sztárja” van, a határon túli magyarok pedig az ismert magyarországi irodalmárokat és színházakat hívják. Mivel ezek elsöprő többsége baloldali, ők jóformán konkurencia nélkül exportálhatják a külhoni magyarokhoz a megosztó, hangulatkeltő, mindenből erőltetetten politikát csináló és persze ugyanezzel szüntelenül a jobboldalt vádoló irodalmukat, színházukat és társadalomtudományukat. A magyarországi médián szocializálódott külhoni magyarok pedig azt látják, hogy ez jön az anyaországból, ezt gondolják trendinek – hát jóhiszeműen fogyasztják, legyen szó regényről vagy színházi előadásról.
JOBB HÍJÁN BAL
Ha nincs jobboldali kortárs sztáríró, akkor határon túlra is a rögeszmésen politizáló Závada Pált meg Parti Nagy Lajost hívják beszélgetni, megadva nekik ezzel a lehetőséget, hogy gyalázzák kicsit a „nyomasztó”, „diktatórikus” orbáni Magyarországot. Kolozsvár különösen fontos gócpontjukká kezd válni.
„Lehet, hogy most itt jobb élni”
– jegyezte meg Závada egy régebbi író-olvasó találkozón Székelyudvarhelyen, ravaszul hízelgésként tálalva a jobboldali vezetésű Magyarország lejáratását. Délvidéken 1944-45-ben több tízezer magyart mészároltak le válogatott kegyetlenséggel a szerb partizánok, még ezt a traumát se sikerült feldolgozniuk, de máris egy másikkal traktálják őket, hiszen jobb híján Závadát hívják Magyarországról, a három zsidó kereskedő 1946-os, nagykunsági meglincseléséről szóló regénye apropóján.
Parti Nagy biztos benne, hogy az erdélyiek nem szeretik, ha a magyar kormány diktálja nekik, hogy mit kell gondolniuk. Sokkal jobban szeretné ő diktálni:
„Elegük van abból, hogy mindenféle pártközpontokban mondják meg azt, hogy miként és hova kell igazodni, szavazni. És ez a kultúrára is nagyon igaz.”
Parti Nagy Lajos fontos feladatának véli, hogy formálja a közgondolkodást, de tolakodásnak tartja, ha konzervatív emberek teszik ugyanezt.
Mindennek fokozásaként a Marosvásárhelyi Rádióban az a Csáki Judit színikritikus mutatja be állandó rovatban a magyarországi színházi élet újdonságait, aki többek között az Alföldi Róbert Nemzeti Színházból való távozása körüli hisztériakeltésben alkotott mAradandót, majd ő maga is hisztigócpont lett. Természetesen nem is állja meg, hogy ne tegyen kiszólásokat a jelenlegi kultúrpolitikára.
A szüntelenül bújtatva politizáló, baloldali kulturális és művészvilág ágyaz meg annak, hogy a közbeszédbe is átmehessenek a kedvenc témái: a magyarok bűnössége a világháborúkban, a zsidóüldözésben és a cigánygyilkosságokban, a migránssimogatás, meg persze a baloldali kulturális és művészvilágot Magyarországon mindig egy lépéssel kijjebb szorító Orbán-kormányzat állandó gúnyolása és vádolása a demokrácia felszámolásával. Ez a balliberális kör kihasználja, hogy a külhoni magyar közösségek még hajlamosabbak hinni neki, mert nem élték meg testközelből a balliberális ideológia és politikai erők olyan mértékű károkozását, majd látványos bukását, mint a Magyarországon élők.
Marosvásárhely–Budapest–BERLIN
Az erdélyi születésű, de már Magyarországon élő író, Dragomán György ennek a körnek a legújabb üdvöskéje. Magyarországon addig ajnározta a balliberális média, hogy sztáríróvá avanzsált, és már ilyen minőségében járhat vissza Erdélybe, kiokosítani az ottani magyarokat, hogy miről mit kell gondolniuk. Papírforma, hogy a magyarországi baloldal kedvencét a liberális hatalmi elit zsebében levő német sajtó is körülrajongja. Emlékszünk még a cikk elejére, hogy Hatvany-Deutsch Lajostól Demszky Gáborig hova iszkolnak el a magyarországi kommunisták és liberálisok, ha a nemzeti szellemű kormányzás miatt elfogy körülöttük a levegő? Egy rövidke, 1933-45 közti időszakot leszámítva, egy évszázada nagyon otthonosan érzik magukat Németországban.
Azonnal megjelenő német fordítások, dicsőítő Frankfurter Allgemeine Zeitung- és Der Spiegel-kritikák, meleg hangvételű ajánlások szegélyezik Dragomán diadalmenetét – hiába, Konrád György nem fiatal már, időben be kell építeni a köztudatba az utódját. És Dragomán tudja is a dolgát, rögtön belerúg a hazájába:
„(…) nagyon imponáló látni, milyen intenzitással olvasnak a német kritikusok. Alapos és értő elemzéseket írtak, rögtön a könyv megjelenése után. Ez az, ami Magyarországon hiányzik.”
Ráadásul a migrációellenes szövegével ideológiai kihágást elkövető Konráddal szemben, hűséges migránssimogató is. Meg persze kötelezően kockásinges-támogató, ligetvédő és radikális feminista is – elég feltűnő, hogy a magyar kormány ellen ilyen-olyan-amolyan okból lázongó, teljesen különállónak füllentett csoportok mind ugyanabból a fészekből rajzanak ki a Kossuth térre, a Szabadság térre, az Andrássy útra, a Városligetbe vagy épp’ a Kúria elé.
A Der Spiegel Konrád György, Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter és Krasznahorkai László neveit sorjázva dicséri a magyar irodalmat, akaratlanul is ráerősítve, hogy német nyelven csakis elkötelezett liberálisoknak van esélyük bekerülni a kánonba, nekik viszont elég jó. Spiró György ezt így fogalmazta meg hat éve Kolozsváron, egy óvatlan pillanatában:
„Ma nem nagyon függ össze a kritikai és az olvasói fogadtatás – minden attól függ, hogy az író be van-e vezetve.”
Vásárhelyi Mária, a fasizmustól hivatásszerűen rettegő szociológus a Facebookon szólta el magát, hogy mi a felsorolt írók legfontosabb jellemzője:
„Csupa olyan írók, akiket az Orbán-rendszer a nemzet ellenségének kiáltott ki. Szerencsére a világ és minden magyar demokrata nagy magyar íróknak tartja őket.”
Dragomán György ebbe a társaságba érkezik meg hamarosan, árnyékában a feleségével, a magyar baloldali sajtó rajongása miatt országosan (a jobboldali sajtóban is) elismeréssel kezelt költőnővel, a migránsok mellett az egymilliárd forintos vagyonnal rendelkező Budapesti Fesztiválzenekar pénzügyi helyzetéért is aggódó Szabó T. Annával.
A MAGYARORSZÁGI BALOLDAL KÜLHONI AGITPROP OSZTÁLYAI
A Magyarország felől a külhoni magyarokhoz érkező genderideológusok azon dolgoznak, hogy a nemzeti létükben veszélyeztetett kisebbségi magyar százezrek saját kulcskérdéseik helyett a marginális jelentőségű és minimális létszámú szexuális kisebbségekkel foglalkozzanak. A magyar kormányra a szokásos rasszista, fasiszta, stb. jelzőket aggató, közismert baloldali politológus, Lengyel László eközben elmagyarázza az erdélyieknek, hogy az ő hazájuk a kozmopolita nagyvilág, de persze elítéli, ha Orbán fogalmazza meg, hogy hol van a haza. A fáradhatatlan offenzívát azok a helyi médiamunkások teszik teljessé, akik lényegében a magyarországi baloldal külhoni agitprop osztályát képezik.
Erdélyben az őt terhelő rendszeres panaszok ellenére még mindig a Marosvásárhelyi Rádióban dolgozó Parászka Boróka a legtehetségesebb ikonja ennek a törekvésnek. Repertoárja a székelygyalázástól és vallásgyalázástól, a szélsőséges feminizmuson át a migránssimogatásig terjed.
Parászka Boróka erdélyi magyar, aki nem tesz különbséget a migránsok és az erdélyi magyarok között
„Parászka Boróka rádiós propagandát folytat, műsoraiban gyakran manipulál, eltér az igazságtól. Sajtós és rádión kívüli tevékenysége során bizonyos (párt) körök és ideológiák elkötelezett támogatója, a romániai és magyarországi magyar média botrányos szereplője. Olyan témákat és álláspontokat erőltet egyoldalú módon, amelyek hallgatóink többsége számára idegenek és irritálóak”
– írták munkatársai 2013-ban, az ellene benyújtott petíciójukban. Fontosságát jelzi, hogy ekkor a balliberális irodalmárok bensőséges melegedője, az Élet és Irodalom hasábjain védték meg – az ilyesmi nem szokott alanyi jogon járni az egyszerű külhoni magyar újságíróknak… Parászka kitartóan démonizálja Magyarországot, rendszeresen félti attól Erdélyt, hogy túlságosan Magyarország-párti, és ebből szerinte baj lesz. „Szuperképessége” a csúsztatás, hogy bármit képes a székely-román viszonyrendszerrel párhuzamba állítani. Az Európát elözönlő migránsok által követelt segélyek nála egylényegűek az őshonos erdélyi magyarok által követelt nyelvi és önigazgatási jogokkal, a magyar kormány nemzeti öntudatot erősíteni hivatott bármilyen intézkedéséről pedig rendre a magyargyűlölő román nacionalizmus, vagy akár a Ceauşescu-rendszer jut eszébe.
Felvidéken az Új Szó az egyetlen magyar nyelvű napilap, a vele szimbiózisban működő Vasárnap pedig az egyetlen jelentős magyar hetilap. Mindkettő a külhoni magyarokat és az anyaországot egymástól eltávolítani akaró politikai erők szolgálatában áll, de a Vasárnap – magazin jellegét kihasználva – erős versenyző a szélsőséges liberális agymosás, feminizmus, katolikusellenesség és Orbán-fóbia terén is. Emlékezetes, amikor a Parti Nagy Lajos legsilányabb munkái közé tartozó, a magyarokat bőgatyás mucsai parasztnak láttató, kormánykritikus meséket címlapon érezte fontosnak hozni az újság. A székely-palóc kamutájszólásban elmondott, rendkívül kínos produkciónak a 2000-es években sikerült hoznia a ’90-es évek eleji Szatelit humorszintjét, tanúskodva a balliberálisok híres progressziójáról is. A felvidéki magyarok egyetlen jelentős hetilapja ezt ünnepelte körül, a magyarországi baloldali sajtóval tandemben.
FIGYELNI KELL AZ ÚJ FRONTOKRA
Javában zajlik a harc Magyarországon a még mindig bőven balliberális fennhatóságú kulturális és művészeti térért, és minden egyes hangos hisztéria (pl. amikor Alföldi Róbertet nem kirúgták, csak a megbízatása lejártával nem kapott új szerződést a Nemzeti Színház élén) azt jelzi, hogy a kormány betalált.
Ez még jó darabig el fog tartani, és akár több ciklusra is szükség lehet, hogy a konzervatív értékrend üzenetei a balliberális üzenetekhez hasonló súllyal jelenjenek meg a kulturális életben. Eközben a befolyásáért kapaszkodó baloldal új frontokat nyitott a határon túli magyaroknál is, ahonnan váratlan támadások érhetik a jobboldalt, ha nem figyel oda.
Vésey Kovács László
pestisracok.hu
Az Orbán-kormány 2010-es hatalomra kerülése óta lassan megszűnt az elsöprő balliberális médiafölény, ezáltal a kultúrharc terén is az egyensúly felé mozdultak el az erőviszonyok. A jobboldalon viszont az elmozdulást látva sokan megnyugodtak és leeresztettek, mert azt gondolják, hogy az offenzíva véget ért. És valóban, teljesen hétköznapi dologgá vált Ungár Klára kétségbeesve csapkodó frusztrációin nevetni, az Amerikai Népszavába író Bartus-féle elmeháborodottakra gond nélkül rá lehet mondani, hogy elmeháborodottak, és már azokat sem nagyon érdekli, hogy mit mond Mészáros Tamás, akik még egyáltalán emlékeznek rá. Ugyanakkor még mindig akadnak szép számmal, akik baloldali tojásokból kikelve, szocializmuson és demokrácián átívelve mozgatják a kulturális- és médiaszálakat, és aktívabbak, mint hinnénk. Magyarországon zökkenőmentesen élték át a rendszerváltozást; csak 2010 után kezdett fokozatosan fogyni körülöttük a levegő, ám ők eközben is magabiztosan járnak-kelnek a 20. században bejáratott útjaikon. (A PestiSrácok.hu felvidéki származású újságírójának körképe a balliberális megmondóemberek határon túli nyomulásáról. – A szerkesztőség ugyanakkor nem gondolja, hogy a cikkben felsoroltak kétes közéleti tevékenysége bármiben is befolyásolná a művészi teljesítményük értékét.)
Ezek az utak nemcsak a hagyományokat kigúnyoló és a nemzeti elkötelezettséget nevetségessé tevő módszereket jelentik, hanem a bejárást Nyugat-Európa nagyvárosainak kulturális hálózatába, és ami megdöbbentőbb, a határon túli magyar kulturális körökbe. Egyik sem most kezdődött…
Az 1919-es Tanácsköztársaság bukása után a szellemi kiötlői, pénzügyi támogatói és gyakorlati végrehajtói egyaránt külföldön kerestek menedéket. A módosabbak nyugatnak vették az irányt – így tett például Hatvany-Deutsch Lajos is, aki a vörös terror megszponzorálása előtt egyébként a Nyugat folyóiratba (és Ady Endre borozásaiba) is elég sok pénzt fektetett. Hozzá hasonlóan, sok baloldalinak Bécs, Berlin vagy éppen Párizs jelentette a biztonságos és otthonos közeget, miként jelenti ma is; gondoljunk csak Konrád Györgyre vagy Demszky Gáborra, de ha Fischer Iván ajkán sommás panasz készül megfogalmazódni az Orbán-kormányra, ő is előszeretettel rohan Berlinbe, hogy onnan kiáltsa világgá.
A KÜLHONI MAGYAROK ELSŐ ELSZÉDÍTÉSE
Sok kommunista ugyanakkor csak a frissen elcsatolt országrészekig ment, hiszen már ott sem érhette el őket a magyar igazságszolgáltatás. Erdélyben az erős hagyományokkal rendelkező kulturális élet a régi központok mentén, a román elnyomás ellenére is tovább élt, a kommunisták pedig végig marginális csoport mAradtak. Felvidéken viszont sokkal több kárt tudtak okozni, mert az ottani magyarság elvesztette a térségi központjait, hiszen azok Magyarországon mAradtak (Budapest, Győr, Miskolc), illetve erőszakkal hamar elszlovákosították őket (Pozsony, Kassa), miközben a gazdasági, oktatási és művelődési elitet Magyarországra űzték a csehszlovák hatóságok.
A magyar közösség igazodási pontok nélkül mAradt, ráadásul a magyar nagybirtokrendszer szétverése miatt el is szegényedett, így szinte a semmiből kellett felépítenie magát. Ez már hálás terep volt a kommunista agitátoroknak, akik ott voltak a kulturális életben, és ami még fontosabb, az országos kommunista párt legjobb szavazóbázisává tették a felvidéki magyarokat. Ezzel sikerült éket verniük közéjük és az anyaországi magyarok közé is, ami majd az 1938-as visszacsatoláskor éreztette a hatását. Ekkor a valóban erős kommunista preferenciákkal rendelkező felvidéki magyarok sérelmezték, hogy a Horthy-kormányzat gyakran megbízhatatlan kommunistáknak tartotta őket. Ami pedig mindebben a leginkább figyelemre érdemes, hogy a történelem ismétli önmagát: a posztkommunistákkal kibogozhatatlanul összefonódott balliberális agitátorok újra ott vannak a külhoni magyaroknál.
KULTÚRHARC NÉLKÜL A POLITIKAI HARC SEM NYERHETŐ MEG
A magyarországi ballib értelmiségieket teljes sokként éri, hogy már nem ők irányítják, illetve töltik meg megbízható munkatársakkal az összes médiumot és kulturális intézményt. A kulturális befolyásuk ugyanis eddig politikai rendszereken át ívelt, és tudják, ha ezt képesek megtartani, akkor a nemzeti oldal, minden mostani politikai sikere ellenére, kudarcra van ítélve. A ballibek közéleti téren vívják a kis nevetséges harcaikat a harminc fős demonstrációikkal, ám eközben kulturális téren változatlanul dominálnak, többnyire ők mondják meg, hogy mi kultúra, mi művészet, mi fontos sorskérdés és mi nem az. A színházi világ az egyik legfeltűnőbb terep. Itt még csak egy-két nemzeti irányultságú szereplő tudott beférni a tengernyi baloldali közé, de utóbbiak már ezt sem bírják megemészteni, állandóan cirkuszolnak, megy a hisztérikus „diktatúrázás”.
A jobboldalnak nagyon kevés kulturális és művész „sztárja” van, a határon túli magyarok pedig az ismert magyarországi irodalmárokat és színházakat hívják. Mivel ezek elsöprő többsége baloldali, ők jóformán konkurencia nélkül exportálhatják a külhoni magyarokhoz a megosztó, hangulatkeltő, mindenből erőltetetten politikát csináló és persze ugyanezzel szüntelenül a jobboldalt vádoló irodalmukat, színházukat és társadalomtudományukat. A magyarországi médián szocializálódott külhoni magyarok pedig azt látják, hogy ez jön az anyaországból, ezt gondolják trendinek – hát jóhiszeműen fogyasztják, legyen szó regényről vagy színházi előadásról.
JOBB HÍJÁN BAL
Ha nincs jobboldali kortárs sztáríró, akkor határon túlra is a rögeszmésen politizáló Závada Pált meg Parti Nagy Lajost hívják beszélgetni, megadva nekik ezzel a lehetőséget, hogy gyalázzák kicsit a „nyomasztó”, „diktatórikus” orbáni Magyarországot. Kolozsvár különösen fontos gócpontjukká kezd válni.
„Lehet, hogy most itt jobb élni”
– jegyezte meg Závada egy régebbi író-olvasó találkozón Székelyudvarhelyen, ravaszul hízelgésként tálalva a jobboldali vezetésű Magyarország lejáratását. Délvidéken 1944-45-ben több tízezer magyart mészároltak le válogatott kegyetlenséggel a szerb partizánok, még ezt a traumát se sikerült feldolgozniuk, de máris egy másikkal traktálják őket, hiszen jobb híján Závadát hívják Magyarországról, a három zsidó kereskedő 1946-os, nagykunsági meglincseléséről szóló regénye apropóján.
Parti Nagy biztos benne, hogy az erdélyiek nem szeretik, ha a magyar kormány diktálja nekik, hogy mit kell gondolniuk. Sokkal jobban szeretné ő diktálni:
„Elegük van abból, hogy mindenféle pártközpontokban mondják meg azt, hogy miként és hova kell igazodni, szavazni. És ez a kultúrára is nagyon igaz.”
Parti Nagy Lajos fontos feladatának véli, hogy formálja a közgondolkodást, de tolakodásnak tartja, ha konzervatív emberek teszik ugyanezt.
Mindennek fokozásaként a Marosvásárhelyi Rádióban az a Csáki Judit színikritikus mutatja be állandó rovatban a magyarországi színházi élet újdonságait, aki többek között az Alföldi Róbert Nemzeti Színházból való távozása körüli hisztériakeltésben alkotott mAradandót, majd ő maga is hisztigócpont lett. Természetesen nem is állja meg, hogy ne tegyen kiszólásokat a jelenlegi kultúrpolitikára.
A szüntelenül bújtatva politizáló, baloldali kulturális és művészvilág ágyaz meg annak, hogy a közbeszédbe is átmehessenek a kedvenc témái: a magyarok bűnössége a világháborúkban, a zsidóüldözésben és a cigánygyilkosságokban, a migránssimogatás, meg persze a baloldali kulturális és művészvilágot Magyarországon mindig egy lépéssel kijjebb szorító Orbán-kormányzat állandó gúnyolása és vádolása a demokrácia felszámolásával. Ez a balliberális kör kihasználja, hogy a külhoni magyar közösségek még hajlamosabbak hinni neki, mert nem élték meg testközelből a balliberális ideológia és politikai erők olyan mértékű károkozását, majd látványos bukását, mint a Magyarországon élők.
Marosvásárhely–Budapest–BERLIN
Az erdélyi születésű, de már Magyarországon élő író, Dragomán György ennek a körnek a legújabb üdvöskéje. Magyarországon addig ajnározta a balliberális média, hogy sztáríróvá avanzsált, és már ilyen minőségében járhat vissza Erdélybe, kiokosítani az ottani magyarokat, hogy miről mit kell gondolniuk. Papírforma, hogy a magyarországi baloldal kedvencét a liberális hatalmi elit zsebében levő német sajtó is körülrajongja. Emlékszünk még a cikk elejére, hogy Hatvany-Deutsch Lajostól Demszky Gáborig hova iszkolnak el a magyarországi kommunisták és liberálisok, ha a nemzeti szellemű kormányzás miatt elfogy körülöttük a levegő? Egy rövidke, 1933-45 közti időszakot leszámítva, egy évszázada nagyon otthonosan érzik magukat Németországban.
Azonnal megjelenő német fordítások, dicsőítő Frankfurter Allgemeine Zeitung- és Der Spiegel-kritikák, meleg hangvételű ajánlások szegélyezik Dragomán diadalmenetét – hiába, Konrád György nem fiatal már, időben be kell építeni a köztudatba az utódját. És Dragomán tudja is a dolgát, rögtön belerúg a hazájába:
„(…) nagyon imponáló látni, milyen intenzitással olvasnak a német kritikusok. Alapos és értő elemzéseket írtak, rögtön a könyv megjelenése után. Ez az, ami Magyarországon hiányzik.”
Ráadásul a migrációellenes szövegével ideológiai kihágást elkövető Konráddal szemben, hűséges migránssimogató is. Meg persze kötelezően kockásinges-támogató, ligetvédő és radikális feminista is – elég feltűnő, hogy a magyar kormány ellen ilyen-olyan-amolyan okból lázongó, teljesen különállónak füllentett csoportok mind ugyanabból a fészekből rajzanak ki a Kossuth térre, a Szabadság térre, az Andrássy útra, a Városligetbe vagy épp’ a Kúria elé.
A Der Spiegel Konrád György, Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter és Krasznahorkai László neveit sorjázva dicséri a magyar irodalmat, akaratlanul is ráerősítve, hogy német nyelven csakis elkötelezett liberálisoknak van esélyük bekerülni a kánonba, nekik viszont elég jó. Spiró György ezt így fogalmazta meg hat éve Kolozsváron, egy óvatlan pillanatában:
„Ma nem nagyon függ össze a kritikai és az olvasói fogadtatás – minden attól függ, hogy az író be van-e vezetve.”
Vásárhelyi Mária, a fasizmustól hivatásszerűen rettegő szociológus a Facebookon szólta el magát, hogy mi a felsorolt írók legfontosabb jellemzője:
„Csupa olyan írók, akiket az Orbán-rendszer a nemzet ellenségének kiáltott ki. Szerencsére a világ és minden magyar demokrata nagy magyar íróknak tartja őket.”
Dragomán György ebbe a társaságba érkezik meg hamarosan, árnyékában a feleségével, a magyar baloldali sajtó rajongása miatt országosan (a jobboldali sajtóban is) elismeréssel kezelt költőnővel, a migránsok mellett az egymilliárd forintos vagyonnal rendelkező Budapesti Fesztiválzenekar pénzügyi helyzetéért is aggódó Szabó T. Annával.
A MAGYARORSZÁGI BALOLDAL KÜLHONI AGITPROP OSZTÁLYAI
A Magyarország felől a külhoni magyarokhoz érkező genderideológusok azon dolgoznak, hogy a nemzeti létükben veszélyeztetett kisebbségi magyar százezrek saját kulcskérdéseik helyett a marginális jelentőségű és minimális létszámú szexuális kisebbségekkel foglalkozzanak. A magyar kormányra a szokásos rasszista, fasiszta, stb. jelzőket aggató, közismert baloldali politológus, Lengyel László eközben elmagyarázza az erdélyieknek, hogy az ő hazájuk a kozmopolita nagyvilág, de persze elítéli, ha Orbán fogalmazza meg, hogy hol van a haza. A fáradhatatlan offenzívát azok a helyi médiamunkások teszik teljessé, akik lényegében a magyarországi baloldal külhoni agitprop osztályát képezik.
Erdélyben az őt terhelő rendszeres panaszok ellenére még mindig a Marosvásárhelyi Rádióban dolgozó Parászka Boróka a legtehetségesebb ikonja ennek a törekvésnek. Repertoárja a székelygyalázástól és vallásgyalázástól, a szélsőséges feminizmuson át a migránssimogatásig terjed.
Parászka Boróka erdélyi magyar, aki nem tesz különbséget a migránsok és az erdélyi magyarok között
„Parászka Boróka rádiós propagandát folytat, műsoraiban gyakran manipulál, eltér az igazságtól. Sajtós és rádión kívüli tevékenysége során bizonyos (párt) körök és ideológiák elkötelezett támogatója, a romániai és magyarországi magyar média botrányos szereplője. Olyan témákat és álláspontokat erőltet egyoldalú módon, amelyek hallgatóink többsége számára idegenek és irritálóak”
– írták munkatársai 2013-ban, az ellene benyújtott petíciójukban. Fontosságát jelzi, hogy ekkor a balliberális irodalmárok bensőséges melegedője, az Élet és Irodalom hasábjain védték meg – az ilyesmi nem szokott alanyi jogon járni az egyszerű külhoni magyar újságíróknak… Parászka kitartóan démonizálja Magyarországot, rendszeresen félti attól Erdélyt, hogy túlságosan Magyarország-párti, és ebből szerinte baj lesz. „Szuperképessége” a csúsztatás, hogy bármit képes a székely-román viszonyrendszerrel párhuzamba állítani. Az Európát elözönlő migránsok által követelt segélyek nála egylényegűek az őshonos erdélyi magyarok által követelt nyelvi és önigazgatási jogokkal, a magyar kormány nemzeti öntudatot erősíteni hivatott bármilyen intézkedéséről pedig rendre a magyargyűlölő román nacionalizmus, vagy akár a Ceauşescu-rendszer jut eszébe.
Felvidéken az Új Szó az egyetlen magyar nyelvű napilap, a vele szimbiózisban működő Vasárnap pedig az egyetlen jelentős magyar hetilap. Mindkettő a külhoni magyarokat és az anyaországot egymástól eltávolítani akaró politikai erők szolgálatában áll, de a Vasárnap – magazin jellegét kihasználva – erős versenyző a szélsőséges liberális agymosás, feminizmus, katolikusellenesség és Orbán-fóbia terén is. Emlékezetes, amikor a Parti Nagy Lajos legsilányabb munkái közé tartozó, a magyarokat bőgatyás mucsai parasztnak láttató, kormánykritikus meséket címlapon érezte fontosnak hozni az újság. A székely-palóc kamutájszólásban elmondott, rendkívül kínos produkciónak a 2000-es években sikerült hoznia a ’90-es évek eleji Szatelit humorszintjét, tanúskodva a balliberálisok híres progressziójáról is. A felvidéki magyarok egyetlen jelentős hetilapja ezt ünnepelte körül, a magyarországi baloldali sajtóval tandemben.
FIGYELNI KELL AZ ÚJ FRONTOKRA
Javában zajlik a harc Magyarországon a még mindig bőven balliberális fennhatóságú kulturális és művészeti térért, és minden egyes hangos hisztéria (pl. amikor Alföldi Róbertet nem kirúgták, csak a megbízatása lejártával nem kapott új szerződést a Nemzeti Színház élén) azt jelzi, hogy a kormány betalált.
Ez még jó darabig el fog tartani, és akár több ciklusra is szükség lehet, hogy a konzervatív értékrend üzenetei a balliberális üzenetekhez hasonló súllyal jelenjenek meg a kulturális életben. Eközben a befolyásáért kapaszkodó baloldal új frontokat nyitott a határon túli magyaroknál is, ahonnan váratlan támadások érhetik a jobboldalt, ha nem figyel oda.
Vésey Kovács László
pestisracok.hu
2016. augusztus 18.
Jövőre egész évben Szent Lászlót ünnepeljük
Szent László-évet hirdetett a magyar kormány, a lovagkirálynak szentelt emlékév január elsején veszi kezdetét és 2017 végéig tart – jelentette be szerdán Budapesten Potápi Árpád János.
A miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára elmondta, az idei Szent Márton- és Márton Áron-emlékév sikerén felbuzdulva, a Báthory–Bem Hagyományőrző Egyesület és az Emberi Méltóság Tanácsa kezdeményezésére hirdették meg az emlékévet a lovagkirály trónra lépésének 940., szentté avatásának 825. évfordulója alkalmából.
Mivel I. (Szent) László az első olyan Árpád-házi uralkodó, aki összekapcsolja a közép- EUrópai népeket, számítanak arra, hogy a magyarokon kívül horvát, lengyel, román és szlovák civil szervezetek, egyházak és politikai szereplők is szerepet vállalnak az eseménysorozatban, és szeretnének határon túli helyszíneket is bevonni, ismertette az államtitkár. Jelezte, hogy az eseménysorozat költségeire államtitkársága 80 millió forintot különít el, számítanak a Márton Áron Emlékbizottság tagjainak közreműködésére is, világi fővédnöknek pedig Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettest kérik fel.
Az MTI érdeklődésére Potápi Árpád János elmondta: szeptember végére összeállítják a programok javarészét. Céljaik között említette, hogy új tartalmak jöjjenek létre a Szent László-év során, akárcsak azt, hogy meglévő értékeket mutassanak be, egyaránt megszólítva a szakmai és a nagyközönséget.
Sorsközösséget teremtett a népek között
Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke az eseményen arról beszélt: az ilyen kezdeményezések fontosságát az adja, hogy az egyén méltósága nem értelmezhető a nemzet méltósága nélkül, ez utóbbi pedig azt is jelenti, hogy hivatkozunk nemzetünk nagyjaira, felmutatjuk őket. Nagyon sok mindent elvettek Magyarországtól az évszázadok során, de a történelmünket nem vehetik el, fogalmazott. Szent László Szent István mellett a legnagyobb országépítő volt, aki megteremtette a Kárpát-medenceében élő népek együttműködését, emelte ki.
Felidézte: a lovagkirály Lengyelországban született, Erdély védőszentje, ő alapította a zágrábi püspökséget, „a sorsközösséget a horvát és a magyar nép között ő teremtette meg törvényes jogon", és Nyitrán halt meg. Ma pedig e népek „közös és tisztelt királya", szimbóluma az itt élő nemzetek ma oly szükséges összetartásának, együttműködésének, mondta.
A kalotaszentkirályi származású Okos Márton, a Báthory-Bem Hagyományőrző Egyesület elnöke azt emelte ki, hogy a Szent László-évnek abban is szerepe lehet, hogy a történelmi hagyományokra alapozva hatékony együttműködést alakítsanak ki a térség államai.
Egyházépítő és hadvezér
I. (Szent) László Árpád-házi magyar király 1040 körül született Lengyelországban. Nagyapját, a pogány Vazult (Vászolyt) István király vakíttatta meg, apja, Béla – testvéreivel együtt – István haragja elől menekült el az országból, s mégis László lett az, aki Szent István életművét folytatta. Anyja, a lengyel Richeza, II. Miciszláv király leánya volt. 1077 tavaszán választották az ország főurai a trónra. 1081-ben koronázták meg másodszor, immár a szent koronával.
Hadvezéri képességeit már akkor megmutatta, amikor a besenyők, a kunok és a csehek ellen harcolt. 1091-ben, míg Horvátországban hadakozott, a kunok ismét az ország keleti vármegyéit pusztították, mire ő erős sereggel hazatért és megsemmisítette a támadókat. László hű volt egyházához, de a pápaságnak nem volt hajlandó engedményeket tenni. Uralkodása alatt történtek az első magyar szenttéavatások: kezdeményezésére 1083-ban avatták szentté István királyt, fiát, Imre herceget, annak tanítóját, Gellért püspököt és két zoborhegyi remetét. Ő hozta létre a zágrábi püspökséget, emellett Biharról Váradra költöztette a püspöki székhelyet. A magyarországi egyház 1092-ben tartotta első zsinatát.
László idején élte első virágkorát a Magyar Királyság. Uralkodása alatt az addig trónviszályoktól és külső támadásoktól zaklatott országban törvényeivel nyugalmat és rendet teremtett. Három törvénykönyve közül az elsőt 1077-ben adták ki. Törvényei nagyon szigorúan büntették a lopást, tűzzel-vassal irtotta a pogány szokásokat, szigorúan büntette a nőrablást és a házasságtörést. Jeruzsálembe kívánt zarándokolni, tervét azonban nem valósíthatta meg, mert 1095. július 29-én Nyitrán váratlanul meghalt. Előbb az általa alapított somogyvári apátságban, majd Váradon temették el. 1192-ben III. Béla király kezdeményezésére avatták szentté, ami nagyban hozzájárult a „lovagkirály" kultuszának elterjedéséhez.
A Nagyváradi székesegyházban lévő sírja országos jelentőségű kegyhellyé vált, amelyet a magyar királyok is rendszeresen felkerestek. Sírját a 17. században feldúlták, hermáját 1619-től a győri székesegyházban őrzik. I. László történelmi érdeme a magyar királyság önálló létének egyértelmű biztosítása volt, kultuszát a másik lovagkirály, Nagy Lajos teremtette meg. Sokáig hitte azt a nép, hogy a szent király „kijön" a sírjából, ha nagy veszély fenyegeti a magyarokat, és győzelemre segíti népét. Nagyváradon a mai napig tartanak Szent László-ünnepségeket. Személyéhez számos csodatétel fűződik: bárdjával vizet fakasztott szomjazó katonáinak, sziklafal nyílt meg előtte. Ünnepe június 27-én van.
Krónika (Kolozsvár)
Szent László-évet hirdetett a magyar kormány, a lovagkirálynak szentelt emlékév január elsején veszi kezdetét és 2017 végéig tart – jelentette be szerdán Budapesten Potápi Árpád János.
A miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára elmondta, az idei Szent Márton- és Márton Áron-emlékév sikerén felbuzdulva, a Báthory–Bem Hagyományőrző Egyesület és az Emberi Méltóság Tanácsa kezdeményezésére hirdették meg az emlékévet a lovagkirály trónra lépésének 940., szentté avatásának 825. évfordulója alkalmából.
Mivel I. (Szent) László az első olyan Árpád-házi uralkodó, aki összekapcsolja a közép- EUrópai népeket, számítanak arra, hogy a magyarokon kívül horvát, lengyel, román és szlovák civil szervezetek, egyházak és politikai szereplők is szerepet vállalnak az eseménysorozatban, és szeretnének határon túli helyszíneket is bevonni, ismertette az államtitkár. Jelezte, hogy az eseménysorozat költségeire államtitkársága 80 millió forintot különít el, számítanak a Márton Áron Emlékbizottság tagjainak közreműködésére is, világi fővédnöknek pedig Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettest kérik fel.
Az MTI érdeklődésére Potápi Árpád János elmondta: szeptember végére összeállítják a programok javarészét. Céljaik között említette, hogy új tartalmak jöjjenek létre a Szent László-év során, akárcsak azt, hogy meglévő értékeket mutassanak be, egyaránt megszólítva a szakmai és a nagyközönséget.
Sorsközösséget teremtett a népek között
Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke az eseményen arról beszélt: az ilyen kezdeményezések fontosságát az adja, hogy az egyén méltósága nem értelmezhető a nemzet méltósága nélkül, ez utóbbi pedig azt is jelenti, hogy hivatkozunk nemzetünk nagyjaira, felmutatjuk őket. Nagyon sok mindent elvettek Magyarországtól az évszázadok során, de a történelmünket nem vehetik el, fogalmazott. Szent László Szent István mellett a legnagyobb országépítő volt, aki megteremtette a Kárpát-medenceében élő népek együttműködését, emelte ki.
Felidézte: a lovagkirály Lengyelországban született, Erdély védőszentje, ő alapította a zágrábi püspökséget, „a sorsközösséget a horvát és a magyar nép között ő teremtette meg törvényes jogon", és Nyitrán halt meg. Ma pedig e népek „közös és tisztelt királya", szimbóluma az itt élő nemzetek ma oly szükséges összetartásának, együttműködésének, mondta.
A kalotaszentkirályi származású Okos Márton, a Báthory-Bem Hagyományőrző Egyesület elnöke azt emelte ki, hogy a Szent László-évnek abban is szerepe lehet, hogy a történelmi hagyományokra alapozva hatékony együttműködést alakítsanak ki a térség államai.
Egyházépítő és hadvezér
I. (Szent) László Árpád-házi magyar király 1040 körül született Lengyelországban. Nagyapját, a pogány Vazult (Vászolyt) István király vakíttatta meg, apja, Béla – testvéreivel együtt – István haragja elől menekült el az országból, s mégis László lett az, aki Szent István életművét folytatta. Anyja, a lengyel Richeza, II. Miciszláv király leánya volt. 1077 tavaszán választották az ország főurai a trónra. 1081-ben koronázták meg másodszor, immár a szent koronával.
Hadvezéri képességeit már akkor megmutatta, amikor a besenyők, a kunok és a csehek ellen harcolt. 1091-ben, míg Horvátországban hadakozott, a kunok ismét az ország keleti vármegyéit pusztították, mire ő erős sereggel hazatért és megsemmisítette a támadókat. László hű volt egyházához, de a pápaságnak nem volt hajlandó engedményeket tenni. Uralkodása alatt történtek az első magyar szenttéavatások: kezdeményezésére 1083-ban avatták szentté István királyt, fiát, Imre herceget, annak tanítóját, Gellért püspököt és két zoborhegyi remetét. Ő hozta létre a zágrábi püspökséget, emellett Biharról Váradra költöztette a püspöki székhelyet. A magyarországi egyház 1092-ben tartotta első zsinatát.
László idején élte első virágkorát a Magyar Királyság. Uralkodása alatt az addig trónviszályoktól és külső támadásoktól zaklatott országban törvényeivel nyugalmat és rendet teremtett. Három törvénykönyve közül az elsőt 1077-ben adták ki. Törvényei nagyon szigorúan büntették a lopást, tűzzel-vassal irtotta a pogány szokásokat, szigorúan büntette a nőrablást és a házasságtörést. Jeruzsálembe kívánt zarándokolni, tervét azonban nem valósíthatta meg, mert 1095. július 29-én Nyitrán váratlanul meghalt. Előbb az általa alapított somogyvári apátságban, majd Váradon temették el. 1192-ben III. Béla király kezdeményezésére avatták szentté, ami nagyban hozzájárult a „lovagkirály" kultuszának elterjedéséhez.
A Nagyváradi székesegyházban lévő sírja országos jelentőségű kegyhellyé vált, amelyet a magyar királyok is rendszeresen felkerestek. Sírját a 17. században feldúlták, hermáját 1619-től a győri székesegyházban őrzik. I. László történelmi érdeme a magyar királyság önálló létének egyértelmű biztosítása volt, kultuszát a másik lovagkirály, Nagy Lajos teremtette meg. Sokáig hitte azt a nép, hogy a szent király „kijön" a sírjából, ha nagy veszély fenyegeti a magyarokat, és győzelemre segíti népét. Nagyváradon a mai napig tartanak Szent László-ünnepségeket. Személyéhez számos csodatétel fűződik: bárdjával vizet fakasztott szomjazó katonáinak, sziklafal nyílt meg előtte. Ünnepe június 27-én van.
Krónika (Kolozsvár)
2016. augusztus 20.
Kolozsvár kiváltságleveleiből nyílt kiállítás
MTI - Kolozsvár városi kiváltságleveleiből nyílt kiállítás a városban működő Erdélyi Történeti Múzeumban pénteken annak tiszteletére, hogy I. Károly király hétszáz évvel ezelőtt emelte városi rangra a települést.
A Cluj – Kolozsvár – Klausenburg 700 című kiállításon több tucat olyan dokumentum eredeti példányát vagy másolatát lehet megtekinteni, amelyekkel a magyar királyok biztosítottak kiváltságokat a város számára, illetve amelyeket a város tanácsa fogadott el.
A legrégebbi dokumentum 1336-ból származik, és Károly király kézjegyét és pecsétjének egy darabját is őrzi. Ez a dokumentum idézi az alapkiváltságokat biztosító – szintén Károly király által – 1316. augusztus 19-én kibocsátott kiváltságlevelet. Megtekinthetők azonban olyan kiváltságlevelek is, amelyeket Nagy Lajos, Luxemburgi Zsigmond, Hunyadi János, Mátyás király, vagy Mihály vajda állított ki a város számára. A legutolsó kiváltságlevél 1708-ból, I. József király uralkodása idejéből való.
Mitu Melinda, a múzeum aligazgatója nyitóbeszédében elmondta: ezek az iratok nemcsak a város, de Erdély, Magyarország, Románia és egész Közép-Európa történetének fontos dokumentumai. A kiállítást ezek mellett a város, és a város történetében fontos szerepet játszó magyar királyok megannyi ábrázolása, és különböző tárgyak is gazdagítják. Megtekinthető például a Kolozsvári hóhér pallosa és az egyik városkapu lakatja, kulcsa is.
Flóra Ágnes Kolozsvári levéltáros, a kiállítás egyik kurátora azt a Luxemburgi Zsigmond által 1405-ben kiadott kiváltságlevelet emelte ki, amely jogot biztosított a városfalak megépítésére. Kovács Sándor római katolikus főesperes a kiállításra kölcsönadott 1349-es avignoni pápai búcsúlevélről beszélt, amely felsorolja azokat a lehetőségeket, amelyek révén a Szent Mihály-templom látogatói bűnbocsánatot nyernek.
Megtekinthető a kiállításon a Kolozsvári tanácsnak az a határozata is, amely 1458-ban érvénybe léptette a paritásos városvezetési rendet. Eszerint a városi tisztségviselőket egyenlő számban választották a szász és a magyar városlakók soraiból, a bírói székben pedig évente váltották egymást a szászok és a magyarok választottjai.
A Kolozsvári Magyar Napok keretében a kiállítás mellett számos más rendezvényen is felidézik Kolozsvár 700 éves városi múltját. A Kolozsvári Magyar Opera este a Mátyás-szoborcsoport közelében felállított főtéri nagyszínpadon mutatja be Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját. Ezt követően nézheti meg a közönség Bordos László Zsolt világhírű vizuális művész háromdimenziós épületvetítését a Szent Mihály-plébániatemplom falán.
Krónika (Kolozsvár)
MTI - Kolozsvár városi kiváltságleveleiből nyílt kiállítás a városban működő Erdélyi Történeti Múzeumban pénteken annak tiszteletére, hogy I. Károly király hétszáz évvel ezelőtt emelte városi rangra a települést.
A Cluj – Kolozsvár – Klausenburg 700 című kiállításon több tucat olyan dokumentum eredeti példányát vagy másolatát lehet megtekinteni, amelyekkel a magyar királyok biztosítottak kiváltságokat a város számára, illetve amelyeket a város tanácsa fogadott el.
A legrégebbi dokumentum 1336-ból származik, és Károly király kézjegyét és pecsétjének egy darabját is őrzi. Ez a dokumentum idézi az alapkiváltságokat biztosító – szintén Károly király által – 1316. augusztus 19-én kibocsátott kiváltságlevelet. Megtekinthetők azonban olyan kiváltságlevelek is, amelyeket Nagy Lajos, Luxemburgi Zsigmond, Hunyadi János, Mátyás király, vagy Mihály vajda állított ki a város számára. A legutolsó kiváltságlevél 1708-ból, I. József király uralkodása idejéből való.
Mitu Melinda, a múzeum aligazgatója nyitóbeszédében elmondta: ezek az iratok nemcsak a város, de Erdély, Magyarország, Románia és egész Közép-Európa történetének fontos dokumentumai. A kiállítást ezek mellett a város, és a város történetében fontos szerepet játszó magyar királyok megannyi ábrázolása, és különböző tárgyak is gazdagítják. Megtekinthető például a Kolozsvári hóhér pallosa és az egyik városkapu lakatja, kulcsa is.
Flóra Ágnes Kolozsvári levéltáros, a kiállítás egyik kurátora azt a Luxemburgi Zsigmond által 1405-ben kiadott kiváltságlevelet emelte ki, amely jogot biztosított a városfalak megépítésére. Kovács Sándor római katolikus főesperes a kiállításra kölcsönadott 1349-es avignoni pápai búcsúlevélről beszélt, amely felsorolja azokat a lehetőségeket, amelyek révén a Szent Mihály-templom látogatói bűnbocsánatot nyernek.
Megtekinthető a kiállításon a Kolozsvári tanácsnak az a határozata is, amely 1458-ban érvénybe léptette a paritásos városvezetési rendet. Eszerint a városi tisztségviselőket egyenlő számban választották a szász és a magyar városlakók soraiból, a bírói székben pedig évente váltották egymást a szászok és a magyarok választottjai.
A Kolozsvári Magyar Napok keretében a kiállítás mellett számos más rendezvényen is felidézik Kolozsvár 700 éves városi múltját. A Kolozsvári Magyar Opera este a Mátyás-szoborcsoport közelében felállított főtéri nagyszínpadon mutatja be Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját. Ezt követően nézheti meg a közönség Bordos László Zsolt világhírű vizuális művész háromdimenziós épületvetítését a Szent Mihály-plébániatemplom falán.
Krónika (Kolozsvár)
2016. szeptember 21.
Első alkalommal szervezik meg a Temesvári Magyar Napokat
Szeptember 30. és október 2. között első alkalommal kerül sor a Temesvári Magyar Napok megrendezésére a Várbástya Egyesület jóvoltából. Az esemény célja a magyar kisebbség értékeinek és hagyományainak megismertetése a nemzetiségi néptánc, könnyűzene, gasztronómia, irodalom, képzőművészet, hagyományos kézműves mesterségek és színház bemutatásán keresztül.
Kiemelt zenei programok várják a látogatókat. Péntek este a Budapesti Operettszínház előadásában lesz megtekinthető a „Csárdás királynő 100” turné egy órás válogatása. A világhírű operett legkedveltebb dalai első alkalommal csendülnek fel Romániában a jubileumi kamaraprodukció keretében. Szombat délután a kisgyermekes családokat várja felhőtlen szórakozás az Alma együttes koncertjén, majd este nyolc órától a Republic zenekar veszi át a főszerepet az Opera téri nagyszínpadon. A zenerajongókat vasárnap sem éri csalódás, hiszen délután érkezik Magyarország egyik legnagyobb múlttal rendelkező jazz formációja, a Szegedi Molnár Dixieland Band. Az utolsó este fénypontja a Bikini együttes, amely szimbolikus jelentőséggel bír a rendszerváltás utáni Temesvár magyarsága számára, hiszen D. Nagy Lajosék itt adták 1990-ben legendás koncertjüket, amelyből nagylemez is készült.
Az ízek szerelmeseinek ajánljuk a a fűszeres és pikáns magyar ételeket a gasztronómiai sarokban, ha pedig megszomjaznának, akkor a legfinomabb kézművessörök, -pálinkák és -borok várják, hogy végigkóstolják őket. Természetesen nem hiányozhat a minőségi teák, háztáji sajtok, lekvárok, mézek és szörpök gazdag kínálata sem, az édesszájúak pedig kürtős kalácsok, óriás palacsinták, mézes kalácsok és sütemények közül is válogathatnak. Az Opera tértől a Mărăşeşti utcán át kézműves házikók és pavilonok kígyózó sora csábítja majd az igényes ruhák, táskák, ékszerek, kerámiák, fajátékok és egyéb kiegészítők kedvelőit.
A családi- és gyermekprogramok felkészült csapata szabadtéri játszóházzal, kézműves foglalkozásokkal és jurta-állítással fogja szórakoztatni a gyermekeket. A Csiky Gergely Állami Magyar Színház több előadásnak is helyszínt ad is várja a kulturális feltöltődésre vágyó családokat. Interaktív bábelőadások, diákszínpad és operettelőadás is megtalálható a magyar színház programkínálatában. A népi hagyományok éltetőit sorozatos táncelőadások és nyitott táncház invitálja mulatságra. Jó hír a magyar hadtörténet iránt érdeklődőknek, hogy a Temesvári Magyar Napok nyitóünnepségén megtekinthetik az 1848/49-es Szabadságharc Szegedi III. Honvédzászlóalj Hagyományőrző Egyesületének díszfelvonulását. Szombaton és vasárnap baranta bemutatóra kerül sor, ahol az íj, a karikás ostor, a szablya, a csatakereszt és a kelevéz használatával is közelebbről megismerkedhetnek a kilátogatók. Honlap: http://temesvarimagyarnapok.ro/2016
Erdély.ma
Szeptember 30. és október 2. között első alkalommal kerül sor a Temesvári Magyar Napok megrendezésére a Várbástya Egyesület jóvoltából. Az esemény célja a magyar kisebbség értékeinek és hagyományainak megismertetése a nemzetiségi néptánc, könnyűzene, gasztronómia, irodalom, képzőművészet, hagyományos kézműves mesterségek és színház bemutatásán keresztül.
Kiemelt zenei programok várják a látogatókat. Péntek este a Budapesti Operettszínház előadásában lesz megtekinthető a „Csárdás királynő 100” turné egy órás válogatása. A világhírű operett legkedveltebb dalai első alkalommal csendülnek fel Romániában a jubileumi kamaraprodukció keretében. Szombat délután a kisgyermekes családokat várja felhőtlen szórakozás az Alma együttes koncertjén, majd este nyolc órától a Republic zenekar veszi át a főszerepet az Opera téri nagyszínpadon. A zenerajongókat vasárnap sem éri csalódás, hiszen délután érkezik Magyarország egyik legnagyobb múlttal rendelkező jazz formációja, a Szegedi Molnár Dixieland Band. Az utolsó este fénypontja a Bikini együttes, amely szimbolikus jelentőséggel bír a rendszerváltás utáni Temesvár magyarsága számára, hiszen D. Nagy Lajosék itt adták 1990-ben legendás koncertjüket, amelyből nagylemez is készült.
Az ízek szerelmeseinek ajánljuk a a fűszeres és pikáns magyar ételeket a gasztronómiai sarokban, ha pedig megszomjaznának, akkor a legfinomabb kézművessörök, -pálinkák és -borok várják, hogy végigkóstolják őket. Természetesen nem hiányozhat a minőségi teák, háztáji sajtok, lekvárok, mézek és szörpök gazdag kínálata sem, az édesszájúak pedig kürtős kalácsok, óriás palacsinták, mézes kalácsok és sütemények közül is válogathatnak. Az Opera tértől a Mărăşeşti utcán át kézműves házikók és pavilonok kígyózó sora csábítja majd az igényes ruhák, táskák, ékszerek, kerámiák, fajátékok és egyéb kiegészítők kedvelőit.
A családi- és gyermekprogramok felkészült csapata szabadtéri játszóházzal, kézműves foglalkozásokkal és jurta-állítással fogja szórakoztatni a gyermekeket. A Csiky Gergely Állami Magyar Színház több előadásnak is helyszínt ad is várja a kulturális feltöltődésre vágyó családokat. Interaktív bábelőadások, diákszínpad és operettelőadás is megtalálható a magyar színház programkínálatában. A népi hagyományok éltetőit sorozatos táncelőadások és nyitott táncház invitálja mulatságra. Jó hír a magyar hadtörténet iránt érdeklődőknek, hogy a Temesvári Magyar Napok nyitóünnepségén megtekinthetik az 1848/49-es Szabadságharc Szegedi III. Honvédzászlóalj Hagyományőrző Egyesületének díszfelvonulását. Szombaton és vasárnap baranta bemutatóra kerül sor, ahol az íj, a karikás ostor, a szablya, a csatakereszt és a kelevéz használatával is közelebbről megismerkedhetnek a kilátogatók. Honlap: http://temesvarimagyarnapok.ro/2016
Erdély.ma
2016. szeptember 23.
Thorma János, a leghűségesebb nagybányai
Sümegi György legújabb dokumentumkötete
Bár Kiskunhalason látta meg a napvilágot, Thorma János tizennégy éves kora óta Nagybányán élt, és huszonhat éves volt, amikor az 1896-ban, mestere, a müncheni szabad festőiskola vezetője, a máramarosi gyökerekkel rendelkező Hollósi Simon irányításával megalakult a nagybányai művésztelep.
Az ötletadók egyike éppen Thorma, aki a szintén Münchenben tanuló Réti Istvánnal együtt szorgalmazta a nagybányai helyszínt. Nagybányát, amely végül is a magyar festészet megújulását, az akadémizmussal szembehelyezkedő naturalizmus diadalát eredményezte. De Thorma nem csak kezdeményezője, hanem feltétlen híve és irányítója is volt a művésztelepnek. „Egyedül Thorma tartott ki híven Nagybányán, és mestertársai távozása után is a legideálisabb önzetlenséggel fenntartotta a festőiskolát” – írta 1926-ban, Kőmíves Nagy Lajosnak címzett levelében Börtsök Samu, akit Sümegi György idéz a Kiskunhalastól Nagybányáig – Thorma János levelezéséből című, a Thorma János Múzeum és a Halasi Múzeum Alapítvány gondozásában 2012-ben, Kiskunhalason megjelent kötetében.
Ennek a nagy formátumú, reprodukciókkal gazdagon illusztrált, 368 oldalas, formai és tartalmi szempontból egyaránt igényes könyvnek a folytatásaként látott napvilágot a nagybányai művésztelep 120. évfordulójára, a Kiskunhalastól Nagybányáig 2. – Dokumentumok Thorma János munkásságához és a nagybányai művésztelephez című kötet*. Mintegy bizonyítékául annak a folyamatos és kitartó kutatói tevékenységnek, amit Sümegi György művészettörténész hosszú évtizedek óta figyelemre méltó következetességgel és precizitással – egyebek mellett – ebben a témakörben folytat.
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)
Sümegi György legújabb dokumentumkötete
Bár Kiskunhalason látta meg a napvilágot, Thorma János tizennégy éves kora óta Nagybányán élt, és huszonhat éves volt, amikor az 1896-ban, mestere, a müncheni szabad festőiskola vezetője, a máramarosi gyökerekkel rendelkező Hollósi Simon irányításával megalakult a nagybányai művésztelep.
Az ötletadók egyike éppen Thorma, aki a szintén Münchenben tanuló Réti Istvánnal együtt szorgalmazta a nagybányai helyszínt. Nagybányát, amely végül is a magyar festészet megújulását, az akadémizmussal szembehelyezkedő naturalizmus diadalát eredményezte. De Thorma nem csak kezdeményezője, hanem feltétlen híve és irányítója is volt a művésztelepnek. „Egyedül Thorma tartott ki híven Nagybányán, és mestertársai távozása után is a legideálisabb önzetlenséggel fenntartotta a festőiskolát” – írta 1926-ban, Kőmíves Nagy Lajosnak címzett levelében Börtsök Samu, akit Sümegi György idéz a Kiskunhalastól Nagybányáig – Thorma János levelezéséből című, a Thorma János Múzeum és a Halasi Múzeum Alapítvány gondozásában 2012-ben, Kiskunhalason megjelent kötetében.
Ennek a nagy formátumú, reprodukciókkal gazdagon illusztrált, 368 oldalas, formai és tartalmi szempontból egyaránt igényes könyvnek a folytatásaként látott napvilágot a nagybányai művésztelep 120. évfordulójára, a Kiskunhalastól Nagybányáig 2. – Dokumentumok Thorma János munkásságához és a nagybányai művésztelephez című kötet*. Mintegy bizonyítékául annak a folyamatos és kitartó kutatói tevékenységnek, amit Sümegi György művészettörténész hosszú évtizedek óta figyelemre méltó következetességgel és precizitással – egyebek mellett – ebben a témakörben folytat.
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)
2016. szeptember 27.
Őszikék a várban
Mottó:
"az ég őszi kék/ de szívedben éjsötét/ dalok – őszikék"
Szeptember 22-én barátok, ismerősök hallgatták Czirmay Szabó Sándor verseit és rövid piblicisztikai írásait Kedei Zoltán festőművész várbeli műtermében. A szerzőről, akinek 2013-as Kiáltó csend című haikukötetét is kézbe vehették az érdeklődők, Bölöni Domokos beszélt.
Az 1950-ben Marosvásárhelyt született Czirmay Szabó Sándort nem könnyű "elemezni". Szűkszavú ember, halk szavú író. De nem humor és nem önirónia nélkül való. Erről tanúskodik alábbi szösszenete: "Szombat volt éppen, a Látó-estre igyekeztem. Útközben ismerősökkel találkozom, ők is oda mennek. Együtt tovább. A Kultúrpalota bejáratánál Gálfalvi György és a rendezvény meghívottai – a Budapesti Magyar Napló munkatársai. Gálfalvi bemutat. – Mészáros József stb., stb., Bölöni Domokos stb., stb. Címek, rangok stb. Már kuncogtam magamban: mi lesz velem? Itt én csak kakukktojás vagyok…
– … A KÖLTŐ – mutat rám Gálfalvi.
Egyetlen bűnöm vagy mentségem – nézőpont kérdése –, hogy aznap a helyi lap irodalmi mellékletében két rövid versem valóban megjelent". (Hogyan lettem költő?)
A Népújságban közölt jegyzetekből, cikkekből Doszlop Lídia Naómi nyújtott ízelítőt, a verseket és haikukat pedig Kilyén Ilka színművész tolmácsolta. Szerre nyíltak meg a tartózkodó, sőt borúlátó költő "rejtekhelyei", és tárultak elénk az életet és a társadalmat nyitott, kritikai szemmel mérlegelő embertársunk tömör lírai töprengései. Maga a szerző is szótlan alázattal figyelte, mint vált ki együttérző, helyeslő bólogatást verseivel, illetve önfeledt nevetést karikírozó, szatirikus publicisztikájával.
Maga is felolvasta két rövidprózáját, amelyek hangvétele Nagy Lajos kérlelhetetlenségét idézi a hallgatóban.
Sajátosan keserédes "önjellemzés" az alábbi haiku: "születtem s hordom/ magamban halálom/ az aszfalt tarka rét".
A rezignáltság sorai ezek: "mint múló mámor/ tovatűnt ifjúságunk/ politizálunk".
A hatvanas évei elején járó költőre kíváncsi volt kedves oktatója, Bartis Gabriella tanító néni is. Elégedetten nyugtázta, hogy az egykori szorgalmas, csendes kisfiú tollforgatásra adta a fejét.
Gálfalvi Dilna
Népújság (Marosvásárhely)
Mottó:
"az ég őszi kék/ de szívedben éjsötét/ dalok – őszikék"
Szeptember 22-én barátok, ismerősök hallgatták Czirmay Szabó Sándor verseit és rövid piblicisztikai írásait Kedei Zoltán festőművész várbeli műtermében. A szerzőről, akinek 2013-as Kiáltó csend című haikukötetét is kézbe vehették az érdeklődők, Bölöni Domokos beszélt.
Az 1950-ben Marosvásárhelyt született Czirmay Szabó Sándort nem könnyű "elemezni". Szűkszavú ember, halk szavú író. De nem humor és nem önirónia nélkül való. Erről tanúskodik alábbi szösszenete: "Szombat volt éppen, a Látó-estre igyekeztem. Útközben ismerősökkel találkozom, ők is oda mennek. Együtt tovább. A Kultúrpalota bejáratánál Gálfalvi György és a rendezvény meghívottai – a Budapesti Magyar Napló munkatársai. Gálfalvi bemutat. – Mészáros József stb., stb., Bölöni Domokos stb., stb. Címek, rangok stb. Már kuncogtam magamban: mi lesz velem? Itt én csak kakukktojás vagyok…
– … A KÖLTŐ – mutat rám Gálfalvi.
Egyetlen bűnöm vagy mentségem – nézőpont kérdése –, hogy aznap a helyi lap irodalmi mellékletében két rövid versem valóban megjelent". (Hogyan lettem költő?)
A Népújságban közölt jegyzetekből, cikkekből Doszlop Lídia Naómi nyújtott ízelítőt, a verseket és haikukat pedig Kilyén Ilka színművész tolmácsolta. Szerre nyíltak meg a tartózkodó, sőt borúlátó költő "rejtekhelyei", és tárultak elénk az életet és a társadalmat nyitott, kritikai szemmel mérlegelő embertársunk tömör lírai töprengései. Maga a szerző is szótlan alázattal figyelte, mint vált ki együttérző, helyeslő bólogatást verseivel, illetve önfeledt nevetést karikírozó, szatirikus publicisztikájával.
Maga is felolvasta két rövidprózáját, amelyek hangvétele Nagy Lajos kérlelhetetlenségét idézi a hallgatóban.
Sajátosan keserédes "önjellemzés" az alábbi haiku: "születtem s hordom/ magamban halálom/ az aszfalt tarka rét".
A rezignáltság sorai ezek: "mint múló mámor/ tovatűnt ifjúságunk/ politizálunk".
A hatvanas évei elején járó költőre kíváncsi volt kedves oktatója, Bartis Gabriella tanító néni is. Elégedetten nyugtázta, hogy az egykori szorgalmas, csendes kisfiú tollforgatásra adta a fejét.
Gálfalvi Dilna
Népújság (Marosvásárhely)
2016. október 15.
Poros polcok helyett életteli programokat a Kálnoky-kastélyba
Miklósvári séta a Münchenből hazaköltözött állatorvos gróffal
Élettel szeretné betölteni az 1600-as években reneszánsz stílusban épült, majd a következő századokban klasszicista stílusban átépített miklósvári vadászkastélyt gróf Kálnoky Tibor, a család 25. generációs leszármazottja – ehhez hívja segítségül a kultúrát, különböző eseményekkel csábítva a Kovászna megyei faluba a turistákat, közelebbről és távolabbról egyaránt. Poros polcok, kőkorszaki tárgyak helyett olyan közösségi programokban látja az épület és környékének jövőjét, amelyekből a helyiek is profitálhatnak. A Kálnoky Alapítvány az elmúlt tizenegynéhány évben is hangsúlyt fektetett az ilyesmire, nemsokára pedig, a kastély és a benne kialakított múzeum megnyitásával újabb lehetőségek adódnak a kézműves mesterek termékeinek értékesítésére is. Elképzeléseiről magyar újságírókból álló csoportnak – köztük lapunk munkatársainak – beszélt az újonnan felújított, átadásra váró épületben és egy vendégházban.
A Kálnoky család az erdélyi történelmi családok egyike, történetük a középkorig nyúlik vissza. A legenda szerint a 13. században egy Kálnoky nevű székely, Kálnoky András testőrkapitány egy vadászaton megmentette Magyarország uralkodóját: az utolsó nyílvesszőjével megölte az anyamedvét, amely Nagy Lajos királyra támadt. Az uralkodó cserébe felajánlotta a miklósvári birtokot és vele együtt a nemesi címet is. A Kálnokyakról 1252-ből való az első írásos említés, két nagy birtokuk, a miklósvári vadászkúria és a kőröspataki családi fészek sok mindent látott, megtapasztalt a történelem során.
Mindkét helyszínen történtek fontos változások az elmúlt tizenöt évben, miután a müncheni születésű, állatorvos végzettségű Kálnoky Tibor végleg hazaköltözött a ’90-es évek közepén Erdélybe, közben családot alapított, és azóta mindent megtesznek annak érdekében, hogy az elődök nyomdokain haladva alkossanak, gyarapítsanak, példát mutassanak, a közösség javára áldozzanak. Az állam az ősi birtokoknak csak a töredékét szolgáltatta vissza 1999-ben, a kőröspataki kúriát az elmúlt években sikerült felújítani, a miklósvári kastély restaurálása most fejeződött be. Ha minden rendben halad, a tél végére megkapják az összes hatósági engedélyt, hogy a kastéllyal együtt a benne kialakított múzeumot is megnyithassák. A Háromszéki Turisztikai Napok szervezőinek meghívására, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) tízfős csapatában volt alkalmam tájékozódni a részletekről.
Meglátni és tisztelettel kezelni
Szürkészöldes kabátjában játszi könnyedséggel vonult fölfelé az allén, messziről tudtuk: ő a Gróf. A transindexes kolléga, Gál Laci arra kérte Bencét, a sofőrt, lassítson, szeretné megörökíteni a pillanatot. Konvojunk másik két autója közül viszont az „élelmesebb” éppen beparkolt a gróf mellé, így annyi volt a kilátásnak… Ám a csoda csak ezután következett, nem volt ok panaszra: kattoghattak a fényképezőgépek, bekapcsolva felejtődtek a magnók, mi pedig igyekeztünk semmiről nem lemaradni. – Éppen ezen gondolkozom, hogy miről lehet itt leginkább szó, de önök majd úgyis fogják interpretálni, amit látnak. Amióta visszajöttem ide, a folytonosságot szeretném visszaállítani, valami módon jóvátenni, orvosolni azt, ami a huszadik században történt – mondja a gróf az üdvözlő kézfogások, baráti bemutatkozások után, és már rögtön a dolgok közepében találjuk magunkat, s megyünk vele, mellette, csak úgy zörögnek a kövek a lábunk alatt.
Közben tovább mesél arról, hogy nagy tisztelettel viszonyulnak az előző nemzedékek által teremtett értékekhez, próbálják azokat újra előtérbe helyezni. Egyszerű: „nincs szó nagy dizájnról vagy fantasztikus ötletekről, hanem egyszerűen használni, kiaknázni, újra fölértékelni, ami már nálunk van, s amit nem kell újra kitalálni. Csak meg kell látni és tiszteletteljesen kell kezelni.” Nagyon hálásak a Norvég Alapnak a támogatásért, kizárólag az önrészből nem sikerült volna rendbe tenni a dolgokat.
Az épület nemrég készült el, bár még nem adták át, külsőleg már teljesen rendben van. A régi padlót nem cserélték ki, de frissen lakkozták, ügyelnünk kell, hova lépünk, amikor majd bemegyünk. A kedves figyelmeztetés hallatán valaki meg is jegyzi a csoportból, hogy sebaj, lehúzzuk a cipőt, a gróf viszont megnyugtat: szó sincs róla, annyira azért még nincs kész, odabent amolyan építőtelep fogadja az embert. Előbb azonban teszünk egy nagy kört az udvaron, „idegenvezetőnk” folytatja: a kastély északi homlokzata előtt tágas gyepfelületet alakítanak ki, ahol majd nagyszabású rendezvényeket lehet tartani. – Aki egy kicsit is járta a világot, innen nézve azt fogja mondani, hogy ez egy megszokott neoklasszicista épület, amit bárhol lehet találni. Ez volt a 19. században az építkezési globalizálódás kezdete, amikor újra elkezdték használni ezeket a klasszicista formákat, a görög és a római oszlopokat, a háromszög alakú timpanonokat. Ebből az irányból tényleg egy tipikusan 19. századi státusz épület tárul elénk, az üzenete pedig, hogy én, mint tulajdonos, vagyok valaki: elegáns vagyok és van egy kis befolyásom. Az én ízlésemhez képes ez a bejárat egy kicsit túl van méretezve – állapítja meg Kálnoky Tibor.
Játékos, rafinált
A bejárat egyébként 1903-ból való, német nagybátyja ezáltal is mutatni akarhatta, „hogy ő kicsoda”. A kastély hátsó része felé haladva már látni fogjuk a nagy különbséget az előbbiekhez képest. – Sokszor mondják, hogy ez egy skizofrén épület, mivel a két homlokzata teljes mértékben ellentmond egymásnak. Egyik oldalon ott van a tiszta 19. század, ha pedig továbbmegyünk, kibontakoznak a színek, a formák, és az egész kezd kifinomulni, játékossá válni. Nézzék csak, van itt egy lóhere, mellette kazetták, rombuszok… Enyhe színek jelennek meg, az okkersárga és a szürke, faragott kő ablakkeretek kerülnek elő, bástyák, egy kicsi renaissance kőtornácocska kicsi kerek üvegekkel… Az egész rá van építve egy stilizált ágyúra: ha közelebbről megnézik, láthatják, hogy ott lent van egy ágyúcső, amelybe már a golyó is be van töltve. Nagyon szimbolikus az egész, a cső is délre mutat, ahonnan szokott jönni a török – részletezi.
A helyreállított épület falán a késő reneszánsz formavilág bontakozik ki, ami egyedülálló Erdélyben. Nem véletlenül nevezi a gróf játékosnak, rafináltnak, filigránnak ezt az egészet, s egyúttal az előző nemzedékek ízlésvilágát, habitusát is megdicséri: akik ezt létrehozták és hozzájárultak a díszítéshez, már nem azzal kellett törődjenek, hogy mutassák, kicsodák ők, hanem a művészettel tudtak foglalkozni – nem másért, csak hogy jól érezzék magukat az épületben.
Az utókor „képviseletében” újra kialakították az egykori tavat, körülötte sövényt ültettek buxusból, különböző virágokat, gyógynövényeket telepítettek a helyreállított reneszánsz kertbe. Mindehhez az 1698-ból származó leírásokat vették alapul, s tervezik, hogy olyan halfajokat hoznak a tóba, amelyek a dokumentációban szerepelnek. Ez is mutatja: nem kellett sok mindent kitalálni, csak követni a hagyományt.
Sétánk során a pincén keresztül megyünk be a kastélyba, és a látvány kapcsán a lőrésekről esik szó: a török vész megszűnése után már nem igazán lehet ilyesmiket találni, ha mégis, akkor az azt jelenti, hogy az épület valószínűleg 1711 előttről való. A kandallóhoz közeledve jelzi, hogy azt is most építették újra, fent majd habán kályhákat is fogunk látni. A pincében többfunkciós teret szeretnének berendezni kávézóval, itt és a nagyteremben tartják majd az összejöveteleket. A földszinten az erdélyi főúri életet bemutató múzeumot alakítanak ki, amelyet korabeli bútorokkal és különböző tárgyakkal rendeznek be. Zajlik már a műtárgyak megvásárlása, összegyűjtése, remélik, hogy jövőre a múzeumot is sikerül megnyitni.
Ide már a főbejáraton keresztül érkezünk, és szemügyre vesszük a három 17. századi kályhát, amelyeket szintén most rekonstruáltak: az ásatások során talált cseréptöredékekből egy háromszéki képzőművész, Péter Alpár építette újjá – nagyon jól sikerült, látszik, hogy nem gépi munka eredménye, nyugtázza boldogan Kálnoky Tibor. Két korabeli vendégszobát is kialakítanak, legyen hol aludni, ha majd betöltik rendezvényekkel a kastélyt és környékét. Hely hiányában a fürdőszobát is a szobába kellett tervezni, a különböző tereket spanyolfallal választják el egymástól. Régen egyébként nem volt fürdőszoba a házban, az egyetlen illemhely is víz nélkül működött.
Sok mindenről beszélgetünk még, hirtelen ismét a reneszánsz kertben találjuk magunkat. Egy évnek még el kell telnie, amíg igazán kibontakozik, közben a padokat is kicserélik, ezek viszont „már tényleg olyan apróságok, finomságok, amiket közben is el lehet végezni”.
Kastély vagy ház?
Izgalmas felvetéssel rukkol elő Kálnoky Tibor: az épület egyértelműen kastélynak számít székelyföldi viszonylatban, de egy angol vagy egy francia, ha ezt meghallja, „kis mosoly lesz az arcán”, inkább ház lenne az ő értelmezésében. – Nálunk azonban a török állandóan tönkretett mindent, emiatt szegénység volt, és végeredményben itt volt Európának a keleti bástyája. Az egyik érdekessége, hogy a termek egymásba nyílnak. Más udvarházak vagy kastélyok, akár Háromszéken is, többnyire négyszög alaprajzúak, napjainkban már elég ritka, hogy ilyen reprezentatív alakjuk legyen. Kőröspatakon és Miklósváron viszont ilyen stílusban épült, ami azt is sugallja, hogy adminisztratív tevékenységeket intéztek innen. Látható, hogy hálószobát is elég nehéz kialakítani, mert ugye át kell menni minden termen – magyarázza.
Felidézi, hogy az épület húsz évig kultúrotthonként működött, többnyire esküvőket tartottak benne, meg is szenvedte a folyamatos jövés-menést. Amikor hozzáfogtak a felújításhoz, terveztek egy vadonatúj kultúrházat a falunak, ami fel is épült a kastélytól kétszáz méterre, 2011 októberében nyitották meg.
Adott pillanatban nekünk szögezi a kérdést: „mi a terv most, egy kávét, fönt, nálunk, lehetséges-e? Mert ez csak a kastély, a faluban több ház is van, amiket meg lehet nézni…” Programszervezőnk, Kiss Csilla sem tiltakozik, ha nem tartjuk fenn nagyon a grófot, akkor szívesen maradunk, mondja, a vendéglátó pedig rögvest telefonál: „Csaba? Meg szeretném hívni a társaságot egy kávéra, teára, lehetséges-e ott? … Akkor kérném, hogy kávét és teát készítsenek elő, jó? Köszönöm.”
Kávézó és kisbolt az egykori vizes házban
A vendégházhoz menet megnézünk még egy régi épületet, a vizes házat, amelyet szintén megmentettek az enyészettől, kávézót és helyi termékek boltját rendeztek itt be. Kálnoky Tibor arról beszél, hogy sikerült beváltani a vendégházakhoz fűzött reményeket, gyakorlatilag „mindenhonnan érkeznek vendégek, és hála istennek egyre több a romániai”. Magyarok is vannak, de többnyire a nagyvárosi román középréteg figyelmét sikerült felkelteni, inkább Bukarestből és a nagyobb városokból érkeznek olyan emberek, akik tudják értékelni ezeket a dolgokat. Az elszármazottak kezdenek visszakívánkozni, és a külföldiek is szívesen jönnek: már nem a nyomort és a szegénységet látják, hanem a lehetőségeket, az értékeket, a más életstílust, a természetközeliséget.
Gyakorlatilag minden idejét lefoglalja a kastély, valamint a vendégházak és a további ügyek intézése, a Kálnoky Alapítvány tevékenysége ugyanis túllép a falu határain. – Az igazság az, hogy sok mindenbe belefogtunk, éppen most jövünk Kőröspatakról, ahol a német–francia ARTE csatorna dokumentumfilmet forgat ezekben a napokban. Kőröspatakon egy szociális programmal foglalkozunk, többnyire roma gyerekeket tanítunk különböző dolgokra. Olyasmire fókuszálunk, amihez ők jobban értenek, mint mi, s amiben tudnak fejlődni – részletezi a gróf, majd visszatér a vizes ház történetéhez: az épületet „le akarták duvasztani, ahogy erre felé mondják”, majd miután átvette, három éven keresztül próbálta kiszárítani, többé-kevésbé sikerült is.
Az egykori romos ház többféle funkciót betölt a mai, helyreállított formájában: a településen és egész Erdővidéken tevékenykedő mesterek például beadhatják ide a termékeiket, hátha megtetszik valamelyik a turistáknak. A középső részben bár működik, „este 7 és 8 között van itt egy szép kislány a bárpult mögött, aki kiadja az italokat”. A másik szobában asztal, körbe lehet ülni, a fejünk fölött két mestergerenda, rajtuk írás: „építette ezt a házat Gyenge István élete párjával, Incze Annával 1810. esztendőben”, a másikon pedig: „megégett in anno 1816-ban májusnak 10. napján”. Idegenvezetőnk magyarázattal szolgál: hat évvel az építés után leégett, majd három hét alatt újraépítették a házat. Valószínűleg a tető leégett, utólag is sok helyen találtak égésnyomokat. Később aztán jött a víz, akkor már amiatt vált használhatatlanná.
FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár)
Miklósvári séta a Münchenből hazaköltözött állatorvos gróffal
Élettel szeretné betölteni az 1600-as években reneszánsz stílusban épült, majd a következő századokban klasszicista stílusban átépített miklósvári vadászkastélyt gróf Kálnoky Tibor, a család 25. generációs leszármazottja – ehhez hívja segítségül a kultúrát, különböző eseményekkel csábítva a Kovászna megyei faluba a turistákat, közelebbről és távolabbról egyaránt. Poros polcok, kőkorszaki tárgyak helyett olyan közösségi programokban látja az épület és környékének jövőjét, amelyekből a helyiek is profitálhatnak. A Kálnoky Alapítvány az elmúlt tizenegynéhány évben is hangsúlyt fektetett az ilyesmire, nemsokára pedig, a kastély és a benne kialakított múzeum megnyitásával újabb lehetőségek adódnak a kézműves mesterek termékeinek értékesítésére is. Elképzeléseiről magyar újságírókból álló csoportnak – köztük lapunk munkatársainak – beszélt az újonnan felújított, átadásra váró épületben és egy vendégházban.
A Kálnoky család az erdélyi történelmi családok egyike, történetük a középkorig nyúlik vissza. A legenda szerint a 13. században egy Kálnoky nevű székely, Kálnoky András testőrkapitány egy vadászaton megmentette Magyarország uralkodóját: az utolsó nyílvesszőjével megölte az anyamedvét, amely Nagy Lajos királyra támadt. Az uralkodó cserébe felajánlotta a miklósvári birtokot és vele együtt a nemesi címet is. A Kálnokyakról 1252-ből való az első írásos említés, két nagy birtokuk, a miklósvári vadászkúria és a kőröspataki családi fészek sok mindent látott, megtapasztalt a történelem során.
Mindkét helyszínen történtek fontos változások az elmúlt tizenöt évben, miután a müncheni születésű, állatorvos végzettségű Kálnoky Tibor végleg hazaköltözött a ’90-es évek közepén Erdélybe, közben családot alapított, és azóta mindent megtesznek annak érdekében, hogy az elődök nyomdokain haladva alkossanak, gyarapítsanak, példát mutassanak, a közösség javára áldozzanak. Az állam az ősi birtokoknak csak a töredékét szolgáltatta vissza 1999-ben, a kőröspataki kúriát az elmúlt években sikerült felújítani, a miklósvári kastély restaurálása most fejeződött be. Ha minden rendben halad, a tél végére megkapják az összes hatósági engedélyt, hogy a kastéllyal együtt a benne kialakított múzeumot is megnyithassák. A Háromszéki Turisztikai Napok szervezőinek meghívására, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) tízfős csapatában volt alkalmam tájékozódni a részletekről.
Meglátni és tisztelettel kezelni
Szürkészöldes kabátjában játszi könnyedséggel vonult fölfelé az allén, messziről tudtuk: ő a Gróf. A transindexes kolléga, Gál Laci arra kérte Bencét, a sofőrt, lassítson, szeretné megörökíteni a pillanatot. Konvojunk másik két autója közül viszont az „élelmesebb” éppen beparkolt a gróf mellé, így annyi volt a kilátásnak… Ám a csoda csak ezután következett, nem volt ok panaszra: kattoghattak a fényképezőgépek, bekapcsolva felejtődtek a magnók, mi pedig igyekeztünk semmiről nem lemaradni. – Éppen ezen gondolkozom, hogy miről lehet itt leginkább szó, de önök majd úgyis fogják interpretálni, amit látnak. Amióta visszajöttem ide, a folytonosságot szeretném visszaállítani, valami módon jóvátenni, orvosolni azt, ami a huszadik században történt – mondja a gróf az üdvözlő kézfogások, baráti bemutatkozások után, és már rögtön a dolgok közepében találjuk magunkat, s megyünk vele, mellette, csak úgy zörögnek a kövek a lábunk alatt.
Közben tovább mesél arról, hogy nagy tisztelettel viszonyulnak az előző nemzedékek által teremtett értékekhez, próbálják azokat újra előtérbe helyezni. Egyszerű: „nincs szó nagy dizájnról vagy fantasztikus ötletekről, hanem egyszerűen használni, kiaknázni, újra fölértékelni, ami már nálunk van, s amit nem kell újra kitalálni. Csak meg kell látni és tiszteletteljesen kell kezelni.” Nagyon hálásak a Norvég Alapnak a támogatásért, kizárólag az önrészből nem sikerült volna rendbe tenni a dolgokat.
Az épület nemrég készült el, bár még nem adták át, külsőleg már teljesen rendben van. A régi padlót nem cserélték ki, de frissen lakkozták, ügyelnünk kell, hova lépünk, amikor majd bemegyünk. A kedves figyelmeztetés hallatán valaki meg is jegyzi a csoportból, hogy sebaj, lehúzzuk a cipőt, a gróf viszont megnyugtat: szó sincs róla, annyira azért még nincs kész, odabent amolyan építőtelep fogadja az embert. Előbb azonban teszünk egy nagy kört az udvaron, „idegenvezetőnk” folytatja: a kastély északi homlokzata előtt tágas gyepfelületet alakítanak ki, ahol majd nagyszabású rendezvényeket lehet tartani. – Aki egy kicsit is járta a világot, innen nézve azt fogja mondani, hogy ez egy megszokott neoklasszicista épület, amit bárhol lehet találni. Ez volt a 19. században az építkezési globalizálódás kezdete, amikor újra elkezdték használni ezeket a klasszicista formákat, a görög és a római oszlopokat, a háromszög alakú timpanonokat. Ebből az irányból tényleg egy tipikusan 19. századi státusz épület tárul elénk, az üzenete pedig, hogy én, mint tulajdonos, vagyok valaki: elegáns vagyok és van egy kis befolyásom. Az én ízlésemhez képes ez a bejárat egy kicsit túl van méretezve – állapítja meg Kálnoky Tibor.
Játékos, rafinált
A bejárat egyébként 1903-ból való, német nagybátyja ezáltal is mutatni akarhatta, „hogy ő kicsoda”. A kastély hátsó része felé haladva már látni fogjuk a nagy különbséget az előbbiekhez képest. – Sokszor mondják, hogy ez egy skizofrén épület, mivel a két homlokzata teljes mértékben ellentmond egymásnak. Egyik oldalon ott van a tiszta 19. század, ha pedig továbbmegyünk, kibontakoznak a színek, a formák, és az egész kezd kifinomulni, játékossá válni. Nézzék csak, van itt egy lóhere, mellette kazetták, rombuszok… Enyhe színek jelennek meg, az okkersárga és a szürke, faragott kő ablakkeretek kerülnek elő, bástyák, egy kicsi renaissance kőtornácocska kicsi kerek üvegekkel… Az egész rá van építve egy stilizált ágyúra: ha közelebbről megnézik, láthatják, hogy ott lent van egy ágyúcső, amelybe már a golyó is be van töltve. Nagyon szimbolikus az egész, a cső is délre mutat, ahonnan szokott jönni a török – részletezi.
A helyreállított épület falán a késő reneszánsz formavilág bontakozik ki, ami egyedülálló Erdélyben. Nem véletlenül nevezi a gróf játékosnak, rafináltnak, filigránnak ezt az egészet, s egyúttal az előző nemzedékek ízlésvilágát, habitusát is megdicséri: akik ezt létrehozták és hozzájárultak a díszítéshez, már nem azzal kellett törődjenek, hogy mutassák, kicsodák ők, hanem a művészettel tudtak foglalkozni – nem másért, csak hogy jól érezzék magukat az épületben.
Az utókor „képviseletében” újra kialakították az egykori tavat, körülötte sövényt ültettek buxusból, különböző virágokat, gyógynövényeket telepítettek a helyreállított reneszánsz kertbe. Mindehhez az 1698-ból származó leírásokat vették alapul, s tervezik, hogy olyan halfajokat hoznak a tóba, amelyek a dokumentációban szerepelnek. Ez is mutatja: nem kellett sok mindent kitalálni, csak követni a hagyományt.
Sétánk során a pincén keresztül megyünk be a kastélyba, és a látvány kapcsán a lőrésekről esik szó: a török vész megszűnése után már nem igazán lehet ilyesmiket találni, ha mégis, akkor az azt jelenti, hogy az épület valószínűleg 1711 előttről való. A kandallóhoz közeledve jelzi, hogy azt is most építették újra, fent majd habán kályhákat is fogunk látni. A pincében többfunkciós teret szeretnének berendezni kávézóval, itt és a nagyteremben tartják majd az összejöveteleket. A földszinten az erdélyi főúri életet bemutató múzeumot alakítanak ki, amelyet korabeli bútorokkal és különböző tárgyakkal rendeznek be. Zajlik már a műtárgyak megvásárlása, összegyűjtése, remélik, hogy jövőre a múzeumot is sikerül megnyitni.
Ide már a főbejáraton keresztül érkezünk, és szemügyre vesszük a három 17. századi kályhát, amelyeket szintén most rekonstruáltak: az ásatások során talált cseréptöredékekből egy háromszéki képzőművész, Péter Alpár építette újjá – nagyon jól sikerült, látszik, hogy nem gépi munka eredménye, nyugtázza boldogan Kálnoky Tibor. Két korabeli vendégszobát is kialakítanak, legyen hol aludni, ha majd betöltik rendezvényekkel a kastélyt és környékét. Hely hiányában a fürdőszobát is a szobába kellett tervezni, a különböző tereket spanyolfallal választják el egymástól. Régen egyébként nem volt fürdőszoba a házban, az egyetlen illemhely is víz nélkül működött.
Sok mindenről beszélgetünk még, hirtelen ismét a reneszánsz kertben találjuk magunkat. Egy évnek még el kell telnie, amíg igazán kibontakozik, közben a padokat is kicserélik, ezek viszont „már tényleg olyan apróságok, finomságok, amiket közben is el lehet végezni”.
Kastély vagy ház?
Izgalmas felvetéssel rukkol elő Kálnoky Tibor: az épület egyértelműen kastélynak számít székelyföldi viszonylatban, de egy angol vagy egy francia, ha ezt meghallja, „kis mosoly lesz az arcán”, inkább ház lenne az ő értelmezésében. – Nálunk azonban a török állandóan tönkretett mindent, emiatt szegénység volt, és végeredményben itt volt Európának a keleti bástyája. Az egyik érdekessége, hogy a termek egymásba nyílnak. Más udvarházak vagy kastélyok, akár Háromszéken is, többnyire négyszög alaprajzúak, napjainkban már elég ritka, hogy ilyen reprezentatív alakjuk legyen. Kőröspatakon és Miklósváron viszont ilyen stílusban épült, ami azt is sugallja, hogy adminisztratív tevékenységeket intéztek innen. Látható, hogy hálószobát is elég nehéz kialakítani, mert ugye át kell menni minden termen – magyarázza.
Felidézi, hogy az épület húsz évig kultúrotthonként működött, többnyire esküvőket tartottak benne, meg is szenvedte a folyamatos jövés-menést. Amikor hozzáfogtak a felújításhoz, terveztek egy vadonatúj kultúrházat a falunak, ami fel is épült a kastélytól kétszáz méterre, 2011 októberében nyitották meg.
Adott pillanatban nekünk szögezi a kérdést: „mi a terv most, egy kávét, fönt, nálunk, lehetséges-e? Mert ez csak a kastély, a faluban több ház is van, amiket meg lehet nézni…” Programszervezőnk, Kiss Csilla sem tiltakozik, ha nem tartjuk fenn nagyon a grófot, akkor szívesen maradunk, mondja, a vendéglátó pedig rögvest telefonál: „Csaba? Meg szeretném hívni a társaságot egy kávéra, teára, lehetséges-e ott? … Akkor kérném, hogy kávét és teát készítsenek elő, jó? Köszönöm.”
Kávézó és kisbolt az egykori vizes házban
A vendégházhoz menet megnézünk még egy régi épületet, a vizes házat, amelyet szintén megmentettek az enyészettől, kávézót és helyi termékek boltját rendeztek itt be. Kálnoky Tibor arról beszél, hogy sikerült beváltani a vendégházakhoz fűzött reményeket, gyakorlatilag „mindenhonnan érkeznek vendégek, és hála istennek egyre több a romániai”. Magyarok is vannak, de többnyire a nagyvárosi román középréteg figyelmét sikerült felkelteni, inkább Bukarestből és a nagyobb városokból érkeznek olyan emberek, akik tudják értékelni ezeket a dolgokat. Az elszármazottak kezdenek visszakívánkozni, és a külföldiek is szívesen jönnek: már nem a nyomort és a szegénységet látják, hanem a lehetőségeket, az értékeket, a más életstílust, a természetközeliséget.
Gyakorlatilag minden idejét lefoglalja a kastély, valamint a vendégházak és a további ügyek intézése, a Kálnoky Alapítvány tevékenysége ugyanis túllép a falu határain. – Az igazság az, hogy sok mindenbe belefogtunk, éppen most jövünk Kőröspatakról, ahol a német–francia ARTE csatorna dokumentumfilmet forgat ezekben a napokban. Kőröspatakon egy szociális programmal foglalkozunk, többnyire roma gyerekeket tanítunk különböző dolgokra. Olyasmire fókuszálunk, amihez ők jobban értenek, mint mi, s amiben tudnak fejlődni – részletezi a gróf, majd visszatér a vizes ház történetéhez: az épületet „le akarták duvasztani, ahogy erre felé mondják”, majd miután átvette, három éven keresztül próbálta kiszárítani, többé-kevésbé sikerült is.
Az egykori romos ház többféle funkciót betölt a mai, helyreállított formájában: a településen és egész Erdővidéken tevékenykedő mesterek például beadhatják ide a termékeiket, hátha megtetszik valamelyik a turistáknak. A középső részben bár működik, „este 7 és 8 között van itt egy szép kislány a bárpult mögött, aki kiadja az italokat”. A másik szobában asztal, körbe lehet ülni, a fejünk fölött két mestergerenda, rajtuk írás: „építette ezt a házat Gyenge István élete párjával, Incze Annával 1810. esztendőben”, a másikon pedig: „megégett in anno 1816-ban májusnak 10. napján”. Idegenvezetőnk magyarázattal szolgál: hat évvel az építés után leégett, majd három hét alatt újraépítették a házat. Valószínűleg a tető leégett, utólag is sok helyen találtak égésnyomokat. Később aztán jött a víz, akkor már amiatt vált használhatatlanná.
FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár)
2016. október 20.
Valaki van mögöttem... (Egy megfigyelt család, 28.)
Sok szót vesztegettünk a nyomorult besúgókra. Ellenük fordult a haragunk, amikor gondosan rejtett titkainkra fény derült, és rákérdezett a Securitate kihallgatásunkat vezető tisztje: „hogy is történt, mit is mondott X-nek, és még ki hallotta? Tagadni – meggyőződhetett róla –, nincs értelme!”
Ritkán esik azonban szó a kommunista diktatúra „falkavezéreiről”, akik megszervezik, elkötelezik és fegyelemmel, fenyegetéssel, ígéretekkel tartják szolgálatukban a beszervezett informátorokat. Ezeknek az akaratukat és önálló cselekvésképességüket feladó szerencsétleneknek a háta mögött a tartótiszt áll. Évtizedekig irányította ellenem ordasait Vasile Mesaroşiu, a politikai rendőrség (Securitate) főhadnagya. Ezeknek – a többnyire valóságot jelentő – befogott gyáváknak a kilétét ma sem ismerem, esetleg sejtem. De nem láttam (vagy ha igen, nem tudtam, hogy ő az) Mesaroşiut sem. Kilétét „jó embereim” és mindenekelőtt Váncsa Jenő barátom árulta el, akit megpróbált ellenem beszervezni, persze eredménytelenül.
Nemrég Mesaroşiu egyik követettje kérésére a Securitate aktáit tároló intézmény a következőket közölte erről az emberről, akinek a feleségét ismertem, és csupán két lépcsőházzal tovább laktak tőlünk. Vasile Mesaroşiu 1949. november 10-én a Brassó megyei Herszény (Hirseni) községhez tartozó Sebes faluban született és 1981-től a Kovászna megyei Securitate 1-es ügyosztályán (belső hírszerzés) főhadnagyként dolgozott. Tevékenységéről is tájékoztatott az intézmény. A legtöbb jelentést az én 12242-es számot viselő, 1981–1989 közötti időszakban keletkezett dossziém tartalmazza. A jelzett dokumentum szerint Gazda József kovásznai tanár és dr. Nagy Lajos rétyi körorvos is megfigyeltjei közt volt. Leghűségesebb informátora az én esetemben „Málnási”, aki munkatársam volt a növényvédelemnél (biztos vagyok kilétében, de mert nincs róla írásos bizonyítékom, nem adhatom meg ennek a mértéktelenül italozó technikusnak a nevét). A másik, „Kemény” a Pro Natura-táborokban való részvételemről jelentett. (Szintén sejtem a nevét.) A harmadik, „Popescu” kollaboráns (együttműködő) volt. A rólam alkotott kép hitelesebb megformálásában (és adatgyűjtésben) Mesaroşiut segítette Chiorean őrnagy, Székely őrnagy, Aulich alezredes, Ştefănescu hadnagy.
Különös eseményt kell megemlítenem Mesaroşiuval kapcsolatban rögtön az 1989. december végi fordulat napjaiban. Néhai Antal Dezső mezőgazdasági mérnök (a kollektív gazdaság elnöke) Gidófalván közel állt hozzám, mert nehéz napjaimban segített élelemmel. A sakk iránti közös szenvedélyünk határozta meg barátságunkat. Otthonában, szépen megmunkált sakkasztalán nemegyszer vívtunk „csatát”. Azokban a napokban tudtam meg, éppen Antaltól, hogy Mesaroşiu „vigyázott” rám, nehogy a „reakció” szövetségeseként elvesszek a szocialista haza számára. Az okos és kitűnő szakember, Dezső, mértéktelenül italozott, emiatt balesetet is szenvedett motorjával. Jön hozzánk 1989. december utolsó napjaiban, italt kér a feleségemtől. Természetesen Éva már tudta, hogy Dezső számára „nincs” semmi szeszes italunk. Dühében – balesete miatt sántikálva – rohanni akart a szomszédos lépcsőházba, hogy megöli a hitvány Mesaroşiut. Nagy nehezen visszatartottuk, aztán, amikor megnyugodott, elsántikált. Azt hiszem, italozó gyengéjét Mesaroşiu annak idején kihasználta, és amit én a várható örökségemről mondtam, elmesélhette a zsarunak is.
Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Sok szót vesztegettünk a nyomorult besúgókra. Ellenük fordult a haragunk, amikor gondosan rejtett titkainkra fény derült, és rákérdezett a Securitate kihallgatásunkat vezető tisztje: „hogy is történt, mit is mondott X-nek, és még ki hallotta? Tagadni – meggyőződhetett róla –, nincs értelme!”
Ritkán esik azonban szó a kommunista diktatúra „falkavezéreiről”, akik megszervezik, elkötelezik és fegyelemmel, fenyegetéssel, ígéretekkel tartják szolgálatukban a beszervezett informátorokat. Ezeknek az akaratukat és önálló cselekvésképességüket feladó szerencsétleneknek a háta mögött a tartótiszt áll. Évtizedekig irányította ellenem ordasait Vasile Mesaroşiu, a politikai rendőrség (Securitate) főhadnagya. Ezeknek – a többnyire valóságot jelentő – befogott gyáváknak a kilétét ma sem ismerem, esetleg sejtem. De nem láttam (vagy ha igen, nem tudtam, hogy ő az) Mesaroşiut sem. Kilétét „jó embereim” és mindenekelőtt Váncsa Jenő barátom árulta el, akit megpróbált ellenem beszervezni, persze eredménytelenül.
Nemrég Mesaroşiu egyik követettje kérésére a Securitate aktáit tároló intézmény a következőket közölte erről az emberről, akinek a feleségét ismertem, és csupán két lépcsőházzal tovább laktak tőlünk. Vasile Mesaroşiu 1949. november 10-én a Brassó megyei Herszény (Hirseni) községhez tartozó Sebes faluban született és 1981-től a Kovászna megyei Securitate 1-es ügyosztályán (belső hírszerzés) főhadnagyként dolgozott. Tevékenységéről is tájékoztatott az intézmény. A legtöbb jelentést az én 12242-es számot viselő, 1981–1989 közötti időszakban keletkezett dossziém tartalmazza. A jelzett dokumentum szerint Gazda József kovásznai tanár és dr. Nagy Lajos rétyi körorvos is megfigyeltjei közt volt. Leghűségesebb informátora az én esetemben „Málnási”, aki munkatársam volt a növényvédelemnél (biztos vagyok kilétében, de mert nincs róla írásos bizonyítékom, nem adhatom meg ennek a mértéktelenül italozó technikusnak a nevét). A másik, „Kemény” a Pro Natura-táborokban való részvételemről jelentett. (Szintén sejtem a nevét.) A harmadik, „Popescu” kollaboráns (együttműködő) volt. A rólam alkotott kép hitelesebb megformálásában (és adatgyűjtésben) Mesaroşiut segítette Chiorean őrnagy, Székely őrnagy, Aulich alezredes, Ştefănescu hadnagy.
Különös eseményt kell megemlítenem Mesaroşiuval kapcsolatban rögtön az 1989. december végi fordulat napjaiban. Néhai Antal Dezső mezőgazdasági mérnök (a kollektív gazdaság elnöke) Gidófalván közel állt hozzám, mert nehéz napjaimban segített élelemmel. A sakk iránti közös szenvedélyünk határozta meg barátságunkat. Otthonában, szépen megmunkált sakkasztalán nemegyszer vívtunk „csatát”. Azokban a napokban tudtam meg, éppen Antaltól, hogy Mesaroşiu „vigyázott” rám, nehogy a „reakció” szövetségeseként elvesszek a szocialista haza számára. Az okos és kitűnő szakember, Dezső, mértéktelenül italozott, emiatt balesetet is szenvedett motorjával. Jön hozzánk 1989. december utolsó napjaiban, italt kér a feleségemtől. Természetesen Éva már tudta, hogy Dezső számára „nincs” semmi szeszes italunk. Dühében – balesete miatt sántikálva – rohanni akart a szomszédos lépcsőházba, hogy megöli a hitvány Mesaroşiut. Nagy nehezen visszatartottuk, aztán, amikor megnyugodott, elsántikált. Azt hiszem, italozó gyengéjét Mesaroşiu annak idején kihasználta, és amit én a várható örökségemről mondtam, elmesélhette a zsarunak is.
Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 27.
Az égi turistaösvényen
Nagy Lajos emlékére
Szeptember 19-én Magyarországon, családja köréből távozott az égi turistaösvényre Nagy Lajos, a marosvásárhelyi természetjáró mozgalom egyik kiemelkedő alakja, a Marosvásárhelyi Turistakör egykori vezetője.
Nagy Lajos 1943. március 3-án született. Édesapja politikai múltja beárnyékolta életét. Fémipari szakiskolába járt, ezzel párhuzamosan leérettségizett, középiskolai tanulmányait is látogatás nélkülin végezte. Akkor az egyetemi felvételi szóba sem jöhetett. A nagy múltú Encsel Mór, a későbbi Metalotehnica gyárban dolgozott. Szaktudásának köszönhetően a kutatórészlegre került mint műszaki tervező. Volt olyan ambíciós, hogy a Petru Maior Egyetemen almérnöki diplomát szerezzen. Nyugdíjba vonulásáig, majd ezt követően is a Matricontól különvált Műszaki Kutatóintézetben tevékenykedett.
Nagyon fiatalon, 1960-ban kapcsolódott be a turistaéletbe. A második világháborút követően a marosvásárhelyi nagy természetjáró elődök (idősebb Both Károly és Kiss Ernő) után ő vette át a turistakör vezetését, és folytatta mindazt a tevékenységet, amelyet elődei elindítottak a városban. 1967-ben került a turistakör élére. Fáradhatatlanul szervezte nyáron a hegyi túrákat Erdély számos látványos hegységébe, télen pedig szinte minden hétvégén sízni vitte a turistakör tagjait. Ő volt a Metalotehnica sícsapatának a vezetője is. Sokáig az évente négyszer megrendezett üzemek közötti síversenyek alkalmával a gyár csapata mindig az előkelő második helyet nyerte.
Az 1970-es évek végén, 1980-as évek elején a diktatúra egyre nehezedő gazdasági körülményei között alig lehetett üzemanyagot "szerezni" az autóbuszos társas kirándulásokra. Felsőbb utasításra autóbusszal csak 250 km-es körzetbe lehetett elutazni. Annak ellenére, hogy az üzemanyagot is megvonták a lakosságtól, Nagy Lajos – kapcsolatainak köszönhetően – mindig beszerezte a szükséges mennyiséget, így a kirándulások sem maradtak el e nehéz időszakban. A kirándulások és sízések mellett minden évben élő zenével megszervezte a turistabált, amely azóta hagyománnyá vált. Igaz, ez is csak egy ideig működhetett, mert a megszigorított rendszerben ezt is tiltották. Aztán mégis a ’80-as évek közepétől úgy sikerült megszervezni, hogy a turistakörért felelős szekus tiszt is meghívó nélkül, "megfigyelőként" részt vett az összejövetelen.
Nagy Lajos kiváló szervezői és diplomáciai készségének köszönhetően – az akkori körülmények között – sok mindent "megoldott". Például a kirándulásokon résztvevők listáját le kellett adni a már említett szekus tisztnek, ezért a jegyzékre először a magyarokkal szimpatizáló román turisták neve került. Nagy Lajost többször is beidézték az állambiztonságiak, hogy számoljon be a rendezvényekről, de emiatt senkinek nem esett bántódása. Évekkel a rendszerváltást követően derült ki, hogy tulajdonképpen mit is jelentett abban az időszakban szinte heti rendszerességgel kirándulni, sízni, együtt lenni, az összejöveteleken "titokban" magyar népdalt, a székely és a magyar himnuszt elénekelni. Azt, hogy a diktatúra sötét éveiben sikerült a turista-, természetjáró mozgalmat folytatni, fenntartani, Nagy Lajosnak köszönhető.
A rendszerválást követően az újjáalakult Erdélyi Kárpát Egyesület marosvásárhelyi osztályának tagja volt. Több éven át az egyesület keretében is túrázott, szervezett, míg egészségi állapota megengedte. Jó kapcsolatai voltak már 1990 előtt a Csongrád megyei Természetjáró Szövetség néhány tagjával. Ahogy megnyíltak a határok, Nagy Lajos felvállalta és tizenöt éven át szervezte a marosvásárhelyi és szegedi turisták közös, egyhetes, vagy akár tíz napot is tartó erdélyi túráit. Ezek a kirándulások mindenkinek maradandó élményt nyújtottak. A vendéglátó és vendég családok baráti viszonyt alakítottak ki, és néhányuk között a mai napig is tart a kapcsolat.
Nagy Lajos alapító tagja volt a Marosvásárhely volt polgármestere, Fodor Imre kezdeményezésére létrehozott Outward Bound Társaság az Ifjúságért Románia szervezetnek. Tizenöt évig (1933-2009) az OB vezetőtanácsának alelnöke volt, műszaki és adminisztratív feladatokat látott el. A természetjárás, a túrázás iránti lelkesedése sok Outward Bound-os oktatót inspirált, hasznos tanácsokkal látta el az egyesület tagjait és hathatósan részt vett a tevékenységek szervezésében. Tizenegy éven át hozzájárult az Outward Bound és az Örökmozgó Természetjáró Egyesület által szervezett Kárpáti Kalandverseny sikerességéhez.
Balesetét követően részben áttelepedett Magyarországra. Ezért élete utolsó szakaszában egyre kevesebbet kirándult. De minden egyes alkalommal, amikor itthon volt, megvásárolta az EKE folyóiratát, a Gyopárt, tartotta a kapcsolatot a természetjárókkal, hajdani túratársaival. Elhunyta előtt két héttel részt vett a Forgatag rendezvényein, ahol többen találkoztak vele régi túratársai közül, akiket utólag megdöbbentett távozása.
Emlékét megőrizve búcsúznak Tőle azok, akik ismerték, szerették és élete során vele együtt barangoltak a természetben, vagy kirándultak Erdélyben és Magyarországon egyaránt.
Az Erdélyi Kárpát Egyesület marosvásárhelyi szervezetének tagjai, a természetjárók közössége Népújság (Marosvásárhely)
Nagy Lajos emlékére
Szeptember 19-én Magyarországon, családja köréből távozott az égi turistaösvényre Nagy Lajos, a marosvásárhelyi természetjáró mozgalom egyik kiemelkedő alakja, a Marosvásárhelyi Turistakör egykori vezetője.
Nagy Lajos 1943. március 3-án született. Édesapja politikai múltja beárnyékolta életét. Fémipari szakiskolába járt, ezzel párhuzamosan leérettségizett, középiskolai tanulmányait is látogatás nélkülin végezte. Akkor az egyetemi felvételi szóba sem jöhetett. A nagy múltú Encsel Mór, a későbbi Metalotehnica gyárban dolgozott. Szaktudásának köszönhetően a kutatórészlegre került mint műszaki tervező. Volt olyan ambíciós, hogy a Petru Maior Egyetemen almérnöki diplomát szerezzen. Nyugdíjba vonulásáig, majd ezt követően is a Matricontól különvált Műszaki Kutatóintézetben tevékenykedett.
Nagyon fiatalon, 1960-ban kapcsolódott be a turistaéletbe. A második világháborút követően a marosvásárhelyi nagy természetjáró elődök (idősebb Both Károly és Kiss Ernő) után ő vette át a turistakör vezetését, és folytatta mindazt a tevékenységet, amelyet elődei elindítottak a városban. 1967-ben került a turistakör élére. Fáradhatatlanul szervezte nyáron a hegyi túrákat Erdély számos látványos hegységébe, télen pedig szinte minden hétvégén sízni vitte a turistakör tagjait. Ő volt a Metalotehnica sícsapatának a vezetője is. Sokáig az évente négyszer megrendezett üzemek közötti síversenyek alkalmával a gyár csapata mindig az előkelő második helyet nyerte.
Az 1970-es évek végén, 1980-as évek elején a diktatúra egyre nehezedő gazdasági körülményei között alig lehetett üzemanyagot "szerezni" az autóbuszos társas kirándulásokra. Felsőbb utasításra autóbusszal csak 250 km-es körzetbe lehetett elutazni. Annak ellenére, hogy az üzemanyagot is megvonták a lakosságtól, Nagy Lajos – kapcsolatainak köszönhetően – mindig beszerezte a szükséges mennyiséget, így a kirándulások sem maradtak el e nehéz időszakban. A kirándulások és sízések mellett minden évben élő zenével megszervezte a turistabált, amely azóta hagyománnyá vált. Igaz, ez is csak egy ideig működhetett, mert a megszigorított rendszerben ezt is tiltották. Aztán mégis a ’80-as évek közepétől úgy sikerült megszervezni, hogy a turistakörért felelős szekus tiszt is meghívó nélkül, "megfigyelőként" részt vett az összejövetelen.
Nagy Lajos kiváló szervezői és diplomáciai készségének köszönhetően – az akkori körülmények között – sok mindent "megoldott". Például a kirándulásokon résztvevők listáját le kellett adni a már említett szekus tisztnek, ezért a jegyzékre először a magyarokkal szimpatizáló román turisták neve került. Nagy Lajost többször is beidézték az állambiztonságiak, hogy számoljon be a rendezvényekről, de emiatt senkinek nem esett bántódása. Évekkel a rendszerváltást követően derült ki, hogy tulajdonképpen mit is jelentett abban az időszakban szinte heti rendszerességgel kirándulni, sízni, együtt lenni, az összejöveteleken "titokban" magyar népdalt, a székely és a magyar himnuszt elénekelni. Azt, hogy a diktatúra sötét éveiben sikerült a turista-, természetjáró mozgalmat folytatni, fenntartani, Nagy Lajosnak köszönhető.
A rendszerválást követően az újjáalakult Erdélyi Kárpát Egyesület marosvásárhelyi osztályának tagja volt. Több éven át az egyesület keretében is túrázott, szervezett, míg egészségi állapota megengedte. Jó kapcsolatai voltak már 1990 előtt a Csongrád megyei Természetjáró Szövetség néhány tagjával. Ahogy megnyíltak a határok, Nagy Lajos felvállalta és tizenöt éven át szervezte a marosvásárhelyi és szegedi turisták közös, egyhetes, vagy akár tíz napot is tartó erdélyi túráit. Ezek a kirándulások mindenkinek maradandó élményt nyújtottak. A vendéglátó és vendég családok baráti viszonyt alakítottak ki, és néhányuk között a mai napig is tart a kapcsolat.
Nagy Lajos alapító tagja volt a Marosvásárhely volt polgármestere, Fodor Imre kezdeményezésére létrehozott Outward Bound Társaság az Ifjúságért Románia szervezetnek. Tizenöt évig (1933-2009) az OB vezetőtanácsának alelnöke volt, műszaki és adminisztratív feladatokat látott el. A természetjárás, a túrázás iránti lelkesedése sok Outward Bound-os oktatót inspirált, hasznos tanácsokkal látta el az egyesület tagjait és hathatósan részt vett a tevékenységek szervezésében. Tizenegy éven át hozzájárult az Outward Bound és az Örökmozgó Természetjáró Egyesület által szervezett Kárpáti Kalandverseny sikerességéhez.
Balesetét követően részben áttelepedett Magyarországra. Ezért élete utolsó szakaszában egyre kevesebbet kirándult. De minden egyes alkalommal, amikor itthon volt, megvásárolta az EKE folyóiratát, a Gyopárt, tartotta a kapcsolatot a természetjárókkal, hajdani túratársaival. Elhunyta előtt két héttel részt vett a Forgatag rendezvényein, ahol többen találkoztak vele régi túratársai közül, akiket utólag megdöbbentett távozása.
Emlékét megőrizve búcsúznak Tőle azok, akik ismerték, szerették és élete során vele együtt barangoltak a természetben, vagy kirándultak Erdélyben és Magyarországon egyaránt.
Az Erdélyi Kárpát Egyesület marosvásárhelyi szervezetének tagjai, a természetjárók közössége Népújság (Marosvásárhely)
2016. november 10.
Megnyitotta kapuját a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár
Huszonkettedik alkalommal nyitotta meg kapuit csütörtökön a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár – számol be Antal Erika a szekelyhon.ro-n. A megnyitóra idén is valami különlegességgel készültek a szervezők, amelyen Vizi Imre vásárra írt olvasást népszerűsítő dala is elhangzott. A vásár négy napja során, november 10. és 13. között több színházi előadásra és egy gyerekkoncertre is sor kerül. Erdély színházi életében különlegességnek számít a budapesti Nemzeti Színház vendégszereplése. A magyarországi társulat Ingmar Bergman Szenvedély című darabjából készült előadásával látogat Marosvásárhelyre.
Ugyancsak nagy várakozás előzi meg a Tompa Miklós Társulat Retromadár blokknak csapódik, majd forró aszfaltra zuhan című, Radu Afrim rendezte előadását is. Az elmúlt évek hagyományához igazodva idén is lesz felolvasószínház pénteken este 20 órától, ezúttal a marosvásárhelyi születésű Kiss Csaba A főnyeremény című drámáját Király István dolgozta fel. Ez utóbbira jegyek még vásárolhatók a Nemzeti Színház jegypénztárában és a biletmaster.ro honlapon. Idén sem feledkeznek meg a gyerekekről sem, az egész napos könyvhöz, olvasáshoz kapcsolódó gyerekprogramok mellett szombaton 11 órától Varró Dániel és az Eszter-lánc Mesezenekar várja a legkisebbeket.
A szervezők idén kiemelt figyelmet fordítanak arra, hogy a vásár ne csak egy könyves szemle legyen, hanem egy szellemi központ is, ahol író és olvasója egymásra találhat. Talán egyik évben sem volt jelen annyi kiemelkedő kortárs szerző, mint idén. A legelismertebb írók, költők mellett, mint Fekete Vince, Jánk Károly, László Noémi, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Nyáry Krisztián, Parti Nagy Lajos, Szabó T. Anna, Závada Pál – és a sor még folytatható lenne –, az első kötetes szerzők is kiemelt figyelmet kapnak.
Több irodalmi estre is sor kerül. November 10-én csütörtökön 17 órától A mai magyar próza értékei címmel a külön standdal is jelenlévő Magvető Kiadó szerzői, Grecsó Krisztián, Nyáry Krisztián, Parti Nagy Lajos és Závada Pál mutatkoztak be a Kultúrpalota Kistermében. Pénteken 17.30-tól pedig A mai magyar vers közéletisége címmel Demény Péter, Fekete Vince, Kántor Péter, Kovács András Ferenc, László Noémi, Lövétei Lázár László, Markó Béla, Parti Nagy Lajos osztja meg gondolatait a Nemzeti Színház Kistermében.
Idén a vásár fővédnöke a Kovászna megyei Bod Péter Megyei Könyvtár, így szombaton este fél hattól ugyancsak a színház Kistermében a Háromszéki szerzők estjére kerül sor Fekete Vince, Dimény Árpád, Tamás Kincső és Szonda Szabolcs részvételével.
Új helyszínnek és új programnak számít a Nemzeti Színház főpáholya előtt berendezett Irodalmi Kávéház, amely a kötetlen beszélgetések mellé forró teát és kávét kínál, illetve érdekes irodalmi beszélgetéseket is – írja a szekelyhon.ro.
Erdély.ma
Huszonkettedik alkalommal nyitotta meg kapuit csütörtökön a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár – számol be Antal Erika a szekelyhon.ro-n. A megnyitóra idén is valami különlegességgel készültek a szervezők, amelyen Vizi Imre vásárra írt olvasást népszerűsítő dala is elhangzott. A vásár négy napja során, november 10. és 13. között több színházi előadásra és egy gyerekkoncertre is sor kerül. Erdély színházi életében különlegességnek számít a budapesti Nemzeti Színház vendégszereplése. A magyarországi társulat Ingmar Bergman Szenvedély című darabjából készült előadásával látogat Marosvásárhelyre.
Ugyancsak nagy várakozás előzi meg a Tompa Miklós Társulat Retromadár blokknak csapódik, majd forró aszfaltra zuhan című, Radu Afrim rendezte előadását is. Az elmúlt évek hagyományához igazodva idén is lesz felolvasószínház pénteken este 20 órától, ezúttal a marosvásárhelyi születésű Kiss Csaba A főnyeremény című drámáját Király István dolgozta fel. Ez utóbbira jegyek még vásárolhatók a Nemzeti Színház jegypénztárában és a biletmaster.ro honlapon. Idén sem feledkeznek meg a gyerekekről sem, az egész napos könyvhöz, olvasáshoz kapcsolódó gyerekprogramok mellett szombaton 11 órától Varró Dániel és az Eszter-lánc Mesezenekar várja a legkisebbeket.
A szervezők idén kiemelt figyelmet fordítanak arra, hogy a vásár ne csak egy könyves szemle legyen, hanem egy szellemi központ is, ahol író és olvasója egymásra találhat. Talán egyik évben sem volt jelen annyi kiemelkedő kortárs szerző, mint idén. A legelismertebb írók, költők mellett, mint Fekete Vince, Jánk Károly, László Noémi, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Nyáry Krisztián, Parti Nagy Lajos, Szabó T. Anna, Závada Pál – és a sor még folytatható lenne –, az első kötetes szerzők is kiemelt figyelmet kapnak.
Több irodalmi estre is sor kerül. November 10-én csütörtökön 17 órától A mai magyar próza értékei címmel a külön standdal is jelenlévő Magvető Kiadó szerzői, Grecsó Krisztián, Nyáry Krisztián, Parti Nagy Lajos és Závada Pál mutatkoztak be a Kultúrpalota Kistermében. Pénteken 17.30-tól pedig A mai magyar vers közéletisége címmel Demény Péter, Fekete Vince, Kántor Péter, Kovács András Ferenc, László Noémi, Lövétei Lázár László, Markó Béla, Parti Nagy Lajos osztja meg gondolatait a Nemzeti Színház Kistermében.
Idén a vásár fővédnöke a Kovászna megyei Bod Péter Megyei Könyvtár, így szombaton este fél hattól ugyancsak a színház Kistermében a Háromszéki szerzők estjére kerül sor Fekete Vince, Dimény Árpád, Tamás Kincső és Szonda Szabolcs részvételével.
Új helyszínnek és új programnak számít a Nemzeti Színház főpáholya előtt berendezett Irodalmi Kávéház, amely a kötetlen beszélgetések mellé forró teát és kávét kínál, illetve érdekes irodalmi beszélgetéseket is – írja a szekelyhon.ro.
Erdély.ma
2016. november 11.
Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A vásárhelyi egyetemisták a forradalom idején
(Folytatás november 4-i lapszámunkból)
A legkényesebb helyzet a városban, az első napokban az OGYI-n körvonalazódott, hiszen pillanatok alatt kialakult egy annyira feszült hangulat, amit nehezen lehetett kezelni. Az egyetemisták megfogalmazott követeléseire gyors megoldásokat kellett találni. Egy Vargancsik Lajos nevű egykori aktivista visszaemlékezése szerint is a ma- gyarországi eseményekre a leginkább érzékenyen reagáló diákságot kellett lecsitítani. "Kiadták a parancsot – mondja a kérdezett –, hogy el kell menni a kantinba, bentlakásba, mindent rendbe kell tenni, vécét rendbe rakni, villanykörtéket tenni. Látta volna valaki ezeket, az ilyeneket, mint Bodor,1 két WC-ülőkével hogy futott fel a diákbentlakásba, szóval úgy meg volt bolondulva mindenki, azt sem tudták, mit csináljanak. […] Csupor2 azt mondta, hogy menjenek fel a Somostetőre, mert azt hallották, lesz ott valami diákgyűlés. Menjenek, nézzenek szét. Mondom, jó. […] Csupor ideadta az autóját a sofőrjével, Pötörkével, idős pasas volt. Beültünk, azt mondta Csupor, ő is jön. Beültünk, elmentünk, ahol most van a Ceausescunak3 a háza (A Somostető alsó felén – sz. m.). Akkor még erdő volt ott. Megállt a sofőr, hogy addig, és nem tovább hajlandó menni. Kiszállunk, én mentem Bugyival,4 Csupor Branissal, ketten kétfelé. Na, elmegyünk, s a sofőr is kiszállt, s elment a kerítés mellé: Elbújt, nem mert az autóban maradni. Félt. Mi zsebre vágott kézzel be az erdőbe, kétfelé. Aztán jöttünk, találkoztunk. Sehol senki. Aztán leesett nekünk is a 25 banis, hogy gyorsan húzzunk el, amíg tényleg nem lesz itt valaki, meg nem vernek."5
Egy hónappal a forradalmi események után, gyors, de óvatos adatgyűjtések alapján kezdetét vette az egyetemi mozgalom vezetőinek, hangadóinak a felelősségre vonása. Már a december 15-16-ára összehívott tartományi pártkonferencia előtt, a tartományi pártbizottság december 10-i jóváhagyásával az egyetemről kizártak három diákot: Vajna Tamást és Vajna Ágnest, valamint Kondráth Gézát, mivel "a MNK-beli események alkalmából bizonyítékát adták rendszerellenességüknek, és mert az első két hallgató földbirtokos családból származik, a harmadik pedig egy Csík rajonbeli felforgató szervezet tagjaként 4 évig volt börtönben".6 Mások kizárási ügyét vagy más szankciókkal való megrovását, mivel az azokat terhelő iratokat nem találták megfelelően dokumentáltnak, elnapolták. Róluk a következő években döntöttek, állandó megfélemlítő nyomás alatt tartva nemcsak a hallgatókat, hanem a tanárokat is.
Az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet hallgatóinak a forradalom ideje alatti magatartásáról értesülünk a tartományi pártbizottság bürójának 1956. decemberi 27-én tartott rendkívüli ülésén elhangzottakból is, amelyen az intézet megújított Ifjú Munkásszövetség (IMSZ) bizottságába választott, de a városi pártbizottság által kifogásolt négy diák ügyét tárgyalták. Az ülésen részt vett Badioc Ioan, Valter István, Vargancsik István, Molnár János7, Bugyi Pál, Fodor Géza8, György Ambrus9, Alexandru Ratiu10, König József11, valamint és Gere Mihály12 a Román Munkáspárt Központi Bizottsága részéről. Az ülés első tárgya egy 105 tagú kínai küldöttség fogadásának megszervezése volt, amit hamar megtárgyaltak. A második pont, amelynek megbe- szélésére meghívták Erdélyi Lajost, a tartományi pártbizottság tudomány- és művelődési osztályának vezetőjét, Kopándi Sándort, az IMSZ központi bizottságának küldöttét, és egy Kiss nevű hölgyet, a IMSZ helyi vezetőségének képviselőjét is. Amiért Fazekas János a két központi bizottsági tagot, Gerét és Kopándit Vásárhelyre küldte, az nem volt egyéb, mint az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet IMSZ szer-vezetében kialakult helyzetnek a párt számára kényessé vált ügye.
A fő gond az volt, hogy a városi pártbizottság, bizonyos nyilvánosságra nem hozható információkra hivatkozva, elutasította négy egyetemistának – Piros Ferencnek, Ferenc Ernőnek, László Ildikónak és Nagy Lajosnak13 – az Intézet IMSZ-vezetőségébe történt megválasztását. Az egyetem ifjúsági szervezetének vezetőségéből eltávolított Piros Ferenc azonban írásbeli folyamodvánnyal fordult a városi IMSZ-bizottsághoz az intézkedés ellen, kihangsúlyozta eddigi elismert és méltányolt tevékenységét, követelve eltávolításának nyilvános megokolását az évfolyam előtt. Emiatt a tartományi pártbizottságra hárult a nyilvánosságra hozható okok keresése, közzététele és a városi párthatározat megerősítése. Fazekas utasítására a városba érkezett Gere és Kopándi, három napon át megbeszélést folytatott az egyetem vezetőségével, az intézeti és a városi pártbizottság tagjaival, valamint a tartományi és városi IMSZ-bizottságokkal, de szóba álltak több egyetemi hallgatóval is. Miután Erdélyi Lajos ismertette a tájékoztatót és az OGYI oktatási munkájának a javítására tett javaslatokat, Gere ismertette küldetésük célját: az egyetemi IMSZ vezetőségébe választott, de kifogásolt négy személy megválasztását elutasító városi párthatározat alaposságának a kivizsgálását. A megbeszélések során az intézet vezetősége, pártbizottsága és a diákok egy része is a kizárási határozat visszavonását kérte, mert ez szakadást okozott az ifjúsági szervezet és a diákság között.
A vita során elhangzottakból megtudhatjuk, hogy az intézet pártbizottságának titkára, egy Horváth nevű tanár (vagyis dr. Horváth Miklós orvosprofesszor) állítása szerint "a diákoknak nincs bizalmuk a Kádár-kormányban, mert behívta a szovjet csapatokat". Az összegyűltek ezt a magatartást úgy értelmezték, hogy a diákok szerint ezt a kormányt egy más, reakciós kor-mánnyal kell helyettesíteni. Amikor diákszövetség megalakulása során a tartományi pártbizottság részéről kiküldött Valter István14 megkérdezte a vezetőségbe jelölt Pirostól, hogy miként viselkedett a ma- gyarországi események alatt, a diákok kórusban kiáltották, hogy erre nem köteles válaszolni. Bugyi Pálnak, a tartományi néptanács elnökének szavai szerint: "Amikor a magyarországi események voltak, ezek újabb és újabb követelésekkel jöttek."15
Az egyetemisták általános hangulatát König József így jellemezte: amikor a magyarországi eseményekről volt szó, megtagadták, hogy beszéljenek róla, mert még mindig kitartanak amellett, hogy ott nem ellenforradalom volt, és kételkednek Kádár kormányában, a szovjet csapatok segítségében.
Gere a következőképpen jellemezte a négy egyetemistát: László Ildikó apja szociáldemokrata volt, de párton kívüli tanító, ő merész követeléseket megfogalmazó személy, de nem voltak ellenséges kijelentései; Nagy Lajos aktív és szakmailag jól felkészült, de az Ady-kör szabályzatának a szerkesztésekor megnyilvánulásai követelőzőek, szemtelenek voltak, és a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan nem nyilvánított "helyes" magatartást; Piros, aki IMSZ-titkár volt, aktívan tevékenykedett az ifjúsági szövetségben, tekintélye van, sokat foglalkozott művelő-dési kérdésekkel, és soha sem nyilatkozott "hülyén", még a magyarországi ese-ményekkel kapcsolatosan sem, amikor mások azt hangoztatták, hogy nem kell marxizmus, ő mindig védelmébe vette azt, de a magyarországi eseményeket nem ítélte el, és a háttérben ellenünk beszélt; Ferenc Ernő ellen nincsenek adataink, a kulturális életben aktív szerepet játszott, a tánccsoport lelkes tagja, csak azt hozhatjuk fel ellene, hogy az apja leventeparancsnok és horthysta tiszt volt. Kiegészítésként Bugyi Pál megjegyezte, hogy megoldotta Nagy szüleinek az adóügyét, de ő azt csak flegmatikusan vette tudomásul. Vele kapcsolatosan György Ambrus is megjegyzi, hogy Nagy magatartását társai elítélték, mégis a titkos szavazás során rászavaztak, még a hat párttag is. És azt is közli a résztvevőkkel, hogy még Horváth párttitkár véleménye szerint is helytelen volt a szovjet csapatok behívása.16
Az ismertetés után a résztvevők arról vitatkoztak, hogy milyen megokolásokat találjanak a négy egyetemistának az ifjúsági szervezet vezetőségéből való kizárására. Főként Piros és Ferenc esete volt kényes, mert azoknak erkölcsi joguk volt kitartóan követelni a kizárás nyilvános megokolását, mivel kollégáik széles körű bizalmát élvezték. Pirosnak nyilvánosan csak azt róhatták fel, hogy november 7- én megtagadta a felvonulásban való résztvételt. A hozzászólásokból kitűnik, hogy a nem megerősítés, vagyis kizáró ok a nevezetteknek a forradalom idején tanúsított "helytelen" magatartása volt. Végül is a megokolások további dokumentálása mellett jóváhagyták a kizárási határozatot.
A december 27-i határozatot az 1956. december 15-16-án Marosvásárhelyen tartott tartományi pártkonferencián elhangzottak szellemében hozták. A konferencia Gheorghe Gheorghiu-Dej17országos pártfőtitkár vezetése alatt zajlott, fő témája az 1956-os események értékelése volt. A főtitkár az ifjúsággal való hathatósabb foglalkozást tekintette elsőrendű feladatnak. Többek között a következőket mondta: "Az ideológiai munka terén mindenképpen le kell vonni a következtetéseket. Vegyék figyelembe a fiatalság, az értelmiség gondjait. Látható, hogy az ellenség megcélozta a marosvásárhelyi fiatalságot, meg a temesvárit (ott azért kevésbé), s más helyek ifjúságát is. Nem elégedhetünk meg azzal, amit eddig tettünk, meg kell nyernünk az ügyünknek a fiatalokat. Tudnunk kell, hogyan nyerhetjük meg őket céljaink számára úgy, hogy ne az idegen rádióadók befolyásolják őket, hanem mi. Az osztályharc objektív törvény a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet idején, még akkor is, ha ezt tagadni fogják. Mi nem foglalkoztunk kellőképpen a fiatalsággal, a tanulás kérdésével, kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből, ez a valóság. Megbeszéltük ezt a kérdést a Központi Bizottságban: valóban kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből. Nem engedhető meg, hogy ne tudjuk, mi történik egy egyetemen."18
A párt Központi Ellenőrző Bizottsága 1957-ben megvizsgálta az OGYI-n tapasztalható pártideológiai felkészültséget, az egyetemi hallgatók és tanárok beállítottságát illetően, az 1956. októberi események során tanúsított magatartásukat véve alapul. Az ellenőrzés megállapításait tartalmazó jelentés arról tájékoztat, hogy a 960 egyetemistából majdnem 200 "provokatív" módon viselkedett a forradalom alatt.19
1 Bodor András a marosvásárhelyi városi Néptanács Végrehajtó Bizottságának alelnöke 1953-tól.
2 Csupor Lajos (1911–1985) kommunista politikus. 1945–1946-ban a marosvásárhelyi városi rendőrség főnöke, 1946–1950 között különböző pártfunkciókat töltött be Marosvásárhelyen, 1951–1952-ben Sztálin tartományi párttitkár, 1952–1960 között a Magyar Autonóm Tartomány, 1960–161 között a Maros-Magyar Autonóm Tartomány első titkára, 1952–1969 között nemzetgyűlési képviselő.
3 Ceausescu, Nicolae (1918–1989) kommunista politikus, államfő. 1945-1989 között az RMP Központi Bizottságának tagja, 1955-től a Politikai Bizottság tagja is, 1954-től a párt egyik titkára. 1949-1950-ben mezőgazdasági miniszterhelyettes, 1950-1954 között honvédelmi miniszterhelyettes, 1956 januárjától a párt agrár- és adminisztratív osztályainak vezetője, 1965-től a párt főtitkára, 1974-től a Román Szocialista Köztársaság elnöke. A pártfőtitkár- államfőnek az ország számos helyén építettek luxusvillákat, ahol látogatásai alkalmával megszállt. Ilyen volt a somostetői is.
4 Bugyi Pál (1919 – ?) 1952–1958 között a Magyar Autonóm Tartományi Néptanács Végrehajtó Bizottságának elnöke.
5 A visszaemlékezést idézi NOVÁK CSABA ZOLTÁN: A barikád "másik" oldalán. 1956 és az RKP magyar káderei. Wikipedia, 2011.
6 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 116. A jegyzőkönyv közölve: BOTTONI 2006, 198.
7 Molnár János a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik titkára.
8 Fodor Géza a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
9 György Ambrus a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
10 Ratiu, Alexandru (1913 – ?) 1952-től a Steaua Rosie újság főszerkesztője.
11 König József 1956-ban a Magyar Autonóm Tartományi Pártkollégium elnöke volt.
12 Gere Mihály, a Román Munkáspárt Központi Bizottsága propagandaosztályának egyik főnökhelyettese, 1965- től a Központi Bizottság póttagja, 1966-tól a titkárság tagja, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának alelnöke, majd 1979-től elnöke, 1989-es események után letartóztatják és elítélik.
13 Marosvásárhely 1956–1959 közötti eseményeiről átfogó képet nyújt DR. NAGY LAJOS rétyi körorvos, a rendszer egykori szenvedő alanya Életünk kórtörténete (Pallas-Akadémia, Csíkszereda) című könyvében, tizenkét sorstársának visszaemlékezéseivel és korabeli hivatalos dokumentumokkal kiegészítve. Kitért arra is, mi lett a gyűléseken megbélyegzett "ellenséges elemek" további sorsa. Kuna Tibor gyergyócsomafalvi "kulákivadék" Balánbánya főorvosa, Bárányi Ferenc és felesége, László Ildikó megbecsült orvosok és közéleti személyiségek Temesváron, Katz Pál igazgató-főorvos Zilahon, Piros Ferenc kórházalapító főorvos Marosvásárhelyen, Tóró Árpád népszerű szakorvos Székelyudvarhelyen, Szász István Tas a kolozsvári mentálhigiéné megszervezője, Kiss András Belényesen, majd Nagyváradon főorvos. (Ismertetőjét lásd: Barabás István: Az élet fonákja. Nehéz leckék. Hargita Népe 2008. október 21.)
14 Valter István (1925–2010?) 1956-ban a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi Bizottságának egyik tagja, a tartományi pártiskola igazgatója, később a Vörös Zászló főszerkesztő-helyettese.
15 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 340-349.
16 Uo. 346-347.
17 Gheorghiu-Dej, Gheorghe (1901–1965) vasúti munkás, 1945–1965 között a Román Kommunista (Munkás) Párt főtitkára. 1945 után közlekedésügyi és ipari miniszter, 1948- 1952 között a Minisztertanács első helyettese, 1952–1956 között miniszterelnök. Megjegyezzük, hogy a pártfőtitkár az autonóm tartomány megalakulása után először járt annak székhelyén.
18 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 140/1956. sz., 86-104. A főtitkár beszéde, magyarra fordítva, teljes egészében közölve: PÁL-ANTAL 2006, 259-273.
19 Ua. 175/1957. sz., 240
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)
A vásárhelyi egyetemisták a forradalom idején
(Folytatás november 4-i lapszámunkból)
A legkényesebb helyzet a városban, az első napokban az OGYI-n körvonalazódott, hiszen pillanatok alatt kialakult egy annyira feszült hangulat, amit nehezen lehetett kezelni. Az egyetemisták megfogalmazott követeléseire gyors megoldásokat kellett találni. Egy Vargancsik Lajos nevű egykori aktivista visszaemlékezése szerint is a ma- gyarországi eseményekre a leginkább érzékenyen reagáló diákságot kellett lecsitítani. "Kiadták a parancsot – mondja a kérdezett –, hogy el kell menni a kantinba, bentlakásba, mindent rendbe kell tenni, vécét rendbe rakni, villanykörtéket tenni. Látta volna valaki ezeket, az ilyeneket, mint Bodor,1 két WC-ülőkével hogy futott fel a diákbentlakásba, szóval úgy meg volt bolondulva mindenki, azt sem tudták, mit csináljanak. […] Csupor2 azt mondta, hogy menjenek fel a Somostetőre, mert azt hallották, lesz ott valami diákgyűlés. Menjenek, nézzenek szét. Mondom, jó. […] Csupor ideadta az autóját a sofőrjével, Pötörkével, idős pasas volt. Beültünk, azt mondta Csupor, ő is jön. Beültünk, elmentünk, ahol most van a Ceausescunak3 a háza (A Somostető alsó felén – sz. m.). Akkor még erdő volt ott. Megállt a sofőr, hogy addig, és nem tovább hajlandó menni. Kiszállunk, én mentem Bugyival,4 Csupor Branissal, ketten kétfelé. Na, elmegyünk, s a sofőr is kiszállt, s elment a kerítés mellé: Elbújt, nem mert az autóban maradni. Félt. Mi zsebre vágott kézzel be az erdőbe, kétfelé. Aztán jöttünk, találkoztunk. Sehol senki. Aztán leesett nekünk is a 25 banis, hogy gyorsan húzzunk el, amíg tényleg nem lesz itt valaki, meg nem vernek."5
Egy hónappal a forradalmi események után, gyors, de óvatos adatgyűjtések alapján kezdetét vette az egyetemi mozgalom vezetőinek, hangadóinak a felelősségre vonása. Már a december 15-16-ára összehívott tartományi pártkonferencia előtt, a tartományi pártbizottság december 10-i jóváhagyásával az egyetemről kizártak három diákot: Vajna Tamást és Vajna Ágnest, valamint Kondráth Gézát, mivel "a MNK-beli események alkalmából bizonyítékát adták rendszerellenességüknek, és mert az első két hallgató földbirtokos családból származik, a harmadik pedig egy Csík rajonbeli felforgató szervezet tagjaként 4 évig volt börtönben".6 Mások kizárási ügyét vagy más szankciókkal való megrovását, mivel az azokat terhelő iratokat nem találták megfelelően dokumentáltnak, elnapolták. Róluk a következő években döntöttek, állandó megfélemlítő nyomás alatt tartva nemcsak a hallgatókat, hanem a tanárokat is.
Az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet hallgatóinak a forradalom ideje alatti magatartásáról értesülünk a tartományi pártbizottság bürójának 1956. decemberi 27-én tartott rendkívüli ülésén elhangzottakból is, amelyen az intézet megújított Ifjú Munkásszövetség (IMSZ) bizottságába választott, de a városi pártbizottság által kifogásolt négy diák ügyét tárgyalták. Az ülésen részt vett Badioc Ioan, Valter István, Vargancsik István, Molnár János7, Bugyi Pál, Fodor Géza8, György Ambrus9, Alexandru Ratiu10, König József11, valamint és Gere Mihály12 a Román Munkáspárt Központi Bizottsága részéről. Az ülés első tárgya egy 105 tagú kínai küldöttség fogadásának megszervezése volt, amit hamar megtárgyaltak. A második pont, amelynek megbe- szélésére meghívták Erdélyi Lajost, a tartományi pártbizottság tudomány- és művelődési osztályának vezetőjét, Kopándi Sándort, az IMSZ központi bizottságának küldöttét, és egy Kiss nevű hölgyet, a IMSZ helyi vezetőségének képviselőjét is. Amiért Fazekas János a két központi bizottsági tagot, Gerét és Kopándit Vásárhelyre küldte, az nem volt egyéb, mint az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet IMSZ szer-vezetében kialakult helyzetnek a párt számára kényessé vált ügye.
A fő gond az volt, hogy a városi pártbizottság, bizonyos nyilvánosságra nem hozható információkra hivatkozva, elutasította négy egyetemistának – Piros Ferencnek, Ferenc Ernőnek, László Ildikónak és Nagy Lajosnak13 – az Intézet IMSZ-vezetőségébe történt megválasztását. Az egyetem ifjúsági szervezetének vezetőségéből eltávolított Piros Ferenc azonban írásbeli folyamodvánnyal fordult a városi IMSZ-bizottsághoz az intézkedés ellen, kihangsúlyozta eddigi elismert és méltányolt tevékenységét, követelve eltávolításának nyilvános megokolását az évfolyam előtt. Emiatt a tartományi pártbizottságra hárult a nyilvánosságra hozható okok keresése, közzététele és a városi párthatározat megerősítése. Fazekas utasítására a városba érkezett Gere és Kopándi, három napon át megbeszélést folytatott az egyetem vezetőségével, az intézeti és a városi pártbizottság tagjaival, valamint a tartományi és városi IMSZ-bizottságokkal, de szóba álltak több egyetemi hallgatóval is. Miután Erdélyi Lajos ismertette a tájékoztatót és az OGYI oktatási munkájának a javítására tett javaslatokat, Gere ismertette küldetésük célját: az egyetemi IMSZ vezetőségébe választott, de kifogásolt négy személy megválasztását elutasító városi párthatározat alaposságának a kivizsgálását. A megbeszélések során az intézet vezetősége, pártbizottsága és a diákok egy része is a kizárási határozat visszavonását kérte, mert ez szakadást okozott az ifjúsági szervezet és a diákság között.
A vita során elhangzottakból megtudhatjuk, hogy az intézet pártbizottságának titkára, egy Horváth nevű tanár (vagyis dr. Horváth Miklós orvosprofesszor) állítása szerint "a diákoknak nincs bizalmuk a Kádár-kormányban, mert behívta a szovjet csapatokat". Az összegyűltek ezt a magatartást úgy értelmezték, hogy a diákok szerint ezt a kormányt egy más, reakciós kor-mánnyal kell helyettesíteni. Amikor diákszövetség megalakulása során a tartományi pártbizottság részéről kiküldött Valter István14 megkérdezte a vezetőségbe jelölt Pirostól, hogy miként viselkedett a ma- gyarországi események alatt, a diákok kórusban kiáltották, hogy erre nem köteles válaszolni. Bugyi Pálnak, a tartományi néptanács elnökének szavai szerint: "Amikor a magyarországi események voltak, ezek újabb és újabb követelésekkel jöttek."15
Az egyetemisták általános hangulatát König József így jellemezte: amikor a magyarországi eseményekről volt szó, megtagadták, hogy beszéljenek róla, mert még mindig kitartanak amellett, hogy ott nem ellenforradalom volt, és kételkednek Kádár kormányában, a szovjet csapatok segítségében.
Gere a következőképpen jellemezte a négy egyetemistát: László Ildikó apja szociáldemokrata volt, de párton kívüli tanító, ő merész követeléseket megfogalmazó személy, de nem voltak ellenséges kijelentései; Nagy Lajos aktív és szakmailag jól felkészült, de az Ady-kör szabályzatának a szerkesztésekor megnyilvánulásai követelőzőek, szemtelenek voltak, és a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan nem nyilvánított "helyes" magatartást; Piros, aki IMSZ-titkár volt, aktívan tevékenykedett az ifjúsági szövetségben, tekintélye van, sokat foglalkozott művelő-dési kérdésekkel, és soha sem nyilatkozott "hülyén", még a magyarországi ese-ményekkel kapcsolatosan sem, amikor mások azt hangoztatták, hogy nem kell marxizmus, ő mindig védelmébe vette azt, de a magyarországi eseményeket nem ítélte el, és a háttérben ellenünk beszélt; Ferenc Ernő ellen nincsenek adataink, a kulturális életben aktív szerepet játszott, a tánccsoport lelkes tagja, csak azt hozhatjuk fel ellene, hogy az apja leventeparancsnok és horthysta tiszt volt. Kiegészítésként Bugyi Pál megjegyezte, hogy megoldotta Nagy szüleinek az adóügyét, de ő azt csak flegmatikusan vette tudomásul. Vele kapcsolatosan György Ambrus is megjegyzi, hogy Nagy magatartását társai elítélték, mégis a titkos szavazás során rászavaztak, még a hat párttag is. És azt is közli a résztvevőkkel, hogy még Horváth párttitkár véleménye szerint is helytelen volt a szovjet csapatok behívása.16
Az ismertetés után a résztvevők arról vitatkoztak, hogy milyen megokolásokat találjanak a négy egyetemistának az ifjúsági szervezet vezetőségéből való kizárására. Főként Piros és Ferenc esete volt kényes, mert azoknak erkölcsi joguk volt kitartóan követelni a kizárás nyilvános megokolását, mivel kollégáik széles körű bizalmát élvezték. Pirosnak nyilvánosan csak azt róhatták fel, hogy november 7- én megtagadta a felvonulásban való résztvételt. A hozzászólásokból kitűnik, hogy a nem megerősítés, vagyis kizáró ok a nevezetteknek a forradalom idején tanúsított "helytelen" magatartása volt. Végül is a megokolások további dokumentálása mellett jóváhagyták a kizárási határozatot.
A december 27-i határozatot az 1956. december 15-16-án Marosvásárhelyen tartott tartományi pártkonferencián elhangzottak szellemében hozták. A konferencia Gheorghe Gheorghiu-Dej17országos pártfőtitkár vezetése alatt zajlott, fő témája az 1956-os események értékelése volt. A főtitkár az ifjúsággal való hathatósabb foglalkozást tekintette elsőrendű feladatnak. Többek között a következőket mondta: "Az ideológiai munka terén mindenképpen le kell vonni a következtetéseket. Vegyék figyelembe a fiatalság, az értelmiség gondjait. Látható, hogy az ellenség megcélozta a marosvásárhelyi fiatalságot, meg a temesvárit (ott azért kevésbé), s más helyek ifjúságát is. Nem elégedhetünk meg azzal, amit eddig tettünk, meg kell nyernünk az ügyünknek a fiatalokat. Tudnunk kell, hogyan nyerhetjük meg őket céljaink számára úgy, hogy ne az idegen rádióadók befolyásolják őket, hanem mi. Az osztályharc objektív törvény a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet idején, még akkor is, ha ezt tagadni fogják. Mi nem foglalkoztunk kellőképpen a fiatalsággal, a tanulás kérdésével, kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből, ez a valóság. Megbeszéltük ezt a kérdést a Központi Bizottságban: valóban kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből. Nem engedhető meg, hogy ne tudjuk, mi történik egy egyetemen."18
A párt Központi Ellenőrző Bizottsága 1957-ben megvizsgálta az OGYI-n tapasztalható pártideológiai felkészültséget, az egyetemi hallgatók és tanárok beállítottságát illetően, az 1956. októberi események során tanúsított magatartásukat véve alapul. Az ellenőrzés megállapításait tartalmazó jelentés arról tájékoztat, hogy a 960 egyetemistából majdnem 200 "provokatív" módon viselkedett a forradalom alatt.19
1 Bodor András a marosvásárhelyi városi Néptanács Végrehajtó Bizottságának alelnöke 1953-tól.
2 Csupor Lajos (1911–1985) kommunista politikus. 1945–1946-ban a marosvásárhelyi városi rendőrség főnöke, 1946–1950 között különböző pártfunkciókat töltött be Marosvásárhelyen, 1951–1952-ben Sztálin tartományi párttitkár, 1952–1960 között a Magyar Autonóm Tartomány, 1960–161 között a Maros-Magyar Autonóm Tartomány első titkára, 1952–1969 között nemzetgyűlési képviselő.
3 Ceausescu, Nicolae (1918–1989) kommunista politikus, államfő. 1945-1989 között az RMP Központi Bizottságának tagja, 1955-től a Politikai Bizottság tagja is, 1954-től a párt egyik titkára. 1949-1950-ben mezőgazdasági miniszterhelyettes, 1950-1954 között honvédelmi miniszterhelyettes, 1956 januárjától a párt agrár- és adminisztratív osztályainak vezetője, 1965-től a párt főtitkára, 1974-től a Román Szocialista Köztársaság elnöke. A pártfőtitkár- államfőnek az ország számos helyén építettek luxusvillákat, ahol látogatásai alkalmával megszállt. Ilyen volt a somostetői is.
4 Bugyi Pál (1919 – ?) 1952–1958 között a Magyar Autonóm Tartományi Néptanács Végrehajtó Bizottságának elnöke.
5 A visszaemlékezést idézi NOVÁK CSABA ZOLTÁN: A barikád "másik" oldalán. 1956 és az RKP magyar káderei. Wikipedia, 2011.
6 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 116. A jegyzőkönyv közölve: BOTTONI 2006, 198.
7 Molnár János a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik titkára.
8 Fodor Géza a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
9 György Ambrus a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
10 Ratiu, Alexandru (1913 – ?) 1952-től a Steaua Rosie újság főszerkesztője.
11 König József 1956-ban a Magyar Autonóm Tartományi Pártkollégium elnöke volt.
12 Gere Mihály, a Román Munkáspárt Központi Bizottsága propagandaosztályának egyik főnökhelyettese, 1965- től a Központi Bizottság póttagja, 1966-tól a titkárság tagja, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának alelnöke, majd 1979-től elnöke, 1989-es események után letartóztatják és elítélik.
13 Marosvásárhely 1956–1959 közötti eseményeiről átfogó képet nyújt DR. NAGY LAJOS rétyi körorvos, a rendszer egykori szenvedő alanya Életünk kórtörténete (Pallas-Akadémia, Csíkszereda) című könyvében, tizenkét sorstársának visszaemlékezéseivel és korabeli hivatalos dokumentumokkal kiegészítve. Kitért arra is, mi lett a gyűléseken megbélyegzett "ellenséges elemek" további sorsa. Kuna Tibor gyergyócsomafalvi "kulákivadék" Balánbánya főorvosa, Bárányi Ferenc és felesége, László Ildikó megbecsült orvosok és közéleti személyiségek Temesváron, Katz Pál igazgató-főorvos Zilahon, Piros Ferenc kórházalapító főorvos Marosvásárhelyen, Tóró Árpád népszerű szakorvos Székelyudvarhelyen, Szász István Tas a kolozsvári mentálhigiéné megszervezője, Kiss András Belényesen, majd Nagyváradon főorvos. (Ismertetőjét lásd: Barabás István: Az élet fonákja. Nehéz leckék. Hargita Népe 2008. október 21.)
14 Valter István (1925–2010?) 1956-ban a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi Bizottságának egyik tagja, a tartományi pártiskola igazgatója, később a Vörös Zászló főszerkesztő-helyettese.
15 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 340-349.
16 Uo. 346-347.
17 Gheorghiu-Dej, Gheorghe (1901–1965) vasúti munkás, 1945–1965 között a Román Kommunista (Munkás) Párt főtitkára. 1945 után közlekedésügyi és ipari miniszter, 1948- 1952 között a Minisztertanács első helyettese, 1952–1956 között miniszterelnök. Megjegyezzük, hogy a pártfőtitkár az autonóm tartomány megalakulása után először járt annak székhelyén.
18 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 140/1956. sz., 86-104. A főtitkár beszéde, magyarra fordítva, teljes egészében közölve: PÁL-ANTAL 2006, 259-273.
19 Ua. 175/1957. sz., 240
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)