Kongresszus: programot módosít az RMDSZ
Az RMDSZ Kolozsváron zajló kongresszusának második napján bemutatják az RMDSZ – 25 éve együtt dokumentumfilmet, átadják az Ezüst Tulipán díjat a szervezet jelenlegi és egykori országos testületi vezetőinek, módosítják a programot, majd kongresszusi dokumentumokat mutatnak és fogadnak el. Percről percre tudósítunk.
9.00: Szinte üres még a terem, a küldöttek "szotyogva" érkeznek a kongresszus helyszínére, a kolozsvári Diákművelődési Házba. –
9.10: Elkezdték az RMDSZ – 25 éve együtt dokumentumfilm vetítését. A Csibi László rendezésében készült filmben Kelemen Hunor, Markó Béla, Takács Csaba nyilatkozatai mellett Kántor Lajos, Varga Gábor, Tokay György, Csiha Tamás, Béres András, Varga Attila, Márton Árpád, Hajdú Gábor, Nagy Benedek interjúk hangzanak el, archív felvételek idézik meg a kezdeteket, az RMDSZ megalakulásának pillanatait, a Fekete Márciust, valamint az első parlamenti és kormányzati éveket. 9.50: A terem lassan megtelt. 10.10: Kelemen Hunor elkezdte az Ezüst Tulipán díj átadását. Az elismerést 65 olyan tisztségviselő kapja a főtitkárság javaslatára, akik az RMDSZ országos testületeit vezették. "Olyan embereknek köszönjük meg a munkáját, akik hitet tettek amellett az érték mellett, amit az érdekképviselet jelent. A köszönet legalább annyira fontos, mint  a munka. Munkájukra továbbra is számítunk” – jelentette ki a díjátadás előtt a szövetségi elnök.
10.22: Hegedüs Csilla a programmódosítás alapelveit ismerteti. Szavai szerint ezek kidolgozásába bevonták a civil társadalmat is. A módosított program a szülőföldön való megmaradásra, a gazdasági fejlődésre, a teljes szintű anyanyelvi oktatásra, a magyar kultúra hozzáférhetőségére és a szociális védelemre összpontosít. A legnagyobb mértékben a program gazdasági része módosult.
10.28: Elkezdődött a program fejezetenkénti ismertetése és a módosítások szavazásra bocsátása. A módosításokat elfogadta a kongresszus. 10.35: Elkezdődött a kongresszusi dokumentumok bemutatása. Elsőként a Versenyképes és minőségi anyanyelvű oktatás című dokumentumot ismertette Magyari Tivadar főtitkár-helyettes. A dokumentumot elfogadták a küldöttek. 10.40: Az Állásfoglalás a romániai monetáris és adópolitikai folyamatokról című dokumentumot Winkler Gyula, a Gazdasági Tanács koordinátora ismertette. A dokumentumot megszavazták.
10.48: A Nemzetpolitikai törekvések című dokumentumot Székely István főtitkárhelyettes mutatta be. A küldöttek elfogadták.
10.52: Eckstein-Kovács Péter volt kolozsvári szenátor kér szót ügyrendi kérdésben. "Egyszer nem tette fel a kérdést az elnök asszony, hogy van-e hozzászólás a dokumentumokhoz?" – fordult az ülésvezető Biró Rozáliához. Az SZKT elnöke jogosnak nevezte Eckstein kifogását, de megjegyezte: azért nem hívta fel a figyelmet a hozzászólások lehetőségére, mert úgy érzékelte, hogy "a küldöttek amúgy is türelmetlenek". 
10.55.: A magyar családok segítése elsőrendű prioritásunk című dokumentumot Szabó Ödön Bihar megyei képviselő ismertette.
11.10: Vincze Loránt külügyi titkár a külügyi határozatot ismertette, a küldöttek elfogadták.
11.16: Nők a pályán – az RMDSZ Nőszervezetének alapelvei című dokumentumot a Nőszervezet elnöke, Biró Rozália mutatta be. A kongresszus megszavazta.
11.20: Az Új nemzedék, építő és alkotó erőnk című dokumentumot Antal Lóránt, a MIÉRT elnöke ismertette. A küldöttek elfogadták. 11.27: Biró Rozália lezártnak nyilvánítja a 12. kongresszus ülését.
Cs. P. T.
maszol.ro

A politika szolgálatában
Mindennapi életünknek egyik meghatározó tényezője, milyen gazdasági, politikai és társadalmi körülmények között kell, éljünk. Ennek következménye mind az a cselekedetsor, mellyel a polgár jelezheti az elvárásait az ország vezetőinek.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség alapvető célkitűzései, elvei, értékei nem változtak. Kiállták az idők próbáját. Az élet megkívánja, hogy a gazdasági, társadalmi, politikai változások következtében új elemek, szempontok is jelenjenek meg.
Az RMDSZ 12. Kongresszusának mottója: ÚJRATERVEZÉS. Amint Kelemen Hunor hangsúlyozta, a Kongresszus megszervezésére olyan időben került sor, amikor a romániai társadalomban, az erdélyi magyar társadalomban egyaránt jelen van a sok feszültség, elégedetlenség, ami felgyűlt a politikusok, a politikai osztály, a politika iránt. Ennek következtében is újra kell gondolni a politizálás módját. „Sok alázatra van szükség”. A politikát szolgálatként kell, tekinteni.
Románia a gazdasági válságból már kilábalt, viszont az országban politikai és bizalmi válság van. Milyen módon lehetne ezeket a kérdéseket megoldani? Vannak eredmények, ezekről egyesek szívesen is beszéltek, megemlítvén a sikereket, a törvénykezésben elért eredményeket is. Ellenben nehézségekbe ütközik a jogok érvényesítése. 25 év után is érződik az, hogy az emberek tudatát, negatív életérzések, ha nem is uralják, de tudat alatt jelen vannak. Az is kiderült, hogy a törvény tisztelete nem jelentheti azt, hogy jogsértések elfogadhatóak. Az igazságszolgáltatás működését igen, de a megbélyegzést elutasítja a Szövetség. Nem lehet elfogadni a túlkapásokat sem- mondta Kelemen Hunor. A Szövetség változtatni akar a kommunikációs stíluson. Ismerni szeretné alaposabban, hogy a lakosság milyen problémákkal küzd.
Az erdélyi magyar közösségnek, melyek a problémái? Azokra közösen megoldást keresni. Az elgondolás az lenne, hogy a közösségi ügyekhez alázattal viszonyuljanak. A Kolozsvári Nyilatkozat szellemében Az RMDSZ 12. Kongresszusán elhangzott köszöntő beszédek közül Adorjáni Dezső evangélikus- lutheránus egyház püspökének a beszédéből idéznék néhány gondolatot. Nosztalgiával emlékszik a Szövetség születésének pillanataira. Tanúja volt a felnőtté válás folyamatának. Születésnapra illik ajándékkal jönni – mondta. Hozott két szövetdarabot. Az egyik háziszőttes, puritán mintázatú. Ha megérintik, érezhető, durva, de tartós, melyet a szálak tartanak össze. A szövet kicsit szürke, de benne van az alkotó álma, kreativitása. Az RMDSZ- ben a közös érdek, célkitűzés szálai kötik össze az embereket. A másik szövet darab színes, a profitorientált, globalista cég terméke, mely szétmegy a húzogatás hatására, kacattá válik. Olyan szövetség létére emlékeztet, melynek ma nagy divatja van. Mondják, hogy „szeretlek”, de meddig. Kiderül, hogy addig, míg az érdek tart.
Az RMDSZ tartós szövetség, melyben benne van a pillanatnyi és a hosszú távú érdek. Azonban, más jellemzői is vannak. Nem csak politikai szövetség, hanem érték közösség is- a nyelv, az iskola, a zászló, a himnusz, a templom alapvető értéket jelentenek. Emlékeiben megmaradtak azok a felemelő pillanatok, amikor, 1992. október 22-én, a kolozsvári Szent Mihály templomban a képviselők felesküdtek a Kolozsvári Nyilatkozatra. Amíg a Szövetség a Nyilatkozat szelleme szerint cselekszik, addig a hívatásának tesz eleget – mondta Adorjáni Dezső.
A Kongresszuson, jelen voltak a határon túli magyarság képviselői is. Valamennyien pozitíven értékelték a Szövetség munkáját. Ugyanakkor reflektáltak, beszámoltak saját munkájukról is. Betekintés nyerhettünk a magyar közösségek életébe is. A határon túli magyar képviselők köszöntője A Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség elnöke, Horváth Ferenc elmondta, hogy Szlovéniában hogyan működik a kisebbségvédelem. Egyedüli magyar közösség, melynek van kulturális autonómiája. Olyan magyar közösség nevében szól, melyet a múltban, mintha elfelejtettek volna. Reméli, hogy Romániában a parlament elfogadja az Autonómia-tervezetet, amely a kulturális autonómiát biztosítja. Nem felejtette el, hogy megemlítse, az aradi Szabadság- szobor a lendvai születésű Zala György szobrászművész alkotása.
Barta József, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke Kárpátalját gyönyörűnek véli, amely most rémálom. Évezredes múlttal rendelkezik, most meg kell küzdeniük a megmaradásért. A kárpátaljai magyarság a legnehezebb helyzetben van a katonai mozgósítás, a romló gazdasági, szociális helyzet miatt. Félelem, aggodalom uralja a lakosságot. A fiatalok a jövőkép hiánya miatt határon kívül keresik a boldogulást. Félő, hogy az asszimiláció miatt megfogyatkozik a kárpátaljai magyarság. Ezért szükséges erősödő nemzeti összefogás, és így sikerül túlélni a nehéz helyzetet, megerősíteni a megmaradásukat. A horvátországi Magyar Egyesületek Szövetségének elnöke, Juhász Sándor számokkal érzékeltette a horvát- országi magyarság számbeli csökkenését. Ma több mint 14 ezer magyar él a 10 településen. Lényegében a két világháború és a ’90-es évek háborúi eredményezték a számbeli csökkenést. Minden magyar számít – mondta Juhász Sándor.
Megoldásokat keresve, megfogalmazta: a magyarországi politikai elitnek 90 év alatt nem sikerült kialakítani hosszú távú kisebbségi politikát . Előbb vagy utóbb a határon túli politika pártpolitika lett. Jó lenne, ha közösen politizálnának. Visszaállítani a demokráciába vetett bizalmat Sok értékes hozzászólás hangzott el, néhányat kiemelnék. Markó Béla szerint az RMDSZ nem tévesztett utat. „Igen, ma Romániában válságban vannak a politikai intézmények, és csakis a különböző hatalmi ágak együttműködésével, mi több, össztársadalmi szolidaritással lehet a helyzetet megoldani, a demokráciába vetett bizalmat visszaállítani. 25 évvel a rendszerváltás után éppen ez a bizalom rendült meg a társadalomban, csodára várnak sokan, és az ilyen csodavárás könnyen lehet egy autoritárius rezsim előszobája vagy várószobája, hogy stílszerű legyek.”
Borbély László szerint „újra és újra kell fogalmazni azokat az elvárásokat, amelyeket megjelenítettünk 1990-ben. A leltár elkészült. Világosan meg tudjuk fogalmazni, melyek a román kormány és a különböző intézmények kötelezettségei amelyeket a belső törvényhozásban vagy nemzetközi intézmények felé vállaltak.” Winkler Gyula EP képviselő kiemelte: 25 évvel ezelőtt fogalmazták meg a szülőföldön maradás, gyarapodás gondolatát. A szórvány erősíti a romániai magyarság ügyét. Sokszor „üveggyöngyökkel” jönnek a szórványba, amiből ők nem kérnek. Hivatkozik Mario David szavaira, aki szerint Bruxelles-ből nézve az RMDSZ stabilitási tényezőnek látszik. Bukarestben másképp látják.
Az RMDSZ- 25 éve együtt-című dokumentumfilm A Kongresszus második napján mutatták be Csibi László rendezésében készült az „RMDSZ- 25 éve együtt” című dokumentumfilmet, mely a Szövetség életében, munkájában nyújt betekintést. A rendező, 2012-ben, a BBTE Fotó, Film- és Médiaszakon végzett. Eredményekről, politikai vitákról láthatunk érdekes, értékes összeállítást. Hogyan tudtak sikeresen helyt állni a kormányzásban. A rendező archív anyagokat is felhasznált a dokumentálás során. Kelemen Hunor, Markó Béla, Takács Csaba nyilatkozatai mellett Kántor Lajos, Varga Gábor, Tokay György, Csiha Tamás, Béres András, Varga Attila, Márton Árpád, Hajdú Gábor, Nagy Benedek politikusokkal készült interjúk hangzanak el. Szemléletesen mutatja be a több mint két évtized főbb eseményeit is.
Ezüst Tulipán- díj
Az RMDSZ jelenlegi és egykori országos tisztségviselőinek az Ezüst Tulipán- díjakat nyújtotta át Kelemen Hunor a szervezetben kifejtett alkotó, értékteremtő, közösségformáló munkájuk elismeréseként. A Szövetségi elnök hangsúlyozta: „Egy társadalom, egy közösség életében a köszönet legalább annyira fontos, mint az elvégzett munka. Ezért is hasznos megállnunk egy pillanatra és meghálálnunk az embereknek azt, hogy azzá tették a Szövetségünket, ami ma, összetartották a szervezetet.” Kovács Péter kongresszusi biztos kiemelte: „Az Újratervezés Kongresszusának tartalmi tétje van, az RMDSZ politikájának megújulása a tét.”
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Filmkockák az RMDSZ huszonöt éves megdicsőüléséről
Aki gondolkodásra, önálló ítélethozatalra képes felnőttként megélte a Ceauşescu-korszakot, az valószínűleg egy életre immunitást biztosító eszmei oltást kapott a kommunizmus ellen. A propaganda és a valóság közötti éles szakadék, a privát életbe belevilágító állam, az értelmiség fájó dilemmája a kényszerű megalkuvás és az egzisztenciális bizonytalanság között, az előírt világnézettől való eltérés brutális megtorlása, az egyéni kezdeményezések visszametszése, a közösségi önszerveződés megakadályozása, az ízléstelen személyi kultusz mind olyan mozzanatok, melyek tragikus emlékként egy életen át végigkísérik azokat, akik mindezeket megélték.
Beépített vagy hithű kommunisták
Amikor a nemzeti autonomista tábor az RMDSZ utódkommunista mivoltáról értekezik, nem árt a distinkció. A minősítés csak egyes elemeiben áll meg. A beszervezés az egyik meghatározó mozzanat. Aligha tagadható, hogy megalakuláskor az RMDSZ soraiban felülreprezentáltak voltak a korábbi „hivatalos” magyarok, akik csak úgy kerülhettek jó pozíciókba, ha megkötötték a maguk kompromisszumát a kommunista rendszerrel vagy egyenesen kollaboránsai, netán őszinte hívei voltak annak. S mint tudjuk Kövér Lászlótól, a kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna. Az exkommunisták nem tudták levetkőzni bolsevik reflexeiket. Elég, ha arra utalunk, miként került szervezeten kívülre minden olyan RMDSZ-es politikus, aki a kommunista rendszerrel való nyílt szembeszegülést választotta, Király Károlytól Szőcs Gézán, Borbély Ernőn, Búzás Lászlón át Tőkés Lászlóig. De nemcsak a kiszorítás ilyen ősbolsevik reflex, hanem a történelemhamisításra való hajlam is. Az RMDSZ tízéves fennállása alkalmából kiadott 1999-es CD kronológiája megannyi példáját hozta a történelemhamisító igyekezetnek: az RMDSZ minden addigi válságát a Hargita megyei listahamisítástól a Neptun-ügyön át a Nagy Benedek-ügyig. Mi más juthat az ember eszébe, miután végignézi azt az egyórás hőseposzt, amelyet a 25 éves jubileumát ünneplő RMDSZ készíttetett a szövetségnek nevezett párt első negyed évszázadáról?
Az szinte természetes, hogy a megszólalók majdnem egytől egyig az RMDSZ Markó–Takács-féle fősodrából kerülnek ki, mely tandem közel két évtizeden keresztül meghatározta az RMDSZ politika tartalmát és formáját. Készítettem egy pontosnak szánt statisztikát is a filmben megkérdezettek megszólalásairól. A listát Markó vezeti húsz megszólalással, őt követi Takács Csaba tizeneggyel, majd Kelemen Hunor következik hattal, Varga Attila öttel, Tokay György, Varga Gábor és Csiha Tamás hárommal, Márton Árpád, Hajdú Gábor és Kántor Lajos kettővel, végül Béres András, Nagy Benedek, Borbély László és Bíró Rozália eggyel. Érdekes módon kimaradt Verestóy Attila, Frunda György, a főtitkár Kovács Péter. A „másik oldalon” inkább érthető Tamás Sándor, Antal Árpád és Ráduly Róbert mellőzése. Kincses Elődnek, aki közel negyven százalékot ért el 1999-ben Markóval szemben az elnökválasztás alkalmával, a neve sem hangzik el.
Vitatható hitelesség
A korabeli bejátszásokon feltűnik Domokos Géza, Sütő András, Verestóy Attila és Toró T. Tibor, valamint többen a felsorolt megszólaltatottak közül. Az RMDSZ egykori főtitkára majd alelnöke, Szőcs Géza, volt szenátora, Király Károly csak említés szinten van jelen, a tiszteletbeli elnök Tőkés Lászlót idézik többször, de vitatható hitelességgel. Csiha Tamás úgy emlékszik, hogy Tőkés László mondta volna, hogy „a brassói kongresszust elvesztettük”, ami nem kizárt, de a volt tiszteletbeli elnök harcostársainak emlékezetében ez a mozzanat nem maradt meg. Egyébként furcsa is lett volna, hogy ilyet mondjon Tőkés László, hiszen ő maga lépett vissza az elnökjelöltségtől, miután a másik tábor – legalábbis a kongresszuson – betartotta a belső egyezséget és megszavazta az autonómiaelvű alapszabályzat- és programmódosításokat. Később, pozícióba kerülve azonban sorra rúgták fel a korábbi egyezségeket. Ide kívánkozik az a megjegyzés is, hogy az autonómiaelvű, magyar érdekekre alapozott magyar egység a szentség, amit bizonyára Tőkés László is így gondolt, a román nemzetstratégia szándékainak elvtelen egységes kiszolgálását azonban aligha tekinthetjük szentségnek.
A film lényegében az utóbbi két évtized RMDSZ-propagandájának foglalata. Ismét elhangzik, hogy az egyik út a marosvásárhelyi véres események konfliktusos útja, a másik a parlamenti tárgyalásos, a kormányzati szerepvállalást is megcélzó út. Tokay érvelése –miszerint aki nem látja, hogy a politika a kormányzati szerepvállalásról szól, az ne politizáljon – még a többségi társadalomra sem igaz, hát még egy kisebbségi érdekképviseletre. Ezzel a megközelítéssel ismét horizonton kívülre kerül a törvényes és békés eszközöket igénybe vevő, de politikai konfliktusokat is vállaló stratégia, amely a nyomáskifejtés útján kíván eredményeket elérni. Többen is azt állítják, hogy a magát radikálisnak, kurucnak, autonomistának, nemzetinek nevező tábor nem jelöli meg az utat, amivel az autonómiához kíván elérni. Az sem zavarja a megnyilatkozókat, hogy erről az útról több kötetnyi irodalmat lehetne összeállítani az autonomista szerzők tollából.
Hol van a Frunda-féle autonómia?
A film demagóg összevetésekben bővelkedik: míg 1990-ben egy kétnyelvű feliratból véres összecsapás robbant ki Marosvásárhelyen, addig 2005-ben maga a román kormány nyújtotta be a kulturális autonómiatervezetet. Többszörös csúsztatás ez, hiszen nem a kétnyelvű gyógyszertárfeliratból lett a halálos áldozatokkal is járó konfliktus, hanem román titkosszolgálati manipulációból, amihez az emlékezetes felirat csak ürügy volt. 2005-ben a kisebbségi törvénytervezet a kulturális autonómiának csak a címszavát tartalmazta, hiszen a Kulturális Autonómiatanács közjogi jogosítványokkal való felruházását kitolta beláthatatlan távolba.
A film vége az egységről és az autonómiáról szól. Markó Béla ugyanazt mondja, mint Frunda György sztárszenátor kollegája 2001-ben: az erdélyi magyarság kulturális autonómiáját sikerült megvalósítani. Markó egy tetszetős felvezetéssel próbálja eladni a politikai sikerpropagandát. Az önálló közösség gondolatával egyetérthetünk, és azzal is, hogy ehhez önálló iskolarendszerre, önálló kulturális életre, a nyelvi és identitásmegőrzési jogok teljes körére van szükség. Azzal viszont már nem, hogy mindezeket az RMDSZ „nagyjából kialakította”. Az önálló iskolarendszer megteremtésétől igen távol vagyunk: még azt is Bukarestben döntik el, hogy kiről lehet magyar iskolát elnevezni... Gyermekeink az átideologizált, meghamisított román történelmet kénytelenek tanulni, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem kálváriáját ne is említsük.
Szép teória az, amit Varga Attila és Varga Gábor kifejtenek a film végén, miszerint az autonómiát csinálni kell. A székely termék védjegye kétségkívül fontos, a létező jogi keretek autonóm cselekvéssel való kitöltése szintén, de az autonómia nem ebből áll, hanem elsősorban önrendelkezés-elvű intézményrendszer, a saját magyar sors alakításának a román állam által elismert jogi kerete, melynek megvalósításához nemhogy közelebb lennénk ma, hanem Románia európai uniós csatlakozása után inkább távolabb kerültünk.
De bármennyire is rosszabb a starthelyzet ma, mint volt negyed évszázada, nincs más utunk, mint amit egykoron, huszonkét esztendeje Brassóban megrajzoltunk: államon belüli állam, saját közösségi akaratunkat becsatornázó intézményrendszer és nyomásgyakorló autonómiaelvű politika. Minden más út közösségünk megsemmisüléséhez vezet.
Borbély Zsolt Attila |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ernyőszervezet a székelyföldi turizmusért
Ernyőszervezetet hoznak létre a székelyföldi turizmusban érdekelt egyesületek és alapítványok a helyi idegenforgalom felvirágoztatása érdekében.
Az érintettek Székelyudvarhelyen, a Modern Üzleti Tudományok Főiskoláján (MÜTF) tartottak kedden sajtótájékoztatót, ahol kiderült: a résztvevő tagok már egy szándéknyilatkozatot is aláírtak a szövetség létrehozásáról, amelyet még ebben az évben hivatalosan is megalapítanának.
Pál Zoltán, az Erdélyi Magyar Idegenvezető Egyesület elnöke elmondta: ideiglenes elnökséget választottak, amelynek feladata az ernyőszervezet működési elveinek és szerkezetének meghatározása, valamint a hivatalos bejegyeztetés. Mint kiderült, már húsz székelyföldi egyesület jelezte, hogy belépne a szövetségbe, de a kezdeményezők továbbra is a várják a Hargita, Kovászna és Maros megyei önkormányzatok, oktatási intézmények és turisztikai szervezetek jelentkezését a csapatmunkában való részvételre.
Albert Zoltán, a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület tagja arról beszélt, hogy Székelyföld mint idegenforgalmi célpont hátrányban van, ugyanis eddig nem létezett olyan összefogó szervezet, amely az információk megfelelő népszerűsítését biztosíthatta volna. „Éppen ezért a turisták nem tudtak megfelelően tájékozódni a térségről, például sokan összekeverik Székelyföldet Erdéllyel” – indokolta a szövetség megalakulásának szükségességét a vállalkozó.
A sajtótájékoztatón Horváth Alpár, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Gyergyószentmiklósra kihelyezett tagozatának oktatója rámutatott: az ernyőszervezetnek az is a céljai között szerepel, hogy a turizmus fellendítésével segítse a térségben a megélhetést. Horváth kifejtette: rendkívül fontos, hogy a Hargita és Kovászna megyében tevékenykedő szakmai intézmények, szervezetek együttműködjenek, ebből pedig az önkormányzatok is kivegyék részüket.
„Maros megye valamivel sajátosabb helyzetben van, mivel ebben az esetben meg kell határozni, hogy mi az, ami a székely régióhoz tartozik” – fogalmazott a szakértő. Hozzátette: az alakuló szövetségnek bárki tagja lehet, aki azonosulni tud a felsorolt elvekkel. Horváth Alpár azt is elmondta: területi, és nem etnikai alapú csoportosulásról van szó, így nem szeretnék kizárni a román egyesületeket sem.
Pál Zoltán, Albert Zoltán és Horváth Alpár mellett a Szováta térséget képviselő Kiss Zsófia, valamint a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai karán oktató Nagy Benedek is aláírta az ernyőszervezet megalakulására vonatkozó szándéknyilatkozatot.
Fülöp-Székely Botond
Krónika (Kolozsvár)

Politikusok mesélték el, mi zajlik a színfalak mögött
Miért hagyta ott polgári foglalkozását, hogyan került a politikába, miként kezeli a sikereket és a csődhelyzeteket? Erről vallott szerda eset közönség előtt három kolozsvári politikus: Horváth Anna kolozsvári alpolgármester, Vákár István, a Kolozs megyei tanács alelnöke és Lőrinczi Zoltán, a Kolozs megyei tanács tagja, a magyar frakció vezetője.
Világos beszéd magunkról címmel szervezett beszélgetés a kolozsvári Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely. Adorjáni Dezső lelkész a meghívottak apropóján úgy indított: azt szokták mondani, hogy az RMDSZ akkor látszik leginkább, ha kampány van.
Szerda este azonban három olyan politikus – Horváth Anna kolozsvári alpolgármester, Vákár István, a Kolozs megyei tanács alelnöke és Lőrinczi Zoltán, a Kolozs megyei tanács tagja, a magyar frakció vezetője – beszélgetett a közönség előtt, akik a mindennapi problémák megoldásánál is jelen vannak.
Rostás-Péter István, a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségének vezetője, az est moderátora első körben azt kérdezte meg a meghívottaktól, miért szorították háttérbe a szűk értelemben vett szakmáikat, hogy politikusi karriert vállaljanak.
Miért éppen politika?
Horváth Anna a közgazdaság területén – eredeti szakmájában – sosem próbálta ki magát, és mivel az édesapja, Nagy Benedek parlamenti képviselő volt azokban az években, „megfertőződött” ezzel maga is, az általa hősnek tekintett emberek körében. Ezt az időszakot úgy szokta jellemezni, hogy az RMDSZ akkori frakciójában, bár erős viták voltak, soha senki nem kételkedett a másik jó szándékában, a közös célban. Az RMDSZ kormányra kerülése után Tokay György, az RMDSZ akkori parlamenti képviselőcsoportjának frakcióvezetője kérdezte meg tőle, vállalna-e munkát a frakciónál – azóta is mindig a politika területén dolgozott, és ezt szereti a legjobban, mondta Horváth Anna.
Szerelemből ment kertésznek, a mai napig is a politikát kertészként végzi: úgy érzi, jó magot kell használjon, jó földdel kell dolgozzon, és jó termése lesz – fogalmazott Vákár István, a Kolozs megyei tanács éléről nemrég leváltott alelnök. Ő megkapta a feladatokat a politikában, és a mai napig egyfajta misszióként fogja fel ezt a foglalkozást. „Sokszor nincs idő mérlegelni és taktikázni. Nagyon könnyű: ha akarjuk a magyar közösség életét javítani, akkor tenni kell. Sose tanultam politikát, ezt érzem – persze van, amikor mellé is fogunk” – fogalmazott Vákár.
Hozzátette, sok politikusnak meg kellene tanulnia bocsánatot kérni és tárgyalni a másként gondolkodókkal. Véleménye szerint a románok is elfogadták, hogy egy magyar is vezethette a megyét, ha fel van készülve és tisztességesen végzi a munkáját. Hozzátette, elegáns politizálással még a román pártok közt is csendet tudtak teremteni – a jövőben derül ki, hogyan esnek egymásnak a felek.
Lőrinczi Zoltán arról beszélt: másodéves korától dolgozott civil egyesületnél, később a Krónikánál, később pedig Vákár István kereste fel pályázati munkák elvégzésére. Így került a vidékfejlesztési irodába, amelyet öt éven keresztül vezetve felkérték arra is, hogy megyei tanácsos legyen.
Nem csak a kampánykor kell látszani
A továbbiakban sikerekről, csődhelyzetek elkerüléséről beszélgettek. Horváth Anna szerint a politikus számára négyévente egyszer adatik meg az a kegyetlen mutató, amivel megmérik a munkáját. „A két ciklus között találgatunk, ösztönösen újratervezünk, mint a GPS, illetve az RMDSZ-szlogen” – fogalmazott. Kiemelte, közvetlen kapcsolatot kell ápolni intézményekkel, választókkal egyaránt. Már évekkel ezelőtt elhatározta, hogy minden erejével azt az érzés igyekszik megváltoztatni az emberekben, hogy csak négyévente foglalkoznak velük.
Éppen ezért szólal meg a Kolozsvári és a Paprika rádiókban is rendszeresen, mert az emberek azt kell érezzék, hogy értük dolgozik. Kiemelte, a rendszeres rádiózás során jött rá, hogy a táblaügyre senki nem kérdez rá – és nem azért, mert a magyar közösség számára ez nem fontos, de az emberek mindig a közvetlen problémáikra várnak visszajelzést – mondta Horváth Anna.
Sikerek és félsikerek
A félsikert szépen le lehet menedzselni. Jó hallgatni a másik felet, és nem erőből politizálni - a műemléképületek többnyelvű tábláival is kivárták a megfelelő pillanatot, aztán átvitték a román megyei tanácselnökön és polgármesteren is – magyarázta Vákár István. A személyes kapcsolat sokszor fontos, amikor alkuba kell elegyedni, és kisebbségben vagyunk, emelte ki Vákár. Egy sarkalatos kérdésben, mint az említett többnyelvű táblák, nem lehet túllépni, ha nincsenek partnerek.
Lőrinczi Zoltán azt vallotta, nem a félsikert kell sikerként eladni, hanem a sikert sem kell eladni – csak kell beszélni eredményekről, ha már meg is valósulnak, adott esetben a publicitás hátráltathatja is a folyamatokat.
A betakarítási kampány
Volt olyan idő, amikor azt gondolta, hogy ha nincs anyagi érdekeltség, nem történhet meg vele, hogy beviszik, vizsgálatot indítanak ellene, de a Mikó-ügy, a Nagy Zsolt-ügy, és a következő ügyek után úgy érzi, nem lehet biztonságban – Horváth Anna elmondta, a tragédia az ebben, hogy olyan törvénykezéssel dolgoznak, ami sokféleképpen lehet értelmezni. Egyszerű kiegészítést nem fogalmaznak meg érthetően, akkor hogyan beszéljünk olyan törvényekről, mint a visszaszolgáltatás – tette fel a kérdést az alpolgármester.
A betakarítási kamány miatt tevődik fel, hogy megéri vagy sem politizálni – nem is önmagáért, hanem a gyerekeiért, mert tudja, hogy Ráduly Róbert vagy Szőke Domokos gyerekei sem fogják soha elfelejteni, mit éltek át. Az is kérdés, hogy miként reagál a közösség, ha elvisznek valakit, és emlékszik-e, ha később azt mondja az igazságszolgáltatás, hogy „pardon” – fogalmazott az alpolgármester.
A magyar sajtó szerepe
Semmit nem tudunk a magyar sajtó szemére hányni, néhány kisebb kivétellel – mondta Horváth Anna. Véleménye szerint a probléma, hogy a magyar közösség meghatározó része a román sajtót követi, azt pedig nem kell ecsetelni, hogy ott hogyan, milyen stílusban tárgyalják ezeket a problémákat. Elmondta, a törvényt kell megváltoztatni, disztingválni korrupció és hivatali visszaélés között.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Justizmord és kései igazságtétel
Volt romániai magyar politikai elítéltek megkésett igazságtételnek, szemfényvesztésnek tartják, hogy a hatóságok csak huszonöt évvel a rendszerváltás után állítják bíróság elé a még életben lévő volt kommunista börtönparancsnokokat. Miközben egyiküket nemrég húsz év letöltendő szabadságvesztéssel sújtották emberiesség elleni bűncselekményekért, az 1956-os forradalommal való szolidaritás miatt börtönt járt áldozatok szerint elsősorban a terror eszmei kezdeményezőit, a rendszer működtetőit kellett volna felelősségre vonni.
„Semmiféle elégtétel érzését nem keltette bennem a parancsnok elítélésére vonatkozó hír. Ő csak egyik sakkfigurája volt annak a szervezetnek, amelynek az volt a feladata, hogy likvidálja a kommunista rendszer minden »ellenségét«, legyen az az egykori történelmi pártokhoz tartozó vagy azokkal rokonszenvező, az 1956-os magyar forradalommal együtt érző másként gondolkodó, vagy az eseményektől felbátorított egyszerű közember, esetleg valamely szektához tartozó hívő" – kommentálta lapunknak Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész a bukaresti ítélőtábla nemrég alapfokon hozott verdiktjét.
A táblabíróság emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények miatt húsz év letöltendő szabadságvesztéssel sújtotta a kommunista rendszer egyik legkegyetlenebb politikai büntetés-végrehajtási intézeteként elhíresült börtönt 1956 és 1963 között irányító Alexandru Vişinescut. A 90 éves, nyugállományú alezredes – akit katonai rangjától is megfosztottak – az első kommunista börtönparancsnok, akinek ügyében ítélet született Romániában a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Emigráció Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) feljelentése nyomán; két másik volt intézetvezető esetében vádemelésig jutott az ügyészség.
Pribékekből a demokrácia élharcosai
Anélkül, hogy Vişinescu személyes felelősségét kisebbíteni akarná, Dávid Gyula úgy véli, a politikai elítéltek és a társadalom számára egyaránt az jelentené az igazi elégtételt, ha a felelősségre vonást a „csúcson" kezdték volna. Ott, ahol kidolgozták a kommunista rendszer ellenségei elleni megtorláskoncepciót, és ahol megteremtették az iszonyú börtönkörülményeket.
„Az 1989-es változások után azonban erről szó sem volt. Átépülve az új rendszer pártjaiba, a szervezet embereinek egy része a sajátos romániai demokrácia élharcosa lett, másokból, az elkótyavetyélt állami vagyonból részesedve, sikeres vállalkozó. Sokan busás nyugdíjjal tengették tovább életüket vagy politikai menekültstátusban ma is vígan élnek valamelyik tőlünk nyugatabbra lévő államban. Tiszta lappal talán a bukaresti Egyetem téri megmozdulás és a Demokratikus Konvenció választási győzelme révén indulhatott volna el ez az ország, de a valódi hatalom akkori birtokosai gondoskodtak arról, hogy erre ne kerülhessen sor" – illusztrálta a helyzetet a 87 éves szerkesztő, műfordító, akit hét év börtönbüntetésre ítéltek az 1956-os magyarországi forradalom nyomán indult romániai koncepciós perek egyikében.
Páskándi Géza költővel és másokkal együtt megjárta a kommunista titkosszolgálat, a Szekuritáte fogdáit, a szamosújvári börtönt, a Duna-delta munkatáborait. Köztük a peripravait, amelynek egykori parancsnoka, Ion Ficior ellen száz politikai fogoly halála miatt tavaly emeltek vádat.
Dávid Gyula úgy véli, bár a foglyok számára akkor egyáltalán nem volt mindegy, ma már részletkérdés, hogy az '56 utáni, egyre elviselhetetlenebbé vált börtönlét – amikor megtízszereződött a bebörtönzöttek száma – közepette egy-egy börtönparancsnokból vagy beosztottból az állat jött-e elő vagy meg tudott maradni „csak a kötelességét teljesítő" börtönőrnek. Ma is tisztán emlékszik például arra, amikor az 1958-as szamosújvári börtönlázadás leverésekor a közismerten emberséges őröktől a legfélelmetesebb verekedőkig a fegyház egész személyzete gumibottal és cseberrudakkal ütlegelte agyba-főbe az ablakokra szereltetett zsalugátereket ledobáló kétségbeesett rabokat, az emeletről le a földszinti nagycsarnokig.
De elmesélt egy másik példát is. A brăilai nagyszigeti Stoeneşti táborában 1961 nyarán egy nap eltűnt a hírhedt verekedő Grecu őrmester. Amikor két hét múlva visszatért, az esti számláláskor előadta annak a káderiskolai tanításnak a lényegét, amelyen részt vett: „Ide figyeljetek, banditák! Tudjátok meg, hogy a legsúlyosabb büntetés, amit egy elítélt kaphat, az az, hogy nyilvános dorgálásban részesítik az egész tábor előtt." És többet soha egy ujjal nem nyúlt a foglyokhoz.
Hogy mit ér és meddig terjed a romániai igazságszolgáltatás, arról az erdélyi magyar politikai elítélt szerint hűen árulkodik annak az 1956 utáni egyik leghírhedtebb koncepciós pernek a végkimenetele, amelyben Szoboszlai Aladár római katolikus papot és 56 társát ítélték el, közülük tízet halálra. Az ügyben néhány éve perújrafelvételt kezdeményezett a bukaresti legfelsőbb bíróság, majd az összes vádlottat felmentették a vádak alól.
„Nem hallottam róla, hogy ennek az ítéletnek a nyomán gyilkosság alapján vádat emeltek volna a per alapját képező koncepció kidolgozói, a vádakat „igazoló" vallomásokat a letartóztatottakból veréssel kipréselő szekusok, valamint az ítéletet meghozó ügyészek és bírák ellen. Pedig Szoboszlai és tíz társa kivégzése a felmentő ítélet alapján közönséges gyilkosság volt, vagy ha elegánsan akarjuk kifejezni magunkat: justizmord" – véli Dávid Gyula, aki szerint néhány egykori pribék kipécézése csupán „maszlag azoknak, akik még beveszik". (Justizmord jelentése: halálbüntetés súlyos bírói tévedés alapján a vádlott rovására; égbekiáltó igazságtalanság – szerk. megj.)
A neves irodalomtörténész emlékeztetett, hogy a kommunizmus bűneit néhány éve a Tismăneanu-jelentés alaposan feltárta, de annak nyomán sem történt semmi. „Nem hiszem, hogy a mostani számonkéréseket kezdeményezők is jutnának valamire a lényeget illetően, azon kívül, hogy ehhez a maszlagoláshoz asszisztálnak" – fogalmazott a Krónikának Dávid Gyula.
Nagy Benedek fél veséje
Nagy Benedek is szégyenteljesnek tartja, hogy a kommunista börtönparancsnokok elszámoltatására negyed évszádot kellett várni a romániai rendszerváltozást követően, ami szerinte szándékos halogatásra utal. „Addig odázták az igazságtételt, amíg ezeknek a gyilkosoknak a 99 százaléka természetes halállal, ágyban, párnák között kimúlt, most meg példát statuálnak néhánnyal, aki még életben van" – sorolta kifogását a Krónikának a Csíkszeredában élő helytörténész, író, nyugdíjas pedagógus, aki '56 után, kolozsvári egyetemistaként öt év letöltendőt kapott, amiért részt vett a diáktanács programjának megfogalmazásában.
Constantin Istrate, a szamosújvári börtön tavaly meghalt volt parancsnokhelyettese 1958-ban – mert nappal fekve találta az őr az ágyon – úgy megverte Nagy Benedeket, hogy elveszítette az egyik veséjét. „A hozzá hasonló félművelt, szadista hajlamú emberek végrehajtották a kapott parancsot, de poszt mortem feltétlenül el kellene ítélni az eszmei kezdeményezőket is, akik az egész rendszert felépítették és működtették: pártaktivistákat, ügyészeket, bírákat, kihallgatótiszteket" – szögezte le kérdésünkre a kilencvenes években parlamenti képviselőként, államtitkárként is tevékenykedő Nagy Benedek, akit a peripravai munkatáborban Vişinescuval is összehozott a sors.
A kommunista rezsim módszereit illusztrálva feltárta, hogy amikor 1956 novemberében bevitték a Szekuritáte kolozsvári székhelyére, egy büntetése kilencedik évét töltő vasgárdistát „állítottak" rá. A hatalom ugyanis a Vasgárda számos tagját informátorként, cellabesúgóként használta fel, hogy minél többet megtudjon a többi fogolyról. Nagy a duna-deltai lágerben élte át az egyik legkeményebb időszakot, amikor elmondása szerint a vérhas következtében úgy hulltak a megfeszített munkára fogott rabok, mint ősszel a legyek. Szerinte a kegyetlenség különböző formáit tekintve a kommunista börtönök semmiben sem különböznek például az auschwitzi haláltábortól, hiszen a lényeg emezekben is ugyanaz volt: likvidálni a rendszer ellenségeit.
„Kezdetben egyszerűen agyonverték az elítélteket, később, a hatvanas években más módszerhez, például a káros röntgensugarak alkalmazásához folyamodtak. Akkoriban nem létezett erkölcs, törvény és tisztesség, minden eszköz szent és felhasználható volt a cél érdekében" – állapította meg lapunknak a volt elítélt, hozzátéve: a mostani ítélet a közvéleménynek szánt szépségtapasz, formális dolog csupán, amely főleg azért paradox, mert iszonyúan megkésett.
Nagy Benedek szerint a kommunista rendszer idején meghurcoltak az évtizedes megfélemlítés miatt „zsibbadtan" élték át az 1989-es rendszerváltást, ezzel magyarázható, hogy a kilencvenes években többségük nem követelte a szekusok, pribékek felelősségre vonását. „Mély barlangból érkeztünk, emiatt nem szóltunk" – magyarázta az egykori elítélt.
Krónika (Kolozsvár)

Elkezdte működését a Pro Turismo Terrae Siculorum Szövetség
2015 október 16-án, Árkoson megalakult a székelyföldi turizmusért síkra szálló Pro Turismo Terrae Siculorum szövetség, melynek alapítói székelyföldi, turisztikában érdekelt szervezetek: Gyergyószentmiklósért Turisztikai Egyesület, Nyárádmente Kistérségi Egyesület, Via Mariae Egyesület, Erdélyi Magyar Idegenvezetők Egyesülete, Székelyvarsági Turisztikai Egyesület, Sóvidék-Hegyalja Turisztikai Egyesület, Marosfőért Egyesület, Pro Szent Anna Egyesület, Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület, AQUASIC Közösségek Közti Társulás, Versenyképesség fejlesztési Központ Egyesület, Felcsík Kistérségi Egyesület, Gyimesvölgyi Vendéglátók Egyesülete, Szovátafürdő Turisztikai Egyesület.
A Pro Turismo Terrae Siculorum Szövetség nem profitorientált, független civil kezdeményezés, amely a társult és később csatlakozó, turizmusban érdekelt civil szervezetek önként vállalt együttműködésén alapszik.
A Szövetség fő feladatainak tekinti Székelyföldnek turisztikai desztinációként való egységes megjelenítését, a székelyföldi turizmus fejlesztését, annak egységes módon végzett promoválását, a társult szakmai és gazdasági szereplők versenyképességének fejlesztését, érdekevédelmét.
A Szövetség 2016-os tervezett tevékenységei:
Szakmai,-és TDM képzések szervezése turinform irodák munkatársainak és az érdeklődő tagságnak. Székelyföld szintű turisztikai információ-adatbank létrehozása más hasonló kezdeményezésekkel összhangban, a megfelelő IT háttér egységesítése. A már meglévő térségszintű vonzerőleltárak összesítése, a turinform irodák szakmai összehangolása. Szakmai kapcsolat kiépítése hazai, kárpát-medencei és nemzetközi turisztikai szervezetekkel, ügynökségekkel. Szakmai fórumokon való részvételek. Leader Akciócsoportok stratégiáinak kidolgozásában való részvétel, hogy minden térségben a turizmusfejlesztést érintő intézkedések szakmailag támogatva legyenek. Közös, minden tag által felvállalt arculati kézikönyv kidolgozása. Arculati elemek egységes használatát elősegítő informatív jellegű beszélgetések szervezése. Pályázati források felkutatása, hozzárendelése a tevékenységek lebonyolításához.
A Pro Turismo Tearrae Siculorum Szövetség munkáját 7 tagú igazgató tanács koordinálja, amelynek tagjai Prezsmer Fülöp (Gyimes), Tatár Attila (Gyergyószentmiklós), Dombora Lehel (Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület), Csibi József (Felcsík), Kiss Zsófia – titkár (Szováta), Nagy Benedek – alelnök (Csíkszereda) és Pál Zoltán – elnök (Idegenvezető Egyesület).
A Szövetség tevékenységeiről kezdetben a világhálón adunk hírt a közösségi médián keresztül, amíg elkészül a megfelelő honlapunk:
www.facebook.com/ProTurismoTerraeSiculorum
Várjuk további csatlakozásban érdekelt szervezetek jelentkezését.
Pál Zoltán
elnök
kisujsag.ro

A magyarországi forradalom és Románia
November 22-én szabad elvonulásukat garantálva Nagy Imrééket kicsalták a diplomáciai védettséget jelentő jugoszláv nagykövetségről – és Romániába szállították őket. Előzőleg
Emil Bodnăraş és Gh. Gheorghiu-Dej a magyarországi forradalom leverésére irányuló fegyveres beavatkozás támogatását is felajánlották (november elsején) Hruscsovnak, aki ezt visszautasította.
Az akkori román kommunista vezetők lelkesen üdvözölték Kádár János szovjet sugallatra létrehozott új kormányát, és aktívan támogatták a magyar titkosszolgálat újjászervezését is. Úgy féltek a forra
dalomtól, mint ördög a tömjénfüsttől. Gheorghiu-Dej kormánya a magyar tragédiát arra használta fel, hogy törvényes okokat találjon a nemzeti kisebbségek, a más nézeteket vallók, az „osztályidegen elemek” megfélemlítésére, eltávolítására.
Az 1956-os magyarországi szabadságharcnak Románia-szerte viselték a legdurvább megfélemlítéseit, üldözéseit. Több évtizedig az ezzel kapcsolatos adatok nem kerültek nyilvánosságra, igazi méreteikre nem derült fény.
Stefano Bottoni történész kutatásai nyomán kiderült: Romániában 1956–1962 között több mint 28 ezer letartóztatás történt, ebből csak 1957–59 között közel tízezer ítélet született.
Románia a magyar forradalom napjaiban
A lakosság első spontán megnyilvánulásait – nemcsak a magyarokét, hanem a románokét is – részben a tartományi székhelyekről a párt Központi Bizottságához mindjárt a magyar forradalom másnapjától befutott helyzetjelentésekből ismerhetjük meg. Az 1956. október 26-i, tartományonként összeírt jelentésből tudjuk hogy a brassói Ernst Thalmann művek munkásgyűlésén tendenciózus kérdések hangzottak el: honnan szereztek az „ellenforradalmárok” fegyvert, miért kellett a szovjet csapatoknak beavatkozniuk, s miért csatlakoztak a munkások az ellenforradalomhoz.
Lugoson szórólapokat találtak a következő felirattal: „Nem akarunk oroszul tanulni!”
Aradon, a TEBA üzemben a munkásnők az élelmiszerellátás helyzetét feszegették, mondván, hogy Magyarországon is bizonyára ezért tört ki a felkelés.
A magyar forradalom visszhangja a Kárpátokon túlra is eljutott. A Suceava tartományi pártbizottság beszámolója szerint egy kizárt párttag kijelentette: jobb, ha abbahagyják a kollektív gazdaságok és társulások szervezését, mert láthatták, mi lett a vége Magyarországon és Lengyelországban.
Bukarestben hat központi utcában és parkban találtak a magyar forradalommal való szolidarizálásra szólító röplapokat.
A Központi Bizottsághoz beküldött tartományi jelentések 1-2 nap múlva megritkultak, majd teljesen eltűntek az „ellenforradalmi megnyilvánulások” esetei, mert a helyi pártszervek rájöttek, hogy ezekkel saját maguk imázsát rontják, és elkezdődtek az elítélő nagygyűlésekről szóló jelentések.
A spontán megnyilvánulások mellett sokkal komolyabb szervezkedésekre is sor került, elsősorban az egyetemi központokban.
1956. október 24-én Kolozsváron a Képzőművészeti Főiskolán tartott diákgyűlésen három egyetemi hallgatót tartóztattak le, közülük a VI. éves Balázs Imrét és Tirnován Videt gyorsított eljárással el is ítélték.
Október 30-án a temesvári Műszaki Egyetemen tartott nagy diákgyűlésen nemcsak diákjóléti és egyetemi követelések hangzottak el, hanem társadalmi és politikai életet érintők is. Egy csoport diákot már a gyűlés után letartóztattak, másnap az érdekükben tüntető diákok ellen kivezényelt belügyi karhatalmi alakulatok több mint 3000 egyetemi hallgatót hurcoltak el a kisbecskereki szovjet laktanyába, ahonnan a csapatok az előző napon indultak el Magyarország második lerohanására. A december közepén megtartott temesvári diákperben aztán 31 diákot ítéltek el (köztük volt az Aradon 1989 után politikai szerepet is vállalt Romulus Taşcă és Teodor Stanca).
Kolozsváron a Babeş Egyetemen a forradalommal szolidarizáló röpcédulák jelentek meg. November elsején a Bolyai Tudományegyetem diákjai fekete szalaggal a ruhájukon vonultak a Házsongárdi temetőbe emlékezni a forradalom hősi halottaira. A szervezők és résztvevők letartóztatására és elítélésére 1957 májusában–szeptemberében, illetve 1959 februárjában került sor.
Bukarestben a diákok egy csoportja november 4-re tervezett utcai tüntetést, a szekuritáte azonban tudomást szerzett az előkészületekről és a kezdeményezőket, valamint az Egyetem téren gyülekezőket letartóztatták és elítélték. Hasonló, bár szerényebb méretű megmozdulásokra került sor Brassóban és Craiován is.
A magyarországi forradalom leverése után a Bolyai Tudományegyetemen a bölcsészkari diákszövetségi vezetőket (Várhegyi István, Nagy Benedek, Koczka György és Kelemen Kálmán) november 17-én letartóztatták és februárban el is ítélték. Nem sokkal később sor került egy második „Bolyai-perre”, vádlottjait, Dávid Gyula tanársegédet és Bartis Ferenc elsőéves magyar szakos hallgatót a Házsongárdi temetőben történtekért, Páskándi Gézát a Várhegyi-féle diákszövetségi program támogatásáért vonták felelősségre. A fő célpont azonban a Bolyai Tudományegyetem felszámolása volt, ezt készítette elő 1959 februárjában a harmadik Bolyai-per, amelyben két tanársegédet (Varró Jánost és Lakó Elemért), valamint három hallgatót (Péterfi Irént, Vastag Lajost és a képzőművészeti főiskolás Páll Lajost) ítéltek el. A Bolyai-perekhez számíthatjuk más egyetemi hallgatók: Jamandi Emil, Szilágyi Árpád és az akkor már végzett Kósa Bálint elítélését is.
Az „egyetemegyesítés” hangulati előkészítéséhez tartoznak a kolozsvári protestáns teológiai intézet református és evangélikus hallgatói, illetve unitárius tanárai elleni perek is. Ezekben 1959 tavaszán 26 hallgatót és már végzett fiatal lelkészt, illetve tanárt ítéltek el.
A megtorlás másik formája a megbízhatatlannak ítéltek egyetemekről való eltávolítása volt. A bukaresti egyetem irattárából előkerült egyetlen, 1957 őszéről való dosszié például 400 kizárási határozatot tartalmaz. A Szovjetunióban tanuló román diákok és doktorandusok közötti tisztogatások eredményeként 21 fiatalt rendeltek haza a magyar forradalom alatt tanúsított „meg nem felelő magatartásuk” miatt. Soós Ferenc teológust, Halmay Pál műegyetemi hallgatót és hat társukat „terrorista szervezkedés” vádjával állítottak bíróság elé 1958 novemberében. (A két említettet halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték.)
Az 1956-os erdélyi szervezkedések nem csak az egyetemi központokat érintették. Sok embert azért ítéltek el, mert a forradalmat rágalmazó propaganda ellen léptek fel. Ilyen volt például a gyulakutai Veress Sándor, aki társaival román és magyar nyelvű felvilágosító leveleket küldözgetett szerte az országba. Ötüket 1957 júniusában tartóztatták le, és összesen 73 évre ítélték el. 1957 őszén több olyan per indult, amelyben a szekuritáte szervezetként próbált beállítani embereket, s ennek megfelelően nem 3–10 év javítófogház, hanem 10–25 év szigorított börtön járt az elkövetőknek. Így került börtönbe a szilágysomlyói csoport (Mike András és társai), az erdőfülei Fosztó-csoport, a csíkmadarasi Mihálcz András-csoport, az érendrédi Bujdosó Géza csoportja, a csíkszeredai Puskás Attila, majd Kacsó Tibor csoportja stb. Tudunk olyanokról is, akiket a magyarországi fegyveres harcokban vagy a tüntetésekben való részvétel vádjával ítéltek el a román katonai bíróságok (Nagy Lakatos János, Salamon László, Szathmári Zoltán), olyan magyar nemzetiségű katonatisztekről is (Papp Géza), akiknek az volt a bűnük, hogy kollégáik előtt elítélték a szovjetek katonai beavatkozását.
Diákos kezdeményezésből született a röpcéző temesvári Bíbor-banda, amelynek kilenc tagja ügyében 1958. október 22-én hirdetett ítéletet a katonai bíróság. Hasonló az 1960-ban felderített sepsiszentgyörgyi diákszervezet, a Fehér Szarvasok, vagy a gyergyószentmiklósi Erszényi-csoport. 1956-os ösztönzésre több titkos ifjúsági szervezet is létrejött, amelyek ügyében súlyos (több mint 2000 év börtön) ítéletek születettek: a sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága (9 elítélt), a brassói erdélyi magyar ifjak Szövetség (77 személy), a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége (63 elítélt), a gyergyói Fekete Kéz (24 elítélt).
Voltak olyan, 1956-tal kapcsolatba hozott perek, amelyek szenvedői egymástól függetlenül szőttek terveket „az erdélyi kérdés rendezésére”. Dobai István, a Bolyai Egyetem jogászprofesszora kilenctagú csoportjának perében 1957. november 5-én Dobait és Varga László abrudbányai református lelkészt életfogytiglani börtönre ítélték, Fodor Pál csíkszeredai vasúti mérnököt és négy társát 1958 februárjában 10–25 év közötti büntetésekre.
Az 1956 utáni megtorlás minden vonatkozásban legnagyobb pere Szoboszlay Aladár katolikus pap nevéhez fűződik. A perben 57 embert állítottak bíróság elé, 10 halálos (végrehajtott) ítélet született, a többiek több mint 1300 év börtönbüntetést kaptak.
1957 októberében került sor a negyedik nagy „hazaárulási perre”, amelynek fővádlottját, Sass Kálmán érmihályfalvi lelkészt és Hollós Istvánt december 2-án Szamosújváron kivégezték, Balaskó Vilmos érolaszi lelkész halálos ítéletét pedig életfogytiglanra változtatták. Ebben a perben még 31 személyt ítéltek el összesen 730 év börtönre.
Nyugati Jelen (Arad)

Nagy Benedek: két bőrkabátos férfi az utcáról hurcolt el
Kolozsváron is megemlékeztek 1956-ról
A magyarországi forradalom és szabadságharc romániai következményeit boncolgatták a Kolozsvár Társaság által szervezett beszélgetésen, amelynek Nagy Benedek ’56-os elítélt volt a vendége. Az RMDSZ korábbi parlamenti képviselője elmondta: az utcáról hurcolta el két bőrkabátos férfi, egyenesen a szekuritátéra, ahol hónapokig vallatták. „A mostani világnak nem sok köze van 1956-hoz. Nekünk voltak ideáljaink, amelyekért kiálltunk, küszködtünk. Mára ezek az értékek viszonylagossá váltak”, hangsúlyozta. Elmondta: mindez nem ok, csupán ürügy volt a román hatalom számára a Bolyai Egyetem önállóságának felszámolására. Tegnap délben a Kolozsvár Társaság megemlékezésre hívta az érdeklődőket a sétatéri ’56-os emlékműhöz, délután ökumenikus istentiszteletet tartottak a belvárosi unitárius templomban, este pedig a Mátyás király szülőházától indult fáklyás menettel emlékeztek az 1956-os eseményekre, a magyarországi és erdélyi áldozatokra.
Az 1956-ban 7 év börtönre ítélt Dávid Gyula a sétatéri emlékműnél idézte fel a múlt eseményeit
Az öt év szabadságvesztésre ítélt Nagy Benedek személyes tapasztalatait osztotta meg arról, hogy a magyarországi forradalom és szabadságharcnak milyen kihatása volt Erdélyre, Kolozsvárra. – 1956. október 25-én összehívták a történelem–filológia kar közel félezer hallgatóját, majd megválasztották a diákszövetség 16 tagú vezetőtanácsát. Ebből a csoportból került ki az az öttagú szerkesztőbizottság, amely három héten át dolgozta ki az egyetemisták követeléseit, 16 sűrűn gépelt oldalt tett ki a közel száz javaslat. Miközben a szerkesztőbizottság tagjaként a piarista rendház földszinti kis termében a diáktanács alapszabályzatán és programján dolgoztam, ismeretlen arcok jelentek meg. Nem tulajdonítottunk ennek különösebb fontosságot. Úgy éreztük, hogy amit csinálunk, törvényes, az egyetemi életet akarjuk az európai normákhoz igazítani. Nem tudtuk, hogy a diákszövetségek létrehozására vonatkozó májusi párthatározat csak porhintés volt a Nyugat szemébe – emlékezett Nagy Benedek.
A magyarországi forradalommal való szimpatizálás vádjával több ezer erdélyi magyart, elsősorban értelmiségieket, diákokat zártak be, sokan az elviselhetetlen kínzásokban haltak meg, a Szoboszlay-perben tíz, a Sas Kálmán-perben két személyt ítéltek halálra és végeztek ki
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (3.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el (II.)
A kolozsvári diákszervezkedési kísérletek a diákszövetség megalakulásához vezethetőek vissza. Története az 1956 júniusában megtartott prágai értekezlethez kapcsolódik, ahol Románia kérte, hogy beléphessen a nemzetközi diákszövetségbe: jelentkezését nem fogadták el, mert az országban akkor még nem léteztek diákszövetségek, az egyetemi ifjúság, akár a gyári munkások, az RMP által irányított és pórázon tartott szakszervezetekbe tömörült. A nemzetközi diákszövetségbe való belépés feltétele a demokratikus úton megszervezett román diákszövetség létrehozása volt. Ezért jöttek létre az 1956 őszén induló tanévben a romániai diákszövetségek.
Az 1956. november 5-én megtartott gyűlésen Miron Constantinescu oktatásügyi miniszter, miután értékelte a magyarországi eseményeket, rátért, hogy a diákszövetségek vezetői mérjék fel és tárják írásban a legfelsőbb párt- és államvezetés elé az egyetemi hallgatók szakmai, tudományos és szociális gondjait. „Tárgyalni akartak az ifjúsággal – emlékezik Várhegyi István –, hogy az elégedetlenség talaján kialakult politikai helyzet nehogy a varsói, budapesti eseményekhez hasonlóan alakuljon. Az egyetemi élet, a diákság problémái Leningrádtól Budapestig élő eleven sebként léteztek... A Bolyai Egyetem diákszövetségi programtervezete is, amely később ellenforradalmi tettnek minősült, erre a hivatalos ösztönzésre született.”
Az egyetemi hallgatók súlyos szociális gondjai országszerte valóban robbanásveszélyt jelentettek. Bukarestben, Kolozsváron, Jászvásáron, Brassóban, Marosvásárhelyen több ezer, illetve több száz diáknak nem jutott hely a kollégiumokban, a diákmenzán az étel igen gyakran ehetetlen volt, az ösztöndíjakat a szülők havi jövedelmének függvényében állapították meg, s nem vették figyelembe, ha a családban egyszerre több gyermek tanult.
A Várhegyi István által összeállított programtervezet jóval túlmutat e sérelmeken. Felvetette az értelmiségi hivatás, a tudományos kutatómunka kérdését is. Ehhez először a tanároknak kellett megszabadulniuk a merev, dogmatikus, a sztálinizmus minden sajátosságát magán viselő ideológiai kötöttségektől. A programtervezet ezért tartalmazta a tanári normarendszer felszámolását. Az orosz nyelv kötelező és minden karon egyenlő óraszámban történő tanítása természetesen a kolozsvári programtervezetben is külön pontként szerepelt.
A magyar forradalom és szabadságharc 1956. november 4-én történt leverése után a romániai magyarságot s ezen belül az egyetemi ifjúságot gyakran illették nemcsak az irredentizmus, revizionizmus, ellenforradalmiság vádjával, hanem antiszemitizmussal, szeparatizmussal is. A gyűlésen tételesen is megfogalmazta Miron Constantinescu a jól bevált diverziós vádat. 1956. november 17-én este letartóztatták Várhegyi Istvánt, 18-án pedig Kelemen Kálmánt, Koczka Györgyöt, Nagy Benedeket. A Ioan Cameniţă hadbíró alezredesből, Lazăr Tudorache hadbíró őrnagyból, Gherciciu hadbíró századosból és Nicolae Iscrulescu katonai ügyészből álló bírói testület a programtervezet szövegét a koncepciós céloknak megfelelően átírta, „kiegészítette”, egyes részeket kihagyott, másokat felnagyított. Bár a programtervezetet Várhegyi István az Utunk szerkesztőségében két példányban gépelte – a Securitate mindkét példányt elkobozta! –, a vádiratban és az ítéletben mégis az szerepel, hogy Kelemen Kálmán terjesztette is. Az ítélet szerint Várhegyi Istvánt 1952-ben azért zárták ki a Bolyai Tudományegyetemről és az Ifjúmunkás Szövetségből, mert az „ellenforradalmi tevékenységéért” börtönben ülő Erős Lajos római katolikus plébános befolyása alatt állt. A diákszövetség 1956. október 24-én alakult meg, amelynek vezetésébe – az ítélet szövege szerint – a „vádlottak befurakodtak”, s „ahol Várhegyi István vádlott egy egész sor javaslatot terjesztett elő, amelyeket a bizottság tagjai minden további nélkül megvitattak és elfogadtak. Így Várhegyi István vádlottat bízzák meg, hogy szerkessze meg és iktassa a munkatervbe az általa javasolt gondolatokat. Ezzel valójában az RMP Központi Vezetősége Politikai Bürója utasításaival ellentétben ahelyett, hogy elkészítették volna a diákszövetség munkatervét, programjavaslatot készítettek, amely egész sor antidemokratikus, a diákszövetség céljaival és érdekeivel ellentétes, teljesen idegen követelést tartalmazott.”
Ilyen „teljesen idegen követelés” volt – a kommunista hatalom szemében –: „A magyar ifjúság nemcsak nyelvében és irodalmában egy, hanem élethivatásában is. Meg kell teremteni a testvéri országok: Felvidék, Délvidék, valamint erdélyi ifjúságunk baráti, testvéri összefogását: Erdély Bukarest felé, Délvidék Belgrád felé, a Felvidék pedig Prága felé...” Mindez az oly gyakran hangoztatott proletár nemzetköziség szellemében akár dicséretes kezdeményezésnek is tekinthető. A vádiratban azonban a koncepciós perek szellemében teljesen átírták a fenti mondatot: „közvetlen külföldi kapcsolat az összes országgal, a felettes szervek ellenőrzésének mellőzésével”. A „felettes szervek” fogalmán nyilvánvalóan az egyetemi, tartományi, központi pártbizottságot, egészen pontosan a Securitatét értették.
A Bolyai Tudományegyetem hallgatóinak pere, a vádirat és ítélet szövege iskolapéldája annak, hogy a Securitate – a KGB módszereit követve – minden reformkísérletnek, próbálkozásnak összeesküvés-jelleget kölcsönzött, rendkívül szigorú büntetésekkel próbálták elejét venni bármilyen megmozdulásnak. A vádlottak fellebbezési kérését elutasították, Várhegyi Istvánt 7, Nagy Benedeket 5, Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt 3–3 évi börtönbüntetéssel sújtották felbujtás bűntettének elkövetéséért. Kelemen Kálmánt a büntetés letöltése után még négyévi kényszerlakhelyre is ítélték, amelyet Fundatán, egy világtól elzárt bărăgani faluban töltött le.
A négy bolyais egyetemi hallgató peréhez szorosan kapcsolódik a három tanársegéd, Dávid Gyula, Lakó Elemér, Varró János és az akkor már befutott és elismert írónak számító Páskándi Géza pere. Dávid Gyula 1956. szeptember 3-a és október 5-e között Budapesten tartózkodott, doktori disszertációjához gyűjtötte az anyagot. Visszaemlékezése híven tükrözi azt a hangulatot, amely az erdélyi magyarság nagy részének magatartását jellemezte: „Október 23-a a döbbenet erejével hatott rám. Nemcsak az elemi erővel feltörő tiltakozás a természetét levetkezni képtelen párthatalom ellen, hanem az is, hogy azokban, akik Rákosit felváltották, szintén nem volt politikai bölcsesség az erőszak eszközeinek félretevésére. Nem voltam egyedül azok között, akik a forradalom küszöbén még hittek egy békés kibontakozás lehetőségében, amely »megmenthette« volna a szocializmus eszméit, amelynek megvalósíthatóságában – oly sok figyelmeztető jel ellenére akkor még én is hittem. Következett tíz nap, amely alatt az összes lehetséges rádióadó sugározta hírekre tapadva szorongtunk azért, hogy »odaát« sikerüljön...”
A három tanársegédet és Páskándi Gézát „nyilvános fölbujtás” vádjával állították bíróság elé és ítélték el. A vádirat szerint Dávid Gyula már 1953 nyarán, amikor a Bolyai Tudományegyetemen megkezdte az aspirantúrát, „bírálta a kormány azon intézkedéseit, amelyek révén csökkentették a magyar tannyelvű iskolák és fakultások számát”, „ellenségesen és tendenciózusan állította különböző körökben, hogy a román állam nem gondoskodik az RNK-beli magyar tudományos élet fejlődéséről”, „nacionalista szellemben széles körű propagandát fejtett ki az egyetemi oktatók körében, hogy minden középfokú és egyetemi oktatási szinten vezessék be a magyarok történetének oktatását”. 1956. szeptember 3-a és október 5-e között Magyarországon „befeketítette és rágalmazta az RNK-beli népi demokratikus rendszert, azt állítva, hogy az országunkbeli rendszer nem biztosít lehetőséget a magyar klasszikusok műveinek kiadására, hogy a középiskolák tanulói anyanyelvükön nem jutnak hozzá a könyvészethez”. „A magyarországi események idején – olvasható az ítéletben – a vádlott nyilvános felbujtó tevékenységet folytatott, a népi demokratikus országokban és a Szovjetunióban lévő népi demokratikus erők ellen lázított. Ebből az alkalomból kifejezte együttérzését a magyarországi ellenforradalmár elemekkel, Nagy Imre reakciós kormányával, annak programjával. (...) A vádlott 1956. október 26-án 20–25 egyetemi hallgatóval kiment a kolozsvári városi temetőbe, ahol megkezdték egyes magyar burzsoá-nacionalista írók sírjának megtisztítását. (A koncepciós per során így minősült burzsoá-nacionalista írónak Bölöni Farkas Sándor, Dsida Jenő, Brassai Sámuel, Kriza János.) Ekkor határozta el, hogy 1956. november elsején, halottak napján újból kijönnek a temetőbe, és a Magyarországon elesett ellenforradalmár elemekkel való szolidaritás jeleként ezekre a sírokra virágokat helyeznek el és gyertyát gyújtanak. Ugyanakkor az elesett ellenforradalmár elemek emlékére egyperces néma tiszteletadással adóztak, a ruhájuk hajtókáján gyászszalagot viseltek, nacionalista verseket szavaltak, s végül elénekelték a magyar himnuszt.” Mindezek – így az ítélet – „zavargásokat idéztek elő Kolozsváron, amelyek szorosan kapcsolódtak a magyarországi eseményekhez.” Egy halottak napi megemlékezésből így kreáltak hazaárulással egyenértékű vádat, rendeztek kirakatpert. Dávid Gyulát hétévi börtönbüntetéssel sújtották, mind a hét évet letöltötte. Páskándi Géza egyik „fő bűne” a Várhegyi Istvánnal fenntartott kapcsolat volt. A vádirat szerint Várhegyi megmutatta a programtervezetet Páskándi Gézának is, aki „együttérzését fejezte ki a nacionalista és ellenséges programtervezettel kapcsolatosan (...), ráadásul uszító módon jegyzéket is írt, s kérte a programtervezethez való csatolását, valamint annak felolvasását az összes egyetemi hallgató előtt. Ebben a jegyzékben azt írta, hogy ezt a programtervezetet a »szabadság nevében« fogják megvalósítani, azt a látszatot sugallva, hogy az RNK-beli népi demokratikus rendszer nem biztosít elég szabadságot...”
Mit tartalmazott Páskándi Géza kiegészítő jegyzéke? A tanári normarendszer felülvizsgálását, az embertelen tandíjak és megalázó ösztöndíjak eltörlését, az előadások szabad hallgatását, s kérte, hogy a történelmi materializmus mellett iktassák tantervbe az egyetemes filozófiatörténetet, „vagyis a burzsoá ideológia maradványait, mivel a vádlott véleménye szerint a dialektikus materializmus nem nyújt megfelelő lehetőséget a magyar fiatalok számára az objektív valóság megismerésére”. Az ítélet meghozatalánál további terhelő „bizonyítékként” emlegették: a programkiegészítésben javasolta bizonyos pénzalap létrehozását, amelyet „a felsőbb szervek által nem ellenőrzött kapitalista országokba tervezett kirándulásokra használtak volna fel”. Letartóztatásakor – 1957. március 19. – találták meg az Egy egyetemi hallgató feljegyzéseiből címet viselő kéziratot, amelyben – a vádirat szerint – „alattomosan, demagóg mondatok közé rejtve lázította a tanuló ifjúságot az orosz nyelv, a marxizmus és politikai gazdaságtan kötelező tantárgy jellegének megszüntetésére...” Az egyetemes magyar irodalomtörténet talán egyedülálló fejezete, hogy valakinek az írói minősége, írói besorolása a legsúlyosabb terhelő „bizonyítékok” egyike. Páskándi Géza és Dávid Gyula esetében ez történt: „Páskándi Géza vádlott, amellett, hogy a történelem–bölcsész kar hallgatója volt, elismert író, újságíró, költő, akivel nagyon sok egyetemi hallgató szimpatizált, s benne egy felkészült kollégát láttak, tehát az ő szavainak nagy súlya volt a becsületes egyetemi hallgatók körében is.” Dávid Gyulánál tanársegéd mivoltát hozták fel terhelő bizonyítékként. Mindezek alapján a Macskási Pál elnökből, Szilágyi Dezső és Grigore Iancu népi ülnökökből álló bírói testület úgy döntött, hogy Dávid Gyula és Páskándi Géza „nyilvános bujtogatás” bűntettével vádolható, ami súlyosan veszélyezteti az ország biztonságát. Dávid Gyulát és Páskándi Gézát a büntető törvénykönyv III. fejezetének 327. paragrafusa alapján ítélték el 7, illetve 6 évi börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az 1918-as ígéretekre emlékeztették a kormányt Csíkszeredában
Az 1918. december elsejei Gyulafehérvári Határozat alkotmányba foglalását kéri az erdélyi magyarok nevében az MPP abban a Cioloș-kormánynak írt petícióban, amelyet szombat délután olvastak fel Csíkszeredában, mintegy ötszáz tüntető jelenlétében.
A szombat délután 2 órára hirdetett gyűlésen kivetítővel, román, székely, és magyar zászlóval díszített színpad fogadta az érkezőket. A nagygyűlés résztvevői magyar, román és angol nyelvű bannereken hirdették követeléseiket: „Nem akarunk román gyarmatosítást!”, Területi autonómiát Székelyföldnek!”, „Az autonómia a megoldás!”.
A részvételre való felhívást péntek délután a Csíkszeredai RMDSZ is megosztotta a Facebookján, s a téren is több székelyföldi RMDSZ-es városvezető állt a hallgatóságban. A közel másfél órás, kulturális műsorral kísért programon közreműködött a Maros Néptáncegyüttes, a Volt Politikai Foglyok Szervezete részéről szavalat hangzott el, a felvezetőkkel pedig csíkszeredai színművész és a csíkszeredai városháza munkatársa működött közre.
A bevezető szövegben tételesen felelevenítették az 1918-as történelmi eseményeket. „Akkor, az ott összesereglett románság teljes jogegyenlőséget ígért nagyapáinknak. Ma is ezeket az ígéreteket kérjük számon” – hangsúlyozták a nagygyűlés felszólalói. Elhangzott, hogy olyan országot szeretnének, ahol az adott szónak súlya, az írásnak értéke van, és ahol a magyarok egyenrangú állampolgárok, nem veszélyforrásként tekintenek rájuk.
Mint ismert, az Erdély és a Román Királyság egyesülését követelő Gyulafehérvári Határozat kimondta, hogy az egyesülés nyomán létrejövő új román állam az együtt élő népeknek teljes nemzeti szabadságot biztosít, lehetővé teszi, hogy oktatásukat, közigazgatásukat és bíráskodásukat anyanyelvükön maguk gyakorolják saját képviselőik által, és számarányuknak megfelelően az ország törvényhozásában és kormányzatában is helyet kapjanak.
Aktuális eseményekre is utaltak a szónokok. Elhangzott Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda becsületből lemondott polgármestere neve, valamint a csíkkozmási községvezetés esete, ahol a „Községháza” feliratot bírósági végzéssel levétették az épület homlokzatáról. Mint a rendezvény során többször elhangzott, az 1918. december 1-jén elfogadott elvek kell hogy képezzék Romániában a nemzeti egyenlőség és szabadság erkölcsi, történelmi és jogi alapját.
Lehurrogták a román nyelvű köszöntést
Nagy Benedek 56-os elítélt, volt RMDSZ-es parlamenti képviselő beszédének elején hangos nemtetszésének adott hangot a hallgatóság, amiért a beszélő románul is üdvözölte az egybegyűlteket: „Frați români, frați in suferință de aproape un secol” (Román testvérek, testvéreink a közel évszázados szenvedésben). A hurrogásra reagálva a szónok figyelmeztetett: ez közös ügy. Beszédében az 1918-as események kevésbé ismert összefüggéseit ecsetelte, arra figyelmeztetve, az akkor szerződéses megegyezés történt.
Elhangzott, hogy a magyar, majd román és angol nyelven felolvasott petíció révén az új kormánynak is szeretnék jelezni, hogy a magyar közösséget megilleti minden olyan jog, ami természetes a 21. század Európájában, mert enélkül nem teremthető meg a társadalmi béke.
A Csíkszéki SZNT felhívása nyomán a tömegtüntetés résztvevői követelték a Székelyföld önrendelkezéséről döntő népszavazás kiírását, a magyar nemzetrészt államalkotó tényezőként elismerő új alkotmányt, a nemzeti jelképek használatának engedélyezését, a magyar nyelv jogállásának elismerését, és az 1918. december elsejei Gyulafehérvári Nyilatkozat betartását.
maszol.ro

Figyelmeztető számonkérés Csíkszeredában
Az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozatban tett ígéretek betartását, alkotmányba foglalását követelték a Magyar Polgári Párt felhívására november 28-án, szombaton összegyűlt tüntetők a csíkszeredai Szabadság téren. Biró Zsolt MPP-elnök szerint mintegy kétezer ember vett részt a demonstráción.
„Emlékeznünk kell a be nem tartott ígéretekre" – hangzott el a Szabadság téren feállított színpadon, utalva a 1918. december elsején kihirdetett gyulafehérvári nyilatkozatra. A Maros Művészegyüttes előadása közben ismertették a közel százéves nyilatkozat cikkelyeit.
„Figyelemfelkeltő és figyelmeztető a mai tiltakozás, amely a közös ügy, az erdélyi magyar közösség egyöntetű óhajának kifejezése" – mutatott rá felszólalásában Nagy Benedek történész.
Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke beszédében rámutatott, sok dolgot kimondhat az erdélyi magyarság, viszont a kinyilatkoztatástól hosszú út vezet a szabadságig.
A pártelnök kitért a csíki települések Községháza feliratai miatti jogi eljárásokra, illetve utalt a gyergyószentmiklósi, valamint a csíkszeredai polgármester politikai meghurcoltatására is.
Beszédét követően Biró felolvasta pártja – a román kormánynak és Dacian Cioloș miniszterelnöknek címzett – ötpontos petícióját, amelyben a román közösség ígéreteire hivatkozva az erdélyi magyarságot megillető jogokat kéri számon. A dokumentum tartalmát román és angol nyelven is hallhatták az egybegyűltek.
„Többen is eljöhettek volna. Sokan, akiknek itt kellett volna lenniük, nem jelentek meg. Reméljük, hogy lesz eredménye a tüntetésnek" – állapította meg érdeklődésünkre a demonstráción részt vevő dánfavi Ambrus Mátyás Mária. Tudósítóink szerint egyébként az RMDSZ részéről csak Korodi Attila parlamenti képviselő volt jelen.
A demonstrációt követően a Sapientia egyetemen tartott sajtótájékoztatón Biró Zsolt elmondta, ennél több emberre nem számítottak, hiszen adventi időszak van: „Mi 1500–2000 embert vártunk, azt gondolom, ezt a számot túl is teljesítettük." Hozzátette, sikeres akciónak tekinti a megmozdulást, és véleménye szerint az MPP bebizonyította, hogy „erős, életképes politikai alakulat”.
A román nemzeti ünnepen arra a gyulafehérvári nagygyűlésre emlékeznek, amelyiken az erdélyi, bánsági és magyarországi románok – önrendelkezési jogukra hivatkozva – az általuk lakott területek és a Román Királyság egyesüléséről fogadtak el határozatot. A gyulafehérvári nyilatkozat teljes szabadságot, anyanyelvű közigazgatást és igazságszolgáltatást, valamint arányos képviseletet ígért a Romániához csatlakozó népeknek.
Molnár Rajmond
Krónika (Kolozsvár)

Megkerült „Csigla mezeje"
Mégsem puszta legenda, hanem azonosítható történelmi helyszín 
Sántha Attila kézdivásárhelyi költőnek és a székelység történelme kulcskérdéseinek – legjobb értelemben vett – megszállott kutatójának a Csíki székely krónika valótlanságát cáfoló, többrészes tanulmánya után most egy még izgalmasabb és fontosabb kérdésünkről írt tekintélyes filológiai érvrendszerrel és zseniális intuícióval felépített tanulmányt, Campo Chigla = Câmpul Chilia = Onglosz, avagy hol húzódtak meg a székelyek Attila birodalmának elromlása után címmel (megjelent a Székelyföld folyóiratban, valamint a Székely Hírmondóban). Ehhez kívánok pár kiegészítéssel szolgálni.
A tanulmány elolvasása után első gondolatom az volt, hogy íme egy kutató, akinek a hipotézisteremtő képességét nem szorították kalodába az akadémiai szakképzéssel, sem pedig tudományos megalapozottságú, merész kombinatív képességét nem törték le a tabuk tilalomfáinak besulykolásával. A „hivatalos” akadémikus álláspont szerint ugyanis a krónikák Csigla mezeje vagy puszta legenda, vagy egy, ma már gyakorlatilag azonosíthatatlan történelmi helyszín. 
A magyarság – és ugyanígy a székelység – korai története írott forrásainak az újraértékelése (és komolyan vétele!) már néhány évtizede próbál utat törni magának, de mindezidáig nem terjedt ki a közvélekedésben magát ma is erősen tartó hun–székely kapcsolat kérdésére. Erre vállalkozott most Sántha Attila egy eredeti és rendkívül érdekes feltételezés felvetésével, illetve nyelvészeti bizonyításával. Jómagam most a kérdéshez a tanulmányban megjelölt térség stratégiai jellemzői felől közelítek.
A Budzsák mint hátország és menedék
Senki ne gondolja, hogy az eurázsiai sztyeppe lovasnomád népei, amiért nem építettek maguknak kőfalakkal kerített mentsvárakat, azért nem gondoskodtak maguknak a biztonságos visszavonulási területről, vereség esetén a törzs/nép túlélését biztosító menedékről. A biztonságos hátország vagy menedék léte kimutatható a legtöbb vándornépnél, kezdve a szkítáktól, folytatva a hunokkal, az avarokkal, a türkbolgárokkal, a magyarokkal, a besenyőkkel és a kunokkal, és befejezve az Aranyhorda mongoljaival, azaz már európai tatárjaival. A Sántha Attila által megnevezett és – szerintem – megtalált ilyen menedék a Duna, a Prut és a Dnyeszter torkolatvidéke és egy sűrűn húzódó tó- és lagúnarendszer által közrezárt, mintegy megyényi nagyságú térség, amely az ott meghúzódó népet vagy néptöredéket három égtáj: nyugat, kelet és dél felől védetté, pontosabban bevehetetlenné tette. A térség észak felőli nyitottsága pedig csak látszólagos, mivel végső soron egy harapófogóba, csapdába kerül az onnan támadó.
A térséget szinte „egymásnak adták” a szkítáktól a tatárokig, közel másfél évezreden keresztül a keletről jött vándornépek. Vegyük sorba, melyek voltak azok a lovasnomád népek, amelyek „hinterlandként” használták vagy használhatták a mai Dél-Besszarábiát: Budzsák, illetve Izmail térségét.
A szedentáris életmódra áttérő szkíták megerősített településeit mai tudásunk szerint a tárgyalt térség északkeleti (a Dnyeszter torkolata és a Krím-félsziget) és déli szomszédságában (Dobrudzsa, az ókori Scythia Minor) lehet megjelölni, ám semmi sem zárja ki, hogy a két térséget összekötő, hármas folyótorkolat is nem a szkíta felségterület része volt (többek közt a középkori térképészek művei is ezt támasztják alá). Bizánci források szerint Dengezik, Attila egyik fia a Fekete-tengertől északra fekvő térségben próbált egy utódállamot kiépíteni, testvére, Irnek (Irnák) és népe mindenképpen része kellett legyen ennek a kísérletnek.
Innen vannak a székely–bolgár kapcsolatok?
A 600-as évek végén a türkbolgárok népe Kuvrát/Kubrát kagán ötödik fiának, Aszparuhnak a vezetésével ebben a térségben talált menedéket. A bolgárok ugyan áttörték a Duna alsó folyása menti bizánci védővonalat, de hosszú ideig megtartották szállásterületüknek a Duna torkolatvidékét is. (Könnyen meglehet, hogy a Budzsákban élő hun utódok itt keveredtek Aszparuh türkbolgár népével, és innen származik a bolgár–török helynévanyag és néprajzi hasonlóság a székelységben).
Néhány emberöltő, és ott vagyunk a magyar honfoglalás küszöbén, amikor is a Budzsák szinte biztosan az etelközi szállásterület részét képezte. A magyar honfoglalást kiváltó besenyő–kangar támadás minden bizonnyal létében fenyegette és a magyarokhoz való csatlakozásra ösztönözte a „Kilia-mezőn”, a mai Budzsákon táborozó hun utódokat. Mint ahogy a hagyományukban fennmaradhatott népüknek a Kárpát-medencére való „jogosultsága” is, amit közvetíthettek az Álmos, majd Árpád vezette törzsszövetség vezetői számára úgy is, mint a besenyő veszély elhárítását lehetővé tevő továbblépés lehetséges térségét.
A székelység „ruténiai” csatlakozásának az információja mindenképpen a Kárpát-medencén kívüli, attól keletre-északkeletre fekvő területre utal. Ami szintén „belefér” a Budzsákból észak felé elmozduló székely törzs lehetséges útvonalába.
A kelet-európai besenyő nomád nagyhatalom mintegy másfél évszázadig uralta a Pontus–Kárpátok–Duna-torkolata közötti térséget, egészen a kipcsák–török-kun törzsszövetség támadásáig. Habár feltehetően ugyanazt vagy legalábbis hasonló nyelvet beszéltek a kunok és a besenyők, ennek dacára halálos ellenségek voltak, elannyira, hogy inkább a volt ellenségeiktől, a magyaroktól és a bizánciaktól kértek a besenyők – és testvérnépük, az úzok – menedéket a 11. század végén, mintsem kun uralom alá kerüljenek. A számbelileg is igen jelentős besenyő törzsszövetség széthullása és gyors beolvadásuk az ukrán, a magyar, a román és a bolgár népbe még ma sincs méreteiben feltárva. (E népek történetírása többnyire minimalizálta vagy éppen elhallgatta kialakulásukban a besenyő komponens jelentőségét.)
Még a tatárok is ott védekeztek
Az 1050-es évektől kezdődő kelet-európai kun nyomás, a század végétől pedig kun hegemónia is viszonylag rövid életű. Abban mindenképp hasonlít a besenyők sorsához, hogy – a mongol támadás elől – ők is a magyar, a bolgár és a bizánci államok, addigi ellenfeleik védelmét keresik, és csak egy részük válik a későbbi Aranyhorda alapnépességévé. Abban a legtöbben egyetértenek, hogy az európai Aranyhorda tatár népessége a mongolok mellett nagyszámú kun népességet takar (akiket a keleti szlávok poloveceknek, azaz síkságon, mezőkön élőknek neveztek). A későbbi krími, majd budzsáki tatárság is a magyar, majd az orosz kenézségek támadásai elől húzódik a védett „Kilia-mező” térségébe, a besszarábiai bolgár és a gagauz („gaga-úz” = hangosan beszélő, kiabáló úz!) néptöredékek szállásterülete közelébe. A krími tatár kánság vazallus államalakulata volt a budzsáki tatár közösség, amely saját kezdeményezésre vagy a Fényes Porta beintésére sarcolta és pusztította a lóháton csak két-három napra levő Erdélyt és azon belül a legkönnyebben elérhető Székelyföldet.
Kr. u. 455-től 895-ig 440 esztendő van, ami első látásra túl nagy időintervallumnak tűnik egy néptöredék túlélése szempontjából. Ám a Julianus barát által 1235-ben, tehát legkevesebb hatszáz esztendő különlét után megtalált Magna Hungaria-beli magyarok, az alföldi kun miatyánk imádság, amelyet még a huszadik század közepén is jól megértettek a Kossuth Rádiót hallgatók Észak-Oszétiában, csak két példa arra, hogy bizonyos feltételek mellett egy népcsoport nem csak az önazonosságát, hanem a nyelvet és egyes hagyományait is képes megőrizni évszázadokon keresztül.
„Ki” és „bé”
Miért mondja a moldvai csángó, hogy „kimegyek Erdélybe”, és miért mondja a székely, hogy „bémegyek Moldvába”? Egy nép vagy népcsoport sok évszázados orientációs tapasztalata, tudása, illetve egy korábbi hazájának (szállásterületének) a tudata őrződhetett meg ebben a két tőmondatban. Történészként, mint aki elutasítottam a magyarság – és a székelység – eredetével kapcsolatos „holdvilágos” elméleteket, kezdve az alsó-tatárlaki táblácskák népétől és a suméroktól a többi – nem egyszer hajmeresztő – hipotézisekig, most bátran ki merem jelenteni, hogy „Csigla mezejének” „felfedezését” az említett, rendkívüli stratégiai potenciállal rendelkező és a Kárpát-medencéhez a legközelebb fekvő „sztyeppei rezervátumban”, egy igen fontos, lehetséges támpontnak vélem a székelység eredetének és korai történetének további kutatásához.
Nagy Benedek*
* A szerző történész. Kiliai helyismerete onnan adódik, hogy 1959-ben – 1956-os szerepvállalása miatt – a Duna-deltában raboskodott – szerk. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székelyföld a turisták számára sem létezik?
Mivel a Székelyföld hivatalosan nem létezik, ennek megfelelően turisztikai úti célként sem lehet népszerűsíteni – ez az egyik indok, amellyel a Hargita megyei törvényszék elutasította a régió idegenforgalmi népszerűsítése érdekében létrehozott szövetség bejegyzését.
A Pro Turismo Terrae Siculorum szövetség létrehozását 14 Hargita, Kovászna és Maros megyei turisztikai és vidékfejlesztési egyesület kezdeményezte tavaly novemberben azzal a céllal, hogy székelyföldi turisztikai célpontokat népszerűsítsen itthon és külföldön. A szövetséget a Hargita megyei törvényszéken szerették volna hivatalosan is bejegyeztetni az egyesületek képviselői.
A törvényszék a bejegyzési kérvény iktatása nyomán nem a szövetség tevékenységét, hanem az alapszabályzatban szereplő Székelyföld kifejezést kifogásolta, és ennek megváltoztatását kérte. Az ítélet idézi az alkotmányt és több más törvényt, amelyek szerint közigazgatási szempontból Romániát községek, városok és megyék alkotják. „Mivel a régió hivatalosan nem létezik, a terület turisztikai népszerűsítése sem elfogadható, ezért a törvényszék elutasítja a szövetség bejegyzését” – olvasható a tárgyaláson elnöklő Szikszai Enikő csíkszeredai bíró által aláírt, a Székelyföld mint turisztikai célpont meghatározás kapcsán született törvényszéki ítéletben.
Hiába érveltek a kezdeményezők
„Turisztikai menedzsmenttel foglalkozó szövetséget akarunk létrehozni, amely a meglévő civil szervezeteket fogná össze. Célja szakmai szervezetként a turisztikai érdekképviselet, és hogy hatékony népszerűsítést végezzünk, és segítsük az önkormányzatokat ebben a munkában – számolt be az előzményekről Nagy Benedek, a szövetség alelnöke. – A tárgyaláson azt mondta a minket képviselő jogásznak az ügyész, hogy ezt nem lehet, mert benne van a Székelyföld szó, és ez alkotmányellenes. A jogászunk azt kérdezte: mivel turisztikai célpontokkal nem foglalkozik az alaptörvény, mi az, ami kifogásolható a kezdeményezésben. A bírónő meglepő módon azt mondta, ha vállaljuk, hogy kivesszük ezt a szót a statútumból, akkor ad még egy kis haladékot”.
A jogász végül időt kért, és a kezdeményezők úgy döntöttek, hogy marad a kifogásolt megnevezés, de a könnyebb értelmezés céljából odaírták, hogy Székelyföld turisztikai célpont. „A turisztikai célpont fogalmát a szenátus által már elfogadott idegenforgalmi törvény pontosítja, hogy ez bármilyen régióra, településre vonatkozik, ahová turisták érkeznek” – mondta Nagy Benedek. Kérésüket ismét benyújtották, és felhívták a figyelmet arra, hogy ehhez hasonló egyesületek már léteznek Romániában, és azt is megemlítették, hogy Székelyföld mint turistacélpont a román piacon is létezik. „Hivatkoztunk a nyelvi jogok chartájára is, amelyet törvényerőre emelt a parlament, és amely kimondja, támogatni kell a helynevek, hagyományos nevek használatát” – magyarázta az alelnök.
Politikai döntés?
„Úgy tűnik, itt kettős mérce áll fenn, mert más, hagyományos régiók neveit – például Barcaság, Bukovina, Mócvidék esetében – szabad használni, de a Székelyföldet nem. Úgy tűnik, ma Romániában nem lehet elvonatkoztatni az igazságszolgáltatásban sem az aktuális politikai kérdésektől, és nem a törvények kormányozzák ezt az országot, hanem a politikai trendek és a divathullámok” – vélekedett Nagy Benedek.
Az elsőfokú ítélet ellen fellebbezést nyújtottak be a marosvásárhelyi ítélőtáblához, de arról egyelőre nem állapodtak meg, hogy mit fognak lépni, ha esetleg másodfokon is elutasítják érveiket, és a törvényszéki döntés jogerőre emelkedik. Mint mondta, szeretnék, ha jogvédő szervezetek is segítséget nyújtanának a fellebbezés során.
Érdekes módon a világhálón pár kattintással számos olyan román nyelvű turisztikai honlapot, blogot találunk, amelyek a Hargita megyei törvényszék döntése ellenére a többek között „Erdély gyöngyszemének” nevezett, különleges szépségű Székelyföldre hívják fel a figyelmet. De a Székelyföldet népszerűsíti évek óta a Hargita és Kovászna Megyei Tanács is a Bukarestben megszervezett turisztikai kiállításokon és vásárokon.
Kovács Attila. Krónika (Kolozsvár)

Elutasított bejegyzés
Betiltották Székelyföld népszerűsítését 
A Hargita Megyei Törvényszék elutasította a Székelyföld turisztikai népszerűsítése érdekében létrehozott szövetség bejegyzését, mivel – az indoklás szerint – Székelyföld hivatalosan nem létezik. Az esetet a Csíki Hírlap szellőztette meg.
Tavaly novemberben kezdeményezte a Pro Turismo Terrae Siculorum szövetség létrehozását 14 Hargita, Kovászna és Maros megyei turisztikai és vidékfejlesztési egyesület, amelyek Székelyföldet turisztikai úti célként igyekeznek népszerűsíteni itthon és külföldön. A Hargita Megyei Törvényszék az alapszabályzatban szereplő Székelyföld kifejezést kifogásolta, és ennek megváltoztatását kérte. A tárgyaláson az ügyész úgy érvelt, a Székelyföld szó alkotmányellenes. „A jogászunk azt kérdezte, mivel turisztikai úti célokkal nem foglalkozik az alkotmány, hol sértjük ezt meg? A bírónő meglepő módon azt mondta, ha vállaljuk, hogy kivesszük ezt a szót a statútumból, akkor ad még egy kis haladékot, hogy megváltoztassuk” – számolt be az előzményekről ifj. Nagy Benedek, a szövetség alelnöke.
A Hargita Megyei Törvényszék végül a szövetség bejegyzését elutasította. Az ítélet indoklása szerint Székelyföld nevű területi szervezeti egység nincs. Az ítélet idézi az alkotmányt, és több más törvényt, amelyek szerint közigazgatási szempontból Romániát községek, városok és megyék alkotják. Mindezt a tárgyaláson elnöklő Szikszai Enikő csíkszeredai bíró írja alá. A kérelmezők az elsőfokú ítélet ellen fellebbezést nyújtottak be a Marosvásárhelyi Ítélőtáblához. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székelyföldi tudományos társaságot alapítottak
Megalakult a Székelyföldi Regionális Tudományi Társaság (SZRTT) Csíkszeredában, melynek egyebek mellett célja Székelyföld fejlesztésének támogatása. A szervezet élére Geréb Lászlót, a MÜTF Oktatási Központ korábbi igazgatóját választották.
Az SZRTT elsődleges célja szakmai fórumot biztosítani a regionális tudományok művelőinek, illetve hogy kutatásaikkal hozzájáruljanak Székelyföld fejlesztéséhez – nyilatkozta lapunknak Geréb László, a társaság nemrég megválasztott elnöke. A tervek szerint konferenciákat, tanácskozásokat is szerveznek, a kutatások eredményeit pedig különböző fórumokon ismertetik majd az érdeklődőkkel.
Geréb elmondta, hogy egyebek mellett Székelyföld statisztikai vonatkozású meghatározásán is fognak dolgozni, ami gazdasági szempontból is lényeges. Nem mindegy, hogy Maros megyéből földrajzilag mekkora részt kapcsolunk ehhez a térséghez, hiszen ennek függvényében változhatnak a különböző mutatók – magyarázta.
A tizennégy kutató által alapított társaságot Nagy Benedek csíki egyetemi oktató kezdeményezte, így a tagok többségét jelenleg is a Sapientia egyetem csíkszeredai karának oktatói adják, ugyanakkor gyergyószentmiklósi, sepsiszentgyörgyi és székelyudvarhelyi kutatókat is találunk köztük.
Bíró Boróka Júlia, a szervezet elnökségének sepsiszentgyörgyi tagja rámutatott, régóta szükség volt a térség tudósainak összefogására. Így lehetőség van a hatékonyabb kommunikációra, tapasztalatcserére és közös kutatások lebonyolítására is. Többségében gazdasági szakemberek alapították a társaságot, de a tagok között vannak történészek, földrajztudósok is.
Fülöp-Székely Botond. Székelyhon.ro

Még célként sem említhetik Székelyföldet
Székelyföld turisztikai úti célként történő népszerűsítésére mondott nemet a Marosvásárhelyi Ítélőtábla, elutasítva a Pro Turismo Terrae Siculorum szövetség hivatalos bejegyezésére vonatkozó fellebbezést. Ezzel jogerőre emelkedett a Hargita Megyei Törvényszék korábbi hasonló döntése, amely arra hivatkozott, hogy Székelyföld hivatalosan nem létezik.
A több Hargita, Kovászna és Maros megyei turisztikai és vidékfejlesztési egyesületet összefogó Pro Turismo Terrae Siculorum szövetség hivatalos bejegyzésével kapcsolatos fellebbezést február 4-én tárgyalta a Marosvásárhelyi Ítélőtábla. A fellebbezést alaptalannak nyilvánították, és elutasították, megerősítve a Hargita Megyei Törvényszék tavaly decemberben hozott elsőfokú ítéletét.
A szövetség alelnöke, ifj. Nagy Benedek kérdésünkre azt mondta, a bejegyzéssel kapcsolatos további lépésekről néhány napon belül a megválasztott vezetőtanács dönt majd. Mint megtudtuk, fellebbezésükhöz számos olyan dokumentumot is csatoltak, amelyek bizonyítják, hogy számos más, történelmi régió nevét szabadon használhatják az ezeket népszerűsítő, hasonló céllal alakult egyesületek, szervezetek. Ahogy korábban is írtuk, a Hargita Megyei Törvényszék tavaly a bejegyezési kérés iktatása nyomán nem a szövetség tevékenységét, hanem az alapszabályzatban szereplő Székelyföld kifejezést kifogásolta, egyúttal kérte ennek megváltoztatását.
A bejegyzési kérés első tárgyalásakor az ügyész azt közölte, mivel az alapszabályzatban szerepel a Székelyföld szó, ez alkotmányellenes. Ezért a kezdeményezők a kifejezést Székelyföld turisztikai desztinációra változtatták, de kérésüket így sem fogadta el a törvényszék, amelynek indoklása szerint a hatályos törvények értelmében ilyen területi szervezeti egység nincs, közigazgatási szempontból Romániát községek, városok és megyék alkotják. A kezdeményezők korábban a törvényszék elutasító döntése mögött politikai okokat sejtettek. A fellebbezés elutasításáról szóló végzést az indoklás megismerése érdekében írásban kértük az ítélőtáblától, miután ezt megkapjuk, az ügyre visszatérünk.
Kovács Attila. Székelyhon.ro

Főhajtás a kommunizmus áldozatai előtt
A kommunizmus áldozataira emlékeztek szerda délben Csíkszeredában, a volt politikai foglyok Temesvári sugárúton található emlékművénél.
Elsőként Szilágyi Árpád, a Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szövetségének elnöke arra emlékeztetett, hogy ma is áldozatvállalásra van szükség, hisz ahol nincs áldozat, ott nincs szabadság sem. „Azért gyűltünk össze, hogy azokra az áldozatokra emlékezzünk, akik az átkos rendszer áldozataivá váltak” – fogalmazott Szilágyi Árpád. A jelenlévők egy perces néma csenddel fejezték ki együttérzésüket a meghurcoltakkal szemben.
Nagy Benedek történész, volt politikai elítélt megítélése szerint Európában leáldozóban van a nemzetállamok sorsa. „Akik még itt vagyunk, egyikünk sem kért, vagy kapott kitüntetést annak az államhatalomnak a részéről, amely a szenvedéseinket okozta. Így az sincs, amit tőlünk visszavegyenek” – fogalmazott Nagy Benedek az elmúlt napok történéseire utalva.
Füleki Zoltán, Csíkszereda megbízott alpolgármestere rámutatott, napjainkban újra „politikai fogolygyártásban” vagyunk, példaként az elmúlt időszakban meghurcolt székelyföldi vezetőket sorolta fel. Megmaradásunk csak akkor lesz, ha visszafordulunk keresztényi hitünkhöz, a magyar irodalomhoz és odaállunk a választott vezetőink mellé – mondta az alpolgármester.
A történelmi egyházak képviseletében Szatmári Ingrid református lelkész és Darvas-Kozma József római katolikus esperes-plébános kérte Isten áldását az elhunytak lelki üdvéért. Az emlékünnepség végén a kegyelet és megemlékezés koszorúit, virágokat helyeztek el az emlékmű talapzatánál, és a résztvevők közösen énekelték el a székely himnuszt.
Iochom Zsolt. Székelyhon.ro

Látlelet Székelyföldről
Gazdaságfejlesztési munkakonferenciát szervezett csütörtök délután Sepsiszentgyörgyön a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI), a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemmel, az Orbán Balázs Intézettel, valamint a Székelyföldi Regionális Tudományi Társasággal partnerségben.
Az eseményen mutatták be először a Székelyföld fejlesztésének és fenntarthatósági tényezőinek vizsgálata című tanulmányt, megelőzve a budapesti ismertetőt, ahol egyébként a megrendelő NSKI székhelye is van. „Átfogó és a turizmusra is kiható kutatás terméke a kötet” – fogalmazott Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, hozzátéve, hogy Székelyföld tekintetében hiánypótló munkáról van szó.
A tanulmány alapjául szolgáló kutatást egyébként kizárólag székelyföldi szakemberek végezték, az elkövetkezőkben pedig fontos lenne az önkormányzatok képviselőit, gazdasági szereplőket is bevonni a stratégia megvalósításába – mondta még el Tamás Sándor, kiemelve, szükséges meghatározni azt az öt-hat kiemelt fontosságú kérdéskört a stratégia szempontjából, amelyekhez az elkövetkezendőkben megkereshetik az anyagi forrásokat.
Lázár Ede, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem dékánhelyettese kifejtette, az intézmény – a kutatások és oktatási tevékenység mellett – igyekszik itthon tartani a régió fiataljait, hogy a tanulmányok után itthon építsék fel életüket. Ennek megfelelően az elkövetkező időszakban sem zárkóznak el az együttműködéstől.
Az elmúlt huszonöt évben nem készült ilyen szintű látlelet Székelyföldről – mondta Szász Jenő, az NSKI vezetője. Kiemelte, a maga nemében egyedi kezdeményezésnek az a legnagyobb erénye, hogy nulladik kilométerkövét képezheti a közös székelyföldi fejlesztési stratégiának. A megyék egyrészt külön-külön vannak bemutatva a kiadványban, ugyanakkor megtalálható benne a történelmi Székelyföld átfogó elemzése is. „Minden erőforrás fontos egy régió stratégiájában, a humánerőforrás pedig kiemelten, hiszen jövőt építeni csak a fiatalokra lehet” – jelentette ki Szász Jenő.
Nagy Benedek, a kutatás projektvezetője elmondta, a kiadvány jóval több mint Székelyföld gazdaságának belső állapotfelmérése: statisztikákra, mozgósítható erőforrásokra alapozva a mezőgazdaság, a turizmus, az ipar és egyéb fontos gazdasági szegmensek fejlesztési lehetőségeiről végeztek elemzést. Ennek köszönhetően olyan fontos következtetéseket vontak le a kutatók, miszerint a székelyföldi megyék nem számítanak eltartottnak, a régióból külföldre emigrált személyek száma pedig megközelítőleg 80 ezer fő, ami Kovászna és Hargita megye összlakosságának több mint tíz százaléka.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Felmérés Székelyföld állapotáról
Vaskos dokumentumot, Székelyföld jelenlegi állapotáról szóló tanulmánykötetet mutattak be csütörtökön délután Sepsiszentgyörgyön. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet megrendelésére különböző szakterületek fiatal kutatói, elsősorban a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanárai vállalták a munkát, féléves kutatás, majd még féléves „összerázás” után látott napvilágot a térségünk jelenlegi helyzetét bemutató munka, mely alapul szolgálhat egy fejlesztési stratégia kidolgozásához.
Megtisztelőnek nevezte Tamás Sándor megyeitanács-elnök, hogy elsőként Háromszéken ismertetik a hiánypótló anyagot. Felhívta a figyelmet, hogy ez csak az első állomás, amelyet Kovászna és Hargita megye által egyaránt elfogadható fejlesztési stratégiának kell követnie, majd ütemtervnek konkrét napirendekkel, melyeket belső jogrendjévé tehet a két önkormányzat. Háromszék stratégiája elkészült, Potsa-terv a neve, az is felhasználható, hogy e jelenlegi dokumentum kivitelezési tervvé csúcsosodjék – mondotta.
A kutatók nevében Lázár Ede, a Sapientia dékánhelyettese kiemelte, a fiatalok számára kell jó megélhetést biztosító Székelyföldet teremteni, hogy ne kényszerüljenek máshol kamatoztatni itthon megszerzett tudásukat. A 18 fős csapat munkájának értékét az adja majd, ha felhasználják a döntésekben is – fogalmazott.
A tanulmányt kezdeményező Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke, Szász Jenő elmondta, azért időzítették mostanra és ide a dokumentum bemutatását, „mert Szent György Napokon Sepsiszentgyörgyre figyel a világ”. Kiemelte, a rendszerváltás után nem készült ilyen látlelete Székelyföldnek, nem volt egyszerű munka, hisz nem alapozhattak csak a hivatalos statisztikai adatokra, ugyanakkor dilemmát okozott Maros megye kezelése is, nehéz volt leválasztani székelyföldi részét, az ottani jobb gazdasági adatok pedig torzították volna a teljes képet. A tanulmány végül összeállt, abban a három megye külön-külön is értékelhető, és székelyföldi egységes áttekintést is nyújt. „Született egy nagyszerű dokumentum, egy kilométerkő, amely megmutatja, hogyan állunk, honnan indulunk” – hangsúlyozta. Nyomatékosította, a közös munkát folytatni akarják, ennek akkor van értelme, ha bekapcsolódnak az önkormányzatok, a vállalkozói szféra, a különböző társadalmi szervezetek. Közös gondolkodásra, cselekvésre hívnak mindenkit, hogy felépítsék Székelyföld mozdonyszerepét – mondotta. Szászt követően munkatársa, Molnár György a Nemzetegyesítési Fejlesztési Program megvalósításának Székelyföldi vonatkozásairól beszélt. Nagy Benedek, a Sapientia tanára, a kutatás koordinátora munkájukat mutatta be, eredményeiket összegezte röviden. A székelyföldi megyék gazdasági állapotának felmérését tűzték ki célul, stratégiai irányokat, javaslatokat nem tartalmaz a kötet. Nagy hangsúlyt kapott a gazdasági rész – ez képezi a kötet gerincét –, és tanulmányozták a gazdaságra ható tényezőket is: a minőségi és mennyiségi szempontból is elégtelen humán erőforrásokat, a természeti nyersanyag erőforrásokat, a gazdaság szerkezetét, teljesítményét, a külső erőforrásokat. Sikerült néhány tévhitet megcáfolniuk, többek között azt, hogy Kovászna és Hargita megye eltartott lenne – mondotta. Bemutatta a tanulmány szerkezetét: az első két fejezetben a természeti erőforrásokat és az infrastruktúra állapotát elemzik, a középső rész a közpénzügyekről szól ipari és vállalkozási szinten, a közszolgáltatások területén, eddig nem ismert módon sikerült feltérképezniük a mezőgazdaságot, a turizmusról sokan sok mindent megírtak már, így igyekeztek kicsit továbbgondolni a statisztikai számokat, és újabb adatokat felsorakoztatni, mély elemzés készült a pénzintézetek és a külföldi befektetések helyzetéről, és felmérték az EU-s támogatások lehívásának állapotát is. Elmondta, végig törekedtek arra, hogy ne csak a székelyföldi megyék állapotát ismertessék, viszonyítási alapként a romániai átlagadatokat is feltüntették. Számba vették a regionális önállóság és fenntarthatóság szempontjából stratégiai kérdéseket, az oktatást, illetve a migrációt és kivándorlást is. A már említett okokból, hasonló szerkezetben, de külön jelenítik meg Maros megyét. Nagy Benedek beszélt munkamódszerükről, forrásaikról, adatigénylési nehézségeikről. Céljuk volt előkészíteni a terepet egy későbbi stratégia, egy gazdasági autonóm modell megalapozásához, legyen egy anyag, mely alapul szolgál, hogy egyáltalán létrehozható-e, életképes-e az autonóm Székelyföld.
Az általános bemutatást követően a jelen levő kutatók külön-külön ismertették az általuk felmért területek érdekesebb következtetéseit, majd egy kávészünet után a jelen levő háromszéki szakemberekkel vizsgálták a továbblépési lehetőségeket.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A négyszáz éves Marosvásárhely kincsei
Marosvásárhely szabad királyi városi rangra emelésének 400. évfordulójára szervezett tudományos értekezletet a marosvásárhelyi történészeket tömörítő Borsos Tamás Egyesület. A jeles előadók a várossá válás történelmi tudnivalóit taglalták.
A Bethlen Gábor által adományozott kiváltságlevél másolata, a város akkortól használatos címere és pecsétje, illetve azok leírása a város 400. éves évfordulójára nyílt kiállításon látható a Vármúzeumban. A Marosvásárhely történetében legértékesebb dokumentumot az Állami Levéltárban őrzik, amely a belügyminisztérium fennhatósága alá tartozik, ezért csak a másolatát lehetett kiállítani.
Az 1616. április 29-én kelt kiváltságlevelével Bethlen Gábor fejedelem a székelység legnépesebb települését – a 17. század elején Marosvásárhely lakossága nem több, mint 2000-2500 fő – kiemelte a mezővárosok sorából és jogi értelemben egyenrangúvá tette az erdélyi nagyvárosokkal, Brassóval, Nagyszebennel, Besztercével és Kolozsvárral. Marosvásárhely már korábban is rendelkezett kiváltságokkal, amelyeket a magyar királyoktól és az erdélyi vajdáktól, valamint fejedelmektől kapott, és a város vezetésének sikerült is időről időre megújítani a privilégiumokat.
A szabad királyi városi rang tulajdonképpen joghitelesítést jelentett a város és lakói számára. Ezt a helyzetet elemezte Simon Zsolt történész, a Román Akadémia tudományos munkatársa, aki előadásában a rangemelés előzményeit ismertette.
A város kiváltságai
Pál-Antal Sándor akadémikus az 1616. április 29-én kelt szabadalomlevelet elemezte, pontról pontra. A rendkívül összetett és tömör, latin nyelven írott oklevélnek máig sincs hiteles, teljes fordítása – mutatott rá. A nyugalmazott levéltáros is egy 1863-ban készült tartalmi fordításra hivatkozva ismertette azokat a kiváltságokat, amelyeket a város elnyert: címer, zászló, pecsét, szabad vásártartási jog – a város polgárai peres ügyekben végső fellebbezésként egyenesen a fejedelemhez fordulhatnak, saját ügyvédeik lehetnek, a települést fallal lehet körülkeríteni, és amennyiben a városban laknak, a nemeseknek is adózniuk kell. Ezt azonban a nemesek sérelmezték, így a 31 nemesi telek továbbra is adómentes maradt, csak annyiban kellett adót fizetniük, amennyiben a várban is volt lakásuk.
A pestisjárványtól megtizedelt város
Soós Zoltán régész, a Maros Megyei Múzeum igazgatója a marosvásárhelyi várban végzett többéves ásatás eredményeit vetített képes előadásban ismertette, megjegyezve, hogy a várban működő egykori ferences kolostor maradványainak feltárása olyan mesterségek és műhelyek meglétére derített fényt, amelyekről írásos források nem maradtak fenn. Sikerült több középkori lakóház helyét meghatározni, a kolostort alaprajzában helyreállítani, a vártemplom freskótöredékeit feltárni, és láthatóvá tenni. A munkálatok még hosszú évekig tarthatnak és sok érdekességet felszínre hozhatnak, hiszen ez a vár abban a különleges helyzetben van, hogy a lebontott középkori épületekre (a 18. században beköltöző császári hadsereg elűzte a várban lakókat) nem építettek rá semmit, tehát csupán a rárakódott földréteget kell eltávolítani. Soósnak azt is sikerült tisztáznia – részben az írott források alapján (krónikák, oklevelek), részben a régészeti feltárások, falkutatások nyomán – hogyan épült a marosvásárhelyi vár, milyen szakaszai voltak az 50 évig tartó munkálatoknak. Előadásában részletesen beszélt az építkezésről, a teherről, amely a városlakókat sújtotta, hiszen „felsőbb” támogatás nélkül, saját erejükből kerítették fallal körbe városukat, hogy megóvják a különféle támadásoktól. Várkatonai védelmi szempontból csupán a portyázó hadaknak tudott ellenállni, egy szisztematikus ostrom azonban tragikus lett volna. Erre azonban nem került sor, az 1658-as tatárdúlás elkerülte a várost. A középkori városlakókat sokkal inkább megtizedelték a járványok – elsősorban a pestis –, mint a háborúk, ugyanis a köztisztaságra nem fordítottak figyelmet, gyakran megesett, hogy a szemét, az emberi ürülék a házak ablakáig ért. Ezért is eshetett meg az, hogy az első pestisjárvány az ittlakók egynegyedét vitte sírba.
Bethlen Gábor türelme
Bethlen Gábor művelődéspolitikáját Spielmann Mihály elemezte a legfrissebb szakmunkák és saját kutatásai alapján. A történész Bethlen Gábor könyvszeretetét, nyomdapolitikáját, könyvkiadását ismertette, kitérve a fejedelem korában külföldön tanuló akadémiták (peregrinusok) tanulmányidejére és a diákok népességére is. Bethlen vallási türelme gyakorlati türelmi politika volt, ugyanis sem a szombatosokkal szemben nem járt el, sem erőszakos térítésekre nem volt hajlandó – mutatott rá a kutató. Az uralkodó református vallás számára is az ideológiai támaszt jelentette uralkodásában, de nem tudta és nem is akarta nélkülözni a tanult katolikus főnemesség tagjait, akiket az udvari elit sorába emelt. Ami a románsággal szembeni magatartását illeti, igyekezett a román, ortodox papság működését támogatni. Fölszabadította a román papokat a jobbágyi sorból és a gyulafehérvári püspökség fennhatósága alá rendelte valamennyi ortodox vallású alattvalóját. Román források feltételezik, hogy végső szándéka a kálvinista vallásra való áttérítés lett volna, ezt azonban az oklevelek nem igazolják.
Bethlen volt az első olyan erdélyi uralkodó, aki tudatos művelődéspolitikát folytatott, egyenrangúnak tekintve a gazdasági vagy a hadi szükségletekkel. Erőfeszítéseket tett, hogy megszerezze Mátyás király Corvináit, ezt az erőfeszítését azonban nem koronázta siker. (A híres fejedelmi könyvtárból csupán két könyv maradt az utókorra, a többit elpusztította a már említett 1658-as tatárdúlás.)
Bethlen Gábor akadémiát alapított Gyulafehérváron 1622-ben, amit 1658-ban a tatárok elpusztítottak, de 1662-től újjáéledt Nagyenyeden, ugyanis Bethlen még életében a gyulafehérvári akadémiának ajándékozta Nagyenyedet minden tartozékával együtt. Az akadémia irányítására, valamint a tanulóifjúság oktatására külföldi tanárokat hívott, elsősorban a Német- Római Birodalomból, akik tevékenységük java részét már Bethlen halála után, I. Rákóczi György idejében fejtették ki
incs végleges döntés szoborügyben
Kettőt választott ki a zsűri a Maros megyei RMDSZ által februárban meghirdetett Bethlen Gábor egész alakos, köztéri szobor-pályázatára beérkező nyolc pályamunka közül – a terveken kisebb változtatásokat kell eszközölniük az alkotóiknak, hogy végül eldőljön, a kettő közül melyiket állítják ki Marosvásárhely főterén.
A Béke és az Aranykor jeligét viselő szoborpályázatok – Harmath István székelyudvarhelyi és Deák Árpád nagyváradi szobrász alkotásai – váltották ki a héttagú zsűri – Nagy Miklós Kund író, Keresztes Géza műépítész és az öt szobrászművész, Hunyadi László, Bocskai Vince, Gyarmathy János, Kiss Levente és Gheorghe Mureşan – tetszését. A nyolc pályaművet a Köpeczi-Teleki házban állították ki, és a közönség is kifejthette véleményét. A végső döntés egyharmadát a közönség szavazata tette ki, míg a kétharmadát a zsűrié. A közönség a legtöbb szavazatot a Consilio firmata Dei és a Kassiopeia című munkákra adta, 943, illetve 928 szavazatot. Őket a Szülőföld című alkotás követte 748 szavazattal és az Aranykor 684 szavazattal.
Az eredményhirdetésre a Kultúrpalota nagytermében azon az ünnepségen került sor, amelyet a 400. évfordulóra szerveztek. Négy évszázaddal ezelőtt ugyanis ezen a napon, 1616. április 29-én Bethlen Gábor, Erdély fejedelme aláírta azt a dokumentumot, amely szabad királyi városi rangra emelte a várost, hivatalosan is Marosvásárhelynek nevezve Székelyvásárhelyt. A rendezvényen a Szentegyházi Gyermekfilharmónia lépett közönség elé, a szoborpályázaton meghozott döntést Soós Zoltán független polgármesterjelölt hirdette ki, ünnepi beszédet mondott dr. Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai konzulátusának vezető konzulja.
A nyolc beérkezett pályamű: Fejedelem – Sánta Csaba, Szováta Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? – Baróthi Ádám, Szászrégen Kassiopeia – Zavaczki Walter Levente, Székelyudvarhely Consilio firmata Dei – Makkai István, Marosvásárhely K – Pokorny Attila, Marosvásárhely Szülőföld – Nagy Benedek, Budapest Béke – Harmath István, Székelyudvarhely Aranykor – Deák Árpád, Nagyvárad
Antal Erika |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kuszálik Péter és a XX. század magyar történelmi nagyjai
A kilencvenes évek végén többmenetes vitát folytattam Kuszálik Péterrel a Romániai Magyar Szó hasábjain az erdélyi magyar jövőképek ütközéséről, az RMDSZ vezetőségének programelsikkasztásáról, az autonómiaprogram kétlépcsős megvalósításáról. (Ez az 1993-ban még konszenzusnak örvendő cselekvési program azt mondta ki, hogy tegyünk meg mi magyarok mindent az autonómia vonatkozásában, ami nem ütközik a román alkotmányjogi szabályozásba – nemzeti kataszter, belső választás, autonómia-statútumok – majd minden nyomásgyakorló erőnket latba vetve kényszerítsük rá a román hatalmat arra, hogy a szuverenitás egy részét átruházza a legitim magyar köztestületekre).
A vitát őszintén szólva még élveztem is, de leginkább annak örvendtem, hogy a Romániai Magyar Szó hasábjain eljuthatnak olyan emberekhez is az autonómiaelvű politikai üzenetek, akik nem a nemzeti sajtót olvassák.
A szinte lovagias, de szellemileg mindenképpen élvezetes vitának az vetett véget, hogy Kuszálik Nagy Benedek nyomába lépve, egy nyilvánvaló rágalmat felkarolva, sunyi módon Tőkés László szekus múltjára kezdett célozgatni. Ez több szempontból is arcpirító, vérlázító és elfogadhatatlan volt.
Elsősorban nemzetpolitikai szempontból: Tőkés László mindmáig a magyarság egyik legismertebb és legelismertebb történelmi személyisége, aki ellen elkövetett bukaresti vétetésű karaktergyilkossági kísérlet a nemzeti érdekek aláaknázása, ha úgy tetszik, nemzetárulás.
Másodsorban erkölcsi szempontból: bemocskolni egy tiszta embert, Tőkés Lászlót, aki bizonyíthatóan a Securitate áldozata volt (amint azt még ma is sok száz ember tanúsíthatja, aki mellette volt az embert próbáló időkben) besúgónak nevezni, az ellenállót együttműködőnek beállítani a legotrombább hamisítás, aljas rágalom.
Végül jogi szempontból. Az erkölcs és a jog nem minden esetben mondja ugyanazt, de ezúttal igen: a rágalmazás, a becsületsértés nemcsak erkölcsi vétség, de büntetőjogi tényállás is. Ezek után is írtam még válaszcikket Kuszáliknak, de azokban kifejezetten a hamis tényállítások helyesbítésére törekedtem, az már nem eszmei bajvívás, polémia volt, hanem az igaz/hamis értékkettős mentén való korrekció.
Bármily furcsa, mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy Csíkszeredában Márton Áron szoborcsoportot lepleztek le. Jó lett volna ezt már negyed százada megtenni, volt is ilyen terv, de jobb későn lépni a jó irányba, mint egyáltalán. Kevés felemelőbb érzés lehet, mint a kereszténység talán legszebb ünnepén, Pünkösdkor az állampolgárságot minden magyarra kiterjesztő magyar haza első emberének jelenlétében részt venni az XX. század egyik legnagyobb magyar hazafija szobrának leleplezésében.
De hogy jön ide Kuszálik? Úgy, hogy ő volt az, aki nem kevés munkával sajtó alá rendezte Márton Áron szellemi hagyatékának nem kis részét.
Nem egyszerű az emberi lélek. Egyik oldalról a Kuszálik a kollaboráns konvergencia egyik ideáltipikus esetét produkálja, amikor előbb kisebb írásaiban a legaljasabb módon próbálja befeketíteni a legnagyobb élő magyarok egyikét (a fogalmat Borbély Imre vezette be 1995-ben Markó Bélának írott nyílt levelében: eszerint a kollaboráns konvergencia „a kollaboráció azon esete, amikor a magyar közérdekkel ellentétes, egyéni vagy csoportérdek ölt testet politikai cselekedet formájában, úgy, hogy az a román etnokrata igyekezetet szolgálja.” ) majd egész könyvet írt Tőkés László bemocskolása céljából. A másik oldalról meg időt, energiát nem kímélve dolgozott a Márton Áron köteteken.
Mindeközben e két történelmi személyiség bátorságban, helytállásban, nemzeti elkötelezettségben, politikai következetességben, eszmei felvértezettségben méltán tehető egymás mellé s bizonyára egymás mellé is kerülnek majd a történelemkönyvekben, mint a nemzetük sorsának alakítását felvállaló, a közélet homályos útvesztőiben világos irányt mutató egyházi vezetők.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma/szerintunk

Tamási Áron a Bolyai Egyetemen 1956 októberében
Aki az 1956-os Magyar Forradalom napjait Kolozsvárt élte meg, annak számára minden bizonnyal emlékezetes marad Tamási Áron találkozása az egyetemi ifjúsággal a Bolyai Egyetem Horea úti épületének dísztermében, 1956. október 17-én.
Ez a látogatás önmagában is nevezetes esemény lett volna, hiszen Tamási, azt követően, hogy 1944 őszén Budapestre távozott, csupán egy évvel korábban, 1955 nyarán jöhetett haza (a háború utáni magyarországi közéletben vállalt szerepe miatt a kommunista hatalomátvétel után tilalom alá került, s csak Sztálin halálát követően, az „olvadás” éveiben jelenhettek meg újra könyvei, s kapott Kossuth-díjat is a Nagy Imre-kormánytól 1954-ben). Az első évben természetesen a szülőfalu, Farkaslaka volt az úti cél, majd 1956 januárjában édesanyja temetésére utazhatott haza. De a második 1956-os útja már az író hazatérését is jelentette: az Igaz Szó a szeptemberi és októberi számokban közölte új színdarabját, az Ördögölő Józsiást, az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó ígéretet tett könyveinek romániai kiadására, s Marosvásárhelyen október 11-én az Igaz Szó rendezésében sor került egy nagy visszhangot kiváltott irodalmi estre is, a Kultúrpalota dísztermében.
Kolozsvárra hazatérőben, 1956. október 15-én érkezett, feleségével, Basilides Adéllal. Jordáky Lajosék látták vendégül a Kőkert utcai családi házban, s Jordáky – akivel már az 1937-es Vásárhelyi Találkozó óta közelebbi kapcsolatban volt – a Kolozsvárt töltött napok számos eseményére elkísérte vendégeit, többek között a Bolyain lezajlott találkozóra is. Tőle tudjuk e néhány nap részleteit is, hiszen naplójába (amelyet Molnár Gusztáv közölt 1988-ban a Medvetánc című folyóiratban) pontosan bejegyezte a történteket, majd amikor Jordákyt a Dobai István-féle „ENSZ-memorandum”-perben szintén letartóztatták, a Securitaten történt kihallgatásai rendjén is többször faggatták Tamási találkozásairól.
Ezek szerint Tamási Áron érkezése másnapján, október 16-án délelőtt találkozott a kolozsvári írókkal (az Utunk egy rövid híre szerint a Művelődési Házban, ahol mintegy 40-en vettek részt), majd aznap este Jordákyéknál töltött szűkebb körben néhány órát Bartalis János, Jancsó Béla, Balogh Edgár, Demeter János, Asztalos István, Nagy Géza, Nagy Imre, Abodi Nagy Béla és Nemes István (Nagy Imre ügyvéd-barátja) társaságában. Valószínűleg ezen a napon kereste meg őt két – akkor – IV. éves magyar szakos hallgató, Láng Gusztáv és Miess G. (Ritoók) János, akik meghívták a Bolyai Egyetem irodalmi körébe, találkozni a diáksággal.
Másnap, október 17-én Tamási Áron Jordáky Lajossal látogatást tett a Bolyai Egyetem rektoránál, Bányai Lászlónál, aki hivatalossá tette a diákság meghívását, aznap délutánra.
A délután 5 órára kitűzött találkozó a Bolyai Egyetem irodalmi körénél jóval szélesebbre sikerült. Nem csak az irodalmi köri tagok, sőt nem is csak a bolyaisták voltak ott „a díszterembe bezsúfolódott mintegy hétszáz diák” között (ahogy egyikük, Nagy Benedek, akkor II. éves, az első Bolyai-perben nemsokára 5 évre ítélt történészhallgató visszaemlékszik), hanem a Képzőművészeti Főiskola, sőt még a Protestáns Teológia irodalmi érdeklődésű hallgatói is. A hírveréshez minden bizonnyal hozzájárult, hogy Utunknak épp az aznapi számában jelent meg, rövid bevezetővel, egy majdnem egész oldalas összeállítás a marosvásárhelyi irodalmi estről: Tompa László meleg hangú köszöntője, Tamásinak a Harmat és vér című novellája, a Tamásit a Romániai Írók Szövetségének elnöksége nevében köszöntő Radu Boureanu egy verse, József Attila fordításában, az oldalon Tamási és Boureanu fényképével.
DÁVID GYULA
Szabadság (Kolozsvár)

Hencz Hilda : Magyar Bukarest 15. (Részletek)
Túlélés kisebbségként egy nemzeti egységállamban
A háború elvesztésével a magyar állam drámai változásokon ment keresztül. A legtöbb szenvedés az erdélyi magyaroknak jutott, de a következmények a Kárpátokon kívül élőkre is kihatottak. A regáti magyar közösséget évekig megfigyelték még a templomokban is, kezdetben elsősorban azért, hogy elfoghassák azokat, akik a háborúban románok ellen harcoltak. Azonosító irodákat nyitottak a román állampolgárok számára, az idegen állampolgárok vagyonát pedig elkobozták.
A magyarokkal legyőzött ellenségként bántak, akikben nem bízhatsz, akiket keményen meg kell büntetni, és akiket továbbra is a román Siguranţa megfigyelése alatt kell tartani; ezt tanúsítja számtalan, a belügyminisztérium archívumában őrzött besúgói jelentés is. Megfigyelték a kulturális vagy vallásos szervezetek működését, de a szabadidős tevékenységeket is, például az Andronache-erdei majálisokat, és nem riadtak vissza a levéltitok megsértésétől sem. A magyar követség bukaresti jelenléte csak fokozta a hivatalos szervek éberségét, több papot, orvost, mérnököt, ügyvédet a követség ügynökeként és irredentaként tartottak számon; a jelentéstevő ügynökök által megfogalmazott irredentizmus vádját sohasem támasztották alá a megvádolt tetteivel vagy bizonyíthatóan elhangzott beszédével.
A magyarok leghatásosabb büntetése az asszimiláció volt. A nyíltan magyarellenes és antiszemita Brătianu, akinek Erdély az erdélyiek nélkül kellett volna, ki is jelentette, hogy az egyetlen ,,európai megoldás a kisebbségek beolvasztása”. Az erőszakos románosítási politikát és a román kormányok visszaéléseit semleges elemzők is hangsúlyozták, például Hannah Pakula: „a románok, akik valaha a népesség elmagyarosítása miatt siránkoztak, most vadul románosítottak.... A liberálisok és szövetségeseik Averescu alatt a nacionalizmus és az agrár igazságszolgáltatás nevében kifosztották a magyarokat és a zsidókat...”
A magyarok a román beolvasztásási politikát létük elleni támadásként élték meg. A hivatalos népszámlálások alapján megállapítható, hogy az egyesülés óta eltelt több mint 90 év alatt, de már a két világháború közötti időszakban is a „román állam jelentősen hatékonyabb volt, mint a Magyar Korona” a kisebbségek beolvasztása és a lakosság homogenizálása tekintetében, jegyzi meg Salat Levente. A várakozásokkal ellentétben a kor kiadványai nagyon kevés információval szolgálnak a bukaresti magyarság két világháború közötti életéről. Lehet, hogy nagy részük az asszimilációt nem is drámaként élte meg. Bukarestbe munkát keresni jöttek, és Románia fővárosa amúgy sem volt, és nem is lesz sohasem a magyar kultúra és identitás szempontjából reprezentatív. Mivel az identitás megőrzésének alapintézményei hiányoztak, a bukaresti letelepedés tulajdonképpen az asszimiláció felvállalását is jelentette.
Korábbi korok fontos forrásai, az emlékiratok majdnem teljesen eltűntek ebből az időszakból. Csak Szemlér Ferenc nagyon szűkszavú feljegyzései és Nagy András orvos, Nagy Benedek egykori RMDSZ-képviselő édesapja jóval később közreadott, valamivel bőbeszédűbb emlékiratai maradtak fenn. Ezeket csak részben pótolják a két világháború közti idők tanúival készített in vivo interjúk, amelyek közül külön említésre méltóak a Rostás Zoltán által készített, és a nyolvanas évek során nagyrészt román nyelven publikált beszélgetések.
Ugyancsak a világháborúk közötti időszakban készült három útleírás. Időrendi sorrendben az első Németh László 1935-ben megjelent Magyarok Romániában című könyve. Németh László három fiatal budapesti írót és szociológust kísért el háromhetes tanulmányútra Nagyromániába, a Giurgiu– Konstanca–Eforie–Bukarest útvonalon, majd meglátogattak néhány erdélyi várost is. Kapcsolatba kerültek Dimitrie Gusti csapatával is, román és magyar értelmiségiekkel beszélgetve próbálták felmérni a hangulatot. Németh útikönyve nagy port kavart a sajtóban: a románok rejtett irredentizmussal vádolták, míg a budapesti sajtó románbérencnek nevezte, amiért bírálta az erdélyi magyar értelmiség letargiáját, dicsérte Gustit, és lenyűgözte őt a románok vitalitása és optimizmusa. A következő útleírás a kovásznai születésű és Budapestre kitelepedett Ignácz Rózsa (1909–1979) tollából jelent meg, címe is jelképes: Keleti magyarok nyomában. 1938–1940 között a szerző újrajárta neves elődei, Ürmösy és Jerney útvonalát, sorra látogatta a bukovinai, moldvai és dobrudzsai településeket, a Duna menti kikötővárosokat és Bukarestet; arra a következtetésre jutott, hogy már lehetetelenség gyökeresen megváltoztatni és helyrehozni a Kárpátokon kívüli magyarság sorsát.
Mikecs László második világháború küszöbén megjelent úti jegyzetei nagyon kevés hasznos információt tartalmaznak.
Az ebben a korszakban (1921–1941) megjelenő igen nagy számú magyar lap – mintegy 80 cím – kiábrándítóan keveset mond a bukaresti magyarokról. Habár a kisebbségi újságíróknak saját szövetségük volt, ennek tevékenységéről alig tudunk valamit. Az állambiztonsági szervek két 1926-os jegyzetéből értesülünk arról, hogy a New York Times romániai tudósítója, dr. Kovács Jenő lemondott a kisebbségi újságírók szakszervezetének (?) elnöki posztjáról; a besúgó szerint az új büntető törvénykönyv sajtóvétségek elleni előírásai kapcsán folytatott románellenes kampányt. Az újságírókat az is nyugtalanította, hogy a kormány be akarta vonni a kisebbségiek vasúti utazási engedélyét. Az 1930-as években az újságíró szövetség vezetőtanácsában volt Kakassy Endre és Farkas Aladár. A közíró, költő és fordító Kakassy Endre tíz évet élt Bukarestben, és két rövid életű lap, a Magyar Kurír (1931) és utódja, a Bukaresti Magyar Kurír (1931. november – 1932. február) szerkesztője volt. Említésre méltó a korszak lapjainak változatossága: volt munkássajtó, megjelentek felekezeti lapok, a politikai pártok kiadványai, de napvilágot láttak szórakoztató- és sportlapok is. Néhány kiadvány külön a malom-, fém-, textilipari vállalkozókat és nagykereskedőket vagy a kiadókat és nyomdákat célozta meg. Ez a tartalmi változatosság az információbőség hamis érzetét keltheti. A romániai magyar sajtó számbéli gyarapodása növelte a románság aggodalmát. Ezt a nyugtalanságot kívánta eloszlatni Kovács Jenő a Politika című, részben kétnyelvű lapban 1934. április 25-én megjelent cikkében, azzal a kijelentésével, hogy „nem mind arany, ami fénylik”. Valóban, a több tucatnyi, Bukarestben megjelent címnek jó negyede tiszavirág-életűnek bizonyult, és további tucat lapot csak egy szűk magyar neoprotestáns körnek címeztek.
Egy 1921-es sikertelen kísérlet után, 1930–1936 között megjelent egy napilap is, Bukaresti Lapok címmel, amely tulajdonképpen a Brassói Lapok bukaresti kiadása volt, és figyelme központjában nem a bukaresti magyarság állt.
A leghosszabb életű lap a két világháború között a református Egyházi Újság, amely az 1929–1941-es időszakban folyamatosan megjelent. Értékét elsősorban Nagy Sándor a romániai magyar diaszpóráról írt, folytatásban több év során 91 részben megjelent tanulmánya adja.
A munkáslapok, a szakszervezetek vagy neoprotestáns felekezetek lapjai bárhol megjelenhettek volna, s bár magyar nyelvűek voltak (habár lehettek két- vagy háromnyelvűek is), említést sem tettek a bukaresti magyarok életéről. A szerkesztőségek is vándoroltak Kolozsvár és Bukarest között. Például a Munkás, a Román Kommunista Párt lapja, mely 1923-tól jelent meg magyarul, Marx-, Engels-, Krupszkaja-, Henri Barbusse-cikkeket közölt, Gorkij műveit vagy Zinovjev felszólalásait, beszámolt a Szovjetunió kizsákmányolás alól felszabadult munkásainak életéről és a gyakori romániai sztrájkokról. A vasutasokról is alig tudunk meg valamit, habár ők alkották az egyik legfontosabb szakmai réteget, és nagyon sok magyar volt közöttük. Lapjukban, az 1930-ban csak néhány lapszámot megélt Vasutasok Lapjában, a Romániai Vasutas Szakszervezetek Országos Szövetségének kiadványában még csak meg sem említik a magyar vasutasok számára kötelező rendszeres nyelvvizsgákat. Csak egy lap tudósít 2000 magyar vasutas sikertelen románnyelv-vizsga miatti elbocsátásáról 1931-ben, közülük egyeseknek 20–25 év régisége is volt.
A bukaresti neoprotestáns felekezetek (adventista, baptista, Jehova tanúi) nagyon gyorsan szerveződtek a háború után; az 1930-as népszámlálás szerint 576 adventista, 566 baptista stb. volt a fővárosban, a nemzetiséget azonban nem tüntetik fel. Az adventistáknak saját templomuk és nyomdájuk volt, a baptistáknak pedig hat imaházuk. Egy 1940-es lakcím-évkönyvben megjelenik egy magyar baptista imaház a Plevnei út 29. szám alatt. Habár ezeknél a felekezetnél nincs jelentősége a nemzeti hovatartozásnak, 1922-től magyar nyelvű istentiszteleteket is tartottak.
A magyar sajtót szorosan felügyelte a cenzúra, gyakori volt egyes bekezdések törlése, lapszámok vagy akár lapok betiltása. Az állami levéltárban fennmaradt Áts József újságíró, a bukaresti A Róka című humoros képeslap szerkesztőjének megfigyelési dossziéja. A megfigyelés 1926-ban, pár hónappal a lap feltűnése után kezdődött, mivel „felforgató jellegű viccek jelennek meg az ország róvására”. Majdnem két év megfigyelés után egy Ştefan Miu nevű egyén egy jelentést állított össze, miszerint „állambiztonsági vagy az állam érdekei szempontjából jelentéktelen”. Mégis, mikor az 1928. február 5-i számban Áts megjelentette Mihály László Barna versét, a Búsul a székelyt: „Csíkországban nem dalolnak, sírnak a leányok. / Csíkországban elhervadtak mind a gyöngyvirágok. / Sír a lelkükbe’ a nóta, / Réges-rég volt a kikelet, hej mi lett azóta?” – az „elítélendő” vers fordítása is belekerül a jelentésbe. Nem tudjuk egyértelműen megállapítani, hogy az újságírót meghurcolták-e, de 1929. július 29-én a bukaresti szerkesztőség felfüggesztette tevékenységét, Áts pedig vállalkozásokba kezdett, több moziterem, köztük a Trianon mozi tulajdonosa lett. Ennek az „irredenta és rémhírkeltő elnémetesedett magyarnak” a hazafiságában nagyon kételkedtek a hatóságok, magyar származása és budapesti rokonaival levelezni merészelő magyar felesége miatt. Megtudhattuk, hogy a református parókia ideiglenes elnöke (azaz főgondnoka) lett az orvos Bakk távozása után, és „összedolgozik Hamar Béla pappal, az ismert irredentával, akit nemrég választottak meg a református közösség elnökévé”. Elrendelték megfigyelésüket. Olyan jelentés azonban, amely felróható cselekedetekről is szólna, nem került elő. Az utolsó, szigorúan titkos feljegyzés 1955-ből származik, pedig az újságírót már 1948-ban halottnak nyilvánították.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gúzsba kötve táncoltak (Nagy Benedek krónikájáról)
Napló, krónika, avagy történelmi dokumentum – e három lehetőséget járta körbe kedd délután Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében Nagy Benedek közíró és beszélgetőtársa, Bíró Béla egyetemi tanár, előbbi frissen megjelent, Ellenzékben és ellenszélben. Politikusi feljegyzések – oldalnézetből (1989. december–1993. január) című könyve kapcsán.
A csíkszeredai Pallas Akadémia gondozásában megjelent kötetről Bíró Béla beszélt, mindenekelőtt kiemelve azt a sajátos munkamódszert, amelyet Nagy Benedek egykori parlamenti képviselő, majd a vallásügyi államtitkárság katolikus felekezetért felelős RMDSZ-es megbízottja választott a könyv összeállításánál. Bíró Béla szerint a szerző követte a jelzett korszakban betöltött szerepét, azaz egyfajta krónikása volt a Domokos Géza, Szőcs Géza által vezetett szövetségnek az 1989-es eseményeket követő igen kiélezett, nehéz időszakban. Maga a kötet egyébként a forradalomtól az 1993. január közepén Brassóban megszervezett kongresszusig naplószerűen követi az eseményeket. Ez már csak azért is kivételes, mert tárgyilagos ember tollából származik, aki egykor alaposan, részletekbe menően jegyezte le mindazt, ami körülötte történt, mégsem mentes a szubjektivitástól, hiszen egy szemszögből láthatunk mindent. Előfordulhat, hogy más megközelítésből az események megítélése eltérő lenne, de pontosan ez a részleges elfogultság adja a kötet többletértékét – vélekedett Bíró Béla. Az egyetemi oktató külön felhívta a figyelmet a kötet borítójára, amely híven tükrözi a Nagy Benedek által vállalt szerepet. A képviselőház ülésén készült fényképen a feladatát mindenkor komolyan vevő és szempusztító alapossággal elvégző krónikásként látható ő Domokos Géza, valamint Szőcs Géza társaságában.
Most is nehéz erről a korszakról írni, hiszen ekkor forrt ki a később kis lépések politikájaként ismertté vált irányvonal – mint egyetlen lehetséges alternatíva, amellyel elkerülhették, hogy a dél-balkáni konfliktusokhoz hasonlatos állapot alakuljon ki Romániában. Az akkori döntések miatt elegendő támadást kellett elviselniük, árulónak, gyávának minősítették, minősítik őket mai napig, főképp olyanok, akik úgy vélik, akkor nyitott volt minden az autonómia kikiáltására – vezette fel mondandóját a szerző. Az igazság viszont az, hogy „gúzsba kötve táncoltak”, egy olyan közhangulatban próbáltak eredményeket elérni, amely kapcsán elég megemlíteni a marosvásárhelyi eseményeket, a bányászjárásokat (az 1991. szeptemberinek mint honatya ő maga is szenvedő alanya volt) vagy 1990. december 1-jét, Petre Roman akkori kormányfő megnyilvánulásait, ami végül a magyar képviselet „menekülésével” végződött. Utóbbi esemény kapcsán Nagy Benedek felidézte, miként jutottak el a gyulafehérvári római katolikus püspökséghez, ahol úgymond menedéket leltek. Szerinte egy polgárháborút kerültek el azzal a módszerrel, amelyet akkor a román hatalommal szemben alkalmaztak. A magyar érdekképviselet helyzetére próbál utalni a kötetcím is: Ellenzékben és ellenszélben.
A kezdettől baráti beszélgetés formáját öltő bemutatón nem maradhatott el az RMDSZ-en belüli konfliktusok, törésvonalak érintése, elemzése sem. Nagy Benedek szerint a kötet összeállításánál – amelynek alapjául az a mintegy ötven, az RMDSZ jelével és nevével ellátott jegyzetfüzet szolgált, amelyek közül néhányba a helyszínen bele lehetett tekinteni – megkísérelte a gyökerekig feltérképezni ezeket a törésvonalakat, amelyek végül szekértáborokhoz, kuruc-labanc szembenálláshoz, illetve később a szakadáshoz vezettek. A beszélgetőtársak egyhangúlag állították: ahogy akkor, most is az összefogás az egyetlen járható út az erdélyi magyarság jövőjét illetően, de ezt nem lehet tekintélyelvű fellépések mellett tető alá hozni. Tőkés László mindvégig a megdönthetetlen és kétségbevonhatatlan tekintély helyzetéből vett részt minden tárgyaláson, próbálkozáson, éppen ezért az összefogás esélyei az első pillanattól kétségesek voltak – hangzott el.
A könyv előszavának utolsó mondata a klasszikus nemzetállami berendezkedés, az őshonos kisebbségek, a bevándorlás kérdéskörének megvitatását és egyben az esemény zárását hozta. Kiderült továbbá, hogy a második kötet, amely az 1993 januárja és 1996 januárja közötti korszakot öleli fel, szintén hamarosan elkészül.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ellenzékben és ellenszélben
Nagy Benedek Csíkszeredai politikus, közíró Ellenzékben és ellenszélben című kötetét ismerheti meg a Marosvásárhelyi közönség a Bernády Házban szeptember 8-án, csütörtökön 18 órától sorra kerülő könyvbemutatón. A Politikusi feljegyzések – oldalnézetből (1989. december – 1993. január) alcímet viselő könyvről a szerzővel Nagy Miklós Kund beszélget. A rendezvény házigazdája Borbély László, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának elnöke.
Népújság (Marosvásárhely)

„Benci, az nem így volt!” – interaktív könyvbemutató a Bernády Házban
Emlékeket idézett fel, érzelmeket hozott felszínre Nagy Benedek Ellenzékben és ellenszélben című könyvének bemutatója csütörtök este Marosvásárhelyen a Bernády Házban.
Nem voltak túl sokan, ám a jelenlevők igen aktívan részt vettek a kötet ismertetőjén, véleményt nyilvánítottak, kérdéseket tettek fel, gondolatokat fogalmaztak meg, vitáztak, saját szemszögükből értelmeztek egy-egy, a könyvben is megírt eseményt.
A Csíkszeredai történész, volt parlamenti képviselő a teleírt jegyzetfüzeteit is elhozta és megmutatta az érdeklődőknek, de a `90-es bányászjárás fotóit is szétosztotta, így emlékezett ki-ki a maga módján az egykori eseményekre. A kötet szerzője azt kezdte mesélni, hogy hogy is volt, mikor a parlamentben az egyik székely bányász felszólalt, amikor a teremben ülő Frunda György „Benci, az nem így volt!” felkiáltással félbeszakította és elmesélte, mi történt: a Zsil-völgyében dolgozó jelentős számú székely bányászok közül az egyik ezzel biztatta a magyar képviselőket: „maguk magyarok, amíg én itt vagyok, ne féljenek! Éljen nagybányai Horthy Miklós!”
A kötetet elsőként Borbély László méltatta, mint volt parlamenti kolléga, aki fontos könyvnek nevezte és megköszönte a maga, illetve a kollégái nevében is Nagy Benedeknek a hatalmas munkát, az 550 oldalba összefoglalt visszaemlékezéseket, amiket a jegyzeteiből írt meg és amely érdekes olvasmány bárki számára, akit érdekelnek a `90-es éves történései. „Krónikás Nagy Benedek, aki majdnem szóról szóra leírta a vitáinkat, amely remélem, a mostani ifjú generáció számára is izgalmas lesz” – fogalmazott Borbély, kitérve a szerzőnek a parlamentben szerzett érdemeire, a tanügyi törvény, a kisebbségi történelemoktatás, a vallásügyi államtitkárság terén végzett jelentős tevékenységére, azok eredményeire is.
Nagy Miklós Kund, aki a Bernády Ház házigazdájaként faggatta Nagy Benedeket a könyvvel kapcsolatban, többek közt arra volt kíváncsi, hogy ha elméletileg jobban felkészültek az akkori politikusok, eredményesebben politizálhattak volna? „Lényegében nem a felkészültségen múlott” – válaszolt a kötet szerzője, aki „egyszerű önigazolásnak” nevezte a könyvét, amely által felmentést remél az utókortól, hogy annak idején „jól csinálták”. Elmondta, történészként is motiválva érezte magát, hogy mindazt, ami történt, amit feljegyzett, meg kell írni, mert egyszer szükség lesz rá.
A kötet bármely oldalon, bármely címszónál felüthető, olvasható, érdekes feleleveníteni általa a Marosvásárhelyi márciusi eseményeket, a Bukaresti bányászjárást, a nemzeti kisebbségek történelmének tantárgyként való tanításának elfogadtatását, a szászok kivándorlását „egy új világ hajnalán”, egy-egy politikai párt, vagy politikus hozzállását a demokráciát érintő kérdésekhez, szavazásokat, parlamenti vitákat.
Az érdeklődők között aktív és nyugalmazott rádiószerkesztők, egykor Bukarestben élt lapszerkesztő, az eseményekben aktívan résztvevő, illetve azok iránt érdeklődő személyek ültek, akik kézről kézre adták a jegyzetfüzeteket és fotókat, felidéztek egy-egy eseményt, megvitatták azokat, mérlegelték a következményeket.
Antal Erika
maszol.ro

Az én Októberem
(és a Horváth Annáé, Antal Árpádé, Nagy Zsolté, Ráduly Róberté, Mezei Jánosé – de Nagy Benedeké is, meg a sok névtelen szoboszlayaladáré)
Százhatvanhét éve Aradon, október hatodikán, embereket végeztetett ki a Haynau-féle önkényuralom. Szabadságért, emberi méltóságért, emberi jogokért küzdő embereket. Büntetlenül tette mindezt, hacsak az nem nevezhető méltó büntetésnek, hogy a bresciai hiénát pár évvel később Londonban jól elpüfölték magyar és nem magyar munkások. Hatvan éve, október végén szabadságszerető, emberi méltóságot és emberi jogokat követelő emberek százezrei váltak fölöslegessé egy rendszer tankjai előtt majd kirakatpereiben. Büntetlenül tette mindezt, annak ellenére, hogy utólag az a rendszer is megbukott. Senki és semmi nem hozza már vissza azokat az embereket, akik meghaltak, akiket meghurcoltak. Nem meglepő tehát, hogy minden kornak megvan a maga sajátos harca az emberi méltóságért, emberi jogokért. Még a demokratikus rendszereknek, a jogállamnak is, hisz a bukott korok eszközei és módszerei nem tűnnek el nyomtalanul.
Markó Attila
Kiegészítés: Horváth Anna, Antal Árpád, Ráduly Róbert, Mezei János meghurcolt magyar elöljárók, Nagy Zsolt jelenleg börtönben levő volt miniszter, Nagy Benedek öt évet töltött börtönben /1956-tól 1961-ig/, Szoboszlay Aladár a legsúlyosabb per első rendű vádlottja volt, a perben az 57 vádlott közül 1958-ban tíz főt kivégeztek – végül Markó Attilát három év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatása miatt, Markó Magyarországra távozott. Szabadság (Kolozsvár)

Tamási Áron Kolozsváron a forradalom napjaiban
Tamási Áronnak a forradalom kitörése előtti napokban Kolozsváron tett látogatása volt a témája annak az előadásnak, amelyet Dávid Gyula irodalomtörténész, 1956-os elítélt tartott hétfő este. Az eseményre a magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából szervezett rendezvénysorozat keretében került sor.
Az előadásnak a Szentegyház utca 4. szám alatti kiállító terem adott otthont, ahol jelenleg az Ötvenhat kép 1956-ról című tárlat is megtekinthető. A különböző közösségi programok céljára felújított tágas helyiséget a szervezők részéről Gergely Balázs, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke ajánlotta mindenki figyelmébe. A hétfői rendezvény házigazdája H. Szabó Gyula közíró volt, aki szintén köszöntötte a jelenlevőket, köztük Nagy Benedek volt Hargita megyei RMDSZ-es képviselőt, egykori 1956-os elítéltet.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

Ötvenhatos szabadságvágy Erdélyben
Az 1956-os magyarországi forradalom Erdélyben nem vezetett felkeléshez vagy utcai harcokhoz. Az 1962-ig tartó megtorlási hullám keretében viszont több ezer embert hurcoltak meg, de egyelőre lehetetlen megállapítani, hogy hány halálos ítélet született. A magyar forradalom 60. évfordulóján Erdély-szerte a korabeli eseményekre és az áldozatokra emlékeznek.
Több történész is azon a véleményen van, hogy 1956 őszén Erdélyben azért fulladtak kudarcba a mozgolódások és a forradalmi kezdeményezések, mivel az akkori kommunista hatalom az etnikai kártyát kijátszva lehetetlenné tette megszervezésüket. Október 24-25-én Kolozsváron a Szekuritáté feszültséget szított a magyar és a román diákság között, ugyanakkor „a román lakosság körében is sikeresnek bizonyult az etnikai feszültség gerjesztése és a budapesti forradalom nacionalistaként/revansisztaként történő megbélyegzése” – vélekedik Stefano Bottoni történész. A megmozdulások szerinte egyedül Temesváron csaphattak volna át forradalomba, ám „ezt megakadályozta az állambiztonság rajtaütésszerű intézkedése, és a kétezer résztvevő diák ideiglenes internálása egy üresen álló szovjet laktanyába.”
A magyar forradalom első hírei a rádión keresztül jutottak el az erdélyi lakossághoz. Az erdélyi magyarok többsége a Kossuth-rádióból értesült a budapesti történésekről, és az első tiltakozó megmozdulásokra a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán került sor. Október 24-én a Bolyai Egyetem diákjai – Várhegyi István, Koczka György, Kelemen Kálmán, Nagy Benedek és Páskándi Géza – Mátyás király szülőházában szerveztek gyűlést, és egy új diákszervezet programtervezetét fogalmazták meg (Várhegyit később 7, Páskándit 6, Nagy Benedeket 5, Koczkát és Kelement 3–3 évi börtönbüntetéssel sújtották).
Erdély egyik legnagyobb 1956-os koncepciós pergyártásának esett áldozatul Szoboszlay Aladár temesvári római katolikus lelkész. Szoboszlay és társai már 1955-ben elkezdtek szervezkedni egy konföderáció megvalósítására. Szoboszlaynak a Confederatio című művében kifejtett elképzelése szerint egy Arad központú, közös román–magyar konföderáció jött volna létre. A mozgalom számára egy aradi román ügyvéd, Alexandru Fîntînaru segítségével toboroztak tagokat, és azt tervezték, hogy a magyar forradalommal egyidőben Romániában is népfelkelést robbantanak ki. A Szekuritáté viszonylag hamar tudomást szerzett az eseményekről, és közel 200 embert – magyarokat, románokat egyaránt – letartóztatott. A szabóból lett hadbíró, Macskássy Pál őrnagy elnökletével került sor a hírhedt Szoboszlay-perre. A vádlottak közül tizenegyet golyó általi halálra, többeket pedig hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre ítéltek. A 11 halálraítéltből tízet 1958. szeptember 1-jén végeztek ki, köztük Szoboszlay Aladárt is.
Az 1956-os forradalom erdélyi történéseinek egyik legelhivatottabb kutatója néhai Gagyi Balla István nyugdíjas kolozsvári történelemtanár volt. Az ő közléseiből is tudjuk, hogy nem csak Kolozsváron és Temesváron szervezkedett 1956 őszén az erdélyi magyarság, és a megtorlások sehol sem maradtak el. Brassóban megalakult az Erdélyi Magyar Ifjak Egyesülete: Orbán László társaival együtt gyűjtötte az erdélyi magyarok panaszait, hogy azokat eljuttassa az ENSZ-hez. Ügyükben 77 főt állítottak bíróság elé, míg a csíkszeredai líceum tizenegy tanárát és diákját tiltott iratok terjesztése miatt vontak felelősségre. A galócásiak bűnperében 12 huszonéves fiatalt ítéltek el 5-től 12 évig terjedő börtönre. Gyulakuta hét vádlottjára 7 és 20 év közötti kényszermunkát sózott rá a kommunista bíróság. A forradalom hatására Nagyváradon diákok alapították meg a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét. Összeesküvés vádjával két tanárt 18 évi, három diákot 25 évi kényszermunkára ítéltek. Szászrégeni diákok ügyét fegyveres szervezkedésnek minősítette a bíróság, és 1960-ban a 24 vádlott súlyos börtönbüntetéseket kapott. Szilágysomlyón öt főt ítéltek el. (Az erdélyi törvényszékek által kihirdetett ítéletekről szóló adatokat Gagyi a Magyar Fórum 1995. októberi számában közölte).
A résztvevő szemével
A magyar forradalom 55. évfordulóján a tavaly elhunyt Koczka György dramaturg, újságíró, az események közvetlen résztvevője temesvári otthonában idézte fel az Erdélyi Naplónak az 56-os eseményeket, és az azt követő megpróbáltatásokat. Az interjú néhány részletét elevenítjük fel: „1956 nyarán volt valami a levegőben: mi szorgalmasan olvastuk a magyarországi lapokat, akkoriban ugyanis minden magyarországi lapot meg lehetett vásárolni Erdélyben, az Élet és Irodalomtól az Élet és Tudományig, úgyhogy pontosan követhettük, mint válik egyre feszültebbé a légkör, mint követelnek egyre több demokráciát és egyre több szabadságot… Mindenütt – értem ezen a környező »népi demokráciákat« – történtek változások, csak nálunk, Romániában nem történt semmi... Mi a Bolyai Egyetemen a változás jeleként értékeltük, hogy meg akarják alakítani a diákszövetséget. Azt hittük, rájöttek odafenn, hogy az Ifjúmunkás Szövetség (a Kommunista Ifjak Szövetségének elődje) sóhivatallá vált, és hogy fel kell pörgetni a diákok szervezeti életét, mégpedig úgy, hogy azt kevésbé határozza meg a steril politikai aktivitás. Ezért alig vártuk a filológia karon október 24-re kiírt diákszövetségi választásokat. Közben október 23-án Magyarországon kitört a forradalom. A kolozsvári pártvezetés elaludta a dolgot és már nem volt ideje lefújni a filológia kar diákszövetségének a megalakulását. Az alakuló gyűlésre az előző napi budapesti események hatása alatt készültünk. Még nem tudtuk, hogy forradalom az, amiről hallottunk a rádióban. Akkoriban minden erdélyi magyar a budapesti rádiót hallgatta, így mi is innen értesültünk arról, hogy a diákok kivonultak az utcára. Egyetemi reformot követeltek, de nagyon gyorsan szabadságot, függetlenséget és az orosz csapatok kivonását is, amire először sortűz volt a válasz. De a sortüzet nem követte csend. Így aztán október 24-én délután szinte forradalmi volt a hangulat a kolozsvári egyetemen is. Lehet! – mondogattuk egymásnak. A diákszövetség vezetőségébe ezúttal nem úgy folyt a választás, ahogyan megszokhattuk, a jelölteket nem egyeztették az egyetemi pártvezetéssel. Ezt biztató jelnek vettük, ám azt hamar észre kellett vennünk, hogy megpróbálnak sumákolni. Akit a gyűlés levezetésére kiküldtek, feltételként szabta, hogy az egyetemi diáktanács elnöke csak olyan lehet, aki az egyetemi Ifjúmunkás Szövetség vezetőségének a tagja. Így akarták a diákszövetségi tevékenységet az ifjúsági pártszervezet kalapja alá vonni. Mi bíztunk abban, hogy ezt sikerül kijátszanunk, arra gondolva, hogy a diákszövetség amolyan szakszervezet lesz, amelynek minden diák tagja, és amelyet a párt a benne résztvevő párttagokon keresztül befolyásol majd, nem pedig közvetlen módon. Így tanultuk ezt politikai órákon a szakszervezetekről és hittük, hogy ez így is van. Vagy inkább azt reméltük, hogy ez így is lehet. Mint később kiderült, mindez hiú ábrándnak bizonyult.
Nem szabad a kommunista szakszervezet
A per során – amelyben lázítással vádoltak bennünket – vádpontként szerepelt, hogy ki akartuk vonni magunkat a párt irányítása alól. Ami tulajdonképpen igaz is volt. A vizsgálati fogság során kellett megtanulnunk, hogy a kommunizmusban az ember szép lehet, de okos nem. Okos csak a hithű kommunista lehetett, aki vakon követte a pártot. A megválasztott vezetőségnek 16 diák volt a tagja, ez a vezetőség pedig egyetemi reformokat akart. Ezek kidolgozására tizenhatan túl sokan voltunk, és akkor egy hattagú bizottságot neveztek ki, amely kidolgozza a megfelelő javaslatokat nemcsak az egyetemi oktatás reformjára, hanem a diákszövetség statútumára vonatkozóan is: erre a vezetőség megválasztásakor kaptunk mandátumot. A párt kissé elébe vágott a dolgoknak, az alakuló diákszövetségnek nem volt szervezeti szabályzata, ehhez kapcsolódó javaslatok kidolgozására szólítottak fel az alakuló gyűlésen, és mi ezt komolyan vettük. A javaslatokat egyik idősebb kollégánk, a történelem szakos Várhegyi István foglalta írásba és fogalmazta meg, nagy része az ő munkája volt. A többieknél idősebb, tapasztaltabb és hozzáértőbb volt, azon kívül némi nimbusz vette körül, mert 1956-ban vették vissza az egyetemre, amelyről annak előtte eltanácsolták. Felesége, gyermeke volt már. Ő egész szakszerűen fogalmazta meg az elképzeléseket és követeléseket. Nagy szerencsénkre tevékenységünk nem minősült titkos szervezkedésnek, minthogy engedélyezett közgyűlésen választottak meg. De bocsánat akkor sem volt…
Napról napra, óráról órára követtük a budapesti eseményeket. Tizenhárman laktuk a bentlakás egyik hálóját, pénzt gyűjtöttünk, és vettünk egy rádiót, amely éjjel-nappal be volt kapcsolva, és amelyen a Szabad Európát is hallgattuk. Ez a rádiós dolog egy jól megrendezett provokációnak bizonyult…A börtönben sok olyannal találkoztam, akinek egyetlen vétke az volt, hogy a Szabad Európát hallgatta. A Szabad Európából, de a Kossuth Rádióból is értesültünk arról, hogy november negyedikén megindultak a szovjet tankok. A diákszövetségi beadvány kidolgozása és megvitatása mellett azonban sok minden más is történt. Végigéltük a huszadik század legreménytelenebb, de legnagyszerűbb pillanatait, megízleltük a szabadság ízét, elvesztettük a józan ítélőképességünket. Szembeszegültünk a »csehigyulákkal« – így neveztük azokat a tanárainkat, akik megpróbáltak meggyőzni arról, hogy ellenforradalom zajlik Magyarországon. Veszélyben a szocializmus – mondták nekünk –, de addigra mi már nem aggódtunk a szocializmusért. Ugyanolyan gyors politikai változáson estünk át, mint a kommunista Nagy Imre, az egykori csekista, aki október 23. után magáévá tudta tenni egy demokratikus, polgári Magyarország követeléseit, a szabad választásoktól a többpártrendszerig, a magyar függetlenség ügyét a Varsói Szerződés felbontásától a szovjet csapatok visszarendelésének követeléséig. Ezekről folytak lázas beszélgetések órák és szemináriumok helyett. Halottak Napján kivonultunk a Házsongárdi temetőbe, gyertyákat gyújtottunk az írók sírjainál – azoknál, amelyeknek a gondozását felvállaltuk –, gyászoltuk a budapesti utcákon elesett szabadságharcosokat. Nem tudtuk, hogy rövidesen gyászba borul az egész Magyarország, és bőven lesz sírásra való ok Erdélyországban is…
1956. november 17-én egyik Anna nevű kolléganőnk névnapját ünnepeltük. Hajnal felé, 18-án, mentünk haza az egykori Király utcában levő diákotthonba. Reggel kilenc óra tájban felráztak, hogy keresnek a rendőrségről. Két jól megtermett civil állt a szobánkban: azt mondták, hajnaltájt hazafelé tartva zajongtunk az utcán, emiatt feljelentés érkezett csendháborításért, fáradjunk be a rendőrségre tisztázni a dolgot. A dolgon nem sok tisztázni való volt, holtbiztosan nem zavartuk a késő őszi kolozsvári utca csendjét azon az éjszakán, de olyan időket éltünk, amikor ilyen esetekben nem sokat kérdezősködött az ember. A két tagbaszakadt civilen amúgy is látszott, hogy gyorsabban jár az öklük, mint az eszük. Felöltöztünk, elsétáltunk a nem nagyon messze levő rendőrségre, ahonnan aztán kettőnket, engem és Kelemen Kálmán nevű kollégámat autóba ültettek és elvittek a Szekuritátéra. Ott közölték velünk, hogy letartóztatnak lázításért és azonnal le is vittek az alagsorba, elvették a nadrágszíjunkat, a cipőfűzőnket, az iratainkat és bezártak egy cellába. Másnap elkezdődtek a vallatások.”
1956-os tevékenysége miatt Koczka Györgyöt, a Bolyai Egyetem egykori irodalom szakos hallgatóját, három év börtönre és két év kényszerlakhelyen letöltendő büntetésre ítélte a kommunista hatalom.
A forradalom 60. évfordulójának erdélyi eseményei, rendezvényei
Mintegy 40 programpont szerepel a Magyar Szabadság Éve kolozsvári rendezvényei között, melyekre október 12. és november 21. között kerül sor a Kincses Kolozsvár Egyesület koordinálásával. Többek között a forradalommal összefüggő filmek vetítése, beszélgetések, megemlékezések, konferenciák, előadások, hangversenyek szerepelnek a programok között. A rendezvénysorozat nyitányaként 2016. október 12-én 1956-A szabadságért és függetlenségért címmel tablókiállítás nyílt Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának rendezvénytermében. Az esemény végén a kiállítás résztvevői gyertyagyújtással és egyperces néma tisztelgéssel emlékeztek az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozataira, azokra, akiket bebörtönöztek, meghurcoltak, és azokra is, akik elhagyni kényszerültek szülőföldjüket
A magyar forradalom és szabadságharc kitörésének 60. évfordulóján, Nagyváradon a Magyar Polgári Egyesület október 21. és október 23. között folyamatos (éjjel-nappal), 56 órán át tartó megemlékezést szervez. A megemlékezés ideje alatt a forradalomhoz és szabadságharchoz kapcsolódó filmeket vetítenek, eredeti rádiófelvételeket hallgathatnak az érdeklődők, illetve felolvasásokon vehetnek részt. Az 1956-os magyarországi forradalom történéseiről és a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak szervezetéről készült kiállítás október 21-én, déli 12 órakor nyílik meg. A rendezvény támogatója az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott emlékbizottság.
Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár)