Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt
„…Mit tehet egy cseppnyi tiszta víz
A vörös pokol nagy tűzvésze ellen?
Ezrével hulltak – s ezrek szárnyszegetten
Futottak túlélni Moszkva tankjait.”
(Sziámi eredetiből fordította Makkai Ádám.
A jánossomorjai 1956-os emlékmű felirata.)
Bármely tanulmány szerzőjének ritkán adatik meg, hogy a leírt szöveg akkor lásson napvilágot, amikor az írásműben megidézett történés bekövetkezik. Ma kivételes, merjük kimondani az egyetemes magyarság egésze szempontjából kiemelkedő megemlékezésre kerül sor Sepsiszentgyörgyön: 1956 erdélyi kivégzettjei, elítéltjei, hónapokon vagy éveken át vizsgálati fogságban tartott meghurcoltjai tiszteletére a Plugor Sándor nevét viselő képzőművészeti gimnázium tőszomszédságában, előterében felavatják azt az egyedülálló, készülő emlékművet, amelynek „kőlapjain” 774 nevet olvashatunk majd, mindazokét, akik nemcsak együtt éreztek a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel, hanem tevőlegesen is hozzájárultak azok megvalósításához. Az emlékművel átellenben készül az erdélyi 1956-os emlékház, Terror Háza, amely páratlan értékű dokumentumaival bizonyítja, hogy – az Illyés Gyulának tulajdonított metaforával szólva – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” legelőször az erdélyi magyarok hallották meg. E sorok írója – aki történészként huszonkét éve kutatja a romániai, erdélyi ’56 szervezkedéseinek periratait – úgy értékeli: a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke, Török József ezzel a kezdeményezésével élete főművét alkotta meg. A következő években ebben az emlékházban fogunk összegyűlni, hogy erőt merítsünk az egykori kivégzettek, halálra szántak áldozatvállalásából, helytállásából. Ezért is ajánlottam fel az emlékháznak közel negyedszázados, több tízezer oldalt kitevő levéltári kutatásaim eredményeit. Minden megtalált dokumentum a legszemléletesebben bizonyítja: 1956-ban – reméljük nem utoljára! – világraszóló példaadással valósult meg a magyar nemzet egysége! 1956-ban a magyar nemzet és a magyar nép valóban világtörténelmi szerephez jutott!
A Gondviselés különös kegyeként ebben az esztendőben egyetlen napra eljutottam Capri szigetére. Meghatódtam, fényképen is megörökítettem: a kis sziget fővárosának, Caprinak tenyérnyi főterét 1956 magyar mártírjairól nevezték el! Ha egy kis sziget megtiszteltetésnek tartja, hogy legszebb terét, ahol a világ minden részéből turisták tíz- és százezrei fordulnak meg, az 1956-os magyar forradalom magyar mártírjairól nevezzék el, akkor méltó, hogy Sepsiszentgyörgy – ahol diákok, munkások, értelmiségiek olyan szervezeteket hoztak létre, mint a Kossuth Kör, a Székely Ifjak Társasága, a legendás SZIT, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége tagjainak jelentős része is a megyeszékhelyről, illetve a környékéről származott – a forradalom 56. évfordulója tiszteletére egyedülálló emlékművet állítson, emlékházat avasson.
Ez a tanulmány egyfajta összegzése mindannak, ami 1956 őszén és az azt követő években Erdélyben, Romániában történt. Az Olvasó számszerű adatokat vár. Még csak a becsléseknél tartunk, mert a „sajátos” romániai jogalkotás eredményeként a politikai perek levéltári dokumentumai csak 2001-től váltak kutathatóvá. A Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban a Polis Könyvkiadó–Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 címet viselő kötetben 1200 egykori elítélt adatai szerepelnek. Azóta e sorok írója is több tucatnyi elítélt, meghurcolt ’56-os adatait azonosította. Teljes adatsort csak akkor állíthatunk össze, amikor valamennyi, 1956 történéseihez kapcsolódó politikai per levéltári dokumentumait sikerül áttanulmányozni. A félig olasz, félig magyar Stefano Bottoni történész főszerkesztésében 2006-ban a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál megjelent Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című kötet 1962. decemberéig 24 249 román állampolgár elítéléséről tesz említést. Köztudomású, hogy 1956-ért 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat, köztük éppen a Török József nevével fémjelzett csoportot. Horváth Ágoston kiváló marosvásárhelyi tanárt pedig 1965-ben a hírhedt „társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítélték két év börtönbüntetésre. Az erdélyi magyarság számarányánál jóval nagyobb mértékben hozott véráldozatot azért, mert azonosult az 1956-os magyar forradalom eszméivel. A magyar anyanyelvű meghurcoltak, vizsgálati fogságban tartott, illetve börtönbüntetésre ítélt személyek száma több ezerre tehető.
Az is már-már törvényszerű, hogy a retorzió első romániai áldozatai is erdélyi magyarok voltak. Amikor a világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron már sor került az első letartóztatásokra: 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola három hallgatóját, Balázs Imre, Tirnován Vid és Walter Frigyes VI. éves hallgatót, mert előző este Mátyás király szülőházának lovagtermében tartott diákszövetségi gyűlésen az egyetemi autonómiával, a legfelsőbb pártvezetés által nyugati nyomásra szorgalmazott diákszövetségek létrehozásával kapcsolatosan valóban forradalmi követeléseket fogalmaztak meg. Azért is különös ez a letartóztatás, mert a Kolozsváron megjelenő napilap, az Igazság terjedelmes cikkben számolt be a Képzőművészeti Főiskolán lezajlott „törvény- és szocializmusellenes” rendezvényről. Walter Frigyest hamarosan szabadon engedték, Balázs Imrét – a szabadulása után nemzetközi hírnevet szerző festőművészt – és a bolgár származású Tirnován Vid szobrászművészt 1956. december 13-án a Kolozsvári Katonai Törvényszék hét, illetve hat év börtönbüntetésre ítélte. A diákszövetségi alakuló gyűlésen való részvétel volt az egyik vádpont Fülöp G. Dénes református teológus hallgató – a későbbi szászrégeni, marosvásárhelyi vártemplomi lelkész – és Páll Lajos, akkor I. éves képzőművészeti hallgató ellen, akiket 1959-ben ítéltek el tizenegy, illetve hat év börtönbüntetésre. Az ő perük önálló fejezetként szerepel a 2013-ra tervezett, és A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetben.
A magyar forradalom és szabadságharc napjaiban a fürdőjéről világhírű Szovátán fegyveres felkelési kísérletre is sor került: Kelemen Imrét és csoportját „a népi demokratikus rendszer elleni szervezkedéssel és tiltott fegyvertartással” vádolták. A Btk. 227. és 315. szakasza, valamint az 1950/163-as törvényerejű rendelet 12–13. szakaszának előírásai alapján 1956. december 16-án Kelemen Imrét és Dósa Imrét első fokon tíz-tíz év szigorított fegyházbüntetésre, Magyari Ferencet és Tofán Mihályt nyolc-nyolc év, Fülöp Sándort és Páll Istvánt öt-öt év, Kelemen Lászlót és Tofán Sándort négy-négy év börtönbüntetésre ítélték. Másodfokon az ítéleteket valamelyest enyhítették: Kelemen Imre és Dósa Imre ítéletét hét-hét, Magyari Ferenc és Tofán Mihály büntetését hat-hat, Kelemen László és Tofán Sándor börtönbüntetését öt-öt évre csökkentették, míg Fülöp Sándor és Páll István büntetése változatlanul öt-öt év maradt. A periratukat nemrég találtam meg, a székelyföldi munkás fiatalok szervezkedéseit összesítő külön kötetben mutatom be. A Securitate félretájékoztatása még ma is hat: a szovátaiak egy részének kollektív emlékezete szerint Kelemen Imrét azért ítélték el, mert nem fizetett gyerektartást.
A kutató számára teljesen érthetetlen: a magyar–román kapcsolattörténetben kivételes egymásra találásként értékelhető 1956-ot miért nem használta és használja ki sem a diplomácia, sem a művelődési minisztérium, sem a kormányközi kapcsolatokért felelős tárcák bármelyike. A román köztudatban ma is úgy él: a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el. Gimnazisták, egyetemi hallgatók, értelmiségiek tucatjait ítélték el azért, mert együtt éreztek, rokonszenveztek a magyar forradalommal. Az teljesen más kérdés, hogy a legfelsőbb román párt- és államvezetésnek háromhetes propaganda, félretájékoztatás révén – amelyben nagy szerepe volt Walter Romannak, Petre Roman egykori miniszterelnök apjának s Mihai Beniuc költőnek! – sikerült elhitetnie, hogy a magyarok valójában Erdélyt akarták. A karhatalommal való egyetlen nyílt összecsapásra Temesváron, a zömmel román anyanyelvű műegyetemi hallgatók programja révén került sor. A magyar forradalommal való teljes azonosulásukat a jelképes tizenkét pontos követelésük is bizonyítja. 1956. október 30-án a műegyetemi hallgatók diákgyűlést szerveztek, ahol a kötelező beszolgáltatás eltörlése mellett a diákság életkörülményeinek javítását sürgető követelések is elhangzottak. Legfontosabb követeléseik egyike – akárcsak a magyarországi egyetemeken és főiskolákon – a szovjet csapatok azonnali kivonása volt. Felszólalásaikban nyíltan kiálltak a magyar forradalom és szabadságharc mellett. A diákgyűlés szervezőit ott, helyben letartóztatták. Kiszabadításukért Romániában addig soha nem tapasztalt tüntetés kezdődött 1956. október 31-én Temesvár főterén. A diákok összecsaptak a Bánság fővárosába vezényelt karhatalmiakkal és belügyi alakulatokkal. A kollégiumokban valóságos ostromállapot alakult ki: a diáklányok befőttesüvegekkel dobálták meg a campust körbevevő és megostromló katonai egységeket. Némely visszaemlékezések szerint 2500, mások szerint 3000 egyetemi hallgatót tartóztattak le.
A katonai törvényszék gyorsított eljárásban 1956. november 15–16-án tárgyalta a főszervezők ügyét. Aurel Baghiu, Teodor Stanca és Caius Mutiu egyetemi hallgatót nyolc-nyolc, Valentin Rusu egyetemistát és Ilie Haiduc előadótanárt hét-hét, Friedrich Barth és Heinrich Drobny hallgatót hat-hat, Nagy László, Gheorghe Pop, Nicolae Balaci, Aurelian Pauna, Octavian Vulpe és Iulian Stanciu egyetemi hallgatót három-három, Gheorghe Pacuraru és Victor Daiciuc diákot két-két, Ioan Petca, Axente Treba, Ion Ilca, Alexandru Daraban, Mircea Moraru, Matei Cristian, Desideriu Lazar és Romulus Tasca egyetemistát egy-egy év, Cornel Cormos és Valentin Radu diákot hat-hat hónap, Nicolae Boldea és Gheorghe Tamas diákot három-három hónap börtönbüntetéssel sújtották. A temesvári diákgyűlés és tüntetés nyomán lemondatták az oktatásügyi miniszter helyettesét, mivel a diákok szóhoz sem engedték jutni, nem tudta kezelni az eseményeket. A bukaresti diákok közül V. Teodor Lupast, Stefan Negreát, valamint Adrian Ionescut három-három évre, Alexandru Ivasiuc költőt és Marian Petrisort öt-öt, Paul Goma írót – hogy csak a legismertebbeket említsem – két év börtönbüntetésre ítélték. Számításaim szerint a magyar forradalommal való azonosulásért 81 román anyanyelvű diákot, tanárt ítéltek hosszabb vagy rövidebb börtönbüntetésre. Meglepő az a sietség, amellyel a nacionál-kommunizmus útjára lépett román párt- és államvezetés leszámolt a belső ellenzékével. Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem négy diákját tartóztatták le 1956. november 17-én, 18-án és 24-én. Sorrendben: Várhegyi Istvánt, Koczka Györgyöt, Kelemen Kálmánt és Nagy Benedeket. Perükben 1957. február 27-én hirdették ki az elsőfokú ítéletet, amelyet a másodfokú katonai bíróság 1957. április 22-én megerősített. Várhegyi Istvánt hét, Nagy Benedeket öt, Kelemen Kálmánt és Koczka Györgyöt három-három év javító fegyházbüntetésre ítélték. Az utóbbi kettőnél a börtönbüntetést „megtoldották” két-két évi kényszerlakhellyel is.
A magyar forradalommal való azonosulás egyik legnagyobb hatósugarú tettére Háromszéken, egészen pontosan a néhány évvel korábban alakult baróti gimnáziumban került sor. Moyszesz Márton vezetésével négy, 15–16 éves baróti diák 1956. november 11-én elindult a román–magyar határ felé, hogy segítsék a magyar forradalmárokat. Közülük Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült is átszöknie a szigorúan őrzött román–magyar határon. Egészen Debrecenig jutottak el. A Kádári hatóságok 1957. március 15-én – hogy soha ne felejtsék el a napot! – adták át a két diákot a Securitaténak. Gyorsított eljárással 3,5–3 év börtönbüntetéssel sújtották őket. Mojszesz Márton és Kovács János Érmihályfalváról – a sikertelen kísérlet után – visszafordult. Őket kizárták a baróti gimnáziumból. De akkor még működött a tanári szolidaritás: Mojszesz Mártont mint kiváló diákot átmentették a marosvásárhelyi Református Kollégiumba, a Bolyai Farkas nevét viselő gimnáziumba. Mojszesz Márton a börtönben a rabruhájából kitépett szálakkal levágta saját nyelvét, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle. Négy zárkajelentés bizonyítja a kivételes hőstettet. A börtönből való szabadulása után 1970. február 13-án Brassó főterén, az akkori pártbizottság, a mai megyeháza épülete előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát. Egyedi hőstettét méltán említjük Jan Palach és Bauer Sándor tűzhalálával egyenlő rangú áldozatvállalásként. Mojszesz Márton perirata mellett megtaláltam Bíró Benjámin, Józsa Csaba és Szokoly Elek teljes periratát is, ezeket szintén külön kötetben ismertetem. A köztudatban úgy élt, hogy Bíró Benjámin is elhunyt a börtönből való szabadulása után. Nemrég találtam rá Orosházán. Olyan, eddig ismeretlen dokumentumokat találtam a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság bukaresti levéltárában, amelyek teljesen más megvilágításban bizonyítják a diákok kezdeményezésének emberi nagyságát. A magyar szervezkedések szinte mindenike az erdélyi kérdés megoldására kereste a választ. A trianoni békeszerződés után számtalan terv, javaslat született – magyar, román, német részről egyaránt –, amely a magyar–román, több évszázados „differendum”-ra próbált mindenki által elfogadható megoldást sugalmazni. Ma is különleges élmény olvasni a brassói, zömmel Háromszékről származó szakközépiskolások dolgozatait a szülőföldjükről, a magyar forradalom hatására írt verseiket. A létszámában legnagyobb politikai per, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének – az EMISZ-nek – vezéralakja, Orbán László úgy tudott szólni a magyar helyesírás szabályaival hadilábon álló szakmunkás tanulókhoz, hogy felkeltette bennük a magyar kultúrához, néphagyományokhoz, népviselethez, szellemi örökséghez való ragaszkodásukat. A maga nemében is páratlan az a dokumentum, amely szerint Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, a huszadik század legnagyobb magyarja – aki politikusokat, egyházi és világi vezetőket megszégyenítően pontosan tudta: a kompromisszumok megkötésében meddig lehet elmenni! – két napon át fogadta a brassói Orbán Lászlót, és egyetértett az EMISZ programjával. A történelem keserű fintora: 1956-ban még volt értelme az erdélyi kérdés felvetésének, elméletileg legalább. Azóta az erdélyi magyarság vészes népességfogyása, a román kommunista és posztkommunista hatalom által tudatosan végrehajtott, megszervezett betelepítés, a magyarok kivándorlása már nem tesz lehetővé az 1956-os évhez hasonló méretű kérdésfelvetést. Éppen ezért tartom elengedhetetlenül fontosnak, hogy az Olvasó és a történész szakma számára átnyújtsam – közel negyedszázados kutatás után – az erdélyi kérdés kialakulását, kritikussá válását és megoldását sürgető tervek, kísérletek, javaslatok ezeroldalas korpuszát.
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kolozsvári Nyilatkozat: a húszéves autonómiaadósság
Miután az RMDSZ Küldöttek Országos Tanácsának ülésén 1992. október 25-én elfogadták a Nyilatkozat a nemzeti kérdésről című dokumentumot, a szövetség képviselői és szenátorai ünnepélyes keretek között a Szent Mihály-templomban esküdtek fel a Kolozsvári Nyilatkozatra. Az erdélyi magyar autonómiatörekvések motorjaként elfogadott dokumentumra napjainkban ki-ki a maga módján emlékezik. A nyilatkozat megalkotói már nincsenek az RMDSZ soraiban, a szövetség politikusai szerint ugyanakkor minden a tervek szerint alakult.
Borbély Imre, a nyilatkozat kezdeményezője
A Kolozsvári Nyilatkozat elfogadása, valamint az azt követő eskü a Szent Mihály-templomban az eszmék, elvek, politikai értékek és célkitűzések síkján zajló másfél éves belső küzdelem eredménye volt, eredettörténete a Marosvásárhelyen tartott második RMDSZ-kongresszusig nyúlik vissza. E kongresszuson kiosztott tanulmányomban és felszólalásomban politikai célként az autonómia legmagasabb szintjét, a belga modellnek megfelelő társnemzeti státuszt neveztem meg, s ennek meghatározása – az erdélyi magyarság „politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa” – bekerült a programba, majd a Kolozsvári Nyilatkozatba is. A társnemzeti gondolat sikere minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy a kongresszus politikai-ideológiai kérdésekkel megbízott elnökségi tagnak választott. Az a körülmény, hogy az akkor létrejött testület, az Országos Elnökség valamennyi tagját a kongresszus választotta közvetlenül, és ennek megfelelően a következő kongresszusig eltávolíthatatlan volt, kulcsfontosságúnak bizonyult a továbbiakban. Az elnökség egyfajta mikroparlamentként működött, melyben az autonómiaellenes elnök, Domokos Géza csak primus inter pares volt, így válhatott a testület az autonómia gondolatát kihordó politikai műhellyé.
Az elnökségi testület soraiban két jövőkép ütközött: a többségi hatalomtól alkalmi kegyeket várók, kisebbségpolitikai eredményeként a másodrangúság állandósulását szorgalmazók szemlélete állt szemben az emberi jogok, valamint a népek önrendelkezési jogának elvi alapján álló nemzeti emancipáció jövőképével. A szembenállás már az első elnökségi gyűlésen megmutatkozott, amikor az autonómia tervének megtárgyalását indítványoztam. Domokos Géza felszisszent: „Arról szó sem lehet soha, éppen ezzel vádolnak minket a románok!” Szőcs Géza, Kolumbán Gábor, Patrubány Miklós és Toró T. Tibor mellém álltak, az ellentábort Domokos Géza, Tokay György és Béres András képviselte. A többi elnökségi tag – Tőkés László, Csapó József, Beder Tibor, Takács Csaba – hozzáállása akkor még nem volt egyértelmű. Többórás ügyrendi vita után elfogadtuk az elvi polémia jogosultságát, de azt elnapoltuk. Barátaimmal, szövetségeseimmel sikerült minden elnökségi gyűlésen – majd a két parlamenti frakcióval bővített vezetőtestületi tanácskozásokon is – napirenden tartanunk az ügyet. Több interjúban és újságcikkben, valamint a Küldöttek Országos Tanácsának (KOT) ülésén kiosztott és bemutatott Keresztény és Nemzeti-Liberális Egységkeret című tanulmánnyal igyekeztem közös, minden érintett számára elfogadható elvi alapot létrehozni az autonómiaelvű önépítkezés megvalósítására. Az autonómiát pártoló tábor egyre nőtt. A harc a kolozsvári KOT-gyűlésen dőlt el, ahol meghatározó szerepe volt Tőkés Lászlónak. Az 1992-es jelöltállítás során a Verestóy Attila, Domokos Géza, illetve Takács Csaba nevével fémjelezhető klikk által levezényelt Hargita megyei listahamisítás kapcsán megbizonyosodhatott a kollaboránsok gátlástalanságáról, s így a két tábor közötti kiegyensúlyozó szerepének tarthatatlanságáról. Ezt felismerve Tőkés László teljes mellszélességgel állt ki az autonómia célkitűzését első ízben megfogalmazó nyilatkozat elfogadása mellett.
A vita során – amikor a „mérsékeltek” tábora Nagy Benedektől Domokos Gézán át Tokay Györgyig igyekezett hisztérikus hangulatot kelteni, az autonomisták pedig módszeresen zúzták szét az ellenérveket – sikerült eljutni oda, hogy a nyilatkozat valamennyi ellenzője nemzetárulónak érezze magát. A KOT bővített ülése egyetlen tartózkodástól eltekintve egyöntetűen elfogadta a nyilatkozatot. Két hónappal később, a brassói kongresszuson a szövetség az – erdélyi magyarság katasztere alapján általános, titkos és közvetlen választások útján létrehozott – erdélyi magyar parlament megteremtését foglalta programjába, az RMDSZ belső felépítését pedig a nemzeti önkormányzat elve mentén szabták át. Az autonómia tervének belső fejlődését Markó Béla másodszori elnökké választása gátolta meg: a kongresszus úgy adott Markónak újabb mandátumot 1995-ben Kolozsváron, hogy a pártvezér nem teljesítette az autonomista önépítkezés azon feladatait, amelyek nem ütköznek a román jogi szabályozásba, s amelyeknek a kongresszus által megszabott határideje a választás pillanatában már több hónapja lejárt.
Bodó Barna, a nyilatkozat megszövegezője
Az alakuló romániai magyar politikai szféra számára 1992 a nagy megrázkódtatások éve volt. Az aradi KOT-gyűlésen világossá vált, hogy a Domokos Géza fémjelezte régi vezetőség ellenében az autonómia nyílt követelői teret nyertek, s ez a folyamat az akkori Brassai Sámuel Gimnázium dísztermében tartott kolozsvári küldöttgyűlésig vezetett. Ez utóbbi esemény a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadásával vált történelmi jelentőségűvé.
A kolozsvári küldöttgyűlésen két RMDSZ-tömörülés feszült egymásnak. A Domokos Géza mögött felsorakozók álláspontját legegyértelműbben talán Tokay György képviselő fogalmazta meg, amikor a román alkotmány füzetecskéjét a pulpitushoz csapkodva azt hangoztatta: ha – akár egy nyilatkozatban is – nyíltan autonómiát követelünk, az olyan reakciókat válthat ki a többségi nemzetből, melyeknek következtében akár vér is folyhat. A Szőcs Géza mellé tömörülő autonomisták álláspontja egyértelmű volt: világosan meg kell fogalmazni, mi az, amit a magyarság érdekében nem csak elvárunk, de követelünk. Ez az autonómia. Létezett egy harmadik pólus is: az RMDSZ kezdeti éveiben Tőkés László volt az a személyiség, aki fel tudta oldani a feszültségeket, gyakran egymást tagadó álláspontokat békített össze. Ő is az autonómia pártján állt, ám a két tábor tusakodásába közvetlen módon nem avatkozott be.
Amikor a KOT késő este úgy határozott, hogy lesz nyilatkozat, a három meghatározó személyiség egy-egy személyt jelölt a nyilatkozatot megszövegezendő bizottságba. Domokos Géza jelöltje Tokay György volt, Szőcs Gézáé Borbély Imre, Tőkés László pedig engem kért fel. Másnap reggelre szöveget kellett előterjeszteni, ezért abban állapodtunk meg, hogy a gyűlés végeztével találkozunk, és azonnal nekifogunk a munkának. Borbély Imrével kettesben vonultunk félre egy osztályterembe, Tokay György nem jött el nyilatkozatot írni. Imrével átbeszéltük az elvi kérdéseket – melyek a lényeges elemek, milyen hivatkozásokra van szükség, milyen hosszú legyen, miként fogalmazzunk –, s mivel Tokay még mindig nem érkezett meg, nélküle kezdtük el a szövegezést. Az első két vagy három bekezdést közösen írtuk meg, utána Borbély megkérdezte, tudom-e folytatni, mert nincs értelme ketten szövegezni azt, amiben lényegében egyetértünk. A szövegezést egyedül fejeztem be valamikor éjfél után.
Kora reggel juttattuk el a szövegjavaslatot Tőkés Lászlónak, Domokos Gézának és Szőcs Gézának. Emlékezetem szerint szinte javítás nélkül fogadták el a szöveget. Tokay György egy élesebb félmondat kihúzását kérte, amit Tőkés Lászlóval való egyeztetés nyomán elfogadtunk. Ekkor jött számomra a meglepetés. Még a nyilatkozat elfogadása előtt valaki a sajtó elé állt a tervezettel: nem más, mint Tokay György, aki a szövegező bizottság tagjaként nyilatkozott. Ugyan vitathatatlanul tagja volt a bizottságnak, de a mai napig nem tudom elfogadni, hogy a szöveget épp ő terjesztette a sajtó elé, aki semmivel sem járult hozzá a megírásához. Két évtized elteltével talán már nem illő a nyilatkozat jelentőségéről értekeznem. A tízéves évfordulón értékelő-helyzetfelmérő tanácskozás keretében már kifejtettem véleményemet a helyzetről és a nyilatkozatról, mint politikai tettről. Most elérkezettnek láttam az időt, hogy arról is szóljak, ami kimaradt a nyilatkozat megszületését tárgyaló krónikákból, hiszen ez is fontos része annak, amit erdélyi magyar politikának nevezünk.
Tokay György, a nyilatkozat ellenzője
Téves a feltételezés, hogy húsz évvel ezelőtt nem értettem egyet a Kolozsvári Nyilatkozat mondandójával, üzenetével. Aki ismer, jól tudja: hűséges pártkatona voltam, az RMDSZ-testületek közös döntéseit mindig támogattam. Nem a nyilatkozat üzenetével volt gondom, azt a tényt kifogásoltam, hogy szinte minden elnökségi ülés után nyilatkozatokat fogadtunk el, miközben az aktív politizálás híveként én a cselekvés útját szerettem volna járni. Az autonómiatörekvések megítélésében véleményem egyezik az RMDSZ álláspontjával. Az RMDSZ rendszerváltást követő megalakulása óta a szövetség képviselői, szenátorai és egyéb tisztségviselői mindig az autonómia elkötelezettjei voltak. Azért dolgoztak, hogy mindennapjainkban megélhessük az autonómiatörekvések tucatnyi részeredményét. Az autonómia építése hosszú folyamat, amely apró eredményekből áll össze. Székelyföld területi autonómiáját leszámítva minden területen jelentős előrelépéseket értünk el – elsősorban az oktatás és az anyanyelvhasználat terén.
Hogy miért nem sikerült előrelépni Székelyföld autonómiájának ügyében? Egyszerű: csak akkor lesz áttörés, amikor a román politikusok, illetve a többségi román társadalom elfogadja ennek fontosságát és szükségszerűségét. Az RMDSZ a parlamentáris demokrácia eszközeivel harcol az erdélyi magyarság jogainak érvényesítéséért. Amit a román parlamentben és szenátusban elérhettünk az utóbbi két évtizedben, el is értük. Az eredményeket nem tartom csekélynek, sok területen látványos az áttörés. Nem az RMDSZ-politika vereségét érdemes keresni abban, hogy a rendelkezésre álló igen rövid idő alatt Székelyföld területi autonómiájának ügyében nem jártunk sikerrel. Ez hosszú út, sok munkát és kitartást igényel. Meggyőződésem, hogy az RMDSZ-politikusokban megvan a kellő elszántság és tisztánlátás ahhoz, hogy kitűzött céljaikat sikerre vigyék. Kelemen Hunor: a Kolozsvári Nyilatkozat szellemében
Kelemen Hunor szerint az RMDSZ-t ma is kötelezi a húsz évvel ezelőtt elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat szelleme. A szövetségi elnök úgy véli, hogy a nyilatkozatba foglalt célok jó része megvalósult, a szövetség áttörést ért el a kisebbségi érdekek alkotmányos és jogi kereteinek megteremtésében, és sikerült jelentősen visszaszorítania az elvándorlás mértékét. Az RMDSZ a romániai magyar közösségekkel karöltve „sikerekben gazdag és nehézségekkel teli” utat tett meg, melyet folytatni kell. Az önálló erdélyi politizálás kialakítása, a legnagyobb európai jobboldali pártszövetséghez való tartozás, az önkormányzati, parlamenti és kormányzati szintű felelősségvállalás egyetlen céllal történik: a Kolozsvári Nyilatkozatban megfogalmazott belső önrendelkezés, az autonómia elérése céljával – fogalmaz Kelemen, aki szerint a szövetség parlamenti képviselői és szenátorai számára mindenkor kötelező érvényű a Kolozsvári Nyilatkozat szellemiségének és betűjének képviselete.
Toró T. Tibor: a megalkotókat kilökte magából az RMDSZ
Akkori egyetlen politikai érdekvédelmi ernyőszervezetünk, az RMDSZ belső fórumain húsz esztendővel ezelőtt hihetetlen intenzitással folyt a vita az útkeresésről. Sokszor személyeskedésbe torkolló, alapjában véve azonban termékeny elvi vita zajlott a szövetség stratégiai céljairól, saját szervezeti megújulásáról, a belső demokráciáról, a román politikumhoz való viszonyáról, illetve minden aktuálpolitikai kérdésről.
1992 őszén már elillant a gyors román–magyar megbékélés illúziója, az erdélyi magyarság pedig a békés eszközökkel vívott, ám tartós nemzeti szabadságharcra készült berendezkedni. Ehhez kereste az akkori politikai-közéleti elit a legalkalmasabb stratégiát és szervezeti keretet. A belső törésvonalak már világosan kirajzolódtak, bár még mindenki egységes szervezetben tervezte a jövőt. Az egyik oldalon a kisebbségi-nyelvi jogokban gondolkodó, román politikumba beépülni készülő „mérsékelt” tábor állt, a másik oldalon pedig az önrendelkezési jog, a társnemzeti státus, a párhuzamos erdélyi magyar társadalom fogalmaiban gondolkodó „radikálisok” sorakoztak fel. A „mérsékelt” és „radikális” címkéket a korabeli román politikai sajtó nyilvánvalóan nyelvpolitikai megfontolásokból használta, ám e kifejezések – sajnálatos módon – átkerültek a magyar közbeszédbe is. A tisztújítás előtt álló szövetségben 1992 októberében a „Gézák háborúja” dúlt. A visszavonulni készülő Domokos Géza hívei a trónkövetelő politikai alelnök, Szőcs Géza lejáratásával voltak elfoglalva, akinek személye körül a „radikális” oldal képviselői sorakoztak fel. Közben nem figyeltek eléggé a Tőkés László tiszteletbeli elnök körül gyűrűző csapatra, akik stratégiai áttörést készítettek elő. Elképzelésük az volt, hogy bárki is legyen később a szövetség elnöke, olyan programdokumentumra van szükség, amely meghatározza az erdélyi magyar politika irányelveit. Így született meg a Kolozsvári Nyilatkozat a nemzeti kérdésről, benne a mindmáig egyetlen működőképesnek tartott politikai jövőkép, cél és eszköz: a belső önrendelkezés elvén alapuló közösségi autonómiák közjogi rendszere.
A Küldöttek Országos Tanácsa, a KOT, a mai SZKT jogelődje 1992. október 25-i ülésén a Tőkés-tábor – soraikban a MISZSZ fiatal politikuscsapatával – kiütéses győzelmet aratott, hiszen ellenszavazat nélkül tudta elfogadtatni a mindmáig referenciaként számon tartott manifesztumot. A folytatás azonban nem alakult ilyen jól. Az 1993 januárjában tartott vízválasztó brassói kongresszuson a két tábor még ki tudott egyezni: a Domokos Géza által kiszemelt utód, Markó Béla támogatása fejében az autonomisták elérték, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat szelleme és betűje határozza meg a háromszintű autonómiát is magába foglaló programot, illetve a közösségi önkormányzati modell alapján végrehajtott szervezeti reformot. Cserébe viszont lemondtak Tőkés László jelöléséről – ő maga jelentette be, hogy csupán tiszteletbeli elnök kíván maradni –, így a szerkezetében, illetve hosszú távú céljait tekintve egyaránt megújult szövetség vezetése a „mérsékeltek” kezébe került.
E kompromisszum végzetes tévedésnek bizonyult. Azóta ugyanis bebizonyosodott, hogy bármely demokratikus szerkezet önmaga karikatúrájába fordítható – ez történt az egykor erdélyi magyar miniparlamentként működő Szövetségi Képviselők Tanácsával –, és bármely nemes program (például autonómiaprogramunk) üres demagógiává fajulhat, ha nem a közösség ügyét hivatott szolgálni, hanem obskúrus pártérdekeket. A Kolozsvári Nyilatkozat megalkotóit rég kilökte soraiból a parlamenti képviselet monopóliumát máig birtokló szövetség: húsz évvel a dokumentum megjelenése után az autonómiastatútumok törvénytervezeteinek kimunkálói közül senki sincs a román parlamentben. Nem csoda hát, hogy amikor az napirendre kerül, az ott ülők a magyarság nevében gyáván hallgatnak, vagy taktikusan távoznak. Frunda György: megkérdőjelezhetetlen területi autonómia
A Kolozsvári Nyilatkozat szellemében 1992-ben tett eskü számomra ma is aktuális, akár az orvosnak a hippokratészi eskü vagy jogászesküm, miszerint mindig segítek a rászorultakon. A nyilatkozat nem csak az én pályámat kísérte végig, hanem számos kollégámét is. Húsz év alatt az RMDSZ sok autonómiaépítő törvényt fogadtatott el a román parlamentben, kezdve az anyanyelvhasználatra vonatkozóktól a tanügyi jogszabályokig, de az egyházi és közbirtokossági javak visszaszolgáltatásának ügyét is jelentősen előremozdította. Az autonómia olyan folyamat, amelyet csak kitartó munkával lehet szolgálni. Naivitás azt feltételezni, hogy az autonómiát ki lehet kiáltani, vagy rövid időn belül el lehet fogadtatni. Ahhoz, hogy az autonómiát építeni tudjuk, ott kell lennünk a bukaresti parlamentben.
Vitába szállnék azzal a nézettel, miszerint nem sikerült kiharcolnunk a területi autonómiát. A területi autonómia tudniillik arról szól, hogy az önkormányzatok dönthetnek a saját hatáskörükbe tartozó kérdésekben, amelyek mindennapi életünket befolyásolják. Azokban a térségekben, ahol a magyarok többségben vannak, önkormányzataink révén megkérdőjelezhetetlen területi autonómiát élvezünk. Nem értünk el eredményeket e jogkörök törvénybe foglalása terén, ám a kisebbségi törvényben tételesen szerepel a kulturális és a területi autonómia. Ezt Románia parlamentje még nem fogadta el, de ne feledjük, a román törvényhozásban csak hét százalékos arányban vagyunk jelen! Ennek ellenére a gyakorlatban már élhetünk a területi autonómia előnyeivel, az önkormányzati testületek ülésein magyarul beszélhetünk. De a területi autonómia vetületeként tekintendő az is, hogy visszakaptuk tulajdonjogainkat: erdők, házak, iskolák, kórházak kerültek vissza jogos tulajdonosaikhoz.
Ahhoz, hogy a területi autonómia jogi kereteit is szabályozó kisebbségi törvény megszülessen, az RMDSZ-nek mindenekelőtt a parlamentbe, és ha lehetséges, kormánypozícióba kell kerülnie. Kisebbségi jogokat akkor sikerült elfogadtatnunk, amikor kormánykoalícióban voltunk, vagy a parlamentből támogattunk egy kormányt. Az RMDSZ számára a hatalom nem cél, hanem eszköz. Fontos a külföldi lobbi is. Az általam javasolt európai emberjogi mellékletben – amelyet az Európa Tanács közgyűlése elfogadott – a kontinens hagyományaira, illetve modellértékű megvalósításaira alapozva tételesen szerepel a kulturális és a területi autonómia. Ha ezt az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága is elfogadja, kötelező jogi eszközzé válik. Fontos tehát, hogy kollégáink, Winkler Gyula és Sógor Csaba továbbra is ott legyenek az unió intézményeiben, hiszen ők sokat tettek közös ügyeink érdekében.
Nyilatkozat a nemzeti kérdésről
„Igényeljük a romániai magyarság önkormányzatát, amelyhez való jogunkat az erdélyi románságnak saját elhatározásában született Gyulafehérvári Határozataira alapítjuk.” Tamási Áron: Hitvallás, Vásárhelyi Találkozó, 1937. október
„...Az új román állam megalakításának alapelveiként, a Nemzetgyűlés kinyilvánítja a következőket: 1. A teljes nemzeti szabadság az összes együttélő népek számára. Minden nép saját kebeléből való egyének által, saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazságszolgáltatással. Minden nép a hozzátartozó egyének számarányában képviseleti jogot fog kapni a törvényhozásban és az ország kormányzásában.
2. Egyenlő jogosultságot és teljes felekezeti szabadságot az ország összes felekezeteinek.” (III. 1-2)
Gyulafehérvár, 1918. december 1.
Románia politikai életének egyik legsúlyosabb megoldásra váró politikai-társadalmi problémája a nemzeti kérdés. Keserves tapasztalataink, a tragikus események arról győztek meg bennünket, a romániai magyarságot és annak legitim képviselőjét, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget, hogy mind a mai napig sem a politikai akarat, sem a politikai gyakorlat nem kínál elfogadható megoldást számunkra. Vállalva nemzeti entitásunkat nem akarunk sem elszakadni, sem elvándorolni, szülőföldünket otthonunknak valljuk. De a román nemzetbe beolvadni sem akarunk. A romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa. Épp olyan felelősséggel tartozunk jövőjéért, mint bármely más állampolgár, s mikor látnunk kell a magyarság körében eluralkodó kiábrándultságot, az ennek okán jelentkező elvándorlást, kötelességünk cselekedni.
Kötelességünk felmutatni azt a megoldást, amely számunkra és az ország számára is kiút ebből a válságból. Az etnikai, vallási közösségek autonómiája Erdély múltjának szerves része, idéznénk a szász közösségek közel nyolcszáz éves önkormányzati gyakorlatát, és ugyanez fogalmazódott meg az 1918-as Gyulafehérvári Kiáltványban.
Állítjuk, hogy ez az út a belső önrendelkezés útja. A belső önrendelkezési elv ugyanakkor egyetemlegesen is előre mutat, hiszen számos, már létrejött vagy most alakuló közösségi önkormányzat utal arra: Európa működő demokráciáiban ez a gyakorlat sikeres. A romániai magyarság közösségként való betagolódása a hazai társadalomba része az ország európai közösségekbe való integrációjának.
Tudatában vagyunk annak, hogy a nemzetiségi kérdés az emberjogi vonatkozásokon túlmenően új dimenziókat nyert, és ma már az európai biztonság és stabilitás fontos tényezője. Meggyőződésünk, hogy a közösségek önkormányzata hozzájárul a jogállam és a civil társadalmi struktúrák megerősödéséhez és ugyanakkor szerves része a demokratizálódás folyamatának. A nemzeti kérdés megoldása általános érdek, számítunk az ország demokratikus erőinek a közreműködésére abban a fáradságos munkában, amely megteremti e megoldás alkotmányos és jogi kereteit. Kolozsvár, 1992. október 25.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Kolozsvári Nyilatkozat húsz esztendeje és a decemberi választások valódi tétje
Húsz esztendő telt el azóta, hogy az akkor még egységes RMDSZ Küldöttek Országos Tanácsa, valamint a parlamenti frakciók együttes ülése Kolozsváron nagy médianyilvánosság előtt, letagadhatatlanul megfogalmazta az erdélyi magyarság autonómiaigényét. Nevezhetjük történelmi pillanatnak is, hiszen ha a román polgártársak és politikusok, vagy akár az RMDSZ szavazói, illetve politikusai közül bárkit megkérdeznénk, hogy mikor került be az RMDSZ programjába a kulturális autonómia, a válaszadóknak talán egy százaléka szolgálna helyes válasszal.
A kulturális autonómia igényét tudniillik programszinten 1991-ben kodifikálta az RMDSZ, ám a program elfogadása után olyan határozottan, elkötelezetten és sikeresen küzdött e célért a Domokos Géza nevével fémjelzett akkori vezetés, hogy még e jogos célkitűzés programba vétele sem vált tényértékűvé a politikai környezet számára. E kulcsfontosságú politikai programpontot egyszerűen jegelték, tudatosan kerülték az arról szóló kommunikációt. A Kolozsvári Nyilatkozat vonatkozásában már nem lehetett így eljárni, hiszen a nyilatkozat ellenszavazat nélküli elfogadását a képviselők és szenátorok Szent Mihály-templomban tett ünnepélyes esküje követte.
A Kolozsvári Nyilatkozat elvi téziseit az 1993. január közepén megrendezett brassói kongresszus fordította le az alapszabályzat és a program nyelvére. Megindult az államelvű önépítkezés. 1994 decemberéig – amikor Nagy Benedek Tőkés László ellen irányuló rágalomfüzére súlyos konfliktusig vezetett – volt a szervezetnek közel két válságmentes esztendeje. Ekkor még a politika alapvető irányvonala egybeesett a hivatalos dokumentumok szellemével és betűjével. Néhány érzékeny kérdés (az SZKT első elnökválasztása, az etnikai tisztogatás vitája, a Neptun-ügy) kapcsán időnként ugyan egymásnak feszült a két tábor – a kollaboránsok, illetve az önálló, magyar érdekek mentén politizálók csoportja –, de ezeket a feszültségeket sikerült kezelni. Nagy Benedek rágalomhadjárata, illetve ahogyan az RMDSZ-vezetés arra reagált, bebizonyította, hogy a „Neptun-csoport” és Markó Béla arra játszanak – nemzetellenes klikkérdek által vezérelve –, hogy tönkretegyék az autonomista oldal első számú politikusa, Tőkés László társadalmi-politikai presztízsét. Az 1995 májusában összehívott kongresszus úgy szavazott meg Markó Bélának egy újabb mandátumot, hogy az autonomista önépítkezés két évvel korábbi, határidős feladataiból (nemzeti kataszter összeállítása, belső választás megtartása, autonómia-statútumok elfogadtatása) a politikus semmit nem teljesített.
Az 1996-os kormányzati szerepvállalás bebizonyította azt, amit már 1994 végén sejteni lehetett: Markó Béla – feladva a Kolozsvári Nyilatkozatba foglaltakat és a brassói programot – a továbbiakban a korábban általa is elítélt „Neptun-irányzatra” támaszkodott. A kormányzati szerepvállalás minden szinten paradigmaváltást jelentett. Az államelvű önépítkezést, a nemzeti önkormányzati logikát felváltotta a pártosodás, a civil társadalommal, illetve az egyházakkal kialakított viszony puszta eszközzé silányodott. A magyar nemzetstratégiai érdekek szolgálatát, valamint az önálló külpolitikát felváltotta Románia nemzetközi imázsának ápolása, a politikai sokszínűség helyét pedig egyre inkább az egynemű pártegység kialakítására való törekvés vette át. A folyamatot a 2003-as kongresszus tetőzte be, ahol a kétségbevonhatatlan legitimitású erdélyi magyar parlament létrejöttét ígérő, általános és közvetlen belső választást kiváltották egy részleges, közvetett játékokat megengedő, szervezeten belüli tisztújítással. A Szatmárnémetiben tartott kongresszus Tőkést is megkímélte egy nehéz döntéstől: mintegy leszámolva az 1989-es, demokratikusnak indult, de ki nem teljesedett rendszerváltás gondolati-politikai hagyományával az RMDSZ megszüntette a tiszteletbeli elnöki státust. Ezzel ismét lezárult egy korszak az erdélyi magyarság történetében.
Végigtekintve ugyanis az 1989 óta eltelt több mint két évtizeden, a korszakolás önmagát adja. Az első három év az autonómiagondolat programba vételének korszaka volt, amikor elindult a szervezet az önrendelkezés és az autonómiagondolat megfogalmazásának útján. 1992. október 25. és 1996. november 28. közé – ekkor feltételek nélküli szabad utat adott az SZKT a kormányzati szerepvállalásról szóló tárgyalásoknak – tehetjük a Janus-arcú korszakot, amikor a belső torzsalkodások dacára konkrét lépések is történtek az autonómiaelvű nemzeti önépítkezés terén. A meghasonlottság időszaka 1996-tól 2003-ig tartott : a „belső ellenzék” arra próbálta rászorítani a szervezet vezetését, hogy vállalja fel saját, hivatalos, autonómiaközpontú programját. A 2003-as kongresszusi döntések ezt a továbbiakban lehetetlenné tették, lépéskényszerbe hozva a Kolozsvári Nyilatkozat következetes híveit. Az RMDSZ-en belül maradni önáltatás lett volna, s a közösség becsapása. A Markó-féle vezetés belső választásnak titulálta a megyei nómenklatúra önújraválasztását lehetővé tevő, az elektoros játékokat megengedő részleges tisztújítást, s ezzel leszámolt a tíz évvel korábbi program lényegi gondolatával. Az RMDSZ azóta nem fogadott el autonómiastatútumokat, és a nemzeti kataszter ügyében sem lépett előre. A folytatást ismerjük: megalakult az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács, majd a Magyar Polgári Szövetség, amit abszurd formai okokra hivatkozva a bukaresti hatalom az RMDSZ igényének megfelelően nem engedett indulni az önkormányzati választásokon. 2008-ban bejegyezték a Magyar Polgári Pártot, amely saját elnökének foglyává vált, a belső demokrácia lábbal tiprásában az RMDSZ-en is túltett. Szükségszerűvé vált az Erdélyi Magyar Néppárt megalakítása. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Szász Jenő a Nemzetstratégiai Intézet megalakításával és vezetésével való megbízása új helyzetet teremt és elhárul az akadály a Kolozsvári Nyilatkozat gondolati hagyományát felvállaló két politikai szervezet, az EMNP és az MPP kiegyezése elől. Úgy tűnik azonban, hogy Szász Jenő az MPP-n belül továbbra is érvényesíteni tudja konfrontatív stratégiáját, így az MPP-EMNP kiegyezésre még várni kell. Holott nemzetpolitikai imperatívusz lenne, hogy kellő politikai bölcsességgel és önkorlátozási hajlandósággal a két nemzeti párt közös választási stratégiát alakítson ki, s a többit a választókra bízza. Akár megegyezik a két autonomista párt, akár nem, a valódi tét az, hogy lesz-e a magyar érdekek mentén politizáló parlamenti érdekképviseletünk vagy folytatódik a magyar célokat a román fél vélt tűrőképességéhez mérő, pozícióorientált, klikkérdekű álképviselet regnálása.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szavazatrablás és magyarellenes pokol
Az érvelés soha nem volt az RMDSZ-fősodor erőssége. Az egykoron egységes és sokszínű RMDSZ-ben a Markó-éra alatt – főleg Frunda György SZKT elnökségének idején – gyakran megtörtént, hogy a megtámadottnak nem adtak lehetőséget a válaszra. Markó Béla rendszeresen elbeszélt az őt bírálók feje fölött. Sok esetben kikerülték a nyílt vitát, akárcsak a minap, amikor Kovács Péter RMDSZ-főtitkár nem vállalta, hogy Szilágyi Zsolttal, az EMNP alelnökével nyilvánosan ütköztessék az erdélyi magyarság jövőjével kapcsolatos meglátásaikat. A vita elkerülésének van egy másik módszere is, amelyet a jeles szociológus, Pokol Béla „nyelvpolitikaként” határoz meg. Bő másfél évtizede megfogalmazott Ideológia és nyelvpolitika című írásában a következőképpen körvonalazta a nyelvpolitika mibenlétét: „E küzdelem lényege, hogy ellentétes politikai erő törekvése ellen nem érveléssel lépnek fel, nem céljainak káros jellegét, esetleg hibás elvi megalapozását mutatják be történelemből vett példákkal illusztrálva.
A törekvésre olyan kifejezést ragasztanak, amely ellenszenves (nevetséges, amorális stb.) a tömegek számára, és ezt terjesztik el a közvéleményben.” Pokol Béla írásaiból egyértelműen kiderül az is, hogy a tudatalatti manipulálására építő kommunikációs eljárások betörése a politikai szférába nem magyar sajátosság, hanem 20. századi jelenség: „Igazán jelentős áttörés a politikai harcokban akkor mehet végbe, ha a mélyebb nyelvi rétegekben húzzák ki a politikai ellenerők kulcsszavai, distinkciói alól a talajt, és új kifejezéseket, új distinkciókat tudnak elterjeszteni helyettük. A konkrét választási küzdelmek ekkor már csak a részleteken változtathatnak. A nyelvpolitikában sikertelen pártot megverik, mielőtt a pástra léphetne.”
A nyelvpolitika különösen akkor igen erős fegyver egy párt kezében, ha az teljes vagy közel teljes médiakontrollal rendelkezik, ha ellenőrzi az elektronikus médiát és a sajtó nagy részét. Magyarországon hosszú ideig erre csak a balliberális oldal volt képes, élt is a lehetőséggel. A nemzeti gondolkodásmódot összemosta a sovinizmussal, rasszizmussal, etnicizmussal, szélsőségességgel, antiszemitizmussal, nácizmussal, fasizmussal. Számtalan példát idézhetnénk, ám a legszemléletesebb Tamás Gáspár Miklós publicisztikája, aki lényegében képtelen volt a nemzetben gondolkodókról akár egy sort is úgy leírni, hogy az előbbi jelzők közül kettőt-hármat – minden alap nélkül – rájuk ne ragasszon. De számos olyan eljárás említhető meg, amikor a vitázó felek nem érvekre támaszkodnak, hanem asszociációkra építve neveznek meg jelenségeket, bélyegeznek meg politikusokat.
Erdélyben sem ismeretlenek ezek a kommunikációs eljárások. Kelemen Hunorék nemrég „szavazatrablással” vádolták meg az EMNP-t. Nyílt színen, érvütköztetés mellett egy ilyen kifejezés használata közröhejbe fulladhatna. Mit ért a demokráciából, a plurális politikai versenyből az, aki a másik pártot „szavazatrablással” vádolja? A szavazat netán nem a szavazóé? El lehet azt egyáltalán rabolni? Hasonlóan vitaképtelen, abszurd szöveg az is, amikor egy magát érdek-képviseleti szövetségnek valló, ám pártként viselkedő szervezet önmagát a képviselt közösséggel azonosítja. Az RMDSZ vezetői mindig is hajlamosak voltak erre, legdurvább megnyilvánulásuk az volt, amikor Frunda György 2007-ben azzal vádolta Tőkés Lászlót, hogy a magyarság ellen indul választási harcba.
Apropó Frunda György: a sztárszenátor legutóbb azzal a sajátos jogértelmezéssel állt a választók elé, hogy a 6 : 3-as küszöb a kisebbségek esetén csak egy pártra vonatkozhat. Talány, hogy miként akarta eladni a választóknak ezt a jogi abszurdumot. Miközben a törvény szabatosan megfogalmazza: az alternatív küszöb valamennyi választáson induló szervezetre vonatkozik. Fontosabb lett a megtévesztés, mint a saját szakmai presztízs? Attól, hogy a jogi szövegek megfogalmazása több esetben eltérő értelmezésekre ad alkalmat, elhitethető az emberekkel egy egyértelmű törvény nem létező homályossága?
De a jobbak között is akad, aki alaptalan állításokra ragadtatja magát. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere azt állítja, hogy aki városában az EMNP-re szavaz, román jelöltre adja a voksát. Olcsó dolog lenne visszalőni azzal, hogy ennek a fordítottja épp ennyire igaz. Maradjunk annyiban, hogy önmagát komolyan vevő politikus ilyen abszurdumot nem jelenthet ki. Mint ahogy Antal Árpádnak az a kijelentése sem állja meg a helyét, hogy „elszabadul a magyarellenes pokol, ha december 9-e után nem vagyunk erősek”. Efféle riogatást Domokos Gézától, Nagy Benedektől, Tokay Györgytől hallottunk, később mások is üzérkedtek vele, sosem hittem volna, hogy a közéleti kérdésekben alapvetően tisztán látó Antal Árpád is hasonlókhoz folyamodik. Ő ne vette volna észre, hogy a magyarellenesség nem függ a magyar képviselet erősségétől? Ő ne tudná, hogy 1990-ben, amikor a legerősebb képviseletünk volt minden szempontból, akkor dúlt a legnagyobb magyarellenesség az országban? Soha annyi szavazatot nem kapott az RMDSZ, mint abban az évben, egységes volt a magyarság, a szövetséget támogatták az egyházak, a civil társadalom és a sajtó, mégis akkoriban bujtogatták fel leginkább ellenünk a románságot. A magyarellenesség intenzitását a román politikum boszorkánykonyháján határozzák meg. Ha a háttérben tevékenykedő döntéshozók szükségét érzik, előrántják a magyarellenesség kártyáját. Ha pedig attól remélnek stratégiai sikert, hogy engedékenynek mutatkoznak, akkor nem. Visszatérve a nyelvpolitikára: a kampány még meg sem kezdődött, de már lőnek a szövetség kommunikációs ágyúi, ahogy a csövön kifér. Nagy kérdés, hogy mindez miként csapódik majd le a választók körében. Egy hónap múlva megtudjuk.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A pálos rend története
Nagy érdeklődés övezte Darvas-Kozma József címzetes esperes, plébános könyvbemutatóval egybekötött csütörtök délutáni csíkszeredai előadását a pálos rend történetével és erdélyi vonatkozásaival kapcsolatosan.
A Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig előadássorozat meghívottja ezúttal Darvas-Kozma József, a csíkszeredai Szent Kereszt Főplébánia plébánosa volt. Rendszeresen jelennek meg publikációi, több tanulmánykötet és könyv társszerzője. 2011-ben jelent meg A csíksomlyói pünkösdi búcsú eredettörténete című könyve, idén decemberben látott napvilágot A pálosok Erdélyben, Partiumban, Bánátban és Kárpátalján című könyve.
A kötetet méltató Nagy Benedek a városháza dísztermében rámutatott arra, hogy a pálosok életét az imádság, a szemlélődő életmód és a fizikai munka töltötte ki. Isten segítségével és kétkezi munkájukkal építkeztek. A pálosoktól a ma embere is tanulhat: megtanítanak Istent és nemzetet szeretni, szolgálni – összegzett Nagy Benedek.
Darvas-Kozma József elöljáróban arról beszélt, mi keltette fel érdeklődését a pálos rend iránt, ismertetve az elmúlt négy év kutatómunkájának eredményeit. Esztergomi Boldog Özséb maga állította példaképnek Remete Szent Pált a rend élére. Alázatosságában el akarta kerülni, hogy a pálos rend őt mint alapítóját védőszentjéül tisztelje, amint ez a többi szerzetesrendnél történt. Ebben is megmutatkozott Özséb alázatossága és életszentsége. A pálosok annyira szerények voltak, hogy Özséb rendfőnök óta soha sem kezdeményezték szentéletű társaik vagy vértanúik boldoggá vagy szentté avatását – hangzott el az előadás során. „Egy pálos boldoggá vagy szentté avatását a szerzetesrend elvből nem kezdeményezi, mondván, hogy minden pálosnak szentnek kell lennie” – emelte ki az előadó.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

Kétezerötszáz év börtönbüntetés Erdélyben
Tófalvi Zoltán nagysikerű előadása 1956 erdélyi mártírjairól a Budapesti Székely Kör estjén 2013. január 9-én
Amikor az 1956 erdélyi mártírjai című, tíz kötetesre tervezett sorozatot és forráskiadványt 2007-ben elindítottuk, az akkor rendelkezésünkre álló periratok, levéltári dokumentumok alapján – a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadóval teljes egyetértésben – úgy képzeltük el: a tizenkét kivégzéssel, a kiszabott büntetések összeadása révén kétezerötszáz év börtönbüntetéssel záruló, úgynevezett „hazaárulási perek” - csak a Szoboszlai Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett politikai perben a tíz halálos, és végrehajtott ítéleten kívül a további negyvenhét vádlottat ezerháromszáz év fegyházbüntetéssel, életfogytiglani kényszermunkával sújtották – bevezető tanulmányai, papírra rögzített, legépelt tervezetei, elkobzott bűnjelei, kihallgatási jegyzőkönyvei, ítéletei, az életrajzi adatok, a letartóztatáskor készült fotók, a hely- és névmutatók – úgymond – „beleférnek” három vaskos, egyenként 750-800 oldalas kötetbe. A negyedik kötetet pedig a „hazaárulási perek” túlélői visszaemlékezéseinek szenteljük – mondta Tófalvi Zoltán történész előadása kezdetén 2013. január 9-én a Budapesti Székely Kör rendezvényén.
Az idén indított Székely Akadémia első rendezvényén, a budapesti Aranytíz Kultúrház épületében megtartott rendkívül érdekes előadásában a történész hangsúlyozta: – A „hazaárulási perek” néven ismert és a kollektív emlékezetben is ekként aposztrofált bűnvádi eljárások és kirakatperek során 102 személyt ítéltek el. A nagyszámú és rendkívül súlyos ítéletek – a négy „hazaárulási perben” tizenkét személyt ítéltek halálra és végeztek ki, huszonegy személyt életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, hatvanhat személyt pedig négy és huszonöt év közötti börtönbüntetéssel sújtottak – szerves részét képezték az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó, és annak ürügyén 1956. október 24-én kezdődött és 1965-ig tartó retorziónak, megtorlási hullámnak. Egy 1967. évi belügyminisztériumi összesítés szerint politikai okokból 1954 és 1967. december 31-e között összesen 32.840 személyt tartóztattak le.
Tófalvi Zoltán rámutatott: – A Szekuritáté szervei 1950 és 1968. március 31-e között összesen 91.333 személyt tartóztattak le. A magyar forradalom eszméivel való azonosulás, a különböző szervezkedési kísérletek felfedezése, felgöngyölítése kapóra jött és kiváló ürügyet jelentett a belső ellenzék likvidálásához, akár fizikai megsemmisítéséhez is. 1956 és 1962 között, tehát hat év alatt összesen 24.629 személyt tartóztattak le. A retorzió 1958-ban és 1959-ben tetőzött, a „csúcsot” 1959 jelentette – ekkorra göngyölítették fel a szervezkedések, szervezkedési kísérletek döntő többségét –, 8.910 személyt tartóztattak le. Az Állambiztonsági Tanács akkori alelnöke, Constantin Stoica vezérőrnagy által szignált összegzés elismerte, hogy a „belügyi szervek által végrehajtott letartóztatások jelentős része indokolatlan volt”.
Az 1950 és 1968. március 31-e között letartóztatott 91.333 gyanúsított közül 73.636 személyt állítottak bíróság elé. Rajtuk kívül adminisztratív okokból 25.740 személyt internáltak különböző munkatáborokba, megsemmisítő munkatelepekre, 1949-től kezdődően 60.000 személy számára jelöltek ki kényszerlakhelyet. A Nicolae Ceauşescunak szánt összesítés szerint a munkatáborokba internált 25.740 személy közül 4865 paraszt volt – mindannyian az erőszakos kollektivizálás áldozatai -, 4626 munkás, 3423 tisztviselő, 694 kereskedő, 514 volt katonatiszt, altiszt az egykori királyi hadseregben, 857 tanító és tanár, 408 orvos, 218 újságíró és művész, 498 mérnök, 1968 ügyvéd, 33 volt gyáros, 296 nyugdíjas, 45 volt földbirtokos, 2420 foglalkozás nélküli, 315 diák és egyetemi hallgató, 823 pap és 76 egykori rendőr.
Hasonlóan megdöbbentő adatokat tartalmaznak a kiszabott büntetések indokolatlan méretei – mondta Tófalvi Zoltán. A 73.636 bíróság elé állított személy közül 25.441 személyt 1 és 10 év közötti börtönbüntetéssel sújtottak, közülük 2890 legionárus, 1568 az egykori történelmi pártok tagjai, 20.983 más társadalmi kategóriából származó, büntetlen előéletű. 1-25 év közötti börtönbüntetésre 5609 személyt ítéltek, közülük 1682 legionárus, 503 egykori polgári pártok tagjai, 3424 büntetlen előéletű. Életfogytiglani kényszermunkára 290 személyt ítéltek, közülük 71 legionárus, 28 történelmi pártok tagja, 191 büntetlen előéletű. 1950 és 1968. március 31-e között 129 személyt ítéltek halálra, közülük 34 legionárus, 10 egykori történelmi pártok tagja, 85 más kategóriájú és büntetlen előéletű.
A rendkívül súlyos ítéletek mindenike a bukaresti, kolozsvári és jászvásári hadbíróság számlájára írható. Futószalagon hozták az életfogytiglani és halálos ítéleteket. A halálos ítéletekről, kivégzésekről nincsenek pontos adataink. 1958-ban például 34 halálos ítéletet hajtottak végre, de a tényleges adat ennél jóval magasabb. Ezt bizonyítja, hogy 1958-ból 27 nevet említenek, de a Szoboszlai-per tíz kivégzettje közül csak három név szerepel, az érmihályfalvi csoportból kivégzett Sass Kálmán lelkészt és dr. Hollós Istvánt meg sem említik. A túlélők visszaemlékezése szerint a politikai foglyok számára fenntartott börtönökben az életkörülmények a szovjet Gulágokon megtapasztalt állapotoknál is rosszabbak voltak. Ez ellen csak a szamosújvári rabok lázadtak fel 1958. július 14-én, a francia forradalom napján. Ennek a börtönlázadásnak aktív résztvevője, szenvedő alanya volt Szilágyi Árpád, a Bolyai Tudományegyetem IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatója, aki még gimnazista korában, 1952-ben az erőszakos kollektivizálás ellen plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, Gyergyószárhegyen. Ezeken a plakátokon először használta a „Fekete Kéz” aláírást. A magyar forradalom idején egyetemi hallgatóként levelet írt a Budapesten megjelenő Irodalmi Újság szerkesztőségének, és a levéltitok szentségében naivan bízva részletesen beszámolt a Bolyai Egyetemen kialakult lelkes hangulatról, a diákok nagy részének a forradalom melletti elkötelezettségéről. 1956. november 1-jén a karon néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartóztatták le, előbb hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték, később a „Fekete Kéz” nevű szervezetben való részvételéért a Kolozsvári Katonai Törvényszék – a korábbi büntetés „megfejeléseként” – 22 év börtönbüntetéssel sújtotta. 1964. július 27-i szabadulása után Balánbányán dolgozott, 1989-ben politikai menedékjogot kapott az Amerikai Egyesült Államokban, Saint Louisban. Ott írta meg és angol nyelven publikálta a The Victime – Az áldozat - című visszaemlékezését. 2003-ban visszatelepedett Csíkszeredába.
A „Bolyai” tudományegyetemen a forradalom napjaiban kialakult, a budapesti, szegedi, debreceni egyetemeken számtalan visszaemlékezésből, önálló kötetekből már megismert forrongással teljesen azonos hangulatról a Csíkszeredában élő Nagy Benedek (a Bolyai Tdományegyetem első csoportjának perében öt év börtönbüntetéssel sújtották), Páll Lajos korondi festő-költő (a Bolyai harmadik csoportjában perében hat évre ítélték) és Szilágyi Árpád leveléből értesülhetünk. Ezek a levelek teljes terjedelemben és jegyzetapparátussal Tófalvi Zoltán köteteiben látnak napvilágot.
A történész érdekes összefüggésekre világított rá: – A „magyar” vonatkozású, a magyar vádlottak elleni perekben a mellényszabóból gyors talpalással „hadbíróvá” előléptetett Macskási Pál őrnagy, majd ezredes „jeleskedett”. A periratokból, visszaemlékezésekből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy a vádlottakból, elítéltekből a magyar forradalom eszméivel való azonosulásnak még az írmagját is ki akarta irtani. Az általa elnökölt tanács a legszigorúbb ítéleteket hozta. Életútjának, szerepének pontos felderítése további kutatásokat igényel, de a rendelkezésünkre álló adatok bizonyítják: Macskási Pállal végeztették el a janicsár munkát.
A 15 év börtönbüntetésre ítélt báró Bánffy István megőrizte Macskási Pál halálakor a kolozsvári Igazság napilapban megjelent gyászjelentést, amely a „drága jó férj, édesapa, szomszéd, jóbarát” emlékét hivatott idézni. A minden nehézségen felülkerekedő arisztokrata a gyászjelentés oldalára odaírta: „hamarabb is meghalhattál volna!”
P. Ferencz Béla-Ervin Ferenc-rendi szerzetes a börtönből való szabadulása után megkereste Macskási Pál nyugalmazott ezredes sírját a Házsongárdi temetőben – minden „nagy embert” Erdély Pantheonjában helyeznek örök nyugalomra -, és „megköszönte az életfogytiglani kényszermunkát, a mérhetetlen szenvedést, megbocsájtott neki, majd imádkozott üldözőjéért. Macskási Pál „utóéletének” van egy teljesen ismeretlen fejezete, ami engem a szülőfalujához őszintén ragaszkodó korondiként ma is sokkol – mondta az előadó: – Az 1956-os elítéltek hóhérának felesége – bizonyos Bíró Berta - korondi származású volt, s a férje halála után átköltözött Marosvásárhelyre, a Budai Nagy Antal lakónegyedbe, dr. Pál-Antal Sándor történész akadémikus édesanyjának tőszomszédságába. A lányuk pedig az a Macskási Izolda képzőművésznő, akinek az 1990-es évek elején Marosvásárhelyen, Korondon is volt kiállítása, és aki a támogatói között tudhatta a Szeged-csanádi római katolikus megyéspüspököt. Amióta sorra jelennek meg az erdélyi „hazaárulási perek”-et bemutató kötetek, és publikálom az apja által szignált ítéleteket, mintha a föld nyelte volna el, kámforrá változott. „Sic transit gloria mundi” – Az evilági dicsőség múlandó – tartja a latin közmondás.
Bár látszólag a letartóztatás, a nyomozás, a kihallgatások idején nem érvényesült az „etnikai” elv, a „rendszer ellen szervezkedő elemeket” előre meghatározott klisék, sablonok szerint csoportosították – román vasgárdisták, magyar nacionalisták-irredenták, cionisták, történelmi pártok tagjai, imperialista ügynökök -, a letartóztatottak, elítéltek etnikai megoszlása azt bizonyítja, hogy a Szekuritáté a magyarok által lakott régiókban sokkal „aktívabb” volt, mint a román többségű vidékeken – hangsúlyozta az előadó.
Szoboszlai Aladár román-magyar konföderációra vonatkozó tervezete nem deus ex machina-ként, isteni beavatkozásra született, hanem – ahogyan a debreceni, veszprémi program is bizonyítja – „benne volt a levegőben”.
1959-ben felszámolták a romániai magyar értelmiségképzés legfontosabb központját, a Bolyai Tudományegyetemet. Makfalvi Gábor tanulmányának végkövetkeztetése szerint: „az ötvenes években (sem) beszélhetünk önálló, nemzeti külpolitikáról. Moszkva budapesti helytartói habozás nélkül bármikor feláldozták a szomszéd országokban élő magyar kisebbséget – cserébe azért, hogy a szovjet hatalom által elvárt „jószomszédi viszony ne sérüljön”– mondta az előadó. Mindezek ismeretében kapnak – úgymond – történelmi hátszelet azok a tervezetek, elgondolások, amelyek a román-magyar ellentétek, az erdélyi kérdés megoldását sürgették. Bár a „hazaárulási perek” hadbírósági ítéletei nyomán a tervezetek megalkotóinak egy részét kivégezték, másokat életfogytiglani kényszermunkára, vagy 4-től 25 évig terjedő fegyházbüntetésre ítélték, a szervezkedések börtönökben sínylődő tagjait továbbra is a román-magyar kapcsolatok jobbításának szándéka vezérelte, és az 1989 decemberi rendszerváltást követően elképzeléseiknek azonnal hangot is adtak. A túlélők egy része a politizálást választotta. Varga László református lelkészt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, majd mozgalom elnökévé, később tiszteletbeli elnökévé választották. Csiha Kálmán tíz éven át az Erdélyi Református Egyházkerület negyvennegyedik püspöke volt, P. Ferencz Béla-Ervin jelenleg is a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor házfőnöke, rendkívül aktív egyházi vezető. Orbán Péter volt a mozgatója annak az évekig tartó pernek, amelynek során a Szoboszlai-csoport elítélt tagjait felmentették az 1958. május 30-i, 719. számú ítélet hatálya alól. Minden túlélő elsősorban azt szorgalmazta és szorgalmazza, hogy a politikai elítélteket alanyi jogon rehabilitálják. Ugyanis a „hazaárulási perek” a mai napig nem évültek el. Az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István csak évekig tartó pereskedés után 2010-ben kapott kárpótlást a börtönben eltöltött hét esztendőért. A határozat visszamenőleg nem hatályos, tizenkilenc évig egy fitying kárpótlást sem kapott. Dr. Dobai István 1990 után szinte teljesen vakon – imponáló tudásának és műveltségének birtokában – monumentális műveket alkotott. Tófalvi Zoltán köteteiben publikált dokumentumok, mélyinterjúk, beszélgetések nyomán kibomlik előttünk a politikai elítéltek, a Duna-delta munkatáboraiban éveken át szenvedő raboknak, néha a puszta életben maradásért, a túlélésért folytatott küzdelme. Azok maradtak életben – állítják egybehangzóan -, akiknek volt kellő hite és humorérzéke. Szolzsenyicinekre lenne szükség, hogy teljes és hiteles képet alkothassunk a romániai politikai börtönök mintegy százezer ember életét derékba törő világáról.
Tófalvi Zoltán köteteiben közölt dokumentumokból, interjúkból képet alkothatunk a román kommunista diktatúra képmutatásáról, szemfényvesztéseiről is. Nicolae Ceuasescu pártfőtitkár a nemzetközi közvéleményt arról próbálta meggyőzni, hogy 1964 után - amikor amerikai nyomásra Romániában elengedték a büntetés le nem töltött részét (ez volt a hírhedt „gratiere”) - nincsenek politikai foglyok, közben a börtönök tele voltak politikai elítéltekkel.
A letartóztatottak, hónapokon át minden ítélet nélkül vizsgálati fogságban tartottak száma csak a „hazaárulási perek” esetében több százas nagyságrendű. A Szoboszlai-csoport perében kétszáz személyt tartóztattak le és hurcoltak meg. A dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász nevével fémjelzett „ENSZ-memorandum”-perben 1957. március 22-e és július 29-e között letartóztatták Bányainé Szaniszló Ilonát, Jordáky Lajost, Molnár Dezsőt és Sipos Endrét. Tárgyalás és ítélet nélkül 1957 szeptember elejéig vallatták, majd szabadon engedték őket. Jordáky Lajost, a kiváló szociológust, történészt, politikust, írót országos „Canossa-járás”-ra is kötelezték.
A Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészhez kapcsolódó politikai per meghurcoltjaival kapcsolatosan nincs pontos adatunk – mondta az előadó. A beidézett és kihallgatott tanúk száma alapján itt is mintegy száz személy letartóztatásával kell számolnunk. Ha egyáltalán rangsort lehet felállítani a politikai perek hierarchiájában, akkor kijelenthetjük: ez volt a legkegyetlenebb, legkevesebb túlélőt „produkáló” politikai perek egyike. Bár a harmincegy vádlott közül egyik sem beszélt román nyelven, ez az egyetlen per, amelyben még véletlenül sincs magyar nyelvű kihallgatási jegyzőkönyv. Annak ellenére, hogy a vallatásra, kihallgatásra Nagyváradon került sor, az állambiztonsági tisztek igen jelentős része magyar anyanyelvű volt. A periratokból az is kiderül: Wohl Zoltán nagyváradi szekus őrnagy önként jelentkezett Sass Kálmán és dr. Hollós István szamosújvári kivégzésére, mert látni akarta, hogyan múlnak ki. A Szekuritáté részéről ezért „delegálták” őt a halálos ítéletet 1958. december 2-án 14,30 és 15,00 óra között végrehajtó kivégző osztagba. Szadista kéjjel vallatta, kínozta a letartóztatottakat.
Amikor a kutatást Tófalvi Zoltán 1990 elején végre elkezdhette, a harmincegy elítélt közül már csak öten éltek. Amikor az ítéletet kihirdették, a politikai foglyok életében – a letölthetetlennek tartott börtönévek száma, a nyomasztó kilátástalanság, reményvesztés, egyhangúság ellenére – viszonylag csendesebb időszak következett. Ezzel magyarázható, hogy a visszaemlékezések zöme valamelyik börtönt, a Duna-delta poklait, az örökös éhezés emlékeit idézi. Nem véletlen, hogy a börtön-emlékeket idéző kötetek nagy része nem a vizsgálati fogságról, a vallatásról, hanem az ítélet kihirdetése utáni tényleges börtönről szól. Balaskó Vilmos emlékirata az egyetlen olyan dokumentum a börtön-irodalomból, amelyből hitelesen megismerhetjük, rekonstruálhatjuk a romániai siralomházakat. Nincs méltó társa sem a román, sem a német nyelvű börtön-visszaemlékezések körében. Értékét növeli, hogy 1983-ban, a teljes megvakulása előtt – a börtönben elszenvedett kínzások miatt következett be – négy vaskos füzetbe vetette papírra a börtönemlékeit. Pontosan tudta: ha véletlenül házkutatást tartanak nála – amire „minden esélye megvolt” -, végrehajtják az alapfokon kiszabott halálos ítéletet, amelyet nemzetközi hírnevű szobrászművész bátyja, Balaskó Nándor közbenjárására változtattak életfogytiglani kényszermunkára.
A Szoboszlai-per 57 vádlottja közül 10 személyt 1958. május 30-án a temesvári „Május 1” munkásklub nagytermében a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke 719/1958-as számú határozata alapján halálra és teljes személyi vagyonuk elkobzására ítéltek. A fellebbezési procedúra után az alapfokon hozott halálos ítéletet a Román Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma az 1958. július 24-i, 206/1958-as számú végleges döntésével helyben hagyta – jelentette ki az előadó.
A Legfelsőbb Törvényszék Katonai Kollégiuma a tíz halálra ítélt ügyében formálisan 1958. július 25-én fellebbezési kérelemmel fordult az ország akkori törvényhozó szervéhez, a Nagy Nemzetgyűléshez, ahol akkor 44 magyar anyanyelvű képviselő „bólogató Jánosként” minden előterjesztést gondolkodás nélkül megszavazott. A Nagy Nemzetgyűlés elnöksége 1958. augusztus 22-én egyhangú döntéssel a halálbüntetés megváltoztatására irányuló kérést, kéréseket visszautasította. A tíz halálra ítéltet – ahogyan azt Tófalvi Zoltán sorozatának első kötetében a hazai román és magyar történetírásban először publikált kivégzési jegyzőkönyvek bizonyítják – 1958. szeptember 1-jén, éjszaka 23 és 24 óra között a Szekuritáté temesvári börtönében kivégezték. Mégpedig úgy, hogy az emberi méltóság legutolsó lehetőségétől is megfosztották őket: nem nézhettek szembe hóhéraikkal! A szemüket bekötötték, arccal a fal felé, háttal állították a kivégző osztagnak, majd agyonlőtték őket. A „módszer” nagyon emlékeztet a szovjet NKVD által a több mint húszezer lengyel katonatiszt és értelmiségi ellen a Katyn-i erdőben 1940 tavaszán végrehajtott mészárláshoz. Azzal a különbséggel, hogy a Katyn-i mészárlás áldozatainak földi maradványait részben a háború idején, majd a későbbi feltárások során megtalálták, miközben a romániai politikai kivégzettek hozzátartozói ma sem tudják emberhez méltóan eltemetni szeretteiket. Több mint fél évszázada kéréseikkel hiába ostromolják Románia Központi Büntetés-Végrehajtási Intézetének parancsnokságát, mindig elutasító vagy semmitmondó válaszokat kapnak. Holott a kivégzési jegyzőkönyvek szerint a holttesteket a halál beálltának megállapítása után átadták az illetékes börtönparancsnokságnak, akik a tetemeket eltemették, elkaparták. Ennek pedig valamilyen nyilvántartásban nyoma kell legyen! Sajnos a húsz éve folytatott kutatás során ilyen dokumentumra nem bukkantunk – hangsúlyozta az est előadója.
A kivégzési jegyzőkönyvek minden kétséget kizáróan eloszlattak olyan, a hozzátartozók, túlélők körében is elterjedt legendákat, hogy a Szoboszlai-csoport halálraítéltjeit az aradi, esetleg a jilavai börtönben végezték ki. Az aradi helyszín ellen a legfontosabb érv: az aradi börtönnek nem volt kivégzési, azaz pallos joga. Ez csak azokat a börtönöket illette meg, ahol hadbíróság, katonai törvényszék működött. A Kolozsvári Katonai Törvényszék kivégző helye a szamosújvári börtön volt.
Az 1958. szeptember 1-jén a Szekuritáté temesvári börtönében krisztusi korban kivégzett Szoboszlai Aladár az 1955 novemberi genfi konferencia hatásában reménykedett, hitte, hogy a hidegháború után enyhülés következik, hogy Közép és Délkelet-Európában – azaz: a szovjet blokkban is – változások következnek. Ebben a hitében dolgozta ki a keresztény ideológián, a politikai pluralizmuson, a több pártrendszer bevezetésén alapuló Keresztény Dolgozók Pártjának, néhány kitételében ma is alkalmazható programját…
Szoboszlai Aladár az 1958. január 31-i kihallgatási jegyzőkönyvben a román-magyar konföderációra vonatkozó tervezetének keletkezéséről is vallott: – Olyan alternatívát dolgozott ki, amely Kossuth Lajostól kezdve számos, felelősen gondolkodó, az „erdélyi kérdés” megoldását az európai stabilitás szempontjából is halaszthatatlan és elodázhatatlan feladatnak tekintő magyar és román értelmiségit foglalkoztatott:… Ha Confederatios alapon magyarok s románok megegyeznének, megmaradna igazán nemzeti önállóságuk, függetlenül orosztól, némettől, angoltól, mindenkitől függetlenül lehetnének románok, magyarok s megmaradna olajuk, az aranyuk s nemzeti bankjuk. A sovinizmus már rég elrabolta józan látásukat. Kevesen látják, hogy az 1 millió magyarnak Erdélyben kisebb ellenfele a 3 millió román, mint a 180 millió orosz vagy a 80 millió német.”… Szoboszlai nem megreformálni akart, hanem a rendszert teljesen megváltoztatni. Arra kereste a választ: milyennek kellene lennie a társadalomnak, az államnak, hogy a polgárok számára elfogadható legyen, hogyan lehetne a regnáló politikai hatalmat megdönteni, s végezetül: hogyan lehetne a román-magyar kérdésben mindkét fél számára elfogadható megoldást találni? Mintegy válaszként dolgozta ki a Keresztény Dolgozók Pártjának programját, illetve a román-magyar konföderáció tervezetét. Bár torzóban maradt, mégis imponáló életmű. Ugyanez elmondható Sass Kálmán két tanulmányáról, az érmihályfalvi református egyházközség Aranykönyvébe diktált bejegyezéseiről. A rájuk bízott nyájért, az általuk irányított közösségért érzett felelősség munkált minden tettükben… Sass Kálmán kivégzése előtt a börtön siralomházában szolgatársával, Balaskó Vilmossal, és a római katolikus dr. Hollós Istvánnal puliszkával és vízzel minden este úrvacsorát vett. Állandóan azt hajtogatta: „Szétlövik az okos fejemet!” Tudatában volt alkotó, szervezői és vezetői képességeinek – mondta Tófalvi Zoltán.
Szoboszlai Aladár és Sass Kálmán emberi nagysága a kivégzés előtt mutatkozott meg igazán. Szoboszlai Aladártól a kivégzés előtt a fegyőr megkérdezte: „Nem félsz? Meg fogsz halni!” Csak annyit válaszolt: „Miért félnék? Mi, papok hirdetjük a mennyeknek országát!”
Sass Kálmánt a rabtársai által készített papucsban vitték a kivégző osztag elé, mert a vallatások során a talpát addig verték, hogy alig tudott járni. Méltósággal halt meg.
Sass Kálmán tűt nyelt, hogy ne tudják vallatni. Kioperálták a torkából. Utána bolondnak tetette magát. Ekkor a kezeit összekötötték a lábaival, egy vasrúdra akasztották, és egy vasrúddal addig verték a talpát, míg elájult.
Ezért nem tudott a vizsgálati fogság teljes ideje alatt talpra állni.
A kihallgatási jegyzőkönyvek mindenikét aláíratták. Abban senki nem kételkedik, hogy az előre megfogalmazott ítélet prekoncepciójának megfelelően minden kihallgatási jegyzőkönyv tele van nem csak valótlan állításokkal, hanem súlyos vádakkal is. Jószántából senki sem állít magáról ilyen megfogalmazásokat: „irredenta, nacionalista, kommunista ellenes neveltetésemnek köszönhetően…”
Tófalvi Zoltán köteteiben – hazai könyvkiadásban először – éppen ezért a magnószalagra, videokazettára rögzített mélyinterjút, vallomást, visszaemlékezést „összeszikráztatja” a levéltári dokumentumokkal, a kihallgatási jegyzőkönyvekkel. Előbb a visszaemlékezést, utána a levéltári dokumentumot közli. Nem a visszaemlékezés igazságtartalmát kérdőjelezi meg, senkit nem akar dehonesztálni, éppen ellenkezőleg: azt a kort próbálja minél hitelesebben bemutatni, amelyben a „hazaárulási kirakatperek”-et megrendezhették, amelyben a szó jogi értelmében ártatlan embereket – hiszen a vélemény megfogalmazása nem bűncselekmény! – halálra ítélhettek, kivégezhettek. Minden demokrácia alaptörvénye: a vélemény szabadsága. Bár a szovjet blokk országai „népi demokráciaként” definiálták önmagukat, valójában a legsötétebb diktatúrát, az állandó félelem és rettegés légkörét vezették be.
Tófalvi Zoltán kötetei közel fél évszázados, jogfosztással teli, az emberi méltóság gyakori lábbal tiprásáról ismert korszak minél hitelesebb keresztmetszete kíván lenni… Tizenkét elítélt esetében a legdrágábbat, az életüket oltották ki, a „szerencsésebbnek” tartott kilencven egykori politikai fogoly pedig több évi börtönbüntetéssel fizetett. Róluk, értük szól Tófalvi Zoltán hiánypótló könyvsorozata.
Frigyesy Ágnes
szekelykor.hu,

Történelmi fordulópont és lehetőség
Húsz évvel az RMDSZ brassói kongresszusa után (2.)
Az erdélyi magyarság belső önrendelkezésen alapuló autonómiaigényét ünnepi módon, konszenzusos szavazat alapján kinyilvánító Kolozsvári Nyilatkozat „cezúra”, „váltás”, „éles fordulat” volt az RMDSZ politikájában – fogalmazott Markó Béla a Nyilatkozat kétéves évfordulójának alkalmából megrendezett kolozsvári konferencián. De mondott keményebb dolgokat is.
„Egy politikai párttal kapcsolatosan felmerülhet, hogy elszigetelődik-e, vagy nem szigetelődik el, amikor szövetségei lazulnak vagy erősödnek. Föltehető-e ez a kérdés egy autonómiára törekvő, magát önkormányzati modellként meghatározó és végül is egy teljes külön entitást jelentő közösséget képviselő szervezettel kapcsolatosan?” Bátor költői kérdés, a domokosi, frundai morzsaszedegető mentalitás, a helyzetben ragadó politikai prizma tagadása. Markó Béla mindezeket akkor azzal tetézte, hogy az RMDSZ-t román részről érő „fokozott támadások bizonyítják, hogy jó úron járunk”. (In: Magyar Jövőkép – Egy minőségi magyar paradigma, kiadta a Magyarok Világszövetsége és a Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 1996. 22–28.) Nos, igen, ez egy közösségi autonómiára törekvő nemzetrész politikai élenjárójához méltó hangütés. Kár, hogy e sorok megfogalmazója két évvel később már az RMDSZ autonomista programját feladó, konjunkturális klikkérdekekért kormányzati szerepet vállaló neptuni ihletettségű csoportosulás élén győzködi nem kis sikerrel a bukaresti SZKT küldötteket arról, hogy szükségtelen megszabni a kormányzati szerepvállalás „árát”.
Az idézetek minden esetre frappáns választ adnak azoknak, akik az elmúlt húsz év tanulságaiból kiindulva bírálják a brassói kongresszus döntéseit meghatározó kompromisszumot. Ennek egyik oldalán az RMDSZ programjának és alapszabályzatának autonómiaelvű átalakítása állt, a Borbély Imre által A Kolozsvári Nyilatkozat néhány vetülete (Köztársaság, 1993/1, 2, 3) című írásban megfogalmazott politikai paradigma szellemében. Eszerint minden olyan lépést meg kell tenni az autonómia irányában, amely nem ütközik a román etnokratikus alkotmányjogi szabályozásba. Azaz össze kell állítani a hiteles erdélyi magyar nemzeti katasztert, el kell fogadni az absztrakt autonómiaigényt a paragrafusok nyelvére lefordító autonómiastatútumokat, meg kell szervezni az „általános, egyenlő, titkos és lehetőleg közvetlen” belső választásokat, hogy létrejöjjön egy kétségbevonhatatlan legitimitású erdélyi magyar parlament, amely az autonómiáért folytatott politikai harc sikere esetén gyakorolhatja a közösség önigazgatásának közjogi kompetenciáit. Mindennek egyfajta ellentételezése volt a kollaboráns, tájba simuló tábor irányában, hogy a szervezet elnöke közülük való lesz. Köttetett egyben egy elvi megegyezés is arról, hogy a különböző választott tisztségek betöltésénél mindkét tábor egyensúlyra törekszik. A brassói kongresszus meglepetések nélkül zajlott le. Mindkét tábor nagyjából tartotta magát a megegyezésekhez, a legfontosabb határozatok meghozatala után Tőkés László visszalépett az elnökjelöltségtől, Markó Bélát pedig hatalmas többséggel elnöknek választották a brassói Mina Lászlóval szemben, aki egyébként ugyanazon oldal jelöltje volt. Nagyjából, mondom, mert Frunda György javaslatára – aki egy interjújában elsietettnek nevezte a valójában közel három évvel megkésett Kolozsvári Nyilatkozatot – a területi autonómia kikerült a program célkitűzései közül, és úgynevezett adminisztratív autonómia került a helyére. Hasonló visszalépésnek számít, hogy a nemzeti közösség helyett a nemzeti kisebbség önmeghatározást fogadta el a kongresszus. Barométer jellegű intermezzo volt a kongresszuson Szőcs Géza Politikai naplójának fogadtatása. Történt ugyanis, hogy a Küldöttek Országos Tanácsának a kongresszust megelőző gyűlése botrányba fulladt, mert Szőcs Géza azon kijelentését, miszerint nem tudhatja, van-e a képviselők és szenátorok között megvásárolható, Tokay György és még nem kevesen úgy akarták érteni, mintha mindenkit megvásárolhatónak nevezett volna az RMDSZ akkori politikai alelnöke. Szőcs Géza egy pamfletben adta meg a választ, fehéren feketén igazolva, hogy bizony Tokay György hét éven keresztül, jogi diplomával a zsebében, azaz biztos egzisztenciával rendelkezve a legvisszataszítóbb túllihegéssel dicsőítette a Ceauşescu-rendszert. A következtetést, miszerint Tokay György mindezek alapján megvásárolható „kívülről belülről, színéről és fonákjáról” az érintett felolvasta felháborodást mímelve, vagy ki tudja, tán őszinte felháborodással. Ahelyett, hogy politikai bizalmukat megvonják a lelepleződött diktárorajnározótól, a küldöttek ezek után lehurrogták, meg sem hallgatták a válaszolni kívánó Szőcs Gézát. Ebben nagy valószínűséggel az játszott közre, hogy az 1989. december 22. után gombamód szaporodó RMDSZ alapszervezetek kezdeményezői között felülreprezentáltak voltak a korábbi rendszer „hivatalos magyarjai”, akik meggyőződésből vagy karrierizmusból, de kiszolgálták a korábbi rendszert. A meggyőződésnek pedig nem kellett feltétlen kommunista krédónak lennie, lehetett olyan hit is, miszerint a magyar nemzeti közösséget csak a rendszeren belüli szerepvállalással lehet szolgálni. Rendszeren kívüliként mondom: ha valaki tényleg ekként fogta fel a szerepét, életművének mérlege közösségi szempontból lehetett pozitív is. Ha nem áll az RMDSZ élére, s nem szabotálja az autonómiaprogram meghirdetését, amíg csak erejéből tellett, ha nem tesz megannyi, a román diplomáciát erősítő gesztust, Domokos Gézát RKP KB póttagként is az utókor osztatlan elismerése övezné. Brassóban viszont sokan érezhették úgy, hogy vaj van a fejükön s biztosabb példát statuálva lehurrogták a kommunista rendszerrel való nyílt szembenállást már a nyolcvanas évek elején felvállaló, tiszta múltú Szőcs Gézát. Tokay után következhettek volna ugyanis a további leleplezések.
E baljós előjelek ellenére a Brassói Kongresszus megteremtette a közös autonomista építkezés lehetőségét. Ritka történelmi lehetőség volt ez. A bizonyítási kényszer alatt lévő, európai integrációt választó Romániában ezt minden erővel ki kellett volna használni. Az RMDSZ-t támogatta a teljes romániai magyar sajtó, valamennyi történelmi egyház és a teljes civil szféra. El is indult az autonomista önépítkezés, az állammodell mentén létrejöttek az RMDSZ új belső szervei, a „parlament”, a „kormány” a bírósági hierarchia” s az „Alkotmánybíróság”. Az „etnikai tisztogatás” vitáját és a Neptun-ügyet a szervezet belső parlamentje felelősségre vonás nélkül ugyan, de elvi síkon megfelelően kezelte, a tiszteletbeli elnököt gyalázatosan, a román sajtóval vetekedő stílusban és vehemenciával megtámadó Nagy Benedeket ki is zárta, de az 1995-ös kolozsvári kongresszus pontot tett az RMDSZ autonomista korszakának végére. Előremutató határozatok elfogadása mellett visszavette soraiba Nagy Benedeket, s úgy választotta újra Markó Bélát, hogy az érintett nem teljesítette a brassói programpontokat.
A következtetés mindenki számára kézenfekvő volt: az RMDSZ elnöki tisztségének megőrzéséhez nem arra van szükség, hogy a megbízott teljesítse a megbízást, hanem hogy maga alá szervezze a középgárdát. De ez már egy másik történet, amit sorozatunk következő, utolsó részében bontunk ki.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár).

Húsz évvel az RMDSZ brassói kongresszusa után 4.
Az erdélyi magyarság sorskérdései megoldásának alfája és omegája a külpolitika. Az elmúlt száz évben, tetszik ez vagy sem, Erdély és az erdélyiek sorsáról mindig mások döntöttek: Trianonban a nagyhatalmak, Trianon után Bukarest, Bécsben a német-olasz döntőbíróság (nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy e döntést mind megszületése előtt, mind azután a román fél elfogadta, az tehát nem diktátum, hanem kifogástalan nemzetközi döntőbíráskodás volt), 1944/45-ben a román majd a szovjet hadvezetés, Párizsban ismét a nagyhatalmak, majd megint csak Bukarest. Bukarest pedig ragaszkodik státuszához, olyannyira, hogy még az elvi lehetőségét is meg akarja szüntetni annak, hogy az erdélyiek maguk dönthessenek sorsukról, mi más oka lett volna, hogy külön szabályozás született a regionális pártok ellehetetlenítéséről.
A bukaresti politikát pedig Trianon óta a homogén nemzetállam megteremtésének igyekezete vezérli, s tesz is ezért minden történelmi korszakban olyan eszközökkel, amelyek az adott helyzetben bevethetőek. Statárium, népirtás, etnikai diszkrimináció, pszichológiai hadviselés, erőszakos ortodox terjeszkedés, jogi példastatuálás etnikai konfliktusok esetén (milyen kemény üzenete van annak hogy a román titkosrendőrség által szervezett marosvásárhelyi magyarellenes pogrom után a védekező magyarokat és a segítségükre siető cigányokat ítélték csak el!), ideológiai hadviselés (dákoromán elmélet, a román történelem túlhősiesítése, a magyar teljesítmények elhallgatása) mind bevetésre került az elmúlt évszázadban. Ilyen helyzetben aligha remélhető, hogy a sovinizmus mákonyával átitatott román hatalom meggyőzhető arról józan érvekkel, hogy a magyarság eltüntetése helyett közjogi kompetenciákat adjon e közösségnek, hogy maga döntsön saját problémáiról.
Az RMDSZ vezetői előszeretettel hivatkoznak arra, hogy a nemzetközi s ezen belül az európai fórumok nem mutatnak nagy érzékenységet irányunkban. E helyzetet viszont épp ők alakították ki azzal, hogy nem fordítottak kellő energiát arra, hogy az erdélyi magyarságot érő többszintű diszkrimináció tényét s a helyzet megoldásának autonomista modelljét megfelelőképpen népszerűsítsék. Sőt. És itt érkeztünk el tulajdonképpeni témánkhoz. A sokat emlegetett Neptun-ügy éppen arról szólt, miképpen lehet egy történelmi helyzet által felkínált lehetőséget módszeresen, tudatosan elpuskázni, sőt visszájára fordítani. 1993-ban Románia bizonyítási kényszer alatt volt az Európa Tanácsi felvétel előtt emberi jogi s azon belül kisebbségpolitikai szempontból. Józan paraszti ésszel is könnyen belátható, hogy ebben a helyzetben a magyar érdek az lett volna, hogy minden lehetséges nemzetközi fórumon, de leginkább az Európa Tanács irányában egymás mellett mutassuk be jogsérelmeinket s azok hosszú távú orvoslási lehetőségét, az Európa több részén is kiválóan működő többszintű autonómia modellje által. Ennek elvi lehetősége már megvolt, hiszen az RMDSZ élén fél éve már nem a végsőkig autonómia-ellenes Domokos Géza állt, hanem a magát mindmáig autonomistának valló Markó Béla, az autonómia célkitűzését illetően pedig konszenzus volt a politikum, a civil szféra, az egyházak s a sajtó berkeiben.
Mi történik ehelyett? Az RMDSZ három élvonalbeli politikusa, Frunda György szenátor, Tokay György képviselőházi frakcióvezető és Borbély László képviselőházi frakcióvezetőhelyettes szövetségi mandátum nélkül részt vesz a Project On Ethnic Relations (PER) által szervezett, a román hatalommal való 1993. június 15-és 16-án Neptunfürdőn zajló tárgyaláson. A három élvonalbeli RMDSZ-es politikus az autonómiaprogram képviselete helyett néhány, sorsunkon alapvetően nem javító engedmény ígéretének fejében alkalmat ad arra, hogy a román hatalom kisebbségbarát színben tetszelegjen. Az eseményről tudósító David Binder 1993. július 20-án egy pontatlanságoktól hemzsegő az erdélyi magyarság irányában igazságtalan s a román hatalom kisebbség-barátságát kiemelő cikket jelentetett meg. Nem rójuk fel Frundáéknak David Binder minden ferdítését, de annál inkább azt, hogy lehetőséget adtak a nyílt, magyarellenes és korrupt, kriptokommunista román hatalomnak arra, hogy magyarbarát színben tetszelegjen a Nyugat előtt, az ET felvételt közvetlenül megelőzően. Márpedig tagadhatatlan, hogy a román hatalom kozmetikázását célzó propaganda-cikkek születtek meg a neptuni tárgyalóknak köszönhetően. Már a címek is beszédesek: „Románok és magyarok valamelyest erősítik az egymás közti bizalmat” (szóban forgó NYT cikk), „Románia bővíti a magyar kisebbségi jogokat” (International Herald Tribune, 1993. július 21.)
A neptuni tárgyalásról az első híradás Erdélyben „Csend vagy béke” címmel jelent meg egy interjú formájában, melynek keretében Gyarmath János, a Romániai Magyar Szó főszerkesztője kérdezte a magyar részvevőket a neptuni tárgyalásról. A szövegből kiderül, hogy Neptunban a tárgyalássorozatnak immár negyedik fordulójára került sor. Az RMDSZ hivatalos fórumainak háta mögött „magánemberként” tárgyalók hangsúlyozzák, a pragmatikus szemlélet életképességét, a „kiegyensúlyozott reálpolitika” fontosságát.
Az autonómia célkitűzését komolyan vevő nemzeti tábor oldaláról elsőként a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) szólalt meg 1993. augusztus 7-én egy hivatalos nyilatkozat formájában. A Toró T. Tibor által elnöki minőségben szignált dokumentum kérdések formájában világít rá a Neptun-gate lényegére, melyekből a keret szorításában csak szemezgetni tudunk: „hasznos-e politikailag és erkölcsileg egyaránt tárgyalni akár magánszemélyként is egy szándékaiban és tetteiben bizonyítottan az általunk vallott értékek és érdekek körétől olyan távol álló, politikailag és erkölcsileg válságban levő hatalom legkorruptabbnak tartott képviselőjével?” „kihez lojális inkább az a vezérpolitikus, aki ilyen fontos és már két éve zajló tárgyalásról nem tájékoztatja szervezetének legmagasabb szintű döntéshozó szerveit se?” A MISZSZ nyilatkozat azt is megemlíti többek között, hogy a tárgyalók igen alacsonyra engedték a mércét s ezzel veszélyeztették alapvető célkitűzéseink megvalósulását.
Egy nappal később lát napvilágot a Romániai Magyar Szóban Tőkés László „A Hatalom uszályában” című írása, mely az ügyet pontos hivatkozásokkal és idézetekkel, a lehető legdokumentáltabban elemzi. Azt is megtudjuk Tőkés László írásából, hogy a tiszteletbeli elnök már 1993. április 12.-én, majd 1993. május 30.-án magyarázatot kért a tárgyalás korábbi fordulójáról beszámoló Washinton Post cikk kapcsán az illetékesektől, akik a megkeresést figyelmen kívül hagyták. Tőkés László nagyívű írását a Washington Post újságírójának egy gondolatával zárja, mely szerint „ha minden az egyezmény szerint történik, akkor ezek a lépesek példaként szolgálhatnak majd más keleteurópai kormányoknak is” „Íme Románia, mint példa!” – fűzi hozzá Tőkés László, majd így folytatja: „Iliescu elnök is mindegyre azt hajtogatja, hogy Románia példásan megoldotta a kisebbségi kérdést, annál jobban, mint Európa akármelyik országa. Ezek után van-e még egyáltalán szükség az RMDSZ-re és autonómiára?” Húsz esztendővel ezelőtt a legrosszabb álmunkban sem gondoltunk arra, hogy három évvel később a kormányzati szerepvállalással az egész RMDSZ-t neptuni pályára állítják s hogy a szervezet aktív partner lesz abban, hogy Romániát 1999-re már több meghatározó politikus Bill Clintonnal az élen példaként emlegesse, miközben az erdélyi magyarságot érő jogfosztó, asszimilációs politika zavartalanul folytatódik, immár az RMDSZ által hitelesítve.
A rendszerváltás után Erdélyben a Neptun-ügyig nem volt példa arra, hogy bármilyen közösségi sorskérdés mentén a nézetellentét szabályos sajtóviharrá emelkedjen. A Neptun-gate kapcsán kialakult polémiában rész vett az eddig említetteken kívül a szövetségi elnök, az ügyvezető elnökség, az SZKT frakciók, újságírók, közírók, a közélet iránt érdeklődő írók és tudósok, a középgárda nem kevés tagja, de még az „egyszerű” újságolvasók százai is. Nem meglepő, hogy az írások szépen kirajzolták az 1990 óta egymással szemben álló két tábor eszmei-ideológiai és stratégiai arculatát.
Markó Béla és Takács Csaba ekkor még az autonomista oldalt látszanak erősíteni. Hallgassuk csak a Szövetség elnökét: „a neptuni találkozót a közvélemény előtt az különbözteti meg más rendezvényektől, hogy itt a résztvevők nyilatkozatai szerint a kormány és az elnöki hivatal képviselői nem hivatalosan ugyan, de ígéretet tettek bizonyos problémák megoldására, és ezek az ígéretek máris a jelenlegi román hatalom melletti pozitív propagandát szolgálják külföldön (kiemelés tőlem, BZSA), például a New York Times-ban megjelent, kiszámíthatóan nagy hatású újságcikkben, amely egyébként számos, véletlennek aligha nevezhető tényhamisítást is tartalmaz.” („Markó Béla közleménye az RMDSZ tisztségviselők figyelmébe ajánlva”, megjelent az RMDSZ Közlöny 1993/6-os számában.)
De érdemes Takács Csabát is idézni: „Az RMDSZ Ügyvezető Elnökségéhez a MISZSZ frakció, Tőkés László tiszteletbeli elnök, valamint az EMK által intézett kérdéseket jogosaknak tekintjük, szövetségünk helyzetéért és egységéért való aggódás jelének érezzük.
Az Ügyvezető Elnökség a szóban forgó megbeszélések folytatására megbízatást senkinek nem adott, az ezeken való részvételt olyan politikai hibának könyveli el, amely valószínűleg lehetővé tette, hogy a hatalom a jelenlegi politikai helyzetben elkerülje a szövetségünk legitim képviseletével való tárgyalásokat, ily módon kibúvót találva az átfogó rendezések kényszere alól.
Az Ügyvezető Elnökség az RMSZ-ből és a New York Times-ból értesült a neptuni találkozóról. A New York-i tudósítás nyomán szövetségünket súlyos külpolitikai presztízs-veszteség érte, a vád cáfolatát – az ügy fontosságára való tekintettel – a fent említett újsághoz eljuttattuk. (…)
Érthetetlen, hogy a neptuni találkozón résztvevő 3 politikus sem az átfogó rendezés szükségességét, sem az eredmények kisajátításának veszélyeit nem érzékelte. (1993. augusztus 12., megjelent az RMDSZ közlöny 1993/6-os számában)
A Neptun ügyet végül az Szövetségi Képviselők Tanácsa zárta le hosszú vita után egy határozott hangú nyilatkozattal: „az amerikai PER által szervezett és támogatott (…) megbeszéléseken az RMDSZ három közismert politikusa (…) mandátum nélkül, személyre szóló meghívás alapján vettek részt és tárgyaltak a hatalom képviselőivel, ami következményeivel jelentős politikai károkat okozott a szervezetnek. (…)
A PER-folyamat lehetőséget teremtett a hatalomnak arra, hogy belső RMDSZ-irányzatok preferálásával kísérletet tegyen szervezetünk megosztására. Olyan politizálási stílus állandósulásának veszélye jelent meg az RMDSZ-ben, amely eltekint a legitim képviselet szabályaitól, a belső döntéshozói illetékességektől.”
Az SZKT állásfoglalása nem akadályozta meg a két parlamenti frakciót abban, hogy a neptuni tárgyalókat továbbra is fontos tisztségekkel ruházzák fel s az érintettek politikai vonalvezetésében sem okozott változást. (Sőt, Frunda György nem kevesebbet engedett meg magának 1996-os elnökválasztási kampányában, mint azt, hogy szemrebbenés nélkül kijelentse: az 1995-ös, nagy sajtóérdeklődés mellett zajló, az RMDSZ minden irányzatát felvonultató, legitim szövetségi tárgyalódelegáció által lefolytatott Atlantai tanácskozás „legitimálta” Neptunt. Akkor még Markó Béla nagyon helyesen leszögezte, hogy „Atlanta nem legitimálta, hanem korrigálta Neptunt”).
Barométerértéke viszont volt: azt igazolta, hogy a többség egyelőre elfogadja az autonómiaprogramot s elutasítja az attól való stratégiai eltérést. Ez így is maradt az RMDSZ következő, 1995. május 26 és 28. között megrendezett IV. kolozsvári kongresszusáig, amit az is jelez, hogy a Szövetség következő, Nagy Benedek Tőkés László elleni minősíthetetlen támadása által indukált belső viharát is az SZKT megnyugtató módon, az etikátlanul eljáró képviselő kizárásával oldotta meg.
De erről már a következő, s egyben záró részben fogunk szólni.
Borbély Zsolt Attila
(folytatjuk)
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Somai József Wekerle-életműdíjas
A Wekerle Sándor Életművét Gondozó Tudományos Alapítvány kuratóriuma a Wekerle Sándor Közgazdasági Életműdíjat számos jelölt közül Somai József közgazdasági szakíró és szerkesztőnek ítélte oda, aki a Romániai Magyar Közgazdász Társaság (RMKT) tiszteletbeli elnöke – tájékoztatott az RMKT közleményében. A Wekerle Sándor Közgazdasági Életműdíjat 2012. október 1-jén alapították a Wekerle Sándor Tudományos Életműdíjjal együtt. „A Wekerle Sándor Közgazdasági Életműdíjat az a Magyarországon vagy határon túl élő személy kaphatja meg, aki a közgazdaságtan területén hosszú évtizedes, nemzetközi mércével mérve is kimagasló és példamutató életpályát tudhat maga mögött” – fogalmazták meg a díj alapítói az alapítvány kitüntetési szabályzatában. Az emlékplakett és oklevél ünnepélyes átadására a VIII. KHEOPSZ Tudományos Konferencia keretében kerül sor, amely a móri négycsillagos Hétkúti Wellness Hotelben lesz. Az emlékplakett készítője Nagy Benedek Prima Primissima-díjas móri szobrászművész.
Szabadság (Kolozsvár)

A Nagy Benedek-ügy
Egyre közelebb került 1994 decemberére az RMDSZ a brassói kongresszus által megszabott kétéves határidőhöz, ameddig meg kellett volna tenni azokat a létfontosságú, az autonómia irányában mutató önépítő lépéseket, amelyek nem ütköztek az etnokratikus román törvényi előírásokba.
Az RMDSZ-t több alkalommal is érte az a jogos vád román részről, hogy nem hajlandó megmondani, mit is ért autonómia alatt, s csak játszik a szavakkal. E vád élét vette volna el, ha a III. kongresszus határozatainak megfelelően elfogadásra kerülnek az úgynevezett autonómiastatútumok, melyek jogszabályi nyelven fogalmazzák meg nemzeti közösségünk emancipációs közakaratát, szuverenitásunk követelt szintjét: a több szintű autonómia formájában megfogalmazódó önszerveződési igényünket.
Az autonómiastatútumok előkészítése és elfogadtatása akár az SZKT-val, akár a következő kongresszussal, akár mindkettővel kizárólag a magyar politikai akarat függvénye volt, azon belül az RMDSZ vezetőségének elhatározottságától és következetességétől függött. Az RMDSZ vezetése viszont valamilyen oknál fogva nem tartotta eléggé fontosnak e dokumentumok véglegesítését, pedig akkor – s ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni – minden együtt volt ehhez. A balliberális ellenzéket „pacifikálták” az RMDSZ struktúráján belül elnyert pozíciók (a Kolozsvári Nyilatkozat ellen annak konszenzusos elfogadás után leghangosabbak ágálók közül Cs. Gyimesi Éva oktatási alelnök lett, Magyari Nándor László pedig önkormányzati alelnök), a sajtó, az egyházak, a civil szféra pedig egyöntetűen támogatta a hatalmas többséggel elfogadott brassói dokumentumokat. Hasonlóan fontos lett volna az erdélyi magyar nemzeti kataszter összeállítása, valamint az erdélyi magyarság saját „parlamentjének” megválasztása belső választásokon a kataszter választói névjegyzékként való működtetésével.
Puccskísérlet
E kulcsfontosságú stratégiai lépésekből semmi nem valósult meg azóta sem. Talán nem független ettől, hogy 1994 decemberében a brassói menetrend betartása mellett a leghangsúlyosabban kiálló, egyben a legmagasabb, tiszteletbeli elnöki pozíciót betöltő Tőkés László ellen példátlan támadást indított egy parlamenti képviselő, Nagy Benedek, akinek akcióját minden jel szerint a Markó-párti fősodor támogatta.
Nagy Benedek 1994. december 20-án rövid röpiratot osztott szét képviselőtársai között, amelyben átvéve a román sajtó abszurd, azóta leleplezett rágalmát, Tőkés Lászlót szekus ügynökként tüntette fel, az „Ördög szolgájának”, „gátlástalan puhánynak”, „az igazságot elhallgatónak”, „hűtlen kezelőnek” nevezte, aki „fülelő lelkiismerettel” szolgálja embertársait. Nagy Benedeknek az adta az apropót a röpirat megírásához, hogy a magyar rádióban elhangzott egy olyan tudósítás, mely szerint Tőkés László elismerte volna együttműködését a Szekuritátéval, „mint mindenki más”. E nyilvánvaló rágalmat, amely mögött minden bizonnyal az MSZP-SZDSZ-es kriptokommunista hatalom titkosszolgálata állt, Nagy Benedek készségesen „elhitte”, s ahelyett, hogy az érintettel – s egyben elöljárójával – tisztázta volna a kérdést, akcióba lendült. A röpirat szövege alatt nem olvasható aláírás szerepelt, annak megfogalmazása pedig arra utalt, hogy szerzője aláírásokat kívánt gyűjteni a képviselőtársai között Tőkés László ellenében. Ezért talán nem indokolatlan Nagy Benedek akcióját puccskísérletnek nevezni.
Kizárás és honorálás
Borbély Imre Hargita megyei képviselő a szóban forgó frakcióülésen javasolta a probléma azonnali megtárgyalását és testületi elhatárolódást Nagy Benedektől. Tokay György frakcióvezető pozíciójával visszaélve azonban megakadályozta a politikai bomba azonnali hatástalanítását. Tőkés László néhány nappal később összehívta tanácsadó testületét, és úgy döntött, a nyilvánossághoz fordul. Markó Bélát 1994. december végén 29 magas rangú RMDSZ-tisztségviselő, zömmel képviselők és szenátorok, levélben szólították fel azonnali állásfoglalásra, Markó viszont kivárt, majd válságstábot – az RMDSZ Operatív Tanácsát – hívott össze az ügy megtárgyalására. Ezzel egyrészt azt sugallta, hogy válság van, másrészt időt adott arra, hogy a kognitív méreg minél mélyebbre hatoljon az erdélyi magyar társadalom tudatába, a tiszteletbeli elnök hitele minél jobban csorbuljon. Az Operatív Tanács az Etikai Bizottság elé utalta az ügyet.
Az is szabályos összeesküvésre utal, hogy Tőkés az RMDSZ megalakulásának ötödik évfordulója alkalmából összehívott ünnepi gyűlésre az utolsó pillanatban kapott meghívót annak dacára, hogy személyével egyedül képviselte az RMDSZ élén a kontinuitást. A gyűlés szervezői vélhetően arra számítottak, hogy január közepére sikerül a tiszteletbeli elnököt erkölcsileg-politikailag annyira ellehetetleníteni, hogy távol tartása az eseménytől természetesnek hasson.
Az ügy kivizsgálása után az Etikai Bizottság Nagy Benedeknek az RMDSZ-ből való kizárását javasolta az SZKT-nak, amely elfogadta a bizottság álláspontját. Nagy Benedek a kongresszushoz fellebbezett, a kongresszus pedig visszavette akizárt politikust, szankcióképpen megvonva az SZKT-tagságát. Két évvel később, az RMDSZ első kormányzati szerepvállalásának idején Nagy Benedeket a vallásügyi államtitkárságon láthattuk viszont.
Szertefoszló álmok
A Nagy Benedek-ügy bebizonyította: az autonómia ellenfelei és a román hatalom RMDSZ-en belüli szövetségesei a legdurvább, legetikátlanabb eszközöktől sem riadnak vissza, ha le akarnak számolni valakivel. 1994 végéig még elképzelhető volt, hogy az eladdig a két tábor között látszólag egyensúlyozó Markó Béla elnyerje az autonomista oldal támogatását, de gyászos részvétele a Tőkés-ellenes akcióban lehetetlenné tette ezt. Hogy fél évvel később mégis elnökké választották, az egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy 1995 májusában már nem az elvszerűség, a programhűség, a politikai következetesség jelölt valakit az RMDSZ elnöki tisztségének betöltésére, hanem a nyers hatalomtechnika, a gátlástalan machiavellizmus.
A Nagy Benedek-üggyel és annak a fősodor általi támogatásával a közös autonomista önépítkezés álma szertefoszlani látszott, új korszak kezdődött, amelyet a politikatörténet az „abszurd kuriózumok” rovatban fog feljegyezni.
A folytatást ismerjük: kormányzati szerepvállalás, engedménymorzsák, ismételt becsapatás, ultimátum az önálló állami egyetem ügyében, majd annak visszavonása a mindmáig létre nem hozott Petőfi-Schiller egyetem ürügyén, protokollum-politika, majd 2003-ban az RMDSZ pártosítása és leszámolás a belső választások eszméjével. Ez volt az a pont, amikor az autonomisták saját szervezetek megalakításába fogtak, mert értelmetlennek látszott az RMDSZ-en belül bármiféle autonomista utóvédharc. Ez viszont már egy mába hajló másik történet, amelyet a jelen szereplői írnak.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Milyen egy székelyföldi női vállalkozó? Négy kötetet mutatnak be a Studia Terræ Siculorum sorozatban
2013. augusztus 1-én, 17 órától kerül sor a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet székelyföldi regionális kutatásokat összegző Studia Terræ Siculorum c. könyvsorozatának bemutatójára a Csíki Székely Múzeumban. Az alábbi kötetek kerülnek bemutatásra:
Kiss Tamás – Barna Gergő – Deák Attila: Székelyföldi turisztikai régió? Kérdőíves, fókuszcsoportos és statisztikai vizsgálat a székelyföldi turizmusról. (Studia Terræ Siculorum, 1.) – bemutatja dr. Horváth Alpár;
Gergely Orsolya: Vállalkozás női módra. A székelyföldi női vállalkozók profiljának és motivációinak vizsgálata. (Studia Terræ Siculorum, 2.) – bemutatja Oláh Sándor;
Horváth Alpár: Turizmusfejlesztés a Székelyföldön. (Studia Terræ Siculorum, 3.) – bemutatja dr. Biró A. Zoltán;
Nagy Benedek: A turisztikai helymarketing Székelyföldön – az imázs- és márkahasználat tudományos megalapozása. (Studia Terræ Siculorum, 4.) – bemutatja Székedi Ferenc.
A rendezvény szervezői a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Csíki Székely Múzeum. (közlemény)
Transindex.ro

Tanulmányok Székelyföldről
A kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet székelyföldi kutatásokat összegző Studia Terrae Siculorum című könyvsorozata első négy kötetét mutatták be a csíkszeredai Mikó-várban csütörtökön.
„Könyvsorozatunkkal az a célunk, hogy közlési lehetőséget biztosítsunk a székelyföldi kutatók tudományosan elkészített munkáinak. Már előkészületben van további két kötetünk, ugyanakkor itt jelezzük, hogy a közlési lehetőség mindenki számára nyitott” – mondta üdvözlőbeszédében Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetője.
Elsőként Kiss Tamás – Barna Gergő – Deák Attila: Székelyföldi turisztikai régió? Kérdőíves, fókuszcsoportos és statisztikai vizsgálat a székelyföldi turizmusról című munkát ismertették. A társadalomkutatói munka a turisztikai szakma számára szükséges kutatási eredményeket összegez. A kutatásból kiderült például, hogy a Székelyföldre látogató magyarországiak számára ez a vidék rendezetlen, elhanyagolt, fejletlen térségként hat. Ezzel szemben a román vidékekről, elsősorban a román alföldről érkezők számára Székelyföld nagyon rendezett és tiszta.
A második kötetben Gergely Orsolya Hargita és Kovászna megyei kis- és középvállalkozók körében megjelenő női szereplők vállalkozásindítási, vállalkozásmenedzselési motivációinak szociológiai módszerekkel történő vizsgálatát mutatta be.
Harmadikként Horváth Alpár Turizmusfejlesztés a Székelyföldön című munkáját ismertették. Munkájában a szerző Székelyföld turizmusfejlesztését a térségi, regionális szereplők, közösségek szemszögéből próbálja megközelíteni. A négyes könyvbemutató végén Nagy Benedek munkája következett. A csíkszeredai szerző kötetének címe: A turisztikai helymarketing Székelyföldön – az imázs- és márkahasználat tudományos megalapozása. A városnapok programjaként megtartott esemény társszervezője a Csíki Székely Múzeum volt.
Kozán István
Szekelyhon.ro

HOGYAN VÁLTOTTAM LE TAKÁCS CSABÁT AZ RMDSZ ÜGYVEZETŐ ELNÖKI FUNKCIÓJÁBÓL?
Vagyis nem váltottam le, de mindent megtettem, amit lehetett, erőmhöz mérten. Akkor történt, amikor SZET-tag voltam. Egy kollégám mondta egy nap, hogy be kellene lépjek a SZET-be, ahol az egyetemi oktatók rendjét kell képviselnem az erdélyi magyar rendek közül, és jó lenne, ha eljárnék a SZET-üléseire is, főleg az SZKT-SZET közös üléseire, mert ott szükség van az olyan okos, szép, ügyes emberek szavazataira, mint amilyen én vagyok. A barátok majd megmondják, míg rutinom lesz, hogy merre kell szavazni. A SZET és az SZKT akkor az RMDSZ képviseleti döntéshozó testülete volt.
Jó, beléptem a SZET-be. A barátok hálásak voltak: csupa ifjú, nálam is fiatalabb, lelkes politikus és fiatal farkas. Ők vittek, hoztak kocsival, segítettek, ha nem értettem valamit, meglökték a hátamat, ha szavazni kellett, amíg rutinom lett. Néha meglöktek, és felébredtem, felemeltem a kezemet.
- Még egyszer kérem megszámolni, mert valaki megint utólag emelte fel a kezét – mondta Frunda, aki a gyűlést vezette.
Ezentúl, amíg rutinom lett, a barátok felemelték a kezemet is adott pillanatban.
Egyszer egy hűvös hajnalban indultak a barátok is a vásárhelyi ülésre, persze vittek engem is. Sokan voltunk a kocsiban, lelkesen politizáltak, egymás szavába vágtak, tőkéseztek, markóztak végig. Az egyik barátom még az elején mondta:
- Takácsra kell figyelni. Vigyázni kell!
Ludasnál már mindenki egyszerre beszélt, néha egyik-másik hozzám is fordult, és emlékeztetett, hogy most Takács a tét, itt az ideje, hogy Takácsot, mert Takács így, úgy, nehogy még a végén Takács.
- Igen, igen – mondtam, és gondolkoztam, hogy mi a bajuk ezeknek most Takáccsal, mintha a múltkor azt mondták volna, hogy Takácsnak köszönhetően ez a jó, meg az a jó az RMDSZ-ben. Hogy rend van, Hogy sok a pénz. Hogy nincs mese. Mikor haragudtak meg ezek így Takácsra, hogy így üvöltöznek róla a fülembe?
Vásárhelyen leszálltunk a kisbuszról, le akartam lépni a Kultúrpalota előtt, hogy meglátogassam az ülés idején (amíg ezek ordítoznak és kinyírják Takácsot), három fontos nőt: Erzsibirit, Sárit és Mariska-Rozálit.
De a fiatal politikusok nem veszítettek a szemük elől: vigyáztak rám, amíg rutinom nem lesz.
- Nehogy elmenj, bazeg! – mondta valaki – Gondolj Takács Csabára: ma Takácsot el kell intézzük!
Kezdtem sajnálni Takácsot, én sose voltam rosszban vele, de hát még nem volt nekem rutinom.
A ruhatárban hagytuk a ruhánkat, odabent Frunda megnyitotta a gyűlést, és én a többi politikust követve azonnal kimentem kávézni. Valaki a füstben elkiáltotta magát:
- Takácsot, igen, Takácsot! Itt és most! Vallani és vállalni!
Jöttünk, mentünk a folyosón, ahogy az SZKT-n kell, néha összefutottam egyik-másik fiatal farkassal. Köszöntek, kezet fogtunk, és úgy, ahogy fogták a kezem, közel vontak magukhoz, rothadt dohány és rothadt tüdő keverékét rám fújva súgták, miután konspiratíve körülnéztek: -
Vigyázz a szavazáskor, Tivadar! Tudod, hogy ma pont Takács, igaz?
- Igen, tudom.
Fél óra múlva a fiatal székely barátok SMS-t küldtek: „Kőzeledik a szavazás, ne tünggy el megin, gondoly Takácsra” Töprengtem: végülis miért akarják ezek leszavazni Takácsot?
Bementünk a terembe, Frunda még mindig a színpadon ült és próbálta Toró T. Tibort lebeszélni, hogy beszéljen. Leültünk és én utána felálltam, hogy kimenjek megtekinteni Jucikarolinát, de a barátok leültettek.
- Hülye vagy? Most jön a szavazás! Vagy azt akarod, hogy Takács? Valaki felment a színpadra és bejelentette, hogy Takács Csabát javasolja az RMDSZ ügyvezető elnökének továbbra is.
- Látjátok? – mondtam a barátoknak – Takácsot akarják mégis!
- Ne, ne, ne, ne! – mondták a barátok
– Tivadar, ezt még nem tudod, nincs még rutinod. Még nincs a meccs lejátszva! Most jön! Nehogy elmenj!
Sor került a szavazásra. Egy ember felment a színpadra és sorra szólította a lent ülőket, azok felmentek, kaptak egy szavazatcédulát, elbújtak a súgólyukba és szavaztak, utána bedobták egy tulipántos urnába a cédulát. Ha a jelöltet támogatták, nem tettek semmit, ha ellene akartak szavazni, kihúzták a nevét. Nem is hittem korábban, hogy ez ilyen egyszerű. Engem is szólítottak, felmentem, kaptam egy cédulát. Nézem, hát rajta azt írja: „Takács Csaba”.
Szemüvegem sarkából ránéztem Takácsra, hogy vajon ő tudja, hogy mi készül ellene itt ma? Hogy le akarják váltani. Akkor miért teszik ki ennek a cirkusznak? Miért nem mondták meg neki előre, hogy né, Csaba, ízé, most már itt az ideje, hogy?
De Takács nyugodt volt. Valakinek éppen mondott, mondott, mondott, mondott valamit. Hát jó – mondtam magamban, és gondoltam, hogy a barátoknak van már rutinjuk, tudják, hogy miért akarják leváltani Takácsot. Itt az ideje, gondoltam, hogy nekem is legyen rutinom, és kihúztam Takács Csaba nevét a cédulán, utána bedobtam az urnába.
Aztán vártunk. A barátok feszültek voltak.
A végén felmászott a színpadra a szavazatszámláló bizottság elnöke. Frunda nem teketóriázott: tíz perc alatt csendet csinált, és megadta a szót az elnöknek, aki felolvasta az eredményt.
- Öt tartózkodással és egy ellenszavazattal Takács Csaba ügyvezető elnök!
Behúztam a fejem. Nagy Benedek a hátam mögött ült, hat újságot olvasott és aláhúzta benne a fontos sorokat, például az időjárás-jelentést. Idegesen zörgette a lapokat:
- Ki lehet az a vad barom, vajon, aki Csaba ellen szavazott?
- Nem tom, Benci bácsi – nyögtem.
Visszafelé Kolozsvárra óriási hangulat volt a kisbuszban. A barátok boldogak voltak. Folyt a sör.
- Megmentettük Takácsot! – ordítozták, és leszálláskor megrázták a kezemet.
- Köszönjük, Tivadar, hogy segítettél: megmentettük Takácsot.
Magyari Tivadar
Transindex.ro

Ingerküszöbök
Az apró sikereknek is meg kell tanulnunk örülni. Annál is inkább, mert nagyok, sajnos, nincsenek. A rendszerváltás hajnalától, 1988-tól számítva eltelt negyed évszázad. Elvesztettünk Erdélyben négyszázezer magyar lelket, kit így, kit úgy, politikai érdekképviseletünk töredezett, a mindennapok létfenntartási gondjai alatt roskadozó átlagember számára szinte átláthatatlan, a fény pedig nem látszik az alagút végén. Legfeljebb pillanatokra dereng fel, s utána nem tudja az ember, káprázat volt-e vagy tényleges valóságérzékelés.
A Székelyek Nagy Menetelése után mégis újra hajlamosak vagyunk a derűlátásra. Bebizonyosodott ugyanis, hogy a közösség képes összefogni a magyar jövő érdekében, s az sem tagadható már, hogy az autonómiára vonatkozóan megvan a közakarat. Világosan igazolja ezt a kifejezetten politikai, egyetlen témát felvető kezdeményezés százezres léptékű támogatottsága. A hivatalosságok ordas hazugsága a tizenötezer felvonulóról azonnal cáfolható, hiszen 53 kilométeres egybefüggő menetoszlop elképzelhetetlen annyi részvevővel: méterenként legalább egy embert kell számolni, s az már többszöröse a hivatalos számadatnak.
Múltidézés
Ilyen és ehhez hasonló akciókra lett volna szükség több mint húsz esztendeje, amikor az autonómia került az akkor még egységes erdélyi magyar érdekképviselet programjának középpontjába. Ehelyett az 1993 és 1996 közötti, hároméves Janus-arcú korszak után, amit egyik oldalról a nemzeti önkormányzat építésének megkezdése, másik oldalról meg a neptuni tárgyalás és a Nagy Benedek-féle Tőkés László elleni puccskísérlet jellemzett, az RMDSZ beállt statisztának a román kormány mellé. A kétezres években az autonómiát komolyan vevő tábor szervezeti önállósulása után pedig azt hallhattuk pozícióban levő politikusaiktól, hogy nem működne a székely autonómia, mert a székely megyék többet kapnak vissza a költségvetésből, mint amennyit befizetnek. Micsoda fonák érvelés volt ez – ha egyáltalán igaz volt –, nem vette figyelembe a nemzeti önkormányzás gazdasági dinamizáló hatását, hiszen az ember mindig szívesebben dolgozik saját magának, mint másnak, arról nem is szólva, hogy a szabadság előbbre való a jólétnél. Vagy hogy az SZNT statutumához hasonló hátrányos megkülönböztetést Hitler sem mert volna megkockáztatni – Székely Ervin egykori képviselő mocskolódásának hatására keresgélné az ember a koncentrációs táborokról szóló passzust az egyébként teljes mértékben eurokonform és demokratikus statútumban, de mily meglepő, nincs benne.
Azt sem feledhetjük, hogy az RMDSZ elnöke miként kicsinyelte le az autonómiára vonatkozó székely közakarat mozgó urnás népszavazáson való kinyilvánításának jelentőségét a jogmorzsák felcsipegetésével szemben. Ami szerinte és követői szerint előbb-utóbb autonómiához vezet.
Nem vezet, ezt tudhatjuk jól, a mennyiség ez esetben soha nem csap át minőségbe. Ha netán valamennyi közösségi ingatlant, minden erdőt, földet, épületet visszaadnának a magyarságnak, még azt is, amit nem 1945, hanem 1920 után raboltak el, ha maradéktalanul biztosítanák nyelvi jogainkat, az sem jelentene autonómiát, az sem jelentené az erdélyi magyar élet szervezésének saját kézbe vételét.
Távol a magyarázatoktól
Az autonómiaharc ügyében a múlt vasárnap nagyot léptünk előre. Végre egységben mutatta meg a magyar közösség és valamennyi magyar szervezet, hogy fő célja az autonómia, azon belül Székelyföld területi autonómiája. Volt már egy hasonló történelmi csillagállás 2009-ben, akkor részben az autonomisták miatt csúszott el az üzenet. A Székely Nemzeti Tanács ragaszkodott az elsőbbségéhez, és nem volt partner az RMDSZ által felkarolt önkormányzati nagygyűlés megszervezésében, így egy gyűlés helyett kettőt tartottak, a média pedig az egységes magyar autonomista közakarat helyett a magyar torzsalkodásra helyezhette a hangsúlyt. Igaza volt az SZNT-nek abban, hogy ő kezdeményezte a székely önkormányzati nagygyűlést 2009 elején? Igaza volt. Elvszerű volt az SZNT álláspontja? Elvszerű volt. Taktikus volt, előrébb vitte az ügyet? Sajnos nem.
Most szerencsére más a helyzet. A nagy kérdés, hogy meddig lehet megtartani az RMDSZ-t az autonomista konszenzuson belül, mikor kezdik ismét azt magyarázni, hogy az autonómia eléréséhez nem tüntetések révén jutunk közelebb. Mert ma már mindent meg lehet magyarázni. Budapest volt SZDSZ-es főpolgármestere meg tudta magyarázni, hogy miért nem akar világkiállítást az általa vezetett városban a millecentenárium évében. Az RMDSZ megmagyarázta, hogy az 1999-es etnodiszkriminatív, az állami magyar egyetem létrehozását a bizonytalan jövőbe toló tanügyi törvény valójában siker, „jelentős előrelépés”. Gyurcsányék megmagyarázták – s nem kevés embert meg is győztek –, hogy miért nem kell kettős állampolgárság. Úgyhogy nem tudhatjuk, mikor fogja az RMDSZ azt magyarázni, amit ma a Demokratikus Koalíció képviselői mondanak az anyaországi szimpátiatüntetésekről, vagyis, hogy ezek csak ártanak az autonómia ügyének. Elvégre az RMDSZ kommunikációja arra állt rá, hogy az autonómiát az aprómunkával lehet építeni. Miközben az autonómia a közjogosítványokról szól, arról, hogy a magyarság a maga érdekeinek megfelelően irányítsa a sorsát a maga által befizetett adóból. Úgy pedig nem lehet autonómiát kiküzdeni, hogy e kérdésről a törvényhozásban nem beszélünk, ki sem ejtjük szánkon az autonómia kifejezést, hogy az autonómiáról szóló szavazás előtt nem élünk a szólásjoggal, sőt, kimegyünk a teremből, meg sem próbáljuk elérni a román hatalom ingerküszöbét.
Kényelmetlenségi tényező, megoldandó problémává kell válnunk, ha célunkat komolyan gondoljuk. Jobb lett volna Románia Európai Uniós csatlakozása előtt erre összpontosítani, de sohasem késő a jó irányba lépni. Ha nem érjük el a román hatalom ingerküszöbét, esélyünk sem lesz arra, hogy valaha saját kezünkbe vehetjük sorsunk irányítását. Most frappánsan, látványosan adtunk jelet a nagyvilágnak és Bukarestnek létezésünkről és önkormányzásra vonatkozó igényünkről, ezt igazolják az ingerült román reakciók, a betiltási javaslatok, de ezt igazolja a hirtelen „elromlott” mozdony is.
Ezt a célorientált magyar akcióegységet kellene megőrizni, és akkor ügyünk sikerre van ítélve
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Valódi egységbontás
Túl szép lett volna, ha a Székelyek Nagy Menetelésének egységes és impozáns, erőt mutató kiállása után nem rondít bele a magyar egységbe egy ünneprontó hang.
Mindig így volt ez. A különbség az, hogy korábban a pálya széléről kiabáltak a balliberális nemzetellenes figurák, akiknek a nemzetszeretet „új kollektivizmus”, a magyar emlékhelyek létesítése üres fesztivizmus, aminek célja a románok bosszantása, akik felháborodnak azon, hogy a háromszéki magyarok találkozóját a románok nélkül szervezik meg. Így volt ez az ellenszavazat nélkül elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat idején, s így volt 1997 elején is, amikor épp a Babeș-Bolyai Tudományegyetem balliberális, SZDSZ-es kötődésű oktatói beszéltek az önálló állami magyar egyetem össznemzeti kívánalma ellen. De ezen eszmekör képviselői voltak azok, akik a román-magyar alapszerződést megkötötték a Kárpát-medencei össznemzeti tiltakozás dacára, akik a státustörvény ellen szavaztak, s akik a határon kívül élő magyarok ellen uszítottak a 2004-es népszavazás előtt.
Most ugyanezen ideológia képviselőinek hecclapjában, az Élet és Irodalom című hetilapban az RMDSZ legtekintélyesebb politikusa, Markó Béla beszél a székelység önrendelkezési igényét nagy erővel kinyilvánító, példátlanul sikeres kezdeményezés ellen. Vádol, hangulatot kelt, félremagyaráz. Felveti annak lehetőségét, hogy ezzel az akcióval „visszamenőleg lenullázzuk, amit eddig elértünk”, hogy akik kibicként arról beszélnek, hogy „most vagy soha”, nem autonómiát akarnak, hanem politikai ellenőrzést egy még mindig erős magyar közösség fölött.
Radikális úthenger
Kibicként? Vagyis aki az RMDSZ önfeladó, távlati érdekekre tekintettel nem levő, jellemzően klikkérdek-vezérelt paktumpolitikáját ellenzi, határozottabb, egyértelműbb kiállást kíván állítólag közös célunk, az autonómia ügyében, az kibic? Mert nem a bukaresti kuncsorgásban látja a jövőt? Másrészt ki akarna „politikai ellenőrzést” az erdélyi magyarság felett? A nemzeti autonomisták számtalanszor kinyilvánították: nem céljuk a hajdan közös politikai érdekképviselet feltétlen vezetése, hanem az, hogy a politikai érdekképviselet töltse be a maga funkcióját. A távlatokban gondolkozó, nemzeti önrendelkezés-párti oldalnak meglett volna a lehetősége átvenni az RMDSZ irányítását 1993-ban. Tőkés László akkor visszalépett Markó Béla javára, hiszen azt senki nem gondolta komolyan, hogy a küldöttek Markó helyett Mina Lászlót fogják megválasztani. A visszalépés célja épp az egységes cselekvés volt, hogy az autonómia kinyilvánítását három éven keresztül szabotáló oldal híveit megnyerjük a közös célnak, hogy a pozícióorientált karrieristák ne tartsanak egy „radikális” úthengertől.
Koreai párhuzamok
Miután 1994 decemberében Nagy Benedek Tőkés László elleni puccs-kísérletének idején Markó Béla rácáfolt az autonomista oldal igen jelentős bizalmi tőkekihelyezésére, illetve azzal is, hogy a kétéves határidővel elfogadott brassói programból (nemzeti kataszter, belső választások, autonómiastatútumok) Markó és csapata határidőre semmit meg nem valósított, akkor (1995-ben, majd 1999-ben) próbálta meg a helyzetteremtésben gondolkodó, autonomista tábor átvenni a vezetést. Később, 2003-ban már nem, mivel akkor előre tudni lehetett, hogy az RMDSZ leszámol szinte mindennel, amit Brassóban elhatároztunk: a nemzeti önmegszámlálással, belső választásokkal, erdélyi magyar parlamenttel, ráadásnak a kommunista rendszerrel való nyílt szembenállás szellemi-politikai örökségével. Hogy azt ne is említsük, hogy a nemzeti önkormányzat mentén felépített belső szervezeti struktúrákat ekkor „áramvonalasították” a pártlogika szerint. Az autonomisták derékhadának soha nem a pozíció volt fontos, hanem a közös ügy közös képviselete, amit az tett lehetetlenné, hogy az 1996-os kormányzati szerepvállalás átépítette a szervezetet a Neptun-logikára. Ennek lényege, hogy a szervezet feladja az önálló külpolitika eszközét apró-cseprő, az autonómiát és az erdélyi magyarság Románián belüli közjogi státusát nem érintő engedményekért.
De van ez tovább is. Azt írja Markó: „Fényképen láttam egy plakátot a nagy menetelésről, motívumrendszere kísértetiesen hasonlít az ötvenes évekre.” A lelkesítő plakátok között mindig volt és lesz hasonlatosság a felszínes szemlélő számára. A diktatúrák célja épp az volt, hogy mímelje az emberek őszinte lelkesedését, s ebből nyerjen legitimációt, amint ez történt térségünkben is az ötvenes évek idején. Nagyon szomorú, hogy Markó Béla azt a korszakot hozza fel, amikor erőszakkal és/vagy egzisztenciális fenyegetéssel kényszerítették az embereket az utcára a kommunista országokban, akár Korea kapcsán, amit Markó említ, akár a „munka ünnepén”, akár más alkalmakkor. A Székelyek Nagy Menetelése épp attól volt felemelő és figyelmeztető, hogy a százezres tömeget megmozgató akció részvevői önként áldoztak egy vasárnapot a szabadidejükből a székelység autonómiaigényével való szolidarizálás kifejezésére.
Markó ismét szembeállítja a parlamenti politizálást a tüntetéssel, amit ügyesen áttol az erőszakos eszközök térfelére: „... ma sok erdélyi magyar hajlandó elhinni, mert sok politikai vezető ezt sugallja, hogy van igazi alternatíva az éppen gyengének ítélt parlamenti vagy netán kormányzati eszközökre. Hogy az elmúlt huszonvalahány esztendő magyar politikája tulajdonképpen nem vezetett sehova, és íme, itt volt mindvégig a kezünkben a lehetőség, hiszen tiltakozó tüntetésekkel kivívható az autonómia. Szó se róla, számos példa hozható fel a világból arra, hogy etnikai kérdésekben az erőszakos fellépés eredményre vezetett.”
Amivel teljesen egyet lehet érteni a Markói eszmefuttatásból az a passzus, miszerint „Erdélyben ma az a magyar politikus igazán bátor, aki józanul mérlegel, és az a megalkuvó, aki lépten-nyomon saját közvéleményének a tetszését keresi, még rá is játszik arra, és amire észrevenné, forog a mókuskerék.” Ez bizony így van. Az autonomisták józanul mérlegeltek, mielőtt kinyilvánították az erdélyi magyar jövőt illető elképzeléseiket: a célhoz kell eszközöket rendelni, nem fordítva, a cél pedig csakis a távlati fennmaradást biztosító létkeret, az autonómia megteremtése lehet. Ennek alternatívája a középtávú felmorzsoltatás.
Az autonómiát pedig csak úgy lehet elérni, ha kényelmetlenné válunk a hatalom számára, azzal aligha, hogy kiszolgáljuk a román külpolitikai törekvéseket, asszisztálunk a kisebbségbarát hazug országimázs terjesztéséhez. Az RMDSZ ezzel szemben saját közvéleményének tetszését keresi. Tehát áll a markói diagnózis, csak éppen fordítva, mint ahogy azt megfogalmazója értette.
Markó Béla képes felhozni az RMDSZ kisebbségi törvénytervezetét, a kétezres évek legnagyobb politikai szemfényvesztését, ismét azt állítva, hogy a jogszabálytervezet elfogadása esetén biztosította volna az erdélyi magyarság kulturális autonómiáját, holott a tervezet a beláthatatlan jövőbe helyezte ki a lényeget, a Kulturális Autonómiatanács közjogi kompetenciájának meghatározását, miközben bebetonozza az RMDSZ politikai monopóliumát az erdélyi magyarság körében.
Csetlők-botlók
A legszomorúbb, hogy Markó Béla azokon gúnyolódik, akik saját pártjából támogatták a Székely Nemzeti Tanács előremutató kezdeményezését. Szerinte az RMDSZ „pragmatikus politikusai csak csetlenek-botlanak a székely zászlók erdejében. Néztem a tévéfelvételeken, miképpen kínlódnak volt miniszterek, államtitkárok, országvezetésre alkalmas politikusok, hogy hitelesen „meneteljenek”, és hogyan nyilatkoznak elérzékenyülten arról, hogy »itt és most«. Nem ment. Nem fog menni.” A pártlogika mentén az RMDSZ önmagát szeleteli, hogy Markó Béla átveszi az autonomisták szerepét azzal, hogy ő mutat rá, mennyire hiteltelen mondjuk Borbély László egy ilyen akció keretében. Csakhogy nem az RMDSZ legyőzése, hanem meggyőzése a cél. Még pontosabban az RMDSZ bevonása az autonómia kivívásáért folytatott közös harcba. A markói szöveggel az a fő probléma, hogy nem valószínűsíti a további közös autonómiaelvű akciókat, az erdélyi magyar nemzeti kerekasztal létrehozását, újabb Székely Önkormányzati Nagygyűlés összehívását. Sőt, tulajdonképpen úgy fogható fel, mint a párt számára adott útmutatás: tessék csak szépen visszatérni a neptuni útra.
Az elmúlt negyed évszázadban az RMDSZ fősodra az egységet politikai bunkóként használta a platformok, majd az RMDSZ-en kívüli szervezetek ellen. Kampányban és kampányon kívül, de mindig kiszámítottan és manipulatívan, a hiteltelenítés szándékával. Miközben nem az az egységbontó, aki ragaszkodik a húsz esztendeje konszenzuálisan elfogadott programhoz, az autonómiához, hanem az, aki ellene beszél. Amit Markó Béla művel, az egységes magyar akaratot szimbolizáló székely menetelés kapcsán, az tényleg az egység megrongálása. A közös magyar siker, a közös öröm, a közös cselekvés lefitymálása, a nemzeti katarzis örömének félremagyarázása, a neptuni politika apoteózisa – ez a valódi egységbontás.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Itthon maradásra ösztönző könyv
Erdélyi kötéltánc címmel jelent meg nemrégiben Nagy Benedek tanár, volt politikai fogoly kötete a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál, melyet kedden este mutattak be a csíkszeredai városháza dísztermében.
Ráduly Róbert Kálmán polgármester megjegyezte, hogy még nem olvasott ennyire megfontolt gondolatokat az 1956-os eseményekről és a második világháborúról.
Nagy Benedek gyakorlatilag egy családi hagyományt követ – fejtette ki a könyv szerkesztője, Sarány István –, mivel a dédapja, Tivai Nagy Imre, de édesapja, Nagy András közírók is voltak. „Pályájának, érdeklődésének és társadalmi elkötelezettségének köszönhetően az elmúlt hatvan esztendő krónikása lett, nemcsak szemtanúként, hanem az események aktív részeseként is” – hangsúlyozta kötet szerkesztője.
A szerző elmondta, hogy ezzel a könyvvel itthon maradásra szeretné ösztönözni a fiatalokat, ezért hányattatott sorsának főként a sikereit és nem a kudarcait rögzítette. A könyvből kihagyta például a szekusok által folytatott zaklatásokat, de leírta azokat a sztorikat, történeteket, amelyek miatt még a börtönben sem vesztette el sohasem hitét, reményét.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro

Az erkölcsi győztes
Aligha okozott bárkinek is meglepetést, amikor a Románia Csillaga Érdemrend „becsületbírósága” az alkotmányos jogelveket lábbal tipró, a védelem jogára fittyet hányó jogi kutyakomédia keretében úgy döntött, megfosztja Tőkés Lászlót a 2009-ben odaítélt kitüntetéstől. Joggal nyilatkozta az érintett, számára kitüntetés, hogy a kommunista utódpárt embereiből álló bizottság így döntött, hiszen aligha akar ezekkel az emberekkel bárki, demokratikus meggyőződésű polgár egy gyékényen árulni. Arról nem is beszélve, hogy Constantin Degeratu tábornok, volt vezérkari főnök személyében olyan ikonikus figura is akadt a társaságban, aki nem csak kiszolgálója volt a Ceaușescu-korszaknak, majd tevékeny részvevője a volt kommunisták hatalom-visszafoglalásának, hanem akinek vér tapad a kezéhez, lévén a kolozsvári sortüzek egyik felelőse.
A lenyelhetetlen gombóc
A román politikum igazából soha nem tudott mit kezdeni a „Tőkés-jelenséggel”. Az ő világukban merőben szokatlan, hogy valakit sem megfélemlíteni, sem megvesztegetni nem lehet, hogy egy tőlük független, nagy nemzetközi presztízzsel rendelkező személyiség nem csatlakozik az apologétáik közé, hanem következetesen kiáll az általa képviselt nemzetrész érdekei és jogos követelései mellett. Sokféleképpen próbálkoztak, még a szekusügynökség abszurd rágalmát is képesek voltak bevetni a Szekuritate áldozatával szemben. Találtak hozzá magyar szövetségeseket is: 1994-ben Nagy Benedek vette át a vádló szerepét korábban a Tinerama hasábjain. Minden jel arra mutatott, hogy az akcióban benne van az RMDSZ csúcsvezetése is, ám Nagy Benedek egyedül vitte el a balhét. Háttérbeli szövetségesei persze nem feledkeztek meg róla, az ügyet tárgyaló SZKT döntését nem tudták befolyásolni, nem volt elég erejük ahhoz, hogy az elemi jóérzés által irányított mérsékelt közép teljes egészét a maguk oldalára állítsák. A brassói program elszabotálásának dacára Markó Bélát elsöprő többséggel újraválasztó 1995-ös kolozsvári kongresszuson már visszavették az RMDSZ-be az SZKT által a szervezetből kizárt képviselőt, bő egy évvel később, a kormányzati szerepvállalás idején pedig Nagy Benedekkel már a vallásügyi államtitkárságon találkozhattunk. Valaha ezüstpénzzel fizettek ilyen gesztusokért, manapság egyszerűbb, kényelmesebb, költségkímélőbb a pozícióba helyezés. Nagy Benedek új állomáshelyén sem tagadta meg önmagát, mint Krizbai Imrétől tudhatjuk, egyértelműen eszmei-ideológiai okokból, a gyülekezet és lelkésze következetes autonómiapártisága miatt szabotálta a baróti református gyülekezet támogatásának ügyét.
Kollaboráns konvergencia
Nehéz lenne elhinni, hogy nincs összefüggés a Tőkés László elleni, hosszú idő zajló, egyházon belüli áskálódás és az érintettnek a román hatalom számára való kényelmetlensége között. A minap a Királyhágómelléki Református Egyházkerület esperesi kollégiuma által elfogadott nyilatkozat egyenesen arra szólítja fel az egyházkerület volt püspökét, hogy „hagyjon fel az egyházhoz méltatlan magatartásával”. A nyilatkozat megszavazóinak többsége vélhetően fel sem fogja, hogy mihez adta a nevét, ezzel együtt a legkevesebb, amiben a nyilatkozat megfogalmazói, elfogadtatói és megszavazói elmarasztalhatók, az a Borbély Imre által a kilencvenes évek közepén körülírt és definiált tényállás, a kollaboráns konvergencia, amely „a kollaboráció azon esete, amikor a magyar közérdekkel ellentétes, egyéni vagy csoportérdek ölt testet politikai cselekedet formájában, úgy, hogy az a román etnokrata igyekezetet szolgálja.”
E vérforraló rágalom terjesztéséhez megnyerték a demokratikusnak mondott román erők egy részét is, például Dan Stancát, aki a România Liberã című napilap 1998. június 28-i számában a lebesúgózás mellett élesebben támadta Tőkés Lászlót, mint a posztkommunista hivatásos fröcsögők „Nincs semmiféle különbség azon magyarok között, akik Erdély feldarabolása érdekében a náci Németországhoz dörgölőztek, és azok között, akik a szovjet csizma mellé húzódtak, hogy ebben a román tartományban megteremtsék a maguk autonóm övezetét. A két ellenséges ideológia képviselői elkötelezett kiszolgálókra leltek e magyarokban, mivel ezek fő ellensége a román állam volt. Tőkés László a Hitlernek és Sztálinnak hízelgők ezen fajtájából került ki” – állt többek között az írásban.
Több, mint húsz esztendeje visszatérően kerülnek bevetésre a román politikai elit szokásos, imamalomszerűrágalmai, amelyeket minden következetes magyar politikai erő vagy politikus „kivív” magának: szélsőséges, nacionalista, soviniszta, irredenta. Jellemző eszköz a nyílt félretájékoztatás is. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulásának tizedik évfordulójához közeledve érdemes felidézni, miként torzította el a román sajtó Tőkés László találó, a problémát fejéről a talpára állító megfogalmazását, miszerint „a határmódosítás egyetlen alternatívája az autonómia”. A román sajtó átfogalmazásának köszönhetően ez úgy jelent meg, hogy az erdélyi magyarság egyetlen alternatívája a határmódosítás.
Kimaradt ziccer
Ha a PSD-s ideológiai kommandó vár még egy kicsit a döntéssel, időzíthették volna a kitüntetés visszavonását stílszerűen december 15-ére, a temesvári ellenállási mozgalom kezdetének időpontjára is, hogy még erősebb legyen a szimbólumerő. A román politikának ugyanis mindig is erős oldala volt a szimbolikus hadviselés. Aligha tekinthető véletlennek, hogy az 1996-os romániai választásokon a Tőkés László kitüntetését visszavonó posztkommunista erőknek testvéri segítséget nyújtó román–magyar alapszerződést épp Temesváron írta alá Ion Iliescu és Horn Gyula. Az sem véletlen, hogy 2002. december elsején Budapesten került sor az emlékezetes koccintásra a magyar és román vezetők között, mint ahogy az is aligha véletlen, hogy 2010-ben a budapesti Nemzeti Színház épületét nézték ki a román nemzeti ünnep helyszínének. A megszálló hatalom folyamatosan teszteli az elnyomottak, s az elnyomottakkal értelemszerűen szolidáris anyaországi nemzeti kormány tűrőképességét. Most bizonyára úgy ítélték meg, hogy a kitüntetés visszavonása egybeesik politikai érdekeikkel, de azt vagy nem merték december közepére időzíteni, vagy egyszerűen kihagyták a „ziccert”.
A magyar külügy ezúttal a kellő eréllyel reagált, amikor nyilatkozatban szögezte le: Tőkés László kitüntetésének visszavonásával az egész erdélyi magyarság áll a román hatalom célkeresztjében, s a tulajdonképpeni cél azok megfélemlítése, akik az erdélyi magyar közösség jogos igényéről, az autonómiáról beszélnek. Nyilván, Tőkés Lászlóval az a román elit gondja, hogy nem elégedett meg a forradalom hősének státuszával, nem váltotta ki forradalmár igazolványát, nem integrálódott a román hatalmi rendbe. Megtehette volna, mint ahogy az erdélyi magyar politikai elit számos tagja is megtette. ő a nehezebb utat választotta.
Egy dolog biztos: bármiképp is határoz az ügyben Traian Bãsescu államelnök, ebből a játékból mindenképpen erkölcsi győztesként kerül ki Tőkés László.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Húsz év adatainak, tényeinek politikai háttere
Újabb kötettel jelentkezett Borbély Zsolt Attila temesvári születésű közíró, melyben húsz év nemzetpolitikai írásait válogatta össze. A Nemzeti önrendelkezés – a magyar jövő útja című könyvet szerdán délután mutatták be a Tulipán könyvesboltban.
A szerzővel Irházi János beszélgetett a könyvesboltot megtöltő közönség előtt. Amint az a könyv előszavában is szerepel, „a szöveggyűjtemény az 1993 és 2013 között eltelt két évtized autonómiaelvű, mozaik-jellegű politikatörténete”, témája az önrendelkezés, a magyarság, melyet a szerző összmagyarságként emleget, nem csupán aradi, Arad megyei magyarságról, hanem az egész Kárpát-medencei magyarságról beszél.
„Az erdélyi magyarság elmúlt húsz évének tükörcserepeit nyújtja ez a kötet, az egységesség nem titkolt igényével. Minden alapszöveg az erdélyi nemzeti sajtó zászlóshajójának számító Erdélyi Napló hasábjain jelent meg. (…) Az elmúlt húsz esztendő politikai kommunikációjának és erdélyi belmagyar csörtéinek legfőbb témája a nemzeti önrendelkezés és az autonómia megteremtendő intézményrendszere volt. (…) Nem törekszem akadémiai tárgyilagosságra. A nemzeti értékrend, a közösségi megmaradás és gyarapodás, illetve az azt szavatoló, a címben is jelzett nemzeti imperatívusz, az önrendelkezés képezi a különböző történések és politikai szereplők bemutatásának zsinórmértékét” – vallja a kötetről a szerző.
348 oldalon, 96 írásban olyan témákat érint, mint a brassói kongresszus, a Nagy Benedek-ügy, alkotmánymódosítás, a reintegráció síkjai, a nemzetpolitikai valóság, a Trianon film utóélete, a tömegdemokrácia nyomora, pártlojalitás és eszmehűség, a szellemi terror és ellenszere, felvidéki dilemmák, viszonyunk Trianonhoz stb.
Borbély Zsolt Attila bevallása szerint ez a könyv „az értelemre kíván hatni, de szikár tényszerűsége dacára talán képes a szív megdobogtatására is”.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

Dózsa György 500
A Dózsa György-féle parasztháború és vezetője halálának 500. évfordulójára szervezett megemlékező ünnepi tudományos konferenciát az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) csíkszeredai fiókszervezete múlt csütörtökön Csíkszeredában a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen, majd pénteken Dózsa hagyomány szerinti szülőfalujában, Dálnokon avattak emléktáblát az évforduló tiszteletére. Az alábbiakban a konferencián elhangzott előadásokat igyekszünk tömören bemutatni. Párhuzamok Egyed Ákos, történész, akadémikus, a konferencia fővédnöke 1514–1562 című előadásában összehasonlította a parasztháborút az 1562-es nagy székely felkeléssel, és megállapította: a két nagy történelemformáló eseménynek léteznek olyan közös vonásai, amelyek a székelység korábbi történelmében gyökereznek.
Források szerint az 1562-es lázongást azok szították, akik korábban keresztesek voltak. Az előadó Márki Sándor Dósa György 1470–1514 című, 1913-ban megjelent munkájára hivatkozva kijelentette, Dózsa a székely szabadságot akarta kiterjeszteni egész Magyarországra. Szűcs Jenő A ferences obszervancia és az 1514. évi parasztháború című, 1972-ben kiadott tanulmányára hivatkozva kifejtette, a székely modell alkalmazása fellelhető a parasztháború során. A két felkelés közjogi következményei is hasonlóságot mutatnak – fűzte hozzá a történész.
C. Tóth Norbert történész, a Magyar Medievisztikai Kutatócsoport munkatársa a keresztes hadjárat kihirdetéséről szóló vita eldöntéséhez nyújtott bizonyítékokat kutatásai alapján, valamint az 1514. márciusi országgyűlés határozatait ismertette. Vázolta Bakócz Tamás esztergomi érsek hazaérkezésétől a pápai bulla kihirdetéséig eltelt időszak történéseit. Hangsúlyozta: a közhiedelemmel ellentétben Bakócznak semmi esélye nem volt a pápai cím elnyerésére. Ezt azért emelte ki, mert korábban a történészek azt hangoztatták, a keresztes háborút meghirdető pápai bulla magyarországi kihirdetésének vitáját csak a királyi tanácsban folytatták le, azon csak főurak, főpapok vettek részt, és Bakócz a pápaválasztási vereségét igyekezett kompenzálni a háború erőltetésével. Ezzel szemben bizonyította, Magyarországon a bulla elfogadása nemcsak a királyi tanácsban, hanem az országgyűlésben is zajlott, a nemesség is beleegyezett a pápai bulla kihirdetésébe. Az országgyűlés kéttáblás volt, a királyi tanács valószínűleg a várban, a nagyszámú nemesség a Rákos-mezőn tanácskozott. Az egyeztetés írásban vagy követek útján történt a táblák között. Fontos szerepet játszott Telegdi István volt kincstartó, aki a nemesség szószólója volt a királyi tanácsban, közvetítette az országgyűlés eredményét. Szerinte a jobbágyokat nem kell hadba hívni, mégpedig két ok miatt: nem tudnak hadakozni, másrészt következnek a tavaszi munkák. A vita végére lesöpörték Telegdi érveit, Bakócz érvelése kerekedett felül, valóban kompromisszumos megoldás született. Az országgyűlés megteremti a hadjárat katonai hátterét a parasztok bevonásával, a katonáskodó nemesség részleges hadba hívásával, a pénzügyi háttér biztosítására adót is kivetettek, beszedésére nem került sor a parasztháború kitörése miatt. Feltevődött a kérdés, miért fogadták el a bullát? Április elején az akkor általuk tudott hadi helyzet ezt megindokolta, két hét múlva jutott csak el a hír, hogy a szultán nem Magyarország, hanem a perzsa sah ellen indul. Akkor már ott voltak a jobbágyok, s a keresztes háború lefújásakor őket csak egy helyre lehetett irányítani, a Temesközbe, hiszen Beriszló Péter horvát-szlavón-dalmát bán, veszprémi püspök, valamint Szapolyai János erdélyi vajda uralta a helyzetet, csak a Temesköz volt kétséges, a déli határt a törökök veszélyeztették. Nem a parasztháború hozadéka Mohács
Neuman Tibor történész, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa Szapolyai János erdélyi vajdaságát (1510–1526) mutatta be az újabb kutatások tükrében. A Dózsa-féle parasztháború elfojtójaként ismert Szapolyai előkelő családból származott. 1494-ben Magyarország első számú családja volt, az 1465-ben elnyert grófi cím a német birodalomban egyfajta fejedelmi státust jelentett, Szapolyai János ereiben anyja révén királyi vér csörgedezett, a magyar és a lengyel király sógora volt. 1514-ben fiatal, de katonailag tapasztalt főúr. Május-júniusban bulgáriai fosztogató hadjáraton vett részt, seregében szász, székely, erdélyi nemes hadak álltak össze, még jobbágyokat is besoroztatott. Dózsa leverésekor igazi csatára nem került sor, a jól szervezett hadsereg láttán a keresztesek nagy része megfutamodott. Dózsa brutális kivégzése a korban megszokott volt az árulók számára, mondta az előadó, kijelentését példákkal támasztva alá.
A cél az elrettentés volt. Izzó koronával megkoronázták, az izzó trónra ültetés utólagos kitaláció. Húsának egy részét megetették társaival, testét négyfelé vágatták. Egy újonnan előkerült levélben a vajda anyja, Hedvig a fia tettéről büszkeséggel számolt be lányának, a lengyel királynénak, Borbálának. Népszerűséget, politikai tőkét kovácsolt Szapolyai a parasztsereg leveréséből.
Az előadó kitért arra is: tarthatatlan az az álláspont, hogy Szapolyai szándékosan tartotta távol magát a mohácsi csatától. Be kellett törnie török területre, hogy mögé kerüljön és megzavarja a szultáni sereg vonulását. Ugyanakkor hangsúlyozta, a Dózsa-féle parasztháború és a mohácsi vereség között nincs közvetlen kapcsolat. Nem volt nagy véráldozat, nem érte olyan veszteség a jobbágyságot, hogy a török elleni védekezésben megérezték volna. A szultánnak ötször akkora jövedelme volt, mint a magyar királynak, csupán elit hadserege akkora volt mint amekkorát a teljes Magyarország elő tudott teremteni.
Dálnoki volt-e Dózsa?
Nagy Benedek ny. történelemtanár gondolatébresztőnek szánta előadását: Társadalmi deszolidarizáció vagy történelmi fátum? A mai társadalom meghasonulása késztette a témára, vallotta, s kijelentette: a két korszak közötti óriási különbség, hogy ma nem jelent meg egyetlen modern Dózsa sem.
Horváth Zita docens, a Miskolci Egyetem általános rektorhelyettese a parasztfelkelésnek a paraszti társadalomra való hatását elemezte. Pontosított: agyonsanyargatott paraszti társadalomról írtak korábban, mára már árnyaltabbá vált a kép, a gazdagodó mezővárosi paraszt-polgárság megmozdulásaként lehet leírni a történteket. Nem az elnyomás miatt tört ki elsősorban, hanem inkább a társadalmi differenciáltság során meggazdagodott parasztok érezték úgy, hogy jogaik csorbát szenvedtek. Ő is hangoztatta: 1514 és 1526 között nincs közvetlen kapcsolat.
Tóth Péter, a Miskolci Egyetem docense, a jászok történetének kutatója a háborúban részt nem vett jász jobbágyság helyzetét mutatta be a Dózsa-felkelés idején.
Tóth István, a szegedi Móra Ferenc Múzeum osztályvezetője Dózsa György és Szeged kapcsolatáról értekezett. Kifejtette: Márki Sándor nagyon jó történész volt, de a Dózsa-munkájához nagyon kevés okleveles adatot talált. Szeged nemhogy Dózsa mellé állt volna, miként írja, ellenkezőleg: védekezett ellene. Szapolyai innen indult az utolsó ütközetre. Dózsa fejét elküldték Szegedre, de hogy megérkezett-e, nem tudni. Szegeden utca, iskola őrzi emlékét, utóbbin 1957-ben állított dombormű. Juhász Gyula Dózsa feje című, 1919-ben írt versének első szakaszát 1972-ben újabb emléktáblára vésték: „Fehér gyolcsban, setét éjben / – Ezerötszáz tizennégyben – / A kakas épp harmadszor szólt, / Dózsa feje Szegeden volt.”
Oláh-Gál Robert matematikus, a Sapientia adjunktusa bemutatta a fellelhető Dózsa-genealógiákat és Bolyai János feljegyzését Dózsa Györgyről. Sándor Imre és Kempelen Béla nyomán a makfalvi és uzapaniti Dúzsa család életfáját rajzolta meg.
Eszerint Dózsa György nagyapja és apja Dálnokon élt, Dózsa unokatestvérének leszármazottjai alapították meg a makfalvi, illetve magyarországi, uzapaniti ágat. A matematikus kitért arra is, hogy Bolyai János 1848. december 30-án a General Kommandóhoz írt levelében említi a parasztvezért: akit „borzasztóbbnál borzasztóbb marha-módra” megöltek.
A vezér alakja
Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese Keressük Dózsát – Dózsa alakja a magyar képzőművészetben című előadásában a vezérről alkotott festményeket, szobrokat, plaketteket, bélyegeket, pénzeket sorjázta. Míg az első rajzokban negatív szereplőként jelent meg, Madarász Viktortól ez megváltozott, sőt, a lázadó, nemzeti ellenállás megjelenítőjeként szerepelt. Jelenléte Romániában is kimutatható.
Biró Béla, a Sapientia professzora a szépirodalomban fellelhető Dózsa-mítoszokról rajzolt képet. 81 költemény jelent meg az 500 éves születési évfordulóig, akkor is sok, azóta is, reménytelen az összes számbavétele, mondotta. Taurinus 1519-ben megjelent latin nyelvű, Keresztes háború, avagy a keresztesek rabszolgaháborúja (Stauromachia) című munkája talán az első programszerű performansz. A mindenkori demokratikus törekvések mitikus megjelenítését szolgálta alakja. Petőfi A nép nevében című versében tovább mitizálja, költészetében válik a politikai mitológia elemévé, majd Ady Dózsa György unokája című verse folytatja a sort. A román politikum is átveszi, és kisajátítja Dózsát. Újabban a Dózsa-motívumot a szélsőbal és szélsőjobb használja.
Tapodi Zsuzsanna Mónika, a Sapientia docense Dózsa alakját elevenítette fel több magyar epikai műből. Csutak Judit, a Márton Áron Gimnázium magyartanára Juhász Ferenc A tékozló ország című Dózsa-eposzát elemezte. Tüdős S. Kinga sepsiszentgyörgyi művészettörténész a magyar nemzeti levéltár Országos Levéltárának gyűjteményében található két, a XVI. század folyamán székelyeknek adományozott címeres levelet mutatott be.
Kortársak Hegyi Géza, az Erdélyi Múzeum-egyesület kolozsvári kutatója az erdélyi jobbágyterhek helyzetét ismertette a 15–16. század fordulóján az erdélyi káptalan anyagából kimutathatóan. B. Garda Dezső történész, a Babeş–Bolyai Tudományegytem gyergyószentmiklósi docense Dózsa György kortársát, Gyergyói Lázár Andrást mutatta be, levonva a következtetést: életpályájuk során valószínűleg nem találkoztak. Balogh László, a Sapientia csíkszeredai főkönyvtárosa három Dózsa-dráma ismertetésére vállalkozott. Hevesi Sándor 1541 című, 1921-ben megjelent drámájából emelte ki Dózsa alakját, és érintette Jókai Mór, valamint Móricz Zsigmond befejezetlen művét. Tévhitek Az előadásokat követő viták során elhangzott: a Dózsáról szóló legendák jók, azokat össze kell gyűjteni, de a történelemtudományban nincs helyük. Ilyen szempontból nagy kárt okozott Márki Sándor munkája, továbbá Eötvös József (Magyarország 1514-ben) és Nemeskürty István (Krónika Dózsa György tetteiről) regénye. Eötvös saját kora paraszti társadalmát vetítette le, de a középkorban nem úgy állt a helyzet. Leszögezték, a keresztesek seregében voltak nemesek is, sokan a gazdag mezővárosok marhapásztorai, tehetősebb polgárai közül kerültek ki.
A parasztok nem az elnyomás ellen lázadtak, sok esetben nem a nemesekkel szembeni gazdasági különbségek határoztak. Nagy gazdasági különbségek alakultak ki a paraszti társadalomban, olyan is volt, hogy egyiknek ötvenszer nagyobb mértékű adót kellett fizetnie, mint a másiknak. A jobbágy elköltözhetett, ha talált megfelelő földesurat, a kisnemes nem tudott adókedvezményt biztosítani.
Összegzésként a szervező Balázs Lajos, az EME csíkszeredai fiókjának elnöke a konferencia legnagyobb hozadékának azt nevezte, hogy a humán tudományok összefogásával tudtak Dózsáról értekezni. Hozzátette: az anyagok megjelennek kötetben. Balázs Lajos felhívást intézett a dálnokiakhoz: gyűjtsék össze a faluban a Dózsáról szóló legendákat, történeteket, hogy azok megmaradjanak az utókor számára.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Esély az itthon maradásra
Akkor lehetne esélyük a kiváló képességű székelyföldi informatikusoknak, illetve programozóknak a szülőföldjükön való boldogulásra – véli a Csíki Vállalkozók Egyesülete (CSVE) –, ha úgynevezett klaszterbe tömörülve dolgoznának. A tizenhét céget összefogó IT-klaszter segítésére már nyert is egy pályázatot a CSVE.
A Csíki Vállalkozók Egyesülete nemrég döntött úgy, hogy az informatikával foglalkozó cégek számára létrehoz egy klasztert, vagyis egy olyan hálózatot, amely összefogja az azonos területen tevékenykedő vállalatokat. „Többek között azzal tudjuk segíteni az informatikával foglalkozó vállalkozásokat, ha a pályázati úton nyert kétszázezer euróból megerősítjük működésüket, így a nemzetközi porondon is erősekké válhatnak ezek a kis cégek” – magyarázta a klaszter fontosságát Szabó Károly, a CSVE ügyvezető igazgatója.
Mire is jó ez a klaszter?
Az IT-klaszterhez eddig tizenhét, többségében csíkszeredai cég társult, ezek tavaly összesen százötven személyt foglalkoztattak, és 5,3 millió eurós üzleti forgalmat bonyolítottak le. „A klaszterbe való tömörülés segítségével nagyobb eséllyel tudnak olyan szakmai partnereket találni a világ bármely pontjáról, amelyek jól fizető programozói munkákat rendelnek meg tőlük. Mindezen túl abban is segítenénk ezeket a vállalkozásokat, hogy hazacsábítanánk a Székelyföldről más régiókba, esetleg más országokba vándorló programozókat, illetve az itthoniakat meggyőznénk, hogy ne hagyják el szülőföldjüket. Kiváló lehetőség van most erre, ugyanis egy jól működő klaszter, vagyis társulás jobb ajánlatokat tud biztosítani az ágazat szakembereinek” – érvel Szabó.
Itthon tartanák a szakembereket
Ifj. Nagy Benedek, az IT-klaszter marketingfelelőse szerint sem utópia itthon tartani a programozókat. „Az informatika az a szakterület, amely esetében nem számít az, ha az adott cég Csíkszeredában tevékenykedik. Bármely más területről is beszéljünk, például a turizmusról, máris szükség van infrastruktúrára, autópályára, repülőtérre, hogy a turista eljusson Csíkszeredába. A programozásban tehát a geográfiai lokáció nem fontos, hargitafürdői hétvégi házban is lehet írni a számítógépes programokat egy laptopon, ha megvan a kapcsolat a megrendelő céggel interneten keresztül. A CSVE épp azon dolgozik, hogy egy ernyő alá vonja ezeket a kis cégeket, amelyek majd itthonról tudnak dolgozni” – hangsúlyozza Nagy.
Megerősíteni az utánpótlást
Mindkettőjük szerint kiváló a csíkszeredai középiskolai szakmai utánpótlás: a Márton Áron Gimnáziumot említették, ahol évek óta magas szintű az informatikaképzés. A székelyföldi informatikai felsőoktatás terén viszont már hatalmas űr tátong, épp ezért az érettségizett diákok Kolozsváron vagy még távolabb tudnak egyetemi oklevelet szerezni, onnan viszont már nem biztos, hogy később visszatérnek Székelyföldre. Ezt a hiányt próbálja pótolni a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, amely nemrég indította el a gazdasági informatika szakát Csíkszeredában.
Kozán István. Székelyhon.ro

Folytatódik a székely kapuk felújítása Hargita megyében
A csíkmenasági Adorján-kúria székely kapujának, valamint a csíkszentgyörgyi Gál Sándor és Márton Ferenc kapujának a felújításáról tartottak megbeszélést az érintettek a csíkszeredai megyeházán kedden.
Ezen kapuk esetében nem tisztázott a jogi helyzet, ezért nem kezdődhetett el a felújításuk, amelyet most már egyre inkább sürget a hideg évszak közeledte. A találkozón jelen volt Hargita megye tanácsa részéről Borboly Csaba elnök, Incze Csongor alelnök, Szabó Barna megyemenedzser, Fülöp Otília megyei főépítész és Zonda Erika, a megyei tanács Programok és alárendelt intézmények vezérigazgatóságának vezetője. Továbbá részt vett Kovács Piroska máréfalvi néprajzkutató, aki az örökségvédelem területén végzett munkájáért Europa Nostra-nagydíjban részesült, Szallós Kis Judit, a máréfalvi Kőlik Hagyományőrző Művelődési Egyesület elnöke, Bakos László, a Hargita Megyei Művelődési és Egyházügyi Igazgatóság műemlékvédelemért felelős vezetője, György József, Csíkszentgyörgy polgármestere, Kézdi József, a csíkszentgyörgyi közbirtokosság elnöke, Károly Veronika, a Repülj Madár Egyesület elnöke, Albert Homonnai Márton és Tövissi Zsolt építészek, valamint a Gál Sándor-kapu egyik tulajdonosa.
A találkozó témáját Borboly Csaba megyeelnök ismertette, miszerint idén is folytatódik a régi székely kapuk felújítása Hargita megyében a Kőlik egyesület és Hargita Megye Tanácsa együttműködése révén, amihez hárommillió forinttal járult hozzá a magyarországi Bethlen Gábor Alap a Kőlik pályázata nyomán. Az elnyert összegből öt műemlék székely kaput újítanak fel, viszont három esetében a jogi kérdések tisztázása miatt nem kezdődtek el a munkálatok, amelyek az időjárás függvényében egyre sürgetőbbé váltak. A találkozót azért hívták össze, hogy a szükséges lépésekről egyeztessenek a munkálatok elkezdése érdekében – közölte a megyei tanács elnöke.
A csíkmenasági Adorján-kúriáét, a csíkszentgyörgyi Gál Sándor, valamint Márton Ferenc kapuját, Csíkszentkirályon a Nagy Benedek portáján lévő Bethlenfalvi-kaput, továbbá az oklándi unitárius parókia kapuját újítják fel a hárommillió forintból, ismertette Kovács Piroska. A restaurálást még a nyár folyamán szerették volna kivitelezni, mivel, főként a csíki térségben, novemberben már nem lehet kinti munkálatokat végezni, tette hozzá.
Oklándon október közepéig befejezik a kaput, és Csíkszentkirályon is folyik a munka, számolt be Szallós Kis Judit, fennakadással a másik három kapu esetében szembesültek. A Márton Ferenc kapuja munkálataihoz szakértői véleményezés kell egy felméréssel és egy leírással a szükséges beavatkozásról, amely megindokolja a sürgősséget. Ennek alapján tud a művelődési igazgatóság engedélyt adni a munkálatokra. Erre a szakvéleményezésre Mihály Ferenc farestaurátort vagy egy általa megnevezett szakembert kérnek fel, a dokumentáció elindítását követően pedig kezdődhetnek a munkálatok. Az Adorján-kúria kapuja esetében a dokumentáció véleményezésre vár, amelynek sürgetését Tövissi Zsolt fogja segíteni azzal a javaslatával, hogy a munkálatok kezdésére szóló engedély kibocsátásáról döntsön helyi szinten a művelődési igazgatóság, főként a közelgő hideg időjárás miatt. A Gál Sándor kapuja esetében több variáns is felmerült, végül az a döntés született, hogy a tulajdonosok a helyi önkormányzatnak adományozzák, és mostani helyéről a Gál Sándor-házhoz szállítják. Elsőként valószínűleg az Adorján-kúria kapujának munkálatai kezdődnek el.
A tanácskozás végén Borboly Csaba megyeelnök azt mondta, bízik benne, hogy napok kérdése a papírok rendezése. A Kovács Piroska által elnyert Europa Nostra-nagydíj is bizonyítja, hogy az örökségvédelem közhasznú tevékenység, tette hozzá, és a megyei tanács további együttműködéséről biztosította a Kőlik Egyesületet.
maszol/közlemény

Főhajtás a forradalmárok emléke előtt
Nagy számban jelentek meg a csíkszeredaiak csütörtök délelőtt a Kalász lakótelepi temető előtti téren az 1956-os forradalmárok tiszteletére állított kopjafánál, hogy megemlékezzenek a szabadságharc áldozatairól és hőseiről.
A jelenlévőket a Himnusz eléneklése után az '56-os Vitézi Rend, és az '56-os Bajtársi Társaság  nevében Kelemen Csongor köszöntötte. A szónok a forradalom kapcsán rámutatott, mindazok, akik felbiztatták a magyar népet, hogy elindítsa azt a forradalmat, ami a lelkéhez, eszmeiségéhez méltó lett volna, megállították a segítséget, és végignézték, ahogy ez a kis nemzet elvérzett, és a megtorlást is, ami azt követte. Hozzátette, az emlékezés jó alkalom arra, hogy az unokák, dédunokák generációja is tudomást szerezzen egy olyan forradalomról, amely a magyarság értékét, szabadságszomját tudja bemutatni.
Nagy Benedek volt politikai elítélt azt mondta, nem a börtönévek, a megaláztatások fájnak, hanem az kétszázezer ember, aki örökre elhagyta az országot, és az, ahogy az itthon maradó nagy többséget  kényszerítették arra, hogy életükért rettegve megtagadják a forradalmat, és annak résztvevőit. Szilágyi Árpádnak, az '56-os Vitézi Rend hadnagyának szavalata után Orbán Zsolt önkormányzati képviselő, történész ezúttal a nők szerepét méltatta az 1956-os forradalomban. Mint hangsúlyozta, a nők nemcsak a hátországot biztosították, élemet biztosítva a harcolóknak, ápolva a sebesülteket, töltve a fegyvereket és a benzines palackokat, hanem tevékenyen részt vettek a harcokban is, börtönéveket, vagy a halált is vállalva, ugyanakkor nekik kellett eltemetniük fiaikat, férjeiket.
Darvas Kozma József római katolikus esperes arra figyelmeztetett, hogy a politikai széttagoltságban és a diaszpóralét körülményei között apáik hitének megőrzése és továbbadása segített megmaradni a magyarságnak az elszenvedett veszteségek után. Hozzátette, Magyarország felvállalta apáink hitét, a Szent István-i eszmét, ezért támadják most is. A megemlékezés végén Szatmári Szilárd református lelkész mondott imát, majd a kopjafánál elhelyezték a kegyelet koszorúit.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Főhajtás az ’56-os hősök előtt
Erdély-szerte megemlékeztek csütörtökön az 1956-os magyar forradalom évfordulójáról, a legtöbb városban előadásokkal, koszorúzásokkal és fáklyás felvonulásokkal hajtottak fejet a hősök előtt.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, a szövetség államfőjelöltje Csíkszeredában, a Gloria Victis-emlékműnél mondott beszédet, míg Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt államfőjelöltje Snagovban megkoszorúzta Nagy Imre emlékoszlopát.
Szilágyi az 1956-os magyar és az 1989-es romániai forradalom között vont párhuzamot. Nagy Imre emlékműve előtt arra emlékezünk, hogy létezett olyan magyar hazafi, aki a kommunizmussal szakítva egy jobb, szabadabb jövőt kívánt a magyaroknak és a térség népeinek. A szabadság egyetemes gondolata mindmáig összeköti a románokat és a magyarokat: történelmünkben sokkal több a közös vonás, mint a különbség, és ezt meg kell becsülnünk” – hangsúlyozta az EMNP politikusa.
Kifejtette: az erdélyi magyarok 90 éve vannak a szabadságharc állapotában. „Meg kell küzdenünk a teljes értékű emberi létért, magyarként, erdélyiként, katolikusként vagy reformátusként. Nagyjaink emléke arra kötelez bennünket, hogy ezt a harcot folytassuk, és akkor, amikor Erdély felemeléséről, Erdély európai csatlakozásáról beszélünk, akkor Nagy Imre emlékműve mellett joggal mondhatjuk, hogy magyarok, románok, szászok, Erdély népei közösen kell dolgozzanak, össze kell fogjanak Erdély európai jövőjéért” – mondta az EMNP jelöltje.
Mint ismeretes, az ’56-os forradalom miniszterelnökét és munkatársainak a budapesti jugoszláv nagykövetségre menekült csoportját annak idején a Bukarest közelében lévő Snagovba hurcolták, és ott tartották fogva szovjet parancsra az akkori román hatóságok. Kényszerű száműzetésük helyszínén 1997-ben állították fel az emlékoszlopot.
„Nem a börtönévek fájnak”
Csütörtökön Erdély-szerte megemlékeztek a magyar pártok, közösségek és önkormányzatok az 1956-os magyar forradalom kitöréséről, a rendezvények többségét délutánra vagy estére időzítették.
Csíkszeredában délelőtt a Kalász lakótelepi temető előtti téren, az 1956-os forradalmárok tiszteletére állított kopjafánál emlékeztek meg a szabadságharc áldozatairól és hőseiről. A jelenlévőket a Himnusz eléneklése után az ’56-os Vitézi Rend, és az ’56-os Bajtársi Társaság nevében Kelemen Csongor köszöntötte. Rámutatott, mindazok, akik felbiztatták a magyar népet, hogy elindítsa a forradalmat, végignézték, ahogy a kis nemzet elvérzett, valamint az azt követő megtorlást.
Nagy Benedek volt politikai elítélt elmondta, nem a börtönévek, a megaláztatások fájnak, hanem az a 200 ezer ember, aki örökre elhagyta az országot. És az, ahogy az itthon maradó nagy többséget arra kényszerítették, hogy életükért rettegve megtagadják a forradalmat és résztvevőit. Orbán Zsolt önkormányzati képviselő, történész a nők szerepét méltatta az 1956-os forradalomban.
Hangsúlyozta, ők nemcsak a hátországot biztosították, élemet hozva, a sebesülteket ápolva, töltve a fegyvereket és a benzinespalackokat, hanem tevékenyen részt vettek a harcokban is.
Darvas Kozma József római katolikus esperes arra figyelmeztetett, hogy a politikai széttagoltságban és a diaszpóralét körülményei között apáik hitének megőrzése és továbbadása segített megmaradni a magyarságnak.
Corvin közi harcosok Kolozsváron
Kolozsváron kora délután rendeztek megemlékezést a sétatéri ’56-os emlékműnél, ahol Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete és Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere mondott beszédet. A kincses város és a megye gimnáziumai egy nappal korábban történelmi vetélkedővel emlékeztek, az ismeretterjesztő előadásnak is beillő rendezvénynek a János Zsigmond Unitárius Kollégium díszterme adott otthont. A versenyen hét gimnázium diákjai vettek részt, beszédes csapatneveket választva.
A kolozsvári Apáczai Csere János Gimnázium diákjai a „Ruszkik, haza!” csapatnévvel nyerték meg a vetélkedőt. Rajtuk kívül a Református Kollégium, a János Zsigmond Unitárius Kollégium, a Báthory István és a Brassai Sámuel Gimnázium diákjai vettek részt a megmérettetésen, míg a megye iskoláit a tordai Jósika Miklós Gimnázium tanulói és a dési gimnazisták képviselőték, utóbbiak a Corvin közi harcosok csapatnévvel. A részvetők könyvjutalomban részesültek.
Jakab Antal, a versenyt megnyerő Apáczai Csere János Gimnázium tanára elmondta: az 1956-os eseményeket épp csak említik a tananyagban, ahogy az összes többi kommunistaellenes megmozdulást. A gyerekek legfeljebb 10. osztályban hallanak egy összefoglaló leckében a magyar szabadságharcról. Ezenkívül 6–7. osztályban egy leckényi anyagot szentelnek ’56-nak. Hangsúlyozta, október 23-án valamennyi óráján 10-15 percet szán az események ismertetésére. „’56 azért jelen van az erdélyi magyar társadalomban. Nemcsak az iskola felelős azért, hogy erről beszéljen, hanem a család is” – mondta.
Mint ismeretes, bár Romániára nem terjedt át a forradalom, 1956 után itt is kegyetlen leszámolás következett. Tófalvi Zoltán publicista, történész kutatásai szerint Romániában húsz embert végeztek ki az 56-os forradalom eszméivel való azonosulásukért a kommunista hatóságok, a Magyarországon kivégzettek közül pedig nyolcan voltak erdélyi születésűek.
A forradalmat a kommunista hatóságok ürügyként használták az erdélyi magyar értelmiség megfélemlítésére: 826 embert, köztük 620 magyart ítéltek el 14 ezer évnyi börtönre, több mint ezer magyar hallgatót zártak ki az egyetemekről.
Székelyföldieket tüntettek ki
Székelyföldi elöljárókat tüntetett ki a magyar nemzeti ünnep, október 23. alkalmából – a Vay Ádám Honvédség és Társadalom Baráti Kör felterjesztésére – Hende Csaba, Magyarország honvédelmi minisztere. Borboly Csaba Hargita megyei és Tamás Sándor Kovászna megye tanácselnök mellett Szőcs Gyula sepsiszentgyörgyi vállalkozó részesült a kitüntetésben. Mindhárman személyesen, a Budapesten vették át a Honvédelemért Kitüntető Cím II. fokozatát tanúsító oklevelet és kitüntetést.
„A kitüntetés nem nekem szól, hanem a Hargita megyei közösségnek, amely nagy erőfeszítéseket tesz az emlékhelyek ápolásáért, a múlt tiszteletéért, történelmünk megismeréséért” – fogalmazott Borboly Csaba. Tamás Sándor úgy vélte, a díjjal valójában Székelyföldet tüntették ki. „Akik javasoltak és döntöttek, azért tették, mert a székelyföldi emberek, családok történelmi múlt iránti tiszteletét és a napi kitartó munkáját akarják elismerni” – mondta.
Kiss Előd-Gergely, Kovács Attila, Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Tamási Áron Kolozsvárott (A Bolyai Tudományegyetem pere 3.).
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc erdélyi, romániai visszhangját taglaló nagyszámú tanulmányból, kötetből, elemzésből – beleértve alulírott könyveit, tanulmányait is! – kimaradt annak a határtalan és felejthetetlen hangulatnak a hiteles bemutatása, amely 1956. október 23-án és az azt követő tizenkét napban az erdélyi magyarság egészét – a román kommunista diktatúrát kiszolgáló, annak minden rendelkezését maradéktalanul teljesítő hatalmi elit kivételével! – együttérzésre, példátlan szolidaritásra késztette.
A Bolyai Tudományegyetem pere első csoportjában  nyilvános izgatás és  bujtogatás vádjával – öt év börtönbüntetésre ítélték Nagy Benedek III. éves történész hallgatót a szüleinek címzett, a Securitate által kifogott, lefénymásolt, majd – a szülők, rokonok megfigyelésére kiváló ürügyként felhasználható, jól bevált állambiztonsági előírásoknak megfelelően – továbbított euforikus hangulatú levele kapcsán. Dokumentumként közöljük:
A III. éves diák a nap kolozsvári hangulatát festi le szüleinek, s az éppen Kolozsváron át Pestre tartó Tamási Áron (kit szülőfalujában ért a forradalom híre) diákságra gyakorolt hatását.
„Kvár, 1956. október 23., kedd.
Drága Mamikám és Tatyikám! (Dr. Nagy András csíkszeredai nagy tekintélyű, közmegbecsülésnek, köztiszteletnek örvendő, kötettel is büszkélkedő orvosról és feleségéről van szó! – T. Z.) (…) az utóbbi napok viharos és eddig ismeretlen gyorsasággal és erővel feltörő eseményei nem engedtek lélegzeni és szóhoz jutni, csak emészteni, vitázni a torlódó események felett (...) El sem tudnám mondani, hogy az érdekesebbnél érdekesebb hírek milyen tömegével vagyunk tele, egypárat lehet leírok, de mind nem lehet.
(…) Tamási (Áron) a teára nem érkezett meg Vásárhelyről, de megjött két nap múlva, a Mariánum dísztermében volt találkozó, 700 diák bezsúfolva, tüntető ünneplésben részesítette Áront (Tamási). Beszéde után viharos kérdésözönt zúdítottak rá a diákok, irtó nyíltan, bátran, minden igazságtalanságot felvetve, úgyhogy az újságok Tamási minden lépéséről beszámoltak, csak, hogy a Bolyain volt, azt éppen megemlítették. Én is felszólaltam, szóban, majd nagyon sokat fogok beszélni róla, lényeg az, hogy felvetett kérdéseim bontották ki a kényes kérdések bátor felvetésének sorát, ti., addig csak irodalmi téren mozgott. Elég diplomatikusan felelt, de úgy, hogy mindenki értette, és a várakozásban nem csalódott. Másnap este utazott el, este a nemzetközivel, sokan voltunk kint, én adtam át a kar nevében az ajándékot és a virágcsokrot rövid beszéddel (!), az ajándék gyönyörű fütykös kazetta és egy remekbe faragott táblájú jegyzetfüzet a megfelelő idézettel („Neked két hazát adott a végzeted, / Nekünk egy volt, az is elveszett.”) Ott volt harmadik felesége, aki 28 éves, 30 évvel fiatalabb a férjénél.  (…) Nagy Imre (a festőművész – T. Z.) is ment Pestre ugyanakkor, vele is beszéltem, a kikísérők között volt Jancsó Béla, ez bemutatott mindenkinek, nagyon kedves volt; bemutatott Tompa Kálmán b(uda)p(est)i orvosnak, aki Tompa László költő testvére. (…) A lengyelországi eseményeket tetszenek tudni?! A pesti híreket tessenek hallgatni, főleg este 9-kor. Hát a pesti, szegedi, debreceni egyetemek 15 (valójában 16 – T. Z.) pontos memorandumát, melyet 2 hetes terminusra, ha nem teljesíti a kormány, tüntetéssel fogják kényszeríteni. Olyan emberekkel beszéltem, akik tegnap még Debrecenben, illetve Pesten voltak. Irtó a hangulat! És le se lehet írni. Mennyiben tetszenek tudni róla? Hogy tudjam, mit írjak, A Bolyai diáksága forrong. (...) Történelmi időket élünk, és nagy eseményeket érünk meg a közeljövőben. Bolyai – Teológia – Agronómia stb., egy fronton dolgozunk. Röhej: Bányai (László rektor) elutazott az USÁ-ba, hogy tanulmányozza az amerikai választásokat, hogy mennyiben demokratikusak?!!! (Kiemelések – T. Z.) Megindultak a szabad vitakörök, történészek vezetünk, élcsapat és lassan hátsó irányítói leszünk az egyetemek magyar ifjúságának. A Jordáky (Lajos) vezette szabad vitaköröknek maholnap az Aula sem lesz elég nagy, mert nemcsak a Bolyaisták vesznek részt rajta. Lapokat tudnék írni ugyanilyen témával, de úgy sem tudok mindent. Mi újság otthon? Milyen a szellem? Mi a hangulat általában? Tesznek-e valamit egyesek, hogy a hangulat, a szellem ne korlátozódjék csak ide, mert így nem ér semmit, ill. nem sokat. Jól vagyok, jól bírom, bár fáradt vagyok, mert a viharos gyűlések 12–1-ig is tartanak. (…) Most gyűlésre megyek, Bolyai I(júmunkás) Sz(övetség) alapaktíva, meghívtak – érzik a vihar szaga, holnap Történelem–Filológián diákszövetségi választások, itt még nagyobb a feszültség, csütörtökön egy szimpózium lesz, ahol egy arra érdemeset fognak megtámadni. (…) K(olozs)vár, 956. X. 23, kedd este ½ 8. Szerető fiúk: Benci.”
Tamási Áron kolozsvári látogatása, a Bolyai Tudományegyetem diákjaival való találkozója folklorizálódott. A visszaemlékezők nagy része – kevés kivételtől eltekintve – saját szerepét próbálja előtérbe helyezni. A hiteles információkért a legilletékesebbhez, Jordáky Lajoshoz fordulunk segítségért. A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban a Tamási Áron-hagyatékban olvasható 1955-ben Tamási Áronnak küldött levele, amelyben a neves írót kolozsvári látogatásra invitálja. 1956. október 15-ei naplóbejegyzésében olvasható:
„Megérkezett Tamási Áron a feleségével. Nálunk lakik. Késő éjszakáig beszélgettünk. Áron bölcs lett és sok értékes gondolata van. Két haza tudja magáénak, Erdély és Magyarország. 1956. október 16.
Délben az Írószövetségben voltunk. Tamási üdvözölte a magyar népet, azokat, akik börtönben ültek magyarságukért, hitet tett a szocialista demokratizmus és a magyar és román becsületes és testvéri együttműködés mellett, megállapította, hogy ma diadalmaskodik a népi irodalom vonala, s megteremtődik a lehetőség a népies és szocialista írók együttműködésére. Nagy István nem volt jelen. Sokaknak kellemetlen volt minden, amit Tamási mondott. Becsületes és nagy író mély hitvallása volt a szabadság, emberség mellett. Este baráti találkozás nálunk. Tamásin és rajtunk kívül ott voltak Bartalis (János), Jancsó Béla, Kacsó (Sándor), Balogh Edgár, Demeter János, Asztalos (István), Nagy Géza, Tompa László, Nemes István, Nagy Vincze. Az irodalom alapvető kérdéseit beszéltük meg(...) Délután az egyetemi diákok körében tartott előadást. A diákság ünnepelte úgy, ahogy az utóbbi években senkit.
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hat év egy el sem küldött levélért – A Bolyai Tudományegyetem pere (4.)
Páll Lajos, a két esztendeje elhunyt József Attila-díjas korondi költő és nagyvilágban számon tartott festőművész a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet hajdani első éves hallgatójaként 1956. október 23-án írta meg levelét Nyilka Róbert marosvásárhelyi festőművész barátjának. Páll Lajost a Bolyai Tudományegyetem pere harmadik csoportjában  hat év börtönbüntetésre ítélték. 
Az ítélet kihirdetésekor a katonai ügyész valósággal leseperte a védőügyvédek amúgy gyenge lábakon álló, többnyire a vádiratot erősítő „védekezését”, az ítélethirdetést 1959. február 16-ára halasztották. Az 1959. március 18-án kihirdetett, 1959/357-es számú végleges ítélet szerint a Bolyai Tudományegyetem harmadik csoportjának perében Varró Jánost – a csoport elsőrendű vádlottját – tizenhat év börtönbüntetésre, Lakó Elemér másodrendű vádlottat tizenöt, Péterfy Irén harmadrendű vádlottat tíz, Vastag Lajos negyedrendű vádlottat nyolc, Páll Lajos ötödrendű vádlottat hat év börtönbüntetéssel sújtották. Páll Lajos ellen a legfőbb vád a Nyilka Róbert marosvásárhelyi festőművésznek címzett levél volt, amelyet nem küldött el postán, hanem letartóztatásakor, a házkutatás során talált meg a Securitate különítménye! Jogtörténeti szempontból az úgynevezett román „igazságszolgáltatásról” állít ki soha el nem évülő elmarasztaló bizonyítványt! Egyértelműen bizonyítja, hogy a hírhedt, az 1956-os magyar forradalom napjaiban, majd a szabadságharc leverését követően újra „felmelegített” 1950/199-es törvényerejű rendelet előírásai alapján a gondolatot is ugyanolyan mértékben büntették, mint a valóban elkövetett bűncselekményt. A „levél” – az öt év börtönbüntetésre ítélt Nagy Benedek harmadéves történész manuscriptuma teljesen azonos hangvételű – egyöntetű jelzése 1956-ban a kolozsvári diákok körében kialakult hangulatnak! Éppen ezért Páll Lajos levelét teljes terjedelmében közöljük:
Kedves Nyilka Róbert!
Úgy látszik, mégis írok, tudod, a beszélni vágyás nagyobb a félelemnél a cinizmusoddal szemben. Itt nagy dolgok történnek a magyarországi és lengyelországi dolgok hatására. Hallottál az egyetemi autonómiáról. Hát erről van szó. Itt is el akarjuk érni ezt. Itt már megindult a szervezkedés (persze titokban), arról van szó, hogy a (maros)vásárhelyi diákoknak is velünk kell tartaniuk: ezért megkérlek, beszélj néhány orvostanhallgató barátoddal, egyelőre csak arról, mit jelentene az egyetemi önkormányzás (fakultatív orosz és marxizmus, szakképesítés). Szóval, minél több ember tudjon a dologról, és ne felejtsd el, mindez a „haladás” érdekében történik. Most beszélek magamról is. Néhány szerelmes verset írtam (nagyon József Attilásak), befejeztem egy elkezdett balladát.
Kádár (Tibor) (az atyamester) 4 napra Pestre utazott, úgyhogy nyugodtan dolgozhatom. Ismered, a vadalmafáról szól. Nagyon szeretném, ha látnád a kompozícióm színösszetételét. (Ajtai Évának tetszett!) Halott gyermek a témája, egy asszony van az ágyra borulva, háttal, és egy ember üldögél egy széken, előregörnyedve. A cselekmény is itt történik, falusi parasztházban. Van egy elég jó pásztorbot is hozzá, majd elküldöm, ha nem lesz szükségem rá.
Most pedig megkérlek, ne nagyon csúfolkodj az írásommal, és küldd el Tompa László két legszebb versének gépelt példányát (tudod, itt senki sem ismeri.) Üdvözöllek, és add át az üdvözletemet Kalinak is.
(Páll) Lajos, sk.
Kolozsvár, 1956. október 23.
A börtönből való szabadulása utáni óvatossága, személyiségének visszafogottsága, zárkózottsága ismeretében sokaknak meglepő lehet Páll Lajos levélindító forradalmi lendülete. Nem meglepő viszont, ha összehasonlítjuk Nagy Benedek, Szilágyi Árpád, Vastag Lajos diáktársai nagyjából hasonló tartalmú leveleivel.
Páll Lajos az 1956-os magyar forradalom hatására három verset írt Karácsonyfák, Döntés után, Elmentek címmel. A vádirat szerint „a nacionalista tartalmú” verseket terjesztette barátai, ismerősei körében. Ugyanakkor kihallgatása során azt is beismerte: a kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kör egyik ülésén Garay Ákos egyetemi hallgatótól megkapta az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számát Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versével. A lapszámot átadta Péterfy Irénnek, aki az „ellenforradalmi tartalmú” verseket, írásokat lemásolta és terjesztette évfolyamtársai között. A három Páll Lajos-vers sajátos utóélete révén válik igazán irodalomtörténeti jelentőségűvé: a börtönben elmondta rabtársainak is. A mérhetetlen szenvedés, nélkülözés, a tífuszbetegség nyomán a versek törlődtek az emlékezetéből. Varga László  református lelkész – a dr. Dobai István nevével fémjelzett perben életfogytiglani kényszermunkára ítélték – kivételes memóriája nemcsak Páll Lajos, hanem a későbbi Kossuth-díjas Páskándi Géza börtönben elmondott verseit is megőrizte. Sorozatunk számára onnan „halásztuk elő” az erdélyi forradalmi hangulatot híven tükröző három vers egyikét.
Páll Lajos: Döntés után
Hatalmas fenyők hulltak le döngve. Jajgatott a hegyhát. Kacagott a fejsze. Hatalmas fenyők hulltak le döngve. Mikor lehulltak mind, mind a nagyok, balga törpefenyők hazudták a nagyot mikor lehulltak mind, mind a nagyok. Ameddig látok, csupa törpeség. Hencegő gőgjüknek fű makogja: Fenség! Ameddig látok, csupa törpeség.
1956 októberében-novemberében a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen valóban olyan forradalmi hangulat uralkodott, amely riadóztatta az állambiztonsági szerveket: attól féltek, hogy a felülről, a legfelsőbb pártvezetés által irányított, nemzetközi nyomásra elindított diákszövetségi kezdeményezés kiszabadítja az egyetemi autonómia, önkormányzás szellemét a palackból. Bár sokan nem ismerték a fogalom lényegét, az egyetemi hallgatók az előadások, szemináriumok szünetében, a Szabad Kossuth Rádió adásait hallgatva az egyetemi autonómiáról mint egyik legfontosabb követelésről beszélgettek. Ebben fontos szerepe volt a Várhegyi István harmadéves történészhallgató által 1956. október 24-én véglegesített Határozati javaslatnak, amely a minél szélesebb körű romániai egyetemi és főiskolai reformot sürgette. Elméleti megalapozottságában, kidolgozottságában méltó párja a temesvári műegyetemi hallgatók – elsősorban Aurel Baghiu, Caius Muţiu – által kidolgozott, az 1956-os magyar forradalom eszmeiségével való azonosulást tudatosan felvállaló, 1956. október 29-én, 30-án ismertetett Tizenkét pontos követelésnek.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"Nem csak a kommunista pribékek a felelősök"
Nagy Benedek Csíkszeredában született. A BBTE történelem karán kezdte tanulmányait, onnan vitték 1956-ban a szamosújvári börtönbe, amelynek egykori parancsnoka, a 88 éves Constatin Istratét idén júliusban jelentették fel. Szabadulása után volt faipari munkás, villanyszerelő, bányaipari technikus, muzeológus és újságíró, majd tanár, a rendszerváltás után pedig parlamenti képviselő. Élete meglepetéssel teli fordulatairól, a mai állapotokról alkotott véleményéről faggattuk.
Most öreg székelykaput újít fel a csíkszentkirályi, 350 évesnél is idősebb udvarházuk előtt. Mielőtt megírta volna saját visszaemlékezéseit, megjelentette édesapja, Nagy András várostörténeti jellegű feljegyzéseit és dédapjának, Tivai Nagy Imrének csíki monográfiáját. Miért ilyen fontos a múltra, a nemzedékek folytonosságára való figyelés Nagy Benedek számára? Családi kötelesség ez, vagy belső meggyőződésből, netán történészi képzettségéből fakad ?
Valószínűleg az alkatomból fakad, hogy mindig és minden körülmények között tevékeny embernek ismertek. Egyébként mindig csodáltam azokat az „életművészeket”, akik egy kellemes sétalovaglásként vonultak át az életükön, akik szépen, jól és kényelmesen élték le egész életüket. A mi társadalmunkban még becsülete is volt az ilyesfajta, problémákat nem okozó, úgymond normális életvitelű embereknek. Sajnos, én nem tartoztam közéjük. Nekem ez az életfelfogás mindig idegennek, károsnak és haszontalannak tűnt. Ebben közrejátszhattak valamennyire az elődök pozítiv és negatív példái is. Nekem például édesanyám felmenő ágán nagyon mélyre kell tekintenem az időben. Jövőre pont hatszáz éve annak, hogy Luxemburgi Zsigmond magyar király és német-római császár a svájci Konstanz-ban máglyán megégette a cseh eretnek Husz Jánost. A király kíséretében van az a Somkeréki Erdélyi Antal is, akinek az uralkodó ott nem magyar, hanem a Szent Német-Római Birodalom nemesi oklevelét és címerét adományozza. Antal fia még erdélyi alvajda, majd zuhan a magát a Bethlen- és Apaffy családokkal egy tőről eredeztető família, amelynek talán a legutolsó leányági sarját veszi feleségül a Doboka vármegyébe, a Sajó mentére telepített és ott kis jószágot nyert, feltörekvő Bocskai-hajdú, Ürögdi (I) Nagy János.
De akadt ugyanebben a családban egy fejedelemcsináló hajdúgenerális is, akit 1612 augusztusában élve dobat a gyulafehérvári fejedelmi udvar középső kútjába korábbi ivócimborája és támasza, az akkor már őrjöngő Báthori Gábor fejedelem… Aztán következik a református lelkészek, esperesek, sőt püspökök, kollégiumi professzorok, szerkesztők, jogászok és – gyakorta – íróemberek generációinak a hosszú sora. Ez a nagy múltú család, fiúágon, az édesanyámmal kihalt, én már a csíki ágon viselem a Nagy nevet. Aztán ott voltak a csíkmindszenti Nagyok, akik olyannyira nem akarták Habsburg igába hajtani a fejüket, hogy vagy két évtizedre (1702-1721) még a szabad, katonarendi székelyek névsorából is eltűnnek. Lópecérek, magyarán csempészek lesznek a havasokon át és vissza… Voltak könnyelmű, sőt kalandor felmenők is, főként az anyám bajor ágán. De akadtak igyekvő katonaemberek, mint a Csíksomlyón határőrtiszt, a gyergyóújfalusi Molnár Ignác ( T. Nagy Imre dédapám nagyapja.) Az ilyen régen történteket a legtöbb ember már nem ismeri. Csak a történetkutató deríti fel, hozza vissza a tudatba, nem törődve azzal, hogy mekkora terhet ró mindezekkel a példákkal az utódok lelkiismeretére!
Ez az évszázados családi háttér, ez a nem akármilyen szellemi örökség  hogyan határozta meg sorsának alakulását? Voltak  életében olyan pillanatok, amikor mindezekre támaszkodva hozta meg döntéseit?
Igen, föltétlenül voltak ilyen pillanatok az életemben. Amikor 1954-ben a történelem szakot választottam 17 évesen. Amikor 1956 őszén megpróbáltuk Kolozsváron a lehetetlent: az erdélyi múltunk szellemi örökségét összekötni a fiatalok tudatában a lehetséges jövővel. Vagy abban a máig tartó örömben, hogy 1968-1990 között tanárként átadhattam csíki diákjaimnak sok mindent ebből az örökségből, ebből a tudásból. Vagy 1989 végén és 1990 elején, amikor egy ideig őszintén hittem abban, hogy egy új és jobb világ kezdetén állunk, amikor kötelesség oda állni, ahol a közösségünk sorsa eldől. (Még akkor is, hogyha az ember a fejével vagy a további sorsával játszik. Ahogy az velem is történt, éppen most húsz esztendeje, amikor botorul szembementem egy kívül ragyogó, de belül kongóan üres gólemmel…Akkor a fő- és kisebb „papok” közül nem kevesen a négybevágatásomat követelték, de szerencsémre, erre még a legátalkodottabb poroszlók sem voltak hajlandóak. És mivel már első Kálmán királyunk is megmondta – sőt, törvénybe is iktattatta - , hogy „boszorkányok márpedig nincsenek”, úgy bizonyosodott be az is, hogy már bálványok se nagyon!...Semmilyen elégtételt sem érzek afölött, hogy az Idő azóta is mindegyre engem igazol…). Amint egyébként egy volt tanítványom mondta 1989. december 22.-én, amikor kirángatott a lakásunkból, egyre azt ismételgetve, hogy „ Na, most jöjjön tanár úr és mondja, amit kell, mert maga tudja, hogy mit kell most mondani!” Ez a bizalom – akkor és ott ! – nem csak megható, hanem egyenesen megdöbbentő és cselekvésre késztető volt.
Sokat cikkezett a nyáron a romániai média arról, hogy a szamosújvári börtön egykori rettegett alparancsnokát, Constantin Istratét bíróság elé küldik. 2014. október nyolcadikán azonban újpécskai lakásán elhunyt és immár az égi igazságszolgáltatás elé került. Hogyan emlékszik vissza rá? Gyakran idézik fel a Volt Politikai Foglyok Szövetségében a börtönéveket, vagy sok mindent már „ békévé oldott az emlékezés”?
Nem csak Istrate szamosújvári alparancsnoknak, hanem a még élő Alexandru Vişinescunak, a deltai Periprava kényszermunkatábor parancsnokának is az egyik kiszolgáltatottja és áldozata voltam 1958-, illetve 1959-ben. Mind a két primitív és szadista alakot csak a náci haláltáborok kápóihoz tudnám hasonlítani. De nemcsak ők bűnösök! Még egész sor nevet tudnék felsorolni, akiket mint gyilkosokat rögtön 1989 decembere után elő kellett volna venni és elítélni. Azzal, hogy őket mindmáig futni hagyták, csak a romániai társadalom meghasonlottságát fokozták és – nolens-volens - a kollektív lelkiismeretet terhelték egy negyedszázadon keresztül.
Ám ezek a most reflektorfénybe állított figurák csak eszközei voltak egy ördögien kitervelt, az emberek közötti gyűlölködés alantas ösztönére alapozott rendszernek. 25 év alatt tudatosan elmaszatolták és elmismásolták ennek a rendszernek a megszervezéséért és működéséért felelős „ fehérgalléros” és parolis ezrek felelősségre vonását, a magas tisztségű pártaktivistáktól, a kihallgató tisztektől az ügyészekig és hadbírákig, akik a törvényes hatáskörüket sokszorosan túllépve követték el az ember- és emberiségellenes bűntettek sokaságát.
Pár nappal ezelőtt – mint ismeretes- Kolozsváron mintegy tízezer egyetemista tüntetett a kormány, a politikai elit és a mindent behálózó korrupció ellen, már-már (erdélyi) szecesszionista felhangokkal. Jó volna ha tudná a felnövő és bántatlanul tüntető nemzedék, hogy az ő teljesen jogos tüntetésük során követelteknél nagyságrendekkel kevesebbekért mértek ránk, egykori fiatalokra, súlyos börtönéveket 1945 és 1985 között és jutatták a fizikai elpusztítás körülményei közé a legelemibb emberi jogaikkal élő állampolgárok tíz- és százezreit. És azt is, hogy a mai fegyintézetek luxushotel számba mennek a diktatúra megsemmisítő börtöneivel és kényszermunka táboraival szemben. Tudni kell: bármely szabadságkorlátozás a vétkes megjavulását célozza, nem pedig testi-lelki megtöretését és elpusztítását, ahogyan az velünk történt. És tették mindezt abból kiindulva, hogy bármilyen eszköz jogos és indokolt egy „jó cél” érdekében.
A 20. század két nagy bűne és tévedése, a kommunista és náci totalitarizmus végigsöpörtek rajtunk, beleégtek a gondolatainkba, az idegeinkbe, a világlátásunkba. Mára nekünk, utolsó túlélőknek csak annyi maradt, hogy szomorúan megállapítsuk: mi már soha nem tudunk megszabadulni ettől az örökségtől ! Ez a múlt csak velünk együtt tűnik el. (De vajon, eltűnik?..
A 89-es fordulat után parlamenti képviselőnek választották, majd tíz és fél éven át (1998 – 2008) át a magyar történelmi egyházak megbízottjaként dolgozott  Bukarestben, illetve látta el a romániai magyar közösség  képviseletének egyházpolitikai feladatait. Visszatekintve az eltelt negyedszázadra, hogyan látja a romániai társadalom és benne a magyar közösség alakulását? Mit gondol, lehetett volna másképpen is?
Románia egész történelmi múltja egy súlyosan hátramaradott és a társadalmi-gazdasági lemaradáson túl egy hatalmas morális terhet cipelve jutott el 1989 végére. Ezt a terhet – minden pillanatnyi eufória és reménykedés dacára – kénytelen volt továbbvinni az elmúlt 25 év folyamán. Mindezt a legnehezebben mi erdélyiek és a bánságiak – köztük, mi magyarok – viselték (viseltük), viseljük el a legnehezebben, a leginkább fájdalmasan. Innen a sok frusztráció, elégedetlenség és egymásra mutatás.
Igen, az igaz, hogy lehetett volna egy nagyot dobbantani és nagyot kockáztatni 89 végén és 90 elején, de erre nem voltunk felkészülve sem egyénként, sem közösségként. Utólag visszatekintve ma is csak azt mondhatom, hogy számunkra egy koszovói típusú konfliktus végzetes következményekkel járhatott volna. Kívülről sokan ezt nem így látták. Talán ha konkrét és azonnali nagyhatalmi támogatásban bízhattunk volna?! (Ne feledjük, még létezett a Szovjetunió és a német egyesítésénél Nyugat számára semmi nem volt fontosabb.)
Én soha nem gondoltam hősnek magam és ma is azt vallom, amint akkor: az egyéni sorsát bárkinek szíve-joga, hogy kockára tegye. De egy közösség sorsát kockáztatni, létében veszélyeztetni nem csak felelőtlenség, hanem megbocsáthatatlan bűn is. Így hát maradt számunkra a kis lépések unalmas, kifárasztó és elbátortalanító útja. Johannis nagysikerű, friss kötete, a Pas cu pas ( Lépésről-lépésre) jól példázza a fentieket.
Tudom, hogy úgymond a magyar temperamentumnak ez egyáltalán nem felel meg, mert a magyar hirtelen, türelmetlen, szeret kockáztatni és …veszíteni. Könnyebb Jézust kiáltva kiugrani a fedezékből és az ellenségre rohanni, mert aki átér, az győz, aki elesik a kartácstűzben az hős lesz. Nagyon nehéz a fedezékben lapulva kivárni az alkalmas pillanatot a sikeres támadásra. (Ami a románok alkatának – ismerjük be az utóbbi másfél évszázad történései alapján – sokkal inkább megfelel.) Ezért menekült el többszázezer türelmetlen magyar Erdélyből! És sajnos, ezt a számunkra tragikus következményekkel járható folyamatot, a látszat ellenére, kívülről is elősegítik, bátorítják.
Jelen volt az RMDSZ megszületésénél, útkeresésénél, egyetértve vagy egyet nem értve  a szervezet több vezető politikusával vagy éles vitákba bonyolódva olyan személyiségekkel, akik menetközben kisodródtak a szervezetből. Hogyan látja ma a szervezet szerepét?
Hiszem, hogy a szövetségre mint érdekvédelmi szervezetre, még sokáig szükség lesz és – ha jól belegondolunk – ennek az elvárásnak az alapvető érdekeink szempontjából meg is tud felelni.
Nagy Benedek (sz. 1937.) 1954-ben Csíkszeredában végezte el a középiskolát, főiskolai tanulmányait pedig a kolozsvári  Bolyai Tudományegyetem Történelem Karán kezdte. A történelem-filológia kari diákszövetség egyik vezetőjeként 1956-ban részt vett a diáktanács programjának megfogalmazásában, amiért 1956-1961 között ötévi börtönre ítélték. Szabadulása után 1965-től 1968-ig faipari munkás, villanyszerelő, 1968-1970 között bányaipari technikus, majd 1970-1973 között muzeológus, újságíró. 1971-ben történelemtanári diplomát szerzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1974-től 1990-ig tanár, ugyanakkor az Előre Hargita megyei tudósítója, majd 1990-től a Csíki Lapok szerkesztőbizottsági tagja, 1990-1996 között az RMDSZ listáján parlamenti képviselő.
Életútja során többször került kapcsolatba  a románsággal, annak legkülönbözőbb rétegeivel. Tapasztalatai alapján mit gondol, eljön majd az az idő, amikor a nacionalizmusok szikrái is elalszanak és a közgondolkodásban, a román-magyar viszonyban csupán az emberi-szakmai  értékek, nem pedig az etnikum kerül előtérbe?
A két nép egymásra utaltsága, sőt közös – mert összefüggő! – sorsa a Kárpátok-Duna térségben számomra evidencia. Erre már a börtönévek alatt kezdtem rájönni, az egykori román elit jeles személyiségeivel folytatott hosszú beszélgetéseket és vitákat továbbgondolva. Tudom, hogy a székelység egy jelentős hányada ösztönösen irtózik ettől a perspektívától, hiszen ez szembe megy az autonóm Székelyföld, sőt – és miért ne? – a független Erdélyi Állam kiútját felismerő erdélyi román többséggel. De amennyiben a dolgok jó irányban haladnak, hiszem, hogy egyéb, nagy horderejű változások – jogállamiság, nagyobb arányú külföldi beruházások stb. - mellett sok kitelepedett erdélyi magyar és német – vagy azok gyermekei – fognak Erdélybe visszajönni. És persze az immár nyugaton szocializálódó románságból is sokan…
Csodát, gyökeres változásokat vagy  csupán néhány korrekciót vár Klaus Johannis elnökségétől?
Klaus Johannis távolról sem egy vadzseni, hanem pragmatikus és kemény akaratú embernek látom. Aki – mindenek előtt – megvásárolhatatlan. És aki számára Románia európai elkötelezettsége, a jogállamiság felülkerekedése és a román társadalom endémikus romlottságának a lépésről-lépésre való visszaszorítása minden egyéb célt és szempontot felül fog írni. És van-e, lehet-e számunkra, itt és most, fontosabb ezeknél a célkitűzéseknél?  
A Nagy családban a közéleti szerepvállalás öröklődik, hiszen lánya, Nagy (Horváth) Anna Kolozsvár alpolgármestere. Buzdította közéleti pályafutásra, vagy ebben az apai példán kívül nem volt semmilyen szerepe?
Nem, én soha nem buzdítottam ilyen irányba, ez azt hiszem, hogy belülről fakad. Arra emlékszem, hogy 1995 májusában, Kolozsváron, az RMDSZ V. Kongresszusán, ahol a megkövezésem volt az egyik fő napirendi pont, egyetemistaként végig mellettem állt és rettentően felháborította az, hogy egyesek a szabad véleménynyilvánítást a felségsértéssel próbálják egyenlővé tenni. Fogyó életem nagy öröme és elégtétele ugyanakkor, hogy a közéleti munkát és szerepet eddig minden érdekelt fél megelégedésére képes előbbre vinni.
Az olyan nyughatatlan, tevékeny emberen, mint Nagy Benedek, nem fognak az évek. Min dolgozik most – persze, a székelykapu restauráláson kívül?
Dehogynem fognak! A 78. évemet taposom, már többet éltem, mint a szüleim, a négy nagyszülőm és három testvérem. Valaki(k) nagyon imádkoznak értem valahol. Egyéb magyarázat nincs. Igen, majdnem kész vagyok egy több mint ötszáz oldalas és a saját feljegyzéseim feldolgozásával írt kötettel, ami a romániai fordulatot követő első 3-4 esztendő politizálási, közéleti harcait illeti – oldalnézetből. A címe: „ Ellenzékben és ellenszélben. Politikai feljegyzések 1989 decembere és 1993 februárja között.” Még nagyon szeretném a második kötetet (1993-2008) is megírni, hogy ne vesszenek kárba a feljegyzések.
Székedi Ferenc
maszol.ro

Az erkölcsi mérce
Jézus markába szöget vertél/Dózsa húsából ebédeltél/Hitler-taktusra meneteltél/Nemet mondani sose mertél – írta a törökszentmiklósi költő, Iluh István, akinek négysorosa sokkal hitelesebb lett volna, ha a hetvenes évek Magyarországán nem a Hitler-taktusra, hanem a Sztálin- vagy Rákosi-indulóra menetelőket ostorozza. Mindazonáltal tagadhatatlan, hogy a költő találó képekben ragadta meg a tekintetét a mindennapok horizontja fölé nem emelő, a közösségért kockázatot nem vállaló, saját anyagi szempontjai által irányított, a szakrális dimenzió által meg nem érintett mindenkori átlagember gyávaságát.
Hogy is fogalmazott Szőcs Géza 1985-ben, kigúnyolva a lapító, sunyító kolozsvári értelmiséget? „Az okos stratégia az, ha nem teszünk semmit/ettől megdöbbennek és megjavulnak/így kell ezt, ahogyan én csinálom/ahogy mi csináljuk/nem szabad tiltakozni, ez a helyes és biztos módszer/és ha szájba rúgnak, legjobb, ha megköszönjük/ha így teszünk, prosperálunk majd mindig/mint Prospero.”
A diktatúrák ezekre az emberekre építenek. Hatalmas történelmi kataklizmákra van szükség, nem ritkán titkosszolgálati rásegítésre, hogy a saját egzisztenciális, érvényesülési érdekeit mindenek elé helyező egyénben győzzön az altruizmus, a közösségi iránti felelősség, legyőzze a rettegést, felvegye a harcot a kilátástalanság ellen. Hősök minden korszakban voltak, de szerencsére is szükség van ahhoz, hogy sorsuk ne úgy alakuljon, mint például Szoboszlay Aladár katolikus papé, akit rendszermegdöntési kísérlete miatt kivégeztek a román kommunista hatóságok.
 Temesvári csoda
Negyed évszázada Temesváron kisebb csoda történt, amit egyesek – hibásan – bizonyára besorolnak a titkosszolgálatok által koreografált államcsínyek közé, annál is inkább, mivel a kommunista rezsimek kelet-közép-európai országokban lezajlott dominószerű megdőlése mögött nem nehéz némi KBG-CIA együttműködést látni. Túl egyszerű volna azzal magyarázni az 1989-es esztendőt, hogy a „nagy testvér” támogatásának híján megbuktak a szovjet tankok árnyékában működő helyi kommunista elitek. Minden bizonnyal a külföldi manipulációnak is szerepe volt a rendszerváltás-sorozatban. A nagy különbség az arab tavaszhoz vagy a Majdanhoz képest, hogy Románia esetében a változás akkor is kétségkívül kedvező volt, ha a kommunista rendszert felváltó korrupt balkáni globalokapitalizmus milliókat késztetett az ország elhagyására. A bukaresti hatalomváltás minden bizonnyal koreografált volt, de az annak apropót adó temesvári csoda nem.
Temesváron nemcsak Tőkés László szállt szembe a térség legsötétebb diktatúrájával igaza biztos tudatában és a Fennvaló segítségében bízva, de a presbitérium is lelkésze mellett. Előbb írásban, majd a gyertyás tüntetésen fizikailag is kiálló több száz hívő is legyőzte félelmét, s a megtiport igazság oldalára állt, nem törődve a következményekkel. Sem Tőkés László, sem a mellette állók, sem az egyházi törvénytelenség elleni tiltakozást rendszerellenes népfelkeléssé alakító temesvári vagányok, Daniel Zãgãnescu és társai nem voltak a titkosszolgálat emberei, s nem is tudtak arról, hogy kiállásuk akár a rendszer bukásához is vezethet.
 Suszter a kaptafánál?
Sokak számára az lett volna kényelmes, ha szikraszerepének gyümölcseit learatva Tőkés László megmarad életfogytig egyházi vezetőnek, nem „ártja bele magát” a politikába. De Temesvár hőse nemcsak bátorsága és nemzethűsége miatt említhető egy napon Márton Áronnal, hanem azért is, mert vállalta a politizálás ódiumát. Az erdélyi katolicizmus talán legnagyobb alakja memorandumban állt ki Erdély hovatartozásának kérdésében a magyar érdekek mellett, midőn a „legitim képviselet”, a Magyar Népi Szövetség elárulta nemzetét, és implicite Erdély Romániához tartozása mellett tette le a garast.
Hozzá hasonlóan Tőkés László sem nézte tétlenül, hogy az RMDSZ megfélemlített és/vagy megvásárolt vezetői miként prédálják szét a rendszerváltás nyújtotta történelmi lehetőségeket. 1992-ben élére állt az autonómiaprogramot programszinten rögzíteni kívánó „radikálisoknak”, sikerre vitte az ügyet, majd a szervezeten belül mindaddig az autonómia megvalósításáért és tényleges képviseletéért szállt síkra, míg erre bármilyen kis mozgástér volt. Kitartott a szervezet mellett annak ellenére, hogy húsz esztendeje akadt RMDSZ-képviselő, aki beállt a szekusozó román kórusba, útszéli stílusban gyalázta saját tiszteletbeli elnökét egy röpiratban, s a parlamenti frakció közel fele még arra sem volt hajlandó, hogy elhatárolódjon a mocskolódótól. El kellett viselnie a belső cenzúrát. A jéghegy csúcsa az volt, hogy az RMDSZ-tájékoztató, amely hírt adott a szervezet megyei vezetőinek vakondtúrás-avatásairól is, „megfeledkezett” arról, hogy 1999-ben Tőkés László tiszteletbeli elnökként az egyik legjelentősebb magyar állami kitüntetést vehette át. El kellett viselnie, hogy etikai bizottság elé citálják, hogy Nagy Benedek után más ál-kereszténydemokrata politikusok, például a később valódi szekus-ügybe keveredett Szatmári Tibor felmelegítik ellene a besúgórágalmat.
2003-ban az RMDSZ kongresszusi határozattal számolt le a belső választás és a nemzeti kataszter gondolatával, s ez volt az a pont, amikor Tőkés László külön autonomista szervezet létesítésére szánta el magát. A folytatást ismerjük, az EMNT mellett megalakult az SZNT, a Magyar Polgári Szövetségből a Magyar Polgári Párt, amely aztán elnökének foglyává vált. Az alapítók egy része pedig – akik az RMDSZ-es kényszerzubbonyt szűknek érezték – hamar rájött, hogy cseberből vederbe került, így jött létre az Erdélyi Magyar Néppárt.
 A „ha” létjogosultsága
Mondják, a történelemben nincs „ha”, de a politikai esszéírásban azért lehet. Okunk van hinni, hogy ha az RMDSZ megmarad a Kolozsvári Nyilatkozat eszmei platformján, a nemzeti önkormányzat építése, a társadalomszervezés és az önazonosság erősítése mellett, nem itt tartanánk. Aligha packáznának velünk a hivatalok, rónának ki bírságot a magyar himnusz énekléséért, folytatnának meg-megújuló támadást a székely szimbólumok ellen, vetnék be – negyed évszázaddal a rendszerváltás után – a bíróságot, mint az etnikai megfélemlítés eszközét.
Ehhez viszont az RMDSZ-t nem azokra kellett volna építeni, akik fejet hajtanak bármikor bárkinek, ha azzal jól járnak, akik saját karrierérdek oltárán bármikor feláldozzák a nemzeti érdekeket. Az erkölcsi-politikai mércének Tőkés Lászlónak kellett volna lennie, nem pedig Hajdu Győző egykori helyettesének.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Újraválasztották Borbolyt a születésnapi küldöttgyűlésen
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Csíki Területi Szervezete 25. éves születésnapi ünnepséget tartott pénteken Csíkszeredában. Nem hiányzott a volt és jelenlegi szövetségi elnök sem, az alkalomból tartott küldöttgyűlésen pedig ismét Borboly Csabát választották a területi szervezet élére.
Több olyan díszvendége is volt az ünnepségnek, akik huszonöt évvel ezelőtt ott voltak az érdekvédelmi szervezet megalakításánál Csíkszeredában, és utána is kivették részüket a munkából. Ők oklevelet és emlékplakettet vehettek át Borboly Csaba területi és Kelemen Hunor szövetségi elnöktől. A díjazottak: Balázs Lajos, Beder Tibor, Benkő Sándor, Bíró Albin, Bíró József, Csiha Csaba, Csutak István, Eigel Ernő, Ferenczes István, Györgypál János, id. Hajdu Gábor, Horváth István, Kálmán Dénes, Labancz István, Lányi Szabolcs, Léstyán Dénes, Májai László, Nagy Benedek, Pálffy Árpád, Pethő Ilona, Sántha Pál Vilmos, Szakács Levente, Székedi Ferenc, Vargha István, Veress Dávid, Vígh Ádám, Vorzsák János, Zólya László, Zsombori Vilmos. Tevékenységüket, közéleti szerepvállalásukat felidéző összeállítással, és egyperces néma csenddel emlékeztek Búzás Lászlóra, Borbély Ernőre, Papp Kincses Emesére, László Pálra, László Imrére, Pataki Imrére és Vorzsák Istvánra, akik már nincsenek köztünk.
Beszédében Borboly Csaba területi elnök, utalva az elmúlt hetek történéseire, azt mondta, hogy a romániai közélet elemeiben recseg-ropog, és olyan változások jönnek, amelyek meghatározhatják azt a pályát, amelyen az érdekvédelmi szervezetnek mozognia kell. Úgy vélte, erős bástyája a területi szervezet az RMDSZ-nek, és a történelmi magyar egyházak a legfontosabb szövetségesek. Hozzátette, az emberek bizalmát kell visszanyerni. „Én nem látok más utat, csak azt, hogy még több alázattal, még több nyitottsággal és még nagyobb elszánással végezzük a munkánkat” – jelentette ki.
Markó Béla szenátor, az RMDSZ volt elnöke szerint lehet emlegetni az elmúlt 25 év eredményeit és eredménytelenségeit, de nem ezt, hanem egy régi eszme tartósságát ünneplik, amit 25 évvel a legfontosabbnak gondoltak, hogy a magyarságnak egy szövetségben kell együttműködnie, egységesen kell fellépnie. Kelemen Hunor szövetségi elnök szerint ezelőtt 25 évvel a halálra ítélt erdélyi magyarság újjászületett, de a teljes körű anyanyelvhasználatért, az állami magyar egyetemért, és az autonómiaformákért tovább kell dolgozni. „Nem lehet azt mondani, hogy a kivívott jogok nem nem visszavonhatók, mert ebben az országban bármi visszafordítható” – figyelmeztetett. Az ünnepség után az RMDSZ Csíki Területi Szervezetének küldöttgyűlése egyedüli jelöltként ismét Borboly Csabát választotta a szervezet élére, és arról is döntött, hogy Kelemen Hunort támogatja, aki újabb szövetségi elnöki mandátumért indul az áprilisi kongresszuson.
Kovács Attila |
Székelyhon.ro

Emlékezés egy átkos korszak áldozataira
A kommunizmus romániai áldozatainak emléknapja alkalmából a Volt Politikai Foglyok Országos Szövetsége Hargita megyei szervezetének kezdeményezésére hétfőn Csíkszeredában is megemlékeztek a diktatúra áldozatairól a Temesvári sugárúti emlékműnél.
„Egy átkos korszak áldozataira emlékezünk ilyenkor, akik életüket, szabadságukat és mindenüket feláldozták azért, hogy ennek vége legyen” – emelte ki a szervezők részéről Kelemen Csongor, az ’56-os vitézi rend hadnagya. A felszólaló hiányolta, hogy az ilyen megemlékezéseken nincsenek jelen Csíkszeredában a román nyelvű nemzettársak és a román egyházi vezetők. Nagy Benedek történész, volt politikai elítélt arról beszélt, hogy a parlamentáris demokráciának nincs alternatívája, és a volt politikai foglyok huszonöt éve megalakult szövetsége arra igyekszik felhívni a figyelmet, hogy a múlt hibái, amelyek diktatúrához vezettek, még egyszer ne ismétlődhessenek meg.
Borboly Csaba, a megyei önkormányzat elnöke azt mondta, az elnyomás korszaka tanulság kell legyen a politikusok számára, hogy csak alázattal, kompromisszumkészséggel lehet ellátni ezt a szerepet. Az erdélyi magyar történelmi egyházak képviseletében Darvas Kozma József római katolikus esperes és Solymosi Alpár unitárius lelkész mondott áldást, az emlékműnél pedig elhelyezték a kegyelet és megemlékezés koszorúit.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Székelyföldi értékmentés magyarországi támogatással
Három székely kaput sikerült felújítani az utóbbi időben a Hargita megyei önkormányzat székelykapu-programja keretében, a Kőlik Hagyományőrző Művelődési Egyesület közreműködésével: a csíkmenasági Adorján-kúriáét, illetve a csíkszentgyörgyi Gál Sándor, valamint Márton Ferenc kapuját.
A felújítási munkálatok tavaly kezdődtek el, mindhárom kapu a megsemmisülés szélén állt, sürgős beavatkozást és teljes felújítást igényelt. A restaurálás – amelyet András Sándor menasági mester végzett – befejeződött, a Gál Sándor-kaput (1824) már felállították a csíkszentgyörgyi polgármesteri hivatal mögött, az ott található Gál Sándor-ház szomszédságában, a csíkmenasági Adorján-kúria galambbúgos kapuját (1828), valamint a Márton Ferenc szülőházához tartozó kaput (1868) az időjárás függvényében a napokban helyezik vissza.
Dokumentált épített örökség
Mindhárom kapu felújításához – a megyei önkormányzaton és a Kőlik egyesületen kívül – a közösség is hozzájárult, a helyi önkormányzat, a közbirtokosság, a tulajdonosok is segítették a munkát. A Gál Sándor-kapu restaurálása például nem valósulhatott volna meg teljes mértékben, ha Czikó Gergely volt csíkszentgyörgyi iskolaigazgató nem bocsátja a restaurátorok rendelkezésére az általa készített fotókat.
Czikó ugyanis a hetvenes években lefotózta a faluban található székely kapukat, nem is gondolván akkor arra, hogy az épített örökség dokumentálásával egy majdani felújítást segít. Így történt a Gál Sándor-kapu esetében is, a régi fotó alapján sikerült rekonstruálni a kaputükröt, valamint a hónaljkötések és a kötőgerenda közötti mintát.
Folytatódik az értékmentés
A megyei önkormányzat az elmúlt hetekben több alkalommal is tárgyalt a magyarországi Nemzetpolitikai Államtitkársággal, és újabb anyagi forrásokra kaptak ígéretet az értékmentő munka folytatásához, mondta Borboly Csaba, a megyei önkormányzat elnöke.
„Emellett továbbra is összeegyeztetjük a jogi alapot és a megyei közérdeket, hogy ne tudja senki törvénytelennek minősíteni a kifizetést. Ugyanakkor egy népszerűsítő programot is kidolgozunk egy nyertes uniós pályázat keretében. Kovács Piroska nyugalmazott tanárnő Europa Nostra Nagydíja ezen értékeinket már európai hírűvé emelte. Jövőbeni terveinkhez tartozik a felleltározás folytatása, de folytatni kell a kapumentést is, folyamatosan érkeznek hozzánk segítségkérő levelek kaputulajdonosoktól” – vázolta a terveket az elöljáró.
A székelykapu-program 2009 tavaszán kezdődött, amikor a Hargita megyei önkormányzat betársult a Kőlik egyesület munkájába, hogy megyei szintre terjeszthesse Kovács Piroska több évtizedes „tűzoltó” munkáját, megmentve az értékes székely kapukat.
A közös munka eredményeként elkezdődött a megye székely kapuinak felleltározása. A munkát a megyében működő múzeumok néprajzosai, illetve hagyományőrző egyesületek bevonásával indították el. 2009 óta a megyei önkormányzat restaurálási tervek elkészítését is finanszírozta műemlékvédelmi közszolgálata révén, ugyanakkor számos kaput sikerült megmenteni a pusztulástól.
Legutóbb a magyar kormány Nemzetpolitikai Államtitkárságához fordultak segítségért, így 2014-ben a Bethlen Gábor Alap jóvoltából 3 millió forintot sikerült székely kapuk megmentésére fordítani. Az öszszegből öt kapu felújítását végezték el, az említettek mellett Csíkszentkirályon a Nagy Benedek portáján lévő Bethlenfalvi-kaput és az oklándi unitárius parókia kapuját. A program keretében 2009 óta 56 kapu állagmegőrzését, felújítását végezték el 144 671 lej értékben.
Péter Beáta
Krónika (Kolozsvár)