A gyógyszerészek varázslók…
Nagyvárad - Pénteken este a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban mutatták be dr. Budaházy István főgyógyszerész: Halványodó arcképek. Öt nagyváradi gyógyszerész, öt sors című könyvét.
Az érdeklődőket- akik közt voltak Hankovits-, Barla- és Urszinyi-hozzátartozók, illetve leszármazottak is- házigazdai minőségében Veres Kovács Attila várad-olaszi református lelkipásztor köszöntötte, aki úgy jellemezte dr. Budaházy Istvánt, mint olyan tiszteletreméltó személyiséget, akire büszkék lehetnek a váradiak, mert a hitelességéhez semmi kétség sem fér. Úgy vélte: szükségünk van ilyen típusú emberekre, akik nem hullócsillagok vagy „a való világ valótlanjai”. A könyvet ismertető és annak szerzőjét méltató Molnár Judit közíró, nyugalmazott magyartanárnő sajátos kötetnek, dr. Budaházy István főgyógyszerészt pedig sajátos egyéniségnek nevezte. Magyarázatképpen arra hívta fel a figyelmet: manapság lépten-nyomon nyílik és bezár egy-egy gyógyszertár, melynek eladói jó esetben diplomások, így ezen szakma szinte elvesztette a becsületét, megadta magát a merkantilizmusnak, holott ahogy a kiadványból is kiderül, a gyógyszerészet hivatás, mágia, varázslat, a művelői pedig mágusok. Jó példa erre dr. Budaházy István is, aki széles látókörű reneszánsz ember. Megjegyezte azt is: a gyógyszerészet, mint minden igazi elfoglaltság, családi vállalkozásként indult, így az olvasók tulajdonképpen öt régi váradi gyógyszerész-dinasztia történetét, sorsát ismerhetik meg, miközben a korhű környezet is kirajzolódik számukra, felidézhetik városunk múltba tűnő képeit.
Kuriózumok
A tanárnő a folytatásban olyan momentumokat ragadott ki az életpályákból, portrékból, melyek kuriózumnak számítanak, kevésbé köztudottak a nem szakmabeliek számára, pedig hely- és kultúrtörténeti érdekességnek számítanak. Szó esett többek közt Hankovits Ferenc vállalkozói rátermettségéről, dr. Rácz Rezső húzótapaszáról, a Brassai-dédunoka Barla Dezső receptrendező feljegyzéssorozatáról, Szabó Ferenc kutatásairól, valamint arról is, hogy Urszinyi Zoltán költőként is megállta volna a helyét. Dr. Budaházy István elmondta: mindig vonzotta a történelem, bár sohasem szeretett volna történész lenni. A rendszerváltozást követően hívták meg Székesfehérvárra egy konferenciára, ahol bemutatott egy dolgozatot, és ezután úgymond megpecsételődött a sorsa. Hangsúlyozta: elfogadja a kritikákat is, sőt, örülne annak, ha valaki kiegészítené, folytatná a tanulmányokat, mert fontos, hogy megmaradjanak az utókor emlékezetében azok a gyógyszertári technikák, formák, melyeket a mai és ezt követő generációk egyre nehezebben tudnak interpretálni.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Könyvespolc – Ha kezdet, akkor Domokos
„Végére érve az emlékek felidézésének, levelek, dokumentumok újraolvasásának – talán nem is a »végösszeg« szigorú megvonásával érzem magam adósnak, hanem a nehéz történelmi korszakot végigélt közéleti ember egyes pályaszakaszainak mélyebb elemzésével. Vagy ez inkább a politológiára vár? A személyesebb utat választottam, hangsúlyosan idézve fel, élve újra közös dolgainkat. (Ha ez hiba – vállalom.)”
Ezzel a gondolatsorral zárja Kántor Lajos a Polis Könyvkiadónál 2014-ben megjelent Domokos Géza kockázatai című kötetét, a könyv főszereplőjévé közelmúltunknak azokat az évtizedeit avatva, amelyekre különböző hangsúlyokkal, előjelekkel mai napig is folyamatosan hivatkoznak. Legtöbbször épp azok, akik vagy egyáltalán nem, vagy nem felnőttként élték meg „a kommunizmust”. Az idézőjel annak a sajnálkozó-lenéző hangsúlynak szól, amit olyan sokszor hallottam ki éppen a fent említett fiatalabb korosztály szavaiból.
Próbálkoztam többször is megmagyarázni, hogy a kommunizmus megmaradt vágyálom szinten, soha nem valósult meg, mert nem is valósulhatott. Proletárdiktatúra volt, különösen az ötvenes években és a hatvanas évek elején, aztán pedig lassan-lassan elhatalmasodott a népi (?!) demokráciának is nevezett nemzeti szocializmus. De az ilyen és hasonló magyarázatok majdnem mindig pusztába kiáltott szóként haltak el, a mindenkori nemzedékek közti váltások más ilyesfajta magyarázataihoz hasonlóan. A szó egyébként is elszáll, ellentétben az írással.
Egyrészt ezért is örültem annyira Kántor Lajos könyvének, másrészt azért, hogy Domokos Géza emlékét az őt megillető árnyalt emberismeret hangján, a kortársi mellett bajtársi szavakkal és nem utolsósorban az őszinte barátság hangján idézi meg a kötet. Kántor Lajos úgy emlékezik Domokos Gézára, hogy közben önnön korabeli énjére hagyatkozik.
Nem visszatekintést ír, nem emlékiratot, nem egy másik személyiség ürügye mögé rejtett önfényezést, hanem kettejük hol gyakoribb, hol ritkább levélváltásait Domokos Géza emlékidéző köteteinek tükrében igazolja vissza.
Az indulásról, a moszkvai egyetemi évekről például a következőket írja: „Domokos Géza hosszú életpályájának bőven voltak nehéz pillanatai, sőt nehéz, gerincpróbáló szakaszai. A moszkvai öt év a legelsők közé tartozhatott volna. Gyanakodhatnak D. G. túlélő ellenfelei, hogy a megszépítő messzeség vagy éppen a mosakodás szándéka íratta le a szerzővel: moszkvai diáksága éveiben hagyta, hogy a drámai történések elsuhanjanak mellette. Könyvében határozottan jelenti ki, hogy nem tekinti magát (a moszkvai) »nagy idők« tanújának; aki a moszkvai éveinek szentelt fejezetben »mára közismert politikai bűnök, elképesztő jogtalanságok közvetlen megfigyelőjét keresi, csalódás vár rá.
Csak azt adhatom, ami diákkörnyezetemben, külföldiként sok mindentől elzárva, napjaimat kitöltötte, amit legtöbbször sebtében papírra vetett feljegyzéseim rögzítettek…« Néhány érdekes vagy éppen groteszk helyszín, jelenet megörökítése mellett – először, másodszor és harmadszor: Pausztovszkij ennek az időszaknak a főszereplője. Ő Domokos Géza további életének szerencsésen meghatározó alakja.”
A könyv legnagyobb részét természetesen az 1970 elején Bukarestben induló Kriterion kiadó húsz évének története foglalja el, jobban mondva azok a többé vagy kevésbé fontos hétköznapi események, amelyek közvetve vagy közvetlenül az egész romániai magyar értelmiségi réteg életét meghatározták.
A Kriterion egyet jelentett Domokos Géza személyével, ő volt maga az intézmény, ő volt a karmester, a hadvezér, de talán – stílusosan – leginkább a generalissimus. Közben Kántor Lajos Kolozsváron „tartja a frontot” a Korunknál, a nyolcvanas évek közepe táján már mindketten a rendszer által nem kedvelt személyek listáján szerepelnek. De megpróbálnak nem tudomást venni az egyre elutasítóbb, egyre ellenségesebbé váló hangulatról, teszik a dolgukat – legjobb meggyőződésük szerint. Barátságuk megedződik, elmélyül az adott körülmények között, 1988 májusában például „illegálisan” megünneplik Domokos Géza 60. születésnapját, ami miatt Kántor Lajos egy rossz minőségű James Bond-paródiába is belecseppen.
S aztán megtörténik a várva várt változás – tulajdonképpen váratlanul. Az viszont magától értetődő lesz, hogy az új kezdetnek, az új esélynek, az RMDSZ-nek ugyanúgy Domokos álljon az élén, mint húsz évvel azelőtt a Kriterion adta esélynek. Kettejük munkája még jobban összefonódik, a Kolozsvár–Bukarest-tengely hajtja az új, nyíltan vállalt-vezetett kisebbségi politizálás motorját.
„Olvasom az Éveim, útjaim, arcaim felnőttkori fejezeteit, visszalapozok az Igevárra és az Esély három kötetére, és – a nekem fontos, kedves dedikációktól függetlenül – egyre inkább meggyőződöm arról, hogy saját éveim-útjaim-arcaim történetét megírhatnám Domokos Géza-tükörben.
Domokos Géza Ifjúmunkás-korszakától kezdve annyiszor hozott minket össze a nem véletlen (kiadók, szerkesztőségek, RMDSZ-elnökség – Bukarestben, Kolozsvárt, Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyt, Csíkszeredában, Aradon, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Brassóban), hogy erre a térképre felrajzolhatnám (pár év híján) egy fél évszázad erdélyi-romániai magyar értelmiségi küzdelmeit, reményeit és csalódásait (…) Minél több részlet tolul fel emlékezetemben, annál inkább erősödik véleményem: az Esély mellé oda kellene tenni a Kockázatot is” – írja Kántor Lajos a kötet hátsó borítóján is megjelentetett egyik nyílt levelében.
S hogy Domokos Géza mennyire érezte kockázatnak, kockázatosnak az életét és az egész tevékenységét? Talán egy Kántor Lajosnak küldött 1994. márciusi levelében választ kaphatunk rá: „Értsetek meg engem, és hagyjátok meg nekem az egyedül vívott harc örömét. Legyetek egy kis türelemmel. Hallom, hogy a NATO brüsszeli főhadiszállásának bejárata fölött ez olvasható: »Mosolyogjunk, a neheze hátravan.« Gondoljatok ti is erre, ha úgy érzitek, nem bírjátok. Bocsáss meg, ha döntésemmel fejtörést okoztam; tartok tőle, hogy nem először teszem. Mea maxima culpa.”
Molnár Judit |
Kántor Lajos: Domokos Géza kockázatai, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014
Krónika (Kolozsvár)

A kultúra megszerzése öröm, nem kínos erőfeszítés
„Szabadúszó lettem, s hogy ne sokat töprengjünk azon, miért is, nagyon egyszerű a válasz: anyagi vonzatai vannak. Magyarán sem versmondásért, sem pantomimjelenetért vagy énekszámért nem adnak nekem húst vagy zöldséget a napi levesünkbe” – Beszélgetés Herman Ferenc színésszel, „közművelődési mindenessel”
– Herman Ferenc nevével nemcsak a színház plakátjain találkozhatott a közönség, de többször hívott Nagyváradra nagyszabású könyvvásárra kiadókat, legutóbb pedig az ő kezdeményezésére indult be a gyerekek számára vakációban kifejezetten hiánypótlónak mondható napközis alkotótábor. Vagyis sok mindenben benne van, igazi közművelődési mindenesként. Ennek ellenére vagy éppen ezért kérdezném meg: ha valaki álmából azzal rázná fel, hogy gondolkodás nélkül határozza meg önmagát, mit mondana?
– Gondolkodás nélkül azt mondanám, hogy színész. Annak tudom, annak érzem magam, habár jelenleg nem vagyok státusban a színháznál. Mondjam úgy, hogy szabadúszó lettem, s hogy ne sokat töprengjünk azon, miért is, nagyon egyszerű a válasz: anyagi vonzatai vannak. Magyarán sem versmondásért, sem pantomimjelenetért vagy énekszámért nem adnak nekem húst vagy zöldséget a napi levesünkbe.
– Szóval nem szakmai csalódás, esetleg megvalósíthatatlan szerepálom miatt lépett át a nagyszínpadról a legnagyobbra, a közművelődési élet „színpadára”.
Marosvásárhelyen született 1982. június 30-án, szülővárosában érettségizett, és ugyanott végezte a Színművészeti Egyetemet, majd a nagyváradi Szigligeti Társulathoz szerződött. Jelenleg szabadúszó.
– Nem, dehogy. Sőt mondhatnám: épp ellenkezőleg. Volt-van ugyan egyetlen szerepálmom, a Liliom, de már a főiskolán és utána még inkább rádöbbentem, hogy a színészet élő, „egyenes adásban” nemcsak hogy szebb, érdekesebb, teljesebb, mint ahogy előzőleg elképzeltem volna, hanem minden megkapott szerep felér egy valósággá vált szerepálommal.
Váradra úgy kerültem, hogy IV. éven feladatul kaptuk mindannyian egy egyéni műsor összeállítását. Én a Švejket választottam. Meleg Vilmos, a váradi színház akkori igazgatója látta a műsoromat, tetszett neki, és azt mondta, hogy lenne helyem a társulatban, ha kedvem volna jönni. Az ajánlatot természetesen elfogadtam, és jöttem is – a Švejk-műsorral együtt. Nagyon szerette a közönség, több mint hatvan előadásra, stúdió-előadásra futotta az érdeklődésből.
Az igazi nagyszínpaddal és a termet megtöltő nagyközönséggel a Feydeau-darabban találkoztam, mondhatnám úgy is, hogy A hülyéje című habzó vígjátékban debütáltam. Színpadra lépés előtt annyira izgultam, hogy szörnyen remegett a lábam, a kollégák természetesen észre is vették, s aztán még fel-felemlegették. Következett egy igazi komoly próbatétel, Ödön von Horvath Kazimir és Karolin című darabjában a Kövér nő szerepét kaptam. Eleinte féltem egy kicsit, de olyan előadás része lettem, ami felér egy szerepálommal.
És tulajdonképpen akkor fogalmazódott meg bennem, hogy mondhatni minden szerep ugyanolyan színes, kreatív megoldásokat igényel, mint az a bizonyos megálmodott, vagyis mindeniknek megvan a maga szerepálomszerűsége. Végül ehhez még csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy tulajdonképpen eljátszottam a szerepálmomat: a Képzeld, beteg! című szilveszteri játékunk mindannyiunk szerepálmaiból állt össze. Én természetesen Liliom voltam a keretjátékot jelentő zárt osztályi csapatban. Kilépésem után külön szerződéssel visszatérve A dzsungel könyvében Balut játszottam. Azt is nagyon szerettem.
– Beszéljünk egy kicsit a kilépésről. Sajnálja, hogy megtette ezt a lépést vagy sem?
– Legpontosabban talán azt mondhatnám, hogy sajnálom is meg nem is. Az egy év önsajnálat végeredményben a javamra vált, edződtem egy kicsit. De elkezdtem tervezgetni, mégpedig könyvekkel kapcsolatosan. A könyv mindig is a szívem csücske volt, már gyerekkoromban is olvasósarkot rendeztem be magamnak a fürdőszobában. Most is ugyanúgy sorakoznak a fürdőben az olvasásra váró könyvek, mint régen.
A feleségemmel is a meglátni és megszeretni első pillantás után minden bizonnyal a könyvszenvedély volt a második egymás felé megtett lépésünk. Ő ugyanis könyvtáros. A könyvvásár gondolata tehát magától értetődő volt: Marosvásárhelyen nagy a hagyománya, miért ne lehetne Nagyváradon is?! Összeírtam mindenkit, meghívtam mindenkit, és csak az volt a kikötésem, hogy minél több könyvet hozzanak, de ha lehet, kedvezményes áron, mert akkor fognak többet vásárolni.
Az első könyvvásárt a városközpontban, a volt ARLUS-ban rendeztük, a következő kettőt már kint a sportcsarnokban. Húsz-harminc kiadó vett részt mind a három alkalommal, aztán beütött a válság, és nem tudtak jönni. De az idén őszre újra tervezgetek: jó volna a színház előcsarnokában megrendezni, a gyerekkönyvekre helyezve a hangsúlyt. Bár manapság nincs kizárólag gyermek- és ifjúsági könyvkiadó, de úgy tudom, valamennyi intézménynek vannak ilyen jellegű könyvei.
Úgy szeretném, ha gyereksarkot is szervezhetnénk különböző foglalkozásokra, mesesarkot, rajzolhatnánk is. A lényeg az, hogy a gyerekek ismerkedjenek a könyvvel, érezzék minél jobban magukat, és a kellemes időtöltés élményét kössék a könyvekhez, az új könyv semmihez nem hasonlítható illatához.
– Gyermekművelődés – az ötlet tündéri kislányuknak köszönhető? Miatta indult a Napraforgó alkotótábor megszervezése?
– Alapfokon talán igen, mivel amikor megtudtuk, hogy augusztusban vakációzik a bölcsőde, a párom azt mondta, sebaj, szervezzünk nekik tábort. Végül kicsit nagyobbak, 6–12 évesek számára lett meg a Napraforgó, egyelőre még nem mertem belevágni az óvodásokkal való foglalkozásba. 2009-ben már szerveztem gyerektábort, pontosabban angolnyelv- és sporttábort, negyvenöt 8–14 éves gyerekkel, két sport- és két angoltanárral mentünk ki Sólyomkővárra. Annak sikere és az, hogy máshol már évek óta szerveznek hasonló nyári táborokat, segített megszervezni az idén.
Nagyon rövid idő alatt két csoportra való jelentkező jött össze, 44 és 46-os létszámmal. Támogatást kaptunk a megyétől, az Ady Endre Gimnázium négy termét kaptuk meg, így napközben folyamatosan zajlik a négy műhely munkája, a gyerekek sorra vehetik a foglalkozásokat, egyik műhelyt sem hagyva ki. A színházsarkot Fodor Réka színművész, a táncműhelyt Székely Melinda koreográfus, az ének-zene műhelyt Jakobi Mária zongoratanárnő, az angolsarkot pedig Petru Anita angoltanárnő vezeti.
A foglalkozások reggel 9 és 15 óra között tartanak, közben a Borostyán cateringcég délben ebédet hoz, ha pedig vannak olyan családok, akik háromkor még nem tudnak a gyerek után jönni, megoldjuk a továbbmaradást. A kapott támogatásnak köszönhetően a szülőknek csak az ebédért kell fizetniük: 50 lejt hatnapi ebédért. A catering cég felajánlotta a Kings Land-i kirándulást a közeli Köröskisjenőbe, ahol csónakázhatnak, lovagolhatnak is a gyerekek.
A gyermekmentő szolgálat vezetője, Szántó Ildikó édességekkel segítette a tábort, de kaptunk háromdimenziós rajzkrétákat is, amivel még élvezetesebb a közös rajzolás. A hétvégén családi napot tartottunk, ahol a családok együtt lehettek, ismerkedtek, barátkoztak, mert van nekem még egy heppem, hogy így mondjam: itt élünk egymás mellett anélkül, hogy szót váltanánk, vagy akár ismernénk egymást. A családi napon az alkotótábor résztvevői bemutatták a szülőknek, mi mindent tanultak a foglalkozások során, megható volt a műsor, több anyuka is elsírta magát. Jó volt együtt lenni.
Tulajdonképpen a gyerekkönyvek vásárát is azért gondoltam el úgy, ahogy elmondtam, mert szerintem a kisgyerekes szülők korosztályát leginkább a gyermekeik révén lehet megszólítani. És ezáltal szinte észrevétlenül alakul, erősödik a helyi közösség is. Az elképzelésemet visszaigazolta a feleségemmel öt éve szervezett bababörze is: a sportcsarnokban szerveztük, jöttek az anyukák, hozták a kis ruhákat, játékokat, csereberéltek egymás közt, miközben beszélgettek, barátkoztak – bevallom, sokukkal mai napig tartjuk a kapcsolatot.
– A gyerekkönyvek vásárán kívül egyéb tervei vannak-e?
– Jövőre ismét megszervezzük a Napraforgó alkotótábort, de módosítunk a korcsoportokon, megpróbálkozunk ovisokkal is. És van egy még nagyobb tervem: megpróbálkoznék egy EU-s pályázattal tematikus táborok szervezésére. Szeretnék egy irodalmi tábort fiúk részére és megcsinálnám velük a Pál utcai fiúkat, lenne egy indiántábor, ahol az indián népszokásokkal, igaz vagy vélt legendáikkal ismerkednének, és talán lányok számára is lenne külön tematikus tábor.
Természetesen mindez külsősök bevonásával történne, a fő cél az volna, hogy játékosan ismerkedjenek az irodalommal, kultúrával, és ne úgy tekintsenek rá, mint az iskolai tananyag függvényére, valamiféle kötelező nyűgre. Szeretném, ha észrevétlenül, maguktól jönnének rá, hogy a kultúra megszerzése öröm, nem pedig kínos erőfeszítés.
Molnár Judit, Krónika (Kolozsvár)

Költői piramisjáték
Elsőre azt gondoltam, ez egy újabb átverés, valami svédcsavaros eszementség vagy olyasmi, amivel közel huszonöt esztendeje sajnos olyan sokszor találkoztunk: sárba tiprása annak, amit emberileg legszebb vonásainkként szoktunk emlegetni.
Csalódnom kellett, de talán ez volt eddig a legkellemesebb csalódásom. Nem félek a nagy szavaktól, féltem már elégszer, és sokszor meg is bántam a nyusziságomat. Vagyis bátran kimondom: csoda történt. Nem véletlenül, nem a pillanat kényszerű satujában, nem egy szűk réteg különcködéseként, nem.
Mikrokozmoszunkat beragyogó, napok óta tartó, egyre izmosodó csodahullám áraszt el: bebizonyosodott, hogy legyőzhető a lököttségek meggondolatlanul és minden kritikát félretevő importálása. És nem is akármi győzte le a nagyvilágot gyorsan meghódító jeges vizes fejen öntést, hanem a költészet.
Bocsánat: a KÖLTÉSZET! Elindította valaki és pillanatok alatt nagyon sokan csaptak le rá, folytatva rendületlenül a sort. A felkérés egyszerű: a kihívott ossza meg a magyar versek kincsesházából a számára egyik kedvesebbet, majd kérjen fel tíz ismerősét ugyanerre. Vagyis hamisítatlan piramisjáték! Épp csak nem arra megy ki, hogy a könnyen hívőket valakik kizsebeljék, vagy jól szórakozzanak a mágikus pénzfa, a szerencsét hozó csodakör vagy egy karmikus akármi sokszorosítását vállalók kárára.
Nem. Beteljesedni látszik az Ady Endre több mint száz esztendővel ezelőtti, utópiának hitt vágya, a Csák Máté földjén című versében kimondott „Éhe kenyérnek, éhe a Szónak, / Éhe a Szépnek hajt titeket.” Az utóbbi kettő indította el a lírazuhatagot, ami aztán már az első napok óta különböző kreatív ötletekkel gazdagodott. De semmi hőzöngés, semmi nagyképűség, kivagyiság, csak szép, őszinte vallomások.
Számomra nem a „szavakkal dolgozók” posztjai a legmeghatóbbak, hanem azoknak a felvezető mondatai, akik azt írják, hogy valójában csak nagy ritkán olvasnak verset. Ezután biztos sűrűbben fogják tenni. És érdekes, hogy majdnem ezzel a kihívással egy időben kaptam felkérést egy román szakos kolléganőmtől annak a tíz regénynek a felsorolására, amit az én szempontomból meghatározónak tartok.
Természetesen elfogadtam. S ha most felmegyek a frászbukra, élvezettel dúskálok majd a költői piramisjáték új posztjaiban, úgy gazdagítva ezzel magam, hogy senkit sem kell kifosztanom miatta féltve őrzött lírai kincseiből.
Molnár Judit, Krónika (Kolozsvár)

A színháznak is kell cégér – Beszélgetés Czvikker Katalinnal
Negyedik évadát kezdi a román társulattól való függetlenedése óta a nagyváradi Szigligeti Színház. Talán az ottani jó példa sarkallta a két tagozattal működő szatmárnémeti teátrum művészeit is a szétválás kezdeményezésére – amelyet azonban egyelőre elutasít a városvezetés. Czvikker Katalint, a Szigligeti Színház főigazgatóját kérdeztük tapasztalataikról.
– Nagyváradon először több mint kétszáz esztendeje, 1798-ban játszott magyar színtársulat, mostanában mégis egyre gyakrabban találkozni különböző kulturális-turisztikai anyagokban a városvezetés által szorgalmazott olyan megfogalmazásokkal, miszerint a román nyelvű Mária királyné Színházban 2011 óta magyar nyelven is játszik a Szigligeti Színház csapata. A román és magyar társulat különválása után negyedik önálló évadát kezdi a Szigligeti Színház, Mit tesznek azért, hogy ne „vesszen el” a kétszáz éves múlt?
– Komolyan foglalkozunk a Szigligeti Színház reklámozásával, azzal, hogy a város egész lakossága ismerje meg a hátteret, tudja meg, kik vagyunk, és mit csinálunk. A színház előtt nagy hirdetőtáblákon áll románul és magyarul a Szigligeti Színház műsora, a honlapunkon románul is tájékoztatjuk tevékenységünkről az érdeklődőket, a szerződésekben, plakátokon, az utcára kiállított hordozókon folyamatosan ismételjük a „márkanevünket”.
Megalakítottuk a Szigligeti Tanodát, stúdió-előadásainkat a Szigligeti Stúdió „cégére” alatt hirdetjük, és a Fényes Szabolcs, a színházi világban jelentős zeneszerző szülőházára kihelyezett emléktáblán is az áll, hogy a Szigligeti Színház állította. Járműveken hirdetjük magunkat, bevásárlóközpontokban, szórólapokon kisebb boltokban, orvosi rendelőkben, kávéházakban és egyéb szórakozóhelyeken, hamarosan pedig lesznek hirdetéseink az uszodában és a sportcsarnokban is. Egyszóval tisztában vagyunk vele, mennyire kell a jó színháznak is a cégér.
– A két társulat szétválása minőségi javulást hozott? Milyen eredményeket értek el azóta? A közös épület nem okoz súrlódást, akadályt a munka során?
– Ha csak a számokat nézzük, akkor két épületben, a nagyszínházban és bábszínházban összesen hat társulat működik. Elméletileg természetesen sok fennakadásnak kellene lennie, de valójában szó sincs erről. Az alapító okiratban pontosan leszögeztük a helyiségek elosztását és a játszónapokat is. Ha szükséges, akkor van lehetőség a cserére, ezzel sem volt eddig semmi gond. A rezsiszámlákat, víz-, villany-, fűtésszámlákat a helyiségek használta arányában osztjuk el.
A szétválás eredetileg a színészektől indult, mivel egyszerűen már elfogadhatatlan volt, hogy a társulat semmi nagyobb produkciót nem tervezhetett, mert a leosztott költségvetésből egyszerűen „nem jutott”. Ez volt a kulcsszó: nem jut. Most viszont, hogy külön büdzséből gazdálkodhatunk, minden mutatónk pozitívan változik. Az elmúlt évad költségvetés szempontjából az eddigi csúcs volt, nem tudom, elég-e annyit mondanom, hogy az állami támogatás húsz százaléka megmaradt nekünk.
A fejlesztéseket saját bevételből kell állnunk, most például téglajegyeket árulunk a saját stúdiónk rendbetételére. De visszatérve a különválás történetére, a mi színészeink és a bábszínészek is régen felvetették már a különválást, mert egyre inkább érezték a lehetőségeik behatárolását. A megyei önkormányzat, jelesül Kiss Sándor alelnök a kezdeményezés mellé állt, fél évig folyt a huzavona, leginkább azért, mert a színház-, illetve a megyei vezetőség többségi tagjai álságos módon minduntalan azért aggódtak, hogy mi, a „kistestvérük” nem fogja tudni fenntartani magát.
A két társulat történetének, a kétszáz és az ötven év közti különbségnek az emlegetése hiábavaló volt, ezt egyszerűen nem akarták tudomásul venni. Végül is a kitartás és az erős lobbi meghozta az eredményt és már a szétválás utáni első külön évadban megkezdhettük az iskolákkal való együttműködési programunkat, amire nagyon büszkék vagyunk.
Maximálisan bevált, újabb és újabb iskolák jelentkeznek, bekapcsolódtak az egyetemek és végeredményben az iskolaprogramból nőtt ki a tanoda, illetve az önkénteseink, a Szöcskék mozgalma is. Nagyon örültünk, hogy a tanodások felnőtt csoportjából hárman is bejutottak színi egyetemre, ez bizonyítja, hogy jó volt a kezdeményezés. Ez alatt a három évad alatt a Nagyvárad Táncegyüttes fejlődése volt a leglátványosabb: Dimény Levente vezetésével magukra találtak a táncosaink, a nagy sikerüknek köszönhetően Győrbe és Miskolcra is többször meghívták az együttest.
 – A szintén román és magyar társulattal működő Szatmárnémeti Északi Színház művészei nemrég kezdeményezték a váradi intézményhez hasonlóan a szétválást, a városvezetés azonban hallani sem akar erről. A közelmúltban ugyanakkor a fizetések késése miatti japánsztrájkkal hívták fel magukra a figyelmet a szatmári színészek. Ön szerint mi állhat a háttérben?
– A szatmáriakkal nagyon jó, előadás-, illetve bérletcsere-programunk, nagyra értékelem Stier Péter gazdasági igazgató munkáját, éppen ezért és közgazdász alapvégzettségem ellenére sem értem pontosan, mi is történhetett. A városvezetők azzal védekeztek, hogy a fizetésekre kiutalt pénzt másra költötték el, ami gyakorlatilag lehetetlen, hisz a könyvelés nem csak nagyon bonyolult, de nagyon pontos is. Talán a bankban lehetett valami probléma, nem tudom. Mi mindenesetre a szatmári kollégák mellett álltunk, és megértettük a megszokottnak nem mondható tiltakozási formát is. Örülök, hogy végül megoldódni látszik a probléma, mert ilyen lelkiállapotban nem lehet dolgozni.
– A Szigligeti színház három magyar társulata között sincsenek ellentétek?
– Ezen a téren is szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ragaszkodtam ahhoz, hogy a három társulatot, a színházat, a bábszínházat és a táncegyüttest igazgatók vezessék, nem pedig alárendelt szekcióvezetők. Emberi szempontból sokkal jobban tudnak így együtt dolgozni a társulatok. Természetesen működik az egészséges versenyszellem, de ezzel tulajdonképpen egymást segítik.
– A frissen végzett színisek közt mennyire népszerű Nagyvárad?
– Két városban, Kolozsváron és Marosvásárhelyen van magyar nyelvű színészképzés, inkább az ottani színházak élveznek előnyt, de mi sem panaszkodhatunk. Most, az első bemutatónkra, a Liliomra szereplőválogatást szerveztünk Lujza szerepére, sokan jöttek, meg is találtuk az elképzelésnek megfelelő ifjú hölgyet. Egyelőre csak erre a szerepre szerződtettük, a későbbiekben kiderül, hogyan tovább. Kaptunk hét új állást, de ezek nem elsősorban színészstátusok, hanem hiánypótló állások, mint például a korrepetitor, de így már mindent meg tudunk majd oldani „önerőből”.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Külön keretben tanulhatna újságírást a Sapientián öt Kárpát-medencei magyar
A Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA), a Kós Károly Kollégium (KKK) és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem már dolgozik azon, hogy öt, az újságírás iránt érdeklődő Kárpát-medencei magyar fiatal külön keretben tanulhasson a felsőoktatási intézmény kolozsvári karán – hangzott el a KKK őszi konferenciáján pénteken Békéscsabán.
Szenkovics Dezső, a Sapientia Egyetem kari főtitkára kifejtette: még idén októberben az intézmény szenátusa elé kerül a kérdés, ezután beadják az engedélykérést a romániai Minőségbiztosítási Hivatalhoz azért, hogy külön keretben, a jelenlegi 25 helyett 30 diákot vehessenek fel a médiaszakra.
Hozzátette: ha megkapják az engedélyt, az MTVA-val és a KKK-val közösen dolgozzák ki, pontosan mely területekről és milyen feltételek mellett érkezhet az öt fiatal az elkülönített keretbe, hogy újságírást tanuljon.
A külhoni újságíróképzésről szóló kerekasztal-beszélgetésen Molnár Judit, a Hírek.sk főszerkesztője elmondta: Szlovákiában nincs újságíró-utánpótlás, ahogyan magyar nyelvű újságíróképzés se. A Selye János Egyetemen szerettek volna egy ilyet elindítani, ám akkreditációs problémák merültek fel – tette hozzá. Tavaly kezdeményezték, hogy a szlovákiai magyar fiatalok Erdélyben újságírást.
Szűcs László, a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium megálmodója arról beszélt, hogy bár évekkel korábban megszűnt a kollégium, sokan még ma is az ő papírjukkal dolgoznak a szakmában. Hangsúlyozta: a továbbképzést fontosnak tartják, ezért „valamit mindenképpen ki fogunk találni, szeretnénk folytatni”.
Szenkovics Dezső ezzel kapcsolatban kijelentette: véleménye szerint az Ady-kollégiumnak lenne létjogosultsága, ugyanis egy hiányterületet, a már szakmában dolgozók továbbképzését fedné le.
Klemm József, az Újvidéki Rádió igazgatója arról panaszkodott, hogy bár a Délvidéken erős médiaintézményeket építettek ki, nem figyeltek a továbbképzésre. Öt-tíz éven belül nagy nemzedékcsere zajlik le, és könnyen előfordulhat, hogy nem lesz magyarul tudó, képzett szakember a médiában – mondta. Hozzátette: Szabadkán és Újvidéken is kezdeményezték, hogy beinduljon a médiaszak, előbbi helyen a tanítóképző kar keretein belül. Mint mondta, reméli, hogy a kettőből legalább az egyik kezdeményezés megvalósul.
Gazsó L. Ferencnek, az MTI vezérigazgatójának – a kerekasztal-beszélgetés moderátorának – kérdésére, hogy milyen támogatást várnak el az anyaországtól, a külhoni magyar újságírók úgy válaszoltak: anyagi támogatást, a szakmai- és nyelvi továbbképzések folytatását, valamint a szakmai gyakorlat anyaországbeli biztosításának a lehetőségét. Utóbbival kapcsolatban Gazsó L. Ferenc elmondta: erre jelenleg is van lehetőség, a közmédia médiaakadémiájára is jelentkezhetnek a határon túlról az újságírás iránt érdeklődők.
MTI
Székelyhon.ro

Két új kötet a Prospero Könyvek tízéves születésnapján
A színészek és operaénekesek pályaképét megrajzoló tízéves Prospero Könyvek sorozatot ünnepelték a kolozsvári Györkös Mányi Albert-emlékházban csütörtök este, az eseményen pedig jelen voltak az eddigi alanyok és szerzők, emellett bemutatták a Miske László nagyváradi, illetve Mende Gaby marosvásárhelyi színművészről szóló két legfrissebb kiadványt.
A kötetek szerzői lapunk munkatársai, előbbit Molnár Judit, utóbbit pedig Szucher Ervin írta. A sorozatszerkesztő, Demény Péter elmondta, hogy tíz év alatt 19 kötet jelent meg – az első öt a Polis, a többi a Korunk Komp-Press kiadó gondozásában –, ami a mai nehéz kiadói viszonyok közepette semmiképp sem mondható kevésnek.
A Miske Lászlóról szóló kötetet Kötő József és Kántor Lajos méltatta, hangsúlyozva, hogy amikor két év lelkészi szolgálat után elvégezte a színit, és Nagyváradra szerződött, jó időben jó helyre, olyan színházhoz került, ahol éppen a megújhodás kezdődött. Ebből aztán Miske oroszlánrészt vállal: magyar és világirodalmi darabokban játszotta a főhőszerepeket, egyik idősebb kollégája meg is jegyezte: ő az, aki megérdemli a nagytiszteletű művész megszólítást.
A kötet szerzője még Miske László tanári hajlamairól beszélt, hiszen a jelenleg Debrecenben élő színész elsősorban az énekszakos hallgatók színpadi beszédének és mozgásának csiszolásával foglalkozik.
A Mende Gaby életútját bemutató kötet előszavát Kovács Levente rendező írta, de betegsége miatt Kincses Elemér beszélt a művésznő szerepeiről, jelleméről, a szerző pedig elmesélte, hogy milyen bensőséges baráti viszonyba kerültek a munka során.
Mende Gaby az ünnepségen Faludy György Villon-átköltését, a Haláltánc-ballada című emblematikus verset szavalta el a népes közönségnek. Az eseményre írt Demény Péter-versnek is az ünnep és az öröm a zárszava: „hogy lehessek, mi lenni nem lehettem, / bár vágytam forrón egész életemben, / s hogy lássam másnál lenni álmomat, / s ha szép lett, jó lett, akkor köszönöm: / ünnepetek az én nagy örömöm.”
Krónika (Kolozsvár)

Befejeződött a Könyvmaraton Nagyváradon
Szombaton délután több kötetet is bemutattak a VI. Könyvmaraton keretében a Silent kávézóban, illetve az Ady Endre Emlékmúzeumban.
A kínálatban a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének Időutazás Farnastól Zsobokig című riportkötete, Molnár Judit Nádpálca nélkül című irodalomtörténeti munkája, Tasnádi-Sáhy Péter A békaember legendája című novelláskötete, Székely Ervin  Bársonyszék és aszfalt című regénye, az Europrint kiadó újdonságai és a kultika.com honlapnak, Kós Károly összegyűjtött publicisztikáinak, valamint Péter I. Zoltán A Zöldfától a Kék macskáig – nagyváradi vendéglők a Monarchia idején című kötetei szerepeltek.
Tasnádi-Sáhy Péterrel Simon Judit szerkesztő, a Riport Kiadó vezetője beszélgetett az új kötetről. Bevezetésképpen elmondta, hogy a Budapesten született, jelenleg Nagyváradon dolgozó író, újságíró járt többek között Indiában, és beszél hindiül is.
„Abszolút igen és abszolút nem” – válaszolta Tasnádi-Sáhy Péter arra a kérdésre, hogy saját élethelyzeteiből jeleníti-e meg figuráit. Mindig egy kép, ami megtelik tartalommal számára, így alakulnak ki történetei. S hogy miért éppen a békaember? Jár a városi uszodába, ahol van egy ember, akin meglátta az apró, figyelemfelkeltő jegyeket, a békaember pedig városi legenda lett.
„Mindig egyensúlyban vagyunk” – mondta a szerző, csak éppen kétféle ez az egyensúlyi állapotot, az egyikből könnyebb, a másikból nehezebb kibillenteni az embert. A kötet novellái ezt a két állapotot mutatják be, a címadó novella az, ami egy klasszikus boldogságtörténet.
A kötetből a Tejpor és puding illetve a Karmok című novellákat olvasta fel a szerző, mintegy illusztrálandó, hogy a novellák szereplői helyenként átfedik egymást.
A maraton záróakkordjaként a könyvbemutatók végén az Ady Endre Emlékmúzeumban Mátyás Zsolt Imre színművész performanszának köszönhetően úgy érezhette a közönség, hogy maga Ady sétált be az egykori Müllerájba. A színművész az általa előadott versek mellett arról is gondoskodott, hogy interaktívvá váljon a rendezvény, hiszen a közönség tagjai közül a vállalkozó kedvűek felolvashatták kedvenc Ady-költeményüket, majd mécseseket helyeztek el a délelőtt megkoszorúzott szobor talapzatán.
Fried Noémi Lujza
maszol.ro

Műkedvelők profi irányítójaként küzdeni közönnyel, „hajléktalansággal”
„Elmélyültebben állok mindenhez hozzá, nem érzem, hogy olyan nagyon sokat tudnék, épp ellenkezőleg: folyamatosan tanulni akarok, és várom azt a rendezőt, aki szól, ha valami nem megy, akinek nem jó akárhogy, amit csinálok” – beszélgetés Csatlós Lóránt nagyváradi színésszel, az Oberon Csőszínház vezetőjével.
– Csíkszereda és Nagyvárad között nem éppen egy ugrásnyi a távolság, nem mondhatni, hogy sokan vállalják a hegyek közül az alföldre települést, Csatlós Lóránt viszont már a tizenhetedik színházi évadot kezdte meg Nagyváradon. Mennyire volt nehéz megszokni az ábeli rengeteg után a sík mezőt, pontosabban a szülővárosától nagyon sokban különböző település mentalitását?
– Éppen mostanában lettem „félidős”, vagyis már annyi időt éltem Váradon, mint azelőtt Szeredában, közbeékelve természetesen a vásárhelyi négy évet. A lényeg az, hogy már megvan Váradon az otthonérzetem, habár nyaranta ugyancsak hazamegyek szabadságra. Csíkszeredában, édesanyám mellett visszaváltozom gyermekké, nemcsak azért, mert ugyanúgy kényeztet, mint régen, de például a legtermészetesebben veszem le a polcról a régi olvasmányaimat. Egy hónapra lehullnak rólam a váradi problémák, amikor pedig hazajövök, akkor ugyanez fordított előjellel is megtörténik.
Csatlós Lóránt
1975. június 14-én született Csíkszeredában. Szülővárosában érettségizett, majd 1994 és 1998 között Marosvásárhelyen végezte a színművészeti egyetemet. Azóta a nagyváradi Szigligeti Társulat tagja.
Számomra a beilleszkedés azért sikerült olyan gyorsan, mert az első évad kisebb feladatai után a második évadban három nagyon jelentős szerepet kaptam: Tamási Énekes madár, illetve Thornton Wilder Mi kis városunk darabjának főszerepét, illetve Csehov Három nővérében az ugyancsak fontos Tuzenbach hadnagy figuráját alakíthattam. Nem mondhatom, hogy nem örültem akkor, az Énekes madár Mókáját egyenest ajándéknak éreztem, most viszont már világos, hogy jobb lett volna, ha ezt a három nagy szerepet három évadban játszhattam volna el.
Ennek a „sűrítettségnek” köszönhetően kaptam meg egyszerre a közönségdíjat, az induló színészek számára alapított Földes Kati-díjat, valamint a nívódíjat, a következő évad végén pedig a Varadinum-díjat. Nem hiszem, hogy jót tett a „díjözön”, nem jó elhalmozni a fiatalkori egót, az akkori viselkedésemre mindenképpen ki is hatott: sok olyasmit tettem, amire nem szívesen gondolok vissza. Na de következett egy csendesebb időszak: nyolc éven át úgymond kispadon ültem – jogosan és indokoltan. Szükség volt erre ahhoz, hogy magamba szálljak, hogy beérjek, és értékelni tudjam a kisebb feladatokat. És mivel több volt a szabadidőm, ekkoriban születtek meg az amatőr csapattal kapcsolatos projektek.
– A műkedvelő színjátszás Váradon semmiképpen sem jelentett szűzföldet, és itt nem is a huszadik század elején lábra kapott mozgalomra gondolok, hanem a hetvenes-nyolcvanas évek legendás Kortárs-fílingjére. Milyen újdonságot hozott Csatlós Lóránt ebbe a hagyományba?
– A Kortárs valóban fíling volt, bár én csak hallomásból tudom, de más időknek volt a csapata, amikor elsődleges közösségszervező és -összetartó erőt jelentett. Nem volt az a rohanás a megélhetés után, ami manapság van, vagyis munka után, délutánonként nyugodtan össze lehetett ülni „kortársozni”. A 90-es évek második felében aztán beindult a színitanoda, ami különbözött ugyan a Kortárstól, de például az egyik nagyon jól sikerült önálló előadását, Goldoni Különös történet című darabját be is építettük a Szigligeti évadába.
A tanoda harmadik évében kezdett el működni a Partium Színpadnak nevezett csapat, csakhogy elfogyott az infrastruktúra, és úgy gondoltam, hogy függetlenítem a tanodától. Ez épp akkoriban történt, amikor aránylag kevés feladatot kaptam a színháztól, jutott időm a szervezésre. És létrejött az a bizonyos aranycsapat, amivel a legszebb feladatokat oldottuk meg. Körülbelül tizenöt állandó taggal működött két éven át, de lemorzsolódtak, maradt a nyolctagú keménymag, amivel 2002-ben például megcsináltuk A kis herceget. Huszonnégy előadásunk volt belőle különböző helyeken, mindig óriási sikerrel.
Ez volt az a pillanat, amikor a Partium Színpadot bátran nevezhettük volna külön társulatnak, hisz akármilyen komoly darabot előadhattunk volna. 2007-től alakultunk át Oberon Csőszínházzá, mert a Partium név már egyre leterheltebb lett Váradon. Megteremtettük a jogi hátteret, bejegyeztetve az Oberon Kulturális Egyesületet. Megnyílt a lehetőség a pályázatok előtt, a forrásaink stabilak lettek, gyakorlatilag mindig van annyi pénz, amennyi a technikai eszközökre kell.
Épp csak állandó teremre nem futja, innen ered tulajdonképpen a nevünkben a „hajléktalanságot” is jelentő csövességre utalás. Szóval most egy kicsit a ló másik oldalára estünk, hisz annyi kütyünk van, hogy csak bírjuk előadás előtt beépíteni. Nagyon macerás ez, hogy van mindenünk, épp csak ember kellene még.
– Fiatal színészként nem volt fennakadás a majdnem kortárs fiatalokat irányítani? Kerülöm a fegyelmezés kifejezést, de végeredményben ez érdekelne.
– Számomra magától értetődő volt, mivel csak második próbálkozásra jutottam be a színire, az otthon töltött egy év alatt a diákszínjátszók közt működtem, és már csapatot is alakítottam magamnak. Olyanszerű volt ez a munka, mintha a karom meghosszabbítása lenne és a tekintéllyel is épp ezért nem volt gond. A Partium Színpad idejében már nagyon megbíztak bennem, és eleve úgy láttunk a csapattal munkához, hogy ha valamit nem értenek, visszakérdeznek, mindent többször megrágunk, vagyis abszolút közös munkára építettem, nem tekintélyelvűségre, és mégis épp ezért volt tekintélyem.
El sem lehetett akkor képzelni, hogy valaki késsen, lógjon, lazsáljon, ma már viszont úgy érzem, hogy ha az ilyen szellemiségű amatőr színjátszás még nem is szűnt meg teljesen, de már megszűnőben van. Most is jó a viszony, tekintélyem is van, igaz, közben nőtt a korkülönbség is. Nehezebb fegyelmet tartani, inkább elnézem a késéseket és a hiányzásokat, rengeteg kompromisszumot kell kötnöm.
Mostani stabil csapatunk tulajdonképpen 6-8 fős, nehéz motiválni őket. Nem a tévé vagy a számítógép elé ragadtakról beszélek, hanem a kreatív fiatalokról. Akik viszont néptáncra, olvasókörre és még ki tudja, milyen foglalkozásokra járnak, holott a színjátszás egész embert igényel. Ez a sok irányba szétszórt figyelem nem volt a Kortársnál, vagy az 1990 után hirtelen felszabadult energiák adta nagyon erős motivációk idején, a Partium Színpad első négy évének csapatánál, amellyel most is meg tudnánk csinálni A kis herceget.
Nemcsak Váradon van ez így, hanem máshol is: egy-egy fesztiválra még össze-össze jönnek, de közben ahogy változott a világ, úgy alakult át a műkedvelő színjátszás is. A televíziózás kultúrája, majd az internetfogyasztás annyira beleette magát a mindennapokba, hogy közönyössé tette az embereket. Ez a folyamat nagyon jól végigkövethető az Oberonnál: szétszéledt a csapat, egyrészt mert vagy tizenöten jutottak be a színire (volt olyan év, hogy egyszerre négyen), mások családot alapítottak, úgyhogy még lehetett ugyan pótolni a kimenőket, de már egyre nehezebb és nehezebb volt az időpontok egyeztetése, a tréningekre egyre kevesebben jöttek. Vagyis a folytonos toborzás állapotát éljük.
– Ha egy fiatal úgy érzi, hogy szívesen venne részt a csapat munkájában, miből, hogyan kell felkészülnie?
– A színpadi készségeket úgysem lehet egyszeriből letesztelni, az majd az improvizációs tréningek alatt derül ki. Voltak olyanok, akik évekig jártak hozzánk, de valami miatt nem kaptak szerepet. Aztán megérkezett a nagy lehetőség: a hűséget jutalmazni kell, s ha nem hagyott cserben minket, kapott feladatot. Akik most járnak, nagyon lelkesek, de ahányan, annyi félék. Én felelősnek tartom magam értük, igyekszem összefogni a csapatot, de bevallom, előfordul, hogy örülök, ha a próbákra sikerül mindenkit összegyűjteni.
Jelenleg az amatőr színjátszás helyzetén nálunk az változtatott sokat, hogy ez immár a negyedik évad, amikor a színházzal közösen működik a Színház az iskolában, iskola a színházban projekt. Rengeteg tehetséges fiatalt tudnak foglalkoztatni, az újabb felfedezettek nem is az Oberon felhívására jelentkeztek, hanem a suliprogram révén kerültek színházközelbe. Évek óta foglalkoztat, hogy az Oberont át kell valamiképpen értelmezni, csak még azt nem tudom pontosan, hogyan, milyen irányba. Működik a SZITA is, az új színitanoda, de onnan is sokan lemorzsolódnak. Változásra mindenképp szükség van.
– Hallottam egy új projektjükről, az Oberon fotóprojektről. Ez miről szól?
– Nekem a fotózás régi hobbim, vagy mondhatom szerelmemnek is, erről tudnak az emberek és sok fiatal fordult hozzám fotós tanácsért. Nem olyanok, akik csak kattintgatnak nyakra-főre, és töltik azonnal a közösségi oldalakra, hanem akiknek valamiféle koncepciójuk van, és technikailag is tökéletesebbet szeretnének készíteni. Én ugyan nem vagyok profi fotós, de tetszett az Oberon műszaki mindenesének, Danilics Tibornak az ötlete, hogy fel kellene karolni, bátorítani a fiatal fotózókat, különösen, hogy az Oberon Kulturális Egyesület státusában mindenféle művészeti ág szerepel, és intézményesen lehetne végezni.
Sokan jelentkeztek, a műveket elbíráló zsűri elnöke igazi szakember, vizuális művészetek szakon diplomázott. Ha a kezdeményezés bejön, és sikere lesz, évente vagy félévente meg fogjuk ismételni. Egyelőre még keressük az utat, de nem kizárt, hogy lesznek tematikus fotóösszeállításaink például. Még az anyagi oldalát sem igazán látjuk, eddig ugyanis minden rendezvényünk ingyenes volt, bíráltak is emiatt sokan, de hát így kezdtük, s még a legutóbbi két igazán komoly produkciónk, a Kilátások(k) és a Vitaminok című műsorok is ingyenesek voltak.
– Végezetül kérem, kanyarodjunk vissza „a kályhához”, ahonnan elindultunk: a tizenhetedik évadban Csatlós Lóránt hogyan látja színművészi karrierjének alakulását?
– Amikor végeztem, Gáspárik Attila azt mondta, hogy kb. 40 évesen fogok beleérni a saját szerepkörömbe. Akkor ez egyáltalán nem esett jól, de most kezdem úgy látni, hogy igaza volt. Kezdem ismét azt érezni, hogy van számomra feladat a színházban bőven, habár az a fajta tűz, energiatartalék, ami 24 évesen igyekezett feltörni bennem, mostanra természetesen már jócskán lohadt, ugyanakkor ami megmaradt, az sokkal stabilabb lett.
A lelkesedésem mit sem csökkent, mert ha múlni kezdett volna, akkor már az Oberont rég abbahagyom. Elmélyültebben állok mindenhez hozzá, nem érzem, hogy olyan nagyon sokat tudnék, épp ellenkezőleg: folyamatosan tanulni akarok, és várom azt a rendezőt, aki szól, ha valami nem megy, akinek nem jó akárhogy, amit csinálok. Az idei évad első darabjában, a Liliomban az orvos szerepét játszom, a szilveszteriben nem vagyok benne, úgyhogy januárig az Oberonra koncentrálhatok, közben pedig várom, milyen feladatom lesz még az évadban.
Mindeközben időről időre arra gondolok, hogy ennek a folyamatosan erősödő, kifejezetten gyilkos közönynek a hatására húsz év múlva vajon lesz-e még érdeklődés nemcsak a színház, de általában a kultúra iránt. Elérkezik-e hozzánk is az a világ, amikor már nem a megélhetés lesz az elsődleges, és ismét egyre többen fognak majd érdeklődni aziránt, amire húsz évvel ezelőtt én az életemet tettem fel?!
Molnár Judit |
Krónika (Kolozsvár)

Ha iskola nincs, tanító rend sem lesz
Jelenits István piarista szerzetes tanár, teológus a felekezeti oktatásról, a hittantanításról.
– Mi késztetett egy tizenkilencedik évében járó fiatalembert arra, hogy szerzetesrendbe akarjon belépni 1951-ben, az érettségije évében, Magyarországnak a Rákosi Mátyás nevéhez kötött legsötétebb sztálinista időszakában?
– A családi háttér. Édesapám is a piaristákhoz járt iskolába, és bár én Nagyváradon az első gimnáziumi osztályt a premontreieknél kezdtem, Budapestre kerülve a piaristáknál fejeztem be.
Úgy terveztem, hogy érettségi után azonnal belépek a rendbe, de éppen a kérdésben említett társadalmi körülmények miatt a rendfőnök azt tanácsolta, hogy ha tehetem, otthonról végezzem el az egyetemet, s majd azután lépjek be. Így lett.
– Köztudott, hogy a tanító rendek – mint amilyen a piarista és a premontrei rend – tagjainak tanári végzettségűnek kell lenniük. De a szakválasztás hogyan történik? Vagy kérdezzem egyszerűen úgy, hogy főtisztelendő atya miért az irodalmat választotta?
– Ennek is gyerekkorig nyúló oka van, ugyanis mindig sok könyv közt élő család voltunk, az irodalom szeretetét is édesapámtól kaptam örökbe. Volt egy szokása, hogy amikor nagyon megtetszett neki egy-egy részlet az éppen olvasott könyvben, akkor összecsődítette a családot, és felolvasta az illető passzust. Természetesen ismét vissza kell utalnom a Rákosi-korszakra, amikor egyértelműen minden alkotótól a szocreálnak is nevezett szocialista realista látásmódot követelték meg. A minden jó, minden szép, minden épül hurráoptimizmust. De a sorok közé, ha nem is könnyen, de el lehetett rejteni az igazi gondolatainkat és érzéseinket.
Kispapságom idején zajlott az ’56-os forradalom, mégpedig a közvetlen közelünkben, mert a rádió székháza mellett volt a mi székházunk. Nagyon sokat jelentettek nekünk azok az események. De miután láttuk, hogy segítségre nemigen számíthatunk sehonnan, beláttuk, hogy hosszabb időre kell berendezkednünk a forradalmat megelőző időszaknál is talán még kegyetlenebbnek ígérkező évekre, hisz csak úgy lehet majd – hitünk segítségével – túlélni a korszakot.
– A mi körülményeinket ismerve nagy különbségnek tűnik, hogy Magyarországon még azokban az ordas időkben is hivatalosan működhettek egyházi iskolák. Romániában elképzelhetetlen lett volna.
– Nálunk is összesen nyolc felekezeti iskolát hagytak meg, közülük az egyik volt a miénk, a piarista. Romániában valószínűleg azért államosították mindeniket, mert a görög katolikus felekezetnek az ortodoxiába olvasztása után csak magyar nyelvű egyházi iskolák maradtak volna. Egyébként én éppen iskoláskoromban döbbentem rá, mit is jelent tanárnak lenni, átadni másnak a tudást, felkelteni az érdeklődését sok minden iránt, és arra is ráébredtem, hogy bennem megvan az ehhez szükséges tehetség.
Úgy történt, hogy édesapámat a háború legvégén vitték el katonának, amerikai fogságba került, s amíg haza nem tért, de még azután is jó darabig elég nyomorúságos körülmények között éltünk. Az osztályfőnököm tudta ezt, s hogy valamiképpen segítsen rajtam, rám bízott egy gyengébb, de nagyon jó anyagi körülmények közt élő diáktársamat. Együtt tanultam vele, és akkor láttam, hogy van képességem másban is felébreszteni a tudásszomjat. Így lettem pap tanár.
– Az irodalom mellett hittant is tanított. Engedjen meg, főtisztelendő atya, egy nálunk mostanában gyakran vitatott kérdést. Lehet-e, kell-e kötelezni világi iskolában, különösen középiskolai osztályokban a hittan tanítását? Lesz-e ennek a kötelezővé tételnek hozadéka olyan esetben, ha a fiatal csak serdülőkorban találkozik a hitoktatással?
– A hittantanítás iskolai bevezetése semmiképpen sem valamiféle fenyítési módszert jelent, hanem azt, hogy a kereszténységünk által az európai kultúrához tartozunk. A másként gondolkodó vagy nem keresztény vallású gyerekek esetében viszont lassan, türelemmel juthatunk el oda, hogy igényelni fogják a hittant. Olyan eset is előfordul, hogy a szülők a maguk gyermekkorában nem jártak hittanra, és most a gyerekük révén szeretnék behozni a lemaradást. Az mindenképpen fontos, hogy a szülő döntsön, és ne a gyerek, mert sokkal kevesebb lesz a menet közben felmerülő gond. Fontos továbbá az is, hogy a pap, vagy aki tanítja a hittant, jó problémamegoldó legyen, és mindenekelőtt abból induljon ki, hogy a hittanórának az atmoszférája merőben különböző, mint például a biológiaóráé.
– Milyen ön szerint a tanító rendek jövője? Különösen nálunk, ahol bizony a hajdani felekezeti iskolák visszaszolgáltatása körül még most, huszonöt évvel a rendszerváltozás után is nagyon felfűtött indulatok kavarognak.
– Tudomásom van a helyzetről, természetesen elsősorban a volt piarista iskolák vonatkozásában. S ha innen nézem, akkor nagyon egyszerűen azt mondhatom: ha iskola nincs, akkor tanító rend sem lesz. Gyulafehérváron részletekbe menően tárgyaltunk erről az érsekkel, de a baj az, hogy ha esetleg visszakapná a rend az iskolákat, tőlünk nem jöhetne ide senki tanítani, mert diplomáink nem honosítottak. Persze különböző kiskapukkal megoldható volna, de nem simán és egyszerűen.
Egy esetet mégis el szeretnék mondani, ami talán mások számára követendő példa lehetne. Egy piarista szellemben nevelt nagykárolyi fiatal lányról van szó, aki Temesváron végezte a matematika–fizika szakot, és egyetemistaként fel-felkereste a temesvári piarista lelkészt. Hite annyira elmélyült, hogy elhatározta, piarista apáca lesz. Megkeresett minket, mi Firenzébe küldtük, mert ott van női képzés. Ott annyira megbarátkozott a főnöknővel, hogy elhatározták, Nagykárolyban nyitnak egy lánynevelő tanintézetet. Formailag árvaház ugyan, de nagyon sokoldalú nevelést adnak a lányoknak, és folyamatosan tartják a kapcsolatot a régi temesvári iskolával.
– Nemrég Nagyváradra látogatott. Annyi idő után milyen érzés volt visszajönni kisiskolás korának színhelyére?
– Voltam én sokszor közben is, a rendszerváltás előtt is nagy kerékpártúrákat tettünk a tanítványaimmal, elmentünk Brassóig, Nagyszebenig, és mindig Váradon át kezdtük az utat. Az elemi osztályokat az úgynevezett Stark iskolában jártam, azt is megmutattam a tanítványoknak, és természetesen a volt premontrei főgimnáziumot is. Sajnos már nem emlékszem az ottani tanárokra, illetve arra igen, hogy aránylag kevés pap tanárunk volt, több tantárgyat is civilek tanítottak. Levélben megkeresett a Premontrei Öregdiákok Egyesülete, de mivel én csak a mostani ötödik osztálynak megfelelő első gimnáziumot jártam ott, nem emlékeztem a nálam idősebb diákokra, a fiatalabbakra pedig még annyira sem.
– A mostani látogatás nem a városnak szólt a nosztalgia jegyében, hanem a Posticumban tartottak Dóczy Péter színművésszel együtt érdekes, lelket simogató előadást Pilinszky János költészetéről. Honnan az ötlet, és milyen emlékekkel távozik a Posticum közösségi házból? – Az ötlet Dóczy Pétertől származik, aki tanítványom volt, ő gyűjtött össze egy csokorra való Pilinszky-verset, mindenekelőtt azokat, amelyek a költő csodálatosan mély hitéletéhez kötődnek. Felkért, hogy az egymáshoz fűződő versek után mondjam el a saját gondolataimat a költeményekről, én pedig szívesen vettem az ajánlatát, és eljöttünk. A Posticum pedig őszintén szólva nagyon kellemesen lepett meg, a modern architektúrájának összeolvadása a hamisítatlan gótikus szellemiséggel, illetve külön örültem annak a nagyon közvetlen, baráti hangulatnak, amivel fogadtak és körülvettek.
Boldog vagyok, hogy eljöttem, hogy végigjárhattam a régi várost, ami sokat változott ugyan, de sok mindent még könnyen felismerni. S ha adódnak ellentétek, azt okosan mindig el lehet rendezni. És majdnem elfelejtettem mondani, milyen örömmel hallottam, hogy Nagyvárad és Berettyóújfalu között kiépült a kerékpárút. Arra gondoltam, milyen jó volna nyáron kipróbálni!
Jelenits István
1932. december 16-án született a magyar–román határ mentén fekvő, Hajdú-Bihar megyei Berettyóújfaluban. Édesapja megyei tisztviselő, ezért 1940 és 1944 között Nagyváradon él a család, iskolába is ott kezd járni, majd a háború végén Budapestre költöznek. 1951-ben érettségizik, 1955-ben fejezi be az egyetemet magyar nyelv és irodalom szakon, belép a piarista rendbe, 1959-ben szerzi meg a teológiai doktorátust.
Ötven éven át tanított hittant és magyar irodalmat a piarista gimnáziumban, majd tíz évnél tovább esztétikát a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Tíz évig a magyar piarista rend tartományfőnöke volt, az 1989-es rendszerváltás után a közoktatási tanács tagjaként aktívan részt vesz a visszakapott rendi iskolák újraindításában. Széchenyi-díjas, december 17-én pedig Budapesten megkapta a Szeged-csanádi Egyházmegye Gelsey Vilmos Pedagógiai Intézete által adományozott első Báró Gelsey Vilmos-nagydíjat. A nyáron alapított intézet díjátadásán elhangzottak szerint Jelenits István piarista szerzetes, magyar és hittan szakos pedagógus a katolikus keresztény nevelés ügyéért, a magyar köznevelésért végzett kiemelkedő pedagógiai munkásságáért, sok nemzedék javára végzett nevelő szolgálatáért kapta az elismerést.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Duplanullások
Késleltetett hatásúak voltak azok a mérgezett nyilak, amiket két távozó személyiség lőtt a közéletbe: a tíz éven át minden szálat, gyeplőt, ostort, kardot és bárdot egyetlen kézben tartó, volt államelnök búcsúzóul azt dobta oda az alattvalóknak, hogy vigyázzanak a titkosszolgálatokkal, mert nagyon megerősödtek.
Elsőre egy tőle megszokott rossz minőségű fintorgásnak tűnt, ám rövid időn belül lemondott a nem sokkal azelőtt még mandátumának megerősítésében bízó főtitoknok, aki szolgálati megkötöttségeitől szabadulva, mondhatni hanyag nemtörődömséggel, újságírói kérdésre válaszolva megerősítette az addig csak suttogó híresztelést, miszerint a sajtóban igenis vannak titkos ügynökeik.
Ez egy kicsit nagyobbat cuppant, mint az elnöki búcsúcsók, de ez is elült, mert hirtelen megindult az előállítási lavina. Óriási tolongás kezdődött a korrupcióellenes ügyosztály környékén, hosszú, tömött sorokban vonultak a rabomobilokból az épületbe a politikai és gazdasági-pénzügyi élet nagyágyúi. Olyanokat lehetett látni, akikre mindaddig sokan, mint nagyon jelentős kombinátorokra néztek fel.
Már ez a seregszemle is sokat mondott, de a két főszereplő, a volt elnök és szőke ciklonja még hiányoztak. Ám a beszállítottak megkezdték egymás bemocskolását, gondolván, ha közösen ügyködtek, a balhéból se maradjon ki senki. Egyszerű halandóknak szinte felfoghatatlan összegek röpködtek: ki kinek vitte, küldte, kitől kapta és így tovább, majd amit sokan alig-alig hittünk volna, hirtelen elérte a kiszőkített kegyencnőt is a sok nyilvánosan elrebegett titok.
Eleinte próbált nem tudni semmiről, de amikor látta, hogy a fele se tréfa, mindenki rápakolja a dolgok vastagját, támadásba lendült. Mint a csúcském James Bond, akinek duplanullás sorszáma azt jelenti, hogy azonnal ölhet és ölhető.
A szőkeség fejvesztetten kezdte szórni a szólövedékeket, kevésbé elegánsan ugyan, mint Őfelsége ügynöke, aki a saját feletteseire soha nem lő. A hölgyemény viszont a tíz éven át hűséges titkosszolgálati tábornokot és a korrupcióellenes amazont vette célkeresztbe, legutóbb pedig olyan államférfiakról szólt, akik az asztal alá bújnak.
Görögtűz ez vagy viharágyú? Éleslövészet vagy hadgyakorlat? Áldozatok máris vannak, lesznek is még, de hátha kicsit csak kitisztul majd az égbolt a közéletünk fölött!
Molnár Judit |
Krónika (Kolozsvár)

Magunk alatt a fát
Először valami rossz viccnek hittem. Nézem a naptárt, hátha csak úgy elillant a március, és április elsejei bohóckodásnak estem áldozatul, de nem, a napok a helyükön, a hír igaz: törvénytervezet a magyar nyelv napjának „kikiáltása” végett.
Most, ebben a felfűtött hangulatban?! Ülünk, és vígan fűrészeljük magunk alatt a fát?! Általában nem vagyok híve a különböző nyakatekert összeesküvés-elméleteknek, tudtommal üldözési mánián sincs, de akkor mi történik? Minek kell november 13-ának a magyar nyelv napjává lennie?! És a többi napon mi lesz?
Ne legyen igazam, de félek, hogy egyhangúlag meg fogják szavazni ezt a dicső napot, apró betűs kis záradékot toldva hozzá: a többi napon viszont tilos lesz az állam hivatalos nyelvén kívül mást használnunk. Nekünk, csak nekünk! És örüljünk, hogy az anyanyelvünknek szentelt egyetlen napon kívül még ebben is kivételezettek lehetünk.
Olyan ismeretlen ez a logika? Mert nekem nem. De úgy látszik, Adynak ismét igaza van: igen, nekünk mindig, most is Mohács kell. Mert csak akkor szállunk alá a fellegekből. Az álmodozásból, hogy mi volt, mi volna, ha és mi minden lehetne. Közben pedig jót nevetnek rajtunk azok, akik döntenek-szavaznak helyettünk is.
Egyetlen példa: a nagy port felvert nagyváradi utcanevek körüli harcban teljesen elsikkadt, hogy a történelmi városközpontot nemcsak megálmodó, de meg is építő idősebb és ifjabb Rimanóczy Kálmán így együtt, „csomagban” nem érdemelt egyebet, mint egy akkor még járdával sem rendelkező, krumpliköves külvárosi sikátort, a hajdani Pece utcát: str. Rimanóczy lett belőle, és kész. A helyi tanács rábólintott, megszavazta, büszkén kipipálta, hogyha nem is az eredeti helyén, de csak van ilyen nevű utca Váradon, amikor pedig felébredtek, mi is történt, már késő volt. Sebaj, majd tüntetünk, aláírást gyűjtünk stb. Halvaszületett nagymama kalandjai!
De mondom, ez csak egyetlen példa, gondolom, más településeken is bőven akad hasonló. Már bebizonyosodott, hogy Brüsszelt nem nagyon izgatják ezek a problémák, különösen nem, ha egy nagyhangú rikkancs azt kiáltja: ezeknek már az sem elég, hogy a nyelvüknek külön napja van a közéleti naptárban, még a többi napon is úgy akarnak beszélni, hogy azt más ne értse?! Meddig lehet ezt tűrni?!
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

A bábszínház nem bábjáték, hanem bábművészet
„Jó bábszínészből lehet jó színész, fordítva viszont nehezen. A bábszínész számára természetes, hogy ő a báb mögött van, a színész viszont természeténél fogva önmagát akarja megmutatni, számára a báb másodlagos. Egy bábszínésznél ez soha nem fordulhat elő” – beszélgetés Botházy-Daróczi Rékával, a nagyváradi Lilliput Társulat művészeti vezetőjével.
– A bábozást talán zsigeri foglalkozásnak is nevezhetjük, hisz alig van olyan gyermek, aki ne beszélgetett volna elmélyülten a játékaival, legszívesebben az asztal alatt üldögélve. Az ösztönös gyerekjátéktól a színtársulatig viszont nagyon hosszú és nagyon rögös az út. Hogy látja ezt a folyamatot a Szigligeti Színház Lilliput Társulatának a művészeti vezetője?
– A bábokkal való kommunikáció az ősi keleti kultúrákban kifejezetten a felnőtteknek szólt. Ma már valami miatt ha azt mondjuk, bábszínház, az emberek zöme csak akkor reagál, ha van gyerek a családban. Pedig a bábjátszás, a bábelőadások nemcsak gyerekeknek és nemcsak gyerekekhez szólnak. A bábszínház nem bábjáték, hanem bábművészet. A feladat: életre kelteni a bábokat, ezáltal különböztetni meg a játékot a művészettől. Játék szerintem az, amit otthon a gyerekek a bábuikkal tesznek: a lehető legkomolyabban beszélnek hozzájuk, legtöbbször pedig az ő „nevükben” válaszolnak is maguknak.
Van olyan gyerek, aki szívesen veszi, ha a családból egy vagy több felnőtt is bekapcsolódik a játékba, de sok gyermek szereti megőrizni az „én és a bábuim” intimitást. A bábszínháznak ezért többet kell nyújtania. Azért pedig, hogy egy előadás sokat adhasson, fontos, hogy jó rendező kezébe kerüljön a történet, ami életre kel, és jó kezekbe kerüljön a bábszínész, aki életre kelt.
– Megkülönböztethető a színházi és a bábrendező? Vagy egy jó rendezőnek semmi gondot nem jelent egy bábelőadás megrendezése, esetleg fordítva is így igaz?
– Van olyan rendező, akinek ez az átmenet nem jelent gondot. Alföldi Róbert például a Budapest Bábszínházban bábokkal rendezi meg a világhírű Kabaré című musicalt. Pedig ő nem a bábelőadásairól híres. Nyilván van átjárás a színház és bábszínház között, de alapvetően a bábrendező azért más eszközökkel, más térben és más műfajban alkot, mint egy színházi rendező. Sajnos Erdélyben nagyon kevés a jó magyar bábrendező, és míg bábszínészeket képeznek, bábrendezőket kevésbé.
Magyarországon a bábjátszás szélesen bontogatja szárnyait, és szerencsére több neves magyar bábrendező kapható arra, hogy határon túl is dolgozzon. Rumi László, Dió Zoltán, Urbán Gyula, Bartal Kiss Rita visszajáró vendégek nálunk, Nagyváradon. Igyekszünk minél több korosztályt megszólítani előadásainkkal. Az előző művészeti vezetőnk, Szőke Kavinszki András már úgy alakította ki az elmúlt évadok repertoárjait, hogy nyitott a csecsemők, illetve a kamaszok felé is.
Kezeslábas címmel lassan három éve repertoáron van egy nonverbális babaszínházi előadásunk, amit Bartal Kiss Rita állított színpadra. Kisteremben, kis létszámú közönségnek egy nagyon intim, otthonosra kialakított környezetben játsszuk az előadást. Nagyon szeretik a kismamák és a kisbabák is. A nagyobbak felé a Rendhagyó irodalomóra programmal nyitunk, első kísérletünk a Toldi volt. Nagyon élvezték és mintha közben el is felejtették volna, hogy nekik „kötelességük” a bábszínházat lenézni, az a kicsiknek való, ők már a felnőtteknek szóló előadásokat érdemlik. Igen, elfeledkeztek erről a beidegződésről, és nagyon jól szórakoztak. Az idei évadra A helység kalapácsát terveztük, remélhetőleg azt is szeretni fogják.
– Évadonként milyen arányban vannak jelen az új előadások, illetve a több éve tartó sikerszériák?
– Általában évadonként négy új cím van és két-három szinte mindig vissza-visszatér. A darabválasztás a vezető felelőssége, de természetesen szó sincs egyszemélyes döntésről. Figyelembe vesszük a szervezőnk révén „szállított” közönségigényt, illetve a társulat tagjainak az ötleteit. A művészeti tanácsban vitatjuk meg a különböző ajánlatokat, mindenki ragaszkodik a saját választásához, aztán megegyezünk.
Általános szempont, hogy legyen legalább egy ismert, klasszikusnak számító, a szülőt saját gyerekkorára emlékeztető cím, de egy-két kortárs író művét is beemeljük a programba. És nyitottak vagyunk a csereelőadásra is. Örömmel adunk teret más bábszínházak előadásainak bemutatására is, így mi is eljutunk más bábszínházak közönségéhez.
– A társulatuk tagsága le tudja-e fedni a növekvő igényeket? Nem volna szükség létszámbővítésre?
– A Lilliput Társulatnak jelenleg 11 bábszínésze van. A bábosok zöme 15–20 éve tagja a társulatnak, mondhatni ők utólagos képzést kaptak, tehát a gyakorlatban már rég bábszínészek voltak, amikor szakmailag levizsgázhattak. Van néhány frissen csatlakozott tagunk is, akik „csak” 5–10 éve tagjai a társulatnak. Reményem szerint pedig hamarosan egy újabb férfi bábszínész csatlakozik hozzánk.
Nálunk alapkövetelmény a nagyon szép beszéd, illetve az a képesség, hogy úgy tudjon a báb takarásában létezni a bábszínész, hogy épp az ő ottléte keltse életre a bábot. Szakmai körökben köztudott, hogy a jó bábszínészből lehet jó színész, fordítva viszont nehezen. A bábszínész számára ugyanis természetes, hogy ő a báb mögött van, a színész viszont természeténél fogva önmagát akarja megmutatni, számára a báb másodlagos. Egy bábszínésznél ez soha nem fordulhat elő.
A bábos az általa mozgatott bábok révén él és látszik. Nem a társulat többi tagjának kárára említeném, hanem mert a legújabb bemutatónkon kimagasló teljesítményt nyújtott Hanyecz-Debelka Róbert. A Szent László csudatetteiben ő Vitéz László, és olyan volt az alakítása, hogy sokan azt kérdezték, ki ez a bábszínész. Paraván mögött, csak és kizárólag a bábra támaszkodva, azt életre keltve, rajta keresztül hívta fel magára a figyelmet.
Azt gondolom, hogy nagyon nehéz dolguk van a bábszínészeknek. Nagyon nagy alázattal kell dolgozniuk. Szerintem a mi társulatunkban mindenki rendelkezik a megfelelő szakmai tudással és alázattal. Bár a fejlődésnek mindig jut hely, úgy gondolom, hogy a Lilliput Társulatnak alapvetően jó bábszínészei és jó bábelőadásai vannak.
– A vezető ezt látja, de milyenek a visszajelzések? Hallani esetleg olyasmit, hogy ez így mégsem volt jó?
– Nincs olyan, hogy minden előadás, minden bábszínész, minden rendező csak tökéletesen teljesít. Nem is lenne igazi az ilyen kép. Vannak néha melléfogásaink. Sajnos bábszínházi kritikák ritkán jelennek meg. Ami eddig rólunk megjelent, szerintem a realitást tükrözte. Volt előadás, ami nagyon szép kritikákat kapott, és volt olyan, ami kevésbé. Mert ilyenek a produkcióink is. A közönség általában szereti az előadásainkat, pedagógusoktól is pozitív visszajelzéseket kapunk. Egy állandó szakmai vélemény viszont nagyon fontos lenne. Olyanfajta visszajelzés az a bábszínésznek, amit ritkán kap meg. Szerintem mindenki örülne, ha lenne állandó hozzáértő bábkritika.
– Idei terveik között van-e valami sajátos?
– Október 5. és 10. között megrendezzük a FuxFeszt II. kiadását, az erdélyi magyar hivatásos bábosok egyetlen versenyfesztiválját. Hat hivatásos magyar bábtársulat létezik jelenleg Romániában. Marosvásárhely, Kolozsvár, Temesvár, Szatmárnémeti, Sepsiszentgyörgy és Nagyvárad bábtársulata idén szabadon döntheti el, hogy versenyen vagy versenyen kívül szeretne bemutatkozni. Minden nap lesz egy-egy magyarországi vendégelőadás, a zsűrizésnél pedig nagyon odafigyelünk, hogy senki ne legyen egyetlen előadásban sem személyesen érdekelt.
A versenyprogramon kívül minden napnak lesz egy, főleg szakmának szóló vendégelőadása. Jelenleg zajlanak az egyeztetések a Budapest Bábszínház, a Kecskeméti Ciróka Bábszínház, a debreceni Vojtina Bábszínház, illetve a Kaposvári BábSzínTér előadásait illetően. Az előbb már említettem, hogy a romániai magyar bábjátszás szakmailag nem kap annyi figyelmet, mint a színjátszás. Nincsenek szakmai kritikák, visszajelzések.
Ezt a hiányt pótolandó a FuxFeszt minden napját egy szakmai beszélgetés zárja majd, aminek a célja a visszajelzések megbeszélése. A moderátor Köllő Kata kolozsvári színházkritikus, a szakmai irányító pedig Pályi János bábművész lesz. Nagy öröm lenne nekünk, szervezőknek, ha a résztvevő társulatok minél több előadáson és szakmai beszélgetésen vennének részt, hogy valóban megismerhessük egymás munkáját.
Botházy-Daróczi Réka 1981. június 5-én született Marosvásárhelyen, a Papiu-Ilarian Gimnáziumban érettségizett, Nagyváradon végezte az Ady Endre Sajtókollégiumot és a Partiumi Keresztény Egyetem angol nyelv és irodalom szakát, a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen pedig színpadi beszéddel kapcsolatos mesterfokozatot szerzett. 2009-ig párhuzamosan dolgozott a nagyváradi Partium Rádiónál és a bábszínháznál, 2012-ben pedig, a gyermeknevelési szabadság után a színházhoz tért vissza. Jelenleg a Lilliput Társulat művészeti vezetője.
Molnár Judit 
Krónika (Kolozsvár)

Horváth Imrére emlékeztek
A Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesülete május 4-én délután Horváth Imre költőre emlékező irodalmi műsort szervezett a nagyváradi Silent kávézóban.
A XXIV. Festum Varadinum rendezvénysorozat keretében Horváth Imrére emlékező irodalmi műsort szervezett a váradi Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesülete május 4-én. A szép számban egybegyűlt érdeklődőket Szilágyi Ibolya, az egyesület elnöke köszöntötte. Az előadás meghívott vendége Molnár Judit irodalmár, közíró volt, aki a költőhöz fűződő személyes emlékeit is felelevenítette. Molnár Judit kifejtette, hogy a költőt és szerénységét négy sora jellemzi a leginkább: „Írok halomra verseket,/ a tollam szinte vágtat,/ de nem íródnak e sorok/ a halhatatlanságnak”. A sorokból kiérződik, hogy nem gondolta magát zseniális költőnek, de az mégis elszomorító, hogy halála után nem sokkal a váradi köztudatból teljesen eltűnt – hangzott el. Horváth Imre Margittán született 1906-ban, élt Désen, Aradon, de mégis Váradnak volt a költője. Szeretettel fogadta a diákokat, az ifjú tollforgatókat, és szeretettel vett részt minden irodalommal kapcsolatos tevékenységben.
Versek, aforizmák
Horváth Imre a rövid, tömör verseknek, aforizmáknak volt a mestere, a mindennapok történéseit, amit lehet, hogy mindenki meglátott, ő meg tudta fogalmazni néhány sorban. Molnár Judit előadásában ismertette Horváth Imrét, mint embert is: soha nem akart vezető beosztásba kerülni, egyet akart csak, békében élni, neki a béke volt a lételeme, nem pedig a törtetés. Utolsó éveiben Fábián Imre töltött vele sok időt, neki gyónta meg egész életét. Beszélgetéseikből született meg a Gyónásom című könyv. Molnár Judit reményét fejezte ki, hogy Horváth Imre költészete visszakerül a váradiak tudatába. Az alkalmon közreműködtek F. Bathó Ida, Kiss Törék Ildikó és Meleg Vilmos színművészek. Az ő előadásukban hangzott el Horváth Imre több verse (Alkony Várad felett, A sárga ház, Napfényes völgy, Mit tettél értem?, Várad), valamint számos aforizma is.
P. Nagy Noémi
Horváth Imre /Margitta, 1906. nov. 4. - Nagyvárad, 1993. ápr. 11./
erdon.ro

Szótalanul sokatmondó beszéd
A tárgyak nem hazudnak. Nem azért, mert a mostoha természet megfosztotta őket az élőlények hangképző szerveitől, ezért aztán bonyolult metakommunikációs fifikákhoz kell folyamodniuk, ha szólni szeretnének, nem, nem ezért.
Egyszerűen azzal, hogy vannak, azzal mondanak szótalanul is olyan sokat. Úgy beszélnek a régmúlt eseményeiről, a hajdani történésekben élő emberek hétköznapjairól, hogy nem tekintgetnek-kacsintgatnak a mába, nem azt figyelik, hogy vajon mit szólnak néma szavaikhoz a pénzosztó illetékesek, s ha nekik tetszik, akkor vajon a kisember nem fogja-e visszautasítani mondandójukat.
Én viszont máris annak a tulajdonságnak, amit a tárgyak beszédében úgy feldicsértem, éppen az ellenkezőjét művelem, holott egyáltalán nem ez a célom: egy olyan könyvvel szembeni csodálatomat szeretném kifejezni, ami az írott szó és rajzolt-fotózott ábrák tolmácsolásával közvetíti a tárgyak örök igazmondását.
Köszönet a szerzőnek, Kónya Ádámnak (1935–2008), hogy megírta a Háromszéki színes szőttes című összeállításban szereplő jegyzeteit-tanulmányait, és köszönet a kolozsvári Korunk-Komp-Press Kiadónak, hogy 2014-ben megjelentette ezt a jelen és az eljövendő idők történészei és néprajzkutatói számára alapvető munkát.
Ahogy a meghallgatás helyett eleve kudarcra ítélt vállalkozás volna „elmesélni" egy-egy Mozart-, Beethoven- vagy Bartók-művet, úgy erről a – tárgyként is művészeti hatást keltő – kötetről sem tudok másként beszélni, mint vagy egy szóban (csodálatos!), vagy olyan szóáradatban sorra venni nemcsak a nagyobb fejezeteket, hanem mindenik alegységet is, hogy az merénylet volna az olvasó türelmével szemben csakúgy, mint a szerkesztőével.
Ezért hagyatkozom a hátsó borítón olvasható információra, miszerint „A Háromszéki színes szőttes a Kónya Ádám kötetben eddig meg nem jelent néprajzi, művelődés-, tudomány- és helytörténeti írásait közreadó sorozat (Emlékképek, 2010, A csillagos ég szabad szemmel, 2011) harmadik kötete.
Az értekező gyűjtemény sokszínű leírása a közel hatszáz fotóval és kétszáznál több ábrával – a szerző 1960–70-es években készített rajzaival, felvételeivel – Háromszék szőtteseinek, varrottasainak színes világát idézi: az egyházi építészet, a népi lakóházak, kisnemesi udvarházak, főúri kastélyok emlékeit, az utóbbi fél évszázadban elpusztított vagy a felismerhetetlenségig átalakított építészeti kincseinket.
Közben felvillantja szellemi múltunk kiemelkedő személyiségeit, Háromszék néprajzi értékeit, illetve a településeink mai arculatát kialakító eseményeket. Üzenete közérthető és egyértelmű: tiszteljük okosabban, védjük tudatosabban értékeinket."
Nem akarom fölöslegesen megnyújtani ezt a lényegre törő összefoglalást, azért teszek csak annyit hozzá, hogy aki ismeri Háromszéket és környékét, annak azért, aki pedig nem ismeri, annak éppen azért ajánlom könyvespolcának díszhelyére Kónya Ádám kötetét.
Kónya Ádám: Háromszéki színes szőttes, Korunk-Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2014.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Az anya vagy a tanár nyelvét tanulja-e a gyermek?
„Diákjaink az iskolába lépés pillanatában ismerik anyanyelvüket, édesanyjuktól megtanulták azt, nem kell tehát mást tennünk, mint a tudat raktárából a részrendszereket felszínre emelni, a gyakorlatok segítségével műveleti szintre hozni és ismeretként tudomásul venni, tudássá nemesíteni” – beszélgetés Málnási Ferenc nyugalmazott kolozsvári magyartanár-nyelvészdoktorral.
– Nem kérdéses, hogy az anyanyelv fogalma akkor is a családi környezetre utal, ha esetleg nem az édesanyjától tanulja a gyermek az első szavakat. A család viszont egy nagyobb közösségben él, úgyhogy mire iskolába kerül, már egészen szép nyelvi útravalóval rendelkezik a kicsi. Röviden: úgy beszél, ahogy az ő mikrokozmoszában (majdnem) mindenki. Az iskolában aztán megkezdődik ennek a gazdag útravalónak ha nem is a fosztogatása, de egyféle csereberéje. Egy-egy hangról kiderül, hogy nem úgy kell ejteni, az otthonos szavakat jobb, ha elfelejti, mondatának szórendje nyakatekert, helyére kell csavarintani. Adódik tehát a kérdés, hogy az anyanyelvének hitt hang-, szó- és fogalomhalmazból mi marad meg az édesanyától tanultakból, és mennyire változik át „tanárnyelvvé"? Más szóval: a sokat emlegetett globalizáció begyűrűzik-e az anyanyelvhasználat esetleges egységesítésébe, elszíntelenedésébe, vagy épp fordítva, megengedett lesz minden rendű és rangú beszédforma?
– Már Apáczai Csere János is figyelmeztetett az „anyjok tejével szopott nyelv", illetve az „anyai nyelv" fontosságára: „...oly könyvet adnék a magyar ifjúságnak kezébe, melyben az anyai nyelvén többire minden szép és hasznos tudományokat olvashatna". A nyelv az ismeretszerzés, az ismeretközvetítés megkerülhetetlen eleme, s erre az anyanyelv, a beszélő elsődleges nyelve a legalkalmasabb, a leghatékonyabb.
A világ birtokbavételét azonban megelőzi a nyelv birtokbavétele: az anya, a család anyanyelvére – vagy a családban használt nyelvekre – épül rá az óvoda és az iskola nyelve, amely egyben más világot is jelent, hisz a nyelv írott formája, s Erdélyben a második nyelv tanítása is belép a gyerek életébe. A feladat: úgy átvezetni a diákokat a közös nyelvi változatba, majd az írás-olvasásba, hogy ne sérüljön az elsődleges változat, a szűkebb anyanyelv, például a nyelvjárás.
Később úgy ajánlatos átvezetni a második nyelvbe, majd a továbbiakba, hogy ne csökkenjen az anyanyelv elsődlegessége, fontossága, hiszen köztudott, hogy más nyelvet is csak az anyanyelvre építve lehet megtanulni.
Ehhez rengeteg tanítói, tanári tapasztalat kell, megfelelő programok, tankönyvek, segédeszközök, térképek, szótárak stb. S itt kerül előtérbe a tanári nyelv kérdése, de ha az említett tankönyvek stb. nincsenek tekintettel a tanulók elsődleges nyelvváltozatára, nyelvjárására, akkor nagy baj van. Gondoljunk arra is, hogy vannak diákjaink, akik hallási, látási nehézségekkel küszködnek, beszédhibásak, később az olvasással, a szövegértéssel kapcsolatos nehézségek is előtérbe kerülnek/kerülhetnek.
Péntek János professzor intelmét tartom irányadónak, aki az Anyanyelv és oktatás című művében feltett szónoki kérdésre, miszerint Milyen magyar nyelvet tanítsunk?, a következőket válaszolja: „Nem az üres, nem a konzerv, nem a túlszabályozott köznyelvet, hanem a változatos, a kifejező, a sokhúrú, a beszélőre, a tárgyra, a helyzetre szabott magyar nyelvet". Az ideál a természetes változatosság, a heterogén harmónia, vagyis összhang a változatosságban.
– A nyelvjárásokkal kapcsolatban mi a legújabb nyelvművelési divathullám? Csak egyetlen példát említenék, az ikes igét: székelyföldi hajszálpontos használata maga mögött hagyja talán még az akadémiai előírásokat is. Az emigrációs, idegen nyelvi közegben Faludynak – tanúsítja az Óda a magyar nyelvhez című verse – épp az ikes ige az anyanyelvi szabadság egyik biztosítéka, Budapesten viszont egyértelműen nyelvjárási sallangnak tekintik, szinte tudomást sem véve róla – ezt pedig József Attila verse, a Tiszta szívvel igazolja, melynek rímhelyzetbeli, iktelenül használt „eszek"-je erősítette egyetemi elbocsátásának casus bellijét. Mit mond ezzel kapcsolatban a mai nyelvjárástan?
– A nyelvjárásokkal kapcsolatban fel-felbukkannak nyelvművelési divathullámok, melyek feltornyosulnak, szökőárként letarolnak sok mindent, de a szüleink ajkán szóló magyar nyelv, az otthoni hangok íze, a nyelvi táj változatossága, ahonnan származunk, azt nem homályosíthatja el semmiféle divathullám, ha az oktatás megismerteti, felcsillantja, megőrzésre méltónak tartja a nyelvjárásokat.
Kodály Zoltán „a magyar nyelvet is tanulni kell" gondolata mellett azt is írta: „A városi beszélő ajkán kopog a nyelv, mint a Morse-távíró. A falusiak ajkán zeng, ömlik, mint az orgonaszó. A városi ritmusa bizonytalan, ingadozó, a falusiaké acélos, rugalmas, törhetetlen. A városi hanghordozása tétova, nem mindig jellegzetes, néha idegenszerű, a falusiaké kristályos, tévedhetetlen. Minden hang a maga helyén, másképp nem is lehetne. Érezzük: ezt a beszédmódot követeli a nyelv természete, minden sajátsága. Így hangzik a legszebben."
Ezt ajánlom fiatal kollégáim figyelmébe is, akik a globalizáció hatására beszélgetés közben angol vagy román szavakat idéznek rokon értelműként, holott használhatnának magyar tájszavakat is, különösen, ha mindketten székelyek, mezőségiek, kalotaszegiek, bihariak. És Reményik parancsszavát se feledjük: „Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul, / Mintha imádkozna".
– Málnási Ferenc munkásságának gerince a különböző osztályok számára összeállított munkafüzetsor. Nincs-e ezeknek is egységesítő, elszíntelenítő szerepe? Az általános iskolás ugrásra készen csap le minden újdonságra, és nagyon szívesen veszi, ha az órákon szabadon megnyilvánulhat, elmondhatja saját véleményét, vagyis ösztönösen hajlik az interaktivitásra. A félig-meddig „előrágott" feladatokhoz hogy viszonyultak?
– Az anyanyelvi munkafüzet, tankönyv nekem vesszőparipám. Takács Etel ajándékozott meg anyanyelvi munkafüzeteivel, ennek nyomán sikerült a hazai tanterv alapján megírni és 1973–74-ben megjelentetni általános iskolai munkafüzeteimet. Abból indultam ki, hogy ma már az anyanyelvi nevelést biztosító tantárgy nem a nyelv leírása, hanem a nyelvről való helyes gondolkodás, a nyelvhasználati készség fejlesztése egy társadalmi nyelvművelés igényével. (Sajnos tankönyveink nem ilyen céllal készülnek.)
Kuszálik Piroska 1975-ben javasolta, hogy a nyelvi feladatok, játékok, fejtörők megfejtése, a gyakorlatok megoldásainak számtalan variációja, az átalakítás, a hibás szövegek javítása, az átírás, a nyelvvel való bíbelődés, munka lehet csak a nyelvtanulás cselekvő útja. Ugyanakkor Szende Aladár szerint is az anyanyelvi nevelés-oktatás alapvető módszertani egysége a feladat. Diákjaink az iskolába lépés pillanatában ismerik anyanyelvüket, édesanyjuktól megtanulták azt, nem kell tehát mást tennünk, mint a tudat raktárából a részrendszereket felszínre emelni, a gyakorlatok segítségével műveleti szintre hozni és ismeretként tudomásul venni, tudássá nemesíteni.
Már Comenius is hangoztatta: sapere, agere, loqui, vagyis megérteni, cselekedni, beszélni, egy kínai közmondás pedig azt tartja, hogy amit olvasok, elfelejtem, amit látok, arra emlékszem, amit csinálok, azt tudom. Nos ezen a nyomon elindulva, az anyanyelvi tankönyvek (olyanok, amilyenek) mellett kitűnő segédeszközként használtam és használom ma is a munkafüzeteimet, amelyek a tanításnak, tanulásnak és ellenőrzésnek is eszközei.
A munkafüzet olyan készletet kínál, amelyből az osztály igényeinek, a tanulók munkatempójának megfelelően válogatni lehet. Megteremthető a szóbeli és írásbeli feladatmegoldás egyforma aránya, összhangja, hiszen a gyakorlatok megoldásakor, a különböző vélemények meghallgatásakor a tanulók körében kialakulhat beszélgetés, megbeszélés – ez a mozzanat fontosabb, hatékonyabb, mint önmagában a feladat megoldása, leírása. Véleményem szerint tehát az anyanyelvi munkafüzet akkor válik a tanár, az oktatás számára jó baráttá, ha meri és tudja a többi között eszközként, módszerként használni.
A lényeg az alkotó felhasználás. A mai digitalizált világban Balázs Géza professzor például helyesírást is oktatott a televízióban, a világháló nyújtotta lehetőségekről nem is szólva. Nagyon széles körű, közös munka ez, melyben kísérletező kedvű tanerőkre, jobban megírt tankönyvekre, anyanyelvi munkafüzetekre van szükség, gyakorlati kipróbálásukra és ami mindennél fontosabb: anyanyelvünk és tantárgyunk szeretetére!
– Saját tapasztalatból tudom, milyen titáni feladat magyart tanítani olyanoknak, akik nem magyar ajkúak. Olyan kérdésekkel lepik meg a tanárt, amelyek esetleg soha fel sem merültek benne, mivel édesanyjától tanulta a nyelvét. Segédeszköz viszont alig van, ami pedig van, azon megérződik, hogy a szerzők maguk sem sokat foglalkoztak más szerkezetű nyelvet beszélők magyarra tanításával. Ennek a hiányosságnak a pótlására nem gondolt, esetleg tegyem többes számba: nem gondoltak?
– Igen, a nem magyar ajkúak számára írt magyar nyelvkönyvek – bár nem sok –, de léteznek. Balázs János kolozsvári tanár nyelvtankönyve mellett nekem is van egy háromkötetes, Erdős József, Kozma Endre, Prileszky Csilla, Uhrman György szerzők Színes magyar nyelvkönyve és munkafüzete. Magam is oktattam a révi román kollégáimat e könyv alapján.
– Végezetül szeretném még az előbbiekhez nagyon sokban kapcsolódó fordításról, a köznyelvi, szaknyelvi, irodalmi fordításról megkérdezni, hogy ezek külön területei a nyelvművelésnek? Vagy oldja meg minden fordító, ahogy tudja? Nyelvészként mi erről a véleménye?
– A fordításhoz is tanári szempontok alapján szólnék hozzá. A szövegértés itt még fontosabb, mivel a fordítónak egyszerre kell figyelembe vennie a két nyelv szerkezetét, rendszerét, hangállományát, szójelentéseit, mondatszerkesztését és a szövegek világát is a köznyelvi, a szaknyelvi és az irodalmi szövegek fordítása során is. Legendás annak a lengyel fordítónak az esete, aki elakadt a „Sári itatja az egereket" mondatnál. Szó szerint sehogy sem „akart" hangzani. Felhívta a szerzőt, aki érthetőre fordította, magyarról magyarra: Sári sír. A fordítónak pedig azonnal eszébe jutott az ennek megfelelő lengyel szófordulat.
Málnási Ferenc
1940. július 14-én született Kolozsváron, 1965-ben végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán. 1990-ig a Bihar megyei Gyantán és Réven, majd a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnáziumban tanított. 1998-ban szerezte meg a filológiai tudományok doktora címet. Nyugdíjba vonulása után óraadó tanárként dolgozik, illetve folytatja a hosszú évek óta kezdett munkafüzet-összeállítást, szakoktatással és nyelvműveléssel foglalkozó írásainak közreadását. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága és a Magyar Tudományos Akadémia határon túli köztestületének tagja a Kolozsvári Akadémiai Bizottság keretében.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Újrajátszott történelem
Lassan hetven éve lesz, hogy elkezdődött az a nagy megdicsőüléssorozat, amit annak idején az illegalisták erkölcsi kárpótlásának neveztek.
Az idősebb korosztály tudja, miről beszélek, a fiatalabbak pedig – ha egyáltalán érdekli őket – megértik gyorsan: a háború előtt betiltott kommunista párt tagjait, ha lebuktak, bezárták, mondván, hogy törvénytelen, illegális tevékenységet űznek. Csakhogy épp a lebukás kivédésére a „mozgalomban” egy-egy sejt csak három tagból állt, ők ismerték egymást, s ha az egyiket elkapták, legföljebb a másik kettőt adhatta ki.
Ebből a hármas ismeretségi körből lett aztán a háború után a nagyon jól jövedelmező biznisz: az elveikért börtönviselteket bizalmi állásokkal, majd pedig különösen kiemelt, az átlagoshoz képest többszörös nyugdíjjal jutalmazták. Becsületükre legyen mondva, tudok olyanokról, akik nem jelentkeztek „jutalomért”, mondván, hogy az elveiket cáfolnák meg, ha ezért bármit is külön kérnének. Az említetteknél viszont jóval többen voltak, akik épp ellenkezőleg: három haver összeállt, és körbeigazolták egymást arról, hogy mennyit kínozták őket annak idején. És buzgalmuknak meg is lett az eredménye.
Olyasmit is gyakran lehetett hallani jó bőven – még a „Kárpátok géniuszaként” emlegetett nagyvezírrel kapcsolatban is –, hogy valójában köztérvényes bűnökért – legtöbbször lopásért – kerültek hűvösre, s abból kerekedett ki aztán az áldozatos illegalista múlt. Szó, ami szó, a lopás soha nem volt törvényes! 90 után a jól bejáratott módszer ismét felvirágzott: a törvénytelenül megszerzett „forradalmárigazolványokért” ingatlanokat, vállalkozói engedélyeket és hasonlókat lehetett szerezni, de az egyéb vadkapitalista, jól tejelő lehetőségek miatt a „megélhetési forradalmárok” száma lecsökkent. Viszont most újrajátsszák a történelmet, mivel olyan bőség öntötte el hirtelen az országot, hogy nem tudnak mit csinálni a rengeteg pluszbevétellel, és úgy határoztak, hogy a váltás megteremtésében különösen fontos szerepet játszóknak pótnyugdíj dukál.
Felfordult a gyomrom, amikor láttam, kik nyomultak a sápért: bármit el lehet róluk képzelni, de nemhogy fegyvertűzbe kiállást, de még kocsmai szópárbajban való részvételt sem. Égbekiáltó bátorságuk egyedül a pénzesőben nyilvánul meg: ernyő nélkül rohannak ki, így többet markolhatnak a bankókból.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Község- és közösségépítés három pontban
„A rendszerváltás körül kiöregedett és kiüresedőben lévő település szépen újra feltöltődik: máris sokan visszajöttek és jönnek is vissza folyamatosan, mert látják, hogy meg tudnak élni, s a családi, rokoni közelség, a régi ismerősök jelenléte mindig segít átvészelni a bajt, mintha ismeretlenek közt kellene megküzdeni a nehézségekkel” – beszélgetés Fábián Tibor szentjobbi lelkésszel, újságíróval.
– Akárcsak az újságírásnak, különösképpen a felekezeti újságírásnak, a lelkészi szolgálatnak is egyik alapvető célpontja a tágabb vagy szűkebb közösség alakítása és megtartása. Ha egy községben történik mindez, akkor hatványozottan igaz – már csak a község-közösség azonos szótöve által felkínált lehetőség révén is. Mennyire tudatosan élte ezt meg Fábián Tibor a Szentjobbal való találkozásakor?
– A vidéki életet nagyon jól ismertem, hiszen Nagyvárad közelében, Fugyivásárhelyen nőttem fel egy hatgyermekes család második gyermekeként, a kissé távolabbi, már Érmelléknek számító Szentjobbal viszont a meghívásom után találkoztam először, s így azt sem mondhatom, hogy ilyen vagy olyan elvárásaim lettek volna. Az érmelléki települések zöme református, itt viszont épp fordítva van: az 1100 léleknek csak egyharmada református, 70–80 százaléka katolikus.
Egyébként zárt település, engem óvatos derűlátással hívtak és fogadtak, remélve, hogy hosszabb ideig leszek a lelkipásztoruk. Érdekes, én is nagyjából hasonló érzésekkel mentem Szentjobbra. Mivel feleségem is falusi származású, a környezet, az életmód nem okozott semmiféle gondot. Röviden úgy mondanám, hogy nem léptünk bele a gereblyébe, mint az a viccbeli leányzó, aki igyekezett gyorsan elfelejteni a gyökereit, és mivel állítólag nem ismerte fel a gereblyét, az jól arcul csapta, amikor rálépett.
– Más szóval azonnal otthon érezték magukat?
– Szerintem egy jó fél évnek kell eltelnie, hogy az ember érezni kezdje az otthon melegét, különösen, mert a parókia szolgálati lakás. Mi természetesen megtartottuk a nagyváradi tömbházlakásunkat, de ma már úgy mondjuk, hogy megyünk a blokkba. A telefonunkban is otthon címszó alatt három szám szerepel: Fugyivásárhely, Szentjobb és Nagyvárad.
– Zárt településnek mondta Szentjobbot, ugyanakkor kiderült, hogy kölcsönösen nagyon hamar elfogadták egymást. Nincs ebben egy kis ellentmondás?
– Nincs, mert a zártságot nem arra értettem, hogy elutasítana minden máshonnan jövőt, hanem a belső kohézióra.
A feleségemmel meg is lepődtünk a községnek ezen a rendkívül erős, összetartó, önszerveződő létformáján. Érződik a múlt öröksége, ragaszkodnak a hagyományokhoz, ugyanakkor jellemző a nyitás a világ felé. Jó látni ezt a pezsgő életet, habár természetesen Szentjobbon is megvannak az úgynevezett generációs hajszálrepedések: a fiatalok nagy része Váradon tanul tovább, inkább átveszik a városi szokásokat, sőt, nyugodtan végigmehetnek a városközponton, senki nem fogja azt mondani, hogy vidékiek.
A középkorúaknak többet jelentenek a hagyományok, de munkájuk révén nekik is nyitniuk kell. Az idősebbek azok, akiknek a szokások, a tradíciók leginkább számítanak. Számomra az volt a legkellemesebb csalódás, amikor megtudtam, hogy a rendszerváltás körül kiöregedett és kiüresedőben lévő település időközben szépen, újra feltöltődik: máris sokan visszajöttek és jönnek is vissza folyamatosan, mert látják, hogy meg tudnak élni, s a családi, rokoni közelség, a régi ismerősök jelenléte mindig jobban segít átvészelni a bajt, mint ha ismeretlenek közt kellene megküzdeni a nehézségekkel.
– Nagyváradon Szentjobbról legtöbbször az árvaházzal kapcsolatban lehet hallani. Van-e valamilyen kapcsolatuk az intézménnyel?
– A katolikus egyház működteti, teljes nevén Szentjobbi Szociális Központ, de mindenki inkább Caritasként emlegeti, a nagyváradi Caritasra utalva. Legnagyobb egysége az árvaház, de van idősgondozás is. Alapítása sokat lendített a községen, mindenekelőtt azzal, hogy helyben létesültek munkahelyek. A szakszemélyzet – pszichológusok, gyógypedagógusok – nem helybeliek, de különösen az asszonyok számára nagyon sokat jelent, hogy nem kell ingázniuk.
Elmondták, hogy eleinte voltak fenntartásaik, nem tudták, kik fognak a községbe kerülni, milyen hatással lesznek az itteni gyerekekre, de a jó szervezésnek és a megfelelő fegyelmezésnek köszönhetően az intézmény nagyon hamar el tudta magát fogadtatni a szentjobbiakkal és beilleszkedett a helyi közösségbe. Egyébként ökumenikus jellegű a Caritas, és nagyon örülök, hogy az egész településen az ökumenikus gondolkodás uralkodik.
– Magyarán: nincsenek felekezetközi súrlódások, melyekről sajnos időnként még manapság is lehet itt-ott hallani?
– Ha a múltban talán voltak is, most már nincsenek. Én magam is az ökumenikus gondolkodás híve vagyok, nagyon fontos a folyamatos és tudatos felekezetközi kapcsolattartás. A lakosságnak is ilyen a szellemisége, templomos emberek a szentjobbiak, akik ragaszkodnak a saját hitükhöz, de tisztelik mások hitét, és nincs igényük újító hittérítésre.
– A középkorú és idősebb emberek ragaszkodása a vallásukhoz mindig, mindenhol erősebb, mint a fiatalságé. Ma, amikor már a gyerekek is netfüggők, hogy lehet megközelíteni, illetve a hitben megtartani a fiatalságot?
– Minden lelkésznek nagy kihívás a fiatalsággal való szolgálat. A szokásos egyházi tevékenység, a hittanóra, az ifjúsági bibliaóra, a konfirmációra való előkészítés bejáratottan működik, vagyis ha a lelkésznek sikerül megragadnia a képzeletüket, szót ért a fiatalokkal, ők hozzák magukkal a barátokat, cimborákat. Vannak önkéntes segítőink, de fő szövetségeseink a szülők. Heti egy-két órában sok mindenre meg lehet tanítani a gyerekeket, sok mindent át lehet nekik adni, de ami igazán befolyásolja őket, az az otthoni légkör: ha a családban hit felé hajlást, illetve a hit hiányát látja-érzi, akkor ő is azt fogja követni. Különösen a legfiatalabb lelkésznemzedék tagjai közt vannak olyanok, akik például keresztyén könnyűzenével próbálják bevonzani a templomba a fiatalságot.
Én nem nagyon vagyok ennek a híve. Igaz, engem már nem tartanak túlságosan fiatal lelkipásztornak, de nem csupán ezért. Van egy hárompontos ifjúsági közösségépítő programom, eddig bevált, jól működik. Az első pont, hogy minden hétfőn ifjúsági szeretetszolgálatot tartunk, mondjam úgy, hogy ez diakóniai munka. Fűnyíró csoportunk van, a kertekben elvégezzük, ami szükséges, nagyon szeretik, délutáni, iskola utáni foglalkozás, remek csapatépítés. A második a Hittan F. C., ami tulajdonképpen egy focicsapat. Közel harminc tagja van, csütörtök délutánonként jövünk össze, a szabadban vannak, mozognak, együtt játszanak – valódi kilépésnek tartom ezt a szűken vett egyházi tevékenységből.
Fontos, hogy ne széledjenek szét, ne csámborogjanak el, az elveszett bárányok pedig találjanak vissza a nagy, közös akolba. A harmadik pont a honismereti foglalkozás: várad-olaszi segédlelkész koromban kerültem kapcsolatba a hajdúnánási gyülekezettel, és meghívtam őket Szentjobbra is. Szívesen jönnek, a hajdúnánási tanerők magyar történelmi előadásokat tartanak, néphagyományokról beszélnek, csapatjátékokat szervezünk – megszerették ők is, mi is ezt a folyamatos kapcsolattartást.
– Érzékeltem a mi személyes névmást, most már biztos, hogy Fábián Tibor lelkipásztor lélekben szentjobbinak tartja magát. Újabb váltás lehetősége fel sem merült?
– Inkább úgy mondanám, hogy jelenleg a helyemen vagyok, jól érzem magam Szentjobbon, de ha felbukkanna egyszer egy újabb kihívás, nem merem azt mondani, hogy gondolkodás nélkül elutasítanám. Minden bizonnyal alaposan végiggondolnám a hogyan tovább kérdését, és igyekeznék úgy dönteni, hogy azt majd később ne bánjam meg.
Fábián Tibor 1974. április 28-án született Nagyváradon. Fugyivásárhelyen nőtt fel, a nagyváradi Eminescu Főgimnáziumban érettségizett 1992-ben, Miskolcon vallástanári főiskolát végzett, majd az Ady Endre Sajtókollégiumot Nagyváradon, 2008-ban pedig a komáromi teológiát. 1999 óta dolgozott a Királyhágómelléki Egyházkerület sajtóosztályán, közel hét éven át a Harangszó, majd a kolozsvári Agnus Rádió főszerkesztője, különböző sajtóorgánumok külső munkatársa, közben párhuzamosan több helyen volt segédlelkész, 2014 őszén meghívták a Bihar megyei Szentjobb község lelkészének, azóta ott szolgál. Felesége a Debreceni Egyetemen oktatáspolitikai kutató.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Van visszaút a könyvhöz?
Králik Lóránd nevét 1990 óta ismeri a nagyváradi közönség: vállalkozó, pénzügyi szakember, útikönyvek szerzője. Az utóbbi időben az írással más minőségben foglalkozik elsősorban: a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesbolt vezetőjeként tevékenykedik. A bolt első évéről, a kortárs könyvfogyasztással kapcsolatos tapasztalatairól kérdeztük.
– Hogy jött a könyvkereskedés ötlete éppen most, amikor már világszerte egyre inkább kiszorítja a nyomtatott irodalmat a digitális?
– A könyvek világával természetesen nem most kerültem kapcsolatba, hiszen a 90-es években, 1994 és 2001 között a Bihari Napló vezérigazgatójaként könyvkiadással is foglalkoztam. Körülbelül 30 könyvet adtunk ki, akkor szűnt meg a kiadás, amikor külföldi tulajdonba került a lap. Egyébként Szilágyi Aladár szerkesztőkollégámmal letettük a könyvkiadói és terjesztési vizsgát Bukarestben, a könyvkiadáshoz ugyanis könyvkiadási tanácsos kellett, a vizsga épp ezt a képesítést biztosította.
A „mi időnkben" a Bihari Naplónak saját bódéhálózata volt, ahol a könyveinket is forgalmaztuk, illetve kb. négy éven át a szerkesztőség székhelyén a saját kiadású könyveken kívül nagyon sok más kiadványt is árultunk.
Akkoriban még egy ilyen, viszonylag kis stand is el tudott tartani egy embert, most már egy könyvesbolt is alig. 2007-ben pályát váltottam, Bukarestben dolgoztam pénzügyi területen, le is doktoráltam pénzügyből, a könyvektől viszont nem szakadtam el, a munkámhoz kötődő utazások tapasztalatait három könyvben írtam meg: Az én Amerikám, Muzulmán világ, illetve A sárkány fiai címmel.
2014-ben jöttem haza Bukarestből, azon a nyáron zárt be az Illyés Gyula Református Könyvesbolt, és jött egy megkeresés: nem vállalnám-e el a talpra állítását, egy fél év elteltével így nyílt meg újra az Illyés Gyula Könyvesbolt. Váradnak nem volt nagyobb magyar könyvesboltja, ennek kialakítása lett volna a cél, de naggyá nem igazán sikerült tenni, mert ahhoz nagyon sok pénz kellett volna, illetve ma már a váradi magyarság nem tud eltartani egy nagyszabású üzletet. Az erdélyi kiadók kínálata szinte teljesen hiányzott Nagyváradról, ezt a hiányosságot igyekeztünk pótolni, ugyanakkor arra is figyeltünk, hogy ne kelljen Debrecenbe mennie annak, aki meg akar vásárolni egy frissen megjelent magyarországi kiadványt.
Kezdetben túlságosan is a magyarországi olvasói szokásokra koncentráltam, elsősorban a felnőttirodalom toplistáit követve, de hamar kiderült, hogy ez itt egyáltalán nem érvényes: az ottani sikerkönyvekből mondhatni egyik sem lett igazán kelendő. Profilt kellett tehát módosítani, nagy hangsúlyt téve a gyermekkönyvekre. Jelenleg a forgalmunk 80 százalékát ezek a könyvek teszik ki. Érdekes, hogy a klasszikus gyermekkönyvekből kicsi az eladás, mostanában a Bogyó és Babóca a divat, a kamaszok körében a Móra Könyvkiadó LOL-könyvek sorozata megy, új ifjúsági szerzők, mint például Leiner Laura könyvei vagy az Egyesült Államokból „importált" Egy ropi naplója, illetve a rajzfilmsorozatok könyves feldolgozása a sláger.
– Az, hogy a gyermek- és ifjúsági könyvek a kelendők, akár azt is jelentheti, hogy belőlük egy könyvolvasó generáció cseperedik fel.
– Így van, ezért is elsődleges célunk a fiatal, gyermekes családok figyelmének felkeltése. Hűséges vásárlóink az idősebb nemzedék tagjai is, ők viszont az úgynevezett 5 lejes könyveket keresik, melyek ára még a felhasznált papírt sem téríti meg. Ezeket a kiadók végkiárúsításban adják el, havonta több ezer példányt kellene eladnunk, hogy rentábilis legyen.
– Ez a korosztály annak idején hozzászokott az Olcsó Könyvtár, a Milliók Könyve és nem utolsósorban a Tanulók Könyvtára sorozatokhoz, melyek alapvető célja éppen az volt, hogy olcsón lehessen könyvhöz jutni.
– Minden bizonnyal ez lehet az ok, de tény, hogy nagyon hiányzik az a bizonyos tehetősebb középosztály, amely tudna többet áldozni a minőségi könyvekre, de nem teszi. És hát nagyon hiányoznak a könyvterjesztő hálózatok (sorra megszűntek), és nincs erdélyi nagykereskedés sem, pedig szintén nagy szükség volna rá. Nekünk, váradiaknak sokkal könnyebb eljutni a budapesti nagykerbe, mint mondjuk a belső-erdélyieknek. Elkezdtük az internetes könyvárusítást is, felfutóban van, de látványos eredményeink még nincsenek. A piacon vannak olcsó könyváruházak, amelyek megpróbálnak 2-3 százalékkal a piaci árak alá menni. A magyarországi webes változatok kínálata is látszólag olcsóbb, de az árkedvezményt „elmossa" a felszámított postaköltség.
– A helyi sajtóban gyakran látni, hogy csoportos gyermekfoglalkozásokat hirdet a könyvesboltjuk. Milyen tapasztalataik vannak?
– Havonta tartunk foglalkozást kisgyermekeknek, illetve időszakosan jönnek osztályok, amikor színészek olvasnak fel az újonnan érkezett vagy már kapható kötetekből. Elsősorban kisiskolásokat várunk, mivel egészen más a „megfogható" könyvet látni, mint képen, mert sokszor okozhat csalódást, ha a meghirdetett kép alapján rendelt könyv a valóságban más méretű. Határozottan állítom, hogy szeretik a gyerekek a polcok közti bóklászást, levesznek egy-egy kötetet, nézegetik, kellemesen telik számukra is az idő.
Ehhez természetesen együtt kell működnünk az iskolákkal: nem is panaszkodom, mert jók a kapcsolataink. Igyekszem beszerezni a kötelező olvasmányokat, csoportos rendeléseknél kedvezményeink vannak, a tankönyvcsomagok terén is szívesen segítünk. A kiadók is megkeresik az iskolákat, e téren lehetne esetleg egyeztetni a tevékenységet, de mi is megyünk iskolákba, elsősorban jutalomkönyvek ajánlatával.
Összegezve: végső soron nem szeretnék panaszkodni, de azt sem mondhatom, hogy bombaüzlet manapság a könyvkereskedés. Akinek fölösleges pénze van, nyugodtan vágjon bele, hiszen a gyermekkönyvek terén kifejezetten jól állunk, vagyis reménykedhetünk, hogy van még visszaút a könyvhöz. Az új kiadványokat egyébként sem lehet azonnal letölteni az internetről, több évnek kell eltelnie, amíg felkerülnek a kalózoldalakra, és akit igazán érdekel egy-egy új könyv, az biztosan betér a könyvesboltba.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Szabó Enikő: elmondani, ahogy érzem
Versek és dalok ünnepre hangolva címmel tartanak verses-zenés estet Szabó Enikő színművész előadásában szombaton este 7 órától Csíkszeredában, a Petőfi Kávéházban. Az előadóval versmegzenésítésről, verselemzésről és az ünnepre hangoló műsorról beszélgettünk.
– A szombati esemény kapcsán írja az ajánlóban, hogy gyermekkora óta zenésít meg verseket, illetve ír saját dalokat. Hogyan kezdődött?
– Annak idején a gimnáziumban, Nagyváradon sportosztályba jártam atlétika szakon. Tizenegyedik osztályban rájöttem, hogy én nem vagyok elég gyors. Átcsábítottak az irodalom osztályba, ezt csak úgy lehetett, hogy megismételtem a tizenegyediket, és vizsgáznom kellett. Ott a magyar irodalmat és világirodalmat Molnár Judit tanította, aki nemcsak tanár volt, hanem fordító is és publicista. Az elvárásai nagyok voltak, sokat kellett olvasni. Aztán kezdett szavalóversenyekre küldeni engem, nyertem is, sok könyvet kaptam, és az úgy jó volt. Közben nagyon sok verset kellett elemezzünk, és ezekkel én mindig bajban voltam. Mert vannak ilyen közhelyek, hogy ebben és ebben a versben a költő megformálja a megformálhatatlant, kimondja a kimondhatatlant stb. Szerintem az ember elolvas egy verset, és érzi azt. Nem biztos, hogy meg kell magyarázni. Az csapódott le bennem, hogy a verselemzésnek a legjobb formája, ha kiállsz, és elmondod úgy, ahogy értelmezted, érzed. Aztán vagy sikerül, vagy nem átadni. Ekkor kezdtem verseket megzenésíteni, amiket majd előadtunk az osztálytársakkal. Írtam saját szövegeket is, ezek nem remekművek, ott vannak a fiókban. Az egyetemen is zenésítettem meg verseket, akkor jelent meg Kovács András Ferenc Jack Cole daloskönyve és abból egy dalt. Nem találtam elutasításra. Akkor még azt hittem, hogy nem szabad ezeket a verseket csak úgy megzenésíteni, ezért mindig odamentem a költőhöz, és megkérdeztem, hogy megengedik-e. Parti Nagy Lajossal is találkoztam egyszer, Orbán János Dénesnek is kikértem a véleményét. Jobban éreztem magam, ha megkérdeztem őket.
– A kortárs szerzők művei érdeklik inkább?
– Az egész magyar irodalom érdekel. Annyira elkényeztet minket a magyar irodalom, rengeteg jó költőnk van. A költői nyelv titka nem abban rejlik, hogy ma írták vagy tegnap. Nem is szeretek választóvonalat húzni, hogy kortárs vagy nem kortárs, mert a versek, ha le vannak írva, azok jelen vannak. A produktum számít.
– Mikor érzi azt, hogy egy adott versre komponálna egy dallamot?
– Nagy dilemma, hogy mondva jobb egy vers vagy olvasva. Én úgy vagyok ezzel, hogy ahogy érezzük. Elsősorban biztos azért, mert adja magát. De vannak olyan versek, amelyeket nem is érdemes megzenésíteni, olyan értelemben, hogy elvonják a tartalomról a figyelmet. Ugyanakkor vannak jó versek, és vannak nagyon rossz versek. Nem szeretem például az olyan verseket, ahol elvont fogalmak sorozata van felvonultatva, és nem érint meg. De közben azt érzem, hogy nincs közöm a vershez, azt sem tudom, mit akar, nem érint meg, se gondolati, se érzelmi tartalmat nem hordoz. De azért hála istennek a magyar irodalomban nagyon sok jó vers van, az ember csak győzzön válogatni belőlük.
– A szombati ünnepi hangolóra az Angyalstop és a Születésnapodra című verses-zenés műsorokból válogattak költeményeket.
– Az Angyalstop című műsort 2007-ben hoztuk létre a Nagy István Művészeti Iskola diákjaival a magyar költészet napja alkalmából. Azóta a Csíki Játékszín minden évben megünnepli ezt a napot, mert volt rá érdeklődés, nagyon hálás közönségünk van. 2013-ban született meg a Születésnapodra című műsorunk, ugyancsak a költészet napja alkalmából, és több alkalommal is előadtuk. A Petőfi Kávéházba már második alkalommal hívnak, elég nagy kultúrája van most már Csíkszeredában is, hogy kávéházban tartanak előadásokat. Nem érzem, hogy én egyedül színpadra állnék, közölnék az emberekkel, mindig valakikkel együtt lépek fel. Ezúttal Szabó Zsolt fog zongorázni, Varga Nándor gitározik, és meghívtuk Bartalis Gabriella színművészt is, aki még színesíti az előadást.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Házhoz vitt megelevenített irodalom
Új ismeretek közlése, rendhagyó irodalomóráknak is beillő színházi produkciók szervezése a célja az Erdélyben négy éve úttörő jelleggel működő Borostyán Produkciós Irodának. Némethy Norbert impresszárió a Krónikának adott interjúban elmondta, már túl vannak a megkereséses időszakon, és most már az igények függvényében dolgoznak.
– Érdekes, hogy amikor a 90-es évek elején fellendült a vadkapitalizmus vállalkozó szelleme, a legkülönbözőbb kisvállalkozások indítása közepette sem jutott senkinek az eszébe produkciós irodát nyitni, felvállalni az impresszárió könnyűnek semmiképp sem mondható, de annál érdekesebb és kreatívabb munkáját. Pedig a szakma nem új keletű, ha nem csalódom, nagyjából a filmipar felfutásával egyidős. Ön tudatosan akart úttörő lenni a magyar nyelvű művészi piacon, Erdélyben, vagy véletlen, netán kényszer volt-e?
– A kérdés utóbbi két lehetőségére mondhatom azt, hogy is-is. Előadások szervezésével külsősként kapcsolatban álltam színházakkal, amikor egy volt barátnőm elkészítette Weöres Sándor Psyché című művét a szatmári színház keretében, de annak ellenére, hogy nagyon jól sikerült, a színház néhány előadás után „kijátszotta”. Azt mondták, ebből elég lesz ennyi. Valamit ki kellett találnunk – így jött létre a Borostyán. Elindultunk vele a megyébe, nem bántuk meg.
Következett a vállalkozás jogi-adminisztratív hátterének megteremtése, megkerestem egy ügyvédet, ő készítette el a formaságokat, és lett belőlem egyéni vállalkozó, nálunk ismertebb nevén PFA. A Psyché sikerét látva megkeresett egy erdélyi színész Salinger Zabhegyező című művének feldolgozásával, ami aztán le is fedte Erdélyt, a Partiumot és Kelet-Magyarországot. Tizennyolcadik éve ugyanis kisebb-nagyobb megszakításokkal kint élek, kapcsolatban állok magyarországi színházakkal is.
– Vagyis nem bánta meg, hogy belevágott?
– Nem, dehogy, sőt. Igaz, hogy a szervezési munka sok jövés-menéssel jár, de a szabadságérzés, hogy nem vagyok lekötve egyetlen színházhoz sem, mindent kárpótol. Végső soron azt csinálom, amit mindig is akartam.
– Műfaji megkötés van?
– Eddigi legnagyobb sikereink közé tartozik Hobo, illetve Berecz András műsora. Gondolom, Hobót nem kell bemutatnom, Berecz András mesemondó-népdalénekes, kettejük világa különböző. Ha pontosabban szeretném megfogalmazni, mi is a Borostyán célja, az volna a legtalálóbb, hogy két lábon áll: az egyik láb az új ismeretek közlése, a másik iskolai jellegű. Rendhagyó irodalomórának is mondható több produkciónk, házhoz visszük a megelevenített irodalmat.
Érdekes, hogy alig-alig van ugyanabból a műből két azonos előadás, mivel a tanerők nem egyformán rugalmasak. Sőt vannak, akik nem is veszik szívesen a kívülről jövő „beavatkozást” a tananyagba, mások viszont egyenesen kérik. Ugyanis maximális az interaktivitás, amit a diákok nagyon élveznek. Nem hagynak egyetlen nekik feltett kérdést sem megválaszolatlanul, épp ellenkezőleg, gyakran kérdeznek még sok mindent hozzá.
– Miért lett Borostyán a produkciós iroda neve?
– Mert olyan növény, ami bárhol megveti gyökereit, mindig a fény felé tör, levelei mindig az új hajtásokat részesítik előnyben. Bevallom, én is szívesebben dolgozom fiatal művészekkel, nemcsak színészekkel, de zenészekkel, festőkkel is. Jelenleg például van egy kiállítás, Élet a kastélyban a címe. A nagykárolyi Károlyi-kastélyt mutatja be Jula Ciprian szatmári fotós 28 képből álló fotósorozata, a megnyitón korabeli ruhákban egy 16 éves leányka énekelt, hasonló korú zongoristalány kísérte.
Ez volt számukra a kiugrás lehetősége, azóta részt vettek egy megmérettetésen, elismertek lettek. Tehát a fiatal művészek számára a lehetőség biztosítása is bekerült a produkciós iroda céljai közé, bár igazából a lényeg közelebb hozni a fiatal generációhoz a színházat azzal, amiről már beszéltem: házhoz visszük nekik. Nem mondom, hogy az összegyűlt diákság között nincs olyan, aki épp egy másik óráról akar emiatt ellógni, de úgy vélem, ha száz közül tíz színházbarát lesz, akkor máris megérte. Ezért nem érzem, hogy az én, a mi munkánk konkurencia volna a színháznak, épp ellenkezőleg. És a már szintén említett interaktivitás is nagyon vonzza a diákságot.
– Előfordult-e már, hogy valahol „megrendeltek” egy előadást?
– Hogyne. Épp a legutóbbi műsorunk, Gajai Ágnes Édes Anna produkciója is megrendelésre jött létre. Hivatalosan 2012-től működik a Borostyán, de már túl vagyunk a megkeresésen, most már az igények függvényében dolgozunk. Sokat kellett szelektálni, mert sokan kérdezték, hogy ez vagy az nincs-e. Készítettem egy körkérdést, mik lennének a leginkább igényelt művek, így jött be az Édes Anna, az első, teljesen saját „gyermek”. Érdekességként említem, hogy előbb Kosztolányi Pacsirta című kisregénye került szóba, de Szatmáron és Károlyban két-két iskolában is az Édes Annát kérték, és ennél maradtunk.
– Eddig minden említett produkció egyszemélyes. Ez véletlen vagy tudatos?
– Abszolút tudatos. És nemcsak azért, mert az egyszemélyes műsor szervezésileg könnyebb, de épp az interaktivitás miatt az előadónak el kell érnie, hogy őt maguk közé fogadják a jelenlévők. Kettő vagy több szereplővel a diákság körében már nem működne ez a befogadás-befogadtatás.
– A szervezést említette: a Psychéhez képest bővült vagy szűkült a lefedettség?
– Nagyjából ugyanaz. Vagyis Kelet-Magyarország, Partium, Erdély. A Székelyföldön jól ismerik és szeretik a produkciókat. Sokan besegítenek a szervezésbe is, de alapjában véve egyedül szervezek. Tudom azt az 5, 6, 7, 8 helyet, ahol mindig biztosan szívesen látnak, a többi hely gyakran magától adódik. Nagy ellenségem az idő, nem könnyű mindenhová eljutni. Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön hatszáznál több az állandó közönségünk, mert ez olyan műfaj, ami arrafelé kihalóban van, és érzik, hogy épp ezért kell ápolni.
– Közelebbi és távolabbi terveik?
– Az iskolai szinten Babits Jónás könyve, Kosztolányi Esti Kornélja következik, egy újabb Berecz András és Hobo-turné. Hobo mondta, aki a budapesti Nemzeti Színház deszkáiról jött, hogy hallott olyat: több diák az egyéni műsorának interakciója miatt ment később színházba is. Áprilisban Berecz András új műsorral jön, a Káin és Ábel történetét feldolgozó Láttam a Holdat előttem címmel. Március végén Gajai Ágival megyünk a Székelyföldre, tehát van munka bőven.
– Nem gondolt a vállalkozás bővítésére?
– Ősztől még egy embert szeretnék felvenni, aki a pályázatokkal foglalkozna, mert arra nekem már fizikailag nem jut időm. Vagyis pozitívan látom a jövőt: ha többen is belekezdenének hasonlóba, akkor sem félek attól, hogy a Borostyán ne működne. Hisz ugye a névadóját sem lehet olyan egykönnyen kiirtani!
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

Emelt szintű útravaló Nagyszalontáról
Nagyszalonta hűséges önmagához, hagyományaihoz – ezt többek közt jelzi az évek óta megjelentetett kalendáriumuk is. 
Igyekeztek követni a régi kincses kalendáriumok szerkezeti felépítését, emiatt aztán az utóbbi egy-két évben színtelenebbre-laposabbra sikeredett a kiadvány, az idei viszont, ha mennyiségileg kevesebb is, de színvonalában kifejezetten figyelemre méltó.
Talán mert 410 éves évfordulót ünnepel a hajdúváros?! Ezt az egy évtizeddel megtoldott négy évszázadot idézi fel, foglalja össze a kiadvány szerkesztője, helyesebben szellemi mindenese, Tódor Albert a Nagyszalonta nevezetes város, illetve Dánielisz Endre a Nagyszalonta hajdúváros című írásban, Székely Ervin viszont Vallomásában egy érdekes csavarral összeköti a város történelmét saját gyermekkorának Szalonta-képével:
„Szóval valami ilyesmit, fennkölt és tanulságos cikket kellene írnom, de sajnos sehogyan sem sikerül. Nekem ugyanis Szalonta a gyermekkoromat, eszmélésemet, fiatalságomat, első szerelmemet jelenti. Azt is, amikor a Csonka-torony háta mögötti parkban Varga Józsival spontán szavalóversenyt rendeztünk, és elsírtam magam A walesi bárdoktól, de azt is, amikor Dánielisz Lacival ellógtunk az iskolából, hogy a Deep Purple Magyarországról átcsempészett vinillemezét meghallgassuk. A személyiség kialakulásának az a lassú, észrevétlen folyamata itt, Szalontán történt meg, és ebben minden valószínűséggel szerepe volt ennek a városnak, a múltjának és a már – részlegesen – felsorolt nagy elődöknek is.”
Dánielisz Endre enciklopédikus helytörténeti ismereteinek köszönhetően Arany Jánossal kapcsolatban is sikerült eddig kevéssé ismert emlékeket feleleveníteni, jelesül a segédjegyzői tevékenységével kapcsolatos véleményt: „Tanulásával, tehetségével kiérdemelte a bíróságot megjárt emberek legnagyobb elismerését: »amit Arany János ítél, azt az Isten is helybenhagyja« – mondották volna a szalontaiak.”
De érdeklődve olvastam Szendrey Zsigmond szalontai éveiről, Bonczos Miklósról és az időben közelebbi relikviákat is, például az emigrációban élő Zilahy Lajos New Yorkból 1961-ben írott levelét dr. Kiss Ferenc orvosprofesszorhoz, egykori szalontai iskolatársához, barátjához. Tetszett Varga Gábor eszmefuttatása a szabadságról, és nem utolsósorban Benedek Elek tollából a Testamentum Jankónak lírai gondolatsor, ami manapság, amikor újra szeretnék éleszteni a szakoktatást, a legidőszerűbb témát feszegeti.
Csak néhány példát ragadtam ki azokból az írásokból, melyek nélkül nem teljesítheti útravaló-feladatát egy kalendárium, ahogy természetesen Tódor Albertnek a Köszöntőben leírt gondolata nélkül sem, miszerint: „amikor elindulunk a 2016-os év elején, magunk mögött hagyva az ünnepi meghittséget és a megszokott jókívánságokat, ne feledkezzünk meg, hogy az élet ajtói nyitva állnak előttünk, s csakis rajtunk áll, hogy merre lépünk, és kit fogadunk be életünkbe.”
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

Várad katolikus múltját népszerűsítik
Nagy sikert ért el a Nagyváradra érkező turisták körében a római katolikus püspökség 2013-ban megalakult vallásturisztikai irodája. A város katolikus látnivalóit népszerűsítő intézményről és a jövőbeli tervekről annak vezetőjével, Erdei Anitával beszélgettünk.
– 2013-ban alakult a vallásturisztikai iroda. Míg korábban csupán a városba látogató egy-két turistacsoport volt kíváncsi a katolikus látnivalókra, tavaly már szinte minden csoport megtekintette ezeket. Hogyan sikerült két szezon alatt elérniük ezt a látványos fejlődést?
– A lehető legegyszerűbben: megszólításos módszerrel. Az irodából, ami a Kanonok sornak éppen a közepén van, figyeltük, amikor érkeztek a buszok, megkérdeztük, benne van-e a programjukban a templom-, illetve a kincstárlátogatás, idegenvezetést ajánlottunk és nem is kaptunk elutasító válaszokat. Emellett természetesen élünk az internet kínálta lehetőségekkel: megkeressük az utazási irodák weboldalait, megnézzük, melyiknél szerepel nagyváradi úti cél, vagy esetleg csak átutazási városnézés, válaszolunk nekik, ajánljuk a mi lehetőségeinket és a gyorsan létrejött kapcsolatot aztán igyekszünk megtartani és továbbfejleszteni.
– Hogyan reagálnak a turisták, ha az előzetes útitervtől eltérő programot ajánlanak nekik?
– Aki egy kicsit is érzékeny a kultúrára, vagyis körülbelül 90 százalékuk nemhogy zokon venné, de kifejezetten örül a lehetőségnek, hogy megnézheti a csodálatos építményt. Sőt aránylag elég sokan vannak olyanok, akik előbb csoportos kirándulás alkalmával jöttek hozzánk és vagy még azon a nyáron, vagy a következő évben elhozzák a családjukat, barátaikat is. Évente 6-7000 olyan látogatónk van, aki a kincstárat is felkeresi, 10 000 körüli azok száma, akik csak a templomot.
– Általában honnan érkeznek az érdeklődők?
– Magyarországról, a Felvidékről, szóval mindenekelőtt magyar vidékekről. Vannak olyanok is, akik régebben származtak el Váradról, ők, ha jönnek, leginkább arról kérdeznek, rendeződött-e már/ végérvényesen a tulajdonjoga a palotának.
– És rendeződött? Ha jól tudom, a múzeum még mindig bérli a termeket.
– Lassú folyamat, úgy mondanám, hogy költözőben van a múzeum. Hosszú távú terveink közé tartozik, hogy majd a püspöki palota kétharmadát látogatóközponttá alakítsuk, egyharmadában pedig lennének az irodák, illetve a püspöki lakosztály.
– Hosszú távú tervet említett, rövid távon vannak-e újítási elképzeléseik?
– Természetesen, mindenekelőtt szeretnénk Nagyvárad többi katolikus templomát is bevonni a tájékoztatási hálózatba, mégpedig úgy, hogy bent a templomban legyenek információs panelek, jól látható helyen, és úgy megszerkesztve, hogy a lényeg legyen bennük, ne ijessze el az embereket a betűrengeteg. A bazilikában pedig szeretnénk, ha a kincstárat még többen látogatnák, hisz igazán van bőven látnivaló, az egyházmegyéhez kötődő 18., 19., 20. századi ötvöstárgyak, textíliák, festmények, szobrok.
– Az egyházmegye Váradon kívüli plébániáiról mennyire jönnek látogatók?
– Idén van az irgalmasság éve, amikor minden hónap első csütörtökén jönnek zarándokok az egyházmegye más-más körzetéből. A Szent László-zarándoknapon is jönnek hozzánk, és az évek óta Várad püspökeiről megemlékező egyházmegyei konferenciára is eljönnek még olyanok is, akik egyébként nem templomjárók. És ha az említett hosszú távú tervünk is megvalósul, remélhetőleg még több vallásturisztikai eredményről számolhatunk be.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A szabad színházban minden szabály áthágható
„Mindenevő vagyok. Eleinte leginkább a görögök érdekeltek, majd Shakespeare, most elsősorban Csehov. Csodálatos világ a Csehové, most, a Három nővér rendezése kapcsán döbbentem rá, milyen hatalmas emberi, szakmai tudás és nem utolsósorban saját életének sok-sok szenvedése kellett ahhoz, hogy ilyen helyzeteket és alakokat tudjon ennyire tökéletesen megformálni” – beszélgetés Balogh Attila rendező-színésszel.
– Életrajzi adatainak közlésekor hangsúlyozta, hogy intenzív matek-informatika osztályba járt, és ebből a szakágból is érettségizett. Ezek szerint van valamilyen különleges jelentősége az iskolai és az életpályaként választott profil közti ellentétnek?
– Talán éppen maga az ellentét. Az a tény, hogy nem eleve beskatulyázottként választottam pályát. Az iskolában sokat szavaltam, majd játszani kezdtem a sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhelyben. Kétségtelen, hogy ott fertőződtem meg. Benedek Zsolttal, Godicza Előddel is az Osonóban ismerkedtem meg, velük együtt dolgoztunk a Három nővérben, előbbi volt a dramaturg, utóbbi a díszlettervező.
– S ha már megfertőződésről beszélt: miért nem a színészi pályát választotta?
– Kovács Levente rendező, a marosvásárhelyi színművészeti intézet tanára ajánlotta figyelmembe a rendező szakot, mondván, hogy ott mindkét profilt tanítják.
– Nem volt ebben a választásban egy olyan hátsó gondolat, hogy majd jobban sikerül a színészi alakítás, ha önmagát rendezheti?
– Nem, ilyesmiről nincs szó, olyannyira, hogy úgy találom, mintha a színész és a rendező énbennem más-más ember volna. Két külön szellemi „fiókban” van a színész és a rendező, csak lelkileg ugyanaz a fiók. Egyébként is képtelen volnék magamat rendezni, nem tudnám úgy, annyira kívülről látni magam, ahogy a rendező a színészeket látja. Sőt, ugyanazok a buta színész-, illetve rendezőbetegségeim vannak, vagyis ha színész vagyok, egész jól tudok duzzogni a rendezőre egy-egy utasítás miatt, ha pedig rendező, akkor „elfelejtek” szólni a maga alkotói barlangjában lévő színésznek, inkább szeretem rávenni, rávezetni, csalogatni az embereket, nem hatalmi szóval irányítani. Holott természetesen megtörténik, hogy ezzel visszaélnek, velem is előfordul, amikor játszom.
– Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely, Szatmárnémeti életútjának állomásai – hogy került kapcsolatba a nagyváradi színházzal?
– Vendégszereplés alkalmával és tulajdonképpen a társulat hozzáállása csábított ide: nagyon nyitottak, színházat akarnak csinálni, alkotni akarnak. Különösen tetszett, hogy képesek hazavinni az épp készülő darab, a formálódó figura problémáit, tovább foglalkozni mindezzel, nem pedig a próba vagy az előadás végén egyszerűen szögre akasztani, mint egy munkaruhát és a következő alkalomig nem is gondolni rá.
– Mennyire finnyáskodó, válogatós Balogh Attila, a színész, illetve Balogh Attila rendező?
– Mindenevő vagyok. Eleinte leginkább a görögök érdekeltek, majd Shakespeare, most elsősorban Csehov. Csodálatos világ a Csehové, most, a Három nővér rendezése kapcsán döbbentem rá, milyen hatalmas emberi, szakmai tudás és nem utolsósorban saját életének sok-sok szenvedése kellett ahhoz, hogy ilyen helyzeteket és alakokat tudjon ennyire tökéletesen megformálni.
Színészként inkább a negatív figurák vonzanak, nagyon szívesen eljátszanám Molnár Ferenc Ördögét és természetesen Shakespeare Othellójának Jágóját. Nagyon igaznak tartom azt a holly- woodi gondolatot, hogy „egy film annyira jó, amennyire a negatív hős jó”. Rendezőként pedig nagy álmom Az ember tragédiáját megrendezni. Nagyszabású előadást képzelek el, szimfonikus zenekar szolgáltatná a szférák zenéjét, de tulajdonképpen erről nincs is miért beszélnünk most, mert belátható időn belül úgysem kerülne rá pénz, talán majd egyszer.
– Beszéljünk akkor a rövid távú terveiről.
– Sajnos azokról sem tudok nyugodt szívvel beszélni, amilyen zűrzavaros és egyik pillanatról a másikra változó a körülöttünk lévő világ sorsa. Nem szeretnék itt lenni, ha háború lesz, talán esetleg Izlandon. Ha nem lesz háború, és amíg Novák Eszter lesz a Szigligeti Színház művészeti vezetője, addig szívesen maradok én is Nagyváradon.
Habár az utóbbi időben egyre jobban érdekel az a fajta hivatás, elfoglaltság – magam sem tudom, hogy is nevezzem pontosan –, szóval a sámánokéhoz hasonlító, multifunkcionális társadalmi szerep. És az egyelőre még csak kevesek által ismert, meseállításnak nevezett, különböző szituációkból kiinduló és szituációkra épülő alternatív pszichológiai terápia. De ebbe sem szeretnék nagyon belemenni, mert magam sem látom pontosan még a körvonalait sem.
– Akkor foglalja inkább össze a színházzal kapcsolatos elvárásait és elképzeléseit.
– A szabad színházban hiszek. Olyan nincs, hogy jön valaki és mond egy olyan szabályt, amit nem lehet áthágni. Talán az egyetlen, ami elképzelhetetlen: az élő színész nélküli színház. Egyébként darabja válogatja, koncepciója válogatja – a darab nélküli előadás már rég ismert, de színész nélkül nem megy.
Én a szabad alkotás híve vagyok, most például a Három nővérnél nem hagytam belenyúlni a szövegbe. De mondom, darabja válogatja, a dráma is egy eszköz, és aki ezt nem látja be, ne írjon drámát. Az pedig, hogy én nem nyúltam bele a csehovi szövegbe, nem azt jelenti, hogy nem lehet belenyúlni. Egyébként sem fogadok el olyanszerű kijelentéseket, hogy például Csehov – vagy bárki más – tudja a legjobban. Akárki tudhatja.
Balogh Attila 1988. május 10-én született Sepsiszentgyörgyön, a helyi Mikes Kelemen-gimnázium intenzív matematika-informatika szakán érettségizett, Marosvásárhelyen a színművészeti egyetem alapszakán rendezőként végzett, a mesterképzésen pedig párhuzamosan színészetet és rendezést tanult. Utolsó éves korától már Szatmárnémetiben játszik, mellette szabadúszóként tevékenykedett. Az idei évadtól Nagyváradra szerződött, de az évad végéig még Szatmáron is marad.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Filmvilág
A két hírnek látszólag semmi köze nincs egymáshoz, pedig nagyon is van: túl azon, hogy majdnem egy időben történt a híreket szállító két esemény, lényegük, mindennapjaink tragikomikus valóságának élethű leképzése kísértetiesen hasonlít egymásra.
A jó hír, hogy Cristian Mungiu a néhány éve elnyert Aranypálma, majd egy forgatókönyvért járó nagydíj után vasárnap este megosztva a legjobb rendező díját kapta, Érettségi című filmjéért. Az ellendrukkerek által is felsőfokokban emlegetett mozi lényege, hogy a korrupciót alapvetően elutasító kisvárosi orvosnak miféle trükközésekbe kell kezdenie lánya színjeles érettségijéért, mivel csak így tanulhat tovább Angliában. A helyzetet mindenki jól ismeri: ha gyermekéről van szó, sok szülő hajmeresztőnél hajmeresztőbb okokat képes elősorolni csemetéje érdemjegyének érdemtelen feltupírozása érdekében.
A másik eset a közelmúlt legnagyobb viharját kavaró, a hatástalanság határáig felhígított kórházi fertőtlenítőszereket forgalmazó vállalat tulajdonosának enyhén szólva gyanús halála. Futótűzként terjedtek a feltételezések, a harmadrangú krimik forgatókönyveit túlszárnyaló összeesküvés-elméletek, szakértő rendőrök és ügyvédek vitatkoztak a bulvársajtó nézőpontjától sem idegenkedő újságírókkal, de természetesen – vagy szerencsére! – egyértelmű következtetésre – még – nem jutottak.
Tény, hogy minden körülmény gyanús: a nyílegyenes, sík terepen történt, felismerhetetlenségig összeroncsolt arc, amit a már régebben elvált feleség azonosított az öltözék alapján; a különböző ügyletei miatt sokak által kétes egyéniségnek tartott képviselő felvetett gyanúja, hogy a titkosszolgálatok követési módszerei okozták volna a balesetet; a kórházon belüli fertőzésben meghaltak ügyében már világossá vált bűnössége ellenére miért száguldozhatott szabadon a későbbi áldozat stb.
Egy biztos: hazai közéletünk olyan, hogy egyszerűen semmit nem tudunk igaznak, sunyiság nélkülinek elfogadni. Ennek az esetnek is bármi legyen a hivatalos megoldása, még nagyon sokáig fennáll majd a gyanú, hogy öngyilkos lett, megölték, vígan él valahol a megkötött vádalku nyomán – nyilvánosan semmiképp sem fog tudni vallomást tenni. A forgatókönyv sem kap majd semmiféle díjat, mert akármely lehetséges változatot már nagyon sokszor eljátszották.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Ábel az öröklétben
Tamási Áron 1955-ben így zárja a nevével összenőtt regénytrilógiájához írott előszavát: „Nehéz és vigasztalan időknek a fia Ábel, kinek játékos-komoly vélekedéseit és cselekedeteit úgy is kell nézni, annak a kornak fátyolán keresztül.
Jellemének és kedélyvilágának dolgában némileg talán hasonlít az írójára. S ez nem is volna csoda, mert gyermekkoromnak és ifjúságomnak sok fénye szövi be, és sok felhője lengi körül az ő világát. Bátran mondhatom tehát, hogy ez a hasonlóság nem több mint a fény és a felhő játéka, vagyis az Ábel emberi mosolygása. S ha ez így van, akkor a játékos mosoly mögött Ábelnek az a vágya rejtőzik, hogy az én atyai önzésemen túlhaladva ő a székelység ábrája legyen.
Hát legyen is, ha tud. Most, tizenkét esztendő múltán, ismét alkalma nyílik erre a küzdelemre is. S nagyobb és kedvezőbb alkalma, mint születése óta bármikor, hiszen a hittel táplálkozó küzdelmet sohasem értették meg jobban az emberek, mint éppen manapság, és a küzdelem derűje iránt sem voltak érzékenyebbek soha, mint időnkben. Ezt maga Ábel is érezvén, tiszta emberi arccal és az együttérzés teljességével keresi a jó magyarok és az igaz emberek barátságát. S keresi különösen az ifjúság szívét, melynek szüntelen buzgását és földi reményét bizakodva hordozza ő is. Érdekében, hogy útján kevés bajjal és minél több eredménnyel járhasson, a tőlem telhető segítséget megadtam neki. Vagyis az ő történetének szövegét, ebben a kötetben is, de a következő kettőben különösen, nagy gonddal csiszolgattam ismét. Többet egy példás atya sem tehet. Kísérje útján jókedv és szerencse! Budapest, 1955. január".
A több mint hatvanegy éve, a legsötétebbnek bélyegzett időszakban íródott előszót feltehetőleg ma is bátran vállalná nemcsak Tamási Áron (született Tamási János, Farkaslaka, 1897. szeptember 20. – Budapest, 1966. május 26.), a szerző, de szellemi szülöttje, Szakállas Ábel, a hajdani csíkcsicsói legényke is. Akit pengeéles észjárása, hatalmas lelkiereje, konoksága, és nem utolsósorban talán legsajátosabb fegyvere, jellegzetes humora segíti győzedelmeskedni előbb a hargitai rengetegből előbukkanó ellenfelein, majd elboldogulni a nagyváros lumpenvilágának bugyraiban, végül pedig az ígéret földjének hitt Amerikában elfogadni néger munkatársa bölcs megállapítását, hogy miért is vagyunk a világon. És ezt a bölcsességet követve hazajön. Ám negyedik útjára még várnia kell. Úgy képzelem, hogy 1955-től, újra közkinccsé válásától kezdve nem türelmetlenkedve ugyan, de készen áll az indulásra, majd tizenegy év múltán, ötven évvel ezelőtt, 1966. május 26-án vág neki megteremtője, szellemi atyja halála után az utolsó csapásnak.
Furcsa hely az öröklét: sem térben, sem időben nem lehet pontosan meghatározni, és még ma sem fedezték fel azt a módszert, amivel ki lehetne számítani, hogy egy adott pontban egy bizonyos földrajzi helyen hány ember tudatában él egyik vagy másik, különböző szellemi területeken nagyot alkotónak az emléke, majd pedig egyetlen gombnyomással összeadni a földkerekség minden pontján kijött eredményt... Nem, ilyen módszer még nincs. De talán szükség sincs rá, úgyis csak egy semmitmondó, akár pillanatonként is változó szám volna csupán.
Mára például épp a felére csökkent az a negyvennégy évvel ezelőtti, diplomázásra váró négytagú, „komoly" ifjú csapat, akik körbe ültük az Ábel a rengetegben kötetet, és sokadszorra kezdtünk bele annak a résznek a felolvasásába, amikor Ábel megeteti Surgyélánnal és Fuszulánnal a sast. És minden alkalommal ugyanolyan jól szórakoztunk az Ábel kecskéjét sunyi módon felfaló két banditán, akik közül csak az egyik volt hivatásos haramia, a másik csendőr alapfoglalkozású amatőr. De ki tudja, hogy ennek a négyesnek a jókedve hány tanítványunkra és azok gyerekeire szállt örökül?!
Ugye, milyen jót nevetne most Ábel és vele együtt Tamási, hogy ilyen buta, meddő számolgatás jutott eszembe! Minek számolgatni, amikor épp ő maga írta az idézett előszóban, hogy Ábelt a székelység ábrájának szánta. Azt pedig, hogy megmaradt-e annak mind a mai napig, fölösleges firtatni: megmaradt, ahogy vele együtt sok más Tamási-hős is: a nevesincs madarasi ember, aki felejthetetlenül megleckézteti a legelvetemültebb ördögöt, Durumót; vagy Énekes Ferenc, aki látja, hogy a várva várt feltámadáskor is épp azok állnak elébe, akik a földi létben is mindig a sor végére utasították, azért inkább visszamegy fiával együtt a sírba, nem kérve többé a feltámadást hirdető trombitaszóból. De kár is külön nevesíteni prózai és színdarabbeli hőseit, hiszen Ábelhez hasonlóan ők mindannyian a székelység ábrája, és egyébként is gigászi munka volna felsorolni mindet egy szuszra.
Időnként felmerül a kérdés, hogyhogy nincsenek Tamásinak követői, miért nem teremtett iskolát, holott a székelység szellemi teremtő tartalékai kimeríthetetlennek tűnnek. Csak találgatni tudok, nem biztos, hogy egyedüliségének ez az igazi oka, de úgy volt képes észrevétlenül átsiklani a valóság talajáról az irrealitás magasságaiba, ahogy arra csak a népmesék kollektív alkotói képesek. Csakhogy az például nem mese, ahogy az ifjonti szerelemvágyástól a Kivirágzott kecskeszarvak két főszereplője, Ádám és József fiatal kecskebakká változnak, és nemcsak kedvükre élvezhetik az örök szabadságot, de érzéseik külön kegyelmi ajándékot is kapnak: szarvuk kivirágzik.
„Nőni kezd a szarvuk is, és különös gyönyör járja át a testüket. Szabadsággá vált az élet! Kiáltani szeretnének az örömtől és hirdetni, hogy többet ér a kenyérnél a rügy, a háznál a szikla, a verejtéknél a játék, a hazugságnál a döfés, és az álnok nőnél a szabad nőstény! Összedugják a fejüket, és a boldogság énekre ösztönzi őket. És énekelni kezdenek. Bent a házban az emberek mekegésnek hallják. De ők mennek az úton és énekelnek. Teljes és tiszta szívből és olyan szépen, hogy a kecskék mindenütt megremegnek a pajtákban. Kóborolnak és énekelnek. Aztán lemegy a hold, és ők elvesznek a sötétben. Így jön el a reggel. A fény elönti a falut. Az emberek tisztába öltöznek mind, mert vasárnap van. Kedvesek az emberek, az asszonyok és a gyermekek egyaránt. De a legkedvesebb mégis az a két bakkecske, amelyik a faluvégén, a virágos fűben szendereg heverészve. A gyapjuk selymesen fénylik a napon, és kacskaringós, gyönyörű szarvuk kivirágozva illatozik. Mind a kettőé csupa rozmaringot hajtott. S milyen csodálatosan megéreznek mindent az asszonyok! Mert lám, ide is eljön harangszókor egy öregebbrendű, szelíden rozmaringot szed a szép bakkecskék szarváról, azt az imádságos könyvébe teszi és elindul. A templomba megy hálát adni a nyugodalmas éjszakáért."
Igen, talán ez Tamási Áron legnagyobb titka: ennyire egyszerűen elmondani, hihetővé tenni azt, amiről tudós filozófusok is csak annyit mondtak: „hiszem, mert hihetetlen". A székely népi mítoszok viszont nem filozofálnak, s nyomukban Tamási sem: nemcsak hiszi, de tudja is jól a velünk élő, mindennapi csodákat. Ábel és az összes többi Tamási-hős tanúsíthatja megalkotójuk varázsos tudását.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Évadzáró és díjkiosztás a Szigligeti Színházban
Június 8-án a Boldogság expresszel zárult a nagyváradi Szigligeti Színház Miniévada, amelynek hét napja során az elmúlt évad tizenkét előadását láthatta újra a nagyváradi közönség. A záróesten átadásra kerültek a társulati díjak is.
Elsőként azokat a hűséges nézőket díjazták a szerda esti évadzáró ünnepségen, akik évtizedek óta bérletesei a színháznak: az Aranybérletet idén Molnár Judit és Pásztai Ottó kapták. A díj átvételekor szót kért Pásztai Ottó, aki a következőket mondta: „a közönség a színházba azért jön, mert szórakozni akar. Azt a néhány órát kellemes körülmények között szeretné eltölteni. (…) A színház vezetőséget és a mindenkori rendezőket arra kérem, hogy vegyék figyelembe a közönségnek ezt az óhaját. Nem tanulni akarunk, hanem jól szórakozni, kikapcsolódni.” Feltehetőleg erre reagálva kért szót Molnár Judit, aki más véleményen volt: „Idestova hatvanhárom éve járok ebbe a színházba, három éves koromtól, közben eltelt két emberöltő. Akkor olyan színház volt, most ilyen van, örüljünk neki, hogy van.” Az évadzáró ünnepségen díjazták a színház háttérmunkásainak tevékenységét is. A háttérmunkások számára járó Kulissza-díjat az idén Lázár Attilavilágosító kapta. A színház vezetősége Aranyszilva és Aranykörte díjakkal jutalmazta a színház díszletépítő munkásait, valamint műhelyét.
Díjak a művészeknek
A Szigligeti Társulat 35. életévét be nem töltött színművészének járó díjat, a társulati tagok szavazatai alapján ezúttal Ababi Csilla kapta. A 2015-2016-os évad Közönségdíjasáraonline, a színház weblapján, valamint a Miniévad alatt kitöltött űrlapok segítségével lehetett szavazni. A nézők döntése értelmében a népszerűségi díjat idén Szotyori József érdemelte ki. A Nívódíjak odaítéléséről egy háromtagú zsűri, Budaházi Attila, a Csíki Játékszín dramaturgja, Koltai M. Gábor rendező, valamint Theodor Cristian Popescu rendező döntött. Értékelő beszédében Koltai M. Gábor kiemelte, hogy mind a három társulatban erősen lehetett érzeni egyfajta frissességet, nyitottságot, kiváncsiságot, törekvést a folytonos megújulásra. „Kockázatos és bátor munkát láttunk, nagyon sok olyan pillanatot, amikor a szépen és kitűnően végezett munkán túl valamit meg lehetett sejteni az adott színésznek a személyiségéből is. Kívánok továbbra is sok olyan munkát, amit kevésbé a rutin, és inkább az örömteli felfedező munka működtet” – fogalmazott Koltai M. Gábor, míg Theodor Cristian Popescu tudatta, hogy olyan előadói teljesítményeket jutalmazták, amelyek nagyobb adag kockázatot és sérülékenységet hordoztak magukban. A zsűritagok döntése értelmében a legjobb bábművész Oláh Anikó Katalin, a legjobb táncos Brugós Sándor Csaba, a legjobb mellékszereplő Kocsis Gyula, a legjobb női főszereplő Ababi Csilla, a legjobb férfi főszereplő pedig Hunyadi István lett.
Legendás rendező
Az est Kovács Enikő színművésznő megünneplésével folytatódott, aki idén pályára lépésének harmincadik évfordulóját ünnepli. Hajdu Géza laudációjában kiemelte: Kovács Enikő „lírai alkat, inkább az ilyen szerepekben remekelt. A sok-sok karakteres szerep mellett megadatott neki, hogy olyan remek női szerepeket is eljátsszon, amelyek minden magyar színésznő álmai lehetnek. (…) Kovács Enikő megbecsült tagja társulatunknak, szeretet veszi körül, hiszen ő is szeretettel megértéssel közeledik mindenkihez.”
Ezt követően nyújtották át a 2015-2016-os évad Életműdíját, melyet a Szigligeti Színházművészeti tanácsa a legendás hírű Szabó József Ódzsának ítélt oda az idén. Hajdu Géza méltatásában kiemelte: Szabó Ódzsa „korának meghatározó, színhzteremtő egyénisége. Munkássága felöleli a huszadik század második felét, ami átnyúlik a huszonegyedikbe is. (…) Mint egy csendes tóba dobott kő gyanánt borzolta fel a magyar és a váradi színház állóvizét 1963-tól, újszerű előadásokat teremtve, többek között az Éjjeli menedékhelyet. (…) Sikerült forradalmasítania a hatvanas évek lagymatag színjátszását. Kolozsváron alkotta meg a Sánta angyalok utcája korszakalkotó előadását Bálint Tiborregényéből. Megteremtette a költői színházat. Előadásai valahogy mindig a színpad deszkái fölött ragyogtak, telítve szürreális elemekkel. Bizonyára sokunk emlékezetében ott él még az Orfeusz alászáll, a Pillantás a hídról. Igazi reveláció Az ifjú W. újabb szenvedései, aztán az Anyám könnyű álmot ígér színpadra állítása.” Hajdu Géza hozzátette, hogy Szabó Ódzsaszerette az abszurdot, mint műfajt, számos ilyen darabot rendezett, de munkásságának csúcsa mégis minden idők legnagyobb magyar drámájának, Az ember tragédiájának a színre vitele volt, mégpedig oratorikus formában. „Szabó József minden munkáját a szépség, a líra, a költészet hatotta át. Nem csak az emberi élet értelmét, de az élet szépségét is kutatta, bizonygatta, pedig igen-igen embertelen világban éltünk” – fogalmazott végül Hajdu Géza.Szabó József Ódzsa a közönség hangos tapsa közepette vette át az életműdíjat.
Pap István
erdon.ro

Történelem alulnézetből
Új fejezettel gazdagította Nagyvárad gyógyszerészetének történetét Budaházy István, aki Időtlen időknek szégyenfoltja lészen címen Somogyi (szül. Schönzweig) László egykori nagyváradi gyógyszerész emlékiratait szerkesztette kötetbe és adta közzé. Az írás az 1892 és 1973 között élt zsidó származású gyógyszerész életét követi végig a belényesi gyerekkortól, a két világháborún át egészen az ’50-es évekig. Somogyi László volt családjából az egyedüli, aki visszatért az auschwitzi haláltáborból, ahol feleségét, két gyermekét, hét testvérét és több rokonát vesztette el. A kötet gerincét éppen a háborús visszaemlékezések képezik. Az emlékiratot ugyanakkor néhány lírai alkotás, valamint Budaházy István három tanulmánya is kiegészíti.
A könyvet kedden mutatták be a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében, mintegy százfős közönség előtt, Somogyi László lányának, Somogyi Liának jelenlétében. „Számomra azért is különleges az írás, mert gyerekként ismertem Somogyi urat, aki együtt dolgozott szüleimmel a margittai kórházban” – mondta el a kötetet méltató Molnár Judit magyartanár, közíró. Mint hangsúlyozta, az emlékiratok szépségét épp a szubjektív emlékezés adja meg. Ilyen szempontból a kötet nem más, mint történelem alulnézetből, vagyis egy olyan írás, amelyik nem a nagypolitikával foglalkozik, hanem az átlagember szemszögéből láttatja a történelmi jelentőségű eseményeket – fogalmazott Molnár Judit.
A tartalmas, kétnyelvű könyvbemutató végén a kötet létrehozója és szerkesztője, Budaházy István mondott köszönetet. Mint hangsúlyozta a könyv megírásában egyrészt szakmai szempontok vezérelték, hiszen a város gyógyszerészeti történetének szempontjából rendkívül érdekfeszítő dokumentumokról van szó, másrészt emberi szempontból is fontosnak tartotta, hogy közzé tegye a második világháború alatt végbement népirtás egy újabb, személyes mementóját, hogy az utókor is szembesülhessen a végbement atrocitásokkal, melyeket ez az önéletírás is fájdalmasan részletez. A kötetbemutatón alkalomhoz illő hangzásvilágú zenei betétekkel közreműködött Levi Miklós hegedűművész és Bogdán Bódis Ádám zongorista.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Sajtócsörték
Mostanában a mi tájainkon annyira eluralta a politika a sajtót, hogy olvasni még lehet ugyan független véleményeket, de látni-hallani már alig.
Csak keveseket vonz már a friss sajtótermék nyomdaillata, és minek is böngészgetné a hasábokat, ha egyéb elfoglaltságai közben saját pártállását igazoló propagandaszöveget nézhet és hallgathat egyenes adásban. Csak a kellő adó(kat) kell ismerni, adás közben aztán bátran maga elé dünnyögve szidhatja az ellenkező véleményt hirdetőket. Hogy a mezei médiabefogadók így viselkednek, az tulajdonképp egyáltalán nem szokatlan, végeredményben ők a propaganda, a pártsajtóorgánumok igazi célpontjai: az arctalan tömeg, akiket vezetni és megvezetni kell.
Akik saját bőrünkön éreztük a hajdani egypártrendszer sajtóhoz való viszonyulását, tudjuk, hogy nem volt ugyan olyan éber cenzor, akit még éberebb odafigyeléssel és komoly, kimerítő munkával ne lehetett volna kijátszani, de szamizdat kiadványokkal vagy nyilvánosan elkiabált véleményekkel már sokkal nehezebb volt próbálkozni. ’89 decemberétől kezdve aztán az általános függetlenség hirdetése lett a divat, ami maradt is ugyan néhány évig, de csak a fejlécre biggyesztett kiírásban. A célközönség nem háborgott ellene, hisz végeredményben a szabad pártválasztás is a szabadság tartozéka.
Az viszont érthetetlen, hogy sok elsővonalas politikus épp ezt nem érti: az ő véleményüktől eltérő írott sajtót igyekeznek kiirtani, a sugárzott média embereit kitiltják olyan helyekről, ahol addig bátran és szabadon mozoghattak, illetve a legfelsőbb vezetők is odáig süllyednek, hogy egy-egy, velük ellenséges adót kipécézve folytonosan azokat szidják. Akármiről is volt szó, emlékszünk, hogy Băsescu az Antena 3-at, Ponta viszont a Realitateát okolta mindenért. Utóbbi még mindig ezt teszi, pedig levitézlése után most megint szeretne visszakapaszkodni az élvonalba.
Történik ez annak ellenére, hogy a nyilvánvalóan egyoldalú tájékoztatásuk mellett mindkét adó a profizmus hiányáról is üvöltözik: az egyfolytában csácsogó műsorvezetők újabban már az időjárás-jelentésbe is belebeszélnek, meghívottjaikat szóhoz sem engedik és azzal dicsekednek, hogy x-nek és y-nak ők az ellenfelei. Javasolnám a madarat tolláról kezdetű szólás folytatásának embert ellenségéről változatát! Hátha észhez térnek a felek!
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Tények – majdnem
Boldogult tanárkoromban többször döbbenten kényszerültem szembesülni azzal, hogy a születésünk előtt történt, vagy egészen kisgyerekként átélt események összemosódnak a történelmi régmúlt tényeivel.
Diákjaim becsületére legyen mondva, csendben végighallgatták, sőt többen érdeklődve figyelték fejtegetéseimet arról, hogy kommunizmus nem volt. A fogalom egy szép vágyálom leképezése, de amit például mi fiatalkorunkban átéltünk, a hivatalosan népi demokráciának nevezett államforma, a legkevésbé sem demokratikus, annál nemzetibb töltetű araszolás volt valamiféle utópista szocializmus felé.
Diákjaim egyszer sem mondták, de szemükben sokszor láttam megvillanni a kérdést: minek kell ennyit cifrázni, kommunizmus és kész! Jó, legyen! Ráadásul én az aranykort soha nem is emlegettem – az ógörög mitológia iránti rajongásom miatt –, hisz azt már végképp nem akarták volna megérteni, miért merte aranykornak neveztetni Ceaușescu regnálásának huszonöt esztendejét, a legmélyebb össznépi nyomorgás éveit.
Aki viszont nem élte át, de szeretné megismerni ennek a vaskor jelzőre is méltatlan időszaknak a közvetlen előzményeit, Kovács Levente Marosvásárhelyi rendező És jött az Aranykor című, 2016-ban megjelent regényét ajánlom. „Használati utasításként", ha egyáltalán olvasó emberek számára fontos lehet ilyesmi, felhívnám a figyelmüket a címlapon is feltüntetett műfaji megjelölésre: majdnem tényregény. Ennek a két szónak a megfejtése az Ariadné-fonal a lebilincselő lektűrtől egy csalódások sorát hozó és egyre csak rosszabbakat ígérő, változó időszak alapos megértéséig.
Az ötvenes évek legvége, a hatvanas évek kezdete Kovács Levente korosztálya számára a kamaszkorból a fiatal felnőttkorba lépés ideje. Vagyis az a periódus, amikor tulajdonképpen minden vagy majdnem minden sokkal inkább számít, mint a helyi vagy még kevésbé az országos nagypolitika. Végre véget ér a serdülőkor hormonális forradalma, s ha mindez olyan környezetben történik, mint ahogy az erősen önéletrajzi gyökerű Szabó Lehellel történt, akkor az eszmék harca helyett a testek bonyolult kapcsolata uralja a mindennapokat. Ez így természetes, minden körülményben ez volna, további életének alakulása szempontjából viszont Lehel szerencséje, hogy olyan emberek közt történik vele, ami történik, akiktől emberileg-szellemileg örökké tartó útravalót is kapott.
Egy pillanatra visszatérnék a „majdnem tényekre", mivel a regény egyik nagy pozitívuma, hogy a kamasz és a felnőtt közti, sokszor nagyon messze nyúló és sok veszéllyel aláaknázott senkiföldjét Kovács Levente remek húzással, egyrészt a többszörösen áttételes kémtörténettel, másrészt a kiskamaszok világába vissza-visszahúzó Rejtelmes sziget iránti kettős rajongással oldja meg. Az igazi felnőttkor beköszöntével aztán mindkét motívum kimúlik: a kémkedésből egy évek múlva „meghálált" veszett fejsze nyele lesz, s a nagy buzgalommal kezdett, közös Rejtelmes sziget-musical Teddyvel együtt hal meg.
A felnőtté válást, önmagának és másik felének, életre szóló nagy szerelmének a megtalálását Lehel zökkenőmentesen, a világ legtermészetesebb eseménysoraként éli meg – éppen akkortájt, amikor az ország élére az ötvenes évek végén a Kolozsvári Babeș- és Bolyai-egyetemek összevonásának levezénylése óta ismert alak kerül és vele együtt az aranykornak nevezett sötét negyedszázad.
„Mintha egy másik világba, más dimenzióba lépett volna át. Minden sor, minden strófa, minden vers az ismeretlennek új és új tájaira vezette. (...) Mélyebb, tisztábban fénylő, lelke rejtelmeibe világító mozzanatokra vetül egy sajátos világosság, ami értékesebb, felemelőbb, mint életének megannyi más eseménye. Hirtelen gyerekesnek érezte a kalóztörténettel való bajmolódást, az egyetemi és a munkás színjátszókkal megélt, akkor izgalmasnak vélt élményeket. Szinte csodálkozott magán. Mi vonzotta, mi izgathatta ezekben a történésekben, mikor mennyivel másabb, fantasztikusan izgató világok léteztek mellette." (333. oldal)
„Másnap Lehel bemutatja szüleinek a lányt, aki náluk ebédel, és megismerkedik Szabó néni korhelylevesével, töltött káposztájával. Szabó bácsi rögtön megkedveli a lányt, alaposan megölelgeti. – Isten hozott minálunk! Végre ez a buta fiú talált valakit! Szép vagy, lányom! Szabó néni titkolt gyanakvással nézi Kittyt. Lehel látja ezt, eszébe jut, mit mondott Melina. Mindegy, gondolja, aztán hangosan hozzáteszi: – Rövidesen összeházasodunk...Márciusra valóban beigazolódik Fejér elvtárs és Gyurka gyanúja. A nehezen megjegyezhető nevű, bunkó tag lesz az ország első embere. És jött a huszonöt évig tartó aranykor..." (389. oldal)
Kovács Levente: És jött az aranykor, Marosvásárhely, 2016
Molnár Judit |
Krónika (Kolozsvár)