Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2011. május 3.
Képes történelemkönyv szép Biharországról
Bihar megye – Vasárnap délután a nagyváradi római-katolikus püspöki palotában ismertették a Bihar megyét képekben bemutató Szép Biharországunk című képes albumot.
A történelmi Magyarországnak a jelenleg az anyaországon kívül eső megyéit bemutató sorozatot indított el Göncz József és Bognár Béla. Ennek a sorozatnak a tizenkettedik darabjaként lát napvilágot a Szép Biharországunk című kiadvány, melyet vasárnap délután mutattak be a római-katolikus püspöki palotában. A könyvbemutatón Szabó Ödön a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke elárulta, hogy már a tavaly megszületett a gondolat, hogy Biharról kellene egy képes albumot kiadni, és ez az ötlet Göncz József, Bognár Béla valamint civilek és közéleti szereplők összefogásának köszönhetően most megvalósult. Az ügyvezető elnök köszönetét fejezte ki többek között Molnár Judit tanárnőnek és Fodor Réka színművésznőnek, akik a kiadvány román és az angol nyelvű fordításait készítették el, és felhívta a figyelmet arra, hogy a kiadvány utószavát Duray Miklós, felvidéki magyar politikus írta. „Nagyvárad és minden olyan Bihar megyei település szerepel ebben a kiadványban, amelyről legalább egy képeslapot találtunk 1918 előttről” – közölte az ügyvezető elnök. Szabó Ödön a rendezvény során hozzátette: tíz évvel ezelőtt nem gondolták volna azt, hogy a püspöki palotában mutathatnak be magyar nyelvű könyvet, amelyet román állami támogatásból adtak ki, de az elmúlt években több mint 180 könyvet sikerült kiadni a Bihar Megyei Tanács támogatásával.
Mesés régmúlt
Böcskei László megyés püspök, aki a kiadvány előszavát írta, a jelenlevőknek elmondta: egy gyönyörű kivitelezésű gyűjteményt tartunk a kezünkben, mely olyan érzéseket kelt bennünk, mint egy meséskönyv, hiszen ugyanezt érezzük ezt a kiadványt forgatva, mintha a mi világunk lenne, amelyben jól érezzük magunkat. A püspök aláhúzta: „itt van a könyvben a múltunk, a jelen az, hogy a kezünkben tartjuk ezt a könyvet, és hogy milyen lesz a jövőnk, az azon múlik, hogy mit jelent számunkra az, ami ebben a könyvben benne van.” Péter I. Zoltán helytörténész, lapunk egykori munkatársa, aki az albumban felsorakoztatott képeslapok alatti rövid szövegeket írta, beszédében kiemelte azt, hogy ennek az albumnak az alapján mozaikszerűen áll össze a kép arról, hogy milyen is lehetett Bihar vármegye mintegy száz évvel ezelőtt.
Felajánlás
Göncz József, a sorozat kiötlője elárulta, hogy mikor a könyv megvalósításának gondolata útjára indult, akkor két különböző kultúra fogott össze, de egy volt az akarat és a szándék. „Szándékaink szerint az összes anyaországon kívüli megye albumát elkészítjük, így értelemszerűen mind a tizenöt erdélyi megye albumát is ki kívánjuk adni azért, hogy az utolsó békeidőkből származó képes tankönyvet adjunk az emberek kezébe.” Göncz József egy felajánlást is tett: mivel a megyék albumait különböző donációk alapján készítik el, és mivel Krassó-Szörény megye albumának kiadására még nem jelentkezett adományozó, ezért Göncz József saját gyűjteményéből felajánl két eredeti dokumentumot annak a személynek, aki felvállalja Krassó-Szörény megye albumának kiadatását. Az egyik dokumentum Bem József egyik napi parancsa 1849-ből, a másik pedig egy háromnyelvű felszólítás 1849 október 29-iki keltezéssel, melyben arra kérik fel az érintetteket, hogy vigyék vissza az enyedi könyvtárba az onnan „szocialista megőrzésre” elvitt könyveket. Ezek az eredeti dokumentumok egyedi darabok, valószínűleg sehol máshol, egytelen levéltárban, múzeumban sem találhatók eredeti példányaik. „Krassó-Szörényben szinte már irmagját sem találni magyarnak, ezért lenne nagyon fontos ezt a kiadványt eljuttatni azon keveseknek, akik még megmaradtak.” – fogalmazott Göncz József. A bemutató dedikálással zárult. A könyv korlátozott példányszámban még kapható 50 lejes áron az Euro Art Galériában (Nagyvásártér/December 1. tér 12. szám).
erdon.ro
Bihar megye – Vasárnap délután a nagyváradi római-katolikus püspöki palotában ismertették a Bihar megyét képekben bemutató Szép Biharországunk című képes albumot.
A történelmi Magyarországnak a jelenleg az anyaországon kívül eső megyéit bemutató sorozatot indított el Göncz József és Bognár Béla. Ennek a sorozatnak a tizenkettedik darabjaként lát napvilágot a Szép Biharországunk című kiadvány, melyet vasárnap délután mutattak be a római-katolikus püspöki palotában. A könyvbemutatón Szabó Ödön a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke elárulta, hogy már a tavaly megszületett a gondolat, hogy Biharról kellene egy képes albumot kiadni, és ez az ötlet Göncz József, Bognár Béla valamint civilek és közéleti szereplők összefogásának köszönhetően most megvalósult. Az ügyvezető elnök köszönetét fejezte ki többek között Molnár Judit tanárnőnek és Fodor Réka színművésznőnek, akik a kiadvány román és az angol nyelvű fordításait készítették el, és felhívta a figyelmet arra, hogy a kiadvány utószavát Duray Miklós, felvidéki magyar politikus írta. „Nagyvárad és minden olyan Bihar megyei település szerepel ebben a kiadványban, amelyről legalább egy képeslapot találtunk 1918 előttről” – közölte az ügyvezető elnök. Szabó Ödön a rendezvény során hozzátette: tíz évvel ezelőtt nem gondolták volna azt, hogy a püspöki palotában mutathatnak be magyar nyelvű könyvet, amelyet román állami támogatásból adtak ki, de az elmúlt években több mint 180 könyvet sikerült kiadni a Bihar Megyei Tanács támogatásával.
Mesés régmúlt
Böcskei László megyés püspök, aki a kiadvány előszavát írta, a jelenlevőknek elmondta: egy gyönyörű kivitelezésű gyűjteményt tartunk a kezünkben, mely olyan érzéseket kelt bennünk, mint egy meséskönyv, hiszen ugyanezt érezzük ezt a kiadványt forgatva, mintha a mi világunk lenne, amelyben jól érezzük magunkat. A püspök aláhúzta: „itt van a könyvben a múltunk, a jelen az, hogy a kezünkben tartjuk ezt a könyvet, és hogy milyen lesz a jövőnk, az azon múlik, hogy mit jelent számunkra az, ami ebben a könyvben benne van.” Péter I. Zoltán helytörténész, lapunk egykori munkatársa, aki az albumban felsorakoztatott képeslapok alatti rövid szövegeket írta, beszédében kiemelte azt, hogy ennek az albumnak az alapján mozaikszerűen áll össze a kép arról, hogy milyen is lehetett Bihar vármegye mintegy száz évvel ezelőtt.
Felajánlás
Göncz József, a sorozat kiötlője elárulta, hogy mikor a könyv megvalósításának gondolata útjára indult, akkor két különböző kultúra fogott össze, de egy volt az akarat és a szándék. „Szándékaink szerint az összes anyaországon kívüli megye albumát elkészítjük, így értelemszerűen mind a tizenöt erdélyi megye albumát is ki kívánjuk adni azért, hogy az utolsó békeidőkből származó képes tankönyvet adjunk az emberek kezébe.” Göncz József egy felajánlást is tett: mivel a megyék albumait különböző donációk alapján készítik el, és mivel Krassó-Szörény megye albumának kiadására még nem jelentkezett adományozó, ezért Göncz József saját gyűjteményéből felajánl két eredeti dokumentumot annak a személynek, aki felvállalja Krassó-Szörény megye albumának kiadatását. Az egyik dokumentum Bem József egyik napi parancsa 1849-ből, a másik pedig egy háromnyelvű felszólítás 1849 október 29-iki keltezéssel, melyben arra kérik fel az érintetteket, hogy vigyék vissza az enyedi könyvtárba az onnan „szocialista megőrzésre” elvitt könyveket. Ezek az eredeti dokumentumok egyedi darabok, valószínűleg sehol máshol, egytelen levéltárban, múzeumban sem találhatók eredeti példányaik. „Krassó-Szörényben szinte már irmagját sem találni magyarnak, ezért lenne nagyon fontos ezt a kiadványt eljuttatni azon keveseknek, akik még megmaradtak.” – fogalmazott Göncz József. A bemutató dedikálással zárult. A könyv korlátozott példányszámban még kapható 50 lejes áron az Euro Art Galériában (Nagyvásártér/December 1. tér 12. szám).
erdon.ro
2011. augusztus 12.
Interjú Péter Sándor sepsiszentgyörgyi pedagógussal, kiadóval
1941. szeptember 9-én született Bögözön, a középiskolát a székelykeresztúri Unitárius Főgimnázium utódintézetében végezte. 1964-ben diplomázott Kolozsváron magyar nyelv- és irodalom szakon. Baróton és Sepsiszentgyörgyön tanár, 1968 és 1991 között a Megyei Tükör, illetve a Háromszék című lap rovatvezetője. 1990-ben kiadót alapít Cathedra, később Proserved Cathedra néven, elsősorban iskolai segédkönyvek megjelentetése céljából. 2007-ben doktori címet szerzett, a MTA köztestületének a tagja, az Akadémia főtitkára által odaítélt tudományos díjban részesült, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége életműdíjasa, az RMPSZ keretében működő Tudományos Tanács megalakításának kezdeményezője és alelnöke, Apáczai-díjas, jelenleg az RMPSZ Kovászna megyei szervezetének elnöke, a Háromszéki Magyar Tudományos Társaság társelnöke. Kutatási területe a névtan, de jelentek meg néprajzi munkái is. Több könyv szerzője, társszerzője, szerkesztője.
– Lassan húsz éve, hogy megjelent az első Metszet, a középiskolás diákok irodalomtanulásának elengedhetetlenné vált segédeszköze. Amikor kikerült a nyomdából az első versfüzet, gondolt-e arra, hogy ilyen hosszú időn át, ennyi rengeteg embernek fog a „közkezén forogni”?
– Kezdetben csak a pillanatnyi szükséglet hajtott: nem voltak szöveggyűjtemények, a legtöbb iskolai könyvtárból sok olyan irodalmi alkotás hiányzott, amelyeket tanórákon használni lehetett, verset elemezni a tanulókkal viszont csak úgy lehet, ha mindenki előtt ott a szöveg. Közel húsz év eltelte után viszont valóban büszke vagyok arra, hogy a rendszerváltás után máig ezek a kiadványok is alapul szolgálnak Erdély legtöbb középiskolájában a magyar irodalom tanításában. Tudtam, hogy nem lesz könnyű az indulás, ám az is nyilvánvaló volt, hogy a gyűjteményben szereplő költemények a magyar irodalom gyöngyszemei lévén, bárhogy változzanak a tanítási szempontok, ezek mindenképpen szerepelnek majd a tanrendben. Az első Metszet, a szürke borítós 1992-ben jelent meg, a kezdetektől a 20. század végéig nyújtott betekintést a magyar lírába. Akkor még az erdélyi magyar irodalmat egy egész éven át tanítottuk a 12. osztályban – innen származott a külön kiadvány ötlete: ez lett a zöldcsíkos Metszet, a két versgyűjtemény mellé pedig egy harmadik – piros – a Mondák, legendák, szépprózai írások című gyűjteményé. Sajnos az utóbbi évtizedben az erdélyi magyar irodalom és vele együtt a zöld csíkos Metszet „kikopni” látszik az iskolából, ám ha esetleg lesz rá igény – legalább a könyvtárak számára –, talán újból kiadnánk. Mellesleg jegyzem meg, hogy régóta foglalkoztat: kinek is írnak az erdélyi magyar írók? Nemrég kérdezett rám az egyik diákom: élnek-e ma is költők, vagy csak mi nem hallottunk róluk?!
– Ne vegye gúnyolódó tyúk-tojás kérdésnek, de mi volt előbb: a Metszet kiadásának szükségessége vagy a kiadóalapítási büszkeség? És egyszemélyes vállalkozásban gondolkodott-e, avagy csapatmunkában?
– Huszonkét év kihagyás után kerültem vissza a katedrára, mivel baróti tanári indulásom után Sepsiszentgyörgyön az alakuló Megyei Tükör belső munkatársa lettem, bár évekig betanítottam az akkori Matematika–Fizika Líceumba, a későbbi Székely Mikó Kollégiumba. A tanítást tartottam fő hivatásomnak, de az újságírást is nagyon megszerettem. Az iskolában én voltam a szerkesztő úr, a szerkesztőségben pedig a tanár úr. 1990-ben merült fel először a kiadólétesítés ötlete: az első kiadványok inkább az anyagi megalapozást szolgálták, reklámlapban is gondolkodtunk, a szöveggyűjtemény tehát nem az első kiadványunk volt. Csapatmunka nélkül nem vághattunk volna bele: hárman fogtunk össze, és – nálunk újdonságként – munkafüzetek közreadását kezdtük meg. Közben meg kellett válnom a helyi napilaptól, és visszatértem a tanügybe. A kiadói csapat összetétele is változott, így az elnevezésünk is módosult: a kezdeti Cathedra névből Proserved Cathedra lett. Munkatársaknak olyanokat kértem fel, akikről tudtam, hogy nemcsak a szakmájukban van tekintélyük, de a tollforgatásban is helytállnak. A legtöbb kiadvány ötlete tőlem származott, különösen az első években, ehhez kellett megtalálnom azokat, akik az ötletből könyvet „gyúrnak”. Egyik-másiknál magam is társszerzőként szerepelek, de a szerkesztés, a lektorálás és végső soron a korrektúra is az én hatásköröm. A szerzői csapat nem volt állandó, sok mindenkivel dolgoztam együtt az eltelt évek alatt, ráadásul – eléggé sajnálatos módon – olyasmivel is szembesülnöm kellett, hogy egyik-másik ötletemet egyszerűen „lenyúlták”, vagy a mi már megjelent munkafüzeteinket némi átírással, hivatkozás nélkül mások is kiadták. Háborogtunk is eleget, de annyival maradtunk. Illetve, hát azzal vigasztalgattuk magunkat, hogy a lényeg: minél több tanulóhoz jusson el az ismeretszerzést szolgáló segédanyag.
– A munkafüzetek és a Metszetek mellett milyen más kiadványaik vannak?
– Különösen az első években sok mindent kiadtunk, mivel tulajdonképpen hiányt pótoltunk. Legnagyobb példányszámban A romániai magyarság rövid története című, három részből álló kisméretű könyvecske jelent meg 1991–’92-ben. Több mint 30 ezer darab kelt el belőle, hihetetlenül olcsón. 1991 elején több történésznek is felajánlottam az ötletet, de nem vállalták. Aztán Kádár Gyula ráharapott, hamar elkészült az első rész – A kezdetektől 1541-ig –, helyi történészek mellett Egyed Ákos professzort is megkértem, hogy véleményt mondjon. Szívesen tette, rá is bólintott, s biztatott, hogy jó lesz igyekeznünk, mert egy kolozsvári történészcsoport májusig ki akar adni pontosan egy ilyen könyvet. A mienk márciusban már az iskolákban volt, a másik máig késik. Örülök, hogy az ügynek meg tudtam nyerni néhai Kónya Ádámot, aki az erdélyi magyar művelődéstörténetet írta meg röviden, tisztán, izgalmasan. Az erdélyi reneszánszról talán ennél közérthetőbben nem is írtak. Az egyik tanítványom nevetve mesélte, hogy amikor hazavitte a kis könyvet, édesapja kikapta a kezéből, s addig nem állt fel a fotelből, amíg végig nem olvasta. Következett a második és a harmadik kötet, 1920-ig, majd jött a hivatalos reagálás: a tanügyminisztérium egyik tisztségviselője óriási cirkuszt csapott, be akarták tiltani, de ennyivel maradtak.
Ma is úgy érzem, jól cselekedtem, amikor úgy döntöttem, hogy a mi történelemmagyarázatunk mellett, függelékként, szerepeljen az iskolában tanított hivatalos román felfogás is. Lehet, ez is olajat öntött a tűzre. Elsők voltunk a matematikai példatárak terén is: Számbirodalom címen adtunk ki legalább ezer feladatot tartalmazó gyűjteményt, benne az összes mértékegység is átszámítva 1–4. osztályosok számára. Ezt követte a 2. és 3., illetve az 5–8. osztályosoknak írt számtangyakorlókönyv. Az éveken át minden szünidőre külön játékos, humoros összeállítású vakációs füzetek is roppant kedveltek voltak, de tartalmilag ma is versenyképesek: a megmaradt példányokra még most is akadnak igénylők, különösen, ha a tanító néni megmutatja a gyerekeknek. Feltétlenül meg kell említenem a Magyar nyelvtan iskolásoknak című kiadványunkat, amely mondhatni nélkülözhetetlen az 6–7. osztályokban a magyar nyelvtan tanításában. De adtunk ki a német nyelvtanulást segítő öszszeállítást, román–magyar és magyar–román irodalmi szótárt, illetve román irodalomból is jelent meg az érettségire való felkészülést segítő, a román költészet keresztmetszetét nyújtó versantológia. Csakis ott volt sikere kiadványainknak, ahol a tanár, a tanító is szívesen vállalta a feladatmegoldás és az ellenőrzés többletmunkáját. Nem hiszem ugyanis, hogy a tanulókon vagy a szülőkön múlna, hogy míg az egyik településen vagy iskolában fontosnak tartják és használják a kiadványainkat, a szomszédban senkinek sem kell. Ezt azért is el kellett mondanom, mert különösen az utóbbi három-négy évben eléggé megcsappant a megrendelések száma, feladni a munkát mégsem akarom.
– Az alternatív tankönyvek, illetve a nem föltétlenül szerzőhöz és műcímekhez ragaszkodó tantervi „vajúdásban” milyen szempontok szerint állították össze, illetve változtatták-bővítették a Metszeteket?
– A Metszetek összeállításában mindig a tantervhez igazodtunk. Lehetőleg vigyáztunk arra, hogy minden vers, ami szerepel a programban, a tankönyvben, bekerüljön a gyűjteménybe, kiegészülve más, a mi számításaink szerint olvasásra, elemzésre számot tartható alkotással. Azért volt aránylag könnyű ezt megtennünk, mert igen jól képzett gyakorló tanárok segítettek. Mivel az erdélyi irodalom kiesett a „kegyekből”, a Metszetnek is lépnie kellett: a sárga a 20. századig, a zöld a 20. századot öleli fel. Epikai és drámai művekből részleteket bemutató Metszeteink is vannak: a barna a 19. század végéig, a kék a 20. század irodalmába nyújt bepillantást.
– A versgyűjtemények mellett igazi slágernek számít az Emlékeztető: bár címe arra utal, hogy elolvasott művek felidézésére szolgál, minden gyakorló tanár tudja, hogy manapság folyamatos, aktív könyvolvasást elvárni a középiskolástól, enyhén szólva utópia. Legföljebb szinopszisokat olvasnak, vagy még inkább ezt is zanzásítva, vagyis a szinopszis szinopszisát. Ezt szeretné az Emlékeztető némiképp tágítani?
– Megjelenésekor az egyik kolléga neheztelését fejezte ki, mondván: a cselekménykivonatok közreadásával a diákok egyszerűen nem fognak többet olvasni. Megkérdeztem tőle: ha régebben olvasott regényt tanít, honnan idézi fel a szereplőket, cselekményszálakat. Azonnal a hasonló tartalmú, magyarországi könyvet említette… A kiadvánnyal az volt a célunk, hogy lehetőleg mindenkihez szóljon: ahhoz is, aki szeret olvasni, ahhoz is, aki könyvet sem vesz a kezébe. Egyszóval: nem bánom, hogy kiadtuk.
– A terjesztés és az adminisztráció emberpróbáló munka: nem érzi úgy időnként, hogy elég volt? Vagyis terveznek-e új kiadványokat, netán újrakiadásokat, magyarán: a jövőben a tanár vagy a kiadóvezető élvez-e majd elsőséget a mindennapjaiban?
– Igaz, hogy évről évre csökkent az érdeklődés, de most is nagy szeretettel végzem ezt a munkát. Megjelentek más kiadók, nehéz versenyképesnek maradni olyanok mellett, akik erős anyagi és – tegyem hozzá – politikai hátszéllel rendelkeznek. Mindenesetre nagy öröm az igényeket kielégíteni. Persze bosszúságra is van időnként éppen elég okom. Különösen, amikor az elküldött példányok ellenértéke nem akar megérkezni, a sűrű, ám egyoldalú levelezés dacára sem. Tehát egyszerű a válaszom: nem unom. Ötletek pedig mindig vannak: a meglévő kiadványok maradnak, ha igény lesz rájuk, és születnek, remélem, újak is, érdekesek meg hiánypótlók, a szegényebb diákok zsebéhez szabottak. Gondolom, ez majd a példányszámon is érződni fog, hisz az újnak mindig nagyobb a keletje. Nálam a tanár és a kiadóvezető szempontjai egyformán számítanak. Tanárként szeretném a legjobb kiadványokkal meglepni a tanulókat, az olvasókat, kiadóvezetőként pedig arra összpontosítok, hogy időben, aránylag olcsón jussanak el az érdeklődőkhöz ezek a kiadványok. És azt sem szabad elfelejtenem, hogy a nyomdai munkát mindig rendesen, idejében ki kell(ene) fizetnem! Bíró Blanka, Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)
1941. szeptember 9-én született Bögözön, a középiskolát a székelykeresztúri Unitárius Főgimnázium utódintézetében végezte. 1964-ben diplomázott Kolozsváron magyar nyelv- és irodalom szakon. Baróton és Sepsiszentgyörgyön tanár, 1968 és 1991 között a Megyei Tükör, illetve a Háromszék című lap rovatvezetője. 1990-ben kiadót alapít Cathedra, később Proserved Cathedra néven, elsősorban iskolai segédkönyvek megjelentetése céljából. 2007-ben doktori címet szerzett, a MTA köztestületének a tagja, az Akadémia főtitkára által odaítélt tudományos díjban részesült, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége életműdíjasa, az RMPSZ keretében működő Tudományos Tanács megalakításának kezdeményezője és alelnöke, Apáczai-díjas, jelenleg az RMPSZ Kovászna megyei szervezetének elnöke, a Háromszéki Magyar Tudományos Társaság társelnöke. Kutatási területe a névtan, de jelentek meg néprajzi munkái is. Több könyv szerzője, társszerzője, szerkesztője.
– Lassan húsz éve, hogy megjelent az első Metszet, a középiskolás diákok irodalomtanulásának elengedhetetlenné vált segédeszköze. Amikor kikerült a nyomdából az első versfüzet, gondolt-e arra, hogy ilyen hosszú időn át, ennyi rengeteg embernek fog a „közkezén forogni”?
– Kezdetben csak a pillanatnyi szükséglet hajtott: nem voltak szöveggyűjtemények, a legtöbb iskolai könyvtárból sok olyan irodalmi alkotás hiányzott, amelyeket tanórákon használni lehetett, verset elemezni a tanulókkal viszont csak úgy lehet, ha mindenki előtt ott a szöveg. Közel húsz év eltelte után viszont valóban büszke vagyok arra, hogy a rendszerváltás után máig ezek a kiadványok is alapul szolgálnak Erdély legtöbb középiskolájában a magyar irodalom tanításában. Tudtam, hogy nem lesz könnyű az indulás, ám az is nyilvánvaló volt, hogy a gyűjteményben szereplő költemények a magyar irodalom gyöngyszemei lévén, bárhogy változzanak a tanítási szempontok, ezek mindenképpen szerepelnek majd a tanrendben. Az első Metszet, a szürke borítós 1992-ben jelent meg, a kezdetektől a 20. század végéig nyújtott betekintést a magyar lírába. Akkor még az erdélyi magyar irodalmat egy egész éven át tanítottuk a 12. osztályban – innen származott a külön kiadvány ötlete: ez lett a zöldcsíkos Metszet, a két versgyűjtemény mellé pedig egy harmadik – piros – a Mondák, legendák, szépprózai írások című gyűjteményé. Sajnos az utóbbi évtizedben az erdélyi magyar irodalom és vele együtt a zöld csíkos Metszet „kikopni” látszik az iskolából, ám ha esetleg lesz rá igény – legalább a könyvtárak számára –, talán újból kiadnánk. Mellesleg jegyzem meg, hogy régóta foglalkoztat: kinek is írnak az erdélyi magyar írók? Nemrég kérdezett rám az egyik diákom: élnek-e ma is költők, vagy csak mi nem hallottunk róluk?!
– Ne vegye gúnyolódó tyúk-tojás kérdésnek, de mi volt előbb: a Metszet kiadásának szükségessége vagy a kiadóalapítási büszkeség? És egyszemélyes vállalkozásban gondolkodott-e, avagy csapatmunkában?
– Huszonkét év kihagyás után kerültem vissza a katedrára, mivel baróti tanári indulásom után Sepsiszentgyörgyön az alakuló Megyei Tükör belső munkatársa lettem, bár évekig betanítottam az akkori Matematika–Fizika Líceumba, a későbbi Székely Mikó Kollégiumba. A tanítást tartottam fő hivatásomnak, de az újságírást is nagyon megszerettem. Az iskolában én voltam a szerkesztő úr, a szerkesztőségben pedig a tanár úr. 1990-ben merült fel először a kiadólétesítés ötlete: az első kiadványok inkább az anyagi megalapozást szolgálták, reklámlapban is gondolkodtunk, a szöveggyűjtemény tehát nem az első kiadványunk volt. Csapatmunka nélkül nem vághattunk volna bele: hárman fogtunk össze, és – nálunk újdonságként – munkafüzetek közreadását kezdtük meg. Közben meg kellett válnom a helyi napilaptól, és visszatértem a tanügybe. A kiadói csapat összetétele is változott, így az elnevezésünk is módosult: a kezdeti Cathedra névből Proserved Cathedra lett. Munkatársaknak olyanokat kértem fel, akikről tudtam, hogy nemcsak a szakmájukban van tekintélyük, de a tollforgatásban is helytállnak. A legtöbb kiadvány ötlete tőlem származott, különösen az első években, ehhez kellett megtalálnom azokat, akik az ötletből könyvet „gyúrnak”. Egyik-másiknál magam is társszerzőként szerepelek, de a szerkesztés, a lektorálás és végső soron a korrektúra is az én hatásköröm. A szerzői csapat nem volt állandó, sok mindenkivel dolgoztam együtt az eltelt évek alatt, ráadásul – eléggé sajnálatos módon – olyasmivel is szembesülnöm kellett, hogy egyik-másik ötletemet egyszerűen „lenyúlták”, vagy a mi már megjelent munkafüzeteinket némi átírással, hivatkozás nélkül mások is kiadták. Háborogtunk is eleget, de annyival maradtunk. Illetve, hát azzal vigasztalgattuk magunkat, hogy a lényeg: minél több tanulóhoz jusson el az ismeretszerzést szolgáló segédanyag.
– A munkafüzetek és a Metszetek mellett milyen más kiadványaik vannak?
– Különösen az első években sok mindent kiadtunk, mivel tulajdonképpen hiányt pótoltunk. Legnagyobb példányszámban A romániai magyarság rövid története című, három részből álló kisméretű könyvecske jelent meg 1991–’92-ben. Több mint 30 ezer darab kelt el belőle, hihetetlenül olcsón. 1991 elején több történésznek is felajánlottam az ötletet, de nem vállalták. Aztán Kádár Gyula ráharapott, hamar elkészült az első rész – A kezdetektől 1541-ig –, helyi történészek mellett Egyed Ákos professzort is megkértem, hogy véleményt mondjon. Szívesen tette, rá is bólintott, s biztatott, hogy jó lesz igyekeznünk, mert egy kolozsvári történészcsoport májusig ki akar adni pontosan egy ilyen könyvet. A mienk márciusban már az iskolákban volt, a másik máig késik. Örülök, hogy az ügynek meg tudtam nyerni néhai Kónya Ádámot, aki az erdélyi magyar művelődéstörténetet írta meg röviden, tisztán, izgalmasan. Az erdélyi reneszánszról talán ennél közérthetőbben nem is írtak. Az egyik tanítványom nevetve mesélte, hogy amikor hazavitte a kis könyvet, édesapja kikapta a kezéből, s addig nem állt fel a fotelből, amíg végig nem olvasta. Következett a második és a harmadik kötet, 1920-ig, majd jött a hivatalos reagálás: a tanügyminisztérium egyik tisztségviselője óriási cirkuszt csapott, be akarták tiltani, de ennyivel maradtak.
Ma is úgy érzem, jól cselekedtem, amikor úgy döntöttem, hogy a mi történelemmagyarázatunk mellett, függelékként, szerepeljen az iskolában tanított hivatalos román felfogás is. Lehet, ez is olajat öntött a tűzre. Elsők voltunk a matematikai példatárak terén is: Számbirodalom címen adtunk ki legalább ezer feladatot tartalmazó gyűjteményt, benne az összes mértékegység is átszámítva 1–4. osztályosok számára. Ezt követte a 2. és 3., illetve az 5–8. osztályosoknak írt számtangyakorlókönyv. Az éveken át minden szünidőre külön játékos, humoros összeállítású vakációs füzetek is roppant kedveltek voltak, de tartalmilag ma is versenyképesek: a megmaradt példányokra még most is akadnak igénylők, különösen, ha a tanító néni megmutatja a gyerekeknek. Feltétlenül meg kell említenem a Magyar nyelvtan iskolásoknak című kiadványunkat, amely mondhatni nélkülözhetetlen az 6–7. osztályokban a magyar nyelvtan tanításában. De adtunk ki a német nyelvtanulást segítő öszszeállítást, román–magyar és magyar–román irodalmi szótárt, illetve román irodalomból is jelent meg az érettségire való felkészülést segítő, a román költészet keresztmetszetét nyújtó versantológia. Csakis ott volt sikere kiadványainknak, ahol a tanár, a tanító is szívesen vállalta a feladatmegoldás és az ellenőrzés többletmunkáját. Nem hiszem ugyanis, hogy a tanulókon vagy a szülőkön múlna, hogy míg az egyik településen vagy iskolában fontosnak tartják és használják a kiadványainkat, a szomszédban senkinek sem kell. Ezt azért is el kellett mondanom, mert különösen az utóbbi három-négy évben eléggé megcsappant a megrendelések száma, feladni a munkát mégsem akarom.
– Az alternatív tankönyvek, illetve a nem föltétlenül szerzőhöz és műcímekhez ragaszkodó tantervi „vajúdásban” milyen szempontok szerint állították össze, illetve változtatták-bővítették a Metszeteket?
– A Metszetek összeállításában mindig a tantervhez igazodtunk. Lehetőleg vigyáztunk arra, hogy minden vers, ami szerepel a programban, a tankönyvben, bekerüljön a gyűjteménybe, kiegészülve más, a mi számításaink szerint olvasásra, elemzésre számot tartható alkotással. Azért volt aránylag könnyű ezt megtennünk, mert igen jól képzett gyakorló tanárok segítettek. Mivel az erdélyi irodalom kiesett a „kegyekből”, a Metszetnek is lépnie kellett: a sárga a 20. századig, a zöld a 20. századot öleli fel. Epikai és drámai művekből részleteket bemutató Metszeteink is vannak: a barna a 19. század végéig, a kék a 20. század irodalmába nyújt bepillantást.
– A versgyűjtemények mellett igazi slágernek számít az Emlékeztető: bár címe arra utal, hogy elolvasott művek felidézésére szolgál, minden gyakorló tanár tudja, hogy manapság folyamatos, aktív könyvolvasást elvárni a középiskolástól, enyhén szólva utópia. Legföljebb szinopszisokat olvasnak, vagy még inkább ezt is zanzásítva, vagyis a szinopszis szinopszisát. Ezt szeretné az Emlékeztető némiképp tágítani?
– Megjelenésekor az egyik kolléga neheztelését fejezte ki, mondván: a cselekménykivonatok közreadásával a diákok egyszerűen nem fognak többet olvasni. Megkérdeztem tőle: ha régebben olvasott regényt tanít, honnan idézi fel a szereplőket, cselekményszálakat. Azonnal a hasonló tartalmú, magyarországi könyvet említette… A kiadvánnyal az volt a célunk, hogy lehetőleg mindenkihez szóljon: ahhoz is, aki szeret olvasni, ahhoz is, aki könyvet sem vesz a kezébe. Egyszóval: nem bánom, hogy kiadtuk.
– A terjesztés és az adminisztráció emberpróbáló munka: nem érzi úgy időnként, hogy elég volt? Vagyis terveznek-e új kiadványokat, netán újrakiadásokat, magyarán: a jövőben a tanár vagy a kiadóvezető élvez-e majd elsőséget a mindennapjaiban?
– Igaz, hogy évről évre csökkent az érdeklődés, de most is nagy szeretettel végzem ezt a munkát. Megjelentek más kiadók, nehéz versenyképesnek maradni olyanok mellett, akik erős anyagi és – tegyem hozzá – politikai hátszéllel rendelkeznek. Mindenesetre nagy öröm az igényeket kielégíteni. Persze bosszúságra is van időnként éppen elég okom. Különösen, amikor az elküldött példányok ellenértéke nem akar megérkezni, a sűrű, ám egyoldalú levelezés dacára sem. Tehát egyszerű a válaszom: nem unom. Ötletek pedig mindig vannak: a meglévő kiadványok maradnak, ha igény lesz rájuk, és születnek, remélem, újak is, érdekesek meg hiánypótlók, a szegényebb diákok zsebéhez szabottak. Gondolom, ez majd a példányszámon is érződni fog, hisz az újnak mindig nagyobb a keletje. Nálam a tanár és a kiadóvezető szempontjai egyformán számítanak. Tanárként szeretném a legjobb kiadványokkal meglepni a tanulókat, az olvasókat, kiadóvezetőként pedig arra összpontosítok, hogy időben, aránylag olcsón jussanak el az érdeklődőkhöz ezek a kiadványok. És azt sem szabad elfelejtenem, hogy a nyomdai munkát mindig rendesen, idejében ki kell(ene) fizetnem! Bíró Blanka, Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)
2012. március 23.
Vissza az időben – egészen máig – beszélgetés Lakatos-Balla Attila történésszel
1977. január 30-án született Nagyváradon, az Ady Endre Gimnáziumban érettségizett, 2001-ben pedig a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem–régészet szakán diplomázott. A budapesti ELTE BTK Régészeti Intézet doktori iskolájának hallgatója, a nagyváradi Körösvidéki Múzeum munkatársa Lakatos-Balla Attila.
– Mivel ismerem a fiataloknak azt a sajátos érzését, hogy nagyon könnyen összemossák a szüleik fiatalkorát akár az ókorral is, és „rég volt” minősítéssel lelegyintik, mindig érdekelt, minek köszönhetően fordul egy fiatalember a történelem tanulmányozása felé. Tetten érhető esetleg egy olyan esemény, aminek a későbbi életpálya köszönhető?
– Ilyen konkrét eseményre vagy valamiféle sajátos indíttatásra nem emlékszem, csupán csak arra, hogy hatodik osztályos voltam, amikor a szüleimnek bejelentettem: történész leszek. Feltehetőleg történt akkor valami, de mondom, én nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy pofont ugyan nem kaptam, de nagyon komoly, felnőttes figyelmeztetészuhatagot igen, arra vonatkozóan, hogy ebből nem lehet megélni – felejtsem hát el gyorsan. Arra sem emlékszem, hogy a szülői intelmek következtében magamba szálltam volna, és megkezdtem valamilyen más irányú érdeklődés építgetését – de hogy a ’90 utáni történelemtanáraimtól annyit tanultam, olyan sok érdekességet, hogy visszakanyarodhattam kisiskolás-elképzeléseimhez. Mindenképpen szeretném mindkét történelemtanárom nevét megemlíteni, hiszen nekik – Fodor Ferencnek és Miklós Mihálynak – köszönhetem a történelem iránti, örökre szóló elkötelezettségemet. Ezúttal is köszönöm nekik. Hogy aztán az érdeklődési körömbe a régészet is bekapcsolódott, az viszont már egy véletlennek köszönhető – ha életpályák esetében egyáltalán lehet véletlenekről beszélni. Egy barátom meghívott Gyulafehérvárra, és éppen aznap látogattunk el a várba, amikor 130 év után kinyitották az északnyugati, a Márton Áron Teremből felvezető toronylépcsőt. Az ott tároltak láttán dőlt el – azt hiszem – a sorsom. Felvételizhettem hát Kolozsváron a történelem-régészet szakra, ami akkor még egy kissé a hőskori állapotokról árulkodott, úgymond „átmeneti” tanszék volt, viszont az egész kutatási apparátus a kezünk alá játszott, a rendelkezésünkre állt.
– Még a tudományokban járatlanoknak sem kell mondanunk, nemhogy a szakembernek: a történelem óriási tér-idő koordináták között mozog, s bármennyire is szenvedélyes történész legyen valaki, az egészet még pontosan áttekinteni sem tudja, a kutatásról nem is szólva. Lakatos-Balla Attilának melyik a kedvenc tere és ideje?
– A középkor érdekelt elsősorban, különös tekintettel Zsigmond király korára. Az viszont, hogy aránylag hamar sikerült visszafelé haladnom a kutatással az időben, az az értetlenségemnek köszönhető. Vagyis, hogy Zsigmond korát megértsem, ahhoz meg kellett ismernem és értenem az Anjou-kort, amit viszont képtelenség megérteni az Árpád-kor, végső soron a honfoglalásig nyúló kor nélkül... De a honfoglalás sem áll csak úgy egymagában térben és időben – természetes tehát, hogy eljutottam a népvándorlásig. Itt aztán, a késői népvándorlás koránál meg is ragadtam. Vagyis a „szűk” szakterületem a 6–12. század.
– És mondhatjuk azt, hogy Nagyvárad és környéke ilyen szempontból a kutató „kezére játszik”?
– Vidéken azért nem beszélhetünk éppen ilyen kutatási „luxusról”. Itt – Ady szavaival élve – afféle muszáj-Herkulesek vagyunk. Vagyis azt ássuk, amit ásni kell, nem ritkák az úgynevezett mentőásatások.
– De azért a munkája nemcsak afféle kötelező napi penzum, mivel azt hallottam, hogy a levéltári anyagok digitalizálásán is dolgozik. Ezzel kapcsolatban inkább kósza hírek keringenek, illetve egyfajta ketyegő időzített bombának is nevezhetően fel-felkapják, egyelőre még csak érintőlegesen, de a közelgő kampányban valószínűleg gyakrabban terítéken lesz. Jó volna bizonyos vonatkozásokat máris tisztán látni.
– Megpróbálok némi fényt deríteni, tisztázni az összefüggéseket, de ez azért nem olyan egyszerű, mert az alaphelyzet vált mostanra eléggé bonyodalmasnak. És mondjuk ki az elején, hogy mesterségesen, vagyis tudatosan bonyolódott-bonyolították azok, akiknek érdekében állt a levéltárak helyzetét minél átláthatatlanabbá tenni. Kezdeném azzal, hogy az általános európai szokással ellentétben nálunk nem a kultuszminisztériumhoz tartoznak a levéltárak, hanem a belügyhöz. Ez pedig egy alapparanoiának a következménye, s ha mondom is az egyik eklatáns példát, máris világos lesz, mire utalok: a nagyváradi káptalan gyűjteménye, a vármegye, a középkori céhek levéltári anyaga – Râmnicu Vâlceán található. Mégpedig az egész eredeti anyag.
Amit ha valaki kutatni akar, nemcsak hogy el kell oda mennie, de gyakorlatilag nem is sikerül neki az anyaghoz hozzáférnie. 1992-ben vitték el, hivatkozva arra a „reális kockázatra, hogy Magyarország megtámadja a Partiumot”... Ezt a bődületet gondolom nem is kell kommentálnom, tény viszont, hogy Váradon megvan ugyan a mikrofilmekre vett változat, de az gyakorlatilag – épp a belügyi függőség miatt – hozzáférhetetlen. Látszólag a legkézenfekvőbb volna Vâlceáról visszakérni, ők viszont nem adják, mert – ugyancsak a belügyi szabályzatokra hivatkozva – „megőrzésre” kapták, és ehhez tartják is magukat. Ilyen körülmények között aztán nem igazán könnyű Bihar megyei monográfiát összeállítani.
– És remény sincs a változásra? Amíg világ a világ, a belügy fogja „őriztetni” a levéltárakat?
– Remény az van, hisz reménynek mindig kell lennie, de félretéve bármiféle élcelődést: tavaly készült el egy viszonylag modern levéltári törvény. Ezt az RMDSZ teljes mellszélességgel és erős lobbival képviselte, de – ahogy az nálunk annyi törvénnyel megtörtént-megtörténik – még nem jogerős (a jogszabályt a román alkotmánybíróság formai hiba miatt az alaptörvénnyel ellentétesnek nyilvánította – szerk. megj.) Ha az lesz, akkor ez a törvény lenne a biztosítéka az anyag visszakerülésének, illetve az állami monopólium feloldásának.
A jelenleg hatályban lévő törvény ugyanis ilyen értelemben fogalmaz, a kérdés csak az, hogy az állam jó gazdája-e vagy sem a levéltári állománynak. Vannak olyan megyei archívumok, amelyekkel jobb a helyzet, a miénk sajnos olyan, amilyenről az előbb szóltam. Amikor Bukarestben részt vettem egy levéltárosképzőn, ott a kollégákkal megbeszéltük a problémáinkat. Ott derült ki például, hogy 99 százalékuk az iratállományunk nyelvét sem érti. Hogy lehet akkor jó kezelője? Arról nem is beszélve, hogy a két érintett megye dokumentumlistája sokszor egészen más. Hát ezért is kapják fel a politikusok időről időre az említett demagóg szöveget, hogy a magyarok (értsd: az RMDSZ) „eladnák” még a levéltári dokumentumokat is.
– Félek, hogy az idei – durvának ígérkező – kampány során ilyesféle vadságokat fognak egyesek szajkózni. Ezért volna jó a mielőbbi törvényerőre emelése a rendelkezésnek, na de hát ezt nem mi döntjük el. A digitalizálás viszont – úgy hallottam – helyi projekt.
– Igen, a nagyváradi és a Hajdú-Bihar megyei levéltár közös, részben műtárgyi, részben információs projektje. Sziszifuszi munka, mivel le kell fényképezni a meglévő anyagot, nyilvánossá tenni a 10–12 ezer folyóméternyi „papírt”. Természetesen vannak prioritásaink, olyan anyagok, amelyek műtárgyként és információként is fontosak. Körülbelül egy éve indult be a munka, az első fél évben 65 ezer oldalt sikerült ily módon megmenteni. A projekt lejárt, de a városnak van egy projektkövetői feladata, még néhány éven át működni is fog. Azon gondolkodunk, hogy ki kellene terjeszteni – e téren a legkellemesebb meglepetésünk, hogy a bukaresti Nemzeti Levéltár nagyon lelkesen állt az elképzelés mögé. A szakma hozzáállása tehát nagyon jó, de az emberi gyarlóság ismét közbeszólhat.
– Vagyis?
– Sokan megszokták a belügyi függőséget, ami ugyan sokkal több kötöttséget jelent, ugyanakkor például nagyobb fizetéssel, több juttatással is jár. Ha ettől sikerülne valahogy megszabadulnunk, s ha a politikának sem lesz majd aktuálisan meglobogtatható témája, akkor – jelképesen – túlléphetünk a saját eddigi árnyékunkon, és sikerül végre a levéltári anyag segítségével az időben annyira visszamennünk, hogy szellemiségben eljuthassunk egészen a máig.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
1977. január 30-án született Nagyváradon, az Ady Endre Gimnáziumban érettségizett, 2001-ben pedig a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem–régészet szakán diplomázott. A budapesti ELTE BTK Régészeti Intézet doktori iskolájának hallgatója, a nagyváradi Körösvidéki Múzeum munkatársa Lakatos-Balla Attila.
– Mivel ismerem a fiataloknak azt a sajátos érzését, hogy nagyon könnyen összemossák a szüleik fiatalkorát akár az ókorral is, és „rég volt” minősítéssel lelegyintik, mindig érdekelt, minek köszönhetően fordul egy fiatalember a történelem tanulmányozása felé. Tetten érhető esetleg egy olyan esemény, aminek a későbbi életpálya köszönhető?
– Ilyen konkrét eseményre vagy valamiféle sajátos indíttatásra nem emlékszem, csupán csak arra, hogy hatodik osztályos voltam, amikor a szüleimnek bejelentettem: történész leszek. Feltehetőleg történt akkor valami, de mondom, én nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy pofont ugyan nem kaptam, de nagyon komoly, felnőttes figyelmeztetészuhatagot igen, arra vonatkozóan, hogy ebből nem lehet megélni – felejtsem hát el gyorsan. Arra sem emlékszem, hogy a szülői intelmek következtében magamba szálltam volna, és megkezdtem valamilyen más irányú érdeklődés építgetését – de hogy a ’90 utáni történelemtanáraimtól annyit tanultam, olyan sok érdekességet, hogy visszakanyarodhattam kisiskolás-elképzeléseimhez. Mindenképpen szeretném mindkét történelemtanárom nevét megemlíteni, hiszen nekik – Fodor Ferencnek és Miklós Mihálynak – köszönhetem a történelem iránti, örökre szóló elkötelezettségemet. Ezúttal is köszönöm nekik. Hogy aztán az érdeklődési körömbe a régészet is bekapcsolódott, az viszont már egy véletlennek köszönhető – ha életpályák esetében egyáltalán lehet véletlenekről beszélni. Egy barátom meghívott Gyulafehérvárra, és éppen aznap látogattunk el a várba, amikor 130 év után kinyitották az északnyugati, a Márton Áron Teremből felvezető toronylépcsőt. Az ott tároltak láttán dőlt el – azt hiszem – a sorsom. Felvételizhettem hát Kolozsváron a történelem-régészet szakra, ami akkor még egy kissé a hőskori állapotokról árulkodott, úgymond „átmeneti” tanszék volt, viszont az egész kutatási apparátus a kezünk alá játszott, a rendelkezésünkre állt.
– Még a tudományokban járatlanoknak sem kell mondanunk, nemhogy a szakembernek: a történelem óriási tér-idő koordináták között mozog, s bármennyire is szenvedélyes történész legyen valaki, az egészet még pontosan áttekinteni sem tudja, a kutatásról nem is szólva. Lakatos-Balla Attilának melyik a kedvenc tere és ideje?
– A középkor érdekelt elsősorban, különös tekintettel Zsigmond király korára. Az viszont, hogy aránylag hamar sikerült visszafelé haladnom a kutatással az időben, az az értetlenségemnek köszönhető. Vagyis, hogy Zsigmond korát megértsem, ahhoz meg kellett ismernem és értenem az Anjou-kort, amit viszont képtelenség megérteni az Árpád-kor, végső soron a honfoglalásig nyúló kor nélkül... De a honfoglalás sem áll csak úgy egymagában térben és időben – természetes tehát, hogy eljutottam a népvándorlásig. Itt aztán, a késői népvándorlás koránál meg is ragadtam. Vagyis a „szűk” szakterületem a 6–12. század.
– És mondhatjuk azt, hogy Nagyvárad és környéke ilyen szempontból a kutató „kezére játszik”?
– Vidéken azért nem beszélhetünk éppen ilyen kutatási „luxusról”. Itt – Ady szavaival élve – afféle muszáj-Herkulesek vagyunk. Vagyis azt ássuk, amit ásni kell, nem ritkák az úgynevezett mentőásatások.
– De azért a munkája nemcsak afféle kötelező napi penzum, mivel azt hallottam, hogy a levéltári anyagok digitalizálásán is dolgozik. Ezzel kapcsolatban inkább kósza hírek keringenek, illetve egyfajta ketyegő időzített bombának is nevezhetően fel-felkapják, egyelőre még csak érintőlegesen, de a közelgő kampányban valószínűleg gyakrabban terítéken lesz. Jó volna bizonyos vonatkozásokat máris tisztán látni.
– Megpróbálok némi fényt deríteni, tisztázni az összefüggéseket, de ez azért nem olyan egyszerű, mert az alaphelyzet vált mostanra eléggé bonyodalmasnak. És mondjuk ki az elején, hogy mesterségesen, vagyis tudatosan bonyolódott-bonyolították azok, akiknek érdekében állt a levéltárak helyzetét minél átláthatatlanabbá tenni. Kezdeném azzal, hogy az általános európai szokással ellentétben nálunk nem a kultuszminisztériumhoz tartoznak a levéltárak, hanem a belügyhöz. Ez pedig egy alapparanoiának a következménye, s ha mondom is az egyik eklatáns példát, máris világos lesz, mire utalok: a nagyváradi káptalan gyűjteménye, a vármegye, a középkori céhek levéltári anyaga – Râmnicu Vâlceán található. Mégpedig az egész eredeti anyag.
Amit ha valaki kutatni akar, nemcsak hogy el kell oda mennie, de gyakorlatilag nem is sikerül neki az anyaghoz hozzáférnie. 1992-ben vitték el, hivatkozva arra a „reális kockázatra, hogy Magyarország megtámadja a Partiumot”... Ezt a bődületet gondolom nem is kell kommentálnom, tény viszont, hogy Váradon megvan ugyan a mikrofilmekre vett változat, de az gyakorlatilag – épp a belügyi függőség miatt – hozzáférhetetlen. Látszólag a legkézenfekvőbb volna Vâlceáról visszakérni, ők viszont nem adják, mert – ugyancsak a belügyi szabályzatokra hivatkozva – „megőrzésre” kapták, és ehhez tartják is magukat. Ilyen körülmények között aztán nem igazán könnyű Bihar megyei monográfiát összeállítani.
– És remény sincs a változásra? Amíg világ a világ, a belügy fogja „őriztetni” a levéltárakat?
– Remény az van, hisz reménynek mindig kell lennie, de félretéve bármiféle élcelődést: tavaly készült el egy viszonylag modern levéltári törvény. Ezt az RMDSZ teljes mellszélességgel és erős lobbival képviselte, de – ahogy az nálunk annyi törvénnyel megtörtént-megtörténik – még nem jogerős (a jogszabályt a román alkotmánybíróság formai hiba miatt az alaptörvénnyel ellentétesnek nyilvánította – szerk. megj.) Ha az lesz, akkor ez a törvény lenne a biztosítéka az anyag visszakerülésének, illetve az állami monopólium feloldásának.
A jelenleg hatályban lévő törvény ugyanis ilyen értelemben fogalmaz, a kérdés csak az, hogy az állam jó gazdája-e vagy sem a levéltári állománynak. Vannak olyan megyei archívumok, amelyekkel jobb a helyzet, a miénk sajnos olyan, amilyenről az előbb szóltam. Amikor Bukarestben részt vettem egy levéltárosképzőn, ott a kollégákkal megbeszéltük a problémáinkat. Ott derült ki például, hogy 99 százalékuk az iratállományunk nyelvét sem érti. Hogy lehet akkor jó kezelője? Arról nem is beszélve, hogy a két érintett megye dokumentumlistája sokszor egészen más. Hát ezért is kapják fel a politikusok időről időre az említett demagóg szöveget, hogy a magyarok (értsd: az RMDSZ) „eladnák” még a levéltári dokumentumokat is.
– Félek, hogy az idei – durvának ígérkező – kampány során ilyesféle vadságokat fognak egyesek szajkózni. Ezért volna jó a mielőbbi törvényerőre emelése a rendelkezésnek, na de hát ezt nem mi döntjük el. A digitalizálás viszont – úgy hallottam – helyi projekt.
– Igen, a nagyváradi és a Hajdú-Bihar megyei levéltár közös, részben műtárgyi, részben információs projektje. Sziszifuszi munka, mivel le kell fényképezni a meglévő anyagot, nyilvánossá tenni a 10–12 ezer folyóméternyi „papírt”. Természetesen vannak prioritásaink, olyan anyagok, amelyek műtárgyként és információként is fontosak. Körülbelül egy éve indult be a munka, az első fél évben 65 ezer oldalt sikerült ily módon megmenteni. A projekt lejárt, de a városnak van egy projektkövetői feladata, még néhány éven át működni is fog. Azon gondolkodunk, hogy ki kellene terjeszteni – e téren a legkellemesebb meglepetésünk, hogy a bukaresti Nemzeti Levéltár nagyon lelkesen állt az elképzelés mögé. A szakma hozzáállása tehát nagyon jó, de az emberi gyarlóság ismét közbeszólhat.
– Vagyis?
– Sokan megszokták a belügyi függőséget, ami ugyan sokkal több kötöttséget jelent, ugyanakkor például nagyobb fizetéssel, több juttatással is jár. Ha ettől sikerülne valahogy megszabadulnunk, s ha a politikának sem lesz majd aktuálisan meglobogtatható témája, akkor – jelképesen – túlléphetünk a saját eddigi árnyékunkon, és sikerül végre a levéltári anyag segítségével az időben annyira visszamennünk, hogy szellemiségben eljuthassunk egészen a máig.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
2012. április 2.
Könyvespolc: Sors formálta sorsformáló
Vitathatatlan, milyen nagy hatással volt a 20. század történelme az egyházak sorsának alakulására, különösképpen a magyar református egyházéra, hiszen Trianon után (majdnem) a semmiből kellett új világot teremtenie. Ez a Bolyai János-parafrázis pedig elsősorban olyan emberek tettrekészségét feltételezi, akik vállalkoztak/vállalkoznak erre a „világteremtésre”.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület megalakításában a későbbi püspök, Sulyok István mellett ilyen sorsformáló egyéniség volt Debreczeni István. Pálfi József nagyváradréti lelkipásztor könyve – Debreczeni István, aki megtanulta a mellényt többször ki- és begombolni – bemutatja a református és más felekezetekhez tartozóknak a bihari lelkek pásztorának áldozatos tevékenységét. Nagyszalontáról indul, a kálvinista Rómának is nevezett Debrecenben tanul, szülővárosában kezdi meg szolgálatát, majd a szatmári Láncos templom lelkipásztora lesz, onnan pedig Temesvárra, a Bánság fővárosába kerül. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület megszervezésében és megerősítésében 1922 és 1940 között előadóként, 1946–1959 között pedig lelkészértekezleti elnökként és főjegyzőként vesz részt, ugyanakkor gazdag közírói tevékenységet is folytat, sőt még verseket is ír.
A róla szóló kötet szerzője, Pálfi István a bevezetőben belülről közelíti meg Debreczeni István életútját, a következőket mondva: „A történelem alakulását mindig Krisztus felől nézte és értelmezte. A történelem Urától, adott helyen és időben kapott személyes feladatát mandátumos küldetésnek tekintette. A személyes és a közösségi élet alakulása mögött mindenkor az isteni akaratot látta. Sohasem a bajok okát kutatta és súlyuk felett borongott, hanem bennük mindig megoldandó feladatot látott.
Az önálló egyházkerület létrehozásában és kiépítésében Sulyok István püspök mellett szürke eminenciásként működött közre. Pontosan tudta, hogy bár Bukarest az egyházkerület legitimálását a végtelenségig próbálja megakadályozni, a legfontosabb azonban mégis a belső rendszer kiépítése és működőképessé tétele volt.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület első belmissziói előadójaként az egyház megújulására fektetett hangsúlyt. Sokrétű egyházi, oktatási és művelődési munkásságával meggyőződéssel vallotta, hogy belülről kell életet teremteni. Igehirdető, szociálisan érzékeny, cselekvő egyházat akart, a legalsóbb szórványszinttől a legfelsőbb egyházkerületiig. Ezért »küldte ki« a lelkipásztorokat a templomokból és az irodákból a nép közé.
Egyén és közösség viszonylatában pontosan tudta, hogy a belső erők mozgósítása, a képzettség és a józan gondolatok mennyire fontosak. Folyamatosan szervezett, mindenütt feladatot látott és adott, egyesületeket és szövetségeket hozott létre, a kultúrát, az iratmissziót személyesen is művelte, az iskolát pedig az első sorba állította.” A magam részéről csak egyetérteni tudok a könyv szerzőjével és Debreczeni Istvánnal, a könyv főszereplőjével.
Pálfi József: Debreczeni István, aki megtanulta a mellényt többször ki- és begombolni – a D. Dr. Harsányi András Alapítvány kiadványai 15., Debrecen, 2011
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)
Vitathatatlan, milyen nagy hatással volt a 20. század történelme az egyházak sorsának alakulására, különösképpen a magyar református egyházéra, hiszen Trianon után (majdnem) a semmiből kellett új világot teremtenie. Ez a Bolyai János-parafrázis pedig elsősorban olyan emberek tettrekészségét feltételezi, akik vállalkoztak/vállalkoznak erre a „világteremtésre”.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület megalakításában a későbbi püspök, Sulyok István mellett ilyen sorsformáló egyéniség volt Debreczeni István. Pálfi József nagyváradréti lelkipásztor könyve – Debreczeni István, aki megtanulta a mellényt többször ki- és begombolni – bemutatja a református és más felekezetekhez tartozóknak a bihari lelkek pásztorának áldozatos tevékenységét. Nagyszalontáról indul, a kálvinista Rómának is nevezett Debrecenben tanul, szülővárosában kezdi meg szolgálatát, majd a szatmári Láncos templom lelkipásztora lesz, onnan pedig Temesvárra, a Bánság fővárosába kerül. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület megszervezésében és megerősítésében 1922 és 1940 között előadóként, 1946–1959 között pedig lelkészértekezleti elnökként és főjegyzőként vesz részt, ugyanakkor gazdag közírói tevékenységet is folytat, sőt még verseket is ír.
A róla szóló kötet szerzője, Pálfi István a bevezetőben belülről közelíti meg Debreczeni István életútját, a következőket mondva: „A történelem alakulását mindig Krisztus felől nézte és értelmezte. A történelem Urától, adott helyen és időben kapott személyes feladatát mandátumos küldetésnek tekintette. A személyes és a közösségi élet alakulása mögött mindenkor az isteni akaratot látta. Sohasem a bajok okát kutatta és súlyuk felett borongott, hanem bennük mindig megoldandó feladatot látott.
Az önálló egyházkerület létrehozásában és kiépítésében Sulyok István püspök mellett szürke eminenciásként működött közre. Pontosan tudta, hogy bár Bukarest az egyházkerület legitimálását a végtelenségig próbálja megakadályozni, a legfontosabb azonban mégis a belső rendszer kiépítése és működőképessé tétele volt.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület első belmissziói előadójaként az egyház megújulására fektetett hangsúlyt. Sokrétű egyházi, oktatási és művelődési munkásságával meggyőződéssel vallotta, hogy belülről kell életet teremteni. Igehirdető, szociálisan érzékeny, cselekvő egyházat akart, a legalsóbb szórványszinttől a legfelsőbb egyházkerületiig. Ezért »küldte ki« a lelkipásztorokat a templomokból és az irodákból a nép közé.
Egyén és közösség viszonylatában pontosan tudta, hogy a belső erők mozgósítása, a képzettség és a józan gondolatok mennyire fontosak. Folyamatosan szervezett, mindenütt feladatot látott és adott, egyesületeket és szövetségeket hozott létre, a kultúrát, az iratmissziót személyesen is művelte, az iskolát pedig az első sorba állította.” A magam részéről csak egyetérteni tudok a könyv szerzőjével és Debreczeni Istvánnal, a könyv főszereplőjével.
Pálfi József: Debreczeni István, aki megtanulta a mellényt többször ki- és begombolni – a D. Dr. Harsányi András Alapítvány kiadványai 15., Debrecen, 2011
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)
2012. április 23.
„Nem jósolok napfényes jövőt a könyvnek” – beszélgetés H. Szabó Gyulával
1951. január 17-én született Kolozsváron, az első tíz osztályt az akkori 11-es líceumban (ma Báthory Gimnázium) végezte, majd a 3-as líceumban (a mai Apáczai Csere János Gimnázium) érettségizett. 1974-ben végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem orosz–magyar szakán, 1974–1977 között a siménfalvi általános iskola orosz és magyar tanára. 1977 szeptemberétől a Kriterion Kiadó alkalmazottja, 1985-ig szerkesztő, majd megbízott főszerkesztő, 1990. augusztus 1-jétől a kiadó igazgatója, 1999-től társtulajdonosa.
Túl bármiféle metaforán: H. Szabó Gyula könyvek közé született, hiszen anyai nagyapja, Szentimrei Jenő időben-minőségben egyaránt a Trianon után alakuló erdélyi irodalom első vonalának jeles képviselője volt, szülei mindketten tanáremberek, irodalmár, illetve néprajztudós. Mennyiben határozta ez meg későbbi érdeklődési körét, illetve a pályaválasztását?
– Biztosan nem kismértékben befolyásolt az, hogy kiről-miről hogyan vélekedtek körülöttem, de például nagyapám „jeles képviselőségét” csak nagyon áttételesen érzékeltem. Mindenekelőtt abból, hogy nem is egyszer fordultak meg nálunk Nagy Imre és Popp Aurel festők vagy Jancsó Béla, György Dénes, Lám Béla és más „jeles bácsik”. De én nagyapámat elsősorban nagyapai minőségében kedveltem nagyon, talán azért is, mert nekem, a legkisebb, vele egy fedél alatt lakó unokának sok minden volt szabad. Nemcsak az ölében ülhettem folyton, de mehettem a szobájába akkor is, amikor dolgozott.
Hétéves voltam, amikor meghalt, úgyhogy inkább az érzelmi életemben játszott szerepet, nem a szellemi tájékozódásomban. Később, az évek során viszont többször is „felfedeztem” magamnak. Fiatalkorom színház iránti érdeklődésében azoknak a gyerekműsoroknak lehetett szerepe, amelyeket nagyanyám és anyám rendeztek a testvéreim osztálytársaival a tágas ház két egybenyitott szobájában.
Kis jeleneteket, népdalokat, szavalatokat adtak elő, meghívták a gyerekek szüleit, barátait is. S hogy könyvek közé születtem, az is minden szempontból igaz, hiszen végeredményben két család – nagyapámék és mi – laktuk a négyszobás házat, vagyis két könyvtár volt szinte mindenütt a szemem előtt. Később mi, a négy fiútestvér is elkezdtük alakítgatni a magunk könyvtárát: nem ritkán négy példányban került a házba egy-egy könyv, s innen vittük szerteszét, ki merre került.
– Bölcsésznek lenni természetesen feltételezi a könyvek szeretetét, de még semmiképpen sem jelenti azt, hogy a filológus egész életét a könyvkiadásnak szentelje. Hogyan kezdődött könyvkiadói munkája?
– Véletlenül. Kezdjem azzal, hogy már a bölcsészetre való jelentkezésem is egyfajta kitérő volt, hiszen a színház bűvöletében eltelt ifjúkoromban „teátrális álmokat” dédelgettem: színészi adottságaim egyáltalán nem lévén, rendező szerettem volna lenni. De akkortájt, 1970 körül a marosvásárhelyi színiakadémián nem volt rendezői szak, ezért tanácsolta Szabó Lajos rektor (ő is nagyapai „örökség”), hogy végezzek el egy egyetemet, majd posztgraduális képzéssel próbálkozzam. Így kerültem a bölcsészetre: orosz–magyar szakra jelentkeztem, mivel nyolc évig tanultam oroszul, és gondoltam, ott kevesebb lesz a felvételin a tolongás.
Diplomázás után egy kedves Keresztúr fiúszéki faluba, Siménfalvára neveztek ki, ott töltöttem ki az akkoriban kötelező hároméves szakgyakorlatot. Közben megnősültem, feleségem, Simonffy Kati a bukaresti televízió nemzetiségi szerkesztőségében dolgozott már, úgyhogy számomra is Bukarest lett az irány. Előbb a Művelődés folyóiratot udvaroltam körül, az akkori főszerkesztője, Kovács János fel is vett volna, ha lett volna szabad státusa, de üresedés a Kriterion Kiadónál adódott.
Feleségem főszerkesztője, Bodor Pál beajánlott Domokos Gézának, aki 1977. szeptember 16-ai hatállyal fel is vett. Minden különösebb ceremónia nélkül kiadói szerkesztővé ütött, én lettem a kiadó magyar szerkesztőségének 12. tagja (nyolcan Bukarestben, négyen Kolozsvárt dolgoztak), a képzőművészeti és zenei tárgyú könyvek „felelőse”. Persze foglalkoztam más könyvekkel is… És azóta tanulgatom ezt a mesterséget.
– Körülbelül két évtizeden át a Kriterion Kiadó mondhatni összenőtt Domokos Géza nevével: kívülről hősies időszaknak tűnt a 80-as évek elejéig tartó majdnem másfél évtized, nagyon sok – nemcsak jó, de akkor nagyon merésznek számító – kiadvánnyal. Belsősként hogyan élte meg azokat az emberpróbáló időket, milyen volt a szerkesztői közösség, és hogyan vezette Domokos a kiadót?
– Egy már nagyon jól működő csapatba kerültem, ugyanis már hét éve működött a Kriterion, ám indulásakor is valójában az Állami Irodalmi Kiadó nemzetiségi osztályának az embereire épült. Feladata volt a nemzetiségi irodalom – magyar, német, szerbhorvát (akkor így kellett mondani), ukrán, jiddis – kiadása, illetve 1971-től indult a Biblioteca Kriterion sorozat, a magyar, német, ukrán nyelvű irodalom román fordításainak sorozata. Kitűnő, mondhatni legendás volt a fordítói gárda: Gelu Păteanu, Paul Drumaru, Gheorghe Olaru, németből Gabriel Gafiţa fordított, de jelentek meg szlovákból, török–tatárból fordítások.
Sőt Domokos szeretett volna cigány nyelvű könyvet is megjelentetni, de ezt az elvtársak szigorúan letiltották, akkoriban ugyanis tilos volt arról beszélni, hogy nálunk vannak roma nemzetiségűek. A lényeg az, hogy minden szerkesztőnek megvolt a maga területe, azért is mehetett olajozottan a munka. Az én szempontból egy másik külön „érdekesség”, hogy a kiadóhoz kerülésemmel mondhatni egy időben, 1977 nyarán hivatalosan megszűnt a Sajtóigazgatóság néven működő cenzúrahivatal, az intézmények vezetőinek egyéni felelősségvállalására építve a további tevékenységet.
A legtöbb kiadóigazgató megrémült ettől a felelősségtől (nem ok nélkül), de Domokos Géza nem tartozott közéjük. Épp ellenkezőleg: 1977-től 1982-ig a kor viszonyai között nagyon is kockázatos könyvek sora jelent meg. Arról például egyetlen szót sem lehetett ejteni, hogy Trianon után egész Erdélyben sorra tűntek el a magyar történelmi vonatkozású szobrok. Károly Sándor önéletírásának 1979-es kiadásában viszont némi anekdotikus éllel olyasmit ír le, hogyan verte a „fütykös szél” az aradi Kossuth-szobrot. De „életveszélyesnek” volt mondható a Székely Oklevéltár új sorozata, a Moldvai csángó népművészet és még sok hasonló kiadvány.
A lényeg az, hogy Domokos Géza jól ki tudta használni a kedvező szelet. Olyan vezető volt, aki mindig dicsérte a kollégákat, és az esetleges hibákból sokat magára vállalt. Derűs, nyugodt egyéniségével sikerült nyugodt légkört teremtenie a kiadóban is. A 80-as évek elején aztán, ha jól emlékszem, egy 1982-es pártplénum után újraszervezték a cenzúrát. Amilyen nagy garral hírelték ’77-ben a megszűntét, annyira fű alatt intézték az újraindítást. A mi cenzorunk Pezderka Sándor elvtárs volt, aki az égvilágon mindent figyelmesen elolvasott. A kiadói terveket is.
Rövidesen már nemcsak kitanácsolt címeket a tervből, de „be is segített” jobbnál jobb címekkel. Néha azért ezt a nagy „éberséget” is sikerült kijátszani, hisz a kiadóban csak Dulea-sorozatnak becézett könyvek egyikében közzétettük az 1918-as gyulafehérvári határozatokat, amiről egyébként tilos volt beszélni-írni. A kéziratot nyomdába kísérő referátumon lehetett bármennyi aláírás, ha nem „szerénykedett” ott a sarokban a Pezderkáé is, nem lett belőle könyv. 1985-ben aztán ránk jött a Dulea-bizottság.
Ez a hírhedett brigád felmérte, majd elemezte a kiadó tevékenységét. Lényegében megfélemlítés volt a szándékuk, úgy távoztak, hogy nem tudtuk igazán, mi lesz velünk. Úgy tűnik, hogy az elvtársak végül az elszigetelés mellett döntöttek, nem akarván áldozatot kreálni sem Domokosból, sem a kiadóból. 1985-től kezdtek ránk erőltetni könyveket, vagyis nemcsak kivettek címeket az éves tervből, hanem betétettek újakat.
– Melyek azok a korabeli képzőművészeti-zenei kiadványok, amelyekre a legszívesebben, legbüszkébben emlékszik vissza?
– Mindenekelőtt a képzőművészeti kismonográfiákra. Maga a sorozat már elindult azelőtt, hogy én odakerültem a kiadóhoz, az én első szerkesztésem Murádin Jenőnek a Barabás Miklós Céhről szóló kismonográfiája volt. Murádin tulajdonképpen rögzítette a kötetek szerkezetét, vagyis a monográfiát nagyon pontos és gazdag adattár és könyvészet egészítette ki. 1988-ban viszont az egész sorozat kikerül a tervből, éppen Duleának „köszönhetően”, aki azt mondta, hogy „csak egy román valóság van, azt nem lehet románul vagy magyarul festeni, vagyis nincs külön képzőművészet, s így külön sorozat sem lehet”.
Nem is olyan nagyon ismeretlen szöveg, ugye?! Másik könyv, amire büszke vagyok, Jordáky Lajos Az erdélyi némafilmgyártás történetéről (1981) szóló kötete, amit a szerző sajnálatosan korai halála után sikerült előásnom, és nemcsak nagy közönségsikere lett, de szakmai körökben is nagyra értékelték. Hasonló siker volt a 80-as évek elején megjelent Erdélyi Lajos-könyv, A zsidó temetők művészete (1980).
A zenetudományi írások szerkesztése rendjén László Ferenctől tanultam rengeteget. Az 1980-ban megjelent Bartók Béla Tanulmányok és tanúságok című, rendkívül fontos munkája és az általa gondozott Bartók-dolgozatok (1981) és A 101. esztendő (Bartók, Kodály, Enescu) című zenei publicisztikakötete megbeszélései mind megannyi tartalmas továbbképzést jelentettek számomra.
– A nyolcvanas évek második feléről már érintőlegesen beszéltünk, arról, hogy a könyvkiadás is nagyon megsínylette ezeket az ordas időket. Térjünk még vissza egy kicsit arra, hogyan élte meg, élte túl a Kriterion?
– Nem volt leányálom. Időnként kezembe akadnak azok az előjegyzési naptáraim, melyekbe Pezderka elvtárs intelmeit, „javaslatait” írtam. Talán nem lenne érdektelen egyszer közzétenni. Gyanús volt már akkoriban minden: a világirodalom csakúgy, mint a hazai szépirodalom, nem is beszélve az önismereti tematikákról. Ha megnézzük azoknak az éveknek a „termését”, azonnal látni, mennyire csökkentek az irodalmi értékek. A Sütő-könyvek például egyszerűen „kihaltak”, de a verseskötetek kiadása is kínszenvedés lett.
Lászlóffy Csabának az egyik kötetét például nemhogy soronként, de szinte szavanként szálazta át Pezderka, nem volt tekintettel semmire. Szegény költő kétségbeesetten kérdezte telefonon, hogy érdemes-e egyáltalán kiadni a kötetet. A népi kultúrával kapcsolatban sem lehetett semmit becsempészni. Rémálom volt, amikor 1988-ban bevezették a helységnevek kizárólagosan román használatát. Megjelentek a körülírások, a kicifrázott utalásos megnevezések, de abba is belekötöttek.
– 1990-től változás: új idők, új gondok. Bukarestből Kolozsvárra – szerkesztőből igazgatóvá. De lassan már ezek a „kezdeti” botladozások is történelemmé lesznek. Hogy lehetne jellemezni most, 2012-ben a Kriterion utóbbi két évtizedes tevékenységét?
– A 90-es választások nyomán Domokos Géza parlamenti képviselő lett, és ő kérte az akkori kulturális minisztert, Andrei Pleşut, hogy engem nevezzen ki a kiadó élére. Nem volt könnyű, ugyanis a nagy keresletet alig-alig tudtuk kielégíteni. A nyomdák inkább újságokat nyomtak, ’95-ig semmilyen állami szubvenciót nem kaptunk, a magyarországi támogatások életmentőek voltak, beindult a privatizáció, megjelentek újabb és újabb kiadók, illetve a decentralizáció következményeként széthullt az addig jól megszervezett könyvterjesztés.
Sorra szűntek meg a könyvüzletek, egyik városból a másikba nem igazán jutnak el a kiadványok... A kiadásokra kapott magyarországi, illetve a Communitas Alapítványtól kapott támogatás menti meg a céget. Ennek is köszönhetően a 90-es évek végére valamennyire stabilizálódott a helyzet. Javult az olvasók anyagi helyzete, a könyvek kivitelezése is sokat javult a 90-es évek első feléhez képest. Az internet térnyerése aztán fokozatos apadást idézett elő. Eközben a hajdani majdnem monopolhelyzetben lévő kiadónk nagyon visszaszorult. Csak egyetlen példa: 1977-ben én voltam a cég negyvenedik alkalmazottja, most hárman-négyen vagyunk összesen. A 90-es évektől sokan elmentek sajtóba, egyetemre, politikába. Persze ez természetes, hiszen manapság 10–12 kiadói műhely végzi azt, amit annak idején két kiadó – mi és a Dacia – végzett.
– A kiadó híres volt különböző sorozatairól. Egyeseket újraélesztettek – mint például a Tékát –, mások egy-két próbálkozás után elhaltak. Indultak viszont újak. Hogy látja ezek jövőjét?
– A híres Forrás sorozatot például átadtuk a Mentor Kiadónak, de azóta már kimúlt, s nem is mutatkozik igény az újraindításra. A híres világirodalmi sorozatunk is, a Horizont két próbálkozás – egy Balzac- és egy Mérimée-kötet – után „meghalt”. A Tékát sikerült viszont feltámasztani, mindenekelőtt fiatal kutatók bevonásának köszönhetően.
De mintha az újabb nemzedékekből hiányozna az a filológiai igényesség és kitartás, ami szerencsére életre segítette Dávid Gyula titáni munkáját, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon sorozatát. Ma már a közbeszédet nem igazán érdekli egy-egy megjelenés, illetve általában a könyvkiadás. De a Romániai Magyar Írók sorozatában kiadott, illetve újrakiadott műveink iránt még nagy kereslet mutatkozik, hasonlóan a Történelmi regények sorozat darabjaihoz.
És vannak új sorozataink is, mindenekelőtt a Gordiuszra vagyok büszke, ez elsősorban esszéisztikus írásokat tartalmaz, a megjelent szerzők közt pedig hirtelenében olyan neveket tudok említeni, mint Bibó István, Lucian Boia, Miskolczy Ambrus, Balázs Sándor vagy Cseke Péter. És új a különböző városokról vagy vidékekről, illetve egy-egy közkedvelt témakörről összeállított verskötetsorozatunk, ezeket a könyveket is kedveli a közönség.
– Illetlenségnek tűnhet könyvkiadótól megkérdezni, mégse vegye zokon, ha arról érdeklődöm, hogyan látja a csupa nagybetűs, nyomtatott KÖNYV jövőjét? A technikai váltás, a hangos könyvek, e-könyvek megjelenése és gyors terjedése mennyiben köthető össze az olvasási kedvvel és vággyal? És – végső soron – hogyan fogja ez meghatározni a Kriterion elkövetkező éveit?
– Zokon egyáltalán nem veszem, de túlságosan napfényes jövőt sem tudok körvonalazni. Szerencsére nálam fiatalabb kollégák jobban bíznak a nyomtatott könyv jövőjében. Én nem hiszem, hogy egy nemzedéknél tovább fog élni, bárhogy is nézzen ki, a táblagépen tárolható hatalmas könyvtár bőségesen kárpótolni fogja-e a jövő olvasóit. Olvashatnak verset, prózát, tudományos irodalmat, bárki hozzáférhet eddigi rejtett-féltett könyvritkaságokhoz. Igaz, nem lesz nyomdafestékillata.
Némi kajánsággal mondom: egész jól elvagyunk a kódexeket másoló szerzetesek gyertyaillata nélkül is. Maradtunk viszont egy szólásmondással: „körmünkre ég a gyertya”. Nekem más a gondom: a nap ugyanis továbbra is 24 órából áll majd, és a rengeteg információs anyagból vajon lesz-e lehetőség kiválogatni az éppen olvasásra érdemes címet?
A kiadó eddig egyfajta szűrőszerepet is játszott, de ennek a mai technikával gyakorlatilag vége: bárki elő tud állítani könyvet. Ám hogy ne zárjuk túl borúlátóan a beszélgetést, elmondanám, hogy hiszek abban: egyszer majd csak meglesz az „első olvasást” helyettesítő segítségféle, a jelenleg uralkodó helyesírási káosz is feltehetőleg egyenesbe fog ismét jönni. Vagyis még kb. tíz–tizenöt évig számítunk a gondosan szerkesztett, nyomtatott könyvre igényt tartó keresletre, igyekszünk az elvárásokat ki is szolgálni, de – bármennyire fájón is hangzik – már készülődünk a zárásra.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)
1951. január 17-én született Kolozsváron, az első tíz osztályt az akkori 11-es líceumban (ma Báthory Gimnázium) végezte, majd a 3-as líceumban (a mai Apáczai Csere János Gimnázium) érettségizett. 1974-ben végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem orosz–magyar szakán, 1974–1977 között a siménfalvi általános iskola orosz és magyar tanára. 1977 szeptemberétől a Kriterion Kiadó alkalmazottja, 1985-ig szerkesztő, majd megbízott főszerkesztő, 1990. augusztus 1-jétől a kiadó igazgatója, 1999-től társtulajdonosa.
Túl bármiféle metaforán: H. Szabó Gyula könyvek közé született, hiszen anyai nagyapja, Szentimrei Jenő időben-minőségben egyaránt a Trianon után alakuló erdélyi irodalom első vonalának jeles képviselője volt, szülei mindketten tanáremberek, irodalmár, illetve néprajztudós. Mennyiben határozta ez meg későbbi érdeklődési körét, illetve a pályaválasztását?
– Biztosan nem kismértékben befolyásolt az, hogy kiről-miről hogyan vélekedtek körülöttem, de például nagyapám „jeles képviselőségét” csak nagyon áttételesen érzékeltem. Mindenekelőtt abból, hogy nem is egyszer fordultak meg nálunk Nagy Imre és Popp Aurel festők vagy Jancsó Béla, György Dénes, Lám Béla és más „jeles bácsik”. De én nagyapámat elsősorban nagyapai minőségében kedveltem nagyon, talán azért is, mert nekem, a legkisebb, vele egy fedél alatt lakó unokának sok minden volt szabad. Nemcsak az ölében ülhettem folyton, de mehettem a szobájába akkor is, amikor dolgozott.
Hétéves voltam, amikor meghalt, úgyhogy inkább az érzelmi életemben játszott szerepet, nem a szellemi tájékozódásomban. Később, az évek során viszont többször is „felfedeztem” magamnak. Fiatalkorom színház iránti érdeklődésében azoknak a gyerekműsoroknak lehetett szerepe, amelyeket nagyanyám és anyám rendeztek a testvéreim osztálytársaival a tágas ház két egybenyitott szobájában.
Kis jeleneteket, népdalokat, szavalatokat adtak elő, meghívták a gyerekek szüleit, barátait is. S hogy könyvek közé születtem, az is minden szempontból igaz, hiszen végeredményben két család – nagyapámék és mi – laktuk a négyszobás házat, vagyis két könyvtár volt szinte mindenütt a szemem előtt. Később mi, a négy fiútestvér is elkezdtük alakítgatni a magunk könyvtárát: nem ritkán négy példányban került a házba egy-egy könyv, s innen vittük szerteszét, ki merre került.
– Bölcsésznek lenni természetesen feltételezi a könyvek szeretetét, de még semmiképpen sem jelenti azt, hogy a filológus egész életét a könyvkiadásnak szentelje. Hogyan kezdődött könyvkiadói munkája?
– Véletlenül. Kezdjem azzal, hogy már a bölcsészetre való jelentkezésem is egyfajta kitérő volt, hiszen a színház bűvöletében eltelt ifjúkoromban „teátrális álmokat” dédelgettem: színészi adottságaim egyáltalán nem lévén, rendező szerettem volna lenni. De akkortájt, 1970 körül a marosvásárhelyi színiakadémián nem volt rendezői szak, ezért tanácsolta Szabó Lajos rektor (ő is nagyapai „örökség”), hogy végezzek el egy egyetemet, majd posztgraduális képzéssel próbálkozzam. Így kerültem a bölcsészetre: orosz–magyar szakra jelentkeztem, mivel nyolc évig tanultam oroszul, és gondoltam, ott kevesebb lesz a felvételin a tolongás.
Diplomázás után egy kedves Keresztúr fiúszéki faluba, Siménfalvára neveztek ki, ott töltöttem ki az akkoriban kötelező hároméves szakgyakorlatot. Közben megnősültem, feleségem, Simonffy Kati a bukaresti televízió nemzetiségi szerkesztőségében dolgozott már, úgyhogy számomra is Bukarest lett az irány. Előbb a Művelődés folyóiratot udvaroltam körül, az akkori főszerkesztője, Kovács János fel is vett volna, ha lett volna szabad státusa, de üresedés a Kriterion Kiadónál adódott.
Feleségem főszerkesztője, Bodor Pál beajánlott Domokos Gézának, aki 1977. szeptember 16-ai hatállyal fel is vett. Minden különösebb ceremónia nélkül kiadói szerkesztővé ütött, én lettem a kiadó magyar szerkesztőségének 12. tagja (nyolcan Bukarestben, négyen Kolozsvárt dolgoztak), a képzőművészeti és zenei tárgyú könyvek „felelőse”. Persze foglalkoztam más könyvekkel is… És azóta tanulgatom ezt a mesterséget.
– Körülbelül két évtizeden át a Kriterion Kiadó mondhatni összenőtt Domokos Géza nevével: kívülről hősies időszaknak tűnt a 80-as évek elejéig tartó majdnem másfél évtized, nagyon sok – nemcsak jó, de akkor nagyon merésznek számító – kiadvánnyal. Belsősként hogyan élte meg azokat az emberpróbáló időket, milyen volt a szerkesztői közösség, és hogyan vezette Domokos a kiadót?
– Egy már nagyon jól működő csapatba kerültem, ugyanis már hét éve működött a Kriterion, ám indulásakor is valójában az Állami Irodalmi Kiadó nemzetiségi osztályának az embereire épült. Feladata volt a nemzetiségi irodalom – magyar, német, szerbhorvát (akkor így kellett mondani), ukrán, jiddis – kiadása, illetve 1971-től indult a Biblioteca Kriterion sorozat, a magyar, német, ukrán nyelvű irodalom román fordításainak sorozata. Kitűnő, mondhatni legendás volt a fordítói gárda: Gelu Păteanu, Paul Drumaru, Gheorghe Olaru, németből Gabriel Gafiţa fordított, de jelentek meg szlovákból, török–tatárból fordítások.
Sőt Domokos szeretett volna cigány nyelvű könyvet is megjelentetni, de ezt az elvtársak szigorúan letiltották, akkoriban ugyanis tilos volt arról beszélni, hogy nálunk vannak roma nemzetiségűek. A lényeg az, hogy minden szerkesztőnek megvolt a maga területe, azért is mehetett olajozottan a munka. Az én szempontból egy másik külön „érdekesség”, hogy a kiadóhoz kerülésemmel mondhatni egy időben, 1977 nyarán hivatalosan megszűnt a Sajtóigazgatóság néven működő cenzúrahivatal, az intézmények vezetőinek egyéni felelősségvállalására építve a további tevékenységet.
A legtöbb kiadóigazgató megrémült ettől a felelősségtől (nem ok nélkül), de Domokos Géza nem tartozott közéjük. Épp ellenkezőleg: 1977-től 1982-ig a kor viszonyai között nagyon is kockázatos könyvek sora jelent meg. Arról például egyetlen szót sem lehetett ejteni, hogy Trianon után egész Erdélyben sorra tűntek el a magyar történelmi vonatkozású szobrok. Károly Sándor önéletírásának 1979-es kiadásában viszont némi anekdotikus éllel olyasmit ír le, hogyan verte a „fütykös szél” az aradi Kossuth-szobrot. De „életveszélyesnek” volt mondható a Székely Oklevéltár új sorozata, a Moldvai csángó népművészet és még sok hasonló kiadvány.
A lényeg az, hogy Domokos Géza jól ki tudta használni a kedvező szelet. Olyan vezető volt, aki mindig dicsérte a kollégákat, és az esetleges hibákból sokat magára vállalt. Derűs, nyugodt egyéniségével sikerült nyugodt légkört teremtenie a kiadóban is. A 80-as évek elején aztán, ha jól emlékszem, egy 1982-es pártplénum után újraszervezték a cenzúrát. Amilyen nagy garral hírelték ’77-ben a megszűntét, annyira fű alatt intézték az újraindítást. A mi cenzorunk Pezderka Sándor elvtárs volt, aki az égvilágon mindent figyelmesen elolvasott. A kiadói terveket is.
Rövidesen már nemcsak kitanácsolt címeket a tervből, de „be is segített” jobbnál jobb címekkel. Néha azért ezt a nagy „éberséget” is sikerült kijátszani, hisz a kiadóban csak Dulea-sorozatnak becézett könyvek egyikében közzétettük az 1918-as gyulafehérvári határozatokat, amiről egyébként tilos volt beszélni-írni. A kéziratot nyomdába kísérő referátumon lehetett bármennyi aláírás, ha nem „szerénykedett” ott a sarokban a Pezderkáé is, nem lett belőle könyv. 1985-ben aztán ránk jött a Dulea-bizottság.
Ez a hírhedett brigád felmérte, majd elemezte a kiadó tevékenységét. Lényegében megfélemlítés volt a szándékuk, úgy távoztak, hogy nem tudtuk igazán, mi lesz velünk. Úgy tűnik, hogy az elvtársak végül az elszigetelés mellett döntöttek, nem akarván áldozatot kreálni sem Domokosból, sem a kiadóból. 1985-től kezdtek ránk erőltetni könyveket, vagyis nemcsak kivettek címeket az éves tervből, hanem betétettek újakat.
– Melyek azok a korabeli képzőművészeti-zenei kiadványok, amelyekre a legszívesebben, legbüszkébben emlékszik vissza?
– Mindenekelőtt a képzőművészeti kismonográfiákra. Maga a sorozat már elindult azelőtt, hogy én odakerültem a kiadóhoz, az én első szerkesztésem Murádin Jenőnek a Barabás Miklós Céhről szóló kismonográfiája volt. Murádin tulajdonképpen rögzítette a kötetek szerkezetét, vagyis a monográfiát nagyon pontos és gazdag adattár és könyvészet egészítette ki. 1988-ban viszont az egész sorozat kikerül a tervből, éppen Duleának „köszönhetően”, aki azt mondta, hogy „csak egy román valóság van, azt nem lehet románul vagy magyarul festeni, vagyis nincs külön képzőművészet, s így külön sorozat sem lehet”.
Nem is olyan nagyon ismeretlen szöveg, ugye?! Másik könyv, amire büszke vagyok, Jordáky Lajos Az erdélyi némafilmgyártás történetéről (1981) szóló kötete, amit a szerző sajnálatosan korai halála után sikerült előásnom, és nemcsak nagy közönségsikere lett, de szakmai körökben is nagyra értékelték. Hasonló siker volt a 80-as évek elején megjelent Erdélyi Lajos-könyv, A zsidó temetők művészete (1980).
A zenetudományi írások szerkesztése rendjén László Ferenctől tanultam rengeteget. Az 1980-ban megjelent Bartók Béla Tanulmányok és tanúságok című, rendkívül fontos munkája és az általa gondozott Bartók-dolgozatok (1981) és A 101. esztendő (Bartók, Kodály, Enescu) című zenei publicisztikakötete megbeszélései mind megannyi tartalmas továbbképzést jelentettek számomra.
– A nyolcvanas évek második feléről már érintőlegesen beszéltünk, arról, hogy a könyvkiadás is nagyon megsínylette ezeket az ordas időket. Térjünk még vissza egy kicsit arra, hogyan élte meg, élte túl a Kriterion?
– Nem volt leányálom. Időnként kezembe akadnak azok az előjegyzési naptáraim, melyekbe Pezderka elvtárs intelmeit, „javaslatait” írtam. Talán nem lenne érdektelen egyszer közzétenni. Gyanús volt már akkoriban minden: a világirodalom csakúgy, mint a hazai szépirodalom, nem is beszélve az önismereti tematikákról. Ha megnézzük azoknak az éveknek a „termését”, azonnal látni, mennyire csökkentek az irodalmi értékek. A Sütő-könyvek például egyszerűen „kihaltak”, de a verseskötetek kiadása is kínszenvedés lett.
Lászlóffy Csabának az egyik kötetét például nemhogy soronként, de szinte szavanként szálazta át Pezderka, nem volt tekintettel semmire. Szegény költő kétségbeesetten kérdezte telefonon, hogy érdemes-e egyáltalán kiadni a kötetet. A népi kultúrával kapcsolatban sem lehetett semmit becsempészni. Rémálom volt, amikor 1988-ban bevezették a helységnevek kizárólagosan román használatát. Megjelentek a körülírások, a kicifrázott utalásos megnevezések, de abba is belekötöttek.
– 1990-től változás: új idők, új gondok. Bukarestből Kolozsvárra – szerkesztőből igazgatóvá. De lassan már ezek a „kezdeti” botladozások is történelemmé lesznek. Hogy lehetne jellemezni most, 2012-ben a Kriterion utóbbi két évtizedes tevékenységét?
– A 90-es választások nyomán Domokos Géza parlamenti képviselő lett, és ő kérte az akkori kulturális minisztert, Andrei Pleşut, hogy engem nevezzen ki a kiadó élére. Nem volt könnyű, ugyanis a nagy keresletet alig-alig tudtuk kielégíteni. A nyomdák inkább újságokat nyomtak, ’95-ig semmilyen állami szubvenciót nem kaptunk, a magyarországi támogatások életmentőek voltak, beindult a privatizáció, megjelentek újabb és újabb kiadók, illetve a decentralizáció következményeként széthullt az addig jól megszervezett könyvterjesztés.
Sorra szűntek meg a könyvüzletek, egyik városból a másikba nem igazán jutnak el a kiadványok... A kiadásokra kapott magyarországi, illetve a Communitas Alapítványtól kapott támogatás menti meg a céget. Ennek is köszönhetően a 90-es évek végére valamennyire stabilizálódott a helyzet. Javult az olvasók anyagi helyzete, a könyvek kivitelezése is sokat javult a 90-es évek első feléhez képest. Az internet térnyerése aztán fokozatos apadást idézett elő. Eközben a hajdani majdnem monopolhelyzetben lévő kiadónk nagyon visszaszorult. Csak egyetlen példa: 1977-ben én voltam a cég negyvenedik alkalmazottja, most hárman-négyen vagyunk összesen. A 90-es évektől sokan elmentek sajtóba, egyetemre, politikába. Persze ez természetes, hiszen manapság 10–12 kiadói műhely végzi azt, amit annak idején két kiadó – mi és a Dacia – végzett.
– A kiadó híres volt különböző sorozatairól. Egyeseket újraélesztettek – mint például a Tékát –, mások egy-két próbálkozás után elhaltak. Indultak viszont újak. Hogy látja ezek jövőjét?
– A híres Forrás sorozatot például átadtuk a Mentor Kiadónak, de azóta már kimúlt, s nem is mutatkozik igény az újraindításra. A híres világirodalmi sorozatunk is, a Horizont két próbálkozás – egy Balzac- és egy Mérimée-kötet – után „meghalt”. A Tékát sikerült viszont feltámasztani, mindenekelőtt fiatal kutatók bevonásának köszönhetően.
De mintha az újabb nemzedékekből hiányozna az a filológiai igényesség és kitartás, ami szerencsére életre segítette Dávid Gyula titáni munkáját, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon sorozatát. Ma már a közbeszédet nem igazán érdekli egy-egy megjelenés, illetve általában a könyvkiadás. De a Romániai Magyar Írók sorozatában kiadott, illetve újrakiadott műveink iránt még nagy kereslet mutatkozik, hasonlóan a Történelmi regények sorozat darabjaihoz.
És vannak új sorozataink is, mindenekelőtt a Gordiuszra vagyok büszke, ez elsősorban esszéisztikus írásokat tartalmaz, a megjelent szerzők közt pedig hirtelenében olyan neveket tudok említeni, mint Bibó István, Lucian Boia, Miskolczy Ambrus, Balázs Sándor vagy Cseke Péter. És új a különböző városokról vagy vidékekről, illetve egy-egy közkedvelt témakörről összeállított verskötetsorozatunk, ezeket a könyveket is kedveli a közönség.
– Illetlenségnek tűnhet könyvkiadótól megkérdezni, mégse vegye zokon, ha arról érdeklődöm, hogyan látja a csupa nagybetűs, nyomtatott KÖNYV jövőjét? A technikai váltás, a hangos könyvek, e-könyvek megjelenése és gyors terjedése mennyiben köthető össze az olvasási kedvvel és vággyal? És – végső soron – hogyan fogja ez meghatározni a Kriterion elkövetkező éveit?
– Zokon egyáltalán nem veszem, de túlságosan napfényes jövőt sem tudok körvonalazni. Szerencsére nálam fiatalabb kollégák jobban bíznak a nyomtatott könyv jövőjében. Én nem hiszem, hogy egy nemzedéknél tovább fog élni, bárhogy is nézzen ki, a táblagépen tárolható hatalmas könyvtár bőségesen kárpótolni fogja-e a jövő olvasóit. Olvashatnak verset, prózát, tudományos irodalmat, bárki hozzáférhet eddigi rejtett-féltett könyvritkaságokhoz. Igaz, nem lesz nyomdafestékillata.
Némi kajánsággal mondom: egész jól elvagyunk a kódexeket másoló szerzetesek gyertyaillata nélkül is. Maradtunk viszont egy szólásmondással: „körmünkre ég a gyertya”. Nekem más a gondom: a nap ugyanis továbbra is 24 órából áll majd, és a rengeteg információs anyagból vajon lesz-e lehetőség kiválogatni az éppen olvasásra érdemes címet?
A kiadó eddig egyfajta szűrőszerepet is játszott, de ennek a mai technikával gyakorlatilag vége: bárki elő tud állítani könyvet. Ám hogy ne zárjuk túl borúlátóan a beszélgetést, elmondanám, hogy hiszek abban: egyszer majd csak meglesz az „első olvasást” helyettesítő segítségféle, a jelenleg uralkodó helyesírási káosz is feltehetőleg egyenesbe fog ismét jönni. Vagyis még kb. tíz–tizenöt évig számítunk a gondosan szerkesztett, nyomtatott könyvre igényt tartó keresletre, igyekszünk az elvárásokat ki is szolgálni, de – bármennyire fájón is hangzik – már készülődünk a zárásra.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)
2012. május 6.
Képes emlékkönyv a Festumról
Nagyvárad- Szombat délután az Ady Endre Középiskolában mutatták be a Festum Varadinum képes emlékkönyv 2011 című kiadványt, mely a tavalyi rendezvénysorozatról tartalmaz beszámolókat és képeket.
A XXI. Festum Varadinum rendezvénysorozat keretében zajlott könyvbemutatón megjelenteket Biró Rozália, a Varadinum Kulturális Alaíptvány kuratóriumi elnöke köszöntötte. Az idei eseményfűzér mottóját idézte („Boldog Várad, ávé, híre/ Növekedjék dicsőséged,/ Visszhangozzák századok…”) mivel meglátásában napjainkban ugyanaz a sóhaj és óhaj „sűrűsödik a lelkünkben”, mint annak a hajdani szerzőnek a szívében, aki 1192 körül megírta a Szent Lászlóról szóló himnuszt. Megjegyezte: talán egyetlen rendezvény sem annyira a váradi magyar közösségé, mint a Festum Varadinum. A miénknek érezzük, s természetes, hogy évről-évre más egy kicsit, hiszen mi magunk is változunk, módosulnak az elvárásaink önmagunk és mások irányába. A könyv megjelenése pedig arra ad lehetőséget, hogy felidézzük az egykori történéseket, maradandóvá tegyük az ünnepi pillanatokat, újra felelevenítsük közösségi együttlétünk egy-egy mozzanatát. Az RMDSZ-es vezető arra is felhívta a figyelmet: ahogy telnek az évek, egyre inkább arra összpontosítanak anélkül, hogy bárkit kizárnának is ünneplésből, hogy inkább a helyi civil szervezeteknek, művészeknek, egyházi személyiségeknek biztosítsanak teret és megnyilvánulási keretet.
Hozzászólások
Az alpolgármesternő külön köszöntet mondott Molnár Judit magyartanárnőnek a kötet lektorálásáért, majd arra kérte a jelenlevőket: szóljanak hozzá, mondják el elképzeléseiket a Festum jövőjével kapcsolában. Molnár Judit azon véleményének adott hangot: a várossal egész évben törödni kellene, ezért ki kéne iktatni a kampányszerű törödést. Ugyanakkor kiemelte az alulról jövő kezdeményezések fontosságát, megjegyezte, hogy az utcanév-elnevezésekkor el kéne dönteni, hogy mi legyen a mérce, és azt javasolta: kérdőíves felmérés alapján kutassák, hogy milyen témák érdekelnék a váradi magyarságot a Festum Varadinumok alkalmából. Varga Gábor gratulált azoknak, akik továbbviszik a Festum Varadinum szellemiségét, Pintér István pedig egyaránt fontosnak nevezte a rendezvénysorozatról megjelent első és legutóbbi kötetet is.
Zenei momentumok
A rendezvényen közreműködött a Varadinum B vonósnégyes (Tokaji Ágnes, Costin Éva, Thurzó Sándor József és Bozsódi Beáta). Elhangzott: Kisfaludy Sándor: Magyar forradalmi induló ( Thurzó Sándor József áirata vonósnégyesre), Kossovitz József: Lavotta szerelme és Szása Kovacsevics: Fantázia.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro
Nagyvárad- Szombat délután az Ady Endre Középiskolában mutatták be a Festum Varadinum képes emlékkönyv 2011 című kiadványt, mely a tavalyi rendezvénysorozatról tartalmaz beszámolókat és képeket.
A XXI. Festum Varadinum rendezvénysorozat keretében zajlott könyvbemutatón megjelenteket Biró Rozália, a Varadinum Kulturális Alaíptvány kuratóriumi elnöke köszöntötte. Az idei eseményfűzér mottóját idézte („Boldog Várad, ávé, híre/ Növekedjék dicsőséged,/ Visszhangozzák századok…”) mivel meglátásában napjainkban ugyanaz a sóhaj és óhaj „sűrűsödik a lelkünkben”, mint annak a hajdani szerzőnek a szívében, aki 1192 körül megírta a Szent Lászlóról szóló himnuszt. Megjegyezte: talán egyetlen rendezvény sem annyira a váradi magyar közösségé, mint a Festum Varadinum. A miénknek érezzük, s természetes, hogy évről-évre más egy kicsit, hiszen mi magunk is változunk, módosulnak az elvárásaink önmagunk és mások irányába. A könyv megjelenése pedig arra ad lehetőséget, hogy felidézzük az egykori történéseket, maradandóvá tegyük az ünnepi pillanatokat, újra felelevenítsük közösségi együttlétünk egy-egy mozzanatát. Az RMDSZ-es vezető arra is felhívta a figyelmet: ahogy telnek az évek, egyre inkább arra összpontosítanak anélkül, hogy bárkit kizárnának is ünneplésből, hogy inkább a helyi civil szervezeteknek, művészeknek, egyházi személyiségeknek biztosítsanak teret és megnyilvánulási keretet.
Hozzászólások
Az alpolgármesternő külön köszöntet mondott Molnár Judit magyartanárnőnek a kötet lektorálásáért, majd arra kérte a jelenlevőket: szóljanak hozzá, mondják el elképzeléseiket a Festum jövőjével kapcsolában. Molnár Judit azon véleményének adott hangot: a várossal egész évben törödni kellene, ezért ki kéne iktatni a kampányszerű törödést. Ugyanakkor kiemelte az alulról jövő kezdeményezések fontosságát, megjegyezte, hogy az utcanév-elnevezésekkor el kéne dönteni, hogy mi legyen a mérce, és azt javasolta: kérdőíves felmérés alapján kutassák, hogy milyen témák érdekelnék a váradi magyarságot a Festum Varadinumok alkalmából. Varga Gábor gratulált azoknak, akik továbbviszik a Festum Varadinum szellemiségét, Pintér István pedig egyaránt fontosnak nevezte a rendezvénysorozatról megjelent első és legutóbbi kötetet is.
Zenei momentumok
A rendezvényen közreműködött a Varadinum B vonósnégyes (Tokaji Ágnes, Costin Éva, Thurzó Sándor József és Bozsódi Beáta). Elhangzott: Kisfaludy Sándor: Magyar forradalmi induló ( Thurzó Sándor József áirata vonósnégyesre), Kossovitz József: Lavotta szerelme és Szása Kovacsevics: Fantázia.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro
2012. július 13.
Restitúció ellenszélben
A rendszerváltás után két évtizeddel is hiányzik az akarat az államosított épületek visszaszolgáltatásának megoldásához - jelentette ki a Krónikának adott interjúban Böcskei László, a nagyváradi római katolikus egyházmegye püspöke. Az egyházfő elmondta, benyújtott visszaigénylési kérelmük mintegy hatvan százalékában született döntés eddig, sok épület tulajdonjogát pedig visszaszerezték ugyan, de a használati jog továbbra is az abban működő állami intézményeké.
– Huszonkét év telt el a rendszerváltás óta, de a tulajdonjognak történelmi perspektívából nézve is kielégítő és egyértelmű tisztázása még mindig várat magára. Mi a katolikus egyház véleménye az e téren alkalmazott kettős, sőt többszörös mérce alkalmazásáról?
– A huszonkét évvel ezelőtti események olyan folyamatot indítottak el, amely a korábbi évtizedek visszaéléseit és azok következményeit volt hivatott orvosolni. A kivívott szabadság, a visszaszerzett jogok látszólag megalapozták azokat az eljárásokat, amelyek az egyéni és közösségi tulajdonjog érvényesítését célozták meg az új demokráciában, azonban elég rövid időn belül rá kellett jönnünk arra, hogy hiányzott az akarat, amely a visszaélések és törvénytelenségek helyrehozását eredményezhette volna. Elindult tehát a visszaigénylések folyamata, belső szinten az egyházak közötti konzultáció, a visszaigénylések megfogalmazása, benyújtása. Majd következtek a prioritási listák, amiket az illetékes állami hivatalok kértek, hogy ezekben nevezzük meg a legfontosabb visszaigényelt objektumokat. Időközben a helyi hatóságok felé is elindult a visszaigénylés, hiszen egy visszaszolgáltatási törvény megjelenésére nem számíthattak a károsultak. Meg kell említenünk azt is, hogy a politikum támogatásával sikerült a sürgősségi kormányrendeletek révén legalább papíron érvényesíteni egyes épületeink felett a tulajdonjogot. Összegezve: egy eléggé fárasztó és sokszor kilátástalannak tűnő hercehurca követte az 1989. decemberi változásokat. Amikor megjelent az 501/2002-es restitúciós törvény, ismét megerősödtünk reményeinkben, hogy törvényes keretek között könnyebben tudjuk majd visszaszerezni elkobzott egyházi javaink felett a tulajdonjogot. Nagy lendület jellemezte tevékenységünket a törvény megjelenése után, a visszaigénylések összeállítása nem kis munkával járt. Azonban még most is elég sok olyan kérelmünk van, amelyre nem született döntés. Ahol pedig született, ott is megtapasztaltuk, hogy sokszor nagyon akadékoskodóan kezelték ügyeinket, vagy egyszerűen félretették azokat. Mindezek arról tanúskodnak, amit már fentebb hangsúlyoztam, vagyis hogy hiányzik az akarat az államosított épületek visszaszolgáltatásának megoldásához. Minden sürgetés dacára ezt jelenleg fokozottabban tapasztaljuk.
– A huszonkét évvel ezelőtti állapotokhoz viszonyítva azért ma már nagyon sok téren megtörtént a teljes vagy részleges visszaszolgáltatás. Mi volt a legnehezebb és éppen ezért a leginkább „visszhangos” siker?
– A már említett törvény szerint visszaigényelhető minden elkobzott egyházi ingatlan, amely fölött bizonyítani tudjuk egykori tulajdonjogunkat. Ezért nem is olyan könnyű prioritási listát felállítani, hiszen az elkobzott egyházi javak visszaszolgáltatása minden esetben kiemelt fontossággal bír. Gondolhatunk itt a kisebb egyházközségek tulajdonára, de éppen úgy a szerzetesi közösségek elkobzott javaira is, vagy éppen a püspökség épületeire. A fő törekvés az, hogy az elkobzott javak visszakerüljenek egykori tulajdonosukhoz. Természetesen voltak, és még vannak olyan visszaigénylések, amelyek jelentősebb ingatlanokra vonatkoznak, és amelyeknek értéke felülmúlja a kisebb közösségek javait – és itt nemcsak anyagi értékre gondolunk. Nagyváradi viszonylatban a püspöki palota visszaszerzése jelentette a legnagyobb eredményt, de nem szabad elfelejteni a szerzetesi közösségek visszakapott javait és az egykori iskolák épületeit sem.
– Említette a püspök úr a szerzetesrendeket: tulajdonképpen milyen viszony van a püspökségi tulajdon és a különböző szerzetesrendek vagyona között? Az eltelt évek alatt voltak-e összehangolt akcióik, vagy egymástól függetlenül indították a visszaigényléseket?
– A szerzetesi közösségek saját tulajdonnal rendelkeznek, ami azonban nem azt jelenti, hogy a visszaigénylések folyamatában az egyházmegyei központok, a püspökségek nem támogatták a szerzetesi közösségeket. Éltünk a törvény adta lehetőségekkel, és nagyon sok esetben a püspökség a szerzetesrenddel együtt vagy annak megbízásából járt el a visszaigénylések ügyében.
– Megmagyarázható, helyesebben megérthető, átérezhető-e az egyházi, különösképpen a katolikus felekezet vagyonával szembeni, mai napig meglévő ellenérzés? Vagyis mivel magyarázható az egyszerű emberektől a döntéshozásban érintettekig oly sokszor hallott „kérdés”, miszerint miért van szüksége az egyháznak anyagi javakra?
– Részben azzal magyarázható, hogy az emberek nem ismerik az előzményeket, a múltat és azt, hogy az egyház 1948 előtt tevékeny részt vállalt a társadalmi életben. Voltak iskolái, kórházai, kulturális és szociális jellegű intézményei, illetve az ezek rendeltetésszerű működéséhez elengedhetetlenül szükséges struktúrák, aminek az „aranyfedezete” az egyházi vagyon volt. Egy másik szempont az is lehet, hogy sokan nem tudják elfogadni: az egyház ma is szerepet vállal a nevelésben, a betegek gondozásában, a szociális gondok megoldásában. Ezért is van szüksége az anyagi háttérre. És talán még azt is meg kell említenünk, hogy különösen amikor az egyházi javakról van szó – és most kimondottan a katolikus egyházra gondolok – mesterségesen táplált egyházellenes hangulatot tapasztalhatunk. Történik ez sokszor az igazság elhallgatásával vagy éppen félretájékoztatással.
– Jelen pillanatban van-e még tisztázatlan helyzetű egyházi vagyon, azaz visszakapták-e az államosítással elvett tulajdonaikat? Ha nem, milyen mértékű a még kérdéses, esetleg bírósági úton visszaperelendő tulajdon?
– A benyújtott visszaigénylési kérelmek körülbelül hatvan százalékában született döntés.
– Mennyire sikerül kellőképpen adminisztrálnia a püspökségnek a visszakapott tulajdonokat? Van-e a rendbe hozásukhoz elegendő anyagi keretük, illetve a felújításhoz-kezeléshez szükséges szakembergárdájuk?
– Nem kis feladatot jelent a visszaszolgáltatott épületek kezelése, lévén ezek állaga nagyon rossz, ami szintén a sok huzavona eredménye, hisz több mint egy évtizeden keresztül a használói már nem törődnek a visszaszolgáltatásra váró épületekkel. Így elég nagy gondot jelent azok kezelése, csakúgy, mint azoké az épületeké, amelyek tulajdonjogát visszaszereztük ugyan, de a használati jog továbbra is az abban működő állami intézményeké. Ezekben az esetekben is eléggé nehézkes az együttműködés az épületek állagának a megőrzése érdekében.
– A 90-es évek elején beindított restitúciós kérelmek eleinte szélmalomharcnak tűntek, olyan nagy volt a társadalmi ellenállás. Bár már említette a más felekezetekkel, illetve a politikummal való együttműködést, ha lehet, térjünk erre még vissza röviden.
– Mindjárt a kezdetekben a történelmi egyházak összefogtak, és létrejött egy hálózat, amelynek célja éppen az volt, hogy közös erőfeszítéssel érvényesítsük jogainkat és egymás tapasztalatából tanulva segítsünk egymáson. Egy ilyen összefogásnak egészen speciális megnyilatkozása volt például, amikor itt, Nagyváradon a katolikusokon kívül más felekezetű testvéreink is nyilvános imaalkalmakon támogatták a püspöki palota visszaszolgáltatásának az ügyét. A politikum támogatásáról – gondolok itt azokra, akik az egyházak ügyeinek képviseletét is felvállalták – elmondhatjuk, hogy nagyon sok irányban nyilvánult meg: a törvényes keret előkészítésében vagy a módszerek kidolgozásában csakúgy, mint nagyon sokszor az egyes esetek előrevitelében és megoldásában is, központi vagy helyi szinten.
– Körülbelül mikorra tehető a katolikus vagyon visszaszerzésének végső határideje? Amikor majd föltétel nélkül kijelenthetik, hogy minden, ami egykor a miénk volt, most ismét az lett.
– Tudjuk, hogy az alagút végén ott van a fény. Ezt én még nem látom, és ezért nem tudnám megmondani, hogy mikor érhetjük el ennek a folyamatnak a végét. Azonban kitartóan tovább kell harcolnunk jogaink megvédése érdekében. Adja Isten, hogy kitartó munkánknak eredménye legyen!
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
A rendszerváltás után két évtizeddel is hiányzik az akarat az államosított épületek visszaszolgáltatásának megoldásához - jelentette ki a Krónikának adott interjúban Böcskei László, a nagyváradi római katolikus egyházmegye püspöke. Az egyházfő elmondta, benyújtott visszaigénylési kérelmük mintegy hatvan százalékában született döntés eddig, sok épület tulajdonjogát pedig visszaszerezték ugyan, de a használati jog továbbra is az abban működő állami intézményeké.
– Huszonkét év telt el a rendszerváltás óta, de a tulajdonjognak történelmi perspektívából nézve is kielégítő és egyértelmű tisztázása még mindig várat magára. Mi a katolikus egyház véleménye az e téren alkalmazott kettős, sőt többszörös mérce alkalmazásáról?
– A huszonkét évvel ezelőtti események olyan folyamatot indítottak el, amely a korábbi évtizedek visszaéléseit és azok következményeit volt hivatott orvosolni. A kivívott szabadság, a visszaszerzett jogok látszólag megalapozták azokat az eljárásokat, amelyek az egyéni és közösségi tulajdonjog érvényesítését célozták meg az új demokráciában, azonban elég rövid időn belül rá kellett jönnünk arra, hogy hiányzott az akarat, amely a visszaélések és törvénytelenségek helyrehozását eredményezhette volna. Elindult tehát a visszaigénylések folyamata, belső szinten az egyházak közötti konzultáció, a visszaigénylések megfogalmazása, benyújtása. Majd következtek a prioritási listák, amiket az illetékes állami hivatalok kértek, hogy ezekben nevezzük meg a legfontosabb visszaigényelt objektumokat. Időközben a helyi hatóságok felé is elindult a visszaigénylés, hiszen egy visszaszolgáltatási törvény megjelenésére nem számíthattak a károsultak. Meg kell említenünk azt is, hogy a politikum támogatásával sikerült a sürgősségi kormányrendeletek révén legalább papíron érvényesíteni egyes épületeink felett a tulajdonjogot. Összegezve: egy eléggé fárasztó és sokszor kilátástalannak tűnő hercehurca követte az 1989. decemberi változásokat. Amikor megjelent az 501/2002-es restitúciós törvény, ismét megerősödtünk reményeinkben, hogy törvényes keretek között könnyebben tudjuk majd visszaszerezni elkobzott egyházi javaink felett a tulajdonjogot. Nagy lendület jellemezte tevékenységünket a törvény megjelenése után, a visszaigénylések összeállítása nem kis munkával járt. Azonban még most is elég sok olyan kérelmünk van, amelyre nem született döntés. Ahol pedig született, ott is megtapasztaltuk, hogy sokszor nagyon akadékoskodóan kezelték ügyeinket, vagy egyszerűen félretették azokat. Mindezek arról tanúskodnak, amit már fentebb hangsúlyoztam, vagyis hogy hiányzik az akarat az államosított épületek visszaszolgáltatásának megoldásához. Minden sürgetés dacára ezt jelenleg fokozottabban tapasztaljuk.
– A huszonkét évvel ezelőtti állapotokhoz viszonyítva azért ma már nagyon sok téren megtörtént a teljes vagy részleges visszaszolgáltatás. Mi volt a legnehezebb és éppen ezért a leginkább „visszhangos” siker?
– A már említett törvény szerint visszaigényelhető minden elkobzott egyházi ingatlan, amely fölött bizonyítani tudjuk egykori tulajdonjogunkat. Ezért nem is olyan könnyű prioritási listát felállítani, hiszen az elkobzott egyházi javak visszaszolgáltatása minden esetben kiemelt fontossággal bír. Gondolhatunk itt a kisebb egyházközségek tulajdonára, de éppen úgy a szerzetesi közösségek elkobzott javaira is, vagy éppen a püspökség épületeire. A fő törekvés az, hogy az elkobzott javak visszakerüljenek egykori tulajdonosukhoz. Természetesen voltak, és még vannak olyan visszaigénylések, amelyek jelentősebb ingatlanokra vonatkoznak, és amelyeknek értéke felülmúlja a kisebb közösségek javait – és itt nemcsak anyagi értékre gondolunk. Nagyváradi viszonylatban a püspöki palota visszaszerzése jelentette a legnagyobb eredményt, de nem szabad elfelejteni a szerzetesi közösségek visszakapott javait és az egykori iskolák épületeit sem.
– Említette a püspök úr a szerzetesrendeket: tulajdonképpen milyen viszony van a püspökségi tulajdon és a különböző szerzetesrendek vagyona között? Az eltelt évek alatt voltak-e összehangolt akcióik, vagy egymástól függetlenül indították a visszaigényléseket?
– A szerzetesi közösségek saját tulajdonnal rendelkeznek, ami azonban nem azt jelenti, hogy a visszaigénylések folyamatában az egyházmegyei központok, a püspökségek nem támogatták a szerzetesi közösségeket. Éltünk a törvény adta lehetőségekkel, és nagyon sok esetben a püspökség a szerzetesrenddel együtt vagy annak megbízásából járt el a visszaigénylések ügyében.
– Megmagyarázható, helyesebben megérthető, átérezhető-e az egyházi, különösképpen a katolikus felekezet vagyonával szembeni, mai napig meglévő ellenérzés? Vagyis mivel magyarázható az egyszerű emberektől a döntéshozásban érintettekig oly sokszor hallott „kérdés”, miszerint miért van szüksége az egyháznak anyagi javakra?
– Részben azzal magyarázható, hogy az emberek nem ismerik az előzményeket, a múltat és azt, hogy az egyház 1948 előtt tevékeny részt vállalt a társadalmi életben. Voltak iskolái, kórházai, kulturális és szociális jellegű intézményei, illetve az ezek rendeltetésszerű működéséhez elengedhetetlenül szükséges struktúrák, aminek az „aranyfedezete” az egyházi vagyon volt. Egy másik szempont az is lehet, hogy sokan nem tudják elfogadni: az egyház ma is szerepet vállal a nevelésben, a betegek gondozásában, a szociális gondok megoldásában. Ezért is van szüksége az anyagi háttérre. És talán még azt is meg kell említenünk, hogy különösen amikor az egyházi javakról van szó – és most kimondottan a katolikus egyházra gondolok – mesterségesen táplált egyházellenes hangulatot tapasztalhatunk. Történik ez sokszor az igazság elhallgatásával vagy éppen félretájékoztatással.
– Jelen pillanatban van-e még tisztázatlan helyzetű egyházi vagyon, azaz visszakapták-e az államosítással elvett tulajdonaikat? Ha nem, milyen mértékű a még kérdéses, esetleg bírósági úton visszaperelendő tulajdon?
– A benyújtott visszaigénylési kérelmek körülbelül hatvan százalékában született döntés.
– Mennyire sikerül kellőképpen adminisztrálnia a püspökségnek a visszakapott tulajdonokat? Van-e a rendbe hozásukhoz elegendő anyagi keretük, illetve a felújításhoz-kezeléshez szükséges szakembergárdájuk?
– Nem kis feladatot jelent a visszaszolgáltatott épületek kezelése, lévén ezek állaga nagyon rossz, ami szintén a sok huzavona eredménye, hisz több mint egy évtizeden keresztül a használói már nem törődnek a visszaszolgáltatásra váró épületekkel. Így elég nagy gondot jelent azok kezelése, csakúgy, mint azoké az épületeké, amelyek tulajdonjogát visszaszereztük ugyan, de a használati jog továbbra is az abban működő állami intézményeké. Ezekben az esetekben is eléggé nehézkes az együttműködés az épületek állagának a megőrzése érdekében.
– A 90-es évek elején beindított restitúciós kérelmek eleinte szélmalomharcnak tűntek, olyan nagy volt a társadalmi ellenállás. Bár már említette a más felekezetekkel, illetve a politikummal való együttműködést, ha lehet, térjünk erre még vissza röviden.
– Mindjárt a kezdetekben a történelmi egyházak összefogtak, és létrejött egy hálózat, amelynek célja éppen az volt, hogy közös erőfeszítéssel érvényesítsük jogainkat és egymás tapasztalatából tanulva segítsünk egymáson. Egy ilyen összefogásnak egészen speciális megnyilatkozása volt például, amikor itt, Nagyváradon a katolikusokon kívül más felekezetű testvéreink is nyilvános imaalkalmakon támogatták a püspöki palota visszaszolgáltatásának az ügyét. A politikum támogatásáról – gondolok itt azokra, akik az egyházak ügyeinek képviseletét is felvállalták – elmondhatjuk, hogy nagyon sok irányban nyilvánult meg: a törvényes keret előkészítésében vagy a módszerek kidolgozásában csakúgy, mint nagyon sokszor az egyes esetek előrevitelében és megoldásában is, központi vagy helyi szinten.
– Körülbelül mikorra tehető a katolikus vagyon visszaszerzésének végső határideje? Amikor majd föltétel nélkül kijelenthetik, hogy minden, ami egykor a miénk volt, most ismét az lett.
– Tudjuk, hogy az alagút végén ott van a fény. Ezt én még nem látom, és ezért nem tudnám megmondani, hogy mikor érhetjük el ennek a folyamatnak a végét. Azonban kitartóan tovább kell harcolnunk jogaink megvédése érdekében. Adja Isten, hogy kitartó munkánknak eredménye legyen!
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
2012. augusztus 8.
Szellemarcok történelmi idősíkban
„Akinek nincs semmije, annak semmi nem hiányzik” – hangzik el újból és újból a Mikes Kelemenről szóló Veress Dániel-darabban. Mikes mondogatja folyton, miközben magányosan, hazavágyva leírja gondolatait.
Nem véletlenül jutott eszembe ez a már-már aforizmaszerű megállapítás Cseke Péter Védjegyek. Íróportrék – ellenfényben című kötetének (Kriterion, 2011) olvasása közben, hiszen egyrészt talán éppen Mikes az az első erdélyi származású tollforgató, akit egyértelműen el- és befogadott az összmagyar irodalom, másrészt viszont keserű életigazság, hogy az nem becsüli meg értékeit, akinek amúgy sincs belőle sok.
A mi kilencvenéves – saját – erdélyi irodalmunk sajnos sokszor és sokban hasonlít a nem igazán megbecsült értékekhez. Egyre nagyobb döbbenettel tapasztalom például, ahogy a középiskolai irodalomoktatás folyamatából elszivárog az erdélyi literatúra. Nem is olyan régen még egy teljes tanéven át ismerkedhettek a diákok a nálunk született versekkel és prózai írásokkal ahhoz, hogy mostanra a hírhedett kommunikatív kompetenciákra épülő reformdinamika (?!) mellőzze a transzszilvanizmust csakúgy, mint az ellentranszszilvanizmust. Ennek éppen az ellenkezőjét üdvözlöm Cseke Péter kötete kapcsán. Kós Károlytól Zágoni Attiláig – vagyis majdnem a teljes kilenc évtizedet felölelő erdélyi szellemiségről szól ez a kötet.
Az egyes szerzőkről írottak majdnem mindenike eredetileg szóbeli előadás céljából keletkezett, márpedig tanár és nem tanár egyaránt tudja, mit jelent az időkeret: mindenekelőtt tömör, világos fogalmazást, s ha ez megvan, akkor a további árnyalás sem fogja bonyolítani, hanem sokkal inkább gazdagítani a szöveget. Mindezt a szerző is megerősíti az előszóban, mondván: „Hosszas nekifutások után születtek meg a kötetbe foglalt írások. Első változatukban többnyire évfordulós rendezvényekre készültek, és további kutatási folyamatokat indítottak be.
Máskor meg éppenséggel több évtizedes kutatások összegzésére adtak alkalmat. A konferenciákon megszabott időkeret inkább a figyelemfelkeltésre ad lehetőséget, semmint az árnyalt bemutatásra, okadatolt érvelésre. Ez késztetett arra, hogy a bennem élő szellemarcokat rendre történelmi idősíkban rögzítsem. Jelezve az írói pályaképek koordinátáit s egyszersmind az értelmezések »életidejének« dimenzióit, koronként változó/gyarapodó »évgyűrűit«.”
A kötetben a szerző Kós Károly, Makkai Sándor, Tamási Áron, Balázs Ferenc, Jancsó Béla, László Dezső, Jancsó Elemér, Balogh Edgár, Szabó T. Attila, Buday György, Szabédi László, Horváth István, László Gyula, Mikó Imre, Bözödi György, Gáll Ernő, Jancsó Adrienne, Gelu Păteanu, Beke György, Sütő András, Szabó Gyula, Páskándi Géza és Zágoni Attila alakját „rögzíti történelmi idősíkban.”
Ajánlom tehát minden érdeklődőnek, teljes mértékben egyetértve a szerző gondolatával, miszerint: „Legfőbb ideje, hogy a 21. század útvesztőivel és csapdahelyzeteivel szembesülve ne engedjük »parciális tudományos üggyé, szűk társadalomtudományi szakterületté« változni a már feltárt közösségi örökséget. Mielőtt végleg az eszme- és irodalomtörténet birtokába kerülne, tegyük lehetővé, hogy éltető szellemi erőtérré válhasson.”
Cseke Péter: Védjegyek. Íróportrék – ellenfényben. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2011
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
„Akinek nincs semmije, annak semmi nem hiányzik” – hangzik el újból és újból a Mikes Kelemenről szóló Veress Dániel-darabban. Mikes mondogatja folyton, miközben magányosan, hazavágyva leírja gondolatait.
Nem véletlenül jutott eszembe ez a már-már aforizmaszerű megállapítás Cseke Péter Védjegyek. Íróportrék – ellenfényben című kötetének (Kriterion, 2011) olvasása közben, hiszen egyrészt talán éppen Mikes az az első erdélyi származású tollforgató, akit egyértelműen el- és befogadott az összmagyar irodalom, másrészt viszont keserű életigazság, hogy az nem becsüli meg értékeit, akinek amúgy sincs belőle sok.
A mi kilencvenéves – saját – erdélyi irodalmunk sajnos sokszor és sokban hasonlít a nem igazán megbecsült értékekhez. Egyre nagyobb döbbenettel tapasztalom például, ahogy a középiskolai irodalomoktatás folyamatából elszivárog az erdélyi literatúra. Nem is olyan régen még egy teljes tanéven át ismerkedhettek a diákok a nálunk született versekkel és prózai írásokkal ahhoz, hogy mostanra a hírhedett kommunikatív kompetenciákra épülő reformdinamika (?!) mellőzze a transzszilvanizmust csakúgy, mint az ellentranszszilvanizmust. Ennek éppen az ellenkezőjét üdvözlöm Cseke Péter kötete kapcsán. Kós Károlytól Zágoni Attiláig – vagyis majdnem a teljes kilenc évtizedet felölelő erdélyi szellemiségről szól ez a kötet.
Az egyes szerzőkről írottak majdnem mindenike eredetileg szóbeli előadás céljából keletkezett, márpedig tanár és nem tanár egyaránt tudja, mit jelent az időkeret: mindenekelőtt tömör, világos fogalmazást, s ha ez megvan, akkor a további árnyalás sem fogja bonyolítani, hanem sokkal inkább gazdagítani a szöveget. Mindezt a szerző is megerősíti az előszóban, mondván: „Hosszas nekifutások után születtek meg a kötetbe foglalt írások. Első változatukban többnyire évfordulós rendezvényekre készültek, és további kutatási folyamatokat indítottak be.
Máskor meg éppenséggel több évtizedes kutatások összegzésére adtak alkalmat. A konferenciákon megszabott időkeret inkább a figyelemfelkeltésre ad lehetőséget, semmint az árnyalt bemutatásra, okadatolt érvelésre. Ez késztetett arra, hogy a bennem élő szellemarcokat rendre történelmi idősíkban rögzítsem. Jelezve az írói pályaképek koordinátáit s egyszersmind az értelmezések »életidejének« dimenzióit, koronként változó/gyarapodó »évgyűrűit«.”
A kötetben a szerző Kós Károly, Makkai Sándor, Tamási Áron, Balázs Ferenc, Jancsó Béla, László Dezső, Jancsó Elemér, Balogh Edgár, Szabó T. Attila, Buday György, Szabédi László, Horváth István, László Gyula, Mikó Imre, Bözödi György, Gáll Ernő, Jancsó Adrienne, Gelu Păteanu, Beke György, Sütő András, Szabó Gyula, Páskándi Géza és Zágoni Attila alakját „rögzíti történelmi idősíkban.”
Ajánlom tehát minden érdeklődőnek, teljes mértékben egyetértve a szerző gondolatával, miszerint: „Legfőbb ideje, hogy a 21. század útvesztőivel és csapdahelyzeteivel szembesülve ne engedjük »parciális tudományos üggyé, szűk társadalomtudományi szakterületté« változni a már feltárt közösségi örökséget. Mielőtt végleg az eszme- és irodalomtörténet birtokába kerülne, tegyük lehetővé, hogy éltető szellemi erőtérré válhasson.”
Cseke Péter: Védjegyek. Íróportrék – ellenfényben. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2011
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
2012. augusztus 17.
Tanulva utazni – utazva tanulni – beszélgetés Nagy Egonnal
1974. október 14-én született Nagyváradon, az Ady Endre Gimnáziumban érettségizett 1993-ban, 1998-ban diplomázott a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudmányegyetem földrajz szakán, azóta is ott dolgozik, jelenleg a BBTE Magyar Földrajzi Intézetének az igazgatója.
– Már serdülőkor előtt sok gyermeken úrrá lesz a mehetnék: mindegy, hogy hová, csak más helyre, mint a megszokott. Később kezd körvonalazódni egy vagy több úti cél, s ha nagyon erős a vágy, akkor választja pályájául a földrajzot. Érvényes ez az okoskodás, vagy Nagy Egon esetében egészen másként történt?
– Tulajdonképpen majdnem így történt velem is, vagyis az utazási vágy, a kirándulások elég korán jelezték a későbbi érdeklődést. Tény, hogy tizenhét éves koromban már eldöntöttem a későbbi pályát, habár korábban is éreztem egyfajta vonzalmat a földrajz iránt. De érdekes módon – és ez a mai napig megmaradt – nem a fizikai földrajz, hanem inkább annak társadalmi vonatkozásai érdekeltek. Valahol a történelemtudomány határmezsgyéjén mozogva.
Felmerült az is, hogy orvos legyek, de ezt akkor úgy magyaráztam meg magamnak, hogy fogjam meg inkább a könnyebb végét a dolognak, és válasszam a földrajzot. Nem „magyarázkodásként” mondom most el ezt az akkori önmeggyőző érvelést, épp ellenkezőleg: mostanra ért be az én igazi, régi érdeklődésem, úgyhogy beiratkoztam az egyetemünk történelem szakára, és ősztől elsőéves történészhallgató leszek. De nem akarom megkerülni az alapkérdést, vagyis a fiatalság utazási vágya az mindenképpen erős motiváció. Nekem is az volt, a most jelentkezőknél is az.
Folyamatosan szembesülök a hallgatóink ilyen irányú érdeklődésével, hisz egyrészt tantervi kötelezettség a terepgyakorlat, másrészt 2006 óta beindítottuk a turizmus–földrajz szakot, s akiben még erősebb a romantikus elvágyódás, az ezt a szakot választja. Körülbelül öt esztendeje, az uniós Erasmus-program keretében hosszabb távú, már-már egzotikusnak mondható utakat is tehetnek a hallgatóink, egy tanévben egy alkalommal, differenciált árfekvésben. Vagyis utazva tanulunk, tanulva utazunk. Jártunk Lengyelországban, Törökországban, Marokkóban, Olasz-, Spanyol- és Franciaországban, ahogy mi nevezzük: Kappadókiától a Szaharáig.
Az idei évben még az Azori-szigetekre is sikerült diákot küldenünk a nemzetközi terepgyakorlat keretében. Az „én időmben” csak az országot járhattuk, igaz, hogy beutaztuk egész Erdélyt és a Duna-deltát, de az ezredforduló után a lehetőségek gyarapodtak – most viszont a válság nyesegeti vissza a szárnyainkat. A lényeg az, hogy a mostani hallgatóknak nagyon kitágult a látókörük, s talán ezért is olyan nagy a földrajz szak vonzereje.
– Ha nem tévedek, néhány évvel ezelőtt felmerült, hogy bizonyos középiskolai osztályok földrajz–turizmus profilúak lesznek. Megvalósult ez a projekt?
– Amiről biztosan tudok, az a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium: ott működik turizmus osztály, és jönnek is onnan sokan hozzánk az egyetemre.
– Visszatérve a Nagy Egon diákéveire: az elmondottakból arra következtetek, hogy nem volt olyan érzése, mintha tulajdonképpen nem is ezt akarta volna. Jól látom?
– Pedig volt olyan érzésem, sőt nagyon is: másodévtől kifejezetten zavart a földrajz parttalansága. Már említettem, hogy engem elsősorban a társadalomföldrajz érdekelt és érdekel a mai napig, viszont az én diákkoromban nem volt még megfelelő specializálódási lehetőség, csak utóképzés, átképzés, továbbképzés, vagyis nyitás a közgazdaság, a történelem és a jog felé. Ma már elengedhetetlen imperatívusz az interdiszciplinaritás, mondhatnám akár létkérdésnek is. De az, hogy én a diplomázás után ott maradtam az egyetemen, az nagyon nagy lehetőséget jelentett a számomra. Akkoriban élte Románia az átmenet mélypontját, lent voltunk az árok alján, turisztikai vállalkozásra nem nagyon volt kilátás, reális esélynek a közoktatásban való elhelyezkedés tűnt, hisz még kifejezett tanárhiány volt.
Engem viszont Gârbacea professzor hívott a regionális földrajz tanszékre, egyáltalán nem titkolva azt a szándékát, hogy én képviseljem ott a magyar vonalat. Én voltam azon a tanszéken az első, hatalmas előnyökkel járt. Mondhatom, megnyílt előttem a világ, hisz külkapcsolatokra, külföldi továbbképzésekre, nemzetközi beágyazódásra nyílt lehetőségem. Kiemelt szerepe volt Benedek József akadémikusnak az én boldogulásomban, hiszen nemzetközi kapcsolatai révén közvetítő szerepet vállalhatott. Mindennek ellenére viszont még mindig keresem a helyem, nem oldódtak fel a „parttalansági” érzéseim, talán ha majd a történelem szakot befejezem, közelebb leszek a révhez, egyfajta történeti-földrajzi szakosodáshoz. De az oktatási tevékenység nagyon közel áll hozzám, mondhatnám, az a biztos pont, ahol igazán otthon érzem magam.
– Kétszer is említette a földrajz parttalanságát – ne haragudjon, ha megkérdezem, de a történelem nem tűnik sokkal inkább parttalannak? Vagy van bizonyos jól meghatározott érdeklődési területe?
– Hogyne volna: mindenekelőtt a magyar történelem érdekel, a 19–20. század fordulója, vagyis a dualizmus kora, ezen belül is a városiasodás, a városi kultúra fejlődése, a polgárosodás, a modernizáció és nem utolsósorban, hogy milyen szerepet játszottak az említett területeken a korabeli nemzetiségek. Úgy szeretném mindezt tanulmányozni-kutatni, hogy végre félretehessek néhány megkövesedett tabut, például az emancipált zsidóság és az erős beolvadást választó svábság szerepét a kor polgárosodásában. Tehát végső soron nem is beszélhetek váltásról, mert a téma a földrajz és a történelem határterületének interdiszciplináris megközelítése, sőt azt is segítheti, hogy a földrajz területén lehessek hatékonyabb.
– Mindezt hallgatva okafogyottnak tűnik a szokásos kérdés: ezt a szakot, ezt az életpályát választaná-e, ha mondjuk most érettségizne?
– Nem, valószínűleg a jogi pályát választanám, de nem a klasszikus jogtanácsos-bíró-ügyvéd pályát, hanem a gazdasági jog problémáival foglalkoznék, mivel sokkal gyakorlatiasabbnak tartom különböző szervezeteken belül ezeknek a kérdéseknek a megoldását-megoldhatóságát, elsősorban a terület- és településfejlesztés területén. Ám természetesen ezzel nem akarok senkit lebeszélni-elriasztani a földrajz szaktól, viszont egy már bejutott földrajzosnak mindenképpen az interdiszciplinaritás felé való orientálódást ajánlanám.
Például a már említett terület- és településfejlesztést, ami a földrajz és a turizmus mellett a harmadik szakterületünk. Ha tüzetesebben megnézzük a három területet, a földrajzot olyan szaknak tekintik, amivel csakis a közoktatásban lehet elhelyezkedni, a turisztikában óriási potenciális lehetőségek vannak, az ország idegenforgalmi kapacitása szinte kihasználatlannak mondható, vagyis rendkívül intenzív lesz a fejlődés, növekedni fog a munkahelyek száma – csak ezt a gazdasági mélyrepülést kell néhány évig még átvészelnünk. Hasonlóan nagy lehetőségek rejlenek a területfejlesztésben, ha nem nagyobbak a turizmusnál, mivel az uniós csatlakozás után megsokszorozódtak a fejlesztési pénzek, a különböző cégek „kapkodnak” a jó pályázatírók, tanácsadók után, nagyon alacsony a romániai abszorpciós ráta, úgyhogy különösen szükségessé teszi a megfelelő tudással rendelkező szakembergárda kinevelését.
– Említette az előbb, hogy milyen irányba terelné a frissen bejutottakat. Milyenek az idei felvételi eredmények, mindenekelőtt a második éve megismétlődő érettségi katasztrófa tükrében?
– A földrajz alapképzésre a húsz, államilag finanszírozott helyre 12-en kerültek be, a területfejlesztésre 18-an, a turizmusra viszont nagy volt a túljelentkezés: 30 helyre 48-an jelentkeztek. A mesterképzésen, melynek szakága a turizmus és területfejlesztés, szintén beteltek a helyek, tehát a földrajz kar még mindig a nagy kedvencek közé tartozik.
– A számadatok a magyar karra vonatkoznak? Ezek szerint eredményesnek mondható a külön intézetek megalakulása?
– Kétségtelenül. Ezt a kvázi különválást a 2011/1-es tanügyi törvény tette lehetővé a multikulturális egyetemeken. Magyar intézetek létesültek, bár nem ez a szabatos megnevezés, hisz románul departamentnek, főosztálynak hívják, de valahogy így alakult, és most már így használjuk. A Babeş–Bolyain nagyon simán ment minden, a MOGYE vonatkozásában viszont azóta is csak akadékoskodást hallani. Egyre rosszabb megélhetési körülmények közepette is viszonylag nagy számban jelentkeznek hozzánk felvételire.
És az érettségi katasztrófával kapcsolatban még azt is el szeretném mondani, hogy a második éve tapasztalt szörnyű eredmények mellett számításba kell vennünk nemcsak a demográfiai lejtmenetet, de a fokozódó külső konkurenciát is, hisz most már az egyetemi kínálat is globalizálódott, és bátran mondhatjuk, hogy az egész világgal versenyben vagyunk. Nemcsak nálunk, de Magyarországon és Nyugat-Európában is slágerszak a turizmus és a településfejlesztés, hisz a mai napig az utazás, a világ megismerése az egyik fő globalizációs szimbólum.
A településfejlesztésben Magyarországon máris sokkal jobb a munkaerő-piaci fogadóképesség, Nyugat-Európában is jobbak a „felszívó” struktúrák, nálunk még várni kell az ilyen értelmű fejlődésre – is. És mintha csak valamiféle abszurd darabban játszanánk, az elmondottak ellenére nálunk is, Magyarországon is a közoktatásban csökken a földrajzórák száma, sőt Magyarországon tizedik osztálytól fölfelé talán el is tűnik. Mi természetesen nem értünk egyet a mostanában dívó természettudományi óraösszevonással, elmondjuk a véleményünket, valahányszor tehetjük, de mintha a mi szavunk nem igazán számítana az enyhén szólva kaotikus közoktatási „reformsorozatban”. Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
1974. október 14-én született Nagyváradon, az Ady Endre Gimnáziumban érettségizett 1993-ban, 1998-ban diplomázott a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudmányegyetem földrajz szakán, azóta is ott dolgozik, jelenleg a BBTE Magyar Földrajzi Intézetének az igazgatója.
– Már serdülőkor előtt sok gyermeken úrrá lesz a mehetnék: mindegy, hogy hová, csak más helyre, mint a megszokott. Később kezd körvonalazódni egy vagy több úti cél, s ha nagyon erős a vágy, akkor választja pályájául a földrajzot. Érvényes ez az okoskodás, vagy Nagy Egon esetében egészen másként történt?
– Tulajdonképpen majdnem így történt velem is, vagyis az utazási vágy, a kirándulások elég korán jelezték a későbbi érdeklődést. Tény, hogy tizenhét éves koromban már eldöntöttem a későbbi pályát, habár korábban is éreztem egyfajta vonzalmat a földrajz iránt. De érdekes módon – és ez a mai napig megmaradt – nem a fizikai földrajz, hanem inkább annak társadalmi vonatkozásai érdekeltek. Valahol a történelemtudomány határmezsgyéjén mozogva.
Felmerült az is, hogy orvos legyek, de ezt akkor úgy magyaráztam meg magamnak, hogy fogjam meg inkább a könnyebb végét a dolognak, és válasszam a földrajzot. Nem „magyarázkodásként” mondom most el ezt az akkori önmeggyőző érvelést, épp ellenkezőleg: mostanra ért be az én igazi, régi érdeklődésem, úgyhogy beiratkoztam az egyetemünk történelem szakára, és ősztől elsőéves történészhallgató leszek. De nem akarom megkerülni az alapkérdést, vagyis a fiatalság utazási vágya az mindenképpen erős motiváció. Nekem is az volt, a most jelentkezőknél is az.
Folyamatosan szembesülök a hallgatóink ilyen irányú érdeklődésével, hisz egyrészt tantervi kötelezettség a terepgyakorlat, másrészt 2006 óta beindítottuk a turizmus–földrajz szakot, s akiben még erősebb a romantikus elvágyódás, az ezt a szakot választja. Körülbelül öt esztendeje, az uniós Erasmus-program keretében hosszabb távú, már-már egzotikusnak mondható utakat is tehetnek a hallgatóink, egy tanévben egy alkalommal, differenciált árfekvésben. Vagyis utazva tanulunk, tanulva utazunk. Jártunk Lengyelországban, Törökországban, Marokkóban, Olasz-, Spanyol- és Franciaországban, ahogy mi nevezzük: Kappadókiától a Szaharáig.
Az idei évben még az Azori-szigetekre is sikerült diákot küldenünk a nemzetközi terepgyakorlat keretében. Az „én időmben” csak az országot járhattuk, igaz, hogy beutaztuk egész Erdélyt és a Duna-deltát, de az ezredforduló után a lehetőségek gyarapodtak – most viszont a válság nyesegeti vissza a szárnyainkat. A lényeg az, hogy a mostani hallgatóknak nagyon kitágult a látókörük, s talán ezért is olyan nagy a földrajz szak vonzereje.
– Ha nem tévedek, néhány évvel ezelőtt felmerült, hogy bizonyos középiskolai osztályok földrajz–turizmus profilúak lesznek. Megvalósult ez a projekt?
– Amiről biztosan tudok, az a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium: ott működik turizmus osztály, és jönnek is onnan sokan hozzánk az egyetemre.
– Visszatérve a Nagy Egon diákéveire: az elmondottakból arra következtetek, hogy nem volt olyan érzése, mintha tulajdonképpen nem is ezt akarta volna. Jól látom?
– Pedig volt olyan érzésem, sőt nagyon is: másodévtől kifejezetten zavart a földrajz parttalansága. Már említettem, hogy engem elsősorban a társadalomföldrajz érdekelt és érdekel a mai napig, viszont az én diákkoromban nem volt még megfelelő specializálódási lehetőség, csak utóképzés, átképzés, továbbképzés, vagyis nyitás a közgazdaság, a történelem és a jog felé. Ma már elengedhetetlen imperatívusz az interdiszciplinaritás, mondhatnám akár létkérdésnek is. De az, hogy én a diplomázás után ott maradtam az egyetemen, az nagyon nagy lehetőséget jelentett a számomra. Akkoriban élte Románia az átmenet mélypontját, lent voltunk az árok alján, turisztikai vállalkozásra nem nagyon volt kilátás, reális esélynek a közoktatásban való elhelyezkedés tűnt, hisz még kifejezett tanárhiány volt.
Engem viszont Gârbacea professzor hívott a regionális földrajz tanszékre, egyáltalán nem titkolva azt a szándékát, hogy én képviseljem ott a magyar vonalat. Én voltam azon a tanszéken az első, hatalmas előnyökkel járt. Mondhatom, megnyílt előttem a világ, hisz külkapcsolatokra, külföldi továbbképzésekre, nemzetközi beágyazódásra nyílt lehetőségem. Kiemelt szerepe volt Benedek József akadémikusnak az én boldogulásomban, hiszen nemzetközi kapcsolatai révén közvetítő szerepet vállalhatott. Mindennek ellenére viszont még mindig keresem a helyem, nem oldódtak fel a „parttalansági” érzéseim, talán ha majd a történelem szakot befejezem, közelebb leszek a révhez, egyfajta történeti-földrajzi szakosodáshoz. De az oktatási tevékenység nagyon közel áll hozzám, mondhatnám, az a biztos pont, ahol igazán otthon érzem magam.
– Kétszer is említette a földrajz parttalanságát – ne haragudjon, ha megkérdezem, de a történelem nem tűnik sokkal inkább parttalannak? Vagy van bizonyos jól meghatározott érdeklődési területe?
– Hogyne volna: mindenekelőtt a magyar történelem érdekel, a 19–20. század fordulója, vagyis a dualizmus kora, ezen belül is a városiasodás, a városi kultúra fejlődése, a polgárosodás, a modernizáció és nem utolsósorban, hogy milyen szerepet játszottak az említett területeken a korabeli nemzetiségek. Úgy szeretném mindezt tanulmányozni-kutatni, hogy végre félretehessek néhány megkövesedett tabut, például az emancipált zsidóság és az erős beolvadást választó svábság szerepét a kor polgárosodásában. Tehát végső soron nem is beszélhetek váltásról, mert a téma a földrajz és a történelem határterületének interdiszciplináris megközelítése, sőt azt is segítheti, hogy a földrajz területén lehessek hatékonyabb.
– Mindezt hallgatva okafogyottnak tűnik a szokásos kérdés: ezt a szakot, ezt az életpályát választaná-e, ha mondjuk most érettségizne?
– Nem, valószínűleg a jogi pályát választanám, de nem a klasszikus jogtanácsos-bíró-ügyvéd pályát, hanem a gazdasági jog problémáival foglalkoznék, mivel sokkal gyakorlatiasabbnak tartom különböző szervezeteken belül ezeknek a kérdéseknek a megoldását-megoldhatóságát, elsősorban a terület- és településfejlesztés területén. Ám természetesen ezzel nem akarok senkit lebeszélni-elriasztani a földrajz szaktól, viszont egy már bejutott földrajzosnak mindenképpen az interdiszciplinaritás felé való orientálódást ajánlanám.
Például a már említett terület- és településfejlesztést, ami a földrajz és a turizmus mellett a harmadik szakterületünk. Ha tüzetesebben megnézzük a három területet, a földrajzot olyan szaknak tekintik, amivel csakis a közoktatásban lehet elhelyezkedni, a turisztikában óriási potenciális lehetőségek vannak, az ország idegenforgalmi kapacitása szinte kihasználatlannak mondható, vagyis rendkívül intenzív lesz a fejlődés, növekedni fog a munkahelyek száma – csak ezt a gazdasági mélyrepülést kell néhány évig még átvészelnünk. Hasonlóan nagy lehetőségek rejlenek a területfejlesztésben, ha nem nagyobbak a turizmusnál, mivel az uniós csatlakozás után megsokszorozódtak a fejlesztési pénzek, a különböző cégek „kapkodnak” a jó pályázatírók, tanácsadók után, nagyon alacsony a romániai abszorpciós ráta, úgyhogy különösen szükségessé teszi a megfelelő tudással rendelkező szakembergárda kinevelését.
– Említette az előbb, hogy milyen irányba terelné a frissen bejutottakat. Milyenek az idei felvételi eredmények, mindenekelőtt a második éve megismétlődő érettségi katasztrófa tükrében?
– A földrajz alapképzésre a húsz, államilag finanszírozott helyre 12-en kerültek be, a területfejlesztésre 18-an, a turizmusra viszont nagy volt a túljelentkezés: 30 helyre 48-an jelentkeztek. A mesterképzésen, melynek szakága a turizmus és területfejlesztés, szintén beteltek a helyek, tehát a földrajz kar még mindig a nagy kedvencek közé tartozik.
– A számadatok a magyar karra vonatkoznak? Ezek szerint eredményesnek mondható a külön intézetek megalakulása?
– Kétségtelenül. Ezt a kvázi különválást a 2011/1-es tanügyi törvény tette lehetővé a multikulturális egyetemeken. Magyar intézetek létesültek, bár nem ez a szabatos megnevezés, hisz románul departamentnek, főosztálynak hívják, de valahogy így alakult, és most már így használjuk. A Babeş–Bolyain nagyon simán ment minden, a MOGYE vonatkozásában viszont azóta is csak akadékoskodást hallani. Egyre rosszabb megélhetési körülmények közepette is viszonylag nagy számban jelentkeznek hozzánk felvételire.
És az érettségi katasztrófával kapcsolatban még azt is el szeretném mondani, hogy a második éve tapasztalt szörnyű eredmények mellett számításba kell vennünk nemcsak a demográfiai lejtmenetet, de a fokozódó külső konkurenciát is, hisz most már az egyetemi kínálat is globalizálódott, és bátran mondhatjuk, hogy az egész világgal versenyben vagyunk. Nemcsak nálunk, de Magyarországon és Nyugat-Európában is slágerszak a turizmus és a településfejlesztés, hisz a mai napig az utazás, a világ megismerése az egyik fő globalizációs szimbólum.
A településfejlesztésben Magyarországon máris sokkal jobb a munkaerő-piaci fogadóképesség, Nyugat-Európában is jobbak a „felszívó” struktúrák, nálunk még várni kell az ilyen értelmű fejlődésre – is. És mintha csak valamiféle abszurd darabban játszanánk, az elmondottak ellenére nálunk is, Magyarországon is a közoktatásban csökken a földrajzórák száma, sőt Magyarországon tizedik osztálytól fölfelé talán el is tűnik. Mi természetesen nem értünk egyet a mostanában dívó természettudományi óraösszevonással, elmondjuk a véleményünket, valahányszor tehetjük, de mintha a mi szavunk nem igazán számítana az enyhén szólva kaotikus közoktatási „reformsorozatban”. Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
2012. október 8.
Kezes hiénák
Valami nagy sunyiság készülődik: az utóbbi időben egyre gyakoribbak a régi értékek, a hajdani európai hírű építmények málladozó homlokzatairól készített, ügyesen vágott felvételekkel aláfestett, sopánkodó tévériportok.
A birtokos ragok folytonos idézőjelezését elkerülendő máris pontosítok: a halmozott felsőfok erdélyi nemesi kastélyokra vonatkozik, innen a nyelvtörő beszéd is, hiszen a Bethlen és Rákóczy neveket még csak-csak kiejtik valahogy, de van, ami már gondot okoz. És hogy mi ebben a sunyiság?
A filmecskéket kísérő szöveg valahogy – félelmetesen?! – ugyanaz: a ki tudja hol élő jogos tulajdonosok visszakérték értékeiket, annak rendje és módja szerint vissza is kapták, vagyis az állam levette a kezét róluk, most viszont magukra hagyottan omladoznak, s a jó pénzért bámészkodni óhajtó turisták még a belépőjegy árát sincs akinek kifizethetnék, ha csak nem ragasztják oda a „Belépni tilos! Magántulajdon!” tábla sarkába-hátuljára, ahogy a mulató kedvű nábob nyálazza a bankót a prímás homlokára.
Na itt a sunyiság: csak arról beszélnek, hogy a visszaszolgáltatással az állam levette az említett épületekről a kezét, arról egyetlen szó sincs, hogy amikor viszont rátette, akkor még az is előfordult, hogy egy tollvonásra sem volt szükség, megtette azt egy köpettel nedvesített tintaceruza is. A nép nevében... szólt a verdiktum, s ha még ott találtak valakit a „kezeskedő” hiénák a családból, az készséggel ellenjegyezte a nevezetes okiratot, örvendve, hogy nem lövik agyon. Ezt követően pedig?! Tudok olyan kastélyról, amelynek egyik szárnyában izzadó „írnokok” gömbölygették szép kerekre az egyébként soványka terméseredményeket, a másik szárny márvány fürdőmedencéjéből a termelőszövetkezet malackái lefetyelték vígan a moslékot, hogy a téli ünnepekként emlegetett karácsonyi feketevásárra ugyanolyan gömbölyűek legyenek, mint az álombeli hektárhozamok.
Most már nincsenek téeszek, vannak viszont olyan semmiből érkezett nábobok, akiknek jobban esne a prímással a mulatozás egy-egy ilyen régi kastélyban – még azzal sem átallva megfejelni „nemzeti” értékmentő igyekezetüket, hogy a vételárként lepengetett jelképes euróapró mellett az eredeti tulajdonos nevét is megtanulnák leírni. Természetesen csak ha nem túl kacifántos, ékezetes-mellékjeles az a név, hisz akkor úgysem sikerülne minden mondatukba beleszőni – mint ősiségük bizonyítékát.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
Valami nagy sunyiság készülődik: az utóbbi időben egyre gyakoribbak a régi értékek, a hajdani európai hírű építmények málladozó homlokzatairól készített, ügyesen vágott felvételekkel aláfestett, sopánkodó tévériportok.
A birtokos ragok folytonos idézőjelezését elkerülendő máris pontosítok: a halmozott felsőfok erdélyi nemesi kastélyokra vonatkozik, innen a nyelvtörő beszéd is, hiszen a Bethlen és Rákóczy neveket még csak-csak kiejtik valahogy, de van, ami már gondot okoz. És hogy mi ebben a sunyiság?
A filmecskéket kísérő szöveg valahogy – félelmetesen?! – ugyanaz: a ki tudja hol élő jogos tulajdonosok visszakérték értékeiket, annak rendje és módja szerint vissza is kapták, vagyis az állam levette a kezét róluk, most viszont magukra hagyottan omladoznak, s a jó pénzért bámészkodni óhajtó turisták még a belépőjegy árát sincs akinek kifizethetnék, ha csak nem ragasztják oda a „Belépni tilos! Magántulajdon!” tábla sarkába-hátuljára, ahogy a mulató kedvű nábob nyálazza a bankót a prímás homlokára.
Na itt a sunyiság: csak arról beszélnek, hogy a visszaszolgáltatással az állam levette az említett épületekről a kezét, arról egyetlen szó sincs, hogy amikor viszont rátette, akkor még az is előfordult, hogy egy tollvonásra sem volt szükség, megtette azt egy köpettel nedvesített tintaceruza is. A nép nevében... szólt a verdiktum, s ha még ott találtak valakit a „kezeskedő” hiénák a családból, az készséggel ellenjegyezte a nevezetes okiratot, örvendve, hogy nem lövik agyon. Ezt követően pedig?! Tudok olyan kastélyról, amelynek egyik szárnyában izzadó „írnokok” gömbölygették szép kerekre az egyébként soványka terméseredményeket, a másik szárny márvány fürdőmedencéjéből a termelőszövetkezet malackái lefetyelték vígan a moslékot, hogy a téli ünnepekként emlegetett karácsonyi feketevásárra ugyanolyan gömbölyűek legyenek, mint az álombeli hektárhozamok.
Most már nincsenek téeszek, vannak viszont olyan semmiből érkezett nábobok, akiknek jobban esne a prímással a mulatozás egy-egy ilyen régi kastélyban – még azzal sem átallva megfejelni „nemzeti” értékmentő igyekezetüket, hogy a vételárként lepengetett jelképes euróapró mellett az eredeti tulajdonos nevét is megtanulnák leírni. Természetesen csak ha nem túl kacifántos, ékezetes-mellékjeles az a név, hisz akkor úgysem sikerülne minden mondatukba beleszőni – mint ősiségük bizonyítékát.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
2012. november 9.
A pusztákból a nagyvilágba hallatszott szava
„Szólni tudó más nyelveken is, / hű európaiként / mondandói miatt figyelemre, / bólintásra becsült más népek előtt is: / nem léphet föl oly ünnepi polcra, / nem kaphat koszorút / oly ragyogót, amelyet szaporán lesietve ne hozzád / vinne, ne lábaid elé / tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló / ajkad, fölnevelő / édesanyám.”
1970-ben írja Illyés Gyula (Sárszentlőrinc–Felsőrácegrespuszta, 1902. november 2.–Budapest, 1983. április 15.) Koszorú című versét, melynek fent idézett zárósorában még egy lépést tesz előre a gyakori használat miatt már szinte észre sem vett, vallomásos értékű anyanyelv szavunk metaforikus megnevezéséig, fölnevelő édesanyámnak mondva lényegévé vált munkaeszközét, a nyelvet. Hódolata annál is értékesebb, mert nem kényszerhelyzetben teszi, nem kisebbségben élve azonosítja a Szentírással, mint Reményik vagy az akkor még a visszaút nélkülinek tudott emigrációban Márai vagy Faludy, hanem a mindenki által értett és beszélt nyelv otthonos melegéből.
Amit viszont csak akkor érzünk, ha valamiért hűlni kezd ez a meleg. Akár a levegőt is csak akkor, ha már fogyóban – addig, amíg a hiánya meg nem fojt. Akárcsak a mélyszegénység, ahonnan Illyés indult, helyesebben, ahonnan kiemelkedett: a dunántúli Rácegrespusztán, uradalmi cselédek gyermekeként született. „Vidéken születtem és nevelkedtem, de a falvak életéről sokáig alig tudtam többet, mintha városban pillantottam volna meg a napvilágot. A parasztok lelkivilágát jó ideig csak hallomásból ismertem. Pusztán születtem, és ott is laktam serdülő kamasz koromig. Puszta magyarul nemcsak azt a regényesen szabad, tengervégtelenség legelőt jelenti, amelyen Petőfi méneseinek körme dobog, a dunántúli magyar nyelven ezt egyáltalán nem jelenti, abból az egyszerű okból, mert ott ilyenek nincsenek. A Dunántúl a nagybirtokok közepén épült, s néha egész faluszámba menő cselédlakások, istállók, fészerek és magtárak együttesét jelenti, amelyet azért nem lehet tanyának nevezni, mert a tanyán csak egy-két család él, ezeken meg néha száz-kétszáz is.”
Nagy merészségnek tűnhet az Illyéséhez hasonló, gazdagon áradó életműhöz egyetlenszavas kulcsot keresni, de úgy érzem, vele kapcsolatban mégsem nehéz azt megtalálni, ami nem is annyira az Illyés-művek hétpecsétes zárjait, hanem szerzőjük egész gondolat- és érzelemvilágát azonnal kitárja. Ez a varázsszó: Petőfi. Az 1936-ban megjelent, irodalmi szociográfiaként definiált Puszták népe című művének idézett kezdő soraiban is feltűnik, de – mondhatnám: természetesen – nem hiányozhat a ma már irodalmi csemegének számító Oroszország című, 1934-es útijegyzetek egyik legtorokszorítóbb epizódjából sem. „Az Arzenálba nem könnyű bejutni. Másfél óráig is folyik a telefonálás ide-oda, míg az engedélyt nagynehezen megkapjuk. Az Arzenálban hadianyagot őriznek, minden kapualjban fegyveresek állnak. Vorobjov őrnagy kalauzol bennünket. A régi hadizsákmányok ódon hatalmas épületben vannak, melynek széles vörösmárvány feljáróján gépkocsival és lóháton is lehet közlekedni. Öt-hat termet is megtöltenek a zászlók. Vannak itt kifakult svéd lobogók, lófarkos török zászlók, primitív kirgiz és tatár harci jelek, pogány hadi istenek, melyeket az észak-szibériai törzsektől zsákmányoltak. Itt vannak a lengyel felkelések lobogói és amott, az ablak mellett sorban: a piros-fehér-zöld színűek... Nem győzhettem le meghatottságomat, mikor óvatosan felemelem őket, leverem öregesen zörgő selymükről a port. KIRÁLYÉRT, HAZÁÉRT, SZABADSÁGÉRT, olvasom, ahogy az elsőt végigterítjük a földön. Nemzeti színűre van festve a nyél is, tetején még ott vannak a szalagok, melyeket a búcsúzó lányok rákötöttek. MEZŐKÖVESD LELKES NEMZETŐREINEK – hirdeti a másik. Súlyos, vastag selyemből készült ez is, szélén a dús bojt gondos kézimunka. Sokáig tapogatom, aztán csak úgy tartom a tenyeremben, gondolataim messze járnak. Furcsa találkozás! Szegény zászlók, milyen utat jártak meg, míg idejutottak. Ide, ebbe a dohos, félhomályos terembe a csencsenc és arjél fétisek közé. Ha hozzájuk érsz, sóhajtásul sűrű port eresztenek. A következőn együgyű, kéz hímezte címer és körülötte: MINDENT A HAZÁÉRT ÉS KIRÁLYÉRT 1848.22.T.C.
A következőt viaszosvászon burokból húzzuk elő. Lyukas, össze-visszatépett, közepén a címer alatt egyetlen szó áll: »UNIO«. Nem nézzük végig valamennyit. Kibotorkálunk a diadaljelek temetőjéből, melyek mindegyikének megszerzése ezer és ezer ember életébe került. Visszapillantok azokra, melyek körül egykor a mi kis szabadságunk lelkes katonái indultak rohamra a szörnyű polip, az abszolutizmus ellen. Ott van tán közöttük, amely alatt Petőfi indult utolsó útjára, az a fakult selyem, amelyet életénél is többre tartott. Soványan, dideregve állnak ott egymáshoz szorulva, sorsüldözött testvérek az idegenben. Lehetnek vagy húszan. Legtöbbje tetején egyszerű aranyozott fagömb fénylik.”
Ekkortájt, az oroszországi út után közvetlenül kapja a francia írószövetségtől a felkérést, hogy írjon egy könyvet Petőfiről, ismerkedjék meg vele behatóbban a francia olvasó. Megírja a Petőfi Sándor című könyvét, ami regénynek semmiképpen sem nevezhető, hisz nem fikció, kis- vagy nagymonográfiának sem, mert nem száraz adathalmaz – leginkább talán oknyomozó lírai riportkötetnek mondanám, végső soron pedig még a thriller sem volna túlzás ezzel a szöveggel kapcsolatban, mert tudjuk, hogyne tudnánk, hogy a főszereplő meghalt, de a szerző olyan mennyiségű szeretetet áraszt felé, hogy végig reménykedhetünk: hátha mégse... A 20-as évek elején Párizsban kiépített francia kapcsolatnak nemcsak a Petőfi-könyv a jeles fegyverténye, hanem egy újabb, még szörnyűbb háború után, amikor már nemcsak harci zászlókat gyűjtött a győztes sereg, hanem egész országokat akart mindenestül lenyelni, s amikor 1956-ban néhány napra visszatérni látszott „a mi kis szabadságunk”, nem utolsósorban Illyés francia írói kapcsolatainak köszönhetően maradtak börtönben, de életben a meghurcolt írók. Illyés megírta híres ikonversét, az Egy mondat a zsarnokságról címen áradó vádirattirádát, aminek egyik „mellékhatása” Albert Camus tragikus esszéje, A magyarok vére lett. Ma már alig van olyan, aki ne tudná, hogy „ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van...”, ha esetleg nem is társítja azonnal az Illyés nevéhez. Ahogy a hortobágyi pásztorok is népdalként énekelték Petőfi egy-egy szerelmes versét. És hogy is hiányozhatna Petőfi a másik nagy referenciaverséből, a kultúrhazát újrafogalmazó Haza, a magasban című költeményből: „Már meg is osztom, ha elmondom, / milyen e biztos, titkos otthon. / Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, / köréd varázskör teremtődik. // Ha új tatárhad, ha kufárhad / özönli el a tiszta tájat, / ha útaink megcsavarodnak, / mint giliszta, ha rátapodnak: // te mondd magadban, behunyt szemmel, / csak mondd a szókat, miktől egyszer / futó homokok, népek, házak / Magyarországgá összeálltak. // Dühöngő folyók kezeskedtek, / konok bércek – ezt ne felejtsed, / ha megyünk büszke szájjal vissza, / mint várainkba, titkainkba. // Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet, / nem ölhet, mi csak ölne minket, / mormolj magadra varázsinget, / kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.”
A Koszorú anyanyelvről szóló, himnikus soraiban hű európainak nevezi magát, több mint egy emberöltővel ezelőttről mutatva meg az európaiság igazi arcát: ha a saját nyelvünkkel, kultúránkkal nem foglalkozunk, nem várhatjuk el másoktól sem a velünk való törődést, illetve a mi aggodalmunk mások iránt önmagunk elhanyagolása miatt azonnal álságossá fog válni. Illyés mindezt nem harsányan kiabálva, nem mellveregetve, hőzöngve mondta el, szava mégis elhallatszott a pusztákból a nagyvilágba. Mi volt a titka? Talán éppen az őszintesége, a hiteles hangereje. Az egyszerűsége, érthetősége. Ahogy például a megjelenésekor olyan nagy vihart kavart „ötágú síp”-gondolatát is kimondta: „A magyar irodalom ötágú síp, összehangolatlan. Eléri még vajon a mi nemzedékünk, hogy egy jó munka mind e nemcsak külön-külön, de más és másként is szóló sípot egyszer ismét összehangolja, illetve az eldugulástól megmenti? A közelmúlt esztendei a föladat nehezülésére vallanak. Nézzük meg egy azonos mondandónak kifejeződését – a vers ezt különös élességgel mutatja – Kassán, Kolozsvárt, Szabadkán, Dél-Amerikában, és szemmel látjuk, hogy a különben gazdagító távolság hogy szegényíthet, közös mérce híján.” A közös mérce még mindig hiányzik, de a feladat mintha könnyebben megoldhatónak látszana. A 110 éve született Illyés Gyula és nemzedéke ennek már nem örvendhet köztünk élő klasszikusként, csak az örök dicsőség fényénél gyönyörködhetnek a lassan-lassan alakuló eredményben.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
„Szólni tudó más nyelveken is, / hű európaiként / mondandói miatt figyelemre, / bólintásra becsült más népek előtt is: / nem léphet föl oly ünnepi polcra, / nem kaphat koszorút / oly ragyogót, amelyet szaporán lesietve ne hozzád / vinne, ne lábaid elé / tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló / ajkad, fölnevelő / édesanyám.”
1970-ben írja Illyés Gyula (Sárszentlőrinc–Felsőrácegrespuszta, 1902. november 2.–Budapest, 1983. április 15.) Koszorú című versét, melynek fent idézett zárósorában még egy lépést tesz előre a gyakori használat miatt már szinte észre sem vett, vallomásos értékű anyanyelv szavunk metaforikus megnevezéséig, fölnevelő édesanyámnak mondva lényegévé vált munkaeszközét, a nyelvet. Hódolata annál is értékesebb, mert nem kényszerhelyzetben teszi, nem kisebbségben élve azonosítja a Szentírással, mint Reményik vagy az akkor még a visszaút nélkülinek tudott emigrációban Márai vagy Faludy, hanem a mindenki által értett és beszélt nyelv otthonos melegéből.
Amit viszont csak akkor érzünk, ha valamiért hűlni kezd ez a meleg. Akár a levegőt is csak akkor, ha már fogyóban – addig, amíg a hiánya meg nem fojt. Akárcsak a mélyszegénység, ahonnan Illyés indult, helyesebben, ahonnan kiemelkedett: a dunántúli Rácegrespusztán, uradalmi cselédek gyermekeként született. „Vidéken születtem és nevelkedtem, de a falvak életéről sokáig alig tudtam többet, mintha városban pillantottam volna meg a napvilágot. A parasztok lelkivilágát jó ideig csak hallomásból ismertem. Pusztán születtem, és ott is laktam serdülő kamasz koromig. Puszta magyarul nemcsak azt a regényesen szabad, tengervégtelenség legelőt jelenti, amelyen Petőfi méneseinek körme dobog, a dunántúli magyar nyelven ezt egyáltalán nem jelenti, abból az egyszerű okból, mert ott ilyenek nincsenek. A Dunántúl a nagybirtokok közepén épült, s néha egész faluszámba menő cselédlakások, istállók, fészerek és magtárak együttesét jelenti, amelyet azért nem lehet tanyának nevezni, mert a tanyán csak egy-két család él, ezeken meg néha száz-kétszáz is.”
Nagy merészségnek tűnhet az Illyéséhez hasonló, gazdagon áradó életműhöz egyetlenszavas kulcsot keresni, de úgy érzem, vele kapcsolatban mégsem nehéz azt megtalálni, ami nem is annyira az Illyés-művek hétpecsétes zárjait, hanem szerzőjük egész gondolat- és érzelemvilágát azonnal kitárja. Ez a varázsszó: Petőfi. Az 1936-ban megjelent, irodalmi szociográfiaként definiált Puszták népe című művének idézett kezdő soraiban is feltűnik, de – mondhatnám: természetesen – nem hiányozhat a ma már irodalmi csemegének számító Oroszország című, 1934-es útijegyzetek egyik legtorokszorítóbb epizódjából sem. „Az Arzenálba nem könnyű bejutni. Másfél óráig is folyik a telefonálás ide-oda, míg az engedélyt nagynehezen megkapjuk. Az Arzenálban hadianyagot őriznek, minden kapualjban fegyveresek állnak. Vorobjov őrnagy kalauzol bennünket. A régi hadizsákmányok ódon hatalmas épületben vannak, melynek széles vörösmárvány feljáróján gépkocsival és lóháton is lehet közlekedni. Öt-hat termet is megtöltenek a zászlók. Vannak itt kifakult svéd lobogók, lófarkos török zászlók, primitív kirgiz és tatár harci jelek, pogány hadi istenek, melyeket az észak-szibériai törzsektől zsákmányoltak. Itt vannak a lengyel felkelések lobogói és amott, az ablak mellett sorban: a piros-fehér-zöld színűek... Nem győzhettem le meghatottságomat, mikor óvatosan felemelem őket, leverem öregesen zörgő selymükről a port. KIRÁLYÉRT, HAZÁÉRT, SZABADSÁGÉRT, olvasom, ahogy az elsőt végigterítjük a földön. Nemzeti színűre van festve a nyél is, tetején még ott vannak a szalagok, melyeket a búcsúzó lányok rákötöttek. MEZŐKÖVESD LELKES NEMZETŐREINEK – hirdeti a másik. Súlyos, vastag selyemből készült ez is, szélén a dús bojt gondos kézimunka. Sokáig tapogatom, aztán csak úgy tartom a tenyeremben, gondolataim messze járnak. Furcsa találkozás! Szegény zászlók, milyen utat jártak meg, míg idejutottak. Ide, ebbe a dohos, félhomályos terembe a csencsenc és arjél fétisek közé. Ha hozzájuk érsz, sóhajtásul sűrű port eresztenek. A következőn együgyű, kéz hímezte címer és körülötte: MINDENT A HAZÁÉRT ÉS KIRÁLYÉRT 1848.22.T.C.
A következőt viaszosvászon burokból húzzuk elő. Lyukas, össze-visszatépett, közepén a címer alatt egyetlen szó áll: »UNIO«. Nem nézzük végig valamennyit. Kibotorkálunk a diadaljelek temetőjéből, melyek mindegyikének megszerzése ezer és ezer ember életébe került. Visszapillantok azokra, melyek körül egykor a mi kis szabadságunk lelkes katonái indultak rohamra a szörnyű polip, az abszolutizmus ellen. Ott van tán közöttük, amely alatt Petőfi indult utolsó útjára, az a fakult selyem, amelyet életénél is többre tartott. Soványan, dideregve állnak ott egymáshoz szorulva, sorsüldözött testvérek az idegenben. Lehetnek vagy húszan. Legtöbbje tetején egyszerű aranyozott fagömb fénylik.”
Ekkortájt, az oroszországi út után közvetlenül kapja a francia írószövetségtől a felkérést, hogy írjon egy könyvet Petőfiről, ismerkedjék meg vele behatóbban a francia olvasó. Megírja a Petőfi Sándor című könyvét, ami regénynek semmiképpen sem nevezhető, hisz nem fikció, kis- vagy nagymonográfiának sem, mert nem száraz adathalmaz – leginkább talán oknyomozó lírai riportkötetnek mondanám, végső soron pedig még a thriller sem volna túlzás ezzel a szöveggel kapcsolatban, mert tudjuk, hogyne tudnánk, hogy a főszereplő meghalt, de a szerző olyan mennyiségű szeretetet áraszt felé, hogy végig reménykedhetünk: hátha mégse... A 20-as évek elején Párizsban kiépített francia kapcsolatnak nemcsak a Petőfi-könyv a jeles fegyverténye, hanem egy újabb, még szörnyűbb háború után, amikor már nemcsak harci zászlókat gyűjtött a győztes sereg, hanem egész országokat akart mindenestül lenyelni, s amikor 1956-ban néhány napra visszatérni látszott „a mi kis szabadságunk”, nem utolsósorban Illyés francia írói kapcsolatainak köszönhetően maradtak börtönben, de életben a meghurcolt írók. Illyés megírta híres ikonversét, az Egy mondat a zsarnokságról címen áradó vádirattirádát, aminek egyik „mellékhatása” Albert Camus tragikus esszéje, A magyarok vére lett. Ma már alig van olyan, aki ne tudná, hogy „ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van...”, ha esetleg nem is társítja azonnal az Illyés nevéhez. Ahogy a hortobágyi pásztorok is népdalként énekelték Petőfi egy-egy szerelmes versét. És hogy is hiányozhatna Petőfi a másik nagy referenciaverséből, a kultúrhazát újrafogalmazó Haza, a magasban című költeményből: „Már meg is osztom, ha elmondom, / milyen e biztos, titkos otthon. / Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, / köréd varázskör teremtődik. // Ha új tatárhad, ha kufárhad / özönli el a tiszta tájat, / ha útaink megcsavarodnak, / mint giliszta, ha rátapodnak: // te mondd magadban, behunyt szemmel, / csak mondd a szókat, miktől egyszer / futó homokok, népek, házak / Magyarországgá összeálltak. // Dühöngő folyók kezeskedtek, / konok bércek – ezt ne felejtsed, / ha megyünk büszke szájjal vissza, / mint várainkba, titkainkba. // Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet, / nem ölhet, mi csak ölne minket, / mormolj magadra varázsinget, / kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.”
A Koszorú anyanyelvről szóló, himnikus soraiban hű európainak nevezi magát, több mint egy emberöltővel ezelőttről mutatva meg az európaiság igazi arcát: ha a saját nyelvünkkel, kultúránkkal nem foglalkozunk, nem várhatjuk el másoktól sem a velünk való törődést, illetve a mi aggodalmunk mások iránt önmagunk elhanyagolása miatt azonnal álságossá fog válni. Illyés mindezt nem harsányan kiabálva, nem mellveregetve, hőzöngve mondta el, szava mégis elhallatszott a pusztákból a nagyvilágba. Mi volt a titka? Talán éppen az őszintesége, a hiteles hangereje. Az egyszerűsége, érthetősége. Ahogy például a megjelenésekor olyan nagy vihart kavart „ötágú síp”-gondolatát is kimondta: „A magyar irodalom ötágú síp, összehangolatlan. Eléri még vajon a mi nemzedékünk, hogy egy jó munka mind e nemcsak külön-külön, de más és másként is szóló sípot egyszer ismét összehangolja, illetve az eldugulástól megmenti? A közelmúlt esztendei a föladat nehezülésére vallanak. Nézzük meg egy azonos mondandónak kifejeződését – a vers ezt különös élességgel mutatja – Kassán, Kolozsvárt, Szabadkán, Dél-Amerikában, és szemmel látjuk, hogy a különben gazdagító távolság hogy szegényíthet, közös mérce híján.” A közös mérce még mindig hiányzik, de a feladat mintha könnyebben megoldhatónak látszana. A 110 éve született Illyés Gyula és nemzedéke ennek már nem örvendhet köztünk élő klasszikusként, csak az örök dicsőség fényénél gyönyörködhetnek a lassan-lassan alakuló eredményben.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
2012. december 21.
Emlékezés és remény – Nagyvárad nagy változásainak vezéregyéniségei
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság kiadványának, a Partiumi füzeteknek a jubileumi, 70. kötete Kupán Árpád történésznek a 19. század végét, a 20. század első felét meghatározó két nagyváradi polgármesterről, Rimler Károlyról és dr. Soós Istvánról írott könyve.
Mindkét személyiség mellé illeszt Kupán egy-egy epitheton ornanst, abszolút jogosan: Rimler Károlyt a városépítőként, dr. Soós Istvánt pedig a városmentő polgármesterként aposztrofálva. Érdekes módon egyikük sem született tősgyökeres váradi, a német eredetű Rimler család Felvidékről, a Pozsony melletti Nagylévárdról származik, dr. Soós István pedig Marosludason született székely nemesi családban.
Megkockáztatnám azt a feltevést, hogy éppen emiatt a térbeli perspektíva miatt lehettek mindketten Nagyvárad külső-belső arculatát megváltoztató egyéniség: nem a helybeliek rajongó lokálpatriotizmusával nézték és látták a várost, így könnyebben felismerték, hogy egy-egy időszakban mire van elsődlegesen szükség a Sebes-Körös partján.
1867, a kiegyezés után az építésnek jött el az ideje: a monarchia más városaihoz hasonlóan megpezsdül Nagyváradon is az élet, a korabeli visszaemlékezések tanúsága szerint, mint a hangyaboly, olyan építkezési-átalakulási nyüzsgés volt tapasztalható. Akkoriban épültek fel a szecessziós-eklektikus bérpaloták, illetve a hasonló stílusú kulturális-adminisztratív középületek. Ennek a pezsgésnek pedig a mozgatórúgója, hajtóműve, karmestere Rimler Károly polgármester volt olyannyira, hogy a városépítő jelző nemhogy a váradiakra jellemző túlzás volna, de a fegyvertények ismeretében kifejezetten szerénynek hat. Soós István viszont egészen más körülmények között, több irányból is fújó, nem ritkán orkánerejűvé erősödő ellenszélben vetette neki vállát a „ermészeti” csapásoknak. De helytállt erős kézzel irányítva a gályát, miközben – horatiusi-berzsenyi hasonlattal élve – „forrt a világ bús tengere”. Egyszóval a neki adományozott városmentő jelző is megérdemelten kitüntető.
Kupán Árpád alapos munkát végzett, s ami különösen értékelendő, hogy olyanok számára is dokumentációval érdekesen alátámasztott olvasmánnyal szolgál, akiknek tulajdonképpen semmi közük Nagyváradhoz, sőt elsőre talán inkább elutasítanák ezt az újabb „váradi hencegésnek” tartott könyvet. Hisz mindkét polgármester tevékenysége példaértékű, abszolút hitelesen leképezi a mindennek rendelt idején elsődlegesen fontos tennivalók figyelemmel követését.
Prológusában Kupán Árpád nem rejti véka alá a reményét, hogy az előző – talán sokkal nehezebb, hisz szokatlanabb, sőt világháborús – időszakokhoz hasonlóan feltámad a város tettekben megnyilvánuló és nem a tespedő beletörődésben megélt újraéledési vágya. „Jó lenne azzal zárni ezt az előszót, hogy újból feltámad a remény Nagyvárad újjászületésére. De ehhez olyan hit, akarat és önfeláldozás kell, kellene, amellyel e könyvben bemutatásra kerülő két férfi rendelkezett.
Talán emlékük, küzdelmeik, sikereik, eredményeik felmutatása példát és ösztönzést ad mai felelős vezetőinknek, s minden olvasó lelkiekben gazdagodik e két személyiség életének megismerése által.
Dum spiro, spero! Míg élek, remélek” – fejezi be prológusát a szerző, de hasonló gondolatokkal zárja sorait az utószót író Mihálka Zoltán történész is: „E sorok írója különösen nagyra értékeli azt, hogy a szerző felhasználta a helyi napilapok tudósításait, hiszen ezekből a különböző politikai és világnézeti beállítottságú kiadványokból valóban hű képet kap az olvasó a bemutatott személyekről és időszakról. S ezt a gondosan kiválogatott melléklet anyagai is kiegészítik. És mivel a könyv főszereplőit is mindig a remény ösztönözte példamutató tetteikben, zárjuk mi is az ősi mondással: a remény alszik ki utoljára...” A legtalálóbb végszó, bármiféle hozzátétel csak elvonna az értékéből!
Nagyvárad nagy változásainak vezéregyéniségei, PBMET és Varadinum Script Könyvkiadó, Nagyvárad, 2012
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság kiadványának, a Partiumi füzeteknek a jubileumi, 70. kötete Kupán Árpád történésznek a 19. század végét, a 20. század első felét meghatározó két nagyváradi polgármesterről, Rimler Károlyról és dr. Soós Istvánról írott könyve.
Mindkét személyiség mellé illeszt Kupán egy-egy epitheton ornanst, abszolút jogosan: Rimler Károlyt a városépítőként, dr. Soós Istvánt pedig a városmentő polgármesterként aposztrofálva. Érdekes módon egyikük sem született tősgyökeres váradi, a német eredetű Rimler család Felvidékről, a Pozsony melletti Nagylévárdról származik, dr. Soós István pedig Marosludason született székely nemesi családban.
Megkockáztatnám azt a feltevést, hogy éppen emiatt a térbeli perspektíva miatt lehettek mindketten Nagyvárad külső-belső arculatát megváltoztató egyéniség: nem a helybeliek rajongó lokálpatriotizmusával nézték és látták a várost, így könnyebben felismerték, hogy egy-egy időszakban mire van elsődlegesen szükség a Sebes-Körös partján.
1867, a kiegyezés után az építésnek jött el az ideje: a monarchia más városaihoz hasonlóan megpezsdül Nagyváradon is az élet, a korabeli visszaemlékezések tanúsága szerint, mint a hangyaboly, olyan építkezési-átalakulási nyüzsgés volt tapasztalható. Akkoriban épültek fel a szecessziós-eklektikus bérpaloták, illetve a hasonló stílusú kulturális-adminisztratív középületek. Ennek a pezsgésnek pedig a mozgatórúgója, hajtóműve, karmestere Rimler Károly polgármester volt olyannyira, hogy a városépítő jelző nemhogy a váradiakra jellemző túlzás volna, de a fegyvertények ismeretében kifejezetten szerénynek hat. Soós István viszont egészen más körülmények között, több irányból is fújó, nem ritkán orkánerejűvé erősödő ellenszélben vetette neki vállát a „ermészeti” csapásoknak. De helytállt erős kézzel irányítva a gályát, miközben – horatiusi-berzsenyi hasonlattal élve – „forrt a világ bús tengere”. Egyszóval a neki adományozott városmentő jelző is megérdemelten kitüntető.
Kupán Árpád alapos munkát végzett, s ami különösen értékelendő, hogy olyanok számára is dokumentációval érdekesen alátámasztott olvasmánnyal szolgál, akiknek tulajdonképpen semmi közük Nagyváradhoz, sőt elsőre talán inkább elutasítanák ezt az újabb „váradi hencegésnek” tartott könyvet. Hisz mindkét polgármester tevékenysége példaértékű, abszolút hitelesen leképezi a mindennek rendelt idején elsődlegesen fontos tennivalók figyelemmel követését.
Prológusában Kupán Árpád nem rejti véka alá a reményét, hogy az előző – talán sokkal nehezebb, hisz szokatlanabb, sőt világháborús – időszakokhoz hasonlóan feltámad a város tettekben megnyilvánuló és nem a tespedő beletörődésben megélt újraéledési vágya. „Jó lenne azzal zárni ezt az előszót, hogy újból feltámad a remény Nagyvárad újjászületésére. De ehhez olyan hit, akarat és önfeláldozás kell, kellene, amellyel e könyvben bemutatásra kerülő két férfi rendelkezett.
Talán emlékük, küzdelmeik, sikereik, eredményeik felmutatása példát és ösztönzést ad mai felelős vezetőinknek, s minden olvasó lelkiekben gazdagodik e két személyiség életének megismerése által.
Dum spiro, spero! Míg élek, remélek” – fejezi be prológusát a szerző, de hasonló gondolatokkal zárja sorait az utószót író Mihálka Zoltán történész is: „E sorok írója különösen nagyra értékeli azt, hogy a szerző felhasználta a helyi napilapok tudósításait, hiszen ezekből a különböző politikai és világnézeti beállítottságú kiadványokból valóban hű képet kap az olvasó a bemutatott személyekről és időszakról. S ezt a gondosan kiválogatott melléklet anyagai is kiegészítik. És mivel a könyv főszereplőit is mindig a remény ösztönözte példamutató tetteikben, zárjuk mi is az ősi mondással: a remény alszik ki utoljára...” A legtalálóbb végszó, bármiféle hozzátétel csak elvonna az értékéből!
Nagyvárad nagy változásainak vezéregyéniségei, PBMET és Varadinum Script Könyvkiadó, Nagyvárad, 2012
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
2013. április 26.
Versek szavak és kvantumok között
„Ahogy gyalogoltam hazafelé a búzatáblában, vagy ahogy a konyhaablakból néztem a fénycsóvát kilövellő, meredeken felszálló gépeket, a különálló sorok kezdtek összeállni versekké. Már akkor tudatosult, hogy a kozmoszról szeretnék egy versciklust írni, ami csak húsz év elteltével valósult meg.” Beszélgetés Lipcsei Márta nagyváradi költővel.
Melyik az a legkorábbi emléke, amikor tudatosult a költészet iránti vágya?
– Ötéves voltam, amikor az egyik unokatestvérem olvasta nekem Arany János V. László című balladáját. Nagyon tetszett, és a mai napig pontosan fel tudom idézni a bennem elindított fantáziafolyamatot. Vagyis nem azt akarom mondani, hogy a ballada nyelvezete fogott meg elsősorban, hanem a történet: elképzeltem, ahogy felriad a király a tomboló vihar zajában, illetve ahogy a vár tövében lopakodik a szökevények kis csapata. A gyermeki fantázia konkrét képeket teremtett. Egyébként rajzolgattam is, elsősorban dekoratív rajzokat, tizennégy éves koromban rajztanárom, az elismert művész, Mottl Román biztatott is a folytatásra, de akkor mintha már a zene fogott volna meg inkább, hegedülni tanultam. Őszintén szólva nem sikerült muzsikussá válnom, később viszont, a költészetben, eleinte tudat alatt, majd egyre tudatosabban köszönt vissza a zeneiség megérzése. Tehát az Arany-balladához kötődik a fantáziám „beindulása”, de az irodalommal már korábban szembesültem. Édesapám matematikatanár volt, de református pap felmenőitől örökölhette az énektudását, édesanyám pedig óvónő lévén, a szakmájához tartozott az éneklés. Egészen kicsi koromból emlékszem, milyen sok népdalt énekeltek a szüleim, esténként pedig a papa olvasott fel nekünk. Nem meséket, de például az Egri csillagokat és ugyanazt a fogást alkalmazta, amit a folytatásos regényeknél szoktak: mindig a legérdekesebb résznél hagyta abba, hogy várjuk a folytatást. Mondanom sem kell, hogy a Gárdonyi-regény is nagyon jó fantáziagyakorlat volt: mintegy újrajátszottam a jeleneteket, meg-megismételve mindazt, ami különösen megragadott. Amikor már nagyobbacskák lettünk, Nyírőről, Németh Lászlóról, Szabó Dezsőről beszélt nekünk sokat a papa és matematikusként természetesen nagyon sokat a Bolyaiakról.
Lipcsei Márta 1943. május 3-án született Nagyváradon, régi értelmiségi családban, a jelenlegi Ady Endre Gimnáziumban érettségizett 1960-ban, 1965-ben szerzett oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem fizika–kémia szakán. Harminc éven át oktatott fizikatanárként: tíz-tíz évig Feteşti-en, illetve Csíkszeredában, végül nyugdíjazásig a szülővárosában. Hét verskötete jelent meg, hamarosan megjelenik a nyolcadik, és előkészületben van a kilencedik – gyűjteményes – kötet is. Tagja a Magyar és a Román Írószövetségnek, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának.
– Verset mikor kezdett írni?
– Viszonyom a versíráshoz határozottan rendhagyónak mondható. Vagyis nem a szokásos serdülőkori rímfaragással kezdődött, hanem felnőtt fejjel és akkor sem egyszeriből kiforrott költemények papírra vetésével. A férjem, aki osztálytársam volt, szuperszonikus gépen lett pilóta, és házasságunk első tíz évében a Bărăgan közepén éltünk. Én Feteşti-en tanítottam, illetve ingáztam: négy kilométert gyalogoltam a buszmegállóig. Nagyon inspirált a beláthatatlan búza- és kukoricatenger szépsége, és tulajdonképpen gyaloglás közben éreztem át, mennyire igaza volt Petőfi feltétel nélküli alföldrajongásának. Egy-egy szókapcsolat, mondat, verssor jutott eszembe, ezeket leírtam ugyan, de még nem álltak össze verssé. Bevallom, a pilóták telepén, ahol laktunk, eléggé magányosnak éreztem magam, és úgy kezdtem – nagyon tudatosan – József Attilát olvasni. Gyakran megesett, hogy a magaméval azonosnak éreztem az ő túlérzékenységét és magányát, miután pedig megtanultam annyira románul, hogy éreztem is a nyelvet, akkor a kortárs román költészetet is kezdtem megérteni. Labişt, Sorescut, Nichita Stănescut olvastam és érdekes módon Iorgát, nem a történelmi, hanem a filozófia felé hajló írásait. Nálam ugyanis a fizika a filozófia felé mozdult el, ebben is rokonságot éreztem József Attilával. Tudom például, milyen büszke volt arra, hogy naprakész korának nagy, atomfizikai felfedezéseivel. Én pedig, amikor a kvantummechanikát tanítottam, a filozófia felől igyekeztem megközelíteni. Ösztönös volt ez a megközelítésem és később igazi szellemi elégtételnek számított olvasnom Nemes Nagy Ágnesnek a vers kvantumelméletéről írt véleményét, vagyis hogy a vers nem egyszerre jelenik meg, hanem kis kvantumokban, adagokban, s akárcsak a részecskéknek, a verseknek is van hullámtermészete. Az ő megfogalmazását próbálva továbbgondolni, eljutottam oda, hogy már a szavaknak van részecske- és hullámtermészete, ez utóbbit pedig a zeneiséggel hoztam összefüggésbe. Ez kétségtelenül az én fizikusságomnak tudható be. De visszatérve a fizika és a filozófia közelségéhez, nemrég volt részem egy igazán élvezetes szellemi utazásban: a kisebbik unokám országos fizikaversenyen ért el szép eredményt, és jutalomként Michael Brooks Fizika című könyvét kapta. A tudós az eddig felhalmozódott tudást fogja egybe, öszszegzi – filozófiai szempontból. Nagy élmény volt olvasni! De Weöres Sándortól sem idegen, hogy fizikai képekből induljon el, és a tőle megszokott zseniális játékossággal érje el a poétikai eredményt. Változás-variációk című versemben az ő gyakorlatával próbálkoztam: az interferenciaképben a fénycsíkok intenzitása változik, az első három fénycsíkot ragadom meg, a szakaszok ezért is háromsorosak. A szavak permutációjával a gondolati és érzelmi intenzitások kifejezésére törekedtem. De most látom, hogy előreszaladtam az időben, a máról beszélek, holott nem is mondtam, tulajdonképpen mikor kezdtem el írni: harmincéves koromban, akkor már három gyermek anyjaként. Ahogy gyalogoltam hazafelé a búzatáblában, vagy ahogy a konyhaablakból néztem a fénycsóvát kilövellő, meredeken felszálló gépeket, a különálló sorok kezdtek összeállni versekké. Már akkor tudatosult, hogy a kozmoszról szeretnék egy versciklust írni, ami csak húsz év elteltével valósult meg. A férjem hirtelen halt meg, és úgy éreztem, talán eljött az ideje a kozmoszciklusnak. A folyamatos versírást a tanítványaim váltották ki belőlem: egy maturandusünnepségen azt a „feladatot” kaptuk egy kollégámmal, hogy egyikünk írjon verset, a másik mondja el. És akkor nekem beugrott néhány régebbi verssor, leírtam, a kollégám pedig felolvasta. A szerelemről szólt a vers, és nagyon nagy sikert aratott a gyerekek körében. Előbb el sem akarták hinni, hogy én írtam, aztán viszont elkezdtek biztatni. Én pedig olvasni kezdtem a kozmoszciklushoz, szavakat gyűjtöttem és sikerült vennem a „kiugrott”, felfénylett szavak üzenetét, melyekből aztán összeálltak a versek.
– A megjelenésre mennyit kellett várnia?
– Körülbelül három évet: első kötetem, a Csillagközi utazás 1996-ban jelent meg a csíkszeredai Pallas–Akadémia kiadásában. A szerkesztésben sokat segített Kozma Mária. A következő két kötetem, a Vertikális álomterek és a Virtuális világ is a Pallasnál jelent meg, a harmadik kötet megjelenése után mentem nyugdíjba, és ahogy mondani szokás, azóta csak az irodalomnak élek. Bevallom, sok pótolnivalóm akadt, mert egész életemben olvastam ugyan, de tudatosan nem tanulmányoztam a kortárs költészetet. Vagyis egy kicsit autodidaktának tartom magam ilyen szempontból, de ezt egyáltalán nem szégyellem. Húsz év telt el az írás kezdete óta, és a lendületem alig csökkent. Igaz, nem érzem már azt a remegtető íráskényszert, de amikor harmóniában vagyok magammal, vagyis jó a belső energiaszintem, még mindig nagyon jól működik az alkotási és – miért is ne?! – a továbblépési vágy.
– Ha Lipcsei Mártát álmából felköltik és rákérdeznek, hogyan határozza meg önmagát, milyen gyorsan tudna válaszolni, és mi volna a felelet?
– Szinte azonnal és az, hogy költő. Nem azért, mert húsz éve írok verseket és a nyolcadik, illetve egy gyűjteményes kilencedik kötetem készül megjelenni, hanem mert visszatekintve tulajdonképpen mindig is költői alkat voltam. Nagyon erősen átéltem az élet mélységeit és magasságait, a szavak mindig nagyon erősen hatottak rám, ki tudott néhány szó billenteni az egyensúlyomból, bánatot, örömöt okoztak. És bizony voltak az életemben olyan pillanatok, amikor eléggé meg kellett küzdenem ahhoz, hogy egyensúlyban tartsam magam. Nagyon sokat segített ebben az úszás is: diákkoromban versenyúszó voltam, de ha belül valami baj van, ma is elmegyek úszni. Óvónő édesanyámtól tanultam, hogy a versek is sokban segítik a belső egyensúlyt. Nagyon idős volt már, amikor gyakran kiültünk ide, a tömbházak közötti padra, és a mama ugyanúgy, könyv nélkül mondta Reményik, Eminescu, Tompa Mihály, Dsida Jenő verseit, mint gyermekkorunkban.
– Visszatérnék az álomból felriasztó kérdéshez: költőnek vagy költőnőnek vallaná magát. Egyáltalán: fizikusként mi a véleménye a nők szellemi egyenjogúságáról? Hisz női filozófus, zeneszerző, nagy matematikus vagy fizikus egy-két kivételtől eltekintve nincs. Költő viszont van szép számmal.
– Fizikusként egyetértek azzal a véleménynyel, hogy a férfiak a zseniálisak. Illetve zseniálisabbak, mert bár a környezet sokban meghatározza a kiteljesedést, a kreatív elmék kiharcolják maguknak a megfelelő környezetet. A nők mást vesznek észre az életből, mint a férfiak, a figyelmük is másmilyen. Én költőnek tartom magam, férfias lelkialkat vagyok, de persze nem tagadom meg a nőiségemet. Mint Nemes Nagy Ágnes. Feltehetőleg emiatt nem véletlen az elvont tudományok iránti érdeklődésem sem: a tudományos ismereteket tudatosan építem be a költészetbe. A férfi kutatótársakkal körülvett Marie Curie-n kívül nincs más Nobel-díjas tudósnő, költőnő viszont hirtelen nem is tudnám megmondani, hogy mennyi. De meggyőződésem, hogy minden alkotó elmében ott vannak a zsenialitás szikrái.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
„Ahogy gyalogoltam hazafelé a búzatáblában, vagy ahogy a konyhaablakból néztem a fénycsóvát kilövellő, meredeken felszálló gépeket, a különálló sorok kezdtek összeállni versekké. Már akkor tudatosult, hogy a kozmoszról szeretnék egy versciklust írni, ami csak húsz év elteltével valósult meg.” Beszélgetés Lipcsei Márta nagyváradi költővel.
Melyik az a legkorábbi emléke, amikor tudatosult a költészet iránti vágya?
– Ötéves voltam, amikor az egyik unokatestvérem olvasta nekem Arany János V. László című balladáját. Nagyon tetszett, és a mai napig pontosan fel tudom idézni a bennem elindított fantáziafolyamatot. Vagyis nem azt akarom mondani, hogy a ballada nyelvezete fogott meg elsősorban, hanem a történet: elképzeltem, ahogy felriad a király a tomboló vihar zajában, illetve ahogy a vár tövében lopakodik a szökevények kis csapata. A gyermeki fantázia konkrét képeket teremtett. Egyébként rajzolgattam is, elsősorban dekoratív rajzokat, tizennégy éves koromban rajztanárom, az elismert művész, Mottl Román biztatott is a folytatásra, de akkor mintha már a zene fogott volna meg inkább, hegedülni tanultam. Őszintén szólva nem sikerült muzsikussá válnom, később viszont, a költészetben, eleinte tudat alatt, majd egyre tudatosabban köszönt vissza a zeneiség megérzése. Tehát az Arany-balladához kötődik a fantáziám „beindulása”, de az irodalommal már korábban szembesültem. Édesapám matematikatanár volt, de református pap felmenőitől örökölhette az énektudását, édesanyám pedig óvónő lévén, a szakmájához tartozott az éneklés. Egészen kicsi koromból emlékszem, milyen sok népdalt énekeltek a szüleim, esténként pedig a papa olvasott fel nekünk. Nem meséket, de például az Egri csillagokat és ugyanazt a fogást alkalmazta, amit a folytatásos regényeknél szoktak: mindig a legérdekesebb résznél hagyta abba, hogy várjuk a folytatást. Mondanom sem kell, hogy a Gárdonyi-regény is nagyon jó fantáziagyakorlat volt: mintegy újrajátszottam a jeleneteket, meg-megismételve mindazt, ami különösen megragadott. Amikor már nagyobbacskák lettünk, Nyírőről, Németh Lászlóról, Szabó Dezsőről beszélt nekünk sokat a papa és matematikusként természetesen nagyon sokat a Bolyaiakról.
Lipcsei Márta 1943. május 3-án született Nagyváradon, régi értelmiségi családban, a jelenlegi Ady Endre Gimnáziumban érettségizett 1960-ban, 1965-ben szerzett oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem fizika–kémia szakán. Harminc éven át oktatott fizikatanárként: tíz-tíz évig Feteşti-en, illetve Csíkszeredában, végül nyugdíjazásig a szülővárosában. Hét verskötete jelent meg, hamarosan megjelenik a nyolcadik, és előkészületben van a kilencedik – gyűjteményes – kötet is. Tagja a Magyar és a Román Írószövetségnek, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának.
– Verset mikor kezdett írni?
– Viszonyom a versíráshoz határozottan rendhagyónak mondható. Vagyis nem a szokásos serdülőkori rímfaragással kezdődött, hanem felnőtt fejjel és akkor sem egyszeriből kiforrott költemények papírra vetésével. A férjem, aki osztálytársam volt, szuperszonikus gépen lett pilóta, és házasságunk első tíz évében a Bărăgan közepén éltünk. Én Feteşti-en tanítottam, illetve ingáztam: négy kilométert gyalogoltam a buszmegállóig. Nagyon inspirált a beláthatatlan búza- és kukoricatenger szépsége, és tulajdonképpen gyaloglás közben éreztem át, mennyire igaza volt Petőfi feltétel nélküli alföldrajongásának. Egy-egy szókapcsolat, mondat, verssor jutott eszembe, ezeket leírtam ugyan, de még nem álltak össze verssé. Bevallom, a pilóták telepén, ahol laktunk, eléggé magányosnak éreztem magam, és úgy kezdtem – nagyon tudatosan – József Attilát olvasni. Gyakran megesett, hogy a magaméval azonosnak éreztem az ő túlérzékenységét és magányát, miután pedig megtanultam annyira románul, hogy éreztem is a nyelvet, akkor a kortárs román költészetet is kezdtem megérteni. Labişt, Sorescut, Nichita Stănescut olvastam és érdekes módon Iorgát, nem a történelmi, hanem a filozófia felé hajló írásait. Nálam ugyanis a fizika a filozófia felé mozdult el, ebben is rokonságot éreztem József Attilával. Tudom például, milyen büszke volt arra, hogy naprakész korának nagy, atomfizikai felfedezéseivel. Én pedig, amikor a kvantummechanikát tanítottam, a filozófia felől igyekeztem megközelíteni. Ösztönös volt ez a megközelítésem és később igazi szellemi elégtételnek számított olvasnom Nemes Nagy Ágnesnek a vers kvantumelméletéről írt véleményét, vagyis hogy a vers nem egyszerre jelenik meg, hanem kis kvantumokban, adagokban, s akárcsak a részecskéknek, a verseknek is van hullámtermészete. Az ő megfogalmazását próbálva továbbgondolni, eljutottam oda, hogy már a szavaknak van részecske- és hullámtermészete, ez utóbbit pedig a zeneiséggel hoztam összefüggésbe. Ez kétségtelenül az én fizikusságomnak tudható be. De visszatérve a fizika és a filozófia közelségéhez, nemrég volt részem egy igazán élvezetes szellemi utazásban: a kisebbik unokám országos fizikaversenyen ért el szép eredményt, és jutalomként Michael Brooks Fizika című könyvét kapta. A tudós az eddig felhalmozódott tudást fogja egybe, öszszegzi – filozófiai szempontból. Nagy élmény volt olvasni! De Weöres Sándortól sem idegen, hogy fizikai képekből induljon el, és a tőle megszokott zseniális játékossággal érje el a poétikai eredményt. Változás-variációk című versemben az ő gyakorlatával próbálkoztam: az interferenciaképben a fénycsíkok intenzitása változik, az első három fénycsíkot ragadom meg, a szakaszok ezért is háromsorosak. A szavak permutációjával a gondolati és érzelmi intenzitások kifejezésére törekedtem. De most látom, hogy előreszaladtam az időben, a máról beszélek, holott nem is mondtam, tulajdonképpen mikor kezdtem el írni: harmincéves koromban, akkor már három gyermek anyjaként. Ahogy gyalogoltam hazafelé a búzatáblában, vagy ahogy a konyhaablakból néztem a fénycsóvát kilövellő, meredeken felszálló gépeket, a különálló sorok kezdtek összeállni versekké. Már akkor tudatosult, hogy a kozmoszról szeretnék egy versciklust írni, ami csak húsz év elteltével valósult meg. A férjem hirtelen halt meg, és úgy éreztem, talán eljött az ideje a kozmoszciklusnak. A folyamatos versírást a tanítványaim váltották ki belőlem: egy maturandusünnepségen azt a „feladatot” kaptuk egy kollégámmal, hogy egyikünk írjon verset, a másik mondja el. És akkor nekem beugrott néhány régebbi verssor, leírtam, a kollégám pedig felolvasta. A szerelemről szólt a vers, és nagyon nagy sikert aratott a gyerekek körében. Előbb el sem akarták hinni, hogy én írtam, aztán viszont elkezdtek biztatni. Én pedig olvasni kezdtem a kozmoszciklushoz, szavakat gyűjtöttem és sikerült vennem a „kiugrott”, felfénylett szavak üzenetét, melyekből aztán összeálltak a versek.
– A megjelenésre mennyit kellett várnia?
– Körülbelül három évet: első kötetem, a Csillagközi utazás 1996-ban jelent meg a csíkszeredai Pallas–Akadémia kiadásában. A szerkesztésben sokat segített Kozma Mária. A következő két kötetem, a Vertikális álomterek és a Virtuális világ is a Pallasnál jelent meg, a harmadik kötet megjelenése után mentem nyugdíjba, és ahogy mondani szokás, azóta csak az irodalomnak élek. Bevallom, sok pótolnivalóm akadt, mert egész életemben olvastam ugyan, de tudatosan nem tanulmányoztam a kortárs költészetet. Vagyis egy kicsit autodidaktának tartom magam ilyen szempontból, de ezt egyáltalán nem szégyellem. Húsz év telt el az írás kezdete óta, és a lendületem alig csökkent. Igaz, nem érzem már azt a remegtető íráskényszert, de amikor harmóniában vagyok magammal, vagyis jó a belső energiaszintem, még mindig nagyon jól működik az alkotási és – miért is ne?! – a továbblépési vágy.
– Ha Lipcsei Mártát álmából felköltik és rákérdeznek, hogyan határozza meg önmagát, milyen gyorsan tudna válaszolni, és mi volna a felelet?
– Szinte azonnal és az, hogy költő. Nem azért, mert húsz éve írok verseket és a nyolcadik, illetve egy gyűjteményes kilencedik kötetem készül megjelenni, hanem mert visszatekintve tulajdonképpen mindig is költői alkat voltam. Nagyon erősen átéltem az élet mélységeit és magasságait, a szavak mindig nagyon erősen hatottak rám, ki tudott néhány szó billenteni az egyensúlyomból, bánatot, örömöt okoztak. És bizony voltak az életemben olyan pillanatok, amikor eléggé meg kellett küzdenem ahhoz, hogy egyensúlyban tartsam magam. Nagyon sokat segített ebben az úszás is: diákkoromban versenyúszó voltam, de ha belül valami baj van, ma is elmegyek úszni. Óvónő édesanyámtól tanultam, hogy a versek is sokban segítik a belső egyensúlyt. Nagyon idős volt már, amikor gyakran kiültünk ide, a tömbházak közötti padra, és a mama ugyanúgy, könyv nélkül mondta Reményik, Eminescu, Tompa Mihály, Dsida Jenő verseit, mint gyermekkorunkban.
– Visszatérnék az álomból felriasztó kérdéshez: költőnek vagy költőnőnek vallaná magát. Egyáltalán: fizikusként mi a véleménye a nők szellemi egyenjogúságáról? Hisz női filozófus, zeneszerző, nagy matematikus vagy fizikus egy-két kivételtől eltekintve nincs. Költő viszont van szép számmal.
– Fizikusként egyetértek azzal a véleménynyel, hogy a férfiak a zseniálisak. Illetve zseniálisabbak, mert bár a környezet sokban meghatározza a kiteljesedést, a kreatív elmék kiharcolják maguknak a megfelelő környezetet. A nők mást vesznek észre az életből, mint a férfiak, a figyelmük is másmilyen. Én költőnek tartom magam, férfias lelkialkat vagyok, de persze nem tagadom meg a nőiségemet. Mint Nemes Nagy Ágnes. Feltehetőleg emiatt nem véletlen az elvont tudományok iránti érdeklődésem sem: a tudományos ismereteket tudatosan építem be a költészetbe. A férfi kutatótársakkal körülvett Marie Curie-n kívül nincs más Nobel-díjas tudósnő, költőnő viszont hirtelen nem is tudnám megmondani, hogy mennyi. De meggyőződésem, hogy minden alkotó elmében ott vannak a zsenialitás szikrái.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
2013. augusztus 6.
EMI-tábor az autonómia jegyében
Szerdán nyitja kapuit Erdély legnagyobb nemzeti fesztiválja, az EMI-tábor a Gyergyószentmiklóstól 12 kilométerre fekvő borzonti Dorka Panzióban. A kilencedik rendezvény a szervezők szándéka szerint még hangsúlyosabban kíván közéleti fórummá válni, így a tábor zárónapját, augusztus 11-ét – a Székely Nemzeti Tanáccsal társszervezésben – az autonómiának szentelik. A katalán függetlenségi törekvésekről Marc Gafarot katalán képviselő tart előadást, az autonómia gazdasági vetületeiről Philipp Erschbaurner dél-tiroli, Daniel Laspra katalóniai, valamint Molnár Judit erdélyi meghívott beszél, délután pedig az erdélyi autonómia kerül górcső alá, különös tekintettel a polgári kezdeményezésekre: előadást tart Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, Miren Martiarena, a nemzeti régiók védelmére indított európai kezdeményezés polgári bizottságának baszk tagja, Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke, Zakariás Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke. Az idén is lesznek a különböző tematikus sátrak (ifjúsági és művészsátor, kézműves sátor, Keskeny út sátor), a legkisebb táborozók pedig a Gyereksátorban tölthetik el hasznosan az idejüket. Csép Sándor emlékének adózva a róla elnevezett sátorban népesedési kérdések kerülnek terítékre, de nem maradnak el a délutáni borkóstolók, és a nap végén a Kis-színpadon is különleges produkciók szórakoztatják a táborozókat. Esténként a nagy színpad előtt magyar élőzenére bulizhatnak a látogatók, lesz Kárpátia- és Az Ismerős Arcok-koncert, fellép az Edda Művek, az Ossian, a Depresszió és a Dalriada. Néhány év kihagyás után újra az EMI-tábor színpadára lép a Romantikus Erőszak, az erdélyi magyar zenét a Transylmania és a Knock Out képviseli, a fesztivál zárónapján a Hooligans zenekar koncertezik. (Bővebben a www.emitabor.hu/erdely honlapon.)
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Szerdán nyitja kapuit Erdély legnagyobb nemzeti fesztiválja, az EMI-tábor a Gyergyószentmiklóstól 12 kilométerre fekvő borzonti Dorka Panzióban. A kilencedik rendezvény a szervezők szándéka szerint még hangsúlyosabban kíván közéleti fórummá válni, így a tábor zárónapját, augusztus 11-ét – a Székely Nemzeti Tanáccsal társszervezésben – az autonómiának szentelik. A katalán függetlenségi törekvésekről Marc Gafarot katalán képviselő tart előadást, az autonómia gazdasági vetületeiről Philipp Erschbaurner dél-tiroli, Daniel Laspra katalóniai, valamint Molnár Judit erdélyi meghívott beszél, délután pedig az erdélyi autonómia kerül górcső alá, különös tekintettel a polgári kezdeményezésekre: előadást tart Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, Miren Martiarena, a nemzeti régiók védelmére indított európai kezdeményezés polgári bizottságának baszk tagja, Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke, Zakariás Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke. Az idén is lesznek a különböző tematikus sátrak (ifjúsági és művészsátor, kézműves sátor, Keskeny út sátor), a legkisebb táborozók pedig a Gyereksátorban tölthetik el hasznosan az idejüket. Csép Sándor emlékének adózva a róla elnevezett sátorban népesedési kérdések kerülnek terítékre, de nem maradnak el a délutáni borkóstolók, és a nap végén a Kis-színpadon is különleges produkciók szórakoztatják a táborozókat. Esténként a nagy színpad előtt magyar élőzenére bulizhatnak a látogatók, lesz Kárpátia- és Az Ismerős Arcok-koncert, fellép az Edda Művek, az Ossian, a Depresszió és a Dalriada. Néhány év kihagyás után újra az EMI-tábor színpadára lép a Romantikus Erőszak, az erdélyi magyar zenét a Transylmania és a Knock Out képviseli, a fesztivál zárónapján a Hooligans zenekar koncertezik. (Bővebben a www.emitabor.hu/erdely honlapon.)
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. augusztus 7.
Gödöllőn találkoznak a külhoni magyar fiatalok
Erdélyi ifjakat is várnak az idén 18. alkalommal megszervezett külhoni magyar fiatalok találkozójára: augusztus 15–22. között mintegy 350-en kaphatnak ízelítőt a magyar kultúrából és mutatkozhatnak be az anyaországi közönségnek.
Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikai helyettes államtitkára a magyar fiatalok egymással történő találkozásának lehetőségét emelte ki a programot beharangozó tegnapi budapesti sajtótájékoztatón. Elmondta, a 16 és 22 év közötti fiatalok a Kárpát-medencéből, a környező országokból, a diaszpóra területeiről érkeznek, várnak vendégeket többek között Lengyelországból, az Egyesült Államokból, Kanadából, Franciaországból, Görögországból, Dániából, Macedóniából. Megjegyezte: a diaszpórából nagyon sokaknak ez az egyetlen alkalom, amikor Magyarországra látogathatnak. Hozzátette: fontos, hogy ezek a fiatalok megismerkedhetnek azzal az országgal, amelynek kultúráját több ezer kilométer távolságból, vagy akár több generáció óta ápolják. Azt is kiemelte, fontos, hogy ezek a fiatalok lássák, a magyarok a világ különböző pontjain hogyan tudják megélni a magyarságukat, hiszen más lehetőség van erre a Kárpát-medencében, és más több ezer kilométerre az anyaországtól. Kitért arra is, hogy a fiatalok ebben a korban a legnyitottabbak, ilyenkor a legkönnyebb megszólítani őket.
A fiatalokat vendégül látó Gödöllő polgármestere, Gémesi György kiemelte: nagy büszkeség és öröm, hogy a város otthont adhat a találkozónak. Ez azért is fontos számukra, mert a város szellemiségének szerves része a határon túli magyarsággal való kapcsolattartás. Kálóczy Andrea, a program szervezéséért felelős Hungarofest Nonprofit Kft. képviseletében arról beszélt, hogy idén érkeznek csoportok Argentínából és Uruguayból is. A városnézés mellett kulturális és sportprogramokkal várják őket, és három helyszínen szerveznek fellépéseket számukra: a budai Várban, a Mesterségek Ünnepén, Székesfehérváron, a Királyi Napokon, illetve Gödöllőn. Lesz továbbá Gárdonyi-emlékest is, amelyet az író dédunokája nyit majd meg, és a fiatalok részt vesznek az augusztus 20-i programokon is. Az eddigi találkozókon 30 országból mintegy 9600-an vettek részt
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
Erdélyi ifjakat is várnak az idén 18. alkalommal megszervezett külhoni magyar fiatalok találkozójára: augusztus 15–22. között mintegy 350-en kaphatnak ízelítőt a magyar kultúrából és mutatkozhatnak be az anyaországi közönségnek.
Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikai helyettes államtitkára a magyar fiatalok egymással történő találkozásának lehetőségét emelte ki a programot beharangozó tegnapi budapesti sajtótájékoztatón. Elmondta, a 16 és 22 év közötti fiatalok a Kárpát-medencéből, a környező országokból, a diaszpóra területeiről érkeznek, várnak vendégeket többek között Lengyelországból, az Egyesült Államokból, Kanadából, Franciaországból, Görögországból, Dániából, Macedóniából. Megjegyezte: a diaszpórából nagyon sokaknak ez az egyetlen alkalom, amikor Magyarországra látogathatnak. Hozzátette: fontos, hogy ezek a fiatalok megismerkedhetnek azzal az országgal, amelynek kultúráját több ezer kilométer távolságból, vagy akár több generáció óta ápolják. Azt is kiemelte, fontos, hogy ezek a fiatalok lássák, a magyarok a világ különböző pontjain hogyan tudják megélni a magyarságukat, hiszen más lehetőség van erre a Kárpát-medencében, és más több ezer kilométerre az anyaországtól. Kitért arra is, hogy a fiatalok ebben a korban a legnyitottabbak, ilyenkor a legkönnyebb megszólítani őket.
A fiatalokat vendégül látó Gödöllő polgármestere, Gémesi György kiemelte: nagy büszkeség és öröm, hogy a város otthont adhat a találkozónak. Ez azért is fontos számukra, mert a város szellemiségének szerves része a határon túli magyarsággal való kapcsolattartás. Kálóczy Andrea, a program szervezéséért felelős Hungarofest Nonprofit Kft. képviseletében arról beszélt, hogy idén érkeznek csoportok Argentínából és Uruguayból is. A városnézés mellett kulturális és sportprogramokkal várják őket, és három helyszínen szerveznek fellépéseket számukra: a budai Várban, a Mesterségek Ünnepén, Székesfehérváron, a Királyi Napokon, illetve Gödöllőn. Lesz továbbá Gárdonyi-emlékest is, amelyet az író dédunokája nyit majd meg, és a fiatalok részt vesznek az augusztus 20-i programokon is. Az eddigi találkozókon 30 országból mintegy 9600-an vettek részt
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
2013. augusztus 14.
Használ a gazdaságnak az autonómia (EMI-tábor)
Az autonómia különböző kérdéseinek szánt utolsó napon az önrendelkezés gazdasági vetületeiről is szó esett. Az idei EMI-táborban az előadók, működő autonómiák szakemberei, politikusai egyértelműen és egyöntetűen előnyösnek tekintették azt, hogy egy autonóm régióban a gazdaságpolitikai döntések is közelebb kerülnek a polgárokhoz és a vállalkozókhoz. Ugyanakkor segít, hogy a gazdaságot a helyi erőforrások révén „táplálják”, legyen az természeti erőforrás vagy éppen adó. A helyi parlament pedig az autonóm tartomány gazdaságpolitikájának prioritásait figyelembe véve hozhatja meg döntéseit.
Daniel Laspra, a CADCI katalán vállalkozói szövetség titkára elégedetlenségének adott hangot, mert adóügyekben például az autonóm terület nem rendelkezik elegendő hatáskörrel, az adókat Madrid szedi be, igaz, jelentős mértékben visszaosztja. A függetlenségi törekvéseknek ez is jelentős pontja – szögezte le a szakember. Ugyanakkor fontosnak tartotta, hogy egy sor gazdasági kérdésben Katalónia kormánya, illetve szakhivatalai döntenek, és arra biztatta a székelyföldi vállalkozókat, hogy minél több saját termékkel jelenjenek meg a piacon. Véleménye szerint a kiváló székely termékek exportja – irányuljon akár román vidékekre, vagy szerte Európába – a térség kulturális védjegye is. Ez egyáltalán nem gazdasági sovinizmus – érvelt a katalán szakember, aki kérdésre válaszolva elmesélte, a katalán pezsgő, a cava azután vált sikeressé Európában, miután a spanyol piacon egyfajta bojkottot hirdettek ellene.
Miren Martianera Baszkföld kezdetekkor kockázatos, ám annál eredményesebb adórendszerét ismertette dióhéjban. A Baszk Nemzeti Párt külügyi kabinetjének tagja elmondta, az autonóm hatóságok állapítják meg, szedik be az adókat, Madridnak fix öszszeget fizetnek be. Így gyakorlatilag az adópolitika egész működését ők határozzák meg, ezért például az autonóm területen belüli provinciákban különböző adószinteket tudtak meghatározni. Ez – bár kockázatos is, hiszen gyengébb teljesítmény esetén felborulhat az egyensúly – nemcsak a vállalkozóknak kedvező, nem csupán a gazdaság egészét határozza meg (a pénzügyi válság kevésbé érintette a baszk gazdaságot), hanem például környezetvédelmi szempontból is több jogosítványt biztosít. Philipp Erschbaurner, a Dél-tiroli Kereskedelmi, Ipari és Mezőgazdasági Kamara munkatársa kijelentette, az ottani modell bebizonyította, ha nincs autonómia, akkor fejlődés sincs. A leginkább mezőgazdaságból élő régió az egy főre eső nemzeti össztermék vonatkozásában az évi 25 ezer eurójával Európa élvonalába tartozik, de ezt csakis úgy tudták elérni, hogy az egyébként rendkívül nehéz éghajlati és domborzati körülmények között termelő ágazat jelentős támogatásban részesül. Mindezt azért is, hogy megőrizzék a természetes tájat, hiszen a másik jelentős bevételi forrás a turizmus, évente 30 millió vendégéjszakát regisztrálnak. Az export vonatkozásában a bor az elsődleges termékük, a megtermelt mennyiség kilencven százalékát szállítják külföldre. Az adórendszer itt is nagymértékben helyi hatáskör, az adók többségét az autonómia szakintézményei vetik ki és gyűjtik be, csak bizonyos adónemek tartoznak Rómához. A székelyföldi Arbor vállalkozói szövetség ügyvezetője szerint a gazdasági önrendelkezést sok értelemben a vállalkozók is meg tudják valósítani. Molnár Judit környezetvédelmi szakember ezért öt ajánlásba sűrítette mondandóját. Javasolta, hogy mindannyian (vállalkozók és fogyasztók) saját életünket éljük, legyünk ne a környezet, a média által diktált szokások, trendek rabjai, a magánvállalkozások legyenek közösségi beállítottságúak, tanuljuk meg, hogy a gazdaság építése a családban kezdődik, tudatosan élesszük fel és működtessük a közösségeket (például erős vállalkozói szövetségeket), és tanuljunk abból a tudásból, amit eleink ránk hagyományoztak (például a nyílföldeken való gazdálkodást, amikor évente cserélődött a kaszáló-legelő megművelője). Mindez azt feltételezi, hogy személyesen és a közösségben is belülről éljük meg az autonómiát – mondta az előadó.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az autonómia különböző kérdéseinek szánt utolsó napon az önrendelkezés gazdasági vetületeiről is szó esett. Az idei EMI-táborban az előadók, működő autonómiák szakemberei, politikusai egyértelműen és egyöntetűen előnyösnek tekintették azt, hogy egy autonóm régióban a gazdaságpolitikai döntések is közelebb kerülnek a polgárokhoz és a vállalkozókhoz. Ugyanakkor segít, hogy a gazdaságot a helyi erőforrások révén „táplálják”, legyen az természeti erőforrás vagy éppen adó. A helyi parlament pedig az autonóm tartomány gazdaságpolitikájának prioritásait figyelembe véve hozhatja meg döntéseit.
Daniel Laspra, a CADCI katalán vállalkozói szövetség titkára elégedetlenségének adott hangot, mert adóügyekben például az autonóm terület nem rendelkezik elegendő hatáskörrel, az adókat Madrid szedi be, igaz, jelentős mértékben visszaosztja. A függetlenségi törekvéseknek ez is jelentős pontja – szögezte le a szakember. Ugyanakkor fontosnak tartotta, hogy egy sor gazdasági kérdésben Katalónia kormánya, illetve szakhivatalai döntenek, és arra biztatta a székelyföldi vállalkozókat, hogy minél több saját termékkel jelenjenek meg a piacon. Véleménye szerint a kiváló székely termékek exportja – irányuljon akár román vidékekre, vagy szerte Európába – a térség kulturális védjegye is. Ez egyáltalán nem gazdasági sovinizmus – érvelt a katalán szakember, aki kérdésre válaszolva elmesélte, a katalán pezsgő, a cava azután vált sikeressé Európában, miután a spanyol piacon egyfajta bojkottot hirdettek ellene.
Miren Martianera Baszkföld kezdetekkor kockázatos, ám annál eredményesebb adórendszerét ismertette dióhéjban. A Baszk Nemzeti Párt külügyi kabinetjének tagja elmondta, az autonóm hatóságok állapítják meg, szedik be az adókat, Madridnak fix öszszeget fizetnek be. Így gyakorlatilag az adópolitika egész működését ők határozzák meg, ezért például az autonóm területen belüli provinciákban különböző adószinteket tudtak meghatározni. Ez – bár kockázatos is, hiszen gyengébb teljesítmény esetén felborulhat az egyensúly – nemcsak a vállalkozóknak kedvező, nem csupán a gazdaság egészét határozza meg (a pénzügyi válság kevésbé érintette a baszk gazdaságot), hanem például környezetvédelmi szempontból is több jogosítványt biztosít. Philipp Erschbaurner, a Dél-tiroli Kereskedelmi, Ipari és Mezőgazdasági Kamara munkatársa kijelentette, az ottani modell bebizonyította, ha nincs autonómia, akkor fejlődés sincs. A leginkább mezőgazdaságból élő régió az egy főre eső nemzeti össztermék vonatkozásában az évi 25 ezer eurójával Európa élvonalába tartozik, de ezt csakis úgy tudták elérni, hogy az egyébként rendkívül nehéz éghajlati és domborzati körülmények között termelő ágazat jelentős támogatásban részesül. Mindezt azért is, hogy megőrizzék a természetes tájat, hiszen a másik jelentős bevételi forrás a turizmus, évente 30 millió vendégéjszakát regisztrálnak. Az export vonatkozásában a bor az elsődleges termékük, a megtermelt mennyiség kilencven százalékát szállítják külföldre. Az adórendszer itt is nagymértékben helyi hatáskör, az adók többségét az autonómia szakintézményei vetik ki és gyűjtik be, csak bizonyos adónemek tartoznak Rómához. A székelyföldi Arbor vállalkozói szövetség ügyvezetője szerint a gazdasági önrendelkezést sok értelemben a vállalkozók is meg tudják valósítani. Molnár Judit környezetvédelmi szakember ezért öt ajánlásba sűrítette mondandóját. Javasolta, hogy mindannyian (vállalkozók és fogyasztók) saját életünket éljük, legyünk ne a környezet, a média által diktált szokások, trendek rabjai, a magánvállalkozások legyenek közösségi beállítottságúak, tanuljuk meg, hogy a gazdaság építése a családban kezdődik, tudatosan élesszük fel és működtessük a közösségeket (például erős vállalkozói szövetségeket), és tanuljunk abból a tudásból, amit eleink ránk hagyományoztak (például a nyílföldeken való gazdálkodást, amikor évente cserélődött a kaszáló-legelő megművelője). Mindez azt feltételezi, hogy személyesen és a közösségben is belülről éljük meg az autonómiát – mondta az előadó.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. augusztus 23.
„Az építők felfelé, mi, régészek lefelé dolgozunk"
„Olyan munka a miénk, amit csak terepen lehet végezni, és ahol nincs két egyforma nap. Amikor nagyon melegem van vagy nagyon fázom, akkor arra gondolok, hogy amikor kész lesz, az én két kezem munkája is benne lesz. Ez a legnagyobb elégtétel." Beszélgetés Mihálka Nándor nagyváradi régésszel.
– Pályaválasztása összefügg-e azzal, hogy 1990 után sokan „vetették rá magukat" a történelemre, gondolván, hogy végre szabad a gazda?
– Jóval előbb, az általános iskolában szerettem meg a történelmet, illetve talán még hamarabb, hiszen édesapám is történelmet végzett, s ha később nem is gyakorolta, az otthoni könyveink jó része történelmi témájú. De ha pontosan meg akarnám ragadni a döntésem pillanatát, akkor az mindenképpen Gárdonyi regényének, az Egri csillagoknak az elolvasásához köthető. Az általános iskolában, a volt 9-es, jelenleg Szacsvay Imre nevét viselő iskolában nagy hangsúlyt fektettek és fektetnek jelen pillanatban is a történelemismeretre, de az igazi „sokkhatás" a gimnáziumban ért, ahol Anderkó Katalin tanárnő irányításával több vetélkedőn is részt vehettem, úgyhogy adódott az én pályaválasztásom. Mindehhez hozzájárult az is, hogy a szüleim rám bízták, azt mondták, legyen minden úgy, ahogy én döntöm el. Hogy részükről szabad kezet kaptam, föl sem merült, hogy az itthoni, nagyváradi egyetemen tanuljak tovább. Vagyis természetes választás volt Kolozsvár is.
– Az egyetemen azt kapta, amit várt, vagy megjelent a „nem ilyen lovat akartam" érzés?
– Mindenképpen azt kaptam, amit vártam, és örömmel vettem, hogy már az elején szűkíthettem az érdeklődésemet, ilyen tág területen ugyanis képtelenség mindennel foglalkozni, minden iránt érdeklődni: már az egyetemen is inkább a középkor felé fordultam. Hogy ez az Egri csillagok miatt volt-e, vagy mert a kollégák többségét a jelenkor, a mai problémák érdekelték, nem tudom, de azt hiszem, hogy engem elsősorban a középkor közhelyszerű „sötétsége" érdekelt, az, hogy a mai világnál meseszerűbb, ugyanakkor a középkori magyar világ mondhatni sokkal ismertebb, illetve megismerhetőbb. Mi még nem fogtuk ki a bolognai rendszert, de már mi is sokan voltunk, úgyhogy tanárainknak nem sok ideje jutott külön foglalkozni egy-egy diákkal. Majdnemhogy autodidaktaként készültünk, vagyis a tanároktól megkaptuk az irányelvet, a könyvészetet, az viszont már rajtunk múlt, hogy mennyire ássuk bele magunkat egy-egy témába, mennyit olvasunk hozzá. És természetesen voltak olyan igazi tanáregyéniségek is, akik nem engedték túl szabadon száguldozni a csikódiákokat, mindig a helyes irány felé tartották a gyeplőt. Így emlékszem vissza Tonk Sándor professzorra és Rüsz-Fogarasi Enikő tanárnőnkre. Nagyon sokat tanultam tőlük.
– Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy minden olajozottan, szinte magától értetődően alakult. A problémák a mai, szabadnak nevezett világban, a tanulmányok elvégeztével szoktak kezdődni. Életrajzi adataiból úgy tűnik, hogy e téren sem akadtak gondok.
– Friss végzettként az élet kapujában bizony én is nézelődtem erre meg arra, azt gondolván közben, hogy akkor most merre is? Egyetemistaként nem sokan töprengenek azon, milyen is lesz a munkahelyük, de a diákéveknek vége lett. Azokat az éveket jól meg kell élni, aztán meg...? Hát igen, megjelent előttem is a nagy kérdőjel. Egyben biztos voltam: tanár nem akarok lenni. Harmadéven tartottuk a pedagógiai gyakorlatokat és én már a második óra után tudtam, hogy nincs bennem egy szemernyi tanári véna sem. Tehát a végzés után szóba sem jött a tanítás, közbe jött viszont ismét a „törvényszerű véletlen": a váradi vár. Így kerültem a műemlékvédő alapítványhoz, ahol mai napig dolgozom. Egyébként a várral kapcsolatos első emlékeim a 90-es évek elejéhez kötődnek, amikor a barátaimmal arrafelé bicikliztünk, kívülről fel lehetett a falakon mászni és megnézni, mi is történik odabent. Jó nagy gödröket láttunk, illetve mi akkor gödröknek láttuk a már megkezdett ásatásokat. Tény, hogy bennem úgy maradt meg, mint valami nagyon furcsa, érdekes világ. És ez ma sincs másképp, amikor szinte-szinte ott lakom, mivel a nap nagy részét ott töltöm.
– Egy ideje egyre többet lehet hallani-olvasni a vár felújításáról, jobban mondva már 90 után beszéltek a szándékról, de rögtön a mondat végén arról is, hogy sajnos, nincs rá pénz. Ezek szerint lett pénz?
– Részben igen, vagyis az első, a legfontosabb alaplépések megtételéhez igen. Nagyon komoly, négy évig tartó dokumentáció után 2010-ben elnyertünk egy uniós pályázatot. Régészek, művészettörténészek, építészek, mérnökök dolgoztunk együtt a pályázat összeállításán, és nyertük el a 8 millió eurós támogatást. A teljes felújításra talán még ötször ennyi sem volna elég, de konkrétan megvan, mire lehet ezt felhasználni a 2015. augusztusi határidőig. A lényeg az, hogy sikerül megőriznünk a várat a pusztulástól, mert ha még sokáig tanakodunk, és várjuk a jó szerencsét, összedőlt volna. A cél, hogy minél előbb bekerüljön a turisztikai körforgásba, és lassan önfenntartóvá váljék, mint az egri és a gyulai vár. Ez a mi esetünkben kb. tizenöt-húsz év múlva jöhet számításba úgy, hogy közben folyamatosan nőjön a turisták száma. Nagyon jó példa számunkra az említett két vár, az egri és a gyulai, mert nagyon szépen felújították, nagyon jól karbantartják, és nagyon nagy turistaforgalmat képesek fogadni. Nálunk jelenleg a csatornázási munkálatok folynak, természetesen régészeti felügyelettel. A város vezetése igyekszik a figyelem előterében tartani a várat: a negyedévenkénti sajtótájékoztatóknak éppen az a céjuk, hogy a váradi polgárok is napirenden legyenek a felújítás ütemével. A munkálatokban nagyon sok intézmény vesz részt a befektető polgármesteri hivatal és a három kivitelező cég és a régészeti feltárásokat irányító múzeum mellett – márpedig ennek az egésznek olajozottan kell működnie, nehogy elakadjon a munka. A figyelemfelkeltés másik eszköze a különböző rendezvények: a várnapok (ez július elejéről az idén átkerült a Nagyváradi Ősz műsorkínálatába), a majálisok, ifjúsági és gyermekprogramok, újabban pedig a 2010-ben átadott nyári színház előadásai. A vársáncban szép parkot alakítottak ki, sokan viszik oda a városba látogató rokonokat, barátokat, de kellemes kikapcsolódásként is kezdenek odaszokni a váradiak. A színházat is szeretik, elsősorban a fiatalság, olyannyira, hogy bár 750 férőhelyes, legtöbbször százzal többen jönnek, felülnek a falakra, vagy ahová tudnak. Jómagam a felújítási munkában elsősorban a dokumentálással foglalkozom, részt veszek a régészeti feltárásokban és a nyári meleg, por, a téli nyirkosság, sár ellenére tiszta szívből mondom, hogy nagyon élvezem. Olyan munka a miénk, amit csak terepen lehet végezni, és ahol nincs két egyforma nap. Amikor nagyon melegem van vagy nagyon fázom, akkor arra gondolok, hogy amikor kész lesz, az én két kezem munkája is benne lesz. Ez a legnagyobb elégtétel. És a munkánk másik fontos jellemzője: az építők, felújítók felfelé dolgoznak, mi, régészek lefelé. Minket az a cél motivál, hogy a középkori várból a legtöbbet be tudjuk mutatni a közönségnek. A vár igazi értékei ugyanis a föld alatt vannak: eddigi legnagyobb elégtételünk volt a középkori püspöki székesegyház feltárásának az elkezdése. Mondogattuk is eleget, hogy ezért érdemes volt annyi port beszívni. Ezzel az épülettel kapcsolatban az az érdekesség, hogy a 16. századtól kezdve folyamatosan bontották, majd Bethlen Gábor döntötte el végleg, hogy le kell bontani. A vár új stratégiai elrendézésében nem lett volna szerepe, s egy ágyútüzes támadás esetén összedőlt volna. Az építőanyagot újra felhasználták a fejedelmi palota és a Bethlen-bástya megépítéséhez. 1912-ben készült egy összesítő rajz, mely a székesegyház addig feltárt és hipotetikus alaprajzát ábrázolja, de miután tavaly részlegesen feltártunk egy kápolnát, ezt újra kell gondolni. A kápolnát egyébként a 15. század második felében építették hozzá a székesegyház északnyugati tornyának északi oldalához. Jelenleg a középkori vár nyugati kapujának feltárásán dolgozunk, szeretnénk konkrétan megállapítani, hogy néztek ki a középkori védművek, hiszen ezeket ki kell majd rajzolni az új padozaton, a leletanyagot mentjük, fel szeretnénk tárni, milyen átépítések folytak, vagyis a szó szoros értelmében minél több információt akarunk „kibányászni" a régészeti szelvényekből, mert ahogy mondtam, a középkori püspökvár igazi értékei még a föld alatt vannak.
– Ez az úgymond „láthatatlanság" nem csapda? Gondolok itt ugyanannak a történelmi eseménynek a más és más szempontból való értékelésére.
– Szerencsére a váradi vár esetében ilyen „értelmezési" különbség szóba sem jöhet, semmit nem lehet eltussolni, megváltoztatni, mivel nagyon széles körben ismert tényekről-eseményekről kapunk újabb híreket a leletekből. Gondolok itt arra, hogy 1557-ig itt volt a püspöki székhely, majd a végvári rendszer legfontosabb erődítményeként átépítve működött tovább, 1660 és 1692 között török fennhatóság alatt állt, a Habsurg-uralom idején pedig kaszárnyává fokozták le. 1945 után a belügyminisztérium egysége lett, 1990 és 2006 között pedig megindult az enyészet rombolása. Már beszéltünk arról, hogy a felújítási szándék ellenére gyakorlatilag semmi sem történt – a pénzhiány miatt. A bérlők lelakták a várat, semmi érdekük nem lévén az állag megőrzésére. Na de ennek szerencsére vége, bátran mondhatom, hogy haladunk a munkával. A 2015-ös határidőig természetesen nem tudunk mindent feltárni, hiszen 9 hektár az összterülete, de a fontosabb helyszíneket megfigyeljük, dokumentáljuk, és ha lesz rá fedezet, a feltárást folytatni lehet.
– A várba látogató turisták milyen mértékben ismerik a történetét? Kapnak-e ismertetőket, reklámanyagokat?
– Ahogy az máshol is előfordul, egy-két tájékozott turista mellett a legtöbben tájékozatlanok. Egyelőre még nincsenek ismertető kiadványaink, majd ha az elsődleges felújitással végzünk, azok is lesznek. Sokszor kalauzolok én is csoportokat: körülbelül tiz percben elmondom a vár rövid történetét, kezdve onnan, hogy Szent László alapította, akit aztán itt temettek el, és avattak szentté, röviden összefoglalva a már említett fontosabb eseményeket.
– Az elmondottakból egy nagyon szép, változatos, inkább hivatásnak, mint szakmának mondható régészpálya körvonalazódott. Mégis megkérdezném, hisz fiatal emberrel beszélgetek, gondolt-e változtatásra, pályamódosításra?
– Voltak esetek, hogy átvillant: nem volna rossz az építőmunka sem, az építészet, az építőmérnökség, de ilyenkor mindig beugrik az ellenérv is, a számokkal való barátságtalan viszonyom. Soha nem értettem hozzá, annyira nem, hogy tudat alatt talán még ez is hozzájárult a pályaválasztáshoz. Nagy elvágyakozásra nincs is szükség, ugyanis a munkámnak a történelem mellett a művészettörténet és a régészet is szerves része, s bár ezek a szakterületek inkább csak járulékosak, de egyre járatosabb leszek a folyamatos, intenzív önképzésnek köszönhetően. Hosszabb távú terveim között szerepel, hogy a teljes felújítás alatti kutatásból egy nagyobb mérvű kiadványt állítanánk össze, a szakemberek és a nagyközönség számára.
– Ismer olyan frissen érettségizetteket, akik ugyanolyan elkötelezettek a középkori történelem iránt, mint amilyen elszántsággal Mihálka Nándor jelentkezett a kolozsvári egyetemre?
– Épp a napokban találkoztam egy jövendő kollégával: nálunk jártak a tamásváraljai IKE-sek, egyikük most jutott be a régészetre. Elmondtam neki, hogy én legelőször egy Nagykároly melletti ásatáson döbbentem rá, hogy ez a munka nem untatna soha, illetve azt is, milyen fontos az önképzés, s hogy nekünk milyen szerencsénk van a sok, könnyen hozzáférhető magyarországi és hazai bibliográfiával. Próbáltam fokozni a szakma iránt amúgy is meglévő érdeklődését azzal, hogy a bőséges leletanyagból egyre lejjebb és lejjebb haladva milyen sok új történet bontakozik ki, milyen analógiákkal dolgozunk, egyszóval milyen csodálatos világ bukkan elő munkánk nyomán – a föld alól.
Mihálka Nándor 1980. szeptember 8-án született Bukarestben, a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban érettségizett, 2004-ben pedig elvégezte a kolozsvári egyetem történelem szakát, azóta a Bihar Megyei Műemlékvédő Alapítványnál dolgozik.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
„Olyan munka a miénk, amit csak terepen lehet végezni, és ahol nincs két egyforma nap. Amikor nagyon melegem van vagy nagyon fázom, akkor arra gondolok, hogy amikor kész lesz, az én két kezem munkája is benne lesz. Ez a legnagyobb elégtétel." Beszélgetés Mihálka Nándor nagyváradi régésszel.
– Pályaválasztása összefügg-e azzal, hogy 1990 után sokan „vetették rá magukat" a történelemre, gondolván, hogy végre szabad a gazda?
– Jóval előbb, az általános iskolában szerettem meg a történelmet, illetve talán még hamarabb, hiszen édesapám is történelmet végzett, s ha később nem is gyakorolta, az otthoni könyveink jó része történelmi témájú. De ha pontosan meg akarnám ragadni a döntésem pillanatát, akkor az mindenképpen Gárdonyi regényének, az Egri csillagoknak az elolvasásához köthető. Az általános iskolában, a volt 9-es, jelenleg Szacsvay Imre nevét viselő iskolában nagy hangsúlyt fektettek és fektetnek jelen pillanatban is a történelemismeretre, de az igazi „sokkhatás" a gimnáziumban ért, ahol Anderkó Katalin tanárnő irányításával több vetélkedőn is részt vehettem, úgyhogy adódott az én pályaválasztásom. Mindehhez hozzájárult az is, hogy a szüleim rám bízták, azt mondták, legyen minden úgy, ahogy én döntöm el. Hogy részükről szabad kezet kaptam, föl sem merült, hogy az itthoni, nagyváradi egyetemen tanuljak tovább. Vagyis természetes választás volt Kolozsvár is.
– Az egyetemen azt kapta, amit várt, vagy megjelent a „nem ilyen lovat akartam" érzés?
– Mindenképpen azt kaptam, amit vártam, és örömmel vettem, hogy már az elején szűkíthettem az érdeklődésemet, ilyen tág területen ugyanis képtelenség mindennel foglalkozni, minden iránt érdeklődni: már az egyetemen is inkább a középkor felé fordultam. Hogy ez az Egri csillagok miatt volt-e, vagy mert a kollégák többségét a jelenkor, a mai problémák érdekelték, nem tudom, de azt hiszem, hogy engem elsősorban a középkor közhelyszerű „sötétsége" érdekelt, az, hogy a mai világnál meseszerűbb, ugyanakkor a középkori magyar világ mondhatni sokkal ismertebb, illetve megismerhetőbb. Mi még nem fogtuk ki a bolognai rendszert, de már mi is sokan voltunk, úgyhogy tanárainknak nem sok ideje jutott külön foglalkozni egy-egy diákkal. Majdnemhogy autodidaktaként készültünk, vagyis a tanároktól megkaptuk az irányelvet, a könyvészetet, az viszont már rajtunk múlt, hogy mennyire ássuk bele magunkat egy-egy témába, mennyit olvasunk hozzá. És természetesen voltak olyan igazi tanáregyéniségek is, akik nem engedték túl szabadon száguldozni a csikódiákokat, mindig a helyes irány felé tartották a gyeplőt. Így emlékszem vissza Tonk Sándor professzorra és Rüsz-Fogarasi Enikő tanárnőnkre. Nagyon sokat tanultam tőlük.
– Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy minden olajozottan, szinte magától értetődően alakult. A problémák a mai, szabadnak nevezett világban, a tanulmányok elvégeztével szoktak kezdődni. Életrajzi adataiból úgy tűnik, hogy e téren sem akadtak gondok.
– Friss végzettként az élet kapujában bizony én is nézelődtem erre meg arra, azt gondolván közben, hogy akkor most merre is? Egyetemistaként nem sokan töprengenek azon, milyen is lesz a munkahelyük, de a diákéveknek vége lett. Azokat az éveket jól meg kell élni, aztán meg...? Hát igen, megjelent előttem is a nagy kérdőjel. Egyben biztos voltam: tanár nem akarok lenni. Harmadéven tartottuk a pedagógiai gyakorlatokat és én már a második óra után tudtam, hogy nincs bennem egy szemernyi tanári véna sem. Tehát a végzés után szóba sem jött a tanítás, közbe jött viszont ismét a „törvényszerű véletlen": a váradi vár. Így kerültem a műemlékvédő alapítványhoz, ahol mai napig dolgozom. Egyébként a várral kapcsolatos első emlékeim a 90-es évek elejéhez kötődnek, amikor a barátaimmal arrafelé bicikliztünk, kívülről fel lehetett a falakon mászni és megnézni, mi is történik odabent. Jó nagy gödröket láttunk, illetve mi akkor gödröknek láttuk a már megkezdett ásatásokat. Tény, hogy bennem úgy maradt meg, mint valami nagyon furcsa, érdekes világ. És ez ma sincs másképp, amikor szinte-szinte ott lakom, mivel a nap nagy részét ott töltöm.
– Egy ideje egyre többet lehet hallani-olvasni a vár felújításáról, jobban mondva már 90 után beszéltek a szándékról, de rögtön a mondat végén arról is, hogy sajnos, nincs rá pénz. Ezek szerint lett pénz?
– Részben igen, vagyis az első, a legfontosabb alaplépések megtételéhez igen. Nagyon komoly, négy évig tartó dokumentáció után 2010-ben elnyertünk egy uniós pályázatot. Régészek, művészettörténészek, építészek, mérnökök dolgoztunk együtt a pályázat összeállításán, és nyertük el a 8 millió eurós támogatást. A teljes felújításra talán még ötször ennyi sem volna elég, de konkrétan megvan, mire lehet ezt felhasználni a 2015. augusztusi határidőig. A lényeg az, hogy sikerül megőriznünk a várat a pusztulástól, mert ha még sokáig tanakodunk, és várjuk a jó szerencsét, összedőlt volna. A cél, hogy minél előbb bekerüljön a turisztikai körforgásba, és lassan önfenntartóvá váljék, mint az egri és a gyulai vár. Ez a mi esetünkben kb. tizenöt-húsz év múlva jöhet számításba úgy, hogy közben folyamatosan nőjön a turisták száma. Nagyon jó példa számunkra az említett két vár, az egri és a gyulai, mert nagyon szépen felújították, nagyon jól karbantartják, és nagyon nagy turistaforgalmat képesek fogadni. Nálunk jelenleg a csatornázási munkálatok folynak, természetesen régészeti felügyelettel. A város vezetése igyekszik a figyelem előterében tartani a várat: a negyedévenkénti sajtótájékoztatóknak éppen az a céjuk, hogy a váradi polgárok is napirenden legyenek a felújítás ütemével. A munkálatokban nagyon sok intézmény vesz részt a befektető polgármesteri hivatal és a három kivitelező cég és a régészeti feltárásokat irányító múzeum mellett – márpedig ennek az egésznek olajozottan kell működnie, nehogy elakadjon a munka. A figyelemfelkeltés másik eszköze a különböző rendezvények: a várnapok (ez július elejéről az idén átkerült a Nagyváradi Ősz műsorkínálatába), a majálisok, ifjúsági és gyermekprogramok, újabban pedig a 2010-ben átadott nyári színház előadásai. A vársáncban szép parkot alakítottak ki, sokan viszik oda a városba látogató rokonokat, barátokat, de kellemes kikapcsolódásként is kezdenek odaszokni a váradiak. A színházat is szeretik, elsősorban a fiatalság, olyannyira, hogy bár 750 férőhelyes, legtöbbször százzal többen jönnek, felülnek a falakra, vagy ahová tudnak. Jómagam a felújítási munkában elsősorban a dokumentálással foglalkozom, részt veszek a régészeti feltárásokban és a nyári meleg, por, a téli nyirkosság, sár ellenére tiszta szívből mondom, hogy nagyon élvezem. Olyan munka a miénk, amit csak terepen lehet végezni, és ahol nincs két egyforma nap. Amikor nagyon melegem van vagy nagyon fázom, akkor arra gondolok, hogy amikor kész lesz, az én két kezem munkája is benne lesz. Ez a legnagyobb elégtétel. És a munkánk másik fontos jellemzője: az építők, felújítók felfelé dolgoznak, mi, régészek lefelé. Minket az a cél motivál, hogy a középkori várból a legtöbbet be tudjuk mutatni a közönségnek. A vár igazi értékei ugyanis a föld alatt vannak: eddigi legnagyobb elégtételünk volt a középkori püspöki székesegyház feltárásának az elkezdése. Mondogattuk is eleget, hogy ezért érdemes volt annyi port beszívni. Ezzel az épülettel kapcsolatban az az érdekesség, hogy a 16. századtól kezdve folyamatosan bontották, majd Bethlen Gábor döntötte el végleg, hogy le kell bontani. A vár új stratégiai elrendézésében nem lett volna szerepe, s egy ágyútüzes támadás esetén összedőlt volna. Az építőanyagot újra felhasználták a fejedelmi palota és a Bethlen-bástya megépítéséhez. 1912-ben készült egy összesítő rajz, mely a székesegyház addig feltárt és hipotetikus alaprajzát ábrázolja, de miután tavaly részlegesen feltártunk egy kápolnát, ezt újra kell gondolni. A kápolnát egyébként a 15. század második felében építették hozzá a székesegyház északnyugati tornyának északi oldalához. Jelenleg a középkori vár nyugati kapujának feltárásán dolgozunk, szeretnénk konkrétan megállapítani, hogy néztek ki a középkori védművek, hiszen ezeket ki kell majd rajzolni az új padozaton, a leletanyagot mentjük, fel szeretnénk tárni, milyen átépítések folytak, vagyis a szó szoros értelmében minél több információt akarunk „kibányászni" a régészeti szelvényekből, mert ahogy mondtam, a középkori püspökvár igazi értékei még a föld alatt vannak.
– Ez az úgymond „láthatatlanság" nem csapda? Gondolok itt ugyanannak a történelmi eseménynek a más és más szempontból való értékelésére.
– Szerencsére a váradi vár esetében ilyen „értelmezési" különbség szóba sem jöhet, semmit nem lehet eltussolni, megváltoztatni, mivel nagyon széles körben ismert tényekről-eseményekről kapunk újabb híreket a leletekből. Gondolok itt arra, hogy 1557-ig itt volt a püspöki székhely, majd a végvári rendszer legfontosabb erődítményeként átépítve működött tovább, 1660 és 1692 között török fennhatóság alatt állt, a Habsurg-uralom idején pedig kaszárnyává fokozták le. 1945 után a belügyminisztérium egysége lett, 1990 és 2006 között pedig megindult az enyészet rombolása. Már beszéltünk arról, hogy a felújítási szándék ellenére gyakorlatilag semmi sem történt – a pénzhiány miatt. A bérlők lelakták a várat, semmi érdekük nem lévén az állag megőrzésére. Na de ennek szerencsére vége, bátran mondhatom, hogy haladunk a munkával. A 2015-ös határidőig természetesen nem tudunk mindent feltárni, hiszen 9 hektár az összterülete, de a fontosabb helyszíneket megfigyeljük, dokumentáljuk, és ha lesz rá fedezet, a feltárást folytatni lehet.
– A várba látogató turisták milyen mértékben ismerik a történetét? Kapnak-e ismertetőket, reklámanyagokat?
– Ahogy az máshol is előfordul, egy-két tájékozott turista mellett a legtöbben tájékozatlanok. Egyelőre még nincsenek ismertető kiadványaink, majd ha az elsődleges felújitással végzünk, azok is lesznek. Sokszor kalauzolok én is csoportokat: körülbelül tiz percben elmondom a vár rövid történetét, kezdve onnan, hogy Szent László alapította, akit aztán itt temettek el, és avattak szentté, röviden összefoglalva a már említett fontosabb eseményeket.
– Az elmondottakból egy nagyon szép, változatos, inkább hivatásnak, mint szakmának mondható régészpálya körvonalazódott. Mégis megkérdezném, hisz fiatal emberrel beszélgetek, gondolt-e változtatásra, pályamódosításra?
– Voltak esetek, hogy átvillant: nem volna rossz az építőmunka sem, az építészet, az építőmérnökség, de ilyenkor mindig beugrik az ellenérv is, a számokkal való barátságtalan viszonyom. Soha nem értettem hozzá, annyira nem, hogy tudat alatt talán még ez is hozzájárult a pályaválasztáshoz. Nagy elvágyakozásra nincs is szükség, ugyanis a munkámnak a történelem mellett a művészettörténet és a régészet is szerves része, s bár ezek a szakterületek inkább csak járulékosak, de egyre járatosabb leszek a folyamatos, intenzív önképzésnek köszönhetően. Hosszabb távú terveim között szerepel, hogy a teljes felújítás alatti kutatásból egy nagyobb mérvű kiadványt állítanánk össze, a szakemberek és a nagyközönség számára.
– Ismer olyan frissen érettségizetteket, akik ugyanolyan elkötelezettek a középkori történelem iránt, mint amilyen elszántsággal Mihálka Nándor jelentkezett a kolozsvári egyetemre?
– Épp a napokban találkoztam egy jövendő kollégával: nálunk jártak a tamásváraljai IKE-sek, egyikük most jutott be a régészetre. Elmondtam neki, hogy én legelőször egy Nagykároly melletti ásatáson döbbentem rá, hogy ez a munka nem untatna soha, illetve azt is, milyen fontos az önképzés, s hogy nekünk milyen szerencsénk van a sok, könnyen hozzáférhető magyarországi és hazai bibliográfiával. Próbáltam fokozni a szakma iránt amúgy is meglévő érdeklődését azzal, hogy a bőséges leletanyagból egyre lejjebb és lejjebb haladva milyen sok új történet bontakozik ki, milyen analógiákkal dolgozunk, egyszóval milyen csodálatos világ bukkan elő munkánk nyomán – a föld alól.
Mihálka Nándor 1980. szeptember 8-án született Bukarestben, a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban érettségizett, 2004-ben pedig elvégezte a kolozsvári egyetem történelem szakát, azóta a Bihar Megyei Műemlékvédő Alapítványnál dolgozik.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
2013. szeptember 13.
Az űrlap alja
Váradon őrzik az írófejedelem emlékét
A közelgő Magyar Dráma Napjának tiszteletére Herczeg Ferenc-emlékestet tartottak kedden a nagyváradi Kiss Stúdió Színház termébenn, Az elfelejtett írófejedelem címmel. Az est keretében meghívott vendégként Molnár Judit magyartanár, közíró elevenítette fel és értékelte ki a 150 éve született Herczeg irodalmi munkásságát, míg a Kiss Stúdió Színház művészei, Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos, részleteket olvastak fel a második világháború előtt rendkívüli népszerűségnek örvendő, majd a negyvenes évektől hirtelen feledésbe merült író munkáiból.
Mint elhangzott, Herczeg a vajdasági Versecben született 1863-ban, jómódú, sváb, polgári családban. Eredeti neve Herzog volt, szülei híres patikusdinasztiából származtak, ő azonban más pályát választott. Az írófejedelem megnevezést sokrétű és nagymennyiségű írásaival, illetve irodalmi- és közéletben vállalt szerepével vívta ki magának – hangsúlyozta Molnár Judit, aki a szerző névváltoztatásainak történetét is megosztotta a szépszámú közönséggel. A magyartanárnő ugyanakkor érdekességként kiemelte azt a tényt is, hogy Herczeg a dualizmus korában – rengeteg svábhoz hasonlóan – magyarosodott, és Budapesten lett magyar író, holott eredete miatt kézenfekvőbb lett volna, hogy Bécsben munkálkodjon, németül írjon.
Mint Molnár Judit hangsúlyozta, Herczeg programszerűen lett a polgárság írója. Ez egy olyan személyes értékrendet feltételezett, amit a polgárok elvártak, s amely egyben meg is határozta írói feladatát. Herczeg Ferenc szinte minden műfajban alkotott. Eleinte elbeszélésekkel kezdte, majd regényekkel és drámákkal folytatta, de különböző tanulmányokat is írt. Művei első ízben sorozatban jelentek meg az általa szerkesztett Új időkben, amely a leghosszabb ideig megszakítás nélkül megjelent magyar irodalmi napilap volt. Az emlékest során a Kiss Stúdió Színház művészeinek előadásában részletek hangzottak el többek közt Herczeg Pro libertate! című regényéből, Árva László király című színművéből, Jókai Mórról írt tanulmányából, valamint Maniu és Titulescu páros jelenete című publicisztikai írásából.
Sz. G. T.
Reggeli Újság (Nagyvárad)
Váradon őrzik az írófejedelem emlékét
A közelgő Magyar Dráma Napjának tiszteletére Herczeg Ferenc-emlékestet tartottak kedden a nagyváradi Kiss Stúdió Színház termébenn, Az elfelejtett írófejedelem címmel. Az est keretében meghívott vendégként Molnár Judit magyartanár, közíró elevenítette fel és értékelte ki a 150 éve született Herczeg irodalmi munkásságát, míg a Kiss Stúdió Színház művészei, Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos, részleteket olvastak fel a második világháború előtt rendkívüli népszerűségnek örvendő, majd a negyvenes évektől hirtelen feledésbe merült író munkáiból.
Mint elhangzott, Herczeg a vajdasági Versecben született 1863-ban, jómódú, sváb, polgári családban. Eredeti neve Herzog volt, szülei híres patikusdinasztiából származtak, ő azonban más pályát választott. Az írófejedelem megnevezést sokrétű és nagymennyiségű írásaival, illetve irodalmi- és közéletben vállalt szerepével vívta ki magának – hangsúlyozta Molnár Judit, aki a szerző névváltoztatásainak történetét is megosztotta a szépszámú közönséggel. A magyartanárnő ugyanakkor érdekességként kiemelte azt a tényt is, hogy Herczeg a dualizmus korában – rengeteg svábhoz hasonlóan – magyarosodott, és Budapesten lett magyar író, holott eredete miatt kézenfekvőbb lett volna, hogy Bécsben munkálkodjon, németül írjon.
Mint Molnár Judit hangsúlyozta, Herczeg programszerűen lett a polgárság írója. Ez egy olyan személyes értékrendet feltételezett, amit a polgárok elvártak, s amely egyben meg is határozta írói feladatát. Herczeg Ferenc szinte minden műfajban alkotott. Eleinte elbeszélésekkel kezdte, majd regényekkel és drámákkal folytatta, de különböző tanulmányokat is írt. Művei első ízben sorozatban jelentek meg az általa szerkesztett Új időkben, amely a leghosszabb ideig megszakítás nélkül megjelent magyar irodalmi napilap volt. Az emlékest során a Kiss Stúdió Színház művészeinek előadásában részletek hangzottak el többek közt Herczeg Pro libertate! című regényéből, Árva László király című színművéből, Jókai Mórról írt tanulmányából, valamint Maniu és Titulescu páros jelenete című publicisztikai írásából.
Sz. G. T.
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2013. október 1.
Építeni jött ebbe a világba
Százharminc évvel ezelőtt született Kós Károly
Betűjelük, a közismert építészmonogramm ugyanaz: K. K. – Kós Károly mégis alapvetően különbözik Kőműves Kelementől. Hogy a balladába merevített hajdani várépítő miért is lett kőműves, nem tudni, Kós Károly (Temesvár, 1883. december 16.–Kolozsvár, 1977. augusztus 25.) pályaválasztása viszont egyértelmű: sejtjeibe kódolva hozta magával. Egész élete bizonyítja. Elsorolni is sok, mi mindenhez értett, mi mindent tudott: építészmérnöki szakmája mellett író volt, grafikus, betűmetsző, nyomdász, néprajzkutató, újságíró, lapkiadó, politikus, egyetemi tanár, eseményszervező...
Ezermester? Polihisztor? Nem: Kós Károly „egyszerűen csak” ÉPÍTŐ volt. Közösségépítő. Bármibe fogott, bármihez is nyúlt, minden efelé konvergált. Temesváron született, de választott, lelki szülőföldje hamar Kalotaszeg lett: 1912-ben Sztánán, a maga építette Varjúvárban Kalotaszeg címen lapot ad ki. Itt ismeri fel és szereti meg életreszólóan az erdélyiség lényegét, a transzszilván szellemet. Amiről a trianoni döntés után hamar kiderül, hogy hiába létezik ezer esztendeje, az idők folyamán elvásott, megroggyant, düledezőben a vára. Építő után kiált, várja a szakavatott eszet-kezet. Ez a történelmi szükséglet oldja ki Kós Károly sejtjeiből a közösségépítő géneket, és lendíti cselekvésre: 1921 januárjában írja meg Kiáltó Szó című röpiratát, a pontosság kedvéért Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal közösen, de az alapgondolat és a megfogalmazás minden bizonnyal a Kósé lehetett, mivel nagyon hamar, (máig tartóan) az ő nevével forrt össze mindaz, ami a röpiratban szerepel. Valahol aláírtak valamit...
Kilencvenkét esztendő nagyon nagy idő, még a mindig napsütésben, változatlan partok közt csordogáló patakok számára is, nemhogy az aszállyal és áradással küszködő, földcsuszamlásnak és mederrendezésnek kitett folyók térségének – magyarán a huszadik század viharos hullámai közt hánykódó Kelet-Közép-Európának. Ennek ellenére mindabból, amit Kós Károlyék kilencvenkét éve kimondtak, ma is nagyon sok gondolat tökéletesen helytálló. Számomra elsősorban a tehetetlen csodavárást elvető, munkára mozgósító felhívás: „Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre. Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket. Tudjuk: miért. (...) És két esztendeje, hogy nem dolgoztunk. De vártunk. Vártuk reménykedve, hívő hittel, hogy felkeljen számunkra a nap: nap-nyugaton! Két esztendeig álmodtunk, és nem akartunk tudni az Életről, aki körülöttünk tusakodva robogott. Nem akartunk látni és hallani, nem akartunk érezni és élni, csak hinni akartunk és bízni és álmodni és csodákat várni, amik majd felébresztenek. (…) Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.”
Transzszilvanizmus, fundamentumok
Megérne külön tanulmányt szentelni annak összevetésére, hogyan ötvözi az építészet ősrégi alapszabályait Kós a szónoklattan ugyanolyan nagy múltú szabályaival, ilyesmit viszont olyasvalakitől lehet elvárni, aki egyformán jártas az építészet és a retorika labirintusaiban, jómagam ugyanis csak ez utóbbihoz konyítok valamicskét, előbbihez legfeljebb csodálatom kifejezésével tudok hozzászólni. Az viszont minden Kiáltó Szót olvasó számára világos, hogy Kós nem kártya- vagy légvárakat épít, nem kápráztat el virágfüggönnyel észrevétlenné álcázott romokkal, nem hiteget, nem ígérget, nem pufogtat üres szólamokat: olyan alapokra húzza fel érveinek építményét, ahogy a középkori kőművesek a gótikus falakat rakták. Kós székesegyházának alapja az egyszerűen, közérthetően megfogalmazott transzszilvanizmus, ami aztán kősziklaként tartja a gyulafehérvári határozat megígérte autonómia falait, legvégül kerülnek fel rá a díszítőtornyok is, a magyarázat, hogy az újonnan kibővült állam számára mit is jelent az imigyen megszervezett kétmilliós kisebbség. „A régi Magyarország nincs többé a számunkra; de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsylvania, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van, aminthogy volt akkor is, amikor azt hittük mi magunk, mert akartuk hinni, hogy nincs, és csak Magyarország van. Akkor is volt, de most is van, és akárhogyan is akarja akármilyen akarat, lesz örökkön-örökké! (...) A fundamentum, amire nyugodt lelkiismerettel és bízó lélekkel építhetünk: kétmillió magyar. (...) Mi, kétmillió dolgozó, adózó, anyagi és kultúrértékeket produkáló polgár, felséges gyarapodása vagyunk Romániának. De mi, kétmillió nem dolgozó, improduktív, gyűlölködő, alattomos belső ellenség: borzalmas rákfenéje vagyunk Romániának. Nyíltan és őszintén valljuk azonban: inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek. (...) Kétmillió magyarra, mint fundamentumra akarjuk felépíteni az új keretek közt nemzeti autonómiánkat, melynek egy részét saját szabad elhatározásból ígéri nekünk Románia szentesített törvénye: a gyulafehérvári határozat, más részét megszerzi egyfelől akaratunk és erőnk, másfelől Románia józan belátása. (...) Mert mi, magyarok megsemmisülhetünk – bár ez nem valószínű –, és eltűnhetik Erdély földjéről a szász is, de élni fog akkor is Erdély, mert geográfiai egyéniség, gazdasági egyéniség, históriai szükségesség.”
A magunk bajait magunknak kell megoldanunk
Igen, kilencvenkét esztendő nagy idő, az 1921-es bizalom azóta már többször csalatkozott, s bár mindig újra feltámadt, mindig arcul csapták. Közben pedig a szászok „elfogytak” Erdélyből, mutatóban ha van még néhány. Meddő kísérlet volna azzal eljátszani, hogy vajon ma, az 1921-eshez sokban hasonló, de nagyon sokban egészen más körülmények között Kós Károly, vagy egy hozzá hasonlóan nagy építő miként vélekedne. Az ilyenfajta feltevések nem vezetnek sehová. És éppen manapság nem is olyan az erdélyi közhangulat, hogy vidáman el lehessen játszadozni különféle feltevésekkel. De akárhonnan is nézzük, bármennyire is lássuk és átlássuk a helyzet rózsáktól teljesen mentes kopár voltát, az kétségtelen, hogy meg sem közelíti az 1921-es tragikumot. Szóvirágok helyetti szorgalmas építkezésre viszont épp azért (vagy annál inkább?!) szükség van. Érdemes hát egy kicsit újraolvasni Kós Károly gondolatait. Bárhogy számolom, kimondottan szépirodalmi műve aránylag kevés: a Gálok kisregény inkább előtanulmány a Varju-nemzetséghez, még aránylag kiforratlan, nem véletlen, hogy a legkevésbé népszerű Kós-mű. A Budai Nagy Antal históriája viszont már ízig-vérig transzszilvanista írás: erdélyi történet, az 1437-es bábolnai felkelés rövid előzményei és tragikusan rövid lefolyása. Mintha csak a Kiáltó Szóban elmondottakat akarta volna illusztrálni Kós, csak mindenféle szájbarágást, didakticizmust mellőzve. Van a kisregénynek egy nagyon fontos, nagyon elgondolkodtató mondata: amikor a felkelők vezetői rádöbbennek, hogy esélyeik alig vannak a püspöki seregekkel szemben, egyikük felveti, hogy talán segítségül kellene hívni a királyt. A válasz gyors és egyhangúlag mondott: a király messze van! Kós építő szellemű transzszilvanizmusának ez a lényege: a magunk bajait magunknak kell megoldanunk. Nem siránkozni és kéregetni senkitől, aki nem érti, mert nem is értheti igazán az adott helyzetet. Ez a meggyőződés vezérelte, amikor 1924-ben az elzárt határok miatt kiadó(k) nélkül maradt erdélyi írók élére állva megalakította az Erdélyi Szépmíves Céhet, majd két év múlva a helikoni közösség alakításában is oroszlánrészt vállalt, illetve Áprily Lajos 1929-es távozása és Kuncz Aladár 1931-ben bekövetkezett halála után felvállalta az Erdélyi Helikon szerkesztését is. Közben megírja a székely népballadák világát idéző, gyönyörű regényét, a Varju-nemzetséget, a Magyar Néppárt színeiben képviselő, 1938-ban a második világégés küszöbén megírja a Szent István uralkodásáról szóló Az országépítő című regényt, 1940-től 1953-ig a mezőgazdasági főiskolán mezőgazdasági építészetet tanít, majd aktív részt vállal a Kolozsvári Református Egyházkerület presbiteri testületében – egyszóval épít. Mindig minden területen.
Lehet, hogy mások másképpen fognak tisztelegni a nagy Építő előtt, születésének 130. évfordulóján, én író- és eszmetársához, Áprily Lajoshoz fordulok segítségül. Annál is inkább, mivel Tetőn című versét már a megjelenésekor Kós Károlynak, a transzszilvanizmus megfogalmazójának ajánlotta. Nem véletlenül: „Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól. / Itt fenn: fehér sajttal kínált a pásztor. // És békességes szót ejtett a szája, / és békességgel várt az esztenája. // Távol, hol már a hó király hódít, / az ég lengette örök lobogóit. // Tekintetem szárnyat repesve bontott, / átöleltem a hullám-horizontot,// s tetőit, többet száznál és ezernél – / s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély...”
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
Százharminc évvel ezelőtt született Kós Károly
Betűjelük, a közismert építészmonogramm ugyanaz: K. K. – Kós Károly mégis alapvetően különbözik Kőműves Kelementől. Hogy a balladába merevített hajdani várépítő miért is lett kőműves, nem tudni, Kós Károly (Temesvár, 1883. december 16.–Kolozsvár, 1977. augusztus 25.) pályaválasztása viszont egyértelmű: sejtjeibe kódolva hozta magával. Egész élete bizonyítja. Elsorolni is sok, mi mindenhez értett, mi mindent tudott: építészmérnöki szakmája mellett író volt, grafikus, betűmetsző, nyomdász, néprajzkutató, újságíró, lapkiadó, politikus, egyetemi tanár, eseményszervező...
Ezermester? Polihisztor? Nem: Kós Károly „egyszerűen csak” ÉPÍTŐ volt. Közösségépítő. Bármibe fogott, bármihez is nyúlt, minden efelé konvergált. Temesváron született, de választott, lelki szülőföldje hamar Kalotaszeg lett: 1912-ben Sztánán, a maga építette Varjúvárban Kalotaszeg címen lapot ad ki. Itt ismeri fel és szereti meg életreszólóan az erdélyiség lényegét, a transzszilván szellemet. Amiről a trianoni döntés után hamar kiderül, hogy hiába létezik ezer esztendeje, az idők folyamán elvásott, megroggyant, düledezőben a vára. Építő után kiált, várja a szakavatott eszet-kezet. Ez a történelmi szükséglet oldja ki Kós Károly sejtjeiből a közösségépítő géneket, és lendíti cselekvésre: 1921 januárjában írja meg Kiáltó Szó című röpiratát, a pontosság kedvéért Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal közösen, de az alapgondolat és a megfogalmazás minden bizonnyal a Kósé lehetett, mivel nagyon hamar, (máig tartóan) az ő nevével forrt össze mindaz, ami a röpiratban szerepel. Valahol aláírtak valamit...
Kilencvenkét esztendő nagyon nagy idő, még a mindig napsütésben, változatlan partok közt csordogáló patakok számára is, nemhogy az aszállyal és áradással küszködő, földcsuszamlásnak és mederrendezésnek kitett folyók térségének – magyarán a huszadik század viharos hullámai közt hánykódó Kelet-Közép-Európának. Ennek ellenére mindabból, amit Kós Károlyék kilencvenkét éve kimondtak, ma is nagyon sok gondolat tökéletesen helytálló. Számomra elsősorban a tehetetlen csodavárást elvető, munkára mozgósító felhívás: „Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre. Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket. Tudjuk: miért. (...) És két esztendeje, hogy nem dolgoztunk. De vártunk. Vártuk reménykedve, hívő hittel, hogy felkeljen számunkra a nap: nap-nyugaton! Két esztendeig álmodtunk, és nem akartunk tudni az Életről, aki körülöttünk tusakodva robogott. Nem akartunk látni és hallani, nem akartunk érezni és élni, csak hinni akartunk és bízni és álmodni és csodákat várni, amik majd felébresztenek. (…) Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.”
Transzszilvanizmus, fundamentumok
Megérne külön tanulmányt szentelni annak összevetésére, hogyan ötvözi az építészet ősrégi alapszabályait Kós a szónoklattan ugyanolyan nagy múltú szabályaival, ilyesmit viszont olyasvalakitől lehet elvárni, aki egyformán jártas az építészet és a retorika labirintusaiban, jómagam ugyanis csak ez utóbbihoz konyítok valamicskét, előbbihez legfeljebb csodálatom kifejezésével tudok hozzászólni. Az viszont minden Kiáltó Szót olvasó számára világos, hogy Kós nem kártya- vagy légvárakat épít, nem kápráztat el virágfüggönnyel észrevétlenné álcázott romokkal, nem hiteget, nem ígérget, nem pufogtat üres szólamokat: olyan alapokra húzza fel érveinek építményét, ahogy a középkori kőművesek a gótikus falakat rakták. Kós székesegyházának alapja az egyszerűen, közérthetően megfogalmazott transzszilvanizmus, ami aztán kősziklaként tartja a gyulafehérvári határozat megígérte autonómia falait, legvégül kerülnek fel rá a díszítőtornyok is, a magyarázat, hogy az újonnan kibővült állam számára mit is jelent az imigyen megszervezett kétmilliós kisebbség. „A régi Magyarország nincs többé a számunkra; de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsylvania, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van, aminthogy volt akkor is, amikor azt hittük mi magunk, mert akartuk hinni, hogy nincs, és csak Magyarország van. Akkor is volt, de most is van, és akárhogyan is akarja akármilyen akarat, lesz örökkön-örökké! (...) A fundamentum, amire nyugodt lelkiismerettel és bízó lélekkel építhetünk: kétmillió magyar. (...) Mi, kétmillió dolgozó, adózó, anyagi és kultúrértékeket produkáló polgár, felséges gyarapodása vagyunk Romániának. De mi, kétmillió nem dolgozó, improduktív, gyűlölködő, alattomos belső ellenség: borzalmas rákfenéje vagyunk Romániának. Nyíltan és őszintén valljuk azonban: inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek. (...) Kétmillió magyarra, mint fundamentumra akarjuk felépíteni az új keretek közt nemzeti autonómiánkat, melynek egy részét saját szabad elhatározásból ígéri nekünk Románia szentesített törvénye: a gyulafehérvári határozat, más részét megszerzi egyfelől akaratunk és erőnk, másfelől Románia józan belátása. (...) Mert mi, magyarok megsemmisülhetünk – bár ez nem valószínű –, és eltűnhetik Erdély földjéről a szász is, de élni fog akkor is Erdély, mert geográfiai egyéniség, gazdasági egyéniség, históriai szükségesség.”
A magunk bajait magunknak kell megoldanunk
Igen, kilencvenkét esztendő nagy idő, az 1921-es bizalom azóta már többször csalatkozott, s bár mindig újra feltámadt, mindig arcul csapták. Közben pedig a szászok „elfogytak” Erdélyből, mutatóban ha van még néhány. Meddő kísérlet volna azzal eljátszani, hogy vajon ma, az 1921-eshez sokban hasonló, de nagyon sokban egészen más körülmények között Kós Károly, vagy egy hozzá hasonlóan nagy építő miként vélekedne. Az ilyenfajta feltevések nem vezetnek sehová. És éppen manapság nem is olyan az erdélyi közhangulat, hogy vidáman el lehessen játszadozni különféle feltevésekkel. De akárhonnan is nézzük, bármennyire is lássuk és átlássuk a helyzet rózsáktól teljesen mentes kopár voltát, az kétségtelen, hogy meg sem közelíti az 1921-es tragikumot. Szóvirágok helyetti szorgalmas építkezésre viszont épp azért (vagy annál inkább?!) szükség van. Érdemes hát egy kicsit újraolvasni Kós Károly gondolatait. Bárhogy számolom, kimondottan szépirodalmi műve aránylag kevés: a Gálok kisregény inkább előtanulmány a Varju-nemzetséghez, még aránylag kiforratlan, nem véletlen, hogy a legkevésbé népszerű Kós-mű. A Budai Nagy Antal históriája viszont már ízig-vérig transzszilvanista írás: erdélyi történet, az 1437-es bábolnai felkelés rövid előzményei és tragikusan rövid lefolyása. Mintha csak a Kiáltó Szóban elmondottakat akarta volna illusztrálni Kós, csak mindenféle szájbarágást, didakticizmust mellőzve. Van a kisregénynek egy nagyon fontos, nagyon elgondolkodtató mondata: amikor a felkelők vezetői rádöbbennek, hogy esélyeik alig vannak a püspöki seregekkel szemben, egyikük felveti, hogy talán segítségül kellene hívni a királyt. A válasz gyors és egyhangúlag mondott: a király messze van! Kós építő szellemű transzszilvanizmusának ez a lényege: a magunk bajait magunknak kell megoldanunk. Nem siránkozni és kéregetni senkitől, aki nem érti, mert nem is értheti igazán az adott helyzetet. Ez a meggyőződés vezérelte, amikor 1924-ben az elzárt határok miatt kiadó(k) nélkül maradt erdélyi írók élére állva megalakította az Erdélyi Szépmíves Céhet, majd két év múlva a helikoni közösség alakításában is oroszlánrészt vállalt, illetve Áprily Lajos 1929-es távozása és Kuncz Aladár 1931-ben bekövetkezett halála után felvállalta az Erdélyi Helikon szerkesztését is. Közben megírja a székely népballadák világát idéző, gyönyörű regényét, a Varju-nemzetséget, a Magyar Néppárt színeiben képviselő, 1938-ban a második világégés küszöbén megírja a Szent István uralkodásáról szóló Az országépítő című regényt, 1940-től 1953-ig a mezőgazdasági főiskolán mezőgazdasági építészetet tanít, majd aktív részt vállal a Kolozsvári Református Egyházkerület presbiteri testületében – egyszóval épít. Mindig minden területen.
Lehet, hogy mások másképpen fognak tisztelegni a nagy Építő előtt, születésének 130. évfordulóján, én író- és eszmetársához, Áprily Lajoshoz fordulok segítségül. Annál is inkább, mivel Tetőn című versét már a megjelenésekor Kós Károlynak, a transzszilvanizmus megfogalmazójának ajánlotta. Nem véletlenül: „Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól. / Itt fenn: fehér sajttal kínált a pásztor. // És békességes szót ejtett a szája, / és békességgel várt az esztenája. // Távol, hol már a hó király hódít, / az ég lengette örök lobogóit. // Tekintetem szárnyat repesve bontott, / átöleltem a hullám-horizontot,// s tetőit, többet száznál és ezernél – / s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély...”
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
2013. december 23.
Nyelvmentés a szórványban
A magyar nyelv kihalása fenyegeti az erdélyi Máramaros megye egyik kis településének lakóit. Az utóbbi években délutáni tanórákon próbálnak magyart oktatni a tőkési gyerekeknek, akik már egyáltalán nem beszélik szüleik, nagyszüleik anyanyelvét.
Hetente, saját költségen teszi meg az oda-vissza 40 kilométeres távot Molnár Judit domokosi tanítónő, hogy magyar szót vigyen a Máramaros megyei Tőkésre. Idén összesen 24 elemi és általános iskolás diák jár az órákra.
Noha legalább az egyik szülő és a nagyszülők is tudnak még magyarul, otthon kizárólag a románt használják, ezért is nehézkes a magyar szóalkotás.
Frandes Sebastian Vaile tanuló: „Szeretni, olvas, írni, énekel şi mosolyogva magyarul”.
A közös éneklés már jobban megy, a rímek és a ritmus is segít a kiejtésben.
„Most már egy kis elégtételem is van és örülök, hogy elvállaltam, mert nekem is ugye míg rájöttem, hogy mi is érdekli a gyereket, hogy lehet megfogni, addig nekem is egy vívódás volt és nagyon sok gondot okozott igazán, hogy most mit is vigyek fel, mit válasszak mi érdekelné” – mondta el Molnár Judit tanítónő, a Domokosi Általános Iskola igazgatója.
A magyar oktatás évtizedekkel ezelőtt megszűnt a településen, és a vegyes házasságok miatt is háttérbe szorult a nyelv, már csak a nemzettudat élteti a magyar szót.
„Magyarok vagyunk, így születtünk, itt születtünk és próbáljuk folytatni a magyar nyelvet” – vélekedett Vlasa Emil szülő.
A település magyarságát már csak a vasárnapi szentmisék tartják össze, de mivel a fiatalabbak nem értik a magyart, a prédikáció már románul hangzik el.
DÉNES EMESE
erdely.tv
Erdély.ma
A magyar nyelv kihalása fenyegeti az erdélyi Máramaros megye egyik kis településének lakóit. Az utóbbi években délutáni tanórákon próbálnak magyart oktatni a tőkési gyerekeknek, akik már egyáltalán nem beszélik szüleik, nagyszüleik anyanyelvét.
Hetente, saját költségen teszi meg az oda-vissza 40 kilométeres távot Molnár Judit domokosi tanítónő, hogy magyar szót vigyen a Máramaros megyei Tőkésre. Idén összesen 24 elemi és általános iskolás diák jár az órákra.
Noha legalább az egyik szülő és a nagyszülők is tudnak még magyarul, otthon kizárólag a románt használják, ezért is nehézkes a magyar szóalkotás.
Frandes Sebastian Vaile tanuló: „Szeretni, olvas, írni, énekel şi mosolyogva magyarul”.
A közös éneklés már jobban megy, a rímek és a ritmus is segít a kiejtésben.
„Most már egy kis elégtételem is van és örülök, hogy elvállaltam, mert nekem is ugye míg rájöttem, hogy mi is érdekli a gyereket, hogy lehet megfogni, addig nekem is egy vívódás volt és nagyon sok gondot okozott igazán, hogy most mit is vigyek fel, mit válasszak mi érdekelné” – mondta el Molnár Judit tanítónő, a Domokosi Általános Iskola igazgatója.
A magyar oktatás évtizedekkel ezelőtt megszűnt a településen, és a vegyes házasságok miatt is háttérbe szorult a nyelv, már csak a nemzettudat élteti a magyar szót.
„Magyarok vagyunk, így születtünk, itt születtünk és próbáljuk folytatni a magyar nyelvet” – vélekedett Vlasa Emil szülő.
A település magyarságát már csak a vasárnapi szentmisék tartják össze, de mivel a fiatalabbak nem értik a magyart, a prédikáció már románul hangzik el.
DÉNES EMESE
erdely.tv
Erdély.ma
2014. január 7.
Csodákat tett egy Facebook-felhívás a szórványban
Máramaros megye szórványmagyar iskoláinak felét sikerült ellátni magyar meséket tartalmazó dvd-vel, került 6 darab dvd- és videólejátszó is, illetve rengeteg könyv egy rendkívül sikeres közösségi akciónak köszönhetően, amely 2013 december végén pezsdítette összefogásra a magyar anyanyelvű Facebook-felhasználókat.
A Lápos-hegység alatt, Magyarlápostól északkeletre fekvő Tőkésen, egy bányavidéki szórvány faluban tart fakultatív magyar órákat Molnár Judit tanítónéni, aki hetente három alkalommal jár ki a mintegy 20 kilométerre fekvő településre Domokosról, hogy 22 gyermeket tanítson az anyanyelvén.
Magyarok, akik nem ismerik anyanyelvüket
A gyerekek magyar családokból vagy vegyes házasságokból származnak, de nem tudnak magyarul. „A nagyszülők némelyike még beszéli a nyelvet, hellyel-közzel a szülők is, de a gyerekek már nem tudnak” – mesélte a maszol.ro-nak a tanítónéni, aki szerint itt a magyar közösség annyira beolvadt már a román közösségbe, hogy otthon is ritka vagy teljesen hiányzik a magyar szó. A falu népessége 2100 fő, ebből 100 ember vallja magát magyarnak.
Ezelőtt egy évvel vállalta el a tanfelügyelő kérésére a fakultatív magyaroktatás tanítását Tőkésen Molnárné, aki Domokoson tanít, és már nyugdíj előtt áll. Jelenleg 22 gyerek van beiratkozva a fakultatív anyanyelv-oktatásra Tőkésen, melynek az iskolai osztályzása ugyanúgy kötelező, mint bármely más tantárgyé a közoktatásban.
Megtudtuk, hogy a fakultatív anyanyelvtanulásra ciklusonként lehet csak beiratkozni, tehát előkészítő osztályban, első, illetve ötödik osztályban. Molnár tanítónéni gyerekei előkészítőtől nyolcadikosokig kerülnek a padba és hetente háromszor ismerkednek a magyar nyelvvel.
„Nagyon nem tudnak... az elején arra gondoltam, irodalmat, nyelvtant lehet tanítani nekik, de erről le kellett mondanom” – magyarázta a pedagógus, akinek ebben a nehéz helyzetben az az ötlete támadt, hogy versekkel, mondókákkal, dalokkal, felolvasással próbálja közelebb hozni a gyerekekhez az anyanyelvüket.
Bábelőadással jött a mentő ötlet
December végén a „7ed7 színházi estek az erdélyi szórványban” elnevezésű kolozsvári színházi projekt kezdeményezői látogattak el Máramaros megyébe egy összetett színházi játékkal, amelynek bábos és vetített elemei is vannak. A sors úgy hozta, hogy a tőkési iskolabusz nem tudta volna beszállítani a gyerekeket Domokosra, így a színházasok mentek ki hozzájuk, és az utazási költséget is vállalva, ingyen tartottak előadást Tőkésen. Csakhogy a gyerekek alig értették az előadást, pedig az anyanyelvükön szólt...
„Akkor beszélgettünk el a bábszínházasokkal arról, hogy ezek a gyerekek mennyire szeretnének magyarul tudni, és hogyan segítsünk rajtuk” – mesélte Molnárné. Megszületett hát az ötlet, hogy mesefilmekkel, rajzfilmekkel, ismeretterjesztő filmekkel és természetesen könyvekkel lehetne segíteni a csoport nyelvtanulását.
A kolozsvári társulatnak köszönhetően a tervnek híre ment a Facebookon, 260 megosztást kapott a felhívás alig néhány óra alatt, úgyhogy az újév már hozta is a cd-ket, dvd-ket és könyveket tartalmazó csomagokat, adományokat. Molnárné lapunknak azt is elmondta, hogy a tervnek akkora híre ment, hogy már a Román Televízió bukaresti magyar szerkesztősége és a Duna televízió is felkereste őket, sőt, a válaszúti Kallós alapítvány munkatársai azonnal jelentkeztek, hogy sokéves tapasztalatukkal segítsék a máramarosi szórványtanítókat az anyanyelvi oktatásban.
Elindult a mesefilm-áradat Bányavidékre
A tanítónénihez év elején 4-5 csomag érkezett Magyarországról, valamint további csomagok Kolozsvárra jutottak el, ahonnan majd továbbítják Domokosra a pedagógusnak. A tanítónéni ígéretet kapott a Román Televízió bukaresti magyar szerkesztőségétől is arra, hogy magyar nyelvű, román feliratos mesefilmeket, rajzfilmeket, könyveket is fognak kapni hamarosan.
A nagybányai Teleki Magyar Ház is részt vállal a gyűjtésben-osztásban, hogy megkönnyítsék a kezdeményezés terjesztését. Markó Hajnal, a Teleki Ház képviselője lapunknak elmondta, hozzájuk első sorban elektronikus úton érkeztek magyar nyelvű mesefilmek, rajzfilmek, töméntelen mennyiségben.
„Idővel ezeket a hang- és képanyagokat megírjuk dvd-re és elküldjük a tanítónéninek, illetve más, Máramaros megyei szórványtelepülésekre is” – mondta Markó. Tájékoztatása szerint a Teleki Magyar Ház a maga módján évek óta szívügyének tekinti a szórványmagyarok felzárkóztatását az anyanyelvhasználathoz. Rendszeresen előadásokat, kulturális tevékenységeket szerveznek a mintegy tucatnyi „nagyon szórvány” településen, így került a kolozsvári bábcsoport is a térségbe. Az intézmény évről évre pályázati úton támogatást nyer, hogy legalább havonta eljusson a magyar szó minden településre valamilyen formában.
Munkájukhoz tartozik az is, hogy ismertebb-nevesebb előadókat győzzenek meg arról, hogy kisebb, alig néhány tucatnyi közönség előtt is fellépjenek, interaktív műsorokat hozva létre, amelyet a kis szórványközösség is magáénak érezzen. „Erre példa egy nemrégiben szervezett táncház Kapnyikbányán, ahol a helybéliek kérték, hogy a vendég népzenei együttes maradjon kicsit tovább, mulatozni is” – mondta el lapunknak örvendezve Markó.
A Teleki Ház képviselője szerint hozzáállás kérdése, hogy két generáció alatt csaknem teljesen elfelejtődik az anyanyelv egy családban. „Sokan feladják magukat egy vegyes házasságban vagy vegyes nemzetiségű közösségben, semmiféle rossz szándék vagy külső megszorítás nem kell ehhez. Nagyon kevés az a tudatos ember, aki felméri, hogy a gyereknek csak nyernivalója származik abból, ha két nyelven boldogul, és abból az egyik az ősei anyanyelve” – összegezte Markó Hajnal.
Játék útján lehet megőrizni az anyanyelvet
Erre a problémára talált megoldást Vadas László kolozsvári színházi rendező, aki immár két éve vezeti a „7ed7 színházi estek az erdélyi szórványban” elnevezésű projektet. Mint elmondta, a projekt első szakaszában a dél-erdélyi szórvány településeket keresték fel színházi előadással, roppant sikert aratva.
„Beszélgetve a helybéliekkel, derült ki, hogy nem, vagy csak alig tudnak magyarul – mondta el Vadas a maszol.ro-nak. – Óriási élmény volt látni, hogy az előadás végén nyolvanéves nénikék felálltak és karácsonyi énekeket énekeltek nekünk hálából, hogy magyar szót hallhattak – de beszélni már nem tudtak. Azt mondták, szinte gyerekkoruk óta nem használják anyanyelvüket, de a dalok megmaradtak, azokat ma is éneklik”.
Az első év dél-erdélyi élményei és szellemi elégtétele hozták a lendületet a folytatáshoz, így tavaly a bányavidéki szórvány településeket járta be a „7ed7 színházi estek az erdélyi szórványban”, Oscar Wilde Boldog hercegével, Demeter Ferenc kolozsvári bábos előadásában. A megható történetet összesen 19 alkalommal, Monóban, Szamosardón, Misztótfaluban, Láposbányán, Máramarosszigeten, Hosszúmezőn, Rónaszéken, Kapnikbányán, Koltón, Sárosmagyarberkeszen, Felsőbányán, Domokoson, Tőkésen, Tőkésbányán és Erzsébetbányán, nagybányai óvodákban és iskolában, valamint a Teleki Magyar Házban adták elő gyermekeknek és felnőtteknek alig öt nap leforgása alatt.
Az előadóművész Demeter Ferenc a maszol.ro-nak elmondta, meglepő, de Közép-Erdélyben is, sőt Kolozsvártól alig néhány kilométerre is léteznek olyan szórványtelepülések Kajántó, Bodonkút és Diós környékén, ahol bár élnek még magyarok, nem ismerik az anyanyelvüket. Rajtuk segít azzal, hogy időről időre ellátogat egy-egy bábelőadással, amelyre aztán az egész település lakossága eljön kicsitől nagyig, mert szeretik, és jól érzik magukat.
Harmadik szakaszra is készül a Vadas László vezette projekt, idén a királyföldi magyarokat, illetve a csángókat keresik fel két bábjátékkal. A kezdeményezést a Bethlen Gábor Alap támogatja. „Egyetlen generációt sem zárunk ki az előadásokból, melyeket úgy rendezek, hogy a gyerekeket megnevetteti, a felnőttek némelyikének pedig könnyeket csal a szemébe” – magyarázta a rendező, hiszen a projektnek pont az a célja, hogy megőrizze az anyanyelvet, ciklusosan visszatérő jelenléttel életben tartsa ott is, ahol a mindennapok elmossák az anyanyelvápolás fontosságát.
Pásztor Krisztina
maszol.ro,
Máramaros megye szórványmagyar iskoláinak felét sikerült ellátni magyar meséket tartalmazó dvd-vel, került 6 darab dvd- és videólejátszó is, illetve rengeteg könyv egy rendkívül sikeres közösségi akciónak köszönhetően, amely 2013 december végén pezsdítette összefogásra a magyar anyanyelvű Facebook-felhasználókat.
A Lápos-hegység alatt, Magyarlápostól északkeletre fekvő Tőkésen, egy bányavidéki szórvány faluban tart fakultatív magyar órákat Molnár Judit tanítónéni, aki hetente három alkalommal jár ki a mintegy 20 kilométerre fekvő településre Domokosról, hogy 22 gyermeket tanítson az anyanyelvén.
Magyarok, akik nem ismerik anyanyelvüket
A gyerekek magyar családokból vagy vegyes házasságokból származnak, de nem tudnak magyarul. „A nagyszülők némelyike még beszéli a nyelvet, hellyel-közzel a szülők is, de a gyerekek már nem tudnak” – mesélte a maszol.ro-nak a tanítónéni, aki szerint itt a magyar közösség annyira beolvadt már a román közösségbe, hogy otthon is ritka vagy teljesen hiányzik a magyar szó. A falu népessége 2100 fő, ebből 100 ember vallja magát magyarnak.
Ezelőtt egy évvel vállalta el a tanfelügyelő kérésére a fakultatív magyaroktatás tanítását Tőkésen Molnárné, aki Domokoson tanít, és már nyugdíj előtt áll. Jelenleg 22 gyerek van beiratkozva a fakultatív anyanyelv-oktatásra Tőkésen, melynek az iskolai osztályzása ugyanúgy kötelező, mint bármely más tantárgyé a közoktatásban.
Megtudtuk, hogy a fakultatív anyanyelvtanulásra ciklusonként lehet csak beiratkozni, tehát előkészítő osztályban, első, illetve ötödik osztályban. Molnár tanítónéni gyerekei előkészítőtől nyolcadikosokig kerülnek a padba és hetente háromszor ismerkednek a magyar nyelvvel.
„Nagyon nem tudnak... az elején arra gondoltam, irodalmat, nyelvtant lehet tanítani nekik, de erről le kellett mondanom” – magyarázta a pedagógus, akinek ebben a nehéz helyzetben az az ötlete támadt, hogy versekkel, mondókákkal, dalokkal, felolvasással próbálja közelebb hozni a gyerekekhez az anyanyelvüket.
Bábelőadással jött a mentő ötlet
December végén a „7ed7 színházi estek az erdélyi szórványban” elnevezésű kolozsvári színházi projekt kezdeményezői látogattak el Máramaros megyébe egy összetett színházi játékkal, amelynek bábos és vetített elemei is vannak. A sors úgy hozta, hogy a tőkési iskolabusz nem tudta volna beszállítani a gyerekeket Domokosra, így a színházasok mentek ki hozzájuk, és az utazási költséget is vállalva, ingyen tartottak előadást Tőkésen. Csakhogy a gyerekek alig értették az előadást, pedig az anyanyelvükön szólt...
„Akkor beszélgettünk el a bábszínházasokkal arról, hogy ezek a gyerekek mennyire szeretnének magyarul tudni, és hogyan segítsünk rajtuk” – mesélte Molnárné. Megszületett hát az ötlet, hogy mesefilmekkel, rajzfilmekkel, ismeretterjesztő filmekkel és természetesen könyvekkel lehetne segíteni a csoport nyelvtanulását.
A kolozsvári társulatnak köszönhetően a tervnek híre ment a Facebookon, 260 megosztást kapott a felhívás alig néhány óra alatt, úgyhogy az újév már hozta is a cd-ket, dvd-ket és könyveket tartalmazó csomagokat, adományokat. Molnárné lapunknak azt is elmondta, hogy a tervnek akkora híre ment, hogy már a Román Televízió bukaresti magyar szerkesztősége és a Duna televízió is felkereste őket, sőt, a válaszúti Kallós alapítvány munkatársai azonnal jelentkeztek, hogy sokéves tapasztalatukkal segítsék a máramarosi szórványtanítókat az anyanyelvi oktatásban.
Elindult a mesefilm-áradat Bányavidékre
A tanítónénihez év elején 4-5 csomag érkezett Magyarországról, valamint további csomagok Kolozsvárra jutottak el, ahonnan majd továbbítják Domokosra a pedagógusnak. A tanítónéni ígéretet kapott a Román Televízió bukaresti magyar szerkesztőségétől is arra, hogy magyar nyelvű, román feliratos mesefilmeket, rajzfilmeket, könyveket is fognak kapni hamarosan.
A nagybányai Teleki Magyar Ház is részt vállal a gyűjtésben-osztásban, hogy megkönnyítsék a kezdeményezés terjesztését. Markó Hajnal, a Teleki Ház képviselője lapunknak elmondta, hozzájuk első sorban elektronikus úton érkeztek magyar nyelvű mesefilmek, rajzfilmek, töméntelen mennyiségben.
„Idővel ezeket a hang- és képanyagokat megírjuk dvd-re és elküldjük a tanítónéninek, illetve más, Máramaros megyei szórványtelepülésekre is” – mondta Markó. Tájékoztatása szerint a Teleki Magyar Ház a maga módján évek óta szívügyének tekinti a szórványmagyarok felzárkóztatását az anyanyelvhasználathoz. Rendszeresen előadásokat, kulturális tevékenységeket szerveznek a mintegy tucatnyi „nagyon szórvány” településen, így került a kolozsvári bábcsoport is a térségbe. Az intézmény évről évre pályázati úton támogatást nyer, hogy legalább havonta eljusson a magyar szó minden településre valamilyen formában.
Munkájukhoz tartozik az is, hogy ismertebb-nevesebb előadókat győzzenek meg arról, hogy kisebb, alig néhány tucatnyi közönség előtt is fellépjenek, interaktív műsorokat hozva létre, amelyet a kis szórványközösség is magáénak érezzen. „Erre példa egy nemrégiben szervezett táncház Kapnyikbányán, ahol a helybéliek kérték, hogy a vendég népzenei együttes maradjon kicsit tovább, mulatozni is” – mondta el lapunknak örvendezve Markó.
A Teleki Ház képviselője szerint hozzáállás kérdése, hogy két generáció alatt csaknem teljesen elfelejtődik az anyanyelv egy családban. „Sokan feladják magukat egy vegyes házasságban vagy vegyes nemzetiségű közösségben, semmiféle rossz szándék vagy külső megszorítás nem kell ehhez. Nagyon kevés az a tudatos ember, aki felméri, hogy a gyereknek csak nyernivalója származik abból, ha két nyelven boldogul, és abból az egyik az ősei anyanyelve” – összegezte Markó Hajnal.
Játék útján lehet megőrizni az anyanyelvet
Erre a problémára talált megoldást Vadas László kolozsvári színházi rendező, aki immár két éve vezeti a „7ed7 színházi estek az erdélyi szórványban” elnevezésű projektet. Mint elmondta, a projekt első szakaszában a dél-erdélyi szórvány településeket keresték fel színházi előadással, roppant sikert aratva.
„Beszélgetve a helybéliekkel, derült ki, hogy nem, vagy csak alig tudnak magyarul – mondta el Vadas a maszol.ro-nak. – Óriási élmény volt látni, hogy az előadás végén nyolvanéves nénikék felálltak és karácsonyi énekeket énekeltek nekünk hálából, hogy magyar szót hallhattak – de beszélni már nem tudtak. Azt mondták, szinte gyerekkoruk óta nem használják anyanyelvüket, de a dalok megmaradtak, azokat ma is éneklik”.
Az első év dél-erdélyi élményei és szellemi elégtétele hozták a lendületet a folytatáshoz, így tavaly a bányavidéki szórvány településeket járta be a „7ed7 színházi estek az erdélyi szórványban”, Oscar Wilde Boldog hercegével, Demeter Ferenc kolozsvári bábos előadásában. A megható történetet összesen 19 alkalommal, Monóban, Szamosardón, Misztótfaluban, Láposbányán, Máramarosszigeten, Hosszúmezőn, Rónaszéken, Kapnikbányán, Koltón, Sárosmagyarberkeszen, Felsőbányán, Domokoson, Tőkésen, Tőkésbányán és Erzsébetbányán, nagybányai óvodákban és iskolában, valamint a Teleki Magyar Házban adták elő gyermekeknek és felnőtteknek alig öt nap leforgása alatt.
Az előadóművész Demeter Ferenc a maszol.ro-nak elmondta, meglepő, de Közép-Erdélyben is, sőt Kolozsvártól alig néhány kilométerre is léteznek olyan szórványtelepülések Kajántó, Bodonkút és Diós környékén, ahol bár élnek még magyarok, nem ismerik az anyanyelvüket. Rajtuk segít azzal, hogy időről időre ellátogat egy-egy bábelőadással, amelyre aztán az egész település lakossága eljön kicsitől nagyig, mert szeretik, és jól érzik magukat.
Harmadik szakaszra is készül a Vadas László vezette projekt, idén a királyföldi magyarokat, illetve a csángókat keresik fel két bábjátékkal. A kezdeményezést a Bethlen Gábor Alap támogatja. „Egyetlen generációt sem zárunk ki az előadásokból, melyeket úgy rendezek, hogy a gyerekeket megnevetteti, a felnőttek némelyikének pedig könnyeket csal a szemébe” – magyarázta a rendező, hiszen a projektnek pont az a célja, hogy megőrizze az anyanyelvet, ciklusosan visszatérő jelenléttel életben tartsa ott is, ahol a mindennapok elmossák az anyanyelvápolás fontosságát.
Pásztor Krisztina
maszol.ro,
2014. január 19.
Kós Károly és a Kiáltó szó
Január 14-én a nagyváradi Kiss Stúdió Színházban megtartották az Irodalmi estek sorozat idei első alkalámát, amelyen Kós Károlyra emlékeztek a szervezők.
Kós Károly és a Kiáltó szó címmel tartották meg az Irodalmi estek sorozat idei első alkalmát. Kós Károlyról a Kiss Stúdió állandó vendége Molnár Judit magyartanár, közíró beszélt. Az irodalmi esten közreműködtek Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos színművészek.Molnár Judit Kós Károllyal kapcsolatban elmondta, „nyugodtan állíthatjuk, hogy a transzilvanizmust, ha nem is ő találta ki, de ő töltötte meg lényeggel. Ha nem lett volna egy olyan ember, mint Kós Károly, akkor most biztos nem beszélhetnénk erdélyi irodalomról”. Mint Molnár Judit elmondta, Kós Károly építő személyiség volt, és nem csak szakmáját tekintve. Nevéhez fűződik többek között a budapesti állatkert épületeinek, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumnak, és a sztánai Varjúvárnak a tervezése.
Építő ember
Kós Károlyt különös kapcsolat kötötte a kalotaszegi vidékhez és az ott élőkhöz. Kalotaszegen ismerte meg azt az erdélyi sajátosságot, szellemet, amelyet beépített munkásságába is. A Kiáltó szó kapcsán Molnár Judit elmondta, hogy Kós Károly volt az az ember, aki érezte, hogy telik az idő, és nem történik semmi. „Egy olyan ember, akinek minden sejtje épít, nem tud semmittevésbe merülni, így születhetett meg a Kiáltó szó röpirat is 1921 januárjában”. Az est során Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos részleteket olvastak fel a Kiáltó szóból, Kós Károly Varjúnemzetség és Budai Nagy Antal históriája című műveiből, valamint egyéb írásaiból.
erdon.ro,
Január 14-én a nagyváradi Kiss Stúdió Színházban megtartották az Irodalmi estek sorozat idei első alkalámát, amelyen Kós Károlyra emlékeztek a szervezők.
Kós Károly és a Kiáltó szó címmel tartották meg az Irodalmi estek sorozat idei első alkalmát. Kós Károlyról a Kiss Stúdió állandó vendége Molnár Judit magyartanár, közíró beszélt. Az irodalmi esten közreműködtek Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos színművészek.Molnár Judit Kós Károllyal kapcsolatban elmondta, „nyugodtan állíthatjuk, hogy a transzilvanizmust, ha nem is ő találta ki, de ő töltötte meg lényeggel. Ha nem lett volna egy olyan ember, mint Kós Károly, akkor most biztos nem beszélhetnénk erdélyi irodalomról”. Mint Molnár Judit elmondta, Kós Károly építő személyiség volt, és nem csak szakmáját tekintve. Nevéhez fűződik többek között a budapesti állatkert épületeinek, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumnak, és a sztánai Varjúvárnak a tervezése.
Építő ember
Kós Károlyt különös kapcsolat kötötte a kalotaszegi vidékhez és az ott élőkhöz. Kalotaszegen ismerte meg azt az erdélyi sajátosságot, szellemet, amelyet beépített munkásságába is. A Kiáltó szó kapcsán Molnár Judit elmondta, hogy Kós Károly volt az az ember, aki érezte, hogy telik az idő, és nem történik semmi. „Egy olyan ember, akinek minden sejtje épít, nem tud semmittevésbe merülni, így születhetett meg a Kiáltó szó röpirat is 1921 januárjában”. Az est során Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos részleteket olvastak fel a Kiáltó szóból, Kós Károly Varjúnemzetség és Budai Nagy Antal históriája című műveiből, valamint egyéb írásaiból.
erdon.ro,
2014. február 10.
Együttérzésből ismétlőre
Fejét kicsit félrebillentette, hangját együtt érzőre hangolta és kolléganőm belefogott a sopánkodásba: hogy ő mennyire sajnálja a magyar tagozatra járó gyerekeket, mennyivel nehezebb nekik, mint a többinek.
De látta, hogy nem reagálok, illetve várom a további érveket, hát kicsit merészebben folytatta. Hangja még együtt érzőbb: szegénykék, miért kell őket még egy plusznyelvvel kínozni. Ja, már értem, honnan fúj ez a csuda nagy együttérzés! És a lehető legszenvtelenebb faarccal válaszolok: igazad van, ha az érettségi nem a román szóbelivel kezdődne, talán sokkal kevesebb lenne a gyenge átlageredmény.
Elég is volna két nyelvből vizsgázni: anyanyelvből és egy világnyelvből. Mint akit megcsíptek, a kolléganő nyaka azonnal öntudatosra merevedik, hangjából elszáll a szánakozás, és szipirtyós sápítozással kérdezi: ha nem érted, miért beszélsz? Én épp azt akarom mondani, hogy az anyanyelv a fölöslegesen megnyomorító tantárgy!
Nem elég, hogy ugyanolyan óraszámban tanulják, mint az ország nyelvét, még az érettségin is ugyanazok a követelmények! Hát nem kegyetlenség serdülő gyerekeket éveken át heti három vagy négy pluszórával nyomorgatni, még az érettségin is kettővel több vizsgát kell letenniük?! Csak azért, mert… Mert miért, kérdezek azonnal vissza, és talán egy kicsit élesebb hangon, mert hátrál egy lépést.
Én viszont nem, folytatom a kérdéseimet: csak mert az anyja nyelve különbözik más anyák nyelvétől?! Mondjad! Te hány nyelvet beszélsz a saját anyád nyelvén kívül? Ööö… Na ugye! Igen, de az ország nyelve… Azt el tudnád képzelni, hogy egy gyerek hagyná, hogy az anyja helyett az óvónőt, a tanítónőt vagy akár a szomszédasszonyt hívja másnaptól anyának? Csak azért, mert az illető hölgyek gyerekei őket hívják úgy, s hogy ne legyen „túltermelés” anyákból? Hallottál olyat, hogy valakit egyszerre két asszony is megszült volna?! Még a lombikbébi vagy a béranyaprogram sem jutott odáig! Én csak, én csak kímélni akartam volna…
Ne folytasd! Próbáld meg, ha képes vagy gondolkozni, fordítva! Hogyhogy fordítva?! Ha tőled vennék el az anyanyelvedet, mit szólnál? Én nem sértegettelek, én igazán csak jót akartam! Hogy ne járjanak heti három-négy órával többet és a vizsgán… Ezt már mondtad! Kérdezd meg az osztályok véleményét! Győződj meg magad, miből vizsgáznának szívesebben! Csak aztán jól figyelj, nehogy a nagy aggódó sopánkodásoddal ismétlőre buktassanak – együttérzésből!
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár),
Fejét kicsit félrebillentette, hangját együtt érzőre hangolta és kolléganőm belefogott a sopánkodásba: hogy ő mennyire sajnálja a magyar tagozatra járó gyerekeket, mennyivel nehezebb nekik, mint a többinek.
De látta, hogy nem reagálok, illetve várom a további érveket, hát kicsit merészebben folytatta. Hangja még együtt érzőbb: szegénykék, miért kell őket még egy plusznyelvvel kínozni. Ja, már értem, honnan fúj ez a csuda nagy együttérzés! És a lehető legszenvtelenebb faarccal válaszolok: igazad van, ha az érettségi nem a román szóbelivel kezdődne, talán sokkal kevesebb lenne a gyenge átlageredmény.
Elég is volna két nyelvből vizsgázni: anyanyelvből és egy világnyelvből. Mint akit megcsíptek, a kolléganő nyaka azonnal öntudatosra merevedik, hangjából elszáll a szánakozás, és szipirtyós sápítozással kérdezi: ha nem érted, miért beszélsz? Én épp azt akarom mondani, hogy az anyanyelv a fölöslegesen megnyomorító tantárgy!
Nem elég, hogy ugyanolyan óraszámban tanulják, mint az ország nyelvét, még az érettségin is ugyanazok a követelmények! Hát nem kegyetlenség serdülő gyerekeket éveken át heti három vagy négy pluszórával nyomorgatni, még az érettségin is kettővel több vizsgát kell letenniük?! Csak azért, mert… Mert miért, kérdezek azonnal vissza, és talán egy kicsit élesebb hangon, mert hátrál egy lépést.
Én viszont nem, folytatom a kérdéseimet: csak mert az anyja nyelve különbözik más anyák nyelvétől?! Mondjad! Te hány nyelvet beszélsz a saját anyád nyelvén kívül? Ööö… Na ugye! Igen, de az ország nyelve… Azt el tudnád képzelni, hogy egy gyerek hagyná, hogy az anyja helyett az óvónőt, a tanítónőt vagy akár a szomszédasszonyt hívja másnaptól anyának? Csak azért, mert az illető hölgyek gyerekei őket hívják úgy, s hogy ne legyen „túltermelés” anyákból? Hallottál olyat, hogy valakit egyszerre két asszony is megszült volna?! Még a lombikbébi vagy a béranyaprogram sem jutott odáig! Én csak, én csak kímélni akartam volna…
Ne folytasd! Próbáld meg, ha képes vagy gondolkozni, fordítva! Hogyhogy fordítva?! Ha tőled vennék el az anyanyelvedet, mit szólnál? Én nem sértegettelek, én igazán csak jót akartam! Hogy ne járjanak heti három-négy órával többet és a vizsgán… Ezt már mondtad! Kérdezd meg az osztályok véleményét! Győződj meg magad, miből vizsgáznának szívesebben! Csak aztán jól figyelj, nehogy a nagy aggódó sopánkodásoddal ismétlőre buktassanak – együttérzésből!
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár),
2014. február 14.
Nem látja a székely a fától az erdőt
Egymásra dobálják a sarat közbirtokosságok és fafeldolgozással, illetve értékesítéssel foglalkozó cégek, önös érdekeik szem előtt tartásával vádolva a másikat az osztrák Holzindustrie Schweighoferrel folytatott viszonyban. Van olyan is, aki nem érti az osztrák céggel való riogatást, hiszen a kínai piac évek óta jelentős mennyiségben vásárol fel nyersanyagot Székelyföldön, erről viszont keveset beszélnek.
Bombaként robbant több hónappal ezelőtt a hír, hogy a háromszéki Réty településen tervez fűrészüzemet létrehozni a Holzindustrie Schweighofer osztrák tulajdonú cég. A civil szféra azóta is tiltakozik az időközben elkezdődött és engedélyezett beruházás ellen, többen azt hangoztatva, hogy az erdők letarolása mellett több ezer székelyföldi munkahely veszélybe kerül. Az osztrák mágnás székelyföldi terjeszkedése a csíki közvéleményt is jelentősen megosztja.
Rafain Zoltán: van, aki visszaél a bizalmunkkal
„A közbirtokosságok számára az a legfontosabb cél, hogy hatékony erdőgazdálkodás mellett minél nagyobb áron el tudják adni a fát. A jövedelemből pedig a tagságnak jutalékot tudjanak osztani, illetve a helyi közösséget is támogathassák” – fejezte ki a közbirtokosságok általános álláspontját Rafain Zoltán.
A Csíki Közbirtokosságok Egyesületének elnöke hangsúlyozta, a közbirtokosságok, lehetőségeik szerint, a helyi vállalkozásokat részesítik előnyben a kitermelt fa értékesítésekor. A probléma az, hogy ezen cégek jelentős része visszaél a bizalommal. „Sok esetben az történik, hogy az illető cég kitermeli a fát, majd eladja az osztráknak. Sajnos a székely nem az az ember, aki csapatjátékos” – osztotta meg véleményét az egyesületi elnök.
Rafain úgy vélte, a liciteken kizárhatják a nemkívánatos felvásárlókat, erre a közbirtokosságok alapszabálya megfelelő jogi keretet nyújt. Ám mi értelme egy ilyen intézkedésnek – teszi fel a költői kérdést az elnök –, ha a fa úgyis az osztráknál köt ki? „Ahhoz, hogy egy ilyen méretű céggel fel tudjuk venni a versenyt, széleskörű összefogásra van szükség a közbirtokosságok és vállalkozók között. Többször beszélgettünk erről, ám nem sikerült továbblépni. Mindenki egyénileg szeret játszani” – nyomatékosított Rafain.
Kulcsfontosságú az új erdészeti törvény
A csíki közbirtokosságok egyesületének véleménye szerint hosszú távon nem vezet jóra az osztrákok székelyföldi terjeszkedése, hiszen amellett, hogy jó pár kis- és középvállalkozás megszűnését eredményezi, jelentős tényezővé válik az értékesítési piacon, vagyis eljöhet az az idő, amikor a Schweighofer szabja meg a faárat.
„Ha azt foglalják bele az új erdészeti törvénybe, hogy csak kitermelt állapotban lehet eladni a fát, akkor úgy kell gondolkoznunk, mint közbirtokosságok, hogy kizárólag feldolgozásra adjuk tovább a fát, legyen az osztrák vagy bármilyen más vállalkozó. Ennek negatívuma, hogy a helyi kis cégek kiesnek a képletből” – magyarázta az elnök.
Miért csak az osztrák a mumus, ha itt a kínai is?
„Furcsának tartom, hogy mindenki az osztrák felvásárlóval foglalkozik, viszont a kínai piacról senki nem beszél” – említette Rafain. Hozzátette, a Schweighofer terjeszkedése egyfajta kettősséggel jár, hiszen munkahelyeket teremt amellett, hogy miatta talán meg is szűnnek állások. A kínai felvásárlókról viszont még ezt sem lehet elmondani. „A kínai még annyit sem tesz, hogy helyben munkaerőt alkalmaz, hanem egyszerűen elviszi a fát. Ezzel a kérdéssel senki nem foglalkozik” – jegyezte meg az egyesületi vezető.
Szabó Károly: szélmalomharcot folytatunk
„Mint egyszerű szemlélője a történetnek, úgy látom, a közbirtokosság egy gazdasági alapon működő rendszer, ami arról szól, hogy ha a vezetőség jó sokat oszt vissza a tagságnak, akkor visszaválasztják, s ha nem osztják a pénzt megfelelő módon, akkor kevés a valószínűsége, hogy tisztségben maradnak” – osztotta meg véleményét Szabó Károly.
A Csíki Vállalkozók Egyesületének ügyvezető igazgatója úgy véli, sajnos pénzre megy a játék, így a vállalkozások egy része is megtalálja a módját annak, hogy a külföldi felvásárlónak adja el a kitermelt fát. Szabó szerint azonban még mindig vannak olyan cégek, amelyek küszködnek, hogy fennmaradjanak és helyi munkaerőt alkalmazzanak, de gyakorlatilag szélmalomharcot folytatnak.
Nincs már közösségi érdek
„Úgy látom, a közbirtokosságokat döntő többségben hozzá nem értő személyek vezetik. Olyanok vannak vezető tisztségben, akiknek nagyobb a hangerejük, vagy akit megválasztanak, de nincs végzettségük” – jelentette ki Szabó. A vállalkozók érdekvédelmi szervezetének vezetője szerint sokkal jobb megélhetést is tudnának teremteni magunknak Székelyföldön, viszont ehhez nincs meg a szükséges tudás, és hiányzik a közösségi érdek is.
Molnár Judit: csak a haszonszerzés számít a közbirtokosságoknak
„Felhívtuk a közbirtokosságok figyelmét a kialakult helyzetre, körleveleket küldtünk, próbáltuk meghívni őket találkozókra, mindhiába” – osztotta meg tapasztalatát a közbirtokosságok viszonyulásáról a zömében fával foglalkozó cégeket tömörítő ARBOR Vállalkozók Szövetségének elnöke. Molnár Judit úgy fogalmazott, a közbirtokosságok azzal érvelnek, hogy nekik a tagság irányába jövedelmet kell produkálniuk, így nem mindegy, mennyiért adják el a fát.
„Mi hiába érvelünk a jövővel, hiába érvelünk azzal, hogy ha nem megy el a fa rönk formájában a megyéből, akkor embereknek marad itt munkahely és gazdasági potenciál. Ezt ők nem akarják érteni, mert azt mondják, tőlük a tagság pénzt követel. Nehéz nekik elmagyarázni, hogy a tagság ma itt van, holnap viszont az unokáknak nem lesz fa, és nem marad víz. Ezekkel az érvekkel nem lehet hatni a közbirtokosságokra” – említette a szövetségi vezető. Kiemelte, szerencsére vannak kivételek is: Csíkkarcfalván például nem engedik ki a fát a településről, a közbirtokosság csak helyi vállalkozónak adja el azt.
„Szégyenlista” kellene
Az a baj, hogy vannak olyan vállalkozók, akik visszaélnek azzal a helyzettel, hogy a közbirtokosságoktól fát tudnak vásárolni, és továbbadják azt az osztrák felvásárlónak – ismerte el Molnár. Meglátása szerint jó volna, ha ezekről a cégekről egyfajta szégyenlista készülne. „Azok a vállalkozások, amelyek tényleg csak kitermelik az erdőt és továbbadják a fát, nem nagyon volna mit keressenek Hargita megyében, mert veszélybe sodorják több ezer ember megélhetését” – monda el az ARBOR szövetség elnöke.
Molnár szerint az is jelentős problémát jelent ebben az esetben, hogy maga a politikum sem a közösség érdekeit képviseli. „Az elöljárók sem értik meg, hiába hoz létre valaki egy gyárat száz embernek, ha attól több ezer munkahely kerül veszélybe. Az az érzésem, hogy a politikusaink nem gondolnak a holnapra, a jövőre, csak a mai politikai érdek vezérel mindenkit.”
Jakab Imre: mi a cél valójában?
„Ideális esetben a piacnak kellene meghatároznia azt, hogy a kitermelő hogyan viszonyuljon az értékesítéshez. Romániában viszont egyedi állapotok uralkodnak, ezért másfajta viszonyulást igényel a helyzet” – véli a csíkszentimrei közbirtokosság elnöke. Jakab Imre elmondta, összesen 1910 hektáron gazdálkodnak, és abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy korosztályonként egyenlő arányban oszlik meg a faállomány.
Így a körforgást tartani lehet, ez biztosítani tudná azt, hogy hosszú távon zökkenőmentesen működjön az erdőgazdálkodás, természetesen ha az árak, az adók évente nem bonyolítanák a dolgokat. Hiszen csak a területadó, épületadó, illetve az erdészet szakszolgáltatásának ellenértéke évente megközelíti a 130 ezer lejt, ez mintegy 1500 köbméter fa értékének felel meg.
Ennek az összegnek a tizenöt százalékát az újraültetési alapba kell befizetni, minderre rájön például kétfajta környezetvédelmi illeték, amit – mivel saját fűrésztelepe van a közbirtokosságnak – duplán fizetnek ki. És akkor még nem volt szó a fizetések után járó magas állami kötelezettségekről, illetve a jutalékok utáni adóról.
„Mindezen költségeket a vágásra érett erdőből tudja biztosítani a közbirtokosság, az üzemtervbe foglalt formában és mennyiségben. Ezért jól meg kell fontolni, hogyan gazdálkodsz a lehetőségeiddel, hogy milyen árat kapsz az úgynevezett zöld aranyért” – említette az elnök. Jakab kiemelte, ezért sem mindegy, hogy a kitermelt fára köbméterenként mennyi pénzt kapnak, hiszen ha alacsony az ár, több fára van szükség ahhoz, hogy ki lehessen egyenlíteni a kötelezettségeket.
„Ha helyi cégnek adom a fát, az mit tesz vele? Kivágja és eladja az osztráknak, tehát ő kapja a nagy pénzt. Így a közvetítőé a nagy jövedelem, a tulajdonosnak pedig marad az aprópénz” – írta le a helyzetet Jakab.
Szerződés nélkül nincs piac
A csíkszentimrei közbirtokosság vezetője szerint azért versenyképesebb az osztrák cég, mert szerződései vannak a kész árura. A helyi vállalkozónak viszont nincs a végtermékre szerződése, ezért piaca sincs. „Mi az elsőosztályú fát fűrészáruként egy udvarhelyi fafeldolgozó cégnek adjuk. A másodosztályú fát viszont már az osztrák viszi el, sokkal jobb áron, mint amit itt helyben adnának” – jelentette ki az elnök.
„Feltevődik a kérdés, hogy mit képviselsz? Kínlódsz, hogy munkahelyeket tartsál fenn, vagy odaadod a fát liciten az osztráknak? Ne felejtsük, elnökként azért vagy választva, hogy az erdőtulajdonosok érdekeit tartsd szem előtt” – zárta mondandóját a közbirtokossági vezető.
Rédai Botond
Krónika (Kolozsvár),
Egymásra dobálják a sarat közbirtokosságok és fafeldolgozással, illetve értékesítéssel foglalkozó cégek, önös érdekeik szem előtt tartásával vádolva a másikat az osztrák Holzindustrie Schweighoferrel folytatott viszonyban. Van olyan is, aki nem érti az osztrák céggel való riogatást, hiszen a kínai piac évek óta jelentős mennyiségben vásárol fel nyersanyagot Székelyföldön, erről viszont keveset beszélnek.
Bombaként robbant több hónappal ezelőtt a hír, hogy a háromszéki Réty településen tervez fűrészüzemet létrehozni a Holzindustrie Schweighofer osztrák tulajdonú cég. A civil szféra azóta is tiltakozik az időközben elkezdődött és engedélyezett beruházás ellen, többen azt hangoztatva, hogy az erdők letarolása mellett több ezer székelyföldi munkahely veszélybe kerül. Az osztrák mágnás székelyföldi terjeszkedése a csíki közvéleményt is jelentősen megosztja.
Rafain Zoltán: van, aki visszaél a bizalmunkkal
„A közbirtokosságok számára az a legfontosabb cél, hogy hatékony erdőgazdálkodás mellett minél nagyobb áron el tudják adni a fát. A jövedelemből pedig a tagságnak jutalékot tudjanak osztani, illetve a helyi közösséget is támogathassák” – fejezte ki a közbirtokosságok általános álláspontját Rafain Zoltán.
A Csíki Közbirtokosságok Egyesületének elnöke hangsúlyozta, a közbirtokosságok, lehetőségeik szerint, a helyi vállalkozásokat részesítik előnyben a kitermelt fa értékesítésekor. A probléma az, hogy ezen cégek jelentős része visszaél a bizalommal. „Sok esetben az történik, hogy az illető cég kitermeli a fát, majd eladja az osztráknak. Sajnos a székely nem az az ember, aki csapatjátékos” – osztotta meg véleményét az egyesületi elnök.
Rafain úgy vélte, a liciteken kizárhatják a nemkívánatos felvásárlókat, erre a közbirtokosságok alapszabálya megfelelő jogi keretet nyújt. Ám mi értelme egy ilyen intézkedésnek – teszi fel a költői kérdést az elnök –, ha a fa úgyis az osztráknál köt ki? „Ahhoz, hogy egy ilyen méretű céggel fel tudjuk venni a versenyt, széleskörű összefogásra van szükség a közbirtokosságok és vállalkozók között. Többször beszélgettünk erről, ám nem sikerült továbblépni. Mindenki egyénileg szeret játszani” – nyomatékosított Rafain.
Kulcsfontosságú az új erdészeti törvény
A csíki közbirtokosságok egyesületének véleménye szerint hosszú távon nem vezet jóra az osztrákok székelyföldi terjeszkedése, hiszen amellett, hogy jó pár kis- és középvállalkozás megszűnését eredményezi, jelentős tényezővé válik az értékesítési piacon, vagyis eljöhet az az idő, amikor a Schweighofer szabja meg a faárat.
„Ha azt foglalják bele az új erdészeti törvénybe, hogy csak kitermelt állapotban lehet eladni a fát, akkor úgy kell gondolkoznunk, mint közbirtokosságok, hogy kizárólag feldolgozásra adjuk tovább a fát, legyen az osztrák vagy bármilyen más vállalkozó. Ennek negatívuma, hogy a helyi kis cégek kiesnek a képletből” – magyarázta az elnök.
Miért csak az osztrák a mumus, ha itt a kínai is?
„Furcsának tartom, hogy mindenki az osztrák felvásárlóval foglalkozik, viszont a kínai piacról senki nem beszél” – említette Rafain. Hozzátette, a Schweighofer terjeszkedése egyfajta kettősséggel jár, hiszen munkahelyeket teremt amellett, hogy miatta talán meg is szűnnek állások. A kínai felvásárlókról viszont még ezt sem lehet elmondani. „A kínai még annyit sem tesz, hogy helyben munkaerőt alkalmaz, hanem egyszerűen elviszi a fát. Ezzel a kérdéssel senki nem foglalkozik” – jegyezte meg az egyesületi vezető.
Szabó Károly: szélmalomharcot folytatunk
„Mint egyszerű szemlélője a történetnek, úgy látom, a közbirtokosság egy gazdasági alapon működő rendszer, ami arról szól, hogy ha a vezetőség jó sokat oszt vissza a tagságnak, akkor visszaválasztják, s ha nem osztják a pénzt megfelelő módon, akkor kevés a valószínűsége, hogy tisztségben maradnak” – osztotta meg véleményét Szabó Károly.
A Csíki Vállalkozók Egyesületének ügyvezető igazgatója úgy véli, sajnos pénzre megy a játék, így a vállalkozások egy része is megtalálja a módját annak, hogy a külföldi felvásárlónak adja el a kitermelt fát. Szabó szerint azonban még mindig vannak olyan cégek, amelyek küszködnek, hogy fennmaradjanak és helyi munkaerőt alkalmazzanak, de gyakorlatilag szélmalomharcot folytatnak.
Nincs már közösségi érdek
„Úgy látom, a közbirtokosságokat döntő többségben hozzá nem értő személyek vezetik. Olyanok vannak vezető tisztségben, akiknek nagyobb a hangerejük, vagy akit megválasztanak, de nincs végzettségük” – jelentette ki Szabó. A vállalkozók érdekvédelmi szervezetének vezetője szerint sokkal jobb megélhetést is tudnának teremteni magunknak Székelyföldön, viszont ehhez nincs meg a szükséges tudás, és hiányzik a közösségi érdek is.
Molnár Judit: csak a haszonszerzés számít a közbirtokosságoknak
„Felhívtuk a közbirtokosságok figyelmét a kialakult helyzetre, körleveleket küldtünk, próbáltuk meghívni őket találkozókra, mindhiába” – osztotta meg tapasztalatát a közbirtokosságok viszonyulásáról a zömében fával foglalkozó cégeket tömörítő ARBOR Vállalkozók Szövetségének elnöke. Molnár Judit úgy fogalmazott, a közbirtokosságok azzal érvelnek, hogy nekik a tagság irányába jövedelmet kell produkálniuk, így nem mindegy, mennyiért adják el a fát.
„Mi hiába érvelünk a jövővel, hiába érvelünk azzal, hogy ha nem megy el a fa rönk formájában a megyéből, akkor embereknek marad itt munkahely és gazdasági potenciál. Ezt ők nem akarják érteni, mert azt mondják, tőlük a tagság pénzt követel. Nehéz nekik elmagyarázni, hogy a tagság ma itt van, holnap viszont az unokáknak nem lesz fa, és nem marad víz. Ezekkel az érvekkel nem lehet hatni a közbirtokosságokra” – említette a szövetségi vezető. Kiemelte, szerencsére vannak kivételek is: Csíkkarcfalván például nem engedik ki a fát a településről, a közbirtokosság csak helyi vállalkozónak adja el azt.
„Szégyenlista” kellene
Az a baj, hogy vannak olyan vállalkozók, akik visszaélnek azzal a helyzettel, hogy a közbirtokosságoktól fát tudnak vásárolni, és továbbadják azt az osztrák felvásárlónak – ismerte el Molnár. Meglátása szerint jó volna, ha ezekről a cégekről egyfajta szégyenlista készülne. „Azok a vállalkozások, amelyek tényleg csak kitermelik az erdőt és továbbadják a fát, nem nagyon volna mit keressenek Hargita megyében, mert veszélybe sodorják több ezer ember megélhetését” – monda el az ARBOR szövetség elnöke.
Molnár szerint az is jelentős problémát jelent ebben az esetben, hogy maga a politikum sem a közösség érdekeit képviseli. „Az elöljárók sem értik meg, hiába hoz létre valaki egy gyárat száz embernek, ha attól több ezer munkahely kerül veszélybe. Az az érzésem, hogy a politikusaink nem gondolnak a holnapra, a jövőre, csak a mai politikai érdek vezérel mindenkit.”
Jakab Imre: mi a cél valójában?
„Ideális esetben a piacnak kellene meghatároznia azt, hogy a kitermelő hogyan viszonyuljon az értékesítéshez. Romániában viszont egyedi állapotok uralkodnak, ezért másfajta viszonyulást igényel a helyzet” – véli a csíkszentimrei közbirtokosság elnöke. Jakab Imre elmondta, összesen 1910 hektáron gazdálkodnak, és abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy korosztályonként egyenlő arányban oszlik meg a faállomány.
Így a körforgást tartani lehet, ez biztosítani tudná azt, hogy hosszú távon zökkenőmentesen működjön az erdőgazdálkodás, természetesen ha az árak, az adók évente nem bonyolítanák a dolgokat. Hiszen csak a területadó, épületadó, illetve az erdészet szakszolgáltatásának ellenértéke évente megközelíti a 130 ezer lejt, ez mintegy 1500 köbméter fa értékének felel meg.
Ennek az összegnek a tizenöt százalékát az újraültetési alapba kell befizetni, minderre rájön például kétfajta környezetvédelmi illeték, amit – mivel saját fűrésztelepe van a közbirtokosságnak – duplán fizetnek ki. És akkor még nem volt szó a fizetések után járó magas állami kötelezettségekről, illetve a jutalékok utáni adóról.
„Mindezen költségeket a vágásra érett erdőből tudja biztosítani a közbirtokosság, az üzemtervbe foglalt formában és mennyiségben. Ezért jól meg kell fontolni, hogyan gazdálkodsz a lehetőségeiddel, hogy milyen árat kapsz az úgynevezett zöld aranyért” – említette az elnök. Jakab kiemelte, ezért sem mindegy, hogy a kitermelt fára köbméterenként mennyi pénzt kapnak, hiszen ha alacsony az ár, több fára van szükség ahhoz, hogy ki lehessen egyenlíteni a kötelezettségeket.
„Ha helyi cégnek adom a fát, az mit tesz vele? Kivágja és eladja az osztráknak, tehát ő kapja a nagy pénzt. Így a közvetítőé a nagy jövedelem, a tulajdonosnak pedig marad az aprópénz” – írta le a helyzetet Jakab.
Szerződés nélkül nincs piac
A csíkszentimrei közbirtokosság vezetője szerint azért versenyképesebb az osztrák cég, mert szerződései vannak a kész árura. A helyi vállalkozónak viszont nincs a végtermékre szerződése, ezért piaca sincs. „Mi az elsőosztályú fát fűrészáruként egy udvarhelyi fafeldolgozó cégnek adjuk. A másodosztályú fát viszont már az osztrák viszi el, sokkal jobb áron, mint amit itt helyben adnának” – jelentette ki az elnök.
„Feltevődik a kérdés, hogy mit képviselsz? Kínlódsz, hogy munkahelyeket tartsál fenn, vagy odaadod a fát liciten az osztráknak? Ne felejtsük, elnökként azért vagy választva, hogy az erdőtulajdonosok érdekeit tartsd szem előtt” – zárta mondandóját a közbirtokossági vezető.
Rédai Botond
Krónika (Kolozsvár),
2014. február 24.
Értékmentés a dél-bihari szórványban
„Amikor felépült a kerti ház, Győrffy István Táj- és Népismereti Otthonnak neveztük el, ezzel tisztelegve a magyar néprajz első professzora, a tudomány egyik magyarországi megteremtője előtt, aki 1911-ben negyvenöt napig tartózkodott a vidéken, mintegy feltérképezve a Fekete-Körös völgyét” – beszélgetés Vura Ferenc nagyváradi vállalkozóval.
– Mondhatjuk-e sorsszerűnek, hogy már az 1989-es változás után diplomázott, más szóval volt-e olyan érzése: milyen szerencse, hogy pályáját a maga uraként kezdheti, és nem kényszerül az állami alkalmazottak ranglétrájának legalsó fokáról indulni? Mert azért a 90-es évek elején sokan érezték/éreztük úgy, hogy végre kinyílt a lehetőségek varázskapuja.
– Inkább úgy mondanám, hogy az élet kényszerített rá 1996-ban, hogy saját vállalkozásba kezdjek. Akkorra már ugyanis kezdett visszafejlődni a fémipar nálunk, mára pedig már gyakorlatilag meg is szűnt. Nem kapkodtak a gépészmérnökök után, ezért mondom, hogy kényszerből léptem a magánvállalkozás útjára. S hogy miért választottam éppen az árnyékolástechnikát? Egyrészt mert körülbelül egy fél éven át egy hasonló profilú magyarországi cégnek voltam a területi képviselője, másrészt pedig mert Nagyváradon komoly hagyománya van a redőnyiparnak, aminek újabb keletű „fedőszava" az árnyékolástechnika. Nem szükséges az emberekkel megértetni a redőnyök előnyét, az egyre erősebb nyári melegekben mindenki a saját bőrén érzi.
Vura Ferenc
1969. július 30-án született a Bihar megyei Belényesen, szülővárosában érettségizett, majd a Temesvári Műszaki Egyetem gépészmérnök szakán végzett. A 90-es évek közepe óta Nagyváradon él árnyékolástechnikával foglalkozó vállalkozóként.
Elkezdődött a régi faredőnyök könnyebb, ugyanakkor sokkal kevésbé időtálló műanyagra cserélése, ezeket viszont a modern lakásokban nehezebb felszerelni, mert a vasbeton falakban nem alakították ki az építkezéskor a redőnydobozokat, kivésni-feltörni pedig nem könnyű.
A legjobb volna új faredőnyre cserélni a régieket, bár már alig-alig van olyan szakember, aki ezek készítéséhez értene. De nem szeretnék szigorúan szakmai kérdésekbe bonyolódni, végső soron számomra a leglényegesebb az öröm, hogy erre a pályára léptem, és nem ragaszkodtam görcsösen egy gyárban elhelyezkedni. Úgy is mondhatnám: az élet igazolta a tizennyolc évvel ezelőtti döntésemet, ahogy remélem, igazolni fogja a hobbiból indult újabb vállalkozást is.
– Profilváltásra készül?
– Nem, dehogy, csak párhuzamos profilra. Már amennyire a redőny- és a borkereskedés párhuzamosnak mondható. De ez is egy kellemes kényszerrel indult, és ehelyt inkább a kellemest szeretném hangsúlyozni és nem a kényszert. Még a gazdasági válság elhatalmasodása előtt befektetés céljából vettünk egy belvárosi házat, aminek a pincéjében már működött azelőtt vendéglátó-ipari egység. Attól eltekintve, hogy a mondás szerint a magyar ember szereti a bort, gyakran hallottam, hogy az igazi borkultúra hiányzik mifelénk.
Egy véletlen aztán hozzásegített a döntéshez. A Zichy Ferenc borlovagok klubja meghívott egy borkóstolóra, ahol az egyik előadó, Kalló Imre, az egri borvidék talán legismertebb borásza volt, és engem szinte azonnal „megfertőzött" mindazzal, amit mondott, illetve amit Benke Ildikó egy riportkönyvben írt róla. Úgyhogy elhatároztam: minőségi, palackozott borok népszerűsítésére és árusítására fogom a házam pincéjét használni.
Tehát nem váltottam át a borászkodásra, abba úgysem lehet egyszerűen csak belevágni, hisz minden más szakmához hasonlóan nagyon komoly szakértelmet igényel, hanem csak a borkereskedésre. Egyelőre még nagyon az elején járunk, igyekszünk különböző témakörökre építeni, és kellemes műsorokkal köríteni a borvacsoráinkat és -estjeinket, s majd kiderül, mennyire lesz foganatja. Úgy néz ki, hogy érdeklődnek a váradiak, de mondom, még korai volna bármiféle eredményről beszélni.
– A megélhetést biztosító vállalkozás és kellemesen kényszerű borkereskedés mellett Vura Ferenc nevéhez egy harmadik, már néhány éve tartó eseménysor is fűződik. Jómagam két vagy három éve olvastam a helyi sajtóban egy csoport tanerő nyilvános köszönőlevelét az általuk irányított gyerekek számára lehetővé tett Fekete-Körös-völgyi táborozásért. A részletekről nem sokat írtak, a levél szerzőit nem ismertem, de nagyon erősen megmaradt bennem az egész kezdeményezés, mivel – számomra legalábbis – hasonló cselekedetek jelentik az igazi karitatív akciókat. Kérem, beszéljen arról, hogyan is kezdődött és manapság hol tart a világ szemének ráirányítása a dél-bihari szórványszigetre.
– Bár nem szeretném ismét azzal kezdeni, hogy ez is egy kellemes kényszerűség volt, de így igaz. Ugyancsak befektetésként vettük meg a régi várasfenesi házat, amit nem újjávarázsoltunk, hanem olyannak újítottunk fel, amilyen régen volt, s amilyenek a környék házai általában, a családunkban pedig sok hagyományos bútordarab és háztartási eszköz gyűlt össze az idők folyamán, úgyhogy azt gondoltuk, nyitunk egy tájházat. A házhoz jókora udvar is tartozik, ott építettünk egy nagy helyiségből és konyhából álló házat, ahol a legkülönfélébb rendezvényeket lehet tartani. De az első táborozás hét vagy nyolc éve volt először, még a tájház megnyitása előtt, a helyi és a karcagi református lelkészek közös kezdeményezésére.
Körülbelül ötven fenesi és nyégerfalvi gyerek jött el a mi nyaralónkba, de jöttek Karcagról a vasárnapi iskolások is, lévén nagyon jó kapcsolatuk a helyi lelkésszel. Az első közös táborozásban a tanerők és lelkészek egyaránt részt vettek, délelőtt különböző kulturális, történelmi előadásokat, versenyeket, délután pedig szabadidős foglalkozásokat rendezve. Az első alkalommal együtt voltak az 1–8. osztályos gyerekek, azóta úgy oldjuk meg, hogy külön egy-egy hetet töltenek el az elemisták és az általános iskolások nálunk.
Ha lenne magyar középiskola, a nagyobbak számára is jutna hely az egyre népszerűbb táborban, de sajnos ez nem jön össze már évek óta. Pedig Belényesből, Fenesről, Köröstárkányból, Belényesújlakról, Magyarremetéről, Kisnyégerfalváról, Körösjánosfalváról és Belényessonkolyosról összegyűlne annyi gyerek, amennyi egy középiskola indításához kellene. Épület is van, de úgy látszik, nem ezen múlik.
– Bocsásson meg a pillanatnyi ötletért, de lehetne akár a régebbi és újabb árnyékolástechnikát tanító szakosztályt is indítani.
– Lehetne, persze, talán még szakembert is találnánk, aki a képzést elindítaná, bár a mai tizenéveseket kevésbé érdeklik a gyakorlati szakmák. Meg hát nem is erről van szó, nem rajtunk múlik, kár is beszélni róla. Majd talán egyszer.
– Térjünk vissza a tájházhoz és a táborokhoz! A felnőtt felügyeletet hogyan oldják meg?
– Az egész akció „magjai" a karcagiak, ők indították el, ahogy azt is, hogy három-háromnaponként váltják egymást a helyi és a karcagi tanerők, lelkészek. Már említettem, hogy nagyon pozitív a visszajelzés, bár meggyőződésem, hogy a városi gyerekeket még jobban érdekelné, mivel ők kevesebbet vannak kint a természetben.
– A táborfelügyelet világos, de a tájházban ki az, aki a látogatókat bevezeti-eligazítja a helyi szokásokban? Alkalmaztak képzett néprajzost vagy ötletszerűen, aki épp a közelben van, az fogadja a látogatókat?
– Sem, sem: édesanyám a tájház „úrnője". Nemcsak azért, mert a hely szakértője, hanem mert nyugdíjasként minden idejét a tájháznak szentelheti, beleéli magát a tájházzal kapcsolatos munkába, nagyon élvezi. Egyébként, amikor befejeztük a berendezést, készítettünk egy nagy műsort, s máris kezdtek minket megismerni. Amikor pedig felépült a kerti ház, Győrffy István Táj- és Népismereti Otthonnak neveztük el, ezzel tisztelegve a magyar néprajz első professzora, a tudomány egyik magyarországi megteremtője előtt, aki 1911-ben negyvenöt napig tartózkodott a vidéken, mintegy feltérképezve a Fekete-Körös völgyét. Egy alapítvány keretében működik, folyamatosan rendezünk kulturális akciókat, 2012-ben például nagyszabású kiállításunk volt Győrffy István fotóiból, aminek akkora sikere lett, hogy a budapesti Néprajzi Múzeum is bemutatta, a Szentendrei Skanzenben pedig tájházunk lesz. De jó kapcsolataink vannak a kolozsvári néprajzosokkal is, egyre többen látogatnak el hozzánk.
– Ha egy mondatban kellene összefoglalnia a háromosztatú tevékenységét, mi volna a legfontosabb, amit kiemelne?
– Főfoglalkozásom a redőny, az hozza a pénzt, a fenesi tájház és közösségi munka inkább karitatív, a bort pedig fel kell még futtatni.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár),
„Amikor felépült a kerti ház, Győrffy István Táj- és Népismereti Otthonnak neveztük el, ezzel tisztelegve a magyar néprajz első professzora, a tudomány egyik magyarországi megteremtője előtt, aki 1911-ben negyvenöt napig tartózkodott a vidéken, mintegy feltérképezve a Fekete-Körös völgyét” – beszélgetés Vura Ferenc nagyváradi vállalkozóval.
– Mondhatjuk-e sorsszerűnek, hogy már az 1989-es változás után diplomázott, más szóval volt-e olyan érzése: milyen szerencse, hogy pályáját a maga uraként kezdheti, és nem kényszerül az állami alkalmazottak ranglétrájának legalsó fokáról indulni? Mert azért a 90-es évek elején sokan érezték/éreztük úgy, hogy végre kinyílt a lehetőségek varázskapuja.
– Inkább úgy mondanám, hogy az élet kényszerített rá 1996-ban, hogy saját vállalkozásba kezdjek. Akkorra már ugyanis kezdett visszafejlődni a fémipar nálunk, mára pedig már gyakorlatilag meg is szűnt. Nem kapkodtak a gépészmérnökök után, ezért mondom, hogy kényszerből léptem a magánvállalkozás útjára. S hogy miért választottam éppen az árnyékolástechnikát? Egyrészt mert körülbelül egy fél éven át egy hasonló profilú magyarországi cégnek voltam a területi képviselője, másrészt pedig mert Nagyváradon komoly hagyománya van a redőnyiparnak, aminek újabb keletű „fedőszava" az árnyékolástechnika. Nem szükséges az emberekkel megértetni a redőnyök előnyét, az egyre erősebb nyári melegekben mindenki a saját bőrén érzi.
Vura Ferenc
1969. július 30-án született a Bihar megyei Belényesen, szülővárosában érettségizett, majd a Temesvári Műszaki Egyetem gépészmérnök szakán végzett. A 90-es évek közepe óta Nagyváradon él árnyékolástechnikával foglalkozó vállalkozóként.
Elkezdődött a régi faredőnyök könnyebb, ugyanakkor sokkal kevésbé időtálló műanyagra cserélése, ezeket viszont a modern lakásokban nehezebb felszerelni, mert a vasbeton falakban nem alakították ki az építkezéskor a redőnydobozokat, kivésni-feltörni pedig nem könnyű.
A legjobb volna új faredőnyre cserélni a régieket, bár már alig-alig van olyan szakember, aki ezek készítéséhez értene. De nem szeretnék szigorúan szakmai kérdésekbe bonyolódni, végső soron számomra a leglényegesebb az öröm, hogy erre a pályára léptem, és nem ragaszkodtam görcsösen egy gyárban elhelyezkedni. Úgy is mondhatnám: az élet igazolta a tizennyolc évvel ezelőtti döntésemet, ahogy remélem, igazolni fogja a hobbiból indult újabb vállalkozást is.
– Profilváltásra készül?
– Nem, dehogy, csak párhuzamos profilra. Már amennyire a redőny- és a borkereskedés párhuzamosnak mondható. De ez is egy kellemes kényszerrel indult, és ehelyt inkább a kellemest szeretném hangsúlyozni és nem a kényszert. Még a gazdasági válság elhatalmasodása előtt befektetés céljából vettünk egy belvárosi házat, aminek a pincéjében már működött azelőtt vendéglátó-ipari egység. Attól eltekintve, hogy a mondás szerint a magyar ember szereti a bort, gyakran hallottam, hogy az igazi borkultúra hiányzik mifelénk.
Egy véletlen aztán hozzásegített a döntéshez. A Zichy Ferenc borlovagok klubja meghívott egy borkóstolóra, ahol az egyik előadó, Kalló Imre, az egri borvidék talán legismertebb borásza volt, és engem szinte azonnal „megfertőzött" mindazzal, amit mondott, illetve amit Benke Ildikó egy riportkönyvben írt róla. Úgyhogy elhatároztam: minőségi, palackozott borok népszerűsítésére és árusítására fogom a házam pincéjét használni.
Tehát nem váltottam át a borászkodásra, abba úgysem lehet egyszerűen csak belevágni, hisz minden más szakmához hasonlóan nagyon komoly szakértelmet igényel, hanem csak a borkereskedésre. Egyelőre még nagyon az elején járunk, igyekszünk különböző témakörökre építeni, és kellemes műsorokkal köríteni a borvacsoráinkat és -estjeinket, s majd kiderül, mennyire lesz foganatja. Úgy néz ki, hogy érdeklődnek a váradiak, de mondom, még korai volna bármiféle eredményről beszélni.
– A megélhetést biztosító vállalkozás és kellemesen kényszerű borkereskedés mellett Vura Ferenc nevéhez egy harmadik, már néhány éve tartó eseménysor is fűződik. Jómagam két vagy három éve olvastam a helyi sajtóban egy csoport tanerő nyilvános köszönőlevelét az általuk irányított gyerekek számára lehetővé tett Fekete-Körös-völgyi táborozásért. A részletekről nem sokat írtak, a levél szerzőit nem ismertem, de nagyon erősen megmaradt bennem az egész kezdeményezés, mivel – számomra legalábbis – hasonló cselekedetek jelentik az igazi karitatív akciókat. Kérem, beszéljen arról, hogyan is kezdődött és manapság hol tart a világ szemének ráirányítása a dél-bihari szórványszigetre.
– Bár nem szeretném ismét azzal kezdeni, hogy ez is egy kellemes kényszerűség volt, de így igaz. Ugyancsak befektetésként vettük meg a régi várasfenesi házat, amit nem újjávarázsoltunk, hanem olyannak újítottunk fel, amilyen régen volt, s amilyenek a környék házai általában, a családunkban pedig sok hagyományos bútordarab és háztartási eszköz gyűlt össze az idők folyamán, úgyhogy azt gondoltuk, nyitunk egy tájházat. A házhoz jókora udvar is tartozik, ott építettünk egy nagy helyiségből és konyhából álló házat, ahol a legkülönfélébb rendezvényeket lehet tartani. De az első táborozás hét vagy nyolc éve volt először, még a tájház megnyitása előtt, a helyi és a karcagi református lelkészek közös kezdeményezésére.
Körülbelül ötven fenesi és nyégerfalvi gyerek jött el a mi nyaralónkba, de jöttek Karcagról a vasárnapi iskolások is, lévén nagyon jó kapcsolatuk a helyi lelkésszel. Az első közös táborozásban a tanerők és lelkészek egyaránt részt vettek, délelőtt különböző kulturális, történelmi előadásokat, versenyeket, délután pedig szabadidős foglalkozásokat rendezve. Az első alkalommal együtt voltak az 1–8. osztályos gyerekek, azóta úgy oldjuk meg, hogy külön egy-egy hetet töltenek el az elemisták és az általános iskolások nálunk.
Ha lenne magyar középiskola, a nagyobbak számára is jutna hely az egyre népszerűbb táborban, de sajnos ez nem jön össze már évek óta. Pedig Belényesből, Fenesről, Köröstárkányból, Belényesújlakról, Magyarremetéről, Kisnyégerfalváról, Körösjánosfalváról és Belényessonkolyosról összegyűlne annyi gyerek, amennyi egy középiskola indításához kellene. Épület is van, de úgy látszik, nem ezen múlik.
– Bocsásson meg a pillanatnyi ötletért, de lehetne akár a régebbi és újabb árnyékolástechnikát tanító szakosztályt is indítani.
– Lehetne, persze, talán még szakembert is találnánk, aki a képzést elindítaná, bár a mai tizenéveseket kevésbé érdeklik a gyakorlati szakmák. Meg hát nem is erről van szó, nem rajtunk múlik, kár is beszélni róla. Majd talán egyszer.
– Térjünk vissza a tájházhoz és a táborokhoz! A felnőtt felügyeletet hogyan oldják meg?
– Az egész akció „magjai" a karcagiak, ők indították el, ahogy azt is, hogy három-háromnaponként váltják egymást a helyi és a karcagi tanerők, lelkészek. Már említettem, hogy nagyon pozitív a visszajelzés, bár meggyőződésem, hogy a városi gyerekeket még jobban érdekelné, mivel ők kevesebbet vannak kint a természetben.
– A táborfelügyelet világos, de a tájházban ki az, aki a látogatókat bevezeti-eligazítja a helyi szokásokban? Alkalmaztak képzett néprajzost vagy ötletszerűen, aki épp a közelben van, az fogadja a látogatókat?
– Sem, sem: édesanyám a tájház „úrnője". Nemcsak azért, mert a hely szakértője, hanem mert nyugdíjasként minden idejét a tájháznak szentelheti, beleéli magát a tájházzal kapcsolatos munkába, nagyon élvezi. Egyébként, amikor befejeztük a berendezést, készítettünk egy nagy műsort, s máris kezdtek minket megismerni. Amikor pedig felépült a kerti ház, Győrffy István Táj- és Népismereti Otthonnak neveztük el, ezzel tisztelegve a magyar néprajz első professzora, a tudomány egyik magyarországi megteremtője előtt, aki 1911-ben negyvenöt napig tartózkodott a vidéken, mintegy feltérképezve a Fekete-Körös völgyét. Egy alapítvány keretében működik, folyamatosan rendezünk kulturális akciókat, 2012-ben például nagyszabású kiállításunk volt Győrffy István fotóiból, aminek akkora sikere lett, hogy a budapesti Néprajzi Múzeum is bemutatta, a Szentendrei Skanzenben pedig tájházunk lesz. De jó kapcsolataink vannak a kolozsvári néprajzosokkal is, egyre többen látogatnak el hozzánk.
– Ha egy mondatban kellene összefoglalnia a háromosztatú tevékenységét, mi volna a legfontosabb, amit kiemelne?
– Főfoglalkozásom a redőny, az hozza a pénzt, a fenesi tájház és közösségi munka inkább karitatív, a bort pedig fel kell még futtatni.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár),
2014. március 20.
Kétszemélyes színpad – Húszéves fennállását ünnepli a váradi Kiss Stúdió
Gálaműsorral készül megünnepelni megalakulásának huszadik évfordulóját a Magyar Örökség díjas Kiss Stúdió Színház, Nagyvárad magyar nyelvű magánszínháza.
A művész házaspár, Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos által 1994-ben alapított színház azóta több mint 160 bemutatón van túl, és számos hazai és külföldi turnét tartott úgy, hogy kizárólag saját bevételeikre és pályázati támogatásra hagyatkoztak.
„Ha tudjuk, hogy milyen nehézségekkel jár, akkor valószínűleg bele sem kezdünk. De egyik műsor követte a másikat, és eljutottunk a huszadik évig” – mondta lapunknak Kiss Törék Ildikó. Rámutatott, immár kialakult egy törzsközönségük, de olyan magyarországi és németországi helyszínek is vannak, ahová rendszeresen visszavárják őket fellépni.
A színművész néhány, számára kedves darabot idézett fel az elmúlt két évtizedből, köztük a Kovács Levente rendezte A cukrászné című darabot vagy éppen a Fényes ég alatt pódiumjátékot az 1848–49-es magyar szabadságharcról. Nagy sikert arattak Wass Albert- és Ady Endre-műsoraik, de a közönség rendszeresen „követeli” a Molnár Judittal, lapunk munkatársával közösen szervezett Irodalmi esték sorozatot is.
A jubileumi gálaműsor március 25-ei programja a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében 18 órakor kezdődik a budapesti Kaláka együttes tagja, Radványi Balázs és zenésztársai, Balog Péter (gitár) és Borzsák Kamilla (fuvola) fellépésével, majd a budapesti Nemzeti Színház művésze, Trill Zsolt adja elő Csehov A dohányzás ártalmasságáról című darabját.
Másnap a Kiss Stúdió termében, 18 órakor Varga Vilmos felújított Én, François Villon című előadása szerepel a programban, majd 19 órakor a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében ünnepi gálaműsorra kerül sor Csíky Ibolya, Fazakas Márton Erzsébet és Fábián Enikő nagyváradi színművészek, Kötő József színháztörténész, Molnár Judit közíró, Elisabeta Pop dramaturg, valamint Veres Kovács Attila református lelkész közreműködésével.
A kétnapos gála egyben a színház júliusig tartó miniévadának megnyitója is, amelynek során májusra tervezik a Kiss Stúdió történetéről szóló könyv bemutatását.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár),
Gálaműsorral készül megünnepelni megalakulásának huszadik évfordulóját a Magyar Örökség díjas Kiss Stúdió Színház, Nagyvárad magyar nyelvű magánszínháza.
A művész házaspár, Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos által 1994-ben alapított színház azóta több mint 160 bemutatón van túl, és számos hazai és külföldi turnét tartott úgy, hogy kizárólag saját bevételeikre és pályázati támogatásra hagyatkoztak.
„Ha tudjuk, hogy milyen nehézségekkel jár, akkor valószínűleg bele sem kezdünk. De egyik műsor követte a másikat, és eljutottunk a huszadik évig” – mondta lapunknak Kiss Törék Ildikó. Rámutatott, immár kialakult egy törzsközönségük, de olyan magyarországi és németországi helyszínek is vannak, ahová rendszeresen visszavárják őket fellépni.
A színművész néhány, számára kedves darabot idézett fel az elmúlt két évtizedből, köztük a Kovács Levente rendezte A cukrászné című darabot vagy éppen a Fényes ég alatt pódiumjátékot az 1848–49-es magyar szabadságharcról. Nagy sikert arattak Wass Albert- és Ady Endre-műsoraik, de a közönség rendszeresen „követeli” a Molnár Judittal, lapunk munkatársával közösen szervezett Irodalmi esték sorozatot is.
A jubileumi gálaműsor március 25-ei programja a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében 18 órakor kezdődik a budapesti Kaláka együttes tagja, Radványi Balázs és zenésztársai, Balog Péter (gitár) és Borzsák Kamilla (fuvola) fellépésével, majd a budapesti Nemzeti Színház művésze, Trill Zsolt adja elő Csehov A dohányzás ártalmasságáról című darabját.
Másnap a Kiss Stúdió termében, 18 órakor Varga Vilmos felújított Én, François Villon című előadása szerepel a programban, majd 19 órakor a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében ünnepi gálaműsorra kerül sor Csíky Ibolya, Fazakas Márton Erzsébet és Fábián Enikő nagyváradi színművészek, Kötő József színháztörténész, Molnár Judit közíró, Elisabeta Pop dramaturg, valamint Veres Kovács Attila református lelkész közreműködésével.
A kétnapos gála egyben a színház júliusig tartó miniévadának megnyitója is, amelynek során májusra tervezik a Kiss Stúdió történetéről szóló könyv bemutatását.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár),
2014. március 27.
Vallomások a Kiss Stúdióról
Nagyvárad- Szerda este folytatódott a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban az az ünnepség, amelyet fennállásának 20. évfordulója tiszteletére szervezett a váradi Kiss Stúdió Színház.
Saját bevallása szerint „meghatott lélekkel és szívvel” köszöntötte Kiss Törék Ildikó azokat az érdeklődőket, barátokat, meghívott vendégeket, akik szinte zsúfolásig megtöltötték szerda este a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermét, hogy együtt ünnepeljenek a húsz esztendővel alapított Kiss Stúdió Színház vezetőivel. Többen ott voltak azon színművészek közül is, akik az első, Játsszunk színházat című előadásban szerepeltek, néhányan (Csíky Ibolya, F. Márton Erzsébet és Fábián Enikő) most is felléptek, egy-egy énekszámmal vagy megzenésített verssel szakítva meg és színesítve időnként a visszaemlékezéseket.
Elsőként Veres Kovács Attila várad-olaszi tiszteletes beszélt a Kis Stúdió „prenatális állapotáról”. Úgy vélte: 1990 májusában, a püspök beiktatáskor talált ismét egymásra a színház és a református anyaszentegyház, melyek tulajdonképpen ősidők óta együtt lépkednek ugyanazon célért. Később összebeszélt Kiss Törék Ildikóval, és elindultak együtt „misszionálni” Szilágy, Szatmár és Bihar megyei falvakba: ő Izsák történetével, a színművésznő pedig az általa megszemélyesített Árva Bethlen Kata üzenetével. Egy másik mérföldkő a kétszemélyes társulat életében az volt, amikor Ildikó és Varga Vilmos összefogott az egyházkerülettel, mely a rendelkezésükre bocsátotta a volt zsidó leányiskola alagsori helyiségét. 1994-ben Sándor Lajos lelkész vezette ott fel az első előadást, s ezáltal hódító útjára indult a Kiss Stúdió mélyen szántó gondolataival, a mindig az igazat, a szép és a jót szolgáló megjelenéseivel.
Ezt követően Pop Elisabeta „Vetuţa” dramaturg úgy fogalmazott: mindig csodálta azokat a művészeket, akik esetében egymásra talál az intelligencia és a tehetség. Hangsúlyozta ugyanakkor: annak is köszönhetően, hogy több mint negyven éve ismeri Ildikót és Vilmost jött rá arra, hogy magyar barátai nélkül sokkal szegényebb lenne.
EMKE-díj
Molnár Judit magyartanárnő, közíró kifejtette: a kilencvenes években sokan próbálkoztak sok mindennel, mindenki csinálni akart valamit, de ezen kísérletek, próbálkozások többsége kudarca fulladt. Azt gondolta akkoriban, hogy ez lesz a Kiss Stúdió sorsa is, de szerencsére „az idők súlya” ellentmondott neki. Megítélésében a színház eddig történetének legnagyobb fegyverténye Az ember tragédiájának színrevitele, emberközeli és koncentrált gondolataival, kár, hogy már nem játsszák, jegyezte meg. Hozzátette: a diákok körében nagy sikernek örvendett a több éven keresztül futó Olvassuk együtt-sorozat, a szavalóversenyek pedig Kiss Törék Ildikó pedagógiai érzékére is rávilágítottak. Napjainkban az Irodalmi estek népszerűek, aggasztó azonban, hogy a fiatalabb generáció részéről nincs akarat vagy fogékonyság arra nézve, hogy folytassa a Kiss Stúdió-féle szolgálatot ha egyszer ez az ív megtörik, az öncélú kísérletezésekből ugyanis semmi sem marad meg.
Kötő József színháztörténész a klasszikus színjátszás fáklyavivőjének nevezte a Kiss Stúdiót, mely előadásaival olyan szakrális tereket teremt, ahol lélekmentő és katartikus módon önmagunk megőrzésének igénye fogalmazódik meg. Bejelentette: az EMKE elnöksége úgy döntött, hogy idén a Bánffy Miklós-díjat Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos kapja meg, az átadásra április 12-én kerül majd sor Kolozsváron.
Az ünnepségén végén Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos Juhász Gyula és Dutka Ákos gondolataival próbált választ adni arra kérdésre: miről szólt a Kiss Stúdió elmúlt húsz év és mi következik ezután…
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,
Nagyvárad- Szerda este folytatódott a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban az az ünnepség, amelyet fennállásának 20. évfordulója tiszteletére szervezett a váradi Kiss Stúdió Színház.
Saját bevallása szerint „meghatott lélekkel és szívvel” köszöntötte Kiss Törék Ildikó azokat az érdeklődőket, barátokat, meghívott vendégeket, akik szinte zsúfolásig megtöltötték szerda este a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermét, hogy együtt ünnepeljenek a húsz esztendővel alapított Kiss Stúdió Színház vezetőivel. Többen ott voltak azon színművészek közül is, akik az első, Játsszunk színházat című előadásban szerepeltek, néhányan (Csíky Ibolya, F. Márton Erzsébet és Fábián Enikő) most is felléptek, egy-egy énekszámmal vagy megzenésített verssel szakítva meg és színesítve időnként a visszaemlékezéseket.
Elsőként Veres Kovács Attila várad-olaszi tiszteletes beszélt a Kis Stúdió „prenatális állapotáról”. Úgy vélte: 1990 májusában, a püspök beiktatáskor talált ismét egymásra a színház és a református anyaszentegyház, melyek tulajdonképpen ősidők óta együtt lépkednek ugyanazon célért. Később összebeszélt Kiss Törék Ildikóval, és elindultak együtt „misszionálni” Szilágy, Szatmár és Bihar megyei falvakba: ő Izsák történetével, a színművésznő pedig az általa megszemélyesített Árva Bethlen Kata üzenetével. Egy másik mérföldkő a kétszemélyes társulat életében az volt, amikor Ildikó és Varga Vilmos összefogott az egyházkerülettel, mely a rendelkezésükre bocsátotta a volt zsidó leányiskola alagsori helyiségét. 1994-ben Sándor Lajos lelkész vezette ott fel az első előadást, s ezáltal hódító útjára indult a Kiss Stúdió mélyen szántó gondolataival, a mindig az igazat, a szép és a jót szolgáló megjelenéseivel.
Ezt követően Pop Elisabeta „Vetuţa” dramaturg úgy fogalmazott: mindig csodálta azokat a művészeket, akik esetében egymásra talál az intelligencia és a tehetség. Hangsúlyozta ugyanakkor: annak is köszönhetően, hogy több mint negyven éve ismeri Ildikót és Vilmost jött rá arra, hogy magyar barátai nélkül sokkal szegényebb lenne.
EMKE-díj
Molnár Judit magyartanárnő, közíró kifejtette: a kilencvenes években sokan próbálkoztak sok mindennel, mindenki csinálni akart valamit, de ezen kísérletek, próbálkozások többsége kudarca fulladt. Azt gondolta akkoriban, hogy ez lesz a Kiss Stúdió sorsa is, de szerencsére „az idők súlya” ellentmondott neki. Megítélésében a színház eddig történetének legnagyobb fegyverténye Az ember tragédiájának színrevitele, emberközeli és koncentrált gondolataival, kár, hogy már nem játsszák, jegyezte meg. Hozzátette: a diákok körében nagy sikernek örvendett a több éven keresztül futó Olvassuk együtt-sorozat, a szavalóversenyek pedig Kiss Törék Ildikó pedagógiai érzékére is rávilágítottak. Napjainkban az Irodalmi estek népszerűek, aggasztó azonban, hogy a fiatalabb generáció részéről nincs akarat vagy fogékonyság arra nézve, hogy folytassa a Kiss Stúdió-féle szolgálatot ha egyszer ez az ív megtörik, az öncélú kísérletezésekből ugyanis semmi sem marad meg.
Kötő József színháztörténész a klasszikus színjátszás fáklyavivőjének nevezte a Kiss Stúdiót, mely előadásaival olyan szakrális tereket teremt, ahol lélekmentő és katartikus módon önmagunk megőrzésének igénye fogalmazódik meg. Bejelentette: az EMKE elnöksége úgy döntött, hogy idén a Bánffy Miklós-díjat Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos kapja meg, az átadásra április 12-én kerül majd sor Kolozsváron.
Az ünnepségén végén Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos Juhász Gyula és Dutka Ákos gondolataival próbált választ adni arra kérdésre: miről szólt a Kiss Stúdió elmúlt húsz év és mi következik ezután…
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,
2014. április 28.
Könyvespolc – Látlelet egy ország üzemzavaráról
„A jelen a múlt műve. Románia a maga sajátos módján jött létre: ezért olyan, amilyen. Történelmét futtában átlapozva jellegzetes vonások hosszú sorát azonosíthatjuk, melyek többé-kevésbé távol állnak az európai „átlagléttől”, és amelyek maguk is ellentmondásos összefüggésekbe foglaltatnak. E (túlságosan is sok) sajátosság láncolatából jött létre a mai Románia. Egy ország, amely makacsul kitart másmilyensége mellett. Ez természetesen olykor sikert is jelent, nem pusztán beteljesületlenséget és üzemzavart. Csakhogy az a gond, hogy ami egy társadalomban nem működik, előbb-utóbb a szerkezet működő részét is elrontja.” Ezzel a gondolatsorral kezdi Lucian Boia Miért más Románia? (Koinónia, Kolozsvár, 2013) című esszékönyvének zárszavát.
Igen, az epilógust – és bátran vállalom ezt a látszólagos „fordítottságot”, nemcsak azért, mert a kötet fülszövegére is ez került, hanem mert a könyv szellemisége mindenféle hagyományosnak mondhatóval történő szakítást könnyen elbír.
Lucian Boia témamegközelítése ugyanis a legkevésbé hagyományosan román, abban az értelemben, amit az elsősorban sugárzott média napról napra nagyobb szelete sulykol(na) belénk a folytonosan emlegett primitív általánosítással, miszerint román minden és mindenki, aki/ami az ország határain belül „terem”.
Úgy látja – és ami ennél sokkal-sokkal dicséretesebb –, úgy is láttatja a mindennapjainkat kitöltő valóságot, ahogy azt általában mi, itt élő, ma már egyre többször bűnbaknak, idegen kenyérpusztítóknak, legjobb esetben szükséges rossznak elkönyvelt „kisebbségek” látjuk a minket körülvevő világot.
Nem csodálom, hogy megállapításai heves ellenérzést váltottak ki a művileg felturbózott, a piros-sárga-kéket fetisizáló, az országocska szeretgetését mindennapra megkövetelő megélhetési patrióták körében. Ki látná szívesen az egyre dagadó, a majdnem semmit egyre többször majdnem abszolút mindennek hazudó mítoszainak szilánkokra hullását a tiszta logika és tárgyilagosság egyszerű érveinek súlya alatt?!
A román történetírási kurzussal gyakorta szembeforduló történész a történelem áttekintésével kezdi érvelését, természetesen nem hazudva ki tudja mekkora nagy Romániát a középkori és újkori kis vazallus tartományok helyébe, de megmondja az igazat a 90 után egekig magasztalt világháborúk közötti, de különösöen a II. Károly irányította kurzusról is:
„Az 1938 februárja és 1940 szeptembere közötti királyi diktatúra meglepően könnyen bekövetkezett, ugyanolyan váratlanul és könnyedén fel is bomlott, mintha soha nem is létezett volna. A politikusok többsége, a megfelelő kivételektől – főképp Iuliu Maniutól és néhány, a régi gárdához tartozó vezetőtől – eltekintve, liberálisok, nemzeti-parasztpártiak és mások rendkívül fesztelenül tértek át az új egypártrendszerre (Nemzeti Újjászületés Frontja). Még a polgári öltözéküket is levetették, hogy kevélyen a Front egyenruháját öltsék magukra.
Mi lehet nevetségesebb, mint amikor Nicolae Iorga egy ilyen maskarában tündököl, ő, aki egész életében akár túlzottan is előtérbe helyezte személyiségét és méltóságát? Ekkor derült ki, milyen könnyen be lehet Romániában vezetni egy diktatúrát, jóval könnyebben, mint tisztességes és felelős demokráciát gyakorolni. Nagyon látványos volt az intellektuális elit átállása is. Leginkább az írók (a reprezentatív szerzők többsége) dicsőítik szüntelen a királyt és annak a »nemzeti újjászületést« szolgáló rezsimjét. Senki sem kötelezte őket erre. Vajon »ősi« reflex lett volna?”
Az említett időszak párhuzamait az azt megelőző és egészen a máig nyúló politikai-közéleti megnyilvánulásokkal a szerző természetesen nem rejti véka alá, nem bízza az olvasó intuíciójára, hanem szakszerűen okadatolja. Beszél Alexandu Ioan Cuza államcsínyt közelítő reformintézkedéseiről csakúgy, mint az utóbbi két évtized mondhatni követhetetlen átmászkálásairól egyik pártból a másikba, illetve arról, mennyire jellemző manapság is az ideológiai beazonosíthatatlanság, a baloldalon elalvás, jobboldalon ébredés, a különböző hazamentő pártlogók mögé bújó opportunizmus, hatalomközelbe kúszás.
Erre a fejlettebb államokhoz képest valóban nyilvánvaló „másságra” Lucian Boia szintén egyszerű magyarázatot talál: a külvárosi bunkóság, a mahala stílusjegyeit, más szóval az általános és a politikai műveltség nagyfokú hiányát. „Itt egy megkerülhetetlen, és sajnos megoldhatatlan kérdéssel szembesülünk. Bármilyen lentről is indulna egy ember, saját érdemeinek köszönhetően a legmagasabb csúcsra is feljuthat.
Ám egy társadalmi kategóriának nincs esélye hirtelen átváltozni. Főleg így, hogy nem állt előtte a valódi elit példaképe, és a »kulturalizálódási« folyamat a zárt kommunista rendszerben zajlott, a maga óhatatlan torzulásaival és hiányosságaival. Idővel természetesen új nemzedékek jelentek meg, de ennek a szociokulturális bukfencnek ma is meglátszanak a nyomai. Röviden szólva, a román elit egy nagy keverék. Bárki láthatja, hogyan néz ki az ország politikai osztálya, ha az élő közvetítéseket követi a tévében. Sok politikus a legjobb jóindulattal sem nevezhető pallérozottnak, ami pedig az intellektuális szintet illeti...”
A szerzőnek ez a megállapítása semmiféle magyarázatra, különösen magyarázkodásra nem szorul. A magam részéről esetleg még azt tenném hozzá, hogy a politikai pályával mostanában kacérkodni kezdő ifjak számára valami úton-módon kötelezővé tenném ennek a könyvnek az olvasását és akár szűzbeszédként való ismertetését is. Végezetül külön szeretném méltatni Rostás-Péter István fordítását: telitalálatnak tartom, ahogy sikerült a magyar olvasóhoz közel hoznia a miénktől inkább különböző, mint hasonló esszé-pamflet szövegalkotást, anélkül, hogy torzult vagy elidegenedett volna az eredeti írás nagyszerű gondolati-stiláris ívelése.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)
„A jelen a múlt műve. Románia a maga sajátos módján jött létre: ezért olyan, amilyen. Történelmét futtában átlapozva jellegzetes vonások hosszú sorát azonosíthatjuk, melyek többé-kevésbé távol állnak az európai „átlagléttől”, és amelyek maguk is ellentmondásos összefüggésekbe foglaltatnak. E (túlságosan is sok) sajátosság láncolatából jött létre a mai Románia. Egy ország, amely makacsul kitart másmilyensége mellett. Ez természetesen olykor sikert is jelent, nem pusztán beteljesületlenséget és üzemzavart. Csakhogy az a gond, hogy ami egy társadalomban nem működik, előbb-utóbb a szerkezet működő részét is elrontja.” Ezzel a gondolatsorral kezdi Lucian Boia Miért más Románia? (Koinónia, Kolozsvár, 2013) című esszékönyvének zárszavát.
Igen, az epilógust – és bátran vállalom ezt a látszólagos „fordítottságot”, nemcsak azért, mert a kötet fülszövegére is ez került, hanem mert a könyv szellemisége mindenféle hagyományosnak mondhatóval történő szakítást könnyen elbír.
Lucian Boia témamegközelítése ugyanis a legkevésbé hagyományosan román, abban az értelemben, amit az elsősorban sugárzott média napról napra nagyobb szelete sulykol(na) belénk a folytonosan emlegett primitív általánosítással, miszerint román minden és mindenki, aki/ami az ország határain belül „terem”.
Úgy látja – és ami ennél sokkal-sokkal dicséretesebb –, úgy is láttatja a mindennapjainkat kitöltő valóságot, ahogy azt általában mi, itt élő, ma már egyre többször bűnbaknak, idegen kenyérpusztítóknak, legjobb esetben szükséges rossznak elkönyvelt „kisebbségek” látjuk a minket körülvevő világot.
Nem csodálom, hogy megállapításai heves ellenérzést váltottak ki a művileg felturbózott, a piros-sárga-kéket fetisizáló, az országocska szeretgetését mindennapra megkövetelő megélhetési patrióták körében. Ki látná szívesen az egyre dagadó, a majdnem semmit egyre többször majdnem abszolút mindennek hazudó mítoszainak szilánkokra hullását a tiszta logika és tárgyilagosság egyszerű érveinek súlya alatt?!
A román történetírási kurzussal gyakorta szembeforduló történész a történelem áttekintésével kezdi érvelését, természetesen nem hazudva ki tudja mekkora nagy Romániát a középkori és újkori kis vazallus tartományok helyébe, de megmondja az igazat a 90 után egekig magasztalt világháborúk közötti, de különösöen a II. Károly irányította kurzusról is:
„Az 1938 februárja és 1940 szeptembere közötti királyi diktatúra meglepően könnyen bekövetkezett, ugyanolyan váratlanul és könnyedén fel is bomlott, mintha soha nem is létezett volna. A politikusok többsége, a megfelelő kivételektől – főképp Iuliu Maniutól és néhány, a régi gárdához tartozó vezetőtől – eltekintve, liberálisok, nemzeti-parasztpártiak és mások rendkívül fesztelenül tértek át az új egypártrendszerre (Nemzeti Újjászületés Frontja). Még a polgári öltözéküket is levetették, hogy kevélyen a Front egyenruháját öltsék magukra.
Mi lehet nevetségesebb, mint amikor Nicolae Iorga egy ilyen maskarában tündököl, ő, aki egész életében akár túlzottan is előtérbe helyezte személyiségét és méltóságát? Ekkor derült ki, milyen könnyen be lehet Romániában vezetni egy diktatúrát, jóval könnyebben, mint tisztességes és felelős demokráciát gyakorolni. Nagyon látványos volt az intellektuális elit átállása is. Leginkább az írók (a reprezentatív szerzők többsége) dicsőítik szüntelen a királyt és annak a »nemzeti újjászületést« szolgáló rezsimjét. Senki sem kötelezte őket erre. Vajon »ősi« reflex lett volna?”
Az említett időszak párhuzamait az azt megelőző és egészen a máig nyúló politikai-közéleti megnyilvánulásokkal a szerző természetesen nem rejti véka alá, nem bízza az olvasó intuíciójára, hanem szakszerűen okadatolja. Beszél Alexandu Ioan Cuza államcsínyt közelítő reformintézkedéseiről csakúgy, mint az utóbbi két évtized mondhatni követhetetlen átmászkálásairól egyik pártból a másikba, illetve arról, mennyire jellemző manapság is az ideológiai beazonosíthatatlanság, a baloldalon elalvás, jobboldalon ébredés, a különböző hazamentő pártlogók mögé bújó opportunizmus, hatalomközelbe kúszás.
Erre a fejlettebb államokhoz képest valóban nyilvánvaló „másságra” Lucian Boia szintén egyszerű magyarázatot talál: a külvárosi bunkóság, a mahala stílusjegyeit, más szóval az általános és a politikai műveltség nagyfokú hiányát. „Itt egy megkerülhetetlen, és sajnos megoldhatatlan kérdéssel szembesülünk. Bármilyen lentről is indulna egy ember, saját érdemeinek köszönhetően a legmagasabb csúcsra is feljuthat.
Ám egy társadalmi kategóriának nincs esélye hirtelen átváltozni. Főleg így, hogy nem állt előtte a valódi elit példaképe, és a »kulturalizálódási« folyamat a zárt kommunista rendszerben zajlott, a maga óhatatlan torzulásaival és hiányosságaival. Idővel természetesen új nemzedékek jelentek meg, de ennek a szociokulturális bukfencnek ma is meglátszanak a nyomai. Röviden szólva, a román elit egy nagy keverék. Bárki láthatja, hogyan néz ki az ország politikai osztálya, ha az élő közvetítéseket követi a tévében. Sok politikus a legjobb jóindulattal sem nevezhető pallérozottnak, ami pedig az intellektuális szintet illeti...”
A szerzőnek ez a megállapítása semmiféle magyarázatra, különösen magyarázkodásra nem szorul. A magam részéről esetleg még azt tenném hozzá, hogy a politikai pályával mostanában kacérkodni kezdő ifjak számára valami úton-módon kötelezővé tenném ennek a könyvnek az olvasását és akár szűzbeszédként való ismertetését is. Végezetül külön szeretném méltatni Rostás-Péter István fordítását: telitalálatnak tartom, ahogy sikerült a magyar olvasóhoz közel hoznia a miénktől inkább különböző, mint hasonló esszé-pamflet szövegalkotást, anélkül, hogy torzult vagy elidegenedett volna az eredeti írás nagyszerű gondolati-stiláris ívelése.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)
2014. június 10.
Történelmi zagyvaságok
Jóval túllépve a helyi érdekességek szintjén, az országos hírcsatornáknak egész napos kínálatára lett méltó az a Bihar megyei esemény, amit úgy harangoztak be, hogy már sokadszorra kerül rá sor, és egy nyolcszáz évnél is régebbi szokást idéz fel.
Szép, dicséretes kezdeményezés, hogy egy ilyen nagy hagyományt elevenítenek fel, sőt kilépnek vele az országos nyilvánosság elé. Egyáltalán: mindenféle hagyomány ébresztgetése és ápolgatása üdvözlendő, egyetlen feltétellel.
Hozzátenném, hogy ez ugyan az én saját szempontú feltételem, de titkon remélem, többen is osztoznak majd nézetemmel. Vagyis nem csupán óhajtom, de egyenesen elvárom, hogy a megidézett esemény vagy eseménysor IGAZ legyen. És nemcsak részben, hanem egészében is. Anélkül ugyanis semmi értelme a nagy hajcihőnek.
A most felelevenített történés forgatókönyvébe (is) akkora csúsztatások és valótlanságok kerültek be, hogy méltán kiérdemelték a zagyvaság megnevezést. Na de miről is volt szó? A só útjáról. Senki előtt nem titok, hogy Erdély közepe táján van a sóban különösen gazdag vidék, amit mai napig Sóvidéknek emlegetünk. A Szováta helynév is a sóból fakad (Sóvárda lehetett kezdetben), a közelében lévő Parajd sóbányája pedig mai napig tömegével vonzza a látogatókat.
A nyolcszáz év emlegetése – véletlenül?! – többé-kevésbé pontos, ugyanis valamikor akkortájt kezdődött meg a só kitermelése és a sóhiányos vidékek felé szállítása. Vízi úton. Eddig tehát nincs is gond a hírközléssel. Az viszont, hogy a sóbányák és a sót átvevő helyek annak idején egy országon belül voltak, a múltsminkelők számára nemcsak elfogadhatatlan, de ki sem mondható. Ilyenkor lép a tudomány helyére a határokat se szó szerint, se átvitt értelemben nem ismerő fantázia, és szüli sorra a szörnyeket.
Miközben tehát a vízi közlekedéshez nem igazán alkalmas lobogó gatyában evezgettek, egymás után többször elhangzott, hogy az önálló ügyvitelű erdélyi fejedelemségből vitték a sót a váradi török pasalikba. Nyolcszáz éve már!
Az egyik megkérdezett tutajos próbálkozott ugyan kis módosítással, mondván, hogy a Pannón-síkság felé vitték a sót, de ezt elnyomta a pasalik folyamatos emlegetése. Nem is lett volna egyetlen szavam se, ha az egészet úgy nevezik, hogy időutazásos álom, hisz álomban se korlát, se határ. De ez a zagyvaságáradat? Legalább egy csöpp tiszteletet a nyolcszáz évvel szemben!
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)
Jóval túllépve a helyi érdekességek szintjén, az országos hírcsatornáknak egész napos kínálatára lett méltó az a Bihar megyei esemény, amit úgy harangoztak be, hogy már sokadszorra kerül rá sor, és egy nyolcszáz évnél is régebbi szokást idéz fel.
Szép, dicséretes kezdeményezés, hogy egy ilyen nagy hagyományt elevenítenek fel, sőt kilépnek vele az országos nyilvánosság elé. Egyáltalán: mindenféle hagyomány ébresztgetése és ápolgatása üdvözlendő, egyetlen feltétellel.
Hozzátenném, hogy ez ugyan az én saját szempontú feltételem, de titkon remélem, többen is osztoznak majd nézetemmel. Vagyis nem csupán óhajtom, de egyenesen elvárom, hogy a megidézett esemény vagy eseménysor IGAZ legyen. És nemcsak részben, hanem egészében is. Anélkül ugyanis semmi értelme a nagy hajcihőnek.
A most felelevenített történés forgatókönyvébe (is) akkora csúsztatások és valótlanságok kerültek be, hogy méltán kiérdemelték a zagyvaság megnevezést. Na de miről is volt szó? A só útjáról. Senki előtt nem titok, hogy Erdély közepe táján van a sóban különösen gazdag vidék, amit mai napig Sóvidéknek emlegetünk. A Szováta helynév is a sóból fakad (Sóvárda lehetett kezdetben), a közelében lévő Parajd sóbányája pedig mai napig tömegével vonzza a látogatókat.
A nyolcszáz év emlegetése – véletlenül?! – többé-kevésbé pontos, ugyanis valamikor akkortájt kezdődött meg a só kitermelése és a sóhiányos vidékek felé szállítása. Vízi úton. Eddig tehát nincs is gond a hírközléssel. Az viszont, hogy a sóbányák és a sót átvevő helyek annak idején egy országon belül voltak, a múltsminkelők számára nemcsak elfogadhatatlan, de ki sem mondható. Ilyenkor lép a tudomány helyére a határokat se szó szerint, se átvitt értelemben nem ismerő fantázia, és szüli sorra a szörnyeket.
Miközben tehát a vízi közlekedéshez nem igazán alkalmas lobogó gatyában evezgettek, egymás után többször elhangzott, hogy az önálló ügyvitelű erdélyi fejedelemségből vitték a sót a váradi török pasalikba. Nyolcszáz éve már!
Az egyik megkérdezett tutajos próbálkozott ugyan kis módosítással, mondván, hogy a Pannón-síkság felé vitték a sót, de ezt elnyomta a pasalik folyamatos emlegetése. Nem is lett volna egyetlen szavam se, ha az egészet úgy nevezik, hogy időutazásos álom, hisz álomban se korlát, se határ. De ez a zagyvaságáradat? Legalább egy csöpp tiszteletet a nyolcszáz évvel szemben!
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)
2014. június 10.
Nevelők dicsérete
Évfordulós megemlékezéseken egyre gyakrabban esik szó az alkotók barátairól, szerelmeiről, evés-ivási szokásaikról – ilyen időket élünk, bulvárosodással próbáljuk visszaszerezni a rohamosan fogyó olvasótábort.
Az alkotók életébe való kukkolás kétségtelenül több embert érdekel, mint egy eposz vagy akár egy régies veretű vers elolvasása, az viszont, hogy kedvencnek mondott szerzőink szerelmeinek névsora hány M vagy Z betűs nevet tartalmaz, a korabeli étel- és itallapok milyen árakat sorakoztattak fel, s ezekből mennyit engedett törzsvendégeinek a főpincér – semmiképpen sem jelent irodalmi jártasságot.
Ám sajnos a divat ezen a téren is kegyetlenül diktál, kijátszása mégis érdekes kihívást jelenthet – ezzel próbálkoznék most én is, Balassi Bálint születésének és halálának évfordulója (1554–1594), valamint Zrínyi Miklós halálának évfordulója (1620–1664) kapcsán.
Nem mintha életük nem bővelkedett volna érdekes, időnként egyenesen pletykákba illő epizódokkal, mégis szívesebben emlékszem meg nevelőikről, Bornemisza Péterről és Pázmány Péterről (képünkön), mindenekelőtt olyan szempontból, hogy szellemileg milyen hatással lehettek tanítványaik világképének, kifejezési módjának kialakulására. Bornemisza Péter (1535–1584) prédikátor volt, de talán helyesebb volna, ha vándorprédikátort mondanék, hiszen az új hit igéi számára naponta kérdéses volt, hogy akad-e hely a meghallgatásukra.
Épp ennek az állandó úton levésnek köszönhető, hogy a 16. században a különböző tájnyelvek szó és különösen magánhangzó-használatának elegyéből kezdődött meg a magyar irodalmi nyelv kialakulása: a prédikátorok rákényszerültek a maguk szülőhelyének dialektusa mellett majdnem mindenik más tájegységét is ismerni és használni a könnyebb érthetőség végett.
Van Bornemiszának egy verse, az 1555 táján írott Siralmas énnéköm…, ami nemcsak a Mohács utáni ország állapotát megörökítő egyik legelső hazafias vers, de tetten érhető benne az épp alakuló egységes nyelvhasználat is – egymást váltva az űzés-őzés, ézés-ízés, ezés-özés változata.
„Siralmas énnéköm tetűled megválnom, / Áldott Magyarország, tőled eltávoznom. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! // Az Felföldet bírják az kevély nímötök, / Szerémségöt bírják az fene törökök. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! // Engömet kergetnek az kevély némötök, / Engem környűlvettek az pogán törökök. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! // Legyön istenhozzád áldott Magyarország, / Mert nincsen tebenned semmi nagy uraság. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! // Ez éneköt szörzék jó Husztnak várában, / Bornemisza Pétör az ő víg kedvében. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!”
Huszt felvidéki vár volt, Bécsből nézve egy kőhajításnyira állt Zólyom várától, ahol a vers feltehető keletkezése előtt egy évvel a gróf Balassagyarmati Balassi családban fiúgyermek született, Bálint. A későbbi költő. Aki mellé minden bizonnyal szívesen fogadta fel nevelőül a prédikátort, amikor a szomszéd Husztról esetleg „átugrott” az ő várukba.
Nem tudjuk pontosan, mire is nevelte a kis Bálintot, megmutatta-e neki a versét vagy csak szóban beszélt a szétszakadt ország miatti fájdalmáról, de amikor Balassi úgy dönt, hogy az egri végvárból ismét Lengyelországba megy szerencsét próbálni az erdélyi származású Báthori István király udvarába, a Bornemiszáéhoz nagyon hasonló hangvételű versben búcsúzik az országától, az egri vitézektől és asszonyoktól, legvégül pedig a versírás szenvedélyétől.
„Ó én édes hazám, te jó Magyarország, / Ki kereszténységnek viseled paizsát, / Viselsz pogány vérrel festett éles szablát, / Vitézlő oskola, immár Isten hozzád! // Egriek, vitézek, végeknek tüköri, / Kiknek vitézségét minden föld beszéli, / Régi vitézséghez dolgotokot veti, / Istennek ajánlva legyetek immár ti! //(…)
Igaz atyámfia s meghitt jó barátim, / Kiknél nyilván vadnak keserves bánatim, / Ti jutván eszemben hullnak sok könyveim, / Már Isten hozzátok, jó vitéz rokonim! // Ti is angyalképet mutató szép szűzek, / És szemmel öldöklő örvendetes menyek, / Kik hol vesztettetek s hol élesztettetek, / Isten s jó szerelem maradjon veletek! // (…) Ti penig szerzettem átkozott sok versek, / Búnál kik egyebet nekem nem nyertetek, / Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek, / Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.”
(Az utolsó szakasszal kapcsolatos érdekesség, hogy pontosan nem tudjuk, égetett-e el verseket Balassi, s ha igen, mennyit, vagy „igaz atyjafiára”, Rimay Jánosra hagyta ezt a feladatot, aki a könnyen kiadható úgynevezett istenes verseken kívül megmentette az utókor számára az akkoriban pogány témának számító szerelmes, illetve vitézi verseket. Négyszáz évnél is több idő távlatából ismételt köszönet neki ezért a hősies versmentésért!)
Nem bizonyítható, de nem is zárható ki, hogy Bornemisza hatása rejlik Balassi írói tevékenységének egy másik vetületében, a fordításban, helyesebben magyarításban: első magyar nyelvű színdarabként tartjuk számon Bornemisza Péter 1558-ban keletkezett munkáját, Szophoklész Élektrájának átdolgozását. Bornemisza a magyarításnak azt a címet adja, hogy Tragoedia magyar nyelven. Electra.
Változtatásainak lényege Aigisztosz (az ő szövegében Aegisthus) alakjának az eredetihez képest sokkal zsarnokabb volta, illetve a mai sztárfordítóknak is dicséretére váló „húzása”, hogy az antik darabok gyakran főszereplő kórusát egyetlen szereplőre csökkenti, akit Chorusnak nevezve, vénasszonyként tüntet fel a szereplők között. Balassi „drámaírói” tevékenysége kimerül a – feltehetőleg Boccaccio-elbeszélésből ihletődött – kettős szerelmi történetben: „Thirsisnek Angelicával, Sylvanusnak Galatheával való szerelmekrül” – Szép magyar comédia címen.
Tulajdonképpen a Losonczy Annát visszahódítani akaró intenzív udvarlás idején írta, mintegy kiegészítőül a Júlia-ciklus szenvedélyes versei mellé. Bevallottan „az erdéli nagyságos és nemes asszonyoknak mint jóakaró asszonyinak holtig való szolgálatját ajánlja”, az ajánlás bevezető passzusa pedig fontos kultúrtörténeti adat arról, hogy a 16. század második felében mennyire volt fontos a magyar nemesi közművelődésben a költészet szeretete.
„Egynéhány ok kényszerít reá, hogy kegyelmeteknek ajánllam ez Comediát. Egyik ez, hogy magamnak is kedvet találnék vele, más meg ez, hogy látom, hogy mind ott benn Erdélben s mind itt kinn Magyarországban az versszerzést igen elővették, és közdologá is tötték, kit nem gondoltak akármi héjával essék, csak őnekik tessék és az versek fejében mehessenek ki az hasomló bötűk.”
A továbbiakban versírásra buzdítja a fiatalembereket, a hölgyeket pedig a szerzemények buzgó olvasására, a következőképpen fejezve be: „Isten éltesse Kegyelmeteket és adjon oly kedvest szerelmest, kinek úgy örülhessen Kegyelmetek mint az fülemilék az tavaszi időnek, kiknek gyönyörű éneklésekkel kikeletkor minden hegyek, völgyek, berkek széllel mindenütt zöngenek. Kegyelmeteknek míg él, örömest szolgál Julia rabja N N”
Pázmány Péter (1570–1637) bíboros, a magyar ellenreformáció vezéralakja, a barokk próza kiemelkedő egyénisége. Írásai nem a szó szoros értelmében vett irodalmi alkotások, hanem prédikációinak gyűjteménye. Beszédeinek érvelése, okfejtése világos, logikus, gyakran használ klasszikus idézeteket (leginkább talán Senecától), de a könnyebb érthetőségért népi fordulatokat, szólásokat, adomákat is.
Szövegei négyszáz év távlatából is tökéletesen világosak és meggyőzőek. Példaként egy passzust idéznék Az urak és szolgák tisztiről szóló prédikációjából.
„Úgy rendelte Isten az embereknek állapotját, hogy egymás terhét hordozzák és ne találkozzék senki e világon, ki vagy lelki, vagy testi segítséget ne adhasson egyebeknek s ne vehessen egyebektül. Ha állapotokban, értékben és gazdagságban mindnyájan egyek volnánk, csak egy mesterember sem találtatnék, mert a szegénység cselekedteti, hogy oly művet tanuljanak az emberek, melyből táplálást nyernének. Ha pedig gazdagok nem lennének, nem vehetnék hasznát a szegények mesterségeknek.
Azért noha a gazdagoknak nagyobb szükségek van a szegényekre, mert ezek a földdel bánnak, a barom tartásban fáradnak, ruhákat, házakat, ételeket, italokat készítenek, föld gyomrából aranyat, ezüstöt vájnak és pénzzé verik. Egyszóval a gazdagoknak semmijek se volna, ha a szegényektől nem volna: de azért a szegények sem lehetnek el a gazdagok nélkül. Mi mellett szántana, kapálna, min vásárolna a szegény ember, ha pénzt nem kapna a gazdagoktul? Ki hozna bé hazánkba idegen marhákat, mellyekre szükségünk vagyon? Ki szolgáltatna igazságot, ki szerezne bátorságot a prédáló tolvajoktul, ha minnyájan béresek és kapások volnánk?”
Zrínyi Miklós hatéves, amikor árván marad, édesapja, gróf Zrínyi György halála előtt fiainak, Miklósnak és Péternek a nevelését jelképesen az osztrák császárra bízta, II. Ferdinand pedig Pázmány Pétert kéri fel ennek a feladatnak az ellátására. Akárcsak Bornemisza és Balassi esetében, nincsenek arra konkrét adataink, hogy mire, milyen módszerrel nevelte-oktatta Pázmány a „tanítványát”.
Csak feltételezhetjük, hogy mély katolikus szellemben tette – nem véletlen tehát a szigetvári hős dédapának, majd később az eposzíró hadvezér-költő utódnak is a mellékneve: athleta Christi, Krisztus bajnoka. Pázmány világos okfejtése, szabatos fogalmazása is hatással lehetett Zrínyire mindenekelőtt a katonai-politikai értekezéseinek megírásakor. Az török áfium ellen való orvosság című traktátusában mondja ki először félreérthetetlenül, hogy a maga korában már nem a török, hanem az osztrák a magyarság elsődleges veszélyeztetője.
„Hanem szóljunk in genere (általában) az német nemzetrül és az imperiumról. Azért azt tudjuk-e, hogy a német nemzet maga veszedelmével megcserélje a békességet és boldogságot, melyben otthon vagyon? azt tudjuk-e, hogy a magyar névnek oly obligatusa (lekötelezettje), hogy egy ilyen nagy bestiával, mint a török, kockára vesse a maga securitását? hogy elfelejtette a régi hunnusoknak Attilával és azután is más magyaroknak Németországban való rablását és pusztítását? hogy kévánja a magyaroknak ismég oly talpraállását, akitül azután is tartani kelljen? hogy a mi kegyelmes urunknak is, az császárnak, szeressenek annyi hatalmát és accesióját (növekedését) látni, kitül a magok libertását (szabadságát ) azután félteni kelljen magoknak?
És ha szintén ad is segítséget, azmint elhiszem, hogy ad is valamit, hogy az vagy derekas legyen vagy continuálandó (folyton tartó), hogy az elegendő lészen megmaradásunkra, hogy az a mi nehézségünk nélkül lészen, hogy az ha nyér mit, magának ne akarja tartani azt, hogy az in tempore (kellő időben) legyen, akit rákháton mondanak a magyarok hogy jár: – alig hihetem.”
Nem ritka téma manapság sem azt feszegetni, hogy tulajdonképpen mi is jár előbb, egy valaha várható esemény megfogalmazása, kimondása vagy inkább a már levegőben lévő esemény előérzete. Példákat lehet mindkét lehetőségre találni, a Zrínyi családdal kapcsolatban idevágóan annyit, hogy Zrínyi megfogalmazza és leírja a fentieket (halálával kapcsolatban ezért is emlegetik máig a bécsi udvar beavatkozását is), öccse, Péter részt vesz a Nádasdy–Frangepán osztrákellenes nemesi zendülésben, ki is végzik emiatt, Zrínyi Péter lánya pedig, Zrínyi Ilona I. Rákóczi Ferenc, majd Thököly Imre felesége és II. Rákóczi Ferenc édesanyja. Ennyire rövid utat kellett a vérvonalnak megtennie a felismeréstől a szabadságharcig.
Végezetül Zrínyi halálával kapcsolatban visszakanyarodnék Pázmányhoz, akiről említettem az ízes szófordulatok, sőt adomák gyakori alkalmazását beszédeiben. A fiatal erdélyi nemes, Bethlen Miklós a kor szokásai szerint az élet dolgaiban való jártasságot tanulandó egy idősebb, tekintélyesebb nemes, ez esetben Zrínyi udvarában vendégeskedett, jelen volt az ominózus vadászaton, és a baleset pontos leírását mint szemtanútól első kézből tőle tudjuk.
Útban a vadászatra „egy fabulát beszéle, méltónak tartom leírni, talán cygnea cantiója (hattyúdala) helyén volt. Az pedig ez: Egyszer egy embert az ördögök visznek volt, találkozék egy barátja szemben véle, kérdi: Hová mégy, kenyeres? Nem megyek, hanem visznek. Kik s hová? Felelék az ördögök: Pokolba. Mond emez: Jaj szegény, ugyan rosszul vagy, kinél rosszabbul nem lehetnél. Felele: Rosszul bizony, de mégis lehetnék ennél is rosszabbul.
Melyre emez álmélkodva: Hogy lehetnél rosszabbul, hiszen a pokol mindennél rosszabb. Felele: Úgy vagyon az, de most mégis visznek ők engemet noha pokolba, de a magok vállán, hátán, hogy már nyugszom addig, s hátha megnyergelnének, magokat is velem vitetnék, még úgyis csak azon pokolba mennék, hiszen rosszabbul volnék úgy ennél is. Applica (alkalmazd) Magyarország s Erdélyre és törökre, németre.”
Eljátszhatunk a gondolattal, hogy talán épp Pázmánytól hallotta ezt az adomát, akkor eszébe jutott, és mielőtt a kör bezárult volna, akaratlanul hagyományozta – Bethlen révén – az utókorra.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)
Évfordulós megemlékezéseken egyre gyakrabban esik szó az alkotók barátairól, szerelmeiről, evés-ivási szokásaikról – ilyen időket élünk, bulvárosodással próbáljuk visszaszerezni a rohamosan fogyó olvasótábort.
Az alkotók életébe való kukkolás kétségtelenül több embert érdekel, mint egy eposz vagy akár egy régies veretű vers elolvasása, az viszont, hogy kedvencnek mondott szerzőink szerelmeinek névsora hány M vagy Z betűs nevet tartalmaz, a korabeli étel- és itallapok milyen árakat sorakoztattak fel, s ezekből mennyit engedett törzsvendégeinek a főpincér – semmiképpen sem jelent irodalmi jártasságot.
Ám sajnos a divat ezen a téren is kegyetlenül diktál, kijátszása mégis érdekes kihívást jelenthet – ezzel próbálkoznék most én is, Balassi Bálint születésének és halálának évfordulója (1554–1594), valamint Zrínyi Miklós halálának évfordulója (1620–1664) kapcsán.
Nem mintha életük nem bővelkedett volna érdekes, időnként egyenesen pletykákba illő epizódokkal, mégis szívesebben emlékszem meg nevelőikről, Bornemisza Péterről és Pázmány Péterről (képünkön), mindenekelőtt olyan szempontból, hogy szellemileg milyen hatással lehettek tanítványaik világképének, kifejezési módjának kialakulására. Bornemisza Péter (1535–1584) prédikátor volt, de talán helyesebb volna, ha vándorprédikátort mondanék, hiszen az új hit igéi számára naponta kérdéses volt, hogy akad-e hely a meghallgatásukra.
Épp ennek az állandó úton levésnek köszönhető, hogy a 16. században a különböző tájnyelvek szó és különösen magánhangzó-használatának elegyéből kezdődött meg a magyar irodalmi nyelv kialakulása: a prédikátorok rákényszerültek a maguk szülőhelyének dialektusa mellett majdnem mindenik más tájegységét is ismerni és használni a könnyebb érthetőség végett.
Van Bornemiszának egy verse, az 1555 táján írott Siralmas énnéköm…, ami nemcsak a Mohács utáni ország állapotát megörökítő egyik legelső hazafias vers, de tetten érhető benne az épp alakuló egységes nyelvhasználat is – egymást váltva az űzés-őzés, ézés-ízés, ezés-özés változata.
„Siralmas énnéköm tetűled megválnom, / Áldott Magyarország, tőled eltávoznom. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! // Az Felföldet bírják az kevély nímötök, / Szerémségöt bírják az fene törökök. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! // Engömet kergetnek az kevély némötök, / Engem környűlvettek az pogán törökök. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! // Legyön istenhozzád áldott Magyarország, / Mert nincsen tebenned semmi nagy uraság. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! // Ez éneköt szörzék jó Husztnak várában, / Bornemisza Pétör az ő víg kedvében. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!”
Huszt felvidéki vár volt, Bécsből nézve egy kőhajításnyira állt Zólyom várától, ahol a vers feltehető keletkezése előtt egy évvel a gróf Balassagyarmati Balassi családban fiúgyermek született, Bálint. A későbbi költő. Aki mellé minden bizonnyal szívesen fogadta fel nevelőül a prédikátort, amikor a szomszéd Husztról esetleg „átugrott” az ő várukba.
Nem tudjuk pontosan, mire is nevelte a kis Bálintot, megmutatta-e neki a versét vagy csak szóban beszélt a szétszakadt ország miatti fájdalmáról, de amikor Balassi úgy dönt, hogy az egri végvárból ismét Lengyelországba megy szerencsét próbálni az erdélyi származású Báthori István király udvarába, a Bornemiszáéhoz nagyon hasonló hangvételű versben búcsúzik az országától, az egri vitézektől és asszonyoktól, legvégül pedig a versírás szenvedélyétől.
„Ó én édes hazám, te jó Magyarország, / Ki kereszténységnek viseled paizsát, / Viselsz pogány vérrel festett éles szablát, / Vitézlő oskola, immár Isten hozzád! // Egriek, vitézek, végeknek tüköri, / Kiknek vitézségét minden föld beszéli, / Régi vitézséghez dolgotokot veti, / Istennek ajánlva legyetek immár ti! //(…)
Igaz atyámfia s meghitt jó barátim, / Kiknél nyilván vadnak keserves bánatim, / Ti jutván eszemben hullnak sok könyveim, / Már Isten hozzátok, jó vitéz rokonim! // Ti is angyalképet mutató szép szűzek, / És szemmel öldöklő örvendetes menyek, / Kik hol vesztettetek s hol élesztettetek, / Isten s jó szerelem maradjon veletek! // (…) Ti penig szerzettem átkozott sok versek, / Búnál kik egyebet nekem nem nyertetek, / Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek, / Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.”
(Az utolsó szakasszal kapcsolatos érdekesség, hogy pontosan nem tudjuk, égetett-e el verseket Balassi, s ha igen, mennyit, vagy „igaz atyjafiára”, Rimay Jánosra hagyta ezt a feladatot, aki a könnyen kiadható úgynevezett istenes verseken kívül megmentette az utókor számára az akkoriban pogány témának számító szerelmes, illetve vitézi verseket. Négyszáz évnél is több idő távlatából ismételt köszönet neki ezért a hősies versmentésért!)
Nem bizonyítható, de nem is zárható ki, hogy Bornemisza hatása rejlik Balassi írói tevékenységének egy másik vetületében, a fordításban, helyesebben magyarításban: első magyar nyelvű színdarabként tartjuk számon Bornemisza Péter 1558-ban keletkezett munkáját, Szophoklész Élektrájának átdolgozását. Bornemisza a magyarításnak azt a címet adja, hogy Tragoedia magyar nyelven. Electra.
Változtatásainak lényege Aigisztosz (az ő szövegében Aegisthus) alakjának az eredetihez képest sokkal zsarnokabb volta, illetve a mai sztárfordítóknak is dicséretére váló „húzása”, hogy az antik darabok gyakran főszereplő kórusát egyetlen szereplőre csökkenti, akit Chorusnak nevezve, vénasszonyként tüntet fel a szereplők között. Balassi „drámaírói” tevékenysége kimerül a – feltehetőleg Boccaccio-elbeszélésből ihletődött – kettős szerelmi történetben: „Thirsisnek Angelicával, Sylvanusnak Galatheával való szerelmekrül” – Szép magyar comédia címen.
Tulajdonképpen a Losonczy Annát visszahódítani akaró intenzív udvarlás idején írta, mintegy kiegészítőül a Júlia-ciklus szenvedélyes versei mellé. Bevallottan „az erdéli nagyságos és nemes asszonyoknak mint jóakaró asszonyinak holtig való szolgálatját ajánlja”, az ajánlás bevezető passzusa pedig fontos kultúrtörténeti adat arról, hogy a 16. század második felében mennyire volt fontos a magyar nemesi közművelődésben a költészet szeretete.
„Egynéhány ok kényszerít reá, hogy kegyelmeteknek ajánllam ez Comediát. Egyik ez, hogy magamnak is kedvet találnék vele, más meg ez, hogy látom, hogy mind ott benn Erdélben s mind itt kinn Magyarországban az versszerzést igen elővették, és közdologá is tötték, kit nem gondoltak akármi héjával essék, csak őnekik tessék és az versek fejében mehessenek ki az hasomló bötűk.”
A továbbiakban versírásra buzdítja a fiatalembereket, a hölgyeket pedig a szerzemények buzgó olvasására, a következőképpen fejezve be: „Isten éltesse Kegyelmeteket és adjon oly kedvest szerelmest, kinek úgy örülhessen Kegyelmetek mint az fülemilék az tavaszi időnek, kiknek gyönyörű éneklésekkel kikeletkor minden hegyek, völgyek, berkek széllel mindenütt zöngenek. Kegyelmeteknek míg él, örömest szolgál Julia rabja N N”
Pázmány Péter (1570–1637) bíboros, a magyar ellenreformáció vezéralakja, a barokk próza kiemelkedő egyénisége. Írásai nem a szó szoros értelmében vett irodalmi alkotások, hanem prédikációinak gyűjteménye. Beszédeinek érvelése, okfejtése világos, logikus, gyakran használ klasszikus idézeteket (leginkább talán Senecától), de a könnyebb érthetőségért népi fordulatokat, szólásokat, adomákat is.
Szövegei négyszáz év távlatából is tökéletesen világosak és meggyőzőek. Példaként egy passzust idéznék Az urak és szolgák tisztiről szóló prédikációjából.
„Úgy rendelte Isten az embereknek állapotját, hogy egymás terhét hordozzák és ne találkozzék senki e világon, ki vagy lelki, vagy testi segítséget ne adhasson egyebeknek s ne vehessen egyebektül. Ha állapotokban, értékben és gazdagságban mindnyájan egyek volnánk, csak egy mesterember sem találtatnék, mert a szegénység cselekedteti, hogy oly művet tanuljanak az emberek, melyből táplálást nyernének. Ha pedig gazdagok nem lennének, nem vehetnék hasznát a szegények mesterségeknek.
Azért noha a gazdagoknak nagyobb szükségek van a szegényekre, mert ezek a földdel bánnak, a barom tartásban fáradnak, ruhákat, házakat, ételeket, italokat készítenek, föld gyomrából aranyat, ezüstöt vájnak és pénzzé verik. Egyszóval a gazdagoknak semmijek se volna, ha a szegényektől nem volna: de azért a szegények sem lehetnek el a gazdagok nélkül. Mi mellett szántana, kapálna, min vásárolna a szegény ember, ha pénzt nem kapna a gazdagoktul? Ki hozna bé hazánkba idegen marhákat, mellyekre szükségünk vagyon? Ki szolgáltatna igazságot, ki szerezne bátorságot a prédáló tolvajoktul, ha minnyájan béresek és kapások volnánk?”
Zrínyi Miklós hatéves, amikor árván marad, édesapja, gróf Zrínyi György halála előtt fiainak, Miklósnak és Péternek a nevelését jelképesen az osztrák császárra bízta, II. Ferdinand pedig Pázmány Pétert kéri fel ennek a feladatnak az ellátására. Akárcsak Bornemisza és Balassi esetében, nincsenek arra konkrét adataink, hogy mire, milyen módszerrel nevelte-oktatta Pázmány a „tanítványát”.
Csak feltételezhetjük, hogy mély katolikus szellemben tette – nem véletlen tehát a szigetvári hős dédapának, majd később az eposzíró hadvezér-költő utódnak is a mellékneve: athleta Christi, Krisztus bajnoka. Pázmány világos okfejtése, szabatos fogalmazása is hatással lehetett Zrínyire mindenekelőtt a katonai-politikai értekezéseinek megírásakor. Az török áfium ellen való orvosság című traktátusában mondja ki először félreérthetetlenül, hogy a maga korában már nem a török, hanem az osztrák a magyarság elsődleges veszélyeztetője.
„Hanem szóljunk in genere (általában) az német nemzetrül és az imperiumról. Azért azt tudjuk-e, hogy a német nemzet maga veszedelmével megcserélje a békességet és boldogságot, melyben otthon vagyon? azt tudjuk-e, hogy a magyar névnek oly obligatusa (lekötelezettje), hogy egy ilyen nagy bestiával, mint a török, kockára vesse a maga securitását? hogy elfelejtette a régi hunnusoknak Attilával és azután is más magyaroknak Németországban való rablását és pusztítását? hogy kévánja a magyaroknak ismég oly talpraállását, akitül azután is tartani kelljen? hogy a mi kegyelmes urunknak is, az császárnak, szeressenek annyi hatalmát és accesióját (növekedését) látni, kitül a magok libertását (szabadságát ) azután félteni kelljen magoknak?
És ha szintén ad is segítséget, azmint elhiszem, hogy ad is valamit, hogy az vagy derekas legyen vagy continuálandó (folyton tartó), hogy az elegendő lészen megmaradásunkra, hogy az a mi nehézségünk nélkül lészen, hogy az ha nyér mit, magának ne akarja tartani azt, hogy az in tempore (kellő időben) legyen, akit rákháton mondanak a magyarok hogy jár: – alig hihetem.”
Nem ritka téma manapság sem azt feszegetni, hogy tulajdonképpen mi is jár előbb, egy valaha várható esemény megfogalmazása, kimondása vagy inkább a már levegőben lévő esemény előérzete. Példákat lehet mindkét lehetőségre találni, a Zrínyi családdal kapcsolatban idevágóan annyit, hogy Zrínyi megfogalmazza és leírja a fentieket (halálával kapcsolatban ezért is emlegetik máig a bécsi udvar beavatkozását is), öccse, Péter részt vesz a Nádasdy–Frangepán osztrákellenes nemesi zendülésben, ki is végzik emiatt, Zrínyi Péter lánya pedig, Zrínyi Ilona I. Rákóczi Ferenc, majd Thököly Imre felesége és II. Rákóczi Ferenc édesanyja. Ennyire rövid utat kellett a vérvonalnak megtennie a felismeréstől a szabadságharcig.
Végezetül Zrínyi halálával kapcsolatban visszakanyarodnék Pázmányhoz, akiről említettem az ízes szófordulatok, sőt adomák gyakori alkalmazását beszédeiben. A fiatal erdélyi nemes, Bethlen Miklós a kor szokásai szerint az élet dolgaiban való jártasságot tanulandó egy idősebb, tekintélyesebb nemes, ez esetben Zrínyi udvarában vendégeskedett, jelen volt az ominózus vadászaton, és a baleset pontos leírását mint szemtanútól első kézből tőle tudjuk.
Útban a vadászatra „egy fabulát beszéle, méltónak tartom leírni, talán cygnea cantiója (hattyúdala) helyén volt. Az pedig ez: Egyszer egy embert az ördögök visznek volt, találkozék egy barátja szemben véle, kérdi: Hová mégy, kenyeres? Nem megyek, hanem visznek. Kik s hová? Felelék az ördögök: Pokolba. Mond emez: Jaj szegény, ugyan rosszul vagy, kinél rosszabbul nem lehetnél. Felele: Rosszul bizony, de mégis lehetnék ennél is rosszabbul.
Melyre emez álmélkodva: Hogy lehetnél rosszabbul, hiszen a pokol mindennél rosszabb. Felele: Úgy vagyon az, de most mégis visznek ők engemet noha pokolba, de a magok vállán, hátán, hogy már nyugszom addig, s hátha megnyergelnének, magokat is velem vitetnék, még úgyis csak azon pokolba mennék, hiszen rosszabbul volnék úgy ennél is. Applica (alkalmazd) Magyarország s Erdélyre és törökre, németre.”
Eljátszhatunk a gondolattal, hogy talán épp Pázmánytól hallotta ezt az adomát, akkor eszébe jutott, és mielőtt a kör bezárult volna, akaratlanul hagyományozta – Bethlen révén – az utókorra.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)