"Dr. Láng Gusztáv negyedszázadon át oktatta Kolozsváron a huszadik század magyar irodalmát, nevelte a magyartanárok nemzedékeit. 1984-ben családjával áttelepült Szombathelyre, és lett az ottani Tanárképző Főiskola irodalomtörténeti tanszékének vezető professzora. 1995 őszén két tanévre visszajött Kolozsvárra vendégtanárként, vagy ahogy mondani szokta: "önmagát helyettesíteni". Elmondta, hogy a szombathelyi és kolozsvári hallgatók között hasonlóság van az olvasottság és a gondolkodáskészség hiányában. Jövendő irodalomtanárokról van szó, mondani sem kell, mennyire pusztító hatású a nem olvasás. Miben különböznek? A szombathelyiek sokkal jobban tudják, mi a kötelességük. Szombathelyen nem fordul elő, hogy szombatra vagy vasárnapra kérjék a vizsgát, hogy ne jelenjenek meg vizsgázni, mert "nem úgy jött ki a lépés". - Átlagképzés van, a mennyiség a minőség kárára megy. Vissza kellene állítani a komoly rostálást első és másodéven. - Láng Gusztáv az egyik legismertebb Dsida-kutató, megjelent munkája: A lázadás közjátéka, Dsida-tanulmányok, Stúdium Kiadó, Kolozsvár, 1977. /Molnár Judit: Beszélgetés dr. Láng Gusztáv irodalomtörténésszel a Szombathelyi Tanárképző Főiskola tanszékvezető professzorával. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), júl. 29./"

Erdélyi Elemér tartalékos belügyi tábornok reagált Péter Ferenc vallomására /A Securitate és a magyarok, Erdélyi Napló, 1998. 48-49-50. sz./: szerinte Péter Ferenc megbélyegzett ártatlan embereket is, így például Incze Dénes katolikus papot meghurcolták, megalázták, semmi köze sem volt a titkosszolgálathoz. /Molnár Judit: Nem vagyok híve a boszorkányüldözésnek. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jan. 19./

"Bartha Zoltán, a Tinivár Kiadó /Kolozsvár/ igazgatója ismertette a kiadó tevékenységét. Ha ma Romániában egy magyar nyelvű könyv hétezer példányban jelenik meg, az már csoda: egyetlen jó nevű kiadó sem reszkíroz ekkora példányszámot, még ha az erdélyi magyarság egészét célozná is meg. Egy-egy verseskötetet kb. 500 példányban, szépirodalmat pedig 1000-1200 példányban adnak ki. 1991 decemberében jelent első termékük, a 32 oldalas Tinikoktél. Az első számot 10 ezer példányban adták el, majd átmeneti pénzhiány miatt a negyedik szám után felfüggesztették a kiadását. 1992-től indították útjára a Diákabrakot, ami most már a VIII. évfolyamában jár. - Három évvel ezelőtt adták ki a Kilencedikes leszek című szöveg- és nyelvtani "példatárat" a felvételizni szándékozó nyolcadikosok számára, s az eredeti 5500-as példányszámra majdhogynem rá kellett duplázni, 8000 fogyott el. Az Elődeink című válogatás ötezres példányszámát is még kétezerrel meg kellett toldaniuk, Diákévkönyvekre jelenleg 4500- 5500 körül van igény, a tavaly kiadott Árpád-vér című ifjúsági regény - III. Béla király regényes életrajza - 7000 példányban került piacra és mostanra mind elkelt. Hasonló sikere volt minden kiadványuknak, az óvodásoknak készített kifestőkönyvektől Szilágyi Domokos eddig kiadatlan verseinek gyűjteményéig, vagy a portugál-baszk-galego mesefordításoktól a románul és magyarul kiadott Dsida-kötetig, az ifjúsági regényektől a szórakoztató francia nyelvtani összeállításig. Nemcsak fiataloknak szóló könyveket adnak ki. Sikeres volt dr. Molnárfi Tibor tanulmánya a Szent Koronáról, a Kós Károly egyetemessége című válogatás, Solymár József mitológiai elbeszélésgyűjteménye, Horváth Arany riportkötete, Veres József sci-fi-regénye és mások. Az igazgató szívéhez legközelebb álló két könyv Lászlóffy Csaba és Varga Domokos A magyarság története című négykötetes összefoglalója, valamint az idén ötödjére megjelent Maturandusok című kiadvány, melyet kordokumentumként fognak nyilvántartani nemcsak itthon, hanem mindenütt, ahol magyarok élnek. Készülő könyvek között van az angol-magyar diákszótár, folytatják új folyóiratuk, a Géniusz kiadását. /Molnár Judit: Tinivár Kiadó. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), aug. 24./"

Kádár Gyula, a Történelmi Magazin /Sepsiszentgyörgy/ című folyóiratot is kiadó Scribae Kádár tulajdonos-főszerkesztője fontosnak tartja, hogy hitelesen lehessen beszélni a magyarság történelméről. 1996 decemberében jelent meg az első szám, a jelenlegi lap elődje, a Történelmünk. Havonta, majd kéthetente jelentkeztek 8-24 oldalon. 1999 júniusában a Történelmünk helyébe létrehozta a Történelmi Magazint, az új cím jelezte, hogy nemcsak a magyarság történetének, de világtörténelmi, politikai kérdéseknek az ismertetésére is vállalkozik. Havonta jelenik meg 5000 példányban, terjesztési területe egész Erdély. A folyóiratot egy-két magánszemély kivételével a mai napig nem támogatta senki. Az RMDSZ-t és kulturális alapítványait eddig nem érdekelte egy ilyen lap léte vagy nemléte. Az Illyés Közalapítvány válaszra sem méltatta, az Erdélyi Múzeum-Egyesület sem támogatja a lapot. A húszoldalas folyóiraton kívül megjelentették mellékletként a Fogalomtárat és André Du Nay A román nép és nyelv kialakulása a Balkán-félszigeten című könyvét is. A két Fogalomtárat (ókor-középkor, újkor-jelenkor) hiánypótlónak érzi, mert ebben bárki megtalálja az általános ismeretekhez szükséges adatokat. A Fogalomtár megjelentetésének másik célja az volt, hogy a legfontosabb térképek is eljussanak minden iskolába, hisz köztudott, hogy a legtöbb helyen nincsenek történelmi térképek. Kádár Gyula a folyóirat összeállítását gyakorlatilag egyedül végzi. /Molnár Judit: Scribae Kádár. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jan. 18./

Július elejétől nyári szabadegyetem indul a magyar kultúrtörténet témaköréből Nagyváradon, az Eminescu Középiskolában. A szabadegyetem egyik szervezője, előadója Molnár Judit tanárnő kifejtette, hogy az elmúlt ötven évben gyakorlatilag nem tanították a magyar történelmet. Az előadásokat kollégájával, Csizmadia Györggyel tartják. /Pásztai András: Nyári szabadegyetem a magyar történelemről. = Bihari Napló (Nagyvárad), jún. 20./

"A magyar állam a közös kultúra tudatos építését csak a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma vállalta fel, 1998-tól kezdődően. Elekes Botond, a szaktárca Etnikai és Kisebbségi Főosztályának vezetője a határon túli magyar kultúra támogatásának stratégiáját és lehetőségeit ismertette Nagyváradon. A főosztályvezető hangsúlyozta, hogy a mindenkori határok ellenére a magyar kultúra egyetlen egészséges élő test. A helyi igények nagyon különbözőek: Kassán például hiába vártak arra, hogy a szlovák állam a magyar nemzetiségűek adójából (is) megépítse a magyar színházat; a beregszászi társulatnak viszont egy autóbuszra volt szüksége, hogy vándorszínészekként járva a környéket megmaradhasson az egyetlen kárpátaljai hivatásos társulat. Vezérelvük a szubszidiaritás, vagyis a helyi gondoknak helybeni megoldása. /Molnár Judit: Hogy szóljon is a sokágú síp. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), máj. 1./"

"Murvai László tanügyminisztériumi főosztályvezető felvázolta a különböző oktatási reformterveket, amelyek azonban csak tervek maradtak. A 2002/2003-as iskolai évtől az ország 12 megyéjében elindult az ún. nulladik év - egyelőre kísérleti jelleggel. A kísérlet célja: a hatéves korban való beiskolázás felmérése. Ha a kísérlet a kívánt eredményt hozza, úgy 2003 szeptemberétől kötelező lesz hatévesen kezdeni az iskolát. A tervekkel ellentétben marad a nyolc osztályos általános iskola. - A gyermekhiány mindenütt gond, de égető a helyzet a szórványban és a kistelepüléseken. Ideig-óráig az iskolák bezárását azzal tudták elkerülni, hogy minimális létszámmal működtettek osztályokat. - A tankönyvhiány is gondot okoz. Mivel a tankönyvek fordítása nem gazdaságos, gyakorlatilag a líceumi könyvek nagy része hiányzik. Az Ábel Kiadó felkarolta a magyar könyvek ügyét, eddig kb. 20-25 címet jelentetett meg, eredeti és fordított könyveket egyaránt. Az idéntől a Tájékoztatási Minisztérium pályázat alapján vállalta, hogy a magyar középiskolások két címet (fizika és biológia) - az Ábel kiadásában - ingyen fognak kapni. /Molnár Judit: Átértelmezett reform, avagy 9=? = Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 29./"

"Olvassuk együtt Babitsot! címmel tartottak irodalmi délutánt diákoknak Nagyváradon a tavaly elindult mozgalom irányítói, Molnár Judit magyartanár és Kiss Törék Ildikó színművész. A Babits-évforduló jegyében megtartott rendezvényen a fiatalok a költő verseit olvasták. A versdélutánnak lesz folytatása. /Irodalmi délután. = Bihari Napló (Nagyvárad), febr. 28./"

"A nagybányai Teleki Magyar Ház "Kézmíves szombatok" címmel áprilisban indított hagyományőrző és hagyományápoló rendezvénysorozatot gyermekeknek és fiataloknak. A sikeres húsvéti tojásfestést követően, amelybe több mint 170 gyermek kapcsolódott be, s amelyről a Duna TV is tudósított, máj. 24-én az agyagozás, korongozás művészetével ismerkedhetnek a gyermekek, fiatalok. Meghívottak Túróczy Jurje Klára és Kőszeghy István keramikusok (Nagybánya), Molnár Judit (Domokos), valamint Les Gábor (Bodony) magyarországi népi iparművész, fazekasmester és felesége. /Agyagozás, korongozás. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), máj. 23./"

"Egyetlen szóval meghatározható Aniszi Kálmán gondolatisága: nemzetféltés. Kévekötésre tesz kísérletet a Kolozsvárról 1990-ben Magyarországra áttelepedett bihari (magyarkakucsi) születésű közíró, mert könyvének címe is mutatja, a nemzet ma Oldott kéve (Közdok, Bp., 2003). Oldott kéve, ami "egyre csak bomlik, hanyatlik, pusztul. Vészesen fogy a nemzet. A körbenyesegetett Magyarországon és kívüle egyaránt. A szórvány szinte végóráit éli. Nincs sürgetőbb teendő, kötelesség, mint nagy közös akarattal újrateremteni a nemzet egységét. Ma ez csupán álom, de ne hagyjuk szertefoszlani!" (Az olvasóhoz). Különböző periodikákban megjelent munkáit gyűjtötte kötetbe a szerző. /Molnár Judit: Kísérlet kévekötésre. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), aug. 12./"

"Randolph L. Braham, a New York-i City University professzora /sz. Bukarest,1922. dec. 20./ dési zsidó család második gyermekeként született. A második világháború végén a nagybányai munkaszolgálatos századból menekülve szovjet fogságba esett, majd miután onnan is sikerült megszöknie, Németországba távozott. Egyetemi tanulmányait is ott kezdte meg, de az Egyesült Államokban fejezte be, politikatudományi doktorátussal, 1952-ben. 1956-tól a New York-i City University-n az összehasonlító politikatudomány tanáraként dolgozott, innen vonult nyugdíjba 1992-ben. Azóta professzor emeritusként az egyetem keretében működő Rosenthal Holokausztkutató Intézet igazgatója. Braham professzort világszerte a holokauszt egyik neves tudósaként, a magyar holokauszt egyik fő szakértőjeként ismerik. A magyar és a román zsidó holokausztról több mint hetven könyvet írt, szerkesztett. Szeptember utolsó és október első napjaiban Braham professzor Erdélyben járt. Tibori Szabó Zoltán készített vele interjút. Románia vezetői kijelentették, hogy készek szembenézni a múlttal, készek bevezetni a holokauszt oktatását a középiskolák és a felsőoktatási intézmények tanrendjébe, de ennek nyoma még nem látható. Magyarországon a holokausztot már tanítják az iskolákban. Nem sok olyan ország van a volt szovjet blokkban, amely Magyarországhoz hasonlóan külön napot jelölt ki - április 16-ikát - a holokausztra történő megemlékezésre. A magyar kormányzat nem csupán a volt Páva utcai zsinagógában létrehozandó Holokauszt Múzeum felállítását támogatja, hanem azt a nemzetközi tudományos konferenciát is, amelyet jövő év áprilisában, a holokauszt 60. évfordulóján, Molnár Judit egyetemi tanár és kollégái, a Magyar Auschwitz Alapítvány közreműködésével szerveznek Budapesten. Magyarországon ma már sok holokauszttal kapcsolatos könyv jelenik meg. Braham kiadtam néhány évvel ezelőtt az 1984 és 2000 között ebben a témakörben megjelent könyvek és tanulmányok bibliográfiáját. Az ott szereplő 1500 cím túlnyomó része Magyarországon látott napvilágot, magyarul és más nyelveken. A bukaresti Hasefer Kiadó nemsokára megjelenteti Braham professzor A népirtás politikája című könyvének rövidített változatának román kiadását. Az eredeti kétkötetes kiadást a budapesti Belvárosi Kiadó 1997-ben jelentette meg, ennek rövidített, ugyancsak magyar nyelvű, mintegy 250 oldalas változatát pedig a szintén budapesti Új Mandátum Kiadó készítette el az idén. Utóbbit azzal a céllal adták ki, hogy a magyar középiskolákban és felsőbb oktatási intézményekben tankönyvként használhassák. Ennek a kötetnek a román nyelvű változatát Politica genocidului címen szintén ki fogják adni. A professzor másik terve többkötetes munka, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, amelyet több mint húsz kollégája közreműködésével készít. A munka az 1941-es népszámlálást alapul véve, a korabeli vármegyék szintjén vizsgálja a zsidóság sorsát. Ezen vármegyék közül néhány ma már nem Magyarországhoz tartozik, hanem az utódállamokban található. Így az egykori észak-erdélyi vármegyék Romániához tartoznak, a felvidékiek Szlovákiában, illetve Ukrajnában vannak, Bácska pedig Szerbia és Montenegro része. Az enciklopédián kívül két másik, egy magyar és egy angol nyelvű köteten is dolgozik. A magyar a Tanulmányok a holokausztról sorozat harmadik kötete, amelyben az egyik tanulmány Csík vármegye zsidóságának történetét mutatja be. A másik, az angol nyelvű, szintén a magyarországi holokauszttal foglalkozik - Studies on the Holocaust in Hungary címmel. /Tibori Szabó Zoltán: Demokráciát nem lehet hazugságokra építeni. Beszélgetés Randolph L. Braham érdemes professzorral, a holokauszt-kutatás jeles tudósával. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 11./"

"Az elmúlt héten a román vezetők a nagyvilágot járták, közben otthon egymást érték a diák- és munkástüntetések. Iliescu elnök néhány nap alatt három kontinensen járt: az Egyesült Államokban viszonozta Bush bukaresti vizitjét, Portugáliában az EU-csatlakozás újabb támogatóit kereste, Szenegálban pedig gazdasági tárgyalást folytatott. A kormánypárt, az SZDP küldöttsége a pártelnök-miniszterelnökkel az élén Brazíliába utazott: az SZDP végre teljes jogú tagja lett az összejövetelét Sao Paoloban tartó Szocialista Internacionálénak. A tagság egyetlen ellenszavazattal történt meg: az ugyancsak romániai Demokrata Párt szavazott ellenük. - Országszerte ellenőrzik a kórházakat és majdnem mindenütt súlyos visszaéléseket fedeznek fel.. /Molnár Judit: Itthon történt. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), nov. 4./"

Tízéves fennállását ünnepelte a napokban a nagyváradi Kiss Stúdió, a Partium és Erdély első, megalakulása óta folyamatosan működő magánszínháza. A Varga Vilmos és Kiss Törék Ildikó színművész alapította magánszínház tíz év leforgása alatt 77 előadást, pódiumműsort, szerzői estet és gálaműsort állított színpadra, 809 előadást tartott Erdélyben és Nyugat-Európában, több mint 110 ezer néző előtt. Az ünnepségen Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos Adjon Isten békét, kedvet címmel mutattak korábbi közös műsoraikból összeállított válogatást. Molnár Judit tanárnő az Eminescu Gimnáziumban folyó, Kiss Törék Ildikó és Meleg Vilmos által kezdeményezett Olvassunk együtt! mozgalomról számolt be. /Pengő Zoltán: Jubileum fesztivál nélkül. = Krónika (Kolozsvár), márc. 25./

IGEN-magyarok és NEM-magyarok... Újabb pompás szójátéka a nyelvnek! – írta olvasói levelében Molnár Judit. „Szeretném hallani, hogy nem igaz! Nem ölte meg újra Káin Ábelt! Nem rázott le Magyarország magáról, mint leprás a kisujját!” /Molnár Judit: Hát, fiam, járni jár, csak nem jut! = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 8./

Ez a mű inkább költészet, mint próza, vagy, ahogy ő mondja, „szerelmes földrajz” – jellemezte Gittai István legújabb, Emlékbe forduló idő című kötetét Molnár Judit magyartanár. Nagyváradon a Tibor Ernő Galériában január 11-én tartott könyvbemutatón a Nagyváradi Ady Társaság által kiadott, rövid prózai írásokat, visszaemlékezéseket tartalmazó kötetről Szűcs László, a Várad folyóirat és az Erdélyi Riport hetilap főszerkesztője kérdezte a szerzőt. A beszélgetésben kitértek a 60-70-80 és 90-es éveknek az alkotó számára legmeghatározóbb időszakaira. /Pap Melinda: Gittai időmozaikja. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 13./

A nagyváradi Kiss Stúdió Színház 11 éves történetét felölelő, csaknem ötszáz oldalas, képekkel illusztrált kötetet mutattak be március 11-én Nagyváradon, a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban. A Mesterségünk a szó című kiadványt a Versünnep 2006 elnevezésű rendezvényt követően ismerhette meg a közönség. Az eseményen Kiss Törék Ildikó színművész, a kötet egyik szerzője köszöntötte a jelenlévőket, majd Molnár Judit magyartanárt mutatta be a könyvet. A Kiss Stúdió az egyetlen romániai magyar magánszínház. Nagyváradon a jövőben bemutatják a Kiss Stúdió Színházról készült, Koptatott szavak című dokumentumfilmet. A könyvbemutatót követően megnyílt Tolnay Tibor festőművész kiállítása. /Gálovits Zoltán: Könyvbemutató és tárlatnyitó a Lorántffyban. = Reggeli Újság (Nagyvárad), márc. 13./

A 101 vers Nagyváradról /Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2005/ című antológia bevezetőjében írta Szilágyi Aladár: „sok minden Váradon, Váraddal kezdődött. Például a magyar költészet is.” A Janus Pannoniustól napjaink legifjabb költőnemzedékéig terjedő lírai Várad-vallomásokból Molnár Judit válogatott egy kötetre valót. Harmincnyolc szerző verselte meg a „Körös menti Párizst”. Ady Endre mindössze egy verssel szerepel, a kötet mégis az Ady-kultusz jegyében is született. /(németh): Divina dolce Várad. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 1./

A költők sokszor idézik nehéz, embert próbáló korokban elődeik felmagasztosuló, idealizált alakját, erőt merítve helytállásukból. A magyar költészetben számosan idézik Balassit, Zrínyit, Ady Petőfit, Babits és József Attila Adyt, számosan mindkettőjüket. Megjelent Molnár Judit válogatásában 101 vers az elődökről /Kriterion, Kolozsvár, 2006/, ez a könyv is bizonyítja, hogy az erdélyi költők számtalanszor idézik fel, aktualizálják, szimbolikussá teszik elődeik alakját. /Bogdán László: Az elődök emlékezete. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 7./

Egy évtizede, hogy Molnár Judit kieszelte, útjára kellene indítani a fogyatékkal élő gyerekek és fiatalok hétvégi foglalkoztatását. Csata Kinga különleges iskolát szorgalmazott, ahol helyet kapnak a gyergyói medence értelmi fogyatékkal élői. Tízéves a gyergyószentmiklósi Támasz Klub, a közel hatvan sérült második otthona, ezt ünnepelték október 26-27-én. Dr. Csernus Imre pszichiáter, a klub visszajáró vendége tartott előadást, felvetve a kérdést: kik a fogyatékosak? A pszichiáter elmondta, figyelte az előadására érkező gyergyóiakat. Kevés volt a mosoly, sok a hajlott hát… mert a félelem a tartásra is kihat. A rendezvény végén Csata Kinga, a Támasz Klub vezetője megjegyezte, az előadáson egyetlen önkormányzati képviselő sem volt jelen, több fogyatékos szülei sem jöttek el. /Balázs Katalin: Tízéves a Támasz Klub. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 29./

Tibori Szabó Zoltán most megjelent értekezése /Árnyékos oldal, Koinónia, Kolozsvár, 2007/ mindenekelőtt sajtótörténeti jellegű, és a holokauszt után visszatért maroknyi erdélyi zsidóság identitásválságának bemutatását szolgálja. A szerző nem élte át a történteket, évtizedek óta munkálkodik a kollektív emlékezet ébren tartásán. Munkájának előzménye a szerző korábbi munkái: Teleki Béla erdélyisége. NIS Kiadó. Kolozsvár, 1993; Élet és halál mezsgyéjén. Zsidók mentése és menekülése a magyar–román határon 1940-1944 között. Minerva, Kolozsvár, 2004; Csík vármegye zsidósága a betelepüléstől a megsemmisítésig. In: Tanulmányok a holokausztról. III. kötet, Randolph L. Braham (szerk.). Balassi Kiadó, Budapest, 2004; Az erdélyi zsidóság sorsa a II. világháború után. 1945-1948. In: Molnár Judit (szerk.), A holokauszt Magyarországon európai perspektívában. Balassi Kiadó, Budapest, 2005.; A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája 1–3. Park Kiadó, Budapest, 2007. (Szerk. : Randolph Braham és Tibori Szabó Zoltán). Az Egység (Új Út) című kolozsvári lap évfolyamai, mint leggazdagabb forrás mellett a szatmári Deportált Híradó, az „Ichud” és az Új Ifjúság lapszámait dolgozta fel, igénybe vette a levéltárak, valamint a kortanúkkal készített interjúk információanyagát is. A kolozsvári Erdély, Igazság (Erdélyi Szikra), Világosság, a brassói/sepsiszentgyörgyi Népi Egység, a nagyváradi Új Élet, a marosvásárhelyi Szabad Szó és más (nagybányai, szatmárnémeti, temesvári, máramarosi) magyar sajtóorgánumok, majd a korabeli román lapok képezik a további fejezetek kutatási forrásanyagát. A szerző felvázolta a magyar, ezen belül az erdélyi zsidóság történetének alakulását. Kitért a deportálásokban közreműködött zsidó vezetők felelősségére, a népbíróságok keretében véghez vitt jogi eljárásokra, ítéletekre. Tibori kitért a magyar református egyház szociális jellegű segítségére, személyesen Vásárhelyi János püspök pozitív szerepének kiemelésére is. Tibori Szabó Zoltán valósághűen dokumentálta az Antonescu-kormány felelősségét a romániai zsidóság jelentős részének elpusztításában. /Cs. Gyimesi Éva: Törlesztés. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 27./

Kolozs megyében több száz nyugalmazott oktató jelentkezett a még betöltetlen közel nyolcszáz pedagógusi helyre. Marinela Marc megyei főtanfelügyelő-helyettes szerint a nyugalmazott oktatók jelentkezése nem is olyan rossz ötlet, hiszen „még mindig jobb az idősebb, tehát szakképzett és tapasztalt pedagógusokat foglalkoztatni, mint a szakképzetlen helyettesítőket”. A Kolozs megyeihez hasonló helyzet áll fenn Máramaros megyében is, ahol eddig a 2842 betöltetlen oktatói állásból mindössze 1648-at foglaltak el az augusztusi versenyvizsga nyomán. Máramarosban is falvakon található a legtöbb üres oktatói állás. Kedvezőbb a helyzet Hargita, illetve Bihar megyében. Bartolf Hedvig Hargita megyei főtanfelügyelő-helyettes elmondta, hogy a megyében még betöltetlen közel háromszáz oktatói állásra majdnem száz nyugdíjas pedagógus jelentkezett. Bihar megyében nem okoz gondot a szakképzett munkaerő hiánya. Falusi iskolák esetében inkább az adott helységekben élő, korábban is ott tanító oktatók folytatnák a munkát. Molnár Judit, a nagyváradi Mihai Eminescu Főgimnázium magyar szakos tanára idén ment nyugdíjba, de újra munkára jelentkezett. Elmondta, kevés az olyan kolléga, aki a nyugdíjkorhatár elérése után ne folytatta volna még néhány évig a tanítást. /Benkő Levente, Fried Noémi Lujza, Túros Eszter: Öreg tanár nem vén tanár. = Krónika (Kolozsvár), szept. 4./

A nagyváradi Molnár Judit szerkesztésében megjelent 101 vers Európáról című kötet mellett Murádin Jenő A megsebzett szobrok és Aurelii Brandolini Dialógus az emberi sorsról és a testi betegségek elviseléséről – eredeti nyelvén, latinul De Humanae vitae Conditione et Toleranda Corporis Aegritudine ad Mathiam Corvinum Hungariae et Bohemiae Regem et Beatricem Reginam Dialogus – címmel. A reneszánsz év tiszteletére megjelentetett köteteket mutatta be Nagyváradon H. Szabó Gyula, a kolozsvári székhelyű Kriterion Kiadó vezetője. A könyvbemutató közönsége Jékely Zoltán, Gittai István, Szőcs Géza, Wass Albert, Dsida Jenő és Tompa Gábor Európát megmutató verssorait ismerhette meg, diákok előadásában. /Fried Noémi Lujza: Európa százegy költeményben. = Krónika (Kolozsvár), dec. 18./

Lelkes önkéntesei számára szervezett LECSÓ (LEendő CSOportvezetők) képzést a Gyulafehérvári Caritas március 20–22. között. A két helyszínen, Marosvásárhelyen és Székelyudvarhelyen zajlott képzésen összesen 40 önkéntes vett részt, akik az egyházmegye különböző pontjairól érkeztek. A képzés a Gyulafehérvári Caritas és a magyarországi Katolikus Karitász között együttműködés eredménye. Az együttműködés során már sor került egy hasonló képzésre Veszprémben 2008 novemberében. /Molnár Judit: Képzés a Caritas önkénteseinek. = Vasárnap (Kolozsvár), ápr. 5./

Július 13-án kezdődik a szeretetszolgálatban tevékenykedő önkéntesek hatodik képzési tábora Szovátán. A Gyulafehérvári Caritas önkéntestáborában az esélyegyenlőség témáját dolgozzák fel. /Molnár Judit szervező: Esélyegyenlőség, előítélet, tolerancia. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 13./

A Romániai Magyar Pax Romana Keresztény Értelmiségi Egyesület tanulmányi napokat szervez szeptember 11–12-e között a jezsuiták kolozsvári Manréza lelkigyakorlatos házában, A társadalom peremén, az egyház peremén – központi témával. Az előadók között lesz dr. Jitianu Liviu, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának tanára, kancellárja, dr. Máté Róbert-Béla, a Gyulafehérvári Caritas Szervezet lelki igazgatója, Albert-Lőrincz Enikő, pszichológus, egyetemi tanár és Molnár Judit, a Gyulafehérvári Caritas marosvásárhelyi kirendeltsége önkéntes programjának vezetője. /Fodor György: Pax Romana tanulmányi napok Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 9./

Kevesen vettek részt Kolozsváron a Kriterion Könyvkiadó könyvbemutatóján, melyen a budapesti Merényi Krisztián prózakötete és a 123 vers a zenéről című könyv szerepelt. A 123 vers a zenéről című antológiát szerkesztője, Jakab Márta, a Krónika munkatársa ismertette, melybe erdélyi magyar költők zenéről, zeneszerzőkről, zenei élményekről írt verseiből válogatott Molnár Judit. A kötet már címében is érzékelteti, hogy összeállítója a bőség zavarával küzdött, a sorozat eddigi darabjai 101, illetve 111 verset tartalmaztak. A sorozat első, Kolozsvárról szóló könyve Katona Éva színésznő, előadóművész ötlete volt 2002-ben. A következő években már önként jelentkeztek azok, akik a Nagyenyedről, Brassóról szóló verseket gyűjtötték egybe, majd született szerelmesvers- és versparódia-gyűjtemény, de az erdélyi költők európai kalandozásairól szóló versek és a szellemi elődöket megörökítő művek antológiája sem maradt el. Merényi Krisztián Fuldokló szűz című novellafüzérét Jancsik Pál, a könyv szerkesztője ismertette. Merényi Krisztián elmondta, hogy mestersége kőfaragó, de vízóra-leolvasóként is dolgozott. Merényi ötödik kötetét publikálja. /Varga László: A költők zenéje és városi történetek. = Krónika (Kolozsvár), dec. 18./

Váradi szellemiséget sugároz
Nagyvárad – Kedd este a XIX. Festum Varadinum ünnepségsorozat keretében a Nagyváradi Állami Filharmónia hangversenytermében mutatták be a Varadinum Emlékkönyv 2003-2009. című összefoglaló kiadványt.
Az egybegyűlteket Tódor Albert, az intézmény menedzser-igazgatója köszöntötte, majd a színpadra invitálta Biró Rozália alpolgármestert, a Varadinum Kulturális Alapítvány kuratóriumi elnökét. Az elöljáró arra emlékeztette a jelenlevőket: tizenkilenc esztendővel ezelőtt a négy történelmi egyház és az RMDSZ példaértékű összefogása útjára indította a Festum Varadinum ünnepséget. A rendezvény azóta “felnőtté cseperedett”, sokszínűsége, gazdagsága vagy éppen mássága pedig büszkeséggel kell eltöltsön bennünket, mert “amit nyújt, az mi magunk vagyunk”. Sokan talán helytelenítik, hogy mi értelme van annyi eseményt összezsúfolni nyolc napban, azonban a bátortalan, tétova lépésű civil szervezeteket is támogatni kell annak érdekében, hogy jó irányba haladjanak, igazi értéket nyújtsanak- vélekedett a kuratóriumi elnök. Biró Rozália ugyanakkor köszönetet mondott az emlékkönyv összeállítóinak: dr. Fleisz János és Wagner Izabella szerkesztőknek, az anyagokat, újságcikkeket válogató és gondozó Wagner Izabellának, Kelemen Máriának és Csilcser Lászlónak, valamint a kiadvány lektoráló Molnár Juditnak.
Művelődéstörténeti dokumentum
Dr. Fleisz János önkormányzati képviselő, kuratóriumi tag arra hívta fel a figyelmet: a közel 400 oldalas kötet nem előzmény nélküli, hiszen korábban már megjelent négy ehhez hasonló összefoglaló. A 2003 és 2009. között lezajlott Varadinum-események sajtóvisszhangját igyekszik reprodukálni, főleg a helyi napilapokban megjelent cikkek, írások alapján. Évről-évre közli a műsort, és az ehhez biggyesztett anyagokat. Olyan sok tudósítás, pozítiv vagy negatív kritika állt a rendelkezésükre, hogy a betűméreteket kétszer is csökkenteniük kellett, illetve a nagyobb számú képről is lemondtak. “A kötet művelődéstörténeti dokumentuma mindannak, ami az elmúlt hét évben a helyi magyarokkal történt. Nagyváradi szellemiséget sugároz, annak bizonyítéka, hogy mit tett a váradi magyarság 2003-2007. között”, fogalmazott.
Az emlékkönyvet Biró Rozália városházi titkárságán, Wagner Izabellánál lehet beszerezni, önköltségi áron.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Divatszakma lesz az irodalom?
Beszélgetés Láng Gusztáv irodalomtörténész professzorral. (Szatmár volt a “nevelő-földem” Láng Gusztáv 1936-ban született Budapesten. Édesapja foglalkozása miatt gyakran és váratlanul változtatott a család lakóhelyet; ennek 1943-ban lett vége, amikor “hazaköltöztek” Szatmárra. Láng Gusztáv édesapja ugyanis a Szatmár megyei Erdődön született, nagyszülei ott élték le csaknem egész életüket, és Láng is minden iskolai szünidőt Erdődön töltött. “Szatmár volt tehát a “nevelő-földem”. Az ottani magyar nyelv, az iskolák, melyeket érettségiig kijártam, mai napig sokat jelentenek életemben” – vallja. 1959-től tanított a kolozsvári egyetem Magyar Irodalom Tanszékén 25 évig. A 80-as évek elején kiderült, hogy kettős – magyar és román – állampolgársága a két állam között létrejött szerződés értelmében nem tartható fenn tovább; valamelyikről le kell mondania. “A magyar állampolgárságról lemondani érzelmi okokból képtelen voltam, ezért távozni kényszerültem Romániából” – emlékezik Láng, aki a szombathelyi főiskolán lett tanár, majd 16 évig tanszékvezető. Jelenleg nyugdíjas.
Irodalomkritikákat és szaktanulmányokat egyetemi hallgató korától ír; ezek száma 500 és 600 között van. Kántor Lajossal megírták a romániai magyar irodalom 1944 utáni történetét; írt egy monográfiát Dsida Jenő költészetéről, és több irodalom-tankönyvet a romániai magyar iskolák számára. Az erdélyi magyar folyóiratokkal – elsősorban a Székelyfölddel és a Korunkkal – mindmáig “szerzői” kapcsolatban áll; Szatmárnémeti irodalmi rendezvényein minden évben szerepel. Két évig vendégtanár is volt a kolozsvári egyetemen; ez idő alatt Nagyváradon is többször megfordult előadóként.)
Látszólag összefügg, hogy a Bihar megyében meghirdetett 14 végleges magyartanári állásért mindössze 6-an “versengtek” – az őszre beígért PKE-magyarszakra viszont máris nagy a túljelentkezés. De ez csak a “fecsegő felszín”, hisz Kolozsváron sokan végeznek/végeztek. A “hallgató mélyben” valamiféle divatjelenség érlelődne, sikk volna az irodalommal foglalkozni, netán jól hangzik, feldobja az önéletrajzot?
Annak csak örülhetnénk, ha divatszakma lenne. Akkor bízhatnánk az irodalom varázsában, mely esetleg rabul ejti a vele csak divatból foglalkozót, és a felületes vonzalmat tartós elkötelezettséggé változtatja. A bölcsész pálya azonban – magyarországi adatok bizonyítják – inkább csak a reáltárgyakban gyenge fiatalokat vonzza. Vagy vonzalomról nem is beszélhetünk; a diplomaszerzés kényszere tereli a “könnyebb” (könnyebbnek érzett) szakma felé őket. Aki ezen változtatni kíván, annak tudomásul kell vennie, hogy a mai társadalomban az egyik alapvető jog az érvényesülés joga. Tanári pályára olyan típusú emberek mennek, akik a kockázatmentes életstílus hívei, de éppen biztonság-vágyuk megkövetelné, hogy a tanári munka tisztes megélhetést biztosítson számukra. És természetesen illő társadalmi megbecsülést. Vagyis egyfajta érvényesülést. Az a felfogás, mely a tanártól áldozatkészséget, lemondást követelt, már a múlté; általában elmondható, hogy a kisebbség identitás-őrzése nem épülhet az egyén szempontjából értelmetlen – érvényesülés-gátló – áldozatokra. Ehhez megfelelő kisebbségi iskola- és oktatáspolitikára van szükség; remélhetőleg lesz olyan magyar politikai szervezet, mely ezt megtervezi és képviseli.
Sok évtizedes egyetemi tanári tevékenysége, de nem utolsósorban irodalomtörténészi, kritikusi tapasztalata értelmében válhat-e irodalmárrá három, illetve öt esztendő alatt az, aki mondjuk nem szeret olvasni, vagy képtelen önálló véleményt megfogalmazni egy-egy irodalmi művel kapcsolatban? Magyarán: működik-e még a valaha olyan sokat emlegetett veleszületett hajlam (tehetség, érzék stb.) vagy ma már ezek sutba dobható avult kacatok?
Tehetség és elhívatottság nélkül egyetlen szakma sem művelhető; a tanári sem. A magyar szakos tanár egyik nélkülözhetetlen tulajdonsága az olvasás-szenvedély. Általános tapasztalat az olvasáskedv csökkenése a középiskolások körében; ezen csakis a tanárnak az órákon kisugárzó személyes példája segíthet valamelyest. Az önálló véleményalkotás szintén a “példaadás” körébe tartozik. Babits Mihály annak idején abban határozta meg az irodalomóra célját és hasznát, hogy megtanít beszélni és gondolkozni. Az irodalmi mű értelmezésének egyik lényeges ismérve éppen a személyesség; a befogadó saját élmény- és értékvilága szerint “érti meg” a művet, és miközben véleményt formál róla, önmagát is mélyebben érti meg. Az irodalomtanításnak e felfogás szerint szakítania kell a csak “tananyagszerű” ismeret-átadással, és a vélemény-alkotás szabadságára kell nevelnie. Természetesen úgy, hogy ezek a személyes vélemények – ha úgy tetszik, ízlés-ítéletek – minél szélesebb körű és szilárdabb intellektuális alapokra épüljenek. De ebben is a tanár példaszerepe lehet meghatározó.
Joggal beszélünk olyan sokat a globalizációról, hisz a hétköznapok majdnem mindenik vonatkozásában szembeköszön. De az irodalomban, melynek eszköze a nem globális nyelv, van-e hatása?
Nyugodtan felelhetek igennel, mert mivel elvben az irodalomra minden hat, ami az őt alkotó és befogadó közösségre hatást gyakorol, a tévedés kockázata kizárt. Ez a hatás azonban nyilván közvetett. Ilyennek látom a posztmodern szemlélet uralkodóvá válását, melynek egyik fontos összetevője az ahistorizmus, másik a dolgok hierarchikus rendjének tagadása. Mellőzve az idegen szavakat, a posztmodern életérzés tagadja (vagy megtagadja) létünk történetiségét, a történelmi múlt jelentőségét önazonosságunk alakításában. A hierarchia hiánya ugyanúgy tagadáshoz, az értékek tagadásához vezet, hiszen azok csak érték-rendben létezhetnek, és minden ilyen rend rangsorolást is jelent. Gondoljon arra, hogy jelenkorunk egyik vezető irodalomtudósa – akit egyébként igen nagyra becsülök – a (poszt)modernség legnagyobb erényének azt tekinti, hogy kifejezésre juttatja “az euro-személyiség válságát”. Az önmagával azonosságra, az autentikus létre törekvő személyiség létállapota, “ontológiai státusa” ezek szerint a válság, vagyis az, hogy önmagával nem azonos, hanem meghasonlott. Természetesen a személyiség önmegvalósítása sohasem volt akadálytalan, e tekintetben tehát mindig “válságban” volt. A kérdés az, hogy törekszik-e az ember – éspedig értékek mentése és azok szellemében – e válság leküzdésére, az autentikus létre. Ennek egyik lényeges vetülete a közösséghez való viszony. A globalizáció és szellemi kísérőjelenségei maguk is újra meg újra válságba kerülnek, és a maguk másságára törekvő, annak történelmi örökségét megőrző kulturális identitások éppen válság-leküzdő értékeket kínálnak.
Szűkítsük tovább a kört: a nyelv ugyanaz, összmagyar irodalomról mégis inkább csak mi, a mai Magyarország határain kívül élők beszélünk. Hogyan látja ezt a több mint negyedszázada Erdélyből Magyarországra távozott irodalomtörténész?
Beszélnek erről a magyar határon belül élők is. Mondhatnók erre fitymálóan Hamlettel, hogy “szavak, szavak, szavak”, vagy Petőfivel, hogy “megint beszélnek, csak beszélnek”, az igazán fontos kérdés azonban nem az, hogy beszélünk-e róla, mármint az egységről, hanem hogy valóban létezik-e. A nyelvi egység természetesen létezik, a közép- és kelet-európai diktatúrák bukása után pedig kialakulóban van az intézményes egység is; kisebbségi írók a magyar írószövetség tagjai lehetnek, műveiket magyarországi folyóiratok és könyvkiadók is megjelentetik, kapcsolatuk az “összmagyar” közönséggel zavartalan. Az egység azonban nem jelent egyformaságot. A kisebbségek irodalmának – és általában a kisebbségek kultúrájának – az ad létjogot, hogy valami többletet visznek az “összmagyar” műveltségbe. Ez a többlet éppen másságukból következik; az összmagyar irodalom a sokféleség egysége. Itt nem valami elvont, esetleg váratlanul kipattanó esztétikai értékre kell gondolnunk. A kisebbségi irodalmak létrehozója az identitás-őrzés volt, de – mint a globalizációval kapcsolatban említettem – ez nem csupán a kisebbség “válságmegoldó” ügye. Éppen e tekintetben szolgálhat minden határon túli irodalom érvényes mintákkal (és természetesen értékmintákkal) a magyarországi irodalom számára.
Végezetül engedjen meg egy személyes, de nem személyeskedő kérdést: több mint negyedszázadot említettem az előbb, felnőttként viszont az ember egészen másként érzékeli az idő múlását. Mire volt “elég” ez a 26 esztendő? Vagyis a kérdésem lényege: ha “otthont” álmodik, most, 2010-ben hol van ez az otthon?
Az emlékeimben. Márai Sándor írja valahol – talán a San Genaro vérében –, hogy az emigráns sohasem térhet haza, mert az otthon, melyet elhagyott, már nem létezik. Vagy pontosabban: egyre kevésbé létezik. Az én két otthonos városom, Szatmár és Kolozsvár, nem is hasonlít egykori, “otthon”-kori önmagára. Nem szólva arról, hogy az otthon emberi kapcsolatokat is jelent, és e városokban alig van már ismerősöm, s akik még vannak, egyre fogynak. Múltunk által vagyunk azok, akik vagyunk, és addig vagyunk, illetve addig értjük meg önmagunkat, amíg ezt a múltat emlékezetünkben megőrizzük.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

A 2. magyar hadsereg tragédiáját felelevenítő műsort mutattak be Nagyváradon
Rendhagyó dokumentumjátékkal emlékeztek Nagyváradon a második világháború legtragikusabb magyar eseménysorára, a Don-kanyarnál történt 1943. januári nagy orosz áttörésre és a 2. magyar királyi hadsereg tulajdonképpeni megsemmisülésére.
A Szabó József János budapesti történész összeállítására épülő megemlékezést a Pro Liberta Partium Egyesület szervezte, amely a két világháború magyar hősei emlékének gondozását vállalta magára.
Bevezetőjében a kutató elmondta, hogy valójában az élet a szerzője a szövegeknek, de hogy mégsem csupán száraz adatok felsorakoztatására számíthatott a közönség, az annak is köszönhető, hogy sok nem hivatalos feljegyzésnek – magánlevelek, naplótöredékek – sikerült a birtokába jutnia. A Szigligeti Társulat művésze, Meleg Vilmos vállalta a rendezést és négy kollégájával együtt a közreműködést is a műsorban.
Halasi Erzsébettel, F. Márton Erzsébettel és ifj. Kovács Leventével felváltva olvasták a szövegeket, Molnár Júlia pedig korabeli háborús dalokkal (mindenekelőtt Karády Katalin dalaival) emelte ki az eseménysor tragikumát. A jelzésszerű díszlet főeleme a háttér vetítővászna volt, amin híradórészletek, fotók, dokumentumok jelentek meg. A legtöbb felvételen jelezték, hogy a hátország számára „beállított” propaganda-képekről van szó, melyek enyhén szólva sokat szépítettek a kegyetlen valóságon. Akarva-akaratlan minduntalan felötlött Nagy László csodálatos egysorosa, a Betűk gyászőrsége: „Itt nyugszik a harminckettes gyalogezred.”
Az összeállítás, rendezés és mindenekelőtt a közreműködő művészek empátiája katartikus élményt nyújtott: minden szó, hang, hangsúly és kép, valamint a háborús emléktárgyakból rendezett kiállítás tökéletes összhangban tárta fel a hatvannyolc évvel ezelőtti, közel kétszázezer magyar katona halálát okozó, a mindenkori háborúk mindenkori logikátlan logikájának betudható tragédiát. Fegyverekről, hidegről, éhségről, emberi gyarlóságról szólt az a kései üzenet, amit a „Muszkaföldön lassan járó posta” most juttatott el Nagyváradra.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

„Remeték” utóélete
Huszonöt esztendő különbséggel ugyanazon a napon – február 24-én – hunyt el az újkori magyar irodalom két meghatározó egyénisége, a két „remete”: Bessenyei György (balra) 1811-ben Pusztakovácsiban, Berzsenyi Dániel (jobbra) 1836-ban Niklán. Mindketten a megújulás, a felvilágosodás eszméi, a nemzeti öntudatra ébredés jegyében igyekeztek változtatni a magyarság sorsán, mindketten néhány lépéssel kortársaik előtt jártak, és mindkettejük utóélete is sok hasonlóságot mutat. Leginkább abban, hogy a valamikori eszmei rokont, gyökereket-elődöket kereső legújabb kori alkotók rájuk bukkantak.
Vigyázzban vigyázni
Mária Terézia okos asszony volt: tudta, hogy bármennyire is rebellisek legyenek, a magyar nemesek mindenekelőtt udvarias-gáláns férfiak. Akik biztosan segíteni fognak annak a fiatal anyának, aki hozzájuk fordul elpanaszolni gondját-bánatát. Segítettek is, amikor 1741-ben Pozsonyban azt kellett hallaniuk, hogy az – amúgy sem szeretett – osztrák főurak hallani sem akarnak a leányági örökösödést biztosító Pragmatica sanctióról. Egyhangúlag kiáltották: damus vitam et sanguinem! Életünket és vérünket! – még manapság is ki-kiváltva ezzel az odaadó vállalással a dorgáló kritikát. A császárnő viszont nemhogy dorgált volna, épp ellenkezőleg: a magyarok föltétel nélküli odaadásával előbb megzsarolta a nőt trónon látni nem akaró osztrák nemességet, majd hálából a lovagias megvédelmezésért megalapította a testőrséget. Magyar kis- és középnemes ifjak számára. Szó sem volt a mai értelemben vett, gyilkos golyók elé vetődő, csípőből tüzelő izompacsirta-képezdéről, hanem olyan lehetőségről, amihez addig csak az amúgy is Bécsben telelő főnemesek jutottak: művelődve szórakozni, szórakozva tágítani agyat és látókört.
Bessenyei György tizennyolc évesen kerül a testőrséghez, s rövid, felhőtlen ifjonti időtöltés után döbben rá, hogy olyan esélyt kapott, amit nem szabad elszalasztania. Olvasni kezdi az angol és francia kortársak – „mellesleg” a felvilágosodás legkiemelkedőbb egyéniségeinek – műveit, majd maga is írni kezd. Hosszú időn át elmélkedő hangú, a drámai sodrást majdnem teljesen mellőző darabja, az Ágis tragédiája (1772) jelentette az újkori magyar irodalom kezdetét. Tulajdonképpen máig sem értem, miért a dögunalmas Ágist kiáltotta ki valamikor valaki mérföldkőnek, és nem a mesterének tekintett Voltaire szatirikus államregényeit követő, nagyon szellemes, ironikus Tariménes utazását, esetleg a természettudományos gondolkodás asszimilálásáról árulkodó Holmit, esetleg A természet világát. (Igaz, Voltaire-nek is van néhány tragédiája, amit talán ma már a Comédie Française is levett a műsoráról, lévén, hogy nagyon lemaradnak a Racine-tragédiákkal szemben.) Bessenyei Bécsben döbben rá az itthoni kultúra állapotának siralmas voltára, s írásainak nagy részével épp ezen próbál meg változtatni. „Olyan szánakozásra s egyszersmind köpedelemre való csekélységgel kicsinylik némelyek magokat, hogy magyarul nem lehet, mondják, jól írni, okoskodni, mivel sem ereje, sem elégsége nincsen a nyelvnek, melyekkel a tudományok szépségeket és mélységeket elő lehetne adni. Olybá venném, ha mondanád egy nagy hegynek, mely aranykővel tele volna, hogy semmit nem ér, mivel nincsen bánya s bányász benne. Mit tehet arról a drága hegy, ha kincseit belőle nem szedik, mit tehet róla a magyar nyelv is, ha fiai őtet sem ékesíteni, sem nagyítani, sem felemelni nem akarják. Egy nyelv sem származott a föld golyóbisán tökéletes erőbe, de azért mégis sok van már erős és mély közöttük. Ha az anglusok soha nem kezdettek volna nyelveken írni, azon okbul, hogy gyenge, nem volna most sem fényes, sem oly mély, melyhez egy nyelv sem hasonlíthat már e részbe, noha gyengébb volt sokkal, mint most a magyar. (…) Jegyezd meg e nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem…” – írja például a Magyarság című röpiratában, habár jól tudja, hogy bizonyos körülmények között az írott szó ugyanolyan visszhangtalan maradhat, mint a kimondott figyelmeztetés. „Vigyázzban álló költő is gondolkozik/néha./Szép ruhában s tompa karddal,/Hogy még gondolatban se sebesítsen. // (…)Vigyázzban hogy lehet vigyázni?/Rátok, kik azt sem értitek, hogy a kín/akkor kezdődik, amikor tudod,/hogy semmit sem ér az önfeláldozás.//(…)Életem és vérem mása úgy világít/e prémes, pástétomos Európára, hogy/még otthon sem értenek meg./Fáj.” Hogy annak idején Bécsben az író így gondolta, vagy nem így gondolta?! Szőcs Kálmán a Bessenyei Mária Terézia udvarában című versében így gondolt rá vissza.
Amit Bessenyei röpiratában leír, azt egy jó emberöltő múltán Széchenyi fogja majd felkarolni, s vele valamelyest kilendíteni a holtpontról a magyar nemességet, két emberöltő után pedig Vörösmarty mondja majd ki ismét – ma már szólássá vált gondolatát, hogy mi is a közéletnek élés igazi értelme. Bessenyei 1780-ban a következőket mondja Tudós társaság című írásában: „Én csak annyiban tartok valakit okosnak, amennyibe az hazájának s magának javára egyenlőül dolgozni nemcsak elégséges, de ezt minden tőle kitelhető módon megtenni sem mulasztja el, mert nincsen e világon kárhozatosabb bolondság, mint az olyan tudomány vagy okosság volna valakibe, melynek sem haza, sem különös emberek hasznát nem vehetnék. Az éppen úgy látszana, mintha egy orvos találtatna olyan, ki felette sok veszedelmes gyakran járvány nyavalyákat, kínlódó embereket tudna gyógyítani, de ő azért vagy restség, vagy makacsságból gyógyítani senkit sem akarna. Bolondházba kellene vinni, s minden pénteken verni, hogy emberi nemzetnek használjon, melynek, hogy tagja legyen, nem érdemli.” 1785-ben költözik a Bihar megyei kovácsi birtokára, 1804-től abbahagyja az írást, mivel a szigorú cenzúra miatt nem jelenhettek meg művei. A birtokával foglalkozik, egyre inkább rászolgálva az egyik röpiratának címével való azonosításra: ő lesz a bihari remete. Utolsó éveit Áprily Lajos Bessenyei című verse idézi fel: „Egy park a vágyak tündér-városából,/gáláns ünnep, bizalmas öblű páholy,/s egy gárda-bál, meleg hullámra ringó: // esték, amikor költő volt s király –/Künn megszólalt a mélabús tilinkó/s lassan beballagott az esti nyáj.”
„A szavak forrani kezdenek”
Berzsenyi már a következő nemzedék, ő már beleszületik a változásokba: a felvilágosodás, illetve a még gyerekkorában lezajlott francia forradalom eszméi megállíthatatlanul terjednek Nyugatról Kelet felé. Ahogy a nemzetek önmagukra találó dominóhada is sorra dől(ne) rá a nagy birodalmakra. Berzsenyinek csak rá kell(ene) lépnie az előtte járók – például a Bessenyei vezette testőrírók – kitaposta ösvényre?! Igen, ha a korabeli magyar valóság egyszerű fekete-fehér képlet volna. De nem az. Mert van már ugyan járható ösvény, de azon szembejön a „felszabadító” napóleoni sereg. Jelszavuk gyönyörű, szándékuk átlátszó. A magyar nemesség reménykedik, de hamar rá kell döbbennie, hogy hiába. Ilyen értelemben telitalálat Berzsenyi Napóleonhoz címzett 1814-es keltezésű verse: „Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság,/Melynek zászlóit hordta dicső sereged./A népek fényes csalatásba merülve imádtak,/S a szent emberiség sorsa kezedbe került. // Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted,/S isteni pálmádat váltja töviskoszorú./Amely kéz felemelt, az ver most porba viszontag,/Benned az emberiség ügye boszulva vagyon.” Két szakasz: az igen és a nem, a fehér és a fekete tökéletes, romantikus ellentéte. Romantikust mondtam, holott Berzsenyi mindvégig Horatiust követő klasszicistaként határozza meg önmagát. De hát nem ő az egyetlen, akinél nem fedi egymást az elképzelt/vágyott, illetve a megteremtett/megélt attitűd. Berzsenyi verseinek erejét nem utolsósorban éppen a szigorúan szikár klasszicista formákba szorított hatalmas romantikus indulatok robbanótöltete adja. „Romlásnak indult hajdan erős magyar!/Nem látod, Árpád vére miként fajul?/Nem látod a bosszús egeknek/Ostorait nyomorult hazádon?” – indítja A magyarokhoz (II.) ódáját. Ez esetben is meg van győződve arról, hogy „csupán” mesterének, Horácnak a rómaiakkal szemben használt versformáját és hangvételét használja, nem tudja, hogy versével ő maga válik mesterré – a 19. század első felében divatos közéleti (politikai) líra mesterévé. Őt követi majd – részben – Kölcsey a Himnuszban, Vörösmarty és Petőfi pedig egyértelműen a Szózatban, illetve a Nemzeti dalban.
Egyszóval meglepődött volna Berzsenyi, ha mesternek titulálják – őt, aki falusi magányából olyan ritkán és olyan nehezen moccant ki. Már fiatalkorában hajlamos volt a bezárkózásra, a kontemplatív elvonulásra. Harminc év körüli, amikor két gyönyörű elégiáját írja. A Búcsúzás Kemenes-aljától címűben úgy vesz búcsút szülőhelyétől (valójában egy közeli másik birtokára költözve), mintha aggastyánként az élettől búcsúzna, A közelítő télben pedig az ősi külső-belső természet párhuzamára építi mondandóját. „Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom./Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!/Sem béhúnyt szememet fel nem igézheti/Lollim barna szemöldöke!” Közhely a „szárnyas idő” repülése, de Berzsenyi úgy írja meg ezt a közhelyet, hogy másfél száz év után Palocsay Zsigmond erre a záró szakaszra építi A játszótér című versét. Íme – mutatóban – az egyik szakasz: „Itt hágy s vissza se tér. Szép vala-é? Szentség?/Szó, szó. Mennyire ó? Mennyi hitelt ad rá/könyvkiadó? Mit is ér – ér valamit talán! –/Lollim barna szemöldöke.”
Berzsenyi gazdálkodik, s a napi teendők végeztével kerít időt a bosszankodásra, mérgelődésre, kevéske örömre vagy az elvont elmélkedésre. A „helyzetjelentést” a Levéltöredék barátnémhoz című versből tudjuk: „Leplembe burkolva könyökömre dűlök,/Kanócom pislogó lángjait szemlélem,/A képzelet égi álmába merülök,/S egy szebb lelki világ szent óráit élem.” A „szebb lelki világot” legrészletesebben talán A pesti magyar társasághoz címzett episztolájában festi meg: „Hol van tehát a józan értelem,/Hol a tudósok annyi izzadása?/Remélhetünk-e vajjon jobb világot?/Gyaníthatunk-e olly időt, mikor/Az ész világa minden népeket/Megjózanít és öszveegyesít,/S kiirt közülünk minden bűnt s gonoszt? // Reménylek. Amit század nem tehet,/Az ezredek majd megteendik azt.” Termett mára gyümölcse Berzsenyi reményének? Nézőpont, illetve a szemlélő természetének függvénye a válasz. Sütő István elégikusan nézi, így hát válasza is elégikus lesz a Könyökre dőlve című versben: „De nem!/Ott ülsz most is/A világ egyetlen diófája alatt,/Asztalodon/Telt, ihatatlan pohár,/Köves kenyér/– Az idő nem múlik, csak sűrűsödik –,/S mondod, mondod könyöködre dőlve:/Az ember a nyűgeit önmaga vállalja!” Igaza van? Biztosan. De igaza van Balla Zsófiának is, aki viszont Tél közelít című versében ódai emelkedettséggel emlékezik Berzsenyire: „Himnusz kellene, ám érdemesebb a mély/főhajtás. A szavak forrani kezdenek./Szégyenünk odalett, végre fölállhatunk/lelkünk s Isten elébe is.”
Molnár Judit, Krónika (Kolozsvár)