Magányból – az örökkévalóságba
Lőrinczi László halálára
2011. december 18-án, életének 93. évében Settimo San Pietróban, Szardínia szigetén elhunyt Lőrinczi László.
A gyászjelentő minden fájdalmat magába rejtő, száraz mondatai egy sokoldalú, termékeny írói pálya lezárását adják hírül.
Hogy ki volt ő, azt talán legjobban egyik közeli barátjának, Bántó Istvánnak egy nem is olyan régi születésnapi jellemzését idézve mondhatjuk el:
 „Csöppnyi derűvel, szívesen mondogatta magáról, hogy ő tulajdonképpen az irodalom napszámosa. Amikor először hallottam tőle ezt a ma már divatja múlt kifejezést, sehogy se fért a fejembe, hogy ez az elegánsan öltözködő, szigorúan pedáns, kimért, udvarias úriember napszámosként görnyedezzen akár irodalmi művek kimunkálásában. Pedig ezt tette. Könyvkiadói, majd szerkesztőségi munkája utáni szabadideje lett az ő irodalmi műszakja. Itt lelte igazi örömét az alkotásban a szépség parancsának engedelmeskedve, itt töprengett, vívódott irodalmi művei szárba szökkenésén, művészi megformálásán, dolgozott a maga megszabta igényességgel, felelősséggel. Tehetsége közismert nagy műveltséggel párosult, hitt az irodalom gondolat- és érzésformáló hatásában, elkötelezettje volt az író közösségi szolgálata eszméjének. Írói műhelyének légkörét mindezek együttes hatása alakította, ami aztán kifejezést nyert szépirodalmi munkásságában.”
1919. január 21-én született a Szeben megyei Pusztacelinán. Joghallgatóként 1935-ben közölte első verseit az Ifjú Erdély, majd nemsokára novelláit az Erdélyi Helikon, nemzedéke nevében vitázó cikkeit a Brassói Lapok, az Ellenzék, a Független Újság. 1946-ig joggyakornok, törvényszéki albíró volt Kolozsváron, akkor rövid ideig a Művelődésügyi Minisztériumban a magyar művelődés ügyeinek háború utáni gondját felvállaló államtitkár, 1949-től – fél évszázadra Bukarestben ragadva – a román főváros megpezsdülő magyar szellemi életében könyvkiadói és lapszerkesztő, a Marosvásárhelyen megjelenő Új Élet bukaresti megbízottja.
Irodalmi körökben elsősorban műfordítóként tartották számon. Az ő magyarításában olvashattuk annak idején Mihail Sadoveanu nagy regényeit (A Nyestfiak, A balta, A parasztkapitány) és Inasévekcímmel megjelent emlékiratát, Ioan Slavici novelláit, George Călinescu Ottilia titka és Matei Caragiale Óvárosi gavallérok című regényét, Tudor Arghezi Szűzanya szeme című prózai költeményét. De egyike volt azoknak, akik az 1960-as évektől a kortárs nyugati líra felé is ablakot nyitottak számunkra: többek között ő szólaltatta meg magyarul Giuseppe Ungaretti, Salvatore Quasimodo, Cesare Pavese – később Bertolt Brecht, Federico Garcia-Lorca költeményeit, vagy Leopardi híres versét, A remete rigót, költői versenyre kelve jeles elődökkel Dante Purgatóriumának tizenöt énekét, s Edgar Allan Poe híres versét, A hollót.
A műfordító-maszk azonban nem rejthette el az alkotót: elsősorban a világirodalomban széles körben tájékozott művelt esszéírót, a hiteles tudósításokkal hazatérő világjárót, s olykor a színpad „világrengető deszkáira” merészkedő drámaírót sem. Kisebb-nagyobb időközökben egymást követő könyvei: A közvetítő (1987), A lehetetlen kísértése (2002), Üzenetek Erdélybe(2010) című esszé- és tanulmánykötetei, útijegyzetei (Itáliai napok, 1965, Lépések visszhangja, 1973, Hazatérés Lucaniából, 1985, Zöngés napló, 1996), s különösen Kuncz Aladár Fekete kolostorának történetei és alakjai nyomába eredő „irodalomtörténeti riport”-ja, a három kiadást megért, és folyton bővülő-gazdagodó Utazás a Fekete Kolostorhoz (1974, 2005, 2011) tanúságai ennek a nyitott szemmel járó, megszívlelendő tanulságokkal hazatérő nyugtalan szellemnek.
Sokarcú írói pályájának külön vonulatát képezik a búvópatakszerűen fel-felbukkanó kisregényei. Az elsőt 1940-ben még az Erdélyi Helikon közölte volna, de az ígéretes mű, a Szomszédok befejezetlen maradt, s csak napjainkban (2010) támadt fel a hét évtizedes tetszhalálból. Késői írás a Sárból vétettél(korábbi címén A szigetlakó) is, akárcsak a régmúltba elsüllyedt fiatalkori emlékeket felelevenítő másik kisregény: A Rhapsody fedélzetén.
A teljességre korántsem törekvő felsorolás helyett talán érdemes megállnunk egy pillanatra az utóbbi évtizedekben kiadott könyveinek belső címlapján olvasható jelmondatnál: „SOLULS ERIS”. Ez olvasható az 1993–1996 között Bukarestben saját költségén, primitív nyomdai köntösben megjelentetett kötetein, az új „hazájában”, Szardínia szigetén 1998–2002 között kiadottakon, s ennek felírását kérte újabb könyveire is, amikor öt-hat évvel ezelőtt megkeresett azzal, hogy további terveinek gondját velünk megossza. A szónak a latin–magyar szótár szerint több jelentése is van – lényegében ugyanazzal a lelki-érzelmi tartalommal –: „egyedüli, magányos, elhagyatott, puszta, lakatlan”. A bukaresti évtizedek alatt „napszámos”-feladatokkal megterhelt, saját lelki tájaira csak néha-néha eljutó alkotót ugyanúgy kifejezi ez a jelmondat, mint azt a szellemi embert, aki másfél évtizede a Mediterrán-tengeri sziget Settimo San Pietro névre hallható városkájában élt, de akinek – egy modern Mikes Kelemenhez hasonlóan – gondolatai mindegyre hazaszálltak. És nem csak gondolatai, hanem művei is.
A távoli sziget kisvárosának temetője befogadta porhüvelyét. De a szelleme könyveiben megtalálta az utat hazafelé, a szülőföldre, amelynek irodalmát oly sok és oly sokféle értékkel gazdagította.
Dávid Gyula 
Szabadság (Kolozsvár)

Az ojtozi honvédemlékmű cikk-cakkos útja Szent István országában
Szent István országának legkeletibb csücskében, a Kárpátok külső lejtőjét árkoló Ojtoz völgyének kistelepülésén augusztus 20 előestéjén alapkövet helyeztünk el az 1917. augusztus 8 –12 közti négynapos kegyetlen harcokban elesett, a Magyar Királyi Soproni 18-as Honvéd Gyalogezred kötelékeihez tartozó hősi halottak emlékére. Az ojtozi római katolikus templomkertben, egy törött székely kapu torzója mellé állított andezit tömbre később bronzplakett kerül, amelyet a soproni Erdélyi Kör készíttetett, és, a tervek szerint még ezen az őszön ünnepélyes keretek között a Kör képviselői és meghívott vendégei az ojtozi sziklára elhelyeznek.
Szent István országának két települése, az Ojtoz és Sopron közötti nyolcszáz kilométernyi távolság is jelzi, hogy valami, a mai Magyarország méreteihez szokott szem számára a szó földrajzi értelmében „szélsőséges” ügyről van szó. De ha belemélyedünk históriánk összekuszált és meg sem írt lapjainak olvasásába, a história még szövevényesebb tekercseihez jutunk.
A Keleti Kárpátok egyik legfontosabb históriai átjárójának, az Ojtoz-völgyének védelmezése a magyar hadakra, a székely katonanemzetre, majd a székely határőrségre hárult.
1917-ben a magyar hadvezetés az Ojtozi völgyszoros védelmét a soproni ezredre bízta.
A sors fintoraként eközben Székelyföld harcosai az Olasz fronton, Doberdónál, Piave-nál harcoltak és véreztek el, s groteszk módon, Linder Béla hadügyminisztersége, majd Kun Bélának és körének országot rontó és nemzetpusztító komisszárkodása idején mire az összeomló nyugati frontról a székelyek visszatértek, már nem volt hazájuk, mert a magyar hadügyminiszter, a világtörténelemben is páratlan és példátlan módon, „nem akart többé katonát látni.”
Kratochwill Károly, a nyugati frontról visszatérve megpróbálta menteni a még menthetőt, megszervezte a Székely Hadosztályt, szembeszállt a katonák szülőföldjét elözönlő román hadakkal, de hamarosan két, magyar és román front közé került, fegyverletételre kényszerült, s amiről az utókor szeret szégyenérzetében szemérmesen hallgatni, inkább a román hadsereg előtt tette le a fegyvert, minthogy a bolsevizmus magyarországi hatalomra kerülését segítse.
A románok, „természetesen” ígéretüket nem tartották be, az egész székely kompániát internálták.
Az így összekuszálódó politikai és katonai helyzetben azok a székely katonák, akik nem tudtak vagy nem akartak szülőföldjükre visszajutni és ott román uralom alá kerülni, a felső-magyarországi csatákban vettek részt, és nem kis szerepük volt például a csehek Magyarországról való ideiglenes kiszorításában. És aztán következett Trianon.
A soproni 18-as gyalogezred ojtozi történetéhez visszatérve: 1918-ban rettenthetetlen harcosoknak bizonyultak. A már említett csatában négy napon át feltartóztatták és visszaverték a túlerőben lévő orosz csapatokat. A soproni Cyberpress internetes lapból is tudjuk, hogy az ezred elveszítette tiszti állományának háromnegyedét és legénységének mintegy felét.
A kitüntetések számadataival is érzékeltethetőek a részvétel arányai: az ezredet Ojtoz Hősei címmel tüntették ki, öt arany, 175 nagyezüst, 322 kisezüst és 852 bronz vitézségi érmet adományoztak a harcok résztvevőinek, s az ezred számára odaítélt díszkürt is jelzi az elismerés mértékét.
Nos a soproniak még a világháború harcainak idejében hősi helytállásukat honvédemlékművel örökítették meg az Ojtoz völgyében. Ezt az emlékművet az ország politikai összeomlása közben barbár módon lerombolták.
Az emlékmű egy hatalmas, az országút fölé benyúló sziklafalra elhelyezett egész alakos honvéd féldomborművéből állott. A sziklát az emlékműről Honvédkőnek hívták akkor is, amikor már csak a honvéd emlékképe függött a sziklafalon. Aztán 1961-ben az Ojtoz – Bákó műút szélesítése ürügyén a Honvédkövet is berobbantották, amelyet a helybéliek képzeletben még mindig ott látnak, és a helyet ma is Honvédkőként mutogatják, holott már se honvéd nincs, se kő.
De van még emlékezet.
Emlékeztek a soproniak is.
A soproni 18-as bajtársi kör 1934-ben Dabóczy István szobrászművésszel, a Rákóczi Honvéd Főreáliskola tanárával elkészíttette a honvédemlékmű féldomborművének mását, amelyet 1934. augusztus 5-én avattak fel Sopronban, és az akkori Gleinchenberg allé Ojtozi fasorában helyeztek el. Érdemes megjegyezni, hogy az Ojtoz sétány Sopronban azóta sűrűn látogatott kegyeleti hely, s arról sem szabad megfeledkezni, hogy Dabóczy István a hírhedt Recski táborban pusztult el, ahová Rákosi pribékjei 1951-ben elhurcolták.
Úgy kerek a világ, ha emlékezni is tudunk.
A Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődési Egyesület, 2003-ban egy törött székely kapuból ihletett térplasztikai alkotást helyezett el az ojtozi római katolikus templom cintermében, ezzel tisztelegve két világháború hősi halottai előtt. Az emlékmű, ahogyan ez nálunk történni szokott, minimális pénzadományból készült el, az anyagféleségeket, a művészi, a szakképzett és szakképzetlen munkát az ojtozi, berecki, és más illetőségűek biztosították.
Az ojtozi emlékmű és az Ojtoz-völgyi harcok történetét felelevenítő írásaink és rendezvényeink hatására a Soproni Erdélyi Kör elhatározta, hogy elkészítteti a Magyar Királyi 18. Számú Soproni Gyalogezred emlékműve honvédalakjának kicsinyített mását.
A bronzmásolat Sz. Egyed Emma soproni éremművész alkotása.
Ez és vázlatosan ennyi az ojtozi honvédemlékmű összekuszálódott története, amely látszólagos ziláltsága ellenére egyenes és jól járható gondolati-érzelmi vonallal köti össze a Szent István-i Magyarország nyugati és keleti végvidékét. De bizonyságul szolgál arra is, hogy Sopront nem csupán a Magyarországhoz tartozás voksolásos megerősítése végett lehet a „Hűség Városa” titulussal kitüntetni, hisz ezredének katonái a keleti végeken is közemlékezetre érdemes módon védték a hazát, s akiknek maradékai olyan időkben is átmentették kegyeleti tárgyainkat, alkotásainkat és emlékeinket, amikor ezért Recsk járt, és nem kitüntetés.
Az ojtozi két és féltonnás sziklatömböt és az alapzathoz szükséges követ a mikóújfalusi kővágó műhelyt működtető Bozin Sándor ajándékozta, az andezit tömb a Vajda Lajos megyei tanácselnök-helyettes és Kasléder Ferenc málnási polgármester közreműködésével jutott el Ojtozba, ahol Pál Andor vállalkozó erőgépei és munkavállalói, valamint Bereck polgármesteri hivatala és három település, Bereck, Ojtoz és Kézdimartonos mesterei és munkavállalói segítkeztek.
Az alapkőletétel alkalmával megható volt a háromszéki emlékműállítókkal együtt a helyszínen látni olyan soproniakat is, akik még mindig a háborúkban elveszett nagy- és dédszülők ojtoz-völgyi emlékei után kutatnak.
2006. augusztus 18.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma

Magyar tantárgyverseny Moldvában
Március 3-án ért véget a Mikes Kelemen országos Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny, immár IX. alkalommal megszervezett, Bákó megyei szakasza. Az eseménynek a bákói Domnița Maria I-VIII. osztályos iskola adott otthont, melynek igazgatónője, Deaconu Elisabeta Cecilia, igencsak nagy szeretetettel fogadja be minden évben a moldvai magyarság ezen megmérettetését.
Az eltelt kilenc év alatt sokan tiszteletüket tették ezen a rendezvényen, rangos és ismert javító-tanárok állították mérce alá az idénre már 24 moldvai csángó településről összesereglett 73 tanulót, akik négy kategóriában, korcsoportban mérték össze az iskolai, valamint az iskolán kívüli magyar órákon elsajátított tudásukat. Tiszteletre méltó, hogy a Bákó megyei főtanfelügyelő, Lazăr Florin, is tiszteletét tette ez alkalommal, váratlan betoppanása azonban nem riadalmat, a szokásos „lóti-futi” effektust, hanem inkább örömet váltott ki, mind a szervezőkből, mind Anghel Năstase roma kisebbségi tanfelügyelőből, aki a magyar oktatás érdekeit hivatalosan képviseli a Bákó megyei tanfelügyelőségen. Utóbbi ismételten hangot adott elismerésének, mellyel az oktatási programban dolgozó oktatók végzik mindennapi munkájukat.
Míg a gyerekek legjobb tudásuk szerint azon „törekedtek”, hogy a „legeszesebben” megoldják a tantárgyverseny tételeit, addig a moldvai magyar oktatásért dolgozó pedagógusok, jelenlegi munkáltatójukkal a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnökével tárgyaltak. Burus Siklódi Botond elnök úr vezetésével, arról folyt a beszélgetés, hogyan tudnák az oktatási program átszervezésében felmerülő kérdéseket megelőzni, a már felmerült kérdések megválaszolásában ki tud segíteni. A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány is képviseltette magát ezen a találkozón, volt olyan kérdés, melyre az AMMOA képviseletében jelenlevő Petrás Robi már ismerte a megoldást, de ott volt Bartha András és Pogár Laci is, akik szintén megnyugtató válaszokat tudtak adni a tanárok felvetéseire.
A kiadós ebéd után mindenki türelmetlenül várta az eredményhirdetést, a zsűri pedig szorgosan és pontosan igyekezett, Borbáth Erzsébet nyugdíjazott igazgatónő felügyelete alatt, Márton Béla tanár úr és Szolláth Hunor közreműködésével, hogy a sokszor csak fél pontos különbségeket is a legigazságosabban értékelje. Mint az „nálunkfelé” történni szokott, az eredményhirdetés nem csak a gyerekeknek szerzett örömet, hanem felkészítő tanáraiknak is.
„Erőst örömesen” meséltek a javító-tanárok, a dolgozatokban észlelt vidámságokról, elmés megoldásokról, szívhez szóló fogalmazványokról. Mint amikor a „serény” ellentétét kellett fokozni, és a megoldást az „eszes” szerző, nemserény, nemserényebb és legnemserényebb formában vetette papírra. Kiemelten értékelte Borbáth Erzsébet pedagógus, a már csak a moldvai magyarság, mindennapi szókincsében élő szavak használatát, biztatva a gyerekeket, hogy az irodalmi magyar nyelv elsajátítása közben, ne feledjék el ezeket a régies szavakat, kifejezéseket.
erdon.ro

Beiratkozás: rendelleneségek, káosz mindenhol
Meglehetősen kaotikusan, kisebb-nagyobb rendellenességekkel indult tegnap az előkészítő, illetve az első osztályokba való beiratkozás első szakasza. A legtöbb erdélyi és partiumi iskolában már kora hajnalban sorok alakultak ki – voltak tanintézetek, ahol sorszámot kellett osztogatni a pánikhangulat elkerülése érdekében. A szülők a legtöbb helyen attól tartanak, ha hanyagolják a beíratást, akkor gyermekük számára nem jut már hely a kívánt osztályban, esetleg nem az előre kiválasztott tanítónőhöz kerül.
Kivizsgálást indít az oktatási tárca
Tudorel Urianu, az oktatási minisztérium szóvivője szerint a beiratkozás azért késett, mert tegnap hajnalban több áramszünettel is szembesült a központi informatikai rendszert működtető Siveco társaság, amelynek munkatársai hajnali 5 órától dolgoztak a hiba elhárításán. Az előzetes vizsgálatok szerint az egyik szerver merevlemeze hibásodott meg, arról kellett az adatokat átmenteni egy másik adattárolóra. Cătălin Baba tanügyminiszter elmondta: vizsgálatot rendelt el a rendszerhiba körülményeinek tisztázására. Hangsúlyozta: nem marad következmények nélkül, ha kiderül, hogy az üzemzavar személyi mulasztás miatt következett be. A tárcavezető azt is közölte: nem sokkal 11 óra körül ismét működött a rendszer, így a beiratkozások is elkezdődhettek. Baba szerint pénteken tesztelték a rendszert, akkor még kifogástalanul működött.
Késett az adatfelvételi módszertan
Keresztély Irma Kovászna megyei főtanfelügyelő úgy véli, a tanintézetek későn kapták meg a minisztériumtól az adatfelvételi módszertant és a számítógépes programot, így várható volt, hogy lesznek fennakadások. „Legalább két héttel az iratkozások megkezdése előtt az iskolák meg kellett volna hogy kapják azt a programot is, melyet az adatbevitelhez kell használni, hogy legyen idejük azt kipróbálni, és a minisztérium is tesztelhette volna a terhelhetőségét. Várható volt, hogy amikor az egész országban megkezdődnek az iratkozások, meghibásodhat a rendszer” – nyilatkozta lapunknak a főtanfelügyelő, aki folyamatosan arra buzdította a szülőket, hogy az első napokban ne rohamozzák meg az iskolákat, hiszen a körzetbe tartozó gyerekek összeírása két hétig tart.
Egy neve elhallgatását kérő anyuka lapunknak elmondta, ez a fennakadás is azt jelzi, hogy a minisztérium elsiette a reformokat. „Egy számítógépes programot sem voltak képesek beindítani, ezért nem bízom abban, hogy a tanévkezdésre az előkészítő osztálynak berendezik a tantermeket, kidolgozzák megfelelően a tantervet. Az elsietett reformoknak a gyerekeink az áldozatai” – szögezte le az édesanya.
Kovászna megyében nem állt le az iskolai beiratkozás a központi számítógépes program meghibásodása miatt. Az iskolákban elvették az iratcsomókat a sorban álló szülőktől, akik néhány nap múlva újra be kell hogy menjenek az intézménybe, hogy láttamozzák a központi nyilvántartás alapján kinyomtatott jelentkezési dokumentumot. Az iskolák többségében iktatták a beiratkozási kéréseket, ám volt, ahol ezt nem tartották fontosnak, arra hivatkozva, hogy az első fordulóban csak a körzetbe tartozó gyerekeket írják be, őket pedig sorrendtől függetlenül kötelesek felvenni. A sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Gimnáziumban csak délben kezdték el a procedúrát: Szőcs Torma Katalin igazgatóhelyettes lapunknak elmondta, inkább ők dolgoznak estig, de nem akarják, hogy a szülők kora reggeltől sort álljanak.
Többszakaszos iratkozás
A beiratkozások első szakasza március 16-áig tart, ebben az időszakban a szülők azokba az iskolákba írathatják be első vagy előkészítő osztályba a gyermeküket, amelyhez a korábban megállapított körzetek szerint a lakhelyük tartozik. A beiratkozások alapelve szerint a körzetekben mindenkit be kell hogy írjanak a tanintézetek, azon szülők pedig, akik máshová akarják vinni gyermekeiket, csak a fennmaradó helyek függvényében tehetik meg. A beiratkozásokat elektronikusan is összesítik és követik az átfedések kiküszöbölése érdekében. Az iskolák március 19-én kifüggesztik az első körben hozzájuk beiratkozott gyerekek névsorát. Miután az iskolák és a tanfelügyelőségek közzéteszik a szabadon maradt helyek számát, a szülők március 27-éig nyújthatják be a jelentkezési kérvényüket.
A második szakaszban a más körzetekből beiratkozott gyerekek névsorát április 2-án teszik közzé, április 4-én pedig a körzetből és a körzeten kívülről iratkozott gyerekek névsorának, valamint a továbbra is szabadon maradt helyek listájának közlésével zárul a procedúra. Amint arról beszámoltunk, az új tanügyi törvény előírja, hogy az óvoda után nem első, hanem úgynevezett előkészítő osztályba kell járniuk azoknak a gyerekeknek, akik szeptember elsejéig betöltötték a hatodik életévüket. Azok a gyerekek, akik szeptember elseje után, december 31-éig töltik be a 7. évet, beiratkozhatnak már az első osztályba is, de a szülők kérhetik, hogy beiratkozzanak az iskolák keretében működő előkészítő osztályok valamelyikébe.
A kisdiákok nem kapnak osztályzatot a tevékenységükre, a pedagógusnak viszont feladata, hogy minden gyerekről készítsen egy úgynevezett képességfelmérő jelentést, mely szükséges az első osztályba való jelentkezéskor. Az iskolák számára a minisztérium külön büdzsét biztosít megfelelő helyiségek kialakítására, taneszközök beszerzése végett. Egyelőre úgy tűnik, a legtöbb erdélyi és partiumi iskola felkészült a szeptemberi iskolakezdésre az előkészítő osztályok tekintetében: rendeződni látszanak a teremgondok, és várhatóan pedagógushiánnyal sem kell szembenézni.
Amint arról beszámoltunk, a Spiru Haret Tanügyi Szakszervezeti Szövetség korábban a beiskolázásra vonatkozó rendelet visszavonását kérte a minisztériumtól. Az érdekvédelmi szervezet szerint a szülőknek alkotmányos joga megválasztani, hogy melyik iskolába íratják be gyereküket. Azonban a jogszabály miatt semmi garanciájuk nincs arra, hogy lesz-e ott hely a számára.
Emiatt a rendelet sérti a választáshoz való jogot, és nem veszi figyelembe a gyerek érdekeit, állítják. A szakszervezet arra hívta fel a figyelmet, hogy a szülők a valóságban más kritériumok szerint választanak iskolát csemetéiknek: a munkahelyük közelsége, kisebb korú testvér esetén az óvoda közelsége, a délutáni program szintén sokat nyom a latban.
Bíró Blanka, Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár)

Gazda László (Mementó)
Zágonban született 1933-ban, és fél évtizede kísértük utolsó útjára. Geográfus volt a javából, geológiai földrajz szakos tanár. Mikós diákként már a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem földrajz–geológia szakán eljegyezte magát a középiskolás tanulók és földrajztanárok által kevésbé kedvelt gazdasági földrajzzal (1956).
Első tanulmánya Sepsi rajon történeti földrajzához címmel a Bolyai Tudományos Diákkörök Évkönyvében jelent meg. A Baróti Szabó Dávid Líceum tanáraként megvetette a líceum ásvány- és kőzettárának alapjait. Huszonéves fejjel kezdeményezte a Romániai Földrajzi Társaság rajoni, majd megyei fiókjának létrehozását, melynek haláláig elnöke volt. Több mint két évtizedig a Mikes Kelemen Főgimnáziumban tanított. Tudományos, természetrajzi és honismereti expedíciókat szervezett diákjaival a Székelyföldön, öt nyáron át a csángók által lakott moldvai térségben. Az 1970-es évektől az Ojtoz és a Tatros közötti székelyes csángó falvakat, később a vranceai tájakon élő régies kultúrájú csángótelepüléseket, majd a Moldvai Szaláncfürdő és Ónfalva, valamint a Bákótól délre fekvő, székelyes csángó nyelvjárást beszélő közösségeket, Szászkút–Klézse vidékét tanulmányozták. Eredményes terepmunkát végzett Pusztina térségében. A moldvai hatóságok meglehetős gyanakvással kísérték munkáját, olykor akadályozták. Eredményeit, jól dokumentált helytörténeti írásait a rendszerváltás után megjelent honismereti, érdekvédelmi és művelődési kiadványokban, 1990-től a Csángó Újság és a Moldvai Magyarság oldalain közölte. Megkezdte a csángó magyar közösségekről készített szintézisének megírását, mely azonban torzóban maradt. Tudományszervező, -népszerűsítő és kutatómunkája elismeréseként számos kitüntetés és diploma mellett halála évében Pro Urbe-díjjal jutalmazták. Néprajzi munkásságáról Pozsony Ferenc értekezett.
Kisgyörgy Zoltán
Jelentős munkái:
Gazda László: Codex, Kétnyelvű kiadás – Ediţie bilingvă, Bibliotheca Moldoviensis, Hargita Kiadóhivatal – Editura Harghita, Csíkszereda – Miercurea Ciuc. 2006.
Gazda László: Csángómagyar falvak – Moldvai magyar vonatkozású települések történeti tára 1-3 kötet /Budapest, Nap Kiadó, 2009-2011/
Erdély.ma

Elhunyt Sylvester Lajos
Május 10-én, csütörtök este elhunyt Sylvester Lajos neves erdélyi újságíró, közíró, drámaíró, volt színházigazgató, a Háromszék című sepsiszentgyörgyi napilap főmunkatársa.
Sylvester Lajos a háromszéki Alsócsernátonban született 1934. június 3-án, a Kolozsvári Bolyai Egyetemen végzete tanulmányait magyar nyelv és irodalom szakon. Tanárként és főtanfelügyelőként dolgozott, Háromszéken több emlékmű állítása is (egyebek közt a zágoni Mikes Kelemen szobor, a szárazajtai emlékmű, a sepsiszentgyörgyi Kossuth Lajos szobor) az ő nevéhez fűződik.
1974 és 1985 között az akkori Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház igazgatója volt, az 1989-es fordulat után a Háromszék napilap főmunkatársa lett.
Főbb művei: Úz-völgyi hegyomlás (székely határőrség krónikája), Csupa csapás az élet (az elsorvadt moldvai magyar oktatás és csángó szétrajzások emlékkönyve), Frigyre lépni a szülőfölddel, Ojtoz völgye a hadak útján.
A Háromszék napilap és a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház is saját halottjának tekinti. Temetése időpontjáról a családdal egyeztetnek.
MTI
A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán végezte tanulmányait. Először Kézdi rajon főtanfelügyelőjeként dolgozott, majd az újonnan alakult Kovászna megye művelődési osztályának vezetője lett. Ő állíttatta vissza a parkban levő 1848-as emlékmű kőoroszlánjait, továbbá az ő nevéhez fűződik Gábor Áron és Nicolae Bălcescu szobrainak a felállítása is. 1974 és 1985 között a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház igazgatói tisztségét töltötte be. 1989-ben a Háromszék napilap munkatársa lett.
Főbb művei :
Báthory Anna, A gyanú, Úz-völgyi hegyomlás (riportkönyv; 1996)
Úz-völgyi hegyomlás (székely határőrség krónikája; 1996)
Az őrnagy hazatér (2001)
Csupa csapás az élet (az elsorvadt moldvai magyar oktatás és csángó szétrajzások emlékkönyve) (2001)
Frigyre lépni a szülőfölddel
Szőttesünkben török minták
Ojtoz völgye a hadak útján (2008)
Díjai, kitüntetései:
1992: Széchenyi István-emlékérem
1996: MÚRE publicisztikai nívódíj
1996: MUK-díj. Erdély.ma

Sylvester Lajos (1934–2012)
Sylvester Lajos romániai magyar író, újságíró, drámaíró, a Magyar Írószövetség tagja, a háromszéki művelődési élet tevékeny szervezője, a székely nemzetrész múltjának és jelenének jó ismerője, széleskörűen művelt, szociografikus hajlamú esszéista Alsócsernátonban született 1934. június 3-án.
Tanulmányait szülőfalujában kezdte, a kézdivásárhelyi tanítóképzőben folytatta, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett tanári oklevelet. Néhány évig Kézdi rajon főtanfelügyelője, majd az újonnan alakult Kovászna megye művelődési osztályának vezetője, vidékünk kultúrmindenese. Már a rendszerváltás előtt nagyjaink szoborállítójaként ismerték Erdély-szerte. Nevéhez fűződik számos történelmi emlékjel, többek közt ő állíttatta vissza a parkban levő 1848-as emlékmű kőoroszlánjait Sepsiszentgyörgyön, Gábor Áron szobrát Kézdivásárhelyen, Zágonban Mikes Kelemen, Csernátonban Bod Péter mellszobra, valamint a Barót melletti véczeri 1848–49-es emlékmű is neki köszönhetően áll.
1974 és 1985 között az akkori Sepsiszentgyörgyi Magyar Színház igazgatói tisztségét töltötte be, nagy hatású Tamási Áron-, Illyés Gyula-, Sütő András-, Csurka István-bemutatók kötődnek nevéhez. 1978-tól Sylvester Lajos szervezte az akkori Romániában egyedülálló Kisebbségi Színházak Kollokviumát, mígnem 1985-ben megelégelték a rendszer korlátait feszegető munkásságát, s úgymond a "sajtóba száműzték", 1985–1989 között a Megyei Tükör, 1989 december végétől haláláig a Háromszék napilap főmunkatársa. Írói, riporteri munkássága ez idő alatt bontakozott ki.
FŐBB MŰVEI: A gyanú, színmű; Báthory Anna, történelmi dráma; Úz-völgyi hegyomlás (1996); Az őrnagy hazatér (2001); Csupa csapás az élet (2001); Frigyre lépni a szülőfölddel (2001); Szőttesünkben török minták (2008); Ojtoz völgye a hadak útján (2008); Halak, vizek, sziklaszirtek (2011).
DÍJAI, KITÜNTETÉSEI: 1992: Széchenyi István-emlékérem; 1996: MÚRE publicisztikai nívódíj; 1996: MUK – Sajtószabadságért-díj; 2003: MUSZ – Aranytoll-díj; 2006: Bethlen Gábor Alapítvány Teleki Pál érdemérme. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megjelentek a Székely könyvtár első kötetei
Szponzori szerződést kötött szerdán a megyeházán a Székely könyvtár című könyvsorozat támogatására a Hargita Kiadó, Hargita Megye Tanácsa és a Hargita Gyöngye Rt.
Ferenczes István József Attila-díjas költő, a Székelyföld folyóirat egykori főszerkesztője az ötlet gazdája. „Amikor kiderült, hogy a Góbé termékeknek sikerük van nálunk és külföldön egyaránt, jött az ötlettel Ferenczes István, hogy nekünk vannak székely szellemi termékeink is, hátha össze lehetne belőlük gereblyézni egy százas könyvsorozatot” – elevenítette fel az előzményeket a szerződéskötés ünnepségén Lövétei Lázár László költő, a periodika megbízott szerkesztője.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke üdvözölte a szakma, a köz- és magánszféra példaértékű összefogását, illetve megjegyezte, hogy ezek a kötetek nem hiányozhatnak a székely emberek polcairól, annál is inkább, hogy székelyföldi értékekre építenek.
Lövétei ismertette a sorozat köteteit összeválogató bizottságot, amely a Székelyföld folyóirat szerkesztőiből, vagyis József Attila-díjas, illetve Márai-díjas költőkből és írókból, valamint egy doktori képesítéssel rendelkező néprajzkutatóból állt össze. Szemelgetésük fő szempontja, hogy a szerző vagy székelyföldi származású legyen, vagy pedig székelyföldi témát dolgozzon fel. Ötös minisorozatokban jelennek meg a kötetek, úgy próbálják ezeket összeállítani, hogy lefedjék azt a bő háromszáz évet, amióta itteni vonatkozásban magyar írott kultúráról beszélhetünk, másfelől Székelyföld minden térségéről szóljanak, beleértve Aranyos-széket is.
A székely-magyar írott kultúra legkülönbözőbb területeiről, úgymint szépirodalom, történelem, néprajz, szociográfia stb. válogattak. A Székely könyvtár sorozat egységes grafikai arculatát Léstyán Csaba képzőművész tervezte.
Az első minisorozatot (Székely népballadák, Mikes Kelemen: Törökországi levelek, Tamási Áron: Ábel a rengetegben, Bözödi György: Székely bánja, Kányádi Sándor: Válogatott versek) már megtalálhatják a III. Székelyföld Napok keretében május 23. és 25. között tartandó könyvvásárban. Továbbá május 25-én 18 órától a frissen megjelent köteteket bemutatják a Székelyföld folyóirat székhelyén is.
A kötetek ára egyenként 35 lej, azoknak, akik előfizetnek, kedvezményesen 25 lej. A megrendelők egy-egy, Siklódy Ferenc grafikus által tervezett könyvjelzőt is kapnak, amelyen könyvtulajdonosonként (ex libris) fel lesz tüntetve a nevük személyesebbé, értékesebbé téve ezáltal az illető köteteket.
Szőcs Lóránt. Székelyhon.ro

Székely ember megmaradó lelke! (Emlékezés Sylvester Lajosra)
Mindig szomorú a temetés, de ilyenkor, tavaszfakadáskor a legszomorúbb. Mindig fáj gyászkönnyeket sírni, de ilyenkor, amikor Isten egéből oly dúsan csurog alá a fény, fájóbb.
A virágzó fák mosolya éles ellentétben áll egy család, egy közösség fájó sóhajával. Élni szép, elmúlni fájó, rettenetes. Ilyenkor mindent várunk, csak egyet nem, a halált. A halál mégis jő feltartóztathatatlanul. Ne, Uram, ne siess velem úgy, bár éveim száma nagy, várj még egy kicsit, még sok a megoldatlan feladat. Szeretnék elbúcsúzni, házamat és lelkiismeretemet elrendezni, szeretnék felkészülni a nagy útra. A halál azonban kegyetlen. Nincs alku! Ezért szomorú a tavaszi temetés.
Sylvester Lajos hajlékában is várták a tavaszt. Helyette gyászos hervadás jött. Életről álmodtak, halál jött helyébe. Elvégeztetett.
A temetés számadás, jelentéstétel is. Ezernyi riport, glossza, esszé, több könyve arról tanúskodik, hogy szeretett szólni. Emlékházak, múzeumi gyűjtemények "összehozója" volt, számos, korábban lerombolt szobor és emlékmű visszaállítója. Hosszú évtizedeken keresztül Háromszék egyik legismertebb és legrokonszenvesebb cselekvő embere. De személyének kisugárzása túllépte a megye határait, sőt, a Kárpátok karéját is.
Sylvester Lajos neve ott áll abban a 101 nevet tartalmazó névsorban, amely azoknak a neves közéleti személyiségeknek adományozott Julianus-díjak kitüntetettjeit tartalmazza, akik itthon, a Kárpát-medencében és túl ezen megítélésünk szerint a magyarok ügyében a legtöbbet cselekedtek, eleget téve az alapítvány célját megfogalmazó Dsida Jenő-idézetnek: Elindulok, mint egykor Csoma Sándor, hogy felkutassak minden magyart.
Azt tartják, hogy amikor a székely ember kivágja a fát, megsajnálja, és faragni kezdi, s addig faragja, amíg belefaragja lelkét a fába. A székely kapu a székely ember lelke. Az ő lelke immár benne van minden, Törökországban állított székely kapuban és kopjafában. Ettől kezdve pedig nemcsak éltében, hanem holtában is kedve szerint bolyonghat a törökországi Trákiában és az anatóliai Macarköyben, hogy felkutassa a hajdani magyarok lelkét. Most immár Mikes Kelemen lelkével ölelkezik a rodostói Rákóczi Múzeum bejáratához állított székely kapunál, a gelibolui kopjafánál a Dardanellák partján a Nagyságos Fejedelmet fogadja, Avsarköyben együtt nevet a bujdosókkal Forgács úron, aki lovával nagyot ugrat, hogy használjon az megivott savanyúvíz. A camuri kopjafánál az iszapfürdőhöz kíséri a bujdosókat, majd a macarköyi gyalogkapunál az ötszáz évvel előbb oda települt magyarokkal társalog. A tavaly Isztambulban a Boszporusz partján felállított székely kapu tágas udvarán az Isztambulban elhunyt és az ottani temetők egyikében nyugvó szabadságharcos rokonával és sok-sok hajdani szabadságharcos lelkével elegyedik szóba, és ahogy őt ismerem, máris találkozókat, összejöveteleket és konferenciákat szervez az ottani elárvult lelkeknek, és arra buzdítja őket, hogy segítsék a Kárpát-medencei magyarokat abban a küzdelemben, amelyet megmaradásukért folytatnak. Mert mi mindnyájan meghalhatunk, csak egy dolognak nem szabad meghalnia: a magyar nyelvnek.
Köszönöm neked, drága Lajos barátom, hogy életutad egy szakaszán veled menetelhettem, és köszönöm, hogy halálod után is székely népedet szolgálod. Adja az Isten, hogy még sok-sok riportot írjál, sok szobrot és emlékházat emelj égi hazád kis székelyek lakta egén. Te nem is haltál meg, itt vagy és itt leszel közöttünk és a törökországi bujdosók körében, amíg csak élünk.
BEDER TIBOR,
a Székelyföldi Társaság nevében. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Régi irodalmunkat kutatta és tanította
Száz éve született Szigeti József professzor
Három évtizeden át a kolozsvári Bolyai majd Babeş–Bolyai egyetemen egyetlen magyar szakos sem szerezhetett úgy diplomát, hogy ne hallgatta volna Szigeti József előadásait, ne tett volna nála vizsgát. Így neve rendre fogalommá vált nem csak az egyetemi körökben, hanem szerte Erdély magyar iskoláiban. Hisz mindenüvé szétszóródtak tanítványai. S a művelt olvasóközönség is évtizedeken át az ő gondozásában olvashatta régi íróink, mindenek előtt Balassi Bálint, Apáczai Csere János, Mikes Kelemen műveit.
Életútja 1912 májusában a Baranya megyei Máriagyűdről indult, református papi családból, s a korai árvaság sodorta erdélyi rokonokhoz. A kolozsvári Református Kollégiumnak köszönhette a felkészítést, az indíttatást, amely aztán az 1929-ben letett érettségi után a Református Teológiára vezette. Itt akkoriban olyan híres professzorok tanítottak, mint Tavaszy Sándor, id. Nagy Géza, Imre Lajos, Maksay Albert, akik az általános műveltségben, teológiai-filozófiai gondolkodásban is tájékoztatást adtak. Életfelfogásuk sok szempontból összecsengett a Kristóf Györgyével, aki a román egyetemen egyedül tanította a magyar nyelvet és irodalmat. Szigeti a teológiával párhuzamosan végezte az egyetem román–magyar szakát. 1934-ben megszerezte a teológiai, 1936-ban pedig a tanári diplomát. Egy évig a szatmári Református Gimnáziumban, majd 1937-től 1946-ig a marosvásárhelyi Református Kollégiumban tanította tárgyait. 1946-tól minisztériumi tanfelügyelőként járta az iskolákat, míg 1948-ban meghívták a Bolyai Egyetem magyar tanszékére előadótanárnak. Ettől fogva ő adta elő a régi magyar irodalmat. 1956-ban tette közzé háromkötetes jegyzetét, melyben nyolc évszázad irodalomtörténetét kellett feldolgoznia. Utóbb, a Bolyai Egyetem beolvasztásakor e jegyzetet is elmarasztalták, mert az „oszthatatlan egységes magyar irodalmat” hirdette, s engedett a „burzsoá ideológiának”.
Az 50-es évek közepétől bontakozik ki Szigeti József kutatói, irodalomtörténészi munkássága. Egyrészt régi íróink műveit adta közre tudományos jegyzetekkel és magvas bevezető tanulmányoktól kísérve. Sok könyvgyűjtő féltett kincse volt a Haladó Hagyományok sorozatban 1955-ben gondozásában megjelent Törökországi levelek. E téren legnagyobb teljesítménye az Apáczai Csere János-életmű közzététele. A Téka-sorozatban a Magyar logikácskát és a nagy pedagógus két beköszöntő beszédét, néhány levelét közölte, majd a Fehér Könyvek sorozat részére igen alapos munkával sajtó alá rendezte a Magyar Encyclopaediát.
A Tanulók Könyvtára sorozatban megjelent Balassi-kiadásai máig közkézen forognak. Ugyanakkor kutató-értelmező munkáját is kitartóan folytatta. 1960-ban egy dési iskolai könyvtárban ismeretlen Mikes Kelemen-kéziratot fedezett fel. Alapos elemzés alapján kimutatta, hogy a Balassi Menyhárt árultatásáról szóló komédia szerzője azonos a Magyar Elektráéval, vagyis Bornemisza Péter.
1970-ben jelennek meg válogatott tanulmányai A mű és kora címmel ötödfélszáz lapos kötetben. Ennek bevezetőjében vallja: „Az amúgy is gyér, legtöbbször ellenséges híradások helyett e tanulmányokban a művekre támaszkodva igyekeztünk megrajzolni az írók belső világát, világnézetét, elsősorban annak legfontosabb oldalát: a művekből kihámozható filozófiai nézetüket. Egyszóval: az író, az alkotó állott figyelmünk középpontjában. Nemcsak azt kerestük, hogy ránk, az olvasóra, milyen hatást gyakorol valamelyik mű, hanem elsősorban azt igyekeztünk megállapítani – az összefüggések feltárása és végigkövetése után –, hogy az elemzett mű mit árul el az íróról? Milyen belső mozzanatot tár fel a költő életéből a kölcsönzött elem? E mozzanatokból hogyan építhető fel a belső fejlődés egésze, amelybe harmonikusan illeszkednek be az egyes mozzanatok?” 1971-ben egyetemi jegyzetének kézikönyvvé bővített változatát teszi közzé A régi magyar irodalom története címmel.
Az 1970-es években mind nagyobb felelősség nehezedik vállára az egyetemi életben. Miután 1968-ban a Balassi-komédiáról írott értekezésével megszerzi a doktorátust, 1970-ben professzorrá léptetik elő, 1972-től pedig ő vezeti a magyar irodalmi s a hozzá csatolt magyar nyelvészeti tanszéket is. Ekkor kapja meg a doktorátusirányítói jogot. Megörökli Jancsó Elemér, majd Csehi Gyula professzorok doktorandusait, s haláláig egyedül rá hárul a magyar irodalmi disszertációk irányítása. A 70-es évektől mind jobban szorongatják a magyar tanszéket: nincs lehetőség fiatalabb tanerők alkalmazására, szigorúan korlátozzák a felvehető hallgatók számát. Szigeti József 1977-ben nyugdíjba vonul, de mint konzultáns professzor részt vesz a tanszéki munkában. Ezekben az években egy Balassi-monográfia kidolgozása foglalkoztatja.
Szigeti professzor tanárként magával ragadta diákjait. Óráin igyekezett nem csak a tudatra, hanem az érzelemre is hatni. Kérdéseket fogalmazott meg, válaszlehetőségeket sejtetett, míg végül a hallgatókat is meghallgatva rámutatott a helyes következtetésre. Akkoriban elő kellett adnia korszakának minden fontosabb íróját, de azért a hallgató könnyen rájött, kik a szívéhez, érdeklődéséhez közel állók. Mikor ezekről beszélt, elrugaszkodott kurzusától, belső élményeit vagy éppen az alkotásokkal kapcsolatos kételyeit szólaltatta meg. Akár a hit és világi szellem küzdelmét fejtegette Balassi költészetében, akár Apáczai vagy Misztótfalusi kilátástalannak tűnő, de mégis hittel, az új szellem nevében vívott csatáját ecsetelte „a sötétség tengerárja” ellen, akár pedig Mikes hűségét és szülőföldszeretetét domborította ki a leveleskönyvet elemezve, nem csak ismereteket továbbított, hanem egyéniséget formált, embert nevelt. Lehetőleg mindig rámutatott a művek máig hangzó üzenetére.
Tanítványait a vizsgákon bátorította: arról beszéljenek, amit tudnak; a tanár nem arra kíváncsi, hogy mi nem jut eszükbe. A már végzettekhez mindig volt pár kedves szava: érdeklődött pályájuk alakulásáról, s a rátermetteket kutatómunkára biztatta. Nem rajta múlott, hogy körülötte nem alakulhatott ki iskola. Szűkebb körben többször hangsúlyozta, hogy teológiai felkészültség és latin tudás nélkül alig lehet a régi irodalmat eredményesen kutatni. Márpedig azokban az években a teológiát mereven elhatárolták az egyetemtől, a latint pedig száműzték a tantervből. Így kénytelen volt doktorandusait is a lehetőségek józan figyelembe vételével a XX. századi irodalom felé irányítani, ahol a haladó gondolkodás kimutatása, a román vonatkozások hangsúlyozása elősegítette a disszertációk – akkoriban csak román nyelven zajló – megvédését.
Rák okozta hosszas szenvedés után, 1986 júniusában költözött ki a házsongárdi panteonba, nem is messzire az óráin gyakran emlegetett Apáczai Csere János és Misztótfalusi Kis Miklós sírjától.
GAAL GYÖRGY
Szigeti József (Máriagyűd, 1912. május 28. – Kolozsvár, 1986. június21.) irodalomtörténész. Szabadság (Kolozsvár)

Az erdélyi versenyzők felzárkóztak az anyaországiakhoz (Anyanyelvi konferencia)
A címbeli örömhírt a múlt hét végén az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének ünnepi közgyűlését követő tanácskozáson fogalmazták meg, melyre a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében került sor. Attól vagy ember, hogy különb tudsz lenni! – az anyanyelvápoló mozgalom eme jeligéje is jelzi, mekkora nevelői potenciál rejlik tevékenységében.
Az eszmecsere a mozgalom plakátjait, kiadványait felsorakoztató kiállítás megnyitójával vette kezdetét, amit a vitát bevezető beszámolók követtek. Elsőként Kerekes Barnabás az anyaországi nyelvművelő moz­galom történetét foglalta össze, visszautalva Péchy Blanka színművész alapítványának és Lőrincze Lajosnak abban játszott szerepére. Az Édes Anyanyelvünk mozgalom azóta jócskán kiszélesedett, százezrekhez kíván eljutni, a nemzettudat ama kétségbeejtő helyzetén ugyanis, amire egy ’83-as felmérés vetett fényt – a megkérdezett diákok 97 százaléka nem tudta, mely országokban élnek nagyobb számban magyarok – sürgősen változtatni kellett. A legelőbb 1965-ben Egerben megtartott kiejtési konferenciát szinte fél évszázada minden évben új követi, közben új ágakat hajtva a mozgalom a gondolatok érthető megszólaltatásának szánt Kazinczy Versennyel, helyesírási vetélkedőkkel stb. gyarapodott, és fejlődése máig töretlen. A diákoknak, tanároknak szánt képzések mellett nyári táborozások élénkítik és jutalmazzák a versenyszellemet, s a nyelvművelés aktivistáinak mai fő törekvése, hogy növeljék a résztvevők számát a "tömegesedés" rendjén. Az előadó kiemelte az örvendetes tényt, hogy a határon túli közösségek és társmozgalmak ma már nem csupán bekapcsolódásuk örömét élvezhetik, hanem az erdélyiek például fel is zárkóztak teljesítményükben, a díjak számában az anyaországi versenyzőkhöz.
Péntek János megemlítette, milyen súlya van e versenyeredményeknek az erdélyi Nyilas Misi tehetség­támogató program ösztöndíjainak odaítélésében. Aggasztónak tartja viszont, a diákok helyesírási tudása gyatra, ez is a mélyebb merítésre, a minél nagyobb számú diák bevonására buzdít. Erdélyi Judit elmondta, milyen tapasztalatokkal járt az, hogy az Implom József helyesírási verseny erdélyi szakaszát évek óta a Mikes Kelemen Gimnázium szervezi meg.
Egy javaslathoz hozzászólva a jelenlévők nem helyeselték, hogy a helyesírási versenyben ezentúl megszüntessék a határon túli kategóriát, miként arra sem érett meg az idő, hogy szakirány szerint válasszák szét a versenyzőket. (Elegendő azt megemlíteni, hogy a mai erdélyi magyar földrajzkönyvekben hemzsegnek a nyelvi hibák.)
Egyed Emese jónak látná, ha a határon túli utaztatási alapokból a mozgalomnak is juttatnának, ennek hiánya ugyanis a legnagyobb anyagi akadálya a magyarországi versenyeken való részvételnek. Váradi Izabella minisztériumi tanácsos némileg meglepő kijelentése szerint bizonyos célokra még mindig sok a minisztérium elköltetlen pénze. Wacha Imre rádiósoknak, tévéseknek szóló szellemes előadását, sajnos, csupa nem-tévés hallgatta végig. Kifejtetlen téma maradt a sajtó szerepe a nyelvimodell-nyújtásban, ezzel a mozgalom hazai képviselői, persze, nem ok nélkül, elégedetlenek.
Végül Bodó Barna egyetemi tanár mondta el gondolatait a társadalom lelkiismereteként meghatározott civil társadalmi mozgalmakról, ezeken belül azok kisebbségi változatairól, melyekhez az anyanyelvápolók is sorolják magukat. Több kezdeményezés mostoha fogadtatása – például a magyar professzorok erdélyi tanácsának megalakítási javaslata – arra vall, a civil ethosz könnyen elvész, bénaság veszi át a helyét. Kiölhetik a civil jogigényt belőlünk – ennek következményei pedig fölöttébb aggasztóak – hangoztatták többen is nyelvi jogállapotunk kérdéséhez hozzászólva.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gondolatok a székely irodalomról
Székely irodalom mint kép­ződmény, s mikortól is beszélünk róla? Hogyan fér össze az alkotás a többféle elfoglaltsággal, és milyen viszonyban vannak egymással? Humoros, ízes székely nyelven írt történetek, írások felolvasásával, de saját tapasztala­ta révén is kereste a válaszokat a házigazda, Szonda Szabolcs kitartó és visszatérő kérdéseire a Bod Péter Megyei Könyvtár kedd délutáni közönség­találkozóján Sántha Attila és Muszka Sándor költő-író.
A Mikes Kelemennél is tetten érhető sajátos észjárásról, a székely irodalomról és megjelenéséről is beszé­lő Sántha Attila a székely nyelvjárás kihalásának veszélyeire mutatott rá. Az általa szerkesztett Székely szótár egyfajta szélmalomharc a jelenség ellen, mondta, hacsak nem történnek olyan gesztusok, mint az Iszkiri a guruzsmás berbécs elől című antológia, tehát ha felmutatjuk, hogy ennek a székely nyelvjárásnak igenis, lehet értéke. Hozzáfűzte: az irodalmi magyar nyelv kizárólagos használatára buzdító pedagógusok egyfajta székely kulturális genocídiumot követtek el – az általunk vagy szüleink által használt kifejezések, szavak nem adódtak át, a mai gyermekek már nem használják azokat, s a folyamat erős hasonlóságot mutat a Csángóföldön történtekkel.
Aki az ifjúságot csizmaveréssel vagy huszárfelvonulással szeretné itthon tartani, az nem ismeri a fiatalokat, mond­ta a kultúrára fordított minimális anyagiak kapcsán Muszka Sándor, aki úgy véli: az irodalmi pálya ma már nem vonzó a fiatalok számára, de a jelenségen még a vidéki önkormányzatok is könnyen segíthetnek író-olvasó találkozók, kiállítások szervezésével. Hozzáfűzte: bár Székelyföldön tömbben él a magyarság, kultúra vonatkozásában ez mégis periféria.
Demeter Virág Katalin. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Otthon a nyelvben – húszéves az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége
Huszonkét évvel ezelőtt a szabadság élménye volt a legfontosabb, a nyelvhasználat szabadságának, a magyar nyelv nyilvános megjelenésének az élménye. El is kápráztatott bennünket a kezdeti hősi időszak, amikor a román televízióban is szólni lehetett magyarul, közéleti személyiségeink, politikusaink is magyarul beszélhettek, sőt román honfitársaink közül is nagyon sokan vették elő rejtett magyar tudásukat, hogy aztán a későbbiekben és manapság is újra elrejtsék.
Velünk együtt a magyar nyelv is kikerült a diktatúra börtönéből, a nyilvánosság fényében tündökölhetett, természetes kapocs lehetett újra a magyarul beszélők teljes közösségével. Megszűnt a hatalom és a félelem skizofrén kettős beszéde, újra hitelesebbek lettek a szavaink, tisztábbak a mondataink. Gerincünkkel a beszédünk is kiegyenesedhetett. Amikor tudni lehetett, hogy nincs már akadálya az intézményesülésnek, háromszéki barátaink tették meg ezt a döntő lépést: húsz évvel ezelőtt hivatalosan is bejegyeztették az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségét.
Azért ők, és azért itt, mert a nyelvterületnek ebben a keleti zugában már 1990 előtt is több bátorsággal gondoskodtak tanítványaik anyanyelvi műveléséről. Tulit Ilona magyar szakos tanfelügyelő elnöke is lett az AESZ-nek, aztán Zsigmond Győző. A megye szaktanárai közül nagyon sokan játszottak kulcsszerepet a Szövetségben: Erdély Judit, Török Katalin és Péter Sándor, aztán Gazda József, Kőrösi Csoma emlékének ápolója, valamint Ördög-Gyárfás Lajos, aki mérnöki pontossággal és felelősséggel vette kezébe a szövetség ügyeinek intézését. Háromszéken a történelmi példa is több volt, mint máshol, a már-már héroszi példák: Apáczai Csere János, Mikes Kelemen, Bod Péter, Baróti Szabó Dávid, Kőrösi Csoma Sándor, akik emlékeikben kézzelfoghatóan helyiek, hűségükben és munkájukban egyetemesek, egyetemesen magyarok.
A névválasztásban is gondolni lehetett volna az erdélyi hagyományra, az említett nevekre vagy az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságra. Annak kifejezése viszont szintén fontos volt, hogy az intézményesülő erdélyi anyanyelvi mozgalom csatlakozni kíván az anyaországihoz. Ezért a magyarországi Anyanyelvápolók Szövetsége neve egészült ki az erdélyi jelzővel. Így ebben a névben a természetes egység és a természetes különbözőség egyaránt kifejeződik. Azt látni lehetett már a 90-es évek elején, hogy a kisebbségpolitikának alapvető célkitűzése lesz az anyanyelvűség, a nyelvhasználati jogok kiterjesztése és védelme. Azt sem volt nehéz észrevenni, hogy az anyanyelvűségért folytatott harc mellett kisebb figyelemben fog részesülni maga az anyanyelv.
Pedig már akkor sem volt közömbös, milyen lesz az a nyelv, amelyet és amelyen tanítani fognak iskoláinkban, amely mintává válik a kiterjedő médiában, amely egyre nagyobb teret kap a nyilvánosságban, és egyre inkább feltűnik majd a közigazgatásban, a hivatalokban, amelynek dominánsnak kell maradnia a magyar–román kétnyelvűségben. E feladatok fölismerésének a jegyében fokozatosan alakult ki a szövetség munkájának három alapvető területe: maga a mozgalom; a magyar nyelv és irodalom iskolai és iskolán kívüli oktatása; a mindezt megalapozó szakmai munka: közösségeink nyelvi helyzetének és nyelvhasználatának tudományos igényű vizsgálata.
Magáról a mozgalomról
A szövetség vezetőtestületében már kezdettől képviseltette magát minden erdélyi régió, rendezvényeinkről pedig úgy döntöttünk, hogy folyamatosan változtatjuk a színhelyeket. Úgy gondoltuk, a mozgalom lényege éppen a mozgás, a jelenlét Erdély magyar közösségeiben. Magam ezt a tavaszi határjáráshoz hasonlítottam, ahhoz a mágikus rítushoz, amelynek szerepe szerint óvnia kell a közösséget, a falut, a település határát az ártó szellemektől, a mi esetünkben a nyelvhatárt, a veszélyeztetett peremrégiókat.
Fő rendezvényünkkel, a Magyar Nyelv Napjai ünnepével, az ehhez kapcsolódó szakmai konferenciával, a Nyelvőrzés Díjának átadásával, a Kőrösi Csoma Sándor anyanyelvi vetélkedővel, a mesemondó versennyel így jártuk végig két évtized alatt nyelvi régiónk foszló peremét és megtartó központjait: Nagybányát, Szatmárt, Nagyváradot, Aradot, Temesvárt, Dévát, Brassót, Csíkszeredát, de Udvarhelyt, Gyergyószentmiklóst, Nagyenyedet, Marosvásárhelyt és Zilahot is. És a magyar nyelvhatár tágabb körében, a Kárpát-medencei mozgalom résztvevőiként rendszeresen jelen voltunk Sátoraljaújhelyen, Széphalomban, Kassán, Győrben, Gyulán és Adán is.
A történelem kedvező fordulatával, a 90-es évek elején kölcsönös lehetett a felismerés, hogy a határnak túlsó oldala is van, született is mindjárt egy új nyelvi fordulat, a határon innen és túl, amely lassan sztereotípiává vált, az idő távlatában pedig mintha a népmesei fordulatok körébe kerülne. A magyarok felfedezték egymást. Felfedeztük egymást. Ennek a felfedezésnek is voltak szintjei és fokozatai. A magyarországiak közül sokan akkor szereztek tudomást arról, hogy a határon túl is van egy magyar világ, vannak olyan „románok”, „szlovákok” stb., akik – hogy, hogy nem – tudnak magyarul.
Azt is tapasztalhatták, hogy az ő magyar nyelvük jól érthető, de kissé más, hogy ők kétnyelvűek, hogy számukra fontos a magyar nyelv (ettől magyarok), hogy veszélyeztetettek magyar nyelvűségükben, de hogy ők meg akarják tartani nyelvüket. Aki pedig a határ innenső oldaláról jutott el Magyarországra, ott azt tapasztalhatta, hogy valóban van egy ország, ahol mindenki magyarul beszél, de az ottaniak ennek jószerével nincsenek is tudatában, emiatt számukra nem is fontos, hogy magyarul beszélnek.
A különböző régiók és az anyaország beszélői előbb némi meglepődéssel felfedezték egymást, rácsodálkoztak egymásra, élcelődtek egymással, lassan tudomásul vették, majd elfogadták egymást. Valóban elfogadták? Mi úgy gondoljuk, és ebben az anyanyelvi mozgalomnak is szerepe volt, hogy a versenyeinken szereplő, anyanyelvi táborainkat látogató, iskolai cserelátogatáson résztvevő fiatalok jártak elöl ebben az elfogadásban és elfogadtatásban. És talán nem túlozzuk el saját tevékenységünk jelentőségét, amikor azt mondjuk, hogy az AESZ fontos szereplője, kulcsszereplője volt a kapcsolatok építésének, az anyanyelvi mozgalom hálózatszerű kiterjesztésének.
Már jó ideje annak, hogy kitaposott útvonalak vezetnek Kézdivásárhelyről nemcsak Szentgyörgyre és Kolozsvárra, hanem Gyulára, Budapestre, Győrbe és Sátoraljaújhelyre is. És ez az út mindkét irányban járthatónak bizonyult. Már a kezdeti időszakban is tisztában voltunk azzal, hogy nem nekünk kell közvetlenül hatással lennünk az erdélyi magyarok nyelvhasználatára, a nyelvi tudatosságot és felelősséget sem leszünk képesek csak magunk terjeszteni: ehhez meg kellett nyernünk azokat, akiknek szakmája a beszéd és az írás, befolyásolói, mintaadói a nyelvi közösségnek. A pedagógusokon kívül ilyen szerepük van a papoknak, a színészeknek, a rádiók és a televíziók munkatársainak.
Ők mind professzionális használói a nyelvnek, tőlük – akik akkor is mintaadók, ha ennek éppen nincsenek tudatában – számon lehet kérni a mintaszerű nyelvhasználatot. Ezt tudatosítani kell bennük, és fel is kell készíteni erre őket. A 90-es években ilyen témájú szakmai konferenciákat és tanfolyamokat, beszédtechnikai képzést szerveztünk az éppen akkor szerveződő, induló rádió és televízió szerkesztőségek munkatársainak.
A 2. évtizedben mintha lankadt volna az erdélyi professzionális beszélők képzés iránti igénye, mintha túlságosan is tökéletesnek éreznék magukat, a nyomtatás és a könyvkiadás új technikai lehetőségeivel pedig a felületesség, a gondozatlanság és a gondatlanság terjed az írásbeliségben. Pedig erre nem terjed ki a regionalitás mentsége, ez már a restellnivaló provincialitás megnyilvánulása.
A magyar nyelv és irodalom iskolai és iskolán kívüli oktatása
Magának a mozgalomnak is az iskola volt a főszíntere, fő szereplői pedig a fiatalok. De közvetlenül érdekelt bennünket az is, hogyan folyik az iskolákban a magyar nyelv és irodalom oktatása, megvan-e a kellő tudatosság és felelősség abban, hogy milyen ennek az oktatásnak a nyelvi igényessége és tartalmi színvonala, eredményessége. Egyáltalán: milyen magyar nyelven és milyen magyar nyelvet oktatnak iskoláinkban? Az AESZ felelősnek érezte mindebben magát, a magyar szakos tanárok pedig ki is nyilvánították, hogy szakmai szervezetüket látják benne.
Az AESZ partner volt a tantervek készítésében; amíg lehetősége volt rá, a tankönyvek lektorálásában, ellenőrzésében; szakmai konferenciákat szervezett (több alkalommal is pl. a helyesírás tanításáról), vállalta az együttműködést az Romániai Magyar Pedagógusok Szövegségével a tanárok továbbképzésében (a Bolyai Akadémián vagy a Teleki Oktatási Központban). Igaz ugyan, és ez jelentős eredmény volt, hogy az anyanyelvi versenyeket „hivatalosként” ismerte el a minisztérium, a szövetség normatív támogatását is elértük a Communitas Alapítványnál, mindezek az együttműködések és partneri kapcsolatok mégsem bizonyultak kellően eredményesnek, hatékonynak.
Véleményünk szerint ennek alapvető oka az, hogy nem érvényesül kellő igényesség sem a pedagógusok kiválasztásában, sem a felkészítésükben. A másik, amire mindenképpen hivatkoznunk kell, a tankönyvek nyelvi igénytelensége, amelyre nekünk már jó néhány éve nincs befolyásunk, csak a sajtóban tehetjük szóvá, nem sok eredménnyel. Az ezzel kapcsolatos tapasztalatainknak és elemzéseinknek összegzése A romániai magyar közoktatás, különös tekintettel az oktatási nyelv(ek)re című tanulmányunk (Fóris-Ferenczi Rita és Péntek János írta, megjelent a Nyelv és oktatás kisebbségben.
Kárpát-medencei körkép című kötetben, szerk. Bartha Csilla–Nádor Orsolya–Péntek János, Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2011). Az oktatással és az oktatás nyelvével való törődés folyamatosan jelen volt munkánkban, ennek további bizonyítéka a Bálint Emese és Péntek János szerkesztésében, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 5. köteteként megjelent Oktatás: nyelvek határán. Közelkép és helyzetkép a romániai magyar oktatásról című gyűjteményes kötet. De talán arra a szülőknek címzett levélre is hivatkozhatunk, amellyel a magyar nyelvnek mint tannyelvnek a fontosságára hívtuk föl azoknak a szülőknek a figyelmét, akiknek gyermeke most kezdi az iskolát (Milyen nyelven tanuljon a gyermek? Magyarul vagy románul?).
A közösségek nyelvi helyzetének tudományos igényű vizsgálata
A mozgalmat, az oktatást csak folyamatos szakmai munkával lehet megalapozni. A Kárpát-medencei szinten összehangolt élőnyelvi kutatások már a 90-es évek elején elkezdődtek. Fokozatosan épült ki a külső régiók szakmai központjaiban dolgozó magyar nyelvészek együttműködése a közös témákban, az azonos vagy hasonló nyelvi helyzetek és folyamatok vizsgálatában. A 2001-ben akadémiai háttérrel intézményesült kutatóállomások együttműködése az éppen itt, Illyefalván rendezett nyári szemináriumokon vált annyira szorossá, hogy létrehozhatták az első és máig egyetlen Kárpát-medencei magyar kutatóhálózatot, a Terminit.
Ennek a hálózatnak az erdélyi kutatóállomása a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kolozsvári és sepsiszentgyörgyi munkatársakkal, szoros szimbiózisban az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségével. 1990 óta fokozott az az elvárás, hogy a nyelvészek közvetlenül járuljanak hozzá a közösség érdekeit szem előtt tartó nyelvstratégia kidolgozásához és megvalósításához. Ez a hozzájárulás elsősorban a nyelvi tervezésben valósul meg, és ennek alapvetően arra kell irányulnia, hogy minél kedvezőbbek legyenek a feltételei a magyar nyelv használatának és megtartásának. Ezeket a feltételeket nagyon tömören a következőkben határozhatjuk meg:
(1) Magukban a beszélőkben legyen meg a tudatos szándék és akarat, hogy meg akarjanak maradni a magyar nyelvben és magyar identitásukban. Ezért is különösen fontos, hogy a fiatalok fedezzék föl azt a többletet, amelyet csak anyanyelvük révén érhetnek el. (2) Legyenek meg a jogi, politikai, nyelvkörnyezeti feltételei a nyelvválasztásnak, ill. az anyanyelv szabad, teljes körű használatának. A beszélőknek minden támogatást meg kell adni ahhoz, hogy ismerjék nyelvi jogaikat, hogy éljenek, élhessenek velük, és legyenek érzékenyek minden korlátozásra vagy hátrányos megkülönböztetésre.
(3) Legyenek meg a feltételei, forrásai és eszközei annak, hogy a beszélők folyamatosan gazdagíthassák anyanyelvi műveltségüket; legyen meg a lehetőségük a nyelv áthagyományozására nem csupán a családban, hanem a teljes körű intézményes oktatásban is.
(4) Elengedhetetlen, hogy a magyar nyelv minden további korszerűsítése, szabályozása, a szaknyelvek bővítése és anyanyelvűsítése a magyar nyelv egészében történjék; ilyen értelemben folytatni kell a Kárpát-medencei magyar nyelvi tervezés legfontosabb programját, a határtalanítást. A nyelvi otthonosságot, a használt nyelvváltozat által is kifejezett közösségi szolidaritást csak a nyelvjárások, a helyi változatok használata biztosíthatja. A beszélőket bátorítani kell arra, hogy használják anyanyelvüket, beleértve a helyi változatot, és tartózkodni kell attól, hogy bárki is megbélyegezze e változatok beszélőit.
(5) Minden eszközzel javítani kell a magyar nyelv presztízsét, külső megítélését.
Számvetés a nyelvi hálózat eredményeiről
A Termini 10 éves jubileumán, a jubileumra kiadott kötetben és a Magyar Tudományos Akadémián 2011. november 24-én tartott konferenciánkon számvetést készítettünk a magyar nyelvi hálózat eredményeiről, fölvázoltuk azt is, melyek azok a témák, amelyekkel folyamatosan foglalkozni kell. Az AESZ-hez szorosan kapcsolódó Szabó T. Attila Nyelvi Intézet a következő témákban folytat kutatásokat (főállású kutató nélkül): nyelvi kapcsolatok, kölcsönhatások (Benő Attila); területi nyelvjárások, a moldvai magyarok és más peremszigetek nyelvi helyzete, nyelv és identitás (Péntek János); nyelvcsere, nyelvélesztés (Gál Noémi); tannyelvválasztás, kétnyelvű oktatás, revitalizációs oktatás, idegen nyelvek oktatása (Bálint Emese, Fodor Dóra, Sorbán Angella, Vremir Márta); szótárszerkesztés; fordítás; szaknyelvek (hivatali nyelv, közigazgatás stb.) (Fazakas Emese, Sárosi-Márdirosz Krisztina); interkulturalitás (kulturális szótár: Benő Attila és Péntek János).
A nyelvhasználat támogatásának és bátorításának szándékával az AESZ kiadásában jelentettük meg a román–magyar és a magyar–román közigazgatási szótárat, a román–magyar oktatásterminológiai szótárat, valamint a román–magyar kulturális szótárat. Ebbe a körbe tartozik az is, hogy folyamatosan közreműködtünk a kolozsvári kisebbségkutató intézet által magyar nyelven forgalmazott hivatalos szövegek és nyomtatványok nyelvi ellenőrzésében, eleget tettünk a hasonló céllal működő szerkesztői felkéréseinek. Mindez már közvetlen közönségszolgálatot jelent, azaz a közösség közvetlen szolgálatát.
Elhanyagoljuk a jelent, mert el vagyunk telve a múltunktól
A szövetség jelenlegi helyzetét, működésének hatékonyságát és eredményességét, tehetetlenségét vagy éppen kudarcait saját erőfeszítéseinken kívül, sőt annál valószínűleg nagyobb mértékben magyar közösségünk általános helyzete és hangulata határozza meg. A 20-22 évvel ezelőtti nagy reményekhez és célokhoz viszonyítva csalódással kell tapasztalnunk a kiegyensúlyozottság hiányát. Azt, hogy a szabadság kezdeti mámorától még mindig nem jutottunk el a felelősség józanságáig. A jogtól, a jog jogos igénylésétől a kötelesség, a kötelezettség vállalásáig. Azt, hogy még mindig alibiként kizárólag a többségiekre hárítjuk saját mulasztásainkat, rossz döntéseinket, végzetszerűnek tüntetjük föl a demográfiai kevesebbséget, saját kicsinységünket álcázzuk vele.
Azt, hogy még mindig beletörődünk a megaláztatásokba, hogy nem ismertük föl az emberi méltóság értékét, azt, amely kiemelhet bennünket a kisebbségi, a kisebbrendűségi helyzetből. Azt, hogy elhanyagoljuk a jelent, mert el vagyunk telve a múltunktól, és félve tekintünk a jövőre. Ennek az általános helyzetnek a következménye, hogy a csúsztatásokkal és mellébeszéléssel újra hitelüket veszítik szavaink, tabuk és eufemizmusok, fennkölt üresség és hamisság kezdik elhomályosítani a magyar nyilvánosság mondatait.
Ami pedig közvetlenül bennünket illet, életünk prózai részét: szövetségünk ügyintézése a két évtized alatt mindig korrekt és hatékony volt, ezzel kapcsolatban soha nem merült föl a gyanúja sem hibának, sem mulasztásnak. Voltak olyan időszakok, és ezek nem is múltak el véglegesen, amikor nekünk magunknak kellett megelőlegeznünk vagy éppen fedeznünk rendezvényeink vagy kiadványaink költségeit. Köszönöm a mindenkori munkatársaknak, hogy megtarthattuk hitelességünket. Nem harcoltunk, mint ahogy sokan állítják magukról Erdélyben, és hősök sem voltunk, de talán azt elmondhatjuk, hogy végeztük a dolgunkat, a közösségnek a nyelvvel foglalkozó, arra figyelő munkásai voltunk. Úgy gondoljuk, részünk van abban, hogy a nyelv belső mozgásában a korábbi, közel egy évszázados távolodás után a közeledés ideje következett el: a Kárpát-medencei magyarság nyelvi, kommunikációs közösséggé vált.
Erősödött az erdélyi magyarok nyelvi öntudata, tudatosabbá vált a nyelvhasználat, spontánabbá a váltás a helyi változatok és a közmagyar között. Erősödtek a nyelvi hűség kötelékei, növekedett a nyelvi igényesség a fiatalok körében. A meghívásunkat elfogadó kollégáink, barátaink már jelenlétükkel is azt igazolják, hogy együttműködésre és a nyitottságra törekedtünk, szövetségeseket kerestünk, és bennük, valamint az intézményekben, amelyeket ők képviselnek, meg is találtuk. Ez volt az egyetlen biztos tőkénk, amit úgy szokás nevezni, hogy „kapcsolati” tőke, a bizalom, ami hiánycikk mai világunkban, és ez kárpótolt bennünket azért is, hogy költségvetési, pályázati támogatottságunk mindig szűkös volt és bizonytalan. Ami volt, és ami van, azt mindenképpen köszönjük.
De csak most, a jubileumi visszaemlékezések időszakában érezzük igazán annak visszásságát, hogy noha a szakma és az erdélyi magyar nyilvánosság elismeri tevékenységünket, a politikai élet szereplői a jelek szerint nehezen tudnak megbarátkozni azzal, hogy mi csak a közösség iránti elkötelezettséget vállaljuk – véleményünk szerint az egyetlen lehetséges közös nevezőt a megosztott magyar világban – másfajta „lekötelezettséget” nem. Ezért történhetett meg az, hogy a támogatáspolitika erdélyi kedvezményezetti listáján nem kerülhettünk be még az 56 támogatott intézmény közé sem.
Csak abban reménykedhetünk, hogy azok, akik erről döntöttek, nem hasonlóképpen rangsorolják fontossági sorrendben 57-nek az erdélyi magyar nyelvet és nyelvhasználatot. Mindennél fontosabb azonban az, hogy ezalatt a közel egy emberöltőnyi idő alatt a fiatalok ezreit-tízezreit avathattuk be az anyanyelv bűvös körébe, a magyar kultúrába. És fiatalok új nemzedéke került be pedagógusként a magyar közoktatásba, közülük nagyon sokan az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége szakmai köréhez is csatlakozott.
A szakmabeliek, a nyelvészek körében is ott vannak már a fiatalok az idősebbek mellett, akik folytatják és megújítják, korszerűbbé és hatékonyabbá teszik elődeik munkáját. És ez az új nemzedék is tudatában van annak, hogy a nyelvet megtartó közösség és a közösséget éltető nyelv sorsa elválaszthatatlan egymástól.
Péntek János
A szerző az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke
A szöveg beszámolóként hangzott el a szövetség jubileumi rendezvényén Sepsiszentgyörgyön, 2012. május 18-án. Krónika (Kolozsvár)

Hozzászólás egy recenzióhoz
A Korunk folyóirat 2011. novemberi számában Kántor Lajos irodalomtörténész közöl elemzést Pomogáts Béla akadémikus Magyar Irodalom Erdélyben című nagyméretű vállalkozásáról (I–III. Kötet, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008–2011).
Mivel a fenti kiadványnak nincs levelezői rovata és úgy tűnik, hogy a szerkesztőség nem közöl hozzászólásokat a megjelent írások kapcsán, ezúton szeretném véleményemet kifejezni a recenzió egyik részére vonatkozólag. Irodalomtörténet és életforma című írásában (24-28. old) a szerző megemlíti, hogy „Kritika tárgyává a leginkább azt tudja tenni az ember, amit személyesen élt meg” (27. oldal).
Az 1945-től 1968-ig, illetve az 1989-ig ívelő korszak vonatkozásában szól több, a Bolyai, majd Babeş-Bolyai Tudományegyetem kiemelkedő személyiségéről, oktatójáról (Balogh Edgár, Szabédi László, Jordáky Lajos, Sőni Pál), megjegyezvén: „Ha valaki, hát Szabédi László volt az, aki nevelőnek mondható, mellette pedig Antal Árpád – aki az utókortól többet érdemel”(28. oldal). Valóban, ez utóbbi – egykori tanszékvezető professzor – a Pomogáts-mű II. kötetének 128.oldalán összesen nyolc és fél sornyi méltatású. De nem marad el sokkal e tekintetben Szigeti József (Máriagyüd–Baranya megye, 1912. május 22. – Kolozsvár, 1986. június 21.) – szintén egykori tanszékvezető professzor, a régi magyar irodalom történetének elismert kutatója – sem, akinek ugyanott, egy oldallal előbb 13 és fél sor jutott életpályájának, tevékenységének bemutatására (127. oldal).
Éppen ez az a tény, amit hiányolok a recenzióból, vagyis azt, hogy nem említi meg Szigeti József nevét is, mint aki véleményem szerint szintén többet érdemelne az utókortól (mind irodalomtörténészi, mind oktatói-nevelői minőségben is). Annál is inkább, mivel maga K. L. mondja a Pomogáts-műről: „Valószínűleg még évtizedekig nélkülözhetetlen kézikönyv lesz..., kiegészítője a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon régebben megjelent (négy) kötetének” (28. oldal).
Itt fejthető ki az a tény, hogy amíg Magyar Irodalom Erdélyben című II. és III. kötetében szereplő személyiségek többsége (köztük a két említett professzor volt munkatársai) esetében részletes életpálya és tevékenység, sőt műveik elemzése – sok esetben oldalakon keresztül – is megtalálható, vagy műveik felsorolása szinte napjainkig terjed, addig Szigeti József és Antal Árpád pár soros méltatása egy amolyan mellékfejezet keretében (Folytonosság és tájékozódás cím alatt – II. kötet, 126–130. oldal) található (középiskolai tanárok, tudományos kutatók, újságírók, szerkesztők, múzeumigazgatók társaságában – szintén rövid méltatásokkal – a sort Hajdu Győző zárja – e megjegyzés nem jelenti mindezen személyiségek életművének alábecsülését). Ugyanakkor a két professzor műveinek felsorolása csak 1970-ig, illetve 1973-ig tart, életpályáik mindössze egy-egy mondatba sűrítettek, és utalás sem történik több évtizedes oktatói-nevelői tevékenységükre.
Annál is furcsábbnak tartom Szigeti József nevének elhallgatását az említett recenzióból, mivel az elemzett mű III. kötetének a kolozsvári magyar főkonzulátuson 2011. június 23-án tartott bemutatója alkalmával – e sorok írójának a fentiek szellemében tett felvetésére – maga a szerző jelentette ki szó szerint: „Szigeti József többet érdemel”, és hogy ő „ismerte Szigeti Józsefet”, majd négyszemközt váltott pár szó keretében ígéretet tett „a probléma megoldására”.
Mindezeket hallhatta a népes – irodalmárokból, filológusokból, közéleti személyiségekből álló – közönség is. Ugyanakkor elhangzott, hogy alulírott mintegy 20 oldalas – Szigeti József életpályáját és munkásságát részletesen taglaló – beadványt juttatott el ez ügyben a Pallas Kiadó vezetőségéhez, még 2011 márciusa elején, Pomogáts akadémikushoz való időben történő elküldés reményében.
Ami e sorok íróját a Magyar Irodalom Erdélyben című műre vonatkozó fentebb említett beadványának megírására késztette – ezen írás keretében megfogalmazottak mellett – az a tény is, hogy Szigeti József életrajzi adatai is tévesen feltüntetettek, márpedig ez megengedhetetlen egy ilyenszerű kézikönyv-lexikon esetében. Magyarázatul csak az információhiány szolgálhat, ugyanis a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon V/1. kötete (S-Sz betűk) majdnem egyidőben jelent meg a Pomogáts-művel, valamint az a megállapítás Kántor Lajos és Láng Gusztáv irodalomtörténeti kötetéből (Bukarest, 1971), miszerint „... szembetűnő, hogy a régi irodalomnak alig akad kutatója...” (54. oldal), de ugyanonnan kiderül, hogy „tudományos rangút úgyszólván egyedül Szigeti József alkotott e területen”.
Ennek dacára Pomogáts akadémikus művében a néhai professzor – aki végeredményben címzetes egyetemi tanár, Jancsó Elemér után 1972–1977 között, tehát nyugdíjazásáig a kolozsvári egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszékének vezetője, a régi magyar irodalom (összeségének, de főként Balassi, Mikes és Apáczai műveinek) szakavatott és elismert kutatója volt – egész tevékenységének bemutatása a szócikk keretében Balassival és a kuruc kori költészettel foglalkozó munkásságára, valamint tanulmánykötetére korlátozódik, minden részletezés nélkül. Szó sem esik Mikes Kelemen, illetve Apáczai Csere János tevékenységére vonatkozó kutatásairól, tanulmányairól, úgyszintén A régi magyar irodalom története című szintézistankönyvéről.
Habár a II. kötet más fejezeteiben is található utalás Szigeti József tevékenységére, így például a 91. oldalon (tankönyvet helyettesítő irodalomtörténeti sokszorosított jegyzete már a Bolyai Egyetem időszakában), 98. oldalon (összefoglaló jellegű munkája a felsőfokú irodalomoktatás segédkönyveként – A régi magyar irodalom története, l971), 102. oldalon (értékes kutatási eredménye a Balassi-komédiával kapcsolatban, habár itt nem lehetne csak erre szorítkozni, mert ő nemcsak ezzel, hanem a régi magyar irodalom összeségével foglalkozott), 108. oldalon (Jancsó Elemér fontosabb tanulmányainak közreadása Réthy Andorral együtt), 433. oldalon (tanulmány és bevezető Mikes Kelemenről, egyéb szakmai és népszerűsítő cikkek, adatközlések és irodalomelméleti írások – Jancsó Elemér írása 1958-ból a Dokumentumok c. részben), 442. oldalon (tanulmányok és bevezetők Mikes Kelemenről – 1963, Apáczai Csere Jánosról stb a Haladó hagyományaink-sorozatban – szintén Jancsó Elemér írása 1963-ból a Dokumentumok c. részben), 458. oldalon (mint egyike a legértékesebb irodalomtörténeti tanulmányok szerzőinek – Czine Mihály értékelése 1965-ből a Dokumentumok c. részben), 534. oldalon (felsorolva a romániai magyar tudósok és irodalomkritikusok között – szintén Czine Mihály értékelése 1970-ből a Dokumentumok c. részben), 545. oldalon (megemlítve a szellemi hagyományok legérdemesebb feldolgozói között – Illyés Elemér írása 1972-ből szintén a Dokumentumok c. részben), illetve a III. kötetben: a 103. oldalon (az ötvenes évek végén felvirágzott összehasonlító irodalomtörténet-írás kapcsán), 174. oldalon (a Fehér-könyvek bevezető tanulmányait író szerzők között), 499. oldalon (mint a régi irodalom hivatott előadója a kolozsvári egyetemen – Gaal György értékelése), 500. oldalon (mint egyetlen magyar irodalmi doktorátusirányító a kolozsvári egyetemen az 1980-as évek elején – Gaal György értékelése), mindezek azonban nem ellensúlyozhatják a 127. oldalon található összefoglaló szócikk tartalmának méltánytalan szűkösségét, szegénységét.
Ugyanakkor feltehető az a kérdés, vajon a fenti – anyaországi és erdélyi magyar irodalomtörténész-szaktekintélyek által tett – megállapítások Szigeti József tevékenységére vonatkozólag, valamint egyes műveinek elemzése miért nem találhatók meg a fő szócikkben. Annál is inkább, mivel a Béládi Miklós szerkesztésében megjelent A Magyar irodalom története 1945–1975, IV. kötet, A határon túli magyar irodalom (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982) c. kiadvány objektíven megállapítja: „Az egyetemi oktatásban megszülettek egy-egy korszak áttekintései: Jancsó Elemér adatközlései és összefoglaló tanulmányai a felvilágosodás korából, Szigeti József régi magyar irodalmi tanulmányai, Antal Árpád reformkori kutatásai, Csehi Gyula munkásirodalmi és irodalomelméleti könyvei a maguk területén jelentős tudományos teljesítmények” (181. old).
Hozzászólásom az említett recenzióhoz azzal az egyedüli céllal íródott, hogy megpróbáljon hozzájárulni a Szigeti József irodalomtörténész életművével kapcsolatos – szerintem méltánytalanul szűkszavú, egy lexikonszerű könyvben alkotott – kép javításához, annak a valóságot minél hívebben tükröző és méltó bemutatásához (ahogy ez máskülönben a kötetben szereplő hasonló személyiségek esetében részletesen megtörténik) – most, születésének centenáriuma alkalmával. Merem remélni, hogy ehhez – tavaly júniusi ígérete szerint – maga Pomogáts Béla akadémikus is segítséget fog nyújtani idézett művének következő kötetében.
Szigeti László. Krónika (Kolozsvár)

Százkötetes Székely Könyvtár
Megjelent a Székely Könyvtár első öt kötete, a következő öt novemberre kerül ki a nyomdából. A Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt kötetekből álló sorozat száz kiadványát tíz év alatt jelentetik meg.
Az első öt kötetet a június 7. és 10. közötti kolozsvári Ünnepi Könyvhéten is kézbe vehetik az olvasók – mondta el Lövétei Lázár László, a könyvsorozat kiadását kezdeményező csíkszeredai Székelyföld folyóirat főszerkesztője. Az eddig megjelent kötetek: Mikes Kelemen Törökországi levelek, Székely népballadák, Kányádi Sándor Válogatott versei, Tamási Áron: Ábel a rengetegben és Bözödi György: Székely bánja. A következő öt kötet: Apor Péter történetírásai, Benedek Elek székely népmeséi, Zsögödi Nagy Imre feljegyzései, továbbá Tamási Áron regénytrilógiájának második része, az Ábel az országban és Farkas Árpád válogatott versei.
A Hargita Kiadó által a Hargita megyei tanács Hargita megyei tanács támogatásával elindított sorozatról Lövétei Lázár László elmondta, hogy nincs végleges listájuk, várják a javaslatokat a székelység írott kultúrájának alapművei sorába. A kiadók szándéka, hogy a szépirodalom és a társadalomtudományok köréből válogatott, Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt száz könyv "szellemi minimumként" legyen forgatható. Lövétei Lázár László a két világháború közötti Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadói vállalkozásához hasonlította a mostani sorozatot. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely himnusz
Nem vagyok focirajongó, így általában olyan helyzetekben, ha elhangzik egy himnusz, nem kezdek rögtön őrjöngeni. Szusszanásnyi szünet nem árt ilyenkor, s teszem ezt most, az ominózus magyar parlamenti, székelyhimnuszos Elnök-beiktatás kapcsán is.
Szusszantam egyet, mielőtt szisszennék.
Vártam, hátha az a szinte-költő, aki a parádét vezényelte, egyszer csak észbe kap, azt mondja, hogy "grácia szegény fejemnek, én egy másik szö-betűset akartam, a Szózatot, de mert éppen azzal voltam elfoglalva, hogy válaszrímet kerestem a Fidesz hívórímre, hogy majd ezzel köszöntsem a jogos székébe visszatérő Házelnököt, a szék miatt jött a nyelvemre a székely, abból aztán véletlenül a Székelyhimnusz..."
Persze, hogy nem ez történt.
Mielőtt belebonyolódnék a székely himnuszba, el szeretnék mesélni egy régi-régi történetet, amelynek hőse, (nekem mindenképpen hősöm tövösi és székelykáli Vass János nagyapám, de genere sóváradi, aki büszke volt arra, hogy egy ősi székely família leszármazottja.) Az a nagyapám, aki nem kérkedett székelységével, s azzal sem, hogy, bár a sóváradi Vassok ivadéka, de a család Apafi alatt kettős predikátumot is kapott, (az, tetszenek tudni, járulékos birtokadomány nélküli nemesség), s így lettek tövisi és székelykáli Vassok. Tőle kérdeztem az ötvenes évek közepe táján.
- Nagytata, mi az a székelyhimnusz?
- Az egy nóta, amit valami részeg katonatiszt írt a kuruc-kesergők mintájára.
- Nagytata el tudná énekelni nekem?
- Én aztán nem. Nekem egy himnuszom van. A Himnusz, azt pedig Kölcsey Ferenc írta. Nem egy fűzfapoéta. A zenéjét sem a Fényes-vendéglő brácsása szerezte, hanem Erkel Ferenc. Ezzel a téma részéről le volt zárva.
Egyik szomszédjától, aki az ős-székely Nyáguj névre hallgatott, addig kérdezgettem azt a himnuszt, hogy végül elhegedülte nekem, s kissé kornyikálva el is énekelte, amitől nagyapám nem volt egyáltalán boldog.
Az öreg Nyáguj, székelyebb volt minden székelynél. Kedvenc szavajárása az volt, mint a többi vankujoké, hogy "székely szarta a magyart", amit olyan gyakran használt, mint más ember a kötőszavakat. Onnan lehetett tudni, hogy rátört a székelykedés, hogy ilyenkor Rodin Gondolkodójának pózába helyezte magát, s hangjában olyan mélabúval, mintha gyászbeszédet mondana, szavalni kezdte Lévay József Mikes versét, mert ugyebár Mikes Kelemen a székely sors és hűség valóságos szimbóluma:
"Egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zúgását,
Egyedül, egyedül
A bujdosók közül,
Nagy Törökországban.
Ha csak itt nem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczinak lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában."
Szerinte minden és mindenki székely volt ezen a világon, s ha megengedőbb hangulata volt, olyankor hozzá tette, hogy "rosszabb esetben magyar". Tudása leginkább az átlag magyarországi műveletlenségre hasonlított, azokéra, akik azt hiszik, hogy Nagyvárad és Kolozsvár, s természetesen Déva és Arad is a Székelyföldön van. Még a műveltebbek is elcsodálkoznak azon, hogy nincs székely nyelvjárás. Nyelvjárások vannak. A Marasmenti a-zótól, ahal piras kalapasan ment a malamba a lavával, egészen Kányádi Sándor vidékének enyhén ö-ző dialektusán át, a keleti (Csík, Háromszék) és nyugati (Udvarhely és részben Marosszék) nyelvjárások is léteznek.
Emlékszem, nagyapám egyik jeles bemondására. Egy alkalommal, amikor éppen a magyar történelem egyik, de nem utolsó ballépését elemezte nagyapámnak Nyáguj szomszéd, s éppen II. Ulászló királyunkat szapulta, a szokásos epitheton ornans kíséretében:
- Eh, székely szarta a magyart. Én mondom neked Vass úr, hogy akkoron éppeg Székely Dózsa György lett volna a megfelelő király - mondta és nagyot böfögött, amire nagyapám, némi malíciával megjegyezte: - Na, végre valami nemzeti okosság is kijött a torkodon.
Amikor nagyapám Tolnai lexikonjából kiokosítottam magam, mert ott sem találtam székelyhimnuszt, megkérdeztem, hogy mit énekeltek ünnepélyes alkalmakkor, amíg Kölcsey meg nem írta a Himnuszt.
- A katolikusoké a Boldogasszony Anyánk és az, Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga, a református magyarságé a Tebenned bíztunk, elejétől fogva, a 90. zsoltár volt - mondta.
Neki jobban hittem, mint a szomszédnak, aki azt mondta, hogy Csaba királyfi krónikása írta a székelyhimnuszt, s többek között elmagyarázta azt is, hogy Abesszínia valójában ősi székelyföld, s Habos-hon az igazi neve, a nagy vízesések miatt, s hogy a Nílus Nyelős lenne a mai nyelvben. Ugorgyunk, mondaná Nyilas Misinek Pósalaki úr. Hát ugorgyunk.
Soha nem fogom elfelejteni azt az öreg háromszéki, valamikori kántortanítót sem, (ott újságíróskodtam több mint negyvenöt esztendeje), akiről a költő, Csiki László barátom, a "Jó öreg oskolamesterek" sorozatának egyik darabját írta, s aki tájházat szeretett volna berendezni a zsebkendőnyi székely faluban. Bosszúsan mesélte, hogy jöttek valami magyarországi kupcihérek, akik a kocsmában telefröcskölték a falat is a székelyhimnusszal, aztán vittek ajándékként, vagy ha nem, akkor bagóért mindent, amire egyszer még büszke lehetett volna a falu.
- Az egy giccs, kedves uram - mondta a székelyhimnuszról, s legyintett. - Mi az, hogy "porlik mint a szikla"? A szikla, nemcsak a természetben, de még Jézus tanításában is a maradandóság szimbóluma - s levette a fali rádió tetejéről a Bibliát. Keresgélt benne, aztán a versek számát is kimondva, olvasni kezdte. - 18 Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt.
19 Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva." Máté 16: 18-19.
Ezek jutnak eszembe, valahányszor ezt az ominózus nótát hallom. Péter, nevének értelme a kő, a szikla, s talán egyik vidéki magyar város közönségét meg is bántottam, amikor egyszer, egy könyvem bemutatóján el akarták énekelni tiszteletemre ezt a nótát, s megkértem őket, hogy ha lehetne, akkor inkább valami komolyabbat. Mondjuk azt, hogy "ha én rózsa volnék"... Ma talán nem merném megtenni. Változtak az idők.
Szívrepesve lesem, hogy egy kvietált katasztrófavédő megírja végre a várva-várt palóc-himnuszt, egy postatiszt özvegye ősi mandolinra hangolva a hajdú-himnuszt, s aztán jöhet az Őrség, Hetés, s talán előbb-utóbb egy pesti széplélek összve-szerzi (sic) a moldovai csángóhimnuszt is.
Azt a teremburáját, szinte megfeledkeztem arról, hogy a sámánnal táncoló, makói földgáz-mezőt a nemzet nevében lefoglaló MVSZ elnök egyik epigonja is, a minap a Parlamentben a Szent Korona előtt idétlenkedett. Hát, összenőtt a parlamentben, ami összetartozik. Sámán és székelyhimnusz, s egyre szaporodnak azok a jelek, amelyek azt sugallják, hogy céltévesztett emberek eszménykeresés közben egyre ingoványosabb talajra tévednek.
Csak úgy, de nem egészen mellékesen kérdem, vajon a Jobbik zászlólengetői tudják-e, hogy az a zászló, amelyet fennen lobogtatnak, nem jobbágyivadékok kezébe való?
Abból a bizonyos árpád-sávos zászlóból egyetlen egy volt valaha, s az csak a király zászlaja lehetett. A főnemesek, a zászlósurak, ez alá a királyi lobogó alá gyülekeztek.
A zászlósurak, a középkori, 14-16. századi Magyarországon, azok a kiterjedt földbirtokkal rendelkező nemesek, főméltóságok voltak, akik vagyonuk vagy hivataluk függvényében kisebb-nagyobb létszámú katonai csapatot, bandériumot voltak kötelesek az ország védelmére kiállítani, és háború esetén saját zászlajuk alatt azt, a király táborába vezetni.
Természetesen egy olyan országban, ahol immáron szállóige az "egy a tábor, egy a zászló", nem kell attól félni, hogy Őfelsége, azon való haragjában, hogy lumpen-értelmiségiek a zászlaját kisajátítják, négyeltet és karóba húzat, vagy jobb kéz levágására ítél zászlóbitorlókat, akár valami hamispénz-verőket. Engem nem is csak az aggaszt, hogy vészesen a nemzetvezető-testvér korát idézik, hanem az a folyamat, aminek a végállomása felé közeledünk. Az pedig a ráció ellenében a sötét irracionalizmus.
Emlékezzünk, mit hozott a rendszerváltás: mindenhol ufókat láttak az emberek, szobordöntögetők és kopjaállítók születtek a semmiből, aztán megérkeztek a bioenergiázó álorvosok, tévékben a pénz-jósok, a képernyőn keresztül dátumok alapján betegséget diagnosztizáló szemfényvesztők, táncikáló sámánok, szike nélkül daganatot eltávolító mágusok, rovásírásos helységtáblák, s már csak ez hiányzott. Székelyhimnusz a magyar parlamentben.
Téveszmék diadala az amúgy is tudathasadás fölött!
Végül, de nem végezetül egy jó tanács. Ha Lezsák úr, a majdnem-költő nem érzi, hogy ez a giccs nem való az ország házába, s úgy érzi, hogy nagyon-nagyon kikívánkozik belőle, ajánlanám, hogy keressen egy kies, bográcsozásra alkalmas helyet. Lehetőleg idehaza, mert ahajt, a Hargita lábánál még az is előfordulhatna vele, hogy egy túlbuzgó góbé azt találná mondani neki, az ének végeztével, hogy "Ne bölcsködjön, kied csak egy árnyékszékely, mink volnánk az igazik, s székely szarta a magyart".
Vári Attila író. Népszava

Monográfia Abafájáról
Aki nem ismeri múltját, gyermek marad
Szerdán délután Szászrégenben, a Radnótfáji negyedbeli új református templomban mutatták be Barta Zoltán történelemtanár, helytörténész Abafájáról írt monográfiáját. A ma már a városhoz tartozó település leírása tízévi kutatómunka eredménye, s amint a bemutatón elhangzott, a leírt adatok több mint 80%-a ebben a kötetben látott először napvilágot.
A rendezvény házigazdáinak nevében Menyei Ildikó, a Humana Regun művelődési egyesület elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, ezt követően Nagy Atilla helybéli történelemtanár, a szerző tanítványa vállalkozott arra, hogy bemutassa Barta Zoltánt és könyvét.
Nagy Atilla elmondta, egy könyv megjelenése ünnep, s ez akkor válik igazán bensőségessé, amikor olyan monográfiáról van szó, amelyben ismerős helyszínek, emberek jelennek meg. Barta Zoltán 1948-ban született Abafáján, a szászrégeni 2-es iskolába járt, 1969-ben a marosvásárhelyi pedagógiai iskolában történelem–földrajz karon diplomázott, majd elvégezte a Babes-Bolyai egyetem történelem-filozófia szakát. Egyetemi tanulmányait követően 1990-ig a vajdaszentiványi általános iskolában tanított. Nem véletlenül készült első monográfiája 2001-ben erről a településről, Az idő sodrásában címmel. Majd írt következő munkahelyének helyszínéről, Marosvásárhely Remeteszeg városrészéről, és előkészületben van iskolája (volt 8-as számú általános iskola, ma Al. I. Cuza) története is.
– Ha többen kutatjuk azt, hogy kik vagyunk, honnan jövünk, jobban megértjük egymást – mondta Nagy Atilla, majd a kötet néhány fejezetét ismertette. A monográfiából nem hiányzik Abafája természeti, földrajzi környezetének leírása, a helynevek eredetének elemzése, gazdag történeti leírás 1948-ig, a család- és ragadványnevek magyarázata, az egyházak és az iskolák, az udvarház és a kastély tartalmas krónikája is papírra került. Sőt, adatközlőktől első kézből tudhatunk meg második világháborús történeteket, s az abafáji labdarúgás története is helyet kapott az A4-es formátumú, 310 oldalas monográfiában, amelyet az Appendix könyvkiadó rendezett nyomda alá.
Nagy Atilla rövid bevezető után kérdésekkel árasztotta el a szerzőt, aki készségesen válaszolt. Elmondta, vajdaszentiványi tartózkodása alatt érdeklődött arról, hogy létezik-e helytörténeti leírás. Mindenki egy könyvről beszélt, ami soha nem került elő. Azért határozta el, hogy megírja a község monográfiáját. Ehhez hasonlóan, Abafájáról sem volt eddig ilyen jellegű leírás. Természetesen az is motiválta, hogy szülőfalujának történetét göngyölítette fel. "Ha nem tudod azokat a dolgokat, amelyek rég történtek, gyermek maradsz" – idézett egy lelkészt Barta Zoltán, s hozzátette, kutatásai során rájött, hogy ő sohasem nő fel, hiszen rengeteg mindent nem tudott meg s még sok nyitott kérdés maradt. Ez olyan értékmegőrző tevékenység, amelyet támogatni kell! – mondta, majd kérdésre kifejtette, kutatásának legnagyobb akadálya a pénzhiány volt, aztán a latin és német nyelv hiányos ismerete, de egyes levéltárosoktól is kitartóbban kellett kérni bizonyos dokumentumokat. S hogy mennyi munkával jár egy ilyen monográfia elkészítése? Tíz évig járt Barta Zoltán Kolozsvárra, az állami, az akadémiai levéltárba, a református egyházkerület gyűjtőlevéltárába, a marosvásárhelyi levéltárba, a Teleki Tékába, illetve a helyi református és katolikus egyházaknál. Szakértők is segítettek: Sebestyén Mihály, László Márton, Barabás Kiss Anna és dr. Pál Antal Sándor – akiknek külön megköszönte a hozzájárulást a szerző. S hogy milyen érdekességeket sikerült felszínre hozni? Adatok tükrében követhetjük Abafája népesedésének, etnikai összetételének alakulását, azt, hogy a többségben magyarlakta települést miként telepítették be a kommunista diktatúra idején mezőségiekkel és Görgény-völgyiekkel, akik először a mezőgazdaságban dolgoztak, majd az iparosodással a gyárakba kerültek, s a helyükbe miként szivárogtak be a cigányok, akik mára létszámban mindkét etnikumot meghaladták. Aztán olyan híres emberek kötődnek a helységhez, mint Báthory Zsigmond, Mikes Kelemen, akinek itt élt a féltestvére, József, akihez Rodostóról is írt levelet. Majd Bornemissza Pál királybíró és Szabó Sámuel, négy évtizedig szolgáló, egyházat erősítő lelkipásztor története is igen érdekes. Azt is megtudhatjuk, hogy Dsida Jenő is lakott Abafáján, igaz, nem írt valami elismerően az akkori településről.
Nemcsak helytörténeti különlegesség, hanem regionális sorstükör is, ahogy az évszázadok alatt alakult az egyházak sorsa. A katolikus templomot a reformátusok foglalták el, később törökök és tatárok rombolták le. A görög katolikusok az ortodoxok előtt, már a 18. század elején letelepedtek a környéken, s az 1848-as nemzeti mozgalom megjelenése előtt békésen megfértek a más felekezetűekkel. Az iskolák krónikája is beszédes. A dokumentumok először 1666-ban említik János (sz. m.: tanító) "mestert", 1694-ben pedig már telkekről is ír a krónika. 1830-ban épül a református felekezeti iskola, a román alma mater 1834-tól datálódik. S mind efölé vonalat húz az államosítás, amikor csak egy oktatási intézmény marad…, hogy milyen nyelven, nem nehéz kitalálni. S hogy milyen gazdagságot tett tönkre a kommunista rendszer, s az enyészetet még a rendszerváltás sem tudta megállítani – arról tanúskodik az abafáji Huszár Károly báró kastélyának részletes leírása, amelyből kiderül, nem csak belső pompája volt pazar. Udvarán ritka növényekből álló arborétum, ezenkívül lóversenypálya és csónakázó is volt az uradalomban.
Kétségtelen, értékmegőrző munkára vállalkozott Barta Zoltán, mert – ahogy elmondta – egyre kevesebben vannak azok az adatközlők, akik a már történelminek számító időkre emlékeznek. A rendszerváltást követő gyors leépülés pedig törli a múltat, amely az ilyen és az ehhez hasonló leírásokban, ismertetőkben megmentődik az utókornak.
(vajda) Népújság (Marosvásárhely)

Túl az első sokkon (Főtanfelügyelő az érettségi eredményekről)
A megyei főtanfelügyelő nem tartja váratlannak a katasztrofális érettségi eredményeket, mivel az áprilisi próbaérettségi ezt előrevetítette, mégis sokkoló, hogy még a választott tárgyból is a diákok több mint negyede megbukott. A háromszéki érettségizők kevesebb mint harmadának sikerült a záróvizsgája, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium jár az élen 87,10 százalékos átjutással, a kézdivásárhelyi Apor Péter Iskolacsoport az utolsó 2,62 százalékkal.
Keresztély Irma főtanfelügyelő tegnap sajtótájékoztatón értékelte az eredményeket, amelyekért szerinte a diákok, a tanárok, az iskolavezetők és az egész rendszer hibáztatható. Elmondta: a tanulók többségét nem érdekli a tanulás, nem motiváltak, nincs jövőképük, a tananyag nem kötődik közvetlenül az életben szükséges ismeretekhez, a képességfejlesztő oktatás csak papíron létezik, igazi reformra lenne szükség. Az elöljáró szerint manapság általános jelenség a munkamorál csökkenése, ami alól nem kivétel a pedagógusok többsége sem, úgy véli, „akkor sem dolgoznának jobban, ha a Tăriceanu-kormány idején megszavazott 50 százalékos fizetésemelést alkalmazták volna”. A tanárok panaszkodnak a túlzsúfolt programjukra, holott csak heti tizennyolc órát dolgoznak, magatartásukkal nem mutatnak elkötelezettséget az iskola iránt, a diákok ezt látják és ezt követik – véli a főtanfelügyelő, aki az iskolaigazgatókat többek között azért marasztalja el, mert elvesznek az adminisztratív és pénzügyi feladatokban, és kevesebb figyelmet fordítanak az oktatás minőségére, az iskolákban működő minőségfelügyelő bizottságok pedig papírhalmazokat gyártanak, és nem a tartalommal foglalkoznak. A negyedik tényező maga a rendszer, amelyben nincs állandóság, nem készültek el a másfél éve érvényben lévő törvény módszertani mutatói, sok esetben még az alkalmazások tervezete sem, hiába jó a jogszabály, ha nem ültetik gyakorlatba – állítja a főtanfelügyelő. Keresztély Irma kitért az egyes iskolák eredményeire, a Székely Mikó Kollégiumot (87,10 százalék) és a Mihai Viteazul Főgimnáziumot (81,67) dicsérte, de a Mikes Kelemen Elméleti Líceumot (76,64), a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceumot (58,16) és a Bod Péter Tanítóképzőt (41,94) elmarasztalta, a kézdivásárhelyi, illetve a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium (20,41, illetve 19,64), valamint a baróti Baróti Szabó Dávid Iskolaközpont (17,65) eredményeit és a szakközépiskolák többségének tíz százalék alatti teljesítményét – a Kós Károly Szakközépiskola 16,39 százalékkal kilóg ebből a sorból – katasztrofálisnak minősítette. Nincs értelme annak, hogy az augusztusi pótérettségin könnyebb tételeket adjanak, ez vezessen jobb eredményekhez, s így több fiatal kerüljön be az egyetemekre, mert ezáltal folytatódik a futószalagon történő diplomagyártás, képzetlen fiatalok hagyják el az egyetemeket, közülük többen visszakerülnek az iskolába tanítani, nem kérdés, milyen eredménnyel – szögezte le a főtanfelügyelő.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Száz kötetesre tervezik a Székely Könyvtár könyvsorozatot
Megjelent a Székely Könyvtár első öt kötete, a következő öt novemberre kerül ki a nyomdából. A Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt kötetekből álló sorozat száz kiadványát tíz év alatt jelentetik meg.
Az első öt kötetet a június 7. és 10. közötti kolozsvári Ünnepi Könyvhéten is kézbe vehették az olvasók – mondta Lövétei Lázár László, a könyvsorozat kiadását kezdeményező csíkszeredai Székelyföld folyóirat főszerkesztője valamint a Hargita Kiadó vezetője.
Már megjelent a Mikes Kelemen törökországi levelet tartalmazó kötet, a Székely népballadák, Kányádi Sándor Válogatott versei, továbbá Tamási Áron Ábel a rengetegben című regénye és Bözödi György Székely bánja című műve.
A következő öt kötet Apor Péter történetírásai, Benedek Elek székely népmeséi, Zsögödi Nagy Imre feljegyzései, továbbá Tamási Áron regénytrilógiájának második része, az Ábel az országban és Farkas Árpád Válogatott versei lesznek.
A Hargita Kiadó által a Hargita Megyei Tanács támogatásával elindított sorozatról Lövétei Lázár László elmondta, hogy nincs végleges listájuk, várják a javaslatokat a székelység írott kultúrájának alapművei sorába.
A kiadó szándéka az, hogy a szépirodalom és a társadalomtudományok köréből válogatott, Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt száz könyv „szellemi minimumként" legyen forgatható. Lövétei Lázár László a két világháború közötti Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadói vállalkozásához hasonlította a mostani sorozatot.
A székleykonyvtár honlapja.
Kultúra.hu
Erdély.ma

Megjelent az Acta Siculica 2011
Az utóbbi évek szokásától eltérően nem az adott év vége előtt, hanem jócskán a következő esztendőben, azaz idén májusban jelent meg a Székely Nemzeti Múzeum 2011-es évkönyve, az Acta Siculica. A kézirat nyomdakészen állt, a hazai bürokrácia szólt bele az elképzelésbe: módosították a közbeszerzési eljárás futamidejét, így kicsúszott az évből, aztán meg kellett várni az idei költségvetés jóváhagyását, s lefuttatni a közbeszerzési ceremóniát a nyomtatásra. De immár készen áll a tartalmas, szaktanulmányokat összesítő kiadvány.
A kötet főszerkesztője Kinda István, akit Boér Hunor segített a munkában. A fejezetek szerinti szerkesztést Barti Levente és Kocs Irén (természettudományok), Szőcsné Gazda Enikő (néprajz), Bordi Zsigmond Loránd és Sztáncsuj Sándor József (régészet), valamint Csáki Árpád és Demeter Lajos (történettudományok) végezte.
A kiadvány Vargha Mihály igazgatói jelentésével kezdődik. A beszámoló az utóbbi két évkönyv kéziratlezárása közötti időszakot – 2010. november–2011. október – öleli fel. Az évkönyv gazdagon tartalmaz háromszéki témákat és számottevő a megyénkbeli szerzők jelenléte is. Bordi Zsigmond Loránd a sepsiszentkirályi unitárius templom 2008–2009-ben zajlott régészeti kutatását, s annak eredményeit mutatja be, Süli Attila gróf Mikes Kelemen ezredest, a szabadságharc hősi halottját, Szőcsné Gazda Enikő a Zathureczky család székelyföldi ágának 19. századi történetéből szemelvényez, Nagy Botond a dualizmuskori székely kivándorlást tárgyalja, Nagy Szabolcs az 1916-os román megszállást Balázsovich Sándor, szerb származású sepsiszentgyörgyi patikus naplója felhasználásával mutatja be, és Sepsiszentgyörgy első világháború végi közállapotait is ismerteti. Az Orbaiszékből 1916-ban elhurcoltak, illetve elmenekültek lajstromát közli Koszta István Schmidt Tibolt kémelhárító hadbíró iratai alapján, a történelmi háttér ismertetésével. Több tanulmány foglalkozik Kézdivásárhellyel. Tóth-Bartos András a város 1940–1944 közötti történetéhez fűz adalékokat. Dimény Erika a Céhtörténeti Múzeum gyűjteményében található, 19. századi kiváltságleveleket, Dobolyi Annamária az Épületmesterek és a Szépítő Bizottság tevékenységét, valamint a kis sétateret és gőzfürdőjét mutatja be. Dimény Attila a polgárság egyesületi életéről értekezik.
Szekeres Attila István a sepsiszentgyörgyi állami levéltárban őrzött armálisok közül a háromszékieknek adományozottak – alsócsernátoni Kelemen, angyalosi Forró, lisznyói Damó – címereit mutatja be, Tudor-Radu Tiron bukaresti heraldikus a Székely Nemzeti Múzeum kőtárában található, Béldi Lászlóné Zenone Jozefa bodolai címeres síremlékéről értekezik. Bernád Rita és Pénzes Loránd a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár Sepsiszentgyörgyi Gyűjtőlevéltárát, Zepeczaner Jenő a Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen és Kézdivásárhelyen megőrzött céhpecséteket, Csáki Árpád – kalendáriumi bejegyzései kapcsán – Solymosi Incze Simeon erdővidéki református esperest mutatja be. A Háromszéki Árvafiú- és Szeretetház alapítványairól Tóth Szabolcs Barnabás értekezik. Barabás Hajnalka Sovánka István felvidéki származású sepsibükszádi üvegművest, Pozsony Ferenc a pávai család- és háztartásszerkezetet, Kinda István egy száztíz esztendős erdővidéki vőfélykönyvet és íróját, Gyenge Andrást mutatja be. Dimény Haszmann Orsolya Végh Antalra, Albert Ernő a kétszáz éve született Kriza Jánosra emlékezik. Végezetül a volt múzeumigazgatóra, Kónya Ádámra (1935–2008) emlékezik Boér Hunor és Kinda István, közlik a művelődéstörténész irodalomjegyzékét, a legapróbb újságcikkeket is beleértve.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ha Csíkszeredában a Kossuth Lajos utcában járunk, a Temesvári út sarkához közeledve egy tömbház falán láthatjuk a város híres szülöttének, a neves társadalomkutató Venczel Józsefnek a domborműves emléktábláját. Az 1993-ban felavatott plakett alkotója nem más, mint a kézdivásárhelyi Vetró András szobrászművész, akinek évtizedek óta szívügye történelmi nagyjaink megmintázása. Vetró András munkásságának egyik fontos szeletét képezi az emlékszobrászat, melyre az 1989 után bekövetkezett társadalmi változások adtak lehetőséget. Kovács Árpád írása.
Vetró András történelmi nagyjai
Vetró András kézdivásárhelyi szobrász munkásságának egyik fontos szeletét képezi az emlékszobrászat, történelmi nagyjainknak a megmintázása, melyre az 1989 után bekövetkezett társadalmi változások adtak lehetőséget. A szabadság iránti vágy, a remény egy új kezdetre elő- ször az 1848–49-es forradalom és szabadságharc szellemiségének, a szabadságharc meghatározó alakjainak tiszteletében fogalmazódott meg, elsősorban azoknak a megrendeléseknek köszönhetően, amelyeket a 90-es évek elejétől Vetró András Beregszásztól kezdve, Lendván, Komáromon át a székelyföldi városokig kapott. Vetró felszabadultan, felkészülten, nagy kedvvel, sőt elszántan látott hozzá a felgyülemlett adósság törlesztéséhez. Gróf Széchenyi István domborműves emléktábláját Beregszászon 1991. október 5-én avatták fel, két évre rá pedig Révkomáromban a városháza előtti téren. Az 1848-as Habsburg-ellenes harcnak Háromszéken is erős történeti hagyományai vannak. Vetró 1993-ban alkotja meg első nagyobb szabású helytörténeti emlékművét Kézdivásárhelyen – Gábor Áron segédjének – Turóczi Mózes öntőmester mellszobrát a róla elnevezett téren, majd ezt követi Kossuth Lajos, Bem József, Petőfi Sándor szobra. A köztéri művek meghatározó hányada regionális érvényességgel bír. Háromszék nagyjainak állít emléket a Tuzson János honvédőrnagyról, Nagy Mózesről, Bod Péterről, Mikes Kelemenről, Kőrösi Csoma Sándorról és Csereyné Zathureczky Emíliáról mintázott szobraival. Vetró a mintázás előtt szorgalmasan kutat, dokumentál, a fennmaradt leírásokból, történetekből, töredékekből kiindulva jut el a sajátos megfogalmazás egyszerre újszerű, ugyanakkor hiteles és expresszív kifejezéséig. Az arcvonásokat élesen, széles mozdulatokkal, de plasztikusan mintázza, a kiemelkedő részeket domborzatszerűen fűzi egybe – írja róla Banner Zoltán. Csereyné Zathureczky Emília domborműves emléktábláját először az imecsfalvi Csereykúria falán helyezték el, majd 2000-ben a Székely Mikó Kollégium falára került Vetró András második domborműve a múzeumalapítóról. A szobrász, Csereyné arcmásának elkészítésekor egyaránt figyelembe vette a fennmaradt fényképeket és a Gyárfás Jenő által megfestett portrét. Néhány esetben azonban nem állt rendelkezésére megfelelő képi dokumentum, ekkor sokkal szabadabban, még inkább egyéniesítve volt képes megalkotni a megrendelt portrét. Jó példa erre a Kovásznai Képtárban lévő Kőrösi Csoma Sándor gipsz dombormű, amelyen elszánt küldetéstudattal, erős elhatározással, aszkétikusan sovány testtel ül Csoma Sándor – Banner Zoltán szavaival „a tibeti cella ridegségében”. A kantai iskolaépítő Nagy Mózesről nem maradt fenn képi ábrázolás, Vetró benne a tenniakaró, közösségét biztató papot mintázta meg – olvashatjuk Sántha Imre Géza tollából, aki téglát vet „eszméiből, hogy falat emelhessen a tudatnak és a léleknek” – írja erről a szoborról Banner Zoltán. Azt gondolnánk, Petőfi Sándor senkivel össze nem téveszthető, emblematikus figura. Vetrót az ő portréjánál éppen az érdekli, hogyan lehet ezt a mindenki által ismert arcot úgy megmintázni, hogy másként, esetleg újszerűen hasson? A köztudatba bevésődött – hagyományossá vált – vonásokat nem másolni akarja, hanem a költőt igyekszik megismerni. Olvasva verseit egyre inkább egy kissé szomorkás, önmarcangoló Petőfi rajzolódik ki előtte.
Nem egy szépfiú. Vetró portrészobrairól Banner Zoltán találóan jegyzi meg, hogy „[...] karakterhűek, a meglévő-megszerezhető forrásokhoz mérten hitelesek, kelletüknél nem klasszicizálóbbak, sőt mintázásukban [...] modern egyszerűsítésre törekszik, ami nem a történelmi, hanem a jelen idő illúziójában részesíti a szemlélőt. Ugyanakkor abban sem tagadja meg önmagát, ahogyan bizonyos részletek (haj, bajusz, szakáll, viseleti elemek stb.) megformálásában ízesen, élvezettel, kedvesen eljátszik az anyagszerűség érzékeltetésével.” Történelmünk nagyjait tehát Vetró András nemcsak monumentális térszobrokkal, hanem a kisplasztika műfajában is szemléletesen képes felsorakoztatni. Egyik utolsó bronz plakettsorozatát az aradi vértanúk tiszteletére készítette, melyet 2009. október 6-án a tizenhárom honvédtiszt kivégzésének 160. évfordulója alkalmával mutattak be a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeumban. A történelmi személyiségek különböző műfajokban megmintázott portréi mellett Vetró András 1995-ben elkészítette a magyar jakobinusok emléktábláját, amelyet a Sepsiszentgyörgy központjában lévő Beör-palota északi falán helyeztek el. Eredményesen kivette részét az emlékművek elkészítésében is. Dóczy András csíkszeredai szobrásszal a Volt Politikai Foglyok Háromszéki Szervezete, az Erdélyi ’56-os Bajtársi Társaság és Kézdivásárhely önkormányzata felkérésére 2009-ben alkotta meg az 1956-os emlékművet, amelyet a forradalom és szabadságharc felső- háromszéki mártírjai, a meghurcoltak tiszteletére állítottak fel a kézdivásárhelyi Függetlenség úton – írja Sántha Imre Géza. A Magyarországon lévő 1956-os emlékművek között számosat ismerünk, amelyek a hagyományos formanyelvet követik, van amelyen a szabadságot megtestesítő női alak lendületesen vezeti előre híveit, láthatunk elesett hősöket, lyukas zászlókat, kopjafákat, nonfiguratív kompozíciókat, de vannak egészen puritánnak ható, lényegre törő, egyszerű alkotások is, például Szigetszentmiklóson, ahol egy földhalomra helyezett bronz utazóbőrönd szimbolizálja a forradalmat követő megtorlást. Vetró András alkotását szemlélve elsősorban az expresszivitás, az erős kifejezőerő jut eszünkbe, az az érzésünk, hogy ez a szobor nem illeszkedik a már ismert emlékművek formanyelvéhez, de a magas posztamensre helyezett fiatal leány hasított feje láttán érezzük azt a szimbolikus töltetet, ami a forradalom áldozatainak sorsában közös. Életrajzi adatok Vetró András 1948. október 14-én született Temesváron; 1973-ban végzett a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán. Tanárai: Löwith Egon szobrászművész, Bretter György filozófus, Földes László esztéta és édesapja, Vetró Artúr, akitől tehetségét és szobrászati alapismereteit kapta. A főiskola elvégzése után a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Líceumba kérte kinevezését, ahol azóta mintázást, rajzot és művészettörténetet tanít. 1973-tól a Romániai Képzőművészek Szövetsége sepsiszentgyörgyi fiókjának tagjaként rendszeresen vesz részt minden évben a megyei tárlaton. 1974-ben vette feleségül Vetró Bodoni Zsuzsa grafikus- és festőművészt. Kisebbik fia, Vetró Bodoni Barnabás kortárs művészettel foglalkozik Sepsiszentgyörgyön, nagyobbik fia, Vetró Bodoni Sebestyén András Brassóban rajzot és művészettörténetet tanít. Pedagógiai és alkotói munkássága mellett szerepet vállalt Kézdivásárhely és Felső-Háromszék közéletében is: a Nagy Mózes Közművelődési Egyesület elnöke, a Múzeumbarátok Egyesületének alelnöke, a 15. (Második) Székely Határőr Gyalogezred századosa. Tagja az 1994-ben újraalakult Barabás Miklós Céhnek, valamint a Romániai Magyar Rajzpedagógusok Egyesületének. Több ízben volt egyéni kiállítása Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Kolozsváron. Emellett Kovásznán, Bukarestben, Magyarországon, valamint Franciaországban és Svájcban is szerepeltek munkái önálló tárlat keretében. Összesen több mint száz csoportos kiállításon vett részt szobraival itthon és külföldön.
Felhasznált irodalom:
Szücs György: Vargha Mihály. Sepsiszentgyörgy–Csíkszereda, 2010, Székely Nemzeti Múzeum–Pallas-Akadémia Könyvkiadó.
Banner Zoltán: Vetró András. Csíkszereda, 2007, Pallas Akadémia Könyvkiadó.
Sántha Imre Géza: Nagy Mózes. In: http://www.szoborlap. hu/13819_nagy_mozes_kezdivasarhely_vetro_andras_2010. html
Uő: 1956-os emlékmű. In: http://szoborlap.hu/13892_1956_ os_emlekmu_kezdivasarhely_vetro_andras_2009.html
Uő: Venczel József emléktábla. In: http://szoborlap.hu/15938_ venczel_jozsef_emlektabla_csikszereda_vetro_andras_1993.html
Hargita Népe (Csíkszereda)

Szellemarcok történelmi idősíkban
„Akinek nincs semmije, annak semmi nem hiányzik” – hangzik el újból és újból a Mikes Kelemenről szóló Veress Dániel-darabban. Mikes mondogatja folyton, miközben magányosan, hazavágyva leírja gondolatait.
Nem véletlenül jutott eszembe ez a már-már aforizmaszerű megállapítás Cseke Péter Védjegyek. Íróportrék – ellenfényben című kötetének (Kriterion, 2011) olvasása közben, hiszen egyrészt talán éppen Mikes az az első erdélyi származású tollforgató, akit egyértelműen el- és befogadott az összmagyar irodalom, másrészt viszont keserű életigazság, hogy az nem becsüli meg értékeit, akinek amúgy sincs belőle sok.
A mi kilencvenéves – saját – erdélyi irodalmunk sajnos sokszor és sokban hasonlít a nem igazán megbecsült értékekhez. Egyre nagyobb döbbenettel tapasztalom például, ahogy a középiskolai irodalomoktatás folyamatából elszivárog az erdélyi literatúra. Nem is olyan régen még egy teljes tanéven át ismerkedhettek a diákok a nálunk született versekkel és prózai írásokkal ahhoz, hogy mostanra a hírhedett kommunikatív kompetenciákra épülő reformdinamika (?!) mellőzze a transzszilvanizmust csakúgy, mint az ellentranszszilvanizmust. Ennek éppen az ellenkezőjét üdvözlöm Cseke Péter kötete kapcsán. Kós Károlytól Zágoni Attiláig – vagyis majdnem a teljes kilenc évtizedet felölelő erdélyi szellemiségről szól ez a kötet.
Az egyes szerzőkről írottak majdnem mindenike eredetileg szóbeli előadás céljából keletkezett, márpedig tanár és nem tanár egyaránt tudja, mit jelent az időkeret: mindenekelőtt tömör, világos fogalmazást, s ha ez megvan, akkor a további árnyalás sem fogja bonyolítani, hanem sokkal inkább gazdagítani a szöveget. Mindezt a szerző is megerősíti az előszóban, mondván: „Hosszas nekifutások után születtek meg a kötetbe foglalt írások. Első változatukban többnyire évfordulós rendezvényekre készültek, és további kutatási folyamatokat indítottak be.
Máskor meg éppenséggel több évtizedes kutatások összegzésére adtak alkalmat. A konferenciákon megszabott időkeret inkább a figyelemfelkeltésre ad lehetőséget, semmint az árnyalt bemutatásra, okadatolt érvelésre. Ez késztetett arra, hogy a bennem élő szellemarcokat rendre történelmi idősíkban rögzítsem. Jelezve az írói pályaképek koordinátáit s egyszersmind az értelmezések »életidejének« dimenzióit, koronként változó/gyarapodó »évgyűrűit«.”
A kötetben a szerző Kós Károly, Makkai Sándor, Tamási Áron, Balázs Ferenc, Jancsó Béla, László Dezső, Jancsó Elemér, Balogh Edgár, Szabó T. Attila, Buday György, Szabédi László, Horváth István, László Gyula, Mikó Imre, Bözödi György, Gáll Ernő, Jancsó Adrienne, Gelu Păteanu, Beke György, Sütő András, Szabó Gyula, Páskándi Géza és Zágoni Attila alakját „rögzíti történelmi idősíkban.”
Ajánlom tehát minden érdeklődőnek, teljes mértékben egyetértve a szerző gondolatával, miszerint: „Legfőbb ideje, hogy a 21. század útvesztőivel és csapdahelyzeteivel szembesülve ne engedjük »parciális tudományos üggyé, szűk társadalomtudományi szakterületté« változni a már feltárt közösségi örökséget. Mielőtt végleg az eszme- és irodalomtörténet birtokába kerülne, tegyük lehetővé, hogy éltető szellemi erőtérré válhasson.”
Cseke Péter: Védjegyek. Íróportrék – ellenfényben. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2011
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Hazatért a nagy bujdosó
Egy kis Magyarország, egy kis Erdély sereglett össze Mikes koporsója körül, emlékezni a nagy bujdosóra, II. Rákóczi Ferenc íródeákjára, a törökországi levelek szerzőjére – mondta prédikációjában Szőcs László kézdi-orbaiszéki református esperes szombaton Zágonban Mikes Kelemen jelképes temetésén. A Mikes hamvait helyettesítő, feltételezett rodostói sírjáról származó földet Incze Sándor nyugalmazott esperes, Kis József polgármester és a Rodostó Alapítvány képviselői tavaly hozták haza Zágonba, a jelképes temetésre a helyhatósági választások miatt nem került sor korábban, a szervezők el akarták kerülni, hogy a rendezvénynek politikai indíttatást tulajdonítsanak.
A szombati eseményen jelen volt Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete, Harrach Péter országgyűlési képviselő, Csige Sándor konzul, a Rodostó Alapítvány képviselői, Zágon testvértelepüléseinek, a magyarországi Kocsér és Kisköre, valamint a lengyelországi Namyslow delegációi, lelkészek, Albert Álmos RMDSZ-es szenátor, a megye vezetősége, szomszédos települések polgármesterei, számos zágoni polgár.
Kis József zágoni polgármester megnyitóbeszédében így fogalmazott: nagyjaink tárgyi elmékeinek, munkásságának felkutatása, emlékének ápolása mindannyiunk kötelessége ugyanúgy, mint az utódoknak való átadása. Mikest többszörösen ki kell emelni, a hűség emberi megtestesítőjeként, a történelem megörökítésében szerepet vállaló íróként is – mondta. Rosszallását is megfogalmazta: tizenkét évnyi próbálkozás után sem tudta elérni, hogy újjáépüljön a rodostói Mikes-ház és annak hű másolata Zágonban. „Többet nem tudok ígérni, s az ígéretekben sem hinni. A magyar kormány segítségét vártuk, a zágoniak tartják ígéretüket, faanyaggal és ácsmestereinkkel tudunk az ügy mellé állni. A magyar nemzet kötelessége Mikes emlékének ápolása, hátha három-négy év múlva mégis elkezdhetjük az építkezést.”
Mikes búcsúztatási szertartása a Mikes–Szentkereszty-kastély udvarán kezdődött. A zágoni magyar templomok harangzúgásával kísérve indult a gyászmenet a Mikes-kert felé, ahol egykori szülőházának helyén tért végső pihenésre a bujdosó. A Mikes-koporsót díszruhás huszárok vitték, majd elhelyezték a Mikes-emlékmű előtti sírba. A sírjáról hozott föld itt vegyült az anyafölddel – ez a felirat áll a most állított Mikes-emléktáblán.
A szülőháznál Márk Sándor református lelkész mondott imát, ismertette röviden Mikes életútját. A sírt Balázs Imre plébános áldotta meg, mondván: „szívünkbe zártuk, őrizzük, ennek látható jele a Mikes-emlékmű”. Harrach Péter ünnepi beszédében az esemény üzenetét „a téren és időn átnyúló nemzeti összetartozásban” fogalmazta meg. Füzes Oszkár a magyar köztársasági elnök, a kormány, egész Magyarország szívből jövő háláját tolmácsolta, köszönetet mondott mindazoknak, akik megszervezték az ünnepséget. Veres Miklós irodalomtörténész a Rodostó Alapítvány, a Magyar Tudományos Akadémia nevében köszöntötte a jelenlevőket. Tamás SÁndor megyeitanács-elnök románul is szólt, Mikes a magyarok számára ugyanolyan, mint a románoknak Constantin Brâncoveanu – vonta meg a párhuzamot.
Az emlékkoszorúk elhelyezése előtt fellépett a zágoni ifjúsági fúvószenekar, a Mikes Vegyes Kar, majd Beder Melinda tanítónő vezetésével a Mikes Kelemen Általános Iskola tanulói mutattak be rövid műsort. A rendezvényt a Mikes Kelemen Kultúrotthonban felszolgált közös ebéd zárta.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A vizsgázók négyötöde megbukott a pótérettségin
A megóvott dolgozatok újrajavítása előtti megyei összesítés szerint a háromszéki vizsgázók alig 16,91 százalékának sikerült a pótérettségije, az 1043 beiratkozottból 215-en hiányoztak, 687-en megbuktak, egy diákot puskázás miatt kizártak.
A legjobb eredményt a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceumban jegyezték, ahol a huszonnégy pótérettségizőből tizenöten (62,50 százalék) vizsgáztak sikeresen, leggyengébben a kézdivásárhelyi Apor Péter Mezőgazdasági Szakközépiskola diákjai szerepeltek, itt kilencvenkilencből csupán ketten (2,02 százalék) kaphatnak érettségi oklevelet. A középmezőnybe tartozik a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum (47,22), a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium (40 százalékos átjutási aránnyal), a Plugor Sándor Művészeti Líceum (38,7), a kézdivásárhelyi Református Kollégium (32,435), a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Iskolaközpont (30,23), a baróti Baróti Szabó Dávid Líceum (20,5 százalék). Az elméleti középiskolák közül a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium (16,33 százalék) és a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző (16,13) diákjai teljesítettek a leggyengébben. A Nicolae Bălcescu, a Berde Áron, a Puskás Tivadar és Constantin Brâncuşi Szakközépiskolában 6–8,70 százalék között volt az átjutás, a Kós Károly-, Gábor Áron- és Apor Péter-iskolában 2,02–4,35 százalék közötti eredményt jegyeztek. A végleges eredményeket szerdán hirdetik ki.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új sorozat: Székely Könyvtár
Megjelent a százkötetesre tervezett Székely Könyvtár sorozat első öt kötete. A Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt kötetekből álló sorozat száz kiadványát tíz év alatt jelenteti meg a Székelyföld folyóiratot kiadó Hargita Kiadóhivatal Hargita Megye Tanácsának támogatásával. Olyan, a székelység múltjával és jelenével foglalkozó kötetek kiadását tervezik, amelyek nemcsak székely magyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem élvezetes olvasmányul is szolgálnak.
Az eddig megjelent kötetek:
Székely népballadák Mikes Kelemen: Törökországi levelek Tamási Áron: Ábel a rengetegben Bözödi György: Székely bánja Kányádi Sándor: Válogatott versek A kötetek egységára: 35 lej (2500 Ft), előfizetőknek 25 lej (2000 Ft). Előfizetési szándékát, kérjük, jelezze a 0040 266 311 775-ös telefonszámon vagy a szekelyfold@hargitamegye.ro e-mail címen.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Családtörténeti időutazás a Kálnoky-kastélyban
Nem létezik Erdélynek egyetlen olyan szurdoka sem, melyet a Jóisten ne tűzdelt volna tele tehetséggel – idézte találóan Bethlen Gábort szombaton a miklósvári Kálnoky-kastélyban Tüdős S. Kinga művelődéstörténész.
A gróf Kálnoky Borisz által egy évvel korábban meghirdetett családtörténeti esszépályázat díjkiosztóján hét tehetséges háromszéki diáklány kitartó munkáját értékelték. Tüdős S. Kinga – aki az ötletgazda szerint szeretetteljes odafigyeléssel, de szakmai szigorral követte a dolgozatokat – a pályázók munkájának pozitívumaira összpontosított, hangsúlyozván: nemcsak szeretet, odaadás, de türelem is szükséges a családtörténethez. Gróf Kálnoky Boriszt saját családja történetének megírása késztette arra, hogy hasonló pályázatot hirdessen – a kiértékelőt megelőzően a kastély felé tartva mesélte érdeklődésünkre: a kutatómunka összehozta a családot az öt kontinensről, s ez nagy élmény volt számukra. Attól, hogy jobban megismertük elődjeinket az okmányokból, a levelekben személyes megnyilvánulásaikból, önmagunkat ismertük meg jobban. Szerettem volna ezt az élményt továbbadni a fiataloknak, ezért hirdettem meg a pályázatot – összegzett. A zsűri értékelése szerint olyan kiváló munkák születtek, hogy némelyiket módosítás nélkül közölni lehetne – így vélekedett Tüdős S. Kinga Makkai Fanni dolgozatáról, mondván: kordokumentumot fogalmazott meg néhány tíz oldalban, s arra buzdította: az írással a továbbiakban se hagyjon fel. Hasonlót kértek Szász Kovács Rékától is, akinek munkája kapcsán elhangzott: a Mikes Kelemen Líceum végzős diákja egyszerűen regényírónak született. A zsűri szerint a családtörténetet a legjobban Csíki Réka közelítette meg, dolgozatát szakirodalommal dokumentálta, illusztrálta. Duka Tímea Iringó kiváló, írásra termett érettségét bizonyította, Györfi Hajnalka pedig édesanyja segítségével elevenítette fel az erdővidéki Huszár család történetét. A pályázók legfiatalabbika, az alig 15 éves Boga Bíborka családja múltját megidéző fényképekből építkezett, Mild Andreát pedig a családi életképek színes, izgalmas leírásáért illette dicséret. A megmérettetésnek bizonyosan lesz folytatása, hiszen gróf Kálnoky Borisz nem titkolt szándéka, hogy fiúkat is írásra késztessen következő témáinak egyikével. – Szeretném, ha a díjazással nem merülne ki ez a verseny – vázolta lapunknak –, ezért egy hálózat kiépítésén dolgozunk, a szándék pedig az, hogy a diákok egymással és velünk is kapcsolatban maradjanak, legyenek egymás támaszai, ha pedig szükség van rá, pályafutásuk során, a továbbtanulásban, elhelyezkedésben mi is támogatjuk. Ahogy fejlődik a dolog, olyan hálózat épülhet ki, amely a háromszéki ifjúság támaszává erősödhet – összegzett gróf Kálnoky Borisz.
Demeter Virág Katalin
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új sorozat: Székely Könyvtár (Megjelent)
Megjelent a százkötetesre tervezett Székely Könyvtár sorozat első öt kötete. A Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt kötetekből álló sorozat száz kiadványát tíz év alatt jelenteti meg a Székelyföld folyóiratot kiadó Hargita Kiadóhivatal Hargita Megye Tanácsának támogatásával. Olyan, a székelység múltjával és jelenével foglalkozó kötetek kiadását tervezik, amelyek nemcsak székely-magyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem élvezetes olvasmányul is szolgálnak.
Az eddig megjelent kötetek: Székely népballadák, Mikes Kelemen: Törökországi levelek, Tamási Áron: Ábel a rengetegben, Bözödi György: Székely bánja, Kányádi Sándor: Válogatott versek. A kötetek egységára: 35 lej (2500 Ft), előfizetőknek 25 lej (2000 Ft). Előfizetési szándékát, kérjük, jelezze a 0040 266 311 775-ös telefonszámon vagy a szekelyfold@hargitamegye.ro e-mail címen.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az algyői Móra Ferenc Népszínház
A Kovászna megyei Zágonban az algyői (Szeged mellett) Móra Ferenc Népszínház szeptember 22-én mutatta be Bene Zoltán Bujdosók című drámáját, amely Mikes Kelemen egy rodostói napját jeleníti meg a nézők előtt. A színművet a sepsiszentgyörgyi születésű Kátó Sándor rendezte. Nem ez az első alkalom, amikor Kátó Sándorék színtársulata ellátogat erre a vidékre: hosszú évek óta rendszeresen visszatérő vendégek, akiket a helyiek már ismerősként, bensőséges örömmel fogadnak. Nagy esemény az ilyen színielőadás, hiszen a mai nyereségorientált világunkban kevés színművésznek adatik meg az a kiváltságos helyzet, hogy olyan közönség előtt is bemutatkozhasson, amely közönség különben talán sohasem láthatna színielőadást. Hogyan lehetséges ez? Hogyan alakulhatott meg Magyarországon egy olyan színház – az algyői Móra Ferenc Népszínház – amely közönségének döntő része a Kárpát-medence legtávolabbi, legeldugottabb szegleteiben lakik?
A válasz megadásához kissé vissza kell kanyarodnunk az időben. Kátó Sándor színművész a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola elvégzése után a 1972-ben a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színházhoz került, majd négy év után a Temesvári Állami Magyar Színházhoz szerződött. Abban az időben a romániai magyar színházaknak az volt a legfontosabb feladatuk, hogy a tömb- és a szórványmagyarságot színházi előadásokkal lássák el. A fiatal színész ílymódon keresztbe-kasul bejárta Erdélyt, és ez egész életére meghatározta művészi pályájának irányvonalát. 1977-től filmszerepeket kapott Magyarországon, és tagja lett a Budapesti Nemzeti Színháznak, majd a Szegedi Nemzeti Színháznak, de a sikerek dacára is hiányérzete volt: hiányzott a legelhagyatottabb, a legkiszolgáltatottabb közönség, a távoli helyeken, szórványban élő magyarság.
Kátó Sándor 1994-ben a Szabadkai Népszínházhoz szerződött, ahol már több lehetősége volt a nyelvileg elszigetelt, kis magyar közösségek látogatására. A végső megoldás, az évtizedekig érlelődő álom beteljesülése azonban néhány évvel később következett be: 1998. március 14-én a Szeged melletti Algyőn megalakult a Móra Ferenc Népszínház, amelyet az Algyői Faluház fogadott be. Avatóbeszédet Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének akkori elnöke mondott, de ott „bábáskodott" a Népszínház megszületése körül Bíró Zoltán és Pozsgay Imre, Tóth Károly és az Ötágú Síp Kulturális Egyesület is. A nagy munka immáron elkezdődhetett, és hét év elteltével Bene Zoltán író a következőket írja: "Kátó jeles erdélyi és magyarországi társulatok tagjaként, filmszínészként megtapasztalta a csillogás világát, mégis a vidéki színjátszásra, sőt a vándorszínészetre tette fel életének utóbbi tíz évét. Mikor ennek okáról faggatják, nem egyszer Sík Ferenc szavait idézi: „túl úri ez a világ nekünk”. Ami Kátó Sándor esetében annyit jelent(het), hogy nem tudja, mintegy genetikailag képtelen megtagadni a gyökereit. Ebből táplálkozik, táplálkozhat a szórvány iránti elkötelezettsége is, aminek az algyői Móra Ferenc Népszínház, nemes értelemben véve, egyik eszköze."
Az algyői Móra Ferenc Népszínház hiánypótló szerepet vállal, hiszen a magyar vidék és a határainkon túli, magyarlakta területek színházigényét próbálja kielégíteni művészi fokon. A repertoárban a népszínművek mellett jelentős helyet foglalnak el a magyar történelem egy-egy szeletét bemutató művek, de a Molière-darabok által állított tükörben rácsodálkozhatunk emberi természetünk visszásságaira is.
A Csángó Rádió Guzsalyos műsora azzal a nem titkolt szándékkal kereste fel Kátó Sándor művész urat, hogy gyimesi és moldvai vendégszereplésre invitálja azokat a művészeket, akik már nagy sikerrel járták be Arad, Temesvár, Brassó nagy színpadain kívül Horvátország, Szerbia, Szlovákia, Ukrajna, Románia legkisebb kultúrházait is.
csangoradio.ro
Erdély.ma

Farkas Wellmann Endre és Szőcs Géza könyvét mutatták be Kolozsváron
Farkas Wellmann Endre L. D. hagyatéka című verseskötetét, valamint Szőcs Géza Carbonaro éjszakái – Egy magyar Ezeregyéjszaka című könyvét ismertették vasárnap este a kolozsvári Bulgakov kávéházban.
„Azzal a gondolattal játszottam el, hogyan nézne ki a mai Európa történelmi, illetve kulturális arculata, amennyiben a Lucius Domitius Ahenobarbus néven született Néró római császár annak idején egy kicsit másképp használja ki azt a kort, amelyben él, ha mondjuk korábban végezteti ki Pál apostolt vagy őmaga tovább él” – vázolta fel lapunknak L. D. hagyatéka című verseskötetének alapgondolatát Farkas Wellmann Endre. Kérdésünkre hozzáfűzte, olyan könyvről van szó, amely Néró egykori római császár feltételezett költői hagyatékát próbálja meg rekonstruálni. Mint részletezte, a kereszténység fő tanítását, a szeretetet vonja kétségbe a kötet.
„Néró alakja nagyon jó lehetőséget kínált arra, hogy ezen gondolataimat versek formájában tolmácsoljam. Előző kötetem utolsó részében már megjelent néhány, a témával kapcsolatos vers. Aztán továbbírtam ezt a ciklust, így született meg a mostani könyv” – nyilatkozta a Krónikának Farkas Wellmann Endre. Mint mondta: a verseket akár egyenként, külön-külön is lehet olvasni, ugyanakkor van egy „laza epikai szál”, amely végig érvényesül a szövegekben, és kontúrt ad Néró történetének.
Szőcs Géza a könyvbemutatón elmondta: a történelmet mindkét kötet olyan valóságként éli meg, amelynek tanulságai, értékei, dinamikája, tudattartalmai „átszülethetnek a mába”. A kötet rövid ismertetője szerint „a Carbonaro éjszakái – Egy magyar Ezeregyéjszaka című könyv valószerű és valószerűtlen történetek különleges válogatása. Felettébb izgalmas és élvezetes olvasmány annak – legyen magyar vagy nem magyar –, aki érteni szeretné a történelmünket mozgató erőket.” A kötetben Bethlen Gábortól Faludy Györgyig számos történelmi személyiség felbukkan, életük egy-egy érdekes momentumával találkozhat az olvasó a rövid történetekben, legyenek ezek valóságosak, vagy elképzeltek. Faludy életéből például azt a momentumot villantja fel a kötet, amikor a Recskről kiszabadult költő a feleségével beszélget.
Szőcs a két kötet közötti párhuzamokat ecsetelve kiemelte: Farkas Wellmann Endre Néró személyét „kortársunkká tette a könyvében”. A szerzők fel is olvastak köteteikből a közönségnek, Szőcs Géza például egy olyan történetet, amelyben az Isztambulból Rodostó felé hajózó II. Rákóczi Ferenc hű embere, Mikes Kelemen lemegy a gályarabok közé, ahol a magyar gályarabok elmondják neki, hogy már nem is akarnak megszökni, mert a hajón enni adnak nekik.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Műveltség nélkül nem érdemes (Egyetemi beszélgetések)
Ismét hangulatos estének lehettünk tanúi múlt csütörtök este Nagy Attila, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatának főigazgatója által megálmodott egyetemi beszélgetéseken. A házigazda kötetlen beszélgetésre hív olyan neves egyetemi tanárokat vagy jeles alkotó személyiségeket, akiknek tapasztalatai, esetleges külföldi élményei nyomán előremozdulhat a helyi egyetemi élet.
Az eddigi vendégek, Szilágyi Charlotte, a Harvard Egyetem szeminarizáló tanára és Kristály Sándor matematikus után egy olyan személyiséget hívott meg, aki itt, helyben fejtette ki áldozatos kultúramentő tevékenységét, és szerepet vállal ma is közösségünk életében. És itt nem csak Kiss Jenő harminchárom éves könyvtár-igazgatói múltjára gondolok elsősorban. Talán kevesen tudják, hogy igazgatói működése alatt könyvtáron kívüli tevékenységekben is kezdeményező és irányító szerepet vállalt. Több szobor és emlékmű felállítását szorgalmazta, mint például a zágoni Mikes Kelemen-, a sepsiszentgyörgyi Kossuth Lajos-, II. Rákóczi Ferenc-szoborét, valamint a Jókai- és a Bartók-emlékplakettet is neki köszönhetjük. Felismerte a könyvtári szakmai képzés szükségességét, irányítása alatt kezdődött a könyvtári katalógus digitalizálása. A csütörtöki találkozón a műveltség és a tájékozottság viszonyáról beszélgettek. Bár e két fogalom összefügg, nem fedi egymást. A mai globalizált világban a média és a politikusok azt sulykolják az emberbe, hogy fontos és számít, de aztán ejtik, mint egy porszemet. Sok forrásból lehet tájékozódni, de egyáltalán nem könnyű kiválasztani a hiteleseket. Olyan forrásokat kell keresni, amelyek gyarapíthatják az általános műveltséget. A műveltség iránti igény inkább az európai emberre jellemző. Az amerikai társadalomban sokan műveletlenek, éppen ezért nem látják életük értelmét. Műveltség nélkül lehet élni, de értelmessé tenni az életet nem. Az estének külön színt adott Barabás Lajos tenor éneke, aki magyar népdalt és a népszerű János vitéz operettből adott elő részletet.
MATEKOVICS JÁNOS ZOLTÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)