Moldován István, a budapesti Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) digitális gyűjteményi osztályának vezetője szerint a mostanában gyakran emlegetett – nem tudni pontosan, hogy hány, négy- vagy ötmillió dokumentumot tartalmazó – Európai Digitális Könyvtár vagy Europeana állományában jóval kisebb a nyomtatott könyvek, az írott szövegek részaránya. A magyar irodalmat a világhálóra helyező digitalizációs program működik, ez a Digitális Irodalmi Akadémia, egy ideje a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz tartozik. A programban alapvetően kortárs magyar szépírók művei kerülnek fel a világhálóra. Az OSZK a közelmúltban alakított ki együttműködést a székelyudvarhelyi és csíkszeredai megyei könyvtárral: az erdélyi műhelyek a saját állományukat digitalizálják és juttatják el az OSZK elektronikus könyvtárába. Olyan kincsek, 18. és 19. századi könyvek is szerepelnek köztük, amelyek nincsenek meg Magyarországon, vagy a magyar nemzeti könyvtár állományában. Néha az is megesik, hogy magyarországi vagy külhoni magyar szépírók juttatják el elektronikus formában a műveiket, kiadványaikat. A budapesti OSZK ügyel arra, hogy ne csak a szűk értelemben vett magyarországi irodalmat terjessze. Az amerikai magyarokkal éppoly jó a kapcsolatuk, mint a hollandiai Mikes Kelemen Körrel. Az OSZK elektronikus könyvtára jelenleg hét és fél ezer dokumentumot tartalmaz, naponta körülbelül 50-60 ezer ember nézi, keresi, látogatja, tölti le. /Gyulay Zoltán: Kellenek-e e-könyvek? = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 8./ 16/ A héten Csíkszeredában, a Székelyföld szerkesztőségének új székházában átadták az idei Székelyföld-díjakat, bemutatták a 2010-es Székelyföld Évkönyvet és létrejött a Romániai Írószövetség Székelyföldi Kirendeltsége, vezetője Ferenczes István költő-főszerkesztő. Az idei Székelyföld-díjasok: Katona Lajos (Kolozsvár), Pécsi Györgyi (Budapest), Vári Attila (Budapest), a Székelyföld Bicskadíjának tulajdonosa Szálinger Balázs. A közel félezer oldalas Székelyföld Évkönyv 2010 (Hargita Kiadó, Csíkszereda, szerkesztette Molnár Vilmos és Lövétei Lázár László) a Székelyek a történelemben témát járja körbe, a kötet huszonnégy tanulmányát tizenhárom év Székelyföld-terméséből válogatták össze, az évkönyv a székelység történetének legújabb kutatásokra alapozott sűrítménye, bekerülhet az iskolai oktatás háttéranyagai közé is. /Sylvester Lajos: Székelyföld üzenete. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 8./

Eljött az ideje annak is, hogy az erdélyi tömbmagyarság a szórványban élőkkel felvegye a kapcsolatot. A Demeter László megyei tanácstag által kezdeményezett program célja a magyarságtudat megőrzése, erősítése. Háromszék Hunyad és Arad megyével szándékozik együttműködni, elsőször Hunyad megyével, illetve Déva városával veszi fel a szórványtestvéri kapcsolatot. Elsőként a sepsiszentgyörgyi nyugdíjasok fogadták a dévai idősek csoportját, s már viszontlátogatáson is voltak. A következő lépés: a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium, a Mikes Kelemen Főgimnázium és a Berde Áron Szakközépiskola diákjai a dévai Téglás Gábor Iskolacsoport tanulóival kezdenek levelezést, jövőre nyári táborozáson fogadják egymást, a helyi diákversenyekre jövőtől elhívják a szórványbeli iskola diákjait is. A programban szerepel még magyar iskolakönyvtárak létrehozása Hunyad megyei településeken, a Háromszék Táncegyüttes turnéja, kórusok, színjátszó csoportok kiszállása, ottani egyházi épületek közmunkával való felújítása. /Váry O. Péter: Lehet, mert kell (Háromszéki szórványprogram). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 10./

Országos tantárgyverseny
Április 6. és 10. között Sepsiszentgyörgyön tartják meg a Mikes Kelemen magyar nyelv és irodalom tantárgyverseny országos döntőjét, melyen Szatmár megyét 20 diák — minden évfolyamról az első két helyezett — képviseli majd két tanár kíséretében.
A verseny mellett gazdag program várja a tanulókat, megismerhetik a várost és környékét, különböző előadásokon és foglalkozásokon vehetnek majd részt. Forrás: erdon.ma

Felborított iskolázási terv (Román érdekek miatt)
Döntse el végre a helyi román közösség, hogy milyen oktatást akar a román ajkú gyermekek számára, és főként ne intézkedjék a megyei tanfelügyelőség háta mögött — szögezte le Keresztély Irma főtanfelügyelő tegnapi sajtótájékoztatóján.
Annak okán fejtette ki véleményét, hogy a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul Főgimnázium a minisztériumban közbenjárt, a helyben jóváhagyott beiskolázási tervhez képest eggyel több kilencedik osztályt indíthasson a következő tanévben.
Azzal, hogy a Mihai Viteazul-iskolában öt osztályt indítanak, és szintén ötöt a Constantin Brâncuşi Szakközépiskolában, megakadályozzák, hogy a megyeközponti szakközépiskolákban megalakuljanak a román tannyelvű kilencedik osztályok. A főtanfelügyelő érthetetlennek tartja, hogy a minisztérium miért engedett a nyomásnak, és miért engedélyezte a kérelmezett osztály jóváhagyását, mivel ezzel azt érik el, hogy Sepsiszentgyörgyön csak „tudósokat és pincéreket" képeznek a román közösség számára. Ez felborítja az országosan egységes 40/60 százalékos arányt az elméleti oktatás és a szakoktatás viszonyában — hangsúlyozta Keresztély Irma.
Kovászna megye hetven kilencedik osztály indítására kapott engedélyt a nappali tagozaton, ebből negyvenhárom magyar tannyelvű, s míg a Mihai Viteazul Főgimnáziumban öt osztályba felvételizhetnek a jelenlegi nyolcadikosok, a három legnagyobb háromszéki magyar középiskolában, a Székely Mikó Kollégiumban, a Mikes Kelemen Főgimnáziumban és a Nagy Mózes Gimnáziumban csak négy-négy osztály kezdheti meg ősszel működését.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sepsiszentgyörgyi Sport Napok
2010. május 28–30. között szervezi meg a sepsiszentgyörgyi Equites Egyesület a Sepsiszentgyörgyi Sport Napokat. A háromnapos rendezvénysorozat alatt minden korosztályt megszólítanak a szervezők, különböző tornák, bajnokságok folynak majd városszerte.
A már hagyományossá vált sportrendezvény célja elsősorban az, hogy a városlakók megmozduljanak, aktívan vegyenek részt az eseményeken és Sepsiszentgyörgy sportfővárossá váljon, mondták a szervezők. A sportnapok alatt több magánszemély és sportegyesület szervez különböző vetélkedőket, de lesz minifoci bajnokság, ifjúsági kézilabda kupa és bowling bajnokság is. Az idei sportnapokat a nagypályás labdarúgótorna nyitja meg péntek reggel az ifjúsági futballisták számára, ezen részt vesznek Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy csapatai is.
A sportnapok hivatalos megnyitóját követően ügyességi versenyekre és különböző sportjátékokat tartalmazó versenyre kerül sor, melyeket elemi iskolás gyerekeknek szerveznek. Szintén pénteken lesz a bowling bajnokság és a squash verseny is, de a tanároknak szervezett labdarúgó tornán a diákok is szurkolhatnak kedvenc pedagógusaiknak.
A szombati nap ismét focival kezdődik, nagy és kispályás bajnokságnak ad otthont a stadion, de a mozgássérültek vetélkedője sem marad el. Ugyanakkor, idén is megszervezik a már hagyományos tollaslabda versenyt . Az elmúlt évekhez hasonlóan a megmérettetés idén is három kategóriában lesz meghirdetve, az egyéni verseny mellett páros és vegyes páros viadalt is tartanak. A korosztályok: ifjúsági és felnőtt. Az esemény helyszíne a Mikes Kelemen Főgimnázium Bogdán Antal-sportterme lesz.
Bús Ildikó
Székelyhon.ro

Elkezdődött Trianon sebeinek gyógyítása
Kárpát-medence-szerte megemlékezéseket, emlékműavatásokat szerveztek a hétvégén a trianoni békediktátum aláírásának kilencvenedik évfordulóján. A rendezvényeket első ízben szervezték meg hivatalosan is a nemzet egységének jegyében, azt követően, hogy a magyar Országgyűlés az elmúlt héten a Magyar Összetartozás Napjává nyilvánította a szerződés aláírásának napját, június 4-ét.
Erdély-szerte megemlékeztek a hétvégén a trianoni békeszerződés aláírásának 90. évfordulójáról. Tegnap mintegy ezer, Nagyváradról, Kolozsvárról és a Székelyföld különböző szegletéből érkezett személy válaszolt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) felhívására, és „zarándokolt” el Gyimesbükkbe. Az eseményen Tőkés László EP-képviselőn kívül jelen volt Füzes Oszkár, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövete is.
„A lelki határokat nem lehet felülírni”
A megemlékezés a katolikus templomban kezdődött, ahol Salamon József helyi plébános prédikációját hallgathatták végig a hívek és meghívottak. Az ünnepi szentmisét követően a résztvevők jelentős része a csíkszeredai huszárok vezetésével átvonult a tavaly felújított Kontumáci-kápolnához. Itt Deáky András nyugalmazott pedagógus, a határ „őrzője” ismertette a hely jellegzetességeit, beleértve a Rákóczi György építtette vár romjait, az egykori utolsó magyar vasúti őrházat, valamint a Mária Terézia támogatásával felépült kápolnát.
Füzes Oszkár felszólalásában a csíksomlyói búcsú példájából kiindulva, amikor „piros-fehér-zöld takaró borította dombokat”, rámutatott: az országhatárokat bármikor felülírhatja a nemzetközi jog, pontosabban a nemzetközi jogtalanság. A lelki határokat azonban az ellenfél nem tudja megváltoztatni, a nemzet határai ott húzódnak, ahol mi azokat meghúzzuk, mutatott rá. „Minden magyar gyereknek, anyának, férfinak és szónak megvan a maga helye ezeken a határokon belül, és én csak megköszönni tudom, hogy ez így van” – hangsúlyozta a nagykövet.
Tőkés László elsősorban lelkészként, egykori püspökként szólt a hallgatósághoz, hangsúlyozva: elérkezett az idő a trianoni korszak lezárására. Nincs már helye az önsajnálatnak, annak, hogy mindig másban keressük a kudarcok okát – figyelmeztette hallgatóságát az EP-képviselő. „Egy gyógyuló Magyarországból, gyógyító anyaország lesz lassanként” – mutatott rá Tőkés László, aki szerint ennek tudatában ideje felszámolnunk belső Trianonunkat.
A beszédeket a zágoni Mikes Kelemen vegyes kórus és a csíkszeredai Árvácska együttes előadásai tették színesebbé, a megemlékezés szeretetünnepséggel zárult.
Trianon-emlékművet avattak Farkaslakán
A trianoni szerződés aláírására emlékeztek tegnap a Székelyudvarhely melletti Farkaslakán is, ahol felavatták Erdély első Trianon-emlékművét. A Millenniumi emlékparkban tartott eseményen Albert Mátyás polgármester köszöntötte az egybegyűlteket, majd leleplezték az Apostoli kettős kereszt nevű emlékművet. A Magyar Polgári Párt (MPP), a farkaslaki önkormányzat, valamint a Tamási Áron Kulturális Egyesület által szervezett ünnepségen jelen volt Kövér László fideszes országgyűlési képviselő is, aki beszédében a Trianon óta eltelt 90 év történéseit idézte fel.
„90 évvel ezelőtt a harangszó a darabokra tépett Magyarországon szólalt meg, ideje szembenézni a trianoni örökséggel, ideje észrevenni, hogy senki nem emel fel, és senki nem véd meg minket, ha mi nem becsüljük meg önmagunkat” – fejtette ki Kövér László, aki szerint a történelem nemcsak rombol, hanem időnként esélyt ad, így új reményekkel léphetünk tovább.
„Az emlékmű nemcsak a múlt, hanem a jövőbeli felemelkedés szimbóluma is” –mutatott rá az öt méter magas emlékmű avatóján Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke. Izsák Balázs a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke kérdéssel fordult a hallgatósághoz: van-e küldetése annak az embernek, aki június 4-én, a magyar nemzet gyásznapján született.
„Az ember elvi és erkölcsi küldetését nem a születés dátuma határozza meg, azonban tennünk kell érte, hogy a mostani magyarországi változások mindenkinek új esélyt adjanak” – adta meg a választ a politikus. Az emlékművet – amely nemzeti összetartozásunkat szimbolizálja – a különböző egyházak képviselői áldották meg, a több mint kétórás rendezvényt a farkaslaki iskolások szereplése tette színesebbé, a rendezvény a magyar és székely himnusz eléneklésével zárult.
Nagy Demeter István, Dénes Emese
Pályázat Trianonról Szatmárnémetiben
A trianoni békeszerződés aláírásának 90. évfordulója alkalmából az RMDSZ szatmárnémeti szervezete pályázatot hirdet a helyi iskolák diákjai számára Egy a nemzet címmel – jelentette be Kereskényi Gábor elnök. A fiatalabb generáció körében nincs kibeszélve, feldolgozva a téma, mert sok helyen még mindig tabunak számít, mutatott rá. Kereskényi szerint sokszor a nyugati vendégek sincsenek tisztában azzal, hogy nem homogén a lakosság összetétele, hanem itt 40 százalékos magyar közösség él.
Tíz évvel ezelőtt az RMDSZ egy könyvet jelentetett meg. 2010-ben már nem a múlttal szeretnének foglalkozni, hanem előretekinteni, ezért írnak ki pályázatot diákok számára. Két kategóriában lehet nevezni, az elsőben 1-12. osztályos tanulók számára hirdetnek rajz- és plakátversenyt, a másodikban az 5–12-esek esszéit fogadják. A verseny fődíja kategóriaként 300 lej, a második és harmadik helyezett 200, illetve 100 lejt vihet haza. A pályázat leadási határideje június 18., a beérkezett anyagokból novemberben kiállítást szerveznek, illetve egy kiadványt is megjelentetnek.
Gozner Gertrud
Krónika (Kolozsvár)

Trianoni Emlékév
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 2010-et Trianoni Emlékévnek nyilvánította.
Célként azt tűzték ki, hogy nemzetünk szétszakításának 90. évfordulóján – végre – vessünk véget az önmagában meddő önsajnálatnak, és az elkövetkezendőkben – Trianongyógyításaképpen – a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesülésének programadó eszménye hassa át cselekedeteinket.
A Nemzeti Összetartozás Napja
Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke a fenti gondolat jegyében 2010 június 4-én részt vett a Magyar Országgyűlés emlékülésén. A Trianon-emlékülés délután fél ötkor, a szerződés kilencven évvel ezelőtti aláírásának pontos időpontjában, a nemzeti zászló és a történelmi zászlók bevonulásával, harangzúgással, majd a Himnusszal vette kezdetét. Az ünnepségen részt vettek a diplomáciai testületek, a határon túli magyarok és a történelmi egyházak képviselői, Mádl Ferenc korábbi államfő és felesége, Antall József néhai miniszterelnök özvegye, Baka András, a Legfelsőbb Bíróság elnöke, Boross Péter és Medgyessy Péter korábbi kormányfők. Szili Katalin a szocialista frakció részéről egymagában vett részt az emlékülésén.
Sólyom László köztársasági elnök az emlékülésen úgy fogalmazott: ha Magyarország empátiával viseltet partnerei iránt, nyugodtan nézhetünk szemükbe, ragaszkodhatunk jogainkhoz, de a szomszéd népek magyarokkal kapcsolatos értékrendjének megváltozása nélkül nincs végleges megoldás. Az államfő szerint nélkülözhetetlen az anyaország segítsége a kisebbségi nemzetrészek számára, Magyarországnak is használnia kell a nemzetközi jog minden eszközét kisebbségeink védelmében. Az államfő hangsúlyozta: a nemzetpolitika csak akkor lehet hatékony, ha szakpolitikává válik. A köztársasági elnök kitért arra, hogy az emléknap akkor tölti be feladatát, ha valóban új korszakot nyit a nemzet egészéről való gondolkodásnak és cselekvésnek, és pozitív fordulatnak tartja, hogy a nemzeti összetartozásról szóló törvény nem a történelmi magyar államról szól, hanem a nemzet egységére helyezi a hangsúlyt.
Méltóképpen kell emlékezni a kilencven évvel ezelőtt történtekre és erőt kell meríteni a nemzet példamutató akaraterejéből – mondta Schmitt Pál, az Országgyűlés elnöke a Trianon-emlékülésen a parlamentben. Schmitt ünnepi beszédében kiemelte: nem revíziót, hanem békét és gyümölcsöt hozó együttműködést kínálunk szomszédainknak és Európának.
Az ünnepségen felolvasták a június 4-ét a nemzeti összetartozás napjává nyilvánító a nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvényt, amelyet a parlament hétfőn fogadott el.
Tőkés László EP-képviselő az emlékülés után a fővárosi Március 15. téren mondott ünnepi beszédet. Itt több száz ember részvételével tartott megemlékezést a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) és a Civil Összefogás Fórum (CÖF) a trianoni szerződés aláírása 90. évfordulójának napján. Osztie Zoltán, a KÉSZ elnöke külön köszöntve a 90 évvel ezelőtt elcsatolt részekről érkezett több tucatnyi, népviseletbe öltözött magyart, beszédében úgy fogalmazott: Trianonra emlékezni nemzeti ügy, mert ez a történelmi tény mindenki szívébe markol, de amíg Európa nem dolgozza fel ezt a gyalázatos eseményt, addig nem teremtődhet meg a kontinensi béke sem.
Erdélyi képviselőnk üdvözölte, hogy a kommunizmus évtizedei után végre nyíltan lehet megemlékezni az akkori eseményekről. A református püspök ugyanakkor nehezményezte, hogy míg a holokauszt tagadását lehet büntetni hazánkban, addig Trianon, valamint a békediktátum következményeinek tagadását nem. Tőkés László szerint erre szükség van, a nemzettagadás miatti eljárást pedig azokkal a parlamenti képviselőkkel, akik nemmel szavaztak a kettős állampolgárság megadásáról szóló törvényre. Véget ért a Kun Béla-, Rákosi-, Kádár- és Gyurcsány-korszak, az elhallgatás, a hazaárulás korszaka – jelentette ki az EMNT elnöke. „Szembe kell néznünk a 20. század két csapásával, Trianonnal és a kommunizmussal, de ez nem elég, szakítani kell ezek átkos örökségével is. Be kell fejezni a 20. századot, új történelmet kell írnunk, ez a mai nap üzenete.” Tőkés szerint már nem lehetünk revizionisták, de a területért kollektív és egyéni jogokat, ezzel együtt pedig autonómiát követelünk. A református püspök figyelmeztetett: a felszín alatt tovább folyik a határon túli magyarság pusztulása.
A Nemzeti Összetartozás Napján Budakalászon felavatták a Kárpátok őre trianoni emlékművet. Az esemény díszvendégei Wittner Mária fideszes országgyűlési képviselő, Tőkés László EP-képviselő, valamint Lezsák Sándor országgyűlési képviselő, a Nemzeti Fórum elnöke voltak. A Kárpátok őrét Budakalász város önkormányzata állította, a polgárok adakozásából a békediktátum 90. évfordulóján. A szobor a magyar népfelkelőt formázza, aki ezer éven át védte Magyarországot. Az eredeti alkotást Kolozsváron állították 1915-ben, ezt a bevonuló románok 1918-ban elpusztították. A most felavatott emlékművet Szcuka Attila tervei alapján Horváth-Béres János faszobrász készítette, a követ a budakalászi mészkőbánya ajándékozta.
Az estet a Theatrum Hungaricum művészei és a Kamp János Kapelle fúvószenekar lélekemelő műsorszámai színesítették. Tőkés László a budakalásziaknak Erdély és Partium üdvözletét tolmácsolta. A püspök kolozsvári születésűként megidézte az elszakított nemzetrészek szenvedéseit, ugyanakkor hangsúlyozta: véget kell végre vetni a „fájdalom és önsajnálat-retorikának”, a Nemzeti Összetartozás Napja Trianon gyógyítását jelenti. Ezzel együtt az elszakított területeken élő magyarságra fokozottan oda kell figyelni, hiszen – a látszat ellenére – a huszonnegyedik órában vagyunk, az elszórványosodás és az asszimiláció reális veszélyek – fogalmazott. Az elszakított nemzetrészek is szeretnének tevőleges módon hozzájárulni az Orbán Viktor miniszterelnök által meghirdetett nemzeti együttműködés rendszerének éltetéséhez, mondotta az EMNT elnöke. Az erős Anyaország és az elszakított nemzetrészek különböző formájú autonómiáinak rendszere az egyesülő Európában a 20. század trianoni és kommunista örökségének lezárását, és a 21. századi egységes magyar nemzet újjászületését eredményezi – zárta beszédét az erdélyi képviselő.
Nemzeti Zarándoklat
Június 5-én, szombaton Tőkés László a hagyományos Trianoni zarándoklaton vett részt Zebegényben. A trianoni gyász 90. évfordulójára a Trianon Társaság által szervezett nemzeti zarándoklaton tiszteletüket tették: Dr. Beer Miklós római katolikus püspök, Csuka Tamás református püspök, Lakner Pál evangélikus püspök, Balázsi László unitárius püspökhelyettes, Kapás László és Forgách Alajos római katolikus kanonokok, Szeverényi János és Smidelius Zoltán evangélikus lelkészek, a Templomos Lovagok, a Szent György Lovagrend, a Szent Korona Társaság, a Horthy Miklós Társaság, a Vitézi Rendek, a Történelmi Családok, a Magyar Tengerészek Egyesülete, a Magyar Fiatalok Határok Nélkül Alapítvány, a Nemzeti Érzelmű Motorosok Egyesület, a 832. Havas Boldogasszony Cserkészcsapat, az elszakított országrészek képviselői, valamint az emigráció képviselői.
A zarándoklat résztvevőit Pálmai Béla, a Nemzeti Emlékezés Harangja Alapítvány elnöke köszöntötte, az egyházi köszöntőt Kapás László, Zebegény plébánosa mondotta, a házigazdák részéről Sinkó Vilmosné, Zebegény polgármestere üdvözölte a résztvevőket, majd az elszakított nemzetrészek képviselői tolmácsolták az összetartozás üzenetét. Erdély és Partium életérzését és élni akarását Pálffy József lelkipásztor, a Partiumi Keresztény Egyetem oktatója fejtette ki – Kós Károly Kiáltó szó című röpiratát megidézve – a szépen kimunkált beszédében.
Tőkés László az ökumenikus istentisztelet után elmondott rövid beszédének elején az árvízkárosultak, illetve a most is gátakon lévők iránti szolidaritásra és együttérzésre kérte a jelenlévőket. A püspök kijelentette: az önsajnálat, a hibakeresés és az önviktimizálás ideje lejárt. „Fogjuk meg az eke szarvát”, fogalmazott képletesen a képviselő, a beszédek ideje lejárt. Trianon gyógyítása az igazság kimondásából is ered. Ezért vigyáznunk kell arra is, jelezte Tőkés László, hogy az „Erdély-romantika” ne fedje el valós problémáinkat. Nézzünk szembe őszintén múltunkkal, ugyanakkor vessünk véget a sérelmi politizálásnak.
Itt az ideje a gyógyulásnak
Trianon gyógyítása címmel szervezett az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megemlékezést Gyimesbükkön vasárnap, június 6-án. Jobb helyszínt keresve sem találhattak volna a szervezők, hiszen a többségében ma is magyarok lakta Gyimesbükk mindkét világégés alatt heves honvédő harcok tanúja volt, s mai napig kettősen szenvedi meg Trianon átkát: nemcsak az anyaországtól csatolták el, de az 1968-as megyésítéskor a zömében románok lakta Bákó megyéhez kapcsolták az addig Csík vármegyéhez tartozó települést.
Az EMNT központi rendezvénye szentmisével kezdődött, melyet Salamon József helyi plébános celebrált. A szentmise után a résztvevők az Ezeréves Határhoz, a kontumáci kápolnához vonultak. Itt, ahol a XVIII. századi kápolna mellett egy, Bethlen Gábor által a 17. században építtetett erődítmény romjai állnak, emlékparkot alakítottak ki, s az itt emelt színpadon Szilágyi Zsolt sepsiszentgyörgyi énekes hangja köszöntötte a résztvevőket, akiket a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület huszárai vezettek fel a helyszínre.
A huszárok sorfala előtt Deáky András, az „ezeréves határ őre” szólalt fel, aki több mint harminc esztendeje végez közösségépítő munkát Gyimesbükkön, és jórészt neki köszönhető, hogy az ezeréves határ tárgyi emlékei megmaradtak, és Gyimesbükk a turisták egyik kedvenc úticélja lett. Rövid köszöntő beszédében Deáky hangsúlyozta: „Jöhet ide bárki, ez mindig a mi földünk marad…” A zágoni Mikes Kelemen Vegyeskar „Magyar igazság” című összeállításának meghallgatása után Füzes Oszkár, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövete lépett a mikrofonhoz s az anyaország nevében arra kérte az itt lakókat, hogy „tartsanak ki sokáig, mindörökké.”
Tőkés László európai parlamenti képviselő új megközelítésben beszélt a trianoni traumáról. Itt az ideje a gyógyulásnak, véget kell vetni annak, hogy másokban keressük a szenvedés, a kudarcok okát – mondta az EMNT elnöke. „Fordulat állott be a trianoni szemléletünkben, a poszt-trianoni szindróma véget ért. Érjen véget a 20. századdal egyetemben Trianon és minden következménye, és kezdődjön egy új korszak. Ez a megbékélés korszaka, ahol nem a határok revíziója a járható út, hanem a nemzeti összefogás” – fogalmazott Tőkés László, aki az anyaországi politikai változásokról, annak erdélyi kihatásairól is szólt, hangsúlyozva: „A rendszerváltozás új fejezete kezdődött el, beérett ’89 decemberének gyümölcse”. Tőkés László figyelmeztette a jelenlevőket: „csak akkor vagyunk kisebbségben, ha kicsinynek érezzük magunkat”, és intő példaként említette Makfalva esetét, ahol a színmagyar falu magyar polgármestere levetette a székely zászlót a szintén magyar alpolgármesterrel…
Az EMNT elnöke kitért Gyimesbükk helyzetére is, nagy tapsot aratott kijelentése: a kormányon levő RMDSZ-nek „ezzel kell kezdenie, Gyimesbükköt visszahozni oda, ahova tartozik.”
Beszéde végén Tőkés László a magyarországi árvízkárosultak megsegítésére is kérte az embereket. A rendezvény a régi székely himnusz eléneklésével zárult.
erdon.ro

A százhuszonöt éves EMKE
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület - rövidítve EMKE - 1885. április 12-én alakult Kolozsvár központtal az egykori alapszabálya szerint: „a hazafiság fejlesztése, az erdélyi magyarság közművelődési és közgazdasági megerősítése" céljából. Az első világháború előtti Magyarország legnagyobb közművelődési egyesületének emlékét - mely 1991-ben új életre kelt - idézzük fel a 125 éves évforduló alkalmával.
Az 1867-es kiegyezést követően a magyar állam nem tudta felvállalni az erdélyi magyar művelődés terjesztésére és az oktatásra vonatkozó valamennyi feladatot. Az erdélyi peremvidékeken a magyarság helyzete egyre nehezebbé vált, az alacsony műveltségi szinthez társult a német vidékeken kisebb­ségbe került magyarság beolvasztása, az asszimiláció. A nemzetiségek az új eszmék - a germanizmus, dákoromanizmus - hatására szervezkedni kezdtek, egyesületekbe tömörültek: 1840-ben megalakult a szász Erdélyi Országismereti Egyesület (a Verein für Siebenbürgische Landeskunde), 1861-ben az Erdélyi Román Irodalmi és Népművelődési Társaság, az ASTRA (Asociatiunea Transilvana pentru Literatura Romana si Cultura Poparului Roman). Szükség volt tehát a magyarság önuddatának erősítésére is.
Az EMKE előzménye az a hunyadmegyei mozgalom volt, amely az ottani végveszélybe jutott magyarságot próbálta megmenteni a beolvadástól. Ennek élén Kún Kocsárd gróf (1803—1895), az EMKE későbbi nagy mecénása állt. Ezt követően megindult az egész országra kiterjedő EMKE-szervezés, aminek eredményeképpen 1885 tavaszán megalakult a 21 fiókintézettel és 17 000 taggal rendelkező intézmény. Az indulás éveinek vezető alakjai Sándor József későbbi elnök, Kún Kocsárd gróf, Kún Géza gróf, Bethlen Gábor gróf az első elnök, Bartha Miklós az Ellenzék című napilap alapítója, alelnök, dr. Felméri Lajos egyetemi tanár, Szász Domokos erdélyi református püspök, Ferencz József unitárius püspök, Béldi Ákos gróf, Haller Károly, Kolozsvár polgármestere voltak. A legnagyobb feltűnést Kossuth Lajosnak Turinból küldött, a szervezkedést helyeslő távirata keltett, ő egyben 100 forinttal alapító tagul jelentkezett. Táviratának szavai a következőkről szóltak: „Fogadják elnézéssel a hontalan magyar filléreit. Erdély jobbkeze hazánknak, minden talpalatnyi térrel, amit ott a magyarság elveszít, hazánk ezeréves biztonsága csorbul. Hazafiúi irányban ellensúlyozni a magyarellenes állambomlasztó bújtogatást, fenntartani a magyarságot, visszaszerezni az elvesztett tért, fejleszteni a közművelődést - oly önvédelem, melyet minden magyarnak támogatni kell. "
Az EMKE történetének legdinamikusabb szakasza - az aranykor - az első évtizedre esett. Az évenkénti közgyűléseket más és más városban tartották, s az esemény minden alkalommal az illető megye ünnepévé vált. 1886-ban Kolozsváron az Iparos-egylet palotájában gazdasági kiállítást rendeztek, amelyen több mint száz cég állította ki termékeit, 1888-ban a fővárosi Operaházban EMKE-bált rendeztek, amelyen megjelent a trónörökös főherceg feleségével. Ez nagy országos szenzáció volt, ami jelezte, hogy a legmagasabb körök is tudomásul vették, elismerték az EMKE létezését.
A magyar társadalom az EMKE-t jelentős alapítványokkal támogatta: Kun Kocsárd gróf algyógyi (Hunyad vm.) kastélyát és 1800 holdas felszerelt birtokát 221.557 forint értékben adományozta az egyesületnek földműves iskola létesítésére (1889), Mohay Károlyné magyarkályáni birtokát 100.000 korona értékben ajánlta fel (1899), Miksa Zsuzsanna Nagyenyeden 160.000 koronát hagyott a kijelölt célok megvalósítására (1904). A legnagyobb alapítványokat számos kisebb adomány követte.
1891-ben az EMKE védnöksége alatt fiókegyesületként létrejött a honismeretet és természetjárást pártoló Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE), Kolozsváron felépült a kétemeletes, eklektikus EMKE-irodaház, amelynek homlokzatára az alapítás évét és a fiókokkal rendelkező vármegyék és városok címereit faragták, és kiadták az egyesület talán legsikeresebb kiadványát, a Sándor József szerkesztette EMKE úti-kalauz Magyarország erdélyi részében.
A 1892. évi közgyűlést a budapesti Vigadóban rendezték. A színhelyet és a dátumot az magyarázza, hogy ekkor ünnepelték Ferenc József megkoronázásának negyedszázados évfordulóját. A társadalmi egyesületek nevében az EMKE vezetősége üdvözölte az uralkodót, a közgyűlésen részt vett Tisza Kálmán, Apponyi Albert és a koszorús költő, Jókai Mór, a díszelőadáson fellépett Blaha Lujza is.
A következő időszak legjelentősebb eseménye az 1896 őszén Budapesten tartott EMKE rendezte millenniumi kongresszus és kiállítás volt, amelyen 34 egyesület és 7 irodalmi társaság vett részt, köztük a legnagyobb és leggazdagabb az erdélyi egyesület három millió korona vagyonával kiemelkedett.
Az EMKE aranykorát az egyesület negyedszázados fennállásának megünneplése zárta le. 1911 őszén Kolozsváron tartott ünnepségen részt vett Jósika Samu, a főrendiház elnöke, Berzeviczy Albert, az alsóház elnöke, Apponyi Albert, Rákosi Jenő s még számos nobilitás. A Nemzeti Színház díszelőadásán Hettyey Aranka Rákosi Jenő Prológját szavalta, majd az együttes Herczeg Ferenc Déryné ifi-asszony című három felvonásos színművét mutatta be.
Az évfordulót azonban nem a múló hatású ünnepség tette emlékezetessé, hanem az ennek kapcsán Sándor József összeállításában megjelent két díszkötet: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885-1910. Sándor József beszámolt, hogy az EMKE közművelődési és közgazdasági célra összesen 10 millió koronát fordított, a gyámolító, perselyes és adományozó tagok százezrein kívül 20.000 örökös, alapító és rendes tagot szervezett. Büszkén felsorolta megvalósításaikat: a 163 népiskolát (az első világháborúig 268-at), 77 kisdedóvót, az algyógyi földművesiskolát, mely az országban a legnagyobb volt, 214 nép- és 24 katonai könyvtárat, 153 daloskört, 431 községben 12 ezer írástudatlant oktatott, 500 néptanítót jutalmazott, 118 községi lelkészt segélyezett, 80 honismertető, európai nyelveken is megjelenő kiadványa a magyarság védelmét is ellátta az igazságtalan támadásokkal szemben. Gazdasági téren Erdélyben elsőként az EMKE szervezett ipari, fogyasztási és hitelszövetkezeteket.
A jubileummal lezárult korszak végén megállapítható volt, hogy az EMKE elérte azt a célt, amit alapításakor kitűzött: amennyire lehetett megerősítette a szórványban élő magyarságot, lelassította az asszimilálódást. Fontos eredménynek tekinthető, hogy sikerült az erdélyi magyarság helyzetére a magyar közvéleményt, a kormányszerveket is figyelmeztetni, s az 1890-es évek végére, különösen Bánffy Dezső miniszterelnöksége idején az EMKE célkitűzései a kormánypolitika szintjére emelkedtek.
Az első világháborút követő közhatalom változás rendkívül tragikusan érintette az erdélyi magyarságot és természetesen az EMKE-t is. A támadások egymást érték: barbár kezek feldúlták az algyógyi földművesiskolát, megszentségtelenítették Kún Kocsárd sírját, az egyesület népiskoláinak, kisdedóvóinak jelentős részét lefoglalták, a népkönyvtárak többségét szétszórták, a dalosköröket feloszlatták. Az EMKE ez idő alatt az ostromállapot tilalma miatt nem tudott fellépni a törvénytelenségek ellen, nem szervezkedhetett, védekezhetett. A román sajtóban sorozatban jelentek meg az EMKE-t támadó írások, amelyek azzal vádolták az egyesületet, hogy csak színleg hirdetett kulturális célt, titkolt terve a románság magyarosítása volt, és Budapesttel összeköttetésben anarchikus akciókat készült szervezni. 1921. január 13-án a Bukaresti Hírlap közölte Jászi Oszkár támadó cikkét, mely szerint az EMKE „a grófok s egyéb deklamáló naplopók bankettező, hurázó, a faji gyűlölséget szító, dús szinekúrákat (munkával nem járó) nyújtó tápintézete."
A változások utáni első közgyűlést 1921. július 3-án, Kolozsváron tartották, amelyre Sándor József főtitkár az EMKE életéről rövid összefoglaló jelentést állított össze. Adatai megdöbbentőek, felsorolja mindazokat az atrocitásokat, veszteségeket, amelyek az egyesületet és intézményeit, birtokait érték, később kiderült, hogy az EMKE vagyonának nagy része elveszett. Furcsa módon a külföldön élő Béldi Ákos grófot - az előbbi időszak vezetőjét - meghagyták az elnöki székben, az alelnökök között találjuk Benedek Eleket, Szabolcska Mihályt, Sárkány Lajost, az örökös főtitkár Sándor József maradt. A hatalom által igényelt módosított alapszabályzatot eljuttatták az illetékes román szervekhez, majd megkezdődött a 17 évig tartó szélmalomharc annak jóváhagyásáért. A hatóságok különböző jogi kifogásokkal rendre elutasították elfogadását. Pedig az EMKE többször is kijelentette: „Mi nem kérünk többet és mást a román társadalomtól és közhatalomtól, mint amennyit adott, és ahogyan viselkedett annak idején a magyar társadalom és magyar állam a román irodalmi és művelődési egyesülettel, az ASTRA-val szemben". Az évtizedes jogi huzavona nyílván az egyesület kifárasztását, elsorvadásának kivárását is célozta. Aztán 1935 elején, amikor már az egész EMKE elaludt, megszűntek vidéki szervezetei, a magyarság már napirendre tért elvesztése felett, a belügyminisztérium váratlanul elfogadta az ismételten módosított, többszörösen visszautasított alapszabályokat.
Sajnos az egyesületnek ekkora már a magyar közönséggel való kapcsolata annyira megszűnt, hogy az újraszervezést elölről kellett kezdeni és így is csak lassú lépésben történhetett. 1938 tavaszán aztán Romániában bevezették az ostromállapotot és minden pártot, egyesületet, csoportosulást feloszlattak, az EMKE két világháború közötti korszaka véget ért.
1940 augusztusában a második bécsi döntés határozata következtében Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz, magyar lakói felszabadultak a kisebbségi sors alól. Az EMKE első nagy ünnepségét 1941. március 15-én, Kolozsváron tartotta. Hosszú évtizedek után először lehetett az egész város ünnepévé tenni március idusát: a Mátyás szobor előtt a Főtéren, majd a Diákház nagytermében Bartók és Kodály dalaival köszöntötték a résztvevők a szabadság napját. A tisztviselői kar megújítására is sor került: Béldi Kálmán elnök mellett Szathmáry Lajos alelnök vezeti a testületet, a Közművelődési Szakosztályt László Dezső országgyűlési képviselő, a Társadalmi Szakosztályt Kovrig Béla egyetemi tanár irányította. Az ünnepi hangulatot rontotta a pénztári jelentés, amelyből kiderült, hogy a bécsi döntéskor az egyesület vagyonának 90%-a Dél-Erdélyben (Romániában) maradt. Az anyagi alapokat az új vezetőség elsősorban tagtoborzással igyekezett megteremteni, de az erdélyi városok és megyék közül számosan kisebb-nagyobb támogatással siettek az egyesület segítségére. A Hangya-szövetkezet 25 ezer pengős alapítványt tett az EMKE javára.
Az EMKE megünnepelte 1941 őszén Széchenyi István, „a legnagyobb magyar" születésének 150. évfordulóját, 1942. március 15-ét, 1942 őszén pedig Kőrösi Csoma Sándor születésének 150. évfordulóját.
Az 1940-es évek legjelentősebb EMKE-akcióit az ún. „meseautó" kiszállásai jelentették, amelyek igazi életet tudtak vinni az egyesület tevékenységébe. 1942-ben a magyar kultuszminiszter az EMKE-nek ajándékozott egy akkoriban korszerű audiovizuális eszközökkel felszerelt autóbuszt, mely hónapokon keresztül járta Erdély kisebb-nagyobb falvait, magával vitt néhány írót-költőt, akik műveikből olvastak fel, s ugyanakkor megismerkedtek a falusi élettel, művelődési szintjével. Több meghívott honismertető előadást tartott, rendszerint lemezhallgatás és filmvetítés zárta a falu ünnepévé emelkedő EMKE-napokat.
A „meseautó" kiszállásait mindig Unghváry Sándor, a közművelődési titkár vezette, az írók elsősorban a Termés című folyóirat fiatal munkatársainak köréből kerültek ki. 1942 decemberében meglátogatták: Gyalu, Bonchida, Kötelend, Alsózsuk, Bánffyhunyad, Szászfenes stb. helyiségeit. A Termés munkatársain - Asztalos Istvánon, Bözödi Györgyön, Kiss Jenőn - kívül a kiszállások egy részén részt vett az erdélyi körúton lévő Veres Péter is. Bözödi György lelkesen összegzi élményeit: „Nem lehet eléggé méltányolni az EMKE-nek azt a lendületes munkáját, amit a népművelés érdekében megindított. A vetítőgéppel, filmekkel, villamos fejlesztő géppel és hangszóróba bekapcsolható nagy gramofonkészülékével és egész ládát kitevő néprajzi lemezekkel felszerelt szerelvénye szinte naponta útban van Kalotaszeg vagy Szolnok-Doboka irányában, és az EMKÉ-n kívül a népművelési munkába bekapcsolódtak a Termés írói, a Nemzeti Színház művészei is." A ,,meseautó" befejezésül rendszerint megajándékozta a helyi tagozatokat egy-egy százkötetes könyvtárral. A krónikások összesen 70 vidéki EMKE-napról tudósítottak.
A második világháború végén a front átvonulásai Kolozsvár újabb „felszabadulása" után alig két hónappal az idős Sándor József - a Magyar Népi Szövetséggel (MNSZ) egyetértésben - hozzálátott az EMKE átmentéséhez. A közgyűlés Sándor Józsefet régi-új elnöknek választotta, alelnökök Tavaszy Sándor teológiai tanár és Nagy István író lettek. A vezetőségben az „új rend"-et Balogh Edgár, Szabédi László, Jordáky Lajos képviselték.
Az EMKE ebben az időszakban könyvek kiadásával próbálta társadalmi súlyát növelni: Az Erdély szabadságharca 1848-49 a hivatalos iratok és hírlapok tükrében című kötetet Balogh Edgár és Bözödi György írta, megjelent Nagy István Özönvíz előtt című színműve és öt egyfelvonásos színdarab a műkedvelők számára.
1945 júniusában nagy veszteség érte az EMKÉ-t, elhunyt Sándor József elnök. Az erdélyi magyarság egyik legnagyobb személyiségét a kolozsvári Farkas utcai templomból nagy egyházi pompával temették, a magyar értelmiség szinte teljes létszámban kivonult, a beszédet Vásárhelyi János református püspök mondta, a házsongárdi sírnál Tavaszy Sándor és Balogh Edgár búcsúzott. Sándor József halálával az EMKE önálló személyisége is nagyrészt megszűnt, szerepét a MNSZ Közművelődési Bizottsága vette át.
1947 nyarán nyílt támadás indult az erdélyi magyar intézmények ellen, a Világosság című lapban Tamás Gáspár és Balogh Edgár kezdte a számonkérést. A legkeményebb vádakat az Igazság fogalmazta meg, azt bizonygatta, hogy az EMKE fő célja a „grófi nagybirtok" megmentése volt, a feudális Magyarországot képviselte. Az EMKÉ-nek nincs helye a demokratikus Romániában, zárult a megrendelt aláíratlan cikk. Ezekben a napokban már kibontakozott a kolozsvári törvényszéken Unghváry Sándor koncepciós pere, amelyben az EMKE közművelődési titkárát a „reakciós budapesti fasiszta kormány" részére történő kémkedéssel vádolták. Ezzel az EMKE megszűntnek volt tekinthető. Megjegyezzük, hogy az EMKE irattárát 1992-ben (!) Bukarestbe szállították, jelenleg nem kutatható.
A kommunista diktatúra az EMKE-t negyvenhárom esztendeig „búvópataklétre" kényszerítette. Ennek a nemzedéknyi időszaknak az eseményei azonban bizonyítják, hogy az erdélyi magyarságban végig élt a közművelődés vágya és igénye, s még a saját szervezeti kereteket nélkülöző években, tőle teljesen idegen formákba kényszerítetten is, kifejezést tudott adni ennek a vágyának és igényének.
Az 1989 decemberében történt fordulat teremtette új helyzetben az erdélyi magyarság nem csak politikai érdekképviseleti szervezetét, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget hozta létre, hanem 1991. április 20-án a brassói közgyűlésen újraalakította 200 küldött szavazatával az EMKE-t is. Az alapító tagok az erdélyi művelődés kiemelkedő személyiségei, Dávid Gyula, Kötő József és Laskay Sándor voltak. 1995-ben már Románia 119 városában és falujában 403 egyesülete és közművelődési alapítványa működött, talán nem érdektelen ideiktatni a legfontosabbakat: az aradi Kölcsey Egyesületet, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Egyesületet, a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesületet, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Egyesületet, a székelyudvarhelyi Orbán Balázs Egyesületet stb.
1992-től évente ünnepélyes külsőségek között adták át az EMKE-díjakat és diplomákat - Kemény János-díjat, Kun Kocsárd-díjat, Bánffy Miklós-díjat, Szentgyörgyi István-díjat stb. - azoknak a személyeknek, akik művészetükkel és munkájukkal maradandót alkottak az erdélyi magyar közművelődés terén.
Sajnos, az anyagi gondok korlátok közé kényszerítik az EMKE tevékenységét, az 1948-ban államosított székházakat, könyvtárakat, a működést támogató birtokokat az 1989 utáni román törvénykezés nem juttatta vissza jogos tulajdonosának. Az erdélyi magyarság tehát arra kényszerült, hogy alapítványi forrásokból, hazai és határokon túli támogatásból, egyének áldozatkészségéből teremtse meg a közművelődési munka lehetőségét. Így születtek Kolozsváron az EMKE Mikó Imre Könyvtára és Heltai Gáspár Alapítványi Központ, Györkös Mányi Albert EMKE műteremlakás, zilahi, szilágysomlyói EMKE-házak, csernakeresztúri Magyar Tájház.
2008-ban az EMKE elnöksége úgy határozott, hogy az 1885. évi alapítás emlékére április 12-ét az Erdélyi Magyar Közművelődés Napjává nyilvánítja, amely alkalommal minden esztendőben országos ünnepséget rendez. Ezeknek az ünnepségeknek a fő célja a magyar identitás, az erdélyiség és az egyetemes kulturális értékek megőrzése. Az erdélyi magyarság munkájában pedig csak akkor lehet eredményes, ha szellemiségét az EMKE régi jelszava hatja át: „Ki a köznek él, annak élni érdemes!"
Sebestyén Kálmán
Honismeret, 2010/3, XXXVIII évf.
Irodalom: Sándor József: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885-1910. I—II. Kolozsvár 1911. - Unghváry Sándor (szerk.): EMKE naptár, 1943. Kolozsvár - Dávid Gyula-Nagy Pál (szerk.): EMKE 1885-1995. Kolozsvár 1995. - Balogh Edgár (szerk.): Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. I. Bukarest 1981.
emke.ro/sajtóvisszhang

Gyerekek a szórványból
În sfârşit! Azaz Végre, megérkeztünk! ― mondja az a vajdahunyadi első osztályos magyar kislány, ki Árkoson a hosszú út után lehuppan ágyára. Hogy megkönnyebbült sóhaját románul közölte társával, észre sem veszi ― ez ,,természetes” a szórványban élőknél, a környezetükben beszélt nyelvről anyanyelvükre és vissza az átjárás már-már tudattalan. S ez a beolvadás első lépcsőfoka is.
Éppen ennek megelőzéséről szól a Kovászna Megye Tanácsa és Sepsiszentgyörgy önkormányzata által kezdeményezett, Összetartozunk szórványprogramnak a gyerekek táboroztatására vonatkozó része, melyet immár az ősz óta az iskolások közötti levelezés készít elő. A Székely Mikó Kollégium diákjai a dévai Téglás Gábor Iskolaközpont V―VIII. osztályos, Böjte atya ,,gyerekeiből” álló csapatát fogadták a Benedek-mezőn, illetve Árkoson a Váradi József Általános Iskola diákjai a vajdahunyadi magyar tagozatos elemistákkal együtt töltöttek el néhány napot, majd ugyancsak a Benedek-mezőn a Mikes Kelemen Főgimnázium a dévai magyar középiskola egy másik csoportját látta vendégül.
Június, július folyamán mintegy kétszáz Hunyad megyei és háromszéki gyerek nyaralt együtt itt és Szászvárosban, programjuk nagyon változatos volt, a Háromszék és Sepsiszentgyörgy látnivalóival való ismerkedés mellett kézműves-tevékenységek, népdaltanulás, sportprogramok is szerepeltek a tevékenységek között, olyannyira, hogy még szabad idejüket is mindig kitöltötte a közös játék, az ismert népdalok éneklése vagy a filmnézés. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Válságban a kultúra Háromszéken (Elbocsátás művelési intézményeknél)
Igen érzékenyen érinti a háromszéki kulturális intézmények — művelődési központok, múzeumok, könyvtárak, színházak — tevékenységét a kormány utasítására az önkormányzatok által végrehajtott létszámcsökkentés.
Szerencsésebb esetben az intézmények a be nem töltött állások felszámolásával oldják meg a helyzetet — mint például a Székely Nemzeti Múzeumban. Másutt azonban számos alkalmazottól kell megválniuk az intézményeknek — például a sepsiszentgyörgyi Művészeti Népiskola vagy a Bod Péter Megyei Könyvtár esetében —, és ennek következményei riasztóak lehetnek.
A múzeum megússza
Úgy tűnik, különösebb „vérveszteség” nélkül ússza meg a kötelező leépítést a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum. Vargha Mihály igazgató szerint az előírt tizennyolc munkahelyes leépítést úgy oldják meg, hogy felszámolják a létező, de az alkalmazási tilalom miatt betöltetlen állásokat. Ennek következtében egyetlen munkatárstól sem kénytelen elköszönni a múzeum vezetője. „Szívfájdalommal mondunk le a megfelelő működésünkhöz feltétlenül szükséges posztokról, de így legalább senkit sem kell utcára tennünk” — fogalmazott az igazgató.
A részben szerencsés helyzet előidézéséhez az is hozzájárult, hogy a múzeum 2009 végén már elköszönt attól a tizenkét munkatársától, akik nyugdíjasként tevékenykedtek.
Gondban a könyvtár
A sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban korántsem ennyire fájdalommentes az átmenet. „Nekünk hét és fél munkahelyet kell megtakarítanunk, amit betöltetlen állások felszámolásával, szerkezeti átalakításokkal, illetve fél munkaidős állás felajánlásával igyekeztünk megoldani — tájékoztatott Szonda Szabolcs igazgató. — Három és fél állást azonban, sajnos, így is csak leépítéssel tudunk felszámolni.” Az intézményvezető jelezte, hogy a könyvtár szakmai és az adminisztratív részét egyaránt érinti a tényleges „karcsúsítás”, konkrétumokat azonban nem mondott, arra való hivatkozással, hogy a döntést elsőként maga szeretné közölni az érintettekkel. Szonda Szabolcs egyelőre nem tudja, de valószínűsíti, hogy a személyzetcsökkentés jövőben a könyvtár nyitvatartási rendjét, az elkezdődött digitalizálási munka ritmusát, az intézmény promóciós tevékenységét is érzékenyen érinti.
A legnagyobb érvágás
A megyei önkormányzati alárendeltségbe tartozó intézmények közül a legnagyobb érvágást a sepsiszentgyörgyi Művészeti Népiskola kénytelen elviselni. Az elmúlt tanévben 650 hallgatót kiszolgáló iskolában 48 tanár adott órát, közülük 24-en az intézmény teljes körű alkalmazottjaiként. A sürgősségi kormányrendelet nyomán Szilágyi Zsolt igazgatónak 15,5 állás megszüntetését kell kigazdálkodnia, ami a részmunkaidős munkatársak egy részétől való elköszönést jelenti. A várható következmények igencsak riasztóak: megszűnik az iskola kézdivásárhelyi és bodzafordulói kirendeltsége, a baróti pedig erősen szűkíti kínálatát. Az említett városokból származó érdeklődők a sepsiszentgyörgyi iskolában képezhetik magukat, ahol a tanárok 50—100 százalékos óranövekedés és 25 százalékos bércsökkentés mellett igyekeznek majd fenntartani az iskola hírnevét. (Csinta)
Az M Stúdió alkalmazott is
„Gyerekének” elvesztésével, de alkalmazottak elbocsátása nélkül úszta meg a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes a leépítési hullámot. Az elmúlt időszakban nagy volt a mozgás az együttesnél, sokan elmentek, adminisztratív személyzet és táncosok egyaránt, az alkalmazások zárolása óta tíz betöltetlen állás gyűlt fel — ezeket írta most le Deák Gyula, a táncegyüttes vezetője. Fájlalja viszont, hogy meg kellett válnia az M Stúdiótól, hiszen a Háromszék Táncegyüttes édesgyermeke volt, együtt dolgoztak, közös műszakkal, közös elképzelésekkel.
Az M Stúdió tizenkét fős személyzetét a Tamási Áron Színház vette át, a háromszéki művelődési intézmények közül ez az egyetlen, amely nem csak megmenekült a leépítéstől, de alkalmazni is tudott. Ami meg úgy lehetséges, hogy nemrég módosították a kötelező létszámcsökkentésre vonatkozó rendeletet olyképp, hogy azokra az önkormányzati fenntartású előadói intézményekre nem vonatkozik, melyeket 1989 előtt alapítottak. A Tamási Áron Színház 1948-ban létesült, tehát megmenekült a leépítésektől.
Nem így az Andrei Mureşanu Színház, melyet ugyan 1987-ben alapítottak a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház román tagozataként, de önálló intézményi státust 1992-ben nyert. A megyeszékhelyi román színháznál a be nem töltött állások megszüntetése mellett még három alkalmazottnak kellett távoznia.
A sepsiszentgyörgyi önkormányzat által fenntartott harmadik kulturális intézménytől, a Kónya Ádám Művelődési Háztól nem kellett senkinek távoznia, ott a három be nem töltött állást számolták fel.
Papíron nagyarányú leépítés történt még a Kovászna Megyei Művelődési Központnál, itt a húszfős keretlétszámot tizenkettőre csökkentették, elbocsátani viszont csak egy alkalmazottat kellett (takarítónő), miután a hét be nem töltött állást felszámolták. (vop)
A kézdivásárhelyi polgármesteri hivatalhoz költségvetési szempontból két művelődési intézmény, a Vigadó és a Báró Wesselényi Miklós Könyvtár tartozik. A leépítés egyik intézményt sem érinti különösebben, a Vigadó továbbra is négy egész és egy fél műszakban dolgozó munkatárssal marad, míg a városi könyvtártól egy könyvtáros és egy takarítónő nyugdíjba vonulásával senki mást nem kell meneszteni, a könyvtár öt alkalmazottal működik tovább.
A múlt esztendőben alakult színházat nem érinti a karcsúsítás, mert egyesület működteti. (Iochom)
Orbaiszéken Zágon érintett
A kovásznai művelődési ház és a könyvtár egyetlen alkalmazottját sem bocsátják el — közölte Lőrincz Zsigmond polgármester. Tordai Cecília, a művelődési ház igazgatója szerint jelenleg hatan dolgoznak teljes munkaidőben, ketten részmunkaidőben, de ez nem elég, legalább egy teljes referensi állásra lenne még szüksége az intézménynek.
Zabolán sem bocsátanak el, Barátoson is marad a félnormás könyvtáros, itt nincs is kultúrigazgató, mert az otthont visszakapta az egyház, Nagyborosnyón a szerkezeti felépítésben 22 állás szerepel, de csak 13 és fél betöltött, így egyetlen alkalmazottat sem kell útra tenni.
Az orbaiszéki összképet Zágon „rontja”: a leépítés itt a könyvtárost is érinti, teendőit a következőkben a Mikes Kelemen Kulturális Központ igazgatója látja el. (Bokor)
Új korszak előtt a baróti művelődési ház
A baróti művelődési háztól szeptembertől öt személyt bocsátnak el, a könyvelőnőt a polgármesteri hivatalhoz helyezik át, a Gyulai Líviusz Városi Könyvtár három alkalmazottja közül egynek mondanak fel, a négy falusi kultúrotthonban napi kétórás munkaidőben tevékenykedők mindegyikétől megválnak.
A legnagyobb érvágás a művelődési házat érte, hiszen az elbocsátottak közt van az intézmény vezetője, két műsorszervező, a raktáros és a takarító is.
A még hivatalban levő igazgató, Velencei András szerint a leépítéssel nem érnek el jelentős megtakarítást, hiszen a fizetések amúgy sem voltak magasak, a huszonöt százalékos csökkentés után pedig mindössze 500—600 lej lesz az átlagbér, viszont az ingatlan havi bére és téli hónapokban a fűtésszámla nem változik. „A művelődési ház tevékenysége nem csökken jelentősen, hiszen a megtartott műsorszervező-oktató által végzett tevékenységek folytatódnak, viszont komoly gondot okoz majd a kisegítő személyzet hiánya. Két emberre hárul mindaz a feladat, amit nyolcan végeztünk. Nekik kell átvenniük a raktáros, a kasszás és részben a takarítói feladatokat is, nekik kell elvégezniük a plakátolást is, de ezzel egy időben ott kell lenniük az irodákban, termet is kell rendezniük, kapcsolatot kell tartaniuk a partnerintézményekkel, esetenként pedig délután is vissza kell járniuk. Az az érzésem, nehezebb időszak vár a maradókra, mint a távozókra” — nyilatkozta Velencei András. (Hecser) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tájak, korok, (mű)emlékek
Csortán Ferenc építészettörténész szerint a jó kommunikáció kíváncsi és tiszteletteljes közeledést feltételez
Kolozsvári származású, hosszabb bukaresti tartózkodás után Marosvásárhelyen letelepedett beszélgetőtársunk úgy fogalmaz: otthon van a világban mindenütt, a természetben, az emberek között, falun és városon egyaránt, mert azt tartja, ha a környezet nem változtatható meg, az embernek kell megváltoznia ahhoz, hogy jól érezze magát. Mikes Kelemennel is rokon léleknek érzi magát, hiszen olténiai és dobrudzsai „száműzetésében” nem a saját nehéz helyzetén szomorkodott, hanem inkább felfedezte magának azt a világot, amelybe akaratán kívül került.
Hogyan lesz valakiből műemlékvédelmi szakember, mit kell ehhez tudnia?
Európának ezen a részén műemlékvédő szakemberré válik elsősorban az, aki nagyon szeretne ezzel foglalkozni. Az én korosztályomban még nem képeztek ilyen szakembereket,igaz, most sem egyből lesz valakiből ez. Most is más oklevéllel rendelkezők úgynevezett posztgraduális tanulmányok során válhatnak kompetens műemlékvédő szakemberré.
Tehát sokan vagyunk mérnökök, sokan még azok sem, és van, aki a műemlékek ügye iránti szeretetből lép erre a pályára, vagy olyan is, akit a véletlen sodor ide.
Az ideális műemlékvédő szakember ért az épület anyagához, szerkezetéhez, funkcionális lehetőségeihez, de történelmet is tud, azét a közösségét, amely annak idején az épületet igényelte és létrehozta, használta, netán mindmáig használja, de kell tudjon általános építészettörténetet, művészettörténetet, hogy megállapíthassa, egy épület barokk, gótikus vagy klasszicista, ismerje azt, hogy melyik korokban a társadalom milyen szinten állt, a tudása, anyaghasználata szempontjából és így tovább. Mindezt nekem nem oktatták, dilettánsok útján, amatőrként tanultam meg, szedtem össze életem során.
Miközben tudatosság is volt a dolgok alakulásában...
Kamaszkorban dőlnek el az ilyen választások, és már végzős gimnazista koromban sejtettem, hogy nekem ezzel kellene foglalkoznom. Persze, már akkor volt Romániában mind művészettörténész-, mind építészképzés, de mindkettő egyetlen egyetemen, Bukarestben, és annyira exkluzívak voltak emiatt, hogy ilyen vidéki plebejus igen kis eséllyel juthatott be oda. Felismerve, hogy az életem kényszerpálya lesz, fegyelmezetten és eléggé kínlódva elvégeztem a kolozsvári műszaki egyetemen az építőmérnöki szakot, és éveken át ipari építőtelepeken dolgoztam.
Az én sorsom más kollegákétól annyiban különbözött, hogy nem Erdélyben, hanem a Regátban kellett a mérnöki pályára lépnem, aminek megvoltak a maga nehézségei és persze a hasznai. Rossz évjáratba estem, amikor végeztem, a ’70-es évek elején, viszonylag nagyszámú regáti, főleg olténiai munkahely került a kolozsvári műegyetemhez, és Târgu Jiu-ba kerültem, ott három évet lehúztam. Ez a három év persze, hogy felejthetetlen, mert fiatal voltam, sikerült helytállnom és súlyos negatív következmények nélkül megéltem ezt.
Az ottaniak milyenek voltak? A barátok, a kollégák?
Kétfélék voltak: a barátok és kollégák, akik nagyrészt hozzám hasonló módon máshonnan kerültek oda, illetve további csoportosítási szempont szerint: erdélyiek és regátiak. A helyiekkel nem volt semmi baj, kézenfekvő összehasonlítani, hogy az erdélyiek ilyenek, az oltyánok olyanok. Ezek sztereotípiák, nagyjából érvényesek is, a lényeg az, hogy nagyon melegszívű, jó emberek voltak.
A kollégák, máshonnan odahelyezettek, hozzám hasonlóan fiatalok voltak, és osztoztunk mindannyian az élet felfedezésének kalandjaiban, tehát hozzájuk is baráti érzelmek kötnek, nagyritkán találkozunk, telefonon beszélünk, természetesen hazamentek a legtöbben a szülőhelyükre.
További nagyon érdekes szempont az, hogy az erdélyi civilizáció más múltra tekint vissza, mint a moldvai-havasalföldi, és ennek részesei, örökösei vagyunk, az erdélyiek mindannyian, magyarok, románok, szászok, és ha Erdélyben élve mi érzékeljük a feszültségeket, ott nagy élmény volt felismerni, hogy amazokkal szemben egy anyagból vagyunk gyúrva, és ott nagyon erős szolidaritások, testvéri kapcsolatok kötődtek, szintén erdélyi, de román fiúkkal, lányokkal, akikkel oda lekerültünk.
Tehát otthonosan érezte magát. Ennek mi a magyarázata, a titka?
Egyfelől bizonyára a családban kapott neveltetés, ahol persze, hogy minket az örökölt identitásunkban megerősítettek, de mégis nem kimondottan, mert erre nem volt alkalom, hogy a szánkba rágják a szüleink, mégis valószínűleg olyan légkörben nevelődtünk, hogy a Kárpátokon túlra kerülve, az idegen kulturális környezetben nem a különbségekre figyeltem, hanem arra, ami emberileg mindenkiben közös. Ugyanazon erkölcsi értékek érvényesek mindenütt, és hát mindenütt van kultúra, számomra nagyon izgalmas volt a Regátnak és azon belül Olténiának a hagyományos kultúrája, a népi kultúra, a népzene.
Ez egy archaikus, kevésbé urbanizálódott világ volt, éppen ezért sokkal tisztábban maradt meg ott sok kulturális jelenség. Úgyhogy eleve nyitottan kommunikáltam azokkal az emberekkel, akiknek pedig nem volt külön viselkedési kódja a máshonnan jöttek számára. Ha kívülről jön valaki, és a kód szerint helytáll, tisztességes, jó cimbora, satöbbi, akkor ugyanúgy befogadják, mint saját osztálytársukat vagy unokatestvérüket. És ez az erdélyi magyarnak meglepő, olyannyira, hogy volt, aki ettől annyira elvesztette a fejét, hogy hagyta magát beszippantani, beolvadni, ami emberileg végülis érthető.
Mert nagy az esélye annak, hogy bekövetkezik?
Ez technika kérdése is. Saját beilleszkedési technikám alakult ki, nem tudatosan, de egy-két év után felismertem, hiszen néhány év során egész más országrészekre is eljutottam. A gyakornoki éveimet Gorj megyében töltöttem, utána fél év katonaság következett, majd Dobrudzsába kerültem, ahol szinte két évet töltöttem. Aztán ismét Olténia, de már a műemlékvédelem keretében, egy másik régiójában. Utána elkerültem egy vízierőmű építőtelepére, tehát volt egy kis intermezzo a Bihari havasokban, de azután jött a rendszerváltás, és ismét Bukarestbe kerültem, a kulturális minisztériumba.
Tehát kiderült: ahhoz, hogy az ember ne veszítse el a fejét és az identitását, jó úgy hozzáállni a dolgokhoz, ahogyan végül is nálam ez kialakult, fontos, hogy legyen egy lakás, ahová bezárkózhatok, ott meglegyenek a könyveim és a zenéim. Ez a kettő nagyon fontos. Az első években megadatott az, ami később már nem, mert most már elönt az olvasnivaló, de akkoriban program szerint olvastam, például minden elérhető Illyés Gyulát, minden elérhető Vörösmartyt, néhány éven át futotta az időmből.
Ahogy megérkeztem valahová, nem tétováztam, hamar végigjártam a múzeumokat, a műemlékeiket, és pár hónap után jobban ismertem a régiót, mint ők maguk. Sohasem voltak identitászavaraim, és mindig magától értetődő volt, hogy én itt tulajdonképpen száműzetésben vagyok, mint Mikes. Ő akár lehetett volna minta is, de annyira nem ismertem akkor, utólag jöttem rá, hogy tulajdonképpen ugyanazon gondolkodásmód működött bennem is, mert ő, ha már Rodostóban kellett élnie, nem sopánkodott, hanem körülnézett, hogy hogyan is élnek azok az örmények, törökök, görögök. Minden jó kommunikációnak az a titka, hogy kíváncsian és tisztelettel közeledjünk egymáshoz.
Ön kolozsvári, mégis Vásárhelyen beszélgetünk.
A magyarázat az, hogy általában nem az történik, amit az ember tervez. Persze, fontos, hogy mit akarsz és mit szeretnél, végül is a végső cél, hogy jól érezd magad és ne szenvedéssel teljen az életed. Ha rosszul érzed magad, akkor vagy a körülményeken változtass vagy magadon.
Csortán Ferenc (1947, Kolozsvár)
Építészettörténész, műemlékvédelmi szakember. 1971-ben diplomázik a Kolozsvári Műszaki Egyetemen, ezt követően mérnökgyakornok Tg. Jiuban (1971–74), a Műemlékvédelmi Hivatal (1975–78), majd a krajovai Electroputere gyár beruházási osztályának munkatársa (1978–87), műszaki ellenőr a Dregan-völgyi vízierőmű építőtelepén (1987–90).
A rendszerváltás után 1990–95 között a Művelődésügyi Minisztérium Kisebbségi Igazgatóságának tanácsosa, majd igazgatója. Jelenleg a Maros megyei Művelődés-, Vallásügyi és Nemzeti Örökségvédelmi Igazgatóság műemlékvédelmi tanácsosa. Kutatási területe a közép-európai nemzeti kisebbségek művelődéstörténete, szociológiája, amelyhez kapcsolódóan számos írása jelent és jelenik meg hazai és külföldi lapokban, szakfolyóiratokban.
Kézenfekvő volt, hogy Kolozsvárról elindulva valaha Kolozsvárra érkezzem vissza, de akkor amikor családi okokból hirtelen sürgőssé vált eljönni Bukarestből, Maros megyébe jöttünk, a feleségemnek Szovátán ajánlottak fel állást, elfogadtuk, ott lakást vásároltunk, én Vásárhelyen találtam állást, ingáztam naponta, majd egy év után a feleségemnek új állást találtunk Marosvásárhelyen.
Nem nehezebb Vásárhelyre sem begyökerezni és beilleszkedni, mint máshová, nagyon érdekes kihívás, nem volt ismeretlen a számomra, de azért kiderült, hogy igen kevésbé ismertem és értettem, tehát ötödik-hatodik éve tanulom a várost, egyes dolgok vonzanak, mások taszítanak, a mérleg pozitív. Jól érzem magam a bőrömben és ebben a világban, amely, hála Istennek, kinyílt, és a kerítésen túl Bécs van és Strasbourg van.
Otthon vagyok a világban mindenütt, a természetben, mert szeretem a fákat, a virágokat, a bogarakat, a csillagokat a fejünk felett, és ugyanennyire otthon érzem magam az emberek között is, a falvak, városok, utak és épületek világában, amelyek mind emberek épületei, emberek igényelték és építették, laktak benne, és persze, hogy megállapítom, hogy ezt az épületet nem szeretik a mostani birtokosai, vagy a másiknak szerencséje volt, mert jó helyre született, figyel a tulajdonára.
Szinkrontolmácsként is ismert, sok helyre hívják.
A rendszerváltás után kiderült, hogy kellőképpen fel vagyok készülve a szinkrontolmácsolásra. Botcsinálta szinkrontolmácsként kezdtem, olyan helyzetbe jutottam, hogy magyarországi kortárs művészek kiállításának szervezésekor engem bíztak meg, hogy segítsek, legyek tolmácsuk, idegenvezetőjük, a kiállításmegnyitón is fordítottam, és nagyon jól végeztem ezt, azután egyre több ilyen alkalom volt.
Mind többször derült ki, hogy képes vagyok erre; az elején lámpalázzal, most már nagy rutinnal csinálom, angolból is, és néha, témától függően, még franciából is. Bátran kell csinálni, gyakorlat kell hozzá, a felismeréshez is, hogy mire kell a hangsúlyt fektetni, mert csak akkor lehet fordítani valamit, ha értem, amiről szó van. Nem elég egy általános szókincs, ha annak a szakmának nem ismerem a fogalmait.
Szerencsénkre a rendezvények zöménél elegendő egy olyan szókincs, mint egy jó napilapban megjelenő cikkben arról a témáról. Például amilyenek a Színképben vannak a mai csillagászat vívmányairól, klónozásról, erről-arról, világos, hogy a műveltebb olvasó számára. Tehát ezen a szinten, mondhatni, bármilyen témáról tudunk fordítani, ritka az, amikor a monetáris politika vagy az AIDS-kezelés a téma, ehhez valóban már olyan ember kellene, akinek ez a szakmája.
A szinkrontolmácskodást szeretem, mert tudom, hogy hasznos, mert sikerélményt nyújt és egy kicsi pénzt is hoz a házhoz. Ezen kívül információt kapok, nagyon gyakran olyanok a témák, amelyek aktuálisak, és nem árt, ha egy kicsit megfürdetem magam azokban az ismeretekben. Pláne most, hogy korosodom, kell használnom az agyamat, és ez agytorna is.
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

Hat Szent György-ösztöndíjas
A menetrendnek megfelelően utolsó soros ülésén adta át Sepsiszentgyörgy önkormányzata a testület által alapított, idén második ízben odaítélt Szent György-ösztöndíjat, melyre kiemelkedő tanulmányi eredményeket és a közösségi életben való élénk részvételt felmutató végzős diákok pályázhattak.
A menetrendnek ellentmondott viszont, hogy idén hat ösztöndíjat — oklevelet és fejenként 2000 lejt — osztottak ki, mivel a rangsorban ötödik és hatodik pályázó pontszáma csupán hat századdal különbözött. A díjazottak sorrendben: Orbán Szabolcs (Székely Mikó Kollégium), Szabó Lilla, Vlej Zsombor, Tulit Gyopár (mindhárman Mikes Kelemen Főgimnázium), Mihály Judit (Székely Mikó Kollégium) és Ioana Gabriela Panaitiu (Mihai Viteazul Főgimnázium), akiknek megérdemelt díjuk átnyújtásakor Antal Árpád András polgármester azt kívánta, akármerre vezeti sorsuk, mindig térjenek vissza városukba. (vop) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tizenöt éves az erdélyi magyar Történelmi Magazin
Az a nép, mely nem ismeri történelmét és kultúráját, olyan, mint a gyökér nélküli fa. Magyarságunk ismerete és megbecsülése, magyar kultúránk szeretete, anyanyelvünk, vallásunk tisztelete nélkül megszűnik a magyar nemzet, s bekövetkezhetnek a 210 éve született Vörösmarty Mihály szózatának sorai: ,,S a sírt, hol nemzet süllyed el, / Népek veszik körül, / S az ember millióinak / Szemében gyászkönny ül."
A magyar szellemiség, a helyes magyarságtudat hozzásegít itt, Erdélyben ahhoz, hogy kiharcoljuk mindazokat a jogokat, amelyek megilletnek mint őshonos, több mint ezer éven át itt élő népcsoportot, az autonómiát is. Ezek jutottak eszembe, midőn kezembe vettem a tizenöt éve megjelent Történelmi Magazin legújabb számát, és elismerésemet fejeztem ki a főszerkesztő, kiadó, mindenes Kádár Gyulának, akinek agyában megszületett egy nagyszerű kezdeményezés: megismertetni minél több emberrel, ,,kik vagyunk, és mik voltunk?!" Mindezekre bizony nagy szüksége van magyar népünknek. Ahhoz, hogy elég nagy tömegnek hiányos az ismerete ezen a téren, már a politikai rendszerek hozzájárultak. Rákosi, Kádár, Gyurcsány, Ceauşescu idejében a tanárok, tanítók nem merték az iskolákban az igazi történelmet tanítani, otthon a családban legtöbb szülő nem merte — vagy nem tudta — gyermekének a valóságot elmondani. Illyés Gyula is negatív választ kapott a Magyarországon feltett kérdésére: ,,Milyen nyelven beszélnek a székelyek?" A magyarországi tévéversenyeken meg tudják válaszolni, hogy melyik angol humorista született Lenin halála napján, de tátognak, amikor milliókat érő kérdésekre nem tudják, ki volt Mikes Kelemen, Gábor Áron, és hol született Dózsa György. A Történelmi Magazin szerkesztője ma is kemény harcot vív az itt élő románokkal, akik azt állítják például, hogy Horthy idejében Észak-Erdélyben az iskolákban eltörölték a román nyelv tanítását. Pedig ez hazugság, mert 1940—1944 között minden magyar iskolában kötelező volt a románnyelv-óra, nem beszélve arról, hogy 1943-ban a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégiumban is román nyelv és irodalomból érettségiztek (a magyar, latin és német mellett). A Történelmi Magazin tizenöt év alatt bebizonyította, hogy a helyes magyarságtudat megismerése, erősítése mindannyiunk feladata és felelőssége. A magyar történelem mellett egyháztörténeti, kevésbé ismert kérdésekkel, nemzetiség-politikai témákkal, építészeti örökségünk emlékeivel, távoli népek kultúrájával, a tudományos jellegű írásoktól az anekdotáig, a humortól a viselkedési szabályokig sok mindennel megismertetett. Midőn megköszönjük a főszerkesztőnek áldásos munkáját, kívánjuk: az eljövendő években az olvasók és előfizetők soraiba lépjen az iskolák, községi, városi könyvtárak, polgármesteri hivatalok, plébániák és parókiák mellett minél több magyar ember.
Dr. Szőts Dániel. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sikeresek az alternatív színtársulatok
Két alternatív társulat is sikeresen működik Sepsiszentgyörgyön a helyi önkormányzat által finanszírozott Tamási Áron Színházon kívül. A Krónika arra volt kíváncsi, hogyan tud megélni a most jubiláló Osonó és az M Studió a „hagyományos” társulat mellett a városban.
Hármas évfordulót ünnepelt a napokban a sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely: február első hetére esett ugyanis az alternatív társulat 18. és a Részletek a bolyongás meséiből című előadás 4. születésnapja, ugyanakkor a csapat éppen egy éve Kelet-Európát képviselte Thaiföldön, a Pathumtani Nemzetközi Színházi Fesztiválon. Ebből az alkalomból kedden este a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében levetítették a Thaiföldön Osonó című dokumentumfilmet, amelyet a háromhetes turné során Erdély András készített. Az Osonó Diákszínház 1993-ban alakult, majd később ebből nőtt ki az Osonó Színházműhely, amelyben a Plugor Sándor Művészeti Gimnázium, a Művészeti Népiskola színészosztályának és a Mikes Kelemen Főgimnázium Diákszínházának tanulói lépnek fel. A társulat vezetője, Fazakas Misi színész-rendező, a Plugor Sándor Gimnázium drámatagozatának tanára elmondta, az elmúlt 18 év alatt a műhelyben 140 diák tevékenykedett. Összesen 13 bemutatót vittek színre, amelyekre 17 hazai és nemzetközi díjat kaptak. A diákokból verbuvált csapat vezetői sokat pályáznak, a sepsiszentgyörgyi, a Kovászna megyei önkormányzatoktól is nyertek támogatást, ugyanakkor magáncégek, szülők is segítik őket, továbbá intenzíven kampányolnak, hogy minél többen nekik utalják adójuk 2 százalékát. A thaiföldi turné költségeire is az önkormányzatok kulturális alapjaiból hívtak le pénzt, és mecénások támogatták őket. „A színház csak ürügy” motívumra alapozva az egyik elhagyott sepsiszentgyörgyi kazánházban szeretnének ifjúsági kulturális központot létrehozni, az épületet a sepsiszentgyörgyi tanácstól szeretnék megkapni. Az átalakítást később szintén pályázati forrásokból finanszíroznák. Az Osonó márciusban kéthetes magyarországi turnén vesz részt, majd áprilisban bemutatják új előadásukat.
Az M Studio 2005-ben, a Háromszék Táncegyüttes műhelyeként jött létre, s máig a mozgás- és táncszínház területén alkot. Ekkor még a Kovászna Megyei Tanács finanszírozta. Tavaly azonban a megszorító intézkedések következtében az alternatív társulatot a teljes felszámolás veszélye fenyegette, azért pedig, hogy ezt elkerüljék, átvette a Tamási Áron Színház, és így a sepsiszentgyörgyi önkormányzat fennhatósága alá került. Hogy ezzel a váltással mennyiből gazdálkodhatnak, még nem lehet tudni, ugyanis a tavalyi csonka év volt, az idei költségvetést pedig még nem fogadta el a közgyűlés. Az önkormányzat januárban hosszabbította meg Bocsárdi László színházigazgató szerződését, az elvárások között megfogalmazták, hogy a teátrumhoz tartozó M Studio is köteles évadonként három új előadást színpadra állítani.
A társulat ugyanakkor a büdzsé elfogadásáig sem ül tétlenül: mivel anyagi fedezet hiányában nem tudtak vendégrendezőket szerződtetni, Uray Péter társulatvezető kitalálta a Rendezd magad! projektet, amelynek keretében a társulat színészei rendezőként mutatkoznak be. A sorozat első rendezését Szekrényes László vállalta, február elején a Csehov Medve című darabja alapján készült, MDV nevet kapott huszonöt perces előadást vitte színre, ötvözve a klasszikus és a mozgásszínházi elemeket. Az M Studio egyébként új műfajt teremtett Erdélyben és Romániában, az ország egyetlen hivatásos mozgásszínházi társulataként is elfogadtatták magukat a közönséggel. Nem a gyors siker, hanem a színházépítés volt a fontos, öt év alatt 15 bemutatót tartottak. Az ötödik évben, tavaly a népszerűség terén jelentős előrelépést könyveltek el: 13 hazai és külföldi fesztiválra kaptak meghívást.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Útközben – Zabola és Budapest között
Első kötete, az Úrilányok Erdélyben című, önéletrajzi ihletésű lányregénye kapcsán sokat írtak mostanában a lapok Ugron Zsolnáról, aki az egyik legismertebb erdélyi arisztokrata család, az Ugronok leszármazottja. Tizenegy éves volt, amikor családjával Kolozsvárról Magyarországra települt át. Beszélgetés Ugron Zsolnával, az Úrilányok Erdélyben című könyv szerzőjével.
Ugron Zsolna kötete borítójának belső oldalán írja: „Soha nem gondoltam, hogy valaha újra Erdélyben fogok élni... Televíziós újságíróként, nyüzsögve és taposva, zörögve a mókuskerékben, éjszakákat átmulatva éltem Budapestről világom. Erdély, és ami vele nekem jutott, jól elcsomagolva porosodott, amíg néhány évvel ezelőtt újra be nem tört az életembe, amikor hozzámentem távoli unokatestvéremhez, egy bengáli arisztokrata és egy erdélyi grófnő Ausztriában felnőtt fiához...”
Zsolna – regénye tanúsága szerint – akkor került közelebbi kapcsolatba a Londonból Erdélybe áttelepült Gregorral, vagy ahogy ő mondja, Gergellyel, későbbi férjével, amikor erdélyi romos kastélyokról készített tévéfilmet. Gregor Roy Chowdhury-Mikessel két gyereket nevelnek Zabolán, az egykori Mikes-kastélyban. A „lányregényben” a szerelmi történet mögött felsejlik az egész erdélyi magyar arisztokrácia, a maga különleges ételeivel, szokásaival, szigorú etikettjével, nagyasszonyaival, furcsa alakjaival és felszámolásának a tragédiájával. Az Úrilányok Erdélyben erdélyi hódító útját is megkezdte azzal, hogy Marosvásárhelyen és Kolozsváron is bemutatták. A vásárhelyi könyvbemutató színes forgataga nyújtott keretet a szerzővel folytatott beszélgetéshez.
– Számos cikket írtak a könyve kapcsán, így szinte az „ismerősömnek” érzem, pedig ma találkoztunk először. Arról azonban nem olvastam, honnan származik különös keresztneve, a Zsolna?
– Jókai Mórnak Hargita című novellájában az Ugron családról szóló legenda olvasható. A történet a tatárjárás idején játszódik, a főhősnő Ugron Zolna, aki Ugron Ábrahámnak az unokája és Csala vezérnek a felesége, igazi székely amazon. Akit érdekel, járjon utána... Nagymamámnak három fia volt, nagyon szeretett volna egy lányt is, de nem született. Viszont én voltam az első lányunokája, ő pedig ragaszkodott ahhoz, hogy én legyek a következő Ugron Zolna. Nem tudom hogyan, de a Zolnából valamiképpen Zsolna lett. Valószínűleg azért, mert létezik Zsolna nevű helység, és emiatt ez a változat ismerősebben hangzott a szüleim számára.
– Korábban azt nyilatkozta: nem szeretne médiaarisztokratává válni. Ezt hogyan gondolta?
– Főleg Nyugat-Európában akad példa arra, hogy valaki a családja révén próbál érvényesülni, karriert befutni. Úgy gondolom, ez nem helyes. Azt szeretném, ha engem elsősorban íróként ismernének, s azután foglalkoznának azzal, hogy miként hívnak, honnan származom. Persze ilyen szempontból egy kicsit faramuci a helyzet, hiszen a témaválasztásom azt támasztja alá, hogy a származásomat fontosnak tartom. De talán, ha írok még néhány könyvet, akkor nem ez lesz a legfontosabb.
– Régóta írónak készült?
– Jogi végzettségem van. Jogászként lettem tévéhíradós, külpolitikai és belpolitikai hírszerkesztő. Soha nem készültem írónak, a sors hozta így. Mint a könyvbemutatón is említettem, szakácskönyvet szerettem volna írni. Aztán valaki, akinek nagyon sokat adok a szakmai véleményére, de nem szeretném itt felfedni a kilétét, arra biztatott, hogy a receptek, anekdoták köré írjak egy keretet. Az Úrilányok után szeretnék fikciós regényeket írni, valami teljesen mással foglalkozni, s aztán majd pár év múlva megírnám a mostani regényemnek a folytatását.
– Zabola és Budapest között „oszlik meg” az életük, itt is, ott is élnek. Mit szólnak a gyerekek ahhoz, hogy nem a nagyvárosban, hanem egy eldugott székely falu közelében, vadregényes környezetben élnek?
– A gyerekek valójában nem laktak még Budapesten, inkább útközben telt az eddigi életük, meg hát kicsik: egyikük kettő, a másik ötéves. Nem folytatunk még túlságosan kötött életmódot, sokat utazgatunk, de Zabolán van az otthonunk.
– A tévés szakmát könnyedén hagyta el?
– Könnyen ment. Talán azért, mert igen szerelmes voltam... Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor Gergelyt megismertem, már abbahagytam a televíziózást.
– Budapesten stílustanácsadóként is tevékenykedik, ez mit jelent?
– Molnár Bánffy Kata, aki elkísért az erdélyi könyvbemutatókra, sikeres, kiváló kommunikációs szakember, ő indított egy céget, amely nőknek segít: divatos kifejezéssel élve személyes márkaépítéssel foglalkozik. Én ebben segítek neki, hölgyeknek adunk tanácsot arra vonatkozóan, miként építsék a karrierjüket, miként kerüljenek vissza a munkaerőpiacra, ha „kihullanak” onnan.
– Zabolán vendégházat működtetnek. Elsősorban kik keresik fel?
– A zabolai birtokon hatszobás vendégházunk van, amelyet a kastélyhoz tartozó egykori gépházban rendeztünk be. 2006 óta panzióként működik. Főleg a nyári szezonban rengetegen jönnek külföldről, leginkább Angliából, Hollandiából és Franciaországból. A kastély impozáns épület, lakható is teljes egészében. Mi négyen élünk benne, valamint a sógorom a feleségével. Persze erdélyi viszonylatban nagy az épület, de például a Loire-völgyi kastélyokhoz viszonyítva már nem nevezhető tekintélyesnek...
– Körülbelül hány Ugront tartanak számon, és hol élnek ők?
– Nagyon sok helyen meg lehet őket találni: Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Budapesten, Svájcban, Kanadában is... Nagy a család. Eredetileg három ága volt, ebből egy kihalt. A fiatfalvi ág leszármazottai többnyire Vásárhelyen élnek, s az úgynevezett szombatfalvi ág tagjai Kolozsváron, Budapesten laknak, illetve többnyire ők szóródtak szét a nagyvilágban.
– Édesapja, Ugron György és vele együtt a család a Szekuritáté zaklatása miatt települt ki Magyarországra. Konkrétan milyen „konfliktusa” volt az állambiztonsági szervekkel?
– Erről nem szívesen beszélek... Gondolom, nem az én tisztem nyilvánosságra hozni. Édesapám egyébként állatorvosi technikumot végzett. Másra nem volt lehetősége. Nagyon sok mindennel foglalkozott, például cirkuszi lovakkal, meg öttusázott is.
– Férje részben Mikes-leszármazott. Fűzik rokoni szálak Mikes Kelemenhez?
– Távoli rokonok. Anyósom, Mikes Katalin – hogy úgy mondjam – duplán Mikes. Mikes Kelemen távoli rokon, róla sokan tudják, hogy Zágonban született, de azt már kevesebben, hogy éppen Zabolán nevelkedett. Apósom egyébként bengáli származású, de a férjem már Ausztriában született. Úgyhogy a gyerekekkel németül társalognak.
Máthé Éva, Krónika (Kolozsvár)

Több a hely mint a kisdiák
A napokban összesítik a tanfelügyelőségek a magyar iskolák beiskolázási számait
Jelentősen csökken a következő tanévben a magyar kisiskolások száma – derül ki a megyei tanfelügyelőségek által javasolt beiskolázási számokból. Király András RMDSZ-es oktatási államtitkár segítséget ígért magyar osztályok indításához ott, ahol időben jelzik a gyermekhiányt.
A 2011–2012-es tanévben várhatóan ötezer gyerekkel csökken az alsó tagozatos kisiskolások száma – tájékoztatta lapunkat Király András oktatási államtitkár azzal kapcsolatban, hogy a megyei tanfelügyelőségek ezekben a napokban juttatják el a kért beiskolázási számokat a minisztériumhoz, és megkezdődött a készülődés az új tanévre. Az államtitkár úgy tudja, felső tagozaton nem változik a gyereklétszám, a demográfiai hullámvölgy tulajdonképpen a második, harmadik és negyedik osztályosokat érinti.
Az elsősök száma biztatóan alakul, várhatóan 10 200 magyar gyerek lépi át először ősszel az iskola küszöbét. A megyei tanfelügyelőségek most összesítik, hány iskolás- és óvodáskorú gyermek igényel ellátást, hol kell új osztályokat indítani, vagy régieket megszüntetni. „Én azt javasolom a kollégáknak, mindenképpen jelezzék, ha gondjuk van, mert most könnyebb áthidaló megoldást találni, mint már eldöntött helyzeteket újratárgyalni” – mondta Király András.
Az államtitkár szerint mindig a maximális létszámnak megfelelően, harmincfős osztályokkal kell kalkulálni. „Ez azt jelenti, hogy ha 80 gyerek jelentkezik egy iskolába, akkor nyugodtan három osztályt kell kérni, maga alatt vágja a fát az, aki ilyenkor elbátortalanodik” – hangsúlyozta Király, aki segítséget ígért a kisebbségi osztályok megtartásához minden hazai illetékesnek. Mint mondta, ha a tanfelügyelőségektől megérkeznek a kért adatok, akkor áttekintik, hol van szükség beavatkozásra.
A megyei tanfelügyelők egyelőre élnek a „rászámolás” lehetőségével, Hargita megyében például a jövő tanévre fenntartott helyek száma nagyobb, mint a jelenleg tanuló gyerekek száma. Waczel Ferenc, a Hargita Megyei Tanfelügyelőség szaktanfelügyelője lapunknak elmondta: a megyében 3300 elsőst, 3400 ötödikest és 3600 óvodást várnak a következő tanévben.
„Helye mindenkinek lesz, az idén az előző évekhez viszonyítva Hargita megyében csökkent az iskola- és óvodaköteles gyerek száma” – ismertette az adatokat a tanfelügyelőség munkatársa. Elmondta: a falusi óvodákban sok a szabad hely, a városi tanintézményekben azonban túljelentkezés van.
A Hargita Megyei Tanfelügyelőség az adminisztratív problémák elkerülése és az adatok követhetősége érdekében „iratkozási nyilvántartást” vezetett be, ami azt jelenti, hogy a beiratkozók adatait egy közös, a tanfelügyelőség szerverén működő internetes adatbázisba vezetik be. A nyilvántartásból követhető lesz, hogyan telnek be az iskolai és óvodai helyek, a beiratkozási terv menüpont alatt az érdeklődők az érvényes szabályokat is megtalálhatják.
„Már 2012-re is be vannak telve a helyek” – nyilatkozta lapunknak Székelyudvarhely egyik legnépszerűbb napközi otthonának vezetője, Tótharsányi Éva, aki szerint a legnagyobb gondban a kétéves gyerekek szülei vannak. „Óvodába csak hároméves kor betöltése után veszik fel a kicsiket, a bölcsődékben pedig nincs hely” – mondta az intézményvezető, aki szerint megoldást jelentene, ha az óvodákban két évre csökkentenék a beiratkozáshoz szükséges alsó korhatárt.
Kevés a román diák Háromszéken
Annak ellenére, hogy az iskolai helyek száma meghaladja az iskolások számát, sokan vannak „várólistán”, a népszerűbb intézményekben közelharc folyik a beiratkozáskor. Sepsiszentgyörgyön például szükség volt az iskolák körzetesítésére, mert a tapasztalatok szerint az itt élő szülők jelentős része egyetlen iskolát részesít előnyben – magyarázta lapunk kérdésére Keresztély Irma.
A Kovászna megyei főtanfelügyelő elmondta: bár valóban szabad iskolaválasztás van, de nem biztos, hogy a kiválasztott intézmény kellőképpen felkészült anyagilag, infrastrukturálisan és szakmailag nagyobb gyerekközösségek befogadására. Tájékoztatása szerint Sepsiszentgyörgyön 650 első osztályos helyet kértek jövőre az iskolák és 617 gyermek jelentkezett eddig. A gyereklétszám alapján 27 magyar, és 7,5 román tannyelvű első osztály indítható, az átlaglétszám meghaladja a 22 főt.
A sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Főgimnáziumnak három első osztály indítását engedélyezték, de itt még nem zárták le a beiratkozást. Probléma van a Nicolae Colan iskolában, mert itt két román tannyelvű osztály indítását engedélyezték, eddig azonban csak az egyik telt meg, miközben a Váradi József iskolába csak kilenc román diák iratkozott: a „kisebbségi” oktatás nem csak az erdélyi magyarok, hanem a székelyföldi románok számára is kihívást jelent.
Keresett a művészet
Említésre méltó változás, hogy Sepsiszentgyörgyön megnőtt az érdeklődés a művészeti oktatás iránt, így hosszú évek óta először tudtak külön első osztályt indítani zene és képzőművészet szakokon. „Mi azért választottuk a művészeti iskolát, mert itt olyan jellegű képzést is kap a gyerek, amelyet más iskolákban elhanyagolnak” – ismertette szempontjait az egyik sepsiszentgyörgyi szülő, aki szerint alsó tagozaton minden iskolát művészeti iskolaként kellene működtetni.
A szülők azt is nehezen fogadják el, hogy szükség van a körzetesítésre. „Sok szempontot vesz figyelembe az ember akkor, amikor iskolát választ, és csak az egyik ok a lakhely. Fontos a szülők munkahelye is, az útvonal, amelyet a család mindennap bejár, és nem utolsó- sorban fontos az oktatás minősége, az intézmény biztonsága” – érvelt lapunknak Köllő Éva, akinek kisfia ősszel megy első osztályba. A szülő azt várja a tanfelügyelőségtől, hogy szigorúbban ellenőrizzen, és biztosítsa az esélyegyenlőséget minden iskolásnak.
Baloga-Tamás Erika, Kovács Zsolt
Új Magyar Szó (Bukarest)

75 éves az Erdélyi Könyv Egylet kapitánya
Veress Zoltán, az 1986-tól Stockholmban élő erdélyi magyar író, költő, műfordító és lapszerkesztő 75 évet töltött. Klasszikussá vált epikus gyermekversei (Tóbiás és Kelemen, Irgum-Burgum Benedek) máig a legkedveltebbek közé tartoznak, de írt felnőttekhez szóló szépirodalmat, tudománytörténeti írásai két kötetben láttak napvilágot, s publicisztikája is jelentős.
Ki hát valójában Veress Zoltán, ez a sokoldalú literátus ember? Gyermekként biológusnak készült — vallja meg kérdésünkre. Növények, állatok, mezőgazdálkodás érdekelte, mint egyik, agráregyetemet végzett nagyatyját. Honnan tudhatta még akkor, hogy a sors más életutat szánt neki? Mást, sokkal nehezebbet, amely úgy kezdődött, hogy a 16 éves Veress Zoltánt több társával együtt börtönbe csukták rendszerellenes szervezkedés miatt. Amikor két évvel később váratlanul szabadlábra helyezték, először az elmaradt érettségit kellett megszereznie, majd belátnia, hogy az akkor nagyon népszerűnek számító biológusképzésen a múltja nem jó ajánlólevél. Jelentkezett tehát a kolozsvári Protestáns Teológiára, ahol nem a múltjába, hanem a jelenébe kötöttek bele, így a Bolyai Egyetem magyar szakán folytatta tanulmányait. Itt sem maradhatott sokáig. 1958 Romániájában rendeletbe hozták ugyanis, hogy a politikai elítélteket el kell távolítani a felsőoktatás intézményeiből. Csakhogy ekkorra már neve volt, az Utunk című folyóiratnál várhatta ki a jobb időket, a 70-es évek elejét, amikor visszairatkozhatott az egyetemre. Minden tanárral tegező viszonyban voltam, mire letehettem a vizsgáimat — mondja a rá jellemző fanyar humorral. Aztán Huszár Sándor A Hét című, Bukarestben kiadott hetilaphoz hívta kolozsvári szerkesztőnek, s egészen addig végezte e munkát, amíg a Korunk folyóiratnál meg nem ürült a tudományrovat vezetőjének állása. Aztán gondolt egyet, s unokástul, feleségestül elhagyta Erdélyt. Sokáig visszhangzott literátus berkekben a kapu, amit 1985 karácsonyában jó hangosan rácsukott ceausizmusra és transzszilván küldetéstudatra egyaránt. Nyilván nem csak a ceausizmust és a szlogeneket hagyta maga mögött Erdélyben. Az egész elővázolt életépítmény ott maradt, s ha ezért valaki elítéli, hát lelke rajta. Irodalompártoló, tudományt népszerűsítő, felelős értelmiségi önmagát viszont továbbmentette, Stockholmban is megőrizte. Vagy inkább újraépítette? Talán ez utóbbi. Vitte az alapanyagot, s új építményt kreált belőle. Mert senki ne higgye, hogy idegen földön úgy vagyunk jól, ahogy vagyunk. Az idegen föld mennyországa pőrére vetkőztet, úgy enged be a kapuján, a pitvarig esetleg, s az ember kezdheti elölről az önépítést, bizonyítást. Van, aki belerokkan, van, aki erősebb lesz tőle, s olyan is akad, aki újonnan szerzett erejével leszakít néhány csillagot, s hazaküldi... Kitalálta a Peregrinus Klubot, melynek "célja, hogy a Svédországban élő magyarok találkozópontja legyen, lássuk és halljuk egymást, kulturális, tudományos és barátságos programok jelszava alatt. Lakásom könyvespolcát szép könyvsorozat díszíti. Az Erdélyi Könyv Egylet kiadványai. E mögött az 1990-ben alakult könyvklub mögött is a Veress házaspár áll, együtt néhány más svédországi magyarral, a hétszemélyes kuratórium tagjaival, akik az ügy mellé szegődtek. Az EKE honlapján szereplő tájékoztató szerint a szerkesztők célja elsősorban az otthon élő erdélyi magyar írók, illetve a "határon túli" nemzetrészek irodalmának támogatása. Elemzések, tanulmányok, szépirodalom a kötetek anyaga, értékük viszont jóval túlmutat önmagukon. Egy szerkesztői előszó húzza föl rájuk a vitorlát, s engedi tova négy égtáj magyarsága felé. Metaforám nem véletlen szüleménye, hanem a tizenegyedik kötet előszavának zárósorai ihlették: "Jelentőségünk az EKE most kezdődő második évtizedében talán csökkent, szerepünk és felelősségünk azonban növekedett." Ne kérdezzék, miért, én egy ilyen mondat mögé hajóskapitányt képzelek. Esetleg nagy utasszállító repülőgépét. De mindenképpen kapitányt. Olyan szilárd embert, akit ma már régi vágásúnak szokás nevezni, mert nincs benne semmi "jelentőségbe" kapaszkodó egoizmus, s amit tesz, azt "felelősségből", a közösségért cselekszi. Az EKE-kötetek előszóinak olvasása legalább akkora élmény, mint a további tartalom tanulmányozása. Az írások mélysége és időbeni terjedelme olyan portrét enged kibontakozni egy emigrációba kényszerült, de nemzeti, szellemi és kulturális hovatartozásában szilárdan álló magyar íróról, amelyre több interjú sem lenne képes. De ha már a kapitány hasonlattal éltem korábban, engedjék meg, hogy azzal is folytassam, méghozzá Noé történetével. Azon emberével, aki az özönvíz pusztítása elől nemcsak az életbe, hanem egy új korszakba mentette tovább a menthetőt, s akinek szellemalakja minden társadalmi-kulturális létet fenyegető vészhelyzetben ott kísért. Látták őt nagyon jól a felelős erdélyi értelmiségiek is. A mitológiai bárkaépítő sokat bolyonghatott a mi szép Erdélyünkben, mert parancsoló üzenetét még versbe is lehelte: "Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. / A szavakat is. Egyetlen szó, /egy tájszó se maradjon kint. / Semmi sem fölösleges." (Kányádi Sándor) Akinek volt füle rá, s hajóépítő készsége és képessége, az aszerint cselekedett. Az EKE-könyvek Veress Zoltán bárkája, tartalmuk pedig pénzben nem mérhető értékű. No de lássuk ismét a kapitányt az előszók kormánykerekénél. Ha úgy általában kellene jellemezni a kötetek előfutár-írásait, akkor azt mondanám, hogy elsősorban a felelősségével nagyon is tisztában lévő ember szerénysége jellemzi. Épp csak bocsánatot nem kér ezért az önként fölajánlott bárkaépítésért, ezért a "könyves kalákáért", azért, hogy a könyvsorozat másik szerkesztője, Dávid "gyula" mellett ő lehet a "kende". A tudós higgadt józanságával méri minden szavát, mielőtt papírra veti, pedig a témák nagy érzelmi töltetűek. Megoldásra vár, ezért témává kell avatni például a magyar falu sorsát vagy a szórványosodást, a "nagy másságok tengereiben való szétforgácsolódást". Mártírjaink egy része is bekerül e bárkába, "akik egykor értünk is, helyettünk is helytálltak", s akikre olyan szükségünk van, mint "őskeresztényeknek a szentek legendáira". Menti a vidámságot, nem azért, mert okunk van rá, hanem mert néha "csak úgy bírjuk ki az egészet, ha röhögünk rajta", s közben olyan mondatokat fogalmaz, hogy megáll tőle a szívverésem: (a humor) "nem fizikai, hanem erkölcsi bosszúállás, vértelen és jelképes, mint a templomi áldozás vagy az úrvacsoravétel". Regényíró-pályázatokat hirdet társaival, s hogy egyszerre több mentendőt is bevagonírozhasson, témaként ajánlja a ’48-as forradalmat, majd a jelen állapotokat. Mert "az emlékezés: életjelenség". Az irodalmi mű pedig a közösség emlékezete. Kapitányi védelmét a kisebbség kisebbségeire is kiterjeszti, mert humanista ember nem csak a saját fajtáját menti. Olykor egymásnak feszül a hajó legénysége, s akkor a bárka szükségszerűen ezt is magával viszi: a turáni átok terhét a tizenhetedik kötet előszavában. Pedig addigra az eredetileg erdélyi értékeket begyűjtő kapitány akciója már jóval túlmutat az erdélyiség keretein. A kapitány épít, ment, kormányoz, s teszi mindezt Szent István szellemében s — határozott érzésem — védnöksége alatt. És miközben ment, irányt is mutat. Sokunk számára még nem követhető, de legalább érzékelhető s mélyen helyeselt irányt egy szebb, egy jobb, egy emberibb, egy biztonságosabb kikötő felé. Az EKE utolsó kötetében azt kértétek a szerzőktől, hogy rajzolják meg a hajó árbockosarából talán már érzékelhető kikötőt, "a mostaninál lényegesen értelmesebb világot". Csakhogy a lényeges dolgok — Saint-Exupérytől tudjuk — szemmel nem láthatóak, így a szebb, jobb világok sem, mert egy másik dimenzióban teremtődnek. A Te elkötelezett, magyarságban gyökerező emberségednek köszönhetően már létezik, hisz a Te EKE-bárkád "egy hordozható, a föld bármelyik pontján azonos hatásfokkal működő, megmaradási, identitásőrzési lelkivilág modellje". Jobb, "mint amilyent Mikes Kelemen már egyszer kipróbált Rodostóban"!
Boldog születésnapot!
Kovásznay Enikő. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

EMI – küldöttgyűlés Sepsiszentgyörgyön
Sepsiszentgyörgy – Március 26-án tartotta Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) éves tisztújító küldöttgyűlését, a Mikes Kelemen Gimnázium dísztermében.
Tizenkét településről közel negyven küldött vett részt a minden évben megrendezésre kerülő összejövetelen, hogy megvitathassák a szervezeti kérdéseket, valamit döntsenek az elnökség összetételéről. A gyűlésen részt vevő fiatalok megerősítették tisztségében a jelenlegi vezetőséget, így a szervezet élén Soós Sándor elnök maradt, míg alelnöknek ismételten Lovassy Cseh Tamást válaszották, titkárnak pedig Szakács Júliát. Ezt követően került sor, a küldöttek javaslatait alapul véve, a Működési Szabályzat módosítására, mely biztosítja a továbbiakban is a szervezet munkájának gördülékenységét.
A helyi elnökök beszámolói bizonyították az EMI egész évben kifejtett sokszínű tevékenységét, melyben megtalálhatóak úgy a történelmi előadások, vetélkedők és ismeretterjesztő foglalkozások, mint a nyelvi és kisebbségi jogokért folytatott küzdelem, és egyéb figyelemfelkeltő akciók. Az említett hétvégén volt lehetősége bemutatkozni az EMI két újonnan alakult szervezetének is: a nagybányai és kovásznai csoportosulásoknak.
Az EMI küldöttgyűlése megerősítette szavazatával a szervezet Szórványért szakcsoportját, de két újabbat is elfogadott: a Népesedési illetve a Nemzetpolitikai szakcsoportokat. Előbbinek kiemelt feladatokat szánnak a 2011 őszén kezdődő népszámlálás során, valamint a gyermekvállalás fontosságának tudatosításában, mely érdekében az Erdélyi Magyar Ifjak már társszervezőként részt vett „A harmadik királyfi vagy királylány” című pályázatban, melyről részleteket találhatnak a www.magyarifjak.org honlapon. A Nemzetpolitikai szakcsoport célja az erdélyi fiatalság, és elsősorban az EMI véleményének kifejtése közéleti és nemzetpolitikai kérdésekben, de fontosnak tartják egy „nemzetpolitikai minimum” kidolgozását is, melynek segítségével tematizálni kívánják sorskérdéseinket.
Természetesen nem maradhatott ki a megbeszéltek sorából az idén immár hetedik akalommal megrendezésre kerülő EMI-tábor sem, melynek helyszíne ismételten a Gyergyószentmiklós melletti 3-as kilométernél található Hétvirág Panzió lesz, 2011. augusztus 10-14. között. A VII. EMI-táborral kapcsolatos információkat awww.emitabor.hu/erdely honlapon találhatnak az érdeklődők.
Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) elnöksége. erdon.ro

Csak harc árán lehet megtartani
Beder Tibor, Csíkszeredában élő földink egész életét a magyarságtudat ápolásának és megerősítésének szentelte. És ezt kell tennünk mindnyájunknak a magunk környezetében, ha azt akarjuk, hogy száz év múlva is beszéljenek magyarul őseink földjén. Most kell megvívnunk a csatát szülőföldünk és anyanyelvünk megtartása érdekében. Ezekkel a szavakkal lehet összefoglalni röviden és lényegretörően a szerző, Az utolsó csata címet viselő, sorrendben a nyolcadik könyvének mondanivalóját, melyet a múlt héten mutattak be Sepsiszentgyörgyön.
Az előszót író és a mű ismertetését magára vállaló Kádár Gyula történész szerint a kötetbe, számvetésként, életútja tapasztalatait szőtte bele a szerző, de nem csak. A mű egyúttal figyelmeztetés is, hiszen Erdélyben magyarul már csak Székelyföldön beszélhetünk zavartalanul, és itt is egyre jobban próbálják visszaszorítani. Ezt a folyamatot Marosvásárhely példája szemlélteti a legjobban, hiszen a székely fővárosban mára a magyarok számbeli kisebbségbe kerültek. El is némult a magyar szó az utcákon és az intézményekben, s ha nem teszünk valamit a folyamat megállítása érdekében, a helyzet csak rosszabb lesz. Nyelvvesztésünk tipikus példája a román nyelvnek a hivatalos levelezésben és okiratok fogalmazásában megnyilvánuló kizárólagos volta. Döbbenetes, hogy még a magyar többségű vagy színmagyar településeken sem használjuk anyanyelvünket, holott ezt senki sem tiltja, sőt a törvény értelmében is jogunk van hozzá. Tesszük ezt annak ellenére, hogy valamikor a török szultán és udvara a magyar nyelvet diplomáciai nyelvként használta Konstantinápolytól Bécsig és a Krím félszigetig.
Mivel az igazságért folytatott küzdelmünkben szövetségesekre van szükségünk, el kell fogadnunk a törökök felénk nyújtott kezét, baráti kapcsolatainknak ugyanis a több száz éves ellenségeskedés ellenére is mély gyökerei vannak. Ezt az idők folyamán olyan kiválóságok erősítették, mint a székely származású Orbán mester, aki az 1450-es években a törököknek öntött ágyút, melyek segítségével könnyűszerrel elfoglalták Bizáncot, vagy a szintén erdélyi Ibrahim Müteferrika, az első török nyelvű nyomda megalapítója. De sorolhatnánk a példákat a teljesség igénye nélkül Rákóczitól és Mikes Kelementől, a Dardanellák erődrendszerét kiépítő Tóth Ferencen, a magyar és török tűzoltóságot megalapító Széchenyi Ödönön és az ankarai Etnográfiai Múzeumot megszervező Mészáros Gyulán át az obszervatóriumot létesítő Réthy Antalig.
Beder Tibor hozzászólásában megállapította, hogy minden erdélyi magyar ember, köztük a székely számára is kell legyen egy hely, ahol jól érzi magát, mert magyarul beszélnek és szólnak hozzá. A jelen Romániájában azonban a magyar nyelv csak a Székelyföldön talál otthonra, s ezt az állapotot itt is csak harccal lehet megtartani és még jobban elmélyíteni. És azt is tudatosítani kell, hogy ennek megvívásához munícióra van szükség: történelmi tudatra és a tudásra.
Sylvester Lajos közíró megfogalmazásában ez a könyv lelki kivetítődése a szerző termékeny és eredményes életének. Élvezetes, tanulságos és szükséges olvasmány, amit mindenkinek ajánl, mint ahogy mi is.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Integrációs program a fogyatékkal élőknek
A Kovászna Megyei Közegészségügyi Igazgatóság egészségnevelés osztálya április 12-től harmadik alkalommal indította újra a fogyatékkal élők integrációs programját, a sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztyén Alapítvány – Írisz Ház és a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Iskolaközpont közös szervezésében. A kezdeményezés által segíteni szeretnék a fogyatékkal élők elfogadtatását, társadalmi beilleszkedésük könnyebbé tételét.
A program lehetőséget ad, hogy egészséges iskolás gyerekek megismerkedhessenek különféle problémákkal élő társaikkal, ezáltal elősegítve az elfogadásukat. Jelenleg a fogyatékkal élők külön intézményekbe járnak, aminek az a következménye, hogy nincs lehetőségük megismerni ép társaikat. Ez az ismeretlenség később, felnőttkorban már társadalmi szakadékot képezhet a csoportok között. Így a jövőbeni társadalmi feszültségeket csak úgy lehet enyhíteni, ha még abban a korban megismerik a gyerekek a másságot, amikor még fogékonyak a probléma iránt. A program keretében fogyatékkal élő (pl. Down-szindrómás, autista) gyerekek, fiatalok vesznek részt több héten át iskolai közösségekben heti egy alkalommal, 6 héten keresztül.
– A Fogadj el, fogadd el program abból a felismerésből, illetve tanulmányból fejlődött ki, miszerint a középiskolás tanulók 80%-nak semmi, vagy téves képe van a fogyatékkal élők világáról. 2002-ben indítottuk kísérleti jelleggel ezt a programot a Philadelphia Egyesület (fogyatékkal élők szüleinek egyesülete) és az Egészségügyi Igazgatóság közös szervezésében – mondta el érdeklődésünkre Makkai Péter református lelkipásztor, a Diakónia Keresztény Alapítvány, az Írisz Ház fogyatékkal élőkért szakosztályának programvezetője.
Fogyatékos személynek tekinthető – a 2006/448-as törvény értelmében – azon személy, aki valamilyen fizikai, értelmi vagy érzékszervi sérülés miatt nem rendelkezik a mindennapos életvitelhez szükséges képességekkel. A rehabilitációs és társadalmi integrációs folyamatban segítséget igényel.
Az integrációs programban elsőként a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Gimnázium tizedikes tanulói vettek rész, hetente egy alkalommal. A tanulók elméleti ismereteket kaptak a különböző génbetegségekről, szervi és értelmi fogyatékosságokról, továbbá a kezelésekről, integrációs lehetőségekről.
Ezt követően találkoztak és együtt töltöttek pár órát fogyatékkal élő emberekkel, az Írisz Házban, részt vettek terápiákon, majd végül közösen készítették elő a záróprogramot. A rendezvénynek leírt anyaga és ismertetőfüzete van. Januártól a baróti líceumban tartottak egy tanfolyamot, most pedig Kovásznán kezdtek el egy újabbat. A diákok nagy örömmel vesznek ezeken részt, nagyon nyitottak, érdeklődőek. Húsvét utáni héten, szombaton készülnek egy nagyon érdekes programmal, de erről még részleteket nem árultak el a szervezők.
Vetési Júlia 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szeptembertől utazhatnak a határon túlra az anyaországi diákok
Javában készülnek az erdélyi és a partiumi megyék a magyarországi diákok fogadására, miután az elmúlt héten megjelent a Határtalanul tanulmányi kirándulási program pályázati felhívása. Ennek keretében a magyarországi közoktatási intézmények diákjainak határon túli magyar területekre szervezett kirándulásait finanszírozza az Orbán-kormány, idén 500 millió forint áll rendelkezésre. Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes szerint a rendelkezésre álló összeget évről évre emelni kívánják, és minél több gyermeket szeretnének a programba bevonni. „Az a közjogi keret, amit az állampolgársággal a magyar állam megteremt, valós tartalommal akkor tölthető meg, ha társadalom egésze számára természetes lesz, hogy a határon túli nemzettársaink nem turisták és nem idegenek, hanem ugyanolyan magyarok, mint akik az ország határain belül élnek” – mutatott rá a kormányfőhelyettes.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár eközben arról tájékoztatott, hogy két kategóriában lehet pályázni, a tavaly, az Apáczai Közalapítvány által indított kísérleti programban részt vett szakiskolák, valamint a 7. osztályok jelentkezhetnek. Az első kategória esetében az a cél, hogy a határon túli magyar intézményekkel testvériskolai kapcsolatot építsenek ki, és közös programokat valósítsanak meg. A hetedik osztályosok számára pedig osztálykirándulásokhoz nyújtanak segítséget. Azt szeretnék, ha idén legalább 12 ezer diák utazhatna el tanulmányi kirándulásra. A pályázatokat június 3-áig várják, az együttműködési programok esetében pedig június 17-éig lehet a kérelmeket beadni. A döntések augusztus közepéig megszületnek, a kirándulások már szeptembertől indulhatnak. 
Adatbázisok Erdélyből
Erdélyben a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) működik együtt partnerként az Apáczai Közalapítvánnyal. Sándor Krisztina MIT-elnök a Krónika kérdésére elmondta, jelenleg a közalapítvány honlapjára tervezett adatbázis elkészítésén dolgoznak. Ennek keretében azt szeretnék, ha a magyarországi diákok nemcsak helyszínek és útvonalak közül választhatnának, amikor az erdélyi turisztikai látványosságok vagy kulturális értékek között keresgélnek, hanem egy ifjúsági rendezvénynaptárt is összeállítanának számukra, hogy a városnézések, túrázások mellett helyi ünnepekbe, ifjúsági rendezvényekbe is betekintést nyerhessenek. A MIT-esek ugyanakkor egy másik adatbázist is összeállítanak, amelyben az úgynevezett magyar közösségi – egyházi vagy ifjúsági – szálláshelyeket jelenítenék meg, hiszen egy kollégium vagy vendégház sokkal elérhetőbb árú, mint egy kereskedelmi szálláshely. Természetesen a vendéglátósok is jelezhetik a közalapítvány felé, ha szeretnének kapcsolódni a programhoz, tudtuk meg. Sándor Krisztina ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy az adatbázisok még nem véglegesek, rendezvényszervezők és közösségi szálláshelyeket üzemeltetők jelentkezését egyaránt várják. A MIT-elnök közlése szerint az általuk begyűjtött adatok hamarosan az Apáczai Közalapítvány honlapján is elérhetőek lesznek.
Külön utakon
Eközben az erdélyi és a partiumi megyék javában készülnek az anyaországi diákok fogadására. Úgy tűnik azonban, hogy van, ahol e tekintetben is külön kezdett el szervezkedni az EMNT és az RMDSZ. Török Sándor, az EMNT Bihar megyei elnöke lapunk érdeklődésére arról számolt be, hogy jelenleg egyeztetnek az magyar oktatási minisztériummal, és azon keresztül ajánlják majd a bihari látnivalókat. Addig feltérképezik az olcsó szálláslehetőségeket, s a tervek szerint majd idegenvezetést is biztosítanak a környékre látogató diákoknak. Eközben Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke arról beszélt, hogy a Bihar Megyei Tanács RMDSZ-frakciójának támogatásával, illetve az Erdélyi Kárpát-Egyesülettel együttműködve már évekkel ezelőtt több könyvet jelentettek meg, amelyek a bihari látnivalókat ismertetik. A szövetség munkatársai ezeket az információkat rendszerezték most, és egy úti csomagba foglalva eljuttatták a határhoz közel eső magyarországi települések iskoláiba, a különböző testvértelepülések önkormányzataihoz. Terveznek továbbá egy honlapot is, ahol a bihari úti célokat népszerűsítik majd.
Hasonló a helyzet Szatmár megyében is, ahol az RMDSZ és az EMNT egyaránt készül a magyarországi kiránduló gyerekek fogadására. Veres-Kupán Enikő Szatmár megyei EMNT-elnök kérdésünkre elmondta, már megkezdték a szervezést a diákcsoportok fogadása érdekében, akiknek lehetőség szerint idegenvezetőt is biztosítanának. Turisztikai egyesületekkel közösen már terveztek útvonalakat, amelyek érintenék például az Ady-szülőházat vagy Kölcsey szülőfaluját, Sződemetert. Veres-Kupán arra is hangsúlyt helyezne, hogy a közös múltra felhívják a gyerekek figyelmét, például azáltal, hogy összehasonlítják Nyíregyháza és Szatmárnémeti főterét, az egy időben, hasonló stílusban készült épületeket. A szálláslehetőségek tekintetében az elnök az iskolai kollégiumokban lát lehetőséget. Csehi Árpád megyei RMDSZ-elnök eközben arról számolt be, hogy egy európai uniós finanszírozású pályázat keretében most készül egy, a környék látványosságait népszerűsítő turisztikai kiadvány, ezzel szándékoznak felkeresni magyarországi iskolákat. A román nyelvű változat már kész van, hamarosan a magyar nyelvű is lesz, így hozzákezdhetnek a népszerűsítéshez. A szórólapban szerepelnek emlékhelyek, épületek, mint például a nagykárolyi Károlyi-kastély, a kaplonyi Károlyi-kripta vagy az aranyosmeggyesi Lónyai-kastély.
Konkrét javaslatokkal rukkolnak elő
„Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nagyon fontosnak tartja ezt a kezdeményezést, és minden eszközünkkel támogatjuk a program sikerességét” – fogalmazott a Krónika megkeresésére Papp Előd, az EMNT alelnöke. A Hargita megyei politikus arról, hogy konkrétan mit terveznek Hargita megyében, nem beszélt, mint mondta, az EMNT partnerszervezeteként működő Magyar Ifjúsági Tanács eddig is foglalkozott és ezután is foglalkozik a kérdéssel.
Borboly Csaba, a Hargita megyei közgyűlés elnöke lapunk kérdésére arról számolt be, hogy már az elmúlt évben szorgosan dolgoztak azon, hogy a Székelyföld környékét válasszák a határon túli gyerekek kirándulásuk célpontjául. Mint részletezte, Hargita megyének tíz testvérmegyéje van Magyarországon, így több ezer gyerek járt már ezen a vidéken, de további csoportok fogadására is készen állnak. Borboly arról is tájékoztatott, hogy a tavalyi év végén több panzióval, szállásadóval is felvették a kapcsolatot és közösen három-, négy- vagy akár ötnapos csomagajánlatokat készítettek előnyös áron, abban bízva, hogy sok anyaországi iskola a Székelyföldet, és ezen belül Hargita megyét is választja. Borboly hangsúlyozta, ezek az ajánlatok a testvérmegyék honlapjain is elérhetőek. „Szeretnénk, hogy olyan látványosságokat tekintsenek meg a magyarországi gyerekek, amelyek identitásuk megerősítésében szerepet játszhatnak, amelyek révén átfogóbb képet kapnak a székelyföldi eseményekről, történésekről” – mutatott rá célkitűzéseikre a tanácselnök. Hozzátette: szeretnék továbbá, ha a kirándulások nemcsak a természeti adottságok feltérképezéséről, az állatvilág megismeréséről, híres helyszínek megtekintéséről szólna, hanem a helyi gyerekekkel kialakított ismeretségről, barátságokról is. Sőt a tanácselnök tervei között szerepel a Hargita megye három szórványmegyéjében (Beszterce, Temes és Aranyos) élő gyerekek bevonása is a programba. Javaslatukat már továbbították a magyar állam illetékes szerveihez.
Gazda Zoltán, a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület munkatársa, az SZNT sepsiszéki elnöke a Krónikának elmondta, nyolcnapos úti csomagot állítottak össze az anyaországi diákok számára, ebből hét napra háromszéki látnivalókat ajánlanak, és egy napra a Brassó megyei Törcsvári-szoros megtekintését javasolják. A könnyen áttekinthető programban természeti látnivalók, történelmi vagy irodalmi vonatkozású emlékművek, székely jellegzetességek és szórakozás is szerepel. Gazda arról is beszámolt, hogy a programhoz olcsó szállás- és étkezési lehetőségeket is csatoltak, ezt általában diákbentlakásokban, diákétkezdékben oldanák meg, a csillagtúrákra csomagba vihetnék magukkal a kiránduló gyerekek az elemózsiát. Háromszéken az anyaországi diákok a Rétyi Nyír természetvédelmi övezetben sétálhatnak, borvizet kóstolhatnak, szalonnát süthetnek, megidézhetik Mikes Kelemen, Kőrösi Csoma Sándor, Benedek Elek, Gábor Áron, Dózsa György emlékét, találkozhatnak mészégetővel, faragómesterrel, de utazhatnak kisvasúton vagy megtekinthetik a székely lovas íjászok bemutatóját. Az útianyagot a Kovászna megyei önkormányzat már eljuttatta a testvérmegyék, testvértelepülések önkormányzataihoz, ahonnan azt az ígéretet kapták, hogy továbbküldik az iskolákba. A javaslatot elküldték az Apáczai Közalapítványhoz is, hogy azt a Határtalanul program keretében népszerűsítse.
A Marosvásárhelytől mintegy félszáz kilométerre fekvő Holtmaros református lelkésze, Bartha József lapunknak elújságolta, hozzájuk már péceli, solti és bonyhádi diákcsoportok jelentkeztek be, akiket a helyi iskolások fogadnak majd. A lelkipásztor a kirándultatási rendelkezés megjelenése előtt is vállalta az erdélyi útikalauz szerepét. Négy éve, nyaranta jönnek hozzá Magyarország különböző településeiről gyermekcsoportok. „Egy hetet, tíz napot Erdély különböző történelmi helyein töltünk. Esténként a tábortűz mellett történelmünkről, harcainkról, várainkról, megmaradásunkról mesélek” – számolt be tevékenységéről a tiszteletes. Mint mondta, egy ilyen út után valamennyien feltöltődve, megváltozva tértek haza.
Krónika (Kolozsvár)

KAV-díjkiosztás a temesvári Diákházban
„Dicséretes, hogy egy maroknyi szórványközösség ennyire össze tud fogni egy jó ügy érdekében”
A hét végén a Magyar Nyelv Napjai és ezen belül a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő (KAV) házigazdája volt a Bartók Béla Elméleti Líceum. 
Három korosztályban – negyedikesek, V.–VIII. osztályosok és középiskolások – az ország nyolc megyéjéből, tizenkilenc erdélyi településről érkezett harminc, egyenként háromtagú csapat mérte össze magyar nyelvtudását és leleményességét a játékos, szórakoztató nyelvi vetélkedők során. Két napig a vetélkedők és a vendégfogadás lázában égett a Bartók Béla Líceum, a pedagógusok és a diákság. A rangos esemény tiszteletére a Juventus diáklap KAV-nak szentelt különkiadását is megjelentették, amely naprakészen az anyanyelvi vetélkedő díjazottainak listáját is közzéteszi!
A KAV ünnepélyes díjkiosztó ünnepségére szombaton délután került sor a Bartók Líceummal szomszédos Diákművelődési Ház nagytermében. A negyedik osztályosok versenyét, amely Zsigmond Emese, a Napsugár főszerkesztője vezetésével zajlott le, a gyulakutai Fűszál csapat (Bálint Róbert, Dósa Eszter és Gáll Botond) nyerte, Bethlen bajnokait (Székelyudvarhely) és a Nyelvkukacokat (Kézdivásárhely) megelőzve. Ebben a korosztályban régiónkból a Temesvári vitézek (Bartók Béla Líceum) és az aradi Csigabiga (Aurel Vlaicu Iskola) vett részt a verseny döntőjén.
Az általános iskolások versenyét a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum Szokoták csapata (Éltes Rita, Albert Antónia, Müller Henriette-Annemarie) nyerte, a Nomen est omen (Balánbánya) és a Névvadászok (Székelyudvarhely) csapatok előtt. A Bartók Béla Líceum Csillagszem csapata (Franka Noémi, Szabó Anita, Szabó Nóra), felkészítő tanár Molnos Ildikó, dicséretben részesült.
A középiskolások korosztályban a másik nagymúltú sepsiszentgyörgyi iskola, a Székely Mikó Kollégium Rabonbán csapata (Boér Ilka, Kovács Gellért Pál, Márton-Simon Anna) diadalmasokodott, második helyen a Csilengi Dásza (Marosvásárhely), harmadik az Esthajnal (Nagyvárad).
A verseny tapasztalatairól, a versenyzők teljesítményéről dr. Váradi Izaabella (Oktatásügyi Minisztérium) az alábbiakat nyilatkozta lapunknak:
„Idén a versenyzők jelentkezése elmaradt a várakozásunktól, valami miatt kevés csapat jelentkezett a KAV-ra. Erről szólt a korábbi tanácskozásunk, hogyan próbáljuk kezelni ezt a problémát. Találtunk is rá megoldásokat, de a gyermekek felkészültségén ez szerencsére nem volt észrevehető. Olyan diákok jöttek el Temesvárra, akik foglalkoztak ezzel a tematikával, a nevekkel, nagyon szépek az eredmények, kicsi a pontszámkülönbség a győztesek között.” A temesvári KAV-döntő szervezőiről, a Bartók Béla Elméleti Líceumról elismerő szavakkal beszélt dr. Váradi Izabella:
„Óriási dolog egy országos KAV versenyt megszervezni! Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége szándéka szerint olyan közösségeket érintenek meg a versennyel, amelyeket építeni szeretnének. Tény, hogy van a versenyszervezésnek építő hatása is. Ilyenkor egy közössségnek össsze kell fognia, át kell gondolnia saját múltját, identitását, a magyarság mentén kell felfűznie olyan programokat, amelyekkel a vendégeit fogadja. Úgy gondolom, hogy ez a temesváriaknak fantasztikusan jól sikerült, kitettek magukért! Végig éreztük, hogy odafigyelnek ránk, alternativ programok vannak, színházba, városnézésre vitték a résztvevőket és nagyon jók a vissszajelzések, a saját diákjaimat (a nagybányai csapat – szerk. megj.) is megkérdeztem. Kirándulásra vitték a gyermekeket, akik azt mondták, olyan sulit láttak – ez az újszentesi iskola –, amelyikbe ők is szívesen járnának! Dicséretes, hogy egy maroknyi szórványközössség ennyire össsze tud fogni egy jó ügy érdekében!”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Poszler György nyolcvanéves
A köztiszteletnek örvendő irodalomtörténészt, a Kolozsvárt 1931. június 12-én született, az egykori piarista gimnáziumban tanult Poszler György akadémikust a budapesti Illyés Archívumban köszöntötték tisztelői, barátai. A „Kolozsvár könyvekkel köszönti a nyolcvanéves Poszler Györgyöt” cím alatt szervezett rendezvény kezdeményezője a Kolozsvár Társaság és a Korunk Baráti Társaság volt. A budapesti könyvhét keretében, június 4-én megtartott találkozónak a házigazdája, az Archívum vezetője, Pomogáts Béla köszöntötte az ünnepeltet, majd Kántor Lajos és Demény Péter beszélt Poszler György munkásságáról. A továbbiakban élete meghatározó, kolozsvári gyermekkori emlékeit elevenítette fel az ünnepelt, azután került sor a könyvek átadására, köztük a Cseh Gusztáv tizenegy „főemberi” rézkarcát és kilenc „öregdiáki” szöveget tartalmazó díszes kis kötet, a Kolozsvári köszöntő ismertetésére.
Mikes, Szerb Antal, Kosztolányi
Mindjárt fél évszázada lesz, hogy magamban azt kérdeztem: ki az a Poszler György? Egyáltalán: fiatal ő is, vagy öregebb nálam? (Merthogy ki Szerb Antal, azt azért már tudtam.) Be kell vallanom, némi felháborodottság bújt meg (csendes) kérdésemben, ugyanis már évek óta esedékes volt az akadémiai kiadású Irodalomtörténet füzetekben az eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült tanulmány, a Százéves harc „Az ember tragédiájá”-értmegjelenése (végül az 53-as számú lett) – és most valaki megint elém kerül, Szerb Antal pályakezdésével(51.füzet). A korábbi sorozatszerkesztő, a Madách-ügyekben igencsak otthonos Horváth Károly biztató üzeneteit, leveleit megkapva, sőt előtte egyszer még (az akadémikus Moravcsik Gyula, apám Eötvös Collegium-beli barátja közvetítését követően) Szauder Józseffel is beszélve (igaz, csak telefonon), tudtam már Bodnár György pozitív véleményéről. Akkor most mi van? Kiss Ferencnek a Babits, Juhász és Kosztolányi ifjúkori barátságáról szóló könyve „előzését”természetesnek vettem, és nyilván nem lehetett kifogásom Komlós Aladár előbbre sorolása ellen sem. De ki az a Poszler?
Az elmúlt évtizedek alatt bőven megkaptam a választ. Nem tagadom, hogy ebbe a személyes ismeretség jócskán besegített. Van annak jó pár (közel húsz?) éve, hogy Kolozsvár főterén, teljesen véletlenül, találkoztunk, és azóta eléggé sűrűn adódtak az újabb alkalmak, Korunk-ügyekben, a Kolozsvár Társaságnál, Kalotaszentkirályon (a malomban, Csiki Lacival együtt), Budapesten, (az öt éven át élt) Magyar Irodalmi Díj zsűrijében, a Kosztolányi Dezső tér 5. ötödik emeletén, Poszler György dolgozószobájában, egy pohár whisky mellett, vagy az Illyés Archívumban és a Bem-moziban (akkor még Kántor Laci birodalmában), nem utolsósorban az Akadémián (Szabédi-könyvem vitáján ő volt a hivatalos bíráló). Csupa szép emlék, némelyiket fénykép is őrzi, például a 2002-es Szabédi Napok végén nálunk itthon, a Mikes Kelemen 15-ben, a szecessziós kályha előtt készült felvétel több mint gondosan őrzendő családi érték, már csak azért is, mert megismételhetetlen: Domokos Mátyás is rajta van, a hölgyek, Poszler Gyuri, Pomogáts Béla és a két Gálfalvi meg szerénységem mellett. (A kapuban, mármint a „családregény-vázlatban” sikerült reprodukálni.) A Korunk kulcsának átadása Poszler Györgynek pedig szintén egyszeri, budai alkalom volt, 2009-ben (László fiam fényképein megőrizve – Csiki Laci már csak mint a portréfilm kérdezője lehetett ott az ünneplők között).
A történet közös mozzanatai – anélkül, hogy tudtunk volna róla – jóval korábbiak. A kezdet, mint mindennek a kezdete ugye a mi Kolozsvárunkon, a Farkas utca. Az utolsó erdélyi fejedelmek, a két Apafi 1942-es újratemetése idején én ugyan még nem töltöttem be ötödik évemet, de a 9. számú ház földszintjéről, az állami gimnázium igazgatói lakásának ablakából végig-ámultam az ágyútalpas, díszegyenruhás ceremóniát, pontosabban a vonulást, ugyanúgy, mint a már nagyobb refes Benkő Samu és a nála kisebb piarista diák Poszler György, akik az utca alsó, illetve felső részén kint állhattak a járdán. Valamivel később nekem a belvárosi református elemihez, majd a Református Kollégiumhoz (és utódjához) kötődött az életem, ám feleségem, aztán a fiaink abban az épületben tanultak (a nővérem pedig igazgatta éveken át az utód-iskolát), ahol Poszler elkezdte tanulmányait – még aligha számítva arra, hogy a nevelő skóla büszkeségeinek sorát, a Mikes Kelementől Kuncz Aladárig és most már tovább gyarapodó sort fogja gazdagítani.
Nagyot ugrom az időben, néhány, a Korunkhoz kapcsolódó mozzanat fölelevenítésével. Az ugye már természetesként adódott, hogy az ezredfordulóra megjelentetett Kolozsvár-könyvünkbe (Kulcsok Kolozsvárhoz) szöveget kérjünk Poszler Györgytől. Ő a Házsongárdi bolyongásokat ajánlotta fel az antológia számára. És ugyanígy kértük, vártuk részvételét a Balázs Imre Józseffel közösen szerkesztett, reprezentatív kötetté nőtt ankétunkon, amely a 20. század legszebb magyar verseire kérdezett rá. Tízes listáján, a tíz remekmű megnevezésének, a hozzá fűzött magyarázatnak „Nevelődési regény”– „dalban elbeszélve”címet adta, három Babits-, két Nemes Nagy Ágnes-, egy-egy Ady-, Illyés Gyula-, Füst Milán-, Kosztolányi- és Dsida-verset nevezve meg. A magát itt naiv olvasónak mondó Poszler György – a magyar és a világirodalom különböző korszakaiban kitűnően tájékozódó akadémikus – hűséges maradt tehát az életre szóló Babits-élményéhez, ugyanakkor a „tízekben” eltalálta ankétunk nagy nyertesét, Kosztolányi Dezsőt s a Hajnali részegséget. Minthogy pedig szeret „együtt ragyogó páros csillagokat” komponálni a históriában, a Hajnali részegségpárversét keresi és találja meg Dsida Jenő Hálóing nélkülcímű versében. Idézek Poszler értelmezéséből: „Két végtelen éjszaka, két mérhetetlen magány a titokzatos ég alatt. De Budán, a Logodi utcában megnyílnak az ég boldog titkai. De Kolozsváron, a Fürdő utcában zárva maradnak az ég boldogtalan titkai.” Hát ez Poszler György, az irodalomtörténész, a „naiv”, a hihetetlenül érzékeny, és ha kell, líraian fogalmazó versértelmező.
Aki ugyanilyen érzékenységgel olvas prózát. Maradjunk Kosztolányinál – ha már a Kosztolányi Dezső térre indítjuk a kerek születésnapra szánt múltidézést. A méretre is hatalmas, legalább két évszázadba bevilágító, 2008-as kiadású gyűjteményes kötetben (Az eltévedt lovas nyomában) találom A homo ludens hősiességét. A Kosztolányi arcképéhez megtalált öt vonás (Lázadás, Játék, Ellenkultúra, Veszély, Action gratuite) az életmű egészére kiterjed, de elsősorban az Esti Kornélra meg a regényekre koncentrál, nem hagyva figyelmen kívül persze A szegény kisgyermek panaszait. Az ív hihetetlenül átfogó, de csöppet sem hivalkodó, noha felbukkan benne Hamlet és Don Quijote, Schiller és Huizinga, Baudelaire, Zarathusztra kötéltáncosa, A legyek ura(Golding) – meg Szerb Antal, az Utas és holdvilággal. (Még egy Babitsot bíráló mondatot is megenged magának.) És a legjellemzőbb Poszler-mondat, ami egy Kosztolányi-értelmezésben egyébként természetes, tömörségével azonban tanítható: „Megvan irodalmi családfája, de letörölhetetlen róla a Szabadkáról és a Nagykörútról származó couleur locale.”
Azt gondolom, ugyanígy letörölhetetlen az esztétikában, filozófiában egyként elmélyedő irodalomtörténész Poszler Györgyről a Farkas utca és a Kosztolányi Dezső tér helyi színe. Illő tehát, hogy a kolozsvári öregdiákok, ki ahogy teheti – igazán régiek képben (Cseh Gusztáv rézkarcairól), maiak kis csapata szóban – köszöntsék a szülővárosához mikeskelemeni hűséggel ragaszkodó nyolcvanéves tudóst. A kolozsvári öregdiákot.
KÁNTOR LAJOS 
Szabadság (Kolozsvár)

„Szeresd ezt a fölrdet, Erdélyt, és képes legyél érte áldozatot hozni”. Beszélgetés Kovács Kuruc János zilahi helytörténész-tanárral
Kovács Kuruc János helytörténész a Szilágysággal szomszédos tájegység, Kalotaszeg szülöttje. Körösfőhöz kapcsolódik gazdag helytörténészi munkássága, helyismerete szilágyságivá nemesítette. Családtagjaival együtt ragaszkodik választott hazájához, amit a Szilágyságban végzett munkássága, az elismerések hitelesítenek. Felsoroljuk – a teljesség igénye nélkül – azokat a munkákat, elismeréseket, amelyeket zilahi éveiben szerzett. 1990-től a Szilágy megyei Tanfelügyelőség szakmai irányítója kisebbségi és egyetemes történelemből, a Szilágy megyei történelemtanárok Konzultatív Tanácsának tagja. Szakmai, társadalmi, kulturális és politikai tevékenységéért számos kitüntetést, oklevelet és emlékérmet kapott: Szilágysági Magyarok (Báthory István Alapítvány – 2002); Vasvári Pál-díj (Körösfő – 2003); Életműdíj (Pro Zilah – 2006); Diplomă de Excelență (Történelmi és Művészeti Múzeum, Zilah – 2006); EMKE-díj (2008); Körösfő díszpolgára (2010).
Tagja a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének; a Romániai Történelemtanárok Társaságának; a Pro Körösfő Baráti Társaságnak; a Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesületnek; a Zilahi Református Kollégium Baráti Társaságának; a Báthory István Alapítványnak; a Tövishát Kulturális Társaságnak; a Pro Zilah Egyesületnek és a Katz Pál alapította Holocaust Társaságnak; az 1990-ben újraindított Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, melynek keretében 2003-tól az EME Zilah és Vidéke fiókszervezet megalapítója és alelnöke lett. Alapító tagja a 2002 januárjában beindított Hepehupa művelődési folyóiratnak. Szakmai és közérdekű cikkeket és tanulmányokat közöl folyamatosan a Művelődés, a Hepehupa, a Limes, a Caiete Silvane, a Gazeta de Duminică, a Școala Noastră, a Romániai Magyar Szó, a Szabadság, a Kalotaszeg, a Szilágysági Szó, a Kraszna, a Szilágyság, a Sarmasági Hírmondó, a Szilágysági Vidéki Napló, az Árkád folyóiratokban, valamint a Nemzetiségi Fesztivál Füzetekben (1991–2000).
Fejér Lászlóval és Kovács Sándorral együtt kiadta Fazakas Ferenc: Életemet elmesélem című könyvét (Kriterion, 1998); A grundtól az olimpiáig helytörténeti füzetet (Zilah, 2001), több kollégával közösen Körösfő képes monográfiáját (2001). Egyik legjelentősebb alkotása a Szilágysági magyarok című monográfia munkaközösségének megszervezése (Kriterion, 1999), amelynek második kötete kiadóra vár.
– Mindenekelőtt arra kérlek, mutatkozzál be néhány mondatban olvasóinknak: mikor és hol születtél, hol jártál iskolába, milyen intelmekkel tarisznyáltak fel szüleid, amikor útnak indítottak, hogy keresd és megtaláld helyedet a világban?
– Kezdhetném hagyományosan: a kalotaszegi Körösfőn születtem 1951. március 13-án, kézműves-háziiparos családban. Négyen voltunk testvérek, közülünk sajnos az egyik kishúgom orvosi műhiba miatt nyolcvanegy napos korában tüdőgyulladásban meghalt. A négygyermekes család megszokott volt körösfői viszonylatban akkor, az egykézés nem volt jellemző még Felszegen, mint a nádasmenti falvakban. Édesanyámék családjához képest viszont visszalépés volt, mivel ők a Nagy Péntekek famíliájából nyolcan érték meg a felnőtt kort.
A második világháború utáni Körösfőn elég nehéz világba születtem és nevelkedtem. Sok család siratta elhunyt vagy eltűnt szeretteit. Emlékszem, hogy dédnagyanyám haláláig (1966) nem nyugodott bele, hogy az első világégésben férjét elvesztette. Férje, Mihály János Cika a galíciai front első csatájának első áldozatai közt halt hősi halált Halics mellett 1914. szeptember 31-én, nagyon fiatalon, és három árvát hagyott maga után. Dédapámról még csak annyit, hogy tehetséges fafaragó volt, és részt vett abban a csapatban, amely Bartók Bélának készítette a híres kalotaszegi hímes bútorát.
A második világégés sem kegyelmezett családunknak, két nagybátyám pusztult el, amihez hozzáadható a falunk létét megrendítő esemény, amikor 1944. október 11-én, a front átvonulása után a szomszédos hegyi lakosok (főleg a hitványabb bedecsiek vezetésével) irgalmatlanul kirabolták Körösfőt. Állatok, szekerek, élelem, ruha, kályha és lábbeli nélkül hagyták a háborútól amúgy is sokat szenvedett, férfiak nélkül maradt, védtelen, kétségbeesett asszonyokat. A 15 éves édesanyámnak Bungar Iosif rángatta le erőszakkal egyetlen pár csizmáját, mezítláb indítván neki a télnek. Kuruc Pisti bátyánkat, a Hangya Szövetkezet raktárosát félholtra verték és két napig vallatták a hideg vizes hordóban eldugott kincseket keresve rajta. Hasonló dolgok történtek a környező magyar falvakban is. Feleségem nagyapjának mondta egyik román szomszédja: magyarok vagytok, szenvedjetek, örüljetek, ha a gúnyátok megmarad rajtatok. Aztán végig kellett néznie, amint román szolgája szekérre felrak minden értékes holmit és élelmet, majd indulás előtt köszönetképpen ostorával végigvágott egykori kenyéradója hátán.
Falunkat a teljes pusztulástól az orosz hadsereg egyik tisztje mentette meg, az első világháborút megjárt oroszul még tudó öregek könyörgésére. Elképzelhető, milyen lehetett a Völgyön szekéren közeledő rablóbanda meglepetése, mikor gépfegyvertűz fogadta őket a Kuruc oldalról. Erről tanúskodik a református egyház első Családkönyve: „Ezt a családkönyvet megmentettem az elpusztulástól 1944. október 12-én, amikor megszállták az oroszok Körösfőt. (Péntek Márton Piszkiri presbiter)”.
A nehéz világ tovább hitványodott, mert szovjet mintára megkezdték a közös gazdaságok szervezését, először társulásokba, majd termelőszövetkezetekbe való csalogatással, végül a legdurvább erőszakkal. A túléléshez, a mindennapi előteremtéséhez a gyenge lábakon tipegő háziipar nyújtott megoldást, ami hatalmas áldozatot követelt a vállalkozó szellemű emberektől. Édesanyámat idős koráig sosem láttam éjfél előtt ágyba térni, aztán korán, a tehéncsorda kihajtása előtt már a műhelyben görnyedve, az eszterga előtt vagy az asztalnál fűzögetve találta a hajnal. Így sikerült lábra állniuk, házat építeniük, minket iskolába járatniuk, hiszen esküvőjükön nagyapám egy rendes pár csizmát sem biztosított kisebbik fiának. Korán, már ötödikes tanuló koromban, fejlett fizikumomnak köszönhetően, rendesen tudtam esztergálni (a vésőt fogni), annyira megszerettem, hogy vakációimat egyetemista és tanár koromban is édesapám 2001-ben bekövetkezett haláláig mindig otthon, a műhelyben esztergálva töltöttem.
– Milyen hangulata volt gyermekkorodban szülőfaludnak, mi változott azóta? Mit jelentett Kalotaszegen körösfői magyar gyermeknek, fiatalnak lenni? Volt részed ezért hátrányos megkülönböztetésben, az iskolában, egyetemen vagy később a katonaságnál, bárhol?
– Körösfő lakosságának száma sosem haladta meg a másfél ezret (mára már ezren alig élnek a faluban), gyerekáldás azért bőven volt, hiszen pajtásaimmal harmincan szorongtunk a régi, egykori felekezeti iskola egyik osztályában. Az új, emeletes iskolában az 1952-ben születettek végeztek legelőször. Nagy öröm és megtiszteltetés volt számunkra, hogy 2010-ben Antal István ifjú igazgató meghívására részt vehettünk az iskola Kós Károly névre való keresztelésének ünnepén, s újra találkozhattunk kedves tanító néninkkel s még élő tanárainkkal: Szabó T. E. Attilával, Mártonné Tőrös Ilonkával és Mihályné Tóth Annával, Fekete Károllyal és Fekete Ernővel. Aránylag jó magaviseletű gyereknek számítottam, azért én is belekóstoltam párszor a körmös, a tenyeres, vagy a kukoricaszemen való térdepelés, a nádpálca és a nadrágszíj élményeibe. Alig vártuk a hétvégét, amikor sorjában kipróbáltuk az egyetlen, a háborúból maradt Eska típusú biciklit (10 banit fizettünk egy fordulóért). Vasárnap délutánonként darabjaira rúgtuk a rongylabdákat. A villany bevezetéséig mozikaraván járt filmeket vetíteni a kultúrház falára. Visszaemlékszem az 1954-es foci világbajnokságra is, amikor apró gyerekként lábatlankodtam a nagybátyám, Cika Gyuri telepes rádióját hallgató és a magyar válogatottnak – Puskásnak, Kocsisnak, Grosicsnak – szurkoló falubeliek között. Ugyanúgy emlékszem az 1956-os eseményekre, s most is látom a megdöbbent arcokat, a kétségbeesést a megtorlások és a véres események hallatán.
A román nyelv elsajátítása számomra könnyűnek tűnt, mivel sok román könyvet olvastam, és néha beszélgethettem az egyik nagynéném román férjével. Főleg a téli vakációban, az ünnepek idején, disznóvágáskor tartózkodtak huzamosabb ideig otthon. A téli esték különösen vidáman teltek nekem és a románul szintén folyékonyan beszélő unokaöcsémnek, amikor a tolmács szerepét játszottuk a románul vajmi keveset beszélő nagyanyám és a magyarul ugyanannyit értő Nelu sógor (Bota Ioan) között. Őszintén elmondhatom, hogy származásom, nevem miatt nyíltan sosem tapasztaltam hátrányos megkülönböztetést. Az általános iskolában a romántanárnő nagyon kedvelt, amiért olyan sokat olvastam és szépen beszéltem. A katonaságnál és az egyetemen sem éreztem megkülönböztetést. Sőt a nevem miatt nagy becsületem volt Ioan Piersic őrnagynál, a híres színész, Florin Piersic nagybátyjánál. Akkoriban nagyon megbíztak katonáéknál a magyar bakákban. Az egyetemen sok román jó barátom volt, akikkel végig egy szobában laktunk. Sokat hülyültünk s autonómiákat osztottunk Erdély egyes részeinek (attól függően, honnan származtunk), engem elfogadtak és megválasztottak ezelőtt 36 évvel az önálló Erdély gubernátorának. Egyformán befogadóak voltunk és vallottuk: a lényeg az, hogy eléggé szeresd ezt a szülőföldet, amit Erdélynek hívnak és képes legyél érte áldozatot hozni, küzdeni; megelégedjél azzal a kevéssel, amit nyújthat, amely azonban nagyon édes és kedves lehet. Mert tudod, hogy a tied, és azt senki tőled el nem veheti. Nekem érthetetlen az a magatartás, hogy még most is bizonyos szülők nem anyanyelven taníttatják gyereküket, mondván, hogy jobban tudnak majd érvényesülni az életben. Ez hamis állítás volt mindig. Ennek ellenkezőjét tanítottam diákjaimnak. Ebben nevelkedtek gyermekeim is, akik itthon maradtak, megtalálták helyüket és számításukat. Azt szeretném, ha unokáim is ugyanúgy éreznének, élnének, gondolkodnának és cselekednének.
– Kik befolyásolták fejlődésedet? Kihez szerettél volna hasonlítani? Miért lettél történész, kik voltak kedvenc tanítóid, mestereid? Mit tudtál megtanulni a családban, szülőfaludban és mit tehettél hozzá a kolozsvári egyetemen?
– Szülőfalum vonzása még most is erőteljes, hiszen ott nyugszanak őseim, ott élnek rokonaim, ismerőseim és kedves barátaim. Divat volt régebben a kalákában történő segítségnyújtás komolyabb munkálatoknál (például házépítésnél), de kalákában folyt a kukoricahántás is, ahol a kukoricacsövekről leszedett panusában kedvünkre hempereghettünk, birkózhattunk és bajszokat aggathattunk egymásnak. A visítozó lányoknak alaposan teletömtük alsóneműiket puha panusával.
Téli estéken a férfiak összeültek beszélgetni, pipázgatni, italozni. Fahordás és friss vízhozatal ellenében minket, gyerekeket is beengedtek. A kályha melletti sarokba kucorodtunk, és tátott szájjal hallgattuk egy évszázad eseményeit, a két világháború történéseit, szemtanúk által egyes szám első személyben elmesélve. Harcolni láttuk őket a szerb fronton, Galíciában az oroszokkal, Isonzónál az olaszokkal, vagy dideregve, vacogva, vonszolva magukat a Don-kanyarnál, éhezni az orosz lágerekben. A disznótor az egyik legszebb élménynek számított Mikulás napja környékén. Mi, gyermekek már napokkal előtte izgultunk és készültünk egy kis tüzelődésre, hiszen abban az időben még szalmával perzselték a göndörszőrű mangalicát.
A tanulás, a könyv szeretete hagyomány volt családunkban, rongyosra olvastuk a faluban létező könyveket, az érdekesebbek fejezetre bontva jártak kézről kézre. Abban a szegény világban anyám testvérei közül Laci, Miki, Anna Kolozsvárt tanultak, Kati néném egy hegyközszentmiklósi időszakot követően nyugdíjazásáig volt tanítónő a faluban. Keresztapám, az utolsó Mihály János Cika a bánffyhunyadi kereskedelmi szövetkezet elnöke volt. Unokatestvérem, Mihály Éva Cika pedig gyerekorvosként tevékenykedett. Azt, hogy én is jól tanultam, szüleimnek, tanáraimnak és jó kollégáimnak köszönhetem. Hogy tanár lettem, osztályfőnököm, Makfalvi Erzsike példamutatásának eredménye. A középiskolában végig párhuzamosan szerettem a történelmet és a földrajzot, de a biológiatanárom, Vasas Samu egyénisége hatott rám különösen, akitől megtanultam az egyenes tartást, a népi hagyományok tiszteletét és becsülését. Vele tanultuk meg és barangoltuk végig nagy sikerrel Szentimrei Jenő: Csáki bíró lánya című népszínművével egész Romániát. Játszottunk a kolozsvári és a szentgyörgyi színházban is, valamint Kalotaszeg és Székelyföld számtalan településén, Körösfőtől Csíkszentsimonig, sőt Bukarestben és Budapesten is. Én a vőlegény szerepét játszottam, Árvadi csizmadia fiát, aki menyasszonyát halálra táncoltatta.
Vasas Samutól kaptam az első megbízatást a Kalotaszeg folyóirat új sorozatának beindítása után, ahol ő volt a mindenes szerkesztő, hogy írjam meg folytatásos cikkekben a magyarok történetét. Egyetemi éveim alatt Jakó Zsigmond professzor volt számomra az alaposság és a komolyság mintaképe, Kovács József a szakmai megbízhatóság megtestesítője, míg Imreh István szakmai igényességre nevelt, államvizsga dolgozatom türelmes irányításával is. A szülőfalumból származó Péntek János nyelvészprofesszor mai napig fő támaszom és tanácsadóm, 2001-ben közösen szerkesztettük Körösfő kismonográfiáját. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraindítása óta Egyed Ákos akadémikust tekintem tanítómesteremnek és második apámnak.
Az egyetem elvégzése után Zilahon tanítottam különböző iskolákban, főleg románul. Az 1989-es váltás után bekapcsolódtam a Szilágyság szellemi és politikai életébe. Az első napokban megjelent Szilágysági Szóban, majd a Szilágyságban közérdekű cikkekkel jelentkeztem, majd Joikits Attilával magyarságtörténelem leckéket közöltünk sorozatban tanároknak és diákoknak. 1994 és 1995 között a Bemutatjuk falvainkat sorozatban megírtam Kalotaszeg Szilágy megyéhez szakadt alszegi falvainak rövid történetét (Magyarzsombor, Nagypetri, Kispetri, Középlak, Váralmás, Bábony, Farnas, Zsobok, Sztána és Ketesd). Ez felbátorított egy szilágysági monográfia megszerkesztéséhez, kezdetben Major Miklós szilágynagyfalusi kollégámmal és Sipos László bogdándi iskolaigazgatóval, majd egyre bővülő szerzőgárdával. Ebből született meg 1999-ben a Szilágysági magyarok első kötete, amely kétezer példányban kelt el, és lendületet adott a második és harmadik kötet megírásához és szerkesztéséhez.
– Mikor nősültél? Milyen körülmények között kezdted el helytörténészi munkásságodat, hogyan született meg a Szilágysági magyarok nagy sikerű kötet, és mikor olvashatjuk a folytatást, a képes krónikát? Hogyan működik az EME Zilah és Vidéke fiókszervezete?
– Feleségem, Erzsébet, nyárszói születésű, már bánffyhunyadi középiskolás korunk óta udvaroltam neki, együtt ingáztunk. Az esküvőnk első éves egyetemista koromban történt a nyárszói református templomban. Két szép gyerekkel áldott meg az Isten. Egyetem után, 1977-ben Zilahra költöztünk. A zilahi 2-es számú Általános Iskolába kerültem, Vártelekre, ahol románul kellett tanítani. Kiderült, hogy nem is volt olyan rossz választás, Erdély bejáratánál, a Meszesi kapunál tanítani, az ókori Porolissum szomszédságában. Sok jó és tehetséges tanulóm származott Mojgrádról, akikkel tavaszonként (hisz akkor még szántották a mojgrádi tetőn a római vár területét) sok értékes római leletet gyűjtöttünk az iskola múzeumi sarkába, amiket a fordulat előtt egy évvel át kellett hogy adjak a Zilahi Múzeumnak. Azokban a sötét években, amelyeknek fiatalságunk leggyönyörűbb éveinek kellett volna lenniük, nem bízhattál majdnem senkiben, még véleményt is veszélyes volt cserélni. Csak otthon éreztük magunkat biztonságban, szüleinkkel, nagyszüleinkkel és gyerekkori pajtásainkkal mertünk őszintén tárgyalni. Számomra igen nehéz volt az alkalmazkodás, még diákjaimmal is politikai vicceket mondtunk, aminek meg is lett később az eredménye. Megízlelhettem ellenben, milyen gyógyító ereje van az Istenhez való őszinte imádkozásnak és a benne való hitnek. Jó az, ha az ember mindig egyenesben van Istenével. Az 1989. évi decemberi események Zilahon, a város főutcáján találtak. A Szabad Európa rádióból és a magyar tévéből értesültünk a beindult eseményekről. 1990-től a zilahi Simion Bãrnuțiu és az Avram Iancu iskolákba kértem áthelyezésemet, ahol tanárként tevékenykedek most, 2011-ben is, annyi kitérővel, hogy 1995 és 1997, majd 1999 és 2003 között kinevezett aligazgatója voltam a Fenyves negyedi iskolának. Örömünkre a fizika–kémiatanár feleségem is ott tanított, majd 1994-től Ildikó lányom is ott kapta első tanítónői állását. Szép életünk van a Szilágyságban, mégis Mikes Kelemennel mondhatom: úgy szeretem Szilágyságot, hogy el nem feledhetem Kalotaszeget. Ha otthon, szülőfalumban maradtam volna, anyagilag biztosan jobban állnék, szaporán esztergálnék ma is édesapám műhelyében, ott a Kuruc oldal alatt, de valószínűleg egyetlen elképzelésemet, gondolatomat sem fektettem volna papírra.
Azt is elmondhatom, hogy ha újra kezdhetném, ismét pedagógus lennék. Terveimet, elgondolásaimat mindig is szerettem halogatás nélkül gyakorlatba ültetni. Így valósult meg például a Vasvári Pál emlékére emelt kopjafa Körösfőn (1995), az emléktábla Nagymonban Márton Gyula nyelvészprofesszor házán (1996), a Zilah 525 év emléktábla (1998), az Ady Endre halálának 80. esztendejére szervezett közös ünnepségek Kalotaszegen és Szilágyságban: Nyárszón, Zilahon és Diósadon (1999), a Petőfi emlékoszlop Bánffyhunyadon (1999), az 1848-as obeliszk Zilahon (1999), a Sipos László emléktábla Bogdándon (2001), a Wesselényi szobor Zsibón (2004).
Úgy érzem, bőven válaszoltam kérdéseidre, sok időbe telt a közel hat évtizednyi emlékeimet felidézni, de jólesett és utólagosan elégtételt érzek ezért. Saját kezdeményezésre talán sosem fogalmaztam volna így meg élményeimet, pályafutásom és eddigi munkásságom egyes részeit. Köszönöm, hogy rám is gondoltál, és úgy érzed: a Szilágyság-kutatásnak van múltja, jelene és jövője, mert van egy Kurucjancsija.
– Igen, van a Szilágyságnak egy Kurucjancsija, akit a Kalotaszeg egy kis részével Körösfőtől kaptunk ajándékba. Szerintem sok hasonló, népünk önazonosságát kutató, ápolásában elkötelezett, az együtt élő nemzetiségek barátságát hirdető értelmiségire lenne szükség ma és nem csak a Szilágyságban, hanem máshol is.
Gáspár Attila?
Művelődés (Kolozsvár)

Tömeges bukás az érettségin
Minden eddiginél gyengébb eredményt értek el a háromszéki diákok, a tegnapi előzetes kihirdetés szerint az érettségizők 55 százaléka megbukott a vizsgákon. Az átjutási átlag tíz százalékponttal kisebb az országosnál, az iskolák teljesítménye közötti különbség is hatalmas, a sikerességi arány 0,99–91,59 százalék között mozog.
A vizsgákon megjelent 1978 érettségizőből 876-on érték el a hatos általánost, a legnagyobb átjutási arányt (91,59 százalék) a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Líceumban jegyezték. Második a sorban a Székely Mikó Kollégium (89,91), a harmadik a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Gimnázium (88,62). Még egyetlen iskolában, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Szakközépiskolában volt 80 százalék fölötti a siker (81,55), és csak két iskola (a bodzafordulói Mircea Eliade és a kézdivásárhelyi Református Kollégium) diákjai jutottak át 70–80 százalék közötti arányban. A megyeközponti Gámán János- és a Puskás Tivadar-iskolát egy-egy sikeres érettségizővel jegyzik, a Constantin Brăncuşi-iskolában kilencvenhétből ketten mentek át. Idén a legnagyobb meglepetést a Bod Péter Tanítóképző okozta csupán 58,18 százalékos átjutási arányával, de a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium sem érte el a 60 százalékot. Nem csak a bukottak száma nagy, alacsony jegyekből is csúcsot döntöttek az idei érettségizők, a megyében csupán hatvanhaton érték el a kilences általánost. A fellebbezéseket ma délig (12 óráig) lehet benyújtani, lapzártáig még nem derült ki, itthon vagy más megyében javítják újra a megóvott dolgozatokat. A végleges eredményeket pénteken függesztik ki.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hazai és Külföldi Tudósítások – a 205 évvel ezelőtt megjelent újság
Kultsár István (1760–1828), az újságíró, egyben lapalapító, művészetpártoló
205 évvel ezelőtt, 1806. július 2-án indította útjára Kultsár István magyar nyelvű újságját, a Hazai Tudósításokat, amelynek címe két év múlva Hazai és Külföldi Tudósításokra módosult. A Pesten hetente kétszer – szerdán és szombaton – megjelenő lap hír- és információanyaga a korszak kimeríthetetlen tárháza.
Két hazára terjedő levelezőinek köszönhetően hitelesen, a korszak postajárataihoz alkalmazkodva, gyorsan tudósított a mindennapi élet fontos eseményeiről. Tudósításaikból, munkatársainak írásaiból Kultsár haláláig szerkesztette és írta újságját. A helyitől az általánosig kalandozott, térben és időben is nagy távolságokat ívelt át. Itt jelentette meg pályázati felhívásait, közölt recenziókat a természet- és társadalomtudományok, a művészetek körében megjelent újdonságokról. Maga a műfaj is lapjában formálódott. Első szerkesztőként fizetett honoráriumot a közölt versekért. A hazában úttörőként magyarul közreadott sajtótermék nem egy nyelvjárást használt, hanem teret adott az ország különböző tájegységei nyelvi kultúrájának. A Tudósításokat Trattner Mátyás pesti nyomdájában állították elő negyedrét formában, kéthasábos szedéssel. Az évek során fokozatosan növekedett újsága iránt az érdeklődés, ez az 1820-es évek elején 800 eladott példányt jelentett, a szerkesztő azonban élete végéig kevesellte előfizetői számát. 1810-ben engedélyt kapott a Majna melletti Frankfurtban megjelenő Neuwieder Zeitung közleményeinek kiadására, amelyeket munkatársa, Szemere Pál fordításában „Toldalék”-ként ragasztott főlapjához. Három év múlva Gazdaságbéli Gyűjtemény címmel a házi- és mezei gazdaság témaköreiről szólt, különös tekintettel Festetics György gróf keszthelyi Georgikonjával kapcsolatos eseményekre.
A lapalapító
Jó nevű csizmadiamester nyolcadik gyermekeként 1760. szeptember 16-án Komáromban született. Tanulmányait a helyi jezsuita gimnáziumban kezdte. Az iskolát, a rend feloszlatását követően, 1776-tól a bencések vettek át. Ez időben Baróti Szabó Dávid is tanárai közé tartozott. Középiskolai tanulmányai után a bencés rend kötelékébe lépett. Tihanyban filozófiát tanult, ezután Pannonhalmán képezte magát, majd a pozsonyi szeminárium hallgatója lett. A rend feloszlatását követően a tanári pályát választotta hivatásául. Egy tanévet szülővárosában, majd 1789-től hét éven át Szombathelyen oktatott. 1794-ben itt jelentette meg Mikes Kelemen Törökországi leveleit, amellyel a Rákóczi-kultusz egyik elindítójává vált. 1796-tól három évig Esztergomban folytatta pedagógiai tevékenységét. Kitűnő latinos volt, beszélt németül, franciául, olvasott olaszul, görögül és szlovákul is. Diákjai mindenütt szerették könnyen érthető, szabadon előadott és világos magyarázataiért. Nem fogadta el a bemagolt feleleteket, viszont a latin mellett örömmel vette a magyarul adott válaszokat is. 1799-ben a hivatalos oktatási formát a magántanárival cserélte fel; Péteri Takáts Józseftől vette át Festetics György gróf László fiának nevelését. A hatéves együttlét jelentős ismeretségeket, kapcsolatokat hozott Kultsárnak, aki felkészültségével, tanítási módszerével, jellemével egyaránt kivívta munkaadója elismerését. Az ifjú grófot kísérve, annak külföldi utazásai során az ő látóköre is szélesedett, egyre tájékozottabb, műveltebb ember lett, aki megszerzett tudását már nem egyetlen fiatal vagy egy osztály hallgatói, hanem sokkal szélesebb kör szolgálatába kívánta állítani.
 „Dicső nemzet! Néked szenteltem ezen áldozatot, melyet ma tészek le a haza oltárára. Nem olyan nagy ugyan, mint méltóságod kívánná, de nem kisebb, mint az idő engedte. A jó szándéknak is akadályt vethet a hatalom. Ámbár csekély is igyekezetem, legalább azt a szennyet eltörlötte nemzeti nevünkről, hogy a magyarnak még újságja sincs a maga hazájában. Pedig mely hasznos az újság egy nemzetnek! Azáltal érti meg távullévő embertársainak állapotjokat, és maga sorsát képzelvén bennük örömre vagy szánakodásra gerjed. Azáltal tudja meg a polgári társaságoknak változásaikat, és örvendez hazájának boldogságán. Azáltal ismeri meg az emberi találmányokat, fáradságos igyekezeteket, és önnön könnyebbítésére gerjed. Azáltal az egészséget oltalmazni, a gazdaságot jobbítani, a kereskedést jól intézni tanulja. Azáltal a jó hazafiakat ismerni, és az országban lévő dolgokat nem késő és homályos hírekből, hanem meghatározott értelmes tudósításokból meríteni megszokja; azáltal nyelvét, mely minden nemzetnek fő dísze gyarapítja és csinosítja.”
Ezzel az 1805 Szilveszter napján írt programmal indította útjára lapját, amely az engedélynek megfelelően 1808 júliusától közölhetett hivatalosan is külföldi híreket, de ezek elszórtan már korábban is jelentkeztek.
Lapjának fejlécét egy epigramma, esetleg egy korábbi dátumhoz kapcsolódó jeles esemény felidézése követi. Magyar- és Erdélyország rovatcím alatt fő helyen az uralkodóházzal kapcsolatos aktuális események szerepelnek, majd az iker-főváros; Pest és Buda hírei jönnek. Ezután sorakoznak vidéki levelezőitől/tudósítóitól érkezett beszámolók. 1826. február elsején örömmel értesíti olvasóit az elveszettnek vélt Kőrösi Csoma Sándor felbukkanásáról: „Tudva vagyon a haza előtt, hogy tudós Körösi Sándor erdélyi fi azon nagy nyomozásra szánta el magát, hogy Ázsiában magyaroknak eredeti lakhelyét felkeresse. (…) midőn a reménységnek majd minden sugara elenyészett, most ismét váratlanul (…) az a jelentés érkezett Konstantinápolyba, hogy őt a Himalája hegyen találta. Ezen tudósítás a konstantinápolyi követség által Bécsbe, s onnan a (…) Helytartótanácshoz Budára megküldetett, mely azt a nagyméltóságú erdélyi kormányszékkel közölte. Ennélfogva reménységünk lehet, hogy érdemes hazánkfiát még valahára láthatjuk.”
Az egyes települések különböző hivatalaiban történt személyi változásokról, jelentős közéleti eseményeiről, szokatlan időjárási jelenségeiről tudósított néha meglepő gyorsasággal. Az 1818. június közepei pesti rendhagyó hideg is lapjába kívánkozott: „Addig beszélnek az északi sarknál lett változásokról, a jeges tenger megtöréséről és a jégszigeteknek délfelé úszkálásáról, hogy valóban nálunk is több ízben oly hűvös idők voltak, melyekben mind az asztronómusoknak jövendöléseik, mind a régi gazdák tapasztalásaik megcsalatkoznak. Annyira, hogy már ama híres Orbán napja sem lehet regulánk. Ugyanis a héten (…) Pest körül oly dér volt, hogy a babnak, krumplinak és szőlőnek leveleit is a hideg megcsípte.”
A hazai hírek után a külföldi események sorjáznak. „Tudományos dolgok”-ban új könyvekről közölt ismertetéseket. Az újságot hirdetésekkel zárta. A kezdetben folyamatosan szedett szöveg hamar kéthasábos tördelést kapott, így szellősebbé, áttekinthetővé vált. Tanításkor alkalmazott tiszta gondolkodását, közérthető stílusát lapjaiba is átmentette. Újsága helyesírásában, nyelvhasználatában egységességre törekedett, amelyet egy-egy tudós szerzője nem fogadott örömmel, de Kultsár kitartott elgondolása mellett. Szóhasználatában kerüli a nyelvújítási túlzásokat, de nem maradi.
A színigazgató
„Kolozsvár 16 esztendőktől fogva (…) oly sebes lépéseket teszen a pallérozódásban, hogyha mind ilyen lépcsőkön hág, félszázad alatt igen virágzó állapotra jut.”
Másfél hónappal a lap indulását követően, 1806. augusztus 16-án egy Kolozsvárról érkezett közleményből: „Kolozsvár 16 esztendőktől fogva (…) oly sebes lépéseket teszen a pallérozódásban, hogyha mind ilyen lépcsőkön hág, félszázad alatt igen virágzó állapotra jut. Azóta népessége 15 ezerről 20 ezerre szaporodott, sáros utcái kövekkel kirakattak, az utcákon lévő sok gémes- és kerekes kutak szivárványos kutakká változtak. Mindenfelől minden esztendőben új és csinos nagy házak épülnek, már új utcák is támadtak, a mesteremberek megszaporodtak. Több rendbeli fabrikák állíttattak fel, egy policiai tisztség formaruhás katonaság díszesíti a várost. A magyar játszó társaságoknak is már oskolájává vált. Szülte s nevelte most nemrégiben azt a társaságot, mely Ernyi úrnak vezérlése alatt szárnyára bocsáttatott kifelé Magyarországra. De ami a pallérozódást legkellemetesebbé teszi; az a sokrendbéli lakosoknak atyafiságos megegyezése. Kár hogy ezen városnak fekvése a kereskedésnek nem kedvezhet.”
A Kolozsvárról ideérkezett színészek otthonra találtak Pesten. Előbb a Hacker-szálában, egy magánház nagytermében játszottak a mai Károly körúton. 1812-ben a jelenlegi Vörösmarty téren megnyílt a díszes német színház. A városi tanács jóvoltából a magyar társulat ingyen birtokba vehette a német színészektől elhagyott pesti városfal déli körbástyáját a mostani Régi posta utca 4. számú ház helyén. Nehezen bírták azonban a versenyt az újonnan épült német színház csillogásával, a korszak gazdasági mélyrepülésével. A látogatók elpártoltak, a színészek eladósodtak, a vármegye a társaság feloszlatását fontolgatta. E válsághelyzetben vállalta fel Kultsár – 1813 szeptemberében – a színház igazgatását. Először is rendbe hozatta a rozzant Rondellát. Ez idő alatt társulatát Székesfehérvárra küldte, ahol pártfogásra és lelkes közönségre találtak. A megkopott öltözeteket jutalomjátékok bevételéből frissítették. E játékfajtát is Kultsár honosította meg hazánkban. Igazgatósága eredményes és sikeres, de tiszavirág-életű lett. Pest város Szépítő Bizottmánya – a kor építési hatósága – városrendezési szempontokra hivatkozva 1814. június 10-én eladta, majd lebontatta a Rondellát, így a magyar színészek játszóhely nélkül maradtak a fővárosban. Kultsár ekkor telket vásárolt szerkesztősége mellett a mai Kossuth Lajos utca – Szép utca sarkán, amelyet Pest vármegye az év júniusi közgyűlésén felajánlott színházépítésre. Kitűnő retorikai rendben sorakoztatja érveit. Schillerre támaszkodva a színházat a legfőbb nyelvmegtartó intézménynek, kitűnő ízlésformálónak és erkölcsnemesítő közegnek tartotta. Érvei között példaként szerepelt a Kolozsvári Színház építése. Még ez évben közzéteszi „Hazafiui javallását” a Magyar Nemzeti Teátrum létrehozásáról.
HIDVÉGI VIOLETTA. Szabadság (Kolozsvár)

Szobrot állítottak Domokos Gézának (Zágon ünnepe)
Domokos Géza (1928–2007) író, szerkesztő, politikus szobrát avatták augusztus 27-én, szombaton a zágoni Mikes–Szentkereszty-udvarház immár szoborparknak nevezhető kertjében a Zágoni Napok nyitányaként. A folytatásban a száz évvel ezelőtt született, gyermekéveit Zágonban töltő Kiss Manyi (1911–1971) színésznőre emlékeztek.
Barabás Tünde, a Mikes Kelemen Művelődési Központ vezetőjének köszöntője után Kis József polgármester megnyitóbeszédében elmondta, még éltében megígérte Domokos Gézának, hogy szobrot állít emlékére, s lám, teljesítette azt.
Borbély László környezetvédelmi és erdészeti miniszter, az RMDSZ politikai alelnöke ünnepi beszédében elmondta, 1990-ben együtt indultak a politikai pályán, akkor a parlamentben magyarellenes hangulat uralkodott, ám Domokos Géza bölcsességével, tapasztalatával, türelmével arra intette őket, forróbb fejű fiatalokat, felelős embereknek szóba kell állniuk, tárgyalniuk kell a hatalommal, de nem kell megalkudniuk, és azt, amit lelkünkben hordozunk, lépésről lépésre érvényesítenünk kell. Mindig az első vonalban volt, nem állt félre soha, még akkor sem, amikor kevesen maradtak mellette, mondta a politikus, hozzátéve, Domokos Géza olyan erkölcsi értékeket adott át, amelyekről nem szabad lemondanunk.
Tamás Sándor, a megyei tanács és a háromszéki RMDSZ elnöke hangoztatta, Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó alapító igazgatója, az RMDSZ alapítója, első elnöke írástudóként, politikusként mindvégig az értelmes lét lehetőségét kereste, azt, hogy miként lehet hatékonyan cselekedni a magyarságért, társadalomért, hogyan lehet a történelem csapdáiban a közösség számára előnyöket formálni. Olyan ember volt, aki építeni tudott, legfőbb hagyatéka, hogy építenünk kell, intézményeket, emlékhelyeket, múzeumokat, szellemi műhelyeket kell létrehoznunk. Az elnök idézte II. Rákóczi Ferencet: "a lecke ennyi, a magam személye elé helyezem a közügyet", s ezt érvényesnek mondotta Domokos Gézára is, aki, bár nem fogalmazta meg így, de ennek szellemében dolgozott egész életében.
A szobrot a polgármester és a tanácselnök közösen leplezte le, megáldotta Balázs Imre római katolikus plébános, nt. Incze Sándor ny. református esperes és Nicolae Hagiu ortodox lelkész. Balázs Imre a Kriterion Könyvkiadót alapító Domokos Gézát méltatta. Incze Sándor arra a Domokos Gézára emlékezett, aki 66 évvel ezelőtt fogadta őket a Székely Mikó Kollégiumban, akinek szeméből a szeretet sugárzott, továbbá hangsúlyozta, Domokos Géza hívő keresztény ember volt, a bentlakásban sokszor ő tartotta a kisebb diákoknak a bibliaórát.
Varga Gábor dombóvári szobrász alkotásának megkoszorúzása után Szebeni Zsuzsa, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa megnyitotta a Székely Nemzeti Múzeummal közösen létrehozott In memoriam Kiss Manyi kiállítást, melyet a kúriában berendezett Kiss Manyi-emlékszobában helyeztek el. Elmondta, Zágon és a család mindennél fontosabb volt Kiss Manyi számára: nyaranként vissza-visszatért a székelyföldi faluba, művészete is ebből a talajból gyökerezett. Bár a tárgyak, képek csak halvány lenyomatai lehetnek egy ember életének, egy művész pályája szempontjából mégis konkrét fogódzót jelentenek az emlékek megőrzéséhez. Segíthetnek abban, hogy mind a falu, mind az ide látogató emlékezetében a színésznő, a 20. századi magyar színjátszás egyik legnagyobb tehetsége méltó módon fennmaradjon. A megnyitón közreműködött Zorkóczy Zenóbia előadóművész.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Udvarházak, kastélyok és lakóik (In memoriam Demény Lajos)
Nemzetközi történészkonferenciát tartanak kora ősszel a Székely Nemzeti Múzeum égisze alatt a nemrég elhunyt nagy székely történész, Demény Lajos emlékének szentelten. A Múzeum ezzel és hasonló rendezvényeivel egyre inkább betölti azt a szerepet, melyet mindig is szántak neki, s mely sajátos körülményeink között többszörösen indokolt, nevezetesen, hogy az akadémiai rangú kutatás mentora és fóruma legyen. Az eseményre azért érdemes már most felhívni a figyelmet, mert várhatóan fontos állomása lesz az egyre erőteljesebb együttműködésnek az erdélyi és anyaországi, illetve nemzetközi tudományos körök között.
A kezdeményező dr. Tüdős S. Kinga ismert háromszéki tudományos kutató, aki a szervezők egyikeként is beszámol az alábbiakban arról, amit az eseményről már most tudni lehet. Teszi ezt a figyelemfelkeltés szándékával is, a szervezők és támogatóik a szélesebb nagyközönséghez és a tanulóifjúsághoz is fordulni kívánnak ajánlatukkal.
Tüdős S. Kingának különben, mint ismeretes, tucatnyi kötete közül nem egynek idevágó a témája, hogy csak párat említsünk közülük: Erdélyi hétköznapok, Székely főnemesi életmód a XVII. század alkonyán, A régi gernyeszegi várkastély, Erdélyi védőrendszerek a XV– XVII. században, illetve az Erdélyi testamentumok sorozat kötetei, de ide sorolhatnánk a Székely oklevéltár szerkesztésében játszott szerepét is. A kutató nyugdíjba meneteléig a bukaresti Nicolae Iorga Intézetben dolgozott, több rendben volt vendégprofesszora a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemnek és előadó több történettudományi intézetben.
Kastélylakók – Udvarházak, kastélyok és lakóik 1700-ig, az erdélyi fejedelemkor végéig – e cím alatt hirdettük meg a konferenciát – tájékoztat a kutató, hozzátéve, hogy a legrégibb időkbe bevilágító, újabban örvendetesen fellendült székelyföldi régészeti kutatásoknak is szentelnek pár előadást. – Kik fogadták el meghívásukat? – A teljesség igénye nélkül: nagy megtiszteltetés, hogy jelentkeztek a Magyar Nemzeti Múzeum és az Országos Magyar Levéltár igazgatói, a résztvevők fele-fele arányban erdélyiek és anyaországiak lesznek. Nem titkoltan kapcsolatépítési lehetőséget is kínálunk azok számára, akik érdemben foglalkoznak a székelység történetével határon innen és túl. Rendezvényünk mintegy folytatja, amit egy hasonló debreceni is pedzett, vagy részben a májusban megtartandó Rákóczy-konferencia is folytat, mivel oda székely témákkal is lehet jelentkezni. Háromnaposra terveztük, szeptember 22–23–24-ére, a dolgozatok bemutatásának és vitájának két napot szentelünk, a harmadikat pedig jutalomkirándulásnak. Kiemelten említem a jelentkezők közt Egyed Ákos akadémikust, aki Demény Lajosnak kortársa is volt, és nem kell külön bemutatni. A helyiek közül részt vesz Jánó Mihály, Benczédi Sándor, Csáki Árpád és Boér Hunor. Ennek kapcsán megjegyzem, hogy az első nap a történészeké, a második nap a régészeké és művészettörténészeké lesz. Azért tágítottuk ki az időbeli kereteket, hogy a régészeket is be tudjuk vonni. Tudni kell, a Székelyföldön valóban dolgoznak nagyon jó régészek. Reméljük, eljön Benkő Elek is Magyarországról, aki korábban Székelykeresztúron dolgozott, itt lesz Kordé Zoltán, az ismert székely eredetkutató Szegedről, ugyanonnan Papp Sándor, továbbá Gebei Sándor, Csoma Zsigmond a Mezőgazdasági Múzeumból, Pásztor Emese az Iparművészeti Múzeumból, ketten a Nemzeti Múzeumból és a fejedelemkori témákkal újszerűen foglalkozó Balogh Judit a miskolci egyetemről. Úgy tervezzük, hogy egy címereknek szánt oklevél-kiállítást is megrendezünk, melynek anyaga a Magyar Országos Levéltárban található, s melynek poszter alakban készült színes fénymásolatait bocsátaná rendelkezésünkre az intézmény. Székely nemesi családok címereiről van szó.
Asszonyszemmel – A történettudomány pár évtizede sokat foglalkozik a valamikori hétköznapok témáival, saját kutatásai is ezt tükrözik. – Az életmódról annyit: nagy élményt jelentett Kálnoky Sámuel erdélyi vicekancellár életének kutatása, ő alapozta meg különben a mai grófi ág hírnevét. Hasonlóképpen vizsgáltam például az első Mikes Kelemen – az író egyik nagybátyjának apja volt – halála kapcsán a kor temetkezési szokásait és eseményeit, hogyan szólalkozott össze Teleki uram Bethlen Miklós urammal a csíksomlyói templomban tartott gyászszertartáson. Aki elmélyed az iratanyagban, az előbb-utóbb egy témánál leragad. Legutóbb például az tűnt fel nekem, hogy milyen sokan kaptak címeres nemesi oklevelet a fejedelemtől írástudásuknak köszönhetően. Sokáig azt hitték, nem tudtak írni-olvasni a székelyek, holott ennek a fordítottja igaz. A székely katonai rendben az írástudás elterjedt volt. Erdélyben I. Rákóczi Györgytől 33-an kaptak e révén nemesi címet, 24 százalékuk a Székelyföldről származott. – Egy személyes kérdés: levéltári búvárkodásai közben kiemelten foglalkozott a nőlét kérdéseivel, mégpedig interdiszciplináris megközelítésben. Rokonszenves nőfigurákat állít elénk. – Igen, ebben hasznát vettem az ELTE-n végzett művészettörténészi és lélektani tanulmányaimnak. Egy kutatónak fantáziája is kell hogy legyen, különben amit produkál, nem egyéb fűrészkorpánál. Nekem több nagyasszonnyal van abszolút "személyes" kapcsolatom. Kálnoky Sámuel feleségével például, Lázár Druzsiannával, aki a Bethlen Gábor-féle Lázár családhoz tartozott. Nem Druzsina, hanem Druzsianna, ez így szép! Másik kedvencem Bethlen Druzsianna, Mikes Mihály felesége, az említett Mikes Kelemen menye. A harmadik Mindszenthy Krisztina, aki előbb Erdélyi István, majd Csáky István felesége volt. "Bensőséges viszonyban" állok stúdiumaim révén Bölcsesti Sára Székely Lászlónéval is. Ő román bojárfamíliából származott, mely összeházasodás révén bekerült Erdélybe. Édesanyja Szalánczy lány volt, szülei is már Erdélyben éltek. Hatalmas vagyonnal bírt. Hozzáment az erkölcsileg vitatott Székely Lászlóhoz, aki még a fejedelmi címmel is kacérkodott, végig a fejedelmek embere lévén. Meghalt, és három fiút hagyott maga után. Sára pedig másodszor Haller István katolikus gubernátorhoz ment férjhez. Nem az érdekelt, hogy katolizált-e, hanem a házasságkötés módja, a lakodalom lefolyása stb. – Van-e valami közös ezekben a nőalakokban? – Hogyne lenne. Nem tudom, hogy Mindszenthy Krisztinát hol tanították, de a korban a nemes kisasszonyokat is képezték, neki pedig aláírását láttam, tehát tudott írni. Nem vagyok semmilyen vonatkozásban feminista, de meg szeretném írni róluk, hogy megállták a helyüket a férjük mellett. Nem igaz, hogy kizárólag a szülés és gyermeknevelés volt a dolguk. A férjek sokszor voltak távol, a viszonylag nagy földbirtokot igazgatni kellett. Kálnoky azt írja levélben feleségének, ne riogassa a jobbágyokat, amíg ő odalesz, bánjon kesztyűs kézzel velük, mert akkor jobban dolgoznak majd neki. Számos adatom van arra, hogy ezek a nagyasszonyok szekéren mentek egyik helységből a másikba, gyerekkel az oldalukon, vagy hogy receptes könyvet írtak, feljegyzéseket vezettek, este mesét olvastak a gyereknek, emellett más nemesek gyerekét is maguk mellé vették, mint egy nevelőintézetben. Vezettek számadáskönyveket, vagy ellenőrizték azokat. Gyűjtöttek gyógyfüvet, udvart tartottak. Többször leírtam, hogy minden sikeres férfinak a háta mögött ott állt egy okos, kiegyensúlyozott, kedves teremtés: a feleség, az anyós, a szerető, a múzsa, akinek távolról sem az volt az egyedüli szerepe, hogy szüljön és szaporítsa a nemzetet! A konferenciáról még annyit: a Székely Nemzeti Múzeum segítsége mellett a szállásadásban a szervezők élvezik a megyei tanács támogatását, az élelmezéshez még szponzorokat keresnek. A Kálnoky család ösztöndíjat kíván felajánlani a konferencián egy középiskolásnak meghatározott téma kifejtésére, a pályázatot a rendezvényen fogják kihirdetni.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföldön vannak még csodák
Demény Lajos (1926–2010) emlékére szervezett nemzetközi történészkonferenciát Tüdős S. Kinga sepsiszentgyörgyi történész Oborni Teréz, az MTA Történettudományi Intézete főmunkatársának társszervezésében, a megyeháza támogatásával.
A Székely Nemzeti Múzeumban tartott rendezvény védnöke Egyed Ákos akadémikus és gróf Kálnoky Tibor. A tegnap zárult, Kastélyok, udvarházak és lakóik a régi Székelyföldön című kétnapos konferencia előadói mindannyian kapcsolatban álltak Demény Lajossal, témáik az Erdélyi Fejedelemség végéig terjedő időszakra szorítkoztak.
A rendezvényt köszöntötte Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke. Elmondta, a konferenciával igyekeznek Székelyföld egy másik vetületét az akadémiai szféra figyelmébe ajánlani. Csorba László, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója üdvözlőbeszédében hangsúlyozta, hogy a tudományhoz elengedhetetlen az örök párbeszéd. Kálnoky Tibor így határozta meg a konferencia lényegét: ahhoz, hogy tudjuk, kik vagyunk, tudnunk kell, kik voltunk. A Vekov Károly által a székelység történelmének egyik legjelesebb kutatójaként jellemzett Demény Lajosra egykori munkatársa, Violeta Barbu tudományos kutató emlékezett. A konferencián Kordé Zoltán a székely ispáni tisztség megjelenését igyekezett időben behatárolni, Oborni Teréz a székelység XVI. századi jogi helyzetének hullámzását ecsetelte, Vekov Károly a Tria genera Siculorum kifejezés értelmét kereste, Balogh Judit a székelyföldi udvarházakról mint a nemesi reprezentáció eszközéről tartott magával ragadó előadást, Jánó Mihály a székelyföldi donátorábrázolásokból nyújtott ízelítőt. Egyed Ákos hidvégi Mikó Ferencet és bodoki Mikó Miklóst, Csáki Árpád gróf Teleki Sámuelt, Garda Dezső szárhegyi Lázár Istvánt, Gerebei Sándor II. Rákóczi Györgyöt és székely főembereit, Papp Sándor Mikes Kelement és a törökországi magyar bujdosókat idézte meg. Utóbbi bizonyította, az Oszmán Birodalom az emigráns magyarokat önálló, autonóm közösségként (millet) kezelte. Kiss Erika a fejedelemségkori nemesek kincseiről, főként ötvösmunkákról, Pásztor Emese a főnemesi otthonok házöltözetéről tartott előadást. A székelyföldi borlogisztikáról Csoma Zsigmond értekezett. Hubert Rossel svájci kutató a francia–belga határon levő Thiérache-vidék erődtemplomai és a székelyföldi templomvárak között próbált párhuzamot vonni. Incze Lászlóra, a kézdivásárhelyi céhtörténeti múzeum alapítójára özvegye, Szabó Judit emlékezett, kiemelve, egy közösség kallódó értékeit gyűjtötte össze és adta vissza egy nagyobb közösségnek. Csáki Árpád történész és Benczédi Sándor építész az altorjai Apor-udvarház építéstörténetét bemutató előadása közben utóbbi megjegyezte: Székelyföldön vannak még csodák, csak nyitott szemmel kell járni.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újraindul Magyarország szentgyörgyi kulturális központja
Már idén több programmal rukkolnak elő, hosszú távú terveik között több előadássorozat szerepel. A magyar nemzet története című a történelem legújabb kutatásait ismeretterjesztő formában tálalná, a Magyarok az olimpián projekt magyar olimpikonokat, sportkiállításokat mutatna be, de a magyar építészetnek és borvidékeknek is előadássorozatot szentelnek majd.
Válságüzemmód. Lakatos az anyagi gondok ellenére bizakodó
„Őrizni kell a lángot a szebb időkig, a jelenlegi gazdasági helyzet nem kedvez a bőséges rendezvényrepertoárnak, a hatalmas projekteknek” – fogalmazott tegnapi sajtótájékoztatóján Lakatos Mihály. Magyarország sepsiszentgyörgyi kulturális koordinációs központjának élére szeptemberben nevezték ki igazgatónak Lakatos Mihályt, aki Székelyudvarhelyen született, 1992 óta él Magyarországon, ahol tanárként, kollégiumigazgatóként, majd a kulturális minisztérium munkatársaként tevékenykedett. Lakatos a Serény Múmia nevű fiatal erdélyi írócsoportosulás alapító tagja, 1988-tól közöl, fordít, több önálló kötete jelent meg.
Bár – mint mondta – az európai gazdasági helyzet nem kedvez a rendezvényszervezésnek, fontosnak tartja, hogy a központ kezdeményezőként vagy partnerként jelenjen meg az erdélyi repertoárban, mondta Lakatos Mihály. Már idén több programponttal rukkolnak elő, november 7-én a budapesti Maladype Színház társulata mutatja be Sepsiszentgyörgyön az Übü király című produkcióját. November 9–11. között Szabó András előadóművész háromállomásos turnén, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen lép fel az Édes néném című Mikes Kelemen-esttel. November végén ugyanezekben a városokban a Magyar Írószövetség által kiadott Magyar Napló című folyóirat szerzői mutatkoznak be. A központ idei utolsó rendezvényét decemberre tervezik, Lakatos Mihály szerint a Liszt-év méltó lezárása lesz a Tiberius vonósnégyes előadása.
Hosszú távú terveik között több előadássorozat szervezése szerepel, ezek Lakatos négyéves mandátuma alatt folyamatosan zajlanak. A magyar nemzet története című sorozat a történelem legújabb kutatásait ismeretterjesztő formában tálalná, iskolákban rendhagyó történelemóra keretében, és a nagyközönség előtt is. Ez a sorozat januárban indul Hidán Csaba László, a honfoglalás korának szakértője előadásával. A Magyarok az olimpián projekt keretében kéthavonta egy magyar olimpikon bemutatásával vagy egy sportkiállítással jelentkezne. A Megfagyott zene munkacímű sorozat keretében pedig a Magyar Művészeti Akadémia építész tagjait „hoznák össze” a sepsiszentgyörgyi építészekkel. Ugyanakkor a tervek szerint minden évben bemutatnak egy-egy magyarországi borvidéket, ecsetelte a terveket Lakatos Mihály.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)