A kolozsvári piarista templom Szent Cecília kórusának elindítója és névadója, Márton Áron püspök
A kolozsvári piarista templom Szent Cecília kórusának krónikája elnevezésű album Tomcsicsuk Matild krónikás kézírásos feljegyzései révén becses hely- és egyháztörténeti adalékokat őrzött meg az utókor számára.
1956 júliusában felröppent az örvendetes hír, Gregoria tisztelendő nővér énekkar szervezésébe kezdett. A leendő tagok nagy örömmel fogadták a hírt – a bejegyzések szerint – „Hiszen lesz végre egy kis közösség, ahol Isten dicsőségére dolgozhatnak!” A jelentkezési kedvet még jobban fokozta, amikor Gregoria nővér bejelentette, hogy „a Püspök úr [Márton Áron] óhaja volt, hogy a piarista templom »mintatemplommá« legyen. S őt bízta meg, hogy énekkart szervezzen, melynek komoly munkája és hivatása lesz!”
A többször megemlített Gregoria tisztelendő nővér – „polgári” nevén – Forrai Magdolna (Magyarszék, Baranya vármegye, 1918. január 22. – Debrecen, 1983. március 17.) tanárnő legfontosabb életrajzi adatai: A gimnáziumot Debrecenben a Svetits Intézetben végezte. 1934-ben belépett a Miasszonyunkról nevezett szegény iskolanővérek rendjébe, 1938-ban tett örök fogadalmat. A kolozsvári Marianum római katolikus tan- és leánynevelő intézetben kezdett tanítani. Kolozsvárt, 1944-ben jelent meg a népzene iránti elkötelezettségét tanúsító monografikus szintű műve: Népi zenénk a nemzeti öntudat fejlesztésében. 1948-ban – a szerzetesrendek felszámolásának időszakában – fizikai munkás és kántor-karnagy. 1965-től egykori Alma Matere, a debreceni Svetits Leánygimnázium ének-zene tanára. Domokos Pál Péter ösztönzésére 1958 és 1959 nyarán Kájoni János Cantionale Catholicum egyházi énekeskönyve alapján részletes és alapos népének-gyűjtést folytatott Háromszék, Udvarhely és Csík megyében.
Gyulafehérvárt, 1957 májusában Gregoria nővér a kórus ügyében Márton Áron gyengélkedése miatt nem tudott személyesen beszélni a Püspök atyával, csupán levélben tudta előterjeszteni az énekkar kérését.
„Szeretett jó Püspök Atyánk!
Énekkarunk a napokban elhatározta, hogy levélben fog jelentkezni szeretett Püspök Atyánk előtt. Közös óhaj és ragaszkodás volt elindítója ennek a levélnek.
De ez a levél nem csupán betűkből fog állani! Hanem élő, eleven, hálás szívekből, melyeket énekkarunk tagjai tesznek a holt betűkön keresztül szeretett Püspök Atyánk – elindítójuk – elé és kérik, hallgassa meg gyermekeit.
Az első szavunk tele van köszönettel és hálával! Köszönjük, hogy énekkarunk létesítésével nekünk alkalmat adott, hogy tevékenyen dolgozhassunk: Isten dicsőségén és a lelkek megszentelésén. Ez a kettős célunk nagy örömmel és lelkesedéssel tölt el mindnyájunkat!
De köszönjük azt is, hogy énekkarunk által valami közösségbe kerülhettünk, aminek hiányát kiszikkadt lelkünk már évek óta szomjazta. Létszámunk szaporodása is ezt bizonyítja: sokan áhítoznak a külső hajsza után egy kis lelki oázisra. Itt pedig ez vár reánk! Szeretett vezetőnk – Gregoria tisztelendő nővér – nemcsak énekelni tanít, hanem észrevétlenül a lelkünket is neveli, és közelebb viszi az Úr Jézushoz! Meg is áldja őt ezért a jó Isten! Így a legnehezebb, fárasztó napok után is örömmel sietünk az énekpróbákra, mert itt lelkünk telítődik és kipiheni az élet okozta fáradságot.
S nem utolsó sorban köszönjük, hogy »liturgikus« énekkar lettünk, s így rendre megismerjük, megszeretjük az igazán szép egyházi zenét, és megtanuljuk azt értékelni!
A sok jóért mondunk tehát köszönetet szeretett Püspök Atyánknak, mert óhajával, megbízásával ezt létrejönni engedte. Hálás imánk kíséri ezért fárasztó, sok gonddal teli életét és munkáját!
Énekkarunk hő kívánsága már, hogy meg legyen keresztelve, nevet kapjon. Ezért nagyon szépen kérjük szeretett Püspök Atyánkat, tessék számunkra nevet választani és továbbra is őrködni munkánk, fejlődésünk felett!
Egy másik tervünk az, hogy énekkarunk örökítse meg egy Krónikában munkájának főbb eredményeit, fejlődési menetét. De ezt a Krónikát szeretnék, ha Püspök Atyánk áldása nyitná meg, és ezzel indulhatna útjára. Ezért kérjük, tessék nekünk elküldeni néhány soros áldását!
Ígérjük, hogy a jövőben, a szent zenében való buzgósággal, mindig nagyobb elmélyedéssel és áhítattal akarunk helyt állani, hogy így szeretett Püspök Atyánk óhaját tehetségünk szerint megvalósíthassuk.
Áldó kezét szeretettel csókolják hálás gyermekei:
Kolozsvár, 1957. II. 11.
a »névtelen« Énekkar tagjai”
A kórus levelének átvétele után a Püspök Atya megüzente, hogy írásban fogja véleményét kifejteni. Gépírásos válasza a feladást követően egy hét múlva érkezett meg a címzetthez.
„D. a J. Kr.!
T. FORRAI M. GREGORIA NŐVÉRNEK
Kolozsvár
A kolozsvári piarista templom énekkarának jelentkezését és eddigi munkájáról való beszámolóját örömmel vettem.
A buzgó énekesek és lelkes vezetőjük munkájára Isten áldását kérem. Hogy pedig ne legyenek „névtelenek”, ajánlom Szent Cecíliának, az egyházi zene égi pártfogójának nevét.
Gyulafehérvár, 1957. február 14-én
FŐPÁSZTORI ÁLDÁSOMMAL:
+ Áron
püspök”
A kórus tagjai vezetőjükkel együtt örömmel olvasták az erdélyi püspök székhelyéről érkezett levelet. Szent Cecília római szűz vértanúban a 15. század óta a zenészek, a hangszerkészítők és a szent zene védőszentjét tisztelhették. Rövidesen Márton Áron levelére adandó válaszukat is megfogalmazták, melyet a következő megszövegezéssel küldtek el a kolozsvári egyházi szkólát elindító és névadó Püspöküknek.
„Szeretett jó Püspök Atyánk!
Örömmel vettük áldást küldő levelét. Hálásan köszönjük, hogy énekkarunk nevet kapott Püspök Atyánktól.
Egyben szeretettel meghívjuk március 3-án tartandó első egyházzenei ájtatosságunkra.
Ígérjük, minden erőnkkel azon fogunk dolgozni a jövőben, hogy Püspök Atyánk óhaja szerint az Isten dicsőségét előmozdítsuk a lelkekben.
Áldó kezét hálás szeretettel csókolják
Kolozsvár, 1957. II. 25.
gyermekei:
a »Cecília Énekkar« tagjai”
A gyulafehérvári püspökség épületében 1957. június 6-tól tíz évig házi őrizetben lévő Márton Áronnal még az írásbeli diskurzus is nehézségekbe ütközött. Ezen időszak alatt arról természetesen szó sem lehetett, hogy székhelyét elhagyhassa, s részt vehessen Erdély másik városában megtartott egyházi jellegű rendezvényen. Ezért nem tudott élni a Szent Cecília kórus szíves invitálásával, hogy személyesen győződhessen meg vallásos elkötelezettségükről és magas szintű zenei énektudásukról. Meghívásukat örömmel fogadta, de annak el nem fogadható okát természetszerűleg nem indokolhatta meg. Főpásztori áldásával igyekezett áthidalni az őket elválasztó földrajzi távolságot, hogy lélekben mégiscsak találkozhassanak.
„D. a J. Kr.!
Tisztelendő FORRAI M. GREGORIA nővérnek
Kolozsvár
Templomi hangversenyükre szóló meghívójukat köszönettel vettem.
Köszönöm a meghívást s még inkább a »Szent Cecília kórus« szép munkáját.
A kórus lelkes tagjainak és érdemes vezetőjüknek a Szűzanya oltalmát kéri, és főpásztori áldását küldi
Gyulafehérvár, 1958. december 12-én.
+ Áron
püspök
Tisztelendő
FORRAI M. GREGORIA
nővérnek
KOLOZSVÁR”
Az eddig közöletlen levelekből is kitűnhet, hogy Isten szolgája, Márton Áron a zenét, mint különlegesnek minősített művészeti ágat az akkori rendkívül nehéz politikai és gazdasági viszonyok közepette is igyekezett támogatni, és annak egyháza értékrendjében a megillető helyet biztosítani. Minden bizonnyal egyetértett Johann Sebastian Bach megállapításával: „Minden zene célja [...], hogy Isten dicsőségét zengje, és kikapcsolódást nyújtson a lélek számára; ahol ezt nem tartják szem előtt, ott nem zene szól, csak pokoli lárma.”
A napjainkban működő Szent Cecília kórus a kolozsvári Szent Mihály-templomban teljesíti a liturgikus események során Isten dicsőségére vállalt egyházzenei szolgálatát.
Sas Péter, Szabadság (Kolozsvár)

Üzenet a Végekről
2014-ben, Koltai András és Orosz Krisztofer Levente szerkesztésében jelent meg „Üzenetek a Máramarosi Végekről” című könyv, amely kor- és egyháztörténeti dokumentum.
A kutatók kötetbe gyűjtötték össze Kádár József piarista szerzetes 1945- 1992 közötti időszakban írt leveleit, beszámolóit, melyekből megismerhető Máramarossziget élete, a piarista rend megpróbáltatásokkal, küzdelmekkel teli élete, az egyház társadalmi szerepvállalása abban a korban. A szerzők érzékeltetik, a történelem miként szólt be a piarista rend életébe, miként próbálták túlélni a megpróbáltatásokat, megőrizve a keresztény értékeket.
Könyvüknek tudományos értéke van. A magyarországi és a romániai tartományfőnökség levéltárában fellelhető leveleket válogatták, kötetbe foglalták. A borítóterv Szentes Zágon munkája. Kádár József 1911-1993 között élt. Kézdiszászfaluban született, szülei jómódú gazdák voltak. 1930-ban a Kézdivásárhelyi Katolikus Gimnáziumban érettségizett. Teológiai tanulmányait a kolozsvári Kalazantínumban végezte. Az egyetemet természetrajz- földrajz szakos tanári diplomával végzett. 1945-ben a máramarosszigeti házfőnökké, illetve a gimnázium és a konviktus igazgatójává nevezték ki. A háború után óriási nehézségeket kellett leküzdeniük. Az iskola lepusztult állapotba került, tanerő hiánnyal küszködtek. Szemes Ferenccel, a piarista matematika-fizika szakos tanárral együtt dolgozták ki az oktatási tervet, és indították be az iskolai életet. Ugyanakkor Máramarosszigeten nagyszámú deportált és hadifogoly volt. Ezekről gondoskodtak, segítették haza utazásukban. Kádár József személyében nemcsak a kitűnő piarista rendfőnököt ismerhetünk meg, a nagy műveltségű, tudású tanárt, hanem kiváló, mai szóval élve menedzsert, aki minden esetben megtalálta a megoldást, nemcsak a szerzeteseknek, hanem a közösség problémáira is. Tanított, de ha kellett, akkor orvosi teendőket is elvégzett. De volt olyan is, hogy szappant főzött. Állatvásárban segített az embereknek, a megfelelő állat kiválasztásában. Hatóságokkal küzdött az iskola államilag történő kisajátítása ellen, saját és mások szabadságáért harcolt. A könyv kortörténelmi dokumentum is. A kommunista rendszer minden erőt felhasznált saját hatalmának a megerősítésére. 1948-ban államosították az egyházi iskolákat. Felfüggesztették a Piarista Szerzetesrendet. A rendházak állami tulajdonba kerültek, a nővérek hazatértek falvaikba. Szerzeteseket internálták.
13 levelet olvashatunk, melyek Zimányi Gyula tartományfőnöknek, Karl János magyarországi rendtartományi asszisztensnek, valamint Bíró Vencel romániai tartományfőnöknek is írt. Ugyanakkor olvashatjuk a beszámolókat, melyek 1948-ban a máramarosszigeti rendház helyzetéről, 1954-ben a romániai piaristák helyzetéről szólnak. 1965-ben ugyancsak a romániai piaristák helyzetéről számolt be.
A rendház történetében életbevágó 1948-as év: „Az új alkotmány értelmében nem tarthat egyetlen felekezet sem közérdekű tanintézeteket.” Mivel a tanítást rendtagok nem vállalhatták pasztorizációban kellett megfelelő munkát találniuk. Ugyanakkor megélhetési forrásokról kellett gondoskodniuk. Beszámoló a Romániai Piaristák helyzetéről-című írásában kifejti: „Ezt a beszámoló félét 1949-el kell kezdeni. Akkor jelent meg egy minisztertanácsi rendelkezés, amely szerint Rendünk működését megszüntetik. Indoklás: a tanügy állami ügy lett, tehát nincs ránk szükség tovább. A rendtagok a következő lehetőségek között választhattak: elhelyezkednek a termelésben, hazamennek családjukhoz, külföldre mennek a rendi központba, vagy „klauzúrába” vonulnak. A valóságban csak az az utolsó lehetőség várt reánk, ami magyarul belágerezést jelentett.” A saját helyzetéről azt írja: „Vagyok lelkipásztor és állatorvos, ellő tehenek bábája és minden egyéb”. 1954-ben a Romániai Piaristák helyzetéről írt egy rövid beszámolót, amiből kiderült: „A többi szerzetesek sorsa: ferencesek, jezsuiták, minoriták 1950 óta lágerben vannak. A ferencesek Óradnán és Désen, a jezsuiták Szamosújváron, egyebek Esztelneken.” Kádár József azt írja, hogy ő maga renoválta a templomát kívül- belül.
1948-tól Borsabányán volt. 1959-től 1964-ig- Láposbányára helyezték, majd 1964-tól Színérváralját vállalja. Megbetegedett. 1978-tól szülőhelyén élt. Vállalta ezt az életet, ami tele volt zaklatással. Bátor, tényeket feltáró eseményeket jelentette felettes hatóságának, valamint a kolozsvári elöljáróinak. A könyv rendkívül olvasmányos. Szerkezete jól strukturált. Az alábbi fejezeteket tartalmazza: Levelek és beszámolók 1945- 1965 között. Önéletrajzi írások (1984- 1992. Függelék. Névmutató. A szerzőkről
Koltai András a Magyar Piarista Rend fő-levéltárosa. Orosz Krisztofer Levente a BBTE Római Katolikus Karának végzőse, a kolozsvári Szent Mihály Plébánia fő-gondoka. A könyv kolozsvári bemutatóján elmondta, hogy máramarosszigeti származású, tehát kötődik a városhoz. A könyv keletkezéséről mondott néhány gondolatot. Budapesten találkozott Koltai András fő-levéltárossal, aki Kádár József leveleiről beszélt. Orosz Krisztofer tanulmányozta Kádár József leveleit, megismerte csodálatos egyéniségét.
A könyvben a Végek üzenetét fogalmazták meg: A könyv olyan történelmi értéket hordoz, melyet meg kell becsülni. Olvasván a könyvet megismerhetünk egy személyiséget, aki hisz az Istenben és abban az elhivatottságban, melynek szolgálatára felesküdött. A nehézségekkel, megpróbáltatásokkal teli élet a hit erejével válik élhetővé.
Kádár József élete példaképet jelent az utókor számára.
Csomafáy Ferenc
Koltai András,Orosz Krisztofer Levente: Üzenetek a Máramarosi Végekről. Kádár József piarista beszámolói és emlékezései (1945-1992) /Kolozsvár/
erdon.ro

Fesztivál – „Olyasmire bukkanunk, amire senki sem számít”
Három templomnál végzett régészeti ásatások eredményeiről számolt be szombaton a Kolozsvári Magyar Napok (KMN) keretében Csók Zsolt.
Az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum régésze a kolozsvári Szent Mihály, a széki és a magyarvistai templomnál végzett munkálatokról szólva elmondta: szinte valamennyi alkalommal a régészek mumusnak számítanak, ugyanis a kutatások idejére többnyire teljesen leállnak a tatarozási, felújítási munkálatok, ami plusz pénzt és időt jelent a kivitelezőnek. Ám az ilyen beavatkozást a törvény értelmében feltétlenül el kell végezni. Szerencsére több olyan eset van, amikor a munkálatok megkezdése előtt kérik fel a régészeket a szakmunka elvégzésére, de rendszerint az építők csak akkor szólnak, ha találnak valamit – mondta.
KISS OLIVÉR, Szabadság (Kolozsvár)

KMN: az egyházak gazdasági helyzetéről értekeztek
Lassan és körülményesen halad az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása, ugyanakkor a visszakapott épületek felújítási, karbantartási költségei is sokba kerülnek, az uniós források lehívása pedig rendkívül bürokratikus – hangzott el A történelmi magyar egyházak gazdasági szerepe című, a Kolozsvári Magyar Napok keretében szervezett fórumon.
A Romániai Magyar Közgazdász Társaság által szervezett, a Bocskai-ház Óváry Termében tartott rendezvényen a történelmi egyházak képviselői nemcsak gazdasági kérdésekről értekeztek, szociális, jótékonysági tevékenységeikről is beszámoltak. Hangsúlyozták, az egyháznak nem feladata a profitszerzés, az egyházakhoz tartozó vállalkozások bevételeit iskolafenntartásra, ingatlankarbantartásra, szociális programok finanszírozására fordítják.
Ballai Zoltán, az Erdélyi Református Egyházkerület gazdasági tanácsosa elmondta: egy-egy visszaszolgáltatási per néha évekig elhúzódik, az állam pedig a döntést követően nem költ az épületek karbantartására, így azok állapota tovább romlik. Szemléltetésként rámutatott, hiába kapták vissza Kolozsváron a Metropol épületét, az ingatlannak csupán 40 százalékát tudták ténylegesen birtokba venni.
Kifejtette, az Erdélyi Református Egyházkerületnek több mint 1500 ingatlan van a birtokában, közöttük sok a műemlék épület, így rengeteg pénz kell a felújításukhoz.
Kovács Sándor kolozsvári római katolikus főesperes arról számolt be, hogy előkészítették a Szent Mihály-templom felújításának tervét, ennek költsége 12 millió euróra rúg. Arra a kérdésre, hogy az egyház milyen vállalkozásokat üzemeltet, elmondta: Kolozsváron a plébánia, valamint a katolikus egyház tulajdonába tartozó Agapé étterem és szálloda, illetve a Caritas szociális iroda öszszesen 110 személyt foglalkoztat.
Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök arról beszélt, hogy gondot jelent a forrásszerzésnél a bürokrácia, ugyanis gyakran cserélődnek a hivatalnokok, és ilyenkor egy-egy előkészített templomfelújítási terv könnyen elsüllyedhet az akták között. Ráadásul az is problémát okoz az egyházaknak, hogy sok régi épületet már nem lehet használni, azért új ingatlanok építésére is szükség van.
Dácz Tibor, a magyar unitárius egyház gazdasági előadó-tanácsosa arról számolt be, hogy a jövőben tervezik a nagyobb műemlék templomok felújítását, azonban korábban előfordult, hogy hiába pályáztak európai uniós forrásokra, a nagyajtai erődtemplom felújítása például kedvezőtlen elbírálást kapott. Az unitárius egyház egyedüli saját vállalkozása a János Zsigmond Unitárius Kollégium étkezdéje, azt is kényszerből indították, mert nem találtak jobb megoldást a kollégisták étkeztetésére, mesélte.
A beszélgetésen elhangzott: az egyházak az egykori legelők és erdők egy részét is visszakapták, azonban jellemző volt, hogy a visszaszolgáltatás előtt tarvágásokat hajtottak végre. Így öt-hat évbe is belekerült, amíg az egyházközségeknek valós jövedelmük származott a visszakapott birtokokból.
Kiss Előd-Gergely, Krónika (Kolozsvár)

A Kelemen Hunort támogatók véleménye
A magyarok érdekeit képviseli mindig, mindenekelőtt
Hegedüs Csilla, az RMDSZ Nőszervezetének alelnöke a hét végén írta alá a szövetség jelöltjének támogatói ívét. A Kulturális Minisztérium államtitkára elmondta, azért bízik a magyar államelnök-jelöltben, mert tudja, a szövetség elnöke a magyarok érdekeit képviseli mindig, mindenekelőtt. „Ő az, aki érti és érzi a magyar emberek gondjait, akinek van bátorsága kiállni az igazuk mellett. Kelemen Hunort a románok is tisztelik, és elfogadják tárgyalópartnerükként.” A Nőszervezet alelnöke szerint a szövetségi elnök magyar emberként az elmúlt huszonöt év legjobb kulturális minisztere. „Nekünk, magyar embereknek a hagyományaink, az örökségünk, a templomaink, a kastélyaink hihetetlenül fontosak. Kelemen Hunornak köszönhető száz magyar műemlék felújításának elindítása, elég az, ha a gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyházra, a csíkszeredai Mikó-várra vagy a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő Képtárra gondolunk. Emellett ő volt az, aki hazavitte Székelyföldre Gábor Áron rézágyúját, aki a csíksomlyói búcsú világörökséggé nyilvánítását kezdeményezte, és ne feledkezzünk meg a közel négyszáz házsongárdi síremlékről, amelyet megmentett a pusztulástól” – fogalmazott Hegedüs Csilla.
Nem vagyunk másodrendű állampolgárok
Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke szerint azzal, hogy államelnökjelöltet állít a szövetség, azt is bizonyítja: a magyar nemzeti kisebbség fel van készülve arra, hogy fontos állami tisztségeket is betöltsön. Az államelnök-választáson való induláshoz szükséges 200 ezer aláírást szeptember közepéig kell összegyűjtenie az RMDSZ-nek. Aláírni minden megyei és területi RMDSZ-székházban, valamint a szövetség színeiben tisztséget nyert polgármesterek hivatalában is lehet.
„Bár nemzeti kisebbség vagyunk Romániában, rendkívül fontosnak tartom, hogy megmutassuk, nem másodrendű állampolgárok vagyunk, hanem egyenjogúak a többségi nemzettel. Kelemen Hunor az a politikus, aki a szövetség elnökeként minden magyart képvisel, aki szót ért a többségi politikusokkal, és kiáll a mi ügyeink mellett” – fogalmazott Brassai Zsombor. Kelemen Hunor szövetségi elnök indulását a Maros megyei civil szervezetek mellett a magyar történelmi egyházak is támogatják, és számos önkéntes is segíti az aláírások gyűjtését.
Népújság (Marosvásárhely)

Fél évezred négy órában, orgonaszenteléssel
Kolozsvári orgonisták négyórás, a különböző zenei stílusok fél évezredét tömörítő orgonamuzsika maratonjával, majd a Szent Mihály-templom frissen restaurált pozitív orgonájának megáldásával zárultak vasárnap késő délután azok a kulturális programok, amelyek révén az idén is alaposan kivette részét a Szent Mihály plébánia a Kolozsvári Magyar Napok rendezvényeiből.
A nagy számban jelenlevő közönség örömmel hallgatta a Pozsár Róbert, Boldizsár Katalin, Potyó István, Miklós Noémi és Csengeri Kostyák Zsuzsa által a templom nagy orgonáján előadott műveket, majd az est fénypontjaként, az ünnepi szentmise kezdetén, Kovács Sándor főesperes-plébános átadta rendeltetésének és megáldotta az 1768-ban készült hangszert, amelyet ez év júniusában bontottak le és szállították el teljes restaurálása végett egy orgonaépítő cég szászhermányi műhelyébe.
(Fodor György), Szabadság (Kolozsvár)

Szent István napok Máramarosszigeten
Első alkalommal rendeztek ünnepséget a magyar államalapító Szent István király emlékére Máramarosszigeten augusztus 13–18. között. Az eseményekben gazdag ünnepnapokat a Máramarosszigeti Római Katolikus Főesperesi Hivatal megbízásából a Simonchicz Incze Kulturális Egyesület szervezte nagyrészt. Reszler Mihály főesperes szerint Szent István méltó arra, hogy népe, melynek oly gazdag örökséget hagyott hátra, megünnepelje. Az örökség kincsei közül kiemelte a kereszténységet, amely nélkül a magyar nép aligha tudott megmaradni volna a vészterhes időkben.
A program nyitányát a kolozsvári Szent Mihály plébánia Szent Cecília Kórus és Kamarazenekarának előadása képezte. Augusztus 14-én Potyó István és Puja Barna orgona- és trombitakoncertje töltötte be a Borromei Szent Károly tiszteletére szentelt templomot. Másnap a szigeti hívek Hosszúmezőn Nagyboldogasszony búcsús szentmisén vettek részt, majd az esti órákban a nagybányai CafeString együttes zenei előadását hallgathatták meg az érdeklődők Máramarosszigeten. Vasárnap Nagybányán Szent István-búcsú volt, amelyen a szigeti hívek nagy számban képviseltették magukat. A program záróeseménye a hétfőn, augusztus 18-án a szigeti plébánia hittantermében tartott előadás volt: Orosz Krisztofer Levente előadó az egyházközség-történet kiemelkedő részeit ismertette a hallgatósággal a kezdetektől egészen 1804-ig, a Szatmári Egyházmegye megalapításáig. Beszédében kiemelte, hogy fontos mindenkinek ismernie közösségének múltját, amelyhez tartozik, mert csak így lehet a gyökértelenség tudatától szabadulni. Ugyanakkor a múltból tanulva és annak hibáit kiküszöbölve, a jelenbe a jövő számára dolgozunk, Isten áldását és kegyelmeit felhasználva. Szavai szerint az, hogy a szigeti közösség a történelem vasfogai között is meg tudott ezen a helyen maradni, azt bizonyítja, hogy erős közösségről van szó, amelynek példáján felbátorodva nekünk is kitartóan kell munkálkodni.
Az esemény megrendezésének lehetővé tételéhez hozzájárultak a Bethlen Gábor Alap, a Máramarosszigeti Római Katolikus Főesperesség, valamint a Kolozsvári Szent Mihály Plébánia, Kovács Sándor főesperes.
OKL, Vasárnap (Kolozsvár)

A római katolikus nőszövetségek őszi találkozója
„Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog” mottóval került sor az Erdélyi Római Katolikus Nőszövetségek Egyesületének (ERKNE) XV. találkozójára szeptember 1. és 3. között Brassóban, az ottani Árpád-házi Szent Margit, illetve Szent Erzsébet Nőszövetség szervezésében.
A találkozón 20 város 26 nőszövetsége képviseltette magát 14 lelkivezetővel, így Kolozsvárról részt vettek a Szent Mihály, a Mária Szeplőtelen Szent Szíve és a monostori egyházközség keretében működő nőszövetségek képviselői. Mint mindig, most is valamennyiük számára nagy örömöt jelentett az egymással való újratalálkozás, lelki feltöltődés.
FODOR GYÖRGY, Szabadság (Kolozsvár)

Európai konferencián a régi székely címer
A régi székely címerről is szó esett a II. Európai Címertani és Zászlótani Konferencián, melyet a Lengyel Heraldikai és Vexillológiai Intézet szervezett múlt hétvégén. A lengyelországi Cieszyn városában (az Olza folyó és a cseh határ által elválasztott egykori Teschen nagyobbik, lengyelországi részén), a Sziléziai Egyetem előadótermében tartott rendezvényen tizenhárom ország szakemberei vettek részt.
Erdélyt, a magyarságot is érintő előadást tartott Paweł Dudziński, a Lengyel Heraldikai Bizottság elnöke, aki a Hunyadiak címerét is bemutatta a holló mint címertani jelkép témát boncolgatva, valamint Alfred Znamierowski, a Heraldikai és Vexillológiai Intézet alapító elnöke, aki a Magyar Királyság kettős keresztes, középkori zászlaját ismertette a kereszteknek zászlókon való megjelenését taglaló előadásában.
Szekeres Attila István sepsiszentgyörgyi heraldikus, a konferencia egyetlen magyar résztvevője a helyszínhez, valamint a magyarsághoz, Erdélyhez és a Székelyföldhöz igazított előadással jelentkezett: II. Ulászló király címerei Erdélyben. II. Ulászló király címerét három heraldikai elem jelképezi: a Magyar, a Cseh- és a Lengyel Királyság jelképe, ugyanis II. Ulászló (1456–1516) a Lengyelországban uralkodó Jagelló-ház tagja, 1471-től cseh, 1490-től haláláig magyar király volt. A Magyar Királyságot az Árpád-ház sávozott címere jelképezi, a Cseh Királyságot vörös mezőben ágaskodó kétfarkú, koronát hordó ezüstoroszlán, a Jagelló-házat a vörös mezőben levő kiterjesztett szárnyú ezüstsas. A heraldikus öt II. Ulászló-címert azonosított Erdélyben. Közülük egy a vármegyék területén, Gyulafehérváron, egy a Szászföldön, Segesváron látható, három pedig a Székelyföldön készült. Utóbbiak festettek, Székelydályán falfestmény, másik kettő fára, egy-egy szárnyas oltár predellájára festett, jelenleg egyik Kolozsváron, másik Magyarországon, Budapesten található. A gyulafehérvári Szent Mihály római katolikus székesegyház 1512-ben bevégzett Lázói-kápolnájának homlokzati párkányán az egyik kőbe faragott címer II. Ulászló királyé. A legkorábbi II. Ulászló-címert a segesvári ún. hegyi templom északi bejáratának ajtajába faragták, mégpedig az első szárnyba. A másodikba Segesvár jelképét – hárombástyás, nyitott kapujú vár –, fölöttük bevésett felirat: „W R U B 1495”, azaz Wladislaus Rex (H) Ungariae et Bohemiae 1495. Csíkszentlélek Csíkszereda városától 4–5 kilométerre, Csobotfalvához közel található. A Szentlélek eljövetele titulusú római katolikus templom szárnyas oltára 1510-ben készült, 1914-ben a Magyar Nemzeti Múzeumba került, jelenleg a Magyar Nemzeti Galériában állandó kiállítás része. Predellájára két címert festettek. Az első a Czakó család címere: vörös mezőben zöld hegyen fekete madár. Fölötte a latin felirat: Insignia Filiorum Czako 1510. A másik oldalon II. Ulászló király címere. Fölötte a felirat: Insignia Regis Ungariae. Az 1941-től Csíksomlyóhoz, így 1959 óta közigazgatásilag Csíkszereda városhoz tartozó Csobotfalva Szent Péter és Pál tiszteletére épült templomának oltárait szétbontották, s azok alkatrészenként a 19. század utolsó évtizedeiben és a 20. század elején különböző művészeti gyűjteményekbe kerültek Budapestre és Kolozsvárra. A kolozsvári Szépművészeti Múzeum raktárában található, 1510 körül készült lábazaton látható II. Ulászló király címere, valamint az ún. régi székely címer. Székelyföld címerekben leggazdagabb középkori épülete a székelydályai református templom, mely egyben egész Erdély egyetlen festett címeregyüttessel rendelkező középkori műemléke. 1508–1516 között festett szentélyboltozatán nyolc címerből álló együttes látható: II. Ulászló király, Barlabásy Lénárd erdélyi alvajda, székely alispán, a székely, a szász közösség, Brassó, Nagyszeben, Segesvár valamint az Árpád-ház címere. A bemutatott öt királyi címer közül kettő a régi székely címer szomszédságában jelent meg, s Szekeres Attila István kihasználta az alkalmat európai szakemberek előtt népszerűsíteni a székelyek jelképét. A régi székely címer pajzsának vörös mezejében gomolygó ezüstfelhőből aláereszkedő, könyökben hajlított ezüstpáncélos kar, kezében függőlegesen álló kardot tart, hegyével fölfelé. A kard nyitott aranykoronán halad át, szívet és medvefejet döf át. Az állatfejet arany holdsarló és hatágú aranycsillag övezi. A fegyvert tartó páncélos kar a gyepűk védelmét jelképezi, felhőből való eredeztetése arra utal, hogy ez mennyei küldetés. A kard elsőként a koronán hatol át, ezzel azt jelképezi, hogy a Magyar Királyságot, annak határait kellett a székelyeknek védelmezniük. Az átszúrt szív az áldozatkészséget jelképezi, a medvefej a székelyek bátorságát hivatott mutatni. A csillag és a hold, mint az úgynevezett új székely címer elemei, a jelkép székely voltát erősítik.
Madarasi István, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kolozsvári Szent Mihály-templom Szent Antal-szobráról és alkotójáról, Vámszer Imre iparművészről
1939. február 10-én elhunyt XI. Pius pápa, akit Eugenio Pacelli bíboros XII. Pius néven március 2-án követett Szent Péter trónján.
A Bányai János szerkesztette Székelység 9. évfolyamának 7-8. összevont számában néhány mondatos hír tudósított az erdélyi híveknek az esemény feletti öröme és tiszteletadása kifejezéséről. „A csíksomlyói csodatevő Szűz Mária-szobor másolatát ajándékozták az erdélyi róm. kat. hívek a megválasztott új pápának. A szobor művészi másolatát Vámszer Imre iparművész készítette, aki felsőbb elismerést kapott szép munkájáért.” Vámszer Imre (Nagyszeben, 1903 – Sao Paolo, 1970) szobrász és iparművész 1939-ben a kolozsvári Szent Mihály egyházközségnek is faragott egy műalkotást, Szent Antalnak és a kis Jézusnak a főtéri plébániatemplomban mai napig megcsodálható szobrát.
Vámszer Imre nemcsak a fafaragásban, a festészetben és a rajzolásban is kipróbálta művészi képességeit. Alkotásai között tartjuk számon az avantgárd szellemiségű Lovas (1932) címen megismerhetett ceruzarajzát, melyet Dél-Amerikában alkotott. Az erdélyi tájaktól meglehetősen szokatlan módon, nem fenyőfák, hanem az ottani vidékhez alkalmazkodva, hatalmas kaktuszok közé helyezte paripáján vágtató lovasát. Szülővárosa ihlette festményét, az egykori második várgyűrű, A szebeni Kispiac meseszerűen idillikus akvarelljét. Néhány évvel későbbről fából készült szobrai maradtak fenn. Az otthoni környezetet idéző székelykapu-makett (1935), a dinamikát és erőt sugárzó Lakatos (1936), valamint 1939-ből a XII. Pius pápának ajándékozott csíksomlyói Szűz Mária-szobormásolat és a Szent Antal a kis Jézussal. A grafikához sem lett hűtlen, az Erdély honismereti folyóirat 1942. évi címlapját és egyik lapszámában (1942/3.) testvérének, Vámszer Géza néprajzosnak A székely juhtúró készítése című írásához készült rajza díszíti.
A Szent Mihály plébánia levéltárában fennmaradt az 1939. július 24-én kötött szerződés és a levelezés, melyek segítségével rekonstruálható a teljes munkafolyamat, a Szent Antal-szobor megszületése. Eredeti elkészülési határideje 1939. október 21. volt, melyet december 15.-ére módosítottak. A levelekben szereplő személyekről néhány adat. Ft. Veress Ernő hittantanár, 1917-ben az Erdélyi Tudósító, 1939-ben Márton Áronnal az Erdélyi Iskola folyóirat szerkesztője. Miután 1938. december 24-én XI. Pius pápa Márton Áront megyéspüspöknek nevezte ki, az új püspök kolozsvári plébánosi beosztását megtartva, segítségül Veress Ernő szentszéki tanácsost tette meg a Szent Mihály plébánia vicarius adiutorának, helyettes plébánosának. A másik levelezőpartner Dr. Kedves András, a Szent Mihály egyházközség gondnoka, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jog- és Társadalomtudományi Szakosztályának választmányi tagja.
A levelezésanyagban fontos adalék a csíksomlyói Mária-szobor megrendelésének felvetése. Márton Áron püspök a somlyói Szűzanya lábánál nőtt fel, ezért hihetőleg az ő gondolata lehetett, hogy az új pápa, XII. Pius somlyói kegyszobor-másolattal való megajándékozása után a Szent Mihály-templom is kaphasson székelyföldi szülőföldjéhez köthető ereklyét, a keresztények Édesanyjának földi formában elképzelt művészi ábrázolását.
1.
A Római Katolikus Szent Mihály Egyházközség és Vámszer Imre szerződése
(Kolozsvár, 1939. július 24.)
Szerződés
létrejött egyfelől a cluji Római Katolikus Szent Mihály Egyházközség, másfelől Vámszer Imre szobrász, Sibiu Bruckenthal utca 34. szám alatti lakos között, a cluji Szent Mihály-templomban felállítandó Szent Antal-szobor elkészítésére és leszállítására vonatkozólag, az alábbiakban:
1. A cluji Róm. Kat. Szent Mihály Egyházközség a cluji Szent Mihály-templomban való felállítás céljából egy 1.30 cm, azaz egy méter harminc centiméter magas éger- vagy juharfából készítendő, barnára pácolt, lenolajjal beeresztett Szent Antal faszobor készítésével bízza meg Vámszer Imre szobrászt. A szobornak Szent Antalt a karján a gyermek Jézussal kell ábrázolnia a templom gótikus stílusához alkalmazottan. A szobor külső kivitelére irányadó a Kirchliche Kunst című szakmunka 1924-25. évfolyamának XXI. kötete 115. oldalán található Szent Antal-szobor, melyhez a készítendő szobornak legalábbis megközelítően hasonlítania kell.
2. Vámszer Imre az első pontban foglalt megbízást az ott részletezett elkészítési feltételek mellett vállalja.
3. A szobor elkészítéséhez szükséges anyagnak, azaz fának, lenolajnak, pácoló anyagnak stb. beszerzési árát, továbbá a szobor elkészítésének munkadíját és Clujra való összes szállítási költségeit felek kölcsönösen 17.000 Leiben, azaz Tizenhétezer lejben állapítják meg, mely összegért Vámszer Imre köteles a szobrot teljesen elkészítve megrendelőnek Clujon átadni. Ezenkívül sem anyagbeszerzés, sem munkadíj, sem Clujra való szállítási vagy csomagolási költség címen Vámszer Imre semmit sem követelhet.
4. A 3. pontban megállapított árból megrendelő Egyházközség köteles e szerződés aláírásakor 5.000 Leit, azaz Ötezer leit Vámszer Imre kezéhez lefizetni. A hátralékos 12.000 Lei a szobor átadásakor fizetendő.
5. A szobor legkésőbb 1939. október 21-én [áthúzva, kézírással az új dátum] december 15-én adandó át teljesen elkészítve a vevőnek Clujon. Amennyiben Vámszer Imre az átadást – vis maior esetét kivéve – bármilyen okból halasztaná, a késedelemért minden felelősség őt terheli. Különösen pedig köteles az Egyházközségnek minden megkezdett hónapi késedelemért 2.000 lei, azaz Kettőezer lej poenalét fizetni, melyet az Egyházközség a szobor árából azonnal levonhat. Jogosult az Egyházközség késedelem esetén tetszés szerint akár a megrendelést visszavonni, a szobrot mással elkészíttetni, mely esetben a 3. pontban megállapított ár és az ekképpen rendelt szobor ára között az Egyházközség terhére esetleg mutatkozó árkülönbözetet Vámszer Imre köteles az Egyházközségnek azonnal visszafizetni. Ezenkívül köteles Vámszer az előlegbe kapott 5.000 leit is azonnal visszafizetni.
6. A szobor elkészítésével és szállításával járó összes veszélyek, különösen a szállításnál előfordulható összes rongálások Vámszer Imrét illetik. Általában az átadásig a szobrot érhető bármiféle sérelem Vámszer Imre veszélyére és kárára történik, vis maior esetét kivéve.
7. Amennyiben a szobor átadásakor az tűnne ki, hogy az az 1. pontban megállapított feltételeknek nem felel meg, Egyházközség az átvételt megtagadhatja, mely esetben joga van az 5. pontban előírt rendelkezéseket alkalmazni, és a szobrot akár mással az ott írt követelmények terhe alatt elkészíttetni.
8. Ha az Egyházközség a 7. pontban írt okok miatt az átvételt megtagadná, mindkét fél jogosult egy művészi szakbizottság összehívását követelni, mely felekre nézve kötelezően dönt a tekintetben, hogy a szobor az 1. pontban írt feltételeknek teljesen megfelel-e vagy sem? E szakbizottságba mindkét fél egy-egy szakértőt küld ki, akinek egybehangzó véleménye kötelező a felekre. Véleményeltérés esetén a két szakértő egy közösen választott harmadik szakértő döntése alá bocsátja a kérdést. Ha e szakértő megválasztására nézve felek szakértői nem tudnak megegyezni, az általuk jelölt egy-egy szakértő közül sorshúzással jelölik ki a felülvizsgáló szakértőt. E szakértő döntése felekre megfellebbezhetetlenül kötelező.
9. Miután a szobor szobortalapzatra lesz állítva, a talpazat, valamint a térdeplő rács elkészítéséhez szükséges tervrajzot és pontos méreteket Vámszer Imre szintén köteles legkésőbb 1939. augusztus 15-ig a megrendelő Egyházközségnek átadni. E rajzok elkészítési árát felek 1.500 Leiben, azaz egyezerötszáz leiben állapítják meg, mely összeg a rajzok átadásakor fizetendő. Egyidejűleg köteles Vámszer Imre a talpazat elkészítéséhez a szobor és a talpazat közötti művészi harmónia pontos betartása mellett szükséges faanyag mintáját is megrendelőnek átadni.
10. A talpazat tervrajzának elkészítését és átadását illetően is érvényesek a jelen szerződésben a szoborra nézve megállapított rendelkezések azzal, hogy a megállapított határidőbeni nem szállítás esetére a szobornál kikötött havi 2.000 Lei poenalé helyett havi 500 Lei poenalé értendő. Ez természetesen nem zárja ki, hogy a megrendelő a tervrajzokat akár mással is elkészíttethesse az 5. pontban erre az esetre írt következmények mellett.
Felolvasás és helybenhagyás után alólírt tanúk jelenlétében felek által helybenhagyva aláíratott.
Kolozsvár, 1939. július 24.
Veress Ernő
Dr. Kedves András
Vámszer Imre
2.
Vámszer Imre levele Ft. Veress Ernőnek
(Nagyszeben, 1939. augusztus 6.)
Mélyen tisztelt Plébános helyettes úr!
Tegnap délután köszönettel megkaptam az 5000 Leit előlegképpen, melyet a levélben nyugtázok.
Hétfőn reggel rögtön megrendelem a fatömböt, hogy nehány nap múlva hozzáfoghassak a faragásnak, mert az összes tanulmányrajzokkal elkészültem.
A kolozsvári ottlétem alatt említést tetszett tenni egy életnagyságú somlyói Mária-szoborról. Szabad-e remélnem, hogy ha a Szent Antal jól sikerül, a Mária-szobor is meg lesz majd rendelve, vagy komolyan számításba jön.
Nagyon szépen kérem, szíveskedjék erre vonatkozólag némi ígéretet adni és az egyházi tanácsban esetleg szóvá tenni, hogy annál nagyobb örömmel dolgozzak a Szent Antal-szobron.
Köszönöm ismételten szíves és becses jóindulatát irántam, melyet kérem, a jövőben se vonjon meg tőlem.
Legkiválóbb tisztelettel és alázattal Vámszer Imre
Szeben, 1939. VIII. 6.
3.
Vámszer Imre levele Dr. Kedves Andrásnak
(hely és dátum nélkül, az egyházközség 1939. szeptember 1. dátummal iktatta)
Kedves András!
Leveledet a mai napon köszönettel megkaptam és nagyon szépen köszönöm, hogy hozzám fordultál, azaz ajánlottál.
Ez egy igen szép munka lenne, mert szeretem az egyházi szobrászatot és őszintén bele tudok mélyedni.
Már hozzá is fogtam az egésznek az elgondolásával, de egyelőre rajzot még nem küldhetek, mert annak alaposan utána akarok nézni.
Az a sárgás oszlop valószínűleg homokkő lesz v. pala. Ehhez jól találna vöröses barna égerfa, pácolva és lenolajjal beeresztve, amitől nemes matt fényt kap.
A szobor 3/4 embermagasság mellett 100–120 cm magas lesz. Szóval egy ilyen nagy fatömbből kell kihámozzam az alakot. Ehhez élő modell után tanulmányrajzokat kell készítsek 3 oldalról.
Csak az előkészítések és a faragás összesen 3 hónapot fognak igénybe venni. A Brukenthal Múzeumban előzetesen tanulmányozni fogom a gótikus Szent Antal méreteit és minden részletét.
Az ára szállítással és mindennel együtt 17.000 Leibe kerülne. Ez normális ipari ár, mert ha gipszből rendelnétek külföldről 9.000 Leibe jön.
Én megígérem, hogy komoly lelkiismeretes munkát adok, és ha a határidőt ki lehetne esetleg tolni, még jobb lenne. Magam is több lelket vinnék bele a munkába.
Becses válaszodat várva maradok legszívélyesebb üdvözlettel Imre
U. i. Kérlek mérjétek meg a talpazatot milyen nagy (szélesség-hosszúság), amire a szobor állítva lesz.
4.
Vámszer Imre levele Dr. Kedves Andrásnak
(Nagyszeben, 1939. szeptember 30.)
1939. 9. 30.
Kedves András!
Megnyugtatásképpen közlöm, hogy a szobor szépen halad, úgyhogy csak vis maior esetén akadna meg a munka.
Nem vagyok bizonyos benne, hogy megkapták-e a rajzokat annak idején? Kérlek, írj egy lapot erre vonatkozólag nekem. Esetleg ha lehetséges, küldd el kérlek, a rajzokért járó összeget is. Készül-e az ajtómélyedés és a kő talpazat? Írj kérlek, ezekről is bővebben.
Szívélyes üdvözlettel Imre
SAS PÉTER, Szabadság (Kolozsvár)

Bemutatják a vadadi emlékművet
A Csíkfalva községhez tartozó Vadad faluban a vasárnapi búcsúnapon Kiss Istvánra, a kuláknak bélyegzett és 1950. július 21-én, 48 éves korában meggyilkolt földművesre emlékeznek a helybéliek.
A vadadi „búcsú”, amit immár hagyományosan évente Szent Mihály napján, vagy az azt megelőző, vagy követő vasárnapon tartanak, összegyűjti a falu népét. Ilyenkor hazatérnek a faluból elszármazottak, s rendszerint a szüreti mulatságot és bált is a búcsú napjára időzítik.
Amint a helybéli Szakács Endrétől, a Kiss István emlékére létrehozott – a megye egyetlen ilyen jellegű – emlékmű állítójától megtudtuk, vasárnap az istentisztelet után, 12 órától mutatják be a kopjafát a falu lakóinak. „Pontosan abból a meggondolásból kiindulva választottuk ezt a napot, hogy ilyenkor az elszármazottak is itthon vannak, illő, hogy ők is lássák ezt a megyében egyedülálló alkotást, amit falustársunk emlékének szenteltünk. Nem avatás lesz, hanem bemutatás, ugyanis a Csíkfalvi Kulturális Napok rendezvényre október 25-én kerül sor, a községi elöljáróság akkorra időzítette a hivatalos avatást” – mondotta el Szakács Endre, akinek oroszlánrésze van abban, hogy végre Maros megyében lesz egy olyan emlékmű, amely a kommunizmus által kivégzett falusi embereknek állít emléket.
A fellelhető dokumentumok alapján László Márton történész megpróbálta egymás mellé rakni a töredékeket, s rekonstruálta Kiss István megölésének történetét. 1950. július 21-én késő este, valamivel éjfél előtt hárman érkeztek Kiss István lakásához: Lőte László, Tóth Zoltán és Turcu Adrian. Felszólították, hogy öltözzön és jöjjön velük, mert viszik Nyárádszentmártonba kihallgatásra. A kivégzés a faluba vezető, Nyárádszentmárton felőli főút és a vadadi bekötőút kereszteződése környékén történt, ott, ahol ma egy vaskorlátú híd áll. A szekusok által a lelövésről készített jegyzőkönyv szerint: éjjel fél egy és kettő között Kiss István fellökte az őt kísérőket s elkezdett szaladni a nádas felé. Ekkor megállásra szólították fel. Majd többször utána lőttek. Körülbelül 20 métert tett meg, amíg lelőtték. Az eset a főúttól mintegy 200 méterre történt. Így szól a jegyzőkönyv, amit nyilván hamisítottak. Ugyanis a megkínzott ember akkor már képtelen lehetett szaladni. Holttestét soha nem sikerült megtalálni, valahol a megyei út közelében nyugszik.
Bakó Zoltán, Székelyhon.ro

Szokásrendünknek megtartó ereje volt
A nemzetek tudatában bizonyos napokhoz számos hiedelem és ebből fakadó szokás kapcsolódik, melyek betartása hasznosnak bizonyult, figyelmen kívül hagyásuk azonban rendszerint megbosszulta magát. Nem is lehet ez másképp, hiszen a népi bölcsesség hosszú évezredek megfigyelésen alapuló, állandóan bővülő és nemzedékről-nemzedékre átadott tapasztalatának az eredménye. Tudomást sem venni róla tehát nemcsak felelőtlenség, hanem balgaság is.
Szent Mihály napján például a pásztorok azért hajtották be az állatokat a legelőről, mert az időjárás hidegebbre fordulása a növényvilágot téli álomra kényszerítette, s így a jószág táplálék nélkül maradt. Átadáskor természetes módon az elszámolást is meg kellett ejteni, hogy a gazdák is kiadhassák a legeltetésért és bajlódásért egyezség szerint járó jussukat, s a munkaviszony meghosszabbításáról vagy megszűntéről is dönteni lehessen. Eleink ugyanis semmit sem bíztak a véletlenre, ezért a pásztorfogadásnak is megvolt a jól meghatározott időpontja, mely éppen Szent Mihály napjára esett.
Ekkor kezdődött a Katalin napjáig tartó, s lakodalmakkal, bálokkal tűzdelt kisfarsang is, hiszen oldani kellett a tavasz óta felgyűlt feszültséget, feledni a bosszúságot és tánccal lazítani a nehéz munkától görcsös izmokat, de a fiatalok ismerkedéséhez is ilyenkor kínálkozott a legjobb alkalom. Így hát a természet nyugovóra térésével egy időben, jól megérdemelten örült és mulatott a falvak népe, amit életmódjából kifolyólag különben is csak ebben az időszakban engedhetett meg magának. Ekkor viszont jogosan, hiszen szorgos kezük munkája nyomán pincében, padláson, csűrben halmozódott a termés, s az ólakban hízó sertések jóvoltából az év végi ünnepeken esedékes lakomák alapanyaga is biztosítva volt.
Mindezt felidézve, óhatatlanul belém nyilall a kérdés, erre most miért nem vagyunk képesek? És ezt feltéve nemcsak az utódok hűtlensége miatt haldokló falusi világ lassan feledésbe merülő szokásrendjére gondolok, hanem a jól és eredményesen elvégzett munka, s a tisztességes számadás és elszámolás megrokkant becsületére, pedig ennek hiányában igazából még örülni sem tudunk, és a jövőnk is kétségessé válik.
Bedő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A legnagyobb kaland (2.)
Beszélgetés Sebestyén Spielmann Mihállyal az erdélyi zsidóság történetéről
A marosvásárhelyi zsidóság múltjáról tartott két sikeres előadást a Vásárhelyi Forgatag tavalyi és idei rendezvényén Sebestyén Spielmann Mihály történész, író, a Teleki Téka nyugalmazott vezető könyvtárosa. A volt Iskola utcai zsinagógát mindkét alkalommal megtöltötte az érdeklődő közönség. A beszélgetés múlt héten közölt első részében a zsidóság megtelepedéséről, nyelvéről, vallási irányzatairól és életéről volt szó az első világháborúig. Mai számunkban az ezt követő időszakról beszél Sebestyén Spielmann Mihály.
– Hogyan alakult a két világháború között a zsidók száma?
– Az 1941-es népszámlálás szerint több mint 5.780 zsidó élt Marosvásárhelyen. 90 százalékuk magyarul beszélt. A férfiak 18-52 év között 1941-től kezdve fegyvertelen munkaszolgálatot teljesítettek, eleinte egyenruhában, később saját ruhájukban. A legtöbb férfi Magyarország történelmi határain kívül, elsősorban a keleti fronton végzett kisegítő munkát. A doni menekülés során ezeket az embereket éppúgy magukra hagyták, akárcsak a közhonvédeket. A második doni hadsereg áldozatai magyarok és zsidók, észak-erdélyi románok vagy németek.
1940-ben az egyik fontos változás az volt, hogy Erdély Magyarországhoz való csatolása révén a magyar parlament 1938-39-ben hozott zsidótörvényei automatikusan Erdélyre is kiterjedtek. Ezek megakadályozták, hogy a zsidó közösség beváltsa a magyar visszatéréshez fűzött álmait. Következményként a zsidókat sorra minden szervezetből kizárták. Jellemző példa, hogy a Kereskedők Társulatából, amely 1860 óta folyamatosan működött, s amelynek 1920 után Rosenfeld Jenő volt az elnöke, kivált egy csoport, s létrehozta a keresztény kereskedők szervezetét, amely megindította a konkurenciaharcot minden eszközzel, állami segítséggel s az úgynevezett Baross szövetség támogatásával a zsidó kereskedők ellen. A végeredmény, hogy 1944-ben az összes üzletet elvették, s ezeket a magyar állam kegyként osztogatta a hívei között.
– Mennyire tartották a vallásukat ebben az időszakban?
– 1944 előtt az egész zsidóság vallásos volt, az jelentette a kapcsot és az etnikai lét megélhetésének fórumát. A ’30-as években szocializálódó nemzedék, az apáink nemzedéke azonban már szakított a vallásos formákkal, s akár nyíltan ateista is volt, ami összefüggött a baloldal felé fordulással, illetve ezek az emberek úgy gondolták, hogy a vallásos lét már nem megoldás a nemzetiségi kérdésre, ugyanis kettős kisebbségben éltek, egyszerre voltak zsidók és magyarok. Az a fajta mély vallásosság, amely a hasszidokat jellemezte, nálunk Marosvásárhelyen nem volt általános jelenség. A fiúkat 14 éves korban felnőtté avatták (bar- miczvah). Ez a főbb imák elmondásából állt, s a zsinagógában fel kellett olvasni egy szakaszt a Tórából, ami nagy megtiszteltetést jelentett, s ezért harc is folyt érte. A templomi helyeket évekre bérelték, a temetéshez, amelynek során az egyszerűséghez mindig ragaszkodtak, tíz férfiember kellett. Két jelentős temető volt, a kövesdombi, ahova az ortodoxok temetkeztek, s a Széll Kálmán utcai, amely a neológoké volt, de ma már ez az egyetlen működő zsidó temető Marosvásárhelyen. A vallásos zsidók külön temetkeztek, külön sorba férfiak és nők, nincsen rátemetkezés, ezért a temetők nagy kiterjedésűek kell legyenek. A köztemetőkben például, a Házsongárdiban vagy a Kerepesiben külön részt kaptak. A rabbik a ’30-as évekig részt vettek a város közéletében, de 1940 szeptemberében, a bevonuláskor megtiltották, hogy üdvözöljék a bevonuló honvédeket s a kormányzót.
1944 áprilisában kellett felvarrni a sárga csillagot, akkor kezdődött el a listázás. Zsidó tanácsot is választottak, hogy a gettóba zártak és a német parancsnokság között közvetítsenek, a két hitközség elnöke, néhány rabbi és jelentősebb személyek vettek részt benne. Voltak hitvány zsidók is, egy Lax nevű ékszerész például, aki pontosan megsúgta, hogy kinek milyen ékszerei vannak, hiszen évtizedekig nála vásárolták, javíttatták az ékszereket a nők, s ezeket az eldugott pénzzel együtt valósággal "kiverték" a zsidókból. Voltak, akik a kerítésen át dobtak élelmiszert a gettóban levőknek, akik a meleg ruhát is nélkülözték, hisz május vége abban az évben esős és hideg volt. A koronkai téglagyári gettó 600 ember befogadására volt alkalmas, de 4.000-et zsúfoltak össze, s meg kellett nyitni egy második gettót, az egykori marhavásártéren (ma a December 22. utcai lakótelep).
A holokauszt lebonyolításához Magyarországon (Észak-Erdélyt is beleértve) elég volt 2.500 csendőr, ugyanis a zsidó lakosság fegyelmezett volt, nem fejtett ki ellenállást a gettóba zárás, a deportálás ellen. Néhány család szökött meg, és néhány embert bújtattak. Voltak egyéni akciók, amelyek során orvosok, elöljárók, katonák mentettek zsidókat, de a történelem szempontjából nem elegendőt.
Marosvásárhelyről, a koronkai téglagyár területén levő gettóból 1944-ben három szállítmánnyal 7.000 embert vittek el, amelyben benne vannak az udvarhelyi és a Marosvásárhely környéki zsidók is. Hogy hányan értek el Auschwitzba a négy-öt napig tartó út során, azt már nem lehet tudni, de az elhurcoltaknak alig az egyhetede tért vissza.
– Itt fejeződött be döbbent csendben az előadás, majd valaki feltette a kérdést, hogy mi történt azután. Hát mi is történt?
– A folytatás a kivándorlás és az elöregedés volt. A kivándorlást a Ceausescu-rendszer gyorsította fel, amely a hazai németekhez hasonló sorsot szánt a zsidóknak is, s ezért pénzt kapott mind Izraeltől, mind Németországtól, amit a szocialista nagyipar fejlesztésére fordított.
Marosvásárhelyen utoljára 1952-ben szolgált saját rabbi, Bukarest megszüntette az istenhitet illető különállást, s csak egyféle ortodox hitközség létezik. Ennek a jegyzőkönyvei kerültek elő, amelyek a marosvásárhelyi hitközség belső életének elsőrendű forrásai.
– Azok számára, akik lemondtak a vallás gyakorlásáról, mi jelentette a megtartó erőt?
– Megtartó erő volt az ünnepek megülése, a szokások, az, hogy mindenki olvasta a héber betűket. Megtartó erő volt a külvilág taszítása, az a tény, hogy az 1930-as évek második felétől kezdve a zsidókat kizárták a város mindennapi életéből. Erre a román törvények is lehetőséget adtak, 1938-tól kezdve a Iorga-kormány bevezette a romanizációt, ami azt jelentette, hogy minden vállalatba, intézménybe meghatározott számban kellett románokat fölvenni, ami akár a szakértelem rovására is mehetett. A Iorga- kormány és Gogáék elrendeltek egy állampolgári revíziót is, s a királyi diktatúra bevezetésével megszüntették a különféle szervezeteket, megalkották a Nemzeti Újjászületési Frontot mint egyetlen, kizárólagos országos szervezetet.
A vallásváltoztatás az első világháború előtt nem volt túlságosan gyakori Erdélyben. 1944-ben, a zsidótörvények alkalmazása idején a katolikus és a református lelkészek, szerzetes rendek nagy számban adtak ki hamis keresztlevelet, hogy az embereket mentesítsék a gettótól és a deportálástól. Így tett például Csíky József vártemplomi lelkész, Léstyán Ferenc plébános. Kevésbé volt megszokott az unitárius egyháznál, mivel annak püspöke nem javallotta ezt az utat. A katolikus egyház mentőtevékenységére nagy hatással volt Márton Áron bátor kiállása, aki 1944 májusában a kolozsvári Szent Mihály-templomban elítélte a deportálást. Apor Vilmoson kívül ő volt az egyetlen főpap, aki aktívan mentett. A magyar főispáni karból ketten mondtak le a deportálás elleni tiltakozásképpen, Bethlen Béla, Észak-Erdély utolsó kormánybiztosa és Mikó László, Maros-Torda vármegye főispánja. Korábban 1938-ig Bernády György nagyon jó kapcsolatokat ápolt a zsidókkal, s amikor már régen nem volt polgármester, György napján a hitközség vezetői rendszeresen felköszöntötték. A nagy városépítés idején ugyanis, a hozzáértést részesítve előnyben, munkát adott a zsidó szakembereknek.
– Gyerekként hogy alakult ki benned a zsidó öntudat?
– Mesélős család voltunk. Nem volt titok, hogy kik vagyunk, olyan családokkal szemben, ahol szemérmesen elhallgatták azt. Nálunk mindenki átesett valamilyen módon a deportáláson, munkaszolgálaton, nekünk nem voltak idős rokonaink, a nagyszüleinket egyszerre vitték el és ölték meg. Anyámat is elvitték, a kezén ott volt a szám, azt nem kellett megkérdezni, hogy miért, mert ő elmesélte. Az apánk valamikor ifjú cionista volt, onnan lépett át a baloldali mozgalmakba, de a könyvtárában megvoltak a könyvek, amelyeket olvastunk. Másik nagybátyám, aki egy véletlen folytán életben maradt, Kasztner Rezső svájci csoportjához tartozott, aminek történetét a halála előtt mondta szalagra.
Anyám zsidó iskolai tanítónő volt. A román tanítóképző elvégzése után, 1940-ben helyezték Marosvásárhelyre. Apám ugyancsak 1940-ben kapta meg az orvosi diplomát Kolozsváron, és Marosvásárhelyen érte a bécsi döntés. Két évig munkanélküli volt, aztán munkaszolgálatos lett. Mivel tudott románul, elküldték egy román faluba, ahol orvosként dolgozott, amíg vissza nem tért a nagybányai századához, ahol kitűnő parancsnoka, Reviczky Imre, a költő unokája a rábízott munkaszolgálatosokat megmentette. Anyám a lipcsei gettóban volt, s kényszermunkásként egy repülőgépgyárban dolgozott. 1944 végén megszökött, és visszament az üres gyárba, ahol az amerikaiak szabadították fel, és azt követően jött haza. Amikor a románok kiugrottak a német szövetségből, apám megszökött, bujkált, majd egy zsidó szervezet megbízta, hogy keressék meg a munkaszolgálatosokat. A csoportot letartóztatták az oroszok, és Munkács várába zárták, de mivel tudott oroszul, a parancsnok elengedte.
A családban mindent elmeséltek, tudtuk, hogy mik vagyunk, a környezet is, amiért olykor csúfolódtak. Ez nagyon rosszulesett, de igazából azt, hogy mi mások lennénk, a társadalom nem nagyon éreztette.
– Soha nem akartál végleg külföldre telepedni?
– Az én mesterségem olyan, hogy beszélni kell, engem ez a világ, ez a történelem érdekel, és odaátról ezt nem tudtam volna művelni. A Teleki Tékában annyira jól éreztem magam, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy kitelepedjek, holott mindenkim elment, még a testvérem is. De nem szakadt meg velük a kapcsolat, jó, ha hazajönnek, jó, ha az embernek a világban vannak barátai, én viszont úgy éreztem, hogy itt van dolgom, itt alapítottam családot, s bár beszélek idegen nyelveket, ezt a megtanulhatatlanul szép magyar nyelvet imádom. Nem tudnék más nyelven gondolkodni, ez ad számomra biztonságot, s valóban úgy érzem, hogy a legnagyobb kaland itthon maradni.
– A bevezetőben nem szóltunk az életed során művelt sok mesterség közül az újságírásról, holott közel két évtizede írod jegyzeteidet a Népújságban és a Romániai Magyar Szóban. Ezt a tevékenységedet értékelte a Romániai Magyar Újságírók Egyesülete. Milyen érzés volt az idei újságíró-nívódíjat a nagykárolyi kastélyban átvenni?
– Nem tagadom, felmelő volt, és meghatódtam. Éreztem, hogy a publicisztika meghozta számomra az elismerést egy olyan területen, amelyet viszonylag későn kezdtem el művelni, szeretni. Jó volt ott állni a sok-sok szakmabeli tekintetének kereszttüzében. Azt mondtam köszönő válaszomban: azt szeretem, ha az olvasó reagál ezekre. Így vagy úgy. De a közöny halálos.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

XVIII. Szent Mihály Napok
Idén is, szeptember utolsó hétvégéjén, mint ahogy ez már hagyományossá vált, a hétfalusi csángó közösség legnagyobb éves rendezvénysorozata zajlott le, a Szent Mihály Napok, a Négyfalusi Polgármesteri Hivatal és a Hétfalusi Magyar Ifjúsági Klub (HMIK) közös szervezésében.
A hivatalos péntek esti megnyitót már egész héten zajló programok előzték meg, teke-bajnokság, 66-os kártyajáték, szerdán, szeptember 24-én pedig az Osonó Színházműhely – Ahogyan a víz tükrözi az arcot című előadását tekinthették meg a négyfalusiak, előadás melyet kötetlen beszélgetés követett a színtársulat színészeivel, mely, akárcsak az előadás rendkívűli népszerűségnek örvendett a közönség körében. A péntek esti hivatalos megnyitó rendezvényen a sepsiszentgyörgyi Rustik zenekar biztosította a jó hangulatot, ezt előzte meg a komollói nőszövetség amatőr színjátszócsoportjának három felvonásos vígjátéka. Az egybegyűlteket Géczi Gellért alpolgármester, és Bálint Anikó HMIK alelnök köszöntötte. A szombati programot a gyerekeknek szánt kézműves foglalkozások nyitották meg, ugyancsak szombaton zajlottak le a sportrendezvények, a focikupa, melyet Apáca csapata nyert meg, az asztali tenisz, illetve csocsó bajnokság. A Barcasági Csángó Alapítvány udvarán felállított színpadon fellépett Zajzoni Rab István Középiskola báb- és színjátszó csoportja, A George Moroianu Középiskola színjátszócsoportja, melyet a kolozsvári Váróterem Projekt előadása követett. Rendhagyó módon az idén borkóstoló is volt, Balla Géza pincészeteből kóstolhattak ménesi borokat az érdeklődők, és nagy sikernek örvendett Magdó István fényképész kiállítása is, melyet a hétvégén többszáz érdeklődő látogatott meg. Sor kerűlt Hochbauer Gyula tanár úr „Itt: Karáncsonyok Között” című könyvének a bemutatására is, a szombat délután folyamán pedig gyerektáncházon is részt vehettek a rendezvénysorozat legífjabb látogatói. A koncertek sorozatát a HMIK band nyitotta meg a nagyszínpadon, őket követték a magyaroszági Ocho Macho együttes, mely reggae stílúsú számaival elvarázsolta a hideg ellenére is a makacsul kitartó közönséget. Az estét a borkertben lezajló élőzenés mulatság zárta. A vasárnapi programot az négyfalusi református templomban megszervezett Ökumenikus Istentisztelet nyitotta meg, melyet megelőzően a templomkertben felállított sátorban a gyulafehérvári Caritas otthongondozói központ munkatársai biztosítottak ingyenes egészségügyi felmérést az érdeklődők számára. Ezidő alatt a háromfalusiak Zajzoni Rab István költőre emlékeztek, és koszorúzták meg a temetőben levő síremlékét, utána pedig indult a hagyományos szekeres felvonulás, mely az idén is, mint mindig Négyfalu két végéről és Háromfaluból hozta a néptáncosokat, érdeklődőket a városközpontban megszervezett ünnepélyes pillanatra, utána pedig a Csángó Alapítvány udvarán megszervezett szabadtéri majálisra, ahol már javában készűlt a hagyományos csángó pityóka-tokány, és kézműves vásár várta az érdeklődőket. A rendezvény kezdetén köszöntötte a jelenlevőket Géczi Gellért alpolgármester, Römer Ambrus Sándor Mihály Brassó megye prefektusa, illetve Nagy István, Négyfalu testvértelepülésének, Kisújszállásnak önkormányzati képviselője. Következtek a néptáncok, majd a szentegyházi Kartal együttes, és a csíkszeredai Role együttes szórakoztatta a közönséget. Nem maradt el a városon keresztülhaladó töklámpás-felvonulás sem. Azt est záróakkordjait a Takáts Tamás Blues Band együttes zeneszámai hangoztatták, zakatolt a vonat, és a jelenlevők pedig többször is „pocsolyába léptek” mégcsak képzeletben is, amikor a szervezők Takáts Tamással közösen énekelték el a színpadon a „Pocsolyába léptem, sáros lett az új cipőm” nagysikerű slágerét, ezzel egyúttal zárva is a sikeres rendezvénysorozatot. A szervezőcsapat nevében köszönetet érdemel minden lelkes résztvevő, aki jelenlétével színesebbé, csodálatosabbá tette a rendezvénysorozatot, nem utolsó sorban köszönet jár az önkénteseknek és a támogatóknak is, akik nélkűl e sikeres rendezvénysorozat nem válhatott volna valóvá.
erdon.ro

Márton Áron-missziót indítottak
Márton Áron-missziót indított az egykori erdélyi római katolikus püspök halálának évfordulóján, Szent Mihály napján az Áron Filmegyesület.
Az esemény keretében az egykori püspök életét bemutató nagyjátékfilmhez gyűjtenek adományokat. Az egyesület közleménye szerint az alkotók azt szeretnék, hogy az alkotás a hívő közösség tanúságtétele legyen.
„Hisszük, hogy felidézve Márton Áron személyét – a népegyház virágkorát – a hívő nép újrafogalmazza magát, önerőre ébred, és rátalál azokra a forrásokra, ami abban az időben éltette és összetartotta a népet: a hit, együttműködés, kölcsönösség és az egymásért érzett felelősség” – olvasható az egyesület közleményében. Kifejtik, a film jó lehetőséget kínál arra, hogy a közösség felsorakozzon a megújulást hordozó, szent ember mögé, hiszen tömör drámaisággal tárja elénk a Kárpátoktól körülbástyázott Erdély történelmi drámáját, és a 20. század legszebb erkölcsi győzelmeit.
„Az izgalmas cselekménysorok színterei, történései csokorba kötik mindazt a szépséget, amit a természet és a szorgos kéz itt, Erdélyben alkotott. A film misztikus nyitánya magával ragad a Keleti-Kárpátok szívébe. Az Egyeskő fehérlő sziklái egy nagy történelmi tragédia emlékét őrzik. A székelyek itt ölték meg Báthory Endrét, Erdély bíboros fejedelmét. A hitrege szerint a föld sokáig vérzik, majd a véres földbe beleszúrt keresztfa gyökeret ereszt, ágat hajt, kilombozik. Egy nagy ígéretet hordoz, miszerint Isten, ha jönnek a zord idők, a megölt bíboros helyett új főpásztort támaszt. A nagy szállásfa alatti pásztortűz fényénél mesélő Péter bácsi akkor még nem sejti, hogy már a küszöbön áll az a fergeteges vihar, amely az ezeréves keresztény magyar királyságot is felforgatja, szétszaggatja. Nem sejti azt sem, hogy e kirügyezett kereszt ígéretét, a tűz mellett figyelő gyermek Márton Áron hordozza, majd valóra váltja” – ismertetik a film forgatókönyvét az alkotók.
Rámutatnak, Márton Áron jellemét a nagy történelmi idők sorsfordító viharai formálták és próbálták meg, hiszen az I. és II. világháború borzalmait is átélte. A filmben a személye körüli küzdelem két síkon bontakozik ki: belülről az ellenzéki, megalkuvó papság támadja, kívülről pedig elszenvedi az erőszakos kommunista rendszer tombolását, a börtönök megalázó nyomorúságát.
A börtönévek megpróbáltatásai azonban nem rendítik meg, jellemét sem az erőszak, sem az agymosás, sem a csábítás eszközeivel nem tudják megtörni. Minden hátrányos helyzetbe került emberért harcol, ezért nemzeti és felekezeti határok fölé emelkedik. Megalkuvást nem tűrő személyes állásfoglalásával meghatározza egyháza és népe sorsát, mutatnak rá a film készítői.
Mint írják, a nép érzi, hogy Áron püspök egész lényével szereti őket, és sajátos módon viszonozza ezt a szeretetet. Ősi katonai elemeket is magában foglaló, gyalogos és lovas ünnepélyes felvonulásokon a rajongás határát érintve ujjong, eggyé válik. „Ez az út a nép győzelmi útja, az öröm diadalmenete. A nehézségeken fölülemelkedik a közösségből áradó hit, öröm, összetartás. A nép követi az igazságot hirdető, a népe védelmét hősiesen felvállaló, bátor vezetőt, és ebben megtapasztalja életerejét, a közösségi élet szépségét. A népegyház ekkor éli virágkorát” – mutatnak rá, felidézve, hogy a bérmakörutak alkalmával hatalmas tömegek mozdultak meg.
Ezt szeretnék felidézni, ennek a hangulatát szeretnék megörökíteni a film készítői, és a cél érdekében több mint 20 helyen forgatnak majd, hogy mint írják, egész Erdély népe bekapcsolódhasson a lakhelyéhez közel eső cselekménybe.
Az egyesület tagjai a filmkészítés bonyolult voltára is felhívják a figyelmet, mely szerintük szép élményeket felkínáló közösségi erőpróba is egyben, mely összefogást, szervezettséget, hitet és áldozatot igényel. Ezért mindenkit kérnek, ha teheti, támogassa anyagilag a Márton Áron-miszsziót. Az adományokat a következő bankszámlára fogadják: Asociaţia Aron Film Egyesület CNP/CUI 33035501, Sediul: Tîrgu-Mureş, str Călăraşilor – nr. 1., RO47 BTRL RONC RT02 4598 7901 (lej), RO10 BTRL HUFC RT02 4598 7901 (forint).
Krónika (Kolozsvár)

Könyvbemutató történelmi összefoglalóval
Főként értelmiségiekkel és könyvbarátokkal – köztük nagyszámú fiatallal – telt meg szeptember 24-én zsúfoltságig a kolozsvári Szent Mihály Egyházközség Római Katolikus Nőszövetségének díszterme, amely a nyári szünet után „évadnyitóként” az Emlékek búvópatakja című könyv bemutatójának adott otthont.
A rendezvény moderátora, Fodor György piarista konfráter köszöntőjében elmondta: minden nép sorsát befolyásolja az, ahogyan tiszteletben tartja, megbecsüli az értelmiségieket. Hiszen legtöbb esetben az alulfizetett, munkahelyproblémákkal küzdő tanítók, tanárok, kutatók, írók, színészek tekintik szívügyüknek a hagyomány- és értékmentést, a tudományos ismeretek, s nem utolsósorban a valós történelmi tények átadását a jelen és a jövő nemzedékeinek.
Ilyen, a szó szoros értelmében vett kolozsvári értelmiségi Hantz Lám Irén, a földrajztudomány doktora, a könyv szerzője, aki értékes munkásságot fejtett ki geológia–földrajz szakos középiskolai tanárként, könyvtárosként és fordítóként a Műszaki Főiskolán, valamint gyakornokként a Babeş–Bolyai Tudományegyetem fizikai földrajz tanszékén. Tudományos munkásságát a regionális természeti földrajz területén kezdte, a Rév–Báródi-medence kutatása során korszerű módszerek alkalmazásával mutatott fel eredményeket. Ugyanakkor számos tudományos ismeretterjesztő fordítás, megemlékezés, értekezés szerzője. Kereken húsz esztendeje nyugdíjas, de lelkesedése, tenni akarása nem lankadt. 1998-tól szépirodalmárként és szerkesztőként is jelen van hézagpótló, olvasmányos köteteivel.
Hantz Lám Irén szívében hordozza az Auguszteumban 1945–1950 között töltött éveket. Ezért kérte fel Kovács Sándor főesperes-plébánost a Kolozsvár szellemi életében fontos szerepet betöltő tanintézmény ismertetésére. A rendezvény moderátora, miután felolvasta a tanulmányt, kiemelte: többéves kitartó utánajárás eredményeként Kovács Sándor főesperes-plébánosnak sikerült visszaszereznie az Auguszteumot, a Római Katolikus Egyház jogos tulajdonát. Jelenleg körvonalazódik rendeltetése, amely leginkább szolgálhatja népünk közjavát.
A tulajdonképpeni könyvbemutató beszélgetés formájában történt, Egyed Emese egyetemi tanár és a szerző között. Egyed Emese elmondotta: nagyon nehéz meghatározni a könyv műfaját. Azt az ideálkeresést mutatja meg, amellyel Hantz Lám Irén saját életét értelmezi. Úgy pillant vissza, hogy bizonyos értékeket felemel, bizonyos dolgokat részletez. Az irodalomtörténész szerint Hantz Lám Irén könyve azoknak szól, akik olvasással teljesítik ki életüket; másrészt pedig egyaránt szól Hantz Lám Irén családjának, de azoknak is, akik a legkevesebbet tudnak a szerzőről, családról, a korról. A könyv nem kerüli meg a fájdalmas emlékezést sem, mer beszélni háborúról, betegségről, csalódásról, haragról. Hantz Lám Irén elmondta: öttagú családból származik, 1937-ben született, édesapja Lám Béla mérnök, édesanyja Kassiadi Erzsébet, orosz származású román–francia szakos tanárnő. Két testvére volt: Lám Leó, író, filozófus, aki Irénnél 16 évvel idősebb és Lám Béla első házasságának gyümölcse volt, és Erzsébet, akit Koszinkának ismertek: képzőművész, tanár, festőművész.
A rendezvényen Laczkó Vass Róbert színművész és a szerző olvasott fel a könyvből részleteket. Egyikből megtudhattuk: Hantz Lám Irén édesapja kitalált gyerekeinek egy képzeletbeli, láthatatlan figurát, „akit” Törpe Petinek neveztek el, és aki leveleket írt a gyerekeknek.
Törpe Peti 1946 karácsonyán kelt levelének felolvasása után Egyed Emese ehhez hasonló irodalmi példákat hozott fel: Mikes Lajos Sanyi manó című könyvét és Móra Ferenctől a Kincskereső kisködmönt. „Még ha édesapád nem is olvasta ezeket a regényeket, Törpe Peti levele azt bizonyítja, hogy a felnőttek és a gyerekek kommunikációját megfoghatatlan kincsek hatják át. 
A levelek azt mutatják, hogy olyan családban éltél, ahol érdemes volt játszani, ahol otthon volt a művészet, és ahol megpróbáltak magasabbra emelkedni, mint ahova az élet gyakran kényszeríti az embert a nyomorúságban” – tette hozzá Egyed Emese.
A külalakra is vonzó könyv kapcsán Tőkés Erika, a Stúdium Kiadó vezetője arra buzdította a közönséget, hogy mindenki írogassa le a saját élettörténetét, hiszen így születnek a kordokumentum értékű kiadványok. A dedikálással zárult rendezvény hangulatát emelte Balázs Ágnes zenetanár művészi közreműködése.
Fodor György
Vasárnap (Kolozsvár)

Megújuló örökségünk: kiállítás a marosvásárhelyi Deus Providebit Tanulmányi Házban
Érdekes kiállítás nyílt meg a marosvásárhelyi Deus Providebit Tanulmányi Házban. A Teleki László Alapítvány és a Magyarság Háza (Budapest) által szervezett kiállítás címe sokat elárul az esemény lényegéről: Megújuló épített örökségünk – Értékmentés a Kárpát-medencében.
Az első Orbán-kormány egyik legnagyobb sikernek örvendő támogatási programja volt a Határainkon túli magyar vonatkozású kulturális örökség megóvása és felújítása című projekt, amelyet 1999 és 2006 között a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma finanszírozásával a Teleki László Alapítvány bonyolított le.
Az összesen kb. 1,3 milliárd forint állami támogatásból több mint 300 műemléknek nyilvánított épületen történtek állagmegóvási, restaurálási munkálatok, és húsz műemlék teljes körű felújítása fejeződött be.
Az örökség megőrzése, ápolása az utódok feladata
A programot bemutató első kiállítást 2013 tavaszán a Budai Várban található Magyarság Házában rendezték meg. A szervezők – a Bethlen Gábor Alap és a Teleki László Alapítvány munkatársai – már akkor úgy döntöttek, hogy a tárlatot elviszik azokra a helyekre is, amelyeken a tulajdonképpeni munkálatok folytak: Erdélybe, Felvidékre és Kárpátaljára is. Egyik célkitűzésük ezzel az volt, hogy a Magyarország határain kívül szakadt emberek is láthassák, milyen csodálatos kincsek birtokosai. A kiállítás ezeket az értékeket mutatja be, de arra is felhívja a figyelmet, hogy az örökség gondozása az utódok becsületbeli kötelessége és feladata.
A tárlat képein csak kevés látható abból a közel 400 műemlékből, amelyen az elmúlt években munkálatok folytak. A kiállítás létrehozói a tablók mellett igazi kuriózumokkal is készültek. Az eredeti mérettel megegyező fotómásolatban látható az éppen restaurálás alatt lévő székelydályai református templom festett famennyezetének néhány kazettája és karzatának mellvédje, a kárpátaljai Visk református templomának gyönyörűen kifestett barokk padjai. Továbbá megtekinthető a huszti református templom helyreállított toronysisakja egyik fiatornyával és a gyulafehérvári Szent Mihály Székesegyház falait díszítő kőből faragott domborművek másolata.
Erdélyben Nagyváradon, Kolozsváron és ma Marosvásárhelyen mutatkozik be a kiállítás
A kiállítás eddig már több helyszínen mutatkozott be: Kárpátalján Técsőben, Beregszászon, Munkácson és Ungváron; Felvidéken Kassán és Rimaszombaton; Erdélyben, Nagyvárad és Kolozsvár után, ma Marosvásárhelyen nyitja meg kapuit.
A tárlat összeállításában közreműködtek: S. Sebestyén József építész, fotós, a kiállítás művészeti vezetője, dr. Diószegi László igazgató, a kiállítás kreatív szerkesztője, Káldi Gyula szakmai tanácsadó, Jeszenszky Gyula grafikus, Mihály Ferenc restaurátor (Erdély), Stark István építőmérnök (Kárpátalja), Antal Árpád film- és média szakértő (Erdély), Mudrák Attila fotóművész.
„A marosvásárhelyi kiállítást Csibi Krisztina, a Magyarság Ház igazgatója és Márton Judit, a Gyulafehérvári Érsekség egyházművészeti és építészeti irodájának vezetője nyitja meg, majd dr. Diószegi László, a Teleki László Alapítvány igazgatója mutatja be. A tárlat megnyitóján megjelenő érdeklődőknek érdekes élményben lehet részük, hiszen betekintést nyerhetnek néhány ritka és szép mesterség rejtelmeibe is. Ezen a napon bemutatót tart Mihály Ferenc faanyag-restaurátor, Kiss Lóránd falkép-restaurátor, Varga Sándor zsindelykészítő, és Lovas Dániel kőrestaurátor. A kiállítás egy hónapig lesz látogatható” – tájékoztatta lapunkat Barabás Kisanna művészettörténész, a kiállítás egyik szervezője.
Nemes Gyula
Központ
Erdély.ma

A zene Álom
Dalok kicsiknek és nagyoknak
A zene Álom – hirdeti ezt a 20 éves marosszentgyörgyi Jubilate és a 10 éves Szent Cecília együttes ünnepi kiadványa. Hogy miért különleges, miért más? Mert Baricz Lajos költő-plébános megzenésített verseinek gyűjteménye – zeneszerző Simon Kinga – kottákat és CD-lemezt is tartalmaz.
Albert Katalin illusztrációi már a borítólapon is megteremtik azt a különleges, álomszerű hangulatot, amelyet ezek a dalok tükröznek. Baricz Lajos versei egyszerűek, játékosak, Istenhez és emberhez egyaránt szólnak. Most ezek a sorok kaptak szárnyra Simon Kinga dallamain. A kiadvány első részében egyházi, a második felében pedig gyerekeknek szóló, könnyen megtanulható és tanítható, fülbemászó dalok vannak.
A könyv megjelenését nemcsak a bevezetőben jelzett évfordulók ösztönözték, hanem az is, hogy a két együttes kétévente meghívást kap a kecskeméti nemzetközi ifjúsági és gyermektalálkozóra, ahova a maros-szentgyörgyiek sohasem mentek üres kézzel. Legutóbb ezeket a dalokat vitték, amelyeket most kötetbe foglaltak. A dal, a zene a marosszentgyörgyi plébánia környékén kifogyhatatlan. A szerzők elárulták, hogy összesen több mint 80 ének van még a tarsolyban, ezek közül 31-et válogattak ki a kötetbe. Különlegessége az is, hogy Albert Katalin vezeti a MAKITA rajztábort, egy ilyen alkalommal születtek meg azok a rajzok, amelyek illusztrációként a mesevilágba röpítik a dalokat hallgatókat.
A kötet már külföldi turnén is járt: Kecskemét után Zalaszentgyörgyön mutatták be. Itthon minden egyházzenei táborban, amelyen részt vettek, elhangzott több tucat dal. Legközelebb november 22-én csendülnek fel a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Van még a kötetből, jut bőven óvónőknek, tanítóknak, kántortanítóknak, akik bátran meríthetnek e tiszta forrásból, hiszen a dallamok könnyen elsajátíthatók, a szövegek játékosak, rólunk szólnak, hitünkről, környezetünkről, ünnepeinkről.
-vagy-
Népújság (Marosvásárhely)

Karnagy
Potyó István, a kolozsvári Szent Mihály-templom karnagya. Brassóban született. Szülővárosában nevelkedett, zenei tanulmányait is ott kezdte. Szülei Székelyföldről származnak. Édesanyja felcsíki, ahol Márton Áron született, édesapja Csíkkozmásról, származik. A szülők munkalehetőséget Brassóban kaptak, mely élhető feltételeket biztosított a család számára.
A zene iránti érdeklődéséről, tanulmányairól, a kántori munkájával kapcsolatban kérdeztem. A zene iránti érdeklődése korán megjelent. Abban az időben lehetőség volt, hogy zeneóvodába is beírassák, mivel már három éves korától furulyázott. Középiskolai tanulmányait az Áprily Lajos Líceum informatika osztályában végezte. A tanultak mai napig is érezhetők. A reáltudomány sok mindenben nyújt segítséget. Amint mondta: Ma is azt választanám, ha most állnék a döntés előtt. A zene iránti érdeklődése új dimenziókat nyert. Az ifjúsági énekkarban énekelt, idővel átvette a vezetését is.
Ídőközben megszerette a templomi orgonát, az egyházi zenét. Egy évig Farkas Áron kántor úr mellé szerződött, aki segítette és oktatta. Majd Gyulafehérváron kántorvizsgát tesz le. Az életében új lehetőségek jelentek meg. Lehetőséget kapott, hogy Németországban fejlessze zenei tudását, Aachenben egyházzenei képzésben részesült. Ekkor tapasztalhatta meg, milyen háttérintézményei vannak egy németországi egyetemnek, ahol hat orgona állott a diákság és tanszemélyzet rendelkezésére. 2002-ben minden teremben kivetítők és TV, zongora található. Mivel az anyagi lehetőségek nem jöttek össze, visszajött Brassóba. Egyetemi tanulmányait Brassóban kezdte, Kolozsváron fejezte be. A teológia szakon tanult. Kolozsváron elvégezte a Zeneakadémia zenepedagógiai szakát, mesterkurzust karvezetésből. Közben két évig szolgálatot vállalt a Ferences templomban is. Akkor üresedett meg a kolozsvári Szent Mihály- templom kántori helye. Potyó István tevékenysége figyelemfelkeltő volt, megfelelő ajánlatokkal ellátva. Czirják Árpád kanonok állásinterjút tartott. Az állásra megfelelőnek tartotta, és az óta, immár 10. éve kántor. Melyből nagyon nehéz volt az első két év, amíg az embernek kialakul a bizalmi viszonya. A kapcsolatok kialakítását nem lehet egyből megvalósítani. Rengeteget kellett tanulnia. A kolozsvári környezet kihívásai később tudatosultak benne.
– A Szent Mihály-templom a maga több százéves múltjával, legmagasabb erdélyi templomtornyával, több ezer embert befogadó templomterével tiszteletet kérő történetével, bizonyos fokú, jó értelemben vett, alázatot kér. Erről, ha kifejtené a véleményét?
- Van az úgynevezett szakrális tér. Ez nem azt jelenti, hogy nem gyakorolunk ebben a szakrális térben. De ami ezen a téren megszólal, más töltetet, értelmet, értelmezést kap, vagy kaphat. Az egyház szolgálatába állni azt is jelenti, hogy igazából énekelünk, nem lehet hibázni, úgy, mint gesztus. Zeneileg, technikailag lehet hibázni, ennek tudatában vagyunk, és ezért mindig arra törekszünk, hogy adottságainkból kiindulva minél magasabb fokon adjuk elő a művet. Ez az emberi vonzata. De a szakrális vonzatában nem lehet tévedni.
– Ezért más a hozzáállás az egyházi előadásban, és más a műzenei előadásban. Mindkettő felelősséggel bír. Ellenben a szakrális térben a hangzásokat, melyek ilyen tudattal születtek, már más hatással keletkeznek, mind a hallgatóban, mind az előadóban.
- Szerintem az énekkar tagjai belső kényszerből szeretnének bekerülni az énekkarba. Ez lenne az ideális eset. Erre is van példa. De a valóságban nem így működik. A mai világban fel kell vállalni egy bizonyos áldozatot. Már csak azért is, hogy az emberek, sokszor a várost átutazva, eljöjjenek próbára. Ez nagy áldozat. Én tudatában vagyok, hogy akik ezt megteszik, nem könnyű számukra, amikor egy munkanapot letöltöttek. Minden vasárnap vagy ünnepnapon énekelni nem könnyű. Főleg azoknak, akik ezt hosszasan teszik. A repertoár elég nagy. Van egy kismag, ami ezt lehetővé teszi, hogy ez működjön. Akik ezeket a műveket tudják, azoknak nem könnyű áldozatos hozzáállással betanítani az új énekkarosoknak. Vannak ilyen egyéniségek, csak meg kell őket találni. Hálát adunk az Úrnak. Mert tevékenységük megteremti azt a légkört, mely körbefogja azokat, akik ebben az irányban tevékenykednek. Sajnos többen is lehetnének, de a mindennapi életlehetőségük erre nem ad időt. Vagy nem tudnak annyi időt áldozni, amennyit én szeretnék.
– Melyek azok a tevékenységei, amelyek lehetővé teszik Önnek, hogy még ilyen életkörülmények között is oly szép eredményeket tudjon felmutatni?
- Ehhez kell a plébánia támogatása mind szellemileg, mind anyagi támogatásban. Nem csak én, de a kollegáim magatartása, szellemi hozzáállása, olyan légkör kialakítása, amely ezt a munkafolyamatot, még ha nehéz körülmények közepette is, de elősegítse. Aki a komoly, lelkiismeretes munkát végez, nem létezik, hogy ne legyen eredmény. Én úgy érzem, eddig ezt sikerült megtenni. Hitelesíteni azt, amit mi szeretnénk megtenni. Bármilyen cselekedetnek egyik fő vonzata a hitelesség kell, legyen. A közönség visszajelzése számunkra beszédesen bizonyítja, az út, melyet járunk, eredményes. – Ezt a nem könnyű feladatot, hogyan próbálják megoldani?
- Ami törekvéseim, egyházzeneileg is, elsősorban is a liturgia szolgálatát jelenti. Tehát ez az elsődleges. Ez nem csak a zenészek áldozata, hanem a hívek áldozata is, akik ezt vállalják. A közös részvétel, liturgikus konszenzusban való megszólaltatása teszi teljessé. Ezért választjuk mindig külön, amikor szent misén muzsikálunk, vagy koncerten muzsikálunk. Ez két külön dolog. Külön feladat és külön szolgálat. Mindkettő egyházi zene. Az egyik teljesen alá rendelt a szentmisének, a liturgiának. Csak az egyházzene elvárásait veszi figyelembe. Minden vasárnap énekelünk. Ez egy bizonyos folytonosságot jelent, mely tovább sarkall minket. Ez mennyire vonzza, vagy nem vonzza a híveket, valószínű igen, melybe be kell számítani a Szent Mihály-templom varázsát is. A felső karzat ajtaja mindig nyitva van. Nem egy alkalommal szülő gyermekével vagy csak a gyermek egyedül is felmegy. Megcsodálhatja közelről a csodálatos barokk orgonát. Bármikor, a liturgia alatt is, ott ülhet Potyó István karnagy melletti székeken. Felettük szólhat az orgona az Úr dicsőítésére.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Érdemes vele tartanunk!
2014-ben a Stúdium Kiadó gondozásában jelent meg Hantz Lám Irén Emlékek búvópatakja című könyve, amely családjáról, életútjáról szól.
Bár visszaemlékezés, azonban a 75 év kortörténete is feltárul, a háború, rendszerváltások, diktatúra, forradalom, azaz a XX. század történelmi eseményei is. A rendkívül szép kivitelezésű könyv borítóterve Könczey Elemér munkája, a borítón Jeney- Lám Erzsébet művésznő tehetségét bizonyító színes akvarelljével.
„Minden visszaemlékezés korrajz is. De szabad-e egy napló adatai nélkül írni a múltról?” – teszi fel a kérdést a szerző. „Azt írom le, ami 70 év távlatából emlékezetemben megmaradt.” A könyvben olvashatók versek és prózai szövegek. A képek szemléletesen érzékeltetik az élettörténetet, a kor hangulatát. Egyed Emese, Kaffka Margit, Király László, Márai Sándor, Reményik Sándor, Szabó Lőrinc, Szabó T: Anna írásai olvashatók.
Egyed Emese szerint érdemes reflektálni a könyvre: „A megfigyeléstől az értelmezésig, a gondtól a mulatságos történetekig- a XX. század kétharmada látható itt emberközelben, az író (asszony) vezeti a „tárlatot”: érdemes vele tartanunk!”
Hantz Lám Irén ír a családjáról. 5 tagú család tagja. Édesapja gépészmérnök volt, aki Bukarestben, Kolozsváron és Budapesten dolgozott. Édesanyja Kassiadi Erzsébet orosz származású. 1918-ban határmódosítás következtében román állampolgár lett. Bukarestben végezte a francia –román szakot. Bátyja, Lám Leó, az édesapja első házasságából származó fia, Vladivosztokban született. Nővére Erzsébet, akit mindenki Koszinkának szólított, pszichológus, művészeti író, képzőművész. A szubjektív emlékezés nem követi a kronológiai sorrendet.
1943-ban a család Budapestre költözött. Végig éli gyermekként a légi riadót, bombázást, az ostromot. Majd 1945-ben a család Kolozsváron telepedik le. „Kapcsolatom a városhoz körökben tudom elképzelni. A tengelyt az iskola és az otthon, illetőleg a munkahely és az otthon képezte.” Az olvasó betekintést nyerhet a család életében, mindennapjaiba. Érdekesek azok az emlékek, melyek ünnepekre, a karácsonyra, a húsvétra vonatkoznak.
Rendkívül mély benyomást jelentett számomra ez az őszinte visszaemlékezés. Az ünnepek-című fejezetben a gyermekkori, a fiatalkori karácsonyi emlékeiről ír, arról az igényről, hogy bármilyen nehéz körülmények voltak, mindig megtartották. Az idők során ezek ünnepek sajátos jelleget kaptak, változtak. „Gyermekkorom és fiatalságom karácsonyainak rítusát szüleim fantáziája, ünnepigénye, meglepetés-szerzési vágya, egymás iránti és irántunk érzett szeretete alakította ki.”… „Emlékezetes számomra 1944 karácsonya… Később mesélte Apuka, hogy 24-én délután kétségbeesésében elindult a Városliget felé, ahol meglátott egy embert kis ezüstfenyővel a hóna alatt. Valamelyik városligeti fenyőről vághatta. Akkori pénzben horribilis összeget kért érte, de Apuka megadta és a gyertyás karácsonyfa –csoda 1944-ben is sikerült a szüleimnek.” Pest az ostromra készült nem és nem a szeretet ünnepére. Mint írja, később az ötvenes években a karácsonyfa beszerzése jelentett nehézséget. 1962-ben karácsony estén bement az éjféli misére a Szent Mihály templomba. Prédikáció nem volt, csak az orgona szólalt meg. Felzúgott a Mennyből az angyal.
Az iskolai évekre, az egyetemi tanulmányokra emlékezve, érzékelteti azokat a változásokat, melyeket a rendszerváltozások eredményeztek. A Bolyai Egyetemen levő diákéletre reflektálva, a diákok tanulására, szórakozására, kulturális életére nyújt betekintést.
Az Útkeresés a munka mezején című fejezetben az egyetem „védőszárnyai” alól kikerült egyén munkahelyi állomásaira reflektál. Volt szerkesztő, középiskolai tanár, fordító, író. Dolgozott az egyetemen, mint gyakornok, doktorátusra iratkozott be.
A Korhangulat című fejezetben az 1943-1944 budapesti emlékeit eleveníti fel. 1944-ben átélik Kolozsvár bombázását, amikor a család rövid időre a városba jön. Megrázó élményt jelentett számára a mozgásképtelen szomszéd néni elhurcolása. Gyermekként társadalmi igazságtalanságnak tekintette. „Középiskolás tanár koromban, a X. osztályban volt egy lecke Európa népességének alakulásáról. Minden évben elmeséltem Ida néni tragédiáját, megjelölve a házát, az utcát, ahol én annak idején ezt láttam, ezzel jelezve, hogy nem kitaláció.” Az ötvenes évekről beszélve, kiemeli, az élet minden területét szovjet mintára alakítják át. Egyetemistaként éli meg az 1956-ot. „Magán személyeken kívül 1956 magyar áldozata a Bolyai Egyetem, 1959 tavaszán fognak neki az egyesítésnek”. A központilag elhatározott intézkedést az akkori időkben nem lehetett az országban élő magyarság vezetetőinek megakadályozniuk, mert a legértékesebbek személyiségek börtönben voltak.
A fejadag „gyönyöreinek” felejthetetlensége az olvasó számára is kortörténelmi emlék lehet. Ami csak arra sarkallhat, hogy biztassam azokat, akik korukból kifolyólag ezt a kort nem élték át, küzdjenek azért, hogy ilyen soha se következzen be.
Az 1983-ban a Brassai Líceumba kérte az áthelyezését. A brassais emlékei között is kutatva, felszínre kerültek a ’90 utáni évek küzdelmei, a Brassais Véndiák Alapítvány, a torockói ház építésének bonyodalmaival kapcsolatos tapasztalatok, emlékképek.
Hantz Lám Irén könyve olvasmányos, értékes bizonyítéka egy küzdelmekben, sikerekben gazdag életnek. Továbbra is egy élhető világban akar itt élni és alkotni maradandót. Amint megfogalmazta: „Írásomat gyermekeimnek, unokáimnak és azoknak a kortársaimnak ajánlom, akik ugyanezeket az élethelyzeteket élték át, csak nem volt lehetőségük ezt leírni.”
Csomafáy Ferenc
erdon-ro

Megfélemlítik a kétnyelvűségért harcoló tanárt
A rendőrségnek egyelőre nem sikerült kiderítenie, ki vagy kik azok a vandálok, akik álmatlan éjszakákat szereztek Kovács Lehel Istvánnak, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) informatikatanárának, a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) alelnökének.
A magyarság nyelvi jogaiért harcoló tanárnak előbb a háza ablakát törték be ismeretlen tettesek, majd nemrég a négyfalusi épület előtt parkoló két gépkocsijának a szélvédőit tették tönkre. Az elkövetők korábban egy gusztustalan „ajándékot” is küldtek a marosvásárhelyi és csíkszeredai karon oktató adjunktusnak: valószínűleg az is örök rejtély marad, ki akaszthatta a kapujukra a román nemzeti szalaggal átkötött zacskónyi ürüléket.
Célirányos vandalizmus
A legutóbbi atrocitásról szólva a Sapientia marosvásárhelyi és csíkszeredai szakán oktató Kovács Lehel István a Krónikának elmondta, tudtával a barcasági kisvárosban egyetlen haragosuk sincs. „Az viszont tény, hogy szándékos volt cselekedetük, mert még álltak más gépkocsik is az utcán, de egyiküknek sem esett bántódása. Szintén a rosszindulatra vagy megfélemlítésre utal az is, hogy nem tolvajok tették, hisz az autókból semmi nem hiányzik” – mondta el lapunknak a december elsejei, sötétedés után történt „akcióról” Kovács.
A négyfalusi önkormányzati képviselő úgy véli, a december elsejei rendezvényeknek sok közük nem lehetett a történtekhez. „A román nemzeti ünnepnek itt semmiféle magyarellenes jellege nem volt. Négyfaluban amúgy sincsenek komolyabb etnikai gondok, ráadásul a helyi tanácsosi testületben is normális légkör uralkodik” – fejtette ki.
Miután mondvacsinált okok miatt menesztették a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemről, az informatikus adjunktus 2007-ben költözött haza a magyarok által ma már mindössze 21 százalékban lakott Négyfaluba. A gondok 2012. szeptember 28-án, a Szent Mihály Napokon kezdődtek. Az ünnepély alkalmából szervezett bálból hazaérve Kovács Lehel István a konyhaablakát betörve találta.
„Úgy verték be, hogy a dobott kő átrepült a konyhán, az edényborogatón kötött ki, pár tányért is összetört” – mondta. Szerencsére sem a felesége, sem a három kiskorú gyereke nem tartózkodott a lakásban. A második „felvonásra” alig néhány hónap múlva, 2013. február 13-án került sor. „Azon a téli reggelen egy trikolórral átkötött, ürülékkel megtöltött zacskót találtam a kapunkra akasztva. Az üzenet egyértelmű volt” – fogalmazott.
Harc a kétnyelvűségért
A Sapientia jelenlegi és a Babeş–Bolyai korábbi tanára az évek során többször is kiállt a magyarság nyelvi jogaiért, ami a nacionalista kollégái nemtetszését váltotta ki. Nyolc évvel ezelőtt a BBTE akkori rektora javaslatot tett Hantz Péternek és Kovács Lehel Istvánnak az oktatói testületből való kizárására, amit az egyetem szenátusa tisztázatlan körülmények között később el is fogadott.
A két fiatal magyar adjunktus azzal váltotta ki a román többségű vezetőség haragját, hogy a kolozsvári egyetem több épületében a román mellé magyar nyelvű eligazító táblák kihelyezését sürgették. Bár Kovács Lehel István személyesen nem vett részt a feliratok kiragasztásában, az intézmény vezetőinek értelmezésében az akció előkészítésében játszott szerepe miatt sújtották a szankcióval. Az elmúlt évben a Brassóban megjelent helytelen turisztikai információs táblákra hívta fel a figyelmet.
„Értékelendő, hogy egyre több a háromnyelvű felirat a városban, de a vár körül nemrég megjelent román, angol, német, francia, spanyol és magyar feliratot tartalmazó táblák hagynak maguk után némi kívánnivalót. Talán akik a méregdrága, színesen nyomtatott feliratokat megtervezték és megrendelték, nem tudtak arról, hogy az internetes fordítóprogramok nem a helyességükről híresek, s messze elmaradnak az akadémiai igényességtől, de az már elfogadhatatlan, hogy senki sem ellenőrizte őket.
„Minek? A közpénzt ki lehet dobni hiába is, a szegény idevetődött turista csak elboldogul valahogy, az itt élők pedig tudják, miről van szó” – nyilatkozta akkor a pedagógus. Szintén a közelmúltban Kovács Lehel István a négyfalusi falurészek történelmi megnevezésének négynyelvű kiírását szorgalmazta.
Szucher Ervin |
Krónika (Kolozsvár)

Sovén zaklatói lehetnek a BKB alelnökének
A rendőrségnek egyelőre nem sikerült kiderítenie ki vagy kik azok, aki/akik újabb kristályéjszakát szereztek Kovács Lehel Istvánnak, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem informatika tanárának, a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) alelnökének.
A marosvásárhelyi és csíkszeredai karon oktató adjunktusnak előbb a háza ablakát törték be ismeretlen tettesek, legutóbb pedig az épület előtt parkoló két gépkocsijának a szélvédőit. A két „hőstett” között „ajándékot” is küldtek a magyarság nyelvi jogaiért kiálló tanárnak.
A Brassó megyei rendőrség nyomozóinak fogalma sincs, ki állhat Kovács Lehel István, a Sapientia adjunktusa ellen irányuló legújabb vandál akció mögött. A magyarság nyelvi jogaiért következetesen kiálló – és ezt több esetben is megszenvedő – tanárnak legutóbb december 1-jén a négyfalui háza előtt parkoló két személygépkocsijának a szélvédőjét törték be ismeretlen tettesek. A hatóságoknak azt sem sikerült kideríteniük, két évvel ezelőtt kik törték be Kovácsék konyhaablakát, mint ahogy valószínűleg az is örök rejtély marad, ki akaszthatta a kapujukra a román nemzeti szalaggal átkötött zacskónyi ürüléket.
A legutóbbi atrocitásról szólva az Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi és csíkszeredai szakán oktató Kovács Lehel István szerkesztőségünknek elmondta, fogalma sincs ki törhette be mindkét autójuk szélvédőjét, ugyanis tudtával a barcasági kisvárosban egyetlen haragosuk sincs. „Az viszont tény, hogy célzott szántszándék volt, mert még álltak más kocsik is az utcában, de egyiküknek sem esett bántódása. Szintén a rosszindulatra vagy megfélemlítésre utal az is, hogy nem tolvajok tették, hisz az autókból semmi nem hiányzik” – mondta el a december elsejei, sötétedés után történt „akcióról” Kovács. Kérdésünkre, hogy esetleg az ünnep hatására megnövekedett nemzeti öntudat vezérelte volna az elkövetőket, a pórul járt tanár, aki egyben önkormányzati képviselő is a Brassó melletti városkában, úgy vélte, a december elsejei rendezvényeknek sok közük nem lehetett a történtekhez. „A román nemzeti ünnepnek itt semmiféle magyarellenes jellege nem volt. Négyfaluban amúgy sincsenek komolyabb etnikai gondok, ráadásul a helyi tanácsosi testületben is normális légkör uralkodik” – fejtette ki.
Miután mondvacsinált okok miatt menesztették a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemről, az informatikus és egyben adjunktus 2007-ben költözött haza a magyarok által ma már mindössze 21 százalékban lakott Négyfaluba. A gondok 2012. szeptember 28-án, a Szent Mihály Napokon kezdődtek. Az ünnepély alkalmából szervezett bálból tartva haza Kovács Lehel István a konyhaablakot találta betörve. „Úgy verték be, hogy a dobott kő átrepült a konyhán, az edényborogatón kötött ki, pár tányért is összetörve” – mondta. Szerencsére sem a felesége, sem a három kiskorú gyereke nem tartózkodott a lakásban. A második felvonásra alig néhány hónap múlva, 2013. február 13-án került sor. „Azon a téli reggelen egy trikolórral átkötött, ürülékkel megtöltött zacskót találtam a kapunkra akasztva. Az üzenet egyértelmű volt” – fogalmazott.
A Sapientia jelenlegi és a Babeş-Bolyai korábbi tanára az évek során többször is kiállt a magyarság nyelvi jogaiért, ami a nacionalista kollégái nemtetszését váltotta ki. Nyolc évvel ezelőtt a BBTE akkori rektora javaslatot tett Hantz Péternek és Kovács Lehel Istvánnak az oktatói testületből való kizárására, amit az egyetem szenátusa tisztázatlan körülmények között később el is fogadott.
A két fiatal magyar adjunktus azzal váltotta ki a román többségű vezetőség haragját, hogy a kolozsvári egyetem több épületében a román mellé magyar nyelvű táblákat helyezett el. Bár Kovács Lehel személyesen nem vett részt a feliratok kiragasztásában, az intézmény vezetőinek értelmezésében az akció előkészítésében játszott szerepe miatt sújtották a szankcióval. Tavaly a Brassóban megjelent helytelen turisztikai információs táblákra hívta fel a figyelmet. Szintén a közelmúltban Kovács Lehel István a négyfalui falurészek történelmi megnevezésének a négynyelvű kiírását szorgalmazta.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Megfélemlítési akciók a magyar nyelvért harcoló tanár ellen
Az anyanyelvhasználat jogáért küzdő Kovács Lehel István, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa ellen irányuló megfélemlítési akciókról közölt cikket keddi számában a Krónika című erdélyi magyar napilap.
A Brassó megyei Négyfaluban (Sacele) lakó informatikatanár, helyi önkormányzati képviselő a nyelvi jogok elismertetéséért vívott harca által vált ismertté az erdélyi magyar közéletben.
A Krónika közlése szerint a román nemzeti ünnep estéjén, december elsején Kovács Lehel István két gépkocsijának szélvédőjét törték be ismeretlen tettesek. A gépkocsik a háza előtt álltak. Más kocsikban nem tettek kárt az elkövetők, a betört ablakú gépkocsikból pedig semmilyen értéket nem vittek magukkal.
A mostani immár a harmadik olyan vandál cselekedet, amelynek a tanár és családja esik áldozatául. 2012 szeptemberében a helyi magyar közösség Szent Mihály napi bálja idején lakása ablakát dobták be kővel, 2013 februárjában pedig román nemzeti szalaggal átkötött, ürüléket tartalmazó zacskót akasztottak a kapujára.
A Sapientia marosvásárhelyi és csíkszeredai karán is oktató egyetemi adjunktus a Krónikának elmondta, hogy nincsenek haragosai a 21 százalékban magyarok által lakott kisvárosban, ahol meglátása szerint nincsenek komolyabb etnikai feszültségek, és a helyi önkormányzati testületben is normális légkör uralkodik.
Kovács Lehel István az állami magyar egyetem visszaállításáért küzdő Bolyai Kezdeményező Bizottság alelnökeként vált ismertté. Nyolc évvel ezelőtt azt követően bocsátották el Hantz Péter adjunktussal együtt a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemről, hogy a Bolyai Kezdeményező Bizottság látványos akciókat szervezett a magyar nyelvű feliratozás meghonosításáért az egyetemen. Tavaly a Brassóban megjelent többnyelvű, de helytelenül megfogalmazott turisztikai információs táblákra hívta fel a figyelmet, a közelmúltban pedig a négyfalusi falurészek történelmi megnevezésének négynyelvű kiírását szorgalmazta.
[MTI]
maszol.ro
itthon.ma

„Hit nélkül nem lehet egyházzenét játszani”
Potyó István karnagyot faggatták a Zeneszóban
Ha feltennék egy találós kérdést a kolozsvári komolyzene (vagy kimondottan egyházi zene) kedvelőinek, hogy melyik az a fiatal muzsikus, aki 30 évesen már megvédte doktori dolgozatát, rendszeresen szervez koncerteket, hetente dirigál, és még tanít is, sokan ráismernének Potyó Istvánra, a Szent Mihály plébánia karnagyára, aki a Báthory István Elméleti Líceumban zenetanárként működik és a líceum kórusát is ő vezényli. A Györkös-emlékházban havi rendszerességgel megszervezett Zeneszó decemberi rendezvényén Horváth Zoltán zongoraművész faggatta a fiatal karnagyot. Az érdekes beszélgetést felvételről elhangzó zenedarabok fűszerezték.
Kós Katalin, a Györkös-ház vezetője bevezetőjében Potyó Istvánhoz kapcsolódó személyes élményeit is felelevenítette: közel tíz éve ismerik egymást, amikor Potyó másodéves volt a Brassói Egyetem Zeneművészeti Karán, és felkérték, hogy váltson egyetemet, jöjjön Kolozsvárra, mert elfoglalhatja a Szent Mihály plébánia karnagyi állását. – Ösztönöztem, hogy vállalja el ezt a tisztséget, mivel biztos voltam abban, hogy Kolozsvár csakis nyerhet egy ilyen zenésszel, mint Potyó István – mesélte Kós Katalin a brassói születésű karnagyról.
A rendezvény helyszínén lévő adventi koszorú harmadik, rózsaszínű gyertyáját meggyújtva Potyó magyarázattal is szolgált: a mögöttünk lévő harmadik adventi vasárnapot az öröm vasárnapjának nevezik, mivel a híveket ekkor tölti el Jézus eljövetelének reménye.
Potyó István zenei pályája szülővárosában, Brassóban kezdődött. Máig is szeretettel emlékezik zongoratanárára, Hanke Katalinra, akitől hat éven át nagyon sokat tanult. Potyó végül a brassói Áprily-líceum reál szakán érettségizett, de már líceumi tanulóként ismerkedett a templomi kántori teendőkkel, és rendszeresen énekelt az egyházi kórusban is. Egy alkalommal pedig kénytelen volt beugrani az éppen hiányzó kántor helyett.
– Isten segített abban, hogy a kolozsvári Szent Mihály plébánia kántori feladatait méltóképpen ellássam, miközben a kolozsvári zeneakadémián folytattam felsőfokú zenei tanulmányaimat. Szerencsére a tanáraim nagyon megértők voltak, mert amikor fekete kosztümben és nyakkendőben láttak, már tudták, hogy az óráról majd temetésre távozom – emlékezett vissza diákéveire Potyó.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Egynyelvű Európa Kolozsváron
Nem sok Európa jutott az Európa Ifjúsági Fővárosa projekt kolozsvári, szilveszter éjszakai nyitányába. A rendezvényen ugyanis – a külföldi együttes angol nyelvű dalait leszámítva – kizárólag román nyelvű szövegek hangzottak el, sem angol, sem magyar, sem más nyelvű köszöntés nem volt. Emellett a projekt nyitányát jelző lézershow is a román trikolór színeiben „pompázott”.
A csikorgó, mínusz tizenöt fokos hidegben Kolozsvár karácsonyi díszben pompázó főterén először a Costi Cămărăşan Band, majd a dán The Asteroids Galaxy Tour együttes koncertjére várták a lassan gyülekező, az ifjúsági főváros projekt nyomán jórészt fiatalokból álló tömeget.
Éjfél előtt mintegy tíz perccel aztán román zászlót lengetve, román nemzetiszínű vállszalaggal megjelent a színpadon Emil Boc, Kolozsvár polgármestere, hogy – a mögötte a színpadot lassan megtöltő fiatalok társaságában – hivatalosan is útjára indítsa az Európai Ifjúsági Fővárosa 2015 rendezvénysorozatot.
A polgármester azonban kizárólag románul szólt az akkorra már néhány ezer fős tömeghez – kivéve akkor, amikor a hangulatot feldobandó, a jelenlévők nem kis meglepetésére elkezdte énekelni az idei év egyik sztármeghívottja, az Avicii Wake Me Up című számát –, majd éjfél után tűzijátékkal együtt lézershow kezdődött.
Azonban ebben sem jelent meg sem az EU, sem bármely más európai ország szimbóluma, ezzel szemben csak román nyelven, ráadásul a román trikolór színeiben vetítették a funari időket idézően román zászlóerdőbe öltöztetett főtér épületeinek falára, illetve a Szent Mihály-templom tetejére az Európai Ifjúsági Főváros 2015 feliratot, valamint Románia térképének piros-sárga-kék kontúrját.
Egyébként a rendezvény honlapja háromnyelvű, ám amíg a román verzióban az angolhoz hasonlóan már a legfrissebb hírek is szerepelnek, addig a magyar honlapon a legutóbbi bejegyzés december 11-ei.
A szervezők sem értik
Egyelőre a szervezők sem értik, hogy a polgármesteri hivatal szilveszterkor miért csak egy nyelven köszöntötte a Kolozsvár Európa Ifjúsági Fővárosa projekt évét. Szöllősi Tamás, a programsorozatot koordináló Share Szövetség sajtókapcsolatokért felelős munkatársa lapunknak elmondta, az egész éves rendezvénysorozat honlapja jelen állás szerint háromnyelvű, de hamarosan élesítik a francia és a német változatot is.
A szervezők értetlensége azért is indokolt, mivel Emil Boc polgármester korábban bejelentette, hogy öt hivatalos nyelve lesz a Kolozsvár Európa Ifjúsági Fővárosa 2015 programsorozatnak, román, magyar, angol, német és francia nyelven lehet majd tájékozódni a programokról.
A programsorozatot egyébként a kolozsvári magyar színház és opera rendezvényei nyitják januárban, de ebben az időszakban kerül sor a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) téli majálisára, valamint a Károlyi Gáspár Alapítvány rendezvényeire – közölte érdeklődésünkre Szöllősi Tamás.
Mint elmondta, rövidesen elkészül a Madárles 2 című műsorfüzet, amely az ifjúsági főváros projekt magyar vonatkozású, első negyedévi rendezvényeit tartalmazza. Január 15-én ugyanakkor 80 civil szervezet részvételével kerül sor a hivatalos nyitórendezvényre, ekkor ismertetik a programot is.
Derűlátóak a PONT-osok
Az Európai Ifjúsági Főváros pályázat ötletgazdája, a PONT csoport ugyanakkor közölte: eddig is és a továbbiakban is megfogalmazhatók olyan kritikák, amelyek azt elemzik, miként lehetne másképp vagy jobban európai ifjúsági fővárost szervezni, azonban a 2011-es állapotokhoz viszonyítva kell szemlélni a történteket.
„Egy egyszerű ötletből egy igen jelentős ifjúsági program létrejötte vált lehetségessé, az ifjúság kérdéskörének sokkal hangsúlyosabb szerep jutott a közbeszédben, egy ifjúsági kezdeményezés országos jelentőségűvé vált, és Kolozsvár neve európai szinten is közismertté kezdett válni” – írja nyílt levelében a PONT csoport.
Leszögezik: a 2015-ös Európa Ifjúsági Fővárosa cím már önmagában véve eredmény, amely további pozitív fejleményt fog generálni. „Mi, PONT-osok, ennek az útnak minden pillanatát élvezzük, benne sokórás, -napos (éjszakás) munka, gondolkodás, együttműködés eredményeit látva, amelyben mindössze azzal próbálkoztunk, hogy újabb fejezetet adjunk hozzá Kolozsvár 21. századi csodás történetéhez” – summázták álláspontjukat.
Ebben a kezdeményezők azt is kifejtették, azt szeretnék, hogy a Kolozsvár 2015 – Európa Ifjúsági Fővárosa programsorozat legalább annyira legyen helyi, mint erdélyi, romániai és európai kitekintésű. „Ifjúsági főváros leszünk, ezért valódi fővárosként viselkedhetünk, ahol emberek, ötletek, eszmék, víziók találkoznak, és ahol nemcsak kapni tudunk Európától, hanem jelentős mértékben adni is tudunk számára” – áll a nyílt levélben.
David Guetta is fellép
Az Európai Ifjúsági Fórum 2012 novemberében ítélte Kolozsvárnak a 2015-ös európai ifjúsági fővárosi címet, melyet eddig a hollandiai Rotterdam, az olaszországi Torino, a belgiumi Antwerpen, a portugáliai Braga, a szlovéniai Maribor és a görögországi Szaloniki viselhetett egy-egy évig.
A város a magyar fiatalokból álló PONT csoport kezdeményezésére és irányításával készítette el a pályázatát, mellyel 11 vetélytársát előzte meg. A cím elnyerése után a kolozsvári ifjúsági szervezetek megalakították a Share Szövetséget, mely a város önkormányzatával társulva több mint ezer programot készített elő az ifjúsági főváros programsorozatára.
Emil Boc egyébként szilveszter éjszakáján azt is bejelentette, hogy a svéd Avicii mellett július 30. és augusztus 2. között a francia David Guetta is koncertezik majd a városban az Untold Festival elnevezésű rendezvényen.
Balogh Levente, Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Esztelneken vallásos turizmusra pályáznak
Egy év alatt igyekeztek gazdaságossá tenni az esztelneki kolostor földjeit, hogy ebből megélhessenek, talpon maradhassanak és jövedelmük is legyen belőle – nyilatkozta lapunknak Szilveszter testvér – világi nevén Kakucs Béla –, a ferences kolostor elöljárója.
Szilveszter testvér 2013. november 16-a óta él Esztelneken, ahová annak idején fráter Sebestyénnel és Ambrus Zoltán terciáriusszal érkezett. Sebestyén testvér húsvét után visszakerült Csíksomlyóra, a kolostorban jelenleg két szerzetes él. Szilveszter testvér elmondta: 2014-ben egyrészt papi feladatokat teljesített a felsőesztelneki templomban, másrészt a birtok ügyeit intézte. Fontos tennivalónak bizonyult a kolostor villanyhálózatának felújítása, amit nyolcvan százalékban sikerült kicserélni, felszámolták az életveszélyes vezetékeket. Rendbe tették a kolostor melletti temetőt, adományokból új bejárati kaput szereltek.
Szilveszter barát idei nagy terve az esztelneki kolostor bekapcsolása a vallásos turizmusba, ami a Szent Mihály-hegyi templomtól indulna és több „szentföldi” települést érintene. Ezt az elképzelést európai uniós támogatással, pályázati úton valósítanák meg, felújítanák és látogathatóvá tennék az útszakaszon található egyházi épületeket. Egyik kiemelkedő vonzerő az esztelneki ferences kolostor lenne, elkészítették a felméréseket és előtanulmányokat, hogy pályázni tudjanak a gyulafehérvári központi fejlesztési régiónál. A pályázatot az esztelneki önkormányzat nyújtaná be több felső-háromszéki önkormányzattal és a megyei tanáccsal társulva.
A 2015-ös esztendőt a Szentatya a szerzetesek, illetve a megszentelt élet éveként hirdette meg, ezért szerzetesként jobban fel szeretnék hívni magukra a figyelmet. Szilveszter barát azt is tervezi, hogy április 24-én a környékbeli papság jelenlétében felelevenítik a Szent György-búcsút, ugyanis a kolostor melletti templom védőszentje Szent György vértanú.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lám, mire vittük
Temetni, azt megtanultunk. Egy-egy halottunk mögé odasereglenek a néhainak még az ellenségei is, hogy a sírgödör mellett körülnézve újból és újból megállapíthassa, mire is megyünk nélküle ennyin, és mire is mentünk vele, a néhaival együtt. Van néhány nemzetközi keresztény ünnepecskénk, aztán tömegével világnapja a bokasüllyedéseseknek, világnapja a fúvószenekaroknak, az éhezőknek.
Soványka nemzeti ünnepeink is villannak évente. Ellenségeink nagy hajcihővel dübörögnek föl köröttünk a magukéval, hogy menekülni sem lehet előlük. Ez van, Erdélyország, ez a hazám. És nem akarok ünneprontó lenni, akkor sem, ha ebben a januárban is elhangzik, hogy magyarok, takarodjatok ki Romániából. Ahogy minden december elsején is igen. Én most ebben a helyzetben emlékezni akarok a román vajdaságok egyesülésének (1859) évfordulójára, a századikra, 1959-re.
Azt az élményt Kolozsváron szereztem másodéves egyetemista koromban. Feszült légkörben folytak már az előkészületek is. Jött fentről a parancs a Bolyai Tudományegyetemre – akkor még volt –, hogyan kell viselkedni; és hogy a híres tánccsoportunk igenis román viseletben jelenjék meg a főtéren rendezendő ünnepségen. „Én nem!” Én sem! – ebben maradtunk. Pedig tudtuk, hogy kockáztatjuk a kizáratásunkat az egyetemről esetleg.
Délelőttre rendre beérkeztek a buszok, rakva a vidéki románsággal, több százzal. Csujogattak, ittak erősen, s nagyromániáztak a főtéren. A mi csoportunkat a román diákság közé terelték a belügyisek. Szorítóba. Aztán egy másik román, aki segédtanárnak nevezte magát, vicsorogva kérdezte, miért nem román viseletben vagyunk? Mert mi a bihari táncunk ruháiban bizony! De már szólt az akkori román himnusz, szónoklatok, és adott jelre balkáni hórára utasították a diákságot, mindenkit, a Szent Mihály-templom és Mátyás király szoborcsoportja körül, körben lötyögni, hatalmas körben.
Délben már a szobor talapzatán is ittak üvegből, és ordítottak dalban, prózában, nagy indulatban. Végül hazatértünk a bentlakásba, valami ebédre, némán. Délután Laczkovits barátommal még visszamentünk, lássuk, honnan ez az ijesztő üvöltés szakadatlan. Az ünneplők már Mátyás lován csüngtek, az üvegeket a lován törték miszlikbe.
Hát ez az ünnep, komám, nem az, hogy a mi ünnepünkön a kölcsönös szeretetről papolunk ma is! 1959-ben már börtönökben senyvedtek tanáraink, kollégáink, Dávid Gyula, Páskándi Géza, Kelemen Kálmán, Péterffy Irén, Páll Lajos – rengetegen, az ’56-os forradalom áldozatai Romániában! Napszentülte tájban milicisták lepték el a várost, óra alatt kiürítették a teret. Számtalan magyar diákot vittek be, kopaszra nyírták, éjféltájban elengedték őket. Szegény Schneider Antal évfolyamtársunkat is, aki maga volt a szelídség, ártatlanság.
Innen, ma úgy látok bele az időbe, mintha az a dühösre szervezett ünnep előjátéka lett volna az ún. marosvásárhelyi eseményeknek, 1990-nek. De akkor még megvolt a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Vásárhelyen, mi a Bolyai Tudományegyetem diákjai voltunk. Nemsokára kivégezték, beleegyesítették a Babeșbe, bentlakásainkból kiköltöztettek, be a románokkal közösbe. Tilos volt csak magyaroknak lakni egy szobában. Lélektan- és magyarszakosként már román nyelven is kénytelenek voltunk hallgatni és vizsgázni doamna Roska professzornál.
Az „egyesülést” követően elindult az öngyilkossági sorozat professzoraink körében! Szabédi, Csendes Zoltán, Molnár, a közgazdász, aztán az egyik Tóth Sándor. Az az évforduló mintha jogot adott volna a nagytakarításra. Előjátéka volt, szemléltetője a diktatúra következő évfordulóinak, el mindmáig, mikor emlékezgetünk 25 év távlatából – mire is? Hogy egy fiatal magyar református lelkész Temesváron elindította az omlást Európa egyik beteg, elmaradott országában. Érdekes, egyetlen román pap nem vállalta 1989 előtt s után sem a fölszólalást az ország dolgaiban!
Huszonöt év mire ment el? És 56 év mire? Új román himnuszokra és kormányokra. Mátyás királyunkról folyik a lé, s igen a Szent Mihály-templom körül is. Összetört üvegek és összetört életek – intézményeink sehol. És Erdéllyel együtt mély gazdasági válságban ez a rongyos, jobb sorsra való ország, s annak népei, Dobrudzsától Szalontáig, Temesvárig, Szatmárig.
Csöndes, szép ünnepeket mindnyájunknak. És gyönyörű hétköznapokat!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egykori pompájában a főtéri plébánia bejárata
Véget ért a kolozsvári Szent Mihály plébánia patinás főtéri épülete 1894-ből származó főbejárati fakapujának teljes restaurálása, amelynek megvalósítása sok szakember támogatásával történhetett meg.
A főtéri plébániaépület fa kapubejáratát most kovácsoltvas díszítéssel gazdagították. A felújítási-tatarozási munkálatokat Balla Barna és csapata végezte. A kapuzat boltíves kőkeretének – amelyen az 1799-es évszám olvasható – felújítását és kerékvető köveinek kicserélését a magyarvistai Barta Levente kőfaragómester és társai végezték. Az átfogó tatarozással egy időben sikerült kijavíttatni és újrafestetni a teljes kapubejáratot, amelynek járószintjén kőlapokat helyezett el a székelyudvarhelyi Benedek Zsolt vállalkozó. A kőlapokat kedvezményes áron szállította György Gusztáv magyarvistai kőfaragó.
(Fodor György)
Szabadság (Kolozsvár)

Feltámadott a Redut egymutatós toronyórája
Újra üzemel az Erdélyi Néprajzi Múzeum (egykori Redut) 18. századi toronyórája.
A két kisharanggal ellátott egymutatójú szerkezet hetvenöt évnyi stagnálás és rozsdásodás után tegnap ismét „munkába állt”. Mint arról korábban beszámoltunk, az óra eredeti helye a Szent Mihály-templom barokk tornya volt, amit azonban le kellett bontani, az óra így a Monostori kapu tornyára került. Annak lebontása után költözött 1840-ben alig száz méterrel arrébb, az Erdély Diétának is helyet adó Redut épületére. Ebben a műemlék épületben koncertezett annak idején Liszt Ferenc, Johannes Brahms, Bartók Béla és George Enescu. A toronyóra felújításának munkálatait egy, az ilyen feladatokra szakosodott fiatal órásmester, Jakabházi Sándor végezte el. Az óra egész és fél órakor üt. A költségeket, Tudor Sălăgean igazgatónak köszönhetően, a múzeum költségvetéséből gazdálkodták ki.
(Ö. I. B.)
Szabadság (Kolozsvár)

Hitélet – Imalánc kezdődik Márton Áron boldoggá avatásáért
Vasárnap imalánc kezdődik Kolozsváron Márton Áron boldoggá avatásáért. Márton Áron püspök munkássága szorosan kapcsolódik Kolozsvárhoz.
A kolozsvári Szent Mihály Római Katolikus Nőszövetség és a Szent Mihály Caritas Szervezet tagjai által kezdeményezett imalánc az év folyamán végigjárja a különböző kolozsvári egyházközségeket.
Szabadság (Kolozsvár)