„Hálás a szívünk, zengjen az örömünk”
Az István, a király rockopera bemutatójával zárultak a 4. Kolozsvári Magyar Napok
Harangkondulással kezdődtek, és harangszóval értek véget tegnap este a 4. Kolozsvári Magyar Napok. A rendezvénysorozatra a Zsuráfszky Zoltán rendezte István, a király című rockopera tette fel a koronát, amely a Szent Mihály-templom harangjának kondulására indult. A délutáni borús, esős időjárás után estére „felkelt a napunk”, a Mátyás király lovas szobránál összegyűlt több ezres sokadalom történelmi pillanatokat élhetett át, hiszen Erdély fővárosának szívében először csendülhettek fel élőben a Szörényi–Bródy szerzőpáros híres rockoperájának akkordjai. A zárógálán a magyar kormány képviseletében beszédet mondott Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, Emil Boc és Horváth Anna, Kolozsvár polgármestere, illetve alpolgármestere, valamint Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője. A szervezők idén is gondoskodtak tűzijátékról, amely szintén felejthetetlen élményt jelentett a fesztiválozóknak.
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvártól Sepsiszentgyörgyig
Kolozsvár. Több tízezres tömeg üdvrivalgása, amikor az István, a király végén óriási piros-fehér-zöld lobogó tűnik fel a színpadon. Azon a téren, ahol a Szent Mihály-templom és Mátyás lovas szobra mellett nem is oly régen még piros-sárga-kékre mázolt padokkal és szemeteskukákkal igyekeztek palástolni, hogy bármi köze is volna e városnak a magyarokhoz.
Kissé odébb, a színpadtól távolabb román fiatalok egy csoportja, beszélgetnek, s közben hallgatják a rockoperát. Időnként tapsolnak is.
Farkas utca. Erdélyi magyar kiadók, népi mesterek, hagyományos termékek készítőinek standjai egymás mellett – sokukon a matrica: Igen, tessék!, mert ott érték a magyar szó – , székelyföldi, kalotaszegi kézművesek vásárlásra csábító portékái között sétáló kolozsváriak és látogatók. Román szót is hallani: a hölgy hallhatóan idegen akcentussal kér valamit, s közben román nyelven szabadkozik: nem beszél magyarul, de meg akar tanulni.
Lakónegyed. Idősebb hölgy kérdezi, a főtérre tartunk-e, majd hozzáfűzi: legalább ilyenkor legyünk ott. Mi, magyarok. Mert ott érték az ilyen találkozó. Életképek, megeshet, nem is a legjellemzőbbek a Kolozsvári Magyar Napokon. De melyek mégis jelzik: Erdély fővárosában mintha megmozdult volna valami: mintha találkozna a magyarság öntudatra ébredése, identitásának kinyilvánítása, összefogása a románság nyitottságával, kultúránk iránti fogékonyságával.
Marosvásárhely. A magyarok közvetett és közvetlen közreműködésével is megválasztott román polgármester száműzi a város főteréről azt a rendezvényt, amely a kolozsvárihoz hasonlóan ízlésünket, kultúránkat mutatná be, találkozásra és bemutatkozásra teremtene lehetőséget. Mi több, ellenrendezvényt szervez valamiféle hazug multikulturalitás jegyében. Székelyföld fővárosában még él Marosvásárhely elrománosításának reflexe, a jól fésült nacionalizmusé a tér – az erre adott válasz pedig mintha nem volna elég eltökélt.
Sepsiszentgyörgy. De lehetne Barót, Kézdivásárhely, Csíkszereda, bármely székelyföldi város, ahol tömbben élünk. Vajon itt tudatosítjuk-e, mit is jelent az, hogy többségben vagyunk, számos helyen, intézményben magyarul is szólhatunk, művelődési rendezvényeinket senki nem akadályozhatja meg? Érték-e számunkra a magyar szó, a találkozás, megbecsüljük-e, óvjuk-e azt? Nem azért, hogy beérjük azzal, ami demográfiai helyzetünk folytán adott, hanem hogy belső anyaországként példát mutathassunk, erőt adhassunk az Erdély más szegleteiben élők számára is.
Farcádi Botond
Háromszék
Erdély.ma

Szegedi diákok Kolozsváron – egy áthallgatás szűk 10 napja
Felfordult a világ! Nem kolozsváriak mentek odaát, hanem néhány szögedi diák jött megélni a kincses várost - már annyit, amennyi tíz napba belefért.
A házigazda
Általában egy diákcsereprogram után a vendégek írják beszámolójukat. Én a másik, szintén napos oldalát írnám meg, egy rövid Szeged-Kolozsvár testvéri(es)ség néhány napját a házigazda szemszögéből. Alább majd „vallanak” a szögediek...
Az előkészületek, program-összeállítás és kapcsolatfelvétel a kezdeti szakasznak akár unalmasabbnak is mondható részei, ezeket kihagyom. A lényeg az első négy lánnyal és egyetlen fiúval kezdődött. Közös ebéd, kezdeti nyelvi nehézségek (mármint a szegedi vendégdiákoknak, mi meg tolmácskodtunk), majd egy kis ismerkedés egymással, a KMDSZ-szel, Karrierirodával, Kolozsvárral. Az oldott hangulatra nem sokat kellett várni, már az esti sörözés a Krajczárban jól sikerült, hiszen éjjel 1-ig kint maradt az összeszokásban levő kis társaság. Igazi összerázódást meg mi mástól is várhatnánk egy egyetemlátogatós nap után, mint a Janistől? Másnap nehéz is volt az ébredés…
Ahogy teltek a napok, annál inkább megismertük egymást. Nem csak azt tudtuk már, kit hogy hívnak, milyen egyetemre jár, hanem kiderült, ha valaki szeretett néptáncolni, lassan megtudtuk, kinek ízlik jobban a bor, mint a sör. Az is világossá vált, több helyről gyűltünk össze mi, magyarok. Nem volt olyan nagy kulturális különbség, de szervezőkként a maximumot ki akartuk hozni városunkból, környezetünkből. Megmutatni, hogy Kolozsvárt miért és hogyan lehet szeretni. Hogy miért pont olyan jók az őszi sétatéri bolyongások, mint egy opera, vagy épp este a fellegvárról a kilátás ér-e annyit, mint a toronylátogatás (ahová, sajnos, nem mindenki jutott fel).
Néha megkérdezték a külföldi egyetemistáink: honnan a sok energia? Ők adták azt a löketet, ami pörgetett és vonzott a városba azon a körülbelül 10 napon. A mosolyok és kérdések, az érdeklődés szedett ki hosszú éjszakák után reggel az ágyból, még így is vigyorogva. Ez vett rá, hogy szabad órámban süssek gyorsan, vagy hogy bulira készülés helyett egy utolsó sörözésre szaladjak. Nem volt így sem elég ez a néhány nap, remélem, hogy jövőre kapunk még ugyanennyit. Vagy többet is akár!
(G. Cs.)
Kolozsvár két hétben – új hangulat, életérzés
Kolozsvár… A szó, a város új hangulattá, életérzéssé nőtte ki magát gondolataimban.
Nekem, Szegedről érkező hallgatónak elsőre furcsának és idegennek tűnt a kép, amit Kolozsvár nyújthatott. Szeged széles utcái, járdái után az első napokban meglepő és lehangoló volt Kolozsvár sikátoros elrendezése. Hirtelen azonban valami (minden!) megváltozott bennem, egyik napról a másikra!
Vendéglátóink remek programokat szerveztek, elég volt egy városnézés Andris kínálta történeti áttekintéssel, egy fellegvári séta Ingriddel és Mándellel ahhoz, hogy átértékeljem mindazt, amit Kolozsvár adhat nekem. Pozitív élményeimet csak fokozták a közös sörözések, a tordai sóbánya-látogatás, valamint a gyönyörű napsütéses időjárás. Akkor szerettem bele végleg a városba, amikor a Sétatérre mentem fotózni. Az ősz hihetetlen színei, a park szépsége megtették hatásukat. Tamás, Csilla, Réka a második héten is jobbnál jobb programokkal kedveskedtek. Nem feledem az operettet, a Heltait, a Klausent... A Feketetón tapasztaltakról, annak sokszínűségéről, Hunorral (illetve nélküle ) átélt kalandokról külön elbeszélést írhatnék. Kolozsvár látképe a Szent Mihály templom tornyáról szintén örökre az elmémbe égett.
Mindent összevetve azt gondolom, csodás két hetünk volt a városban, megismerve annak sokszínűségét, de talán két hét mégis kevés volt, hogy felfedezzük minden árnyalatát. Tudok még olyan helyekről, terekről, kocsmákról, amelyek arra várnak, hogy megismerjem őket. Érzem, tudom, hogy a város visszavár! És ha visszatérek, felkeresem kedves vendéglátóinkat, akik Kolozsvár rejtelmeit elérhetővé tették számomra!
Istovics Krisztina
Bentlakás és kintlakás, megkapni
Esti utazással vette kezdetét erdélyi, kolozsvári kalandunk. Sikeres megérkezés és szobafoglalás után készültünk a következő napok izgalmaira: egymás, a KMDSZ-tagok és Kolozsvár megismerésére.
Néha gondot okoztak a nyelvi korlátok, de úgy hiszem, barkochbában és activityben mindenki fejlődött az ott töltött pár napban. Születtek komikus szituációk, többek között a konyhás nénikkel folytatott „beszélgetések” (melyik rántott sajtot szeretnénk enni), vagy a mosodás nénivel – hogy mosni szeretnénk –, a portás bácsival – de mi ebben a koliban (bentlakásban) lakunk, mi vagyunk a magyar csoport, tessék felengedni –, vagy ha éppen a termet kerestük, ahol az óránk volt.
Kintlétünk alatt vendéglátóink bevezettek minket az egyetemi életbe, azaz 2 hétig mi is beleélhettük magunkat az ízig-vérig kolozsvári egyetemista létbe és minden velejárójába. Megismertük az egyetemet, az egyetemi órákat és tanárokat. Bejártuk Kolozsvár nevezetességeit és legjobb vendéglátóipari egységeit, ahol magyarul is értenek, és még társasozni is lehet. Átmulattunk egy-két éjszakát a Janisben, a magyar bulikban, ahol a román és magyar fiatal megfér egymás mellett, a magyarországi közhiedelemmel ellentétben. Megtapasztaltuk, hogy az ottani közlekedéskultúra merőben eltér a mienktől, vagyis ha ott élsz, vedd fel az ottani ritmust (nem baj, ha piros van vagy nincs zebra, menj át nyugodtan az úton), és hogy az összes buszsofőr Michael Schumachernek képzeli magát, legyen szó helyi vagy távolsági buszjáratról. Kiderült, hogy a feketetói vásár tényleg nagyon nagy és tényleg mindent lehet ott kapni, hogy a bentlakásnak (kollégium) kintlakás (albérlet) az ellentétje, nem csak viccelni akartak velünk a srácok. Valamint az utolsó napon felvilágosítottuk vendéglátóinkat, hogy a ’megkapni’ szót mi nem használjuk olyan szövegkörnyezetben, mint ők (nálunk a ’megtalál’-t szokás mondani, a megkapni az más jelent…), azért mosolyogtunk mindig rajtuk, ha ezt mondták. Számunkra elég viccesen hangzik az, hogy „Kint megkaptok.” vagy „Majd ott megkapjátok XY-t.”.
Remek embereket ismertünk meg egy gyönyörű városban, akik szuper programokat szerveztek nekünk, és szerintem nem hazudok, ha azt írom, hogy vissza fogunk még térni, készüljetek fel!
Szabadság (Kolozsvár)

Kötelékek – kézfogások
Októberi napjaim, napjaink
Amikor még nem volt internet, illetve számítógép, de tévé sem – az én gyermekkoromban mindenesetre így volt –, szülői kézfogással vagy már önállóan járkálva az utcán, olvastuk az üzletek cégtábláit, a feliratokat (többnyire magyarul); tanultuk a szavakat, a jelentéseket. Bő hetven év múltán is megmaradt bennem ez a szokás, ránézek a legkülönbözőbb kiírásokra, próbálom továbbgondolni őket.
Igazi vénasszonyok nyarán (indián nyári napon?) buszra várva, a következő szövegen akadt meg a tekintetem: „Spală româneşte”. Keresem ennek a (mosópor-reklámnak szánt) mondatnak az időszerű (korszerű?) magyar értelmezését. Moss románul? Tisztára mossa a szennyest? Eltünteti, amit kell? És persze hozzágondolom a magyar megfelelőket autonómia-igényünk szellemében, no meg, a „magyar gyerek gyógyítja”-szerű régebbi meg az újabb fordulatokat, hiszen mi is tudunk mindenfélét, akár ma használatos magyar reklámszöveget, nemzeti szabadságharcosat. Még csak nem is kell feltétlenül a futballpályákra kimennünk. Itt vagy ott hátat fordítani ilyen vagy olyan himnuszok elhangzásakor.
2013 októbere annyi élményben részesített… Sokunkat.
Futball-beszéd (és hallgatás)
Hallgatni arany! – szoktuk mondani. Persze nem mindig van így. Ám akinek ég a háza, inkább hallgasson, mintsem próbálja dicsekvéssel, hazugságokkal elfedni a valóságot. De jobban teszi, ha erőt vesz magán, és keresi a bukássorozat valóban nem könnyen megtalálható okait. (Legyen ő válogatott labdarúgó, edző, szövetségi kapitány vagy éppen vezető politikus.) Ez most éppen magyar kérdés, ha azonban valaki az észtek elleni „győztes” román meccset nézte, az Andorrával „sikeresen” megvívott, ugyancsak szégyenletes szereplésünk helyett (vagy közben), és hallotta a bukaresti szurkolók saját csapatuknak szóló füttykoncertjét, ráadásul a magyaroknál még mindig jobb román (külföldi légiósokkal hasonlóképpen teletömött) klubcsapatok szereplését követte – hát az akár romániai (román) hazafiként sem lehet büszke. Viszont egy görögökkel megvívott sikeres novemberi selejtezőt követően felbúg(hat) a „nagyok vagyunk” nemzeti himnusza.
Mi egyelőre a bukaresti „saját” szégyent (0:3), a magyar válogatott minősíthetetlen teljesítményét követő újabb, amszterdami megalázást, az 1:8-at nyalogatjuk körül. És természetesen vitatkozunk – a Kolozsvár Társaság rendezvényén is – kolozsvári, úgymond első osztályú csapataink állapotán, gondjain, a köztük feszülő gyűlölségen. No meg nosztalgiázhatunk, ifjú korunkra emlékezve, amikor Kolozsvár főterén a mikrofonból Szepesi György közvetítése szólt, az aranycsapat világsikerét kürtölve világgá – és ez városunk lakóinak másik részét nem háborította fel…
(Jelenből nézve, magyar szurkolói szemmel: alighanem biztatóbb lehetne egyelőre más labdajátékhoz pártolni: mondjuk kézilabdához, vízilabdához.)
Iskola, egyetemi beszéd
A szégyen után a dicsőség – bár ez is kicsit régebbi. Nem kell egészen az iskoláig visszamenni (noha megtehetnénk), egyetemi szinttől fölfelé haladhatunk ezúttal. Némiképpen a sporttal, labdajátékokkal is kapcsolatba hozható (és ebben bizonyára egykori iskolánknak, a kolozsvári Református Kollégiumnak, az államosítást követő években továbbélő sportos hangulatnak is szerepe volt). Kelemen Árpádról van szó (1932–1997), az ő magasra ívelő (nem mellesleg sportos) életpályájáról, amely a városhoz közeli Kajántóról indult, és nyugat-európai, amerikai állomásokon át Kolozsváron zárult. Aknamezőn – a hírnév felé, így jellemezném ezt az életutat, hiszen Gheorghiu-Dej és Ceauşescu Romániájában, különösen egy Kelemen-fajtának, aknákkal telepített talajról kellett elrugaszkodnia; innen jutott nemzetközi hírnévre a műszaki életben, kolozsvári műegyetemi tanárként, elismert, többszörösen kitüntetett feltalálóként. Az ő emlékére most kiadott kis kötetben elmondhattuk, hogy a diktatúra, a nemzetiségi elnyomás legsötétebb éveiben Kelemen Árpád azon kevesek közé számított, akiknek sikerült áttörni a bezártságot, táplálhatták a még hinni tudókban a reményt, hogy a falak nem véglegesen, végzetesen vesznek körül minket.
A Kolozsvár Társaság az Októberi Napok keretében mutatta be a Kelemen Árpádról készült könyvet – és adhatott örömteljes hírt (az aranymisés római katolikus pap Jakab Gábornak köszönhetően) arról, hogy a már-már teljesen elöregedő faluban, Kajántón valami új kezdődik, egy összetartó fiatal (ferences) közösség helyválasztása folytán gyerekek tölthetik meg a templomot. Demográfiai szempontból érdemes bővebben foglalkozni ezzel az új jelenséggel, hogy egyes Kolozsvár környéki (vagy már éppen ide kapcsolódó) falvak magyar lakossága növekedőben van; Szászfenes és Kisbács ebben a tekintetben egyre többet hallat magáról.
Szobrok beszéde
Itt vannak még közöttünk néhányan az ötvenhatosok közül, faggathatjuk őket, de már gyakoribbak az alkalmak, hogy az emlékművek előtt idézzük fel, az 50. évfordulón is túljutva, ami több száz kilométerre tőlünk, illetve ami itt, velünk történt. A Kolozsvár Társaság igyekszik élni a lehetőséggel, hogy a közös emlékezés valóban a közösségünké legyen, maradjon, a megosztás ne érvényesülhessen a sétatéri 1956-os emlékmű körül. Így történt ez 2013. október 23-án is.
És így történt Sztánán, valamivel korábban, ahol ugyancsak sok százan álltuk körül Kós Károly mellszobrát, Gergely Zoltán kitűnő alkotását. A kazettás mennyezetű kis református templom természetesen szűknek bizonyult a vendégek és helybeliek valamennyijének befogadására, de méltó hátteret biztosított és biztosít most már folyamatosan a találkozásnak Kós bronzba örökített arcmásával. Ha egy szobor valóban sikerült, akkor a választott anyag (fa, kő, bronz) magát az embert jelenti. Kós Károly életművéből számos motívumot lehetne kiemelni – Gergely Zoltánnak a lényeget sikerült megragadnia: a tartást, az életmunkára elkötelezett (Kós kedvelt kifejezése), a közösségnek tartozó és tartozását megfizető embert. Ahogy Markó Béla, a Kós Károly Alapítvány elnöke a szoboravatáson kifejtette: Kós alkotása – maga az élete.
Ez persze nem kisebbíti a részek, a részletek jelentőségét. Tudjuk, a Kós-életműben nem kicsiny „részlet” az Erdélyi Szépmíves Céh létrehozása és eredményes működtetése két évtizeden át (1924–1944). Az idei október hozadéka (nekem), hogy az 1928-ban születettekről, és velük, a most 85 évesek köztünk lévő három képviselőjével (Dávid Gyulával, Balázs Sándorral és a Kriterion volt műszaki szerkesztőjével, Bálint Lajossal) beszélgetve szükségszerűen került szóba könyvkiadásunk, mindenekelőtt a Domokos Géza nevével összefonódott Kriterion. S ha nem is a Kolozsvár Társaság nyilvánossága előtt, azt követően egy baráti beszélgetésben és a Tar Károlytól kapott ESzC Emlékkönyvbe belelapozva továbbgondoltam az örökség súlyát. Az Ághegy Könyvek sorozatát szerkesztő, ma Svédországban élő, hazalátogató, magát változatlanul erdélyinek valló Tar Károly (1969-ben kisregénnyel mutatkozott be a Forrás-sorozatban) a pár éve kiadott Emlékkönyv előszavában Kós Károlyt és Dsida Jenőt idézi, a „mindig magunkért, de soha mások ellen” szellemében. Minthogy pedig összeállításában az 1924 és 1944 közé helyezhető Szépmíves Céh megnevezése alá egy másik, ma már kevéssé számon tartott dátumot is beidéz (1990–1995), nyilván nem kerülheti meg a ’89-es fordulatot követő kísérlet megidézését. Azt gondolom, ez az igazi érdekessége, újdonsága ennek az Emlékkönyvnek. Ne menjünk bele a részletekbe (hiszen ez messze vezetne), idézzünk azonban néhány mondatot az újjáalakulni akaró ESzC hajdani intézőjének, Tar Károlynak a bevezetőjéből: „Amikor Szőcs Géza az újraalakulás ötletével megörvendeztetett, azt kérdeztem tőle, hogy Kós Károlya van-e vállalkozásához. Költői kérdés volt. Az eltelt öt esztendő alatt bebizonyosodott, hogy ziláltságunk miatt szervezésből elégtelenségre vizsgáztunk.”
A vizsgázás, az összeméretkezés: nehéz ügy. Így van ez a szobrok esetében is. Nem kerülhető meg a kérdés az új (kolozsvári) Bethlen Gábor-szoborral kapcsolatban sem. Aligha kérdőjelezheti meg bárki is örömünket azon, hogy a Nagy Fejedelem egész alakos megjelenítésével most már bármikor találkozhatunk a Kétágú templom előterében, pontosabban attól kicsit jobbra, a szomszéd kerítése felé és így sajnos háttér nélkül – vagyis nem úgy, ahogy a kiváló Márton Áron-bronzalakot láthatjuk (Bocskay Vince alkotását) a Szent Mihály-templom monumentális gótikájához illesztve. De be kell vallanunk magunknak, hogy a Péterfy László erre az alkalomra bronzba öntött (régebbi?) makettje nyomába sem lép a Kós András alkotta tömbszerű Bethlen-szobornak, amely nem is olyan rég Nagyvárad büszkesége lett, ráadásul köztéren (nyilvános parkban). Ebből a szoboralakból, a Péterfyéből éppen a monumentalitás, az erő sugárzása hiányzik. Viszont szép beszédeket hallgathattunk az avatóünnepségen – nem utolsósorban Böjte Csaba ferences atyától, a Tőle mindig hitelesen hangzó összetartozásról.
Brassó, Székelyudvarhely
A két város csak az én októberi napjaim emlékében állítható így egymás mellé. De hát ez is valamilyen összetartozás, egy-egy közösség súlyáról, kísérletéről szól. Brassóban az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Köre tartott konferenciát („Protestánsok a Kárpátok alatt”), a Barcaságra, a magyar–szász kapcsolatokra összpontosítva. Itt sajnos kevesen voltunk, még a Brassói Lapok sem tekintette saját ügyének, legalábbis „helyi érdekességnek” a rendezvényt. (Pedig tehette volna több okból. Én személyesen Ritoók – Miess G. – János nevét említeném, a szász–magyar kapcsolatok kutatójáét, aki mielőtt a Korunk szerkesztőségében felelős titkár lett volna, a BL előd-, illetve köztes hetilapjának, az Új Időnek volt irodalmi szerkesztője.) Azt gondolom egyébként, hogy ez az Erdélyi Kör mint egyfajta szellemi fórum Erdély-szerte, így persze Kolozsvárt is több figyelmet érdemelne. Utóvégre az EPMSZ (a svájci bejegyzésű anyaszervezet), Cs. Szabó László és Szabó Zoltán európai szellemiségében, Erdélyt is jelentheti – semmiképpen nem májusi utazási lehetőség Nyugatra vagy Délre kirándulni szándékozóknak, az Akadémiai Napok alkalmából.
Székelyudvarhely szerényebb, ám úgy is írhatnám, rátartibb erdélyi város, legalábbis magyar nézőpontból. Ugyan az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány sem túl gyakran hallat magáról, de most már honlapja van, frissül, a „székely anyaváros” polgármesteri hivatalának dísztermében pedig az évi díjosztó ünnepségre többnyire megtelik a terem – olyankor is, amikor párhuzamosan színházi műsorok folynak, vagy a korábbi polgármester, Szász Jenő programja zajlik éppen. Nincs nagy hírverése országosan az EMIA tevékenységének, pedig ez is nemzetstratégia, hogy például évről évre egy – tőlünk nézve „határon túli” – magyar irodalmár kap Hídverő gyűrűt, az erdélyi irodalom népszerűsítéséért. Tekintélyes az eddigi névsor, olyanokkal, mint Ilia Mihály, Pomogáts Béla, a néhai Görömbei András – most a kecskeméti Forrás főszerkesztője, Füzi László irodalomtörténész csatlakozott a „meggyűrűzöttekhez”.
Irodalmi beszéd, színházi beszéd
Mióta – második éve – van erdélyi színházi folyóiratunk (a 2013. őszi számot vehettük legutóbb kézbe), joggal várjuk, hogy saját dilemmáinkra is kapjunk szakavatott választ valamelyik ifjú színikritikusunktól. Ők ugyanis már erre a pályára készültek, nem mint mi, akik évtizedekkel korábban rándultunk át (alkalmilag vagy tartósan) erre a területre. Bevallom, olykor vitatkoznék a Játéktér alapszerzőivel, vagy „kiegészítő” kritikát volna kedvem írni, amikor például Bogdán Zsolt kitűnő Dsida-versmondásának méltó visszhangját keresem.
Legújabb – októberi – színikritikus-ingeremet a kolozsvári magyar színház két utóbbi előadása váltotta ki, természetesen más-más formában. Előrebocsátom, nem a színészekkel van vitatkoznivalóm, ők nagy többségükben (megítélésem szerint) most is tették a dolgukat, néha nagyszerűen. Mindenekelőtt szerző és színpad, szöveg és játék(lehetőség) viszonyát tenném szóvá, akár terjedelmesebb tanulmányban – ha futná időmből. (És szakértelmemből?) Az egyik érintett Bohumil Hrabal és az Őfelsége pincére voltam színpadi adaptációját végző, szintén cseh David Jarab s a prágai rendező, Michal Dočekal. A másik Demény Péter. (Vele akár négyszemközt is megbeszélhetnénk a dolgot – tehettük volna már Brassóban, ha látom az itthoni próbákat –, Kolozsvárt pedig majd bizonyára találkozunk, vitatkozunk barátilag.)
Nem vitatom akár Shakespeare, akár Caragiale vagy Örkény szövegének új (rendezői) értelmezésének jogosultságát. De azt már igen, hogy Bohumil Hrabalból, a sajátosan cseh (közép-európai?) humorú prózaíróból harcos antifasiszta és antikommunista, közhelyesen exklamáló színpadi szerzőt faragjanak. Változatlanul azt gondolom, hogy a filmes Jirži Menzel érti jobban Hrabalt, mint Jarab vagy Dočekal. Ráadásul a maga módján izgalmas (és lírai) Hrabalból hellyel-közzel tucatszerzőt csináltak, aki ráadásul olykor már vontatottá, unalmassá válik szövegével a színpadon. Szerencsére Bogdán Zsoltnak a főszerepben (Jan Dite) mindvégig van hitele, tartása, hosszúra nyújtott néma jelenéseiben is. Bíró József a Cseh Köztársaság elnöki minőségében kiváló epizódalakítást nyújt; francia professzorként viszont szánalmas szürkeségre van kárhoztatva. (Nem folytatom.)
Demény Péter bemutatkozása színpadi szerzőként, úgy vélem, felemásra sikerült a Stúdió klasz-szikus-polgárira „varázsolt” kisszínpadán. Nem a rendezőt, még kevésbé a színészeit hibáztatom. Panek Kati remek volt, sajnálhatjuk, hogy ritkán látjuk nagytermi előadásban vagy a Stúdió színpadán. És a társakkal sem volt semmi baj. A kétségtelenül igényes, irodalmi (írói) szövegből hiányzott az átütő drámaiság. Demény drámai helyzetet képzelt el, prózai olvasatban ez nyilván meg is van – a színen ez kevésnek bizonyult. A Bolero egyelőre inkább a prózaíró (és költő) Demény tehetségét sejtette meg újra. Talán lesz folytatás igazi drámában, majd színpadon is.
Októberre jön november, december, 2014 január, új októberek. Új (értőbb?) kritikusokkal.
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Ásatások folynak a Szent Mihály-templom tövében
A tél beállta előtt a templomtorony kőlépcsőit is felújítják
Újabb fejezethez érkeztek a kolozsvári Szent Mihály-templom restaurálási pályázatához szükséges terv előkészületi munkálatai: miután az elmúlt hónapokban hazai és magyarországi szakemberek egész sora végzett különféle felméréseket, most az archeológusokon van a sor az adatgyűjtésben. A munkálatokat vezető Csók Zsolt, az Erdélyi Történeti Múzeum régésze a helyszínen arról tájékoztatott, hogy az esperesi hivatal felkérésére végeznek szondázást a templomhajó északi és a szentély déli oldalánál, majd az eredményeket feldolgozzák, és a főépítészek rendelkezésére bocsátják. Bár a külső szemlélődő számára az egyre-másra felbukkanó leletek – köztük több csontváz, koponya – igen érdekesnek tűnnek, megtudtuk: eddig egyelőre semmilyen rendkívüli lelet nem került felszínre, ugyanakkor az is kiderült, hogy az ásatás során talált sírokat többnyire már a 19. században megbolygatták, mint ahogyan a mélyebb rétegek is sérülhettek.
Szabadság (Kolozsvár)

Lehetetlen helyzetbe sodorva
A második bécsi döntést eredetileg a román fél kérte – sommázta a Limes tudományos szemle főszerkesztő-helyettese, L. BALOGH BÉNI főlevéltáros az Észak-Erdély visszaszolgáltatását eredményező esemény lényegét. A temesvári születésű történésszel Szilágyi Aladár beszélgetett.
- A döntés előzményei, következményei, a Dél-Erdélyben rekedt magyarság helyzete mintha kevésbé keltette volna fel a magyar historiográfia érdeklődését…
- Valóban, a magyar történetírás a románnal szemben ezekkel az eseményekkel kevesebbet foglalkozott. Abban azonban nem sok köszönet volt, ahogy a román történészek vizsgálták a kérdést a 60-as évek végétől, aztán a 80-as években, a Ceauşescu-diktatúra fénykorában. A román politika eszközként használta fel a historiográfiát saját, magyarellenes céljai elérésére, gyakorlatilag a politika szolgálólányává süllyesztette a történelmet. Ami a magyar történetírást illeti, a 60-as években lazult a pártállam szorítása, a történettudomány egyre inkább liberalizálódott és szakszerűsödött. Bár kevés hangzott el a bécsi döntésről, de az aránylag tárgyilagos volt, kiegyensúlyozott, és elismerték, valóban súlyos atrocitások történtek. Juhász Gyula nevét feltétlen említsük meg, ő még 1964-ben közölt egy ma is elfogadható szemléletű munkát Teleki Pál külpolitikájáról.
- Ebben elsőként fejtette ki, hogy a második bécsi döntést a román fél kérte, és ezt dokumentumokkal is igazolta.
- Érdekes, hogy Aurică Simion, aki a román történészek közül talán a legtárgyilagosabban foglalkozott a 60-as évek végén, 70-es évek elején a kérdéssel, a Dictatul de la Viena című könyvében előszeretettel idézi Juhász Gyula megállapításait, csak azt nem, miszerint a románok kérték a döntést, ettől elegánsan eltekint.
A nagy impulzust, hogy felpörögjenek az események, az adta, hogy a Szovjetunió ultimátumot küldött Romániának, Besszarábia és Bukovina átadását követelve. A magyar diplomácia is rögtön megpróbált lépni. Mindehhez még két dolog járult hozzá. Egyrészt, hogy a német szemlélet megváltozott az erdélyi kérdéssel kapcsolatban, másrészt, hogy a magyarok egyfajta – nem tudom, mennyire komoly – kardcsörtetéssel próbáltak erélyesebben fellépni. Nem volt kicsit tragikomikus ez a magyar fenyegetőzés?
A legfelsőbb magyar politikai és a katonai vezetés, így Werth Henrik, a Vezérkar főnöke is jól tudta, hogy a románok egyértelmű katonai fölényben vannak. Tehát józanul gondolkodva és logikusan levonva a következtetéseket, tudták, hogy magyar katonai sikereket még egy megtépázott Románia ellen is, csak ideig-óráig tudnak elérni.
- Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a magyar hadsereg ekkor még szinte alig létezett, hisz évtizedekig le volt tiltva.
- Így van, a trianoni békeszerződés előírta az általános hadkötelezettség megszüntetését, csupán 35 ezer fős önkéntes hadsereget engedélyezett. Bár Magyarország folyamatosan kijátszotta az előírásokat, még az 1930-as években is jóval 100 ezer alatt maradt a létszám, ami töredékét képezte a román hadsereg állományának. A hadkötelezettség 1939-ben vált ismét hivatalossá, de már ezt megelőzően, 1938-ban, Győrben meghirdettek egy nagyarányú fegyverkezési programot. Ilyen rövid idő alatt nem lehetett ütőképes hadsereget létrehozni. Ma sem eldöntött kérdés, hogy Teleki Pál akkori miniszterelnök valóban háborúzni akart-e Romániával. Egy 1940. augusztus 20-a körül keltezett, elkeseredett hangú magánlevelében önmagát vádolta, amiért „lehetetlen helyzetbe” sodorta az országot, mivel kedvező megállapodás a román kormánnyal nem érhető el, egy kedvezőtlen pedig belső felforduláshoz vezetne. Egyedüli megoldásként, írta e levélben, a fegyveres megoldás kínálkozik.
- Hogyan reagáltak a románok? Egyrészt tisztában voltak azzal, hogy a hadseregük erősebb, mint a magyaroké, ám a szovjet fenyegetettség miatt mégis kényszerhelyzetbe kerültek, hiszen maga a román vezérkari főnök jelentette ki, hogy Erdély kérdésében is engedni kell.
- A szovjet ultimátum nem tett lehetővé szabályszerű visszavonulást: csak fejetlenül lehetett elhagyni Besszarábiát és Észak-Bukovinát, vagy ellenállni. De a román vezetők tudták, hogy német támogatás híján ez utóbbi kilátástalan. Románia ekkor már teljesen el volt szigetelve. Így kénytelen volt egy puskalövés nélkül visszavonulni, de ezzel óriási nemzetközi presztízsveszteséget szenvedett.
- Korabeli román diplomáciai jelentések arról számoltak be, hogy a német pálfordulás annak is tulajdonítható, hogy Németország csalódott a román haderőben, inkább a magyar hadsereget látta volna szívesebben a Keleti Kárpátok ormain, „védőbástyaként” a keleti veszedelem ellen.
- Hitler döntésében szerepet játszott az a számítás is, hogy ha a területátadás következtében Romániában meginog a rendszer, talán sikerül egy iránta lojálisabb román vezetést a hatalomba segíteni.
Végül bécsi döntés ide, bécsi döntés oda, az utolsó szó mindenben a Hitleré volt. Valamelyest tragikomikus, hogy miután Turnu Severinben semmiféle egyezményre nem jutottak egymással a felek, Hitler a diplomáciában szinte példátlan szóhasználattal zsarolta meg Romániát. Mi munkálhatott a román tudatban ennek ellenére? Bécsbe készülődve, még mindig azt remélték, hogy ott, a nagyhatalmak füle hallatán tárgyalgatnak a magyarokkal, és valamilyen eredményre jutnak? Még a vonaton is araszolgatták: tízezer vagy csak hétezer négyzetkilométert engedjenek át a magyaroknak…
Ez valóban az önáltatás klasszikus példája volt. Az egyik, inkább pszichológiai magyarázat az, hogy ők maguk is elhitték azt a húsz éven át harsogott propagandát, mely szerint egyetlen barázdát sem engednek át, megvédik az „ősi román földet”. II. Károly még közvetlenül a szovjet ultimátum előtt elmondott beszédében is a román hadsereg erejével hencegett. Hitler 1940 nyarán fogadta mindkét ország legfelsőbb vezetését. A magyaroknak megígérte, a románokat ráveszi arra, hogy engedékenyek legyenek, és kezdjenek el területi kérdésekről tárgyalni. Ez magyar szempontból már óriási haladás volt, hisz előtte a status quo elvén álltak a németek: csend és nyugalom kell a Balkánon, nem szabad a határok kérdését megbolygatni. A szovjetellenes támadás előtt nem hiányzott nekik egy tűzfészek a Balkánon. A románoknak Hitler kétértelmű kijelentéseket tett. Egyrészt leszögezte, hogy bizonyos területi engedményeket kell tenniük, másrészt meglebegtette a lakosságcsere lehetőségét is. Úgymond, csekély területi engedményekkel is megúszhatják. Ezzel Bukarest szája íze szerint beszélt, hiszen a románok már korábban is az etnikai elv alapján álltak: minden erdélyi magyar költözzön Magyarországra, és minden magyarországi román Romániába. Persze, ez nem lett volna se méltányos, se arányos, hiszen több mint másfélmillió magyar élt Erdélyben és csupán néhány tízezer román Magyarországon.
A románok lelki felkészületlenségére nézve plasztikus mozzanat volt, amikor a román delegáció vezetője, Manoilescu a véglegesített térképet megpillantva rosszul lett, és elájult. Viszont egy-két napra rá, amidőn a magyar küldöttség utazott haza – nem csak a fáma szerint –, Teleki esett valóságos depresszióba, holott minden állomáson lelkes tömegek várták. Ennek mi lehetett az oka?
Magyarország lakosságának túlnyomó többsége és az észak-erdélyi magyarok túláradó örömmel fogadták, hogy az 1920-ban elcsatolt erdélyi területek negyven százaléka visszatért, köztük olyan városok, mint Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, és olyan vidékek, mint Székelyföld.
Teleki viszont reálpolitikus volt és náciellenes. Nagyon nem örült annak, hogy Hitler kegyéből került vissza Észak-Erdély, hiszen véráldozatra is hajlandó lett volna, arra, hogy önálló magyar katonai lépés kényszerítse ki a románoktól a területátadást. Ez olyan német ajándék volt, amit szeretett volna elkerülni. Akkor miért fogadta el? A válasz egyszerű: mert reálpolitikusként tudta, hogy ha visszautasítja, a közhangulat ellene fordul, s a legrövidebb időn belül le kell mondania.
- A dél-erdélyi helyzetet még kevésbé kutatták, mint az észak-erdélyit. Ön Bárdi Nándor kollégájával megjelentette egyfajta szintézisét ennek a kérdéskörnek, szinte hétről hétre, napról napra összeállította a dél-erdélyi események kronológiáját. A bécsi döntés után várható volt, hogy a román hatalom az ott rekedt magyarokon fogja megtorolni a történteket. Bevallom, ebben a kérdésben inkább „magunkra” szoktam haragudni, hisz a rezsimváltás után magyar részről is sok atrocitás történt a románok ellen. Hogy Nagyváradon maradjunk: a magyar hatóságok azzal, hogy sok román értelmiségit, vezető embert bevagoníroztak és kiutasítottak az országból, valósággal kiprovokálták a román féltől a retorziókat.
- Azon, hogy „ki kezdte először”, már nem érdemes vitatkozni. Tény, hogy rögtön a bécsi döntés másnapján elkezdődött a dél-erdélyi magyarok üldözése, a tisztviselők, közalkalmazottak, gyári munkások elbocsátása. A brassói repülőgépgyár kapujára már 1940. augusztus 31-én kiírták, hogy a magyar származásúak nem léphetnek be. Annak, hogy Berlinben így döntöttek, és Budapest is ezt akarta, a brassói, temesvári, aradi vagy tordai magyar tisztviselő, gyári munkás itta meg a levét De ne térjünk ki a magyar fél felelőssége alól se. Józan ésszel visszagondolva szinte érthetetlen, sőt felháborító az a sok baklövés és a sok kapkodó, gyakran rosszindulatú lépés, amit az észak-erdélyi románok ellen megtettek. A magyar kormány „hivatalos” kisebbségpolitikája és Teleki Pál személyes beállítottsága nem ilyen volt. Teleki a szentistváni nemzetiségpolitikát vallotta, ami azt jelentette, hogy az egyéni nyelvhasználati jogok biztosítása és az anyanyelven folyó szakszerű közigazgatás révén kívánja kezelni a nemzetiségi kérdést. Ennek a jegyében a bécsi döntés után, az észak-erdélyi magyar tannyelvű gimnáziumok tanulói számára heti két órában kötelezővé tették a román nyelv oktatását. Teleki a románokkal valóban őszintén kívánta a megbékélést. Velük, a ruszinokkal, a szlovákokkal és a szerbekkel hosszú távú együttélésre szándékozott berendezkedni. A birodalmi eszme óriási illúzió volt, álmodozás a huszadik század közepén, amelynek már a 19. században sem volt igazán realitása. Mindenesetre humánusabb elképzelésnek számított, mint a kitelepítésekkel és lakosságcserével megvalósítandó etnikai nemzetállam, amelyet a bukaresti vezetés szorgalmazott. Mi valósult meg a gyakorlatban a szentistváni nemzetiségpolitikából? A katonai közigazgatás ideje alatt nem sok. Maga Teleki is hibázott, amikor szabad kezet adott a katonáknak Észak-Erdélyben. Nem volt befolyása például arra, hogy Nagyváradon Rajnay Károly tábornok, a város katonai parancsnoka 1940 őszén miként hajtja végre a központilag elrendelt kiutasításokat. Október 4-én közel háromszáz románt utasítottak ki Nagyváradról, embertelen körülmények között, tehervagonokba zsúfolva, főleg értelmiségieket és vezető embereket, így Nicolae Popovici püspököt vagy a város volt polgármesterét, Augustin Chirilǎ-t. A kiutasítások elrendelése nem, a végrehajtás módja viszont Rajnay lelkén szárad. Megalázó módon, mint a marhacsordát hajtották az összeterelt románokat a vasútállomás felé, s az összegyűlt tömeg pfujolhatott, kifejezhette a románokkal szembeni ellenséges érzelmeit. Teleki impulzív alkat volt, és azzal, hogy elrendelte – nemcsak Nagyváradról, de Kolozsvárról és más városokból is – bizonyos számú román kiutasítását, saját nemzetiségpolitikájának, az ún. szentistváni elveknek mondott ellent. Rajnayra visszatérve, ő egy szélsőjobboldali beállítottságú katonatiszt volt, Imrédy Béla híve. A maga előítéletei alapján egy teljesen magyar várost akart varázsolni Nagyváradból.
- Emblematikus alakja volt a kornak Márton Áron püspök, aki a maradóknak az élére állt. A legfontosabb dolog az volt, hogy úgy a katolikus, mint a református egyház, a másik két történelmi magyar egyházzal, az unitáriussal és az evangélikussal egyetemben, amennyire lehetett, meg- és fenntartották az iskoláikat. Egyáltalán mit tehetett az egyház, mekkora mozgástere volt?
- Márton Áron valóban a legnagyobb tiszteletet érdemli az utókor részéről. Hiszen a magyarországi egyházi főméltóságok között nem akadt olyan személy, aki hozzá hasonló határozottsággal emelte volna fel szavát a zsidóüldözés ellen. 1944 tavaszának végén, amikor a kolozsvári Szent Mihály templomban papokat szentelt, a szószékről kárhoztatta azok eljárását, akik vallásuk, nemzetiségük vagy fajiságuk miatt ártatlan embereket üldöznek. Beszédének szövegét a kolozsvári sajtó rendelkezésére bocsájtotta, de a magyar hatóságok megtiltották a közlését. Bátor kiállásával személyes biztonságát kockáztatta, hiszen Magyarország akkor már német megszállás alatt volt.
- Ami az egyházakat illeti, a dél-erdélyi magyarok körében a bécsi döntést követő általános reményvesztettség állapotában felértékelődött a csonkán maradt egyházak szerepe, annál is inkább, mivel Ion Antonescu diktatúrája a szigorúan vett, templomban zajló vallási életet viszonylag békében hagyta. Minden eszközzel akadályozta viszont a magyar egyházak karitatív és iskolán kívüli népnevelő tevékenységét, valamint kulturális, egyesületi életét.
Adott helyzetben magyar képviselet egyáltalán nem volt Dél-Erdélyben.
A Romániai Magyar Népközösség politikai mozgástere a minimálisra csökkent. Nem volt képviselete a központi hatalomban, de a helyi közigazgatásban sem, így ki volt rekesztve az őt közvetlenül érintő ügyek intézéséből is. 1940 őszén, 1941 elején − a vasgárdista uralom ideje alatt − a dél-erdélyi magyarok személyes biztonsága került gyakran veszélybe az utcai verések, a letartóztatások, az állandó fizikai fenyegetettség következtében, ezt követően főleg a vagyoni biztonságukban és a nyelvhasználat terén szenvedtek kárt. Az 1941 júniusától bevezetett háborús rendszabályokon kívül a magyarokat külön is sújtották a román hatóságok diszkriminatív intézkedései, mindennapi életüket szinte elviselhetetlenné tette a lépten-nyomon megnyilvánuló magyarellenes közhangulat, amelyet leginkább az észak-erdélyi román menekültek szítottak. A „magyarkérdés” a korábbiaknál is inkább állambiztonsági kérdés lett. A román titkosrendőrség, a sziguranca, valamint a csendőrség és a rendőrség magyarok elleni fellépései sokszor a paranoia határát súrolták.
Kiegészítés a beszélgetéshez. Megjelent:
Kiszolgáltatva – A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940-1944 között. Összeállította L. Balogh Béni /Pro Print Kiadó, Csíkszereda, 2013 – Források a romániai magyarság történetéhez/
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

L. Balogh Béni
CSAPDAHELYZETBEN Romániai magyar érdekképviselet 1940-1944 között
Történelmi üresjáratnak bizonyult a Romániai Magyar Népközösség, mely ellenséges környezetben, személyes ellentétektől terhelve működött négy évig.
Előzmények A két világháború közötti romániai magyarság politikai érdekképviseleti szerve 1922-től 1938-ig az Országos Magyar Párt (OMP) volt, amelynek élén 1926-től a konzervatív beállítottságú gróf Bethlen György állt.
A királyi diktatúra bevezetését követően, az 1938 decemberében, korporatív alapon létrehozott Nemzeti Újjászületési Front (Frontul Renașterii Naţionale) lett az egyetlen engedélyezett politikai szervezet. Gyárfás Elemér, Kis–Küküllő vármegye egykori főispánja, a Katolikus Státus világi elnöke, volt bukaresti szenátor, Bethlen György nevében felajánlotta Miron Cristea miniszterelnöknek a magyar kisebbség együttműködését. A román kormány a Nemzeti Újjászületési Frontba való belépést javasolta.
Ugyanakkor csak az egykori OMP-vezetés ellenzékével, a liberálisabb Bánffy Miklós gróffal és bizalmasával, Szász Pállal volt hajlandó tárgyalásokat folytatni. Az új magyar érdekvédelmi szervezet, az 1939. február 11-én megalakult Romániai Magyar Népközösség vezetőjét végül Bukarest jelölte ki Bánffy személyében.
A román kormány beavatkozása nem csak a Bethlen-Bánffy ellentétet mélyítette el, de az erdélyi magyarság jelentős részét is elidegenítette a „fölülről lefelé” alakult szervezettől. Ami ráadásul a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként működött, emiatt pedig sokan a magyar érdekek „kiárusításaként” értékelték a történteket.
„Születési hibái” ellenére, a Bánffy Miklós vezetése alatt alig másfél évig működött Népközösség társadalomszervező munkája kiemelkedő volt. Főleg gazdasági és szociális téren ért el eredményeket, tehát olyan területeken, amelyek korábban az OMP figyelmén kívül estek.
Mikó Imre összegzése szerint a gazdakörök útján, továbbá a szomszédságok, tehát az ún. tízes szervezetek kiépítésével, a munkásság csatlakoztatásával és az iparosok összefogásával olyan magyar szervező munka indult meg Erdélyben, amilyenre azelőtt sohasem volt példa.
Újrakezdés Dél-Erdélyben
A második bécsi döntés nyomán a Romániában rekedt közel félmilliónyi magyarságra a kisebbségi lét gyökeresen új szakasza várt. Számaránya és területi elhelyezkedése megváltozott, demográfiai, szellemi potenciálja jelentősen összezsugorodott, és ezzel egyidejűleg módosult az ország politikai berendezkedése is. A kisebbségi életforma felépítését majdhogynem az alapoktól kellett újrakezdeni egy meglehetősen ellenséges társadalmi-politikai közegben. A dél-erdélyi magyar közvélemény jelentős része a bécsi döntés után is a székhelyén maradt gyulafehérvári római katolikus püspököt, Márton Áront látta volna szívesen vezetőjeként.
A magyar kormány azonban Gyárfás Elemért bízta meg ezzel a feladattal. Jakabffy Elemér emlékiratai szerint Gyárfás beleegyezett abba, hogy ő „csak” a politikai vezetést fogja gyakorolni, „nemzetvezetőül” pedig Márton Áront ismeri el. A püspök valóban mindvégig a dél-erdélyi magyarság nem hivatalos, erkölcsi-szellemi vezetőjének számított, szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is.
A Romániai Magyar Népközösség 1940. november 4-én, Nagyenyeden tartotta újjáalakuló értekezletét. Betöltötték a bécsi döntés nyomán megüresedett vezetői tisztségeket. Elnökké Gyárfás Elemért, alelnökké Szász Pált, gr. Bethlen Bálintot és Jakabffy Elemért választották.
Elfogadtak egy határozatot, amely egyebek mellett megállapította: a magyarországi románokat sújtó intézkedések a dél-erdélyi magyarság helyzetét is rendkívül megnehezítették.
Az ügy előzménye az volt, hogy Gyárfás korábban előzetes meghallgatási jogot kért a magyar kormánytól az észak-erdélyi románságot érintő intézkedésekre nézve. 1940. szeptember 19-én Budapest erről írásban is biztosította.
A megállapodást azonban a magyar kormány a több száz észak-erdélyi román család 1940. októberi, meggondolatlan kiutasításával megszegte, ez pedig súlyos következményekkel járt a dél-erdélyi magyarság számára. Mindkét oldalon kezdetét vette a kölcsönösségen alapuló nemzetiségi politika, amely több-kevesebb intenzitással 1944 őszéig tartott.
Az 1940. november 4-én módosított alapszabály szerint Kolozsvár helyett Nagyenyed lett a Népközösség új székhelye. Idővel azonban a tényleges központtá Bukarest vált, s mellette a szervezet aradi és brassói tagozata tett szert nagyobb jelentőségre, elsősorban az ott létesült magyar királyi konzulátusok miatt.
A román kormány elismerte ugyan a Magyar Népközösségnek, mint a romániai magyarok átfogó képviseleti szervének létjogosultságát, de az országos és helyi politikai ügyekbe semmiféle beleszólási jogot nem biztosított számára. Tevékenységét amúgy is szinte mindvégig megbénította a gyülekezési tilalom, az utazási korlátozások és az igen szigorú levél- és sajtócenzúra. 1941 januárjában a hatóságok egy időre bezárták a Népközösség nagyenyedi és dévai irodáját, az utóbbi esetben az irattárat is elkobozták.
Erre azért került sor, mert a Népközösség jelentéseket készített a magyarellenes intézkedésekről, amit a román hatóságok „hamis hírek terjesztésének” minősítettek. 1941 júliusában a petrozsényi irodát zárták be. Letartóztatták a helyi elnököt, Veress Béla unitárius lelkészt, akit később kétévi börtönre ítéltek.
A Népközösség működése
A Népközösség főleg a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, központi és helyi irodái révén állandó jogsegélyt nyújtott. A leghatékonyabban működő brassói iroda például hivatalos beadványok megszerkesztésében segédkezett, eljárt a hatóságoknál a magyar panaszok orvoslása ügyében, munkaközvetítést vállalt, ezenkívül kőnyomatos körlevelekben rendszeresen ismertette a legújabb hatósági rendelkezéseket.
Rendszeresen informálta a már említett magyar konzulátusokat a dél-erdélyi magyarság helyzetének alakulásáról, és segítette ezek működését. Az egyházakkal együtt részt vállalt a Magyarországról érkezett, elsősorban szociális célokat szolgáló titkos segélyek szétosztásában a rászorultak között.
A Népközösségnek a magyar kormánnyal és a magyar külképviseleti szervekkel fenntartott kapcsolatait a román hírszerző szervek úgy értelmezték, hogy idegen érdekeket követ, és irredenta, revizionista propagandát folytat.
Napilapja a Temesváron megjelenő, Vuchetich Endre által szerkesztett Déli Hírlap volt. Papírhiányra hivatkozva a hatóságok folyamatosan korlátozták a lap terjedelmét és példányszámát. 1942 decemberében az újság már csak 10 ezer példányban és mindössze négy oldalon jelenhetett meg. A Népközösség helyi tagozatai a körülményektől függően egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
A brassói tagozat például az itteni, viszonylag kedvezőbb körülmények közepette sikerrel karolta föl a szegényügyet és népkonyhákat, gyermekotthonokat állított föl, a rászorulóknak ingyenes orvosi vizsgálatot és gyógyszerellátást biztosított.
A jóval kedvezőtlenebb helyi viszonyok dacára a bánsági tagozat 1940 szeptemberében egy ötezer kötetes népkönyvtárat nyitott Temesváron, 1941-ben egészségügyi szolgálatot szervezett.
Karácsonyi segélyakciói során több száz pár cipőt és ruhaneműt osztott szét, ezenkívül az egyházakkal együttműködve rendszeres napi ebédet biztosított kb. ötszáz iskoláskorú gyermeknek. A Magyar Nő- és Leányegylet támogatásával napközi otthonokat tartott fönn.
Az aradi tagozat főleg jogvédő és szociális tevékenységével tűnt ki, míg a Hunyad vármegyei és a dél-bihari népközösség munkáját szinte teljesen megbénították a román hatóságok.
A Népközösség keretei között a magyar gazdák érdekeit védő önálló szervezetként működött az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) Dél-Erdélyben maradt része. Szász Pál elnök Nagyenyeden állította föl az új központot, egyben hat kerületet szervezett, melyek élére gazdasági felügyelőket nevezett ki.
Az EMGE tevékenysége eredményesnek bizonyult. Az ún. gépakciók során több száz mezőgazdasági géphez juttatta ingyen vagy kedvezményes áron a magyar kisbirtokosokat. Viszonylag nagy mennyiségű gabonát, vetőmagot, tenyészállatot és műtrágyát osztott ki, a rászorulóknak kölcsönöket és gyorssegélyt is nyújtott.
A helyszíni oktató- és szervezőmunkát, valamint a gazdakörök életét azonban ellehetetlenítették a különböző csendőrségi tilalmak. Ráadásul az EMGE vezetői a hatóságok állandó zaklatásának voltak kitéve. Az egyesület központi irodáját a katonaság többször lefoglalta, és lapját, az Erdélyi Gazda című folyóiratot ismételten betiltották.
Személyi ellentétek
A Népközösség szűkebb vezetésen belül kezdettől fogva ellentétek voltak. Többen egyszemélyes vezetési stílussal vádolták Gyárfást, és szemére vetették, hogy keveset törődik a Népközösség belső ügyeinek intézésével.
A lappangó viszály 1942 szeptemberében került felszínre, amikor is Szász Pál levélben közölte Gyárfással, hogy lemond alelnöki tisztségéről. Ezt azzal indokolta, hogy Gyárfás nem hívja össze a Népközösség elnöki tanácsülését, és nem egyeztet a többi vezetővel, mielőtt a dél-erdélyi magyarságot érintő fontos kérdésekről nyilatkozik.
A Gyárfás-Szász viszály mögött részben személyes, részben elvi ellentétek álltak. Jakabffy visszaemlékezései szerint a Gyárfást támogató bánsági, aradi, brassói magyar vezetők véleménye az volt, hogy Szász megsértődött, amiért Budapest választása 1940 szeptemberében nem rá, hanem Gyárfásra esett.
Ezért később éppen olyan aknamunkát folytatott, mint 1940 előtt Bethlen György ellen. A baloldali Kacsó Sándor viszont elvi különbségekről írt. Szerinte a bankár Gyárfás csak választót és nyírni való nyájat látott a népben, míg Szász − Gyárfással ellentétben − nem a magyar kormány megbízottja volt, hanem a népet képviselte, és azt szervezte. Magyarország német megszállását követően a Gyárfás Elemér és Márton Áron közötti feszültség is kiéleződött. Míg a püspök 1944. május 18-án, a kolozsvári Szent Mihály templomban elmondott szózatában nyíltan felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, addig Gyárfás az „árral úszott”, és a németbarát Sztójay-kormánnyal igyekezett jó viszonyt ápolni.
A Népközösség „közép-erdélyi” vezetői: Márton Áron, Szász Pál, gróf Haller István, Nagy Ferenc református püspökhelyettes és Gál Miklós unitárius főgondnok május elején azt kérték Gyárfástól, hogy hívja össze az elnöki tanácsot a „súlyosbodó hadi és politikai helyzet” megbeszélése érdekében.
A május 25-én, Gáldtőn tartott értekezleten, amelyen csak Gyárfás és az elégedetlenkedők jelentek meg, Márton Áron élesen bírálta az elnök egyszemélyes vezetési stílusát, és tiltakozásképpen elhárított magától a „Népközösség munkájában való mindennemű kollaborációt”.
Néhány hét múlva Gál Miklós, Szász Pál és gr. Haller István bejelentették, hogy teljes szolidaritást vállalnak a püspökkel. Júliusban, mivel Gyárfás nem volt hajlandó összehívni az elnöki tanácsülést, lemondtak elnöki tanácsi tagságukról. Ez azonban az 1944. augusztus 23-án bekövetkezett fordulat miatt már nem került nyilvánosságra. A román átállás és az ezt követő események a Romániai Magyar Népközösséget nyomtalanul elsodorták.
Helyét a baloldali irányultságú MADOSZ, majd a Magyar Népi Szövetség vette át.
Összegzésként elmondható, hogy 1940-1944 között a Romániai Magyar Népközösségnek igen mostoha körülmények között kellett képviselnie a Dél-Erdélyben maradt magyarság érdekeit.
A szigorú utazási korlátozások, a levél- és sajtócenzúra, a gyülekezési tilalom, valamint a központi és helyi román hatóságok gyakran ellenséges magatartása szinte megbénította tevékenységét. Leginkább a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, de a helyi tagozatok egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
Különösen a Népközösség keretein belül működő EMGE végzett eredményes szervezőmunkát. 1942 szeptemberében felszínre kerültek a Népközösség vezetésen belüli személyes ellentétek.
1944 tavaszán ezek kiéleződtek, és egyre markánsabb ideológiai jelleget öltöttek. Mindez azonban − Kacsó Sándor szavaival − „történelmi üresjáratnak” bizonyult. A Népközösség rövidesen megszűnt, legtöbb vezetője pedig (az 1945 előtti román politikai elit számos képviselőjéhez hasonlóan) személyes üldöztetésnek lett kitéve.
Transindex.ro,

Tanuljuk el Márton Árontól a szentté válás titkát
Márton Áron életét bemutató, eklektikus zeneművet hallgathattunk meg a Szent Mihály-templomban hétfő este. A szépen kidolgozott énekhangok, a drámai szituációt kifejtő narratíva méltán aratott sikert. A főszerepet a mű egyik zeneszerzője, Csiszér László tolmácsolta.
A Szent Mihály Római Katolikus Plébánia által, Márton Áron püspökké szentelésének 75. évfordulója alkalmából szervezett négynapos rendezvény keretében, Kovács Gergely, Márton Áron boldoggá avatási ügye posztulátora tartott előadást hétfő délután, a Római Katolikus Nőszövetség Szentegyház utcai székhelyén: Szentnek lenni nem kevesek előjoga, hanem mindenki hivatása címmel. Ugyanaznap este a Szent Mihály-templomban a marosvásárhelyi Mustármag énekegyüttes előadta a Népemért vállalom című, Márton Áron tiszteletére pár évvel ezelőtt komponált zeneművet, Papp László plébános előszavával.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár),

Márton Áron 75 év távlatából is összegyűjtötte híveit
Egyházi és világi elöljárók, katolikus és protestáns hívek töltötték meg február 12-én, szerda este a kolozsvári Szent Mihály templomot, hogy megemlékezzenek a legnagyobb erdélyi püspök, Márton Áron felszenteléséről, a történelmi nap 75. évfordulóján.
Doberdónál katona, Brassóban vasesztergályos, Gyulafehérváron papnövendék, 18 évvel később pedig már ugyanott püspök. Ez volt Márton Áron, a Világ Igaza, akinek a boldoggá avatását egész Erdély keresztény közössége szorgalmazza felekezeti hovatartozásától függetlenül, hisz ő sem különböztette meg az embereket hitük szerint: 1938-ban éppen amiatt utasították ki Kolozsvárról, mert felemelte szavát a háború és a zsidók deportálása ellen.
1939. február 12-én, kereken 75 évvel ezelőtt szentelték püspökké a kolozsvári Szent Mihály templomban, noha gyulafehérvári püspök lett. Felszentelése helyszínéül azért választotta a kincses várost – mondta az ünnepi megemlékezésen Jakubinyi György érsek -, mert 1939-ben Kolozsvár még magyar többségű település volt, Márton Áron itt érezte magát otthon.
A szabad vallásgyakorlás ügyében tett lépései, karizmatikus személyisége, a kisebbségben élők iránti mély elkötelezettsége a kommunista hatalom szemében egyes számú ellenséggé tették. A hívek tömegeinek rajongása tovább növelte a román kormány félelmét a püspökkel szemben, akiről tudni lehetett, hogy egy szavára százezrek mozdulnának. Végül 1949-ben csellel letartóztatták, és életfogytiglanra ítélték. 1955-ben mégis szabadlábra helyezték, de a tömegek olyan látványosan ünnepelték, hogy még veszélyesebbnek tűnt, mint korábban. Így 1956 és 1967 között, 11 éven át fogságban tartotta a román államhatalom a püspöki palotában, amelyet nem hagyhatott el. Szabadulása után, 1969-ben mehetett el csak Rómába. Hosszas szenvedés után, 1980-ban hunyt el, temetése felért egy tüntetéssel, ahol több mint tízezer ember dacolt csendesen az elnyomással.
A kolozsvári ünnepi szentmisén elhangzott: Márton Áron élete végéig hű maradt választott jelmondatához: Non recuso laborem – azaz: „Nem hátrálok meg a munkával járó szenvedéstől.” A Szent Mihály templomban kőbe vésve emlékeztetnek ezek a szavak a legnagyobb és legigazabb székely püspökre.
Koós Imola
maszol.ro,

Funar szelleme lengi be Kolozsvárt
Kós Károlyra szobrok és emléktáblák emlékeztetnek szerte a Kárpát-medencében, ám Kolozsváron, ahol élete nagy részét töltötte, hiába is keresnénk ilyet. Rajta kívül több tucatra rúg azon jeles kolozsvári magyarok száma, akiknek nincs emlékhelyük a kincses városban. A közírók, műemlékvédők és politikusok egyaránt a Funar-korszak örökségének tartják ezt az állapotot, és érdemi változást sürgetnek.
A magyar történelem, tudomány- és művelődéstörténet mintegy 400 olyan jeles személyiségéről tud Gaal György irodalom- és helytörténész, a Kelemen Lajos Társaság elnöke, akik Kolozsváron születtek, nőttek fel, illetve pályájuk a Szamos-parti városhoz kapcsolódik. Ennek ellenére a turista nem nagyon bukkanhat olyan köztéri emlékműre, szoborra vagy emléktáblára, amely arról tanúskodik, hogy Hunyadi Mátyáson, Bocskai Istvánon, Bolyai Jánoson, Márton Áronon, Dsida Jenőn és Reményik Sándoron kívül élt volna más, munkája és élete révén Kolozsvárhoz kötődő neves magyar.
Úgy tűnik, mintha a kolozsvári magyarság kollektív emlékezete a Házsongárdi-temetőbe szorult volna vissza, több tucatnyi nagy előd életének csak a sírkő állít emléket. Mintha nem mernénk felvállalni értékeinket – legalábbis ezt sugallja az a tény, hogy a nem kellőképpen tájékozott látogató gyanútlanul elsétálhat a Római-Katolikus Egyház tulajdonában levő, látogatható Szervátiusz-gyűjtemény mellett úgy, hogy fogalma sincs annak létéről. A Szent Mihály plébánia homlokzatán ugyanis semmilyen utalás nincs az állandó tárlatra. A Szatmáry Papp Károly szülőházának táblával való megjelölése sem egy magyar civil szervezetnek, hanem a Lions Klub tagjainak jutott eszébe, a Fadrusz Jánosra vagy a kiváló asztaliteniszező és edző Paneth Farkasra emlékeztető tábla pedig kizárólag román nyelvű. Az a kezdeményezés sem magyaroktól indult, hogy avassák a város díszpolgárává a tavaly elhunyt Kőrössy Jancsit, akit a dzsesszrajongók és a szakírók nemzetiségtől függetlenül minden idők legnagyobb romániai dzsessz zongoristájaként tisztelnek.
Rossz beidegződések, régi frusztrációk
„A kérdésfelvetés jogos. Ennél sokkal többet lehetett volna tenni” – ismeri el Kántor Lajos közíró, a Kolozsvár Társaság elnöke. Szerinte a kolozsvári magyarságot ezen a téren jellemző apátia a Funar-korszakban gyökerezik, amikor szóba sem jöhetett, hogy magyar embernek emléktáblát, netán szobrot állítsanak. „Azóta természetesen sokat oldódott a légkör, ma sokkal nagyobb az esély a hasonló megvalósításokra. Felmerült ez már a Kolozsvár Társaságban is, az ügy szerepel majd az idei programunkban” – nyilatkozta Kántor Lajos.
Csoma Botond önkormányzati képviselő, az RMDSZ frakcióvezetője úgy látja, a régi, rossz beidegződések még mindig élnek. Nehezen kezelhető frusztrációk jönnek elő, ha nem is viseltetnek ellenszenvvel a magyarság iránt, a helyi román vezetők nagyon óvatosak, ha a szimbolikus térfoglalás kerül szóba. „Azt mondják, még nem érett meg rá az idő, és hogy a nacionalisták malmára hajtaná a vizet. A polgármester az ötnyelvű műemléktábláktól is tartott, amelyekről kiderült, hogy semmilyen indulatot nem kavartak. Kétségtelen, hogy jelenleg politikailag is jóval kedvezőbbek a körülmények, mint a megelőző ciklusban, Emil Boc ugyanis sokkal nyitottabb ilyen irányban, mint Sorin Apostu volt” – nyilatkozta Csoma Botond.
A képviselő szerint az áttörést az emlékállítás terén Márton Áron szobra jelentette, amelyhez, bár egyházi telken áll, az építési engedélyt a polgármesteri hivatal bocsátotta ki. Ez a vártnál zökkenőmentesebben ment végbe, nem lett volna ugyanis meglepő, ha a városvezetés akadékoskodik, lévén Márton Áron a második világháborút követően nyíltan állást foglalt a magyarság javára történő határmódosítás mellett. A potenciális ellenzőket akkor azzal sikerült elhallgattatni, hogy a püspököt a magyar hatóságok kiutasították Észak-Erdélyből azt követően, hogy szót emelt a zsidók deportálása ellen.
Csoma Botond reméli, hogy az Európa Kulturális Fővárosa címért folyó versengés kedvezőbb légkört teremt a multikulturalizmus számára a szimbolikus térfoglalás tekintetében is. Az első lépésnek a prioritások megállapításának kell lenniük a helyi magyar közösségen belül. Ennek érdekében az RMDSZ tavaly ősszel összehívott egy értelmiségi kerekasztalt annak eldöntésére, hogy kik azok a jeles kolozsváriak, akik emlékezete előtt emléktábla vagy szobor állításával kellene tisztelegni. Amint elkészül a lista, konkrét lépéseket fognak tenni az önkormányzatban – ígéri Csoma.
Ellenállnak a lakók
A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság sajnos nem tud olyan eredményeket felmutatni, mint például a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Egyesület – ismeri el Gaal György. Meglátása szerint ennek két fő oka van: egyrészt a Partiumban és a Bánságban javarészt olyan városvezetések voltak, amelyek megértően viszonyultak az emlékhelyállításhoz, másrészt pedig ott a püspökségek is teljes mellszéllességgel kiálltak az ügy mellett. „Nálunk ezzel szemben, beütött a Funar-korszak. Kolozsváron védekezni kellett, örülhettünk, ha nem verték le a már meglévő emléktáblákat, bár fenyegettek vele” – nyilatkozta a helytörténész. Gaal György elmondása szerint a Kelemen Lajos Társaság megkísérelt emléktáblát tenni arra a Farkas-utcai házra, amelyben a jeles kritikus Gyulai Pál élt, ám ezt meghiúsította az ott élő két román nemzetiségű lakos.
Hasonló okból nem sikerült emléktáblával megjelölni a Bolyai-utcai bérházat sem, amelyben Gy. Szabó Béla lakott. Ilyen esetben perrel lehet kikényszeríteni a lakók beleegyezését, ha a bíróság úgy ítéli meg, hogy nem indokolt az elutasító magatartás, ám a Kelemen Lajos Társaság nem vállalkozott a jogi hercehurcára. Bánffy Miklós emléktábláját már ki is vésették, ám elhelyezésére kísérlet sem történt, a nagyközönség csupán egy emlékkiállítás során láthatta. „Kolozsváron elég szomorú a helyzet” – sommázza Gaal György, hozzátéve: az egyházak lehetnének kezdeményezőbbek ilyen téren. Főleg, hogy elég sok ingatlant, köztük iskolaépületet birtokolnak a belvárosban, ahol számos híresség tanult, tanított.
Kovács Sándor kolozsvári római-katolikus esperes szerint a Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor munkáiból álló, a főtéri plébánián lévő tárlat így is eléggé ismert és látogatott, nem szükséges, hogy annak meglétét köztéri táblával is tudassák az esetleges érdeklődőkkel. Ugyanakkor elismeri, hogy részben a korábbi évekre jellemző nacionalista acsarkodásnak tudható be az indokolatlan diszkréció. A gyűjteményt idén átköltöztetik a Szentegyház utca 4. szám alá, ahol az épület homlokzatán elhelyezett tábla hívja majd fel rá a figyelmet.
Táblára váró híres kolozsvári magyarok
Abodi Nagy Béla festő (1918–2012)
Apáczai Csere János filozófus, pedagógus (1625–1659)
Bálint Tibor író, műfordító (1932–2002)
Bánffy Miklós író, grafikus, díszlettervező, rendező, politikus (1874–1950)
Brassai Sámuel nyelvész, filozófus, természettudós (1800–1897)
Dávid Ferenc teológus, az Erdélyi Unitárius Egyház megalapítója (1520 körül–1579)
Harag György rendező (1925–1985)
Janovics Jenő színész, rendező (1872–1945)
Karácsony Benő író (1888–1944)
Kuncz Aladár író, kritikus, műfordító (1885–1931)
Mikó Imre történész, politikus, mecénás (1805–1876)
Misztótfalusi Kis Miklós nyomdász (1650–1702)
Pákey Lajos építész (1853–1921)
Polcz Alaine pszichológus, író (1922–2007)
Ruha István hegedűművész (1931–2004)
Senkálszky Endre színész (1914–2014)
Szabó Dezső író (1879–1945)
Szenczi Molnár Albert teológus, zsoltárköltő, filozófus, nyelvtudós, műfordító (1574–1634)
Székely Bertalan festő (1835–1910)
Szolnay Sándor festő (1893–1950)
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Akár bajok is lehetnek március 15-én Kolozsváron
Avram Iancu emlékére szervez felvonulást Kolozsváron éppen március 15-én a Noua Dreaptă. A szélsőséges szervezet demonstrációja keresztezheti a Kolozs megyei RMDSZ rendezvényeit.
A Noua Dreaptă Kolozs megyei szervezetének elnöke, Călin Goia a maszol.ro-nak elmondta, már megkapták a városházától az engedélyt a magyar nemzeti ünnepen szervezett utcai felvonulásra. E szerint 12-kor gyülekeznek a Széchenyi (Mihai Vitezul) téren, innen a Dózsa György (Ferdinand) úton a Főtérre mennek. Felvonulásuk a Bocskai (Avram Iancu) téren ér véget a mócvezér szobránál 14 óra körül.
A szélsőséges szervezet tagjai azonban könnyen találkozhatnak az ünneplő magyarokkal a Főtéren. A Szent Mihály templomban ugyanis 13 óra körül ér véget a március 15-ei ökumenikus istentisztelet, amelynek résztvevői hagyományos módon a Biasini szálló elé vonulnak.
A Noua Dreaptă elnöke ennek ellenére nem számít incidensekre. „Semmi közünk az RMDSZ rendezvényéhez, felvonulásunk nem a magyarok ellen irányul” – jelentette ki felvetésünkre Călin Goia. Ám kitérő választ adott arra a kérdésünkre, hogy miért éppen március 15-én kívánnak megemlékezni Avram Iancura. „Mindig is március közepére szerveztük az emlékmenetet” – magyarázta.
Călin Goia felidézte, hogy szerveztek már hasonló felvonulást 2009-ben március 15-én Kolozsváron, rá két évre 14-én, 2012-ben pedig 17-én tartottak demonstrációt. Tavaly szintén éppen a magyar nemzeti ünnepen emlékeztek a hősként tisztelt mócvezérre, ám nem a kincses városban, hanem Aradon. „Ám egyik felvonulásunknak sem volt köze a magyarokhoz” – jelentette ki.
A Kolozs megyei RMDSZ-szervezet elnöke, Máté András nem örül annak, hogy a polgármesteri hivatal éppen a magyar nemzeti ünnepre engedélyezett felvonulást a Noua Dreaptának. Szerinte a polgármesternek egyeztetnie kellett volna Horváth Anna alpolgármesterrel ebben az ügyben. „Remélem, hogy a román felvonulók és a magyar ünneplők nem fogják keresztezni egymást” – fogalmazott a politikus.
Horváth Anna a maszol.ro-nak elmondta: nem tartózkodott Kolozsváron azon a héten, amikor a polgármesteri hivatal megadta az engedélyt a Noua Dreaptának a március 15-i felvonulásra. "Így magam,is utólag szembesültem ezzel a helyzettel" – magyarázta.
Az alpolgármester szerint azonban sikerült megoldást találni az esetleges incidensek megelőzésére. A városi és megyei rendőrséggel ugyanis abban egyeztek, hogy Noua Dreaptă tagjai nem indulhatnak el a Széchenyi térről mindaddig, amíg az ökumenikus istentisztelet végeztével a magyar ünneplők el nem hagyják a Főteret. Így a két rendezvény végül nem keresztezi egymást – magyarázta Horváth Anna.
Cs. P. T.
maszol.ro,

Méltósággal emlékeztünk az 1848-as szabadságharcra
Március 15-ének a ma embere számára is van üzenete
Nem váltak be az elmúlt napok bizonytalansága és feszült hangulata miatti előrejelzések, a város magyarsága csendben, méltósággal emlékezett az 1848-as forradalomra és szabadságharcra.
Szombat délelőtt a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézettől indult az ünneplő sokaság, amely aztán énekelve, fúvószenekar által kísérve ért a Szent Mihály-templom elé. Az ökumenikus szertartáson a négy történelmi magyar egyház vezetője hirdetett igét. A közel kétezres tömeg fegyelmezetten, jókedvűen vonult át a Petőfi utcai volt Biasini-szállóhoz, ahol beszédek, szavalatok hangzottak el, majd koszorúkat helyeztek el az épület előtt. Ezt követően a sokaság részben feloszlott, és csak egy mindössze kétszázas tömeg kísérte vissza az éneklő fiatalokat a teológia udvarára. Szombaton Erdély-szerte megünnepelték a magyar forradalom és szabadságharc 166. évfordulóját. A magyarországi politikusok közül néhányan szintén Erdélyben ünnepeltek.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár),

Incidens nélküli ünnep Kolozsváron
Pár bekiabálást leszámítva incidensek nélkül, méltósággal emlékezett meg a kolozsvári magyarság szombaton az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról.
Igaz ugyan, hogy a magyar ünnepséggel párhuzamosan a szélsőséges román szervezet, az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) felvonulására is sor került a kincses városban, azonban a hatóságok betartották ígéretüket, és a két rendezvény résztvevői nem találkoztak.
A hagyományokhoz híven a kolozsvári magyarok idén is a Protestáns Teológiai Intézet előtt gyülekeztek, ahonnan a Főtérre vonultak, majd a Szent Mihály- templomban megtartott ünnepi ökumenikus istentiszteleten vettek részt. A szertartást követően a tömeg az egykori Biasini Szálloda elé vonult, Petőfi Sándor emléktáblájánál 2–3 ezer ünneplő gyűlt össze. A rendezvényen számos magyar és román elöljáró felszólalt.
Máté András parlamenti képviselő, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke beszédében kifejtette: március 15-e az az ünnep, amelylyel a legtöbb korosztály azonosulni tud. A nemzeti összefogásra szükség van, és akárcsak 1848-ban, ma is a kishitűséggel kell megküzdenie a közösségnek, vélte a honatya. Magdó János kolozsvári főkonzul előbb Orbán Viktor magyar miniszterelnök üzenetét olvasta fel, majd saját gondolatait is megosztotta a résztvevőkkel. Az 1848-as forradalom és szabadságharc a magyar polgári nemzet megszületésének pillanata, fogalmazott a diplomata.
A megemlékezésen a román megyei és helyi elöljárók, Gheorghe Vușcan Kolozs megyei prefektus, Horea Uioreanu, a megyei önkormányzat elnöke és Emil Boc kolozsvári polgármester is felszólaltak. A legnagyobb tapsot utóbbi kapta, mivel nem restellt magyarul jó napot kívánni az ünneplőknek.
A rendőrség egyébként úgy oldotta meg, hogy a román szélsőségesek ne találkozzanak az ünneplő magyarokkal, hogy az Új Jobboldal felvonulására a templombeli szertartás ideje alatt került sor. A Széchenyi (Mihai Viteazul) téren gyülekező ultranacionalista román fiatalok rigmusai közül ezúttal kimaradt a „Ki a magyarokkal az országból”, de annál inkább hangoztatták azt, hogy Hargita és Kovászna megye román föld.
Egy négy-öt fős csoport leszakadt a tömegtől, és a Főtéren maradt, hogy bekiabálhasson a templomból épp kijövő magyar ünneplőknek, a Biasini Szálló felé vonuló tömeg azonban ügyet sem vetett rájuk.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),

Erdélyi látogatásra érkezett Áder János köztársasági elnök - Háromnapos nem hivatalos erdélyi látogatásra érkezett hétfőn Áder János, Magyarország köztársasági elnöke.
Altorjai Anita, az elnöki hivatal kommunikációs igazgatója az MTI-nek elmondta: Áder János és felesége, Herczeg Anita hétfőn délután repülőgéppel érkezett Nagyszebenbe, ahonnan azonnal a székelyföldi Sepsiszentgyörgyre utazott.
Áder János útja során kulturális rendezvényeken vesz részt, történelmi emlékhelyeket keres fel, és tiszteleg az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc hősei előtt.
Sepsiszentgyörgyön hétfő este megtekinti a Tamási Áron Színház Hamlet előadását. A Bocsárdi László szepsiszentgyörgyi színházigazgató által rendezett előadást öt kategóriában (köztük a legjobb előadás, legjobb rendezés, legjobb férfi főszerep) jelölték a Román Színházi Szövetség 2014-es díjára. Az áprilisi díjátadó gáláján derül ki, hogy a jelölések közül hányat sikerül díjra váltania a társulatnak.
Az MTI-hez eljuttatott program szerint a köztársasági elnök kedden ellátogat a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumba, Kézdivásárhelyen megkoszorúzza az 1848-49-es szabadságharc székelyföldi hősének, Gábor Áron ágyúöntő mesternek a szobrát. A Háromszék és Csíkszék közötti Nyergestetőn kopjafát állít a szabadságharc egyik emlékezetes ütközete helyszínén.
Szerdán meglátogatja a bonchidai Bánffy-kastélyt, és válaszúti kúriájában keresi fel Kallós Zoltán néprajzkutatót. A köztársasági elnök szerdai kolozsvári programjában szerepel egy séta a Házsongárdi temetőben, valamint a Szent Mihály plébániatemplom meglátogatása.
Gazda Árpád
(MTI)

A szórvány gondjairól tájékoztatták Áder Jánost
A szórvány problémáiról tájékoztatták Áder János magyar köztársasági elnököt erdélyi magánlátogatásának utolsó napján. Az államfő és felesége, Herczegh Anita szerdán a bonchidai Bánffy-kastélyt, a válaszúti szórványkollégiumot, illetve a kolozsvári Házsongárdi temetőt kereste fel.
Bonchidán Hegedüs Csilla, a Transsylvania Trust Alapítvány ügyvezető igazgatója vezette körbe a vendégeket, akitől többek között arról érdeklődött Áder János, hogy mennyibe kerül a kastély teljes felújítása.
A következő állomás Válaszút volt, ahol Kallós Zoltán néprajzkutató várta az elnöki párt. Itt friss süteménnyel kínálták és rövid gyermekműsorral szórakoztatták őket. A műsort követően Kallós Zoltán a kollégium mellett található néprajzi múzeumban is körbevezette az elnököt, akivel – mint a sajtónak elmondta – a szórványkollégium új épületéről beszélgettek.
Az ingatlant kézművesépületnek szánják, a földszinten öt terem a szövő-, varró-, faragó- és agyagozóműhelyeknek ad helyet. Az emeleten öt szobát alakítanak ki a 9–10. osztályos kollégisták számára szálláshelyként.
Kallós Zoltán a sajtónak elmondta, hogy az építkezés finanszírozási gondjairól is tájékoztatta az elnököt. Mint kifejtette, a beruházást támogató magyar minisztérium némi csúszással utalta az építkezésre szánt összegeket, időközben gyengült a forint árfolyama, ezért az átváltással néhány ezer euróra rúg a veszteségük.
A Kallós Zoltán Alapítvány alapítója kifejtette, azért fontos a magyarországi elöljárók látogatása, mivel így megismerhetik a szórványkollégiumok, illetve a vidék gondjait. „Sokan el sem tudják képzelni, milyen munkát végzünk ezen a környéken, és azt, hogy nem is olyan könnyű végigcsinálni” – hangsúlyozta Kallós Zoltán. Emlékeztetett, hogy a kollégiumban mintegy 100 mezőségi gyerek tanul magyarul, akik egyébként a hétköznapjaikat román nyelvű környezetben töltik, még a játszótéren is románul beszélnek.
Áder János és kísérete délután visszatért Kolozsvárra, ahol a Házsongárdi temetőben tett sétát Magdó János kolozsvári főkonzul és Gergely Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány vezetője társaságában.
Az elnöki pár többek között a Bánffy- és Bethlen-család kriptáit, illetve Jósika Miklós, Mikó Imre és Brassai Sámuel sírhelyeit kereste fel, valamint 1848-as honvédtisztek síremlékeinél hajtott fejet. Ezt követően a köztársasági elnök Márton Áron püspök főtéri szobránál helyezett el virágot és a Szent Mihály templomot is megtekintette.
Mint arról beszámoltunk, Áder János és felesége hétfőn érkezett háromnapos nem hivatalos erdélyi látogatásra; kedden az 1848–49-es forradalom és szabadságharc székelyföldi emlékhelyeit keresték fel és kulturális intézményeket látogattak meg. A magyar köztársasági elnök már több alkalommal is volt magánlátogatáson Erdélyben
Kiss Előd-Gergely
Székelyhon.ro,

Emlékhelyeket keresett fel erdélyi látogatásán Áder János
A magyar köztársasági elnök kálával tisztelgett nagyjaink előtt
Kolozsváron ért véget tegnap Áder János magyar köztársasági elnök és felesége, Herczegh Anita asszony háromnapos, nem hivatalos erdélyi látogatása.
Székelyföldi körútjuk után – ahol elsősorban az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékhelyeit tekintették meg – szerda délelőtt a bonchidai Bánffy-kastélyt keresték fel, ahol Hegedüs Csilla, a Transylvania Trust Alapítvány ügyvezető igazgatója kalauzolta a magas rangú vendégeket. Ezt követően Áder János és felesége Válaszúton felkereste Kallós Zoltán néprajzkutatót, délután pedig a kolozsvári Házsongárdi temetőben tettek sétát: Gergely Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány igazgatója tudósok, költők és 1848-as honvédtisztek sírjait mutatta meg. Kolozsváron a Főtéren virágot helyezett el Márton Áron püspök szobránál, és meglátogatta a Szent Mihály-plébániatemplomot, ahol Kovács Sándor, római katolikus főesperes és Jakubinyi György, római katolikus érsek fogadta az elnököt.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár),

Féltett kétnyelvűség – Konferencia az anyanyelvhasználatról
Romániában nemcsak a hatóságok, de a felelős beosztásban lévő magyar tisztviselők is akadályozzák a magyar nyelv korlátlan használatát – hangzott el többek között az anyanyelvhasználat, valamint a hazai és a nemzetközi jogszabályozás alkalmazása körüli problémákkal foglalkozó konferencián hétfőn Marosvásárhelyen.
A nagyváradi Szent Mihály Igazsága és Békéje nevet viselő emberjogvédő egyesület szervezte Valós kétnyelvűség Erdélyben című rendezvényen kiderült, gyakori jelenség, hogy – félelemből vagy tudatlanságból – az érintettek sem élnek kellőképpen az anyanyelvhasználat jogával.
Közömbösség, tudatlanság
Menyhárt Gabriella nagyváradi ügyvédnő, a rendezvény főszervezője az ukrajnai folyamatokra hívta fel a figyelmet, mondván, a februári puccs után megalakult kormány egyik első intézkedése az volt, hogy eltörölte az államnyelvvel kapcsolatos, a kisebbségi nyelvek használatára vonatkozó, 2012-ben elfogadott törvényt. „Mindez ébresztőként kellene hasson ránk is, Magyarország határain kívül élő magyarokra" – fogalmazott az ügyvédnő. – Sajnos nagyon sokan nem ismerik a törvény adta jogaikat. Ha ismernék, eldönthetnék, hogy élnek velük, vagy sem."
Kérdésünkre, hogy mivel magyarázható, hogy számos magyar polgármester és intézményvezető továbbra sem kíván élni a hazai és nemzetközi jogszabályok biztosította lehetőségekkel, Menyhárt Gabriella úgy vélekedett, a szomorú jelenség az érdektelenség, a közömbösség és a félelem számlájára írható. „Túl kell lépnünk azon a félelmen vagy érdektelenségen, amely sajnálatos módon a magyar közösséget jellemzi. Amíg ezt nem győzzük le önmagunkban, addig hiába várunk, és követelünk jogorvoslást a többségi nemzettől, esetleg külföldről" – jegyezte meg.
A Civil Elkötelezettség Mozgalom képviselői beszámoltak azokról a törekvéseikről, melyek miatt gyakran magyar politikusokkal és intézményvezetőkkel kerültek konfliktusba. Mint mondták, harcolniuk kellett azért, hogy Marosvásárhelyen egy általános iskola végre magyar személyiség nevét viselhesse, illetve, hogy a vegyes tannyelvű tanintézetekben megjelenjenek a magyar feliratok is.
A törvény érvényesítése érdekében az egyesület két vezetője, Szigeti Enikő és Horváth Kovács Ádám a teljes vásárhelyi iskolahálózatot, a tanfelügyelőséget és a polgármesteri hivatalt is bepanaszolta az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál.
A Felvidékről érkezett Orosz Örs, a Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársa a Dél-Szlovákiában elszaporodott anonim nyelvhasználati mozgalmak munkásságát mutatta be. Amint egy rövid videofelvételen is láthattuk, az önkéntes fiatalok, ha kellett, magyar nyelvű helységnévtáblákat rendeltek és szereltek fel, a párkányi állomás peronjáról pedig megafonnal „segítettek" a csak szlovákul megszólaló hangosbemondónak.
A hasonló mozgalmak tagjai a „Hol marad a magyar felirat?" matricával ragasztották össze az egynyelvű táblákat, de nem úszták meg a magyarlakta vidékeken kizárólag az állam nyelvén hirdető nagyvállalatok sem. Az egyik reklámpannón például a „Merénylet a kétnyelvűség ellen – Ne közelítse meg a helyszínt!" felirat jelent meg. A szintén csak szlovákul hirdető OTP Bank óriásplakátjára a „Ha kell a pénzünk, kérjétek magyarul is!" felhívást festették fel. „Nem eredménytelen a törekvés, hisz Dél-Szlovákiában ma már egyre több önkormányzat és cég használja a magyar nyelvet is" – mondta el lapunknak az aktivista.
Hazai és budapesti segítség
A Kolozsváron állami költségvetésből működő Nemzeti Kisebbségkutató Intézet a Nyelvi jogok című útmutatójának internetes és nyomtatott kiadásával próbál felvilágosítást nyújtani az illetékeseknek. Azonban hiábavalónak tűnhet az állami és közigazgatási szervek hivatalos űrlapjainak a fordítása, ha ezeket a kétnyelvű nyomtatványokat a Székelyföldön kívül alig egy pár helyen használják.
„A legtöbb helyen nem is tudnak a létezésükről. Sajnos a potenciális felhasználók sincsenek tisztában a jogaikkal" – ecsetelte a helyzetet Bogdán Andrea jogtanácsos, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa. A két évvel ezelőtt létrehozott Kissebségi Jogvédő Intézet (KJI) jogsegélyszolgálat valamint jogi eszközök biztosítása révén próbál segíteni a határon túli magyarságon.
Amint a Budapesten működő intézet munkatársa, Görög Dóra felvázolta, bárki fordulhat a KJI-hez, az anyaország esetenként akár az ügyvédi honoráriumot is állja. A Kissebségi Jogvédő Intézet már jó pár ügyben Strasbourgig juttatta ügyfelét.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

Műemlékvédelem Erdélyben (VI.)
A marosvásárhelyi Arcus Egyesület és a kolozsvári Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány március 28–30. között Műemlékvédelem Erdélyben (VI.) címmel konferenciát szervez a szovátai Teleki Oktatási Központban. A kétévente megszervezett konferencia célja lehetőséget biztosítani az elmúlt időszak erdélyi műemlék-helyreállítási programjai, az épített és ingó örökségünkhöz kötődő kutatások, valamint a különböző örökségvédelmi projektek bemutatására. A rendezvényen a műemlékvédelemben szerepet kapó különböző szakterületek magyarországi és erdélyi képviselői, művészettörténészek, építészek, régészek és restaurátorok adnak elő, az erdélyi műemlékvédelem aktuális problémáiról tartanak kerekasztal-beszélgetést. A konferencia első, pénteki napjának előadásai az erdélyi épített örökség művészettörténeti és régészeti kutatásainak legújabb eredményeiről számolnak be, szombaton az elmúlt időszakban végzett műemlék- helyreállítások bemutatása kerül előtérbe, míg a vasárnapi előadások főként a tárgyi örökség feltárására, restaurátori kutatásokra, műtárgyak restaurálására fókuszálnak. A konferencia 50 előadása a műemlékvédelem több specializált szakterületének legújabb eredményeiről igyekszik átfogó képet nyújtani. A fontosabb eredmények sorából jelentőségüknél fogva kiemelhetőek a változatos témájú művészettörténeti kutatások, a középkori falképek feltárása, kutatása és restaurálása, a további pusztulást megakadályozó műemléki gyors beavatkozások vagy a különböző európai uniós támogatásokból végzett műemlék- helyreállítások kérdésköre, amelyekről több előadás is beszámol. A rendezvény programja a www.monumenta.ro honlapon érhető el.
Műemlékvédelem Erdélyben VI. konferencia programja
Szervezők: Arcus Egyesület, Marosvásárhely Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány, Kolozsvár Helyszín: Teleki Oktatási Központ, Szováta Március 28, péntek 9:00 Megnyitó 9:20 Sarkadi Márton: Megjegyzések az alvinci református templom építéstörténetéhez 9:40 Kovács Zsolt, Lupescu Radu: Egy későközépkori polgárház Kolozsváron. Az unitárius püspöki lak műemléki kutatása 10:00 Mihály Melinda: Észrevételek a kolozsvári kőfaragó műhely két XVII. századi faragványtípusa kapcsán 10:20 Letiţia Cosnean: Arhitectul Bethlen Miklós și reședința din Ţopa în secolul al XVII-lea 10:40 Terdik Szilveszter: Adatok a nagyváradi görögkatolikus székesegyház építéséhez 11:40 Borboly Csaba (Hargita Megye Tanácsának elnöke): Műemlékvédelmi programok Hargita megyében 12:20 Furu Árpád: Az erdélyi unitárius egyházi örökség védelme. Szándékok, lehetőségek, kihívások 12:40 Sarkadi Márton: Megjegyzések a gyulafehérvári székesegyház hosszházának építéstörténetéhez 13:00 Halmos Balázs, Marótzy Kata: Mozaikok a gyulafehérvári székesegyház építéstörténetéhez 13:20 Pál Emese: Armenizmus falképeken – két szamosújvári példa 14:00–15:30 Ebédszünet
15:30 Bordás Bea: A historizáló kastélyépítészet kevésbé ismert emlékei az egykori Kolozs vármegyében 15:50 Szabó Tekla: A maroshévízi Urmánczy-kastély 16:10 Imecs–Magdó Eszter: Borszékfürdő dualizmus kori villái 16:30 Ladó Ágota: Adatok a csíkszeredai egykori Katolikus Főgimnázium tervezéséről 16:50 Orbán János: Műemléki topográfia Marosvásárhelyen 18:00 Botár István – Grynaeus András – Tóth Boglárka: Az erdélyi dendrokronológiai vizsgálatok eredményei az utóbbi két évben 18:20 Darvas Lóránt: A csíkszentkirályi Bors és Nagy családok udvarházainak kutatása 18:40 Györfi Zalán, Soós Zoltán: Ipari és katonai műemlékek feltárása, konzerválása és bemutatása a marosvásárhelyi vár felújítása kapcsán 19:00 Nagy Veronika: Almakerék és (a) Forster 19:20 Gaylhoffer-Kovács Gábor: Erdélyi falképek dokumentálása a Forster Központban 20:20 Könyvbemutatók A szórvány emlékei. Szerk. Kollár Tibor. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2013. Közös tér – Közös örökség. Common Space – Common Heritage.Szerk. S. Sebestyén József. Budapest, Crew Print, 2013. Bemutatja: S. Sebestyén József. Március 29, szombat 9:00 Makay Dorottya: A széki református templom: Egy kutatás-tervezés és a régen várt helyreállítás-támogatás története 9:10 Weisz Attila: A széki református templom kutatásának újabb építéstörténeti eredményei 9:30 Diana Imecs: Prezentarea conceptului arhitectural de restaurare în faza de proiectare și în urma informațiilor identificate pe parcursul execuției 9:50 Sándor Boróka: Egy a lábán alig álló templom tartószerkezeti meglepetései: kutatás, tervezés, kivitelezés 10:10 Csók Zsolt: A régészeti előkutatás jelentősége, a hatékony régészeti kiviteli felügyelet és tudományos eredményei 10:30 Mednyánszky Zsolt, Nagy Benjámin, Mihály Ferenc: Szakrestaurátori szempontok: kutatás, tervezés, kivitelezés 11:30 Horváth Ákos, Sarkadi Márton: Az égei református templom felújítása 11:50 Gergely Erzsébet: Restaurálások a Házsongárdi temetőben 12:10 Márton Judit: Sürgősségi beavatkozások a radnóti kastély bástyáinál 12:30 Kiss Lóránd, Mihály Ferenc: A fületelki evangélikus templom állagmegóvása 12:50 Szilágyi-Bartha Zsuzsanna: A besztercei evangélikus templom helyreállított reneszánsz tetőboltozata 13:30–15:30 Ebédszünet 15:30 Emődi Tamás: A „Középkori szatmári templomok útja” HURO projekt romániai objektumainak helyreállítása 15:50 Makay Dorottya: Épített örökségvédelem 10 év távlatából – nagy tervek és kivitelezésük tanulságai 16:10 Lángi József: Még egyszer a siteri református templom falképeiről 16:30 Kiss Lóránd: A besztercei evangélikus templom falképei 16:50 Pál Péter: A székelydályai református templom boltozati falképeinek restaurálása 18:00–20:00 Kerekasztal-beszélgetés a műemlékvédelem helyi és országos problémáiról, lehetőségeiről. A beszélgetésen résztvesz Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Kelemen Atilla-Márton, Maros Megye Tanácsának alelnöke és Hegedűs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős főtitkárhelyettese Március 30, vasárnap 9:00 Kovács Mária-Márta: Történeti értékű klenódiumok a Dési Református Egyházmegyében 9:20 Bara Júlia: A nagykárolyi Károlyi-kastély egykori portrégyűjteménye 9:40 Hegedűs Enikő: A Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár inventáriumairól 10:00 Pap Zoltán: Az erdélyi orgonaépítés korszakai - II. rész 10:20 Tóth Zsuzsa: Kő vagy papír? –A Zárkő restaurálása 11:20 Czimbalmos Attila: A csíkkarcfalvi Nagyboldogasszony plébániatemplomban előkerült XV. századi falkép illetve XVIII. századi külső díszítőfestés restaurálása 11:40 Borsos Ágnes: Az olaszteleki Daniel-kastély XVII. századi falképtöredékeinek restaurálása 12:00 Simó Anna-Mária: Kiegészítések a falképek esetében 12:20 Kis Zoltán, Gere István, László Attila: A szászsebesi ferences templom gótikus ablakainak restaurálásáról 12:40 Daczó Csaba: A szabadpiaci felkérések kényszerítő tényezői szemben a restaurálás elveivel 13:00 Mihály Ferenc: A kolozsvári Szent Mihály templom hajdani faberendezéséről, oltárairól 13:40 A konferencia zárása
Népújság (Marosvásárhely),

Címereink tudósa
– Beszélgetés dr. Szekeres Attila István heraldikussal –
"Magyarország köztársasági elnöke dr. Szekeres Attila István heraldikus részére múltunk, gyökereink kutatásáért, a magyar, a szász és a székely jelképek, szimbólumok tudományos igényű népszerűsítéséért és a székelyföldi magyar jelen erősítéséért a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést adományozta a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából" – szól a hír. Honfitársunk – mondhatnám büszkén: földink – itt született Marosvásárhelyen, gyerekéveit a család ősi fészkében, Mezőmadarason töltötte, majd a református lelkipásztor apát követve Radnótra költözött a család. Attila a Bolyaiban érettségizett, a sors Sepsiszentgyörgyre sodorta. Itt aztán úgy ráragadt a székely nyelvjárás, hogy engem is megtévesztett ez a mezőségi székely. Kiváló újságíró, munkáját Méray- díjjal és Oltyán László-díjjal ismerték el, a MÚRE-ban másfél évtizede tevékenyen részt vesz, az újságíró társadalom érdekeiért, a minőségi újságírásért emelve szót. A Becsületbíróságnak is tagja újabban. Tanult, egyetemekre járt, különböző szakokat látogatott, és közben heraldikussá képezte magát, címertanból doktorált.
– Legelőször azt tisztázzuk, mi is az a heraldika?
– A heraldika vagy címertan a történelem segédtudománya, mely a címerek keletkezésével, fejlődésével, összetételével, szerkesztésével, megjelenítésével, értelmezésével, adományozásával vagy felvételével és használatával foglalkozik. A heraldika két részből áll: címertudomány, amely a címeralkotás elméletével, a címerek meghatározásával, öröklésével foglalkozik, és címerművészet, amely a címerek plasztikus megjelenítésével. Én mindkét ágat művelem, habár hangsúlyozni szeretném, nem vagyok művész, tudományos alkotómunkát végzek, amikor egy-egy közigazgatási egységnek címert tervezek, rajzolok, festek. Elsősorban a címertudomány művelője vagyok – heraldikus. A megélhetést jelentő újságírás mellett kutatok, számos tanulmányom jelent meg magyarul, románul egyaránt, országos és nemzetközi konferenciákon tartok előadást, és községeknek, városoknak, megyéknek tervezek címert.
– Te mikor és miért kezdtél el foglalkozni a címertannal?
– Mindig is vonzott a középkor és kora újkor története, s a címerek ekkor voltak a társadalom "főszereplői". Történelmi regények, filmek ragadtak meg. Aztán az első lökést 1980-ban, tizenöt éves koromban kaptam. Egy rokon temetéséről apám a mezőmadarasi Szekeres család nemeslevele latin szövegének másolatával és annak fordításával tért haza. Sokat tanulmányoztam azokat a lapokat, és megrajzoltam első címeremet. Az 1989-es fordulat után lehetett beszerezni szakirodalmat, s én gyűjtöttem és olvastam: magyart, románt, franciát, angolt, németet, olaszt, lengyelt. Emellett gyakorlatra is szükség van. A terepen tanulmányoztam címereket a kolozsvári Farkas utcai református templomban, a Házsongárdi temetőben, a gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyházban, a vajdahunyadi várban, a köpeci református templomban, levéltárakban és másutt. Továbbá rajzoltam és festettem címereket – eleinte kényszerből, mert sok közigazgatási egységnek terveztem jelképet, s azok megrajzolását nem volt kire bíznom, így előkaptam a ceruzát, ecsetet, és magad, uram. 2005 elején hites címergrafikusi akkreditálást kaptam az országos címertani bizottságtól. A heraldikát nem iskolában lehet megtanulni, az a kevés, amit ebből az egyetemen oktatnak, legfennebb löketet adhat az érdeklődőnek. Mindamellett, hogy autodidakta módon elsajátítottam, amit lehetett, mégis, hogy véletlenül se tartsanak dilettánsnak, Kolozsváron elvégeztem a történelem szakot is – amire a Ceausescu- korszakban nem volt lehetőségem –, természetesen címertanból készítettem az államvizsga dolgozatomat, majd címertanból doktoráltam a Román Akadémia kolozsvári történelmi intézetében.
– A többségi nemzet értékeli munkádat?
– Hogyne! Jobban, mint saját erdélyi magyarjaink. Évek óta meghívnak az országos genealógiai és címertani kongresszusra, ahol mindig székely vagy magyar címerekhez kötődő előadásokat tartottam, szintúgy országos műemlékvédelmi konferenciákra, ahol székelyföldi és erdélyi magyar műemlékek címereiről értekezem. A román szakemberek már várják előadásaimat. Meghívtak, hogy legyek tagja a Sever Zotta Román Genealógiai és Heraldikai Intézetnek, nemrég annak tudományos tanácsába választottak, felvettek a Román Akadémia Országos Címertani, Genealógiai és Heraldikai Bizottságába, és a Moldovai Köztársaságban működő Paul Gore Genealógiai, Heraldikai és Levéltár-tudományi Társaság is meghívott tagjai sorába. Megjegyzem, ezekbe nem én kértem felvételemet. Viszont a magyarországi szervezetekbe – Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság, Magyar Tudományos Akadémia Köztestülete – én jelentkeztem. 2009-ben, Mihály János történész kezdeményezésére Pál Antal Sándorral és Zepeczaner Jenővel közösen megalakítottuk a Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoportot. Nyomdában van a negyedik tanulmánykötetünk, a Címer és pecsét a Székelyföldön című vándorkiállításunk minden jelentősebb városban megtekinthető volt, elkészítettük a székely történelmi zászlósort. Címertervezői munkásságomat a román államfő is elismerte, 2011-ben megkaptam a Kulturális Érdemrend lovagkeresztjét.
– Milyen jelképeket kell hordoznia egy közigazgatási címernek?
– Minél kevesebbet és minél egyszerűbbeket, az illető városra vagy községre a legjobban illőt. Kevés címerképet kell felvinni a pajzsra, hisz a cél az, hogy könnyen felismerhető legyen a jelkép. A túlzsúfolt címert használóján kívül senki sem jegyzi meg. S gondoljunk arra, hogyan mutat hivatalos papír fejlécén vagy névjegyen, tehát apró méretben egy különböző figurákkal teleszórt ábra? Semmivel sem előkelőbb az a címer, amelyben sas van, mint az, amelyikben éppenséggel veréb, ha netán Verebesről esik szó, sőt, utóbbi névcímerként még értékesebb is. Vigyázni kell a mértékletességre. A címer nem nemzetiségi statisztika, mint ahogyan nem történelemkönyv, nem földrajzi atlasz és nem falumonográfia! Nem kell belezsúfolni minden, az illető településhez kötődő eseményre utaló jelképet. Sokszor veszekedésig fajulóan vitázom polgármesterekkel vagy a község "mindentudójával", mert olyan majd’ mindenhol akad. Mindig arra törekszem, hogy a lehető legjobbat hozzam ki egy címerből. Minél régebbi egy címer, annál rangosabb és értékesebb. Tehát meg kell tudni, a városnak, a községnek, esetleg egyik falujának volt-e címere vagy ábrás pecsétje, mert ebben az esetben azokat föltétlenül fel kell használni. Amennyiben nincs ilyen, s zömmel ez a helyzet, a település történelmében kell valamilyen fontos eseményt találni, vagy a községet birtokló, de annak előmeneteléért tevő nemesi család címerét felhasználni. Ha lehetséges, beszélő vagy névcímert kell alkotni.
– Van-e ma létjogosultságuk a címereknek?
– Természetesen van. A címer egyéniesíti a közigazgatási egységet. Az egyszerű, jó címer megragadja a szemlélőt, aki a képet hozzácsatolja a településhez. A címer ugyanolyan fontos, mint a közigazgatási egység neve. A címernek az azonosítás, a ráismerés is feladata. És ne feledjük, jelképeiben is él egy közösség, s ha teheti, büszkén lengeti zászlaját, jelöli meg felségterületét, s idegenben való ünnepléskor büszkélkedik saját jelképeivel, mutatja, honnan érkezett.
Heraldikusunk szerénysége tiltotta, hogy elmondja, hát elmondom én: Erdélyben ő az egyetlen szakképzett művelője e tudománynak-művészetnek. Gratulálok, azért is, mert két országban is öregbítetted hírnevünket. Ez valóban férfimunka volt – hogy a költőt parafrazáljam.
Kuti Márta
Népújság (Marosvásárhely),

Műemlékvédelem Erdélyben
VI. konferencia a szovátai Teleki Oktatási Központban
Műemlékvédelem Erdélyben címmel rangos konferenciát szervezett a marosvásárhelyi Arcus Egyesület és a kolozsvári Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány. Az immár hatodik alkalommal megrendezett eseménynek a szovátai Teleki Oktatási Központ Bíró István-terme adott otthont.
A kétévente megszervezésre kerülő Műemlékvédelem Erdélyben című konferencia az elmúlt időszak erdélyi műemlék- helyreállítási programjai, az épített és ingó örökségünkhöz kötődő kutatások, valamint a különböző örökségvédelmi projektek bemutatására biztosított alkalmat. A háromnapos ülésszak március 28-án, pénteken vette kezdetét. Az ülésszakon a műemlékvédelemben szerepet kapó különböző szakterületek magyarországi és erdélyi képviselői, művészettörténészek, építészek, régészek és restaurátorok adtak elő. A konferencia első napján a résztvevők többnyire művészettörténeti előadásokat hallhattak, a második nap helyreállításokkal, régészeti kutatásokkal kapcsolatos bemutatókat hallgathattak meg, a rendezvény záró napján pedig a restaurátori munkák kerültek terítékre. Az ülésszak 50 előadása a műemlékvédelem több specializált szakterületének legújabb eredményeiről igyekezett átfogó képet adni.
A háromnapos rendezvényt Mihály Ferenc restaurátor nyitotta meg, akit a műemlékvédelem jelenéről kérdeztünk.
"Az elmúlt huszonvalahány évben a változások után a műemlékvédelemnek különböző hullámai voltak, jók, közepesek, gyengébbek. Az állapot, sajnos az nagyon rossz, tehát nagy műemlékállomány van nagyon elhanyagolt állapotban, természetesen kevés szakember, kevés forrással. Vannak biztató jelek is, igyekeztünk ezen a konferencián néhány ilyen példát bemutatni, mint például a gyulafehérvári székesegyház, az alvinci református templom, az égei református templom, a fületelki református templom, ahol aránylag kevés ráfordításból elég jó eredményeket lehetett elérni. De vannak nagyon szomorú példák is, mint a kisbúni kastély, vagy olyanok, amelyek az út mellett – bőven elég, ha innen utazunk Nagyvárad fele és Kerelőszentpálra, Radnótra, Aranyosgerendre vagy ezekre gondolunk – omlófélben levő épületekkel rendelkeznek. Tehát nagyon széles a paletta a műemlékek állapotát tekintve." A restaurátor a kolozsvári Szent Mihály templom hajdani faberendezéseiről, oltárairól tartott egyéni előadást, továbbá közös bemutatót tartott Kiss Loránddal a fületelki evangélikus templom állagmegóvásáról, illetve Mednyánszky Zsolttal és Nagy Benjáminnal bemutatták a szakrestaurátori szempontokat. A pénteki ülésszakot két könyvbemutatóval zárták a szervezők, elsőként A szórvány emlékei című kötet került bemutatásra Kollár Tibor által, ezt követően a Közös tér – Közös örökség című előadást Sebestyén József előadásában hallhatták az egybegyűltek.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a Műemlékvédelmi programok Hargita megyében címmel tartott előadást. "Hargita megyében hála istennek nagyon sok program fut párhuzamosan, hisz egyre inkább és egyre többen felismerik a lehetőséget, hogy a műemlékek nem csak problémát jelentenek és restrikciókat, különleges szabályozást, nehézséget, hanem lehetőséget. Itt elsősorban két dologra gondolunk, egyrészt az identitásunk megtartása tekintetében, az oda gyökerezésben, a helyi büszkeség kialakításában lehet megerősítő hatása. Azonkívül most már egyre inkább a vendéglátásban is az egyik célpont lehet egy-egy műemlék, lehet az akármilyen kicsi kapu, kopjafa, sírkő vagy akár egy Árpád-kori templom, és hát ilyen tekintetben nagyon sok programunk van. Tehát van külön műemlék-feljavítási programunk, van külön tanácsadási programunk, van a modern székház programunk, támogatjuk a faluképeknek a kialakítását. Van programunk az ásatásokra, a régészeti kutatásokra, hisz ez is hozzátartozik a múltunk feltárásához. Mindenre van nyertes pályázatunk, hogy bemutassuk interaktív, háromszázhatvan fokos honlap-rendszerekben. Ezenkívül foglalkozunk a fiatalokkal is, sőt mi több, most tankönyvet is készítünk számukra, hisz azt gondolom, hogy a fiataloknak, amikor eldöntik, hogy esetleg elhagyják ezt a térséget és elmennek külföldre, akkor azt is latba vetik, hogy mennyire kötődnek ehhez a térséghez, és hogy tudják a műemlékeinknek is a múltját, tudják a székely történelmet, akkor lehet, hogy nehezebb az elszakadás, az elmenés. Amellett persze rendhagyó történelemórákat szervezünk, sok pályázati kiírás, fotópályázat van. Próbáljuk felhívni a figyelmet a műemlékekre, speciális engedélyezési eljárásokban veszünk részt, és arra is odafigyeltünk, figyelünk, hogy azokhoz az eseményekhez, konferenciákhoz, programokhoz, amelyek a műemlékvédők tevékenységét segíthetik, járuljunk hozzá" – mondta Borboly Csaba.
Kovács Zsoltot, a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem művészettörténész adjunktusát a művészettörténet székelyföldi oktatásáról kérdeztük. "Nagyon sokat változott és fejlődött ez az oktatás a ’89 előtti állapotokhoz képest számos területen, jóval változatosabbá vált az a kínálat, amely Erdély épített örökségéhez, Erdély művészeti örökségéhez kötődik. Lehetőség nyílt magyarországi helyszíneken elsajátítani egyes ehhez kötődő szakmáknak az alapjait. Természetesen főként a ’90-es évek végétől Kolozsváron is, vagy Erdély más helyszínein is beindultak ehhez kapcsolódó képzések. Azt mondhatom, hogy az elmúlt időszakban egy olyan fiatal generáció került ki az egyetem padjaiból, amely teljes mértékben felkészülve vághat neki ilyen feladatoknak." Kovács Zsolt művészettörténész Lupescu Raduval tartott közös előadást Egy késő középkori polgárház Kolozsváron. Az unitárius püspöki ház műemléki kutatása címmel. Az ülésszak utolsó napján is érdekes előadásokon vehettek részt az érdeklődök, többek közt hallhattak a Dési Református Egyházmegyéről, a nagykárolyi Károlyi- kastély egykori portrégyűjteményéről, a Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár inventáriumairól, az erdélyi orgonaépítésről, a Zárkő restaurálásáról, a csíkkarcfalvi Nagyboldogasszony plébániatemplomban előkerült XV. századi faliképekről és az olaszteleki Dániel- kastély XVII. századi falképtöredékeinek restaurálásáról. Legközelebb két év múlva kerül megrendezésre a Műemlékvédelem Erdélyben című konferencia, amikor sor kerül az elkövetkező két év művészettörténeti, építészettörténeti és restaurátori munkáinak bemutatására.
Urbán Izabella. Népújság (Marosvásárhely)

Templomfelújításra készül Kovács Sándor kolozsvári főesperes
A Magyar Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett kolozsvári főesperes, Kovács Sándor templom- és közösségépítő római katolikus papként vált ismertté az elmúlt negyven évben. Azt vallja: püspökei bárhova helyezték, a munkát mindig elvégezte.
Udvarhelyszéken három új egyházközséget alapított, két templomot, plébániát, ifjúsági házat, zárdát épített, Kolozsváron pedig befejezte az elődje által elkezdett, Donát úti Szent István-templom munkálatait. Erdély legnagyobb római katolikus templomának, a kolozsvári Szent Mihály-plébániatemplomnak a teljes felújítását is elindította.
A kolozsvári főesperesként szolgáló Kovács Sándor címzetes kanonok március 15-e alkalmából az Áder János magyar köztársasági elnök által adományozott Magyar Érdemrend tisztikeresztjét vehette át. Az indoklás szerint a kitüntetést az erdélyi katolikus közösség lelki életének gondozásáért, valamint az erdélyi magyarok nemzettudatának ápolása érdekében végzett munkájáért kapta.
Udvarhely után Kolozsvár
Amikor a kolozsvári plébánián beszélgettünk, nem tett említést kitüntetéséről. A magyar főkonzulátus állófogadásán tudtam meg, hogy Kovács Sándor a Magyar Érdemrend kitüntetettje. Eddigi munkájának ismeretében sem az érdemrend, sem a szerénysége nem lepett meg. A hét éve Kolozsváron szolgáló római katolikus plébános keze jegyét jól látható módon minden településen ott hagyta, ahol 42 éves papsága alatt szolgált.
Hét évvel ezelőtti idejövetele kisebb vihart kavart Kolozsváron azok körében, akik elődjéhez, Czirják Árpád érseki helynökhöz ragaszkodtak. Kovács Sándor elismeri, hogy amikor a székelyudvarhelyi úrnapi búcsún Jakubinyi György érsek 2007. június 7-én megemlítette kolozsvári kihelyezését, meglepődött, de mint fogalmaz, természetesen elvállalta.
Az egyházmegye legnagyobb főesperesi kerületében, a székelyudvarhelyiben eltöltött 23 év után nem volt könnyű a váltás. „A papnak mindig ott kell jól éreznie magát, ahol szolgál. Ha gyülekezetében ez nem sikerül, akkor baj van. Számomra mindig egyértelmű volt: bárhova helyeztek püspökeim, el kellett végezzem a munkát" – fogalmazza meg élete ars poeticáját Kovács Sándor.
A 10 kolozsvári római katolikus gyülekezet közül a Szent Mihály-plébánia nem csupán impozáns temploma miatt a legnagyobb, hanem hívei számát tekintve is. A mintegy 22 ezer kolozsvári római katolikus fele van ide bejelentkezve, ide jár szentmisékre. A főtéri templom azonban a többi gyülekezet tagjai számára is különleges vonzerővel bír: a város egész területéről kötnek itt házasságot, illetve szívesen keresztelik a belvárosban gyereküket.
„Templomunk az összes gyülekezet számára tárva" – magyarázza a főesperes, aki szerint, ha valamelyik kolozsvári gyülekezet tagja kéri a jeles családi események egyházi szentesítésére, a helyi plébánosnak is mindig nyitott a Szent Mihály- templom. A plébánián szolgáló négy aktív és egy nyugdíjas papnak van tehát bőven munkája. A gyülekezet kezdeti zárkózottsága hamar feloldódott, és nagyon jó kapcsolat alakult ki az egyháztagokkal.
„Minél többet foglalkozunk híveinkkel, annál inkább öntudatos keresztények lesznek" – magyarázza a plébános, aki ezen a téren szerzett, és az évek során kamatoztatott tapasztalatait Márton Áron püspöknek tulajdonítja. Ő oktatta arra a gyulafehérvári teológián, miként kell egy papnak összegyűjtenie híveit, hogyan kell kezelni és lelkileg fölemelni őket.
Mindebben nagy szerepe van a hitoktatásnak, a gyerekkori egyházi foglalkozásoknak, illetve a felnőttkori oktatásnak, amelyre az eddiginél nagyobb hangsúlyt fektetne az egyház. Kovács Sándor szerint, ha a pap nem foglalkozik szívvel-lélekkel híveivel, előbb-utóbb el fogja őket veszíteni.
Emberfüggő egyházi vagyon
Erdély viszonylatában az egyik leggazdagabb gyülekezet hírében áll a belvárosi, hiszen számos ingatlana és immár száz hektár visszakapott gyümölcsöse van a Csillaghegyen. A gazdasági válság előtt komoly jövedelmet hozó, szállodát és több éttermet magában foglaló Agapé vendéglátó centrum komoly hullámvölgyön jutott át az elmúlt években: az induláshoz felvett hatalmas bankkölcsön havi 10 ezer eurót kitevő utolsó törlesztőrészleteit is sikerült a közelmúltban kifizetni. Kovács Sándor szerint az elején igen nehéz periódus fogadta Kolozsváron, az egyházi vállalkozás révén azonban ismét fellélegzett.
Az egyházi vagyonnal történő sáfárkodás mindig emberfüggő, jövedelmezőségét az befolyásolja, hogy a gyülekezetnek és a papnak milyen gazdasági érzéke van – állítja a plébános. Másrészt természetesen más értéke van egy székelyföldi vagy egy kolozsvári mezőgazdasági területnek. A vállalkozóknak bérbe adott kolozsvári termőföld a plébánia számára jó befektetésnek bizonyult, a szakmai bérlők új telepítésű, korszerű gyümölcsöst alakítottak ki.
A vendéglátó-ipari, az ingatlanpiaci és a mezőgazdasági háttér tette lehetővé a Szent Mihály-plébániatemplom teljes felújításának beindítását is. A mintegy 10 millió euróba kerülő munkálatok terveivel, teljes iratcsomójával idén készülnek el. A finanszírozáshoz szükséges pénzöszszeg nagyobb részét uniós forrásból várják. A tervek szerint 2018 végére elkészülő teljes felújítás után látogatható lesz az ötvenes években bezárt, a templom alatt található két kripta is.
Makkay József. Krónika (Kolozsvár)

Etnikai diszkrimináció Nagyváradon
A nagyváradi magyarok alapvető kisebbségi jogainak csorbulását állapította meg az Országos Diszkriminációellenes Tanács, tudtuk meg Menyhárt Gabriellától, a Kisebbségi Jogvédő Szolgálat erdélyi munkatársa által tartott sajtótájékoztatón.
A jogvédő szolgálat tavaly óta munkálkodik a Partiumban is, s ezzel párhuzamosan megalakult a Szent Mihály Békéje és Igazsága Emberjogi Egyesület is, melynek elnöke szintén Menyhárt Gabriella. A jogszakértők pártoktól függetlenül próbálnak jogvédő és felvilágosító munkát végezni, egyelőre Bihar megye területén, ugyanis mint ezt az ügyvédnő elmondta, a magyarok zöme még most, 2014-ben sem ismeri alapvető anyanyelvi, kisebbségi jogait, vagy ha ismerik is ezeket, attól tartanak (nem is alaptalanul), hogy ezek követelése különféle retorziókat von majd maga után.
Ezelőtt három évvel Románia is elfogadta a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának előírásait a nemzeti kisebbségek anyanyelvhasználatáról, s mivel háromévente kell erről a nemzeti jogvédőknek jelentést készíteniük, ez éppen idén esedékes. Menyhárt Gabriella elmondta, folyamatos terepmunkán vizsgálják azokat az eseteket, amelyek Bihar megyében sértik a magyar emberek alapvető kisebbségi jogait, s ezeket belefoglalják a készülő jelentésbe.
Egy konkrét esetről is szó volt a tegnapi sajtótájékoztatón, éspedig arról, hogy az Országos Diszkriminációellenes Tanács megalapozottnak találta azt a panaszt, amelyet a nagyváradi magyar utcanévtáblák hiánya miatt tett a nagyváradi Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) elnöke, Molnár Csongor, és emiatt megrovásban részesítették a váradi önkormányzatot.
A diszkriminációellenes tanács megállapította továbbá azt is, hogy a váradi önkormányzat hivatalos honlapján nagyon hiányosak és áttekinthetetlenek a magyar nyelven közzétett közérdekű információk, illetve a városi tanácsülésekről szóló magyar nyelvű tájékoztatás teljes mértékben hiányzik. Írásbeli figyelmeztetésükben felhívták a váradi önkormányzat figyelmét arra, hogy tekintve az érvényben levő kisebbségi jogokat, a város vezetőinek ezeket a hiányosságokat pótolniuk kell.
A 2006-ban megszavazott tanácsi határozat szerint Nagyváradon az utcanévtáblákon magyarul is fel kell tüntetni a közterület jellegét (utca, park, tér, sétány stb.), valamint azoknak a magyar nemzetiségű személyiségeknek a nevét, akikről utcákat, tereket neveztek el magyarul, a helyesírási szabályoknak megfelelően kell kiírni.
A nemzeti jogvédő szolgálat azonban úgy véli, figyelembe véve Nagyvárad magyar múltját és magyar ajkú lakosságának számarányát, a nemzetközi kisebbségvédelmi jogok lehetővé teszik azt, hogy az egykori történelmi utcaneveket is fel lehessen tüntetni. A diszkriminációellenes tanács december 16-án hozott határozatát a váradi önkormányzat kézhez kapta, az azonban még nem derült ki, hogy a törvény adta lehetősséggel élve ez ellen óvást nyújtanak-e be. Amennyiben ez megtörténik, úgy bírósági úton folytatódik az ügy. Az Országos Diszkriminációellenes Tanács három hónapig monitorizálni fogja Nagyváradot, hogy teljesebb képet alkossanak arról, milyen anyanyelv-használati jogsértések érik itt a magyar nemzetiségű polgárokat.
Szőke Mária
reggeliujsag.ro. Erdély.ma

Kiosztották a Kelemen Lajos Műemlékvédelmi Díjakat Kolozsváron
A Teleki László Alapítvány és Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere vehette át kedd este a Kelemen Lajos Műemlékvédelmi Díjat a kolozsvári magyar főkonzulátus és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) közös rendezvényén.
Ebből az alkalomból került sor László Miklós Műemlék sírok a Házsongárdi temetőben című fotókiállításának megnyitójára is az eseménynek helyt adó kolozsvári ferences rendi kolostor reflektóriumában.
A kolostor zsúfolásig megtelt termében előbb Emődi Tamás művészettörténész laudációja hangozott el, amelyben a Teleki László Alapítvány érdemeit sorolta fel, többek közt megemlítve, hogy az alapítványnak köszönhetően évente több tucat emlékművet, műemlék épületet vagy egyéb műértéket restauráltak részben vagy teljes mértékben. A KLMT szakmai díját Diószegi László, az alapítvány igazgatója vette át. Köszönőbeszédében kifejtette: „a műemlékvédelem sokkal többről szól, mint kicsikarni a politikusokból a pénzeket".
A műemlékvédő társaság tiszteletdíját idén Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere vehette át. Macalik Arnold építész laudációjában Horváth Anna párbeszédre való hajlandóságát, valamint a műemlékekre kikerülő ötnyelvű táblák kihelyezésért folytatott erőfeszítéseit emelte ki. „Lényegre törő, céltudatos és roppant kitartó elöljáró" – jellemezte az alpolgármestert.
Hozzáfűzte: Kolozsvár arculatváltás előtt áll, rövidesen a főtéri Szent Mihály-templom restaurálása következik. Horváth Anna úgy nyilatkozott: elsősorban nem a díjat köszöni, hanem a szakmai és civil szervezetek együttműködését. „A díj kötelez az út folyatására" – hangoztatta.
A díjak átadását követően Szép András zongoraművész előadása színesítette a rendezvényt, majd Gaál György, a KLMT elnöke és Gergelyné Tőkés Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány igazgatója mutatták be László Miklós fotótárlatát. Gaál György elmondta: a kiállításon szereplő fényképek részben dokumentálják a műemlékgyalázók tetteit, de bemutatják a pozitív eredményeket, a sikeresen restaurált műemlék sírokat is.
Gergelyné Tőkés Erzsébet elmondta: László Miklós fényképeivel „a puszta megörökítés helyett eljutott a művészi ábrázolásig". A fotóművész elmondta: azokat a műemléksírokról készült felvételeket válogatta össze, amelyek kevésbé ismertek, a temetőben az emberek elmennek mellettük.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Vona Gábor ügyvédje is nekiment a maszol.ro-nak
Kifogásolja a Jobbik elnökének perrel fenyegető levelét tálaló cikkünket Vona Gábor romániai jogi képviselője.
Menyhárt Gabriella Éva nyílt levelében „emberi méltósága, emberi szabadságjogának megsértése és a megkérdezése nélküli szakmai információk nyilvánosságra hozatala” ellen tiltakozik „emberként” és a Szent Mihály Igazsága és Békéje Emberi Jogvédő Egyesület elnökeként.
Fő kifogása az, hogy megkérdezése nélkül közöltük cikkünkben azt az információt, miszerint Magyarországon már közlésre vár egy bírósági ítélet, amely kimondja: a Jobbiknak nincs köze a romagyilkosságokhoz. Ugyanakkor sérelmezi, hogy írásunkban a Jobbik romániai képviselőjének neveztük. Hangsúlyozza, hogy nem törvényes képviselője egyetlen pártnak sem Erdélyben, sem Magyarországon, hanem „független civil aktivista”.
Menyhárt Gabriella Éva azt is kifogásolja, hogy cikkünk nem volt aláírva, így ugyanis nem tudja megnevezni azt az embert, aki elkövette a jogsértést ellene. Levelében egyébként a maszol.ro felelős szerkesztőjét Cseke Péter Attilának nevezi.
Lapunk álláspontja szerint az ügyvéd kifogásai közül csak annak van alapja, hogy cikkünkben a Jobbik romániai képviselőjének neveztük. Állításunkat többek között arra alapoztuk, hogy Menyhárt Gabriella Éva a Jobbik nagyváradi irodájában is tevékenykedik. A maszol.ro felelős szerkesztőjével folytatott telefonbeszélgetésben egyébként az ügyvéd „Vona Gábor elnök úr képviselőjeként” nyilatkozott. Tévedésünkért Menyhárt Gabriella Éva és az olvasók elnézését kérjük.
Semmilyen alapja nincs azonban annak a kifogásának, hogy megkérdezése nélkül említettük meg a nevét és közöltük a cikk tárgyához szorosan kötődő információit. Menyhárt Gabriella Éva tudhatta, hogy újságíróval beszél, Cseke Péter Tamás felelős szerkesztő nem magánemberként hívta fel telefonon. Az ügyvéd semmilyen formában nem jelezte, hogy nem kíván hozzájárulni neve és az általa közölt információk megjelentetéséhez. Ezt lapunk a beszélgetésről készült hangfelvétellel tudja bizonyítani.
Nem helytálló az a kifogás sem, hogy cikkünk nem volt aláírva. Írásunkat „maszol” néven írtuk alá, vagyis szerkesztőségünk álláspontját tükrözte.
Cseke Péter Tamás. maszol.ro

Határtalanul: kevés magyar diák jut el Székelyföldig
A Bethlen Gábor Alap által harmadik alkalommal kiírt Határtalanul programja nagy népszerűségnek örvend a magyarországi iskolák körében. Erdély listavezető a a határon túli területek között, ám ezen belül Székelyföldre már jóval kevesebb diákcsoport érkezik. Idegenvezetők, helyi szervezők, diákok beszélnek arról, hogy miért.
Sok iskola él a Határtalanul lehetőséggel, anyagilag ugyanis nagyon megéri a diákoknak a kirándulás, mivel az Emberi Erőforrások Minisztériuma állja a gyerekek utaztatását és szállásdíját, a diákoknak csak az étkezést, a belépők árát, illetve a költőpénzt kell fedezni.
Erdély a legnépszerűbb, majd Felvidék, Délvidék következik a preferencialistán. A leginkább háttérbe szoruló helyszín Kárpátalja, egyrészt az útlevél-kötelezettség, másrészt a háborús helyzet miatt. Az idei, Kárpátaljára tervezett látogatások mind elmaradtak, a csoportokat átszervezték más területekre, számol be a programról a székelyföldi Sebestyén Zita, a magyarországi Talabor utazási iroda erdélyi referense.
Népszerű és hatékony a program
„Az iskolák többsége kihasználja ezt a lehetőséget, évről évre egyre többen vannak, megírják a pályázatokat és részt vesznek a programon, ezért idéntől a kormány is több pénzt szán erre. Első esztendőben alig öt csoportunk volt Erdélyben, két év alatt azonban megnégyszereződött ez a szám. Nagyon sok iskola szívesen foglalkoztat utazási irodákat, akik vállalják a teljes szervezést, mentesítve ez alól a pedagógusokat” – mondta Sebestyén Zita idegenvezető, aki éppen Székelyföld látványosságait mutatja be egy közel ötvenfős diákcsoportnak.
Az idegenvezető szerint a Határtalanul program hatékonysága évek múltán lesz mérhető. "Nagyon zsúfolt a program, nagyon sok helyszínt meglátogatunk, katonás a tempó, és egyértelmű, hogy nem tudnak mindent megjegyezni. De amikor a jelenlegi tizenévesből huszonéves lesz, akkor valószínű, hogy más értékrend szerint gondol majd ezekre a kirándulásokra és a magyarok lakta Kárpát-medencei területekre" – magyarázta.
Kevesen látogatják Székelyföldet
Erdély megtekintése sok iskola temérdek osztályánál ki lett pipálva, ám a statisztika azt mutatja, leginkább a határhoz közeli vidékeket járják be a magyarországi diákok, elsősorban Máramaros, Partium területeit: Nagyváradon át érkeznek be Erdélybe, majd Kolozsváron át és Déván keresztül Arad irányában utaznak haza.
Az idei program úgy alakult, hogy húszból csupán egy csoport érkezik Székelyföldre. Az idegenvezető szerint ennek oka elsősorban a távolság, a hosszabb utazás miatt, hiszen a több napos program több pénzt is igényel, azonban a gyerekek számára megengedett önrész stabil, nem lehet növelni az útvonal függvényében.
„Ha egy iskolának van egy talpraesett igazgatója, aki ismeri Székelyföldet, és tudja, hogy érdemes kikerülni idáig, akkor ő ragaszkodik hozzá, hogy ide jöjjenek a gyerekek. A többség azonban, akik nem tudják, mi van itt, megjárják az erdélyi kisebb utat és ezzel a program ki van pipálva” – mondta Sebestyén Zita.
Zsúfolt program, tele látnivalóval
A program nagyon kötött és zsúfolt, de az idegenvezető szerint teljesíteni kell, "ha törik ha szakad, ha esik, ha havaz". Történelmi, kulturális, földrajzi látványosságok együtt kapnak helyet a körútban.
A Székelyföld célpontú úton Nagyváradon a székesegyház, a püspöki palota, a kanonok-sor, a Szigligeti színház, a Saspalota, majd a Királyhágón keresztül Kolozsváron Mátyás király szülőháza és szobra, a Szent Mihály templom, a Házsongárdi temető látogatható. Ezt követi egy hosszú és kimerítő utazás Gyergyó vidékére, ahol olyan nevezetességeket csodálhatnak meg a diákok, mint a Gyilkostó, a Békás- szoros, a Madéfalvi veszedelem emlékműve, a Szent Anna tó, Mohos tőzegláp, Sóvidék, Parajd, Szováta, Udvarhely, Farkaslaka.
A hazafelé vezető út Marosvécsen visz át, ahol Wass Albert emlékhelye, Marosvásárhely látnivalói kapnak teret az utolsó napon. Mivel a látnivalók mellett az is fontos, hogy a magyarországi gyerekek itteniekkel találkozzanak, meglátogatták a Böjte Csaba által létrehozott gyergyószárhegyi gyerekotthont is.
Ha jó a szervezés, jó a látogatottság
Gyergyó vidékén a legkeresettebb helyszín Újfalu: a program indulása óta közel ezer diákot fogadtak itt: 2012-ben százan két iskolából, egy év múlva már 324-en öt iskolából érkeztek gyerekek és idénre is van már kétszáz jelentkező. A következő évre, amennyiben a pályázatok nyertesek lesznek, további 250-300 személyt várnak ide.
2011-ben a Határtalanul! program keretében két felhívás került meghirdetésre: a Tanulmányi kirándulások magyarlakta területekre és az Együttműködések magyar szakképző iskolák között. Az elsőben a nappali tagozatos, alapfokú képzés hetedik évfolyamán tanuló magyarországi diákok határon túli magyarlakta területekre irányuló tanulmányútja került támogatásra, míg a nagyobbaknak szóló a magyarországi és a határon túli magyar tannyelvű, nappali tagozatos, középfokú szakképzésben résztvevő diákok olyan együttműködését támogatta, amely egy magyarországi iskola, valamint egy határon túli magyar tannyelvű partnerintézmény együttes részvételével valósult meg.
A Határtalanul számokban
2012-ben 743-an nyújtottak be pályázatot, ebből 433 nyert támogatást. 465,3 millió Ft keretösszegből 30 millió Ft egyedi támogatás, 435,3 millió Ft pályázati konstrukció alapján nyújtott támogatás volt, ebből a pénzből 17 233 diák és 1 840 tanár utazását sikerült támogatni.
2012-ben a Bethlen Gábor Alap bizottságának döntése értelmében a Tanulmányi kirándulás hetedikeseknek c. felhívás keretében 330 pályázat, az Együttműködés szakképző iskolák között felhívásban 65 pályázat, míg az Együttműködés gimnáziumok között felhívásban 38 pályázat nyert el támogatást. 2013-ban a 713 benyújtott pályázatból 393 nyert támogatást, 17 034 diák és 1 919 tanár utazását sikerült támogatni. maszol.ro

Márton Áron-rendezvény Kisinyovban és Bukarestben
Fontos feladat napjainkban – Isten Szolgája Márton Áron püspök boldoggá avatási eljárása folyamán – megismertetni Erdély, sőt Románia határain túl is a felejthetetlen főpásztor karizmatikus személyiségét és meghatározó munkásságát. Éppen ezért május 21-én a Magyar Köztársaság kisinyovi nagykövete, Szilágyi Mátyás – volt kolozsvári főkonzul – szervezett filmvetítéssel egybekapcsolt rangos rendezvényt, egyrészt Márton Áron püspökké szentelésének 75. éve alkalmából, másrészt annak kapcsán, hogy 70 esztendeje, 1944. május 18-án a kolozsvári Szent Mihály-templom szószékén (a papszentelés alkalmával) elhangzott Isten Szolgája Márton Áron püspök világvisszhangot kiváltó és Magyarország akkori vezetőit figyelmeztető tiltakozó beszéde a zsidók megsemmisítését célzó intézkedések és haláltáborok ellen. Szabadság (Kolozsvár)

A Nemzeti Összetartozás Napját ünnepelték Kolozsváron
Ünnepi megemlékezésre került sor a Szent Mihály plébánia és a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum szervezésében a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából. A megemlékezésen, melynek a plébánia díszterme adott otthont az erdélyi történelmi egyházak képviselői, politikai és ifjúsági vezetők vettek részt, valamint Magyarország kolozsvári főkonzulja. Jelen volt Vákár István a Kolozs Megyei Tanács elnöke, Horváth Anna Kolozsvár alpolgármestere, valamint a városi és megyei önkormányzat magyar tanácsosai is.
Elsőként Ft. Kovács Sándor kolozs-dobokai főesperes, az esemény házigazdája köszöntötte az egybegyűlteket. Magdó János főkonzul beszédében elmondta, hogy a magyar közösség még mindig nem képes feldolgozni a Trianoni döntés traumáját. Kiemelte értékteremtő közösségi munkával és összefogással leszünk képesek csak túllépni a 94 évvel ezelőtti békeszerződés okozta megrázkódtatáson. Magdó a következő Kós Károly idézettel hívta közös munkára a jelenlévőket: „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk”.
Kató Béla az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke is az összefogás fontosságát hangsúlyozta. A püspök elmondta, hogy Trianonban mások döntöttek sorsunk fölött, de most mi magunk tarthatjuk kézben azt, a területeket nem vették el tőlünk, mert a magyarok helyben maradtak, csak a határok mozogtak. Felhívta a figyelmet napjaink nemzedékének a felelőssége, hogy most se adjuk át szülőföldünket, ne hagyjuk itt, gondoskodjunk a magyar jövő építéséről. Az unitárius egyház nevében Rácz Norbert lelkész köszöntötte a jelenlévőket, aki a magyar közösséget a kivágott fához hasonlította, amelyik tavasszal újra kihajt, új erőre kap. Az evangélikus-lutheránus egyház részéről Kerékgyártó Imola lelkész mondott ünnepi beszédet.
Geréd Imre az ifjúság nevében elmondott beszédében elmondta: „Emlékezni kell, a múlt ismerete öntudatosság. Ezért biztatom a generációmat is, és egyben ígérem az őseimnek, hogy nem fogunk megfeledkezni erről a napról és mi is átadjuk a gyermekeinknek az emlékezés hagyományát.”
Az ünnepséget Geréd István vezette, Jakab Tamás és Szőke Tamara szavalatai tették hangulatossá a megemlékezést. Az esemény közös imával és nemzeti himnuszunk eléneklésével zárult, melyet Dr. Potyó István és Gyenge Zoltán-Balázs kísért zongorán és hegedűn.
Közlemény. Erdély.ma

„Trianont nehéz elfogadni, elfelejteni nem szabad”
A Magyar Összetartozás Napján a kolozsvári Szent Mihály-plébánia emeleti díszterme ökumenikus összejövetelnek adott otthont, amelyen részt vett többek között Magdó János főkonzul, Vákár István megyei tanácselnök, Horváth Anna polgármester-helyettes, a történelmi magyar egyházak vezetői, lelkészei, Timár Ágnes, a Báthory-líceum igazgatója.Szabadság (Kolozsvár)

Budapesti kórusok emlékezetes fellépései
Két magyarországi kórus, a budapesti Fővárosi Énekkar és a Budaörsi Sapszon Ferenc Kórus lépett fel Kolozsváron a Szent Mihály templomban, a vasárnap reggel 10 órás szentmisén. Műsorukon főleg magyar szerzők művei szerepeltek, azaz Halmos László Minden földek Istent dicsérjétek, Bárdos Lajos Szentlélek Isten, szállj reánk (Veni creator), Liszt Ferenc O salutaris hostia, Kodály Zoltán Szép könyörgés, Erkel Szózata Bárdos Lajos feldolgozásában. Vezényelt Krasznai Gáspár, közreműködött Illés Péter (ének).
Szabadság (Kolozsvár)

Etnikai hovatartozás és magyar politika
A származás, más szóval az etnikai hovatartozás és a nemzeti identitás alapesetben egymást erősíti, egy irányba mutat. Mindazonáltal a Kárpát-medencében mindig is jellemző részjelenség volt az identitásváltás vallási és kulturális-nemzeti értelemben egyaránt. A magyar nyelvterületen ma konszenzusnak örvend a gondolat, hogy a nemzeti hovatartozás nem származás, hanem vállalás kérdése. Ami nem jelenti azt, hogy irreleváns lenne az etnikai hovatartozás, a származás. Azt viszont igen, hogy a pártot, amely a származást kiemelt szemponttá teszi a toborzásban és a vezetők kiválasztásában, rasszistaként, fajgyűlölőként lehet megbélyegezni.
Jó társaság, bezáruló kapuk
A Jobbik Magyarországért Mozgalom kiváló alany volt ilyen jellegű megbélyegzésre egy olyan országban, ahol a második világháború óta folyamatos hangulatkeltés zajlik a nemzeti gondolkodás ellen. Kozmopolita-balliberális (korábban kommunista) ellenfelei rutinszerűen nevezték és nevezik nacionalistának, sovinisztának, etnicistának, nem ritkán rasszistának, kirekesztőnek, gyűlölködőnek, nácinak és fasisztának azt, aki felvállaltan nemzeti programot hirdet.
Spiró György 1985-ben leírhatta emlékezetes mondatát miszerint „a mélymagyarok a szarból jönnek” úgy, hogy ma könyvhetet nyit meg, s ha a riporter rákérdez, Spiró megteheti, hogy azt válaszolja: csak a nácik kötik őt ehhez a mondathoz. Holott e mondattal sikerült megsérteni a magyarságnak épp azt a részét, amely közösségi szempontból a legértékesebb, azokat, akik magukat elsősorban magyarként definiálják, és egész életükkel a nemzetnek kívánnak használni. Spirónak pedig számtalan követője van, főállásban gyalázzák azokat, akik a mai élvhajhász, fogyasztásra hangolt világunkban sem a karrierépítés, hanem a hagyományos értékek, a nemzeti és keresztény-konzervatív gondolatkör hívei.
Humorizálhatunk azon, hogy a zsidó közíró, Israel Shamir is azt mondja, ha a fősodratú sajtóban valakit nem neveznek antiszemitának, az „rossz úton jár, beszorult valahová Saron és Soros közé”, hosszan sorolva, hogy T.S. Elioton és Dosztojevszkijen át Woody Allenig milyen jó társaságba keveredik az illető. De a helyzet cseppet sem szórakoztató: ha valaki antiszemita hírbe keveredik, az európai kultúrkörben kapuk záródnak be előtte, közéleti karrierje törhet meg.
Visszatérve a Jobbik esetéhez: a párt vezetői soha nem voltak tekintettel a balliberális oldal által megjelölt tabukra, így elérték azt, hogy ma jobb- és baloldali térfélen egyaránt rutinból nácizzák, fasisztázzák őket – „cukiságkampány” ide vagy oda. Nem csoda, hogy Szegedi Csanád esetét a Jobbikkal – amely az exalelnök és EP-képviselő zsidó származásának nyilvánosságra kerülése után vált izgalmassá – tíz esetből kilencszer úgy tálalják, hogy Szegedinek zsidó származása miatt kellett távozni a Jobbikból. Az ügyben megszólalók valahogy nem emlékeznek arra, hogy Vona Gábor és a párt kiállt mellette, míg ki nem derült, hogy a politikus megpróbálta megvesztegetni a származásának nyilvánosságra hozásával fenyegetőket. A megvesztegetési kísérlet viszont már felvállalhatatlan volt a politikusbűnözés és a korrupció ellen harcoló Jobbik számára.
Nem származás függvénye
Minden bizonnyal merő véletlen, hogy Szegedi Csanád hajdani megyéjének központjában, Miskolcon a Jobbik olyan prominenst indít a polgármesteri székért zajló versenyben, aki nyíltan beszél zsidó származásáról, és azt mondja: épp a származása garancia arra, hogy győzelme esetén nem a származás számít majd, hanem a teljesítmény és a törvénytisztelet.
A Jobbik vezetői kockáztatnak ezzel a lépéssel, de helyesen teszik. A párt választói között minden bizonnyal vannak antiszemiták, mint ahogy egyébként minden valószínűség szerint igaz ez a Fidesz- és az MSZP-táborra is. Az MSZP esetében e jelenség mögött elsősorban a zsidók anyagi helyzetével kapcsolatos hagyományos szociális sztereotípiák húzódhatnak meg, a fő motiváló erő az irigység.
A nemzeti pártok esetében más a helyzet. Ha egy egyszerű gondolkodású, nemzetéhez ragaszkodó magyar ember azt látja, hogy felvállaltan zsidó értelmiségiek által fémjelzett sajtóorgánumokban tökfödőnek nevezik a Szent Koronát, tetemcafatnak a Szent Jobbot, dülledt szemű tojószárnyasnak a turult, zsidó fattyúnak Jézus Krisztust, vagy arról vall az egyik műsorvezető, hogy legszívesebben kiirtana minden keresztényt, akkor az illető könnyen kivetíti az egész közösségre a szentséggyalázók vagy uszítók elleni jogos ellenérzéseit. Érthető, de nem helyeselhető lelki mechanizmus. A jelenséggel úgy lehet felvenni a harcot, ahogy a Fidesz és most a Jobbik teszi: magyar nemzeti elkötelezettségű zsidó származású emberek promoválásával.
De más pártoknak is akadt gondjuk vezetőik származásával. Emlékezetes eset volt a kilencvenes évek második felében – még a Fidesz kormányra kerülése előtt –, amikor a Beszélő című hetilapban megjelent egy interjú, melyet Révész Sándor készített Bauer Tamással. Ebben szóba került, hogy azért lett Kuncze Gábor az SZDSZ elnöke, nem pedig Pető Iván, mert Kuncze szülei „nem tipikus SZDSZ-esek” azaz „szüleik nem kommunisták és nem zsidók”. A nyilatkozat utóéletéről: Fidesz-elnökké választása után Kövér László – utalva az interjúra – azt mondta, hogy a Fidesz nem az a liberális párt, ahol azért nem lehet valaki pártelnök, mert szülei zsidók és kommunisták. Másnap az egyik bulvárlap szalagcímben hozta: Kövér László zsidózott és kommunistázott a Fidesz kongresszusán. Miközben Kövér éppenséggel egy liberális elvet szögezett le, miszerint nem a származás függvényében kell eldönteni valaki alkalmasságát a pártelnöki tisztségre.
Zsinórmérték
Az RMDSZ-ben e kérdéskör egy ízben, 1995 végén merült fel igen hangsúlyosan, amikor Dáné Tibornak írt válaszában – aki azzal támadta Katona Ádámot, hogy féltestvére elfranciásodott – Katona azt írta, hogy az RMDSZ vezetők közé nem kellene beválasztani olyan embereket, akiknek fogyatékos a nemzeti identitása. Erre több példát is felhozott: azokat tekinti fogyatékos nemzeti identitástudatúaknak, akik vegyes házasságban élnek, otthon románul beszélnek, gyermekeiket román iskolába járatják. A Katonára támadók, Markó Bélától Tokay Györgyig vérlázító módon SZKT-határozat szintjére emelték a tőle való elhatárolódást, úgy próbálták értelmezni az autonomista platformvezető mondatait, mintha származásról, és nem vállalásról beszélt volna. Példálóztak Petőfivel, a 13 aradi vértanúval, úgy téve, mintha a magyarrá válás eme közismert esetei bármilyen mértékben relevánsak lennének az ellenkező irányú folyamat szemszögéből. Katona mondatai viszont azzal lennének párhuzamba állíthatók, ha egy szerb értelmiségi attól óvta volna nemzetét, hogy a fogyatékos szerb identitástudatú, értsd, magyarrá vált Damjanichot vagy Petőfit emeljék szerb köztisztségbe. Ami ellen aligha emelhetünk szót. Tokay György nem kevesebbet állított a Katona Ádám elleni sajtóhajszában, mint hogy „egyesek faji alapra akarják helyezni az RMDSZ-t”, miközben soha senki nem firtatta a szervezeten belül a származás kérdését. S ez így is van jól.
A vállalásnak kell szelekciós kritériumnak lennie. Vállalása nemcsak a magyar kulturális örökségnek, hanem a magyar érdekek tántoríthatatlan, megvásárolhatatlan, megfélemlíthetetlen képviseletének is. A magyar szabadsággondolat, a nemzeti önrendelkezés és a háromszintű autonómia gondolatkörének, amire politikusaink vagy elődeik felesküdtek 1992. október 25-én a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Ennek kellene zsinórmértékül szolgálni az erdélyi magyar érdekképviselet mindenkori politikája számára.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)