Eltemették a Csipike íróját
Százak búcsúztak hétfőn délután Fodor Sándor József Attila-díjas írótól, számos novelláskötet, regény, színdarab, és a rendkívül népszerű Csipike című meseregény-sorozat szerzőjétől a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Az erdélyi magyar irodalom kiemelkedő egyéniségét Kolozsváron, a Kismezei temetőben helyezték örök nyugalomra, a gyászmisén az erdélyi magyar közélet elöljárói – politikusok, írók, költők, értelmiségiek – mellett Fodor Sándor román pályatársai is végső búcsút vettek az alkotótól.
gyászmisére délután egy órakor a főtéri Szent Mihály-templomban került sor, Jakab Gábor kolozsvár-kerekdombi plébános mondott gyászbeszédet, majd délután fél háromkor a Kismezei temetőben a politikusok, pályatársak is elbúcsúztak a szerzőtől.
Kelemen Hunor művelődési miniszter úgy fogalmazott: Fodor Sándor halálának híre döbbenetet és fájdalmat okozott. „Soha nem kereste a reflektorfényt, de jelenléte több volt, mint egyszerű itttartózkodás. Hálásak lehetünk a sorsnak, a teremtőnek, hogy kortársaként nemcsak a műveit olvashattuk” – hangzott el többek közt a tárcavezető beszédében. Kiemelte: a Csipike Fodor Sándort a világirodalom nagyjai közé emelte.
Az Erdélyi Magyar Írok Ligája és az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy képviseletében Orbán János Dénes költő, író búcsúzott az írótól. „Azon ritka írók sorába tartozott, aki úgy lett klasszikus, hogy közben nem volt polgárpukkasztó” – jellemezte Fodor Sándor munkásságát Orbán János Dénes.
Zsigmond Emese, a Napsugár gyermeklap főszerkesztője így búcsúzott a folyóíratot alapító Fodor Sándortól: „Úr volt az elvtársak között is: a jómodor arisztokratája.”
A Magyar Írószövetség részéről Erős Kinga, a Romániai Írószövetség képviseletében pedig Adrian Popescu vett végső búcsút a halhatatlanná vált pályatárstól.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

In memoriam – Gyászbeszéd a ravatalnál
A koporsóban nyugvó Fodor Sándor íróval, műfordítóval és hitvalló katolikus lapszerkesztővel, vagy ahogy pályatársai hívták őt, “Fodor Úrral” néhai Tamási Áron farkaslaki temetése okán és egy akkortájt általa adott interjú kapcsán kerültem kapcsolatba egy, a Napsugár szerkesztőségébe címzett, de személyesen neki írt levél által, ezt követően pedig haláláig tartó töretlen barátságba. Az említett levélben, mivel az írókollégák nem búcsúztatták, illetve nem búcsúztathatták Tamásit a kommunista rezsim terrorja miatt, afelől érdeklődtem, hogy mi a véleménye a néhai farkaslaki plébános, Birton István ott és akkor elhangzott beszédéről, amely egyetlen, írásban fennmaradt dokumentum a nagy erdélyi írásművész hazai temetéséről. Mi tagadás, én egyfajta méltatlankodásomnak adtam hangot az írók totális némasága miatt, és így fejeztem ki magam: „Bezzeg, a pap beszélt”. Fodor Úr, valamelyest félreértve a „bezzeg” szóval kezdődő megjegyzésemet, ezt válaszolta: „A farkaslaki pap beszédét szépnek és igaznak tartom, még akkor is, ha Ön megbotránkozik ezen”. Mondanom sem kell, én egyáltalán nem botránkoztam meg, ellenkezőleg, nekem is ugyanaz volt a véleményem, és kifejezetten örültem a túlzás nélkül irodalmi rangú papi beszédnek. Még csak annyit ehhez a régi történethez, hogy Sütő András 5 évvel később önkritikusan ezt írta, „az idő szembekacagta a bizonytalankodva gyászolókat”.
Gyászoló Testvérek! A Csíksomlyóról, illetve (saját szavai szerint) „Mária lábától” indult Fodor Sándort az irodalmi élet elsősorban kivételes tehetségű novellistaként tartja számon. Írásművészetének az értékelése természetesen nem az én tisztem, de egyik-másik írásából néhány mondatot alkalmi üzenetként kiemelek, hogy ravataláról is ő, a bölcs ember okítson bennünket.
Elsőként a Büdös gödör című művéből veszek egy száraz ténymegállapítást, mely így szól: „Teljes bizonyosság csak kettő van. Egyik az élet, a másik a halál”. A Vereség című novellájában írja Hemingwayt idézve: „az embert meg lehet ölni, de legyőzni nem”. Az idézett bölcsességet rögtön önmagára alkalmazva így folytatja: „Az Embert (így általában nagy E-vel) – nem tudom. Ez a Hemingway reszortja. De engem – le lehet győzni”!
Immár kézzelfogható bizonyság szavainak igazsága mellett az előttünk látható koporsó, s benne ő, a megfáradt író, Fodor Sándor. Igen, 85 évesen végképp legyőzetett, földi élete befejezést nyert, s mint ő maga mondta Babitsot idézve egy interjúban: eddig mérték ki élete idejét „az égi és ninivei hatalmak”.
Nagyon elgondolkodtató felismerést fogalmazott meg Az első hó című elbeszélésében is: „A beteget nem a tengődésnek, hanem az életnek kell visszaadni”.
Nos, Testvérek, mi most a Szent Mihály-templomban éppen ezt tesszük, az életnek, mégpedig a nagybetűs Életnek adjuk őt vissza, a horizonton túli halhatatlanságnak, abban a hitbeli meggyőződésben, amit a gyászmise prefációja fejez ki ekképpen: „Vita mutatur, sed non tollitur”. Az élet a halálban megváltozik, de meg nem szűnik! Igen, ez a mi győzedelmes húsvéti hitünk, és ez volt az ő hite is. Hát, ezért kérte az utóbbi években többször is a gyógyító szentségeket (a gyónást és a szentáldozást, legutóbb pedig a betegek kenetét), végképp kiengesztelődve e szentségek vétele által Istenével, önmagával és családjával: elsősorban festőművész feleségével, akivel több mint 60 évet tölthetett el békés, kiegyensúlyozott házasságban, Budapesten élő leánygyermekével, aki a legnagyobb odafigyeléssel ápolta őt betegsége végső szakaszában, aztán nagyrabecsült vejével, imádott unokáival, közeli és távoli csíki rokonaival, valamint pályatársaival, szomszédjaival, tisztelőivel és olvasóival, akiket most búcsúzóul általam, a pap-barát által Mózesként és Áronként megáld. (Hadd mondjam még itt el, hogy amikor felmutattam előtte halálos ágyán a Szent Kenyeret, az Oltáriszentségben titokzatos módon köztünk élő Jézus Krisztust, beszélni már nem tudott, de katona módjára magasba emelte kezét és szalutált!).
Legismertebb novellája minden bizonnyal A feltámadás elmarad című. Az ugyanezt a címet viselő legújabb és egyben legutolsó könyvéből Benedictus atya ajkára adott szavaiból idézek egy húsvét küszöbén mindenkinek szóló, üzenet értékű részletet: „Egyetlen csoda van: az élet, és egyetlen csodatevő: az Úristen. Őt imádjátok. Én csak az ő alázatos szívű szolgája vagyok, egyben a ti szolgátok is, hiszen mindnyájan az Ő képmásai vagyunk. Csókoljátok az ő szent keresztjét, és szeressétek egymást, örvendjetek nagy csodájának, az életnek”. Igen az élet, amiről ő itt beszél, a nagybetűs Élet – él, és élni akar! – ahogy zengi ezt a költőóriás is, Ady. Joggal állítható az elmondottak után, hogy az ő feltámadása – nem marad el!
Emlékszem, a kereken 40 évvel ezelőtt, 1972-ben elvesztett nagyobbik lánya ideiglenes tölgyfakeresztjén ez a felirat volt olvasható: „Fodor Évike, 1954. VII. 29. – 1972. XII. 26.”. E keresztfelirattal összefüggésben a Tíz üveg borvízből és az Egy nap – egy élet című vallomásból egy mondat, még ma is mellbe vág, s ez így szól: „Az Ő neve van rajta (mármint az Évikéé), – holott bennünket feszített rá a halál: édesanyját és engem”. A bekövetkezett tragédia súlya alatt nem csoda, ha Mária lábától a sündisznóállásig című életrajzi regényében szó szerint ezeket írja: „Én, aki annyira ragaszkodtam szülőföldemhez, aki el sem tudtam képzelni, hogy máshol temessenek el, mint Csíksomlyón – immár azt hiszem, végső nyughely dolgában is Kolozsvárhoz kötődtem, 18 éves korában eltávozott nagyobbik leánykám, Évike mellé, a kismezői temetőben”. Aztán a tragédiát évtizedek teltével, éppen a keresztény hit erőt adó vigasztalása nyomán begyógyította a kegyelem közvetítette béke, a lelki harmónia, illetve az Isten akaratában való keresztény megnyugvás.
Gyászoló Testvérek! Fodor Sándor közismerten nagyon szerény, halk szavú és mégis köztiszteletnek örvendő, minden embertársát őszintén megbecsülő és szerető személyiség volt. Másokról rosszat soha, de jót annál többször és annál többet mondott. A Fekete erdő című kisregényéhez írt ajánló soraiban a következőket vetette papírra: „Vágytam és vágyom arra, hogy hallgassanak rám – de nem minden áron. Ne a hangomra figyeljenek, hanem arra, amit mondok”. És mit mondott? Többek között azt, hogy – és ismét tőle idézek – „egyetlen gyűlölettel átitatott, silányul megírt, uszító írás többet árthat a béke–barátság–testvériség ügyének, mint amennyit valamennyi Nobel-díjas együttes kiáltványa tehet érte...” Ezért, fejezi be idézett mondandóját így: „ha félni nem is, de aggódnia manapság minden tollforgatónak illik”.
Kortársuk voltam – kortársaim voltak című kötetében pedig egy örökidőszerű, mindannyiunk okulására szóló erkölcsi figyelmeztetés olvasható: „Ítélkezni a csetlő-botló, az olykor akár súlyosan vétkező ember fölött is, a végtelen Igazság, s Irgalom dolga”. Milyen jó lenne ezt minden, nem egészen megfontoltan, netán „szemet-szemért, fogat fogért” alapon bosszúból ítélkező embernek alaposan meggondolnia, hiszen – egyikünk sem makulátlan!
És ezt követően, ugyanott, elmesél egy igen megható történetet, amivel be is fejezem búcsúbeszédemet, és ez így szól: „A háború alatt – ezt egy papbarátomtól hallottam – egy katolikus tábori lelkész súlyos sebesülteket gyóntatott. Egy haldokló SS-katona ezt nyöszörögte neki: Atyám, én annyi rosszat tettem, annyi súlyos bűnt követtem el, hogy nekem az Úristen nem bocsáthat meg. És jót nem tettél senkivel? Soha? – kérdezte a pap. A katona gondolkodott, majd elhaló hangon suttogta. Egyszer egy éhező lengyel özvegyasszonynak adtam egy fél kenyeret. A pap feloldozta: Amikor majd a Bíró elé kerülsz, mondd el neki ezt is”.
Sándor bátyám, aki szintén voltál háborút viselt és hadifogságot is átélt katona, végső búcsúzóul egy ideig még itt maradt barátodként mit tanácsolhatnék Neked, aki Pál apostol szavaival egyetértve magad is vallottad, hogy „mindenki önmagáról ad majd számot Istennek”? Hát azt, hogy ha töprengtél is eleget életed utolsó szakaszában lefolytatott meghitt beszélgetéseink során azon, hogy miképpen állj az ítélkező és számonkérő Bíró elé, – csakis a legnagyobb hálával a Tőle kapott talentumokért és teremtményi alázattal. De egyet mindenképpen mondj el számonkérő Istenednek, nevezetesen azt, hogy megírtad a Csipikét, mely által a tovatűnt évtizedek során annyi őszinte mosolyt varázsoltál különféle nemzetiségű gyermekeknek a csodálkozó arcára. Írtad ugyanis ezt a művet elejétől végig abban a felismerésben és boldog hitben, hogy a gyermekek kacagásánál szebb imádság ezen a földön nincsen! Nyugodj békében! A földi vég, illetve a vele egyidejű égi kezdet után legyen jutalmad az örök élet.
Jakab Gábor plébános. Szabadság (Kolozsvár)

„Felvenni a keresztet”
Ennek a kifejezésnek kettős értelme van. S bár a kettő látszólag teljesen ellenkező értelmű, mégis összefügg. Egyrészt azt jelenti, hogy rugódozás nélkül vállalni a gyümölcsöt sokszor csak nagyon nagy áron is nagyon keveset érlelő megpróbáltatásokat. Másrészt azt, hogy elfogadni egy kereszt formájú kitüntetést.
És azért függ össze, mert ha valaki egy közösségért vállal megpróbáltatásokat, ha ezeket a megpróbáltatásokat a közösség éppen őrá bízza, az a közösség részéről kitüntetés.
Boros János, mint élete jelentős részét hivatalban töltő ember, tudhatja, hogy a jobb fajta hivatalnokok is szeretnek nehéz feladatot kapni, mert a feladat rájuk osztása feletteseik bizalmát fejezi ki. Nem akárki kap nehéz feladatot, csak az, aki állja.
Így van ez a közösség részéről is: jó esetben olyanokat küldenek a legnehezebb szolgálatra, azaz olyanok vállára tesznek keresztet, akik képesek lehetnek azt hordani. A kereszt: kitüntetés.
De fordítva is így van! Ha valaki komolyan veszi a közösség bizalmát, tehát azt, amit egy kitüntetés kifejez, az szembesül azzal, hogy a bizalom kihívás, és ezért a bizalom teher. Ha a kitüntetésnek súlya van – már pedig remélem, hogy Magyarország kitüntetéseinek ma újra súlya van (nem volt mindig így) – akkor azt a súlyt, azt a terhet hordozni kell. Méltóan, őszintén, a vállalt szerep elleni rugódozás nélkül. S ez sokszor nem könnyű, sőt, sokszor áldozatot kíván. Tehát a kitüntetés: kereszt.
És úgy hiszem, van ennek egy transzcendentális vonatkozása is. A Szent Mihály katedrális főgondnokának ünnepségén bizonyára megengedtetik hivatkozni erre a vonatkozásra. Néha ugyanis a közösségért, de nem feltétlenül a közösség döntéséből, hanem sorsszerűen viselünk keresztet. Mindkét értelemben: kitüntetésként is, teherként is. És mindkét minőségben is: egyénileg és közösségként. Egyénileg, amikor sokszor érthetetlen személyes megpróbáltatásokkal, tragédiákkal, betegségekkel nézünk szembe. És közösségileg, amikor nemzetként, vagy nemzetrészként viselünk olyan terheket, amilyeneket a világ szerencsésebb nemzetei vagy nemzetünk szerencsésebb része nem.
Sorsszerű egyéni és közösségi keresztjeinket viselve sose feledjük el, hogy valakitől bizalomként kapjuk a keresztet, s ezért a kereszt, ebben az értelemben is kitüntetés.
Az erdélyi magyarság számára a „megmaradás parancsolata” (ahogy Fábián Ernő bácsi fogalmazott utolsó könyve címében) – s nem akármilyen történelmi körülmények között ez a parancsolat – olyan közösségi teher, amely bár távlati, történelmi perspektívákban, de hisszük, hogy egyszer kitüntetésként fog számba jönni.
Kitüntetés, amelyhez nem könnyű méltónak lenni, és nem akárki lehet méltó: hiszen már említettük, hogy amint a kereszt kitüntetés, úgy a kitüntetés is kereszt. Hitem szerint az erdélyi magyarság azért kapta ezt a kitüntető keresztet, mert képes méltóan viselni.
Méghozzá azért képes, mert sok olyan ember van soraiban, aki egyénileg is méltó a közösség által rárótt keresztre. A közösség méltó keresztviselése sok egyéni méltó keresztviselésből áll össze.
Viselje az erdélyi magyarság büszkén – kedves Alpolgármester úr, kedves János, viseld büszkén – a kitüntetést, a keresztet!
Németh Zsolt
(Magyarország külügyminisztériuma parlamenti államtitkárának beszéde Boros János, Kolozsvár egykori alpolgármesterének kitüntetésén hangzott el tegnap.) Szabadság (Kolozsvár)

A város reneszánsza? Vagy valami (egészen) más?
Kolozsvár reneszánszáról természetesen többféleképpen lehet – vagy nem lehet – beszélni. Művészettörténészeink néhány éve (újabb) választ adtak a históriai kérdésre, kutatásaik eredményét a Kolozsvár Társaság kis könyvben jelentette meg (magyarul és román fordításban). Hogy ez lett volna, mármint az európai reneszánsz Erdélybe, Kolozsvárra is eljutott irányzata építéstörténetileg, művelődéstörténetileg városunk nagy korszaka? Ezt a legelfogultabb lokálpatrióták sem igen állítják.
De akkor hol keressük Kolozsvár nagy korszakát? A napokban hozta el nekem a posta a Kaposvárt megjelenő, Somogy című folyóirat idei első (január-márciusi) számát, benne találok egy tanulmányt, pontosabban esszét, ezzel a címmel: Kolozsvár nagy korszaka. Hát persze, most már felidézem a körülményeket is, a felkérést, az alkalmat, amely létrehozta. Ugyanis a szöveget (és a címet), jóval korábban, én követtem el, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság ünnepi rendezvényére készült. A bevezetőt Pomogáts Béla tartotta (Városos Magyarország), és olyan mai meg hajdani magyar (vagy részben magyar) városokról hangzottak el előadások, mint Pécs, Debrecen, Budapest, Pozsony – és Kolozsvár. Én egy közelmúltbeli, már irodalomtörténetinek mondható (?) szakaszt választottam: a 20. század hatvanas éveinek végén, a hetvenesekben itt született, itt megjelent verses és szépprózai alkotások, drámák sorát, no meg akkoriban elég élénk irodalmi életünket vettem számba (lapjainkkal, az Utunkkal, Korunkkal, Echinoxszal, a Fellegvár oldalt megjelentető Igazsággal, a Kriterion Könyvkiadóval, annak kolozsvári fiókszerkesztőségével és persze a Pezsgő-díjjal), Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című verskötetétől, Bodor Ádám novelláitól Páskándi Géza történelmi drámáiig s a Bretter-tanítványok antologikus fellépéséig (Szövegek és körülmények) sorjáztatva érveimet. És hogy ez reneszánsz volt-e? Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy nem akármilyen megújulás – ezt 2012 májusának legvégén is merem állítani, amikor különféle újjászületések reményében, ígéretének ízlelgetésében várjuk a nyár első hónapját. Irodalomról is szó van meg más művészetekről és nyilván politikáról, várospolitikáról.
Térfoglalás – könyvekkel
A városi (és országos?) térfoglalásnak természetesen nem elsődleges eszköze, lehetősége az irodalom. Korántsem elsődleges eszköz – és ez természetes – , noha lehet, hogy tartósabb jelet adhat, mint sok más kísérlet. Mindenesetre a kolozsvári tér(vissza)foglalásnak örvendetes mozzanata az, ami Mátyás király szülőháza előtt történik, és aminek újabb érdemleges eseményére készülünk júniusban. A tavaly sikerrel elindított, idén – hetven évvel egy emlékezetes májusi-júniusi kolozsvári irodalmi-művészeti ünnepségsorozat után, amelyen Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Márai Sándor és Cs. Szabó László is jelen volt (és hetveneggyel az 1941-es kolozsvári könyvnapot követően, melynek vendége Móricz Zsigmond!) –, szóval a 2012-ben újra sorra kerülő Kolozsvári Magyar Könyvnapokon alkalom kínálkozik sok mindenen elgondolkodni. (Csak zárójelben egy igényes emlékeztetőről: Poszler György akadémikus, Kolozsvár szülötte a 42-es Művészeti Hetekről írt tanulságos esszét, Eufóriahullámon túl – illúzióvesztésen innen címmel. Megtalálható a KOMP-PRESS kiadta kötetben, A „másik” városban.)
Nem úgy általában kell elmélkednünk, siránkoznunk vagy örvendeznünk, hanem új kiadványokkal a kezünkben, nem utolsósorban az elmúlt napok tapasztalataival gazdagabban. (Még egy rövid zárójel a 2012. májusi Szabédi Napok és a kolozsvári Hitel folyóiratra emlékező budapesti konferencia alkalmából: Szabédi László a Hitelben méltatva az 1942-es könyvnapokat, a magyar önvizsgálat fontosságára hívta fel a figyelmet.) A visszhangos, erdélyi megjelenésű (önvizsgáló) könyvek közül most csupán kettőt emelnék ki. A második kiadásban hozzáférhető, 639 oldalas összefoglalását az erdélyi történelmi családok kastélyainak („Isten segedelmével udvaromat megépítettem...”) A csíkszeredai fiatal Gutenberg Kiadónak köszönhető óriásalbumnak van kolozsvári vonatkozása, például a Bánffyak, különösen pedig a Házsongárd (sírjai) révén. A másik, hangsúlyosan Kolozsvárhoz kötődő kiadvány, a Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben (1919-2011) – a Korunk jelentette meg – látványos szakmai siker, az idei budapesti Könyvnapokon adják át a szép könyvek versenyében elnyert oklevelet az alkotóknak. Van hát mire büszkének lenni, már azért is, mert helybeli és más erdélyi városok kiadóival, friss címeivel gazdagíthatnánk a felsorolást, népszerűbb, illetve szaktudományos darabokkal, sorozatokkal (így az Erdélyi Múzeum-Egyesület Tudományos Füzeteivel, amelyekben fiatal kutatók juthatnak, az idősebbek mellett, megjelenéshez). A Kincses Kolozsvár Kalendáriuma 2012-t azért sorolnám ide, mert ahogy épp a Szabadság ismertetőjében olvasom, a külvárosokban élő magyarsághoz kíván szólni, márpedig pontosan ezt a réteget nehéz megszólítani (könyvvel, illetve egyéb, ott bizonyára sokkal hatásosabb utakon). Szeretnék hinni H. Szabó Gyulának, a Kriterion igazgatójának, aki szerint a kalendárium azt bizonyítja, hogy be tudjuk lakni ezt a várost.
Térfoglalás – a nagyváros terében
Helyhatósági választások előtt ennek az igénynek, az igény okos hangoztatásának különös súlya van. Érthető, hogy ez áll a kampány(ok) fókuszában. A jelenlegi (PDL-es) városvezetés, bizonyára nem függetlenül a 2012.júniusi megmérettetéstől jó ideje nekikezdett a Sétatér átrendezésének – a fák alapos megnyirbálásával, a belső utak kövezésével-aszfaltozásával, a padok kicserélésével (nem funari módra!), a hosszú időn át parlagon hagyott Kaszinó épületének restaurálásával (a tó jobb hasznosítása további terv) – és ami hetek óta a járműveken közlekedők és a gyalogosok (meg a környéken lakók) bosszantására igencsak alkalmas: a villamossínek kicserélése van folyamatban, az úttesti mély alapozással, ez pedig útelzárásokkal jár, a fő útvonalakon. Egyelőre tehát a városi közlekedés teljes felborulása az eredmény. Nemsokára megtudhatjuk, ha befejeződnek a nagymértékű munkálatok, hogy az újraindult villamossal jobb, könnyebb lesz-e a város élete, vagy jobb lett volna trolibuszokra költeni a pénzt. Bízzunk benne, mégis jobb lesz. (Útelzárás nélkül biztosan.) A Karolina teret az autók kitiltása után birtokba vehették a fiatalok (a kávézók és sörözők melegedő időben kiköltöztek szabadtérre – ahogy ez a Deák Ferenc utca Főtértől számított bal oldalán is történik).
Természetesen van még birtokba, használatba veendő épület a belvárosban. „Visszaadom a New York Szállót!” – ígéri Eckstein-Kovács Péter a legutóbbi tulajdonostól elhagyott, lezüllött Continental előtt állva. És rokonszenves polgármesterjelöltünk szellemes ötlettel megnyitotta a Szent Mihály templom bejáratával szemben az „Eckstein-patikát” (egy üresen állt üzlethelyiségben), gyógyírt kínálva panaszainkra. A kolozsvári kertek programját ígéri választóinak, magyaroknak, románoknak egyformán. EMNP-s ellenjelöltje a Kétágú református templom mögötti telken nyilatkozik, és a Hójában ifjúsági-kulturális teret alakítana. Gergely Balázs és megméretkezésre készülő pártja eleve a fiatalításra hivatkozik – jóllehet a (város)politikában a tapasztalat sem árt, ebből viszont az RMDSZ-jelölt Eckstein-Kovács Péternek összehasonlíthatatlanul több van.
Ami pedig a térfoglalást illeti, emlékeztetnék a Bolyai Egyetem egykori központi épületéhez közeli, a Kolozsvár Társaság által kezdeményezett és felállított 1956-os emlékműre. Ehhez a végül (tanácsosaink által támogatott) sikeres akcióhoz kapcsolódtak az októberi, úttörést jelentő Kolozsvári Napok (amiről Gergely Balázs folyamatosan elfeledkezik). Noha eltartott egy ideig a szoborállítás engedélyeztetése – akár a Márton Áron szoboré a Főtéren, a templom parkjában –, mégis az összefogásnak sikerült legyőznie a polgármesteri huzavonát. Végül is az utóbb kezdődött Kolozsvári Magyar Napok ugyancsak így bizonyultak sikereseknek.
Térfoglalásilag még két, egyértelműen a művelődési élethez kapcsolódó példát említenék. A napokban már esedékes 11. TIFF, a kolozsvári tereket ugyancsak bekapcsoló Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivál román rendező kezdeménye, de az egész város dicsősége – terv szerint Törőcsik Mari, Geraldine Chaplin és Claude Lelouch lesz a 2012-es TIFF-életműdíjas. Nem ér hát minket eleve diszkrimináció, mint ahogy a Jókai utcában (hivatalos nevén ugyan a Napocában) két fontos közösségi tér (az Erdélyi Múzeum-Egyesület tanácsterme mellett) szintén nem „ellenünkre” nyitott – éppen ellenkezőleg. A Quadro Galéria kiállításai, legújabban pedig a Minerva Alapítvány emeleti (a Kós Károly Akadémiának is otthont adó) és alagsori termében tartott tárlatmegnyitók, könyvbemutatók, különböző érdeklődésű embereket vonzó találkozók igazolni látszanak H. Szabó megjegyzését: valóban kezdjük belakni (újra!) ezt a várost, még ha számbelileg fogytunk is. Csak ne csökkentsük – hiúságból, hatalomvágyból – itt-ott (netán a polgármester-választáson is?) jelentkező esélyeinket...
Nyirő József és a végakarat
Ez persze nem kolozsvári, nem elsősorban kolozsvári ügy, de tanulságaiban természetesen ránk tartozik. Minden erdélyire, minden magyarra. És nem csupán magyarra. Aki végigkövette 2012. május 27-ig, 28-ig az eseményeket, a Duna TV adásait is beszámítva, az egyrészt felháborodhat, másrészt alaposan elgondolkodhat az (elmaradt, illetve ökumenikus emlékezéssel behelyettesített) újratemetési histórián. Felmondani az egészet fölösleges, közvetítésekből és kommentárokból bőven lehetett részünk. A Ponta-kormány a MOGYE magyar (magyar-angol) fakultásának megtorpedózásával már kimutatta foga fehérét, legutóbbi, a Nyirő-újratemetést ellenző irányított (külügyes és prefektusi) intézkedésével, majd újabb nyilatkozatával sikerült ismét nacionalista bizonyítványt kiállítania magáról. Választások előtt vagyunk, ugye, országos parlamenti választások előtt is. No meg Szász Jenő és pártja közvetlenül a helyi választás előtt...
Emlékezzünk azért arra is – ezt ugyanis a május 27-i szónokok nem említették –, hogy Nyirő József végakaratában első helyen Kolozsvár szerepel, az itteni temetés, ha pedig ez nem lehetséges, Székelyudvarhelyen legyen a végső nyughelye. Kolozsvárral senki nem próbálkozott, pedig igazán méltó írói helye lehetett volna (vagyis nem politikusként) a házsongárdi panteonban, Bánffy Miklós hamvai, Reményik Sándor, a Benedek Elek „székely fiai” közül Szentimrei Jenő, Kacsó Sándor vagy a transzszilvanizmus fő képviselője, Kós Károly sírja közelében. A magyarországi és a romániai írószövetség összefogásával – politikamentesen – talán meg is valósulhatott volna a házsongárdi temetés. (Egy ilyen írószövetségi lebonyolítás feltételezését Kelemen Hunortól olvashattuk.) A székelyföldi újratemetést természetesen senkinek nincs joga kifogásolni – a „második szándék” (mármint a Nyirőé) akár elsőnek vehető, székely elkötelezettségű életműve ismeretében.
A szónokokat, kommentátorokat hallgatva, egy apró kiegészítést még szükségesnek vélek Nyirő József 1990 előtti erdélyi recepcióját, állítólagos teljes elhallgatását illetően. Kétségtelenül igaz, hogy évtizedeken át Nyirő a kitagadottak közé számított, például Reményik Sándorral együtt. 1969-ben azonban Marosi Péter Utunk-szerkesztő (a pesti tévésként most szerepeltetett Marosi Péter nagybátyja) felkért mint ifjú kritikust, hogy írjak a lapba a három székely prózaíró, Tamási Áron, Nyirő József és Kacsó Sándor novelláiról. Népiség – mítosz – novella címmel elkészült egy hosszabb, méltató és kritikai tanulmány, az Utunk vállalkozott a közlésre, és a Kriterion első kiadói évében, 1970-ben bekerülhetett Alapozás című kötetembe. Ennél fontosabb, beszédesebb egy 1980-as évekből származó emlék. Domokos Gézával, a Kriterion alapító-igazgatójával éppen székelyudvarhelyi író-olvasó találkozón jártunk, kevéssel Az építész fia című Reményik-kötet megjelenése (1983) után. Domokos ott mondta el, hogy nemsokára lesz a Kriterionnak Nyirő-kötete (engem már felkért, Reményik-kötetünk sikeres, bár csonkított kiadását követően, hogy válogassam és előszavazzam a Nyirő-novellákat). A tervet keresztülhúzta a cenzúra – a Ceauşescu-diktatúra már éberebbnek bizonyult.
Politikusoktól nem – irodalomtörténésztől a múlt teljesebb ismeretét várná el az ember.
Röviden a bakui fesztiválról
Csak azért keverem ide a „könnyű” műfajt, mert a nemzeti önismerettel kapcsolatba hozható. Hosszú versenysorozat előzte meg a 2012-es Eurovíziós Dalfesztivál bakui döntőjének világközvetítését. Bevallva a tökéletes kívülállást adott témában – ami nem zárja ki nemzeti elkötelezettségemet, az egészségesnek vélt szurkolást a „mieinknek” –, a Compact Disco magyar képviselőként történt kiválasztását éppúgy furcsálltam, mint a korábbi küldött (hölgy) előzetes magyar feldicsérését. Nyilván elavult az én könnyűzenei ízlésem, próbáltam elkönyvelni az idei (magyar) döntést. Aztán Bakuban, a második fordulóban a 26 továbbjutott közül sikerült az együttesnek megszereznie a kiváló 24. helyet. Valószínűleg a zsűri ízlése is elavult és természetesen más országokban a tévés szavazóké. (Nemzeti szabadságharc volna ez is? Compact Disco?) Valamivel jobban járt, ám ugyanúgy csalódott a Romániát képviselő Maninga. Pár órával korábban a román közszolgálati tévében még azt hallottam, hogy az első ötbe, de akár az első helyre is esélyes a román csapat (kubaival megspékelve). Végül a 12. helyen végeztek. (Mínusz 14 – a 26-hoz mérve.)
A nemzeti önismeret a könnyű műfajban is könnyűnek bizonyul? Vagy Baku ugyanolyan messze van tőlünk, a Kárpátok övezetétől, mint Svédország?
KÁNTOR LAJOS. Szabadság (Kolozsvár)

Évszázados alkotói örökségünk
A neves szerző két nagy fejezetben foglalja össze időrendben mindazt, amit több évtizedes kutatómunkája eredményeként korábban már könyvekben vagy tanulmányokban Erdély és azon belül Kolozsvár képzőművészetéről megírt és publikált.
Most megjelent szintézisében* a város 19–20. századi építészeti, festészeti, grafikai, iparművészeti és szobrászati alkotásairól olvashatunk, olyan nagy ívű áttekintéssel, amely az erdélyi magyar szellemi élet mindenkori központjához illik. A könyv alcímében a szerző alkotói örökségről beszél, ám ennek bemutatása és esetenként egy-egy műalkotás vagy művészi pálya avatott elemzése révén a befogadó közeg jellemzésére is sor kerül. A könyvben nem egyszer vetődik fel a kérdés: hogyan sáfárkodik a város lakossága az évszázados alkotói örökséggel? A kiadvány első részében a 19. század elejétől kísérhetjük végig az első világháború befejezéséig több generáció kiemelkedő mesterei, a legfontosabbnak tartott alkotók és képzőművészeti jelenségek számbavételét. Különálló fejezetekben foglalja össze a szerző az iskolákban, nyomdákban működő kőnyomatműhelyek tevékenységét, kiemelten tárgyalva Bara Gábor szerepét. Barabás Miklós és Szatmári Pap Károly jelentős kolozsvári szereplését követően több kismester, portré- és életképfestő életéről és munkásságáról kapunk rövid pályaképet. Jelentős helyet foglalt el a város képzőművészeti életében a 19. század végén az Erdélyi Múzeum-Egyesület képtárának kialakulása és története, amelynek egyik fő szereplője Pósta Béla régész volt. Színvonalas építészeti, szobrászati és iparművészeti műalkotások gyarapodását látjuk ebben az időben, amelyben Pákéi Lajos építész vállalt vezető szerepet. Majd a millenniumi évek reprezentációs alkotásainak betetőzéseként állítják fel Fadrusz János Mátyás-király szobrát a Szent Mihály-templom közelében. Végül a háborús pusztítások tüntetnek el számos olyan szobrot és emlékművet, amelynek az avatóünnepségén elhelyezett virágcsokrok még nem hervadtak el. A két világháború közötti időszak első meghatározó intézményeként indul a román művészeti főiskola, amely a 30-as évekig működik Kolozsváron. Összerdélyi képzőművészeti kiállítást szerveznek 1919-ben, és a kiállítás katalógusában Emil Isac bevezetője román, magyar, német és francia nyelven jelenik meg. Eközben köztéri szobrok és emlékművek kerülnek le az eredeti helyükről és vándorolnak másodlagos elhelyezésre, néha a házsongárdi temetőbe. A könyv egyik alapgondolata, hogy mindezek ellenére Budapest elvesztése után Kolozsvár ekkor válik igazán az erdélyi magyar művészeti élet központjává. Az erdélyi román művészeti élet körképének megrajzolása szintén nagy érdeme a kötet szerzőjének. Különösen szép sorok szólnak Kós Károly, Szolnay Sándor, Szervátiusz Jenő heroikus művészetszervező munkásságáról, a Barabás Miklós Céh összetartó erejéről, a Műcsarnokban folyó lázas alkotómunkáról vagy László Gyula művészettörténészi és kritikusi közreműködéséről, a 40-es évek nagy, csoportos kiállításairól. A második világháborút követő évtizedek képzőművészeti folyamatainak egyik vonzó pillanata – a kis Firenze káprázata – bukkan fel a könyvben, amikor a Ion Andreescu-főiskolába csapatostul érkeznek tehetséges festő-, szobrász- és grafikusnövendékek. Azonban ez a szép ambíció a nemzetiségi intézményrendszer folyamatos leépítésével, majd teljes megszüntetésével párhuzamosan zajló szocreál térfoglalás nyomán gyorsan elillanó ábránd marad. Murádin Jenő Kolozsvár közel két évszázados képzőművészeti életét összefoglaló nagy munkája lényegében a 20. század 70-es–80-as éveinek – történelmi tapasztalatunkból érthetően – keserű számvetésével ér véget. Nem sóhajt fel megkönnyebbülten történész szerzőnk a ’89 utáni történéseket illetően sem. Bár az „átmeneti kor indulatainak lecsillapodása(?) után” némiképp reménykedve zárja a könyvét: „túl közel vagyunk a rálátásos ítélethez, de érezhető: dinamikusabb mozgásterekben kezd újraépülni az arculatot váltott művészeti élet. Kolozsvár éppen múltjából merít erőt kultúrája és művészete jövőjéhez”. *Murádin Jenő: Kolozsvár képzőművészete. Alkotói örökségünk a 19–20. századból. ARTprinter Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2011.
Jánó Mihály. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beleszólt a tanfelügyelőség az ünnepségbe
Ünneprontással vádolja Tőkés László „volt 11-es diák” a Kolozs Megyei Tanfelügyelőséget, mivel az nem engedte meg, hogy Tellmann Jenő nyugalmazott fizikatanár az egykori 11-es líceum, azaz a Báthory István Elméleti Líceumban vegye át az Eötvös József Díjat.
Mint ismeretes, a kiváló pedagógusnak június 14-én, a kolozsvári Szent Mihály-plébánia Katolikus Nőegyletének Szentegyház utcai tetőtermében nyújtotta át Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete a magyar állami kitüntetést. Mint az EP-képviselő tegnapi, Brüsszelben keltezett közleményéből kiderül, a jeles tanár személyes kívánságának megfelelően, valamint a Báthory-líceum igazgatóságának előzetes beleegyezésével az átadó ünnepélyre az ősi Schola épületében került volna sor. Ezzel szemben két nappal a rendezvény napja előtt a folyamatban lévő érettségi vizsgákra való hivatkozással a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség megtiltotta a díjkiosztásnak az iskola területén való megrendezését. „A letiltás ténye és módja nyilvánvalóan politikai okokra vezethető vissza” – véli Tőkés László, aki méltatlannak tartja, hogy „a Tanfelügyelőség – annak magyar nemzetiségű helyettesi szintű képviselete ellenére – ünneprontó módon megakadályozta az Eötvös József Díjnak a Báthory István Líceumban való átadását, és emiatt ezúton követjük meg Tellmann Jenő tanár urat, Iskolánk nagy tanáregyéniségét”. Szabadság (Kolozsvár)

Hitélet – Ballagás a kolozsvári katolikus teológián
Huszonkilencen végezték el a három év teológiai alapképzést s ballagtak el június 23-án a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karán: 13-an vallástanárit, 11-en szociális teológiát, 5-ön vallástudomány szakot végeztek. A Szent Mihály-templomban bemutatott ünnepi szentmisét követően az egyetem nagytermében búcsúztak tanáraiktól, diáktársaiktól.
(romkat.ro)
Szabadság (Kolozsvár)

Főtéri buli: tiltakozik a főesperes
Tiltakozik a katolikus egyház
Miután a múlt szombat-vasárnapi főtéri sörfesztivál illetve koncertsorozat zaja „elnyomta” a Szent Mihály-templomban tartott miséket, a templomkertet pedig ökovéceként használták a bulizók, Kovács Sándor főesperes-plébános tiltakozását fejezte ki a városközpontban szervezett, „történelmi értékek aljas módon való meggyalázásával együtt járó sörfesztiválok” ellen. Értesüléseink szerint a tiltakozást ma hivatalosan is iktatja a Kolozsvári Polgármesteri Hivatalban, amely az évszázados templomfalakat megrezegtető koncertsorozatot engedélyezte, és amely eközben Kolozsvár kulturális fővárossá való kikiáltásáért „küzd”.
Kolozsvár kulturális fővárossá való kikiáltásáért küzdünk valamennyien, s nem is tesszük rosszul, ha így fogalmazunk, hisz az utóbbi időben egyre nyilvánvalóbb az a tény, mely tükrözi a cél iránt őszintén érdeklődő és tenni akaró emberek igen csekély számarányát.
Kérdés azonban, hogy egyesek számára mit foglal magába a „kulturális főváros” kifejezés: városközpontban szervezett, történelmi értékek aljas módon való meggyalázásával együtt járó sörfesztiválokat, vagy pedig a kultúrát valóban magukban hordozó eseményeket.
Ha előbbire gondolunk, igen kétes a kulturális főváros létrejötte, kivéve, ha nem szűkül majd le vulgáris viselkedések eseménysorozatára, amilyen az elmúlt szombati napon tapasztalható volt Kolozsvár történelmi központjában.
Sziklaszilárd templomi falak rezegtek meg az erős decibeleket kiengedő hangfalak miatt, emberek csoportosan gyalázták meg a Szent Mihály-templomkertet és annak környékét különböző primitiv viselkedésükkel, szeméthegyet hagyva maguk után. S a tény, hogy ezen események alkalmával mozgatható központi WC-ket helyeztek el a templom körül, úgy látszik, csak a forgalmazásukkal foglalkozó cégeknek vált hasznára, mert sokszor ezeket megkerülve, a sörtől lerészegedett emberek a templomkertben kerestek menedéket.
Hogyan tudna megnyugvásra találni az Istennel kapcsolatot kereső személy, kolozsvári polgár, mikor a misék időpontjának leközlését is semmibe véve, fülsüketítő zajjal igyekeztek a saját hangját sem halló miséző papnak és imádkozó embernek borsot törni az orra alá?
Ha erről szól a kultúra, siralmas jövő vár reánk. Ezért, a remény által felbátorodva és kedves híveink, illetve minden jó érzelmű kolozsvári polgár segítségében bízva, ezennel tiltakozásunkat fejezzük ki minden ezirányú, a jövőben is előforduló hasonló embertelen, primitív rendezvények ellen.
Ft. Kovács Sándor főesperes – plebános
Szabadság (Kolozsvár)

Csendőrökkel kellene őriztetni a Szent Mihály-templom kertjét?
Mielőbbi intézkedéseket ígért Emil Boc polgármester
Elítélte a hétvégi sörfesztivál egyes résztvevőinek civilizálatlan magatartását Kolozsvár polgármestere, és megígérte, intézkedik, hogy ehhez hasonló többet ne fordulhasson elő. Csoma Botond városi tanácsos szerda reggel iktatta a polgármesteri hivatalban Kovács Sándor római katolikus főesperes tiltakozó átiratát, amelyben a múlt hét végi fesztivál egyes résztvevőinek tiszteletlensége mellett kifogásolta, hogy a koncertszervezők az ígéretek dacára sem voltak tekintettel a miserendre. Csoma Botond javasolta a polgármesternek: a zajos főtéri tömegrendezvényeken csendőrökkel őriztessék a templom környékét. Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője azt mondta: a saját koncertjeik után önkénteseik kitakarítják a főteret, ám a résztvevők civilizált magatartása miatt soha nem fordult elő a múlt hetihez hasonló eset. Mint ismeretes, a fesztivál a téren és a templomkertben csikkeket, poharakat, palackokat, bádogokat, ürüléket hagyott.
A kolozsvári RMDSZ-es tanácsosok frakcióvezetője, Csoma Botond jogász iktatta tegnap reggel Kovács Sándor római katolikus főesperes átiratát, amelyben tiltakozik a történelmi értékek aljas módon való meggyalázásával együtt járó sörfesztiválok ellen. Tegnap egyetlen napirendi ponttal rendkívüli tanácsülést tartottak, ott Csoma Botond ez ügyben is felszólalt, a polgármester maga is tarthatatlannak minősítette ezt a helyzetet.
Csak birtokháborításért tehet rendőrségi feljelentést az egyház
– Ha Kolozsvár meg kívánja pályázni az Európa Kulturális Fővárosa címet, akkor elfogadhatatlan, hogy a város főterén ilyesmi történjen. Emil Boc is elítélte a hét végi sörfesztivál résztvevőinek tiszteletlen magatartását és megígérte: intézkedéseket foganatosít, majd írásban válaszol a főesperesi átiratra. Azt javasoltam a polgármesternek, hogy amennyiben még engedélyezik ilyen jellegű rendezvények megtartását a Főtéren, akkor az önkormányzathoz tartozó rendőrök vagy a csendőrség képviselői védjék meg a Szent Mihály-templom közvetlen környékét – nyilatkozta Csoma Botond, majd azt is elmondta: mivel anyagi kár nem történt (a főtéri kövezetet a szervezők az önkormányzat tudtával szedték fel a koncert előtt), ezért nem róható ki pénzbírság. A római katolikus egyház csak birtokháborításért tehet panaszt a rendőrségen ismeretlen tettes ellen.
Csoma Botond közölte: tudomása szerint a sörfesztivált szervező céggel hároméves szerződést kötött egykor a városháza, amely még nem járt le, de ilyen körülmények között az önkormányzat fontolgatja a szerződés újratárgyalását.
Úgy viszonyulni a közterekhez, mint saját lakásunkhoz
A Kolozsvári Magyar Napok (KMN) főszervezőjét, Gergely Balázst megkérdeztük, odafigyelnek-e arra, hogy megelőzzék a Főtér elszemetesedését a rendezvényeik idején. Mint mondta: azontúl, hogy szerződést kötnek az illetékes szemétszállító, illetve az ökovécéket biztosító céggel, az önkénteseik kitakarítják a Főteret.
– Mintegy húsz-huszonöt önkéntes alig egy óra alatt kitakarítja a Főteret. Szervezőként nem csak a törvényeket tartjuk tiszteletben, hanem az alapvető emberi jóérzés által diktált íratlan szabályokat is. Mindig előre egyeztettünk a történelmi magyar egyházakkal arra nézve, hogy rendezvényeink ne zavarják a misét, illetve az istentiszteletet. Ám azt is el kell mondanom, hogy rendezvényeink civilizáltan viselkedő közönsége is jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy ne legyen gond. A KMN-rendezvényeken soha nem védte kordon a Mátyás király szoborcsoportot, mégsem mászott rá senki. Még azt is észrevettük, hogy ha egy-egy gyerek vagy fiatal közelebb ment a műemlékhez, valaki mindig figyelmeztette arra, hogy ügyeljen a szoborra. A főtéri szemetelés, zajongás akkor hagy alább, ha a résztvevők úgy viszonyulnak a közterekhez, mint saját lakásukhoz – összegzett Gergely Balázs.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Objektív közelség az erdélyi ügyekhez
„Nehezen tudom elképzelni, hogy távolságot tartsak általam régóta ismert személyekkel, politikusokkal. Velük közeli, baráti kapcsolatot ápolok, ez jellemző a »pártelválasztóvonal« mindhárom oldalán állókra. Magánemberként a legközelebbi lelki közelséget érzem az erdélyi magyarokkal, ami nemcsak a hivatalos pályafutásomhoz kapcsolódik, hanem családi hagyomány.” Beszélgetés Szilágyi Mátyás volt kolozsvári magyar főkonzullal. (Budapesten született, a helyi József Attila Gimnáziumban érettségizett, majd a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Diplomáciai Egyetemén szerzett oklevelet 1989-ben. 1991 és 1997 között Magyarország bukaresti nagykövetségén töltött be külszolgálatot, előbb a nemzeti kisebbségi, közösségi és egyházügyeknek volt a felelőse, majd a teljes belpolitikai csoport irányításával bízták meg. Ezt követően a magyar Külügyminisztérium délkelet-európai főosztályát vezette, 2002 és 2006 között a luxemburgi magyar nagykövetség első beosztottja volt, 2008-ban pedig kinevezték kolozsvári főkonzulnak, mandátuma júniusban járt le.)
- A nyolcvanas évek szokásait ismerve nem meglepő, hogy a térség akkori geopolitikai központjában, Moszkvában végezte felsőfokú tanulmányait. De miért éppen nemzetközi kapcsolatok, diplomácia?
– Mindig humán érdeklődésű voltam, a történelem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé. Emellett érdekeltek a társadalomtudományok, a politológia, a nemzetközi kapcsolatok is; nemcsak Európa, hanem a világ különböző nagy térségeinek a sorsa az utóbbi száz évben. Így jutottam el a szomszédságpolitikához, Magyarország közvetlen környezetének kapcsolatrendszere is érdekelt. Ezen belül abban az időben megszabott irányok voltak. Mióta a két ország egymás mellett létezik, a magyar diplomáciára mindig jellemző volt, hogy fontos szerepet játszottak a román–magyar kapcsolatok, ezért igény volt a terület szakértőinek kiképzésére. Ebbe a hullámba estem bele, amit egyáltalán nem bánok, mert a legközpontibb témája a mindenkori magyar külügyi tevékenységnek. A kétoldalú kapcsolatrendszer Magyarország részéről, de talán Románia részéről is a legnagyobb felülettel rendelkezik, nincs még egy olyan ország, amelyhez az élet valamennyi, az államigazgatás, a kormányzat területén ennyi összekötő szál, kapocs kötne. Ez egy összetett, szervesen működő kapilláris rendszer, amelynek szépsége a kezdetektől magával ragadott.
– Noha tudjuk, hogy a majdani állomáshely kiválasztása nem a diplomatától függ, mintha tudatosan készült volna a romániai kiküldetésre, hiszen Moszkvában románul is tanult. Felmenői erdélyi gyökerei ösztönözték a romániai misszióra?
– Anyai nagyapám lugosi származású, onnan települtek át 1945 után. A családi hagyományban megvan ennek a témakörnek a szeretete, az érdeklődés Magyarország történelmi sorsa iránt, hogyan rendeződtek bizonyos kérdések a 20. században. Gondolok itt a legkülönbözőbb aspektusok közül az állampolgárság kérdésére, amelynek kezeléséhez éppen az utóbbi két évben tudtunk nekilátni oly módon, ahogy azt kell. Amúgy a családban – építészmérnök édesapám kivételével – a humán érdeklődés követhető nyomon, főleg anyai ágon, és én ezt a vonalat őriztem meg, a történelem, a társadalomtudomány, az idegen nyelvek iránt érdeklődtem, és ennek megfelelően alakult a pályaválasztásom. Erre predesztinált a nyelvtanulás is, hiszen román–francia szakos voltam a moszkvai egyetemen, és ebből egyértelműen következett a román reláció és Bukarest.
– Pályája kezdetén, 1991-ben rögtön mély vízbe „dobták”, a bukaresti magyar nagykövetség beosztottja lett. A kilencvenes évek eleje a román belpolitika, de a román–magyar államközi viszony tekintetében is zűrzavaros időszaknak számított, az erdélyi magyarság politikai képviselete ellenzékben volt. Hogyan sikerült újjáépíteni a magyar–magyar és a magyar–román kapcsolatokat a kommunizmus évei után?
– A ’89-es változásokkor euforikus hatást érzékeltünk. Mind a diplomáciában, államapparátusban dolgozóknak, mind a civil polgároknak az volt az érzésük, hogy pillanatok alatt sikerül meghaladni fél évszázados problémákat. Ez az eufória eltartott pár hétig, de aztán rövid távon nem igazolódott be. Kiderült, a kapcsolatrendszer teljes körű koncepcionális átgondolása, rendezése szükséges mindkét fél részéről. A magyar fél akkor a románhoz képest jobb pozícióban volt, hiszen a külpolitikai rendszerváltás a nyolcvanas években szinte láthatatlan módon elindult, így ’89-re a magyar diplomácia startra készen állt. Ebből a fáziseltolódásból adódott, hogy szükség volt öt-hat évre, amíg ezeket az alapkérdéseket a másik fél elfogadta, amíg újraalapozhattuk a szerződéses rendszert, és érdemben tárgyalhattunk arról, hogy a nemzeti kisebbségi kérdés központi szerepet kapjon a kétoldalú kapcsolatokban. Egy gyors, euforikus nekifutás után elkezdődött egy hosszú, cikcakkokkal, hullámvölgyekkel teli kétoldalú tárgyalási folyamat, amivel párhuzamosan kiépült Erdélyben a magyar politikai közképviseleti rendszer, illetve a bukaresti parlamenti képviselet. Ez az intézményrendszer néhány év alatt épült ki, amivel fantasztikus eredményt ért el a romániai magyar nemzeti közösség, hiszen megalapozta egy működő magyar személyi elvű autonómia struktúráját, ami a mai napig létezik, erősödik, sőt kiegészült közigazgatási, kulturális és oktatási autonómiaelemekkel. Ezt az intézményesülést követte a kétoldalú viszonyrendszer a maga tárgyalásaival, felsőszintű ágazati, politikai mechanizmusok kialakításával. Ennek egyik mérföldköve az alapszerződés aláírása volt 1996-ban, amit lehet jellemezni a hátrányaival, hiányosságaival, de előremutató jellegzetességeivel is, például hogy intézményesen kezelte a kisebbségi problematikát. Ennek folyományaként jött létre egy kormányközi vegyes bizottság és a ma is működő kisebbségügyi együttműködési bizottság. Aztán, egy bukaresti kormányváltás után újralétesülhetett az 1988-ban önkényesen bezárt kolozsvári főkonzulátus, majd a kétezres években precedensnek számított a csíkszeredai kirendeltség megnyitása. A kilencvenes évek első fele nagyon izgalmas időszak volt, a diplomáciának nincs olyan aspektusa, amely ne került volna elő a magyar–román kapcsolatokban, ami a legjobb iskola egy pályakezdő diplomata számára. Nagyon örülök, hogy ebbe belecsöppentem, és hálás vagyok azoknak a kollégáknak – például Rudas Ernő volt bukaresti nagykövetnek –, akik átadták az ismereteiket, tudásukat.
– Erdélybe, Kolozsvárra 2008-ban már tapasztalt diplomataként került, főkonzulként pedig a román–magyar kapcsolatok elmélyítését tűzte ki első számú céljaként. Most, mandátuma lejártával mennyire elégedett?
– Nem lehetek elégedett, mert sokkal nagyobb lehetőségek vannak, mint amenynyit kihasználtunk. Komplexebb, dinamikusabb munkával sokkal többet el lehet érni a kétoldalú kapcsolatokban. Attól függ, hogy a pohár félig tele vagy félig üres felét nézzük. Jelenleg ágazati projektek tucatjai állnak rendelkezésre, több mint ötven kétoldalú infrastrukturális, közlekedési, energetikai, kulturális terv létezik, amelyekben gyorsan előre lehet lépni, és reméljük, ez meg is történik hamarosan. Bizonyos részterületeken ugyanakkor megvan az ok az elégedettségre, gondolok itt a kultúrára, hiszen a főkonzulátuson sikerült találkozási pontot létrehozni rendszeres könyvbemutatóinkkal. Mindig örömmel vállaltunk társszervezői szerepet különböző helyi, konzuli kerületben lévő magyar vagy egyéb kulturális tevékenységekben, programokban. Fő alapelvünk, hogy a főkonzulátus látható, jelenléte érezhető legyen, lehetőségeink szerint mindenhol képviseljük a magyar színeket, és azt az érzést próbáljuk sugallni a magyar közösségnek, hogy figyelemmel kísérjük a helyzetét, gondjait, és ezekre a kétoldalú kapcsolatok keretei között igyekszünk megoldást javasolni a magyarországi döntéshozóknak. De ez a képviseleti szerep vonatkozott egyházi, tudományos, oktatási, részben pedig politikai területre is. Úgy érzem, sikerült konkrét dolgokat is tenni. Bekapcsolódtunk a műemlékvédelembe, a Házsongárdi temető rendbetétele keretében a külügyminisztériummal közösen a Bánffy-kripta felújításában jelentős szerepet vállaltunk, akárcsak a nagyenyedi diákemlékmű helyreállításában. A továbbiakban Kolozsváron a szamosfalvi emlékmű rendbehozatalához kívánunk hozzájárulni. A hadisírok speciális területe az együttműködésnek, e téren létezik magyar–román kormányközi megállapodás, amelynek keretében sokkal többet lehetne tenni, de úgy tűnik, részben pénzhiány miatt sokkal inkább az egyoldalú projektek működnek. Magyarország támogatásával az elmúlt négy évben tíznél több ilyen emlékmű helyreállítása vagy újrafelállítása történt meg, gondolok a tordaszentlászlói, a szindi vagy a krasznai honvédemlékművekre, nemrég a váradi Rulikowski temetőben kezdődtek meg a helyreállítási munkálatok. De számtalan munka van még: Désen méltó állapotba kellene hozni a honvédsírokat, amelyek jelenleg egy lekaszálatlan területen találhatók, ami nem méltó a hősök emlékének; Kolozsváron a Horea úti zsidó temető területén közel nyolcszáz honvéd földi maradványait tartalmazó tömegsír található, az úgynevezett hősök temetőjében pedig a sírok többsége magyar honvédeket rejt. A kétoldalú kapcsolatok történetében premiernek számított Erdély egyik legjelentősebb magyar emlékműve, a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport közös felújítása, amelynek folytatása lehet a Mátyás-emlékház kialakítása a király szülőházában. A magyar külügyminisztérium szeretne szerepet vállalni a kolozsvári Szent Mihály-templom restaurálásában is. A kultúra, a műemlékvédelem mögött kissé lemaradt az infrastrukturális fejlesztés, az úthálózat, a határátkelők, alacsonyabb rendű átkötő utak létrehozása. Különös tekintettel arra, hogy Románia rövidesen csatlakozik a schengeni övezethez, és akkor a polgároknak jogos igénye lesz, hogy ne kelljen ötven- vagy százkilométeres kerülőket megtenniük a határátkeléshez. Az energetikai együttműködés keretében az Arad és Szeged közötti gázvezeték 2010-es átadása volt a legjelentősebb momentum, és reményeink szerint hamarosan elkezdődhet az Arad–Békéscsaba-ivóvízvezeték megvalósítása is. Ez mind az egymásrautaltságot mutatja: a határ két oldalán élőknek ki kell használniuk a lehetőségeket, ez Európában mindenhol így működik. Magyarország és Románia 2004, illetve 2007-es uniós csatlakozása után lendületes nekifutás történt a közös tevékenységeink terén, aztán a gazdasági válság hatására ezek kissé lelassultak, de azon vagyunk, hogy ezeket újra felgyorsítsuk.
– Apropó, egymásrautaltság. A júniusi helyhatósági választás kampánya idején is felbukkant a be nem avatkozás elve, többen elmondták: nagyon jó, hogy az anyaország támogatja az erdélyi közösséget, de onnan senki ne szóljon bele a mi életünkbe. Önnek mi a véleménye erről?
– Érdekes ezeknek a kifejezéseknek a történelmi evolúciója az utóbbi 22 évben. Már korábban felmerült a távolságtartás és az egyenlő távolságtartás elve. Már a kilencvenes években éreztük, hogy ez alapjában rossz kifejezés. Mi nem tarthatunk távolságot az autochton 1100 éves területükön élő magyar közösségektől és honfitársainktól, nekünk közelséget kell – de még csak nem is tartani, hanem közel kell jönni. Ennek ellentettje volt később az egyenlő közelségtartás elve, ami már közelebb áll a valósághoz, az elfogadható szóhasználathoz. Én, aki 22 éve ebben a relációban dolgozom, nehezen tudom elképzelni, hogy távolságot tartsak általam régóta ismert személyekkel, politikusokkal. Velük közeli, baráti kapcsolatot ápolok, ez jellemző a „pártelválasztó vonal” mindhárom oldalán állókra. Magyarországon a társadalom sokrétű, éppen ezért sokféleképpen ítéli meg az erdélyi kérdést, a magyarság helyzetét. A többség empatikus és megértő az erdélyi magyarral szemben, akit a nagy többség nem románoz le. Magánemberként a legközelebbi lelki közelséget érzem az erdélyi magyarokkal, ami nemcsak a hivatalos pályafutásomhoz kapcsolódik, hanem családi hagyomány. Hivatalosan azt tudom megerősíteni, amit Martonyi János külügyminiszter februári látogatása során hangoztatott Bukarestben a pluralizmus, a magyar–magyar verseny kérdéséről. Számunkra nagyon fontos alapelv, hogy a külügyminisztérium nem befolyásol, nem óhajt beavatkozni ebbe a küzdelembe, fő célként pedig az kell vezéreljen minden magyar politikai szereplőt, hogy a létező legerősebb és legoptimálisabb politikai, társadalmi képviseletet érje el a magyarság országos és helyi szinten. Én ehhez próbáltam tartani a saját irányvonalamat itt Kolozsváron, ami objektív közelséget és nem távolságot jelentett az erdélyi ügyekhez és a magyarok kérdéseihez. Ezek számunkra nem kívülről szemlélt, hideg hivatali ügyek, hanem a legszorosabban vett nemzeti ügyeink. Ahogy azt az új alkotmány is tükrözi, amelynek korszakalkotó jelentősége, hogy az alaptörvény szintjén megfogalmazza a magyar nemzet kulturális, lelki egységét, és megerősíti a mindenkori kormányzat kötelezettségét, hogy minden lehetséges törvényes eszközével viselje gondját a külhoni magyarságnak. Erről szól a kormány utóbbi két évben kifejtett tevékenysége, például az állampolgárságnak az egyszerűsített honosítás révén történő megadása, ami szintén korszakalkotó lépés volt, 90 éves hiányt pótolt be, megoldott egy olyan jogi státusbeli kérdést, ami sokak számára lehetetlennek tűnt. És érzékeljük is, hogy az emberek ezért hálásak.
– Nem volt véletlen a kérdés a be nem avatkozásról, nemrég ugyanis Önnek is felrótták, hogy „beleszólt” a helyi magyarság életébe, amikor bírálta a kolozsvári magyar színház egyoldalú műsorpolitikáját.
– A diplomácia egyik klasszikus alapelve a be nem avatkozás elve, amihez nemzetközi jogi értelemben tartjuk is magunkat. A beavatkozás ettől eltérő más értelemben, ha segíteni akarunk, és a beavatkozás pozitív előjelű, és nem utasítja el a célközönség, a fogadó ország. Például árvíz vagy más természeti katasztrófa esetén a segítő országok, szervezetek jó értelemben avatkoznak be. Nekem mindig az volt az alapelvem, hogy a magyar nemzeti közösség ügyeiben csak olyan álláspontot hangoztatok, ami megegyezik valamilyen konszenzusos megítéléssel az adott közösség részéről. Alapelv, hogy soha semmit rajtuk kívül, a fejük fölött, hanem mindig mindent, ami a közösségben megalapozott és támogatott. A kolozsvári színházzal kapcsolatos véleménynyilvánításom bírálata részben félreértésen alapulhatott, hiszen mindig hangsúlyoztam, sőt kimutattam, menynyire nagyra becsülöm a kísérleti színházi stratégia eredményeit, nem volt olyan színdarab, amelyet meg ne néztem volna. Nagyra tartom Tompa Gábor igazgató és helyettese, Visky András színházkultúráját és -politikáját, az egyes darabokat kiválónak értékelem. Viszont a közönség elég széles rétegeiben megfogalmazást nyert, hogy sokan klasszikus színházat is szeretnének látni, ami technikailag, pénzügyileg nem egyszerűen egyeztethető össze. Általános gond, hogy nincs több színház, csak egy, és ennek keretében egy kiváló, a határokon túl egyedülálló magyar operát is fenn kell tartani. Én kizárólag ezt akartam hangos gondolkodásként, baráti reflexióként elmondani, semmiféleképpen nem bírálatként, amit számos, általam nagyra becsült kolozsvári, erdélyi magyar értelmiségitől hallottam véleményként. Szerintem ez a kérdés nagyon egyszerűen megoldható, a város fejlődésével erre más struktúrákat is biztosítani kell, és a színház megfelelő bővülésével, akár más színházi műhelyek kialakításával ki lehet elégíteni egy másfajta közönségigényt is. Ezzel együtt a magyar színház által végzett kiváló színházi koncepciót, munkát fönn kell tartani, és támogatni kell. Engem semmiféle beavatkozó, pláne dirigáló szándék nem jellemzett, amikor ezt mondtam a Kolozsvár Társaság tagjaként, ami egy hivatalban lévő külképviselet-vezető esetében nyilván nem magánvéleményként hat.
– Gondolom, egy magyar diplomata számára nem lényegtelen, hogy mandátuma idején több tízezerrel nő a magyar állampolgárok száma.
– Felemelő érzés, hogy a hivatali időm alatt ment végbe a magyar államigazgatás történetében előzmény nélküli intézkedés, ami nem egyszerű hivatali kötelezettség, hanem nemzeti jelentőségű dolog, nemes ügy. Az emberek hálája, meghatottsága átragad a diplomatákra is, ennek a szelleme magával ragad, és számomra megtiszteltetés, hogy részt vehettem ennek a nemzeti kezdeményezésnek az ügyintézésében. Különben az idei év első felében a tavalyi év hasonló időszakához képest nagyobb érdeklődés tapasztalható a honosítás iránt. Itt tulajdonképpen az emberek méltó igényének a kielégítéséről van szó, hogy ne legyen diszkrimináció magyar és magyar között, még ezáltal is erősítve, hogy a magyar nemzet részének érezhessék magukat. Természetesen a nemzethez tartozás nem függ igazolványtól vagy plecsnitől, hanem vele született tulajdonsága a magyar embernek. Az állampolgárság a szülőföldjén kívánja megerősíteni a magyarságot, hozzájárulva annak biztonság- és összetartozás-érzetéhez.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Hírsaláta
DEMOKRÁCIA NÉLKÜL NINCS HATÉKONY MEGOLDÁS. Megtorló helycsereváltás címmel közölt cikket a romániai belpolitikai helyzetről a Washington Post szombati száma.
A konszenzus gyors kopásáról és a hatalmi egyensúly vészes megbomlásáról ír az újság, valamint a baloldali kormány vezetőjének ama szándékáról, hogy mindenféle ellenőrzést kiiktasson. E célt szolgálja az államelnök eltávolításának szándéka. A lap szerint a románoknak is előbb-utóbb rá kell jönniük, hogy nincs gyors és hatékony megoldás a gazdasági gondok orvoslására, főként, ha azok a demokrácia rövidzárlatát okozzák. VÉGE AZ AGGLEGÉNYÉLETNEK. Megnősült az RMDSZ szövetségi elnöke, Kelemen Hunor. Felesége, Czézár Éva székelykeresztúri, 25 éves, előbb az RMDSZ csúcsvezetésében, később az előző kormány főtitkárságán foglalkoztatták. Alapképzése szerint szociológus. A polgári esküvőt július elején Kelemen szülőfalujában, Csíkkarcfalván tartották, szombaton a kolozsvári Szent Mihály-templomban római katolikus szertartás szerint, a család és barátok, köztük az RMDSZ vezérkarának jelenlétében adták össze őket. (Adevărul) SZOBROK ÉS SZOBORTERVEK MAROSVÁSÁRHELYEN. Június 4-éről 5-ére virradó éjszaka ismeretlen tettesek elvitték Borsos Tamás szobrának bronzból készült részét. A városháza már megrendelte Balogh József öntőmestertől Kiss Levente szobrászművész alkotásának újraöntését. Csegzi Sándor e jó hír mellett azt is elmondta, hogy ősszel Sütő Andrásnak is szobrot állítanak Marosvásárhelyen. (Székelyhon) KEVESEBB SZAVAZÓKÖZPONT LESZ KÜLFÖLDÖN. A külhoni román szervezetek európai szövetsége alkotmánysértésért szándékszik beperelni a román kormányt, mivel az 80 százalékkal csökkentette az ország határain kívüli szavazókörzetek számát. A kormány arra hivatkozik: kénytelen volt a nem biztonságos választási központokat bezárni, hogy megelőzze a 2009-es elnökválasztásokon tapasztalt csalásokat. (Ziare.com) NEM ALKUDOZIK, MEGY. Egy tévéinterjúban Crin Antonescu megerősítette ama korábbi kijelentését, miszerint, ha Traian Băsescu győztesen kerül ki a július 29-re kiírt népszavazásból, úgy ő nem tárgyal senkivel, nem alkudozik, hanem elmegy. A politikai életből. (Jurnalul Naţional)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Az RMDSZ-hadművelet
Az erdélyi magyar érdekérvényesítés következetes akadályozására, késleltetésére magyarázat lehet, hogy kiderült, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget a román hadsereg tisztjei irányítják.
Nem mindennapi szenzációval rukkolt elő nemrég az Eventimentul Zilei. A román napilap kiderítette, hogy számos más párt politikusai mellett a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) emblematikus vezetői egy ideje magas rangot viselnek a román hadseregben.
A szövetség elnöke, Kelemen Hunor tavaly óta például ezredesi rendfokozattal büszkélkedhet, ugyanilyen váll-lapot tudhat magáénak két esztendeje a szenátori (román felsőházi parlamenti) székből kirobbanthatatlan Verestóy Attila, akivel egyébként az 1989-es temesvári sortűz elrendeléséért a jilavai fegyintézetben büntetését töltő Victor Stanculescu tábornok egy, a világhálón ma is látható-hallható börtöninterjúban elhangzott állítása szerint véletlenül összefutott a Román Nemzeti Nagypáholy egyik szabadkőműves összejövetelén, s aki a bukaresti amerikai nagykövetség egy 2007-es, később a WikiLeaks portál által kiszivárogtatott, Pénz és politika – valójában kié Románia? című távirata szerint a legjelentősebb romániai kiskirályok közé tartozik.
Mihai Razvan Ungureanu áprilisban megbukott kormányának volt egészségügyi minisztere, Cseke Attila szenátor négy éve alezredes, a frontvonalból hátrébb húzódott Markó Béla és az ugyancsak örökös szenátornak tűnő Frunda György (róla később még lesz szó) pedig hadnagyi rangig vitte. Mint kiderült, voltaképp a romániai politikai osztály, valamint az állam egész első vonala tele van tiszti rendfokozatot viselő személyekkel, akiknek rendkívüli helyzetben, mozgósítás esetén kötelességük villámgyorsan bevonulni és Románia érdekében fegyvert fogni. Ez a román közszereplők esetében akár példaértékűnek is nevezhető, a nemzeti kisebbségek kirakat-politikusai viszont feloldhatatlan ellentmondásba kerülnek ezáltal mindazzal, amit – legalábbis a nyilvánosság előtt – képviselnek, avagy képviselniük kellene.
A Trianonban elszakított országrészek magyar érdekvédelmi és politikai szerveződéseinek ugyanis szükségszerűen azzal kell szembenézniük, hogy az utódállamok evidens érdeke kimondva-kimondatlanul az adott terület magyarságának eltüntetése. Lehet, de fölösleges ezt szépíteni, az utódállamok életérdeke ezt diktálja. Ha pedig így van, akkor csakis azon szerveződés tudja hitelesen és valóban eredményesen képviselni a magyar érdeket, mely az ellenérdekelt félnek semmilyen formában sem lekötelezettje. Ez természetesen a mindenkori utódállami kormányokban történő szerepvállalásra is vonatkozik, hiszen egy miniszter szükségképpen esküt tesz az államérdek képviseletére, ekkor viszont azonnal törvényszerűen szembekerül a magyar érdekkel.
Ha tehát nagyon leegyszerűsítjük a dolgot, akkor tényszerűen kijelenthetjük, hogy az RMDSZ első embere a román hadsereg ezredese, s több vezetőtársa ugyancsak az utódállami ármádia tisztje. Ez pedig nyilvánvalóan homlokegyenest ellentmond bármiféle erdélyi magyar nemzetstratégiának.
Pontosan látja ezt az ismert magyar televíziós személyiség, Boros Zoltán, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke is, aki az ügy kipattanása után nyílt levélben az alábbiakat írta az RMDSZ elnökének: „Tisztelt Kelemen Hunor ezredes úr, Stimate domnule colonel Hunor Chelemen! Ezt a rosszízű, abszurd, transzközép avagy balkánközép játékot, a te kinevezésedet valamely eddig nem bevallott román fegyveres testület ezredesévé, csak akkor lehetne tisztán látni, ha nyilvánosságra hozod legalább a következőket: 1. Milyen különleges katonai cselekedetekkel érdemelted ki ezt a több rangfokozatot átugró rendkívüli előléptetést? Az Afganisztánban meggyilkolt katonák post mortem egyetlen fokozatot kapnak. Ők az életüket áldozták. Te, kedves Kelemen Hunor, mit áldoztál, ami többet ér egy ember életénél? Csak azt ne mondd, hogy semmit se tettél, semmit se ígértél, s csak hozott egy levelet a posta, hogy ezredes lett belőled. 2. Milyen meggondolásból fogadtad el azt a helyzetet, hogy az RMDSZ elnöke egy román fegyveres testület tartalékos ezredese legyen, aki a honvédelmi miniszternek vagy ki tudja melyik parancsnokságnak van békében és háborúban alárendelve és esetleges vétségeiért akár a katonai törvényszék elé is kerülhet? 3. (…) Valaki kiszámította, hogy az utóbbi 20 évben minden napra 7 katonatiszt elbocsátása vagy tartalékba helyezése jutott. Miért volt mégis a ti szolgálatotokra (tartalékosként a készenlétetekre) akkora szükség, hogy különleges előléptetésekben részesülhettetek és növelhettétek a tisztek számát? 4. Ki javasolta, hogy az RMDSZ-ből kit léptessenek elő? Markó Béla? Történhetett- e volna ez az ő tudta és beleegyezése nélkül? Ha érdekel az erdélyi magyar közélet tisztasága, ha szeretnéd, hogy a valódi tevékenységed alapján ítéljenek meg az emberek, ezeket a kérdéseket tisztáznod kell.”
Nos, a tisztázás azóta is várat magára, az erdélyi magyar közösség nem tudja, milyen hőstettekkel érdemelte ki Kelemen és a többi RMDSZ-vezér a román tiszti rangot. A párt csúcsvezetésének közel huszonhárom esztendős politikájára azonban töretlenül jellemző a stratégiai fontosságú magyar érdekek érvényesítésének szabotálása, késleltetése, akadályozása, adott esetben hiteltelenítése nemzetközi színtéren. Ebben sajnálatosan következetes a szervezet, melyet egyébként már létrejöttekor eltérítettek akkori vezetői.
Az RMDSZ az őszinte népfelkelést legitimációs díszletnek használó 1989-es katonai államcsíny napjaiban született meg, életre hívója Ion Iliescu közeli személyes barátja, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának póttagja, a Kriterion Könyvkiadó élén egyébként a kommunista diktatúrában fontos nemzeti érdemeket szerzett Domokos Géza író volt. A szervezet elnevezése magában hordozta, hogy a szövetség elfogadja a román nemzetállami gondolatot, s attól nem kíván elszakadni az erdélyiség hangsúlyozásával. Ez azt is jelentette, hogy Domokos az első perctől ellenezte az autonómia gondolatát, s ezzel mindjárt a kezdetekkor kialakult egy máig létező, áthidalhatatlan törésvonal az RMDSZ-en belül.
További probléma, hogy a szövetség eredendően minden jelentkező politikai, világnézeti áramlatot magában foglaló érdekvédelmi közösségnek, voltaképp az erdélyi magyarság belső parlamentjének indult, ám végül a román politikai élet versenypárti logika alapján működő alakulata lett, semmibe véve az 1992-es Kolozsvári Nyilatkozatot és az azt megerősítő Szent Mihály-templom-béli esküt, melybe a szövetség akkor még erős és befolyásos nemzeti szárnyának sikerült beerőltetni stratégiai célként az autonómiát.
Mindmáig teljesítetlen az erdélyi magyar nemzeti kataszter megalkotása is, melyet pedig 1993-ban szabott a Domokos Gézát váltó akkori új elnök, Markó Béla feladatául az RMDSZ küldöttgyűlése. A magyar belső választásokból sem lett semmi, sőt, ezt a szövetség mindmáig nem csekély arroganciával elutasítja, pedig a Magyar Polgári Párt, majd az Erdélyi Magyar Néppárt későbbi színre lépése minimális nemzeti felelősség esetén élettörvénnyé teszi az előzetes magyar–magyar megmérettetést. A nemzeti érdek követése helyett tehát az RMDSZ következetesen megkerülte azt, mi több, leginkább szembement vele. A jeles politológus-közíró, az autonomista mozgalomban is tevékeny szerepet vállaló Borbély Zsolt Attila által az erdélyi közbeszédben meghonosított kifejezéssel élve jól kiszámíthatóan a Neptun-logika érvényesül az RMDSZ politikájában. E fogalom 1993-ban született meg, midőn a hasonló nevű Fekete-tengeri üdülőhelyen a párt három tisztségviselője, Borbély László, Tokay György és Frunda György 1993 júniusában bármiféle felhatalmazás nélkül tárgyalásba bocsátkozott a román államhatalommal és beleegyeztek abba, hogy semmiféle akadályt nem gördítenek Románia Európa Tanácsba történő felvétele elé, vagyis a magyar érdek szempontjából tudatosan kihasználatlanul hagytak egy fontos külpolitikai lehetőséget.
A találkozót egyébként formálisan egy amerikai civil szervezet kezdeményezte. A résztvevők személye nem épp érdektelen: Borbély László az a személy, akinek az 1990 márciusában Marosvásárhelyen lezajlott, végül a román támadók elkergetésével végződő magyarellenes pogrom után az atrocitásokat szervező Vatra Romaneasca szervezet lefoglalt dokumentumait helyi magyar fiatalok átadták. Az igazság feltárásához, az esetleges büntetőjogi felelősségre vonáshoz szükséges iratokat Borbély kiszolgáltatta a román hatóságoknak, s mindmáig egyetlen románt sem vontak felelősségre a több ember halálát követelő durva magyarellenes provokációért. Borbély később egészen a környezetvédelmi miniszterségig vitte, ám ez év áprilisában lemondott, miután az Országos Korrupció-ellenes Ügyosztály befolyással való üzérkedéssel és vagyonnyilatkozata többrendbeli meghamisításával gyanúsította meg, mely vádakat az érintett visszautasította.
Tokay György a Vörös Lobogó című aradi magyar nyelvű kommunista pártlap publicistája volt 1968 és 1975 között, cikkeiben többek között Pol Pot kambodzsai terrorját magasztalta a korabeli irányelveknek megfelelően. Frunda György pedig az RMDSZ afféle szürke eminenciása, kezdetektől tagja a vezetésnek, noha a román parlamentbe először azon Független Magyar Párt színeiben került be, melyet sokan Securitate-kreatúrának tartottak, s amelyből később a Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt létrejött (e pártról is ejtünk még szót a későbbiekben.)
Kincses Előd, Tőkés László 1989-es ügyvédje, az 1990-es marosvásárhelyi konfliktus egyik becsületesen helytálló és ezért később a román hatalom által meghurcolt, az RMDSZ-vezetés által pedig ellehetetlenített magyar szereplője a 2006-ban róla készült Balkán-bajnok című portréfilmben egyenesen azt állította, hogy a kommunista diktatúra idején Frunda György volt ráállítva megfigyelőként. A szenátor tagadta a vádat, kijelentve, hogy hajlandó alávetni magát „egy kompetens személy” vizsgálatának, kiderítendő, létezik-e bármely dossziéban ilyen jelentés. E vizsgálatból aztán nem lett semmi, Frunda pedig azóta is az RMDSZ egyik legbefolyásosabb politikusa, és Székelyföld területi autonómiájának következetes aláaknázója.
Jellemző, hogy az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében a román küldöttség vezetőjeként harcosan képviselte a román nemzetállami érdekeket a Székely Nemzeti Tanács kétszázezernél is több támogató aláírással hitelesített törekvésével szemben, később pedig állást foglalt a magyar állampolgárság intézményének kiterjesztése ellen. Vagyis elmondható, hogy Frunda György is következetesen szemben áll mindennel, ami a magyarság újraegyesítését és az elszakított országrészekben közösségként való megmaradását célozza.
Az RMDSZ romlottságának, csúcsvezetősége nemzetáruló magatartásának legfelháborítóbb példája Marosvásárhely feladása. A valaha Székelyföld fővárosának tekintett városban az ezredfordulón került minimális többségbe a románság, nem kis részben az 1990-es pogrom utáni jelentős magyar kivándorlás miatt, ám mivel a polgármesteri székért hagyományosan több román jelölt indult egy magyar aspiránssal szemben, Marosvásárhely első embere egészen 2000-ig magyar volt. Ezen esztendőben azonban (miután a parlamenti választási kampány hajrájában a később, mint említettük, hadnaggyá kinevezett Markó Béla az RMDSZ alapszabályát felrúgva önkényesen leváltotta Kincses Elődöt a párt Maros megyei elnöki tisztségéből, mert a pártvezetés által összeállított választási lista helyett a korábbi előválasztáson sok ezer választó által legitimált lajstromot adta le a román választási hatóságoknak) még egy magyar induló, az említett Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt elnöke, Kiss Kálmán is ringbe szállt a városvezetői tisztségért, aminek eredményeként Fodor Imre, az addigi elöljáró néhány száz szavazattal alulmaradt a Marosvásárhelyt azóta irányító Dorin Floreával szemben.
Kiss Kálmán 2004-ben megalapította a Romániai Székelyek Szövetségét, harsányan ellenezve az autonómia-törekvéseket, azt állítva, hogy a székelyek nem magyarok, hanem teljesen más nemzetiségűek. E szervezet 2004 őszén együttműködési megállapodást írt alá a Nagy Románia Párttal, s így Kiss az éppen időszerű választásokon a soviniszta, magyarellenes alakulat Maros megyei szenátori listájának második helyén indulhatott. Hogy milyen indíttatásból cselekedett Kiss Kálmán, azt ki-ki végiggondolhatja. Annyi bizonyos, hogy Marosvásárhely elvesztése nyomán nem eresztették túlzottan búnak a fejüket az RMDSZ csúcsvezetői, s az sem szegte kedvüket, hogy ezután minden helyhatósági választáson újra és újra elbuktak a szövetség jelöltjei. 2004-ben például a hírhedtté vált Kempinski-béli 2002. december 1-jei koccintás egyik résztvevőjét, Kelemen Attilát indították polgármesterjelöltként, s a Marosvásárhelyen rendkívül népszerűtlen politikus veszített. 2008-ban a Magyar Polgári Párt kezdeményezte, hogy a város világhírű szülötte, a Steaua Bukarest csapatával 1986-ban Bajnokcsapatok Európa Kupáját nyert és így román szavazatokra is alappal számító Bölöni László induljon pártok fölötti közös magyar jelöltként.
A korábbi labdarúgó azzal a feltétellel vállalta volna a felkérést, hogy az MPP és az RMDSZ egyaránt támogassa, utóbbi párt azonban újfent fittyet hányt a nyilvánvaló magyar érdekre, és az emblematikus neptunistát, a már említett Borbély Lászlót indította, aki ugyancsak elbukott Dorin Floreával szemben. Ugyanígy járt el az RMDSZ az idei helyhatósági választáson, ahol az MPP és az Erdélyi Magyar Néppárt is közös jelölt állítását szorgalmazta. E személy Vass Levente lett volna, ám az RMDSZ ragaszkodott hozzá, hogy a marosvásárhelyi fogorvos a párt tulipános jelképe alatt, ne pedig koalíciós jelöltként szálljon versenybe, így az MPP kihátrált mögüle, az egységes támogatás híján pedig maga Vass Levente lépett vissza. Az új helyzetben pedig az RMDSZ Frunda Györgyöt indította el, aki minden idők legkevesebb magyar szavazatát szerezte csak meg, még úgy is, hogy az MPP színeiben versenybe szálló Benedek Imre és az Erdélyi Magyar Néppárt által támogatott Smaranda Enache együtt is csak a voksok 4,3 százalékát gyűjtötte be, így Dorin Florea immár negyedik polgármesteri ciklusába vághatott bele.
Marosvásárhely etnikai szempontból frontváros, ezért a gyakorlati szempontokon túl erőteljes jelképi, lélektani jelentősége is van annak, hogy ki a város elöljárója. Az RMDSZ ide vonatkozó politikája az elmúlt három választás során egyértelműen Dorin Floreának kedvezett – hogy a szövetség stratégái „csupán” ostobák, vagy ennél is nagyobb a baj, azt megint csak döntse el az Olvasó! Egy biztos: a Román Kommunista Pártba visszanyúló gyökerekből sarjadt a Neptun-logika, aminek pedig már-már természetes következménye a román hadseregben viselt tiszti rang.
Mindezek következtében az erdélyi magyarság lélekszáma mintegy negyedmillióval csökkent az elmúlt huszonhárom évben. Ez háborús nagyságrendű emberveszteség. A román hadsereg fegyverrel sem lehetett volna eredményesebb…
Ágoston Balázs
Magyar Demokrata (Budapest)

Harmadszorra szervezik meg a Kolozsvári Magyar Napokat
Tűzijáték az önkormányzattól, pezsgő a Törleytől
A Kolozsvári Magyar Napokat (KMN) szervező Kincses Kolozsvár Egyesület (KKE) képviselői tegnap a sajtó nyilvánossága előtt számoltak be az augusztus 13-a és 20-a közötti rendezvényről. Gergely Balázs főszervező szerint az eddigi két rendezvényen a város magyarságának 50 százaléka, azaz legalább 25 ezer ember vett részt. Szép Gyula, a KKE alapító tagja a komolyzenei programokat ismertette, majd Szabó Lilla programigazgatótól megtudtuk: 8 nap alatt 220 programot szerveznek 40 helyszínen. Sánta Levente fesztiváligazgató azt hangsúlyozta: 4 napon át a Farkas utca egészét lefoglalják. Kinizsi Zoltán, a KMN önkormányzati kapcsolatokért felelős szervezője elmondta: idén a kolozsvári városházi vezetőség ígéretet tett, hogy jövőre kiemelt rendezvényként támogatják a KMN-t. Augusztus 19-én, a város „születésnapján” a híres Törley pezsgőgyár jóvoltából több mint félezer pezsgősüveget nyitnak ki, a záró estén pedig tűzijátékot szervez a városháza.
Sajtótájékoztatón számolt be a Kolozsvári Magyar Napokat (KMN) szervező Kincses Kolozsvár Egyesület (KKE) az idei nyolcnapos rendezvénysorozatról, amelyre augusztus 13-a és 20-a között kerül sor. Gergely Balázs főszervező, KKE-elnök elmondta: az általa vezetett egyesületben idén döntés született arról, hogy a rendezvénysorozat szervezését a KKE egyedül vállalja fel. Örvendetesnek tartotta, hogy tavalyhoz képest a városi önkormányzat hozzájárulása jóval nagyobb, ám azt nem árulta el, hogy mekkora összeggel járul hozzá a városháza a költségekhez. – A Kolozs Megyei Tanács eddig is jelentős összeggel támogatta a rendezvényt. Ám most úgy tűnik: a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal is átérezte a rendezvény fontosságát” – magyarázta Gergely.
Van, aki még nem hallott róla
– Eddigi közvélemény-kutatásaink alapján elmondhatjuk: a város magyarságának 73–75 százaléka hallott a rendezvényről, és 50 százaléka el is jött legalább egy programpontra. Ez pedig azt jelenti, hogy az eddigi Kolozsvári Magyar Napokon legalább 25 ezer kolozsvári vett részt. Értesüléseink szerint sokan jöttek vidékről is, és sok külföldre elszármazott kolozsvári tér vissza a rendezvény kedvéért. A nyitógálára meghívtuk L. Simon Lászlót, a Nemzeti Kulturális Alap bizottságának elnökét, két-két RMDSZ-s és EMNP-s politikust, továbbá Emil Boc polgármestert és Horea Uioreanut, a Kolozs Megyei Tanács elnökét. A Szent István-napi néptánc-találkozóra pedig Németh Zsoltot, a magyar külügyminisztérium államtitkárát várjuk – összegzett Gergely Balázs.
Azt is megtudtuk, hogy a Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozatát a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma nemrég beiktatta a kiemelt fontosságú nemzeti intézmények sorába. Gergely Balázs ugyanakkor értékelte, hogy a helyi vállalkozók is nagyobb mértékben támogatták idén a rendezvényt.
Kinizsi Zoltán, KMN önkormányzati kapcsolatokért felelős szervezője hozzátette: idén a kolozsvári városháza is nagyobb érdeklődést tanúsított a rendezvény iránt, és ígéretet tettek, hogy jövőre kiemelt rendezvényként kezelik és támogatják a KMN-t. A rendezvénysorozat záró estéjén 10 perces tűzijátékot szerveznek, amelynek költségeit a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal állja – árulta el.
Programokról, kultúráról…
Szép Gyula, a KKE alapító tagja, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója elmondta: az augusztus 13-i nyitógálát a magyar operában tartják meg, amelynek keretében főleg szimfonikus művek (Kodály-, Liszt-, Bartók- és Erkel-művek) hangzanak el. A komolyzene kedvelői a rendezvény során még kamarazene-koncertre, orgonamuzsikára és egy marosvásárhelyi fúvósötös fellépésére is számíthatnak. Szép Gyula ugyanakkor értékelte azt, hogy az eddigi KMN-rendezvényeken nem történt rendbontás, és a programpontok után a helyszínek tisztán maradtak. – A KMN-nel olyan modellt állítottunk fel, amelyre büszkék lehetünk – összegzett.
Sánta Levente, a KMN fesztiváligazgatója elmondta: idén 4 napon át (csütörtöktől vasárnapig) a Farkas utca egészében zajlanak majd a rendezvények. A szervezők rendelkeznek mind a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal, mind a Rendőrség, mind a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) vezetőségének a beleegyezésével. Az utcában egy színpadot is felállítanak az egyetem főbejáratának közelében, az utcában pedig sportrendezvényeket is lebonyolítanak.
8 nap, 220 program, 40 helyszín
Szabó Lilla, a KMN programigazgatója szerint 8 nap alatt 220 programpontot szerveznek 40 helyszínen. Idén is gazdag gyermek- és ifjúsági programmal várják a résztvevőket, az esti koncertek alatt pedig „babaparkolót” működtetnek, ahol szakképzett pedagógusok ügyelnek majd fel a gyerekekre. A gyerekprogramokra most is a Romkertben és a Református Kollégium tornakertjében kerül sor. Idén is lesz jurtaépítés, kézműves foglalkozás, bábszínházi előadás, filmvetítés. Szent István napján, augusztus 20-án történelmi játszóházat szerveznek. Több mint húsz kiállítás-megnyitóra kerül sor a Bánffy-palotában, a Szabók bástyájában és a belvárosi galériákban, az Akadémiai Könyvtárban pedig XVI–XVIII. századi könyveket állítanak ki. Szerveznek továbbá városnézést, vezetett látogatást az Egyetemi Könyvtárban, és újra megtekinthetjük Kolozsvárt a Szent Mihály-templom tornyából. A Népművészeti Múzeumban kóstolókkal „fűszerezett” Hóstáti Napot rendez a múzeum és a Kriza János Néprajzi Társaság.
Az irodalmi programok többsége a Bulgakov kávéházban zajlik. Újdonságképpen megtartják a Magyar Egészség Napját, ahol alternatív és népi gyógymódokról szerezhetünk tudomást. Román nyelven is szerveznek városnézést, a kiállítások is kétnyelvűek lesznek, és az sem kizárt, hogy a gyerekfilmeket román nyelvű felirattal látják el.
Külön „ínyencség”, hogy augusztus 19-én, amikor megünnepelhetjük azt, hogy 1316-ban Károly Róbert városi rangot adományozott a településnek, a Törley pezsgőgyár ajándékaként több mint félezer pezsgősüveget nyitnak ki a Magyar Napok keretében.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Már-már a Fellegvár is szűknek bizonyult a sétához
Érdeklődők százai a magyar napok helyismereti rendezvényein
Népszerűek a Kolozsvári Magyar Napok helyismereti rendezvényei: gyerekek, fiatalok, idősebbek százai jutottak fel a Szent Mihály-templom tornyába, többtucatnyian látogatták meg a mintegy 4 millió kiadványt őrző Egyetemi Könyvtárat.
A Házsongárdi temetőnek az egykori kolozsváriakról szóló, rendkívüli történetekkel tarkított látogatása is igen népszerűnek bizonyul az idén is, a fellegvári sétára pedig mintegy százan indultak el. Közben sorra nyílnak az igényesebbnél igényesebb, érdekes képzőművészeti-, kultúrtörténeti-, fényképkiállítások, értékes filmtekercsek kerültek elő a szalagtárakból, elkezdődtek az ifjúsági rendezvények és tegnap este már a főtéri koncertek is, amelyek ma esti fellépője, Hobo az előzetes programmal ellentétben közönségtalálkozót is tart, 6 órától a Főtéri nagyszínpad melletti sátorban. Az eddigi két nap eseményeiből a 2., 6., 7. oldalon szemezgettünk olvasóink számára, fotóriportjainkat pedig a www.szabadsag.ro-n lehet megtekinteni, akárcsak a rendezvénysorozat teljes programját.
Szabadság (Kolozsvár)

Hitélet – Békét az anyaméhben! – Kolozsváron a Fekete Madonna
Hétfőn reggel „átutazott” Kolozsváron a lengyelországbeli czestochowai Fekete Madonna kegyképének másolata. Eredetijének helyén, a Jasna Góra-i, magyar alapítású pálos monostorban tettek fogadalmat annak a tizenhét európai és ázsiai országnak a képviselői, akik elhatározták: földrészeket átölelő zarándoklatot indítanak az élet örömhíre terjesztése és védelme szándékával. Az Alfa Szövetség és a zarándoklathoz csatlakozó más egyházi és világi szervezetek, intézmények képviselői a kegykép másolatával szeptember 8-án Kassáról Olaszliszkára, majd Máriapócsra és Debrecenbe utaztak.
A kolozsvári Szent Mihály-templomban a papság és a hívek nevében Kovács Sándor főesperes (képünkön) fogadta és kísérte a kegyképet, az ünnepi szentmisén köszöntőjében hangsúlyozva: szinte elképzelhetetlen az életünk Szűz Mária nélkül. Ő az, akire mindig számíthatunk, s aki a legreménytelenebb helyzetekben is közvetíti imáinkat, kéréseinket Szent Fiához, Jézus Krisztushoz.
Az Istenanya czestochowai kegyképének hiteles másolata Vlagyivosztokból induló, 18 ezer kilométeres útján Magyarországon át Fatimába tart szeptember 16-ig az alábbi útvonalon: Debrecen–Beregszász–Szatmárnémeti–Kolozsvár–Marosvásárhely–Székelyudvarhely–Gyergyószentmiklós–Kézdivásárhely–Sepsiszentgyörgy–Lövéte útvonalon érkezik Csíksomlyóra, majd Nagyváradon át Szegedre, aztán Pécs és Kaposvár után a budaszentlőrinci, ősi pálos kolostorba.
A magyar gyermekeit szólító Madonna csaknem háromezer kilométeres útvonalán a zarándoklat minden olyan helyet érint, ahol erre igényt jelentettek be.
A szervezők felkérik az összes, Mária nevű keresztényt, támogassa a Madonna előtti imádságával és jelenlétével a zarándoklatot, amelynek jelmondata: Békét az anyaméhben!
Fodor György
Szabadság (Kolozsvár)

Székesegyházi búcsú és tanévnyitó Gyulafehérváron
Kettős jelentőségű ünnepnap szeptember 29-e Gyulafehérváron: Szent Mihály főangyal napján, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye s ugyanakkor az érseki székesegyház titulusának búcsúját is ünnepelik, de a délelőtt 11 órakor bemutatandó főpásztori szentmise keretében (főcelebráns Jakubinyi György érsek) lesz a Római Katolikus Hittudományi Főiskola tanévnyitó Veni Sanctéja is. E nap ugyanakkor Márton Áron püspök halálának 32. évfordulója.
A Szent István király által kibocsátott alapítólevél, a korabeli dokumentumok és az azokat értelmező egyháztörténészek egybehangzó véleménye, valamint a régészeti kutatások eredményeinek alapján az erdélyi püspökség alapítása az 1009. esztendőben történt Gyulafehérváron. A Gyulafehérvári Főegyházmegye immár 1003 éves múltjának általános jellemzéseként és ugyanakkor a jubileumi jelmondat szentírási összefüggésének értelmében a jövőjét is remélve valljuk: „Krisztussal ... ezer esztendeig” (Jel 20,6).
A 2011-es romániai népszámlálás eredményeinek tükrében a Gyulafehérvári Főegyházmegyében a római katolikus hívek száma 387 612, míg az idetartozó más egyházmegyékben működő plébániáké 5083, tehát összesen 392 695 személy. A főegyházmegye híveinek száma az 1992−2002 közötti időszakban mintegy százezerrel lett kevesebb, azaz közel félmillióról négyszázezerre apadt. Napjainkban tehát hatványozottan érvényes Jakubinyi György gyulafehérvári érsek és katolikus örmény apostoli kormányzó millenniumi imája: „Kérem az Úr Jézust, a Lelkek Főpásztorát, hogy ezeréves egyházmegyénket áldja meg, támogassa hivatásokkal és buzgó világi munkatársakkal, hogy a harmadik keresztény évezredben is tanúságot tegyünk Istenről, aki maga a szeretet.”
Fodor György
Szabadság (Kolozsvár)

Tőkés és Toró szerint a "kis lépések" kudarcát jelzi a Székelyföld autonómiájának elutasítása
Az RMDSZ által képviselt "kis lépések" politikája is okolható azért, hogy a román parlament elutasította a Székelyföld területi autonómiájáról szóló törvénytervezetet - olvasható abban a közös állásfoglalásban, amelyet a román szenátus keddi döntése nyomán tett közzé szerdán Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke és Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke.
A két politikus bizarr évfordulós „ajándéknak" nevezi, hogy húsz évvel a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadása és a Szent Mihály-templomi eskütétel után, Románia szenátusa érdemi vita nélkül söpörte le az asztalról a Székelyföld autonómiáját célzó törvénytervezetet. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) 1992-ben programnyilatkozatot fogalmazott meg a nemzeti kérdésről, amelyben kimondta, hogy az etnikai, vallási közösségek sok évszázados autonómia-hagyományát folytatva a belső önrendelkezés útján akarja a magyar közösség egyenjogúságát kivívni. Erre október 25-én az RMDSZ akkori képviselői és szenátorai ünnepélyes esküt tettek Kolozsváron.
Tőkés László és Toró T. Tibor azt állítják, nem volt meglepő a szenátusi döntés, ugyanakkor ismételten bebizonyosodott számukra, hogy a magyarság parlamenti érdekképviseletére az autonómia ügyében nem lehet számítani. Szerintük sokatmondó, hogy Fekete-Szabó András RMDSZ-es szenátusi frakcióvezető szükségesnek tartotta, hogy a sajtóban elhatárolódjon a törvényt benyújtó RMDSZ-es képviselőtársaitól.
"Az elmúlt két évtized során szomorúan kellett megtapasztalnunk, hogy a területi autonómiát Bukarestben a tizenhat éven át hatalmon lévő tulipános szervezetben csak a hivatalos fősodor ellenében, saját szenátoraink és képviselőink neheztelése közepette lehetett képviselni. Ez alkalommal is jelzésértékűnek kell tartanunk, hogy a keddi szenátusi plenáris ülésen jelen lévő öt magyar szenátor némán asszisztált az autonómia ügye, illetve közösségi jogaink megcsúfolásához" - olvasható az EMNT és EMNP elnökének állásfoglalásában.
Hozzáteszik: egy szavuk sem lehetne, ha az RMDSZ által képviselt „apró lépések” alternatívája eredményre vezetett volna, ám szerintük a tények erre rácáfolnak. "Ott tartunk, hogy a jelentős nemzetközi nyomás eredményeképpen visszaszerzett egyházi és közösségi tulajdonaink elvesztése fenyeget bennünket, miközben a hosszú évek óta nyúzott kisebbségi törvényből az RMDSZ volt (és leendő?) koalíciós partnerei éppen a kulturális autonómiát akarják kilúgozni. Húsz évvel ezelőtt, a kolozsvári Szent Mihály templomban nem erről szólt az eskü…" - zárul Tőkés László és Toró T. Tibor állásfoglalása.
Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára kedden úgy nyilatkozott: az RMDSZ az egyedüli romániai magyar politikai szervezet, amelynek programjában szerepel a területi autonómia. Kovács szerint a területi autonómiát többlépcsős folyamatként lehet megteremteni, így a decentralizációnak, a kulturális autonómiának és a szubszidiaritás elvének kell előbb érvényesülnie. Úgy vélekedett, hogy a területi autonómiát csak a román politikával való együttműködés, a többségi nemzettel folytatott párbeszéd útján lehet elérni.
A román szenátus kedden többségi szavazattal elutasította a székelyföldi területi autonómiáról szóló törvénytervezetet, amelyet még 2005-ben terjesztett a törvényhozás elé a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) két politikusa, Sógor Csaba szenátor és Garda Dezső parlamenti képviselő.
MTI

Elutasított autonómiatervezet: bizarr ajándék
Megszokhattuk, hogy több százezer aláírással nyomatékosított jogos kéréseinket – csak azért, mert magyarok vagyunk – figyelembe sem veszik a többségi politikusok, ezért nem érte meglepetésként a magyar közösséget, hogy a szenátus húsz évvel a Kolozsvári Nyilatkozat és a Szent Mihály-templomi eskütétel után, mintegy bizarr évfordulós „ajándék” gyanánt szinte teljes egyhangúsággal söpörte le az asztalról a Székelyföld autonómiáját célzó törvénytervezetet – áll a Tőkés László EMNT-elnök és Toró T. Tibor EMNP-elnök által kiadott tegnapi nyilatkozatban.
Az aláírók úgy vélik „parlamenti érdekképviseletünkre az autonómia ügyében nem számíthatunk”, erre bizonyíték, hogy Fekete-Szabó András RMDSZ-es szenátusi frakcióvezető elhatárolódott a törvénytervezetet benyújtó képviselőtársaitól. „Egyébként is az elmúlt két évtized során szomorúan kellett megtapasztalnunk, hogy a területi autonómiát Bukarestben a tizenhat éven át hatalmon lévő tulipános szervezetben csak a hivatalos fősodor ellenében, saját szenátoraink és képviselőink neheztelése közepette lehetett képviselni. Ez alkalommal is jelzésértékűnek kell tartanunk, hogy a keddi szenátusi plenáris ülésen jelen lévő öt magyar szenátor némán asszisztált az autonómia ügye, illetve közösségi jogaink megcsúfolásához” – áll a nyilatkozatban, melyben elítélik a „kis lépések politikáját”, mivel az nem vezetett eredményre, sőt, „most ott tartunk, hogy a jelentős nemzetközi nyomás eredményeképpen visszaszerzett egyházi és közösségi tulajdonaink elvesztése fenyeget bennünket, miközben a hosszú évek óta nyúzott kisebbségi törvényből az RMDSZ volt (és leendő?) koalíciós partnerei éppen a kulturális autonómiát akarják kilúgozni.” „Húsz évvel ezelőtt, a kolozsvári Szent Mihály-templomban nem erről szólt az eskü…” – zárul a nyilatkozat.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Orbán: fontos a nemzeti összetartozás
A nemzeti összetartozás megerősítésének fontosságát hangsúlyozta ünnepi beszédében Orbán Viktor szombaton Ópusztaszeren.
A magyar miniszterelnök Matl Péter kárpátaljai szobrászművész alkotásának, a Nemzeti Összetartozás Emlékművének az avatásán elmondta: a szobor arra figyelmeztet, hogy minden magyar elszámolással tartozik minden magyar felé. Hozzátette: a magyar világnemzet, hiszen az ország határai és a magyar nemzet határai nem esnek egybe, ráadásul milliók kerültek ezeréves szálláshelyükön kívülre, így, azért hogy erős politikai közösség jöjjön létre, szükség van az összetartozás megerősítésére.
A kormányfő hangsúlyozta: a turul a magyarok ősképe, melybe mindenki beleszületik, mint a nyelvbe és a történelembe. „Onnantól, hogy a világra jövünk, a mi hét törzsünk köt szövetséget, a mi Szent Istvánunk alapít államot, a mi seregeink vesztenek csatát Mohácsnál a turulmadár pedig, a most élő, a már meghalt és majd megszülető magyarok nemzeti azonosságának jelképe” – hangoztatta Orbán Viktor.
Felidézte: Szent Mihály ideje a gazdasági év fordulója, a pásztorok ilyenkor adnak számot a jószággal. A politikus és a gazdaember is pásztor, el kell számolnia a rábízottakkal; a jó pásztor az, aki megkeresi az elveszett juhot – mondta. „Elszámolni jöttünk önökhöz, elszámolni a ránk bízottakkal. Ma nyugodtan vethetünk számot, és mondhatjuk egymásnak, örüljetek, mert megtaláltuk elveszett juhainkat” – fogalmazott a miniszterelnök.
Hangsúlyozta: ez az emlékmű azt üzeni, hogy egyetlen anyaország létezik, az, amely képes minden magyart a trianoni határokon innen és túl egyetlen közösségben egyesíteni. Orbán Viktor szerint, aki politikára „adja a fejét”, annak tudnia kell olvasnia a jelekből, ennek képessége a kormányzáshoz nélkülözhetetlen.
„Aki tud olvasni a jelekből, az láthatja, új törvények világa közeledik az európai kontinens felé. Ennek a formálódó új világnak az első parancsolata úgy hangzik: az erősek egyesülnek, a gyengék széthullnak, vagyis az erős nemzetek tagjai összefognak, a gyenge nemzetek széthullnak. Azt kívánom minden magyarnak, legyen füle a hallásra, és olvassanak a jelekből” – mondta. Matl Péter kárpátaljai szobrászművész közel tíz méter magas alkotását a park Szent Mihály-napi rendezvényének egyik programjaként avatta fel a miniszterelnök.
A nemzeti összetartozás szobra egy kitárt szárnyú, 210 centiméter magas, bronz turulmadár karddal a karmai között, egy faragott mészkőoszlop tetején. A körszobor az emlékpark szinte minden pontjáról látható. Az oszlop pásztorbotra emlékeztet, oldalait indás mintázat fonja körül az összetartozást, a nemzet egységét jelképezve. A népi díszítőművészetből ismert növényminta bimbói a történelmi vármegyék bronzból öntött címerei. A szobor kelet-nyugati tájolású, ami a magyarság vándorlásának irányára utal. Az eseményt megelőzően 98 külhoni magyar tett állampolgársági esküt Ópusztaszeren. Répás: jogos a kisebbségek védelme
Jogos törekvés a más országokban élő kisebbségek védelme – emelte ki Répás Zsuzsanna a Nemzetpolitikai irányok és trendek Európában és világszerte címmel rendezett nemzetközi konferencián, pénteken Budapesten. A nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár előadásában rámutatott: fontos ezt azért is tudatosítani, mert sok esetben védekező álláspontra szorulunk ebben a kérdésben. Répás Zsuzsanna hozzátette: a pénteki tanácskozás bebizonyította, hogy nemzetpolitikát a világ országainak jó része folytat, helyzetünkkel nem állunk egyedül sem Európában, sem a világban. „Hisszük, hogy az elmúlt 22 év során olyan magyar megoldások is születtek ebben a témában, amelyeket büszkén tárhatunk a világ elé” – fogalmazott. A helyettes államtitkár azt mondta, tudják, fontos feladatuk – sok esetben hiányosságuk volt eddig – elmagyarázni és megértetni a szomszédos államok és a világ más országai felé, hogy az, amit mi szeretnénk, nem egy realitásoktól elrugaszkodott törekvés, nem példa nélküli a világban.
Krónika (Kolozsvár)

Aradi Magyar Napok megnyitója
Akarnunk kell nemzetünk feltámadását!
Tegnap, az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozatának a megnyitóját az evangélikus-lutheránus templomban 10 órakor kezdődött ökumenikus istentisztelet képezte, ahol a bevezető zsoltárt nt. Gyurkócza Aranka evangélikus börtönlelkész, illetve nt. Jakab István evangélikus helyettes lelkész olvasták fel. Igehirdetésében nt. Kovács Zsombor temesvári evangélikus lelkész Kosztolányi Dezső Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok című költeményéből kiindulva, elmondta: az Aradi Magyar Napokra készülve, az elmúlt héten két olyan eseményben volt része, amelyek meghatározzák nem csak a maga, de az egész családjának a további életét. Ekkor tette le – feleségével és 3 gyermekével – a magyar állampolgársági esküt. A zászló mellett állva, a Himnusz alatt könnyekig meghatódott, amiért az anyaország végre valódi gyermekeiként öleli keblére az elszakítottakat. Két nappal ezelőtt részt vehetett Ópusztaszeren a Nemzeti Összetartozás Parkjának a felavatásán, ahol Orbán Viktor miniszterelnök kihangsúlyozta: minden magyar felelősséggel tartozik minden magyarért. Nem véletlenül történt mindez Szent Mihály ünnepén, az elszámolás napján, amikor mindnyájunknak el kell számolnunk a ránk bízott feladatok elvégzésével. Kiderül, ki volt megbízható, jó pásztor az elmúlt évben. Mert mi, magyarok hajlamosak vagyunk, hogy az elmúlt évek, évtizedek vagy évszázadok sikertelenségeiért, nemzeti tragédiánkért Istent hibáztassuk, noha Ő mindig is szeretett, a nyája közé hívott bennünket. Nem Isten hibás a kevés gyermekünkért, a megszűnő iskoláinkért, a templomainkat látogató egyre kevesebb hívőért, a magyarságukat feladó testvéreink tetteiért. Pedig hát, Aradon igazán vannak olyan dicső elődeink, akik példaként állhatnak előttünk a nemzetért való áldozatvállalásban, az ügyünkért tanúsított kitartásban. Az aradi 13 példát adott nekünk minderről, amikor nemzeti hovatartozástól függetlenül, a magyar szabadság oltárán áldozták életüket. Nem csak értük, de Istennek hálát kell adnunk a világ legszebb anyanyelvéért, amit nekünk adott, illetve minden olyan magyarért, akik a tudományokban, a zenében, a sportban vagy bármilyen téren hozzájárultak nemzetünk hírnevének, elismertségének a növeléséhez. Az Úristen nem pusztulásra, hanem megmaradásra teremtett bennünket. Az ellenünk ágáló erők sok akadályt gördítettek a boldogulásunk útjába, szították a testvérharcot eladdig, hogy ama szégyenteljes december 5-én, a nemzet nagyobbik része megtagadta elszakított testvéreit. Most viszont Isten mindnyájunkat munkára hív, a munkatársaivá akar tenni nemzetünk felvirágoztatásában, amit viszont magunknak is akarnunk kell. Ez tehát most a legnagyobb feladat, hogy a Szentlélek erejétől áthatva akarjuk a megújulást, a feltámadást, aminek az elkezdéséhez jó alkalom kínálkozik az Aradi Magyar Napokon – zárta igehirdetését nt. Kovács Zsombor. A szertartás ökumenikus jellegéhez híven, a református egyház részéről Komádi Sándor, a katolikusok nevében Matekovits Mihály olvasott fel az Evangéliumból.
Nt. Jakab István megköszönte nt. Kovács Zsombornak az igei szolgálatot, az elöljáróknak, illetve a híveknek a részvételt. Miután Konyelicska István felügyelő a gyülekezet nevében köszöntötte a résztvevőket, Faragó Péter parlamenti képviselő, Bognár Levente megyei RMDSZ-elnök, Király András oktatási államtitkár, Cziszter Kálmán, Kocsik József és Farkas Viktória elöljárók nevében Bognár Levente aradi alpolgármester, megyei RMDSZ-elnök kért szót. Amint hangsúlyozta, Aradon vagyunk, és a civilszervezetekkel, az egyházakkal összefogva továbbra is lenni akarunk, mert a 13 önfeláldozó magatartásának, kitartásának méltó örökösei kívánunk maradni. A továbbiakban Tapasztó Ernő, az Aradi Kamaraszínház igazgatója elszavalta Arany Jánostól Walesi Bárdokat majd a közös Miatyánk és áldás után Vörösmarty Mihály A vén cigány című költeményét. Az Aradi Magyar Napok nyitóünnepsége nemzeti imánk megszólaltatásával, majd a gyülekezeti teremben szeretetvendégséggel zárult. Nagy kár, hogy a lélekemelő szertartáson a vasárnap délelőtti időpont miatt alig 80-an vehettek részt.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Szentek és kárhozottak
Néhány héttel ezelőtt, egy kora őszi, tikkasztó délutánon, amikor a kolozsvári flaszter koptatása közben is még a nyári, távolkeleti tájak árnyai és fényei között botorkál az ember, váratlan és szívesen látott vendégek jelentkeztek be hozzám, városlátogatni. Botcsinálta idegenvezető vagyok, ám a szakmát rutinos és hozzáértő napszámosoktól igyekszem ellesni már évek óta, tudom hát, hogy az élmény nem föltétlen a látnivalókban, hanem a hozzájuk kapcsolódó legendákban és a rejtett, első látásra fel sem tűnő értékekben lakozik, így a kolozsvári körsétánk alkalmával olyasmiket mutogattam, amiket csak a ráérőseknek szokás. Amilyen a város hajdani védműveinek egy-egy udvar mélyén szerénykedő, beépített falszakasza, vagy Pécsi Tölcséres János leánya, Kata mint amolyan Bethlen-utca házfalába vakolt alkalmi Kőműves Kelemenné 1585-ből. Netán a Filstich-Kemény ház udvarán árválkodó két reneszánsz ajtó, a minoriták templomának magyar szenteket mintázó, de felirataiktól megfosztott színes üvegablakai, a barátok templomában megbújó késő-gótikus Korniss-kereszt, amelynek ikertestvérét valahol egy bécsi templom féltett kincseként mutogatják a turistáknak, hatalmas korpuszára pedig mintha Laokoon kínjait faragta volna föl a mester… Végül pedig a Szent Mihály-templom toronyaljában Fadrusz János pályadíjas feszülete és a Schley-nig-kápolna festett falai. Ha valaha megkérdeznék tőlem – sosem fogják! –, hogy mit jelent számomra Erdély, lehet, hogy a levakart, elmeszelt, befalazott, megcsonkított, faragott és fes- tett szentek legendáit emlegetném erdélyi történetként, amelyben immár az együttélő vallások és népek egész tündérmeséje és kálváriája benne van.
Míg a vendégek azon elmélkedtek, hogy a vallásszabadság szülőföldjén hogyan sikerült a szenteket és hősöket ennyire összekaszabolnunk, az én gondolataim egészen más irányba kalandoztak el. Szent István idejében minden tíz falunak templomot kellett emelnie, hogy azokban imádják a magyarok immár megkeresztelt istenét és dicsérjék a Babba Márivá szelídült jóságos ősanyát. A nemes és kegyetlen középkor (v)iszonyai között vergődő, frissen keresztény magyaroknak példakép is kellett, kinek az erényeihez a maguk nyomorúságos életét a sárga föld helyett mérni lehetett. A templomok falára tehát a biblikus szörnyűségek és gyönyörűségek mellé kortárs magyarok legendáit festették, hiszen azok térben, időben és eszményeikben egyaránt közel álltak a néphez, amelyből vétettek és amely szép, színes szentekké, glóriás lovagokká csiszolta őket. Máig ható, modern művek, igazi képregények költöztek a falakra – tessék csak elmenni a Kárpát-medence keleti csücskébe, Gelencére művelődni, kedves vendégeim! –, és nem csak azért, mert a kor embere sem olvasni, sem írni nem nagyon tudott, hanem legfőképpen azért, mert a középkori képírók már akkoriban is tudták, amit a számítógépes ikonográfiák megalkotói modern elméletnek álcázva mantráznak: a kép ereje sokkal nagyobb, mint a megszentelt szövegeké.
Néhány utcával arrébb, a hajdani Heltai-, ma már Cipariu-téren a Szent Péter-bazilikára hajazó katedrálist építenek a görög katolikusok. Templomaikat itt-ott már nem is bitorolják, hanem elevenen fölfalatják bizánci mintára növesztett hatalmas hagymakupolákkal, ahogyan csak az ógörög legendákban nyelik el a titánok az elevenen szült isten-gyermekeket. Az évtizedek óta épülő betonkolosszus hivatalosan is a XX. századi Mártírok és Hitvallók Katedrálisa kíván lenni. Makovecz Imre tervezett csak ennél merészebb jelentéstartalmú, Szentek és Kárhozottak tiszteletére szánt nagytemplomot, amolyan magyar La Sagrada Familiát a maga sajátos és egyedi stílusában, amely, ha egyszer megépül a hálátlan Budapesten, csodájára járnak majd messzeföldről. Káromkodásból katedrális: vajon kiket festenénk a falaira, kortárs szenteket?
A XX. század magyar történelme szempontjából a 2012-es év egyértelműen a falakra festhető kortárs szentek és kárhozottak emlékéve volt. Az egyik ilyen szent és kárhozott Raoul Wallenberg, az ember az embertelenségben. A másik a 120 éve született bíboros, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc egyik központi alakja, Mindszenty József, akit nemes egyszerűséggel csak a magyarok lelkiismereteként aposztrofál az utókor. Mindszenty mindkét embertelen és milliók életét követelő XX. századi diktatúrával szembeszállt – és mindkettő bebörtönözte őt. Így emelkedett a jelenkori magyar történelem és egyháztörténet egyik vezéralakjává olyanok társaságában, mint Apor Vilmos, Scheffler János vagy Márton Áron. Megalkuvást nem ismerő helytállása miatt a kényesen egyensúlyozó vatikáni diplomácia sem tudott vele életében mit kezdeni. Több, mint húsz esztendőnek kellett eltelnie hamvainak hazahozatala és a rendszerváltás után, hogy az igaz-ságszolgáltatás békeidőben és jogállami keretek között olykor túlságosan is lassan örlő malmai a végére járják Mindszenty bíboros teljes körű rehabilitációját. Kínzásának és kihallgatásának helyszínén, a hírhedt Andrássy út 60-ban jelenleg működő Terror Háza Múzeum egyik termében külön emlékhelyet alakítottak ki az üldöztetést szenvedő egyházi méltóságok tiszteletére. A terem központi kegytárgya a Mindszenty bíboros alakját idéző, egykor általa viselt liturgikus palást, a propaganda és a verbális agresszió szimbolikus kellékeként megjelenő tölcséres hangszórók ráirányított sokasága között. Aki valaha látta ezt az installációt, ugyanúgy megérti jelenkori történetünk egyik drámai epizódját, mint egy templomi freskótöredékről a Szent László-legenda lényegét.
Október 23-a van, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc emléknapja. Remek alkalom, hogy megidézzük a XX. századi szentek és kárhozottak emlékét. Mindannyiunk lelkiismeretét!
Laczkó Vass Róbert
Szabadság (Kolozsvár),

Húsz évvel ezelőtt
Ma húsz éve tettek fogadalmat – „közszolgálati hittételt”, ahogyan fogalmazott az RMDSZ akkori közleménye – az RMDSZ akkori újonnan megválasztott törvényhozói a kolozsvári Szent Mihály-plébániatemplomban ökumenikus istentisztelet keretében. Ez a momentum az úgynevezett Kolozsvári Nyilatkozat miatt kapott jelentős médiavisszhangot, hiszen megszövegezői először használták az azóta elcsépelt önrendelkezés (autonómia) kifejezést hivatalos dokumentumban.
Borbély Tamás
Szabadság (Kolozsvár)

Húsz év után
Mintha nem is telt volna el húsz esztendő, ma is időszerű a kolozsvári nyilatkozat majd minden szava. 1992-ben pontosan október 25-én fogadta el az RMDSZ azt a nemzeti kérdésről szóló kiáltványt, amely az erdélyi magyarság számára egyetlen lehetséges megoldásként a közösségi autonómiákat, az önrendelkezést nevezi meg.
Ugyanaznap a Szent Mihály-templomban tette le az esküt tizenkét RMDSZ-es szenátor és 27 képviselő: „Hű magyarként szolgálni fogom népemet, mely bizalmával felhatalmazott, hogy érdekeit képviseljem, harcoljak teljes egyenjogúságáért, közösségi jogaiért és szabadságáért, küzdjek fennmaradásáért, melynek egyetlen szilárd biztosítéka a belső önrendelkezés” – hangzott el. Eltelt húsz esztendő, és mintha mi sem történt volna, a kolozsvári nyilatkozat lényegéhez egyetlen lépéssel sem kerültünk közelebb, pedig az akkori eskütevők többsége ma is aktív politikus. Isten segedelmét kérte többek között Frunda György, Markó Béla, Seres Dénes, Verestóy Attila, Borbély László, Kerekes Károly, Antal István és Márton Árpád. Ők most mind újabb parlamenti helyet szeretnének, de ma már az sem titok, a kolozsvári kiáltvány egykori megszövegezői közül senki nem indul az RMDSZ színeiben a mostani választásokon. Eltelt két évtized, s a kolozsvári nyilatkozat majdnem feledésbe merült, RMDSZ-es berkekben legfeljebb félszájjal emlegetik, főként kampányok apropóján. Kelemen Hunor szövetségi elnök szépíteni igyekszik a valóságot, felidézi a nyilatkozat hivatkozási alapjául szolgáló, 1918-as Gyulafehérvári Nemzetgyűlés alapelveit, majd hozzáfűzi: „Az elmúlt két évtizedben meghatározó lépéseket tettünk ezen alapelvek életbe ültetése érdekében, de van még feladatunk.” Akarva-akaratlanul feledni látszik a lényeget, hogy a nyilatkozat megszületéséhez az a felismerés vezetett: „Keserves tapasztalataink, a tragikus események arról győztek meg bennünket (…), hogy sem a politikai akarat, sem a politikai gyakorlat nem kínál elfogadható megoldást számunkra.” Ezt írták 1992-ben, de mintha 2012-ben születtek volna e mondatok. Akkor azért nevezik fontosnak és egyetlen európai megoldásnak az önrendelkezést, mert „vállalva nemzeti identitásunkat, nem akarunk sem elszakadni, sem elvándorolni, szülőföldünket otthonunknak valljuk. De a román nemzetbe beolvadni sem akarunk.” Azóta azonban folyamatosan fogyunk, az erdélyi magyarság lélekszáma több százezerrel lett kevesebb, s a folyamatnak közel sincs vége, az apadó tendencia meggyökerezni látszik. Közben az RMDSZ elégedett, tudják a dolgukat, mondják, s továbbra is a kis lépések, kompromisszumok politikájának folytatását ígérik. Legalább most, a kolozsvári nyilatkozat huszadik évfordulóján érdemes lenne elgondolkodni azon: honnan indultunk és hová jutottunk. Mit hozott valójában ez a húsz esztendő, és hová vezet ez az oly sokat dicsért, dicsőített út. S marad-e még magyar Romániában, mire elérik a célt, amelyre egykoron felesküdtek?
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kolozsvári Nyilatkozat: a húszéves autonómiaadósság
Miután az RMDSZ Küldöttek Országos Tanácsának ülésén 1992. október 25-én elfogadták a Nyilatkozat a nemzeti kérdésről című dokumentumot, a szövetség képviselői és szenátorai ünnepélyes keretek között a Szent Mihály-templomban esküdtek fel a Kolozsvári Nyilatkozatra. Az erdélyi magyar autonómiatörekvések motorjaként elfogadott dokumentumra napjainkban ki-ki a maga módján emlékezik. A nyilatkozat megalkotói már nincsenek az RMDSZ soraiban, a szövetség politikusai szerint ugyanakkor minden a tervek szerint alakult.
Borbély Imre, a nyilatkozat kezdeményezője
A Kolozsvári Nyilatkozat elfogadása, valamint az azt követő eskü a Szent Mihály-templomban az eszmék, elvek, politikai értékek és célkitűzések síkján zajló másfél éves belső küzdelem eredménye volt, eredettörténete a Marosvásárhelyen tartott második RMDSZ-kongresszusig nyúlik vissza. E kongresszuson kiosztott tanulmányomban és felszólalásomban politikai célként az autonómia legmagasabb szintjét, a belga modellnek megfelelő társnemzeti státuszt neveztem meg, s ennek meghatározása – az erdélyi magyarság „politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa” – bekerült a programba, majd a Kolozsvári Nyilatkozatba is. A társnemzeti gondolat sikere minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy a kongresszus politikai-ideológiai kérdésekkel megbízott elnökségi tagnak választott. Az a körülmény, hogy az akkor létrejött testület, az Országos Elnökség valamennyi tagját a kongresszus választotta közvetlenül, és ennek megfelelően a következő kongresszusig eltávolíthatatlan volt, kulcsfontosságúnak bizonyult a továbbiakban. Az elnökség egyfajta mikroparlamentként működött, melyben az autonómiaellenes elnök, Domokos Géza csak primus inter pares volt, így válhatott a testület az autonómia gondolatát kihordó politikai műhellyé.
Az elnökségi testület soraiban két jövőkép ütközött: a többségi hatalomtól alkalmi kegyeket várók, kisebbségpolitikai eredményeként a másodrangúság állandósulását szorgalmazók szemlélete állt szemben az emberi jogok, valamint a népek önrendelkezési jogának elvi alapján álló nemzeti emancipáció jövőképével. A szembenállás már az első elnökségi gyűlésen megmutatkozott, amikor az autonómia tervének megtárgyalását indítványoztam. Domokos Géza felszisszent: „Arról szó sem lehet soha, éppen ezzel vádolnak minket a románok!” Szőcs Géza, Kolumbán Gábor, Patrubány Miklós és Toró T. Tibor mellém álltak, az ellentábort Domokos Géza, Tokay György és Béres András képviselte. A többi elnökségi tag – Tőkés László, Csapó József, Beder Tibor, Takács Csaba – hozzáállása akkor még nem volt egyértelmű. Többórás ügyrendi vita után elfogadtuk az elvi polémia jogosultságát, de azt elnapoltuk. Barátaimmal, szövetségeseimmel sikerült minden elnökségi gyűlésen – majd a két parlamenti frakcióval bővített vezetőtestületi tanácskozásokon is – napirenden tartanunk az ügyet. Több interjúban és újságcikkben, valamint a Küldöttek Országos Tanácsának (KOT) ülésén kiosztott és bemutatott Keresztény és Nemzeti-Liberális Egységkeret című tanulmánnyal igyekeztem közös, minden érintett számára elfogadható elvi alapot létrehozni az autonómiaelvű önépítkezés megvalósítására. Az autonómiát pártoló tábor egyre nőtt. A harc a kolozsvári KOT-gyűlésen dőlt el, ahol meghatározó szerepe volt Tőkés Lászlónak. Az 1992-es jelöltállítás során a Verestóy Attila, Domokos Géza, illetve Takács Csaba nevével fémjelezhető klikk által levezényelt Hargita megyei listahamisítás kapcsán megbizonyosodhatott a kollaboránsok gátlástalanságáról, s így a két tábor közötti kiegyensúlyozó szerepének tarthatatlanságáról. Ezt felismerve Tőkés László teljes mellszélességgel állt ki az autonómia célkitűzését első ízben megfogalmazó nyilatkozat elfogadása mellett.
A vita során – amikor a „mérsékeltek” tábora Nagy Benedektől Domokos Gézán át Tokay Györgyig igyekezett hisztérikus hangulatot kelteni, az autonomisták pedig módszeresen zúzták szét az ellenérveket – sikerült eljutni oda, hogy a nyilatkozat valamennyi ellenzője nemzetárulónak érezze magát. A KOT bővített ülése egyetlen tartózkodástól eltekintve egyöntetűen elfogadta a nyilatkozatot. Két hónappal később, a brassói kongresszuson a szövetség az – erdélyi magyarság katasztere alapján általános, titkos és közvetlen választások útján létrehozott – erdélyi magyar parlament megteremtését foglalta programjába, az RMDSZ belső felépítését pedig a nemzeti önkormányzat elve mentén szabták át. Az autonómia tervének belső fejlődését Markó Béla másodszori elnökké választása gátolta meg: a kongresszus úgy adott Markónak újabb mandátumot 1995-ben Kolozsváron, hogy a pártvezér nem teljesítette az autonomista önépítkezés azon feladatait, amelyek nem ütköznek a román jogi szabályozásba, s amelyeknek a kongresszus által megszabott határideje a választás pillanatában már több hónapja lejárt.
Bodó Barna, a nyilatkozat megszövegezője
Az alakuló romániai magyar politikai szféra számára 1992 a nagy megrázkódtatások éve volt. Az aradi KOT-gyűlésen világossá vált, hogy a Domokos Géza fémjelezte régi vezetőség ellenében az autonómia nyílt követelői teret nyertek, s ez a folyamat az akkori Brassai Sámuel Gimnázium dísztermében tartott kolozsvári küldöttgyűlésig vezetett. Ez utóbbi esemény a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadásával vált történelmi jelentőségűvé.
A kolozsvári küldöttgyűlésen két RMDSZ-tömörülés feszült egymásnak. A Domokos Géza mögött felsorakozók álláspontját legegyértelműbben talán Tokay György képviselő fogalmazta meg, amikor a román alkotmány füzetecskéjét a pulpitushoz csapkodva azt hangoztatta: ha – akár egy nyilatkozatban is – nyíltan autonómiát követelünk, az olyan reakciókat válthat ki a többségi nemzetből, melyeknek következtében akár vér is folyhat. A Szőcs Géza mellé tömörülő autonomisták álláspontja egyértelmű volt: világosan meg kell fogalmazni, mi az, amit a magyarság érdekében nem csak elvárunk, de követelünk. Ez az autonómia. Létezett egy harmadik pólus is: az RMDSZ kezdeti éveiben Tőkés László volt az a személyiség, aki fel tudta oldani a feszültségeket, gyakran egymást tagadó álláspontokat békített össze. Ő is az autonómia pártján állt, ám a két tábor tusakodásába közvetlen módon nem avatkozott be.
Amikor a KOT késő este úgy határozott, hogy lesz nyilatkozat, a három meghatározó személyiség egy-egy személyt jelölt a nyilatkozatot megszövegezendő bizottságba. Domokos Géza jelöltje Tokay György volt, Szőcs Gézáé Borbély Imre, Tőkés László pedig engem kért fel. Másnap reggelre szöveget kellett előterjeszteni, ezért abban állapodtunk meg, hogy a gyűlés végeztével találkozunk, és azonnal nekifogunk a munkának. Borbély Imrével kettesben vonultunk félre egy osztályterembe, Tokay György nem jött el nyilatkozatot írni. Imrével átbeszéltük az elvi kérdéseket – melyek a lényeges elemek, milyen hivatkozásokra van szükség, milyen hosszú legyen, miként fogalmazzunk –, s mivel Tokay még mindig nem érkezett meg, nélküle kezdtük el a szövegezést. Az első két vagy három bekezdést közösen írtuk meg, utána Borbély megkérdezte, tudom-e folytatni, mert nincs értelme ketten szövegezni azt, amiben lényegében egyetértünk. A szövegezést egyedül fejeztem be valamikor éjfél után.
Kora reggel juttattuk el a szövegjavaslatot Tőkés Lászlónak, Domokos Gézának és Szőcs Gézának. Emlékezetem szerint szinte javítás nélkül fogadták el a szöveget. Tokay György egy élesebb félmondat kihúzását kérte, amit Tőkés Lászlóval való egyeztetés nyomán elfogadtunk. Ekkor jött számomra a meglepetés. Még a nyilatkozat elfogadása előtt valaki a sajtó elé állt a tervezettel: nem más, mint Tokay György, aki a szövegező bizottság tagjaként nyilatkozott. Ugyan vitathatatlanul tagja volt a bizottságnak, de a mai napig nem tudom elfogadni, hogy a szöveget épp ő terjesztette a sajtó elé, aki semmivel sem járult hozzá a megírásához. Két évtized elteltével talán már nem illő a nyilatkozat jelentőségéről értekeznem. A tízéves évfordulón értékelő-helyzetfelmérő tanácskozás keretében már kifejtettem véleményemet a helyzetről és a nyilatkozatról, mint politikai tettről. Most elérkezettnek láttam az időt, hogy arról is szóljak, ami kimaradt a nyilatkozat megszületését tárgyaló krónikákból, hiszen ez is fontos része annak, amit erdélyi magyar politikának nevezünk.
Tokay György, a nyilatkozat ellenzője
Téves a feltételezés, hogy húsz évvel ezelőtt nem értettem egyet a Kolozsvári Nyilatkozat mondandójával, üzenetével. Aki ismer, jól tudja: hűséges pártkatona voltam, az RMDSZ-testületek közös döntéseit mindig támogattam. Nem a nyilatkozat üzenetével volt gondom, azt a tényt kifogásoltam, hogy szinte minden elnökségi ülés után nyilatkozatokat fogadtunk el, miközben az aktív politizálás híveként én a cselekvés útját szerettem volna járni. Az autonómiatörekvések megítélésében véleményem egyezik az RMDSZ álláspontjával. Az RMDSZ rendszerváltást követő megalakulása óta a szövetség képviselői, szenátorai és egyéb tisztségviselői mindig az autonómia elkötelezettjei voltak. Azért dolgoztak, hogy mindennapjainkban megélhessük az autonómiatörekvések tucatnyi részeredményét. Az autonómia építése hosszú folyamat, amely apró eredményekből áll össze. Székelyföld területi autonómiáját leszámítva minden területen jelentős előrelépéseket értünk el – elsősorban az oktatás és az anyanyelvhasználat terén.
Hogy miért nem sikerült előrelépni Székelyföld autonómiájának ügyében? Egyszerű: csak akkor lesz áttörés, amikor a román politikusok, illetve a többségi román társadalom elfogadja ennek fontosságát és szükségszerűségét. Az RMDSZ a parlamentáris demokrácia eszközeivel harcol az erdélyi magyarság jogainak érvényesítéséért. Amit a román parlamentben és szenátusban elérhettünk az utóbbi két évtizedben, el is értük. Az eredményeket nem tartom csekélynek, sok területen látványos az áttörés. Nem az RMDSZ-politika vereségét érdemes keresni abban, hogy a rendelkezésre álló igen rövid idő alatt Székelyföld területi autonómiájának ügyében nem jártunk sikerrel. Ez hosszú út, sok munkát és kitartást igényel. Meggyőződésem, hogy az RMDSZ-politikusokban megvan a kellő elszántság és tisztánlátás ahhoz, hogy kitűzött céljaikat sikerre vigyék. Kelemen Hunor: a Kolozsvári Nyilatkozat szellemében
Kelemen Hunor szerint az RMDSZ-t ma is kötelezi a húsz évvel ezelőtt elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat szelleme. A szövetségi elnök úgy véli, hogy a nyilatkozatba foglalt célok jó része megvalósult, a szövetség áttörést ért el a kisebbségi érdekek alkotmányos és jogi kereteinek megteremtésében, és sikerült jelentősen visszaszorítania az elvándorlás mértékét. Az RMDSZ a romániai magyar közösségekkel karöltve „sikerekben gazdag és nehézségekkel teli” utat tett meg, melyet folytatni kell. Az önálló erdélyi politizálás kialakítása, a legnagyobb európai jobboldali pártszövetséghez való tartozás, az önkormányzati, parlamenti és kormányzati szintű felelősségvállalás egyetlen céllal történik: a Kolozsvári Nyilatkozatban megfogalmazott belső önrendelkezés, az autonómia elérése céljával – fogalmaz Kelemen, aki szerint a szövetség parlamenti képviselői és szenátorai számára mindenkor kötelező érvényű a Kolozsvári Nyilatkozat szellemiségének és betűjének képviselete.
Toró T. Tibor: a megalkotókat kilökte magából az RMDSZ
Akkori egyetlen politikai érdekvédelmi ernyőszervezetünk, az RMDSZ belső fórumain húsz esztendővel ezelőtt hihetetlen intenzitással folyt a vita az útkeresésről. Sokszor személyeskedésbe torkolló, alapjában véve azonban termékeny elvi vita zajlott a szövetség stratégiai céljairól, saját szervezeti megújulásáról, a belső demokráciáról, a román politikumhoz való viszonyáról, illetve minden aktuálpolitikai kérdésről.
1992 őszén már elillant a gyors román–magyar megbékélés illúziója, az erdélyi magyarság pedig a békés eszközökkel vívott, ám tartós nemzeti szabadságharcra készült berendezkedni. Ehhez kereste az akkori politikai-közéleti elit a legalkalmasabb stratégiát és szervezeti keretet. A belső törésvonalak már világosan kirajzolódtak, bár még mindenki egységes szervezetben tervezte a jövőt. Az egyik oldalon a kisebbségi-nyelvi jogokban gondolkodó, román politikumba beépülni készülő „mérsékelt” tábor állt, a másik oldalon pedig az önrendelkezési jog, a társnemzeti státus, a párhuzamos erdélyi magyar társadalom fogalmaiban gondolkodó „radikálisok” sorakoztak fel. A „mérsékelt” és „radikális” címkéket a korabeli román politikai sajtó nyilvánvalóan nyelvpolitikai megfontolásokból használta, ám e kifejezések – sajnálatos módon – átkerültek a magyar közbeszédbe is. A tisztújítás előtt álló szövetségben 1992 októberében a „Gézák háborúja” dúlt. A visszavonulni készülő Domokos Géza hívei a trónkövetelő politikai alelnök, Szőcs Géza lejáratásával voltak elfoglalva, akinek személye körül a „radikális” oldal képviselői sorakoztak fel. Közben nem figyeltek eléggé a Tőkés László tiszteletbeli elnök körül gyűrűző csapatra, akik stratégiai áttörést készítettek elő. Elképzelésük az volt, hogy bárki is legyen később a szövetség elnöke, olyan programdokumentumra van szükség, amely meghatározza az erdélyi magyar politika irányelveit. Így született meg a Kolozsvári Nyilatkozat a nemzeti kérdésről, benne a mindmáig egyetlen működőképesnek tartott politikai jövőkép, cél és eszköz: a belső önrendelkezés elvén alapuló közösségi autonómiák közjogi rendszere.
A Küldöttek Országos Tanácsa, a KOT, a mai SZKT jogelődje 1992. október 25-i ülésén a Tőkés-tábor – soraikban a MISZSZ fiatal politikuscsapatával – kiütéses győzelmet aratott, hiszen ellenszavazat nélkül tudta elfogadtatni a mindmáig referenciaként számon tartott manifesztumot. A folytatás azonban nem alakult ilyen jól. Az 1993 januárjában tartott vízválasztó brassói kongresszuson a két tábor még ki tudott egyezni: a Domokos Géza által kiszemelt utód, Markó Béla támogatása fejében az autonomisták elérték, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat szelleme és betűje határozza meg a háromszintű autonómiát is magába foglaló programot, illetve a közösségi önkormányzati modell alapján végrehajtott szervezeti reformot. Cserébe viszont lemondtak Tőkés László jelöléséről – ő maga jelentette be, hogy csupán tiszteletbeli elnök kíván maradni –, így a szerkezetében, illetve hosszú távú céljait tekintve egyaránt megújult szövetség vezetése a „mérsékeltek” kezébe került.
E kompromisszum végzetes tévedésnek bizonyult. Azóta ugyanis bebizonyosodott, hogy bármely demokratikus szerkezet önmaga karikatúrájába fordítható – ez történt az egykor erdélyi magyar miniparlamentként működő Szövetségi Képviselők Tanácsával –, és bármely nemes program (például autonómiaprogramunk) üres demagógiává fajulhat, ha nem a közösség ügyét hivatott szolgálni, hanem obskúrus pártérdekeket. A Kolozsvári Nyilatkozat megalkotóit rég kilökte soraiból a parlamenti képviselet monopóliumát máig birtokló szövetség: húsz évvel a dokumentum megjelenése után az autonómiastatútumok törvénytervezeteinek kimunkálói közül senki sincs a román parlamentben. Nem csoda hát, hogy amikor az napirendre kerül, az ott ülők a magyarság nevében gyáván hallgatnak, vagy taktikusan távoznak. Frunda György: megkérdőjelezhetetlen területi autonómia
A Kolozsvári Nyilatkozat szellemében 1992-ben tett eskü számomra ma is aktuális, akár az orvosnak a hippokratészi eskü vagy jogászesküm, miszerint mindig segítek a rászorultakon. A nyilatkozat nem csak az én pályámat kísérte végig, hanem számos kollégámét is. Húsz év alatt az RMDSZ sok autonómiaépítő törvényt fogadtatott el a román parlamentben, kezdve az anyanyelvhasználatra vonatkozóktól a tanügyi jogszabályokig, de az egyházi és közbirtokossági javak visszaszolgáltatásának ügyét is jelentősen előremozdította. Az autonómia olyan folyamat, amelyet csak kitartó munkával lehet szolgálni. Naivitás azt feltételezni, hogy az autonómiát ki lehet kiáltani, vagy rövid időn belül el lehet fogadtatni. Ahhoz, hogy az autonómiát építeni tudjuk, ott kell lennünk a bukaresti parlamentben.
Vitába szállnék azzal a nézettel, miszerint nem sikerült kiharcolnunk a területi autonómiát. A területi autonómia tudniillik arról szól, hogy az önkormányzatok dönthetnek a saját hatáskörükbe tartozó kérdésekben, amelyek mindennapi életünket befolyásolják. Azokban a térségekben, ahol a magyarok többségben vannak, önkormányzataink révén megkérdőjelezhetetlen területi autonómiát élvezünk. Nem értünk el eredményeket e jogkörök törvénybe foglalása terén, ám a kisebbségi törvényben tételesen szerepel a kulturális és a területi autonómia. Ezt Románia parlamentje még nem fogadta el, de ne feledjük, a román törvényhozásban csak hét százalékos arányban vagyunk jelen! Ennek ellenére a gyakorlatban már élhetünk a területi autonómia előnyeivel, az önkormányzati testületek ülésein magyarul beszélhetünk. De a területi autonómia vetületeként tekintendő az is, hogy visszakaptuk tulajdonjogainkat: erdők, házak, iskolák, kórházak kerültek vissza jogos tulajdonosaikhoz.
Ahhoz, hogy a területi autonómia jogi kereteit is szabályozó kisebbségi törvény megszülessen, az RMDSZ-nek mindenekelőtt a parlamentbe, és ha lehetséges, kormánypozícióba kell kerülnie. Kisebbségi jogokat akkor sikerült elfogadtatnunk, amikor kormánykoalícióban voltunk, vagy a parlamentből támogattunk egy kormányt. Az RMDSZ számára a hatalom nem cél, hanem eszköz. Fontos a külföldi lobbi is. Az általam javasolt európai emberjogi mellékletben – amelyet az Európa Tanács közgyűlése elfogadott – a kontinens hagyományaira, illetve modellértékű megvalósításaira alapozva tételesen szerepel a kulturális és a területi autonómia. Ha ezt az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága is elfogadja, kötelező jogi eszközzé válik. Fontos tehát, hogy kollégáink, Winkler Gyula és Sógor Csaba továbbra is ott legyenek az unió intézményeiben, hiszen ők sokat tettek közös ügyeink érdekében.
Nyilatkozat a nemzeti kérdésről
„Igényeljük a romániai magyarság önkormányzatát, amelyhez való jogunkat az erdélyi románságnak saját elhatározásában született Gyulafehérvári Határozataira alapítjuk.” Tamási Áron: Hitvallás, Vásárhelyi Találkozó, 1937. október
„...Az új román állam megalakításának alapelveiként, a Nemzetgyűlés kinyilvánítja a következőket: 1. A teljes nemzeti szabadság az összes együttélő népek számára. Minden nép saját kebeléből való egyének által, saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazságszolgáltatással. Minden nép a hozzátartozó egyének számarányában képviseleti jogot fog kapni a törvényhozásban és az ország kormányzásában.
2. Egyenlő jogosultságot és teljes felekezeti szabadságot az ország összes felekezeteinek.” (III. 1-2)
Gyulafehérvár, 1918. december 1.
Románia politikai életének egyik legsúlyosabb megoldásra váró politikai-társadalmi problémája a nemzeti kérdés. Keserves tapasztalataink, a tragikus események arról győztek meg bennünket, a romániai magyarságot és annak legitim képviselőjét, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget, hogy mind a mai napig sem a politikai akarat, sem a politikai gyakorlat nem kínál elfogadható megoldást számunkra. Vállalva nemzeti entitásunkat nem akarunk sem elszakadni, sem elvándorolni, szülőföldünket otthonunknak valljuk. De a román nemzetbe beolvadni sem akarunk. A romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa. Épp olyan felelősséggel tartozunk jövőjéért, mint bármely más állampolgár, s mikor látnunk kell a magyarság körében eluralkodó kiábrándultságot, az ennek okán jelentkező elvándorlást, kötelességünk cselekedni.
Kötelességünk felmutatni azt a megoldást, amely számunkra és az ország számára is kiút ebből a válságból. Az etnikai, vallási közösségek autonómiája Erdély múltjának szerves része, idéznénk a szász közösségek közel nyolcszáz éves önkormányzati gyakorlatát, és ugyanez fogalmazódott meg az 1918-as Gyulafehérvári Kiáltványban.
Állítjuk, hogy ez az út a belső önrendelkezés útja. A belső önrendelkezési elv ugyanakkor egyetemlegesen is előre mutat, hiszen számos, már létrejött vagy most alakuló közösségi önkormányzat utal arra: Európa működő demokráciáiban ez a gyakorlat sikeres. A romániai magyarság közösségként való betagolódása a hazai társadalomba része az ország európai közösségekbe való integrációjának.
Tudatában vagyunk annak, hogy a nemzetiségi kérdés az emberjogi vonatkozásokon túlmenően új dimenziókat nyert, és ma már az európai biztonság és stabilitás fontos tényezője. Meggyőződésünk, hogy a közösségek önkormányzata hozzájárul a jogállam és a civil társadalmi struktúrák megerősödéséhez és ugyanakkor szerves része a demokratizálódás folyamatának. A nemzeti kérdés megoldása általános érdek, számítunk az ország demokratikus erőinek a közreműködésére abban a fáradságos munkában, amely megteremti e megoldás alkotmányos és jogi kereteit. Kolozsvár, 1992. október 25.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Kolozsvári Nyilatkozat húsz esztendeje és a decemberi választások valódi tétje
Húsz esztendő telt el azóta, hogy az akkor még egységes RMDSZ Küldöttek Országos Tanácsa, valamint a parlamenti frakciók együttes ülése Kolozsváron nagy médianyilvánosság előtt, letagadhatatlanul megfogalmazta az erdélyi magyarság autonómiaigényét. Nevezhetjük történelmi pillanatnak is, hiszen ha a román polgártársak és politikusok, vagy akár az RMDSZ szavazói, illetve politikusai közül bárkit megkérdeznénk, hogy mikor került be az RMDSZ programjába a kulturális autonómia, a válaszadóknak talán egy százaléka szolgálna helyes válasszal.
A kulturális autonómia igényét tudniillik programszinten 1991-ben kodifikálta az RMDSZ, ám a program elfogadása után olyan határozottan, elkötelezetten és sikeresen küzdött e célért a Domokos Géza nevével fémjelzett akkori vezetés, hogy még e jogos célkitűzés programba vétele sem vált tényértékűvé a politikai környezet számára. E kulcsfontosságú politikai programpontot egyszerűen jegelték, tudatosan kerülték az arról szóló kommunikációt. A Kolozsvári Nyilatkozat vonatkozásában már nem lehetett így eljárni, hiszen a nyilatkozat ellenszavazat nélküli elfogadását a képviselők és szenátorok Szent Mihály-templomban tett ünnepélyes esküje követte.
A Kolozsvári Nyilatkozat elvi téziseit az 1993. január közepén megrendezett brassói kongresszus fordította le az alapszabályzat és a program nyelvére. Megindult az államelvű önépítkezés. 1994 decemberéig – amikor Nagy Benedek Tőkés László ellen irányuló rágalomfüzére súlyos konfliktusig vezetett – volt a szervezetnek közel két válságmentes esztendeje. Ekkor még a politika alapvető irányvonala egybeesett a hivatalos dokumentumok szellemével és betűjével. Néhány érzékeny kérdés (az SZKT első elnökválasztása, az etnikai tisztogatás vitája, a Neptun-ügy) kapcsán időnként ugyan egymásnak feszült a két tábor – a kollaboránsok, illetve az önálló, magyar érdekek mentén politizálók csoportja –, de ezeket a feszültségeket sikerült kezelni. Nagy Benedek rágalomhadjárata, illetve ahogyan az RMDSZ-vezetés arra reagált, bebizonyította, hogy a „Neptun-csoport” és Markó Béla arra játszanak – nemzetellenes klikkérdek által vezérelve –, hogy tönkretegyék az autonomista oldal első számú politikusa, Tőkés László társadalmi-politikai presztízsét. Az 1995 májusában összehívott kongresszus úgy szavazott meg Markó Bélának egy újabb mandátumot, hogy az autonomista önépítkezés két évvel korábbi, határidős feladataiból (nemzeti kataszter összeállítása, belső választás megtartása, autonómia-statútumok elfogadtatása) a politikus semmit nem teljesített.
Az 1996-os kormányzati szerepvállalás bebizonyította azt, amit már 1994 végén sejteni lehetett: Markó Béla – feladva a Kolozsvári Nyilatkozatba foglaltakat és a brassói programot – a továbbiakban a korábban általa is elítélt „Neptun-irányzatra” támaszkodott. A kormányzati szerepvállalás minden szinten paradigmaváltást jelentett. Az államelvű önépítkezést, a nemzeti önkormányzati logikát felváltotta a pártosodás, a civil társadalommal, illetve az egyházakkal kialakított viszony puszta eszközzé silányodott. A magyar nemzetstratégiai érdekek szolgálatát, valamint az önálló külpolitikát felváltotta Románia nemzetközi imázsának ápolása, a politikai sokszínűség helyét pedig egyre inkább az egynemű pártegység kialakítására való törekvés vette át. A folyamatot a 2003-as kongresszus tetőzte be, ahol a kétségbevonhatatlan legitimitású erdélyi magyar parlament létrejöttét ígérő, általános és közvetlen belső választást kiváltották egy részleges, közvetett játékokat megengedő, szervezeten belüli tisztújítással. A Szatmárnémetiben tartott kongresszus Tőkést is megkímélte egy nehéz döntéstől: mintegy leszámolva az 1989-es, demokratikusnak indult, de ki nem teljesedett rendszerváltás gondolati-politikai hagyományával az RMDSZ megszüntette a tiszteletbeli elnöki státust. Ezzel ismét lezárult egy korszak az erdélyi magyarság történetében.
Végigtekintve ugyanis az 1989 óta eltelt több mint két évtizeden, a korszakolás önmagát adja. Az első három év az autonómiagondolat programba vételének korszaka volt, amikor elindult a szervezet az önrendelkezés és az autonómiagondolat megfogalmazásának útján. 1992. október 25. és 1996. november 28. közé – ekkor feltételek nélküli szabad utat adott az SZKT a kormányzati szerepvállalásról szóló tárgyalásoknak – tehetjük a Janus-arcú korszakot, amikor a belső torzsalkodások dacára konkrét lépések is történtek az autonómiaelvű nemzeti önépítkezés terén. A meghasonlottság időszaka 1996-tól 2003-ig tartott : a „belső ellenzék” arra próbálta rászorítani a szervezet vezetését, hogy vállalja fel saját, hivatalos, autonómiaközpontú programját. A 2003-as kongresszusi döntések ezt a továbbiakban lehetetlenné tették, lépéskényszerbe hozva a Kolozsvári Nyilatkozat következetes híveit. Az RMDSZ-en belül maradni önáltatás lett volna, s a közösség becsapása. A Markó-féle vezetés belső választásnak titulálta a megyei nómenklatúra önújraválasztását lehetővé tevő, az elektoros játékokat megengedő részleges tisztújítást, s ezzel leszámolt a tíz évvel korábbi program lényegi gondolatával. Az RMDSZ azóta nem fogadott el autonómiastatútumokat, és a nemzeti kataszter ügyében sem lépett előre. A folytatást ismerjük: megalakult az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács, majd a Magyar Polgári Szövetség, amit abszurd formai okokra hivatkozva a bukaresti hatalom az RMDSZ igényének megfelelően nem engedett indulni az önkormányzati választásokon. 2008-ban bejegyezték a Magyar Polgári Pártot, amely saját elnökének foglyává vált, a belső demokrácia lábbal tiprásában az RMDSZ-en is túltett. Szükségszerűvé vált az Erdélyi Magyar Néppárt megalakítása. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Szász Jenő a Nemzetstratégiai Intézet megalakításával és vezetésével való megbízása új helyzetet teremt és elhárul az akadály a Kolozsvári Nyilatkozat gondolati hagyományát felvállaló két politikai szervezet, az EMNP és az MPP kiegyezése elől. Úgy tűnik azonban, hogy Szász Jenő az MPP-n belül továbbra is érvényesíteni tudja konfrontatív stratégiáját, így az MPP-EMNP kiegyezésre még várni kell. Holott nemzetpolitikai imperatívusz lenne, hogy kellő politikai bölcsességgel és önkorlátozási hajlandósággal a két nemzeti párt közös választási stratégiát alakítson ki, s a többit a választókra bízza. Akár megegyezik a két autonomista párt, akár nem, a valódi tét az, hogy lesz-e a magyar érdekek mentén politizáló parlamenti érdekképviseletünk vagy folytatódik a magyar célokat a román fél vélt tűrőképességéhez mérő, pozícióorientált, klikkérdekű álképviselet regnálása.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Újabb eskütétel az autonómiáért
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) politikatörténeti konferenciával emlékezik arra az 1992. október 25-i eseményre, amikor az RMDSZ akkori vezetői a kolozsvári Szent Mihály-templomban esküt tettek az autonómia kivívásáért, illetve az RMDSZ Küldöttek Országos Tanácsának (KOT) ülésén elfogadták a Kolozsvári Nyilatkozat néven ismertté vált dokumentumot.
A tervek szerint a konferencián előadást tart többek között Tőkés László EP-képviselő, Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium államtitkára, és videóüzenetben szólal fel Gál Kinga magyarországi EP-képviselő.
A kolozsvári nyilatkozatról értekezik továbbá Borbély Zsolt Attila, az EMNP alelnöke, Bodó Barna és Bakk Miklós politológusok, valamint Szilágyi Zsolt, az EMNP alelnöke.
Az autonomista erők önálló politikai szerveződéséről Toró T. Tibor EMNP-elnök értekezik. A konferencia végén a zárónyilatkozat elfogadása után az EMNP képviselő- és szenátorjelöltjei újabb esküt tesznek az autonómiáért, majd megkoszorúzzák Márton Áron szobrát.
Szabadság (Kolozsvár)

Németh: az erdélyi magyar autonómia ügye minden magyar ügye
Az erdélyi magyarság teljesítménye az egész magyar nemzetre és Magyarországra is kihat – jelentette ki a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára 2012. október 25-én az erdélyi magyarság autonómiaigényét először kimondó Kolozsvári nyilatkoztat huszadik évfordulója alkalmából szervezett konferencián Kolozsváron.
Németh Zsolt ünnepi beszédében idézte annak az eskünek a szövegét, amelyet húsz évvel ezelőtt, a Kolozsvári nyilatkozat elfogadása után a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) parlamenti képviselői a kolozsvári Szent Mihály plébániatemplomban tettek le. Hozzátette, húsz év után maga is csatlakozik az eskühöz, hiszen annak minden szava vállalható számára.
Az államtitkár úgy vélte, a romániai magyarság autonómiájára társadalmi igény van, és annak elérésére lehetőség is mutatkozik. Az kell hozzá, hogy az autonómiaigény ne ossza meg, hanem kösse össze az erdélyi magyar közösséget a régiók fölött is, és a pártok fölött is.
Németh Zsolt álságosnak tartotta, hogy egyesek szociológiai felmérésekre hivatkozva próbálják úgy beállítani, hogy az erdélyi magyarság számára a megélhetési kérdések fontosabbak, mint az autonómia. Hozzátette, az efféle állítások csak azt jelzik, hogy a magyarságnak akkor is élnie kell, ha nincs autonómia. Németh Zsolt szerint a felmérések akkor mutatnák a valóságot, ha a szociológusok azt kérdeznék meg, hogy jobb lenne-e, ha a gondokra egy autonómia keretében keresnék a megoldást.
Németh Zsolt megemlítette, a közelmúltban tett budapesti látogatásán a román külügyminiszter olyan román–magyar párbeszédet kezdeményezett, amelyik „a nehéz kérdésekre" is kiterjed. „A párbeszéd során világossá kell tenni a román fél számára, hogy amit akarunk, ami értünk van, az nem ellenük van. Ők is partnereink lehetnek ebben. Az autonómia nekik is stabilitást, gyarapodást hozhat. Ezért az autonómiának reális esélye van" – fogalmazott az államtitkár. Úgy vélte, a román–magyar közeledés ugyan megtorpant, de az eredményeit nem rombolták le. Ha pedig a közeledés folytatódik, az szükségszerűen elvezet „az érdekharmonizációhoz".
Az államtitkár szerint nemcsak az erdélyi magyarság erejét bizonyítja, ha a közösség vállalja jogos igényeit. Ha az erdélyi magyarság jól teljesít, a teljes magyar nemzet erejéhez tesz hozzá, és mindez Magyarország helyzetére is kihat. „Ezért az erdélyi magyar autonómia ügye minden magyar ügye" – jelentette ki Németh Zsolt.
Az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári nyilatkozatban az RMDSZ leszögezte: „a romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa", és kinyilvánította, hogy „a belső önrendelkezés útján" kíván haladni. A célokat az RMDSZ akkori vezetői és parlamenti frakciói esküvel is megerősítették. Az RMDSZ belső, majd külső ellenzéke gyakran rótta fel az elmúlt húsz évben a szövetség vezetésének a Kolozsvári nyilatkozatban tett vállalások feladását.
MTI
Erdély.ma

Húsz év után ismét felesküdtek az autonómiatörekvésekre
Emlékezés az 1992-ben elfogadott Kolozsvári Nyilatkozatra
Politikatörténeti konferenciával emlékezett október 27-én az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) az 1992. október 25-én elfogadott és közzétett Kolozsvári Nyilatkozatra, illetve az akkori RMDSZ-es képviselő- és szenátorjelöltek által a kolozsvári Szent Mihály-templomban az autonómia kivívásáért tett esküre. Jelen volt többek között Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete és Magdó János kolozsvári magyar főkonzul. A jelenlevő EMNP szenátor- és képviselőjelöltek megesküdtek arra, hogy esetleges parlamenti tagként a magyar közösség javáért és az autonómia megvalósításáért tevékenykednek. Az eskütétel után a néppárti jelöltek koszorút helyeztek el Márton Áron római katolikus püspöknek a Szent Mihály-templom kertjében felállított szobránál. Toró T. Tibor pártelnöktől megtudtuk: az EMNP 40 szenátor- és 39 képviselőjelöltet indít az idei parlamenti választáson.
NAGY-HINTÓS DIANA, ZAY ÉVA 
Szabadság (Kolozsvár)

Hitélet – Gyulafehérvár magyar múltja, jelene, a jövőjéért
Évtizednyi iskolatörténelem a „kisszeminárium” második évkönyvében
Gyulafehérvár magyar múltja és jelene címmel látott napvilágot nemrég a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum évkönyve. A szó szoros értelmében hiánypótló kiadványról van szó, hiszen szerkesztői és a szerzők nem kevesebb feladatra vállalkoztak, mint az intézmény utóbbi tíz éve (2002–2012) történetének megörökítésére a magyarság és az utókor számára.
Az intézménynek Értesítője jelent meg az 1870-es évektől kezdődően tova az első világháborúig, majd hosszú szünet következett. A kommunizmus bukását követően az a döntés született meg, hogy évtizedenként kiadnak egy összefoglaló kötetet. Eddig egy kötetet adtak ki, a mostani a második.
Köszöntőjében Dr. Gál László igazgató hangsúlyozza; „Számos esetben kellett és kell újraterveznie erdélyi magyar nemzetközösségünknek útirányát az idők folyamán – amennyiben önmaga tehette ezt –, s jelenünkben, nem éppen barátságos viszontagságok közepette azért, hogy megmaradhasson erdélyi – s ezen belül is dél-erdélyi – magyar önazonossági minőségében. Mindez a törekvés hol békésen, hol ádáz küzdelemmel valósult meg – folytonos arányszámbeli apadással, gyengüléssel... (...) Napjainkban sincs ez másként... Az új tanügyi törvény, a szekularizálódó társadalom állandó odafigyelést, állandó »újratervezést« követel azért, hogy óvodától, elemi és gimnáziumi szinteken keresztül, katolikus teológiai líceumi (előszeretettel nevezett kisszemináriumi) tagozatig teljes magyar oktatási palettát képezzen, remélhetőleg a hosszú idejű fennmaradás kezességével... s azért is, hogy ne csak Gyulafehérvár magyar múltja és jelene legyen a témánk, hanem mindenképpen a jövője is!”
A gazdag tartalmú könyvben alaposan dokumentált tanulmányt olvashatunk Máté Pál tollából Gyulafehérvár és környékének történetéről, az erdélyi püspökség megalapításáról, annak intézményeiről, a városnak a fejedelemség központjaként betöltött szerepéről, műemlékeiről és művelődési életéről.
Irodalmi fejezetében – Híres emberek, híres művek – Karácsonyi Benő gyulafehérvári témájú írása, Ferenczy Miklós: Gy. Szabó Béla méltatása (ezt a művész Márton Áron püspökhöz írt levelének fénymásolata egészíti ki); Kovács Mihai az erdélyi irodalom kellőképpen nem ismert és méltatott alakját, Simpf Jánost, a fiatalon elhunyt papköltőt, magyartanárt mutatja be.
Gudor Botond református lelkész, vallás- és történelemtanár értékes tanulmányának témája „Művelődés, társadalom, könyvtár- és akadémiaalapítási törekvések a Gyulafehérvár melletti Hegyalja XVIII. századi történetében.” Sipos Ibolya történelemtanár az írott magyar nyelv kezdeteihez kapcsolódó, a gyulafehérvári Batthyaneum könyvtár kincsei között található Gyulafehérvári Sorok (1310–20) kéziratot elemzi.
Egyház részében a könyv bemutatja a gyulafehérvári Szent Mihály római katolikus székesegyházat (Fülöp Sándor Szabolcs), a városban működő szerzetesrendeket (Chinda Péter), Komáromi Attila jogtanácsos pedig a kommunista hatalom által államosított és jogtalanul elkobzott ingatlanok romániai helyzetét ismerteti.
Kimondottan a rangos iskoláról szóló fejezetben Gál László tanár, igazgató A gyulafehérvári katolikus oktatás a kezdetektől a XVIII. századig címmel közöl értékes tanulmányt; Marton József nagyprépost, egyetemi professzor Vorbuchner Adolf gyulafehérvári püspökre emlékezik; Geréd Vilmos karnagy, tanár a kántorképzésről ír; Bakó Botond diák- és későbbi tanári éveit idézi fel.
A római katolikus kántoriskolából – ez volt a régi hivatalos neve a mai teológiai líceumnak – indultak közül Tamás József segédpüspök, Potyó Ferenc pápai káplán, általános érseki helynök, Szász János kanonok, petrozsényi plébános, s nem utolsósorban Korom Imre-György, az iskola jelenlegi lelki (spirituális) vezetője és hittantanára vall arról, mennyire szívükhöz nőtt és megerősítette őket hivatásukban ez a „kisszeminárium”. Korom Imre-György így fogalmaz: „Köszönöm neked, Gyulafehérvár, valóban Alma Mater – Tápláló Anya voltál és maradsz számomra!”
Nagyon őszinte hangnemű és tanulságos interjú olvasható a kötetben Jakubinyi György érsekkel a főpásztor és a kisszeminárium kapcsolatáról (diákszemmel kérdezett Ilyés Lehel), amelynek sokatmondó címe A bizalom és a szeretet útján a közösség szívébe. Egy másik interjút Tóth Csabával, az érsekség gazdasági vezetőjével Székely Róbert készítette. Tartalmas összeállítással emlékezik meg a kiadvány Gróf Majláth Gusztáv Károlyról, az intézmény névadójáról, a diákok püspökéről. Gazdag képgyűjtemény, képek az iskola életéből, az elöljárók és tanárok s az elmúlt 10 év csoportjainak, osztályainak és végzőseinek névsora emeli a történelmi kordokumentum értékű, visszapillantó évkönyv jelentőségét.
Fodor György
Szabadság (Kolozsvár)

Naptárbemutató
A Szent Mihály Római Katolikus Plébánia rendezésében a Szent Mihály Római Katolikus Nőszövetség dísztermében ünnepélyes keretek között Hantz Lám Irén bemutatta Páll Lajos képeiből szerkesztett naptárt.
Az eseményt felvezető beszédében elmondta: Azt vette észre az emberek szívesebben, nézik a művészi munkát, ha naptár formájában látják. A könyvet, vagy az albumot ritkábban veszik elő. A naptár, funkciójánál fogva, az emberhez közvetlenebb közelségben van.
Ennek következtében történt Páll Lajos képeinek bemutatása naptár formájában, melynek szerkesztője Hantz Lám Irén.
A bemutatón jelen volt: dr. Dankó Szilvia Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának konzulja, Katona Mihály Korond polgármestere, Tőkés Erika a kiadó részéről.
Páll Lajos Korondon, 1938. április. 3.-án született. Elemi iskoláját szülőfalujában végezte, középiskolái tanulmányait Marosvásárhelyen, a Képzőművészeti Líceumban, 1955-ban érettségizett. ’56-ban felvételizett a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára, ahol Kádár Tibor és Mohi Sándor, a kor két legjobb oktatója voltak a mesterei.
1956. október 27-én diákülést szerveztek a főiskolán, melyen többek között Páll Lajos is részt vett. De amint az események folytatásaként kiderült, nem éppen véletlenségből, jelen voltak, jól átgondolt meghatározásból, mindazok a beépített emberek, akik a belbiztonság kötelékeihez tartoztak.
A jelenlevő nemesen gondolkodó, a diákság érdekeit szem előtt tartó felszólalók felsorolták azokat az elvárásaikat, melyek szerintük a diákok jogos elvárásai voltak a központi vezetőséggel szembe. Ugyanakkor szolidaritásukat is nyilvánosságra hozták a Magyarországon folyó eseményekkel kapcsolatban. Csak egy példát említve: Szovjet csapatokat vonják ki azokból az országokból, amelyeket megszállva tartanak. De kérésük között az is szerepelt, hogy legyen diáklap.
Majdnem két és fél hónappal később, 1957 januárjában, kezdődött a retorzió. Mindazok, akikben bizonyos fokú vezéregyéniséget tudtak felfedezni a lefolytatott diák-gyűlések alkalmával, a belügyminisztérium célkeresztjébe, kerültek. A főcél egy bizonyos, később megvalósítandó tevékenység előkészítése. „Lefejezvén” az egyetemi diákság valamit is érő egyéniségeit. Megkezdődtek a letartóztatások. Rengeteg jóhiszemű és jó adottságokkal rendelkező egyén került börtönbe.
Ebbe a hullámba került bele Páll Lajos is. Aki megjárván a hazai börtönök nehéz utjait, 1962-ben szabadult.
Nem iratkozhatott vissza az egyetemre. Hazatér Korondra. Hazatérve bizonyosodik be, székely optimizmusa nem szenvedett csorbát, nem tört meg.
Mint festőművész és költő hazai földön teljesedik ki. Színei tökéletesen tükrözik azt a belső hangulatot, ami őt, mint alkotó egyént körbevesz.
Nagy szerencséje volt, meg tudott maradni korondinak az élet bármely helyzetében. Egészséges, alkotó ember magabiztonságával, székelység tudatával mindig élni tudott. Ez a magatartás Korond világához kötötte. Képeinek nagy része azt a tájat ábrázolja, melyben élete eltelt.
A sorsa, köszönhetően azoknak, akik tudták, hogy is kell kezelni bizonyos dolgokat, Páll Lajos aránylag fiatalon, megkapta azt a segítséget, mellyel a nyilvánossághoz tudott szólni.
A 1989-es események neki is nagyvilág kapuit megnyitották. Stuttgartban, Genfben, Magyarországon a Vármegye Galériában kiállíthatott. Később Stockholmban. Sokoldalú művész. Festő, faragó, korongozó és költő egy személyben.
Verseiben hűen, szabatosan tükröződik az a világ, melyben él. Korond hangulatát adják vissza. Írásai kötetben, valamint különböző hazai folyóiratokban is megjelentek.
Kolozsváron nem volt gyűjteményes kiállítása. Úgy tervezte 2013.-ban kiállít Kolozsváron is.
Az est alkalmával Molnos Lajos költő, aki szintén korondi születésű, de több évtizede kolozsvárivá vált, felelevenítette emlékeit, Páll Lajossal kapcsolatban.
Amint bevallotta, sajátmaga gondolkodásában soha nem tagadta meg szülőfaluját. Barátsága Páll Lajossal töretlen. Ennek is volt köszönhető, hogy a gyakorlott közéleti szerepléshez hozzászokott Molnos Lajos, esszéhez hasonló előadásában, ismertette a szépszámú közönséggel, Páll Lajos emberi és művészi értékeit. Azt is elmondta, Páll Lajos hozzá közelálló ember, akivel még akkor is tud szót érteni, ha egymás mellett ülve, órákon keresztül nem is szólnak egy szót sem. Jelezvén a székelység olyan tulajdonságát, mely rájuk jellemző. Alkotásaiban a tájat, az emberek hangulatát tudja visszaadni. Ennek is köszönheti sikerének egyik titkát. Mondhatni ugyanazt festi, de mindig más hangulatot, értelmet fedez fel.
Páll Lajos munkásságából is kitűnik, mondja Molnos, mindenik művész saját világában az úr. Azt alkot, amit akar és úgy, ahogy Ő akarja. Szabad, öntörvényű és egyszerű a Páll Lajos világa, mely versekből, festményekből épül fel. A könyveit saját festményeivel illusztrálta. Saját képei alá verseket írt. Azért ment haza Korondra, mert ott találta meg azokat a lehetőségeket, melyek művészi identitása megteremtését tették lehetővé. Páll Lajos festményei, akvarelljei, tusrajzai az alkotó egyéniség sajátos arculatát fejezik ki, melyeket nem lehet összetéveszteni más alkotókkal.
A Szent Mihály Római Katolikus Nőszövetség dísztermét, ami talán a város egyik legszebb terme, megtöltötte a közönség. Az a közösség, amely szereti, és közelállónak érzi magához a szépet. Sokan nem sejtve, két nap teltével, 48 órával később, bejárja a világot, köszönhetően a világhálónak a hír arról, hogy Páll Lajos, a Székelyudvarhelyi kórházban, visszaadta lelkét teremtőjének.
Gyászol a család, Korond, Erdély, a romániai magyarság, Magyarország, Európának és a világnak az a része, ahol olyan magyar értelmiség él, akinek tudomása van, mit is alkotott, teremtett, és hagyott maga után Páll Lajos.
Hagyatéka túléli Őt. Gyarapítva azon szellemi értéket, mely a teremtő emberre jellemző.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro