Pallas-Akadémia – 20
Írtunk már a jeles csíkszeredai könyvkiadó 20. évfordulójáról, hiszen április elsejei születésnapjukat egész rendezvénysorozattal ünnepelték, és kiadványaikkal meg néhány szerzőjükkel találkozóik egyik leggyakoribb helyszínére, Marosvásárhelyre is eljutottak. Ajándékköteteik, amelyekkel jubileumi adományként számos könyvtárat, iskolát, kulturális intézményt megleptek, eljutottak a Teleki Tékába is. Az évfordulós események a múlt héten Hargita megye székhelyén csúcsosodtak, csütörtökön a nemrég felavatott Kájoni János Megyei Könyvtárban rendezett irodalmi est, péntek délelőtt a Márton Áron Gimnázium dísztermében, délután a Nagy István Művészeti Szakközépiskolában lezajlott könyvbemutató és kiállításnyitó vonzotta a közönséget.
Kevés település mondhat a magáénak olyan szép, korszerű, új könyvtárépületet, mint amilyet Csíkszereda köszönhet a megyei önkormányzatnak. Kopacz Katalin igazgató joggal büszke rá, és konferenciatermükben örömmel látja vendégül az ilyen könyves rendezvényeket. Erre az alkalomra külön tárlatot is berendeztek, gazdagon válogattak a Pallas-Akadémia eddigi 570 kötetéből. Egész nagy falat betöltöttek a kiadó kiadványai. Látványként is szívderítő a sok pompás könyv, a szellemi töltet pedig, amit az olvasóknak felkínálnak, eléggé nem is méltatható. A könyvtáros házigazda nem is fukarkodott a méltatással. Borboly Csaba megyei tanácselnök köszöntője is bővelkedett elismerésben. A könyvkiadó főszerkesztője, Kozma Mária rövid visszatekintője, kiadótörténeti összefoglalója után a jelen levő szerzők, Ambrus Tünde, Balázs Lajos, Bogdán László, Egyed Ákos, Markó Béla, Mészáros Sándor, Nagy Miklós Kund és Sarány István sem hagyta ki mondandójából a csíki könyves műhely eddigi két évtizedének dicséretét. A Tőzsér József vezette Pallas-Akadémia, amely az utóbbi időben a Gutenberg kiadót, nyomdát és könyvesboltokat is működtető Tőzsér László közreműködésével is öregbíthette hírnevét, húsz év alatt a hazai magyar könyvkiadás egyik legnagyobb és legmegbecsültebb intézményévé, vállalkozásává lett. Bőséges, változatos, sok olvasói igényt kielégítő kínálatát nemcsak a kiállítás tükrözte, két átfogó katalógusból is képet kaphatunk erről. Az ünnepi esten Kozma Mária felvezető szavait követően megszólaló írók és köteteik ugyancsak e széles kiadói spektrumot érzékeltették. Ambrus Tünde, Balázs Lajos, Egyed Ákos a tudományosság, Bogdán László, Markó Béla a szépirodalom, Mészáros Sándor a határokon túli kitekintés és tényirodalom, Nagy Miklós Kund és Sarány István a művészetek és a publicisztika képviseletében mondta el gondolatait a jelenlevőknek.
Egy-két mondatban érdemes külön figyelmet szentelnünk a legfrissebb kiadói újdonságoknak. Egyed Ákos akadémikus sikerkönyvének bővített kiadása az előző változatnál is keresettebbé válhat. A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1989-ig immár azt a sorsdöntő időszakot is felöleli, amely az 1918-1920-as hatalomváltozástól az 1989-es eseményekig mélységesen meghatározta a székelység életét, sorsának alakulását. Sőt, kitekintést nyújt az 1990 óta eltelt több mint két évtizedre is. A történész minden eddigi kötete sikerkönyvvé vált, ezzel sem lesz másképpen. Mint ahogy biztos igen sokan olvassák majd a diplomata Mészáros Sándor újabb visszaemlékezéseit is. Előző kötete, A pekingi követség regényes formában ismertetett meg a kínai valósággal, a távol-keleti óriás egzotikus mindennapjaival és a diplomatalét különlegességeivel, a mostani Csecsenföldön, élve vagy halva nem fikcióba csomagolva hozza elénk a csecsenföldi drámai valóságot, ez a személyesen megélt ottani realitás jól dokumentált, hiteles tükrözése. A szerző az 1994-ben kezdődött első csecsen háború idején az orosz–csecsen konfliktus rendezésére létrehozott EBESZ-csoport soros elnökeként figyelhette meg, tapasztalhatta a történteket, és teljesített békéltető feladatokat. Folytonos életveszélyben élt, sőt egy autóbalesetnek álcázott merénylet túlélője is. Visszaemlékezéseit gazdag képanyag teszi még szemléletesebbé.
Folytatódik a Kemény János-életmű-sorozat is. Új darabja a helikoni találkozók házigazdájának Víziboszorkány című regénye. A Kákoc Kis Mihály és a Kutyakomédia után ez is közelebb hozza a mai irodalombarátokhoz a Mecénás írói hagyatékát. A könyvtári találkozón vers is elhangzott. Markó Béla ismét megcsillogtatta költői erényeit. Rendkívül találó, pontos és kíméletlen látleletben fogalmazta meg mai drámai helyzetünkből adódó életérzéseinket, hangulatunkat.
Másnap a fiatalokat szólították meg a pallasosok. A Márton Áron Gimnáziumban a történelem, néprajz, helytörténet és az irodalom került terítékre, a Nagy István Művészeti Szakközépiskolában a kiadó művészeti könyveiről beszélt Kozma Mária. Ezek több sorozatban és sorozaton kívüli kiadvá-nyokkal olyan gazdagon próbálják pótolni a könyvkiadói hiányokat, hogy ilyen tekintetben egyik honi műhely sem versenyezhet velük. Kiállítással is illusztrálták az elhangzottakat. Botár László, Csillag István, Gaál András, Márton Árpád, Mezey Ildikó, Siklódy Ferenc és Zsigmond Márton alkotásaiból nyitottak tárlatot. A műveket az a Botár László festőművész ajánlotta a közönség figyelmébe, akinek a napokban Kisinyovban nyílt Fazakas Csabával közös kiállítása.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Húsz rózsaszál Szent Erzsébet kötényéből a Gyimesekbe
Csíkszeredából a Gyimesek felé haladva ugyanaz a szokott kép fogad, mint a vidéken bárhol: szétlapított pillepalackok, édességes csomagolóanyag foszlányai, egyszóval jól megporosodott szemét az út szélén. Felsőlokra beereszkedve kellemes látvány a friss zöld színű hegyoldal, legelésző juhnyáj, lennebb, a faluban kertekbe zárt lovak látványa fogad. Itt is, mint például a Székelyföld legtöbb településén, látunk otromba és tájba nem illő lakóházakat, sőt élénk, például narancssárga színűeket is. A házak legtöbbje a hetvenes években épült vagy épült újjá, verandás változataik is megmaradtak. Faházak, nagy pajták, csűrök sűrűn egymás mellett. Az Ugra-pataki eltérőnél, a Szent Erzsébet nevét viselő iskola utcájában a kapu előtt állunk meg. Az udvaron ünneplőbe öltözött emberek, a színpadon népviseletben pompázó fiatalok: a diákok, akik az iskola alapkőletételének 20. évfordulója alkalmával tartott hálaadó szentmisén vesznek részt. Legtöbbje gyimesi viseletet hord, páran moldvai csángósat, néhányan székely ruhát.
A mise elkezdése után beállt csendben az út másik oldalán nőtt fenyőfákon éles hangon énekelnek a madarak, mintha beleszólnának ők is a szertartásba: mi is itt vagyunk! Berszán Lajos atya, az iskolaalapító a régi somlyai búcsúk hangulatát idézi meg, és a hívek akadályoztatásának valóban buta, erőszakos eszközeit is felemlegeti. Hogy miért? Mert éppen 20 évvel ezelőtt, 1993 pünkösdjén, május 28-án helyezték el az épület alapkövét, amit Bálint Lajos érsek áldott meg. Anyagilag támogatta az iskolaépítést a debreceni Keresztény Értelmiségiek Szövetsége.
Őseink hite, buzgósága nem veszett ki az emberi szívekből – tapasztalta meg 1990 után is Berszán Lajos gyimesfelsőloki plébános, bár úgy vélte, a vörös 45 év kimosta az emberekből a hitet is, meg az igényt is, hogy zarándokútra induljanak Somlyóra. Sőt idegenek, anyaországiak, debreceniek is számosan érkeztek, az meg senkinek sem tűnt fel, hogy nem is római katolikus vallásúak legtöbben.
A szertartás során röviden megismerkedhettünk a kezdetek eseményeivel is. A tervezés nem az iskolateremtéssel volt kapcsolatos. 1993-ban két autóbusznyi anyaországi zarándok szállt meg Felsőlokon. Azt határozták el vendéglátójukkal együtt: zarándokházat építenek. „Nekifogtunk, hogy megvalósítsuk ezt az álmot” – emlékezett Berszán atya. Közben Márton Áron püspök hatásáról esik szó a prédikációban: a püspök előszobájában az elvett, az állam által kisajátított egyházi iskolák fényképeit látta az ifjú Berszán Lajos. Mint akinek a házát kirabolták – hasonlítja a helyzetet.
Ennek a nevelésnek eredményeként „ki is alakult egy feje tetejére állított világ”. Az iskolateremtés ezért is vált fontossá. Bálint Lajos római katolikus püspök áldotta meg az alapkövet, rá múlt pénteken emlékeztek az iskola tanulói, akik a csíkdelnei régi templom melletti sírhelyét felkeresték, emléke előtt tisztelegtek. A püspök anyagilag és erkölcsileg is támogatta a felsőlokiak egyházi iskoláját, Berszán atya felemlegette: nem csupán ünnepeken, hanem hétköznapokon is eljött, beült a tanítási órákra is. Boldogan jött ide – sommázta az emlékező. Közben vonatzakatolás tölti meg a völgyet, és a nap kisüt, forróságát szétárasztja. Később a fény megfogyatkozik, beborul. Arra is választ kapunk, miért lett a tanintézet neve Árpádházi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium. Részben azért, mert a magyar szent a szegények támasza, segítője volt, amint az iskola is a rászoruló gyermekeket fogadja be, hogy segítse majd elhelyezkedni a társadalomban. Személyes indítékok is álltak a háttérben: az iskolaalapító lelkész édesanyja is az Erzsébet nevet viselte, bár ő nem érhette meg még az építkezések elkezdését sem. Vallásossága példaként szolgált gyermeke számára is, aki úgy emlékezik rá: az olvasó mindig a kezében volt, amikor meg nem, akkor dolgozott. Plébánosként két templomot festetett, mindkettőben ott van a magyar szent képi ábrázolása. Az oltáron előtte ugyancsak a magyar szentre emlékeztet a gyönyörű rózsacsokor (egyik legenda szerint amikor a szegényeknek kötényében ételt vivő Erzsébetet férje, mások figyelmeztetésére, számon kérte, mit visz el hazulról, ő azt felelte: rózsát – és télidőben rózsává változott a kötényébe rejtett és az éhezőknek szánt élelem).
Dr. Keresztesné Várhelyi Ilona hazajön Felsőlokra, ezért az ünnepségen szerepet is szántak neki. Az elmúlt két évtizedre emlékezve így fogalmazott: „a kezdeti magocskát segítettünk kicsírázni. Ausztráliától Amerikáig, Japántól Hollandiáig mindenütt volt olyan magyar, aki hitte, hogy ez a mag kicsírázik.” Majd eredményként állapította meg: az épület áll, és 16 éve már, hogy végzősöket bocsát el az iskola minden tanév végén, felnőttként.
Az épület terveit lovag vitéz Haranghy Sándor okleveles építészmérnök készítette, a Történelmi szent Lázár Katonai és Ispotályos Lovagrend (Málta) KLJ lovagja, a magyar Országos Egyházművészeti és Műemléki Tanács tagja, később Gyimesfelsőlok díszpolgára. A szertartás során megszólalva, a meghatottságtól elcsuklott a hangja.
A mise után a szabadtéri színpadról hordják a székeket vissza az iskolába a diákok. Színes kavalkád, mosolygó vagy kipirult arcokkal. Berszán Lajos atya pedig kamera előtt nyilatkozik, ha az ő esetében lehetne ezt a szót használni… Pontosabban: emlékezik, és válaszol a kérdésekre.
Ő mondja el, hogy a végzős osztályok – mert jó ideje kettő van – létszáma kereken 60, de 94 a teljes létszám, ugyanis esti tagozat is működik Felsőlokon. Nem mellékes az sem, hogy a diákok mellett a kisebbekre is gondoltak, amikor első osztályt is indítottak, sőt ma már három óvoda is hozzájuk tartozik a falu különböző pontjain. Folytonos a növekedés a létszámot illetően.
Hogy kikre büszke? Tanítványaira. – Boldog voltam, amikor az első végzős esküvőjén prédikáltam. Egyik növendékem Rómában végez, részt vettem a szerpappá szentelésén. Most végzett az első gyógyszerész tanítvány, van színésznő is, és többen ebben a völgyben tanítanak. Egyikük kolleginám – visszajött saját iskolájába tanítani.
Az emlékek felidézésében a humor is szerepet kap. Magára gondolva mondta az atya: – Pappal is megeshet, hogy kórházba kerül, ott is vannak tanítványaim!
Aztán így összegzi a Szent Erzsébet nevét viselő tanintézmény és a maga munkájának szerepét: – A keresztény értékrendet szeretnénk a lelkükbe beírni – tekintetünk pedig követi az udvaron jövő-menő, csángós ruhájukban pompázó fiatalok lépteit.
– Jövőre szeretném, ha szerzetesrendet telepíthetnék ide. A folytonosságot, a lelkületet is megerősítenék – hangzik el a tervek közül. Valamint az a megállapítás is, hogy az iskolának kialakult már a légköre. Ezt megerősítették diákok is később, egyik végzős fiatalember úgy fogalmazott: ha nem itt tanulna, valószínűleg diszkókba járna és az alkoholt meg más tudatmódosító szert is kipróbált volna…
Ezzel a légkörrel kapcsolatosan az iskolaalapító plébános úgy fogalmazott: aki ide jön tanulni, az tudja, hogy katolikus iskolába jön, ahol imádkozunk, misére járunk. És a tudományokat kell művelnünk – teszi hozzá.
A Duna Televízió székelyudvarhelyi stábjának nyilatkozva elhangzik: az alapkőletételtől végigkövették az iskola történetét, a mai évfordulóig. Közvetítettek Gyimesfelsőlokról betlehemes pásztorjátékot és karácsonyi éjféli misét is.
A színes forgatag hamar megcsendesedik: a diákok szüleikkel, hozzátartozóikkal távoznak, hogy együtt, családi körben töltsék a késő délutánt. A kamera kedvéért még az iskolaépület előtti kis harangot is megkondítják.
Bemegyünk az új, iskolának tervezett épületbe. Rövid összefoglalás a múltról, sok fényképpel bal oldalt. A falképen, csángó és székely fiatalok körében, háttérben jellegzetes gyimesi tájjal Szent Erzsébetet ábrázolják, az egyik falra a tanulók rajzaiból állítottak ki, csaknem mindegyik Szent Erzsébettel kapcsolatos. A falakon kinagyított fényképek az intézmény életének kiemelkedő eseményeiről, ünnepeiről. Az osztálytermek üresek, a székek az asztalokra felrakva, az utolsó takarítás okán. Az épület négyszög alakú, kis udvarral a közepén, hogy minden folyosóra, terembe természetes fény jusson. Most nagyon csendes… mert nem tanítási nap a mai.
Miután látszólag minden elcsendesedett, dr. Keresztesné Várhelyi Ilonával az udvaron beszélgetünk. Felemlegeti az ötlet kipattanását: hogy zarándokházat terveztek kezdetben, ám az ötlet módosult, mert társaival együtt arra gondoltak, a gyimesi gyermekeknek meg kell adni a továbbtanulási lehetőséget. (A zarándokház ötlete sem merült felesésbe, mert az épület zarándokoknak biztosít szállást.) Ezt nem csupán az adományok folyamatos gyűjtésével és továbbításával segítették, hanem kétkezi munkával is. Ki gondolná, hogy a magasan képzett debreceni értelmiségiek szedték a követ a Boros patakából? Nosztalgia van a mondatokban, hivalkodás szemernyi se. Pedig e húsz év jogalapot adhatna ahhoz, hogy összegzően fogalmazzon a felsőloki középiskola jótevője. Adatokat sorol: 1992-ben jegyezték be a Sziklára Épített Ház Alapítványt, az APEH alkalmazottja nyilván nem ismerte a bibliai történetet, látszott ez a név feletti csodálkozásán. Segítettek több ízben is munkával: busznyi fiatallal jöttek, ő főzött, ittléteik gyümölcse a személyes kapcsolatok kialakulása volt. Folyamatosan szükség volt a pénzre, sosem tudhatták, éppen mire lesz elég. Száz forinttól pár millióig terjedő összegeket kaptak, említi, az összegek azt mutatják: mindenki pillanatnyi lehetősége, tehetsége szerint támogatta a felsőloki iskolaépítést. – Van olyan ismerősöm, aki 18 éven keresztül a kicsi nyugdíjából havonta kétezer forintot befizetett… – említ egyet a sok példa közül dr. Keresztesné Várhelyi Ilona. Másik támogatójuk vállalkozó fia a teljes vízvezetés és csatornázást kifizette. „Furcsa és sokszor megható módon” gyűlt a pénz. Volt, amikor már számítógépre, autóra gyűjtöttek… Koncerteket is szerveztek, hogy a bevételt a Gyimesekbe hozhassák. „Koldultam a világban, levelezés által” – hangzik el. Vagy prospektust tervezett, újságcikket írt, támogató családokat kerestek a diákok mellé, mikor amivel célt lehetett elérni. Most már ösztöndíjat tudnak felkínálni diáknak és tanárnak, utóbbiak közül a legpiacosabb, legkapósabb szakembereknek, akik elcsábíthatóak lennének, hogy a jobb kereset reményében ne menjenek máshová innen. Az itt tanuló diákoknak nagyobb része csángó, de egészen messziről is eljöttek ide tanulni. Szállásuk, ellátásuk költségeit ma is jórészt adományokból kell fedezni.
Aztán anekdotikus történetek hangzanak el, például arról a debreceni operatőrről, aki ittléte első éjszakáján az olajos deszkapadlón aludt a helyi viszonyokat már ismerő debreceniekkel, miközben egerek járkáltak a teremben, reggel pedig nem értette, miért a Tatros vizét ajánlják mosakodásra. Aztán ügybuzgó Gyimesekbe járó ember lett belőle. És szó esik a plébános úr Funar nevű macskájáról is.
A debrecenieknek – éppen otthon – azt is szemükre vetették, miért éppen gyimesieket, és miért nem hazájukbelieket támogatnak? Aki azonban ismeri a rászoruló fiatalok családi körülményeit, vagy részt vett rendezvényeiken, az iskola eseményein, bizonyára nem tesz fel többé ilyen kérdéseket.
Gyérül a fény a gyimesi völgyben, vacsorához sorakoznak a bentlakó diákok. Levetették pompázatos népviseletüket, ugyanolyan eleven gyermekek, mint bárki más a korosztályukból. Már nem érezni az ünnepi hangulatot, a meghatottság bennünk is oldódik, Berszán atya szíves invitálással búcsúzik: jöjjünk be feltétlenül, ha erre járunk. Dr. Keresztesné Várhelyi Ilona a kapuig kísér. Kibújik a nap a felhők mögül, hogy kellő fénybe vonja mindkettejük arcát.
1994. szeptember 15-én a gyimesfelsőloki plébániatemplomban kezdte az első tanévet a középiskola első osztálya. A szentmisét Bálint Lajos érsek végezte, majd harminc diákot szólítottak néven, akik az első évfolyam tanulói lettek. Tanterem, iskolaépület nem létezett, mégis beindult az Árpád-házi Szent Erzsébetről elnevezett római katolikus líceum. Elkészült az épület tervrajza, és a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének debreceni csoportja, dr. Keresztesné Várhelyi Ilona a közben bejegyeztetett Sziklára Épített Ház Alapítványon keresztül gyűjtötte az adományokat, támogatta az építkezést. Az oktatás a község klubtermében folyt, a harmadik tanév elejére fejezték be az épületet. Saját tanárai sem voltak az iskolának, a környékbeli iskolák igazgatói tanítottak be, később Angliából, Németországból jöttek nyelvtanárok. Közben újabb évfolyamokat indítottak minden évben, és az épület kezdett szűkké válni, „kinőtték” (most 120 férőhelyes bentlakásnak, étkezdének, fürdőnek ad helyet), újból építéshez fogtak: az akkor elkezdett iskolaépület az oktatás sajátos igényeit kellett kielégítse. A telek megvásárlását az Apáczai Közalapítvány segítette, az építkezésben pályázati úton az Illyés Közalapítvány, a Mocsáry Lajos Alapítvány és a magyar Kulturális Örökség Minisztériuma nyújtott több rendbeli segítséget. Két év alatt épült fel az új iskolaépület. Első évfolyamuk 1998-ban végzett, 2007-től esti tagozata is van az iskolának. 15.000 kötetes könyvtár szolgálja a diákokat és tanáraikat, valamint korszerűen felszerelt fizika, biológia–kémia és informatika szakterem. Az intézmény alapítója Berszán Lajos gyimesfelsőloki római katolikus lelkész, igazgatója Bálint Gergely, aligazgatója Ambrus István.
P. Buzogány Árpád
székelyhon.ro

József atya, aki Istennel él
P. Márk József nyugalmazott ferences atya, akit a legtöbben József atyaként ismernek, több mint negyven éve a csíksomlyói ferences kolostor lakója. A kolostor, a kegyhely, a kegytemplom múltjának kutatója idős korban is aktív, írásai a világhálón, saját blogján is megtalálhatók.
A csíksomlyói ferences kolostor kertjében beszélgettünk József atyával, aki idős kora és nehezebbé vált mozgása ellenére is derűsen, jókedvűen fogadott, és elevenítette fel emlékeit. Csíkszenttamáson született 1927. szeptember 27-én, mint mondja, vallásos községben, vallásos szülők gyermekeként már korán közel került az egyházhoz. „Jó tanítók és jeles pap neveltek, ministráltunk, szerepelni jártunk az egyház és iskola keretében” – emlékezett a kezdetekre. A karcfalvi elemi iskola, majd a polgári iskola elvégzése után 1945-ben a somlyói Majláth római katolikus tanítóképző diákja lett. Az itt eltöltött időszak döntően meghatározta további életútját.
„A barátok tanítottak minket, Angi Csaba, Boros Valér orgonista és zenetanár. Négyen-öten fellelkesedtünk, és megkérdeztük, mi lenne, ha mi is belépnénk a rendbe. Elmondták, mivel jár, és kértük a belépést. 1946 augusztusában bevonultunk, szeptembertől kezdődött a próbaév a rend keretében, a mikházi kolostorban, Páter Gurzó Anaklét atya magisztersége alatt. Nagyon tetszett a szerzetesi élet, mert itt megismertük a szent kegyhelyet, jó, buzgó barátok voltak, akik példaképeink lettek. Az egy év után visszautaltak ide, Somlyóra, akkor már beöltözve, fogadalomtétel után. A következő osztállyal jártuk az utolsó évet, ’47 őszétől ’48 tavaszáig. Utána elmentünk Vajdahunyadra, a ferences teológiára, és ott 1948 őszén megkezdtük a teológiát” – mesélte.
Akkoriban nehéz idők jártak a ferencesekre, és az egyházra, mert megkezdődött a szerzetesrendek feloszlatása, különösen az iskolarendeké. 1949 őszén a karhatalom erőszakkal távolította el őket a teológiáról, az intézetet feloszlatták. A fiatal teológus hazakerült Szenttamásra, majd munkaszolgálatra sorozták be, és Brassóban három évet töltött a cementgyárban dolgozva. „1953 nyarán hazajöttem, ősszel bevonultam Désre. Üzentek, hogy menjek, mert folytatjuk a teológiát. Elmentem, a többiek is eljöttek, folytattuk. Mivel azalatt folyt az áskálódás a rend ellen, hogy szétzavarjanak, 1957-ben Márton Áron püspök titokban felszentelt, az ő kápolnájában, hogy nehogy a hatóság elfogjon, bezárjon. Az öt hátralévő teológiai évet elvégeztük, aztán ott voltunk Désen, vidékre jártunk beteg papokat kisegíteni vagy helyettesíteni. 1958 nyarán egy hónapig itt voltam Somlyón, Daczó Lukács atyát helyettesítettem” – mondta P. Márk József.
1967 őszéig Désen maradt, akkor már annyira erősödött az üldözés, hogy a rendfőnök kimondta a feloszlást, és a provinciális engedélyével mindenki elvonult, hogy az egyházban elhelyezkedjen. Püspöki jóváhagyással került József atya Zágonba, plébániára, ahol két évet töltött. Lukács atya kérésére 1970-ben Csíksomlyóra került, mert itt papra és orgonistára is szükség volt.
A búcsú egykor és ma
„Amikor ide kerültem, a helybeliek jártak csak a templomba, de a búcsúkat megtartottuk. Ezt nem üldözték, de ellenőrizték. Csak a templomban volt, a templom elé sem volt szabad kijönni. A nép részt vett a szentmisén, csoportonként kimentek a hegyre, de búcsús menet nem lehetett, még egy kereszttel sem” – mesélte. 1990-ben már 80 ezer ember volt a templom előtti téren. Utána kétannyi, a harmadik évben már nem fértek el a téren, akkor határozták el, hogy kiviszik a szentmisét a két Somlyó közé.
„Albert atyával ketten kimentünk, felmértük a helyet, az oltár helyét, a nép elhelyezését elterveztük, és 1993 pünkösdjén megvalósítottuk. Előre én vezettem az egészet, aztán jöttek a tanárok, megkértük Miklós Józsefet, hogy segítsen. Sokan mellénk álltak, megszerveztük a rendezői társaságot helybeliekből, s ezt évről évre fejlesztettük. Úgy szoktuk mondani, nemzetközivé vált a búcsú, sokan azt emlegetik, hogy nagy magyar összejövetel. A ’90-es évek végén mi ez ellen tiltakoztunk. A búcsú lényege a Mária-tisztelet, búcsújárás, bűnbánattartás, lelki megtisztulás. Érdekes esetek is voltak, politikusok akartak felszólalni, programbeszédet mondani, de lefújtuk. Ez vallásos dolog, a politikának itt nincs helye” – magyarázta József atya.
A csíksomlyói szolgálat évei
A ’70-es évektől Écsy János atya váltotta fel Daczó Lukácsot a kolostor élén. „Ő egy jeles, rendkívüli egyéniség volt mint pap is, mint ember is. A vele töltött 11 év nagyon nagy kegyelem volt. Az ő idejében a Mária-tisztelet egyre nőtt, sokan jöttek a templomba” – emlékezett József atya. Écsy János 1982-ben autóbalesetben hunyt el, József atya is az autóban ült akkor, ő vezetett. Szerinte a balesetkor biztonsági öv használata segített volna a súlyosabb következmények elkerülésében. Be is akarták kötni magukat, ha egy parkolóhelyre érnek, de erre már nem került sor.
„Medgyesre voltunk, névnapra az egyik atyához, és amikor jöttünk vissza, délután, szép, tiszta időben egy völgybe mentünk be, és ahogy jöttünk ki, szemből két személyautó egy teherautót előzött. Az első bevágott elé, de a második az úton maradt. Amikor megláttam, hogy két autó jön velem szembe, rávágtam magam a kormányra s a fékre, ennyi volt” – elevenítette fel a történteket. Ekkor törött ki a forgója, amelyet később műforgóval helyettesítettek. Az autóban hátul ülő Gurzó Anaklét atyának a lába tört el. Écsy atya elhunyt, helyére P. Pöhacker Balázs került.
„A provinciálisi rangot ő örökölte végrendelet útján, 1989 őszéig volt itt. Albert atyával cserélt, aki Kolozsváron volt. Ő telefonált nekem, és mondta, hogy hívták, legyen ő a főnök. Mondtam, ne okoskodj, gyere ide, s én mondom, hogy mit csinálj. 1989 őszén idejött Albert atya, jött a változás, s aztán tizenegy évet küszködtünk, a rend helyreállításával, a rendház, kertek, birtokok visszafoglalásával” – mondta P. Márk József.
Megtalált értékek
József atya hosszú éveken át a kegytemplom orgonáján is játszott, a kegyhely múltját kutatta, régi egyházi énekeket gyűjtött, a templomban megtalált régi könyveket tanulmányozta, részt vett ezek megmentésében. 1980-ban és 1985-ben kerültek elő eltűntnek vélt XV–XVI. századi zenei kódexek, a Kájoni-kéziratok, a csíksomlyói iskoladrámák, először 1980-ban, a Mária-szobor talapzatának javítása alkalmával, majd 1985-ben a kolostor beépített falában 123 felbecsülhetetlen értékű kéziratot és régi könyvet találtak. Ezeket a könyveket a ferencesek 1944–1948 között rejtették el azzal a szándékkal, hogy megóvják a pusztulástól.
„Jött a Szekuritáté, hogy ezek a könyvek állami kincsek, és kérdezték, hogy mertünk hozzányúlni. Mondtam, én úgy tudom, hogy ez a barátoké volt, és most is az. A könyveket elvitték, restaurálták. Úgy tudtuk visszaszerezni, hogy szerveztünk egy könyvkiállítást, és kértük a könyveket, így visszakaptuk” – emlékezett vissza a történtekre.
A kegytemplomról, a benne levő tárgyakról, a kolostorról, a kegyhely történetéről számos írása van József atyának, ezek nemcsak a kolostor világhálós honlapján, hanem saját blogján is megtalálhatók, mert ahogy erre lehetőség adódott, megtanult számítógépen dolgozni, megismerte a világhálót, még a legismertebb közösségi oldalhoz is csatlakozott. A kegytemplom Domus Históriáját már húsz éve ő írja. 2007-ben ötvenéves papi jubileumát ünnepelte.
„Boldog nyugdíjas vagyok, még tudok gyóntatni, s azt végzem is. Hallásom megtompult, de tisztán meghallom, ha kimondják a bűnöket, és feloldozom. Mi lelki emberek vagyunk, az Istennel élünk, nem félünk se a haláltól, se a jövőtől, mert akinek szolgálunk, annak gondja lesz ránk az örök életben” – mondja József atya.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Csíkszeredai ballagásokon vett részt a román oktatási és honvédelmi miniszter
A székelyföldi Csíkszereda román nyelvű gimnáziumának és legnevesebb magyar nyelvű gimnáziumának a ballagásán vett részt pénteken Remus Pricopie román oktatási miniszter és Mircea Dusa székelyföldi származású honvédelmi miniszter.
Az Octavian Goga Gimbnázium és a Márton Áron Gimnázium ballagási ünnepségei után adott sajtónyilatkozatában Remus Pricopie a román és a magyar diákok, valamint a román és a magyar tanárok közötti párbeszéd fontosságát hangsúlyozta.
Visszautalt arra a kovásznai esetre, amikor egy vegyes tannyelvű iskolában egy román diáklányról az osztályfőnöke levétette a március 15-én tiltakozásképpen feltett román nemzeti színű hajpántot. Kijelentette, az eseményt követő vizsgálat azt mutatta ki, alig van párbeszéd a román és magyar gyermekek, a román és magyar tanárok között. Helytelenítette, hogy „a kultúrák közötti átjárhatóság értékeinek a hirdetése helyett az elkülönülés a kiindulópont" a térségben. Remus Pricopie ugyanakkor a kisebbségi oktatás fontosságáról is beszélt. Kijelentette, hogy Romániát ebben a tekintetben példamutatónak tekintik az Európai Unióban. „Ha csak három kisebbségi származású gyermek is van egy településen, akkor is minden feltételt kell biztosítani a számukra" – idézte az Agerpres hírügynökség a minisztert. A tárcavezető megjegyezte, ez az elv egyaránt érvényes a Székelyföldön kisebbségben élő román, és az ország más régióiban élő, valamely kisebbséghez tartozó gyermekekre.
Mircea Dusa védelmi miniszter elismerő szavakkal illette a Márton Áron Gimnázium eredményeit, és megjegyezte, az Európai Unió forrásaiból nemrég felújított gimnázium az egyik legszebb iskolaépület Erdélyben.
A csíkszeredai Octavian Goga román tannyelvű gimnázium ballagásán Mircea Dusa román zászlót adott át a végzős diákoknak. Arra kérte őket, hogy más vidékek diákjainál jobban „viseljék a szívükön" e szimbólumot. Abbéli meggyőződését is hangoztatta, hogy a csíkszeredai román iskolában olyan szellemű nevelést kaptak, amely alapján büszkék a románságukra. MTI
Erdély.ma

Az egykori város: ledöntött emlékműveink és szobraink emlékezete
Nemcsak az országzászlós emlékmű sínylette meg az elmúlt száz év viharait. Dőltek itt is szobrok, eltűntek emlékművek. Nem mind nyomtalanul.
Székelyudvarhelyen a Márton Áron tér felújítása kapcsán az elmúlt néhány hétben többször is hallhattunk az ún. országzászlós emlékmű címereiről, illetve a Patkóról, mint kegyeleti helyről. 1940-41-ben létesült a mostani építmény – azonban nem ez volt az egyetlen emlékmű, ami megsínylette a történelem viharait, a hatalom- és rendszerváltásokat.
„Mi csak a ledöntött szobrainkat állítjuk fel újra!" – mondta Orbán Balázs szobrának avatási ünnepségén Sütő András író 1995-ben, utalva arra, hogy az utóbbi egy évszázadban a politikai rendszerek jöttek és mentek, s ezek a jövés-menések nem egy szobor vagy emlékmű életébe is kerültek.
A legnagyobb szoborállítási hullám a néha viccesen Soborheiu Secuiescnek, vagy Szoborhelynek is nevezett Székelyudvarhelyen kétségtelenül az elmúlt húsz évben volt. Azonban a múlt században nemcsak emeltek, hanem döntöttek is le szobrokat, emlékműveket.
Dőlnek a szobrok
A kommunizmusban emelt két híres udvarhelyi mellszobor két iskolához kapcsolódik, ezek dőltek a leghamarabb 1989-1990 fordulóján, amikor a mese, ha csak látszólag is, véget ért.
Józsa Béla mellszobra a tanítóképző (ma a Református Kollégium), Petru Grozáé a gimnázium előtt állt 1990. januárjáig. A kommunista, mártírhalált halt (Kolozsváron agyonverték 1943-ban), hodgyai születésű Józsa szobrát, amelyet 1961. tavaszán avattak fel, Orbán Áron szobrász készítette, az iskola elől eltávolított alkotás jelenleg a múzeum udvarán van.
A gimnázium 1958-ban vette fel dr. Petru Groza nevét, Románia első kommunista miniszterelnöke (1945. március-1952. június) halálának évében. Groza tökéletesen tudott magyarul, Budapesten tanult, és igen népszerű volt azokban az években a romániai magyarság körében.
Szobrát 1974-ben avatták fel a gimnáziumhoz vezető út mentén, alkotóját nem ismerjük, a márványszobrot Bukarestből, az akkori Alkotók Házából hozták. 1990. januárjában, Józsa Béla szobrához hasonlóan, a mellszobrot levették a talapzatról.
Ugyanabban az évben a Tamási Áron nevét felvevő iskola egyik hátsó raktárába tették, azóta is ott van. A szobor talapzata ma is ott áll a gazzal benőtt, rendezetlen környéken.
A levésett emlékművek
A dualizmus korában, illetve az első világháború idején két jelentős emlékművet állítottak a város közterein. Az egyik az 1896-ban emelt millenniumi emlékmű a Megyeháza előtti téren, a másik az 1917. december 8-án, az akkori Deák téren felavatott Vasszékely.
Mindkettőt lerombolták az első világháború után: a bevonuló román katonák 1919. januárjában először megcsonkították a Vasszékelyt, majd lerombolták - egy megmaradt darabját ma a múzeumban őrzik. 2000-ben újraállították a Vasszékelyt – az eredeti helyéhez képest körülbelül harminc-negyven méterrel hátrább.
A millenniumi emlékmű is ugyanarra a sorsra jutott, mint a Vasszékely, 1919-ben lebontották, két darabját szintén a Haáz Rezső Múzeum őrzi. 2008-ban újra felállították, nagyjából az eredeti helyére.
Az első világháborúhoz kapcsolódik egy másik emlékmű, aminek már nincsenek nyomai. 1915-ben a Kuvar-szikla oldalára két dombormű került a német–magyar barátság „örökkévalóságának" bizonyosságául, Ferenc József osztrák-magyar és II. Vilmos német császár portréival.
Ezeket is leverték, de a helyük, illetve a később kiegészített emlékmű elszórt darabjai egészen addig fellelhetők voltak a Kuvaron, amíg a töltőállomás melletti támfalat néhány éve meg nem építették.
Címerek a Patkóban
A Patkó, illetve az országzászlós emlékmű 1941-ben épült meg, avatását szeptember 5-én tartották, pontosan egy évre rá, hogy a magyar honvédek átlépték a trianoni határt. A bécsi döntés után Székelyudvarhely két országzászlót kapott: az egyiket a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségétől – ezt a Kuvar oldalában állították fel, az említett első világháborús emlékműnél –, a másikat a testvérváros Pestszentlőrinctől.
Ez utóbbit helyezték el egy emlékművel együtt a Felső piactéren, amit akkoriban Batthyány-térnek neveztek. Az emlékművet Gidó Csaba történész kutatásai szerint egy helyi mérnök, Asztalos Kálmán tervezte.
A zászlórudat, illetve az öt címert (balról jobbra: Erdély, Udvarhely vármegye, Magyarország, Pestszentlőrinc és Székelyudvarhely) a háború utáni hatalomváltáskor tüntették el.
S ha már a szobortörténelmet Sütővel kezdtük, vele is végezzük: a tervek szerint idén felavatják a néhai író mellszobrát Székelyudvarhelyen, ez lesz a város legújabb ilyen jellegű alkotása.
A szobrok, emlékművek az örökkévalóságnak készülnek, de Kelet-Európának ebben a szegletében a politikai rendszerek, illetve a hatalomra került emberek meggyőződései, akarata és véleményei határozzák meg sorsukat: dőlnek vagy újra visszaállnak.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Hitélet – Régi bibliák a templomtoronyból az új könyvtárba
Több XV. századi könyvet, ritkaságnak számító misekönyveket és Márton Áron bejegyzését viselő misekönyvet is megtekinthettünk a Kolozs-Dobokai Főesperesség 700 éves fennállását ünneplő, Elődeink Bibliái című tárlaton, a római katolikus nőszövetség Szentegyház utcai székhelyén, kedden délután. A bibliák a főtéri templom tornyából átkerülnek a rövidesen megnyíló új levél- és könyvtárba.
Fábián Mária nőszövetségi elnök köszöntő szavai után Kovács Sándor római katolikus főesperes elmondta: a most kiállított bibliák eddig a Szent Mihály-templom tornyában voltak. – A hőmérsékletingadozás miatt a torony nem volt megfelelő a könyvek tárolására. A Szentegyház utca 2. szám alatti ingatlanunk felső részében nemsokára megnyitjuk az új levél- és könyvtárat. Így az eddig elraktározott könyveket el lehet majd olvasni, a szakembereknek pedig megadjuk a lehetőséget a kutatásra. A Szentegyház utca 4. szám alatti ingatlan egyik földszinti termében állandó egyházművészeti kiállításon megtekinthetőek lesznek a toronyban őrzött szobrok, barokk képek, oltárrészek – közölte a jó hírt a főesperes. – A szent, azaz a biblikus irodalom kezdetei a szájhagyományban gyökereznek. Lelki és nyomdaművészeti kincsek szép csokrát emelhetjük ki ezen a kiállításon, és szemlélhetjük hitünk és lelkünk gazdagodásáért – magyarázta Kovács Sándor, majd a Biblia tanításáról szóló Gárdonyi-versrészletet olvasott fel.
A Potyó István karnagy vezényelte Szent Cecília kórus fellépésekor szólót énekelt Sándor Csaba, zongorán kísért Geréd István.
– A nehézségek ellenére szerencsés korban születtünk. A gyulafehérvári egyházmegye létesítésének 1000., a kolozsmonostori bencés apátság 950., és most a Kolozs-dobokai Főesperesség 700-ik esztendeje előtt tiszteleghetünk – kezdte előadását Sas Péter budapesti művelődéstörténész. – Érdekes a plébánia könyvtára, ám nem áll a rendelkezésünkre olyan adat, amelyből kiindulva hitelesen be lehet mutatni a történetét. A templom történetét alapul véve elmondhatjuk, hogy a hívek sokszor adományoztak könyveket a templom javára. A XX. század első évtizedében Kelemen Lajos kolozsvári helytörténész naplójában arról számolt be, hogy az aporfalvi Apor-kúria könyvtárát kutatva a Szent Mihály-plébánia könyvtárából származó könyveket fedezett fel, amelyek valószínűleg a XVII. századbeli Apor József plébános által olvasott könyvek közül felejtődtek a családi könyvtárban. Sajnos, az Apor-könyvtárat 1944-ben felgyújtották, az egyetlen leírás róla az, amit Kelemen Lajos naplójából olvashatunk – közölte az előadó, majd további forrásokat említett. Mint mondta, Kelemen Lajos 1915-ben a Keresztyén Magvetőben közölt írást a Szent Mihály-plébánia könyvtárának egyes darabjairól. Kelemen Lajos még kiadatlan naplójából tudjuk meg, hogy 1925-ben Csűry Bálint nyelvésszel elkezdték a plébánia könyvtárának átnézését. 1932-ben Hirschler József plébános megmutatta a könyvtár anyagát Asztalos Miklós budapesti történésznek, aki 1934-ben megjelentetett a Könyvtári Szemle folyóiratban egy tanulmányt.
Megtudtuk továbbá, hogy a XVII. század előtt megjelent egyes könyvekben nem katolikus papok írtak a lapszélekre bejegyzéseket, amelyek most az egyháztörténészek érdeklődésére tarthatnak számot.
– Vorbuchner Adolf erdélyi római katolikus püspök 1938-ban felkérte Baráth Bélát, aki 1928–1942 között a gyulafehérvári Batthyaneum igazgatója volt, és könyvtörténettel is foglalkozott, hogy írja össze a Szent Mihály-plébánia könyvtárában található ősnyomtatványokat. Baráth hozzávetőlegesen 100 ősnyomtatványt írt össze, amelyeket 1440–1500 között adtak ki. Munkája eredményeképpen tájékoztató kiadványt jelentetett meg. Mindez azt mutatja, hogy a korabeli plébánosok fontosnak tartották a könyvek beszerzését. Sajnos, a két világháború idején sok levéltár, könyvtár elpusztult. Ma a Szent Mihály-plébánia könyvtára kb. 2000 kötetből áll, ebből 24 ősnyomtatvány, bibliákat, misekönyveket, a vallásos élettel kapcsolatos kiadványokat tartalmaz – közölte Sas Péter.
Az előadó röviden ismertette a kiállított könyveket, mint például az 1575-ben kiadott Concordia-jegyzéket. – Ez a szép fatáblás, bőrkötéses könyv sarokveretekkel, a korabeli mesterek szakértelmét, gondosságát bizonyítja. Az eltelt évszázadok ellenére ma is jó állapotban van, és sok érdekességet tartalmaz. Ezt a bibliát Hirschler József plébános ajándékozta a XX. század elején az Auguszteumnak, ahol a Miasszonyunkról elnevezett nővérek iskolát működtettek (a mostani református Kakasos templom mellett – szerk. megj.) – mutatott rá egy könyvre Sas Péter. – Megtekinthetünk itt egy Károli Gáspár-féle eredeti bibliafordítást, amit Amszterdamban adott ki Misztótfalusi Kis Miklós, továbbá a Petrus Lombardus munkáit tartalmazó, 1487-ben kiadott negyedik kötetet. Nagy gondot fordított a könyvtár fejlesztésére Kedves István plébános, akinek a nevéhez a templomtorony felépítése fűződik. Éltes Károly plébános pedig francia és latin nyelvű kiadványokat szerzett be külföldi útjai során – tette hozzá Sas Péter.
Az előadás után Albert Júlia színművész a Szent Mihály- templomhoz kapcsolódó verseket mondott erdélyi magyar költőktől.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Két ballagás két miniszterrel
Remus Pricopie oktatási és Mircea Dușa védelmi miniszter is részt vettek pénteken Csíkszeredában az Octavian Goga és a Márton Áron gimnáziumok ballagási ünnepségén. Mircea Dușa elmondása szerint azért hívta a megyébe az oktatási tárcavezetőt, mert itt különleges ballagási ünnepségeken vehetett részt, de a látogatás jó alkalmat szolgáltatott arra is, hogy a tárcavezetőnek feltűnjön a meglátogatott két iskolaépület állapota közötti különbség.
Egy román és egy magyar középiskola ballagási ünnepségén vett részt Csíkszeredában pénteken a maroshévízi származású Mircea Dușa védelmi miniszter meghívására Remus Pricopie oktatási miniszter. Az Octavian Goga Gimnáziumban péntek reggel kezdődött az ünnepség, amelyen négy osztály búcsúzott el iskolájától. Pricopie köszöntötte a ballagókat és azt kívánta nekik, hogy hozzanak okos döntéseket a jövőjükről és hallgassák meg a döntések meghozatala előtt a körülöttük élőket is, főként a szüleiket. Dușa nemcsak sok sikert kívánt a végzősöknek, hanem ajándékot is átadott nekik, a hét elején a Clinceni reptéren bemutatott rekordméretű román zászlóból hozott szimbolikusan egy darabot, és a négy osztályelsőnek átadott egy zászlót, hogy ez juttassa eszükbe a hazaszeretet és a büszkeséget, hogy románok lehetnek.
A Márton Áron Gimnáziumban is köszöntötte az öt osztálynyi ballagót a két miniszter. Dușa ezúttal azt hangsúlyozta, hogy a megye legszebb, legmodernebb iskolája lett a gimnázium.
„Folyamatos párbeszédre van szükség”
A Márton Áron Gimnázium ballagási ünnepségéről a megye északi részébe, a salamási és galócási általános iskolákba illetve a maroshévízi O.C. Taslăuanu Középiskolába utazott tovább a két miniszter. Elutazása előtt a sajtónak Pricopie azt mondta, a kisebbségek számára mindig biztosítani kell az oktatást, akkor is, ha egy adott nemzeti kisebbséghez tartozó gyerekekről van szó, illetve abban az esetben is, ha például három román gyerek él egy nemzeti kisebbség keretében. A kovásznai, elhíresült, nemzeti színű pántlikás esetet felemlítve a miniszter azt mondta, az eset egyik tanulsága, hogy többet kell beszéljenek egymással a magyar és román gyerekek és a pedagógusok is. Sem a diákok, sem a tanárok nem beszélgetnek eleget egymással – vélte Pricopie. Azt mondta, azért nem szólalt meg eddig a „pántlikás” ügyben, mert jól kezelték helyi szinten a történteket.
Véleménye szerint ahol megjelenhetnek hasonló problémák, mindig a párbeszéd a megoldás, ezért ezt szorgalmazta és szorgalmazza ezután is, a helyi párbeszédet. Pricopie szerint egyébként a romániai kisebbségi oktatás modellértékű és ezt az Európai Únió is elismerte, amikor „best practice”-ként, követendő példaként értékelte ezt.
Utaltak pénzt az ingázási költségekre
Hétfőn harminc millió lejt, csütörtökön reggel pedig további húsz millió lejt utaltak ki a diákok ingázási költségeinek a megtérítésére – mondta Csíkszeredában Remus Pricopie. Az oktatási miniszter szerint a hétfői átutalás nyomán a pénz egy része már a tanfelügyelőségeknél lehet és nemsokára az iskolába kerülhet. „Az, hogy öt nap alatt két külön összeget is felszabadítottunk erre a célra, azt jelzi, hogy a kormány napirendjén szerepel a probléma megoldása” – mondta a tárcavezető, aki azonban ezúttal is hangsúlyozta, azért jelentkezett a probléma, mert egyes szállítási cégek a többiekénél ötször, hatszor vagy akár tízszer magasabb árat szabtak meg, arra gondolva, hogy a minisztériumnak úgyis ki kell ezt fizetnie. Pricopie azt mondta, amint aktualizálják az adatokat, nyilvánosságra fogják hozni, melyik cégekről van szó. A diákok ingázási költségeinek megtérítése hónapok óta késik, több megyében tiltakozást indítottak az iskolákban emiatt.
Felújításra kértek támogatást
Az Octavian Goga Gimnázium igazgatója, Doru Dobreanu a ballagási ünnepségen kérte az oktatási miniszter támogatását a kormányzati pénzből elkezdett, de aztán finanszírozás nélkül maradt beruházásaik folytatására. A román gimnázium és a kormány, a helyi önkormányzat, valamint európai úniós pályázati támogatás révén példaértékűen felújított, a Márton Áron középiskolának is otthont adó gimnázium épülete közötti különbségre is felhívták később Pricopie figyelmét. A helyi román lap újságírójának kérdésére válaszolva az oktatási miniszter azt mondta, nemcsak, hogy észrevette a két épület állapota közötti különbséget, de beszéltek is arról, hogy abbamaradt a Goga felújítását célzó kormányzati beruházás. Az infrastrukturális oktatási beruházások újraindítása foglalkoztatja a kormányt, nemcsak a Goga, hanem a többi olyan iskola miatt is, amelyeknél félbemaradt munkálatok vannak – nyilatkozta Pricopie.
Dușa azt mondta, azért hívta Hargita megyébe minisztertársát, mert itt különleges ballagási ünnepségek vannak, ugyanakkor úgy vélte, a látogatás során tapasztaltak hozzájárulhatnak a második félévre és 2014-re vonatkozó finanszírozási döntések meghozatalához is. Számos olyan iskola van még, főként vidéken, amelyek nem felelnek meg az egészségügyi működési engedélyhez szükséges követelményeknek, ugyanakkor az is igaz, hogy a csíkszeredai román gimnázium a beruházások szempontjából mellőzve volt, 2007 óta nem volt kiutalva pénz a felújításokra és az oktatási körülmények nem a legmegfelelőbbek – mondta a védelmi tárca vezetője, korábbi Hargita megyei szociáldemokrata képviselő.
R. Kiss Edit
Székelyhon

Micsoda napok, micsoda emberek! (Békési levelek)
Lehet, máskor is így van, ilyen sűrű a „magyar világ”, csak nem vesszük észre? Lehet, de az elmúlt hetek, napok igencsak bővelkedtek diaszpóránk, kényszeres szétszórattatásunk ilyen eseményeiben. Először talán úgy tűnhet, hogy egymástól távol levő, nem egy értékrendet képviselő dolgokról van szó, ám – ha jobban belegondolunk – valahol a maga szférájában mindegyik valami kiemelkedően magyar tettet jelent, vagy valamely, bennünket dicsérően emlegető eseményről szól.
Pünkösd szombatjával kezdjük, a csíksomlyói búcsú tömérdek emberével, az érsek atya korrekt beszédével, majd a csendes ünneplésbe berobbanó lengyel Roman Majevszki atyával, aki csak megköszönte a Czestochowára kerülő csíksomlyói Mária-kegyszobor másolatát, de sztentori hangjától zengeni kezdett a nyereg és élni, pezsegni a tömeg, mikor az atya a magyar és a lengyel nép történelmi gyökerekig nyúló barátságát említette. Mint mondta, azért igaz ez a barátság, mert „a kereszt alapján köttetett”, és hogy a magyar nép igazi lelki forrása Csíksomlyó. Elmondta, a kolostorába látogató magyar csoportokat meg-megkéri, hogy énekeljék el a székely himnuszt, de ez Csíksomlyón szól a legszebben, a leghitelesebben. „Szűzanya, vezesd még egyszer győzelemre néped” – parafrazálta a székely himnusz szövegét, mire, persze, mindenki lelkesen tapsolt, és még lelkesebben harsogta himnuszunkat. Jó volt, szép volt, lélekemelő volt. Este más, teljesen más következett. Eurovíziós döntő, ezzel a csodapók vidéki bölcsészgyerekkel, aki derekasan beleszellentett a pöffeszkedő, semmitmondó, műanyag ízlésű, nejlonshow-t produkáló generáleurópai kulturális ízlésficamba. Bye Alex (született Márta Alex) dala nem egy nagy durranás, de hatalmas fricska a gőgös „Ajrópának”, meg hazai epigonjainak egyaránt. Kicsit Orbán Viktorra és kormányára is hajaz a dolog, hisz minden, ami utóbbiak tetteiből nem tetszik az EU-nak, az nemcsak a mi bajunk, hanem sokkal inkább az övék. És önnön gyengéinkkel szembenézni bizony nem kellemes. Ugyanezen este a csángó misén Böjte Csaba prédikált. Czakó Gábor így ír erről: „Böjte Csaba látja a Szentlélek jelenlétét mindenütt. Erről meggyőzött most is minden figyelő embert. Hozzá fogható bölcselőnk nincsen, de a világon sem sok párja akad. Mélysége nem holmi fortély vagy mesterkedés, hanem a Vigasztaló öröme, hogy munkatársat talált. Ő nagyon szeretne együtt dolgozni velünk. És ha szolgálatába állunk, akkor a világ összes erejét a rendelkezésünkre bocsátja, akkor nem kell rettegni tulajdon gyermekünktől, nehogy megszülessék, hanem akár ötezer árvát is fölnevelhetünk, miközben somolyoghatunk a bajuszunk alatt a történelmi, politikai, gazdasági, tudományos, katonai és egyéb mihaszna »szükségszerűségekre«.” Következett a gyimesbükki, kontumáci Nagyboldogasszony-templom mellett álló szabadtéri oltárnál celebrált szentmise, s azon a teljes székely ízességgel, őszinteséggel megszólaló Papp László marosvásárhelyi atya, akit csak hallani is szívmelengető volt, de amit mondott Márton Áronról, az is lélekemelő.
Az emlegetett események sorát egy egyáltalán nem vidám zárja. Erőss Zsolt és Kiss Péter halála a Himaláján. Kőrösi Csoma Sándor a hegy lábaihoz ment, és alkotott világhírűt a maga idején és műfajában. Zsolt – ki Békésen is sok barátot szerzett a székelységnek – a maga idején és a maga műfajában jutott el a legmagasabb pontra, amire egy hegymászó vágyhat, s tudjuk, ezt nem méterrel mérik. Közben vitte magával a székely zászlót, hogy mindenki lássa. A Jóisten is, hátha így még több erőt ad nekünk a megmaradáshoz. Nem singgel mérhető tettei nem egységes kaliberű embereknek. Így igaz. De mindannyian a mieink.
Pálmai Tamás
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ervin atya nem lett vitéz
Másodjára akarták csütörtökön, Szent Antal-napján vitézzé avatni P. Ferenc Ervin ferences szerzetest. Sikertelenül. A sajtónak azt mondta, nem akarja kacagtatni magát. A kilencvennégy esztendős szerzetes autójával érkezett, szemüveg nélkül olvasott a szentírásból, a szárhegyi hősökre emlékezett a volt politikai foglyok kérésére tartott szentmisén.
A politikai meghurcoltakért végeztettek szentmisét a volt politikai foglyok csütörtökön a szárhegyi plébániatemplomban. A szentmise után Ervin atya vitézzé avatására kellett volna sor kerüljön. A templombejárat melletti emlékműnél viszont a tervezetthez képest más történt. Boldog, akinek hite van
A György Balázs plébános és Ervin atya által koncelebrált szentmisét – amint a kilencvennégy éves ferences szerzetes elmondta – a hősök emlékének szentelték. Felajánlották a börtönben kínzottakért, akik visszaadták lelküket, de megtartották hitüket, az üldözöttekért és családtagjaikért, mindazokért, akiket a zsarnokság üldözött. „Boldog, akinek hite van, mert tudja, miért szenved. A hit megtart minden körülmények között. Akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van” – mondta Ervin atya, mindenkit kérve, hirdessék az evangéliumot ott és úgy, ahogy lehet, mert szörnyű az erkölcsi válság, munkás kell, mert sok az aratnivaló.
György Balázs a tiszteletről és szeretetről szólt, mint mondta, tisztelni valakit annyit jelent, mint elfogadni a másikat úgy, ahogy van. A szeretet nem érzelem, tettekben valósul meg, úgy, ahogy a másiknak jó.
Hitünket nem vehetik el
A plébániatemplom bejárata mellett állított emlékműnél gyűltek össze a szentmise résztvevői, volt politikai foglyok, közeli ismerősök. Itt tartott beszédet Ervin atya, hangsúlyozva, aki elfelejti a múltat és nem akar emlékezni, nem érdemli meg a jövőt. Szárhegy két nagy eseményére emlékezett, emlékeztetett a ferences szerzetes.
„Hatvanöt esztendővel ezelőtt történt. Ott ültem a ferences templom kerítése melletti egyszerű vaskeresztnél Páter Lukács Manszvét lábainál. Szent Antal-napján ő prédikált a Hiszekegyről. Elmondta, mit kell hinnünk. Szép volt, akkor mindenki tudta a Hiszekegyet. Most ki tudja? Harmadnap Páter Lukács Manszvétot a fogdmegek elvitték. Akkor még kicsi legények voltak a későbbi proletárok, de már éreztették a karmukat. Mi történt vele? Nem tudtuk elképzelni, milyen gazemberséget követhetett el. Csíkszeredába mentem, egy ügyvédhez, hogy járjon utána. Az ügyvéd hajdan pap volt, otthagyta a papságot, családot alapított. Manszvét atya mentette ki a pápánál, eskette meg őket. A felkérésre csak ennyit mondott az ügyvéd: családom van, de vállalom.
Tizenkét szárhegyi egyháztanácsost béreltem fel, fizettem az útjukat, hogy tanúskodjanak, mi volt a prédikációban. Négy gazember jött Csomafalváról, azt állították, hogy Manszvét atya mocskolta a kommunizmust, az állam ellen beszélt. A szárhegyiek mind a tizenketten igazolták, hogy csak a Hiszekegyről beszélt. Ítéletet kellett hozni, de a törvényszéki elnök, akit elsőnek kijelöltek, el kellett menjen anyósa temetésére, a másodiknak hirtelen vakbélgyulladása lett, egy maradt, egy örmény elnök, aki teljesen jó szándékú volt. Elmondatta az atyával a prédikációt. Elmondhatta, mert Manszvét atya minden prédikációját leírta és megtanulta szóról szóra. Ellenőrizhették, mert a szekuritáté elkobozta a prédikációs füzetét. Két évre ítélték el. Amikor kikerült, deportációba vitték Esztelnekre. Meghalt. Márványtábla hirdeti az ő dicsőségét. Nem szabad feledni a múltat, mindenkinek meg kell bocsátani, de ne feledjünk, tanuljunk belőle.
Hatvannégy évvel ezelőtt Ambrus József volt itt a plébános. Tanította a gyermekeket hittanórán. Ketten mentek be hozzá. Egy fiatal apácanövendék veszélyt sejtve beszökött a haranglábakhoz, meghúzta a harangot. A nép összefutott: viszik el a papot! Mi lesz most?
Miért voltak ott az illető elvtársurak? Rá akarták venni Ambrus Józsefet, hogy fogadja el a fizetését. Hallottatok ilyent, hogy követelni kell, hogy valaki fogadja el a pénzt? Ezt csak akkor értjük meg, ha elmondom, hogy én 1949-ben, úrnapján a zetelakiakkal ott voltam Udvarhelyen a búcsún. Ott volt Márton Áron püspök is. Utolsó rendelkezéseit adta. Mellette ültem mint ünnepi szónok, és amikor búcsúzott, elmondta végrendeletét: egyetlen papnak sem szabad elfogadnia a fizetést, amit ad az állam. Aki elfogadja, az áruló, ki van közösítve. Így már érthető?
Ambrus József megkapta, de postán visszaküldte a pénzt. Ezért jött a két illető. Zúgott a nép, s jobbnak tartották az urak, hogy elszeleljenek. Csergő Vilmos jött haza a mezőről, látta, hogy a nép összegyűlt, s egy pasas fut. Öreg volt, egy pálca volt a kezében, azzal egyet ráütött az elvtársra. Ez még nem lett volna baj. A két személy elment, s mit jelentettek, mit nem, éjfélkor Brassóból egy hadsereg kiszállt Szárhegyre: forradalom van. A községházánál aludt az őr, bizonygatta, dehogy van forradalom. Reggelre már körül volt fogva a község, a fekete kocsival szedték össze a népet, százat, százötvenet 3-4 nap alatt. Ott volt Czimbalmas Lajos is. Tizenhat éves volt. Első nap agyonverték. Csergő Vilmost elvitték Szamosújvárra, ott verték agyon. Ez az emlékmű azokért készült, akik Istenért, népükért, földjükért bebörtönzést, vértanúságot vállaltak. Tisztelet, becsület és hála, aki ezt az emlékművet létrehozta. Ez meg kell maradjon. A múltra emlékeztet, fejet kell hajtanunk mindazok előtt, akik vállalták a hitükért a vértanúságot. Mindenünket elvehetik, de a hitünket nem. Egy veszteség érhet bennünket, egyetlenegy: ha lemondunk hitünkről. Azt soha!”
Ervin atya nem kért kitüntetést
„Valami másnak kellett volna itt történnie, de azt nem is említem. Az én életemben is olyasmik történnek, amik kicsit felzaklatnak, amelyek miatt a fejemben is valami maradt, de nem sok” – mondta mosolyogva a szerzetes, majd kitüntetéssel teli zakóját vetette le, és terítette rá a vértanúk emlékművére. „Én, alázatos szegény barát tele vagyok kitüntetéssel. Nem tudom, miért. Nem tettem sokat. Most annyit teszek, hogy ezt a kabátot a kitüntetéseimmel együtt a vértanúk síremlékére teszem, itt hagyom a plébániának. Ezt a kabátot soha többet fel nem veszem, soha többet a kitüntetéseket fel nem teszem” – fogadta meg. Isten, áldd meg a magyart – szólt a himnusz a taps után, és elmaradt a vitézzé avatás. Senkinek semmi köze
Az ünnepséget követően a sajtó képviselői kérdezték Ervin atyát az elismerés elfogadásának elmaradásáról, és arról, hogy hamarosan a csíksomlyói rendházba megy Szárhegyről.
– Vitézzé avatásra jöttünk. Miért maradt el?
– Tavaly kellett volna a budapesti fő plébániatemplomban engem a történelmi vitézi rend tábornagya vitézzé avasson. Igazoltam a gyergyószentmiklósi főorvossal, hogy kórházban vagyok. Hát két helyen nem lehettem, mint Szent Antal! Akkor elmaradt. Most pedig elmaradt azért, mert elvesztettem az elküldött kitüntetést. De lehetséges, hogy odaadtam az öcsémnek, hogy őrizze meg, mert az örökölhető. Hogy is gondolják, én kilencvennégy éves koromban kacagtassam magamat, hogy vitézzé avatnak? Na, nézzen oda az ember!
– Ervin atya búcsúzik Szárhegytől?
– Én nem búcsúzom sohasem. Szárhegyről kétszer elhajtottak. Egyszer Szabó Anti községi szolga, a néptanács elnöke. El kellett fussak, küldte a milicistákat, s én nem akartam időnap előtt börtönbe kerülni. Utána, börtön után Császár milicista őrmester hajtott el. Én innen többet el nem megyek. Nézzék, van egy lelki és egy testi távozás. Testi távozás például a halál, lelki, amikor az ember megveti valakinek a társaságát és eltávolodik tőle. Én Szárhegytől nem távolodom el. Azt hiszik, kényes kérdéseket tudnak nekem feltenni? Én már vén diplomata vagyok!
– Augusztustól Csíksomlyóra megy Ervin atya, erre vonatkozott a kérdés....
– Hiába kérdezne rá. Magának férje van-e? Mikor verekedett utoljára férjével? Lehet hazudni, mert senkinek semmi köze ahhoz, hogy mi történik a családban. Ahhoz, hogy én megyek-e Csíksomlyóra, senkinek semmi köze.
Balázs Katalin
szekelyhon.ro

Lezsák: felállítják Kolozsváron Bethlen Gábor szobrát
Felállítják Kolozsvárott Bethlen Gábor szobrát október 23-án, erdélyi fejedelemmé választásának 400. évfordulóján – jelentette be Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriumának elnöke a Parlamentben.
Elmondta, a Bethlen Gábor-emlékév programjainak előkészítése- kor „sikerült az összefogást megteremteni", amelynek egyik csúcspontja lesz az egész alakos bronzszobor felavatása a ko- lozsvári alsóvárosi református templom kertjében.
Lezsák Sándor szólt arról, hogy Erdély aranykora címmel középiskolai vetélkedőt szerveznek a Kárpát-medencei diákoknak. Ehhez igénybe veszik az internet segítségét is. A legjobb 24 csapatot meghívják a döntőre a Lakiteleki Népfőiskolára. Közülük kerülnek majd ki azok, akiket elvisznek a szoboravatásra.
Megemlítette, hogy a Bethlen Gábor Alapítvány jubileumi díjátadó ünnepsége az erdélyi fejedelem születésének és egyben halálának évfordulóján lesz november 15-én Budapesten. Ebből az alkalomból vehetik át a kitüntetettek a Bethlen Gábor-, a Márton Áron-, valamint a Tamási Áron-díjakat – közölte.
A Bethlen Gábor-díjas Kató Béla erdélyi református püspök elmondta, az idén azt a szándékukat valósítják meg, miszerint Bethlen Gábor trónra lépésének 400. évfordulóján jól látható helyen állítsák fel a fejedelem szobrát.
Utalt rá, hogy két erdélyi településen, Nagyenyeden és Gyergyószárhegyen mellszobra már van a fejedelemnek, de azokat olyan belső terekben helyezték el, ahol „nem túl szembetűnőek".
Hangsúlyozta, a szobor pályázati pénzekből és közadakozás támogatásával készül majd el. Adakozásra az emlékév fővédnökei (Lezsák Sándor, Böjtbe Csaba ferences szerzetes és Kató Bélba) kérik majd a Kárpát-medencei magyarokat.
Megjegyezte, a szobor felállításához építési engedélyt kell kérniük. Jogilag az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonába kerül majd a szobor, de – mint mondta – Bethlen Gábor az egész világ magyarságához tartozik, így „nem kell osztozni rajta".
A 220 centiméter magasságúra tervezett alkotás készítője az erdélyi református lelkészcsaládból származó, már régóta Magyarországon élő Péterfy László szobrászművész lesz – tette hozzá.
MTI
Erdély.ma

Csíki Hírlap – 2013.06.26. A Fodor család neves képviselőinek, Fodor Ignác 1848–49-es honvédszázadosnak, Fodor Pál 1956-os szabadságharcosnak, Fodor Imre és ifj. Fodor Pál adományozóknak állít emléket az a márványtábla, amelyet június 29-én, szombaton, Szent Péter és Pál napján délután hat órakor avatnak fel a csíksomlyói Fodor Háznál.
Az emléktáblát Dóczy András és munkatársai zsögödi andezitből készítették barna felirattal. A szombati ünnepségen az ünnepi beszédek, az emléktábla leleplezése és megáldása után fellép az Árvácska Együttes, Antal Imre és zenekara hazafias énekeket ad elő, majd utcabál következik.
Fodor Ignác, az építő és honvédszázados A Fodor Házat Fodor Ignác építtette nejével, kászonjakabfalvi László Annával 1875-ben. Az 1826-ban született Fodor Ignác Csíksomlyón végezte el a gimnáziumot, majd 1848-ban a huszártiszti iskolát Kézdivásárhelyen. Határőrezredének egy része, mely Csíkban állomásozott, csatlakozott Bem seregéhez. Részt vett Bem erdélyi hadjáratának sok fontos csatájában (Vámosgálfalva, Vízakna, Szászváros, Szászsebes, Piski). Bem 1849. április 19-én Lugoson kitüntette. Orsovánál százada fedezte Perczel Mórék visszavonulását. Bem seregével Vidinen keresztül emigrált az akkor török fennhatóság alatt lévő Bulgáriába. Mivel amnesztiát ígértek neki, két évre rá hazajött, mégis haditörvényszék elé állították, és legénységi szolgálatra ítélték. Később elvégezte a jogot, mint ügyvéd többször védte a gyimesi csángók erdőterületeit. Sokáig volt a Függetlenségi Párt Csík megyei vezetője, ő hozta be Csíkba az első cséplőgépet.
Fodor Pál gazdálkodó és szabadságharcos Fodor Pál 1903-ban született, Csíksomlyón nevelkedett, Budapesten szerzett út-, híd- és vasútépítő mérnöki diplomát. Mint az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület Csík megyei vezetője, Csíkban meghonosította a Gül baba-pityókát, az ozsdolai búzát, és kezdeményezésére szimentáli apaállatokat, valamint mezőgazdasági gépeket hoztak a falvakba. A második világháborúban utász századparancsnok volt, majd amerikai és végül szovjet hadifogoly. Az 1956-os magyar nemzeti szabadságharc hatására dolgozta ki a román–magyar lakosságcserére vonatkozó részletes tervét, s készítette el azt a térképvázlatot, amelynek alapján – véleménye szerint – végre megnyugtatóan és mindkét nép számára elfogadhatóan lehetett volna rendezni a magyar–román s ezáltal az erdélyi kérdést. Ezt Márton Áron püspöknek is bemutatta 1956-ban Gyulafehérváron, remélve, hogy az akkori történések lehetővé teszik az erdélyi kérdés rendezését. 1957-ben tartóztatták le, ezért az elképzeléséért és „felforgatószervezet” létrehozásáért 25 évi fogházbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Vádlott társai voltak: Hajdu Leánder, Szőcs Izidor, Szentmártoni Odorik ferencrendi szerzetesek és Csiha Kálmán református lelkész, későbbi püspök. Őket 10 és 15 év közötti nehéz börtönre ítélték. 1994-ben post mortem ’56-os érdeméremmel tüntették ki.
Fodor Imre és ifj. Fodor Pál, az adományozók Fodor Imre és ifj. Fodor Pál 1937-ben a somlyói házban születtek mint ikertestvérek, majd Csíkszeredában érettségiztek. Édesapjuk elítélése következtében a bukaresti műegyetemről kizárták, és az elkobzott szülőházukból kitelepítették őket, csak később fejezhették a műegyetemet. Fodor Imre Marosvásárhely polgármestereként, majd mint a Székely Nemzeti Tanács elnöke következetesen és eredményesen dolgozott. Az Európai Unió előcsatlakozási alapjából Marosvásárhely 27 millió eurós támogatást kapott, amiből korszerűsítették a vízszolgáltatást. Az államosított házak visszajuttatása és a kétnyelvűség az ő idejében országos visszhangot keltett, eljárást indítottak ellene, mégis eredményes volt. Az ő elnöksége alatt bonyolították le a Székelyföld autonómiájára vonatkozó belső népszavazást, amely az első ilyen volt Trianon óta, eredménye ma is fontos hivatkozási alap. Egy sikeres, élménypedagógiával foglalkozó ifjúsági társaság alapítója, melynek nemzetközi tábora Szovátán működik. 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével, majd Wass Albert-díjjal tüntették ki. Ifj. Fodor Pál Sepsiszentgyörgyön a textilgyár főmérnökeként sok közösségi tevékenységet támogatott, például a Csíki úti templom és sípálya építését. 1989 után az RMDSZ és a Nemzeti Megmentési Front megyei vezetőségébe választották. Az elkobzott, majd visszaszerzett szülőházukat a Fodor fivérek tíz évvel ezelőtt, 2003-ban a Csibész Alapítványnak adományozták, azzal a céllal, hogy a négy erdélyi magyar történelmi egyház szellemében működő ifjúsági házat alakítsanak ki benne. A nagyon leromlott épület felújítására és a padlástér kiépítésére a Csibész Alapítvány és annak vezetője, Gergely István, Tiszti munkája révén sikerült támogatást találni, az ügyintézésben Csíkszereda önkormányzata is segített. Az épület jelenleg ifjúsági szálláshely és iroda, szociális konyha, illetve több ifjúsági találkozó, tevékenység és sok hétvégi rendezvény színhelye. A Fodor Házban híres közéleti személyiségek is szívesen tartózkodnak, legutóbb, a csíksomlyói pünkösdi búcsú idején Áder János magyar köztársasági elnök volt a ház vendége.
csibesz.ro/wordpress/hu

A hétvége hírei
Márton Áron-szobrot avattak
Márton Áron-szobrot avattak szombaton Gyulafehérváron a római katolikus érseki palota udvarán. A Magyarország Külügyminisztériumának támogatásával készült szobrot, Gergely Zoltán kolozsvári szobrászművész alkotását Jakubinyi György érsek szentelte meg.
A Bánság jelképes egyesítéséért
Nyolc szerbiai és tizenkét romániai bánsági település magyar közösségeinek a képviselői tanácskoztak pénteken és szombaton a Temes megyei Buziásfürdőn. Az RMDSZ Temes megyei szervezete és Molnár Zsolt RMDSZ-es parlamenti képviselő a szerbiai és romániai Bánság magyar közösségei közötti kapcsolatépítés szándékával szervezte meg a találkozót. A rendezvény résztvevői az együttműködés lehetséges területeiről tárgyaltak, és testvér-települési kapcsolatok alapjait rakták le. Szerbia fontos lépéseket tett az Európai Unió felé, és mély szimbolikus gesztussal fordult a szerbiai magyar közösség felé a közelmúltban, így elérkezettnek láttuk az időt, hogy a határ két oldalán rekedt magyar közösségeink által szimbolikusan újraegyesítsük a történelmi Bánságot – nyilatkozta Molnár Zsolt. Hozzátette, az Európai Unióban számos példa van arra, hogy a határ két oldalán élő kisebbségi közösségek uniós forrásokat használtak fel identitásuk megóvására. A résztvevők által aláírt közös nyilatkozat szerint a bánsági magyar közösségek együttműködése híd lehet a Belgrádban, Budapesten és Bukarestben tevékenykedő államvezetők között.
Az elnöki hivatal elnézte a naptárt
Július 29. helyett egy hónappal korábban, június 29-én közölt a román himnusz napja alkalmából üzenetet Traian Băsescu államfő. Az elnöki hivatal honlapján szombaton megjelent üzenetben az elnök nyomatékosította: „június 29., amikor minden román a nemzeti himnuszt ünnepli, jó alkalom arra, hogy megértsük, milyen fontos az összefogás a nemzeti értékek ügyében”. Băsescu azt is hangsúlyozta, az állampolgárok szerepvállalása nélkül az ország nem lehet stabil, gazdag és büszke. Azt követően, hogy a hazai hírtelevíziók kiszúrták a kínos bakit, az elnöki hivatal hibaigazítást közölt, amelyben „sajnálatos technikai hibára” hivatkozva ismerte el a tévedést, és kért bocsánatot. Az újságírók által később elért Băsescu megengedhetetlennek tartotta a hibát, és hozzátette, tízszázalékos fizetésmegvonással fogja büntetni a felelősöket.
Turista vagyok, nem magyar
Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) egyesülete Turista vagyok, nem magyar feliratú pólót ajándékozott pénteken Bajnai Gordonnak Kolozsváron. Sorbán Attila Örs, az egyesület elnöke elmondta, azt kívánták üzenni a pólóval, hogy az erdélyi magyarok vendégszeretők, de nem felejtették el, hogy az a kormány, amelynek Bajnai Gordon előbb minisztere, később miniszterelnöke volt, hogyan viszonyult a határon túli magyarokhoz. Bajnai Gordon a miniszterelnöksége alatt egyszer sem látogatott el Erdélybe, csak most, a választások előtt egy évvel szavazatokért kuncsorogni jött ide – jelentette ki az EMI elnöke. Hozzátette, a felirattal a Magyar vagyok, nem turista szövegű pólókra kívántak visszautalni. Ezeket a pólókat a kettős állampolgárságról tartott 2004. december 5-i népszavazás után viselték előszeretettel Magyarországon az erdélyi magyarok, Erdélyben pedig a nemzeti összetartozás érzését fontosnak tartó magyarországiak. Bajnai Gordon úgy vélekedett az ajándékról, hogy az efféle eszközök megszokottak a modern politikában, emiatt nem kell megsértődni.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Felavatták Márton Áron szobrát Gyulafehérváron
Felavatták Márton Áron püspök egészalakos szobrát a gyulafehérvári érseki palota udvarán június 29-én. A kolozsvári Gergely Zoltán szobrászművész alkotását Jakubinyi György érsek szentelte fel.
Potyó Ferenc érseki helynök az MTI-nek úgy nyilatkozott: ugyan az érseki székesegyház csonka tornya alatt berendeztek egy szobát Márton Áron emlékére, de fontos, hogy a püspök szellemisége az érsekségen is jelen legyen. „A püspök hellyel kínál bárkit, aki ott jár. Ez az ő jóságára, atyai gondoskodására, szeretetére utal" – értékelte az alkotást Potyó Ferenc. Mint rámutatott: Márton Áron – a börtönéveit leszámítva – Gyulafehérváron töltötte püspöki szolgálatának idejét, és akkor is a román többségű dél-erdélyi városban maradt, amikor a második bécsi döntés következtében Észak-Erdély magyar közigazgatás alá került.
„Őt már életében nagyon tisztelték, nemcsak a katolikusok, hanem a más felekezetűek is. Hithű főpap volt, de feladatának tartotta, hogy szóvá tegye nemzetének gondját-baját" – idézte a püspök alakját az érseki helynök, aki szerint a mostani emlékállítás boldoggá avatásának folyamatát is szolgálja. Az érsekség tavaly hirdetett meghívásos pályázatot a szobor elkészítésére. A püspök alakjának megformálására Gergely Zoltán szobrászművész kapott megbízást, aki olyan kompozíciót javasolt, amelyben az ülő püspök közelében két szabad padot is elhelyeznek. A padokat a csíkszeredai Dóczy András készítette.
Krónika (Kolozsvár)

A Bolyai a legjobb magyar tannyelvű középiskola
A legjobb magyar nyelvű középiskolának számít Romániában a Bolyai Farkas Elméleti Gimnázium, igaz ugyan, hogy Maros megyében csak a dobogó második fokára került.
Jól teljesítenek a bolyais végzősök. Az ország iskoláinak toplistáját az admitereliceu.ro honlap állította össze a 2012-es bejutási átlag, az érettségi átlag és a tantárgyversenyeken elért eredmények alapján.
Az országos toplista csúcsára két bukaresti középiskola került: a Sfântul Sava Főgimnázium az ország legjobb középiskolájának számít 9,15-ös átlaggal, utána a Tudor Vianu Informatikai Főgimnázium következik 9,08-as átlaggal, a képzeletbeli dobogó harmadik fokára pedig a kolozsvári Emil Racoviţă Főgimnázium került a maga 9,04-es átlagával.
Maros megyében az Unirea Főgimnázium a legjobb 8,15-tel, míg a második a Bolyai Farkas Elméleti Gimnázium 8,07-tel. Bár az érettségi eredmények és a tantárgyversenyeken elért eredmények alapján a Bolyai jobbnak bizonyult, a bejutási átlag s a végeredmény alapján végül az Unirea került élre. A megye harmadik helyezettje az Alexaandru Papiu Ilarian Főgimnázium 7,75-ös átlaggal, a negyedik a Mihai Eminescu Tanítóképző 6,85-tel, míg az ötödik helyen a Református Kollégium szerepel 6,73-mal.
A Bolyai az országos ranglistán a 34. helyezett, ezzel azonban a legjobb magyar tannyelvű középiskolának számít, utána a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium (7,48) és a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium következik (7,21), előbbi 74. helyezett az országos ranglistán, míg utóbbi 107. lett.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro

Csíkszentkirálytól a Tatroson át Degettesig
„A moldvai csángók kultúrájának és nyelvének történeti, nyelvi asszimilációs folyamatainak leghitelesebb, szintetikus látásmódú kutatója és hírvivője” – ez áll az Arany János Kiemelkedő Tudományos Teljesítmény díj indoklásában, amelyet Tánczos Vilmos néprajzkutató, egyetemi docens nemrégiben vett át a Magyar Tudományos Akadémia elnökétől. A Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék oktatójával nem csak csángókról, hanem elhivatottságról, az első fényképezőgépről, Csíkszeredáról, „kutató” és „adatközlő” emberi kapcsolatáról is beszélgettünk.
– Ma már létezik kifejezetten néprajz szak, ám ön még magyar–orosz szakon végzett. Mikor fordult a figyelme a népi kultúra felé?
– Azt tartom, hogy az ember lehetőleg olyasmivel foglalkozzon, amibe belenevelődött vagy amihez köze van. Sokszor elmondom a hallgatóknak is, hogy Mikszáth Kálmánból akkor lett sikeres író, amikor a saját szülőföldjével kezdett foglalkozni, vagy Tamási Áron akkor írt igazán jól, amikor itthon élt, Erdélyben. Én falusi, paraszti környezetből származom, és ez számomra meghatározó. Mióta az eszemet tudom, foglalkoztatott a székely falu és annak átalakulása. Szülőfalumban a fafaragó kör vezetője, a falumúzeum szervezője, Csiszér Imre tanító bácsi hívta fel a figyelmemet először arra, hogy a paraszti világ nem lenézendő, hanem megőrzendő. Aztán a csíkszeredai Mikó-várban működő múzeum idős igazgatója, János Pali bácsi magyarázta lelkesen a kiállítási anyagot, és bizonyította, hogy a paraszti kultúra érték. Középiskolás korom másik nagy revelációja a táncházmozgalom elindulása volt: teljesen új attitűddel szembesített. A mai Márton Áron Gimnázium dísztermének ajtaján egyszer csak plakát jelent meg, rajta: „Másként akar szórakozni?” Így, magázó formában, és ez azt jelentette, hogy vége sulibulinak, diszkónak, jött helyébe a táncház. A mozgalom résztvevői – köztük a létrejövő Barozda együttes – újfajta magatartást honosítottak meg. Fontosnak tartották a hiteles- és a műfolklór közötti különbséget, lényegesnek tekintették az autentikus világgal való élő kapcsolatot. Addig a kisváros lenézte a falut, velünk diákokkal is igyekeztek elfelejtetni tájszólásunkat, viseletünket. A város a polgári hagyományokat preferálta, érdekes módon azonban Csíkszeredának nem sikerült asszimilálnia a falut, sőt épp fordítva történt: olyan mérvű volt a faluról való beözönlés, hogy a falu asszimilálta a várost. Csíkszereda jó értelemben véve elfalusiasodott, kapott valamit a falutól.
– Mikor ment először gyűjteni?
– Talán tizenegyedikes lehettem, amikor láttam, hogy a táncházasok falura járnak. A nagynéném egy tarisznyára ültette meg a tyúkot, rovásírásos jel volt rajta. Kivettem a tarisznyát a tyúk alól, megmostam, és azzal kezdtem Csíkszeredába iskolába járni, abban hordtam a könyveimet, és azzal mentem Gyimesbe gyűjteni. Gyűjteni? Jártunk Gyimesbe, mert illett abba a környezetbe járni, de sem magnetofonom, sem fényképezőgépem nem volt. Figyeltem, és leírtam mindenféle dalt. Az első magnómat az egyetemi ösztöndíjamból spóroltam össze, az első fényképezőgépemet, egy Smenát pedig egy Erdélybe látogató dunántúli lánytól kaptam ajándékba.
– A kilencvenes évek elejéig Gyergyóditróban, majd Tusnádfürdőn tevékenykedett magyartanárként. Azért megmaradt kutatónak is?
– Abban az időszakban én elsősorban tanárnak tartottam magam, s bár továbbra is jártam Moldvába gyűjteni, mindenekelőtt a tanári feladataimmal foglalkoztam. Nem tudtam megcsinálni, amit sok más kollégám igen, hogy ingázás közben is Max Webert és Mircea Eliadét olvassak. Annyira megérintett a gyerekek problémája, az egész pedagógiai tevékenység, hogy képtelen voltam kilépni belőle. Nem tudtam úgy „tudomanyizálni”, hogy osztályfőnökként azt kellett látnom, az egyik gyerek homloka gyöngyözik az éhségtől, miközben a másik tízóraiját nézi, vagy úgy, hogy a milíciára kellett mennem megtudni, hogy a gyereket miért vitték el az osztályomból.
– 1992 óta viszont a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatója. Hogyan változtak a prioritások?
– Szakmai munkám három pillérre helyeződött: egyrészt tanítani kellett, másrészt kutatni a doktori disszertációmhoz, harmadrészt tudományos írásokat kellett megjelentetnem. Tulajdonképpen úgy érzem, a mai napig rendjén van ez a három pillér, és egyre jobban érzem magam az egyetemistákkal, a 18-25 év közöttiekkel. A gyerekeim korosztályához tartoznak, ezért kicsit úgy is tekintem őket. Látom a problémáikat, jobban, mint húsz évvel korábban. Semmivel sem könnyebb a sorsuk, mint a miénk volt. Mások a problémáik, de a helyzetük a bizonytalanságérzet miatt nehéz. Nehéz úgy jövőt építeni, hogy minden változik, semmi biztos nincsen. Mai napig szeretem az életem didaktikai részét, és a terepet is nagyon kedvelem, mert valahogy a véremben van ez a nomád szemlélet. Mindenfele nagyon szeretek „tekeregni”, mindegy, hogy Moldvában vagy Párizsban, csak „szimatolhassak”. És mindenhol nagyszerű emberekkel lehet találkozni – ez egyben a terepmunka jó értelemben vett „rákfenéje” is. Az utak során teremtődő kapcsolatokat mind karban kellene tartani, időnként találkozni kellene, legalább leveleket, e-mailt írni, jelezni, de ez néha egyszerűen túl sok, nincs idő rá.
– Moldvában archaikus népi imákat gyűjtött számos alkalommal. Hogyan lehet ezt a személyes műfajt kutatni?
– Az archaikus vagy akár a liturgikus imaszövegek nem annyira bensőségesek, mivel a hagyományos ember vallásossága eltér a modern emberétől. Utóbbi magánügynek tekinti Istenhez való viszonyát, a hagyományos ember számára viszont a hit nyilvános megvallása szinte kötelesség. Moldvában volt olyan, hogy a család együtt, térden állva imádkozott, én ott voltam, de nem zavartatták magukat. Bár az imádság egyrészt belső ügy is, mert olyan is volt sokszor, hogy sírva fakadt valaki imamondás közben, mert azt mondta, hogy ezt az imát „mámókámtól” vagy „tátikámtól” tanulta, és szeretettel emlékezett a nagyszülőjére. A nyilvánossághoz való viszony viszont teljesen más az olyan hagyományos társadalmakban, mint amilyen a moldvai is. A hagyományos ember inkább megosztja örömét, fájdalmát a falu társadalmával, de akár egy kívülről érkezett emberrel is. Nagyobb a bizalom, mint a modern ember esetében.
– Hogyan lehet ezt a bizalmat megfelelően kezelni?
– Mikor az ember odamegy a magnetofonjával vagy kamerájával, személyes viszonyokat kell teremteni, és később is ennek megfelelően kell viselkedni. Ezt a magyarországiak például viszonylag nehezen értik meg. Ha engem valaki megtisztelt azzal, hogy elmondta nekem a gondját, baját, netán szállást adott, megetetett, megitatott, akkor fontos, hogy következő alkalommal ismét megkeressem vagy legalább az úton megismerjem, vagy ha fényképet ígértem neki, akkor el is vigyem. Azt nem lehet csinálni, hogy valaki ma adatközlőm, holnap meg nem köszönök neki az utcán. Ha meg sem ismerem, joggal érezheti úgy, hogy csak kihasználja ez a modern világ, utána ő is elfordul, bezárkózik. Ördögi kör, és sajnos rossz irányba megy e tekintetben az erdélyi társadalom is.
– Sokszor találkozott hasonlóval?
– Sajnos igen. A kilencvenes évek legelején például egész Erdélyről szóló filmet forgattunk, a tizenegy tagú stáb munkáját szakértőként segítettem Csíkban, Gyimesben és Kászonban. Akkor kezdett sugározni a Duna Televízió, és a Székelyföldön akkora volt a lelkesedés, hogy mindent megtettek volna az emberek a stábért. A budapestiek el is voltak képedve, mondván, hogy odaát utálják őket, itt meg kürtőskalácsot sütnek nekik és töltik a pálinkát. Mondtam, ne búsuljanak, tíz év múlva itt is utálni fogják a filmeseket. Így is lett. Egész más most megjelenni kamerával Erdélyben vagy Moldvában, mint húsz évvel ezelőtt, az emberek már félnek a kamerától, mivel visszaéltek a bizalmukkal.
– Manapság nehezebb kapcsolatot teremteni?
– Régen sztereotípiák működtek arról, hogy ki a néprajzos, és mit akar: jön, énekeltet minket, szép viseletben le akar fényképezni, le akarja a házunkat rajzolni, mert az milyen szép. Ez a romantikus kép általános volt Erdélyben a kutatóról, akitől azt várták, hogy megörökítse őket. Ez működött, és ha azt mondtam valakinek, hogy az imára vagy dalaira vagyok kíváncsi, akkor ő elmondta, elénekelte. Az utóbbi időben viszont nehezebb a kutató dolga: ma meg kell magyarázni, mit miért csinálok, hová kerül az anyag, ki miért kap pénzt. Persze a diktatúrában is voltak akadályok: nem lehetett például valakinél csak úgy aludni. Amikor legelőször mentem Moldvába, Kallós Zoli bácsi adatközlőihez mentem: pontosan le volt nekem rajzolva, hogy hol laknak a faluban, hogy ne kelljen senkitől semmit kérdeznem. Tudtam, hogy ott kapok szállást.
– Van olyan magyarok lakta moldvai település, ahol még nem járt?
– Nincs. A számítógépemen falvanként csoportosítom a gyűjtött anyagokat: minden csángó faluból van hangfelvételem és fényképem, erre büszke is vagyok. Az igazán nagy élményeket nem az olyan ismertebb falvak, mint Klézse, Pusztina vagy Lészped jelentették nekem, hanem azok, amelyekről alig tudott valaki. Például egyszer drótkötélen kellett átmennem a Tatroson Degettesre, mert a hidat elvitte a víz. A faluban a középső és idős generáció még tudott magyarul, nagyon szép archaikus népi imádságokat vettem itt fel, miközben csak kevesen tudják, hogy létezik ilyen magyar település. Vagy Bruszturósza Kökényes nevű falurészében kiültettem egy idős bácsit a padra, leültem mellé a magnóval, és beszélgettünk a faluról meg a katonaélményeiről. Körénk gyűlt a háza népe, gyermekei, unokái, és csapkodták a kezüket előttünk, mert nem is tudták, hogy az öreg milyen nyelven beszél. Nekem ezek nagy élmények voltak. Az északi csángó Jugánban Gerka Mária néni az utolsó, aki a falu sajátos, egyedi nyelvjárását beszéli, és akinek 1932-ben maga Lükő Gábor udvarolt. Nála ötször-hatszor is voltam, de valahányszor jöttem el tőle, mindig imbolygott a kezem a kilincsen, hogy vajon mindent megkérdeztem-e tőle, amit kellett.
Tánczos Vilmos
Néprajzkutató, egyetemi előadótanár, 1959. október 21-én született Csíkszentkirályon. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar–orosz szakán végezte, szakmai pályáját magyartanárként kezdte. 1992-től a kolozsvári BBTE bölcsészkarának munkatársa. Doktori disszertációját 1999-ben védte meg Moldvai csángó archaikus népi imádságok. Archetipikus szimbolizáció és élettér címmel. 2000–2003 között a Sapientia Alapítvány kurátora és elnökhelyettese volt, két éven át a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megbízott rektorhelyettesi tisztségét töltötte be, 2000–2004 között a Sapientia Alapítvány Tudományos Tanácsának elnökeként tevékenykedett. Kutatási területei a népi vallásosság témaköréhez kapcsolódnak, azon belül is főként az archaikus népi imádságok, a moldvai csángók népi vallásossága, a folklór szimbólumai, a csíksomlyói búcsú vallási néprajza. Számos önálló kötet és tanulmány szerzője, több kiadvány szerkesztőjeként működött közre.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Felvételi: az erdélyi magyar középiskolák toplistája
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium Erdély legkeresettebb magyar tannyelvű középiskolája a kilencedik osztályba történő felvételi eredményei szerint. A felvételi idén is úgy zajlott, hogy a középiskolai helyeket számítógéppel osztották el a nyolcadikosok között a képességvizsgán kapott osztályzataik, tanulmányi átlaguk és a beiratkozási íven bejelölt opcióik alapján.
Az admitere.edu.ro honlapon hétfőn este tették közzé a számítógépes elosztás eredményeit. Ezek szerint 9,45 volt az utolsó média, amellyel be lehetett kerülni a nagy múltú háromszéki iskola matematika-informatika osztályába. Kilencesen felüli volt a bejutási jegy a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumba és a csíkszeredai Márton Áron Elméleti Líceumba is.
Az alábbiak közöljük a nagyobb arányban magyarok lakta megyék legkeresettebb magyar tannyelvű középiskolai osztályainak listáját az utolsó bejutási média alapján:
Bihar – Ady Endre Elméleti Líceum (természettudományok) – 8,96
Szatmár – Nagykárolyi Elméleti Líceum (természettudományok) – 8,75
Szilágy – Zilahi Silvania Főgimnázium (természettudományok) – 8,93
Kolozs – Kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum (matematika-informatika) – 8,98
Maros – Marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum (természettudományok) – 9,19
Hargita – Csíkszeredai Márton Áron Elméleti Líceum (természettudományok) – 9,07
Kovászna – Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium (matematika-Informatika) – 9,45
Az összesen 145 896 nyolcadikos diák 99,65 százaléka került be kilencedik osztályba a számítógépes elosztás révén; 51,48 százalékuk elméleti, 48,52 százalékuk műszaki képzést biztosító osztályban folytatja tanulmányait. Idén összesen 827 nyolcadikos végezett tízes általánossal, beleértve a képességvizsga osztályzatát is. Az ország legelitebb középiskolája a bukaresti Sf. Sava Főgimnázium, ahol 9,77 volt az utolsó bejutási média.
A számítógépes elosztás eredményei alapján összeállítottuk az erdélyi középiskolák magyar tannyelvű osztályainak megyénkénti toplistáját is.
Bihar megye
Nagyváradi Ady Endre Elméleti Líceum (természettudományok) – 8,96
Nagyváradi Mihai Eminescu Főgimnázium (filológia) – 7,74
Nagyváradi Mihai Eminescu Főgimnázium (informatika) – 7,58
Szatmár megye
Nagykárolyi Elméleti Líceum (természettudományok) – 8,75
Nagykárolyi Elméleti Líceum (matematika-informatika) – 8,48
Szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium (természettudományok) – 8,36
Szilágy megye
Zilahi Silvania Főgimnázium (természettudományok) – 8,93
Zilahi Silvania Főgimnázium (matematika-informatika) – 8,92
Szilágycsehi G. P. de Băsești Szakközépiskola (matematika-informatika) – 8,50
Kolozs megye
Kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum (matematika-informatika) – 8,98
Kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium (matematika-informatika) – 8,83
Kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum (természettudományok) – 8,46
Maros megye
Marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum (természettudományok) – 9,19
Marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum (társadalomtudományok) – 8,71
Marosvásárhelyi Unirea Főgimnázium (természettudományok) – 8,68
Hargita megye
Csíkszeredai Márton Áron Elméleti Líceum (természettudományok) – 9,07
Székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium (természettudományok) – 9,05
Székelyudvarhelyi Tamási Áron Elméleti Líceum (természettudományok) – 8,99
Kovászna megye
Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium (matematika-informatika) – 9,45
Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium (természettudományok) – 9,07
Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium (természettudományok) – 8,90
Maszol.ro

24. TUSVÁNYOS
Tudatlanok az erdélyiek csángóügyben: „ha román vagy, menj haza”
Erdély nélkül a csángókérdést megoldani nem lehet – hangzott el az oktatási programról szervezett beszélgetésen.
A csángó kérdés “mérhetetlen összetettségét és bonyolultságát” villantotta fel a 24. Tusványoson A moldvai magyar oktatás helyzete és jövője című beszélgetés, amelynek konklúziója az volt, javítanivaló lenne a kérdéshez való hozzáálláson, Magyarországon a talán túlzó elvárások, Erdélyben pedig a széleskörű társadalmi közömbösség szorulna újragondolásra. Egymásra kellene találni, Erdély nélkül a csángókérdést megoldani nem lehet – vonta le a következtetést Diószegi László, a Teleki László Alapítvány elnöke.
Minden csángó embert, aki vissza akar térni a magyar kultúrához, segíteni kell – emlékezett vissza volt tanára tanácsára Lászlófy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) tiszteletbeli elnöke. 2001-2005 között az RMPSZ vállalta a felelősséget a moldvai magyar csángó oktatási programért a magyar állammal szemben, annak képviselői kérésére, egészen addig, amíg az oktatási program akkori vezetője, Hegyeli Attila és társai létre nem hozták a keresztszülő programot – idézte fel a kezdeteket Lászlófy a 24. Tusványoson szervezett kerekasztalon.
Akkor RMPSZ-elnökként úgy érezte, ez már túlságosan szerteágazó számukra, és közös megegyezéssel a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) vette át a koordinációt. Ez 2011-ig tartott, amikor szintén a magyar kormány felkérésére az RMPSZ-nek ismét át kellett vennie a program irányítását. Lehetőségeink szerint igyekeztünk az elmúlt tanévet úgy szervezni, hogy a 48 alkalmazott a 2190 gyermek oktatását biztosíthassa, iskolában közülük 1006-an, iskolán kívül pedig 1329-en – mondta Lászlófy. Szerinte a Hegyeli Attila nevével fémjelzett korszaknak az volt a nagy és jelentős eredménye, hogy
meghonosodott, elismertté vált a program,
„utat tört”, megkezdődött az oktatási program iskolába történő „bevonulása”. Mi ezt az utat akartuk tovább folytatni, és hisszük, a jövőt az jelentené, ha minden magyar csángó gyerek iskolai szinten, hivatalosan tanulhatna magyarul, illetve léteznének olyan középiskolák, amilyen volt az ötvenes években Bákóban, ahol folytathatnák magyar nyelvű tanulásukat – fejtette ki. Az iskolán kívüli oktatásnak a hagyományok megőrzésére, az archaikus nyelvre kellene fókuszálnia, az iskolai oktatásban pedig arra összpontosítanának, hogy segítsenek a pedagógusoknak, hogy ezt a nehéz feladatot minél jobb körülmények között betölthessék – tette hozzá.
Az erdélyi magyar közvéleményben elterjedt az a nézet, hogy a moldvai csángók asszimilációja már annyira előrehaladott, hogy nem érdemes a kérdéssel foglalkozni, míg Magyarországon viszont talán túlságosan is idealizált kép él a csángókról, és többek között emiatt tesznek erőfeszítéseket az ügyben – vetette fel Diószegi László moderátori minőségében.
Ferencz Éva, Külsőrekecsinben tanító kézdivásárhelyi pedagógus még féléve azt válaszolta volna erre, hogy az erdélyiek nagy része a munkaerőt látja a csángókban, akik a betakarításban segítenek, illetve egy plusz érdekességet Csángóföldben, ahová el lehet vinni a távolról érkező rokonokat, barátokat. Erdélyben is jellemző, hogy egy mitikus, archaikus világnak tekintik a Csángóföldet, amiért valamilyen szinten felelősséggel is tartozunk meg nem is, vagy éppen úgy tekintik a csángókat, hogy nekik is van egy sorsuk, oldják meg.
Ezen sokat a szervezetek sem tudnak változtatni, például furcsa, hogy a keresztszülő programot Erdélyben kevesen támogatják, pedig vannak tehetős emberek, talán áldoznának is erre a célra, de lehet, egyszerűen nem tudják, talán mert
a program PR-tevékenysége inkább Magyarországot célozta
– vélte a pedagógus. Diószegi hozzátette, Magyarországon a keresztszülői szerepet vállaló személyek nagy része nem mondható tehetősnek, sok köztük a nyugdíjas ember.
Márton Attila, a csángó oktatási program koordinátora erdélyiként már Csángóföldön telepedett le, 2002 őszén érkezett Lészpedre székelyföldiként. Úgy látták az elején, az a feladat, hogy ugyanúgy meg kell tanítani magyarul írni-olvasni a csángó gyerekeket is, mintha Székelyföldön lennének, de ráébredtek, sokkal többről van szó, nagy hangsúlyt kell fektetni a hagyományápolásra, vissza kell tanítani azt a kincset, ami megvan a néprajzi gyűjteményekben, könyvekben, az élő archaikus nyelvjárást megőrizve.
Valóban úgy tűnik, a székelyek túl sokat nem mozdítanak a csángó oktatási program ügyében, de ha közelebbről megnézzük, egy székelyföldi pedagógus tehet a legtöbbet a programban, tekintettel arra, hogy vidéken, falun sok régies kifejezés él még a Székelyföldön, amit Csángóföldön újra felfedezhetnek – vélte. Ezek a pedagógusok beszélik a román nyelvet olyan szinten, hogy a beépített szavakat azonnal ki tudják szűrni, és ha sikerül az iskolába bevezetni a magyar oktatást, sikerrel helytállnak a román tannyelvű intézményben is. Egyfajta „átmenetet” képeznek az „archaikus magyarok” és a magyarországiak között.
Ferencz Gabriella, aki a Csíkszeredában továbbtanuló csángó diákok kollégiumát vezeti, elmondta, az a tapasztalata, a székely közösség elég elutasító a csángó diákokkal.
Minden székely családban van egy elképzelés, hogy kik a csángók, miért élnek ott, ahol élnek, sok a téves információ, hallott már olyant is, hogy „míg mi álltuk a sarat, ők a könnyebb utat választották és elfutottak”. Kevés székely megy el megézni, hogyan élnek azok a magyarok, akiknek ősei a madéfalvi veszedelemkor vagy még hamarabb kerültek Moldvába, és hogy élték meg az elmúlt évszázadokat.
Sajnos az iskolában a tanárok is gyakran hangot adnak ennek az ellenszenvnek, addig, amíg nem ismerik meg a diákokat, volt olyan is, hogy a tanár felállította a diákot és azt mondta neki, „ha román vagy, menj haza”. Ez mind annak tudható be, hogy nem ismerik a történelmet, nem néznek utána. Gyakran szervezünk rendezvényeket, elvisszük a tanárokat a bentlakásba, ahol a gyerekek megmutathatják a kultúrájukat, hallhatják, hogyan beszélgetnek egymás közt a gyerekek csángó dialektusban, amit elhallgatnak az iskolában; kommunikációval ezen a fajta ellenérzésen lehetne változtatni – fejtette ki Ferencz Gabriella.
Ahogy Márton Áron is tanította, emberként kell a csángókhoz is közeledni, mint bármilyen más magyarhoz vagy más nemzetiségűhez, a tudatlanság és a rosszul tájékozottság okozza azt, hogy sokan tévesen ítélik meg még mindig a csángókat – vélte Lászlófy. Ez ellen tehetünk mi is, ha nem miszticizáljuk a kérdést, ha nem „megváltani” akarjuk őket, mert ez csak árthat – tette hozzá. Alázat és szolgálat a két kulcsszó, aki ezeket nem ismeri, az ne menjen se Csángóföldre, se máshova oktatni – szögezte le. Lehetséges a csángó gyerekeknek is, hogy tökéletesen beilleszkedjenek egy székelyföldi oktatási intézménybe, és mire elvégzik, egyeseknél semmilyen nyelvi vagy más különbséget, hátrányt nem lehet észlelni – vélte.
2012-ben az MCSMSZ a programot átadta az RMPSZ-nek, sok híresztelés volt akkor, hogy milyen a csángó oktatási program – mi a valóság? – kérdezte Diószegi Márton Attilától.
Nem azon áll vagy bukik a program, hogy ki irányítja
– válaszolt a koordinátor. Nyilván, sokkal jobb nekünk, ha egy szakmailag felkészült, szakmai hátteret biztosító szervezet koordinálja a programot, de igazából a moldvai oktatókon áll vagy bukik az oktatás sikere, akik minden nap a faluban következetesen elvégzi a munkáját, nap mint nap tudatosítják a gyerekekben, hogy jó magyarul beszélni, érdemes, van jövő ebben, tudnak úgy is érvényesülni, és igazából megduplázódik az esélyük – tette hozzá.
Az utóbbi másfél évet értékelve azt mondta, sikerült javítani azon, hogy tudják a pontos gyereklétszámot, nemcsak körülbelülit, minden gyerek be van iratkozva, érzi ennek a súlyát. Ez papírmunka, de fontos, hogy a gyerek is érezze, ez komoly dolog, nemcsak bemegyünk délután a játszóházba, hanem ez egy oktatási program – fogalmazott. Nem kellett egy oktatási helyszínt sem bezárni azért, mert változás történt; ha vannak is nézeteltérések, sikerült ezt megbeszélni az oktatókkal, megmaradt a rendszer, minden oktatási helyszínen gördülékenyen folytatódott az oktatás, a gyerekek igazából nem éreztek meg semmit, nem maradt el a karácsonyi ajándékozás sem – sorolta Márton Attila.
Bejelentette, szeptembertől két új oktatási helyszín is lesz,
Szőlőhegy és Újfalu, lesz gyerek is, van ingatlan, fél éve elkezdték az előkészületeket, felmérték az igényt a közösségben. Az egyetemistákat tovább támogatja a pedagógusszövetség, külön ösztöndíjalapot hozott létre nekik, a Jáki Sándor Teodóz Alapot, amit tényleg csak azok az egyetemisták kapnak meg, akik megérdemlik, kitűztünk számukra egy tanulmányi eredményt célként, amit el kell érni – mondta.
Meg tudtuk oldani a gyerekek nyári táboroztatását is, nem hagytuk magukra azokat a pedagógusokat, akiknek nincsenek külföldi, magyarországi kapcsolatai, olyan támogatóik, akik megszervezik és az anyagi hátteret biztosítják egy jutalomtáborhoz, meghirdettük a Pillangó tábort, amelyre pályázhattak – közölte.
Korábban gyakran kerültek be jószándékú magyarországi fiatalok romántudás hiányában a programba és nem voltak annyira eredményesek, illetve volt olyan is, hogy egyesek 1-2 évre mentek csak Moldvába tanítani képesítés nélkül – mi a helyzet jelenleg a pedagógus-utánpótlással? – kérdezte Diószegi. A pedagóguszszövetség álláspontja az volt,
annak az oktatónak, aki a helyszínen megállja a helyét,
meg kell adni minden lehetőséget, hogy ott tudjon maradni, gyökeret tudjon verni, betelepedjen mint néptanító, aki aztán akár a közösséget is meg tudja szervezni – mondta el Márton Attila. Tavaly túljelentkezés volt a megüresedett helyekre, azokat választották, akiknek megvolt a megfelelő szakképesítése, ez várhatóan most is így lesz, versenyvizsgát hirdetnek, és a szakképesítetleneket várhatóan le tudják cserélni szakképzett oktatókkal – magyarázta.
Néha embert próbáló körülmények közé kerülnek a Moldvában oktató pedagógusok, miért cserélte le kézdivásárhelyi katedráját egy ilyen feladatra? – kérdezte Diószegi Ferencz Évától, aki 19 évig a Nagy Mózes Gimnáziumban oktatott. Petrás Incze János is ott tanult a kantai gimnáziumban, ő volt az, aki 1841-ben először hivatalosan is felhívta a Magyar Tudományos Akadémia figyelmét a csángók ügyére, azt írta, iskolára, kántorra, orvosra és papra van szükség, hogy fennmaradjon a közösség – mondta Ferencz Éva. Személyes indíttatásáról elmondta, magyar-angol szakosként angol tanított, „kifogyott” alóla a magyaróra, és úgy érezte egy idő után, túl sok volt a globalizációból, „úgy éreztem, megfizettem a nagy világrendnek, amivel tartozom, most már kicsit magammal akarok foglalkozni és a mieinkkel, így jelentkeztem a csángó oktatási programba”.
Igyekezett fegyelmezni magát, hogy ne legyenek elvárásai, „ami van, azt úgy fogadjam, és abból próbáljak építkezni, ami a rendelkezésemre áll”. Szembesült újoncként azzal a konfliktussal, ami a helyszínen az oktatási program koordinációja körüli változásokból is eredt; Külsőrekecsinben ez sokszorozott volt, mivel az épület az MCSMSZ tulajdona, a programot viszont az RMPSZ működteti. Iskolában tanít Külsőrekecsinben, a román kollégák nagy többsége Bákóból jár be, 30 km-ről. A csángó falvakban nagyon nagy szükség lenne értelmiségre, ám benyomása szerint ezek
a román tanárok nem azonosulnak a közösséggel,
nem tekintik feladatuknak a gyerekek nevelését, az intézmények – polgármesteri hivatal, rendőrség – is nagyrészt magára hagyja a közösségeket, nem igazán törődnek azzal, mi történik ezekben a falvakban.
„Nem hiszem, hogy ezek a csángó falvak ne tudnák idővel kitermelni a saját értelmiségüket, ahhoz viszont nem elég, hogy van 50 pedagógus, akinek a vállán nyugszik ez az egész csángó kérdés” – vélte. Ha azt tekintjük, 26 helyszínen folyik magyar oktatás, nagyon jó dolog, de ha azt nézzük, hány olyan település van, ahol nincs, akkor már nem ilyen pozitív a kép – tette hozzá. Szerinte előbbre lennénk, ha már 1990 után az erdélyi magyar döntéshozók elkezdenek foglalkozni a kérdéssel.
Ferencz Gabriella nem tartja előremutatónak azt a hozzáállást Csíkszeredában, amikor egy odakerült 15-16 éves csángó gyereknek az identitását firtatják, viszont neveléssel, a magyar kultúrához való kapcsolódás erősítésével lehetne kialakítani bennük a csángó értelmiségi tudatot, ugyanakkor amíg rossz a gazdasági helyzet Csángóföldön, nehéz elvárni is, hogy „hazamenjenek” és otthon felvállalják ezt a szerepet. A résztvevők nagyon fontosnak nevezték az egyház szerepét is csángókérdésben. Mint Diószegi elmondta, fontos lépések történtek, például a iasi-i római katolikus püspökségnek van egy határozata, amely előírja, ha valahol Moldvában alkalomszerűen kérik magyar mise celebrálását, azt meg kell engedni. A Teleki László Alapítvány több alkalommal is szervezett ilyen magyar nyelvű misét csángó falvakban.
Transindex.ro

Fodor Imre nem futamodott meg
Amikor magyarországi vendégek jönnek Fodor Imréhez, mindig elcsodálkoznak, hogy a csíksomlyói Fodor-ház tulajdonosa egyszerű tömbházlakásban éldegél Marosvásárhely központjában. Az egykori székely főváros utolsó magyar polgármestereként emlegetett Fodor Imrének azonban ez nem számít, szerinte az a fontos, hogy itthon maradjunk, és ne hagyjuk cserben a nemzetet. Ő pedig nem futamodott meg.
– Csíksomlyóról, méghozzá a Fodor-házból származik. Mit kapott ön attól a vidéktől?
– Ikertestvéremmel együtt úgy érezzük, adomány az élettől, hogy Csíksomlyón születtünk, s pont a Fodor-házban, és ott is nőttünk fel. Rengeteg szellemi és egyéb tudást, felfogást szedtünk össze 17 éves korunkig édesapánktól is, de nem csak. 17 éves korunkra kialakult egy olyan életszemléletünk, amelyen nem volt okunk változtatni később sem. Lehet nem jól van, de én most is ugyanúgy látom a világot, és ugyanazt találom fontosnak, mint 17 éves koromban. Akkor is minden reggel arra ébredtem, hogy azon gondolkodtam, hol rontottuk így el a sorsunkat.
– Mi mint erdélyi magyarok?
– Pontosan.
– Megtalálta a választ?
– Mindenképp a török idők alatti fogyás és az azután következő népességfeltöltődésnél kezdődött a baj. Abszolút hibásan történt, hogy mi befogadtunk nagyon sok idegen népességet, akik aztán ellenünk fordultak. Sohasem a minőséggel volt a baj, hanem a mennyiséggel. Márton Áron püspök szerint a román anyák szerezték meg Erdélyt, s ebben igaza van. Átgondoltam azt is, hogy melyek azok a legfontosabb tulajdonságok, amelyek segítenek bennünket. Első a hűség. Nem szerelmi, nem a politikai, hanem a népedhez való hűség. Nem lehet azzal megoldani semmit, hogy megfutamodom. Nem azt mondom, hogy könnyű itt maradni, de azt sem hiszem, hogy jobb élni máshol idegenként. Szerintem nem mindegy, hogy egy életnek milyen erkölcsi tartalma van, ha ezt itthon úgymond végigkínlódják, akkor tettek valamit a szüleikért, gyerekeikért, unokáikért. Ez az egyik fontos probléma, a másik az összefogás. Mert a politikában igaz, hogy aki mer az nyer, s egymást megesszük élve, de nem kisebbségi sorsban, úgy nem lehet csinálni. Én 2003-ig nagyon jó polgármesternek minősültem, de akkor a szatmári RMDSZ-kongresszuson kiálltam, és azt mondtam, hogy ez bűn, nem lehet megosztani kisebbségi sorsban a magyarságot, és hogy Tőkés Lászlóval bár nem könnyű, de lehet együttműködni. Attól a naptól én többet nem voltam jó polgármester, ugyanazért a dologért, amiért azelőtt agyba-főbe dicsértek, utána szidtak engem. A másik igen fontos probléma a kisebbségi létben a következetesség. Nem tudom, ki mennyire tudja, hogy mi magyarok kértük 1945-ben, hogy Észak-Erdélyt csatolják vissza Romániához. Utána azonban a Magyar Népi Szövetség lett a romániai magyarság vezető politikai ereje, és teljesen eladta a magyar igényeket. Fontos még a hit problémája, az egyházak sok mindenben segítettek, de nem eleget. Főleg az én egyházam.
– Visszatérve Csíksomlyóra, mi hozta el onnan?
– Somlyón nőttünk fel, oda is jártunk iskolába az ikertestvéremmel, aki egy életen keresztül segített mindenben és most is. 1957-ben azonban édesapámat letartóztatták, '58-ban 35 évi kényszermunkáéra ítélték mint az egyik erdélyi 56-os fővádlottat. Minket a testvéremmel a Bukaresti Műegyetemről kirúgtak ötödév végén emiatt. Vajdahunyadon dolgoztunk hengerművekben, aztán 1964-ben a politikai foglyokat hazaengedték, s akkor újrajárhattuk az ötödévet. Én szinte tíz évet éltem így Bukarestben. Az egyetem után elvittek egy bukaresti tervezőintézetbe, ahol automatizmussal foglalkoztam.
– Csíksomlyón azonban még ott a Fodor-ház, amely őrzi a család emlékét.
– Igen, mi visszakaptuk a Fodor-házat, de már azelőtt mind gondolkodtunk, hogy valami közösségi dolgot kéne csinálni belőle, így került bele a Csibész Alapítvány, s lett ifjúsági szálló belőle. A megnyitón mondták is, nem is az a legfontosabb, hogy ennek a családnak csak ez az egy ingatlanja volt, s azt is a köznek adta, hanem hogy ezzel példát mutatott a közösségnek.
– Önök járnak még Csíksomlyóra?
– Természetesen. Nekünk van egy szoba-konyhánk ott, de pünkösdkor, amikor nekünk is legjobban kellene, nagy szeretettel mindig el-el kérik. Amikor azonban én viszem az embereket oda, akkor mondom is, hogy úgy aludjon ebben az ágyban, hogy ebben Tőkés László, Kövér László, most pünkösdkor pedig Áder János aludt.
– Csíksomlyón már nincsenek Fodorok?
– Nincsenek. Van 17 halott a temetőben.
– S hogy került Marosvásárhelyre?
– El kellett jönnöm Bukarestből, mert megriadtam, hogy Bukarestben fogom végigélni az életem. Kérdezték is tőlem, hogy tudtam otthagyni Bukarestet, de hát édesapám Budapestet, édesanyám Berlint hagyta ott Erdélyért, miért ne hagyhattam volna én ott Bukarestet. Marosvásárhelyen '67-ben a vegyi kombinát automatizálási részlegén kezdtem el dolgozni, nyugdíjazásomig ott voltam, 1995-ig. A rendszerváltás után az első dolog pedig amivel, foglalkoztam az Outward Bound volt, én hoztam Romániába, majd megvettük Szovátán az istállókat és kiépítettük.
– Akkor önt a sport is érdekli...
– Hát az egész családot, de főként a feleségemet, sok díjat is nyert, versenyszerűen sízett. Ő mindig, most is sportos. Mind az öt unokája, még a kicsi négyéves is tud már úszni. Ilyen értelemben igenis sportos életet éltünk. Mert két gyerekünk és öt unokánk van, ez mind a legfontosabb abból, amit eddig mondtam.
– Hogy jött képbe a polgármesterség?
– Ez úgy jött, hogy voltak németországi kapcsolataim, hoztam mindenféle támogatást, ezeket bonyolítottam, amikor megyei tanácsosnak javasoltak. Utána több polgármesterjelöltet állítottak, és egy előválasztáson titkos szavazással döntötték el, hogy én leszek a jelölt, meg is nyertem a választásokat.
– Emlékszik azokra az első polgármesteri napokra?
– Az első napokban még nem is voltam tudatában annak, hogy mennyire fontos ez a tisztség, aztán ráébredtem. Ami nagyon érdekes volt, akármennyit dolgoztam, azt az érzést, hogy fáradt vagyok, azalatt a négy év alatt nem éreztem. Mintha a Jóisten betett volna valamilyen rakétát, és közben nagyon örvendtem, hogy csinálhatom ezt. Én, akit a társadalom a szélére nyomott az édesapám pere miatt, csinálhatom ezt, és akkor idejön Göncz Árpád és Emil Constantinescu, a román és magyar államelnök, és én fogadom őket. Göncz Árpáddal amikor találkoztam, rám nézett, és azt mondta: „nem ismerlek, de tudom, hogy ki vagy, légy szíves állj ide mellém, és két-három napot maradj mellettem”. Így kísérgettem én őt, Göncz Árpáddal együtt koszorúztunk a Székely vértanúknál is, amikor koszorúval a kezünkben meghajoltunk, csendben azt kérdezte: vajon édesapád lát most bennünket? Most is elérzékenyülök.
– Mit sikerült elérni az alatt a négy év alatt?
– Néhány dolgot csak sikerült csinálnunk. Az egyik az, hogy az európai uniós előcsatlakozás alatt uniós tőkéből kaptunk 27 millió eurót, amellyel korszerűsítettük az ívóvíztermelést és a szennyvízfeldolgozást. A másik volt a Gedeon Richter privatizálása. Másik nagyon fontos dolog a kétnyelvűség volt, megesett, hogy szombat este 11-kor hívtam fel magyar cégtulajdonosokat, hogy a cégtáblájuk miért csak egynyelvű. Akkoriban építettük ki a különböző testvérvárosi kapcsolatokat is.
– A Vásárhelyi Napok is az ön nevéhez kapcsolódnak.
– Igen, most megint kezdeményezik, hogy Mátyás király kiváltságlevelére hivatkozva szervezik a forgatagot. Emlékszem, mi Tonk Sándorral néztük, mi lenne az, ami régi és minden szempontból megfelel, hogy ahhoz kapcsoljuk a városnapokat. Akkor találtuk Mátyás király 1482-béli kiváltságlevelét. Elmentem Pál-Antal Sándorhoz, s ő megmutatta a kiváltságlevelet eredetiben, én úgy megvoltam illetődve.
– Ön szerint, mi lett a Vásárhelyi Napokból?
– Ezért csak mi vagyunk a hibásak. Miért táncoltunk vissza a napokat illetően?
– Emlékszik-e, milyen volt a második választási kampány, és milyen volt elveszíteni azt?
– Közvetlenül a választások előtt egy ilyen abszolút takony hatalmi harc miatt leváltották Kincses Elődöt mint megyei RMDSZ-titkárt, s helyébe tették Kelemen Atillát. Tudniillik Kincses Előd már akkor is a nemzeti vonalat képviselte, és szervezett egy belső szavazást, hogy milyen sorrendben induljanak a városi tanácsosjelöltek. Arra a szavazásra nem mentek el elegen, de neki az volt a véleménye, hogy a semminél mégis több az, amit ők ott kifejeztek. Ezért azonban Kincsest lemondatták, ami nagyon negatívan befolyásolta az embereket. Így is 168 szavazaton múlott, hogy elveszítettem a választásokat. Sokan pedig, hogy nagyon jól szavazzanak, a tulipánra akarták ütni a pecsétet, s így kikandikált egy milliméter mondjuk a pecsétéből, ami ugye érvénytelennek számított. 1800 szavazat veszett el így.
– Ez azt jelenti, hogy ön nem is kellett volna elveszítse a választásokat...
– Persze, hogy nem. Tudja, ebbe bele lehet betegedni. A poklok poklát éltem, s tán még ma is azt élem. Persze erre azt mondják, hogy aki nagystílű, az továbblép. Én is sok érdekességet csináltam, de továbbra sem könnyű elviselni.
– Sokan Vásárhely utolsó magyar polgármesterének is nevezik önt, a kifejezésben pedig benne van egy lemondás is, hogy nincs már esély visszanyerni a városvezetést. Hisz még abban, hogy lehet magyar polgármestere a városnak?
– Nehéz kérdés ez, de azóta megváltozott a választási törvény, elég az egyszerű többség is. Ha az én időmben lett volna ilyen választási törvény, biztos nem veszítek.
– Mivel foglalkozik manapság?
– Unokákkal, családdal vagyok, s megírom az akkoriban történeteket. Már elkezdtem, minden benne lesz, és mindenki név szerint. Októberben pedig elmegyek a székelyek nagy menetelésére.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro

Bethlen Gábor fejedelem is beáll a Kétágú körüli élőláncba
Indul a gyűjtés – októberben avatják a bronzszobrot
A kolozsvári Kétágú templom előkertjében avatnák fel Bethlen Gábor kétméteresnél magasabb egész alakos bronzszobrát október 23-án, a fejedelemmé avatás 400. évfordulóján – az első ilyen méretű és jellegű Bethlen-szobrot Erdélyben. A szoborállítást az 1979–80-ban Budapesten létrehozott Bethlen Gábor Alapítvány kezdeményezte, a júniusban létrejött szoborbizottság – Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, Böjte Csaba ferences szerzetes, Lezsák Sándor, a magyar országgyűlés alelnöke – intézi. Az emlékmű alkotója a székelyföldi származású Péterfy László, aki 25 évvel ezelőtt Bethlen Gábor-makettet ajándékozott az alapítványnak, ennek mintájára készül most a szobor. A 25–27 millió forintra becsült költséget közadakozásból és pályázati támogatással fedeznék, erről július 10-én felhívást tettek közzé a Bethlen-emlékév felsorolt fővédnökei. A Kolozsvári Magyar Napok idején több helyszínen adományozhatunk.
A bejárattól mintegy 12 méterre, a gömbkövek jelenlegi helyén tervezik elhelyezni fejedelemmé avatása 400. évfordulóján Bethlen Gábor egész alakos bronzszobrát, amely az utcáról profilból látszana. A szoborbizottság úgy találta, a Kétágú templomnál népes tömeg elfér úgy a templomban, mint a kertben, ugyanakkor az egyházi tulajdonban álló városközponti terület és az ünneplő emlékezők védettségét kerítés biztosítja.
Bethlen Gábor ma különösen időszerű
A szobor bronzba öntése Magyarországon, a kezdeményező Bethlen Gábor Alapítvány támogatásával-szervezésével és Péterfy László szobrászművész közreműködésével történik, majd adományként az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonába kerül. A talapzat költségeinek fedezéséhez szükséges pénzösszeget az alapítvány megelőlegezte, a Kolozsvári Magyar Napokkal kezdődik a közadakozás annak megtérítésére. Az adományozási felhívást hirdető, bíborvörös hátterű, a majdani szobor gipszfigurájával illusztrált reklámtáblák közelében álló standoknál akármilyen csekély összeget elfogadnak, de a Román Kereskedelmi Bankban nyitott számlára is utalhatunk („BG szoboralap”, Eparhia Reformata din Ardeal, RO43 RNCB 0106 0266 0457 0512), illetve folyamatosan lehet adományozni az egyházközségeknél, a püspökségen. Az adományozók névsorát aranykönyvben őrzik majd a Kétágú templom múzeumában.
Szeptember elején készül pontos költségvetés a talapzatról és az ünnepségről, akkor egyeztetnek a többi magyar történelmi egyház püspökével. A szobrot még augusztusban megöntik – mondta el lapunknak Kató Béla, aki az anyagiak előteremtésében számít a Bethlen Gábor Alapítvány több mint 60 díjazottjára is, akik mind a fejedelem szellemiségét próbálják ápolni és továbbadni a Kárpát-medencében.
– Bethlen Gábor az egész magyarság történelmi példaképe, Erdély aranykorának letéteményezője, ha erőt akarunk meríteni és újabb dolgokat szeretnénk megvalósítani, mindannyian visszanyúlunk példájához. Bethlen Gábor alakja, személyisége, életpéldája most különösen időszerű, ezt egyre többen felismerik, nemhiába viseli oly sok egyesület a nevét. Ez a szoborállítás több mint szoborállítás. Mindent megteszünk, hogy ez az ünnep szépre sikeredjen, mindenkire nézve nagyon gazdag és komoly üzenetet hordozó ünnep legyen, senkit nem zárunk ki belőle. Hiszem, hogy a Kárpát-medencei magyarság ebben a kérdésben képes összefogni, összeadni a szükséges pénzt – mondta a református püspök úgy értékelve, hogy a Kétágú templom előkertjében a Bethlen-szobor hasonló lesz a Szent Mihály-templom Márton Áron-szobrához: kicsit bent, kicsit kint.
Kőkertbe kerül a letagadott római szarkofág
Adorjáni László, a Kétágú templom lelkipásztora lapunknak elmondta, a szobor felállítására engedélyért folyamodtak a városházához, a választ augusztus végére várják.
– Megtisztelő, hogy ránk esett a választása, bár a Kétágú templom történetének sok köze nincs Bethlen Gáborhoz. A nagy fejedelem nevét viselő hóstáti dalkörünk tagjait kellemes meglepetésként érte a hír, jelzésértékűnek érzik a választást. Úgy látjuk, a Kétágú ezzel egy kicsit jobban az érdeklődés középpontjába kerül, érdekes és tanulságos múlt áll az impozáns épület mögött. Kicsit jelképe a sorsunknak is, különösen a tudatosan szétszórt, templomunk körül egykor nagy egybefüggő területen élő hóstáti közösséget nézve. A Bethlen Gábor Alapítvány ügyvezető kurátora azzal fogadott Budapesten, amikor a készülő szobrot megtekintettük Péterfy László műtermében, hogy ezzel a szoborállítással Bethlen Gábor is beáll abba az élőláncba, amelyet a templom körül fontunk, tiltakozásképpen az újabb buldózeres erőszakos építkezés ellen – mondta Adorjáni László, akitől azt is megtudtuk, a gömbköveket kissé hátrébb költöztetik, majd később a tervezett kőkertbe. Ott kiállítanák a régi templomtól származó, birtokukban levő két követ is, reményeik szerint valamilyen formában a régi templom makettjét, valamint azt a megmentett római szarkofágot és római épület-sarokkövet, amely a tanfelügyelőségi építkezés során nagy titoktartással és sebtében végrehajtatott régészeti kutatások utolsó napján került elő (és amelynek létét hivatalosan nem ismerték el).
A Bethlen Gábor fejedelem marosillyei szülőházát megmentő Böjte Csaba így fogalmaz a szoborállítás kapcsán: „A 400 évvel ezelőtt Kolozsváron megválasztott nagy fejedelmet én leginkább azért tisztelem, mert képes volt a magyarokat, székelyeket, szászokat, románokat, mindazokat, kik e térségben éltek, egymással kiengesztelni, egy asztalhoz ültetni, és az így felszabadult erőket az országépítésre bölcsen befogni. Bármerre járunk szülőföldünkön, sokfelé még ma is láthatjuk a nagy fejedelem idejében épített kastélyokat, épületeket, megálmodott intézményeket. Úgy érzem, hogy nekünk nagy-nagy alázattal az ő útján kell járnunk, mert minden más út fájdalomba, pusztulásba torkollik. Itt, ebben a multikulturális térségben egymás nélkül csak egy megsebzett, bűnre épülő, torz világot teremthetünk.”
A 33 évesen fejedelemmé választott Bethlen Gábor Tündérkertet varázsolt Erdélyben a török és Habsburg elnyomás dacára, zászlaján a „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” jelszóval. A vallási türelem mintapéldája, kollégiumot alapított, támogatta a szegények oktatását, könyvtárat gyűjtött, külpolitikája figyelemre méltó, sikere nem maradt észrevétlen Európában. Uralkodásának idejét (1613–1629) nevezik Erdély aranykorának.
Szabadság (Kolozsvár)

A szent király meg a kiskirály
A belvárosi Keresztelő Szent János plébánia szétverése, a falfreskók megkarcolása, az oltár megszentségtelenítése, Márton Áron udvaron felállított szobrának ledöntése, Isten, pap és felebarát káromlása, egy falatka megszentelt és megáldott kenyérért folyó, vérre menő dulakodás nélkül ért véget Marosvásárhely augusztus huszadikája.
Minő meglepetés! Pedig sem állig felfegyverzett feketeruhás csuklyásosztagokra, sem vaskordonokra, sem szirénázó rendőr, csendőr, tűzoltó és mentőkocsikra, sem könnygáz bevetésére, de még csak civilben őrködő vagy éppenséggel fényképezkedő kékszemű fiúkra sem volt szükség. Csupán egy kettős jelentőséggel bíró nemzeti ünnepet méltóképpen megülni tudó, vásárhelyi magyarokból álló tömegre. Olyanra, amely eddig minden egyes alkalommal példát mutatott az ünneplésből.
A vandalizmus, amitől a város polgármestere olyannyira tartott, hogy Szent István államalapító királyunk és az új kenyér megünneplését még a ferences testvérektől elkobzott Színház téren sem engedélyezte, jelentem: elmaradt. Mint ahogy elmaradt azon erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai és burgenlandi települések százain is, amelyek elöljárói az összlakosság polgármestereként és nem holmi gettóparancsnokokként viselkednek.
Persze az is megeshet, hogy a városatya-kiskirályt nem a jól ismert "magyarbarátsága" vezényelte, hanem az egyszerű, jó szándékú ember tájékozatlanságának vált az áldozatává. Mert megeshet, hogy ártatlan tudatlanságában összetévesztette az ünnepély lebonyolításáért felelős egyházfőinket a tanacui apácát keresztre feszítő, ördögűzéssel foglalatoskodó pópákkal.
Netán attól tartott, hogy a frissiben újrakövezett teret áldásra váró luxuskocsik százai fogják tönkretenni. Esetleg azt is gondolhatta, hogy a résztvevők, görögkeleti múmiacsókolgatók mintájára, egymást és a köztér szobrait fogják földre tiporni egy falat megszentelt eledelért? És talán azt is bevehette naivan a városgazda, hogy a több száz vagy ezer résztvevő némelyikét úgy megérinti Szent István szelleme, hogy az karóval a kezében rohan a temetőbe megkeresni és szíven szúrni az egyébként is szinte ezer éve elporhadt királyunkat.
Hogy a vásárhelyi polgármesterben oly hamis kép alakult ki rólunk, arról mi is tehetünk. Mert tisztábban is tudtára adhattuk volna, hogy kik és mik, de főleg mióta vagyunk. Ha a vandálokat keresi, akkor Délről jövet irányt tévesztett; ez az út Rómába vezet, Bizáncba nem Erdélyen keresztül kell eljutni.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Izsák Balázst Bethlen Gábor-díjjal tüntetik ki
A Bethlen Gábor Alapítvány névadója erdélyi fejedelemmé választásának 400. évfordulója jegyében hirdette meg 2013-ban a Bethlen Gábor-emlékévet. Az emlékév egyik programpontja a jubileumi díjátadó ünnepség, amelyre Budapesten kerül sor november 15-én, Bethlen Gábor fejedelem születésének és halálának évfordulóján. Az egyik kitüntetett Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke lesz.
Az emlékév fő programpontjai:
Bethlen Gábor fejedelem egész alakos bronzszobrának fölállítása 2013. október 23-án Kolozsváron, az alsóvárosi református templom kertjében. A szobor készítője Péterfy László székelyföldi szobrászművész, a Bethlen Gábor-díj bronzplakettjének alkotója. A szobrot közadakozásból és pályázati támogatással kívánják megvalósítani.
Erdély aranykora címmel középiskolai vetélkedőt szerveznek. A vetélkedőt a Lakiteleki Népfőiskola részéről Olajos István, az Eötvös Iskola igazgatója vezeti. Várhatóan részt vesz majd rajta a Magyar Cserkészfórum, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium, a Honismereti Szövetség, a Bethlen Gábor nevét viselő intézmények és iskolák által szervezett diákvetélkedők képviselői s a jelentkező középiskolás fiatalok.
Az alapítvány jubileumi díjátadó ünnepségét november 15-én, pénteken, a fejedelem születése és halála napján tartják Budapesten. Az ünnepi megemlékezést követi a műsorral egybekötött díjátadás, amelyen a 2013. évi Bethlen Gábor- díjakat, Márton Áron-emlékérmeket és a Tamási Áron-díjat adják át.
Bakos István művelődéstörténész, a Bethlen Gábor Alapítvány kurátora a Kossuth rádió Vasárnapi újság című műsorában jelentette be az alapítvány idei kitüntetettjeinek névsorát: Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, Hámori József, a Magyar Örökség Díj Bizottság elnöke és Bogdan Satura lengyel költő.
A Népújság megkeresésére Izsák Balázs, az SZNT elnöke kijelentette:
– Nagyon fontosnak és megtisztelőnek tartom. Úgy gondolom, nem lehet megkerülni azt, hogy kimondjuk: a székely autonómiatörekvés jogosságának az elismerését is jelenti ez a díj, illetve az annak érdekében kifejtett munkának az elismerése. Úgy gondolták, az, amit az évek során végeztem érdemessé tesz erre. Ezt a munkát azonban nem tudtam volna elvégezni az SZNT háromszáz küldöttjének a segítsége, támogatása nélkül. Tehát tulajdonképpen egy kollektív munkát és eredményt ismernek el a Bethlen Gábor-díjjal. Bízom abban, hogy magának a székely autonómiatörekvésnek is használ ez a díj, és erősíteni fogja.
Az emlékév fővédnökei: Lezsák Sándor, a magyar Országgyűlés alelnöke, a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriumának elnöke; Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke (mindketten Bethlen Gábor- díjasok); valamint Böjte Csaba, Márton Áron- emlékéremmel és Magyar Örökség Díjjal is kitüntetett ferences szerzetes.
Bethlen Gábor 1580. november 15-én született Marosillyén, 1629. november 15-én halt meg Gyulafehérváron. 1613 és 1629 között volt Erdély fejedelme. I. Gábor néven megválasztott magyar király (1620–1621), a 17. századi magyar történelem egyik legjelentősebb személyisége. Pályafutása kezdetén híven szolgálta Báthory Zsigmondot, Székely Mózest, Bocskai Istvánt és Báthori Gábort, majd amikor ez utóbbi a Habsburgokkal akart szövetségre lépni, szembefordult vele, és magát választatta fejedelemnek. Uralkodása alatt megszilárdította Erdély helyzetét, az ország gazdasága és kulturális élete egyaránt fejlődésnek indult – ezt az időszakot általában Erdély aranykora néven ismerik (Wikipédia).
A Bethlen Gábor Alapítványt 1979–80-ban a magyar szolidaritás hívei hozták létre, s a korabeli kommunista vezetés ellenzése közepette, hatéves küzdelemmel vívták ki működésének hivatalos jóváhagyását. A 65 kezdeményező és a később csatlakozott támogatók révén a térségben elsőként létrejött legális új polgári összefogás alapítói: Illyés Gyula, Németh Lászlóné, Kodály Zoltánné és Csoóri Sándor. Az 1980 óta működő Bethlen Gábor Alapítvány – a hazai és a külhoni magyarok áldozatkészsége, munkája révén – anyagi, szellemi és lelki támogatásával, díjaival úttörő szerepet vállalt és vállal a nemzeti összetartozás szolgálatában, a közép- európai szellemi együttműködésben, a mai határokon túl élő magyarság hazai megismertetésében, kiváló képviselőinek elismerésében, a magyar–magyar kapcsolatok ápolásában, a rendszerváltásban, s reményeik szerint nemzetünk jövőjének alakításában is, olvasható az alapítvány honlapján.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Betekintés a Márton Áron-kutatások jelenébe
Az ünnepi szentmisét követően pénteken hat kutató tartalmas előadását hallgathatták meg Csíkszentdomokoson a Márton Áronnal kapcsolatos kutatások iránt érdeklődők.
Második alkalommal szerveztek Márton Áron tiszteletére konferenciát és megemlékezést Csíkszentdomokoson augusztus 30-án. A pénteki ünnepi program 10 órakor szentmisével kezdődött, amelyet Jakubinyi György érsek és Tamás József segédpüspök mutatott be a helyi templomban. Ezt követően 12 órától benépesedett a községháza díszterme, ahol hat, Márton Áronról szóló előadást hallgathattak meg az érdeklődők.
A kutatási eredmények bemutatása előtt a zsúfolásig megtelt díszteremben a jelenlevők közösen imádkoztak, majd Ferencz Alajos domokosi polgármester köszöntötte a jelenlevőket. Kiemelte, „Márton Áron püspök tanítása, példája ma is időszerű, talán jobban is, mint máskor. Így minél többet sikerül megismerni abból, amit ő tanított, mondott, annál inkább sikerül nekünk – akik felelősséggel tartozunk másokért is – a helyes úton maradnunk, hogy makacs kitartással ragaszkodjunk hitünkhöz, nemzetiségünkhöz. Mindezt annak érdekében, hogy jövőt tudjunk biztosítani a következő generáció számára.”
Lázár Csilla a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum és Egyesület nevében kifejtette, remélik, hogy a Márton Áron életpéldájába és tanításába való betekintés után lelkiekben és szellemiekben is megerősödve távoznak a résztvevők a konferenciáról. Hangsúlyozta, a konferenciasorozatot azzal a céllal indították útjára tavaly, hogy a szélesebb közönség is tájékozódhasson a Márton Áronnal kapcsolatos történeti kutatások eredményeiről. Emellett szerették volna a kutatókat is ösztönözni, hogy a 20. századi vizsgálódásaikat összpontosítsák Márton Áronra. Lázár röviden bemutatta a tavalyi konferencia anyagából összeállított kötetet is.
Az előadások sorát Czikó László búzásbesenyői plébános nyitotta meg, aki Márton Áron bérmaútjairól beszélt. A plébános korábban erről a témáról írta szakdolgozatát, erre az alkalomra kutatási eredményeit összesítette és friss információkkal egészítette ki. Az érdeklődők megtudhatták, hogy a püspök hogyan munkálkodott fogsága előtt, alatt, valamint azt is, hogy azt követően hogyan folytatta pasztorális tevékenységét. Az előadásba aktívan bekapcsolódtak a hallgatók, közösen derítették ki a fényképeken szereplő helyszíneket, megosztották a püspökkel kapcsolatos élményeiket.
Mihály János történész arról beszélt, hogy az udvarhelyszéki Domus Historiákban – a plébániák fontosabb eseményeit megörökítő könyvek – történészi és helytörténeti munkája során milyen, Márton Áronra vonatkozó adatokat talált. Kiemelte, hogy a levéltárak, könyvtárak mellett fontos információforrás lehet az egyházközségek levéltára is, mivel az egyháztörténeti Domus Historiák hitelesen mutatják be az egyházmegyék történetét, sok esetben értelmezve, elemezve azt. Ezekbe a forrásokba engedett betekintést az általa felolvasott idézetek által.
Mitikus emlékek Márton Áron életrajzához címmel Balázs Lajos néprajzkutató tartott előadást. Csíkszentdomokos népi kultúrájának szakavatott kutatója több évtizedes gyűjtőmunkájáról számolt be. Bemutatta, milyennek ismerte meg a faluban őrzött Márton Áron-képet, milyen legendák és emlékek élnek Csíkszentdomokoson a püspökről.
Az ebédszünetet követően Hegedűs Enikő művészettörténész arról beszélt, milyen viszonyban volt Márton Áron a kortárs művészekkel. Bemutatta, hogy a gyulafehérvári Márton Áron Múzeumban – a püspöki egykori dolgozószobájában – fellehető könyvek, művészeti alkotások hogyan árulkodnak a Márton Áront övező tiszteletről.
Gál Hunor diakónus tagja annak a teológusokból álló csapatnak, amely digitalizálta a Gyulafehérvári Érseki és Káptalani levéltárban található, Márton Áron püspököt ábrázoló fényképeket. Az érdeklődők a digitalizálás folyamatáról hallhattak, ugyanakkor kevésbé ismert fényképeket is megtekinthettek.
Az utolsó előadást Ferencz Kornélia, a Mária Rádió csíksomlyói stúdiójának önkéntese tartotta, aki számos beszélgetést rögzített Márton Áron püspökről. A rádióban is elhangzott beszélgetésekben olyan papok, világi személyek szólalnak meg, akik közeli munkatársai, tanítványai voltak a püspöknek.
Az előadásokat követően az érdeklődők megtekinthették a Márton Áron Múzeumot.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro

Kapumentők ünnepeltek Ülkében
Százkilenc éves, nemrégiben felújított székely kaput avattak fel Ülkében. Az ünnepség az e hétvégi V. Ülkei Falunapok rendezvénysorozat legrangosabb programja volt, az átadáson a felújítási munkálatokat végző Kőlik Alapítvány képviselői is jelen voltak.
A falu legrégebbi háza előtt álló, százkilenc éves kapu felújítása érdekében összefogtak a települések: a mostani tulajdonos, az Ülkéért Alapítvány a máréfalvi Kőlik Alapítvány és az Europa Nostra-díjas Kovács Piroska segítségével valósította meg a néhai gazda, Szász Antal vágyát, a megrongálódott kapu régi pompájának visszaállítását. A közös munka azonban várhatóan folytatódik, ugyanis a felújítók az eddigi megvalósítások számbavétele után a közösség figyelmét a további tennivalók felé irányították.
Az avatóünnepségen a szervezők több ízben is megköszönték a Kőlik Alapítvány, valamint az oroszhegyi és a Hargita megyei önkormányzat segítségét. Bálint Elemér Imre, Oroszhegy község polgármestere beszédében kiemelte, a több mint százéves székely kapu a székelység múltjának jelképe. A kapu elválasztja a magánélet terét a köztértől, kinyílva azonban össze is köti az egyén életét a közösségével. A köztér szimbolizálhatja a nemzetet, a porta a kis, zártabb közösségeket, ilyenformán pedig a kapu a falusi közösségnek a nemzethez, a nagy egészhez való tartozását jelképezheti – emelte ki a polgármester, hangsúlyozva egyúttal a kis települések összefogásának nélkülözhetetlenségét.
Birtalan József, a kapumentő programot támogató megyei önkormányzat alelnöke megköszönte Kovács Piroskának és a Kőlik Alapítványnak az értékek, az örökség megőrzése érdekében tett erőfeszítéseit, s felkérte a helyi közösség tagjait, hogy alakítsanak ki partnerkapcsolatokat annak érdekében, hogy a székelyek kapui mindig nyitva állhassanak a jó szándékú emberek előtt. A kapumentő munkájáért Europa Nostra-díjjal kitüntetett Kovács Piroska rámutatott: a díszes kapu nem csupán egy építmény, hiszen a székelység szimbólumává nőtte ki magát. „Mostanra sikerült a világ elé tárnunk, hogy a székely kapu számunkra több mint tárgy. Az ülkeiek ezzel a kezdeményezéssel bebizonyították, hogy ragaszkodnak hagyományaikhoz, székelységükhöz” – jelentette ki, hozzátéve, reméli, hogy a következő falunapra a régi ház is az alapítvány tulajdonába kerül, s tájházat avathatnak az ünnepen. Ezt követően felolvasott egy kötelezvényt, amelyet aláírva az Ülkéért Alapítvány, valamint a helyi és megyei önkormányzat képviselői a megmentett érték megbecsülésére, megőrzésére, felelősségteljes karbantartására kötelezték magukat.
Az ünnepi hangulat akkor hágott tetőfokára, amikor Oláh József helyi plébános felajánlotta a közösségnek a felújított, évszázados kapu Székelyszenttamáson található „nagy testvérét”, a kántorlak előtt álló, 1896-ban készült építményt. Mint elmondta, a 117 éves székely kaput az ülkei András Domokos állíttatta, ennek szerinte a frissen rendbe tett, a helyi Márton Áron által készíttetett kapu közelében lenne a helye, hogy „a két testvér találkozzon”. Kovács Piroska azonnal igent mondott az öreg építmény felújítására, erre az összegyűlt hallgatóság üdvrivalgásban tört ki. A plébános áldását követően a felújítási program támogatóit megajándékozták – a kapuállítás hagyományaihoz híven pálinkával –, majd a vidám koccintás után szinte kizárólag a jövőre vonatkozó tervekről, a további szükséges tennivalókról beszélgettek a részvevők.
Mint Kovács Piroska elmondta, a megrongálódott, évszázados kapu statikai helyreállítását tavaly sikerült befejezniük, továbbá kicserélték a tetőzetet, ez év tavaszára maradt a festés. „Vannak azonban még tennivalók. Amikor megvalósul a faluközösség azon álma, hogy a ház is köztulajdonba kerül, további munkálatokat végzünk” – adta tudtunkra.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro

Tiszta beszéd
Tőkés László, az RMDSZ Európai Parlamenti képviselője részére, Borbély Zsolt Attila, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Jobbik tagja részére
Tisztelt Uraim,
kedves László és Zsolt!
Ti mindketten gyakorló politikusok vagytok. Én – noha Fidesz-alapító vagyok – soha nem voltam politikus, újságíró vagyok. Hosszú ideig az értékközösségen nyugvó barátság kötött össze veletek. 2009-ig ott és akkor segítettem Nektek, amikor csak tudtam. Önzetlenül, barátságból, meggyőződésből. 2009-es pálfordulásotok óta bántani nem akartalak benneteket, ezért inkább nem írtam rólatok semmit. Hallgattam, bár a gombóc egyre nőtt a torkomban.
Nos, a barátságnak, a tapintatnak és a kényszerű hallgatásnak is vannak azonban határai.
A magyar kormány elleni fellépésében, a gyűlöletkeltésben és alpári demagógiában a Jobbik versenyt fut a magyarországi balliberális bandával. Ennek ellenére az Erdélyi Magyar Néppárt vezető tisztségviselői szószéket biztosítanak a Jobbiknak az EMI-táborban. Lelkük rajta. Ám legutóbb az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Toró T. Tibor arról beszélt, hogy a Jobbik visszahozta a tiszta beszédet a magyar politikába. Elgondolkodtató. Különösen annak tükrében, hogy ezt megelőzően alig egy héttel Toró T. Tibor még Orbán Viktor mellett ült Tusnádon, a pulpituson, és úgy húzódott Orbán mellé, nehogy valahogy le találjon maradni egyetlen fényképről is. Akkor most hol a tiszta beszéd, Uraim?
Ha még emlékeztek, 2004-ben a Ti érdeketekben nyílt levéllel és tiszta beszéddel fordultam Markó Béla RMDSZ-elnökhöz. Oly annyira, hogy a román állam terroristának nyilvánított, és kitiltott Erdélyből. Toró T. Tibor eközben Markó Bélával fényképezkedett a tulipános kampányesernyő alatt. Akkor és ott „elfért”, „odafért” az alá az ernyő alá, demonstrálandó, hogy csak az RMDSZ-en belül van élet. Legitimizálta ezzel mindazt, ami ellen nagyon sokan küzdöttek azok közül, akik már 2002 után tudták, hogy az RMDSZ-en kívül is van élet. Sőt: becsületes politikai élet csak azon kívül van.
Nos, ez a Toró T. Tibor 2013-ban arról mesél az erdélyi magyar ifjaknak, hogy a Jobbik hozta vissza a tiszta beszédet a magyar politikába. Mondja ezt arról a Jobbikról, amelynek az elmúlt években a legfőbb nemzetpolitikusa Szegedi Csanád volt.
Apropó Toró T. Tibor: lehet, hogy – miként Borbély Zsolt Attila méltatja – Tibor rendes tömbházlakó, csak ahhoz, hogy jó politikus is legyen, kellene még néhány erény. Egyetlen példa hirtelen: a tragikus – és előre látható – december 5-i népszavazásos tudathasadás nem lett volna Patrubány nélkül, Patrubányból pedig Toró és barátai – többek között Te is, kedves Borbély Zsolt Attila – csináltak elnököt a Magyarok Világszövetségében. Toró T. Tibornak elévülhetetlen szerepe volt abban is, hogy Te, kedves László, 2009-ben paktumot kötöttél Markó Bélával, 2007-ben függetlenként elnyert európai parlamenti mandátumodat felcserélted az RMDSZ-lista első helyével, mosolyogtál Markóval az óriásplakátokon, kedélyes kampánysúlyemelést folytattál a neptunista Borbély Lászlóval, aztán elmentél RMDSZ-képviselőként Brüsszelbe, magad után hagyva az erdélyi nemzeti oldalon a megrökönyödést és tudathasadást. Képzeld el, László, mi lett volna, ha Márton Áron vagy Mindszenty József „plurális egységre” lépett volna Ceausescuval vagy Rákosival, vagy mi lett volna, ha 2008-ban például Orbán Viktor „nemzeti összefogásra” lépett volna Gyurcsánnyal.
Hasonló lett volna, mint amit Te okoztál 2009-ben Erdélyben.
Mert, kedves László, túl sok a véletlen. Markó 1993-ban úgy lesz RMDSZ- elnök, hogy te visszalépsz a javára.
Miközben az RMDSZ erdélyi magyar ellenzéke 2002 és 2010 között vért izzadt a változásért, Toró T. Tibor 2008-ig az RMDSZ-ben csücsült, majd utána – a Ti szerepvállalásotokkal – csinált egy törpepártot, meghasította az erdélyi ellenzéki szavazóbázist, és ezáltal megerősítette az RMDSZ-t, és nagyon várja, hogy az első kanyarban ismét „plurális egységre” lépjen vele. Nyilván ez is véletlen.
Egyébként valaki szóljon már Toró T. Tibornak, hogy az EMNP nevű törpepárt után ne térjenek át a törpeerőmű-bizniszre, mert az végleg tönkreteszi a székely tájakat. Az Erdélyi Magyar Néppárt egyik Kolozs megyei képviselője pesti barátaival együtt üzletileg érdekelt a Vargyas patakját megnyomorító törpevízerőműben, és hasonlóak készülnek a Homoród patakára meg a Tatros vizére is. Az Erdélyi Magyar Néppárt székelyudvarhelyi képviselői megszavazták, hogy a hírhedt RMDSZ-szenátor, Verestóy Attila sógora „biomassza”-erőművet építsen Szejkefürdőn, Orbán Balázs sírhelyétől alig ezer méternyire. Amúgy az erdélyi törpevízerőművek mögött Világi Oszkár vigyorog a Felvidékről. Bugár Béla háta mögül. Hát, tényleg minden mindennel összefügg? Tényleg nincs két magyar világ, csak egy magyar világ van. Mi ezt hirdetjük húsz éve – csak nem egészen így képzeltük el… S természetesen elmondhatjuk, hogy mindez szintúgy puszta véletlen.
Nos, kedves László és Zsolt, talán mindezek okán érthető, hogy miért fogalmaztam kissé indulatosabban Toró. T. Tibor kapcsán.
Ami pedig a védhatalom tusnádfürdői emlegetését illeti, kedves László, az bizony öncélú felelőtlenség volt a részedről. Én eddig azt hittem, a barátja akarsz lenni Orbán Viktornak, és nem az ellensége.
Te politikus vagy, pontosan tudod, milyen erők részéről milyen vesszőfutásnak van kitéve Magyarország, milyen célkereszteket rajzoltak már Orbán Viktor szívére és homlokára. Alig várják az ürügyet, hogy elmondhassák Orbán Viktorról, ő „a térség stabilitásának egyes számú veszélyeztetője” , hogy „szélsőséges nacionalista, pánhungarista” stb. Erre Te Tusnádfürdőn – kilenc hónappal a magyarországi választások előtt – kedélyesen hozzá fordulsz, és mintha egy pohár pálinkát kérnél, úgy kérsz tőle védhatalmat. Teszed mindezt úgy, hogy pontosan tudod, a védhatalomhoz gazdasági erő s egyéb erő is kell, és azt is pontosan tudod, a balliberális politika által súlyosan eladósított Magyarországnak jelenleg nincs megfelelő gazdasági ereje. S egyéb ereje sem. Tehát pontosan tudod, hogy amit kérsz, az teljesíthetetlen, azt is pontosan tudnod kell, hogy kéréseddel voltaképpen azok érdekét szolgálod, akik Orbán Viktor bukásában érdekeltek, de Te mégis megteszed. S nehogy azt gondold, László, hogy én valami szándékos rosszindulatot tételezek fel rólad. Szó sincs erről. Te nekem az a menyői hős maradsz, aki kihúzta Ceausescu lába alól a talajt. De értsétek meg, hogy kezdődik a kampány, kezdődik a harc, kezdődik az eddig talán soha nem látott aljasságok sorozata. Hát akkor legalább mi beszéljünk egyenesen és tisztán, egymás szemébe nézve, és ne tegyünk úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Szóval, itt és most, erről ennyit, kedves László és Zsolt.
(P. S.: S te, kedves Zsolt, aki a Jobbik tagja vagy, olvasd már el egyszer, miket szoktak írni a Kurucinfón akár Tőkésről, akár Böjte Csabáról, s egyébként bárkiről. Az talán segít eligazodni a tiszta beszédek világában. S egymás tépése helyett ajánlok egy témát: Hargita és Kovászna megyében évente összesen ötszázezer tonna fát termelnek ki. A háromszéki osztrák üzem évi hatszázezer tonnát fog felvásárolni, miközben az RMDSZ-es Bunta-féle szejkei erőmű évi százezer tonnát fog a biomasszaüzemében elégetni. Ha mindez megvalósul, a székely háztartások a fa jelenlegi árának a három-négyszeresét fogják fizetni, és faipari kisvállalkozások százai fognak tönkremenni. A székelyföldi tájjal együtt. Ez ellen érdemes lenne fellépni. Lászlónak úgy, mint RMDSZ-képviselőnek, neked úgy, mint a tiszta beszédek apostolának.)
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap

Az SZNT petíciója az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz
Alulírott Izsák Balázs, Marosvásárhely, Márton Áron utca 1 szám alatti lakos, a székely nép képviseletében azzal a kéréssel fordulok önökhöz, hogy alábbi esetet vizsgálják ki, s tegyék meg vele kapcsolatban a szükséges lépéseket.
Jelen petíció tárgya számos vezető román politikus többszöri kijelentése, hogy kizárt az, hogy a közigazgatási régiók kialakítása során magyar többségű régió jöjjön létre. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy az összes régió román többségű lesz.
Ezen politikusok sorába tartozik:
- Traian Băsescu államelnök (például itt: http://www.mediafax.ro/social/basescu-doar-stalin-a-facut-regiunea-autonoma-maghiara-in-romania-nu-se-va-mai-intampla-11247073) – Crin Antonescu, a szenátus elnöke (például itt: http://www.economica.net/antonescu-regionalizarea-nu-vrem-sa-insemne-enclave-pe-criterii-etnice-sau-pe-criterii-baroniale_53361.html) – Victor Ponta miniszterelnök (például itt: http://www.reporterntv.ro/stire/ponta-despre-regionalizare-singura-formula-posibila-e-cu-8-regiuni-altfel-deschizi-cutia-pandorei) – Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes (például itt: http://www.ziare.com/liviu-dragnea/stiri-liviu-dragnea/dragnea-despre-regiunea-mures-harghita-covasna-doar-doua-cuvinte-ex-clus-1243331)
Az eset:
Immár hónapok óta napirenden van Románia közigazgatási átszervezése. Ennek során egy új közigazgatási szintnek a régiók a bevezetéséről is szó van. Tekintettel arra, hogy Romániában jelentős számban élnek nem román nemzetiségű állampolgárok, ezen régiók átszervezése során sarkalatos kérdés, hogy ne sérüljenek ezen polgárok jogai, melyeket számos Románia által is ratifikált nemzetközi egyezmény szavatol. Ezen túlmenően a székelység számára ez egy lehetőség, hogy ismét visszanyerje azon jogát, amelyet évszázadokon keresztül élvezett, s amelyet legutóbb az 1968-as közigazgatási reform során vettek el tőle, nevezetesen azt, hogy az általa lakott terület egy közigazgatási egységet alkosson.
Amióta napirenden van a közigazgatási átszervezés, ezen igényt számos esetben megfogalmazták a székely nép képviselői, s azokra válaszképpen hangzik el újra és újra az ország meghatározó politikai vezetőinek a szájából, hogy ez nem lehetséges, magyar többségű régió márpedig nem lesz. Ez ellenben azt jelenti, hogy az szándékuk szerint az országban csupa román többségű régió lesz. Túl azon, hogy ez számos nemzetközi egyezményt sért, nyilvánvalóan diszkriminatív is az ország magyar nemzetiségű polgáraival szemben.
Az említett politikai vezetők néha próbálják gazdasági vagy más okokkal indokolni ezen álláspontjukat, de soha nem hoznak fel annak alátámasztására konkrét adatokat, a hangsúly pedig végső soron mindig azon van, hogy számukra elfogadhatatlan, hogy valamely régióban a magyarok többségben legyenek. A céljuk ezzel nyilvánvalóan az, hogy azt a látszatot keltsék, hogy nemzetiség, illetve anyanyelv szempontjából semleges szempontok szerint szándékoznak végbevinni a közigazgatási reformot, ennek ellenére mindenki számára nyilvánvaló, hogy az általuk előre vetített felosztás hátrányos helyzetbe hozza az ország magyar nemzetiségű lakóit a románnal szemben.
Ezek ismeretében kérem, hogy az önök intézménye állapítsa meg, hogy: – Traian Băsescu, Románia államelnöke,
- Crin Antonescu, a Szenátus elnöke,
- Victor Ponta kormányfő, illetve
- Liviu Dragnea kormányfő-helyettes
etnikai alapon diszkrimináltak, s tegye meg a szükséges törvényes lépéseket, hogy ilyen eset a jövőben ne következhessen be, a vétkesek pedig nyerjék el törvényes büntetésüket.
Jogi szempontból a petíciómat a Diszkriminációellenes Országos Tanács létrehozásáról, illetve mindennemű diszkrimináció tilalmáról rendelkező 137/2000-es Kormányrendelet első cikkelyére, illetve a második cikkely (1) és (3) bekezdésére alapozom.
Ugyanakkor, tekintettel a 137/2000-es Kormányrendelet első cikkelye (2) bekezdésének a) pontjára, jelen petíciót anyanyelvemen nyújtom be és elvárom, hogy a Diszkriminációellenes Országos Tanács az ügyet ennek alapján kivizsgálja, s amennyiben fontosnak tartja, hogy erről személyesen is meghallgasson, úgy biztosítsa számomra, hogy erre anyanyelvemen kerülhessen sor.
Kérem tekintsék jelen petíció mellékleteinek a fennebb idézett sajtó-tudósításokat.
Marosvásárhely, 2013.IX.2.
Izsák Balázs Árpád
Erdély.ma

BAYER, HA ODABASZ
Tőkéséknek ugrott Bayer. Feszültté válik a Fidesz-EMNP viszony?
Kérdés, hogy a fideszes publicista-botrányhős magánakciózik, vagy pedig az Orbán-közeli körök nemhivatalos álláspontját tolmácsolja.
A Nemzeti Együttműködés Rendszerének simára csiszolt nyilvánosságában nehezen értelmezhető polémia vette kezdetét az utóbbi hetekben. A témában megjelent, helyenként bennfentes utalásokat is tartalmazó szövegek arra utalnak, hogy a Fidesz és a Tőkés László-vezette politikai erők közötti viszony nem egészen felhőtlen.
Az első, polémiát kiváltó szöveget a Fidesz-alapító, Kövér László-közeli publicista, Bayer Zsolt jegyezte augusztus 13-án. A Magyar Hírlapban megjelent, „Erő a motorban” című véleményanyag Tőkés László és Vona Gábor legutóbbi kijelentéseivel foglalkozik, melyek kiverték a biztosítékot a bukaresti politikai elitben, és melyek szokatlanul heves magyarellenes kijelentésekre késztették Traian Băsescut.
A Bayer-szöveg két olyan kijelentést tartalmaz,
amelyek válaszra késztették Tőkéséket. Az egyik, hogy a Tusványos és az EMI tábor „közötti kontinuitást legfeljebb a már minden segget megjárt Toró T. Tibor személye jelentheti”, a másik pedig, hogy Tőkés protektorátusra vonatkozó tusnádfürdői kijelentését „szerencsétlennek” nevezi.
A cikkre Tőkés László röviden válaszolt augusztus 30.-án közölt levelében, elégtételt kérve a Toró T. Tibort ért „minősíthetetlen minősítésért”, hozzátéve, hogy tusnádfürdői nyilatkozata „egyáltalán nem «szerencsétlen», hanem tudatos és helytálló volt”.
Ugyanaznap Borbély Zsolt Attilának, az EMNP elnökségi tagjának is publikálták egy szövegét a Magyar Hírlapban, melyben Bayer említett írásának lényegével egyetért, azonban hangsúlyozza, Vona Gábor Borzonton tett kijelentése
„minden, csak nem hülyeség”.
Az írás szerint „az sem kifogásolható, hogy értékelveink vállalását akkor sem mellőzhetjük, ha ez konfliktusokkal jár akár belpolitikai, akár külpolitikai síkon. A «konfliktus» háborús konfliktusként való értelmezése a román sajtó műve volt, ez sem róható fel Vonának” – írja.
Ami Tőkés kijelentését illeti, „nem az utólagos román reakció fényében kell egy magyar politikus kijelentéseit megítélni, azok ugyanis merőben taktikai jellegűek”, írja, majd emlékeztet arra, hogy Tőkés „az az ember, akinek soha nincs jelen időben igaza, hanem mindig csak «igaza volt».”
Borbély Zsolt Attila külön kitér Toróra is,
akiről így ír: „a Fennvaló nem mindenkinek adja meg, hogy családi szocializációból és az életút szerencsés alakulásából kifolyólag felnőttkori önmagára eszmélésétől akár életének végéig ugyanazon eszmék mozgassák, ugyanazon értékelvek vezéreljék. Toró T. Tibor e szerencsések egyike – hadd ne mondjam, kivel ellentétben.
Neki nincsenek anyagi botrányai, ma is ugyanabban a tömbházlakásban él, mint a rendszerváltás idején, politikai pályáján pedig nincs semmiféle törés. (…) Toró T. Tibor az önzetlen, ügyszolgáló, belülről mozgatott, programorientált politikus mintapéldája.”
Bayer azonban egy, még tőle is szokatlanul kemény hangú szöveggel reagált a lap hétfői számában: „2009-es pálfordulásotok óta
bántani nem akartalak benneteket,
ezért inkább nem írtam rólatok semmit. (…) A magyar kormány elleni fellépésében, a gyűlöletkeltésben és alpári demagógiában a Jobbik versenyt fut a magyarországi balliberális bandával. Ennek ellenére az Erdélyi Magyar Néppárt vezető tisztségviselői szószéket biztosítanak a Jobbiknak az EMI-táborban. Lelkük rajta.
Ám legutóbb az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Toró T. Tibor arról beszélt, hogy a Jobbik visszahozta a tiszta beszédet a magyar politikába. Elgondolkodtató. Különösen annak tükrében, hogy ezt megelőzően alig egy héttel Toró T. Tibor még Orbán Viktor mellett ült Tusnádon, a pulpituson, és úgy húzódott Orbán mellé, nehogy valahogy le találjon maradni egyetlen fényképről is. Akkor most hol a tiszta beszéd, Uraim?” Bayer szerint „lehet, hogy (…) Tibor rendes tömbházlakó, csak ahhoz, hogy jó politikus is legyen, kellene még néhány erény.” A publicista
szemére hányja Tőkésnek,
hogy 2009-ben RMDSZ-listán indult az EP-választásokon: „képzeld el, László, mi lett volna, ha Márton Áron vagy Mindszenty József «plurális egységre» lépett volna Ceausescuval vagy Rákosival, vagy mi lett volna, ha 2008-ban például Orbán Viktor «nemzeti összefogásra» lépett volna Gyurcsánnyal.”
Szóvá teszi a székelyföldi törpe vízerőműveket valamint a szejkefürdői biomassza-erőművet, amelyek nem jöhettek volna létre EMNP-s hátszél nélkül, majd rátér Tőkés tusnádfürdői nyilatkozatára.
„Ami pedig a védhatalom tusnádfürdői emlegetését illeti, kedves László, az bizony öncélú felelőtlenség volt a részedről. Én eddig azt hittem, a barátja akarsz lenni Orbán Viktornak, és nem az ellensége.
Te politikus vagy, pontosan tudod, milyen erők részéről milyen vesszőfutásnak van kitéve Magyarország,
milyen célkereszteket rajzoltak
már Orbán Viktor szívére és homlokára. Alig várják az ürügyet, hogy elmondhassák Orbán Viktorról, ő «a térség stabilitásának egyes számú veszélyeztetője», hogy «szélsőséges nacionalista, pánhungarista» stb. Erre Te Tusnádfürdőn – kilenc hónappal a magyarországi választások előtt – kedélyesen hozzá fordulsz, és mintha egy pohár pálinkát kérnél, úgy kérsz tőle védhatalmat.”
Majd hozzáteszi: „de értsétek meg, hogy kezdődik a kampány, kezdődik a harc, kezdődik az eddig talán soha nem látott aljasságok sorozata. Hát akkor legalább mi beszéljünk egyenesen és tisztán, egymás szemébe nézve, és ne tegyünk úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.”
Bayernek először Demeter Szilárd, Tőkés irodavezetője válaszolt a Mandineren. A Bayer Zsolt meg nem írt levele Jenőhöz című, Bayer stílusában megírt pamflet így ér véget: „Mindenesetre
én csinálom neked a helyet, Jenő.
Ütöm-vágom Torót és Tőkést. Mondatokat emelek ki, szájam íze szerint forgatom, értelmezem át. Saját bőrömön tanultam meg, hogy ez milyen hatásos fegyver.
Mert a végén csak egy erdélyi maradhat talpon a Kárpát-medencében. És az te vagy, Jenő. Majd kihalászod magad. Ahogyan egész életedben tetted a zordon Kárpátok alatt, egymagadban küzdöttél magadért. Én mindig ott fogok állni mögötted. Meg a közös barátunk is, a kabinetfőnök.”
Borbély Zsolt Attila is válaszolt, mely választ a Magyar Hírlap nem közölte, így szövegét a Facebookon tette közzé.
„Tételesen hamis állítás, hogy a Jobbik tagja volnék. A kétezres évek közepén több évig vezettem a szervezet nemzetpolitikai kabinetjét és a 2009-es választásokon Vona Gábor kérésére elvállaltam a pártfüggetlen erdélyi közszereplőként a párt Európai Parlamenti listáján egy nem befutó helyet. Megjegyzem, 2010 előtt még nem kezdődött el a ma is zajló totális háború a két nemzeti párt között.”
Ezután a politikus hosszasan magyarázza az RMDSZ és az EMNP, valamint a Jobbik és a Fidesz közötti viszonyt, kitér a 2004-es népszavazásra, valamint ismét védelmébe veszi Tőkés tusnádfürdői kijelentését.

Márton Áron nevét viseli a gyergyói szociális központ
Szeptember 6-án, pénteken avatják fel a Gyulafehérvári Caritas által működtetett Márton Áron Szociális Központot Gyergyószentmiklóson.
„A ház a Márton Áron Szociális Központ nevet veszi fel, utalva Erdély boldog emlékű püspökére, aki számára nem volt közömbös az elesettek, igazságtalanságot szenvedők ügye" – írják meghívójukban a Caritas vezetői. Rámutatnak, minden társadalmi rendszerben a legtöbb igazságtalanságot a nélkülözők szenvedik el, ők a legkiszolgáltatottabbak, ezért a központ révén az ő esélyeiket szeretnék növelni egy jobb, élhetőbb életre. Mint kifejtik, a névadással Márton Áron kevésbé ismert oldalát szeretnék kidomborítani, aki 1947. május 5-én keltezett IV. sz. körlevelében elrendelte az egyházmegyei Caritas megalapítását, a „szegény ügy kataszterének" elkészítését.
„Minden plébános lelkiismeretbeli kötelessége a múltban megszervezett karitatív egyesületek felelevenítése és újból munkába állítása, ha azok bármi okból a jelenben nem működnének" – a néhai püspök ezen rendeletének állít emléket, és igyekszik megfelelni a Márton Áron Szociális Központ. A közösségi összefogással felújított épületben a Gyulafehérvári Caritas programjai kapnak helyet: a mozgáskorlátozott és halmozottan sérült gyermekek és fiatalok fejlesztését segítő Esély-program, a Korai Nevelő- és Fejlesztőközpont, a Ki-Út konzultációs program szenvedélybetegek és hozzátartozóik számára.
Krónika (Kolozsvár)

Újraválasztották Kelemen Kálmánt
Tisztújító platformgyűlést tartott szombaton az RMDSZ kereszténydemokrata platformja, az RMDSZ főtitkársága képviselője, Juga Tibor jelenlétében. Kongresszusi határozat szól arról, hogy a platformoknak meg kell újulniuk, és tisztújítást kell tartani, amellyel igazolják az elnök és az alelnök SZKT-tagsági minőségét.
A platform újraválasztotta elnöknek Kelemen Kálmánt, alelnöknek pedig Kiss Tibort.
Kelemen Kálmán Noam Chomsky, a Massachusetts Institute of Technology nyelvészprofesszora politikai tízparancsolatának felolvasásával kezdte beszédét, aki szerint, sikeres politizálásnak, a hatalom megszerzésének érdekében az emberek agyát és figyelmét le kell foglalni másod- és harmadrangú problémákkal, figyelmüket el kell vonni a valós ügyekről olyan problémákkal, amelyek érzelmileg erősen megérintik őket. Mert az egyéniséget nélkülöző nyájat mindig könnyebb irányítani, ellenőrizni és befolyásolni. Kelemen Kálmán feltette a kérdést, hogy ők mint politikai mozgalom mit kezdhetnek ezekkel a "tanokkal", hiszen ennek már a programjuk első pontja is ellentmond.
– Feltettem a kérdést, hogy mit kezdhetnek ezzel a kereszténydemokraták? A választ is megadtam, Márton Áron gondolatait híva segítségül, aki azt mondja, hogy egy nemzet, legyen az kicsi vagy nagy, csak akkor maradhat meg, és akkor van jövője, ha művelt egyéniségeket munkál ki, akik tisztában vannak azzal, hogy a tehetséget néha akár áldozatok árán is arannyá kell változtatni a népnevelés érdekében. Ez a mi rövid válaszunk a tízparancsolatra: mi, kereszténydemokraták nem a professzor tanácsait fogjuk követni. Csak akkor akarunk a hatalomba kerülni, és a hatalomban megmaradni, ha azt erkölcsös, becsületes eszközökkel fogjuk tudni folytatni – nyilatkozta a Népújságnak Kelemen Kálmán.
Az elmúlt időszak kiértékelése során az elnök elmondta, hogy a kereszténydemokrata platform az RMDSZ-en belül mindig arra törekedett, hogy a kiélezett egyenlőtlenségeket tompítsa. Hangsúlyozta: továbbra is jelentős a mozgósítóképességük, ezért, úgy gondolja, akárhány új politikai alakulat jöhet létre Erdélyben, a Kereszténydemokrata Mozgalom nem írható le.
A platformgyűlésen jelen volt Sógor Csaba Európai Parlamenti képviselő, aki elmondta, nem mindig egyszerű Európában keresztény elvű politikusnak lenni, hiszen nem mindenki örül annak, ha egyesek a keresztény értékekről beszélnek a parlamentben. Véleménye szerint azonban a kereszténydemokratáknak az a dolguk, hogy a politikából se engedjék kiveszni az olyan értékeket, mint a szubszidiaritás, a szolidaritás vagy a szorgalom.
A kereszténydemokraták tanácskozásán elhangzott, hogy hallatni kívánják a hangjukat a jövő évi európai parlamenti választásokon. Kelemen Kálmán úgy nyilatkozott: a kereszténydemokrata platform, a társulat és a mozgalom is támogatja Sógor Csabát, amennyiben indulni kíván egy újabb mandátumért a jövő tavaszi európai parlamenti választásokon.
A tanácskozáson határozatot fogadtak el arról, hogy a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom támogatja az Egy közülünk európai polgári kezdeményezést. Ennek tárgya minden ember élethez való jogának védelme, a fogantatástól kezdve, minden területen, ami EU-s hatáskörbe tartozik. Az Európai Unió Bizottsága a Brüstle vs. Greenpeace ügyben kimondta, hogy az embrió az ember fejlődésének kezdete. Ezért az unió ne támogasson anyagilag olyan kutatásokat, amelyekben emberi embriók semmisülhetnek meg – olvasható a kezdeményezésben, amelyet 2013. október 31-ig lehet aláírni a www.oneofus.eu honlapon.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

„Tiszta” Romániát! – (8). – Dél-Erdély magyarsága (1940–1944)
Erdély területén az 1941. januári népszámlálás után folytatódik a spontán jellegű „népességcsere”. Észak-Erdélyből a románok telepednek át Dél-Erdélybe, innen pedig a magyarok északra. A román hatóságok megszorító intézkedései nyomán 500 ezer dél-erdélyi magyar több mint egyharmada vállalja – a teljes kiszolgáltatottság, a szülőföldön maradás helyett – a hontalanság keserű kenyerét.
Míg az 1930-as népszámláláskor 473 ezren beszélik anyanyelvként a magyart, az 1941. áprilisi népszámláláskor már csupán 363 200-an. Bár az 1941-es román népszámlálás korrektnek tűnik, de a módszer szempontjából vitatható eljárást alkalmaz, és ez óvatosságra int. A számlálóbiztosok nem a nemzetiséget írják össze, hanem a fajelmélet fasiszta módszerével, az etnikai eredetet (originea etnică). Ez esetben nehéz elképzelni, hogy az 1930-as népszámláláskor használt manipulációkat ne alkalmaznák most is, hogy a statisztikákban kevesebb magyar szerepeljen. Az említett népszámláláskor az erdélyi zsidóság 40 százalékát, mindazokat, akik magyar anyanyelvűek és magukat magyarnak vallják – mintegy 60 ezer embert –, nem sorolják a magyarok közé, akárcsak a magyar anyanyelvű görög katolikusokat. A magyar cigányokat és csángókat is románnak írják. Bátran állítható, hogy 1941 áprilisában néhány tízezer magyarral több él Dél-Erdélyben. Számuk legkevesebb 400 ezerre becsülhető. Németek „Sajátos volt a németek helyzete és megítélése – írja Filep Tamás Gusztáv, a korszak egyik kutatója. – Ők a (német) szövetségi rendszer következtében külön jogokat élveztek, »népcsoport«-ként megszervezhették önmagukat, sőt, tagjaikat a német hadseregbe sorozták be.” Észak-Erdélyben a külön jogok ellenére az elmagyarosodott svábok körében a német kényszersorozások elégedetlenséghez vezetnek, és gyakran fordulnak védelemért a magyar államhoz. Ennek jogi alapja az 1942-es német–magyar megállapodás egyik előírása, amely szerint az SS-be való toborzás (elvileg) önkéntes jellegű. Úgy tűnik, hogy a „népi német” program Észak-Erdélyben nem vált ki osztatlan örömet, mert a svábok egy része inkább vállalja magyarságát, mint német származását. A magyar politikai elit is ellenzi a külön német „népcsoport” elismerését, mert úgy gondolják, hogy az gyengíti a magyar államot, és a Német Birodalom érdekeit szolgálja. Úgy vélik, hogy a törvény előtti egyenlőség mindenkire egyformán vonatkozik.
Összevetve az észak-erdélyi 45 ezer főnyi német lakosság külön jogkörét a dél-erdélyi német lakosságéval, megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben élő németek korántsem kapnak olyan széles jogkört, mint a félmilliós lélekszámú dél-erdélyi társaik. Az 1940. novemberi német–román megállapodás lehetővé teszi számukra, hogy a Német Birodalom támogatásával külön népcsoportként szervezzék meg magukat, saját gazdasági, politikai jogokkal rendelkezzenek. Ők Romániában valóban úgy élnek, mint „állam az államban”. Az 1943-as újabb német–román megegyezés eredményeképp a dél-erdélyi németeket a német hadseregbe sorozzák be. Mintegy 60–70 ezer főre tehető az SS-be beálltak száma, míg a német hadigépezetben kb. 15 ezren dolgoznak.
Zsidók A zsidók Erdélybe nagyobbrészt Galíciából, Bukovinából és Moldvából érkeznek. Fő foglalkozásuk a kereskedés, de nagy számban dolgoznak az ipar területén is. Zsidók Erdélyben a történeti forrásokban először a kolozsvári 1578-as országgyűlés végzéseiben szerepelnek. Számukra Bethlen Gábor 1623-ban szabad vallásgyakorlást és kereskedést engedélyez, felmenti őket a zsidó jel viselése alól. A későbbi századokban egy részük elmagyarosodott.
A 20. század középső harmadában az Európa-szerte pusztító antiszemitizmus nem kerüli el Romániát és Magyarországot sem. A zsidóságot nem sorolják a nemzetiségek közé. A „faj”-nak minősített, „zömében magát magyarnak valló zsidóságot” jogfosztó törvényekkel és rendeletekkel sújtják.
Észak-Erdélyben az 1938-as XV. törvénycikk (az első magyar zsidótörvény) megszabja az üzleti és a kereskedelmi életben, a sajtó-, az orvosi, az ügyvédi, a mérnöki kamaránál dolgozó zsidók arányszámát, amely legtöbb 20 százalék lehet. Az 1939. évi törvény további korlátozásokat vezet be. Az előbb említett arányt 6 százalékra csökkenti. Az 1941-es XV. törvény megtiltja a zsidók és a nem zsidók közti házasságot. A zsidókat – bármilyen katonai rangfokozatuk volt – csak munkaszolgálatra lehet besorozni. Számuk az 1944. március 19-i német megszállás után 85 ezer fő.
A zsidók helyzete kilátástalan. A 6. életévet betöltők mellükön hatágú sárga csillagot viselnek, korlátozzák utazási szabadságukat. Április 26-án számukra gettókat jelölnek ki, és hozzáfognak az 1944. április 7-i 6163-as belügyminisztériumi rendelet gyakorlatba ültetéséhez. Már május derekán megkezdik Auschwitzba deportálásukat. A német koncentrációs táborokban mintegy 320 ezer zsidó pusztult el. Magyarország kormányzójának, Horthy Miklósnak a német megszállás ellenére sikerül a főváros 200 ezer zsidóját megmentenie, de a városon kívül élő, a város körzetéhez tartozó zsidók védelmére kiadott parancsát már nem veszik figyelembe.
Az Észak-Erdélyből elhurcolt 150 ezer zsidóból mintegy 90–100 ezren vesztik életüket. Tragédiájuk, hogy 1940 előtt a román állam magyarságuk és zsidó származásuk miatt diszkriminálja, 1940 után pedig a magyar zsidótörvények sújtják őket. Deportálásuk ellen tiltakoznak jeles magyar közéleti személyiségek, köztük Márton Áron püspök is. A Gestapo és a német Biztonsági Szolgálat (SD) fellép a magyar politikai elit tagjai ellen is, ha felmerül a német fasizmusellenesség gyanúja. Sokan kerülnek koncentrációs táborba és börtönbe. A korábbi időszak jeles magyar miniszterelnökeinek – Bethlen István és Kállay Miklós – is menekülniük kell.
A román uralom alatt maradt dél-erdélyi zsidóságot is keményen sújtják a diszkriminatív törvények. A román hadsereg német kényszer nélkül – Antonescu parancsára – még a háború első két évében lemészárolja a Dnyeszteren túli területeken, a Bukovinában, Moldvában és Besszarábiában élő ukrán és román zsidóság százezreit. A Nobel-békedíjas Elie Wiesel vezette bizottság (2003-ban) megállapítja, hogy a román hadsereg bestiális módon legkevesebb 270 ezer zsidót gyilkolt le. Antonescu 1943-ban, látva a szovjet hadsereg előnyomulását, leállítja a zsidóság likvidálását, és megkezdi kitelepítésüket. Románia mai területén is sokan esnek áldozatul a vasgárdisták által szervezett pogromoknak, de a dél-erdélyi zsidóság megússza a fizikai megsemmisülést.
Ipp és Ördögkút a köztudatban
Észak- és Dél-Erdély háború alatti története nem lenne teljes, ha nem ismertetnénk az 1940-es magyar bevonulás idején végrehajtott katonai megtorlásokat (Ördögkút, Ipp), valamint a Maniu-gárdák 1944. őszi véres pogromait (Szárazajta, Csíkszentdomokos). E történeti események megértését csak úgy segíthetjük elő, ha azokat szélesebb történeti keretben mutatjuk be.
A két erdélyi település, Ördögkút és Ipp neve hírhedten híres, közismert, de az ott történtekről a sok ködösítés, félrevezetés miatt egyoldalú kép alakult ki. A román kiadványok túlnyomórészt a magyarok kegyetlenkedéseit bizonygatják úgy, hogy közben egyetlen szót sem szólnak az előzményekről. Jellemző, hogy a magyarellenes vagy elfogult könyvek szerzői még jelzésszerűen sem említik a román hadsereg 1941–42-ben többszörösen nagyobb méretű, tudatos és előre megtervezett mészárlásait. Ők csak a horthysta-fasiszta hadsereg kegyetlen szadizmusát ecsetelik.
Természetesen, ha azt mondjuk, hogy a magyar hadsereg nem volt fasiszta, ezzel nem akarjuk felmenteni az ippi és az ördögkúti atrocitásokért felelős katonatiszteket, katonákat. Azonban állítható, hogy az itt történtek és a besszarábiai mészárlások közt alapvető különbség volt. Az észak-erdélyi két településen elkövetett túlzott mértékű megtorlásokra nem felsőbb utasításra, nem népirtás szándékával került sor, hanem mert a katonai egységek parancsnokai túlértékelték a vasgárdista veszélyt. Eljárásuk már akkor sem talált helyeslésre a magyarság körében, de a legfelsőbb katonai körökben sem. Az atrocitások kivizsgálását, a felelősség megállapítását a magyar hadbíróság is elrendelte.
Ezzel szemben a Jászvásártól Odesszáig terjedő területen végrehajtott többezres, sőt, tízezres méretű pogromok, amelyekre érvényes a népirtás fogalma, a legfelsőbb román államvezetés utasítására történtek. Ion Antonescu marsall, Románia vezetője, a talpig kemény katonatiszt az 1941. április 8-i kormányülésen őszintén, kertelés nélkül jelentette ki: „a románságot rá kell venni, hogy gyűlölje a nemzet ellenségeit. Én ebben nőttem fel: a törökök, a biboldók (kereszteletlenek, zsidók – a szerző megj.), a magyarok iránti gyűlöletben”. Mihai Antonescu – a marsall helyettese, Románia egykori miniszterelnöke – 1941. június 17-én a kormányülésen szintén nyíltan fogalmaz. Rámutat arra, hogy a küszöbön álló szovjetellenes háború során a meghódítandó területeket meg kell tisztítani az idegenektől. Kijelenti, hogy a történelemben ritkán adódik alkalom az ország idegenektől való megtisztítására.
Idézem szavait: „ami az etnikai lakosságot illeti, biztosíthatom önöket, hogy nem csupán a zsidókról, de az összes többi etnikai kisebbségről is szó van – az idegen elemek teljes és erőszakos eltávolításának politikáját fogjuk alkalmazni”. E sorok egyértelműen mutatják a román államvezetés programját (1941 júniusában) a nemzeti kisebbségek felszámolásával kapcsolatban. A teljes kép megrajzolása érdekében ismertetem a magyar álláspontot is. A Honvéd Vezérkar 1940. augusztus 31-én és szeptember 1-jén a magyar hadsereg észak-erdélyi bevonulásával kapcsolatos magatartására nézve, a következő utasításokat küldi: „A bevonuló csapatok fellépése és magatartása imponáló, tekintélyt kiváltó és tetszetős legyen. A csapatok a nagyobb helységeken rendezetten vonuljanak át. (…).
A felszabadító csapatok tagjai nem hivatottak arra, hogy a 22 éves múlt bűnöseivel szemben a megtorlást gyakorolják. (…) A román és egyéb nemzetiségűekkel való bánásmód minden esetben kimért, korrekt, és a magyar katonához méltó emberiesség jellemezze. Az »oláh« megjelölést előttük ne használjuk, mert ez őket sérti.” Magyarország kormányzója, Horthy Miklós 1940. szeptember 3-án a következőképp biztatja katonáit Észak-Erdély visszavételére: „Honvédek! A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek, és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek! Ezt tartsátok szem előtt, amikor elindultok Isten és a haza nevében: Előre a keleti Kárpátok gerincéig!”
Az ippi és az ördögkúti tragédia nem a magyar államvezetés, különösképp nem a magyar nép bűne. Hasonlóképp a több százezer ember legyilkolása Románia keleti határain sem a román nép bűne, hanem azoké, akik a katonákat idegengyűlöletre nevelték, és azoké, akik a tömegmészárlásokra parancsot adtak. (folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony nyomdokain
Évekkel ezelőtt megfogalmazódott vágya vált valóra a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület elnök asszonyának, Náznán B. Olgának: az egyesület tagjait – és nem csak – elvitte egy dél-erdélyi körútra, az egyesületünknek nevet adó fejedelemasszonyunk nyomdokain járva.
Régmúlt időket idéztünk, történelmünk tárgyi és szellemi hagyatékaival ismerkedtünk, fejet hajtottunk őseinknek a haza felemelkedése iránti elkötelezettsége előtt, de megtapasztaltuk mai pedagógusok, lelkipásztorok erőfeszítéseit is, ahogy határozottan megvetik lábukat a szórványban, talajt biztosítva a felnövő nemzedékek számára.
A megálmodott kirándulásra mintha csak a mi tetszésünkre teremtette volna a jó Isten a sok esős nap közé azt a két szeptemberi első szombat- vasárnapot.
Segesvárt csak érintettük, de azért annyit érdemes megemlítenünk, hogy 1630. december 1-jén az itteni országgyűlésen választották meg a rendek Erdély fejedelmévé I. Rákóczi Györgyöt, Lorántffy Zsuzsanna férjét.
Körutunk első állomása Kőhalom volt. Kőhalom váráról az első megbízható adat 1334-ből származik, amikor is magyar királyi várként említik. Arról, hogy mikor, milyen körülmények között került az erdélyi fejedelmek fennhatósága alól a helyi szász közösség tulajdonába, vajmi keveset tudunk. A várból gyönyörű kilátás nyílik keletre a Hargita, délre a hévízi erdőségek fölött a Bucegi és Királykő, délnyugatra pedig a Fogarasi-havasok láncolata felé. A várhegy aljának keleti felén, Orbán Balázs szavaival élve, ,,ott terül el a nevető városka (Kőhalom) egyenes, zsinórra huzott utczáival, csinos négy szög piaczán lévő ódon templomával".
De ott van a belgiumi támogatással épített református templom és a templom köré összegyűjtött hívek közössége is, akik képesek nemcsak saját magyar iskolát működtetni a helyi gyerekek számára, de felvállalják az idegenből hozott mintegy 40 szegény sorsú diák nevelését, taníttatását is a Szegedi László tiszteletes által megálmodott és létrehozott szórványdiákotthonban. Bizony, megszívlelendő hozzáállása a megmaradáshoz ez a sorsa irányítását saját kezébe vevő közösségnek!
Utunk fő célpontja azonban Fogaras volt, a fogarasi vár, amely az erdélyi fejedelemasszonyok birtokának számított. Lorántffy Zsuzsanna ebben a minőségében I. Rákóczi György feleségeként birtokolta Fogarast. Mindenben, de főként a kultúra és a szellemi élet területén férje mellett állt, ezen időszak békés évei alatt gyarapodhatott Erdély. A fejedelemasszony 1657-ben megalapítja a városban az első román iskolát. Román tanítókat és papokat neveltek itt, így aztán a görög katolikusok Fogarast választották első erdélyi központjuknak. A várhoz tartozó birtokán még 39 román tannyelvű iskolát alapított jobbágyainak gyermekei számára. Megilletődve sétálunk a várban, azokban a szobákban, ahol egykor a fejedelemasszony is lakott.
A mai Fogarason az új református templom lelkésze már annak is örül, ha a 400 főt számláló közösségből valaki bejön vegyes házasságot kötni. Furcsán hat a templomkertben felállított emléktábla felirata, amely csak román és angol nyelven hirdeti, hogy a templomot gróf Teleki József és felesége, Árva Bethlen Kata építtette 1715-1740 között. A templom szomszédságából tekint felénk a Mikszáth Kálmán, Fogaras országgyűlési képviselőjének közbenjárásával 1909-ben épült gimnázium épülete, mai nevén Radu Negru líceum, ahol Babits Mihály is tanított pár évig, de amelyben egyetlen magyar osztály sem működik.
Vajon ma hány, a nemzeti kisebbségek nyelvén működő iskolát vállalna fel valaki a többségiek közül, önszántából, nem külső nyomásra, akár a multikulturalitás nevében? Vagy annak már lejárt a csillaga, ahogy kezdik beismerni a nyugati kultúrák is?
Utunk Nagyszeben felé vezet. Ezen a vidéken egyre gyakrabban ismétlődik a Brukenthal név.
Sietünk, mert még idejében el akarunk érni Alsószombatfalvára, ahol az egykori Brukenthal-kastély kertjében az osztrák–magyar monarchia idején ménest telepítettek és ma is működik a lipicai lovakat tenyésztő és kiképző központ. A lovak gyönyörűek, érdekes a nyeregkiállítás is.
A délutáni napsütésben a busz ablakából gyönyörködünk a csaknem közvetlenül a síkságból kiemelkedő Fogarasi-havasokban, csodálatos képet mutat a fenyveserdőkön felül szürkésfehér sziklaormaival.
Késésben vagyunk, de azért még futja egy késő délutáni sétára Feleken (Avrig), a Brukenthal-palota nyári kertjében. Az eredeti állapotában megőrzött barokk kert pompájában élvezzük a lenyugodni készülő nap bágyadt fényét, melegét.
Szebenben az éjszakába nyúló, zsíros kenyérre kent székely viccek áradatát tiszta, kényelmes ágyakban pihentük ki.
Másnap reggel az ott működő HÍD egyesület jóvoltából idegenvezetőnk kíséretében és az éppen a piactéren zajló kézművesvásár hangulatában bejártuk Szeben főterét, imádkoztunk a katolikus templomban, ahol már gyülekeztek a hívek a vasárnapi szentmisére.
Utunk továbbvitt az Erdélyi Fejedelemség egykor virágzó fővárosába, Gyulafehérvárra. Útközben láttuk, ahogy dolgoznak a Nagyszeben – Szászváros (Orastie) autópályán. Csak remélhetjük, hogy majd ükunokáink száguldozni fognak az észak-erdélyi autópályán. (Sajnos, a mindenkori bukaresti kormányoknak az A3-as autópálya megépítése sohasem jelentett prioritást.)
A város látnivalói a várfallal körülvett részben láthatók, itt van az erdélyi püspökség, amelyet még Szent István király alapított 1009-bent Gyulafehérvár székhellyel. Idegenvezetővel járjuk körbe a XIII. században épült érseki székesegyházat, ahol az erdélyi fejedelmek és püspökök egész sora nyugszik, köztük az 1648-ban elhunyt I. Rákóczi György, Lorántffy Zsuzsanna férje, az 1980-ban elhunyt Márton Áron, Erdély nagy püspöke, akinek síremléke előtt fejet hajtunk, és a tiszteletére berendezett emlékszobában megörökítjük egyesületünk nevét a vendégkönyvben.
Utunk során mi is, mint a kommunizmus éveiben a törvényen kívül került katolikus egyház, Márton Áron püspököt idézve érezzük: "Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk".
Nem hagyhatom ki személyes találkozásaimat sem Márton Áron püspökkel: 1956-ban, 11 évig tartó palotafogságának úgymond ,,előestéjén", a marosjárai búcsún, a szentmise utáni ünnepi ebéd közben ölében ülve énekeltem a székely népdalokat, aztán 1969-ben, a börtönből való szabadulása utáni felcsíki bérmaútja alkalmával Farkaslakán részesített a bérmálás szentségében.
Az érseki székesegyház mellett építették 1921–1923 között az ortodox katedrálist, amely I. Ferdinánd román király trianoni döntés utáni, 1922-ben történő újrakoronázásának helyszíne, ezért koronázási katedrálisnak vagy újraegyesítési katedrálisnak hívják.
Nagyenyed ma csendes kisváros, csak történelme beszél a labanc seregek, majd a mócok támadásairól, ahogy azt id. Lörincz Zoltán nyugalmazott tiszteletes meséli. A híres Bethlen Gábor kollégium teljes felújítás alatt áll, a helyi tanács hozzájárulásával és európai pénzeken. A belső udvar iskolaépülete falán olvashatjuk nagyjaink, többek között a híres magyar utazó, Kőrösi Csoma Sándor, Barabás Miklós festőművész, Áprily Lajos költő, Sütő András író nevét, akik mind a kollégium diákjai voltak.
A Székelykő és az Ordaskő sziklavonulatának szűk völgyében utolsó állomásunk Torockó. A község egyike azon ritka településeknek, melyek megtartották évezredes szokásaikat és kultúrájukat. Erdély legnyugatibb székely végvára, és talán egyik legszebb faluja.
Torockóról hazafelé vesszük utunkat, és reméljük, hogy a Székelykő mögül kétszer fölkelő nap fölöttünk is föl fog ragyogni egyszer.
A Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület nevében,
Fogarasiné Bereczki Irma
Népújság (Marosvásárhely)