Vissza az időben – egészen máig – beszélgetés Lakatos-Balla Attila történésszel
1977. január 30-án született Nagyváradon, az Ady Endre Gimnáziumban érettségizett, 2001-ben pedig a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem–régészet szakán diplomázott. A budapesti ELTE BTK Régészeti Intézet doktori iskolájának hallgatója, a nagyváradi Körösvidéki Múzeum munkatársa Lakatos-Balla Attila.
– Mivel ismerem a fiataloknak azt a sajátos érzését, hogy nagyon könnyen összemossák a szüleik fiatalkorát akár az ókorral is, és „rég volt” minősítéssel lelegyintik, mindig érdekelt, minek köszönhetően fordul egy fiatalember a történelem tanulmányozása felé. Tetten érhető esetleg egy olyan esemény, aminek a későbbi életpálya köszönhető?
– Ilyen konkrét eseményre vagy valamiféle sajátos indíttatásra nem emlékszem, csupán csak arra, hogy hatodik osztályos voltam, amikor a szüleimnek bejelentettem: történész leszek. Feltehetőleg történt akkor valami, de mondom, én nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy pofont ugyan nem kaptam, de nagyon komoly, felnőttes figyelmeztetészuhatagot igen, arra vonatkozóan, hogy ebből nem lehet megélni – felejtsem hát el gyorsan. Arra sem emlékszem, hogy a szülői intelmek következtében magamba szálltam volna, és megkezdtem valamilyen más irányú érdeklődés építgetését – de hogy a ’90 utáni történelemtanáraimtól annyit tanultam, olyan sok érdekességet, hogy visszakanyarodhattam kisiskolás-elképzeléseimhez. Mindenképpen szeretném mindkét történelemtanárom nevét megemlíteni, hiszen nekik – Fodor Ferencnek és Miklós Mihálynak – köszönhetem a történelem iránti, örökre szóló elkötelezettségemet. Ezúttal is köszönöm nekik. Hogy aztán az érdeklődési körömbe a régészet is bekapcsolódott, az viszont már egy véletlennek köszönhető – ha életpályák esetében egyáltalán lehet véletlenekről beszélni. Egy barátom meghívott Gyulafehérvárra, és éppen aznap látogattunk el a várba, amikor 130 év után kinyitották az északnyugati, a Márton Áron Teremből felvezető toronylépcsőt. Az ott tároltak láttán dőlt el – azt hiszem – a sorsom. Felvételizhettem hát Kolozsváron a történelem-régészet szakra, ami akkor még egy kissé a hőskori állapotokról árulkodott, úgymond „átmeneti” tanszék volt, viszont az egész kutatási apparátus a kezünk alá játszott, a rendelkezésünkre állt.
– Még a tudományokban járatlanoknak sem kell mondanunk, nemhogy a szakembernek: a történelem óriási tér-idő koordináták között mozog, s bármennyire is szenvedélyes történész legyen valaki, az egészet még pontosan áttekinteni sem tudja, a kutatásról nem is szólva. Lakatos-Balla Attilának melyik a kedvenc tere és ideje?
– A középkor érdekelt elsősorban, különös tekintettel Zsigmond király korára. Az viszont, hogy aránylag hamar sikerült visszafelé haladnom a kutatással az időben, az az értetlenségemnek köszönhető. Vagyis, hogy Zsigmond korát megértsem, ahhoz meg kellett ismernem és értenem az Anjou-kort, amit viszont képtelenség megérteni az Árpád-kor, végső soron a honfoglalásig nyúló kor nélkül... De a honfoglalás sem áll csak úgy egymagában térben és időben – természetes tehát, hogy eljutottam a népvándorlásig. Itt aztán, a késői népvándorlás koránál meg is ragadtam. Vagyis a „szűk” szakterületem a 6–12. század.
– És mondhatjuk azt, hogy Nagyvárad és környéke ilyen szempontból a kutató „kezére játszik”?
– Vidéken azért nem beszélhetünk éppen ilyen kutatási „luxusról”. Itt – Ady szavaival élve – afféle muszáj-Herkulesek vagyunk. Vagyis azt ássuk, amit ásni kell, nem ritkák az úgynevezett mentőásatások.
– De azért a munkája nemcsak afféle kötelező napi penzum, mivel azt hallottam, hogy a levéltári anyagok digitalizálásán is dolgozik. Ezzel kapcsolatban inkább kósza hírek keringenek, illetve egyfajta ketyegő időzített bombának is nevezhetően fel-felkapják, egyelőre még csak érintőlegesen, de a közelgő kampányban valószínűleg gyakrabban terítéken lesz. Jó volna bizonyos vonatkozásokat máris tisztán látni.
– Megpróbálok némi fényt deríteni, tisztázni az összefüggéseket, de ez azért nem olyan egyszerű, mert az alaphelyzet vált mostanra eléggé bonyodalmasnak. És mondjuk ki az elején, hogy mesterségesen, vagyis tudatosan bonyolódott-bonyolították azok, akiknek érdekében állt a levéltárak helyzetét minél átláthatatlanabbá tenni. Kezdeném azzal, hogy az általános európai szokással ellentétben nálunk nem a kultuszminisztériumhoz tartoznak a levéltárak, hanem a belügyhöz. Ez pedig egy alapparanoiának a következménye, s ha mondom is az egyik eklatáns példát, máris világos lesz, mire utalok: a nagyváradi káptalan gyűjteménye, a vármegye, a középkori céhek levéltári anyaga – Râmnicu Vâlceán található. Mégpedig az egész eredeti anyag.
Amit ha valaki kutatni akar, nemcsak hogy el kell oda mennie, de gyakorlatilag nem is sikerül neki az anyaghoz hozzáférnie. 1992-ben vitték el, hivatkozva arra a „reális kockázatra, hogy Magyarország megtámadja a Partiumot”... Ezt a bődületet gondolom nem is kell kommentálnom, tény viszont, hogy Váradon megvan ugyan a mikrofilmekre vett változat, de az gyakorlatilag – épp a belügyi függőség miatt – hozzáférhetetlen. Látszólag a legkézenfekvőbb volna Vâlceáról visszakérni, ők viszont nem adják, mert – ugyancsak a belügyi szabályzatokra hivatkozva – „megőrzésre” kapták, és ehhez tartják is magukat. Ilyen körülmények között aztán nem igazán könnyű Bihar megyei monográfiát összeállítani.
– És remény sincs a változásra? Amíg világ a világ, a belügy fogja „őriztetni” a levéltárakat?
– Remény az van, hisz reménynek mindig kell lennie, de félretéve bármiféle élcelődést: tavaly készült el egy viszonylag modern levéltári törvény. Ezt az RMDSZ teljes mellszélességgel és erős lobbival képviselte, de – ahogy az nálunk annyi törvénnyel megtörtént-megtörténik – még nem jogerős (a jogszabályt a román alkotmánybíróság formai hiba miatt az alaptörvénnyel ellentétesnek nyilvánította – szerk. megj.) Ha az lesz, akkor ez a törvény lenne a biztosítéka az anyag visszakerülésének, illetve az állami monopólium feloldásának.
A jelenleg hatályban lévő törvény ugyanis ilyen értelemben fogalmaz, a kérdés csak az, hogy az állam jó gazdája-e vagy sem a levéltári állománynak. Vannak olyan megyei archívumok, amelyekkel jobb a helyzet, a miénk sajnos olyan, amilyenről az előbb szóltam. Amikor Bukarestben részt vettem egy levéltárosképzőn, ott a kollégákkal megbeszéltük a problémáinkat. Ott derült ki például, hogy 99 százalékuk az iratállományunk nyelvét sem érti. Hogy lehet akkor jó kezelője? Arról nem is beszélve, hogy a két érintett megye dokumentumlistája sokszor egészen más. Hát ezért is kapják fel a politikusok időről időre az említett demagóg szöveget, hogy a magyarok (értsd: az RMDSZ) „eladnák” még a levéltári dokumentumokat is.
– Félek, hogy az idei – durvának ígérkező – kampány során ilyesféle vadságokat fognak egyesek szajkózni. Ezért volna jó a mielőbbi törvényerőre emelése a rendelkezésnek, na de hát ezt nem mi döntjük el. A digitalizálás viszont – úgy hallottam – helyi projekt.
– Igen, a nagyváradi és a Hajdú-Bihar megyei levéltár közös, részben műtárgyi, részben információs projektje. Sziszifuszi munka, mivel le kell fényképezni a meglévő anyagot, nyilvánossá tenni a 10–12 ezer folyóméternyi „papírt”. Természetesen vannak prioritásaink, olyan anyagok, amelyek műtárgyként és információként is fontosak. Körülbelül egy éve indult be a munka, az első fél évben 65 ezer oldalt sikerült ily módon megmenteni. A projekt lejárt, de a városnak van egy projektkövetői feladata, még néhány éven át működni is fog. Azon gondolkodunk, hogy ki kellene terjeszteni – e téren a legkellemesebb meglepetésünk, hogy a bukaresti Nemzeti Levéltár nagyon lelkesen állt az elképzelés mögé. A szakma hozzáállása tehát nagyon jó, de az emberi gyarlóság ismét közbeszólhat.
– Vagyis?
– Sokan megszokták a belügyi függőséget, ami ugyan sokkal több kötöttséget jelent, ugyanakkor például nagyobb fizetéssel, több juttatással is jár. Ha ettől sikerülne valahogy megszabadulnunk, s ha a politikának sem lesz majd aktuálisan meglobogtatható témája, akkor – jelképesen – túlléphetünk a saját eddigi árnyékunkon, és sikerül végre a levéltári anyag segítségével az időben annyira visszamennünk, hogy szellemiségben eljuthassunk egészen a máig.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

”Nem faragtak elég kemény fából...”
Vallomásórák Tánczos Vilmos néprajzkutatóval
Együtt utaztak Kolozsvárról egy szombat esti Látó-beszélgetésre Marosvásárhelyre, az Ariel székházába. Házigazdai minőségében Demény Péter lapszerkesztő – aki a nyilvánosság előtt születő párbeszéd hamvassága védelmében semmit sem árult el az úton a “kérdezz-felelek” forgatókönyvéről, pár órával később, a “félházas” publikum előtt pedig bevallotta, hogy úgy érzi magát, mint Forrest Gump a vietnami tapasztalatokra kíváncsi tömeg előtt –, és a vendég, dr. Tánczos Vilmos néprajzkutató, egyetemi tanár, esszéíró, a Bookart Kiadó gondozásában megjelent sikerkönyv, az Elejtett szavak szerzője. A kolozsvári szerzőket felvonultató, illetve kolozsvári ihletettségű alkotásokat tartalmazó márciusi Látó-szám kedvcsinálójának is tökéletesen bevált ez a két és fél óra – ahogy februárban Demény Egyed Péterrel folytatott eszmecseréje is –, de talán több is volt ennél. Régmúlt és jelenközeli történések egyetlen vallomásba illesztése, gondolatok, lélekszínek bőkezű felkínálása. Élmény.
Schuller Rudolf, az erdélyi értelmiség, a kiválasztottak – Kányádi Sándor, Székely János mellett Tánczos Vilmos – “mentora” megidézésével indult a párbeszéd, ezt megelőzően pedagógusléte titkaiból villantott fel párat a meghívott. Harminc éve változatlanul lámpalázas az órák előtt – ez segít abban, hogy jobbat, többet nyújtson a diákoknak, bár az is előfordult már, hogy jobban sikerült az az előadás, amelyre kevésbé volt felkészülve –, az ötven-hatvan perc sikeréről az arcok, tekintetek biztosítják – rémálma, hogy egyszer egy diák nem néz vissza rá, igaz, erdélyi hallgatóival ilyen még nem fordult elő –, és még sohasem mert belenézni tanítványai jegyzeteibe – derült ki az elkövetkező percekben.
– A tanár színész is egyben. Fontos, hogy élő legyen az óra – jegyezte meg Tánczos Vilmos, majd a Schuller Rudolftól kapott útravalóról szólt.
– A legegyszerűbb emberre is tudott figyelni, ez volt a legfontosabb, amit tanultam tőle. A világirodalmi élményeket nem tudtam hasznosítani, de az, hogy kacérkodom ilyenekkel, nagyrészt annak is tulajdonítható, hogy nála illett irodalommal foglalkozni – mondta a meghívott, akit először tizedikes diákként, tantárgyversenyen egy Toldi-idézettel érintett meg a múzsa.
– Kilencedikben nem tudtam helyesen írni magyarul, tizedikre aztán a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban “helyreszedtek”. Szupermatekes osztályból magyar-orosz szakra készültem – pergette vissza még jobban az időt Tánczos Vilmos, majd a beszélgetőtárs kérésére arról vallott, miért lett belőle néprajzos.
– Meg akartam osztani az élményt egy megsemmisülőben levő világról, amelyet falusi gyermekként ismertem meg. Tudtam, milyen volt szülőfalumban, Csíkszentkirályon a lakodalom, éreztem nagyszüleim mestergerendás házának illatát. Romantikus indíttatásból választottam ezt a hivatást. 1979–80-ban kezdtem járni Moldvába. Amikor 1983-ban tanár lettem, a nyári szünidőben imákat gyűjtöttem ezen a vidéken. Belekeveredtem ebbe a néprajzos históriába, többen voltunk, és számon tartottuk egymást. Kollégáim a rendszerváltás után rögtön szóltak, hogy megalakul a Kriza János Néprajzi Társaság. A kolozsvári egyetem tanszékére 1992-ben versenyvizsgáztam.
Pályája alakulásáról, tudományos szövegekkel való viszonyáról így vallott a vendég:
– Lehet, hogy nem vagyok elég kemény fából faragva, de nem a néprajzos szakirodalommal alszom el, hanem szépirodalmi művekkel, és számomra ünnep, amikor leveszek egy verseskötetet a polcról. Van, aki úgy gondolja, vétek, hogy egy tudós ember ilyesmivel foglalkozik. Én úgy gondolom, rengeteg mennyiségű szöveget termelünk, amelyet soha senki nem olvas el, ha mégis, akkor csak szakmai kötelességből. Téved, aki azt mondja, hogy a képek világában, és nem a szöveg világában élünk. Az esszéimről mindig kedvező visszajelzést kaptam, a tudományos szövegeimről is, de nem vagyok meggyőződve, hogy ezeket meg kellett írni. Egy igazi tudós szakemberben fel sem merül ilyesmi. Engem az élet egészében érdekel. Ha terepre megyek, nem egy konferenciához gyűjtök anyagot, csak úgy ellötyögök Moldvában. Nem szeretek, és nem is szoktam pályázni. Ebben az a nagyon jó, hogy szabad lehetek.
Tánczos Vilmos gyűjti a szavakat – derült ki a továbbiakban –, a székely mellett a budapesti nyelvi humort is élvezi, a kolozsvári viszont ritkán örvendezteti meg, a jövőben pedig egy csíkszentkirályi szótár létrehozását tervezi. Kutatásai során mindig a változás mibenléte izgatta –”úgy tűnik, hogy a magyarországi falu nem is falu, nincs élet benne, ezzel szemben ha Moldvában megjelenek, tíz perc alatt történik valami”. Az Elejtett szavakkal, melyet édesapja 80. születésnapjára írt, a csíki székely ember nyelvét, világképét menti át az új időkbe. Ebből az alkotásból olvasott fel részleteket Tánczos Vilmos az egybegyűltek őszinte örömére.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

In memoriam Bege Antal (1962–2012)
Az egyetem elvégzése után, 1986-ban visszakerült matematikatanárnak Csíkszeredába, egykori iskolájába, a mai Márton Áron Líceumba. 1991-ben tanársegédként kezdte egyetemi oktatói tevékenységét a kolozsvári egyetem matematika és informatika karán. 1995-ben adjunktus, majd 2003-ban docens lett. Közben, 2000-ben differenciálegyenletekből doktorált. 2008-ban, miután évek óta társult oktatóként tanított a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi karán, úgy döntött, hogy elvállalva a marosvásárhelyi matematika és informatika tanszék vezetését, immár főállású oktatóként támogatja a Sapientia akkreditálási folyamatát. Az első akkreditált szak az egyetemen éppen a tanszék által patronált informatika szak volt, amely siker jó kezdetnek bizonyult.
A régóta tervezett szakfolyóirat, az Acta Universitatis Sapientiae 2008-ban az ő vezetésével szökött szárba, és mára már kilencedik sorozata jelenik meg rendszeresen. A tanszéken meghonosította a rendszeres szakmai szemináriumokat, találkozókat.
Éveken keresztül aktívan részt vállalt az erdélyi magyar matematikaversenyek sikeres szervezésében. Matematikatáborokat szervezett, állandó versenyfeladat-rovata volt az iskolásoknak szánt kolozsvári Matematikai Lapokban. Az utóbbi években az Erdélyi Múzeum-Egyesület matematikai és informatikai szakosztályának elnöke is volt.
Rendszeresen közölt tanulmányokat kedvenc kutatási témáiban, a számelméletben és a diszkrét matematikában. Az európai számelméleti konferenciák rendszeres résztvevőjeként kiterjedt szakmai és baráti kapcsolatokat ápolt. Tizenhárom könyv (egyetemi jegyzet, tankönyv, példatár) szerzője.
Kiegyensúlyozott, igazságszerető ember volt. Szerénységgel párosult határozottsága, közismert munkabírása, közvetlensége miatt kivívta kollégái szeretetét és tiszteletét. A tanszék ügyeit nagy hozzáértéssel és tapintattal intézte.
Az intézményi akkreditáció megszerzése újabb kihívásokat jelentett számára is, nagy reményeket fűztünk jövőbeli munkásságához, de ez most, egy alattomos szívinfarktus miatt szertefoszlott. Döbbenten állunk, idő kell, míg felocsúdunk.
Jelenlegi és volt kollégái nevében is Babits soraival búcsúzom megrendülten Bege Tóni barátunktól:
„Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen...”
Nyugodjék békében a végtelen birodalmában!
Kása Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)

Talpon maradásunk parancsolatai
Immár közel két évtizede együtt hajtok főt nemzeti ünnepünkön 1848 márciusának hősei előtt máramarosszigeti honfitársaimmal. Idei közös meditációinkra készülve, megihletve az emlékektől, Bibliámat forgatva, bukkantam a Zsoltárok Könyve eme két sorára:
„Vígadjatok és énekeljetek,
Az kinek vagyon tiszta szívetek.”
S immár belém is hasított idei találkozónk első megválaszolandó kérdése:
vígadhatunk-e, énekelhetünk-e tiszta szívvel?
A kérdésre keserű szájízzel válaszolhatunk.
A 2011-es esztendő elhozta az új megszámláltatásunkat, s híjával találtattunk. Két évtized alatt 384 407 fővel apadt nemzeti közösségünk a 17 magyarok lakta megyében. Van olyan szórvány megyénk, ahol húsz év alatt 50 százalék fölötti a fogyás. Míg 1992-ben Temes, Arad, Brassó megyében külön-külön 60 000 fölött volt a magyar lakosság lélekszáma, addig a 2012-es összeíráskor nem éri el megyénként a negyedmilliót. A három megyében összesen 187 435 magyar volt 1992-ben, mára kevesebb mint fele, 75 799 maradt.
De lássuk Máramaros megye helyzetét.
A ’89-es fordulat utáni első népszámláláskor 54 907 állampolgár vallotta magát magyarnak, 2012-ben 20 126-tal kevesebb mifajtánkat írhattak össze a népszámlálók, összesen 34 781-et. A nagyságrend érzékeltetésére hadd mondjuk el, hogy csupán a Máramaros megyében eltűnt magyarok száma egyenlő például Szamosújvár összlakosságával, vagy közelebbi példával élve, mintha Máramarossziget és a hozzá tartozó települések lakossága feleződött volna meg.
A népességfogyást a demográfusok két fő okra vezetik vissza: az asszimilációra és a migrációra. Magyar közösségünk esetében tegyünk a két fő ok mellé még két tényezőt: az egészségtelen korfát és az alacsony szaporodási rátát. Vegyük sorra ezeket a jelenségeket.
Az asszimilációnak politikai és népességlélektani okai egyaránt vannak. Az asszimilációmentes létnek a feltétele az önkormányzat. Közjogilag szavatolt törvénykezésre lenne szükség, amely lehetővé teszi egy önálló, általunk irányított intézményrendszer kiépítését, amely biztosítja etnikumtól függetlenül az esélyegyenlőséget. Mivel az autonóm cselekvési tér kialakítása nem biztosított egy kisebbségi törvény révén, többségi hegemónia érvényesül, hatni kezd a lélektani visszahatás: az érvényesülés szándéka vegyesházassághoz vezet, gyerekeinket más nyelvű tanintézetekbe iratjuk, identitásunkat őrző és kifejező anyanyelvünket, kultúránkat hagyjuk lassan elsorvadni. Ilyen állapotok mellett fokozottabban érvényesül a migráció elszívó hatása. A vágy, hogy egyenlőknek érezzük magunkat, erősebben ösztönzi az elvándorlás szándékát az anyaországba, az általános gazdasági nehézségek pedig a megélhetési migrációhoz vezetnek.
Tetézi az általános bajokat, hogy sajátos jelenségekkel is meg kell küzdenünk közösségünk esetében. Egy egészséges közösség korfája olyan, mint egy talpára állított karácsonyfa. A terebélyes alsó részt a reprodukcóra képes nemzedéknek kell alkotnia, s a csúcs felé haladva helyezkedne el az idősebb generáció. A magyar közösség esetében a korfánk úgy néz ki, mint egy feje tetejére állított fenyő. Ez magyarázza az alacsony szaporodási rátát is, amelynek egy ezrelék fölöttinek kéne lennie, hogy biztosított legyen a szaporulat. Demográfusok szerint mi nem érjük el a szaporodási szintet.
Letaglozó adatsorokat és tényeket leltározhattunk. A kérdés az: mindezekből az önfeladás ideológiáját olvassuk ki, vagy éppen ellenkezőleg: a romlást megállító stratégiák életbeléptetésének parancsoló szükségszerűségre hívja fel figyelmünket?
Ahogyan 164 évvel ezelőtt a márciusi ifjak összeállították 12 pontos követeléslistájukat a nemzet talpra állítására, ugyanígy kell a ma nemzedékének is megfogalmaznia a magunk megmentésének stratégiáját.
Ennek nem a ‘fogjuk meg emberek és vigyétek’ világlátás alapján kell megszületnie, sikeresek csak akkor lehetünk, ha mindnyájunk közös akaratán, cselekvésén és nem utolsó sorban önismeretén alapul. Úgy is fogalmazhatnánk, kortárs magyar társadalmunk üdvtanának parancsolatait kell megalkotnunk. Önismeretünk egyik legmegrázóbb vallomása Szilágyi Domokos Magyarok című verse. Ebben így összegzi:
„ s itt benn és odakint konok
dühvel marják egymást: mit elvet
az egyik, az jó az ellen –
félnek; s egy – gyöngyünket, a nyelvet
disznók elé szórjuk, a szellem
őrét hátulról ütjük főbe,
mint a tatár, török, se német
nem bírta...”
Ezekből a sorokból kiszűrhetjük üdvtanunk első két parancsolatát.
1. parancsolat: le kell vetkőznünk a ‘nem tesz, csak jajgat’ magatartást, váljunk helóta népből cselekvő magyarokká, a közösségmegváltó eszmék híveivé.
2. parancsolat: vessük ki magunkból a konok dühvel egymást marás készségét. Óvakodom attól, hogy március 15-i elmélkedésünk belesüllyedjen a napi politika mocsarába, de vajon az új és új „nemzetmentők”, akik új és új szekértáborokat hoznak létre, nem egységünkben rejlő erőnket gyengítik?
3. parancsolat: a cselekvő készség öntudatosan vállalt hazafiságot is jelent. Tegyük üdvtanunk parancsolatává Széchenyi intelmét: „Legyünk igazi hazafiak, nem annyira szájjal, mint inkább vállal”. Bizony, sok esetben összejöveteleinken a hangos hazafiságról tanúságot tevők száma hadseregnyi, csak az elvek gyakorlatba ültetésére összesereglettek megszámláltatásakor derül ki: bizony kicsiny sereg vagyunk.
4. parancsolat: A nemzetiségi lét megőrzésének fő feltétele a gazdasági konszolidáció. Világválság kellős közepén vagyunk. Vajon nem dőreség gazdasági konszolidációról beszélni? Tegyünk különbséget országos és közösségi konszolidáció között. Történelmi példák bizonyítják, a kettő szétválasztható: Balázs Ferencék szövetkezeti mozgalma a múlt század harmincas éveinek derekán ugyancsak egy világválság kellős közepén tudta konszolidálni az Aranyos-vidéki magyarság helyzetét. Tehát 4. parancsolatunk: gazdasági önszerveződésünk révén teremtsük meg azt a közösségi modellt, amely tisztes szociális létet biztosíthat valamennyi erdélyi magyarnak.
5. parancsolat: A nemzeti lét megőrzésének másik fő feltétele a művelődési konszolidáció. Az asszimiláció kivédése nemcsak politikai és gazdasági tényezők kérdése, a nyelv- és lélekcsere hűség és közösségi akarat függvénye is. A művelődési konszolidációnak két alapfeltétele van: a nemzeti közösségek önkormányzatára épülő intézményrendszert kell működtetnünk, a kulturális autonómia jegyében, s a versenyképesség érdekében az „összemberi művelődés” szemlélete alapján kell szerveznünk közművelődésünket. Kremer Miklós mondotta: „Ha (ezt a kultúrát) fának fogom fel, mondhatom, hogy a gyökérzete a nemzeti talajban él, de törzse és koronája a nemzetközi levegőben”. 5. parancsolatunk tehát: gondozzuk, óvjuk kultúránk fáját.
6. parancsolat: A művelődési konszolidáció fontos alapja az anyanyelvű oktatás fejlesztése. A riasztó adatsorok ellenére elmondhatjuk, hogy a máramarosszigeti közösségben van cselekvő akarat. Egy teljesen szétvert magyar közösségi létből másfél évtized alatt Máramaros magyarsága megpróbálta újrateremteni intézményrendszerét.
Temploma mellé iskolát is teremtett.
Egyre izmosodik és erősödik a Leövey Kláráról elnevezett tanintézet. Megteremtette ez a közösség a kultúra házát, az EMKE-központot. Hatalmas erőfeszítések történnek, hogy a román iskolába iratkozott gyerekek is részesülhessenek anyanyelvi műveltségünk áldásaiból. A közéletben a magyar közösség megkerülhetetlen tényező lett, közképviseletet tudott biztosítani a helyi hatalmi szervekben. Tehát a 6. parancsolatunk: óvjuk önálló magyar iskoláinkat, használjuk ki az új tanügyi törvény lehetőségeit, egyetlen magyar gyerek se iratkozzék más anyanyelvű tanintézetbe.
7. parancsolat: Kossuth Lajos Irataiban a következőket mondotta: „Valódi szabadság csak az önkormányzati elvek az állam minden intézményein következetesen keresztülvitele mellett lehetséges.” Az asszimilációmentes helyzetet, amelyben nem fogy nemzetünk, csakis egy önkormányzatra alapozott közösségi lét hozhatja el. 7. parancsolatunk tehát így szólhat: ki kell kényszerítenünk, hogy létünk gordiuszi csomója kibogozódjék, ha nem, létezik a kettévágás alternatívája is.
8. parancsolat: Nem élhetünk rezervációkban. Ha eddigi parancsolataink az önszerveződés elvén alapultak, azt is hangsúlyoznunk kell, hogy ezer és ezer csáppal kell tapadnunk az országos és európai programokhoz, hogy közösségünk tagjai, adófizetőkként, részesedhessenek az életminőséget javító alapokból. Ennek kikényszerítésére jelen kell lennünk a törvényhozásban, a központi- és helyi közigazgatásban.
Legyen eszünk, ha már volt.
Ne változtassuk közéletünket égő szekértáborokká, hisz egy 6, 5 százalékos közösség csakis egységben biztosíthatja jelenlétét a jogainkat szavatoló fórumokon.
9. parancsolat: Előző parancsolatainkban összegeztük nemzeti közösségünk alapértékeit. Ahhoz, hogy ezek az elvek életutunkat megszabó gyakorlattá váljának, megalkuvás nélkül ragaszkodnunk kell hozzájuk. Tehát 9. parancsolatunk: alapértékekben nincs alku!
10. parancsolat: Váljunk nagy időkhöz méltó nemzedékké. Sorsfordító korszakot élünk, meg kell mutatnunk a riasztó adatsorok ellenére, hogy nem a vég következik, hanem egy új élet kezdete! Tudatosítanunk kell azonban, hogy „a saját sorsunkat magunk kovácsoljuk, az élettől csak annyi kegyre számíthatunk, amennyit tőle makacs kitartással, megbonthatatlan összefogással, céltudatos és komoly munkával kikényszerítünk” – mondotta Márton Áron.
11. parancsolat: Hirdessük meg nemzeti közösségünk erkölcsi megújhodását! Tekintsük az erdélyi magyar élet igazi sorsvállalóinak azokat, akikben a szeretet, a szolgálat, a helytállás és adakozni tudás sorsformáló erővé válik, akik óvják családjukat, és a gyermekáldást Isten kegyének tekintik.
12. parancsolat: Ki kell alakítanunk a magunk sajátos erdélyi útját. Kremer Miklós ennek az útnak a lényegét így fogalmazta meg: „nincs más mód rendelkezésünkre, mint az önmagunkból való újrateremtődés, az egyetemes magyarsággal való gyors találkozás erkölcsi és művelődési téren, az államunkban többségnek és kisebbségnek egyaránt kedvező poziciócsere, s az alkalmas világáramlatokba való kapcsolódás. Ez azt is jelenti, hogy senki segítségére nem számíthatunk, mindent magunknak kell elvégezni.
Talpon maradásunk parancsolatait fogalmaztuk meg. Ha eszerint élünk, beteljesedhetnek a Zsoltárok Könyve igéi:
„Vígadjatok és énekeljetek,
Azkinek vagyon tiszta szívetek”.
KÖTŐ JÓZSEF
Szabadság (Kolozsvár)

Tisztelt Sajtószolgálat!
Szeretném figyelmükbe ajánlani, hogy miként jött létre a kolozsvári magyar egyetem orvosi kara Marosvásárhelyen. Teszem ezt, mert célszerű lenne ezt tekinteni alapnak!
Amikor egész Erdélyre (1945. március 9. után) kiterjedt a román adminisztráció hatalma, s Groza alkuba bocsátkozott a Magyar Népi Szövetség vezetőivel (akkor még Márton Áron püspök is tagja volt a szervezetnek!!!), megállapodás született az egyetem ügyében.
A Nagyszebenből visszaköltözött román egyetem természetesen visszavette azokat az épületeket, melyekbe 1918 decembere után költözött be. A Groza-adminisztráció bizonyos megkötésekkel engedélyezte a magyar nyelvű felsőoktatást Kolozsváron. Ilyen, erre vonatkozó döntés volt, hogy az orvosi karnak azonban nincs helye a városban.
Az ok igen egyszerű volt: a magyar kormány a második bécsi döntés után az orvosi kar klinikáit felszerelte a korabeli legmodernebb eszközökkel. Ezt nem akarták visszaadni. Helyette kijelölték Marosvásárhelyen a volt Hadapród Iskola épületét, amely különben is a magyar állam tulajdona volt. Így került az orvosi kar Vásárhelyre 1 – azaz EGY– LÁDA műszerrel, amely legfeljebb körömlevételhez volt alkalmas. Erre a már kivéreztetett és többszörösen kirablott Magyar Állam ismét felszerelte a most már önállónak nyilvánított magyar tannyelvű orvosi egyetemet. Az egyetemmel a kapcsolat 1948-ig zavartalan volt (azaz Magyarország folyamatosan támogatta), akkor azonban, hivatkozással arra, hogy ellenséges, reakciós cikkeket is küldtek, megtiltotta a közvetlen szakmai kapcsolatot. A reakciós, imperialista cikkek a penicillinre vonatkoztak.
A küldött felszerelések a magyar tannyelvű oktatást szolgálták adomány formájában. Itt tehát egyszerűen az elvett javak visszaszolgáltatásáról van szó, mely elvételek egyszerűen a visszaadás kategóriába tartoznak.
Tisztelettel: Töttössy Magdolna
A szerző az Antall-kormány oktatásügyi szakpolitikusa volt.
http://hunhir.info

Tőkés László: vigyék dűlőre az átvilágítási kérdést!
Vigyék dűlőre Magyarországon is az átvilágítási kérdést, megfelelő módon és megfelelő hangsúlyokkal, a megújuló társadalom érdekében – hangsúlyozta Tőkés László korábbi Királyhágó-melléki református püspök, európai parlamenti képviselő pénteken Budapesten, a Terror Háza Múzeumban könyvbemutatón.
Tőkés László emlékeztetett arra, hogy Joachim Gauckból, az egykori keletnémet lelkipásztorból, aki a titkosszolgálati múltat feltáró intézet alapító vezetője volt, államelnök lett. Kitért arra is, hogy a genfi székhelyű Reformátusok Világszövetségének két évtizedig cseh főtitkára volt, akiről – a cseh átvilágításnak köszönhetően – kiderült, hogy besúgó volt a korabeli Csehszlovákiában.
Beszédében örömének adott hangot azzal kapcsolatban, hogy Mindszenty József bíborost a napokban végérvényesen rehabilitálta a Legfőbb Ügyészség.
Utalt arra, hogy az egyik bemutatott könyv szerzője, Molnár János egyháztörténész , aki családjával 1989-ben elhagyni kényszerült Erdélyt, ahol az Ellenpontok című szamizdat folyóiratot szerkesztette, az évfolyamtársa volt.
Tőkés László szólt arról is, hogy a kommunizmussal megalkuvó magatartásra oktatták a teológiákon a leendő lelkészeket. A rendszerváltás után óriási volt a lelkészhiány, 15 év alatt sikerült csak betölteni a státuszokat a püspökségében – tette hozzá.
Demeter Szilárd író, filozófus, Tőkés László irodájának vezetője Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című kötetével kapcsolatban elmondta: azok az egyháztagok, akik emberileg gyengék voltak, vállalták, hogy jelentést készítenek az állambiztonságnak. Annak a meggyőződésének adott hangot: „nem igaz az, hogy nem volt alternatíva”, lehetett nemet mondani az ügynöki felkérésre.
Az ügynökök rossz utat választottak, amikor a diktatúra kiszolgálása mellett döntöttek, de azok is rossz úton jártak, akik elhallgatták múltjukat az elmúlt 22 évben. Közelebb vinne a megoldáshoz a múlttal való számvetés, hogy soha többé ne forduljon elő a diktatúra kiszolgálása. Aki ma „diktatúrát vizionál Magyarországon”, az relativizálja a kommunista rendszert – jegyezte meg.
Elmondása szerint Erdélyben a szembenézés a kommunista múlttal „terhes számunkra, mert kiszolgálták sokan”, és „kétszeresen fájó, hogy magyar emberek magyar embereket jelentettek fel”. A kötet érdeme, hogy nemcsak a megfigyelők-megfigyeltek párosításában szól a témáról, hanem az erdélyi tartótisztek névsorát is közzéteszi.
Beszámolt arról, hogy a belső átvilágítási folyamatot sikerült elindítani, és a tényfeltáró bizottsági munkálatok a református, evangélikus és unitárius vonalon is beindultak. és az egyházak között rendszeres a konzultáció. Azt is közölte, hogy a magyarországi Ügynökök és hitvallók című filmnek leforgatták az erdélyi vonatkozású részeit, az egyik Márton Áron püspökről, a másik Tőkés Lászlóról szól majd.
Molnár János arról beszélt, hogy korábban Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát rámutatott: nincs „semleges információ”, amelyet az ügynökök adtak tartótisztjeiknek, mert amikor a kommunikáció megtörténik, nem lehet tudni, hogy az abban rejlő információkat ki vagy kik és hogyan használják fel. A könyv igyekszik a „politikai huzavona” végét kijelölni, de „magát a kérdést nem kezeli”, ahhoz a politikumnak sokkal több szabadságot kellene adnia a kutatóknak – mondta.
Zsumbera Árpád író Szabó Gyula történész A Pápai Magyar Intézet, mint a magyar hírszerzés előretolt bástyája című könyvéről elmondta: a szerző több tízezer oldalt kutatott az állambiztonsági levéltárban és más közgyűjteményekben, és megjelenik benne, hogy a Pápai Magyar Intézet irányítását a magyar püspöki kar 1964-ben vette át. A kötet jól dokumentált, színes, olvasmányos könyv, gazdag illusztrációkkal és tanulságos életrajzokkal, és forrásértékű, mert eddig nem ismert iratokat hoz nyilvánosságra.
Szabó Gyula közölte: a Magyar Országos Levéltárban 30 ezer oldalnyi, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában 200 ezer oldalnyi iratot fénymásoltak számára, de „nem arra törekszünk, hogy ügynökvadászok legyünk”. Felhívta a figyelmet arra, hogy az egyházi levéltárak ugyanakkor nem nyíltak meg előttük.
A Pápai Magyar Intézetnél – amely a római magyar nagykövetséggel egy épületben foglalt helyet – sok kollaboráns dolgozott, „itt mindenki mindenkit lehallgatott” – mondta.
Hozzátette: kutatásai alapján a Pápai Magyar Intézet vezetői, a rektorok az állambiztonság beszervezett emberei voltak, közülük később többen püspökök lettek Magyarországon a múlt rendszerben. Véleménye szerint az ott tanulók között is fennáll a gyanú, hogy az állambiztonsági hálózat emberei voltak, mert „nem akárki kerülhetett ki Rómába”.
MTI
Erdély.ma

Akit 62 informátorral hálóztak be
Az elnémult harang – Egy megfigyelés története – Pálfi Géza katolikus pap élete a Securitate irataiban címmel könyvet mutattak be és dokumentumfilmet vetítettek kedden este a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban.
A könyv szerzője a marosvásárhelyi Novák Csaba Zoltán és a bukaresti Denisa Bodeanu, mindketten történészek, és Pálfi Géza máréfalvi születésű római katolikus pap életét kortársi visszaemlékezések és a Securitate irattárában őrzött megfigyelési dosszié alapján rekonstruálták.
Ez az időszak az 1960-as évek végétől 1984 tavaszáig, a fiatal pap haláláig tartott, több megyén átterjedő, totális követési, lehallgatási és megfigyelési akció volt. Pálfi Géza úgy került megfigyelés alá, hogy magánbeszélgetés céljából megkereste Márton Áron püspököt, s ezt a társalgást lehallgatták. A fiatal pap felajánlotta, hogy magyarországi ismerősei révén kapcsolatokat lehetne építeni a Vatikánnal.
Pálfi Gézát minden módon megpróbálták ellehetetleníteni, a beszervezésével is próbálkoztak, de sikertelenül. Novák Csaba Zoltán egy interjúban elmondta, hogy a papot 62 informátorral hálózták be. Tanított a gyulafehérvári teológián, könyvtára rendkívül gazdag volt, a diákok rajongtak érte, Márton Áron püspök támogatását is élvezte, élete utolsó állomásaként pedig Székelyudvarhelyen szolgált.
Azt biztosan nem lehet tudni, hogy 1984-ben likvidálták vagy sem, mert erről nem került elő semmiféle dokumentum. Az tény, hogy Pálfi Géza – sokak számára gyanús betegségben – 43 évesen meghalt.
Az ugyancsak marosvásárhelyi Maksay Ágnes A Filip dosszié – Pálfi Géza megfigyelt élete címmel készített dokumentumfilmet a fiatal papról, mintegy a könyv „vizuális mellékleteként.” A filmben megszólal Gergely Géza címzetes esperes, mostani csíkszentmiklósi plébános, aki még azokat a diafilmeket is őrzi, amelyeket annak idején Jakab Antal püspök hozott Rómából Pálfi Géza kérésére.
A tényfeltáró kötet a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál látott napvilágot magyar és román nyelven.
MTI. Krónika (Kolozsvár)

Nyirő Józsefet valóban hazahozzák
Enyhén szólva félretájékoztatta olvasóit Czegő Zoltán, a Székely Hírmondó újságírója, amikor azt állította, hogy Székelyudvarhely polgármestere "nem akarja befogadni Nyirő József hamvait, a gyulafehérvári katolikus egyház pedig nem hajlandó templomába beengedni az 59 éve Madridban elhunyt, egyik legnagyobb székely magyar író hamvait" (Székely Hírmondó, 2012. április 30., hétfő).
A cikk az MPP közleménye hatására születhetett, melyet Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere igen határozottan cáfol. Elmondta, április végén valóban tárgyaltak a Magyar Országgyűlés küldöttségével, és az is fedi a valóságot, hogy május első napjaiban, 6-án, 7-én újabb egyeztetésre kerül sor. De azt, hogy akadályokat kívánnának gördíteni Nyirő újratemetése útjába, határozottan cáfolja, s fölösleges hangulatkeltésnek, nemtelen választási propagandának tartja az MPP minősíthetetlen hangú közleményét, vádaskodását, vagdalkozását, közvélemény-mérgezését.
Udvarhely polgármestere – kit ez ügyben természetesen meg­kérdeztünk – a világ legtermészetesebb dolgaként kezeli, hogy az esemény előtt egyeztettek a Magyar Országgyűlés küldöttségével, hisz a kétnapos megemlékezés-sorozat a város mindennapi életét is befolyásolja, ráadásul pünkösd vasárnapja lévén, Székelyudvarhely hívő polgárainak is meg kell adni az az ünneplés lehetőségét. Bár sokallja, hogy a ravatal két napig álljon a város főterén, a Nyirő-temetésre való tekintettel elhalasztották a Márton Áron tér tavaszra ütemezett felújításának megkezdését. Nem tartotta rossz ötletnek, hogy az író ra­va­talát a Szent Miklós-hegyen, a katolikus temp­lom előtt állítsák fel, de e kérdésben a szervezők nem tudtak egyezségre jutni az egyházzal. Túl későn vették fel a kapcsolatot velük is.
Legutóbb az Országgyűlés küldöttségével Nyirő újratemetésének a román közvéleményben és médiában lecsapódó hatását is latolgatták, s számba vették a kívülről érkező lehetséges támadásokat. Arra ellenben valóban nem gondoltak, hogy Nyirő József végakarata szerin­ti újratemetése méltatlan belső magyar–magyar vitákat és vádaskodásokat szül. Remélte, az összefogás és méltóság jegyében zajlik majd le.
A magyar televíziók, rádiók a szervezőkre hivatkozva már jelentették, hogy összeállt Nyirő József újratemetési szertartásának programja: a Magyar Országgyűlés Hivatala és a Székelyudvarhelyért Alapítvány képviselői véglegesítették a sírhant helyét, ahol május 27-én végső nyugalomra helyezik az író földi maradványait. A koporsót pünkösd vasárnapján a csíksomlyói zarándokvonat szállítja Budapestről Gyergyószentmiklósra, innen Csíkszeredát érintve huszárkísérettel érkezik Székelyudvar­helyre, a ravatalozás helyszínére. Az éjszakai virrasztás után a gyászmenet a Nyirő-villa felé tett kitérővel kíséri utolsó útjára a székely apostolnak tartott írót a székelyudvarhelyi katolikus temetőbe. Gyászbeszédet főtisztelendő Mátyás Károly főesperes mond.
Ki fejti meg, vajon miért emelgeti hangját egy EMNP-tanácstagjelölt az RMDSZ-es tanácselnök lapjában, az MPP közleménye alapján minősíthetetlen hangú cikkentyűben a római katolikus egyház és Székelyudvarhely polgármestere ellen – teljesen fölöslegesen. Miért óhajtja Nyirő nevét a mai napi politika mocsarában megmártogatni?
Czegő Zoltán újságírói félfülét megütő, jórészt valós alapot nélkülöző információitól, "lelki lökkentyűitől" régóta távol tartja magát a Háromszék, ezúttal is csupán Nyirő József örök emberi és írói méltósága védelmében szóltunk.
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Engedély nélkül is megtartják Nyirő József újratemetését
Az emigrációban elhunyt Nyirő József újratemetését szervező Országgyűlés Hivatala szerint Székelyudvarhely polgármestere nem támogatta az újratemetéssel összefüggő közterülethasználati engedély kiadását, ennek ellenére május 27-én, pünkösd vasárnapján megtartják a rendezvényt.
Az Országgyűlés Hivatalának pénteki közleménye szerint a hivatal képviselői – mint Nyirő József újratemetésének szervezői – április 18-án Székelyudvarhelyen megbeszélést folytattak Bunta Levente polgármesterrel az újratemetéssel összefüggő székelyudvarhelyi közterülethasználati igényekről, és a városvezető akkor az ügy kapcsán a nemzeti összefogás szükségességéről beszélt.
Mint írják, ezek után sajnálattal vették tudomásul, hogy a város polgármestere nem támogatta a Márton Áron térre vonatkozó közterülethasználati kérelmet, amelyet az újratemetés helyi társszervezője, a Székelyudvarhelyért Alapítvány nyújtott be. A közlemény arra is felhívja a figyelmet, hogy a március 26-án benyújtott kérelemre a törvény által meghatározott 30 napos határidő legutolsó napján válaszoltak ezáltal is szűkítve a rendelkezésre álló további szervezési időt, megnehezítve az esemény újratervezését.
Az Országgyűlés Hivatala ugyanakkor közölte: ennek ellenére Nyirő József újratemetésére május 27-én, Pünkösd vasárnapján Székelyudvarhelyen sor kerül, „oly módon, hogy engedélyköteles közterülethasználatra nem lesz szükség".
„Sajnálattal vettük tudomásul azt is, hogy Székelyudvarhely jelenlegi polgármesterének 2012-ben sem sikerült túllépnie azon álláspontján, amely miatt már 2004-ben is támadást intézett a Nyirő József szobrát is magába foglaló székelyudvarhelyi Emlékezés Parkja ellen" – írja az Országgyűlés Hivatala, egyben emlékeztetve arra, hogy 2004. július 3-án Bunta Levente egy RMDSZ ülésen úgy fogalmazott, Székelyudvarhelyen nincs szükség olyan szoborparkra, melyben „Csaba királyfi szobra Orbán Viktorra emlékeztet".
A közlemény kitér arra is, hogy az újratemetés kapcsán egyébként valamennyi érintett romániai önkormányzati és egyházi hatóság kifogástalan és gyors eljárásban támogató magatartást tanúsított, beleértve egy Arad megyei román nemzetiségű polgármestert is.
Az újratemetést szervező Országgyűlés Hivatal szerint Nyirő József tisztelői május 23-án, 10 és 15 óra között a fiumei úti Nemzeti Sírkert ravatalozójában róhatják le kegyeletüket, az író koporsóját Romániába szállító zarándokvonat május 24-én 6 órakor indul a budapesti Nyugati Pályaudvar 10-es vágányáról. A szervezők az újratemetés részletes programjáról 2012. május 14-én tájékoztatják a közvéleményt.
Nyirő József földi maradványai április elején érkeztek meg Madridból Budapestre. Az 1953-ban elhunyt magyar író földi maradványainak hazaszállítása a rendszerváltást követően többször felmerült, de az elképzelések vagy pénzhiány, vagy technikai okok miatt meghiúsultak. Most a magyar Országgyűlés kezdeményezésére a madridi magyar nagykövetség kérte a sír feltárását.
Nyirő József író, közíró, katolikus pap, Székelyzsomboron született 1889-ben, Madridban hunyt el 1953-ban. 1928-tól az Erdélyi Helikon vezető munkatársa volt, a Benedek Elek körül tömörülő székely írócsoport egyik tagja. Székelyudvarhelyen épített otthont családjának, 1939-42 között a Keleti Újság felelős szerkesztője volt. 1941-ben – behívott képviselőként – a Magyar Országgyűlés tagja lett és Budapestre költözött. 1942-43-ban a jobboldali Magyar Erő főszerkesztője, 1944-ben a Magyar Ünnep című, szintén jobboldali lap főmunkatársa volt, majd nyugati emigrációba vonult. Egy ideig Németország nyugati megszállási övezetében élt, majd 1950-ben Madridba települt át, ahol a Spanyol Nemzeti Rádió magyar nyelvű adásainak munkatársa volt.
Főbb művei: Jézusfaragó ember (novellák 1924), Az Isten igájában (regény 1926), A Kopjafák (novellák 1933), Uz Bence (regény 1933), Az én népem (regény 1935), A Havasok könyve (novellák 1936), Madéfalvi veszedelem (regény 1939), Néma küzdelem (regény 1944).
Művei publikálását a román és magyar kommunista rendszer betiltotta, az írót a korabeli kultúrpolitika háborús bűnösnek bélyegezte. Az 1989-es fordulat után könyvei újra megjelentek Magyarországon, az Uz Bencét pedig 1992-ben a kolozsvári Dacia Kiadó is kiadta.
MTI. Erdély.ma

Politikai vitát szült Nyirő József újratemetése
Nyirő József hamvainak politikamentes újratemetését kéri a magyar Országgyűlés elnökétől Bunta Levente. Székelyudvarhely polgármestere a Kövér Lászlóhoz címzett levélben közölte, hogy álláspontja szerint az emigrációban elhunyt erdélyi író hamvait a magyar állam segítségével, de a székelyek szervezésében, „politikamentesen” kellene újratemetni. Bunta Levente levelében az újratemetést kezdeményező magyar Országgyűlés hivatalának pénteki közleményére válaszolt.
Ebben a hivatal közölte: a polgármester nem támogatta a Márton Áron térre május 27-re vonatkozó közterület-használati kérelmet, melyet az újratemetés helyi társszervezője, a Székelyudvarhelyért Alapítvány nyújtott be.
A júniusi helyhatósági választásokon az RMDSZ jelöltjeként újabb polgármesteri mandátumért induló Bunta „zavart keltőnek” találta a Kövér László országgyűlési elnök nevében eljáró Fráter Olivér székelyudvarhelyi tevékenységét. Szerinte Fráter Olivér Szász Jenőnek, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnökének a politikai érdekeit és nézeteit képviseli. Annak a nézetnek adott hangot, hogy ez megkérdőjelezi, vajon „méltón tudják-e teljesíteni Nyirő végakaratát”, és az eljárás kapcsán a „kegyeletsértés veszélyét” említette.
Nem lesz szükség engedélyre
Mint arról beszámoltunk, a magyar Országgyűlés kezdeményezésére a madridi magyar nagykövetség a közelmúltban kérte Nyirő József sírjának feltárását, ezt követte az író hamvainak Budapestre szállítása. Bunta Levente levelében kifejtette, teljes mértékben támogatja és üdvözli a magyar Országgyűlés elhatározását, amellyel teljesítik az író végakaratát, hogy hamvait hazahozzák. Ugyanakkor úgy vélte, hogy mindez „nem jelentheti különféle pártok politikai, választási kampányának programját”.
A polgármester azzal a kéréssel fordult az Országgyűlés elnökéhez, hogy őrizzék meg az esemény politikamentességét. „Kérjük, tartsák tiszteletben azt, hogy Nyirő József a székelyeké, a Székelyföldé. A Székelyföld pedig a mienk, székelyeké!” – fogalmazott levelében Bunta. Az Országgyűlés hivatala ugyanakkor kifejtette, noha az elöljáró nem támogatta az újratemetéssel összefüggő közterület-használati engedély kiadását, ennek ellenére május 27-én, pünkösd vasárnapján megtartják a rendezvényt, „oly módon, hogy engedélyköteles közterület-használatra nem lesz szükség”.
Fráter Olivér, a magyar Országgyűlés hivatalának képviselője, Nyirő József újratemetésének koordinátora és Bunta Levente pénteken tárgyalt az író hamvainak újratemetése ügyében, de a találkozó eredménytelennek bizonyult. Fráter a Magyar Polgári Párt székhelyén tartott sajtótájékoztatón arról számolt be, sajnálattal vették tudomásul, hogy bár a polgármester korábban biztosította a rendezvény támogatásáról, a Székelyudvarhelyért Alapítvány kérésére nem adta meg az engedélyt a közterület használatára.
„Nyirő József újratemetése kapcsán valamennyi érintett romániai polgármesteri hivatal és polgármester részéről kifogástalan, gyors és minden tekintetben konstruktív hozzáállást tapasztaltunk, beleértve az Arad megyei Lippa község román nemzetiségű polgármesterét is” – fejtette ki a megbízott főszervező.
„Nyirő a székelyeké!”
Bunta Levente ezzel szemben kifejtette, a továbbiakban is támogatják a rendezvényt, azonban szerinte a szervezők nem vettek figyelembe néhány dolgot. „Nehezteltük, hogy kampányidőszakban szervezik meg ezt a szertartást, ráadásul egy olyan civil szervezettel együttműködve, melynek a hitelessége kérdéses. Nem vagyunk mi köpönyegforgatók, még azt sem tettük szóvá, hogy az író rokonai beleegyeztek, vagy sem az újrahantolásba. Mi a szabályokat betartottuk, és előre jeleztük, hogy a Patkóban elkezdődhetnek a városszépítő munkálatok – lehet, hogy felszedik a kockaköveket.
A pünkösdi ünnepség során tapasztalható forgalmas közlekedés miatt inkább a Szent Miklós-plébánia előtti téren rendezzék meg a búcsúünnepséget” – nyilatkozta Bunta. Hozzátette, a városvezetés azt javasolta, hogy a magyarországi szervezők a Székelyföld határánál adják át a hamvakat egy székely küldöttségnek, és a továbbiakban ez bonyolítsa le a szertartást. Nyirő József hamvai pünkösd vasárnapján a Boldogasszony-zarándokvonattal érkeznek Csíkszeredába. A szerelvény Romániába beérve megáll az Arad megyei Máriaradna településen, majd Gyergyószentmiklóson is állomásozik, Csíkszeredában pedig várja a díszkíséret, ahonnan Székelyudvarhelyre viszik a maradványokat.
Novák Csaba Zoltán
1975-ben születetett Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Turténettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989. Krónika (Kolozsvár)

Cserkészmúzeum és –otthon avatása Sepsiszentgyörgyön
A terv szerint lebontásra ítéltetett, régi családi ház udvarán április 28-án reggel aranyliliomos zászlót lengetett a szél. A szeméttelep helyén barna faládákban virágok virultak. Talán még a sokat megélt öreg diófa sem remélte, hogy megéri ezt a napot, amikor délelőtt a szebb élet reménye zengi be az udvart, s ősszel a termést nem az avar borítja be, hanem fürge gyermekkezek roppantják majd szét és ízlelgetik gyümölcsét... Valóra vált Gaál Sándor pedagógus régen dédelgetett álma: létrejött Erdély első cserkészmúzeuma, mely egyben cserkészotthon is a Kórház utcában.
Az avatásra megtelt cserkészdíszbe öltözött őrsökkel az udvar, akik az egész körzetből érkeztek, vezetőikkel együtt. Szülők, nagyszülők, lelkészek és a városvezetés küldöttei is megtisztelték a rendezvényt.
Elsőnek Bancea Gábor református lelkész mondott imát a Szeretethimnuszt sorait idézve a Szentírásból, majd Szabó Lajos c. kanonok, csapatparancsnok adott hálát Istennek, és megköszönte mindenkinek, aki fontosnak tartotta a közösségi ügy felkarolását. Ugyanakkor kérte Isten segítségét, hogy legyen jövője népünknek, kialakuljon a Sík Sándor-i „magyarabb magyar”, a fiatal nemzedék legyen mindig zászlóvivője a hármas szolgálatnak, az önzés világában észrevegyék és felkarolják a rászorulót. „Oltsatok vadócba rózsát, hogy szebb legyen a föld!”
Gaál Sándor, a 14-es számú Dr. Kovács Sándor csapat parancsnoka, a cserkészmúzeum létrehozója elmondta, hogy nagy szükség van a többfunkciós épületre, hisz a társadalom jó része még mindig nem tudja, mit is jelent a cserkészet. Egyesek környezetvédelmi egyesületnek, zöldeknek gondolják, mások félkatonai alakulatnak nézik. Pedig ez egy politikamentes életforma. Nem tantárgy, de több, mint amit az iskolában tanítanak. Közelebb visz Istenhez, földrajzi, történelmi, környezetvédelmi, egészségügyi és gyakorlati ismereteket ad, felkészíti a fiatalt az életre. A mai globalizációs világban segít az egészséges emberi kommunikáció gyakorlásában. S ez hármas öröm: öröm a gyermeknek, a szülőnek és a pedagógusnak, a társadalomnak is. Egy esztendővel ezelőtt itt egy lebontásra ítélt épület állt, szeméttelepre hasonlító udvarral, amelyet kétezer munkaórával sikerült rendbe szedni szülők, nyugdíjasok és szimpatizánsok segítségével. Sok jó szándékú alapítvány, egyházi és világi intézmény, a városi tanács, a cserkészszövetség, a kertészet is segített valamilyen formában, amelyet megköszöntek. Az anyaországi és külföldi szövetség értékes könyvészettel látta el a múzeumot, dr. Lukács János pedig a vezetőképzésben segített.
Sztakics Éva alpolgármester asszony kiemelte, hogy a két évvel ezelőtt lebontásra ítélt épületet azért adták a cserkészeknek, mert már sokszor bizonyítottak, és megérdemlik, hogy saját otthonuk legyen. Így lehet összefogással elkészült terveket átírni. Kívánta, hogy sok embert faragó rendezvénynek legyen otthona.
Az ünnepségre magyarországi vendégek is érkeztek Arató László bácsi, Vekerdi Sándor bácsi, Miskolczi János személyében. A 85 éves Arató Laci bácsi, a Márton Áron Kiadó (időközben beolvadt az Új Emberbe) létrehozója meghatódva szólt, hogy eljöttek visszaemlékezni a magyar cserkészet száz évére, hisz 1912. december 28-án, aprószentek napján alakult a Magyar Cserkészszövetség. Csak egy nevet említ, a Sík Sándorét, aki a cserkészetnek adta életét. Az alkalomra összegyűltek protestáns és katolikus testvérek, hogy kidolgozzák a cserkészfogadalom szövegét és az alapító Bi-Pi alapján a tíz cserkésztörvényt. A törvényekbe és a fogadalomba is befoglalták Istent, a hazát és nemzettársainkat. A fiatalokat arra intették, hogy ne a pénz, a hatalom után fussanak, hanem azt nézzék, hogy hol tudnak segíteni az embertársaiknak, legyen az a családban, a környezetükben vagy a közösségben. Sok minden történt a száz év alatt: a megyeri nemzeti tábor, a gödöllői világdzsembori (Trianon után ez volt ez első találkozási lehetőség), jött a kommunizmus. Laci bácsi hatévesen lett kiscserkész, részt vett az összejöveteleken, a síeléseken, majd jött később a hadifogság: őt három év börtönre ítélték a cserkészet miatt, mert nem adta fel, és vállalta több társával együtt a földalatti cserkészetet. Próbálták meg törni, de ő örömmel vállalta Jézusért a szenvedést. Így is köszöntek egymásnak: Jó munkát! Jézusért! Kibírták a megpróbáltatásokat, mert edzettek voltak, hozzászoktak a mostoha körülményekhez. Választ adott arra a kérdésre, hogy mi teszi az embert boldoggá: a tíz cserkésztörvény. Mert minél önzetlenebb valaki, annál boldogabb. Így jöhetnek létre a boldog családok, ahol nemzedékeken keresztül átadják egymásnak ezt a szellemiséget. Őrizzétek a lángot – biztatott –, adja Isten, hogy soha ne aludjon ki! És köszönjük meg, hogy Gaál Sándor bácsi személyében Erdélyben is van valaki, aki az életét tette a cserkészetre.
A Romániai Magyar Cserkészszövetség elnökségének részéről Kerekes-Salánki Orsolya PR-koordinátor szólt az egybegyűltekhez, aki elmondta, hogy a Szent György-nap, a cserkészek védőszentje alkalmából az ország hat körzetében újítanak fogadalmat a cserkészek, és örömét fejezte ki amiatt, hogy elkészültek az egységes nyakkendők a liliomhímzéssel.
A Csongrád megyei, alföldi cserkészek üzenetét Vekerdi Sándor bácsi közvetítette, aki a szintén cserkész felesége és lánya kíséretében érkezett. Ő arra biztatta a fiatalokat, hogy őrizzék meg a hitüket, szolgálják a hazát, a nemzetet és a közösséget.
A két kiscserkész- és a tíz cserkésztörvény felolvasása után fogadalomújítás következett, majd rendben, fegyelmezetten megnézték a múzeumban kiállított tárgyi és fotó emlékeket: a két világháború közti dokumentumokat, fotóalbumokat, a különböző lezajlott táborok eseményeit – nyomait a múltnak, melyek ezáltal megmentődtek a jövőnek.
Az ünnepség után a Szent József plébánia udvarán három üstben főtt az ebéd, vendégül látva a cserkészeket, és megtartották a sárkányeregő versenyt is. Vasárnap (Kolozsvár)

Székelyudvarhelyi városháza: milyen jogon kér bocsánatot más nevében az SZNT?
Zavarkeltésnek nevezte a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) Kövér Lászlóhoz, a magyar Országgyűlés elnökéhez intézett levelét, amelyben Bunta Levente polgármester helyett kérnek bocsánatot a Nyirő-ügy kapcsán.
Mint arról tájékoztattunk, Székelyudvarhely polgármestere május 4-én intézett nyílt levelet Kövér Lászlóhoz, az Országgyűlés elnökéhez azt követően, hogy az Országgyűlés Hivatala közölte, a polgármester nem támogatta a város központi terére május 27-re vonatkozó közterület-használati kérelmet, amelyet Nyirő József újratemetésének a helyi társszervezője, a Székelyudvarhelyért Alapítvány nyújtott be.
A székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal által szerkesztőségünkbe csütörtökön Replika címmel eljuttatott közlemény szerint az SZNT-nek tájékozódnia kellett volna, mielőtt állást foglalt Nyirő József székelyudvarhelyi újratemetése kapcsán született polgármesteri nyílt levélről, és Bunta nevében bocsánatot kért Kövér Lászlótól.
Mint írják, Bunta Levente nyílt levele válasz volt arra a levélre, amelyet Kövér László juttatott el az Országgyűlés Hivatalának képviselőin keresztül, akik – mint Nyirő József újratemetésének szervezői – április 18-án Székelyudvarhelyen megbeszélést folytattak a polgármesterrel az újratemetéssel összefüggő székelyudvarhelyi közterülethasználati igényekről.
Kövér László „levelében nemcsak a Bunta Leventét, Székelyudvarhely polgármesterét sértegeti, hanem általa a székelyudvarhelyieket is. Kövér László levele, valamint a küldöttség viszonyulása magyarázza a polgármester válaszát, melyben Bunta Levente nem nevezte magát a székelyek képviselőjének – miként az SZNT ferdítése szól –, levelét polgármesterként azok nevében fogalmazta meg, akik őt megválasztották városvezetőnek. Ellentmond magának az SZNT, és vonatkozik rá a kérdés: milyen jogon kér bocsánatot más nevében, kit képvisel?” – olvasható a városháza közleményében.
„Április 4-én, a Magyar Országgyűlés küldöttségének második látogatásán Bunta Levente kijelentette, a helyi sajtóorgánumok pedig közölték is, hogy ugyan egy éve már tervezik a Márton Áron tér felújítását, a munkálatokat viszont nem kezdik el az újratemetési szertartás miatt. Ehhez képest ugyanezen a napon az MPP-irodában a sajtót arról tájékoztatta a küldöttség, hogy nincs is szükségük a köztérre, és a polgármesteri hivatal elutasító” – írja a székelyudvarhelyi városháza. Krónika (Kolozsvár)

Nyirő József „ellenséges” irodalma
Idén két gólya költözött a katolikus templommal átellenben lévő, romosodó ház kéményére – a szomszédok örülnek, mert tavaly még nem volt párja a kelepelő madárnak. Nyirő József író nyomai után kutatva Székelyzsomboron járunk, a Kis-Homoród mentén, a színmagyar falut 1968-ban, a megyésítés idején leválasztották Székelyföldről, és Brassó megyéhez csatolták. Székelyudvarhely felől érkezve, Hargita megye határán, a falutól néhány kilométerre elfogy az aszfalt az autó kerekei alól. Nyirő, mit nyírsz?
Eredetileg szászok lakták, ez ma is jól látszik a porták erődítményszerű kapuin és a kontyos házakon. Egy pestisjárvány után jöttek homoródalmási székelyek a kiüresedett portákra, hogy aztán később Ceauşescu adja el márkáért a legutolsó német ajkú lakost is Németországnak. A 2002-es népszámlálás alapján a falut 483-an lakták, ebből 408 magyar. Kunos Lajos evangélikus lelkész fogad, ő huszonhárom esztendeje szolgál itt. Tavaly négyet temetett, kettőt keresztelt – a számok ellenére nem kihalásra ítélt falu, hiszen a fiatalok itt maradnak gazdálkodni. Annyi állatot tartanak, hogy négy vállalat is küld naponta tartálykocsit az itt lefejt tej elszállítására. A lelkész szerint a falu büszke nagy szülöttjére, Nyirő Józsefre. Már 1993-ban emléktábla került a kultúrotthonra, azóta az író születésének hónapjában minden évben tartanak kisebb-nagyobb megemlékező ünnepséget. 2004-ben mellszobrot is avattak. A katolikus egyház gondnoka kinyitja az egykori kántori lakot, amelyben az iskola is működött. Még megvan az egyik iskolapad, megmutatják azt a szobát is, amelyben a Nyirő család lakott. Előkerül az iskolanapló, benne Nyirő József neve mindjárt az első helyen azédesapa, a kántortanító gyöngybetűivel. Az első osztály bejegyzéseinél még július 26. a születési dátum, de a többi három esztendőben már 28. – ezek szerint az édesapa is rosszul emlékezett gyereke születésére. Jó és nagyon jó jegyek sorakoznak a különféle tantárgyaknál, a földrajz és a rajz volt a leggyengébb. Egy történetet is felemlegetnek: az akkori evangélikus pap „Nyirő, hogy nyírsz?”-szel cukkolta a kisfiút a kapuban, mire az követ dobott feléje. A pap elugrott, de a fejét beverte a kapu felső gerendájába, és elájult. A gyerek megijedt, és a szemben lévő templom tornyába menekült. Órákig tartott, amíg le tudták csalogatni, ám így sem úszta meg az atyai pofonokat. A verés nem viselte meg túlságosan, délután már csengő hangon szavalta a március 15-i ünnepségen a Nemzeti dalt. Kide, az utolsó sziget
Következő állomásunk Kide, ahol az író előbb katolikus papként, majd – immár megnősülve – molnárként szolgált. Aváltást okozó pillanatot, amely vészterhes időben, egy lélekerősítőnek szánt mise utolsó perceiben történt, így írja le Isten igájában című önéletrajzi ihletésű regényében: „Némelyike gondolkodva, mások ujjongva távoztak... Ekkor az embertömegen át a szószék lábáig jött egy fiatal, ismeretlen szép leány, a földről felvett egy arany falevelet, könyvébe tette, hálásan a szemembe nézett, pirulva egy »köszönöm«-öt susogott, és sietve eltűnt. Megbénulva állottam. Bensőmön végignyilallt valami csodálatos érzés, és önkéntelenül kérdeztem meg: – Ki volt?
A kántor mosolyogva hajlott a füleimhez:
– Székelyföldről menekült kisasszony. Azt mondják, hogy a bádoki tanítónő testvére. A leány eltűnt, de tudtam, éreztem, hogy abban az imakönyvbe rejtett kis aranykoporsóban egész életem boldogságát magával vitte.”
Csak harmincöt kilométerre vagyunk Kolozsvártól, de a távolság évtizedekben is mérhető. A szamosháti dombság zsákfalujába elképesztő állapotú úton lehet csak eljutni. Talán az elzártságának is tulajdonítható, hogy a magyar többségű falu megmaradt a román tengerben. A százötven fős településnek öt temploma is van (a református Árpád-kori eredetű), szilvapálinkájuk messze földön híres, a busz hetente kétszer, kedden és pénteken megy Kolozsvárra. Horváth István gondnok nyitja ki a katolikus templomot, ahol egykor Nyirő is szolgált – a falra akasztott listán huszonötödik az itt szolgáló papok sorában. Az idős férfi szomorúan mondja, hogy ma már csak nyolc katolikus él a faluban, a legfiatalabb is elmúlt ötven. Keresztelni? Hosszan gondolkodik, és azt mondja: talán akkor, amikor az ő legkisebb fiát keresztelték. Az akkori csecsemő ma negyvenegy esztendős... A faluból jelenleg négyen járnak bentlakásos iskolába Válaszútra, néhány gyermeket Kolozsvárra hordanak a szüleik. Egy román kisgyerekért minden nap iskolabusz érkezik, hogy a tizenöt kilométerre lévő Újfaluba vigye tanulni. Kidén nagyon büszkék az íróra, közéjük valónak tartják. Megőrizték azt a malomkövet is, amellyel a falu megélhetését biztosította a nagyon nehéz idők alatt: amikor kilépett a papságból és megnősült, azért lett molnár, hogy segítsen éhező népén. Uz Bence faluja
A Borsa-patak völgye után egy másik zsákfaluba, a Hargitán lévő Varságba igyekszünk. Hosszú kilométereken át kanyargunk az elszórt, inkább tanyavilágra emlékeztető házak között a Nagyküküllő mentén, a helyiek szerint településük hosszabb, mint Bukarest. Lehet benne valami, hiszen a Zsindelyországnak is nevezett település a hivatalos adatok szerint is hetvenhét négyzetkilométeren fekszik, de mindössze ezerötszáz székely lakja. Azért látogatunk ide, hogy felkutassuk Úz Bence nyomait: talán legismertebb regényének főhősét az író egy itt élő figuráról mintázta. A falu temetőjéhez érkezve egy néni, Finta Erzsébet készségesen igazít útba, hiszen ő kisgyerekként még ismerte Sári papót, a marhapásztort, aki állandóan vicces történeteket mesélt, és mindenre volt agyafúrt válasza. Amikor például a plébános számon kérte, hogy miért kerüli atemplomot, ő azonnal visszavágott: „A múlt héten (templomkerülés idején – a szerk. megj.) maguk is kerülgették, így nekem is szabad!” Pál Sári Dénes sírkövén fotó van az idős székelyről, ahogy kedves kutyájával áll, és a felirat, hogy ő volt Uz Bence. Nyirő figurái különben nem csak az olvasók emlékezetében élnek tovább, hanem az írói képzelet is élteti őket. A Sepsiszentgyörgyön élő író-költő, Czegő Zoltán tavaly megjelent regényébe, a Katonabogárba átemelt egy másik figurát, Üdő Mártont. A kafkai világot megjelenítő regény egy székely falu története, ahol egy közelgő nagy baj hírnökeiként megjelennek a katonabogarak. A tragédiát nem sikerült elkerülni: a hatalom – hogy egy új fegyvert próbáljon ki – behívja az összes férfit egy hadgyakorlatra, a kísérlet során az összes férfi elpusztul. A könyv nagy siker, hamar elkapkodták, mostanában nyomják a második kiadást. „Nyirő Úz Bencéje egész életemben végigkísért, kisgyerek koromban édesanyám ebből olvasott fel rendszeresen a konyhában nekem és nyolc testvéremnek. Később, az egyetemen egy zárt könyvtári részen juthattunk hozzá az „indexre tett” könyvekhez, így a tiltott gyümölcs ízének örömével is olvashattuk a regényeit. Amikor a Katonabogarat írtam, szükségem volt egy időtlen, a falu életét végigélt ősöreg emberre, akit soha senki az élők között nem látott fiatalon. Ennek a figurának az a szerepe, hogy a maradék hagyományrendszert képviselje, így az olvasó is elgondolkodhat rajta, mi is maradt abból a régi, valós értékeken alapuló világból. Üdő Márton a sejtjeimben él, egyesek szerint annyi éves, mint Dávid király a Bibliában. Olyan figura, aki a dupla fenekű ég lakóival szót tud érteni.
Bezúzott könyvek
A négy generáció óta fényképészettel foglalkozó székelyudvarhelyi Kováts-család napfénytetős műtermében megtudjuk: a nevesebb klienseknek saját dobozuk volt. Így aztán hamar megtalálták a Nyirő-fotográfiákat rejtő üveglapokat. Egyelőre húsz felvétel bukkant elő: az akkor már neves író udvarhelyi évei alatt a környéken gyűjtött anyagot könyveihez. Az egyik képen például három jó barát látható: az író társaságában a múzeumalapító Haáz Rezső tanár, valamint idős Kováts István fényképész áll. Ők hárman bejárták a vidéket, mindenki a saját műfajában próbálta felleltározni az értékeket. Kováts Árpádnál mintegy nyolcvanezer negatív vár még feldolgozásra, ezek nem csak egy fényképészdinasztia archívumát jelentik, hanem egész Udvarhelyszék kulturális, népművészeti és szociográfiai múltját is.
A Maros megyei Radnóton, Balázs Imre portáján szembesülhetünk azzal, hogy milyen megtorlástól kellett tartania annak, aki tiltott irodalmat, például Nyirő-könyveket birtokolt Ceauşescu Romániájában. A elyi hőerőműben dolgozó férfi zaklatása 1981-ben kezdődött egy tévéműsor után, amelyben a könyvek iránt érdeklődő munkásifjakat mutattak be. Előbb a helyi pártitkár és rendőrparancsnok érkezett leltározni a lakására, majd a megyei örökségvédő hivatal semmihez sem értő szakemberei. Aztán megérkezett három szekus.
„Soha nem felejtem el azt a napot, 1982. május huszadikát – meséli Balázs Imre. – Épp ebédeltünk a feleségemmel, amikor három ember érkezett. Egyikük bejött a konyhába, kettő őrt állt a kijáratnál. Egyből rájöttem, hogy kik ők, és mit akarnak. Házkutatási parancsuk volt, mindent feldúltak, a nejem intim holmijait is, még a kéménybe is benéztek tükörrel, hogy nincs-e ott valami tiltott tárgy. A házkutatás hat órán át tartott, sok mindent elvittek, köztük egy balatoni hangverseny fénymásolt, aláírt műsorfüzetét, szerintük az is provokatív propagandának számított. Természetesen a legféltettebb könyveimet is magukkal vitték, köztük hat halinakötéses Nyirő-kötetet. Utána volt még egy ellenőrző házkutatás, állandó megfigyelés alá kerültem, háromszor vittek be vallani a Szekuritátéra. Arra voltak kíváncsiak, hogy milyen erdélyi és magyarországi írókat és művészeket ismerek, ők milyen híreket hoznak-visznek, ki csempész aranyat, és én miért akarom eladni Erdélyt. A rendszerváltást követően Balázs Imre levelet írt a hatóságokhoz, hogy adják vissza a könyveit. A Maros megyei Nemzeti Megmentési Front akkori vezetője, Kincses Előd magyarul írott válaszában nem voltak jó hírek: a Szekuritáte jegyzőkönyvei szerint az elkobzott ellenséges irodalmat bezúzták. Megtagadott engedély
Nyirő József székelyudvarhelyi újratemetésének előkészületeit több sajnálatos esemény zavarta meg. Az esemény helyi szervezői a város RMDSZ-es polgármesterétől, Bunta Leventétől a válaszadási határidő utolsó napján elutasító választ kaptak közterület-foglalási kérelmükre. Sőt, az elöljáró azt is jelezte, hogy az emlékműsor színhelyének tervezett Márton Áron téren várhatóan felszedik a kockaköveket. A döntés hátterében kimondatlanul az áll, hogy a polgármester szólni szeretett volna az eseményen – a pünkösdvasárnapi újratemetés után két héttel helyhatósági választásokat tartanak –, ezt azonban sem a helyi szervezők, sem az újratemetést kezdeményező magyar Országgyűlési Hivatal nem támogatta. A politikus pártja néhány éve bíróságon támadta meg a Nyirő-szobornak is helyet adó Emlékezés parkjának a megvalósítását, Bunta többek közt azt nehezményezte, hogy Csaba királyfi szobra hasonlít Orbán Viktorra.
Lukács Csaba. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A város reneszánsza? Vagy valami (egészen) más?
Kolozsvár reneszánszáról természetesen többféleképpen lehet – vagy nem lehet – beszélni. Művészettörténészeink néhány éve (újabb) választ adtak a históriai kérdésre, kutatásaik eredményét a Kolozsvár Társaság kis könyvben jelentette meg (magyarul és román fordításban). Hogy ez lett volna, mármint az európai reneszánsz Erdélybe, Kolozsvárra is eljutott irányzata építéstörténetileg, művelődéstörténetileg városunk nagy korszaka? Ezt a legelfogultabb lokálpatrióták sem igen állítják.
De akkor hol keressük Kolozsvár nagy korszakát? A napokban hozta el nekem a posta a Kaposvárt megjelenő, Somogy című folyóirat idei első (január-márciusi) számát, benne találok egy tanulmányt, pontosabban esszét, ezzel a címmel: Kolozsvár nagy korszaka. Hát persze, most már felidézem a körülményeket is, a felkérést, az alkalmat, amely létrehozta. Ugyanis a szöveget (és a címet), jóval korábban, én követtem el, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság ünnepi rendezvényére készült. A bevezetőt Pomogáts Béla tartotta (Városos Magyarország), és olyan mai meg hajdani magyar (vagy részben magyar) városokról hangzottak el előadások, mint Pécs, Debrecen, Budapest, Pozsony – és Kolozsvár. Én egy közelmúltbeli, már irodalomtörténetinek mondható (?) szakaszt választottam: a 20. század hatvanas éveinek végén, a hetvenesekben itt született, itt megjelent verses és szépprózai alkotások, drámák sorát, no meg akkoriban elég élénk irodalmi életünket vettem számba (lapjainkkal, az Utunkkal, Korunkkal, Echinoxszal, a Fellegvár oldalt megjelentető Igazsággal, a Kriterion Könyvkiadóval, annak kolozsvári fiókszerkesztőségével és persze a Pezsgő-díjjal), Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című verskötetétől, Bodor Ádám novelláitól Páskándi Géza történelmi drámáiig s a Bretter-tanítványok antologikus fellépéséig (Szövegek és körülmények) sorjáztatva érveimet. És hogy ez reneszánsz volt-e? Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy nem akármilyen megújulás – ezt 2012 májusának legvégén is merem állítani, amikor különféle újjászületések reményében, ígéretének ízlelgetésében várjuk a nyár első hónapját. Irodalomról is szó van meg más művészetekről és nyilván politikáról, várospolitikáról.
Térfoglalás – könyvekkel
A városi (és országos?) térfoglalásnak természetesen nem elsődleges eszköze, lehetősége az irodalom. Korántsem elsődleges eszköz – és ez természetes – , noha lehet, hogy tartósabb jelet adhat, mint sok más kísérlet. Mindenesetre a kolozsvári tér(vissza)foglalásnak örvendetes mozzanata az, ami Mátyás király szülőháza előtt történik, és aminek újabb érdemleges eseményére készülünk júniusban. A tavaly sikerrel elindított, idén – hetven évvel egy emlékezetes májusi-júniusi kolozsvári irodalmi-művészeti ünnepségsorozat után, amelyen Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Márai Sándor és Cs. Szabó László is jelen volt (és hetveneggyel az 1941-es kolozsvári könyvnapot követően, melynek vendége Móricz Zsigmond!) –, szóval a 2012-ben újra sorra kerülő Kolozsvári Magyar Könyvnapokon alkalom kínálkozik sok mindenen elgondolkodni. (Csak zárójelben egy igényes emlékeztetőről: Poszler György akadémikus, Kolozsvár szülötte a 42-es Művészeti Hetekről írt tanulságos esszét, Eufóriahullámon túl – illúzióvesztésen innen címmel. Megtalálható a KOMP-PRESS kiadta kötetben, A „másik” városban.)
Nem úgy általában kell elmélkednünk, siránkoznunk vagy örvendeznünk, hanem új kiadványokkal a kezünkben, nem utolsósorban az elmúlt napok tapasztalataival gazdagabban. (Még egy rövid zárójel a 2012. májusi Szabédi Napok és a kolozsvári Hitel folyóiratra emlékező budapesti konferencia alkalmából: Szabédi László a Hitelben méltatva az 1942-es könyvnapokat, a magyar önvizsgálat fontosságára hívta fel a figyelmet.) A visszhangos, erdélyi megjelenésű (önvizsgáló) könyvek közül most csupán kettőt emelnék ki. A második kiadásban hozzáférhető, 639 oldalas összefoglalását az erdélyi történelmi családok kastélyainak („Isten segedelmével udvaromat megépítettem...”) A csíkszeredai fiatal Gutenberg Kiadónak köszönhető óriásalbumnak van kolozsvári vonatkozása, például a Bánffyak, különösen pedig a Házsongárd (sírjai) révén. A másik, hangsúlyosan Kolozsvárhoz kötődő kiadvány, a Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben (1919-2011) – a Korunk jelentette meg – látványos szakmai siker, az idei budapesti Könyvnapokon adják át a szép könyvek versenyében elnyert oklevelet az alkotóknak. Van hát mire büszkének lenni, már azért is, mert helybeli és más erdélyi városok kiadóival, friss címeivel gazdagíthatnánk a felsorolást, népszerűbb, illetve szaktudományos darabokkal, sorozatokkal (így az Erdélyi Múzeum-Egyesület Tudományos Füzeteivel, amelyekben fiatal kutatók juthatnak, az idősebbek mellett, megjelenéshez). A Kincses Kolozsvár Kalendáriuma 2012-t azért sorolnám ide, mert ahogy épp a Szabadság ismertetőjében olvasom, a külvárosokban élő magyarsághoz kíván szólni, márpedig pontosan ezt a réteget nehéz megszólítani (könyvvel, illetve egyéb, ott bizonyára sokkal hatásosabb utakon). Szeretnék hinni H. Szabó Gyulának, a Kriterion igazgatójának, aki szerint a kalendárium azt bizonyítja, hogy be tudjuk lakni ezt a várost.
Térfoglalás – a nagyváros terében
Helyhatósági választások előtt ennek az igénynek, az igény okos hangoztatásának különös súlya van. Érthető, hogy ez áll a kampány(ok) fókuszában. A jelenlegi (PDL-es) városvezetés, bizonyára nem függetlenül a 2012.júniusi megmérettetéstől jó ideje nekikezdett a Sétatér átrendezésének – a fák alapos megnyirbálásával, a belső utak kövezésével-aszfaltozásával, a padok kicserélésével (nem funari módra!), a hosszú időn át parlagon hagyott Kaszinó épületének restaurálásával (a tó jobb hasznosítása további terv) – és ami hetek óta a járműveken közlekedők és a gyalogosok (meg a környéken lakók) bosszantására igencsak alkalmas: a villamossínek kicserélése van folyamatban, az úttesti mély alapozással, ez pedig útelzárásokkal jár, a fő útvonalakon. Egyelőre tehát a városi közlekedés teljes felborulása az eredmény. Nemsokára megtudhatjuk, ha befejeződnek a nagymértékű munkálatok, hogy az újraindult villamossal jobb, könnyebb lesz-e a város élete, vagy jobb lett volna trolibuszokra költeni a pénzt. Bízzunk benne, mégis jobb lesz. (Útelzárás nélkül biztosan.) A Karolina teret az autók kitiltása után birtokba vehették a fiatalok (a kávézók és sörözők melegedő időben kiköltöztek szabadtérre – ahogy ez a Deák Ferenc utca Főtértől számított bal oldalán is történik).
Természetesen van még birtokba, használatba veendő épület a belvárosban. „Visszaadom a New York Szállót!” – ígéri Eckstein-Kovács Péter a legutóbbi tulajdonostól elhagyott, lezüllött Continental előtt állva. És rokonszenves polgármesterjelöltünk szellemes ötlettel megnyitotta a Szent Mihály templom bejáratával szemben az „Eckstein-patikát” (egy üresen állt üzlethelyiségben), gyógyírt kínálva panaszainkra. A kolozsvári kertek programját ígéri választóinak, magyaroknak, románoknak egyformán. EMNP-s ellenjelöltje a Kétágú református templom mögötti telken nyilatkozik, és a Hójában ifjúsági-kulturális teret alakítana. Gergely Balázs és megméretkezésre készülő pártja eleve a fiatalításra hivatkozik – jóllehet a (város)politikában a tapasztalat sem árt, ebből viszont az RMDSZ-jelölt Eckstein-Kovács Péternek összehasonlíthatatlanul több van.
Ami pedig a térfoglalást illeti, emlékeztetnék a Bolyai Egyetem egykori központi épületéhez közeli, a Kolozsvár Társaság által kezdeményezett és felállított 1956-os emlékműre. Ehhez a végül (tanácsosaink által támogatott) sikeres akcióhoz kapcsolódtak az októberi, úttörést jelentő Kolozsvári Napok (amiről Gergely Balázs folyamatosan elfeledkezik). Noha eltartott egy ideig a szoborállítás engedélyeztetése – akár a Márton Áron szoboré a Főtéren, a templom parkjában –, mégis az összefogásnak sikerült legyőznie a polgármesteri huzavonát. Végül is az utóbb kezdődött Kolozsvári Magyar Napok ugyancsak így bizonyultak sikereseknek.
Térfoglalásilag még két, egyértelműen a művelődési élethez kapcsolódó példát említenék. A napokban már esedékes 11. TIFF, a kolozsvári tereket ugyancsak bekapcsoló Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivál román rendező kezdeménye, de az egész város dicsősége – terv szerint Törőcsik Mari, Geraldine Chaplin és Claude Lelouch lesz a 2012-es TIFF-életműdíjas. Nem ér hát minket eleve diszkrimináció, mint ahogy a Jókai utcában (hivatalos nevén ugyan a Napocában) két fontos közösségi tér (az Erdélyi Múzeum-Egyesület tanácsterme mellett) szintén nem „ellenünkre” nyitott – éppen ellenkezőleg. A Quadro Galéria kiállításai, legújabban pedig a Minerva Alapítvány emeleti (a Kós Károly Akadémiának is otthont adó) és alagsori termében tartott tárlatmegnyitók, könyvbemutatók, különböző érdeklődésű embereket vonzó találkozók igazolni látszanak H. Szabó megjegyzését: valóban kezdjük belakni (újra!) ezt a várost, még ha számbelileg fogytunk is. Csak ne csökkentsük – hiúságból, hatalomvágyból – itt-ott (netán a polgármester-választáson is?) jelentkező esélyeinket...
Nyirő József és a végakarat
Ez persze nem kolozsvári, nem elsősorban kolozsvári ügy, de tanulságaiban természetesen ránk tartozik. Minden erdélyire, minden magyarra. És nem csupán magyarra. Aki végigkövette 2012. május 27-ig, 28-ig az eseményeket, a Duna TV adásait is beszámítva, az egyrészt felháborodhat, másrészt alaposan elgondolkodhat az (elmaradt, illetve ökumenikus emlékezéssel behelyettesített) újratemetési histórián. Felmondani az egészet fölösleges, közvetítésekből és kommentárokból bőven lehetett részünk. A Ponta-kormány a MOGYE magyar (magyar-angol) fakultásának megtorpedózásával már kimutatta foga fehérét, legutóbbi, a Nyirő-újratemetést ellenző irányított (külügyes és prefektusi) intézkedésével, majd újabb nyilatkozatával sikerült ismét nacionalista bizonyítványt kiállítania magáról. Választások előtt vagyunk, ugye, országos parlamenti választások előtt is. No meg Szász Jenő és pártja közvetlenül a helyi választás előtt...
Emlékezzünk azért arra is – ezt ugyanis a május 27-i szónokok nem említették –, hogy Nyirő József végakaratában első helyen Kolozsvár szerepel, az itteni temetés, ha pedig ez nem lehetséges, Székelyudvarhelyen legyen a végső nyughelye. Kolozsvárral senki nem próbálkozott, pedig igazán méltó írói helye lehetett volna (vagyis nem politikusként) a házsongárdi panteonban, Bánffy Miklós hamvai, Reményik Sándor, a Benedek Elek „székely fiai” közül Szentimrei Jenő, Kacsó Sándor vagy a transzszilvanizmus fő képviselője, Kós Károly sírja közelében. A magyarországi és a romániai írószövetség összefogásával – politikamentesen – talán meg is valósulhatott volna a házsongárdi temetés. (Egy ilyen írószövetségi lebonyolítás feltételezését Kelemen Hunortól olvashattuk.) A székelyföldi újratemetést természetesen senkinek nincs joga kifogásolni – a „második szándék” (mármint a Nyirőé) akár elsőnek vehető, székely elkötelezettségű életműve ismeretében.
A szónokokat, kommentátorokat hallgatva, egy apró kiegészítést még szükségesnek vélek Nyirő József 1990 előtti erdélyi recepcióját, állítólagos teljes elhallgatását illetően. Kétségtelenül igaz, hogy évtizedeken át Nyirő a kitagadottak közé számított, például Reményik Sándorral együtt. 1969-ben azonban Marosi Péter Utunk-szerkesztő (a pesti tévésként most szerepeltetett Marosi Péter nagybátyja) felkért mint ifjú kritikust, hogy írjak a lapba a három székely prózaíró, Tamási Áron, Nyirő József és Kacsó Sándor novelláiról. Népiség – mítosz – novella címmel elkészült egy hosszabb, méltató és kritikai tanulmány, az Utunk vállalkozott a közlésre, és a Kriterion első kiadói évében, 1970-ben bekerülhetett Alapozás című kötetembe. Ennél fontosabb, beszédesebb egy 1980-as évekből származó emlék. Domokos Gézával, a Kriterion alapító-igazgatójával éppen székelyudvarhelyi író-olvasó találkozón jártunk, kevéssel Az építész fia című Reményik-kötet megjelenése (1983) után. Domokos ott mondta el, hogy nemsokára lesz a Kriterionnak Nyirő-kötete (engem már felkért, Reményik-kötetünk sikeres, bár csonkított kiadását követően, hogy válogassam és előszavazzam a Nyirő-novellákat). A tervet keresztülhúzta a cenzúra – a Ceauşescu-diktatúra már éberebbnek bizonyult.
Politikusoktól nem – irodalomtörténésztől a múlt teljesebb ismeretét várná el az ember.
Röviden a bakui fesztiválról
Csak azért keverem ide a „könnyű” műfajt, mert a nemzeti önismerettel kapcsolatba hozható. Hosszú versenysorozat előzte meg a 2012-es Eurovíziós Dalfesztivál bakui döntőjének világközvetítését. Bevallva a tökéletes kívülállást adott témában – ami nem zárja ki nemzeti elkötelezettségemet, az egészségesnek vélt szurkolást a „mieinknek” –, a Compact Disco magyar képviselőként történt kiválasztását éppúgy furcsálltam, mint a korábbi küldött (hölgy) előzetes magyar feldicsérését. Nyilván elavult az én könnyűzenei ízlésem, próbáltam elkönyvelni az idei (magyar) döntést. Aztán Bakuban, a második fordulóban a 26 továbbjutott közül sikerült az együttesnek megszereznie a kiváló 24. helyet. Valószínűleg a zsűri ízlése is elavult és természetesen más országokban a tévés szavazóké. (Nemzeti szabadságharc volna ez is? Compact Disco?) Valamivel jobban járt, ám ugyanúgy csalódott a Romániát képviselő Maninga. Pár órával korábban a román közszolgálati tévében még azt hallottam, hogy az első ötbe, de akár az első helyre is esélyes a román csapat (kubaival megspékelve). Végül a 12. helyen végeztek. (Mínusz 14 – a 26-hoz mérve.)
A nemzeti önismeret a könnyű műfajban is könnyűnek bizonyul? Vagy Baku ugyanolyan messze van tőlünk, a Kárpátok övezetétől, mint Svédország?
KÁNTOR LAJOS. Szabadság (Kolozsvár)

Tempfli József aranymisés
Pappá szentelésének ötvenedik évfordulóját ünnepelte jubileumi szentmisével a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye nyugalmazott püspöke, Tempfli József. Az aranymisét dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek celebrálta.
A nagyváradi székesegyházat zsúfolásig megtöltő gyülekezetet Böcskei László, az egyházmegye püspöke – ebben a minőségben Tempfli utódja – köszöntötte. Elmondta: Tempfli József élete sokakat megérintett, ezért is fontos, hogy mindannyian hálát adjanak Istennek, és leróják tiszteletüket az agg püspök előtt. Böcskei László XVI. Benedek pápának erre az alkalomra írott üdvözlőlevelét is felolvasta az egybegyűlteknek.
Jakubinyi érsek szentbeszédében a jubileumok bibliai jelentőségére hívta fel a figyelmet, hangsúlyozva: a papság nem mesterség, hanem hivatás, amit el kell fogadni. Felidézte: áldozócsütörtök volt, amikor ötven esztendővel ezelőtt, 1962. május 31-én Gyulafehérvárott Márton Áron püspök hat társával együtt pappá szentelte az akkor 31 éves Tempfli Józsefet. Az akkor felszentelt gyulafehérvári, temesvári, váradi és szatmári papok közül legtöbben nem érték meg aranymiséjüket, ám örvendetes, hogy mindannyian végig hűségesek maradtak papi hivatásukhoz – mondta az érsek.
Maga Tempfli József már gyerekkorában meghallotta a hívó szót: szülőfalujában, Csanáloson ugyanis beosont egy papszentelésre, ahonnan kipenderítették, ekkor jelentette ki először: bárki bármit mond, belőle is pap lesz – mesélte el Jakubinyi György, aki befejezésül azt kívánta a kiérdemesült püspöknek, hogy a bibliai Mózeshez hasonlóan 120 évig éljen.
Fodor József, az egyházmegye vikáriusa Tempfli József életének főbb állomásait sorolta fel, hangsúlyozva: hite, amelyet családjától örökölt, lámpásként vezette mindig. A szentmise végén az egyházmegye hívei részéről köszöntötték az ünnepeltet, majd Ioan Robu bukaresti metropolita-érsek kívánt neki további hosszú életet és szolgálatot. Tempfli József befejezésül felidézett néhány történetet a saját életéből, kijelentve: megismerte az emberek jó és rossz oldalát is.
Tempfli József nyugalmazott püspök 1931. április 9-én született a Szatmár megyei Csanálos községben. Piarista és jezsuita atyák nevelték, majd érettségi után tanár-nevelő volt Szentjobbon. 1956 szeptemberében kezdte el teológiai tanulmányait a gyulafehérvári római katolikus szemináriumban. Hat év után, 1962. május 31-én szentelte pappá Márton Áron gyulafehérvári püspök. Pappá szentelése után 17 éven át Tenkén, 1979-től Tasnádon, 1983-tól pedig Nagyvárad-Olasziban volt plébános. 1990. március 14-én Boldog II. János Pál pápa Nagyvárad 81. püspökévé nevezte ki. Megyéspüspöki szolgálatát 2009 márciusáig végezte.
Nagy Orsolya. Krónika (Kolozsvár)

Kevesen vagyunk
Fogyunk, már csak 1 238 000 magyar él Romániában, az összlakosság 6,5 százaléka. Az elmúlt huszonkét évben majdnem négyszázezer magyar hagyta el szülőföldjét, s e gyilkos elszivárgás – sajnos – máig sem csillapul.
Tehetetlenül nézzük, miként fogyunk, s egyre szűkebb térben összeszorítva élünk. Ráadásul a jövő sem ígér jót: a gyermekvállalási kedv mélyponton, megszületett és felnevelkedett utódaink országhatáron kívül remélik a boldogulást. Még csak nem is Magyarországon, hanem a világ ama részein, ahol ha idegen is, de kicsit könnyebb az élet.
A kisebbségi sors valóban embert próbáló állapot, s megéléshez nemcsak emberi keménység, kitartás, erő szükségeltetik, hanem kikezdhetetlen nemzeti öntudat. És egyikből sem adott nékünk a sors annyit, mennyire szükségünk lenne. A család, az iskola, a közösségek megtartó erőként gátat képezhetnének az elszivárgás útjában, ha ezt célként élnénk meg, de egyelőre a mindenen felül kerekedő individualizmus áll nyerőre.
A párizsi béketárgyalások után, mikor Észak-Erdélyt ismét visszaadták a békediktálók Romániának, Márton Áron gyulafehérvári püspök fogalmazta meg számunkra az egyáltalán nem vigasztaló, inkább megrovó igazságot: Erdélyt valójában a magyar anyák veszítették el.
Már csak a Székelyföldön volnánk igazán otthon, de e régióban mindössze 611 311 magyar él. És Maros megye, de maga Marosvásárhely is már román többségű. A magyarság fele jórészt szórványba kényszerült, dacára annak, hogy Biharban 138 441-en, Szatmárban 113 541-en, Kolozs megyében 103 457-en, Szilágy megyében 50 659-an vallották magukat magyarnak. Közben nagy- és kisvárosaink elrománosodtak, falvaink elöregedtek, fiaink, lányaink hét határon túlra menekültek.
Koszovóban száz évvel ezelőtt még a szerbek voltak többségben, kultúrájuk bölcsőjének is vallják mind a mai napig e területet. Elkezdtek beszivárogni az albánok, és teleszülték a régiót.
Nem is olyan rég nemzetközi támogatással elnyerték függetlenségüket. Az anyaméh győzött!
Holnap ismét választunk. Szavazzunk az életre.
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egyházi és világi értékek szolgálatában
Kiosztották a JAKK-díjakat
Két marosvásárhelyi és egy marosszentgyörgyi kitüntetettje van a Dr. Jakab Antal Keresztény Körnek (JAKK) a 2012-es jubileumi évben. A Márton Áron püspök méltó utódjáról, a száz éve született gyulafehérvári megyéspüspökről elnevezett kör célja, hogy az egyházukhoz, népükhöz, hagyományaikhoz ragaszkodó, életüket és munkásságukat ezen értékek megőrzésének, ápolásának és továbbadásának szentelő papi és világi személyeket jutalmazza.
A harmadszorra kiosztott bronzplakettet, amely Kolozsi Tibor szobrászművész alkotása, a díszoklevelet valamint a pénzjutalmat Varga Gabriella és dr. Vencser László linzi professzor, a Jakab Antal Keresztény Kör alapítói adták át szerdán délután a Deus Providebit Tanulmányi Házban. A megható ünnepség házigazdája Oláh Dénes főesperes volt, a rendezvény fővédnöke Majnek Antal, a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye püspöke, ferences szerzetes, aki írásban küldte el üzenetét.
Bakó Béla, Pál atya sokrétű és mindig a társadalom peremére sodródottak érdekében végzett tevékenységét Portik Hegyi Kelemen gyergyószentmiklósi fő- esperes, a volt szemináriumi társ méltatta. Az emléklap szerint a cigánypasztoráció, a börtönpasztoráció terén valamint az árva és nehézsorsú gyermekek családi típusú házakban való nevelése érdekében létrehozott Szent Erzsébet Társulás megalapítása és működtetése során kifejtett tevékenységét jutalmazták a kitüntetéssel.
A Nagyenyeden alakult és a 120 középiskolás és egyetemista fiatalnak otthont adó Szent Imre kollégium lelki és szellemi vezetését végző Mustármag csoport a keresztény hiten alapuló példaértékű közösségépítő, hagyományőrző és művészeti kulturális tevékenységéért részesült az elismerésben. Történetüket, munkájukat Tarjányi Krisztina értékelte, a díjat a közösség nevében Fail Ágnes vette át.
A harmadik kitüntetettnek, a marosszentgyörgyi Szent Cecília Együttesnek és vezetőjének, Simon Kinga kántornak az egyházi és a világi zene elkötelezett szolgálatában vállalt példaértékű tevékenységét Baricz Lajos katolikus plébános méltatta. A kitüntetett kórus fellépése mellett a Deus Providebit Házat megtöltő lelkes közönséget Dévai Nagy Kamilla előadóművésznő szórakoztatta szebbnél szebb dalaival.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)

KITÁSZ vándorgyűlés Marosvásárhelyt
Előadás-sorozat szellemi értékeinkről
A közelgő hétvégén, július 12-e és 15-e között tartja XXI. vándorgyűlését a Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége. A közhasznú szervezet ez évben Marosvásárhelyen szervezi meg nyilvános és díjmentesen látogatható előadásainak sorozatát Az erdélyi magyarság szellemi értékei címmel. A szentendrei székhelyű szövetség Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című versének sorait választotta a vándorgyűlés mottójaként, nem véletlenül: "Vajha Moldvának is kies parlagjai,/ Ameddig terjednek a Pontus habjai,/ Magyar Koronánknak árnyékába menne,/ S a csángó magyar is polgártársunk lenne!" Az eseménysorozatnak a Bod Péter Diakóniai Központ (Erdő utca 7b sz.) ad otthont, a vándorgyűlés programját az alábbiakban olvashatják.
Július 13., péntek: 9.00 – A vándorgyűlést megnyitja Kilyén Ilka a Lorántffy Zsuzsanna Egyesület nevében és Kovács Attila Zoltán irodalomtörténész, kiadói főszerkesztő, a KITÁSZ elnöke (Szentendre). 9.20: Az ,,ismeretlen" Marosvásárhely – múlt és jelen. Előadó: Balás Árpád főiskolai tanár. 9.50: A vallás, a múlt, a mai kultúra összefonódása. Előadó: Henter György református lelkész. 10.20: Képzőművészet, kultúra, a város nagyjai. Előadó: Nagy Miklós Kund közíró. 10.50: Kávészünet. 11.05: Nyirő József néma küzdelme, emigrációs évei és három temetése. Előadó: dr. Medvigy Endre irodalomkutató, a KITÁSZ leköszönő elnöke (Budapest). 11.35: ,,Addig élünk, amíg módunkban áll visszafele tekinteni". Előadó: Farkas Ernő magyar szakos tanár, a Sütő András Társaság tagja. 12.05: Tamási Gáspár ,,vadon nőtt gyöngyvirágai". Előadó: Molnár Péterné, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság vezetőségi tagja, a KITÁSZ ügyvezető elnöke (Kunszentmiklós). 12.35: A város irodalmi értékei. Előadó: Kuti Márta szerkesztő-újságíró, tanár. 13.05: Ebéd. 14.00-17.00: Helytörténeti séta Balás Árpád idegenvezető, földrajztanár vezetésével. 17.30: Sütő András és Molter Károly sírjának megkoszorúzása a református temetőben.
Július 14., szombat – 9.00: Erdélyország története. Szilágyi Sándor, az első Erdély-történet szerzője. Előadó: Kovács Attila Zoltán irodalomtörténész, kiadói főszerkesztő, a KITÁSZ megválasztott elnöke (Szentendre). 9.30: Németh László erdélyi témájú esszéi és drámái. Előadó: dr. Cs. Varga István irodalomtörténész professzor (Budapest). 10.00: ,,Márton Áron üzenete" – verseiből olvas fel Gál Éva Emese költő (Gyergyószentmiklós). 10.30: Kávészünet. 10.45: Tamási Áron publicisztikája és a Vásárhelyi Találkozó. Előadó: Nagy Pál irodalomtörténész. 11.15: A népi írók gondolatait közvetítő kolozsvári Termés című irodalmi folyóirat (1942-1944) mának szóló üzenete. Előadó: dr. Neszmélyi Károly címzetes egyetemi tanár, a Népi Írók Baráti Társasága társelnöke (Budapest). 11.45: Kolozsvári Vasárnap és a Vasárnapi Újság 1921-1925-ben. Előadó: Szabó Zsolt főszerkesztő (Kolozsvár). 12.15: A költő feltámadása – Dsida Jenő költészete. Előadó: dr. Lisztóczky László irodalomtörténész (Eger). 12.45: Gazda József A harmadik ág című könyvét bemutatja a szerző (Kovászna). 13.15: Ebéd. 14.30: KITÁSZ-közgyűlés. 17.00: Petelei István, a novellista és hírlapíró. Előadó: dr. Kozma Dezső professzor (Kolozsvár). 17.30: A Népújság irodalmi mellékletét, a Múzsát bemutatja Nagy Miklós Kund közíró. 19.00: Vacsora. 20.00: Kilyén Ilka színművész műsora.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Lapozó
Végül, de nem utolsósorban az USA és a Nyugat morális vezető szerepe komoly csorbát szenvedett, mert a vasfüggönyön innen élők csak azt érzékelhették, hogy az emberi jogok deklarációja és a tiltakozások ellenére a hatalom birtokosai büntetlenül megsérthetik a vallásszabadságot, semmibe vehetik a közvéleményt, lábbal tiporhatják a szabadságjogokat. Mindszentyre vitathatatlanul könyörtelenül és igazságtalanul lesújtott Rákosi és elvbarátai bosszúvágya, holott biztos, hogy a bíboros nem Washington és nem a Vatikán utasítására vállalta föl a politikai oppozíció szerepét, akármennyire is igyekezett a vád képviselője ennek ellenkezőjét alátámasztani abszurd túlzásokkal és kreált bizonyítékokkal. Mindszenty mindezt a maga konoknak is nevezhető meggyőződésével tette, egy világpolitikai fordulat reményében. (Balogh Margit). A Római Katolikus Teológiai Intézet könyvtáraként működő Batthyaneumba kerültek az egyházmegyei gyűjteménybe sorolt műkincsek (pl. a szászfenesi oltárka), továbbá többek között a székesegyháznak a Pósta Béla vezette ásatásaiból előkerült, máig feldolgozatlan régészeti anyag is, de az államosítás során ott ragadtak a gyűjteményektől teljesen független értékek, köztük Márton Áron püspök iratai, levelezése, sőt... asztali készlete is. Az államosítók nem törődtek olyan apróságokkal, hogy 1948-ig a könyvtár a teológiai intézet szerves része, tanárainak munka- és lakóhelye volt. (Kovács András). Így vezetlek be a vers/világába, erre, kérlek,/kicsit zsúfolt tér ez itt, a/határok csak sejthetők,/a vakablakok mögött, látod,/hóvihar lehet vagy köd,/talán szimpla ragyogás://"Mióta várom már, hogy/elmondjad meséjét..."/ – mert beláthatatlan kívülről/ez a burkon túli tér – /"meséjét a benső télnek" (Visky Zsolt). A másik történetem 1990 tavaszán kezdődik. Egy éjszaka a buzaui székhelyű II. Hadsereg főorvosa, dr. Mihai Augustin (a Központi Katonai Kórház későbbi parancsnoka, majd a fogorvosi kar dékánja) ébresztett, néhány katonatiszt kíséretében. Két üzenetet adtak át, amit személyesen Ion Iliescu elnöknek kellett tolmácsolnom. Az első: ha Militaru tábornokot (aki már nem volt miniszter) nem helyezik tartalékba, akkor a II. Hadsereg katonái nem szavaznak Iliescura. A második: Stefan Gusa tábornokot, a II. Hadsereg akkoriban kinevezett parancsnokát csak az alárendeltjei és a bajtársai, azaz katonái és tisztjei holttestén keresztül lehet tisztségéből eltávolítani. "Ágyúval lövünk még a légyre is, ha zavarja a parancsnokunkat" – üzenték. Lám, ilyen hangulat uralta akkoriban a román hadsereg egy részét. (Horváth Andor beszélgetése Boda József egyetemi tanárral). IV. Luxemburgi Károly önéletrajza a középkori európai irodalom egyedülálló műve, amelyet teljes egészében most olvashatunk először magyar nyelven. Az önéletrajz tükrözi a császár életét születésétől egészen német királlyá választásáig. A mű magyar szempontból is jelentős, mivel beszámol magyarországi utazásairól és az Anjoukhoz fűződő családi kapcsolatairól. (Vincze- Pál Éva). Korunk, 2012. július. Peres ügyek.
Népújság (Marosvásárhely)

Ősbemutató Tusványoson
Szigorúan ellenőrzött életek
Július 27-én 15 órakor a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen láthatja először a közönség Petényi Katalin és Kabay Barna Szigorúan ellenőrzött életek című dokumentumfilmjét.
A film drámai sorsokon keresztül mutatja be a román kommunista diktatúra ördögi mechanizmusát, a Securitate működését, a vallásfelekezetek, az etnikai kisebbségek, az emberi méltóság elleni támadásait, és ezzel szemben a belső szabadság, morális felelősség, hit és hűség erejét, mely az áldozatok erőforrása volt kiszolgáltatottságukban. Kortanúk vallomásai és a Securitate dokumentumai révén megrendítő képet nyújt a múlt szenvedéseiről, kollaborálásról, hűségről és árulásról.
A korabeli híradórészletek és fotómontázsok hitelesen idézik fel ezt a történelmi korszakot. A Securitate ügynökeinek jelentései, a tartótisztek értékelései, a titkos szolgálat lehallgatásai, megfigyelési fotói és az áldozatok személyes emlékei párhuzamosan elevenítik fel ezeket az éveket.
A kortanúk vallomásai és a dokumentumok szervesen épülnek a film erőteljes vizuális világába. Dinamikus kameramozgások jelenítik meg a hitvallók és ügynökök életének állomásait: pusztuló falvakat, parókiákat, börtönöket, templomokat és az egyedülálló szépségű erdélyi tájat.
A dokumentumfilmben fontos szerepe van Márton Áron katolikus püspöknek, akinek karizmatikus személyisége és élete eddig ismeretlen dokumentumok, a Securitate megfigyelései és a környezetébe beépített ügynökök tükrében bontakozik ki. A rendezők mély empátiával emlékeznek meg a magyarországi 1956-os forradalom utáni erdélyi kivégzettekről és azokról az áldozatokról, akik hosszú éveket töltöttek ártatlanul börtönökben.
Ceausescu diktatúrájának módszerei rajzolódnak ki a Securitate Tőkés István teológiai professzor és fia, Tőkés László, egykori dési és temesvári lelkész elleni támadásokból. A legközelibb barátok és a családba beépített informátorok ügynöki jelentésein és a kortanúk visszaemlékezésein keresztül drámai erővel rajzolódik az az út, mely az 1989-es forradalom győzelméhez vezetett.
A rendezők történészek közreműködésével és saját kutatásaik felhasználásával készítették a dokumentumfilmet, mely megrázó képet nyújt az erdélyi magyarság kommunizmus alatti sorsáról.
Népújság (Marosvásárhely)

L. Balogh Béni
KETTŐBE SZAKÍTVA
Magyarok Dél-Erdélyben és Észak-Erdélyben (1940−1944)
1940−1944 között a dél-erdélyi magyarság száma mintegy 40%-kal csökkent, s e nagyarányú térvesztés mind a mai napig érezteti hatását a Temesvár − Arad − Brassó által körülhatárolt térségben.
Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés a trianoni békeszerződés által Romániának ítélt terület 2/5-ét, az ún. Észak-Erdélyt csatolta vissza Magyarországhoz. Dél-Erdély továbbra is Románia része maradt. Az 1941. januári magyar népszámlálás szerint Észak-Erdélyben tekintélyes számú, 1 millió 343 ezer magyar anyanyelvű lakos élt, de még az 1930-as román statisztika is – annak anyanyelvi adatait Észak-Erdélyre kivetítve – egymillió magyart tartott számon. Dél-Erdélyben 1930-ban 473 ezer magyart írtak össze anyanyelv alapján. A természetes népszaporulatot figyelembe véve, 1940 őszén a dél-erdélyi magyarság száma így nem sokkal maradhatott el a félmilliótól. Románia egész területén, tehát a Regátot is ide számítva, a bécsi döntést követően több mint 500 ezer magyar maradt.
Az 1941. áprilisi román népszámlálás idején viszont – a hivatalos statisztika szerint – már csak 363 ezren vallották magukat magyar „etnikai eredetűnek”.
Az észak- és a dél-erdélyi magyarság 1940−1944 közötti sorsának párhuzamba állítása a mára nézve is fontos tanulságokkal járhat. A kérdés sokrétű, hiszen demográfiai, gazdasági, kulturális, érzelmi és mentalitásbeli dimenziói is vannak. Az utóbbinál maradva: eddig még nem született összehasonlító szociológiai tanulmány arról, hogy milyen „szétfejlődést” idézett elő a második bécsi döntés és az azt követő négy év az erdélyi magyar társadalom kollektív mentalitásában.
Észak-Erdély vonatkozásában Gagyi József 1992−1993-ban a székelyeknek, tíz évvel később pedig Osgyáni Gábor a magyar nemzeti identitású gyimesi csángóknak az 1940−1944 közötti időszakhoz kapcsolódó kulturális emlékezetét vizsgálta. Következtetéseik szerint e két térség − és általában véve Észak-Erdély − magyarságának az 1940-es impériumváltás pillanatához kapcsolódó kulturális emlékezete, egységes tudása egyértelműen pozitív színezetű. Dél-Erdélyre vonatkozóan nincsenek hasonló kutatások, de tudjuk: a dél-erdélyi magyarság tömegein mélységes csalódás és elkeseredettség vett erőt a bécsi döntés nyomán, annak hírére, hogy továbbra is Romániához tartoznak. A legtöbben a trianoni katasztrófához hasonló sorscsapásként élték meg az újabb kisebbségi létforma beköszöntét. A döntéssel kapcsolatos érzelmi megnyilvánulások elképesztő polarizációját tapasztalhatjuk az erdélyi magyarok között 1940 őszén. Az észak-erdélyiek ujjongásával szemben álljon itt a dél-erdélyi Nagy Ferenc, tövisi református esperes visszaemlékezésének rövid részlete. „Valami szívet facsaró, görcsös sírásra kényszerítő érzés ömlött el rajtunk, amikor 1940. VIII. 31-én [helyesen: 30-án − L.B.B.] du. a magyar rádió bemondta a döntést és közölte az új határvonalakat. Az az érzésünk volt, hogy a börtönajtó tárva, s rajta tódul ki a 22 évig kínzott milliós sereg, s egyszer hirtelen és könyörtelenül becsukódik a feltárult vaskapu s a bebörtönzöttek 2/5-öd része ott marad továbbra is bezárva!” Szabó József, aki 1940-ben egy aradi rádióbolt tanulójaként a város valamennyi magyarjával együtt nagyon remélte „hazatérését”, évtizedekkel később így emlékezett vissza: amikor a budapesti rádió tudatta a döntést, a Romániában maradt „Aradon volt, aki kidobta a rádiót az ablakon.”
A dél-erdélyi és észak-erdélyi magyarok (feltételezett) mentalitásbeli különbségei − a kérdés kétségtelenül megérdemelne egy alapos kutatást − véleményünk szerint éppen az 1940−1944 közötti, egymástól teljesen eltérő szocializációban és történelmi tapasztalatban, „sorsélményben” gyökereznek. Nem véletlen, hogy a nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyi magyarság nagyobb önbizalommal és optimizmussal tekintett a jövőbe a román uralom visszatérte után is, mint az óvatosabb magatartást tanúsító dél-erdélyi magyar társadalom, amely a négyéves elnyomatást követően az általános reményvesztettség állapotában volt.
E különbséget példázza az alábbi eset is, amit Csőgör Lajos, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektora írt le. Eszerint Márton Áron gyulafehérvári római-katolikus püspök, aki a bécsi döntést követő időszakot Dél-Erdélyben vészelte át, 1945−1946 fordulóján a következőket mondta Csőgörnek, aki nem értette, miért aggódik a püspök a magyar iskolák jövője miatt éppen akkor, amikor viszonylag kedvező a politikai helyzet. „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.”
Az idő a határ mindkét oldalán mintha „összesűrűsödött” volna − csak éppen ellenkező előjellel. Észak-Erdélyben a magyarok felfelé ívelő korszakként élték meg a bécsi döntést követő négy évet, amelyhez képest − paradox módon − az ezt megelőző 22 évnyi, tehát valójában jóval hosszabb ideig tartó román uralom provizóriumnak tűnt számukra. Dél-Erdélyben viszont nem csak a „felszabadulás” katartikus élménye maradt el.
A különleges jogokat élvező német kisebbséggel szembeni leértékelődésük, a hatalomnak való egyre fokozottabb kiszolgáltatottságuk, a nemzetiségük miatt elszenvedett megaláztatásaik, az otthontalanság kínzó érzése traumatizálták a dél-erdélyi magyarok kollektív tudatát, és egyfajta identitásképző tényezővé léptek elő.
Könnyebben felmérhetőek a második bécsi döntést követő négy év demográfiai következményei. A legszembetűnőbb, hogy 1940−1944 között a dél-erdélyi magyarság száma mintegy 40%-kal csökkent,
s e nagyarányú térvesztés mind a mai napig érezteti hatását a Temesvár − Arad − Brassó által körülhatárolt térségben. E csökkenés részbeni magyarázatát a döntés nyomán megindult menekülthullám adja: önként, vagy a román hatóságok által kényszerítve, négy év alatt mintegy 200 ezer dél-erdélyi és „regáti” magyar menekült vagy települt át Romániából az akkori Magyarország területére. A dél-erdélyi magyar települések „kiürülése” − ahogyan Márton Áron fogalmazott 1942-ben − „egészen aggasztó” méreteket öltött. Legtöbben a nagyvárosokból és a Zsil-völgyéből távoztak. Jó részük munkás, napszámos, cseléd volt; sokan közülük csak átmeneti jelleggel, munkaalkalmat keresve telepedtek meg korábban Dél-Erdélyben. A Magyarországra való átköltözés azonban a dél-erdélyi városok tősgyökeres magyar értelmiségi, tisztviselői, iparos- és kereskedőrétegét is megtizedelte. A román kormány súlyosan diszkriminatív, intézményesen románosító politikája ezt nagymértékben elősegítette. A falvak lakóit a menekülés viszonylag kevéssé érintette, közülük leginkább a katonaköteles ifjak távoztak el nagyobb számban.
A magyar exodussal párhuzamosan, ugyanezekben az években a román statisztikák szerint több mint 220 ezer észak-erdélyi román menekült érkezett, akiknek jó részét a dél-erdélyi városokba telepítették a hatóságok. A magyar elvándorlás és a román betelepítés együttesen azt eredményezte, hogy a dél-erdélyi városokban, ahol 1930-ban még csak az összlakosság 40%-át tették ki, 1941-ben a románok 55%-kal már abszolút többséget alkottak, ami 1948-ban 62%-ra emelkedett. Dél-Erdély 73 városából ma 72 román, Nagylak pedig szlovák többségű. Míg Dél-Erdélyben a magyarság nagyarányú térvesztését okozta, addig Észak-Erdélyben éppen ellenkezőleg: a bécsi döntés feltartóztatta a magyarság 1920 óta tartó visszaszorulását. A négyéves magyar uralomnak is köszönhető, hogy 1948-ban Nagybánya és Felsőbánya, 1956-ban Kolozsvár és Zilah, 1966-ban pedig Nagyvárad, Szatmárnémeti és Bánffyhunyad még meg tudta őrizni magyar többségét. 1966-ban Észak-Erdély 30 városából 16-ban még mindig a magyar elem dominált.
Négy év gazdasági mérlegét megvonva, minden veszteség és nyomorgatás ellenére a dél-erdélyi magyarság gazdasági ereje részben megmaradt.
Igaz, pontos adatokat csak 1941-ből ismerünk. A jelentések szerint ebben az évben a dél-erdélyi magyar kis- és középbirtokosok földje, állatállománya, gazdasági fölszerelése még érintetlen volt, a nagyenyedi Kisegítő Takarékpénztár és a volt brassói Népbank köré tömörült magyar pénzintézetek pedig − vagyonukat megtartva − jelentős fejlődést mutattak. Erős volt a gróf Haller István vezette magyar szövetkezeti mozgalom is. 1941-től azonban a dél-erdélyi magyarságra egyre nagyobb nyomás nehezedett, és a román kormányzat a magyarok módszeres anyagi tönkretételét tűzte ki célul. E stratégia részét képezte a magyar iparosok, kereskedők, ügyvédek, orvosok túladóztatása, a különböző önkényesen megállapított bírságok, az ún. újjáépítési vagy visszacsatolási kölcsönök erőszakolása, a gazdasági szabotázs ürügyén indított eljárások, vagy a határ menti ingatlanforgalom korlátozása. A magyar gazdákat a sorozatos termény- és állatrekvirálásokkal próbálták meg tönkretenni. 1942 kora nyarán, az észak-erdélyi románok üldöztetésére hivatkozva, a bukaresti kormányzat a dél-erdélyi magyar falvak kiéheztetését és a magyar tulajdon teljes felszámolását tűzte ki célul. A terv véghezvitele azonban meghiúsult. Budapest közbenjárására ugyanis a német és az olasz kormány különmegbízottakat küldött a dél-erdélyi magyarok és az észak-erdélyi románok panaszainak kivizsgálására, s a román vezetés kénytelen volt meghátrálni. Dél-Erdély gyors, akadálytalan magyartalanításának szándéka illúziónak bizonyult.
Az észak-erdélyi magyarság a háborús körülmények és a számos nehézség ellenére ebben az időszakban gazdaságilag jelentősen megerősödött. Gagyi József székely visszaemlékezői az anyagi vonatkozások tekintetében is pozitívan értékelték a négy évet. Amit leginkább kiemeltek: a román uralom alatt tapasztalt állapotokkal összehasonlítva a magyar adó- és pénzügyi rendszer kiszámítható volt, központilag hathatósan támogatták az egyéni gazdákat, számos szociális intézkedést vezettek be, munkahelyeket teremtettek.
A leglátványosabb gyarapodást az anyanyelvhasználat, az oktatás, a művelődés, a kultúra terén érte el az észak-erdélyi magyarság. A kulturális központjától, Kolozsvártól elszakított dél-erdélyi magyarok szellemi élete viszont összezsugorodott, a cenzúra, az utazási korlátozások, a gyülekezési tilalom pedig teljesen lebénította. Szinte minden társadalmi-kulturális célú összejövetel lehetetlenné vált. Az egyesületek jó részét (hasonlóan az észak-erdélyi román egyesületekhez) a hatóságok feloszlatták, a magyar kaszinók és kultúrházak bezártak, a dalárdák működése szünetelt, színházi előadások, kultúrestek megtartása szóba sem jöhetett. Mindössze a három nagyvárosban, Aradon, Brassóban és Temesváron nyílt némi csekély lehetőség közművelődési munkára, főleg a könyvtárak révén. A magyar szellemi élet folytonosságát elsősorban az írott szó: a megjelent kevés számú könyv, a naptárak és az állandó fenyegetettség állapotában lévő sajtó biztosította.
Összegzésként elmondható, hogy az észak-erdélyi magyarságnak a második bécsi döntéshez fűzött előzetes reményei nagyrészt beváltak az elkövetkező négy év alatt. Igaz, a korabeli magyar közigazgatást rögtön a bevezetését követően igen sokan bírálták Észak-Erdélyben a nemegyszer arrogáns, „lelketlen”, cím- és rangkórságban szenvedő hivatalnokai és a túlburjánzó bürokrácia miatt. Az addig elnyomott magyar kisebbség azonban újra a többségi nemzet része lett saját hazájában, és ennek előnyei hamar megmutatkoztak. Az itt élő magyarság döntő hányada jelentős szellemi-kulturális és anyagi felemelkedésként élte meg a „kicsi magyar világot”. A nem csekély háborús véráldozat ellenére is egy nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyi magyarság került vissza 1944-et követően a román uralom alá. A Romániában rekedt közel félmilliónyi magyarságra viszont a kisebbségi lét gyökeresen új szakasza várt 1940. augusztus 30-át követően. Cselekvési lehetőségeit jelentősen behatárolta Ion Antonescu tábornok diktatúrájának szigora, valamint az 1941 júniusától bevezetett háborús rendszabályok. Mindemellett a magyarokat külön is sújtották a központi és helyi román hatóságok diszkriminatív intézkedései, mindennapi életüket pedig szinte elviselhetetlenné tette a lépten-nyomon megnyilvánuló magyarellenes közhangulat. Négy év kisebbségi mérlegét megvonva, egyedüli pozitívumként azt emelhetjük ki, hogy a dél-erdélyi magyarság, ha nagy áldozatok árán is, de túlélte e vészterhes korszakot.
Válogatott irodalom
Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély, 1940−1944. [H. n.], 2011, Jaffa Kiadó. Ablonczy László: „Útonállók leereszkedő ajándéka”. Erdélyi ősz, 1940. Hitel, 2010. 9. sz. Gagyi József: Dokumentumgyűjtemény. Az 1940. augusztus 30-i Bécsi Döntés, a magyar hadsereg bevonulása, a magyar adminisztráció kialakulása a Székelyföldön. Kézirat. Csíkszereda, 1993. Lelőhely: Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár. 625. fond, 1251. sz. L. Balogh Béni: Dél-Erdély − Észak-Erdély. Különbségek, párhuzamok. Limes, 2011. 2. sz. Osgyáni Gábor: „Újra magyarok lettünk”. Gondolatok a „magyar világ” gyimesi emlékeiről. Pro Minoritate, 2003/Tél. Varga E. Árpád: Városodás, vándorlás, nemzetiség. Adatok és szempontok az erdélyi városi térségek etnikai arculatváltásának vizsgálatához. http://www.kia.hu/konyvtar/erdely/varos.htm (Letöltve: 2012. április 9.)
Tranindex.ro
2012.

Szigorúan ellenőrzött életek: egy dokumentumfilm ősbemutatójának margójára
A Szigorúan ellenőrzött életek című dokumentumfilm ősbemutatóját a 23. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen láthattuk. Kabay Barna és Petényi Katalin filmje a kommunizmus terrorját megszenvedett erdélyi egyházak, magyar közösségek sorsát eleveníti meg balladai hangvételben.
Az erdélyi magyarság kommunizmusbeli drámai históriája képben, epikában, dalban elbeszélve. A film első része Márton Áron katolikus püspök életútját jeleníti meg. Eddig nem látott archív filmrészletek, korhű felvételek, szövegdokumentumok segítségével egy megejtően szuggesztív képet kapunk Márton Áron püspökről, aki kegyetlenül mostoha korban, háborút, fogságot, máramarosszigeti, jilavai börtönök poklát megjárva, tántoríthatatlan hittel, szívós kitartással küzd népe, hite, egyháza megmaradásáért.
A nézőt megdöbbenti az archív felvételeken megjelenő püspök derűt, rendíthetetlen hitet, erőt sugárzó lénye. A püspök egyik bérmakörútját láthatjuk egykori (film)felvételekről, ahol székely emberek százai gyűltek össze. Spontánul alakult székely testőrgárda kíséri útjain, élő sorfallal veszik körül, hogy senki ellenség ne kerüljön a közelébe. Mozgalmas képek, expresszív paraszti arcok, csodálatos csíki tájak képei jelennek meg előttünk hol fekete-fehéren, hol színesen, mintha Zsögödi Nagy Imre festményei indultak volna el missziós körútra, üzenetet vinni a világnak egy nép tragikus történelméről.
Árulók, besúgók, a hálószobáját is lehallgató állambiztonsági tisztek fertőjében ott áll előttünk egy tiszta ember, egy krisztusi arc töretlen hittel. Ennek a mennyei derűnek rendezői ellenpontjaként sorakoznak az állambiztonsági tisztek marcona portréi. „A világ lealjasodott szellemével egy emelkedett lelkületet kell szembeállítanunk…” – hirdette, életével példázta Márton Áron püspök.
A kor valóban démoni: 1949–1951 között 15 szerzetesrendet számoltak fel, 39 zárdát zártak be, 180 ferences, 22 jezsuita szerzetest hurcoltak el, felszámolták a görög katolikus egyházat, 6 püspököt kínoztak halálra a román börtönökben. 1956-ban a magyar forradalom megérintette az erdélyi értelmiséget. Dobai Istvánt, Varga Lászlót életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Szoboszlay Aladár katolikus papot és társait kivégezték. Sass Kálmán református lelkészt államellenes összeesküvés vádjával golyó általi halálra ítélték.
A magyar forradalommal rokonszenvező erdélyiek életükkel, szabadságukkal fizettek: 45 személyt végeztek ki, 11 ezer embert börtönöztek be. Az áldozatok arcképei gyors egymásutánban jelennek meg a néző szemei előtt. Az ártatlan, többnyire fiatal mártírok tekintete agyunkba vésődik, a néző sokáig nem tud szabadulni. De nem is kell! Kötelességünk emlékezni rájuk, mert aki a múltat nem ismeri, el fogja veszíteni a jövőt. A jilavai börtön betonfala, ahol a hajnali kivégzések magyar mártírjainak vére folyt, örök memento kell legyen.
A film második része az 1965 utáni időszakkal foglalkozik. Nicolae Ceauşescu hatalomra kerülésével változnak a módszerei a kommunista hatalomnak. Már nem a megsemmisítés, hanem az átnevelés a cél. A fizikai megsemmisítés helyébe lép a lélektani megfélemlítés. A hatalom fő ellensége továbbra is az egyház. A pszichoterror minden lehetséges eszközét bevetik a hatalom emberei, hogy céljukat elérjék. A rendezők a református egyház sorsát követik ebben a korszakban egészen az 1989-es forradalomig. E korszak egyik meghatározó egyházi személyisége Tőkés István református teológiai professzor és fia.
Tőkés Istvánt 1952-től figyelik, zaklatják, legközelebbi munkatársaival, barátaival figyeltetik. Erőszakos eszközökkel, lélektani hadviseléssel zaklatják, besúgásra akarják kényszeríteni, de ellenáll. Inkább meghal, mint mondja, semhogy áruló legyen. Pedig nagy a kockázat, 8 kiskorú gyerekről kell gondoskodnia. Hallgatja a néző drámai történeteit maratoni kihallgatásokról, fenyegetésekről, később kényszernyugdíjazásról, egyházi funkciók elvesztéséről, szakmai ellehetetlenülésről. Lélektani állóháború az élete. A derűs arcú professzor nesztori életkort ért meg a képek tanúsága szerint, 8 gyermeke viharos, embertelen korban is egyetemet végzett. Rózsabokrait nevelgetve, 96 évesen idézi fel megpróbáltatásainak sorát. Megható emberi példát láthat a néző hitről, helytállásról, emberségről, a család megtartó erejéről.
A dokumentumfilm harmadik élettörténete szervesen kötődik a második portréhoz. Tőkés Lászlóról, Tőkés István professzor fiáról szól, aki az 1989-es „román forradalom” szikrájaként már világhírre tett szert mint egykori temesvári református lelkész. Tőkés László mai és egykori arca, történetei, a temesvári események képsorai rendeződnek időrendbe a néző szeme előtt. Tőkés Lászlót a 70-es évek elejétől „első fokozatú” megfigyelés alá helyezte a román Szekuritáté, mert mint diákvezér ezt prédikálta teológus társainak: „…ezen a földön nincs hazánk és házunk, ahol élhetnénk, ahol megmaradhatnánk…”
Látjuk a fiatal lelkészt Désen, ahol a közösségépítő, magyar kulturális életet szervező fiatal papot nem nézik jó szemmel a hatalom emberei, és a kollaboráns püspök, egyházi felettese segítségével felfüggesztik funkciójából. Képileg itt is gazdag, dinamikus, színes az operatőri munka. Hangulatteremtő, a korabeli környezetet megidéző képsorok illusztrálják a történéseket. Tőkés László cikket írt az Ellenpontok szamizdat folyóirat egyik számába az erdélyi református egyház helyzetéről.
E lapban közölt Tóth Károly Antal (nagyváradi tanár) egy memorandumot, amit eljuttattak Madridba, a helsinki utókonferenciára. Ekkor hívták fel először a nyugati világ figyelmét a román elnyomó kisebbségpolitikára. Erre az időszakra tehető a Ceauşescu-rezsim urbanizációs politikája, ami valójában egy jól átgondolt falurombolási terv volt. A fiatal református pap kollégájával, a Borossebesen lelkész Molnár Jánossal egy felhívást fogalmaztak meg, a falurombolás elleni tiltakozásra szólítva fel az egyházat. 1988 szeptemberében Molnár felolvasta a petíciót a hivatalos egyházkerületi értekezleten, ahol a jelen lévő lelkészek többsége aláírta a nyilatkozatot.
A hatalom megijedt a csoportos ellenállás lehetőségétől, vérszomjas terveit a nemzetközi tiltakozás akadályozta meg. Tőkés László ellen beindult a gépezet, és fegyelmivel elhelyezték Temesvárról, de ő megtagadta a távozást, végsőkig kitartott, végül decemberben erőszakkal lakoltatták ki a temesvári parókiáról. De ekkor már a világ ismerte a történetét. Tőkés a „hallgatás falát lerombolva” nyílt, minden jogsérelmet feltáró interjút adott egy kanadai tévéstábnak.
A világ megismerte az erdélyi magyar kisebbséget érő vérlázító, elnyomó politikájú diktatúrát. Korhű képeket látunk a református lelkész mellett szolidarizáló temesvári polgárokról, már nemcsak magyarok, hanem románok, svábok, hívők, nem hívők, a diktatúra kiéhezett, jogfosztott, mindenre elszánt emberei szállnak szembe a népét embertelen, állati nyomorba taszító diktátor házaspárral. Felkavaró archív képek láthatók a városok utcáin tüntető, puskaropogással, tankokkal, halállal szembeszálló forradalmárokról. Rögtönzött halottasházakban vérükbe fagyott fiatalok holttestei fekszenek szemünk előtt a dokumentumfelvételeken. Gyászukban jajveszékelő, kiásott sírok fölött gyermeküket sirató anyák arcait mutatják a képsorok, ezek is a forradalom arcai.
Az 1989-es temesvári advent azt példázza, hogy egy ateista, minden szakralitásból gúnyt űző, dehumanizált, nacionálkommunista ideológia, mely a természetet és annak törvényeit is le akarta győzni, a történelmi fejlődés egy adott pontján odajut, hogy az elnyomottak, esélytelenek, megalázottak, ha már mindenüket elvesztették, amiért érdemes embernek lenni, ösztönösen „kritikus tömeggé” válhatnak, és elsöprik elnyomóikat. A film a kommunizmus bűneiről szól, a kommunizmus erdélyi áldozatai előtt tiszteleg.
A téma képi-szövegi megjelenítése nívós. A Petényi–Kabay-rendezőpáros több díjazott dokumentumfilmben mutatta meg tehetségét: 1977, UNESCO-díj (Két elhatározás); 1983, Oscar-jelölés (Jób lázadása – művészfilm), 1983, Los Angeles, legjobb külföldi film díja, hogy csak néhányat említsünk.Docendo discimus /tanítva tanulunk, mondta Seneca. Ez a film tanúság a múltról, lecke a jövőnek.
Novák Irma
A szerző a Szegedi Tudományegyetem tanára
Krónika (Kolozsvár)

Szent István tisztelete Háromszéken
Szent István király és az államalapítás kerül az érdeklődés előterébe megyénkben a hét végén és az ünnep napján, hétfőn. Szentmisék, templombúcsúk és körmenetek, szentbeszédek és protestáns szószéki szolgálatok elevenítik fel az ünnep üzenetét, amit közel fél évszázadon át sem minálunk, sem az anyaországban nem lehetett nyilvánosan és szabadon megélni. István király napja egybefonódik az államalapítással, amit az alkotmányban szentesítettek.
Az erdélyi magyarnak két ország alkotmánya történetét és két alaptörvényt kell tiszteletben tartania. Az egyik a román alkotmány, azé az országé, ahol élünk, a másik a magyar, melynek kialakulását az államalapításig vezetik vissza. Különösképpen kötődik a magyar alkotmányhoz az az erdélyi magyar, aki ennek értelmében és előírásai alapján újabban magáénak mondhatja a magyar állampolgárságot. A hét végének három napján a megye különböző tájain egyszerre öt helyen gyúlnak meg az emlékidézés gyertyalángjai az oltárokon, százak és ezrek emlékeznek a Szentföldön, a Kézdiszentlélek feletti hegytetőn, Isten szabad ege alatt a Perkőhegy oltáránál, Kovásznán, Mikóújfaluban, Sepsiszentkirályban és Árkoson. Műemlék templomokban, kápolnákban István királyról zeng a hálaének, ezek egyházai-filiái Szent Istvánt választották védőszentjüknek.
Búcsú a Perkőn
Augusztus 20. tiszteletére megújult-megszépült a szent hegy, a Perkő, Jézus Krisztus szenvedésének emlékezetére stációsorral gazdagodott. Mondhatnánk Felső-Háromszék oltárának is a búcsújárók találkozóhelyét. A középkorinak tartott, négykaréjos Szent István-kápolna falfestményén megjelenített alakok közül Szent Istvánt, Szent Lászlót, Szent Imre herceget és Szent Gellért püspököt ismerték fel a szakemberek. Szent László alakja érdekes módon közelebb állt a székelységhez, és a személyéhez kapcsolódó mondakört megörökítő háromszéki freskókon kívül, miként az erdővidéki Bibarcfalva régi templomának falán, arcmását külön ikonban is megörökítették. A perkői búcsút augusztus 20-án, hétfőn 12 órakor tartják – tájékoztatott Csibi József kézdiszentléleki plébános. A búcsús körmenet fél tizenegykor indul a kézdiszentléleki Szent István-szobortól. Az ünnepi szentmise főcelebránsa ft. Vargha Béla főesperes-plébános lesz, a szentbeszédet Erik testvér, csíksomlyói ferences barát fogja elmondani. A háromszéki magyarságnak ez az egyik legnagyobb ünnepe. Mise után mindig valóságos népünnepély bontakozik ki, bárki megvásárolhatja szeretteinek a búcsúfiát, s meglátogathatja a közeli Kiskászonban a Búcsújárók emlékházát, széles e táj egyetlen ilyen jellegű szakrális témájú gyűjteményét is. Itt őrzik a búcsújáró nyujtódi lobogót, amely Szent László egyik csodáját örökíti meg, itt látható néhány egyedi Szent István-ábrázolás, többek között, amelyen felajánlja a koronát Máriának. Kézdiszentlélek önkormányzata és katolikus egyháza újra falunapra és a perkői búcsúra hívja szeretteit és ismerőseit – olvassuk a meghívóban –, hogy innen indulva együtt imádkozzunk a Mindenhatóhoz: erősítsen meg minket hitünkben, gyökereinkben, mert ezek nélkül gyengék és esendők vagyunk, de az Istent imádó és az őseit tisztelő közösségként a hegyek mozdíthatók meg. Ima a fürdővárosban Orbaiszék 1922-ben Szent Istvánra felszentelt templomában Kovásznán szintén kigyúlnak a gyertyák az ünnepibe öltöztetett oltárokon. A Szent király szobra is a főoltáron, Szent Margit és Árpád-házi Szent Erzsébet társaságában. A templom előtere valóságos emlékhely, itt láthatjuk Márton Áron vértanú püspök egész alakos szobrát. Mert a hívek hétfőn a perkői búcsúra készülnek, vasárnap emlékeznek szentmisével Szent Istvánra: 10 órától az időseké, 12 órától kezdetét veszi a búcsús szentmise. A szentbeszéd elmondására ft. Hajdú János sepsi-barcasági főesperest kérte fel ft. Kovács Gábor helybeli plébános.
Névadójára emlékezik Sepsiszentkirály
Háromszék egyetlen települése, melynek neve Szent Istvánhoz kapcsolódik. Egykori ősi temploma a hegyen álló mai unitárius templom volt, amelynek nemrég fejezték be restaurálás előtti régészeti feltárását. Mondhatnánk, hogy ebben az évben itt is kettős ünnepet ülnek: amellett, hogy a kis római katolikus kápolna templombúcsú helyszíne, a kis lélekszámú unitárius közösség harangavató ünnepségre készül. Szombaton 11 órakor a település bejáratánál fogadják ft. Bálint Benczédi Ferencet, a Magyar Unitárius Egyház püspökét. Ezt követően az unitárius műemlék templomban a település három lelkészének részvételével ökumenikus istentiszteletet tartanak, amelyen részt vesz az ünnepségre érkező halászteleki küldöttség, Sepsiszentkirály magyarországi testvértelepülésének képviselete. Az unitárius templom a falu legrégebbi temploma, amely Szent István idejében egy itt már álló plébániatemplomra épült rá – derítették ki az ásatások. A XV. században gótikus arculatot kapott. Sekrestyeajtaját és szentségtartó fülkéjét is feltárták. Az éppen 170 évvel ezelőtt, 1842-ben öntött kis harangját megviselte az idő, és megrepedt. Sepsiszentgyörgyön készült a Kiss harangöntő dinasztia műhelyében, ahol Gábor Áron első ágyúcsövei is, ezért mint műkincs értékű harangot megőrizték, s helyette mást öntettek.
A Szent István-napi ünnepség alkalmával elhelyezik az emlékezés koszorúit a református templom előterében álló Szent István-szobornál. Az ünnepi szentmise 12.30 órakor kezdődik a római katolikus Szent István-kápolnában. Sepsiszentkirály az illyefalvi katolikus anyaegyház filiája, ahonnan zarándokcsoport érkezik a szentmisére. A szentbeszédet Kacsóh Sándor illyefalvi plébános mondja, aki mint ezüstmisés pap ez alkalommal tartja papi szolgálatának negyedszázados évfordulóját.
Kettős ünnep Mikóújfaluban
Az Oltfej e zömében katolikus falujában a legrégebbi időkre nyúlik vissza az István-napi hagyományos templombúcsú, ősidők óta ez a nép legnagyobb ünnepe. A rendszerváltozás után, amióta népünnepélyeket is szerveznek, a búcsúhoz igazodik a falunap is. Ebben az évben amellett, hogy Újfalu templomának titulusa Szent István, itt is kettős ünnepet ülnek a hívek. A templombúcsú mellett az „újfalusi kalákát” ünneplik, mert újólag bebizonyította a faluközösség, hogy összefogással sokra mehet. Jeles kőfaragó vállalkozók irányításával mutatós kőkerítést építettek a római katolikus plébánia és templomkert bejáratához. A kerítés erre a célra kialakított mélyedésében helyezték el a kultúrotthon udvarán álló millenniumi emlékművet. Szinte minden helybeli kőfaragó részt vállalt a munkában. 120 négyzetméter új követ adományoztak a kőfaragók, és kalákában építették meg a kerítést. Ezzel sikerült feltámasztani újra Mikóújfaluban a közösséget megtartó-összeványoló székely kalákát. Ettől kettős a hétfői ünnep Mikóújfaluban. A Szent István-napi templombúcsút augusztus 20-án tartják – amit ez alkalommal megelőz a mikóújfalusi falunap. A búcsús szentmise 17 órakor kezdődik. A kerület papságának jelenlétében mondja el szentbeszédét a szomszédos Sepsibükszád plébánosa, Bakó Ferenc. A templom, amelynek Szent István a védőszentje, Mikóújfalu második temploma. A keresztény királyt ábrázoló oltárképe 1875-ből való. A XVII. században alakuló hitközség első kápolnája Gerebencz falurészen volt, emlékét a Csonka templom helynév őrzi. Valószínű, innen került a mai templom tornyába az a kicsi régi harang, amelyen az 1750-es évszám olvasható, s amely egyik legbeszédesebb bizonyítéka, hogy az Oltfejben, ellentétben a szakirodalomban itt-ott megjelenő adatokkal, már a XVIII. század derekán javában folyt az üveggyártás, ugyanis harangot már csak egy olyan hitközség öntet, amelynek van temploma és valamennyi anyagi ereje is.
A Szentkereszty család öröksége
Árkos katolikus közössége rohamosan fejlődött, lélekszámában növekedett. Kápolnáját a buzgó katolikus báró Szentkereszty család, a mindenkori patrónus építtette 1824–25-ben Szent István tiszteletére, akinek képe a kápolnában látható. Az árkosi filia a sepsikőröspataki anyaegyházhoz tartozik, ennek irányításával tartanak búcsús szentmisét minden évben. T. Fekete József, a mater plébánosa tájékoztatott: az ez évi búcsú augusztus 26-án, vasárnap 16 órakor lesz. Az ünnepi szentbeszéd elmondására Nagy László Örs szentivánlaborfalvi katolikus lelkészt kérte fel.
*
A megye más katolikus templomaiban is, melyeknek nem Szent István a titulusa, alkalmat keresnek a lelkészek, hogy szentmisén emlékezzenek az államalapítóra, Szent István alakjára. Protestáns templomaink többségében a vasárnap délelőtti istentiszteleten emlékeznek a lelkészek augusztus 20. ünnepére, közvetítik annak messziről érkező, de egyre időszerűbb üzenetét.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Keresztállítással ünnepeltek Perkőn (Szent István napja Háromszéken)
Tegnap a Szent István-búcsú 10 órakor Kézdiszentlélek központjában, a három évvel ezelőtt felavatott egész alakos Szent István-szobor előtti téren kezdődött, ahol több száz felső-háromszéki, erdélyi és határon túlról érkezett zarándok volt jelen. A szent király kőszobránál Balogh Tibor polgármester, Tamás SÁndor, a megyei tanács elnöke és Olosz Gergely képviselő mondott ünnepi beszédet. Szélyes Margit szoprán, a Kovászna Megyei Művelődési Központ zenei szakelőadója két Szent István-éneket adott elő. Az eseményen a kőkereszteket állító egyházközségek egyházi és világi képviselői, Kézdiszentlélek testvértelepüléseinek – Budapest XI. kerülete, Fony, Szentgál és Nyéklábháza – küldöttei is jelen voltak, továbbá dr. Csige Sándor Zoltán csíkszeredai magyar konzul, a Szent Gellért Lovagrend Márton Áronról elnevezett erdélyi rendtartománya, valamint a brassói Máltai Szeretetszolgálat képviselői és Bajorországból is érkeztek zarándokok. Bartalus Zoltán volt zabolai, jelenlegi madéfalvi plébános hetven zarándokkal érkezett Kézdiszentlélekre. A koszorúzás után a több száz fős tömeg egyházi énekeket énekelve és templomi zászlókkal az élen elindult a szent hegy felé. A kerített műemlék templomnál várakozók is csatlakoztak hozzájuk. Torja lovas huszárokkal és szekerekkel vonult fel Hatos Mihály római katolikus plébánossal, tábori lelkésszel az élen. A keresztállító egyházközségek hívei mind a tizennégy stációnál megálltak, ahol az illető település plébánosai áldást mondtak, a kézdiszentléleki egyházi kórus pedig az alkalomhoz illő énekeket adott elő. Az eddigi szokásoktól eltérően a perkői kápolna kis harangja nem délben, hanem kissé megkésve, negyven perccel később szólalt meg. A hagyományokhoz híven előző nap Kiskászon ifjúsága feldíszítette a Szent István-kápolnát és a szabadtéri oltárt. Több száz fős tömeg gyűlt össze meghallgatni az ünnepi szentmisét, hitet tenni, Szent István királyunkra emlékezni. A Dávid Emil kézdiszentléleki kántor által vezényelt egyházi énekkar István királyunk emlékét idéző énekeket adott elő. Az ünnepi szentmise főcelebránsa ft. Vargha Béla kézdi-orbaiszéki római katolikus főesperes volt. A ma megáldott keresztút örökké figyelmeztesse utódainkat, csak úgy maradhatunk meg, ha összetartunk, és ragaszkodunk keresztény hitünkhöz – hangsúlyozta a főesperes. Az ünnepi szentbeszédet Urbán János, azaz Erik ferences szerzetes, a csíksomlyói kegytemplom igazgatója mondotta el. Szent István egész életében azt akarta, hogy a magyar összetartó nép legyen, házát és hazáját sziklára építse. Építenünk kell hazát és házat – mondotta a ferences atya. A búcsús szentmise végén Vargha Béla főesperes és Csiby József kézdiszentléleki plébános házigazdaként mondott köszönetet mindazoknak, akik hozzájárultak a szentmise megszervezéséhez és lebonyolításához, valamint a Golgota keresztjeinek megépítéséhez. A Kálvária kőkeresztjeit a sepsiszentgyörgyi Balázs István építész tervezte, a kereszteket Bartalis Béla és családja készítette el, a támfalak Ráduly Barna és Vargyasi Szilveszter, valamint csoportjaik munkáját dicsérik. Az áldás és elbocsátás után az ünnepi szentmise a magyar és a székely himnusz közös eléneklésével ért véget. A Mária Rádió élőben közvetítette a perkői búcsút.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csíkszentdomokoson találkoznak Márton Áron püspök életútkutatói
A Márton Áron-kutatás eredményeit, aktuális kérdéseit és feladatait összegzik Csíkszentdomokoson, Erdély nagy hatású római katolikus püspökének a szülőfalujában egy augusztus 23. és 25. között tartandó konferencián.
A szervezők közleménye szerint az első ízben megrendezett, de hagyományteremtőnek szánt Márton Áron-konferencia célja, hogy az egyházi és világi körökben tevékenykedő történészek találkozzanak, bemutassák egymásnak és a nagyközönségnek jelenlegi kutatási eredményeiket és jövőbeni kutatási terveiket. A konferencia lehetőséget nyújt a kutatók együttműködésének a kialakítására.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye honlapján közölt adatok szerint a konferencián Denisa Bodeanu történész a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) kutatója a Márton Áron megfigyelési dossziéjában megtalálható adatokat összegzi, Stefano Bottoni történész a római katolikus egyház társadalmi helyzetéről, Márton Áron 1945 utáni szerepéről értekezik, Nagy Mihály Zoltán történész, a Román Országos Levéltár aligazgatója pedig az Egyházügyi Hivatal irataiból kirajzolódó Márton Áron-képről tart előadást.
A konferencia szervezői - a Márton Áron Egyesület Csíkszentdomokosért és a Márton Áron Társaság - közleményükben leszögezik: Márton Áron egyházi és társadalmi vezetői szerepének a részletes feltárása a jelenkori egyháztörténet-kutatás kiemelkedő feladata. Emlékeztetnek arra, hogy püspökségének negyvenegy éve alatt Márton Áron az erdélyi magyarság „egyik legfontosabb vallási, nemzeti és társadalmi erőközpontja volt”.
A közlemény Jakubinyi György gyulafehérvári érseknek a konferencia résztvevőihez intézett üzenetét is idézi. „Minél jobban megismerjük Isten Szolgája Márton Áron püspök erkölcsi, szellemi és nemzeti nagyságát, annál inkább előmozdítjuk boldoggá avatását is, amelyért minden erdélyi katolikus plébánián a szentmisék végén imádkoznak” - üzente Jakubinyi György érsek.
A rendezvényt Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, Magyarország Külügyminisztériuma, a Bethlen Gábor Alap, valamint az RMDSZ is támogatja.
Márton Áron 1896-ban született Csíkszentdomokoson, 1939. február 12-én szentelték fel a Gyulafehérvári főegyházmegye püspökévé. 1944-ben felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, amiért az akkori magyar hatóságok kiutasították Kolozsvárról, ám 1999-ben a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet a „Világ Igaza” címet adományozta neki. 1949-ben a kommunista hatóság letartóztatta, 1951-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, 1955-ben azonban nemzetközi nyomásra szabadon bocsátották. 1956-tól 1967-ig nem hagyhatta el a gyulafehérvári püspökség épületét, de látogatókat fogadhatott. Márton Áron 1980-ban hunyt el. Püspöksége idején az erdélyi római katolikus egyház nem kötött konkordátumot a román kommunista állammal.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Székelyföld 2012 / 8
Azt is mondhatnók, hogy súlypontos a csíkszeredai kulturális folyóirat idei augusztusi száma. Száz oldalon Csíkszentdomokos múltjából idéznek fel jelentős mozzanatokat. Lázár Csilla tömör összefoglalója vezeti fel a tanulmányokat, dokumentumokat, verseket, önéletírást egyaránt tartalmazó összeállítást. Ebből az idézet: "1599-ben Csíkszentdomokoson ölték meg Báthory Endre bíboros-fejedelmet. Négyszáz év múltán, 1896-ban Csíkszentdomokoson megszületett Márton Áron, ki majd’ fél évszázadon keresztül volt az erdélyi egyházmegye hitvalló, példaadó püspöke. E két, látszólag egymástól független esemény a szentdomokosiak világképében egyetlen önértelmező "elbeszéléssé" olvadt össze: úgy tartják, hogy a négy évszázados bűnhődésért és vezeklésért kinyilvánított isteni irgalom jeleként született éppen e helyen a szentéletű egyházfő." Márton Áronról és a moldvai püspökségről, valamint Márton Áron letartóztatásáról igen érdekes budapesti illetve bukaresti dokumentumok kerülnek az olvasók elé Seres Attila illetve Denisa Bodeanu kutatók tálalásában. Kurkó Gyárfás író-politikus is a község szülötte. Róla a lányával készült interjúból tudunk meg többet. A domokosi körképet sajátosan egészíti ki a népi mesemondó Albert András önéletírásából közölt részlet. Benkő Levente írása a Maniu-gárdisták 1944-es csíkszentdomokosi tömegmészárlását világítja meg részletesebben. A néprajzkutató Balázs Lajos a szimbolikus térhasználat szempontjából vizsgálva mutatja be helyi kutatásai eredményeit. Lírában Nagy Irén képviseli a hely szellemét.
Vers és rövidpróza külön fejezetben is gazdagon képviselteti magát a lapban. Fekete Vince, Potozky László, Király Zoltán, Turóczi Ildikó, Serestély Zalán, Szeles Judit, Varga László Edgár, Murányi Sándor Olivér és Noszlopi Botond írásai azt is érzékeltetik, irodalmi köztudatunkban milyen határozottan szerez érvényt magának a fiatal tehetségek egyre népesebb raja. Ezt hangsúlyozza a Székelyföld Szemle fejezete is. A lapszám csíkszentdomokosi jellegét Ádám Gyula fotói teszik még érzékelhetőbbé.
m.
Népújság (Marosvásárhely)

Igényesség – Márton Áron szellemében
„Hídemberekre ma is szükségünk van” – mondta Szarka Gábor konzul a Márton Áron Egyesület Csíkszentdomokosért és a budapesti Márton Áron Társaság szervezésében hétvégén Csíkszentdomokoson tartott kétnapos konferencia nyitó perceiben. Márton Áron születésnapja előestéjén szülőfalujában, a róla elnevezett iskolában találkoztak azok a történészek, akik korát, nemzet- és egyházmegtartó szerepét kutatják; sorstársai, egykori tanítványai, munkatársai és érdeklődők.
„A Márton Áron-i igényesség és egyszerűség” jegyében tartott szakmai fórum előadói, meghívottjai – amint azt remélték a főszervezők, Lázár Csilla magyar–angol szakos tanár, múzeumalapító és Soós Károly (Budapest) teológus, a budapesti Márton Áron Társaság vezetője – számos újdonsággal szolgáltak. Nagy érdemük, hogy az első alkalommal, de hagyományteremtő szándékkal összehívott szakmai fórum megszólította a téma iránt érdeklődőket, kiváló alkalmat biztosítva a találkozásra, tapasztalatcserére is.
Két főpásztor, dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek, illetve dr. Várszegi Asztrik OSB pannonhalmi főapát, c. püspök levélben üdvözölte a konferencia résztvevőit. Jakubinyi érsek kifejezte reményét: „Minél jobban megismerjük Isten Szolgája Márton Áron püspök erkölcsi, szellemi és nemzeti nagyságát, annál inkább előmozdítjuk boldoggá avatását is.”
A legendás hírű főpásztor halála óta felnőtt egy fiatal történésznemzedék, tehetségesek, elmélyülten kutatnak – derült ki a Márton Áron-kutatás eredményei, aktuális kérdései és feladatai című rendezvényen. Bukarest, Budapest, Moszkva, Róma, Bologna, Kolozsvár – csak néhány azon városok közül, ahonnan megszólaltak a nép- és egyházvezető életművének tudósai. Dr. Seres Attila történész például, aki Márton Áron püspökségének korai éveihez kapcsolódó forrásmunkák közlője, Moszkvából Skypen-n jelentkezett be, és ugyanígy követte a konferencia munkálatait. Kiemelt érdeklődés kísérte Stefano Bottoni (Bologna–Budapest) történész Márton Áronnak 1945 után betöltött társadalmi és egyházvezetői szerepvállalását korszakoló előadását.
Döbbenetes adatokkal szolgált Denisa Bodeanu történész, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács levéltárának kutatója. Közel 240 kötetet, majdnem 80 000 oldalt tesz ki a Márton Áron informátori megfigyelési dossziéja.
Msgr. dr. Kovács Gergely, Márton Áron szentté avatási perének posztulátora megvilágította a szentté avatási eljárás folyamatát.
A még élő kortársak, az idősödő papok a szóbeli történetkutatás nagyon fontos adatközlői lehetnek – hangzott el a fórumokon. Ízelítőt hallhattunk egykori tanítványai, munkatársai: Berszán Lajos, Csató Béla, Jakab Gábor, prof. dr. Vencser László, valamint Csíki Dénes emlékeiből. Sokan fájlalják, hogy nem maradt korabeli mozgókép Márton Áronról. Egy igazán ritkaságszámba menő, négyperces felvételt mutatott be Nagy Zoltán székelyudvarhelyi hitoktató, amelyet Bács Lajos zeneszerző készített a sepsibükszádi bérmálás alkalmával.
A hétvégi szellemi műhely arra vállalkozott, hogy a hosszú évek kutatási eredményeit Isten oltára elé tegye, hogy minél inkább közkinccsé váljon. Ne csak emlékezzünk, mintául szolgáljon Áron püspök!
Molnár Melinda
Székelyföld.ma

Berszán Lajos – Iskoalépítő, a gyimesi csángók lelki-szellemi atyja
„Én mindig zágoninak gondoltam magamat, büszkén is mondtam, hogy az vagyok, viszont szolgálom azt a népet, ahová a püspököm küldött annak idején”. (Berszán atya)
Berszán Lajos a háromszéki Zágonban született. A teológiai főiskolát Gyulafehérváron végezte, ahol Márton Áron püspök szentelte pappá.
1981 óta szolgál Gyimesfelsőlokon, ahol megalapította az Árpádházi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnáziumot.
A Duna Tv műsorvezetőjével, Csáky Zoltánnal végigjárja gyerekkora fontosabb helyszíneit, betekintést nyújt fiatalságának fontosabb mozzanataiba.
Zágoni körútja során feleleveníti gyerekkorát, az iskolás éveit. Elmondja, hogy boldog volt, mert nagyon jó családban nőtt fel. A szülei szerették egymást. Az édesapját 5 éves korában elveszítette.
Gelence – az édesapja szülőfaluja – ide is nagyon jó emlékek fűzik az atyát. Nagybátyjával látogatott legelőször a faluba iskolás korában. Akkor annyira megtetszett neki a kis falu, hogy azóta minden évben meglátogatta, amíg el nem ment Gyulafehérvárra.
Elmondása szerint papi hivatásra való késztetése nagy valószínűséggel az akkori plébános úrral való jó viszonyából fakadt. Felnézett rá, szerette, okos embernek nézte, egyszóval példaképnek, akit ő is követni akart.
Végül visszatérve Gyimesfelsőlokra – elmeséli, hogy az általa alapított iskola már 18 éve létezik, lassan már 15 generáció érettségizik. Büszkén meséli, hogy az iskolából kikerült 3 papnövendék, és ha minden jól alakul orvosok is lesznek.
„Merjünk nagyokat ugrani!” – gondolta és mondta is az atya 18 évvel ezelőtt az iskola építése előtt. Valóban nagy volt az ugrás, mert az egykori líceumból természettudományos és teológia profillal van már Gyimesközéploknak óvodája, elemi iskolája, líceuma és egyben gimnáziuma is.
A következő lépés egy új tornaterem építése, amely sporttevékenységeknek, illetve különböző rendezvényeknek, ünnepségeknek is helyet tudna adni.
Arra a kérdésre, hogy miért szereti ezt a gyimesi népet az atya azt válaszolta, hogy ez a nép egy menekült nép volt, most is egy szabadságvággyal teli nép, amelyet ő szolgálni akar. Részt akar venni a felszabadításukban, amelyben szerinte a tudás sokat segít. Duna Tv, Arcélek
Erdély.ma

Őszi programjait ismertette az udvarhelyszéki EMNT
A nyáron előkészített programsorozatról számolt be az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács udvarhelyszéki elnöksége szerdán, augusztus 29-én délelőtt. A szervezet – egyebek mellett – a magyar honvédség 1940. szeptember 17-ei bevonulásának képi emlékeiből készül kiállítást rendezni az esemény évfordulóján.
„Az élet is alakítja az EMNT tevékenységét, mert kötelességünk, hogy reagáljunk bizonyos közösségünket érintő eseményekre. Így kezdjük őszi tevékenységünket mindjárt szeptember elsején, a Székely Mikó Kolégium visszaállomosítása kapcsán meghirdetett Igazság Napján” – közölték az elnökségi tagok, Nagy Pál és Szabó Károly. A szervezet tehát elsején reggel 9 órakor autóbuszokat indít Székelyudvarhelyről, a Márton Áron térről. Az érdeklődők augusztus 31-éig, péntek délig jelezhetik részvételi szándékukat a 0266–210575-ös telefonszámon. Az utazás költségeit a helyi EMNT fedezi.
Folytatásként Szabó Károly, az EMNT udvarhelyszéki szervezetének alelnöke arról számolt be, idén sort kerítenek arra, hogy méltóképpen megemlékezzenek a Magyar honvédség 1940. szeptember 17-i bevonulásáról. „Székelyföld nagy szeretettel fogadta a bevonuló magyar honvédeket, és erről az örömteli eseményről nagyon sok fénykép is készült. Ennek emlékére az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács udvarhelyszéki szervezete ezeknek a fényképeknek a feltárását és nyilvánosságra hozatalát szervezi meg” – mondta el. A szervezet tehát felhívást intéz az udvarhelyszékikek felé: kutassák fel családi fényképalbumaikat, archívumaikat és jutassák el az 1940-es bevonulással kapcsolatos fényképeket, képeslapokat, esetleg más emléklapokat szeptember 14-én délután 17 óráig a székelyudvarhelyi városi könyvtárba. A domukentumokat helyben digitalizálják, majd az eredetit vissza is adják a tulajdonosnak. A másolatokból rendezett tárlat megnyitója szeptember 17-én lesz. A kezdeményezés kapcsán Nagy Pál, az EMNT udvarhelyszéki elnöke elmondta: az esemény tulajdonképpen beleillik az EMNT mindennapos munkájába a honosítás ügyintézése kapcsán, hiszen sok udvarhelyi fordul hozzájuk, aki részese volt a „Kis magyar világnak”.
A szervezet továbbá új programmal jelentkezik szeptember 30-án, a Magyar népmese napján is. A Civil Kurázsi Egyesület támogatásával a Magyarul csak helyesen, szépen elnevezésű akciósorozat révén udvarhelyi cégeket, intéményeket igyekszenek a magyar nyelv tudatos használatára ösztönözni. Egyébként anyanyelvünk megvédése érdekében ezt a kezdeményezést a helyi önkormányzat munkájában is kiemelten érvényesítenék.
A szervezet elnöksége végül arról számolt be, hogy a továbbiakban is folytatódnak a Magyar Állapolgárok Klubjának rendezvényei lovagrendek, címerek, demográfia és kőműves páholyok témákban, illetve az udvarhelyszéki szervezet idén is részt vesz az október 6-ai, illetve 23-ai megemlékezési ünnepségeken, valamint hogy a tavalyi rendezvény sikerén felbuzdulva a Civil Kurázsi Egyesülettel partnerségben november 17-én újból lesz jótékonysági Erzsébet-bál a Küküllő Szállodában. A rendezvényekkel kapcsolatos részletekért a szervezet Vár utcai irodájában lehet érdeklődni, illetve önkéntes szervezőnek, segítőnek is itt lehet jelentkezni.
Székelyhon.ro

Közel 80 ezer lapot szentelt a Securitate Márton Áronnak
A Securitate dossziéinak 236, Márton Áronra vonatkozó kötete összesen 77 ezer lapot tartalmaz, ezt egészíti ki a Bűnvádi Iratok Fondjában található, Márton Áron és társai perének anyagát tartalmazó iratcsomó – derült ki az augusztus 23-25. között Csíkszentdomokoson, a püspök szülőfalujában első alkalommal megrendezett Márton Áron-konferencián. A kétnapos rendezvényen történészek, egyháztörténészek, szociológusuk, pedagógusok, szerkesztők mutatták be és vitatták meg Márton Áron püspökhöz kapcsolódó kutatási eredményeiket.
Az egyházfő megfigyelési anyagait áttekintő kutatók beszámoltak arról, hogy a Securitate által megfigyelt összes romániai személy közül Márton Áronra vonatkozik a legnagyobb mennyiségű iratanyag a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) levéltárában.
A kétnapos konferencián Dr. Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek, Dr. Denisa Bodeanu történész, a CNSAS levéltárosa, Márton Áron Securitate-dossziéjának kutatója, Stefano Bottoni történész, Virt László szociológus, szociálpolitikus, Msgr. Dr. Kovács Gergely pápai káplán, kánonjogász, a Kultúra Pápai Tanácsának irodavezetője, Márton Áron szentté avatási ügyének posztulátora, Kuszálik Péter író, szerkesztő, Dr. Ozsváth Judit, a BBTE Pszichológia és Neveléstudományok Karán belül működő Pedagógia és Alkalmazott Didaktika Intézet adjunktusa tartottak előadásokat. (hírszerk.)
Transindex.ro