Az erdélyi magyarság (1918–2011)
1948 és 1968 között
Miután a kommunisták átvették az ország irányítását – 1948 és 1952 között –, börtönbe vetették a Magyar Népi Szövetség vezetőit és a magyar kultúra jeles személyiségeit. Az MNSZ 1953-ban feloszlatta önmagát, javait a Román Munkáspárt vette át.
Az államosításkor (1948) felszámolták az önálló magyar intézményrendszert, az egyházi iskolákat állami tulajdonba vették. Megszűntnek nyilvánították az Erdélyi Múzeum Egyesületet és az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesületet is. A színházak, a múzeumok, a könyvkiadás, a folyóiratok a román állam hatáskörébe kerültek. Állami magyar színházi társulatok működtek Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben és Sepsiszentgyörgyön. Kolozsváron opera és bábszínház is volt. 1948-ban a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben beindult a magyar színészképzés. Néhány évtizeddel később a magyar színházak keretében – azok korlátozására és ellenőrzésére –, román tagozatok alakultak.
Az ’56-os magyar forradalommal való szimpátiáért, illetve a helyi szervezkedések miatt három-négyezer magyar nemzetiségűt tartóztattak le. Elég volt Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének lemásolása, szavalása, hogy bárkit tíz évi börtönre lehessen ítélni. 1959-ben felszámolták a Bolyai Egyetemet, beolvasztották a Babeş Egyetembe. Hozzáfogtak a magyar tannyelvű középiskolák román iskolákkal való összevonásához. Fokozatosan háttérbe szorult a magyar nyelvű szakképzés. A magyarokat, az értelmiséget a Securitate ellenőrzése alá helyezték. A román államnacionalizmus előretörését mutatja az, hogy 1959-ben a "nemzeti kisebbség" fogalma helyett bevezették a "román nép és az együttélő nemzetiség" megnevezést. Az egyház és az állam kapcsolatát az 1948-as kultusztörvény szabályozta. Mivel a katolikus egyház nem mondott le a Vatikánnal való kapcsolatairól, és nem vállalta a román állammal szembeni alárendeltséget, püspökei és papjai fokozott üldöztetésben részesültek. Márton Áron püspököt börtönbe zárták. Börtön, száműzetés lett a sorsa az 1948 és 1964 között letartóztatott 130 római katolikus papnak is. Felszámolták a görög katolikus egyházat és a szerzetesrendeket. A protestáns egyházakat a román államnak rendelték alá, ezért papjaik letartóztatási aránya kisebb. Az 1921-es, az 1945-ös földreform, a Casbi-törvény kisajátításai után, a magyarság gazdasági erejét az 1948-as államosítással igyekeztek megtörni. Felszámolták az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet. A magyar tulajdonban lévő nagyipart, bányákat, szállítóvállalatokat, a Csíki Magánjavakat államosították. 1949 és 1953 között megkezdődött az erőszakos kollektivizálás, amelyet 1962 áprilisára fejeztek be. Már a kezdeti években 170 ezer gazdálkodót deportáltak, közülük sokan a Duna-csatornához kerültek. A terményekre hatalmas beszolgáltatási kvótát róttak ki, hogy arra kényszerítsék a gazdálkodókat, földjeiket, felszerelésüket, állatállományukat átadják az államnak, vagy belépjenek a téeszbe.
Diktatúrában (1968–1989)
1968-ban, a megyék újjászervezése idején, kulturális intézmények alakultak. Magyar szempontból nagy jelentőségű a Domokos Géza irányításával létesült nemzetiségi könyvkiadó, a Kriterion. Beindult a pár órás magyar nyelvű televízióadás. Kiadták A Hét című kulturális folyóiratot, országos és megyei napilapok indultak. Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár a nemzetiségi kérdést már 1968-ban véglegesen megoldottnak nyilvánította. Erre hivatkozva tartotta fölöslegesnek az új "magyar statútum" kiadását, helyette létrehozta a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát, amelynek formális szerepet szánt.
A liberalizmust 1971 után a nyílt diszkrimináció váltotta fel. Ennek egyik ékes példája a beiskolázás, a gyermeklétszám meghatározása volt. Az 1973. május 13-i 273-as számú törvényrendelet előírta azt, hogy a nemzetiségi iskolákban az ötödik osztályt 25, a kilencediket 36 fős létszámmal lehet indítani, miközben a román tagozatokon ezt nem kötötték létszámhoz. A nemzetiségek által lakott községekben, ahol oktatás folyt, kötelezővé tették a román tagozatok szervezését, akár egy tanulóval is. A frissen végzett magyar szakemberek többségét a Kárpátokon túlra helyezték. A nemzetikommunizmus az "együttélő nemzetiség" fogalmát "magyar származású román dolgozók"-ra változtatta. A beolvasztási politika 1984-től kezdve teljesen nyílttá vált. 1988-tól a helyneveket, a településneveket, akárcsak 1937 után, nem lehetett magyarul leírni. Magyarellenes, szélsőséges uszító könyvek megjelenését engedélyezték. Mivel szólás- és sajtószabadság nem létezett, az erdélyi magyarság elnyomásáról a nemzetközi közvéleményt csak szamizdat (Ellenpontok) formában lehetett tájékoztatni. Az 1968-as megyésítéssel felszámolták a Maros Magyar Autonóm Tartományt. Székelyföld területét három megyébe – Kovászna, Hargita és Maros – tagolták. A "hivatalos" román népszámlás adatai szerint 1977-ben Hargita megye lakosságának 85 százaléka volt magyar, míg Kovászna megyében 78,4 százalék. Maros megye székely székeit, a történeti Marosszéket és Nyárád mentét több román többségű régióval bővítették ki, így a székelység számaránya 44,3 százalékra esett vissza. Az erdélyi magyarok száma az 1980-as évekig emelkedett, a szaporodási mérleg pozitív volt, a székely régióé 2000-ig, bár 1977 és 1992 között az erdélyi magyarság lélekszáma százezer fővel csökkent. Hivatalosan 63 ezren hagyták el az országot, de az illegális kivándorlók lélekszáma elérte a 30 ezer főt. A legújabb felmérések szerint, 1989 után 21 év alatt újabb 300 ezer erdélyi magyar hagyta el az országot. A hivatalos román népszámlálás szerint Erdélyben 1956-ban 1,61, 1966-ban 1,71, 1977-ben pedig 1,87 millió magyarul beszélő élt. 2002-re már csupán 1,41 millió, bár romániai szinten a magyarság száma 1,5 millióra tehető.
A szocialista iparosítás és a termelőerők ésszerű elosztása ürügyén megváltoztatták az erdélyi városok etnikai arányait. Moldvából 800 ezer románt telepítettek Erdélybe, de Havaselvéről is sokan érkeztek. Az egykori magyar és német nagyvárosokban – Nagybányán, Nagyváradon, Kolozsvárt, Szatmárnémetiben – a románság került többségbe. Megnőtt a vegyes házasságok száma, és nőtt az asszimiláció aránya is. A tervszerű betelepítés Székelyföld városait sem kímélte. Ennek első áldozata Marosvásárhely. Az erdélyi városokban az 1910-es népszámlás adatai szerint a románok számaránya csak 19 százalék volt, ez néhány évtized alatt megváltozott. Magyar többségüket csak Székelyföld városai és néhány kisebb partiumi város őrizte meg.
Székelyföld románosítása a megyeközpontok betelepítésével kezdődött, de a tömbmagyar térség etnikai fellazítására már nem került sor. A fejetlen gazdaságpolitika miatt eladósodott ország az 1980-as években rákényszerült a külföldi kölcsönök megadására. Ceauşescu és klikkje a lakosság kiéheztetése árán fogott az adósságtörlesztéshez. A lelassult iparosítással párhuzamosan csökkent Székelyföld betelepítésének üteme is, ezért az iskolák elrománosítása újabb lendületet nyert. A székely megyeközpontokat a nyolcvanas években zárt városokká nyilvánították, ahová csak államalkotó telepedhetett.
1988-ban dolgozták ki a falurombolási tervet. Ennek esett áldozatul a 180 házból álló székely település, Bözödújfalu, amelyet 1988-ban vízzel árasztottak el. E Maros megyei település a falurombolás szimbólumává vált. A diktatúra az egész ország népét panellakóvá, ellenőrizhetőbbé, kiszolgáltatottabbá akarta tenni, és egy kalap alatt örökre szerette volna megoldani a nemzetiségi kérdést is. E borzalmas terv megbukott, mert a kommunista termelőmód, amelyet a diktatúra kíméletlensége tartott fenn, már nem volt működőképes. Az 1989-es fordulat Tőkés László református lelkész nevéhez kapcsolódik. A Temesváron 1989 decemberében kirobbant "forradalom" után, Romániában az ország irányítását jórészt a "másodvonalbeli" kommunisták vették át.
Hatalomváltás után
A Nemzeti Megmentési Front 1989. december 24-én hirdette meg a teljes nemzeti egyenlőséget. Természetesen, a román nacionalizmus nem hagyta magát. Ennek ellenére a magyarság hozzálátott saját intézményeinek újjászervezéséhez, amely a magyar többségű régiókban sikerrel járt. Amikor a magyar iskolák és állami egyetem visszaállítását követelő 1990. február 10-i könyves-gyertyás tüntetésekben több százezer magyar vett részt, ennek mérete megrémítette a szélsőséges nacionalistákat, akik március 19-én nemzetiségi konfliktust robbantottak ki. Tették egy olyan városban, mint Marosvásárhely, ahol 1941-ben a románok aránya alig 3,9 százalék volt. Egy ilyen etnikai múltú, akkor még magyar többségű településen egy gyógyszertár magyar nyelvű felirata már elég volt ahhoz, hogy a román falvakból fejszékkel felfegyverzett parasztok ezreit csődítsék a városba, és ostrom alá vegyék az RMDSZ Maros megyei székházát. A szélsőségesen magyarellenes pogrom eredménye azonban nemcsak hat magyar ember halála volt, hanem több ezer magyar kivándorlása és az ezt követő diszkriminatív törvényszéki ítéletek. A véres etnikai konfliktus másik eredménye a Román Hírszerző Szolgálat (SRI), az 1989. december 30-án feloszlatott Securitate jogutódjának a megszervezése lett.
Tény, hogy amit a magyarság a fordulat hónapjaiban megteremtett, nagyjából azzal is maradt. Még a 2010/2011-es tanévben is román nyelven oktatják a Románok történelmét, Románia földrajzát. A szakoktatás szintén román nyelvű. Állami magyar egyetem Romániában még ma sem működhet. E sorok írása idején a marosvásárhelyi orvosi egyetemen épp a magyar oktatás diszkriminálása folyik. A "forradalom" utáni napokban alakult meg az RMDSZ, amely az első választásoktól kezdve részt vesz a parlamenti munkában. Állandóan védekező pozícióba kényszerül, az úgynevezett kis lépések politikáját kénytelen követni. A választásokon rendszerint azzal a román párttal lép koalícióra, amely ígéretet tesz a magyarság jogainak bővítésére. Általában felemás megoldások, részleges eredmények születnek. Hiába hoznak törvényt, mert ha kisebbségi jogérvényesítésről van szó, akkor az a gyakorlatban hosszú évek elmúltával és részben valósul meg. Ilyen volt például a 2002-ben kiadott törvény az elkobzott ingatlanok, az egyházak ingatlanjainak visszaadásról. Bár az RMDSZ részt vállal a kormányzásban is, befolyása kevés, mert még a kisebbségi törvény elismerését sem tudja kiharcolni. A helyi önkormányzatok munkáját a kormányt képviselő prefektusok akadályozzák. Az 1991-ben elfogadott új alkotmány Romániát nemzetállammá nyilvánítja. A magyarságot erre hivatkozva fosztják meg a legelemibb kollektív jogoktól. Romániában csupán egyéni jogok érvényesülhetnek, így biztosított az identitáshoz és az anyanyelvű oktatáshoz való jog. Az anyanyelv használata a közigazgatásban a 20 százaléknál magasabb arányban lakott magyar településeken lehetőség, de még mindig nem működik.
* A politika és a történelem határvonalán, a publicisztika eszközeivel készült sorozatunk nem szakdolgozat. Vázolni szerettük volna a román fennhatóság alá került magyarság jogfosztottságát, diszkriminálását. Tudatosítani akartam, hogy nemcsak Erdélynek, de Székelyföldnek sincs jövője, mert a román nacionalizmus nem akar lemondani a homogén nemzetállam megteremtéséről. Ebből következik, hogy az erdélyi magyar politikában nincs helye a széthúzásnak. Az autonómiáért folytatott harcban egységes fellépésre van szükség és az 1990-es tüntetésekhez hasonló méretű tiltakozásokra is.
Hisszük, hogy a belső önkormányzat Románián belül is megteremthető! Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Népszámlálás vagy székelyszámlálás?
Nemrég arra biztattam a Romániában élő nemzettársainkat, különösen a székelyföldieket, hogy az őszi népszámláláskor vallják magyar nemzetiségűnek magukat, mert másképp a "székelykedők" révén megfelezzük a romániai magyar nemzetrészt, ha a magyar és a székely külön nemzetiségként soroltatja be magát.
Ennek előre és jól belátható következményei lesznek: nemzetiségként eljelentéktelenítjük magunkat a belpolitikában, nemzetközi síkon pedig két etnikai csoportra bontjuk azt, ami – kerek számot mondok – ezer év óta egy.
Egyik visszajelzés mögött húzódó mentalitás, miszerint "előbb székelyek vagyunk és csak másodsorban magyarok" a romániai népszámlálás esetében hamis és ártalmas. Azonos a nyelvünk, kultúránk, hitünk, őshonosságunk is azonos a Kárpát-medence egészében, s ezt történelmünk, államalkotó szerepünk évszázadai bizonyítják. Eleink képesek voltak, hogy Háromszéktől Turóc vármegyéig az egész térséget "belakják", és a magyarság, a magyar haza, az ország építését szolgálják, amíg ez lehetséges volt. A felmenői révén Turóc vármegyéből rézművesként Kézdivásárhelyre telepedett Turóczi Mózes – a család eredeti neve szerint Jeszenszky – minek vallaná ma magát? Magyarnak vagy székelynek ezzel az ősök lengyel származására utaló névvel? A székelység és magyarság elkülönítése egyszerűen lehetetlen. Jegyzetemben ezért is mondtam mindenki számára érthető hasonlatot: derékon felül ilyen és derékon alul olyanok lehetünk-e? Nem. Mint ahogyan egy anyajegy sem sorolhatja más kategóriába sem az egyént, sem egy közösséget. Afölött sem érdemes búslakodni, hogy a politikai szerepvállalóknak kellene, illetve kellett volna meggyőzniük az embereket, hogy vallják egységesen székelynek magukat. Először is: ezt politikusi hegyi beszédekkel nem lehet elérni. A megszámlálandó állampolgárok közé tartoznak, tetszik, nem tetszik, a havasi legelőn a juhait őrző pásztor, a "lenti" írástudatlan vagy funkcionális analfabéta is, akik nem járnak politikai babazsúrokba. A legtöbbet ebben a vonatkozásban az értelmiség tehetné, különösen falun, pedagógusok, tisztviselők, az egyház, elmagyarázván annak, akinek kell, hogy a székely zászlót akkor lehet majd időtlen időkig és mindenhol lobogtatni, ahol élünk, ha magyarokként számláltatunk meg. Mert nem lesz – nem lehet – majd külön székely oktatás, hivatalos székely nyelv – tovább nem sorolom –, de a székely szimbólumokat címereinkben, viseletünkben, irodalmunkban, a művészetekben akkor használhatjuk szabadon, ha sokan vagyunk. Tamási Áron elsősorban magyar író, "a legnagyobb székely", Orbán Balázs is, Márton Áron római katolikus magyar püspök volt és marad a közemlékezetben. Jékely, Áprily – származásukra nem, de életvitelük, értékteremtésük, alkotásaik révén igazi székelyek voltak, pedig nem a rovásírást művelték, amit, mint a székely ruhát, akkor "viselhetünk", ha sokan vagyunk. Magyarok. És a moldvai magyarokkal mit kezdjünk? Próbáljuk különválasztani a székelyes csángókat az északiaktól? Botorság. Persze, nem vagyok naiv. Lesznek, mint ahogy voltak az előző népszámlálás alkalmával nem egészen kétezren székelyek, sőt, úgy emlékszem, valahol Gyergyóban egy hun is akadt. A lényeg az, hogy arányaiban ne torzuljon a dolog, és minél kevesebben játsszanak majd "székelyesdit" a népszámlálás alkalmával. Székelyföldön – de másutt is – minél többen kellene népszámlálási biztosnak jelentkezniük. Most ez a legfontosabb, a szó szoros értelmében is nemzetmentő feladat és küldetés. "A medve, az asszony, a statisztika nem játék" – írta az egyik internetes olvasónk. Bizony: nem játék. De valamit eljátszani, azt el lehet, ha nem ismerjük fel, hogy kik és miért akarnak kijátszani bennünket, magyarokat, illetve székely magyarokat.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Kárpát-medencei magyar egyetemisták állásfoglalása
A Rákóczi Szövetség 2011. évi Szentendrei Nyári Főiskolai Táborában jelenlévő felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, vajdasági és anyaországi magyar ajkú hallgatók közös nyilatkozatot fogadtak el. A nyilatkozatot változtatás nélkül közöljük.
Köszönetünket fejezzük ki a Rákóczi Szövetség huszonkét évnyi rendületlen és kitartó munkájáért, melyet magyar identitásunk megtartásának és a határon átnyúló magyar-magyar kapcsolatok elmélyítésének szentelt. Reméljük, hogy a Rákóczi Szövetség értékteremtő munkájának beteljesítéséhez a mindenkori magyar kormányzat és a gazdasági szféra lehetőségeihez mérten hozzájárul. Meggyőződésünk, hogy a magyar kultúra értékeinek megőrzésében és továbbörökítésében az ifjú generációknak kulcsszerepet kell vállalniuk. Tudjuk, hogy a Rákóczi Szövetségre ebben a feladatban örökös partnerként tekinthetünk. Célként egy öntudatos magyar közösséget kell megjelölni, mely büszkén felvállalja hovatartozását, az anyanyelvhasználat terén pedig bátran él jogaival. Kötelességünknek érezzük felhívni a figyelmet a határon túli civil szféra fokozott aktivitásának szükségességére. Hosszabb távon csakis a fejlett civil öntudat járulhat hozzá a Kárpát-medencei magyarság fennmaradásához. E tekintetben különösen előremutatónak tartjuk az elmúlt hónapok szlovákiai magyar nyelvhasználati kampányát, mely során a felvidéki fiatalok önszerveződésbe kezdtek jogaik érvényesítéséért.
Örömmel értesültünk róla, hogy a kedvezményes honosítást kérelmezők száma immáron meghaladta a 130 ezret. Tudjuk, hogy a magyar állampolgárság identitás-erősítő szerepe vitathatatlan, s üdvözöljük a nemzet közjogi egyesítését célzó törekvést, ugyanakkor úgy gondoljuk: a kettős állampolgárság csak egy tégla a sok közül, ami csak több, ütőképes intézkedéssel állhat össze erős fallá védelmünkben. Ilyen intézkedésnek tartjuk a kisebbségi jogok bővítését, az anyanyelvhasználat elősegítését és a magyar tannyelvű iskolarendszer sorvadásának megakadályozását. Tisztában vagyunk azzal is, hogy a legtöbb építőkövet magunknak, határon túliaknak kell előállítanunk, hogy újra egy erős közösséget építhessünk.
A romániai, szerbiai és ukrajnai népszámlálások közeledtével felszólítjuk a helyi civil szervezeteket és politikai pártokat a létfontosságú összefogásra és együttműködésre. Csakis közösen sikerülhet minden magyarhoz eljuttatni az üzenetet, miszerint kultúránkat, anyanyelvünket és vallásunkat bátran és büszkén kell vállalnunk! Reméljük, a Rákóczi Szövetség hagyományaihoz hűen jövő évben is megszervezi a Kárpát-medencei ifjúság számára ezen hiánypótló találkozót, ezáltal is hozzájárulva nemzeti összetartozás-tudatunk erősítését.
Szentendre, 2011. augusztus 27.
Az állásfoglalást elfogadta: Csíkszeredai Rákóczi Szövetség; Országos Magyar Diákszövetség (Kolozsvár); Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség; Marosvásárhelyi Rákóczi Szövetség; Interkulturális Közösségek Egyesülete (Nagyvárad); Kolozsvári Rákóczi Szövetség; Diákhálózat (Pozsony); Juhász Gyula Ifjúsági Klub (Nyitra); KAFEDIK (Brünn); Ady Endre Diákkör (Prága); Kikelet Egyetemi Mozgalom (Kassa); Selye János Klub (Pozsony); József Attila Ifjúsági Klub (Pozsony); Kaszás Attila Diákkör (Budapest); Délvidéki Magyarok Ifjúsági Szervezete (Szabadka); Vajdasági Magyar Diákszövetség (Szabadka); KMDFKSZ (Ungvár); Kishegyes Község Ifjúsági Irodája; Márton Áron Szakkollégium (Budapest); Károli Gáspár Református Egyetem ÁJK (Budapest) Felvidék.ma

Tiszteletbeli elnök lett Kövér László (Országos tanácsot tartott az MPP)
Kövér Lászlót, a magyar Országgyűlés elnökét választotta tiszteletbeli elnökévé a Magyar Polgári Párt (MPP) szombati marosvásárhelyi kongresszusán. Az Országos Tanács (OT) ezúttal valóban ünnepélyesre sikerült, az egyetértés jegyében zajlott, elkerülték az előző két rendezvény botrányai, igaz, szépen, lassan kikoptak a küldöttek közül a Szász Jenő pártelnökkel szembeni vélemények megfogalmazói.
A marosvásárhelyi Kultúrpalotában megtartott rendezvény ígért meglepetése: Szász Jenő javaslatára tiszteletbeli elnökké választották Kövér Lászlót, a küldöttek állva tapsolva jelezték egyetértésüket. Kövér elmondta: az elmúlt húsz évben soha nem érzett késztetést arra, hogy más politikai közösségnek is tagja legyen, de most az MPP-vel lélekben erős közösséget érezve elfogadja a tiszteletbeli elnöki tisztséget. Kövér László hozzátette: ezt nem az Országgyűlés elnökeként és a Fidesz választmányának elnökeként, hanem magánszemélyként, közéleti emberként, szabad európai polgárként és a magyar nemzet tagjaként vállalja. Erkölcsi kötelességének érzi eleget tenni az MPP felkérésének – mondotta, és hozzátette: a tisztség vállalása elismerését jelenti annak a politikai bátorságnak, amellyel az MPP megszerveződött. Utalt arra, hogy a romániai magyarságnak több politikai szervezete is van, amelyek versengenek egymással. Megjegyezte: a demokrácia, a politikai verseny egyetlen közösséget sem gyengít, hanem erősít. Kiemelte: a mai világban nemzetállamok függetlenségét, autonómiáját nem a másik nemzet autonómiára való törekvése fenyegeti, hanem azok a világot uraló hatalmak és tendenciák, amelyek számára a nemzetállamok, a nemzetek akadályt jelentenek. Az MPP rendkívüli kongresszusának fő célja volt a jövő évi romániai önkormányzati választásokra való felkészülés előkészítése. Erről a testület határozatot fogadott el, emellett a kongresszusi küldöttek döntöttek az MPP Országos Önkormányzati Testületének, valamint a Megyei Szervezetek Egyeztető Fórumának megalapításáról. Kincses Mária javaslatára a kongresszuson állásfoglalást fogadtak el a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) ügyében is, és kiosztottak három Wass-Akarat-díjat: a párt Kolozs megyei szervezetének, Csép Sándornak és Fodor Imrének. Döntöttek a Márton Áron Akadémia és az Orbán Balázs Akadémia létrehozásáról is. Szász Jenő, az MPP elnöke a határozatok meghozatalát követően szólalt fel, bő három órával a tanácskozás kezdete után. Elmondta, pártja a romániai önkormányzati választásokon az RMDSZ ellenében kíván nemzeti alternatívát nyújtani, és ennek érdekében készek együttműködni a Tőkés László vezette Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal, valamint a Székely Nemzeti Tanáccsal. Az erdélyi magyar rendszerváltást sürgette, és kijelentette: "Az RMDSZ népnyúzó, ciános politikáját le kell váltani!" Szász Jenő ismételten elmondta, meggyőződése, az erdélyi magyarság változást akar, az elhibázott két évtizedes baloldali politizálás helyett a testvérharcok megszüntetését és egy nemzeti alternatíva felállítását kínálják.
Az MPP III. Országos Tanácsán a 139 küldöttből 126 volt jelen, és nem volt nagyon népes a hivatalos vendégek tábora sem. Kövér mellett Balczó Zoltán, a Jobbik alelnöke, Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke és Jakab Sándor, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének vezetője tette tiszteletét, Az RMDSZ soraiból csak a Kereszténydemokrata Platform elnöke, Kelemen Kálmán tett eleget a meghívásnak, de megjelent Izsák Balázs, az SZNT elnöke, román oldalról pedig ott volt Smaranda Enache, a Pro Europa Liga társelnöke és Claudiu Maior, Marosvásárhely alpolgármestere.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az első ünnepélyesre sikeredett kongresszusát tartotta az MPP
Kövér Lászlót, a magyar Országgyűlés fideszes elnökét választotta tiszteletbeli elnökévé a Magyar Polgári Párt (MPP) a hétvégén, Marosvásárhelyen megrendezett harmadik országos kongresszusán. A hétvégi munkálatok az erdélyi magyar rendszerváltás szükségességének a kinyilatkoztatása jegyében zajlottak, a kongresszus fő célja a jövő évi önkormányzati választásokra való felkészülés előkészítése volt. Szász Jenő, az MPP elnöke beszédében kifejtette, hogy pártja a romániai önkormányzati választásokon az RMDSZ ellenében úgynevezett nemzeti alternatívát kíván nyújtani, és ennek érdekében az MPP kész együttműködni az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal, valamint a Székely Nemzeti Tanáccsal.
Röpke fél óra alatt öt határozatot és egy politikai nyilatkozatot fogadtak el Magyar Polgári Párt hétvégi országos tanácskozásának küldöttei, mielőtt a hatodik és egyben utolsó határozat szavazásához érkeztek volna. Az addigi két-három tartózkodó vagy éppenséggel ellenszavazó is igennel voksolt ezúttal, mi több: állva, tapsolva nyomatékosította döntését. Terítéken a párt tiszteletbeli elnökének megválasztása szerepelt, aki Szász Jenő elnök javaslatára Kövér László, a magyar országgyűlés elnöke lett. A fideszes politikus meghatódva és büszkén fogadta az MPP ajánlatát. „Erkölcsi kötelességem volt elfogadni” – fogalmazott új tisztségéről, a kongresszusról kijövet Kövér, akinek az MPP iránti szimpátiája nem új keletű. „Ez nem egy újabb funkció, hanem egy újabb kapocs, amely ehhez a politikai közösséghez fűz. A polgári alakulatban nagyon sok hasonlóságot vélek felfedezni azzal a fideszes közösséggel, amelynek én a tagja vagyok” – tette hozzá az anyaországi kormánypárt második embere.
Terítéken az RMDSZ és a leváltása
A polgáriak harmadik országos tanácsa, az előző két, botrányosra sikeredett kongresszus után ünnepélyes eseménnyé sikeredett. A parttalan viták, hangzatos sértegetések, látványos kivonulások helyét ezúttal a pártfegyelmet jelző egyetértés, összeborulás és vastaps vette át. Az alakulat elnöke, Szász Jenő is elsöprő sikert aratott az erdélyi magyar rendszerváltás szükségességéről tartott politikai beszámolójával. Az elnök, aki Márton Áron püspök, a közösségi szabadságra buzdító szavaival kezdte mondandóját, ezúttal is hamar átnyergelt kedvenc témájára, és az RMDSZ ostorozására építette beszédét.
„Az RMDSZ népnyúzó, ciános politikáját le kell váltani!” – jelentette ki, miközben az erdélyi magyar rendszerváltást sürgette. „Célunk az erdélyi magyar erkölcsi többség megerősítése, a nemzeti alternatíva felállítása, amely a nemzeti és keresztény értékközösségen túl képes megszólítani a keresztény gondolkodás jegyében mindazon társadalmi rétegeket – a kisnyugdíjasokat, a bérük megcsonkítása által megkárosított pedagógusokat, egészségügyben, oktatásban, kultúrában, közszférában dolgozókat, munkanélkülieket, a jövőjüket reményvesztetten fürkésző fiatalokat, a ki és elvándorlásra kényszerített honfitársainkat – akiket a társadalom peremére sodort az elmúlt években az RMDSZ-PSD, RMDSZ-PNL vagy az éppen ma regnáló RMDSZ-PDL kormány” – mondta az MPP országos elnöke.
Se román zászló, se román himnusz
A szervezők nem voltak hajlandók kitenni a magyar-, székely- és pártzászlók mellé a román trikolórt. Ugyanígy csak a magyar és a székely himnuszt énekelték el, annak ellenére, hogy a Maros megyei önkormányzat RMDSZ-es elnöke, Lokodi Edit Emőke azzal a feltétellel bocsátotta a polgáriak rendelkezésére a Kultúrpalotát, ha hajlandók elénekelni az ország himnuszát is. A tanácselnök írásban közölte a bérbeadási feltételt.
Szász Jenő ismételten kifejtette: ő és alakulata hiszik, hogy az erdélyi magyarság változást akar, az elhibázott két évtizedes baloldali politizálás helyett a testvérharcok megszüntetését és egy nemzeti alternatíva felállítását akarja. Ennek jegyében a teremben mindössze egy alelnök révén képviseltetett Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácshoz és Tőkés Lászlóhoz fordult az MPP elnöke, abbéli reményét fejezve ki, hogy „összenő, ami összetartozik”.
Autonómia és európai Románia
A szintén egyhangúlag elfogadott politikai nyilatkozatban a Magyar Polgári Párt alternatívát és jövőképet kínál az általa sikertelennek nevezett húszéves, baloldali egyeduralomra. „Az MPP szövetségre kíván lépni mindazokkal, akik célul tűzték ki a kommunizmusból megörökölt, vagy a posztkommunista korszakban kialakult demokrácia-deficit megszüntetését, mind Románia politikai rendszerének egészére, mind az erdélyi magyar közélet sajátos viszonyaira nézve” – áll a nyilatkozatban. Célként Székelyföld autonómiáját, értékeit, nyelvét, kultúráját megőrizni tudó, gyarapodó és élni akaró erdélyi magyarságot akarnak, mely egy dinamikusan fejlődő, európai Romániában találná meg a helyét.
„Hisszük, hogy a szabadság, nemzet, család, erdélyiség, autonómia és keresztény gondolkodás értékei képezik erdélyi magyar közösségünk erkölcsi többségének alapját” – szögezik le a dokumentum megfogalmazói.
A kongresszuson jelen volt többek között Balczó Zoltán, a Jobbik alelnöke, illetve Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke és Jakab Sándor, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének vezetője.
Több román vendég, mint RMDSZ-es
A marosvásárhelyi kongresszuson több román vendég foglalt helyet a Kultúrpalota nagytermében, mint RMDSZ-es meghívott. Míg a szövetség részéről mindössze a Kereszténydemokrata Platform elnöke, Kelemen Kálmán tisztelte meg jelenlétével az MPP-t, román oldalról Smaranda Enache, a Pro Europa Liga társelnöke és Claudiu Maior, Marosvásárhely alpolgármestere üdvözölte az országos tanácskozás munkálatait. Utóbbi a PDL országos alelnökének és a város alpolgármesterének, Dorin Floreának az üdvözlő szavait is tolmácsolta. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke levélben jelezte, hogy egyéb elfoglaltsága miatt nem vehet részt a rendezvényen.
Wass-Akarat díjak a kitartó munkáért
A párt Wass-Akarat díjban részesítette a gazdaság, kultúra és közösségépítés területén kitűnt Kolozs megyei szervezetét, a sajtóbeli- és írói munkásságában hűséget és egyenességet tanúsító Csép Sándort, valamint a hivatali magyar nyelv bevezetését még a helyhatósági törvény megjelenése előtt szorgalmazó Fodor Imrét, Marosvásárhely egykori polgármesterét.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Magyar-román állambiztonsági kapcsolatok (1945-1982)
A kezdeti fagyos viszony 1956 környékén engedett fel: leveleztek, találkoztak, együttműködtek, sőt, csereüdülési program is létezett.
Első rész
A kontextus
Jelen tanulmány a második világháború utáni magyar-román kapcsolatok egyik fontos területét, a belügyi és állambiztonsági területen kifejtett együttműködést rekonstruálja. Erősen rendszerspecifikus – a Szovjetunió által létrehozott birodalmi/szövetségi struktúrákhoz köthető – jelenségről van szó, amely évtizedeken át jelentős befolyást gyakorolt a két szocialista ország viszonyára. Ismert, hogy a második világháború utáni időszakban a szovjet tömb létrehozása szoros együttműködésre késztetett olyan állambiztonsági gépezeteket, amelyek 1918 óta békeidőben is létfontosságú feladatnak tekintették az egymás elleni elhárító és hírszerző munkát. Példaként említhetjük a magyar és a román, vagy a magyar és a csehszlovák állambiztonsági szervezetek között szorgalmazott együttműködést. A szocialista országok belügyi/állambiztonsági szervei közelmúltbeli kapcsolatának mélyebb ismerete hozzásegíthet ahhoz, hogy túllépve a párt- és államközi kapcsolatok szűk metszetét, tágabb összefüggéseiben értelmezzük a magyar államszocialista rendszer felső apparátusanak hozzáállását a kisebbségi kérdéshez és a határontúli magyarok ügyéhez.
Milyen formális és informális keretek között működtek együtt a térség állambiztonsági szervei, és mennyire volt sikeres és gördülékeny a kooperáció? A folyamat kezdete alighanem a szovjet hadsereg 1944-45-ben végrehajtott előrenyomulására datálható, amikor Kelet- és Közép-Európa felszabadításával egy időben új, kommunista befolyás alatt működő erőszakszervezetek jelentek meg a térség országaiban. Noha a szovjet típusú állambiztonságok szervezeti felépítésükben és ideológiai célkitűzéseikben is Moszkva irányítása alatt álltak, a szovjet tömb országai igyekeztek összekapcsolni saját rendszereiket a horizontális információcsere és az operatív együttműködés céljából. Feladatuk rendkívül nehéz volt, mivel a szocialista államközösség egyik íratlan szabálya az egymás belügyeitől való távolmaradás volt. Bár a nem diplomáciai típusú információszerzés „baráti” minőségben is tiltott volt, a legtöbb ország – közöttük főként Románia – egyre gyakrabban tért el az előírástól, és hagyományos nemzetállami szemlélettel irányította a kémelhárító és hírszerző szerveit.
Intenzív kapcsolattartás, gyümölcsöző együttműködés (1948–1963) 
A két világháború közötti időszakban, majd a második bécsi döntést követő háborús években Magyarország és Románia kapcsolatait alapvető geopolitikai ellentétek határozták meg. Az Erdély hovatartozásáról folytatott diplomáciai, kulturális és gazdasági versengésben a két ország titkosszolgálata kulcsszerepet vállalt. Az ellentétes politikai célok és hatalmi érdekek miatt az együttműködés kibontakozását a közös német érdekszférához tartozás sem tette lehetővé.
A helyzet nem változott a háborút követő koalíciós kormányok alatt sem egészen 1948-ig, amikor mindkét országban létrejöttek a szovjet belügyi szervek mintájára felálló, közvetlenül Moszkva irányítása és felügyelete alatt működő új állambiztonsági szervek. Igen kevés forrással rendelkezünk az együtműködés alapjait tekintve döntő fontosságú kezdeti időszakról (1948–56). A magyar Belügyminisztérium iratanyagának jelentős része megsemmisült az 1956-os forradalom alatt, míg a román állambiztonsági iratokat kezelő bukaresti szaklevéltárban a román hírszerzés magyarországi tevékenysége máig minősített, azaz nem kutatható információnak számít. A fennmaradt magyar iratanyag szerint 1956-ig a két állambiztonsági apparátus elsősorban határrendészeti feladatok ellátása során segítette egymás munkáját: az 1948 óta gyakorlatilag lezárt magyar-román határt sokan próbálták illegálisan átlépni, míg mások csempészettel próbálkoztak, és a határon át történő „átbeszélés” is tiltott tevékenységnek számított.
Románia és Magyarország kommunista pártjai, valamint a két államapparátus egymástól szigorúan elszigetelten működött, és az információcsere diplomáciai vonalon is minimális volt. Ezt a szakirodalom részben a szovjetek „közvetlen” hatalomgyakorlásának, részben a két politikai vezetés közötti történelmi gyökerű bizalomhiánynak tulajdonítja, melynek történelmi és pszichológiai okai voltak. Ez az államszocializmus korszakában végigkísérte a magyar–román kapcsolatokat. Részben a technikai feltételek hiányosságai, részben a kétoldalú együttműködés iránti politikai akarat hiányában a szocializmus első éveiben alig találkozunk közös nyomozással, bizalmas adatcsere alapján végrehajtott intézkedésekkel. Ez figyelemreméltó körülmény, mivel 1949-ben több olyan koncepciós eljárást indítottak a magyar és a román kommunista hatóságok, amelyeknek fontos szálait vélték felfedezni egymás országában. Az erdélyi származású Rajk László letartóztatását (1949. május 30.) követően a román hatóságok párhuzamos nyomozásba kezdtek. A román belügyi szervek megkísérelték összekapcsolni az 1949. június 21-én letartóztatott Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök, Rajk László és Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség volt elnökének ügyét egy, a magyar revizionisták ellen vizionált kirakatperben. Rajk bukását követően le is tartóztatták Székelyudvarhelyen élő sógorát, Soós Józsefet a Rajkkal való kapcsolata miatt. A Securitate átal összegyűjtött nyomozati anyagok alapján Rajkot azzal vádolta a román pártvezetés, hogy 1946-ban belügyminiszterként „sovinista” álláspontot képviselt a magyar-román területi vitában, 1948 nyarán pedig külügyminiszerként Székelyföldön járt magánlátogatáson, ahol több helyi magyar kommunista politikussal és értelmiségivel – köztük az 1949-ben szintén letartóztatott Méliusz József íróval – találkozott. Ennek ellenére a két országban zajló koncepciós eljárásokat nem kapcsolták össze. Arról sincs tudomásunk, hogy nyomozótisztek utaztak volna a másik országba, vagy hogy összekötőkkel rendelkezett volna a két belügyminisztérium. 
Az 1950-es évek elején a magyar és a román belügyi szervek konkrét együttműködése két területre korlátozódott: egyrészt a második világháború alatt kompromittált személyek, elsősorban az 1940-44 között Észak-Erdélyben aktív, majd onnan eltávozott és azóta Magyarországon vagy ismeretlen helyen tartózkodó volt csendőrök és katonatisztek felkutatására és kiadatására. Az együttműködés másik vetülete a volt hadifoglyok ellenőrzése volt. 
1950-51 között a magyar hatóságok több száz, a szovjet hadifogságból hazatérő magyar nemzetiségű román állampolgárt hallgattak ki, majd adtak át a román szerveknek. Kivételt képez Demeter János erdélyi politikus testvérének, Demeter Béla kolozsvári újságíró-politikusnak az esete, aki 1944-es Magyarországra történő áttelepedése után Tildy Zoltán köztársaság elnök tanácsadójaként, majd a Külügyminisztérium Béke-előkészítő Osztályának Erdély-szakértőjeként működött. 1944 és 1946 között Demeter jelentős szerepet játszott a magyar béke-előkészítésben, amennyiben bizalmas információkat gyűjtött és továbbított Budapestnek az ismét román fennhatóság alá került Észak-Erdély politikai és társadalmi helyzetéről. 
Demeter vizsgálati dossziéjából kiderül, hogy az 1945 óta Magyaroszágon élő újságírót, aki 1946 nyarán a párizsi békekonferencián is részt vett a magyar kormány képviseletében, 1947-ben előzetes letartóztatásba helyezte az Államvédelmi Hatóság. Április másodikai kihallgatása alkalmával részletes vallomást tett a háború utáni politikai-diplomáciai tevékenységéről, amely egyébként teljes összhangban volt a magyar kormány, valamint a Magyar Kommunista Párt álláspontjával: a trianoni határvonalat „etnikai elveken” részlegesen korrigálni kell. 
Demetert később szabadlábra helyezték, és megszüntették az ellene indított eljárást. Négy évvel később, 1951. március 15-én balatonlellei otthonában viszont ismét felkereste az Államvédelmi Hatóság a minden tisztségétől megfosztott, elszigeteltségben élő volt politikust. Letartóztatását házkutatás követte, Demetert azonban már ki sem hallgatták, hanem április 18-án átadták a román hatóságoknak, hogy támogassák annak bizonyítását, miszerint a romániai vádlottak (Teleki Béla mellett Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök, Venczel József egyetemi tanár, Demeter János és Balogh Edgár befolyásos baloldali politikus) Erdélyt el akarták szakítani Romániától. 
Demeter Béla 1952. december 24-én halt meg a Bukarest melletti Văcăreşti börtönben. Az ő esetében bizonyítottnak tekinthető a kétoldalú együtműködés, de az eljárás módja (a fogoly előzetes kihallgatás nélküli átadása) a már említett kapcsolat esetlegességére, gyengeségére utalhat. A kooperáció intézményesülése egyértelműen az 1956-os forradalomhoz köthető. 
A magyar események erdélyi visszhangja tüntetéskísérletben, szórólapok terjesztésében, széleskörű „politizálásban” nyilvánult meg. 1956-ban a romániai magyar nemzetiségű lakosság egy részében nemcsak a román kommunista rendszer, hanem a kisebbségi lét méltósága, elviselhetősége iránti hit is megingott. A román hatóságoknak rá kellett döbbenniük, hogy nem ismerik az erdélyi magyar lakosság és értelmiség közhangulatát. Válaszul intenzív állambiztonsági hálózatépítésbe kezdtek és kemény megtorlásban részesítettek mindenkit, aki szolidaritását fejezte ki a magyarországi forradalmárokkal. 1956 sokféleképpen hatott a szocialista országok, és különösen Magyarország és Románia kapcsolatára. Noha az újrainduló román nemzeti államépítési folyamat zavarta a szomszédos Magyarországgal való viszonyt, a magyar válság új integrációs folyamatok elindítására késztette a Szovjetuniót és a kelet-európai kommunista államokat. 
Ehhez a rendkívül fontos területhez tartozott a magyar-román belügyi és állambiztonsági kapcsolatok folyamatos fejlesztése. A szakmai közvélemény előtt ismeretes Ion Mihai Pacepa volt tábornok, hírszerzőtiszt állítása, mely szerint a Magyarországon zajló politikai eseményektől tartó román pártvezetés már a forradalom előtti hónapokban elhatározta, hogy magyar származású (vagy anyanyelvi szinten beszélő) felderítő tiszteket küld Magyarországra. Bár az eddigi kutatások nem támasztották alá Pacepa állítását a román tisztek „tömeges beáramlásáról” az 1956-os forradalom leverése után újjászerveződő magyar állambiztonsági gépezetbe, figyelemre méltó, hogy 1957 elején Románia Vilhelm Einhorn, azaz Einhorn Vilmos belügyi tisztet nevezte ki a budapesti román nagykövetség tanácsosává. Einhorn tényleges budapesti tevékenysége máig feltáratlan. Másfelől a gyakori politikai konzultációk és a Nagy Imre-ügy „megoldásában” tapasztalható együttműködés, valamint a román és a magyar belügyminisztériumban párhuzamosan történő átszervezések, fontos kinevezések egybeesése (a megtorlást levezénylő Biszku Béla és Alexandru Drăghici belügyminisztereket szinte egyszerre nevezték ki) arra engednek következtetni, hogy 1956 novemberétől a magyar-román belügyi együttműködés intenzívebbé, közvetlenebbé vált. 1957 és 1963 között a két társszerv érintkezésére már nem csak szovjet irányítás vagy közvetítés mellett került sor, noha a levelezés továbbra is orosz nyelven folyt. A kapcsolatfejlesztésben kulcsszerepet játszott a magyar forradalom részvevőinek felkutatása és elítélése. Az ÁBTL iratanyaga egyértelműen bizonyítja, hogy a két BM rendszeresen cserélt információt „ellenforradalmi” eseményekbe keveredett román állampolgárokról. Az intézkedés több esetben súlyos bírósági ítéletekhez vezetett. 1962. január 25-én a BM II/6-b alosztálya az NKO és a román állambiztonsági szervek együttműködését kérte Nagy Gyula, Budapesten élő volt köpeci főjegyző és István nevű fia elleni terhelő anyagok gyűjtéséhez. 1958-ban Nagy István Magyaroszágon élő apját látogatta meg, és „visszatérésekor 98 db ellenforradalmi sajtóterméket akart magával vinni. Kurticson a határőrizeti szervek lefoglalták.” A román belügyi szervek válasza szerint „az 1959. február 25-i 285. sz. bírósági határozat értelmében Nagy Istvánt 7 évi szigorított börtönbüntetésre ítélték”. A köpeci születésű Nagy István elítélésének ténye eddig semmilyen tudományos adattárban nem szerepelt. De a belügyi szervek tájékoztatták egymást a magyarországi kapcsolatokkal rendelkező, már letartóztatásban levő román állampolgárokról is. 1958. október 30-án Harangozó Szilveszter és a belső elhárítás akkori vezetője, Hollós Ervin kérésére a Securitate kihallgatói Lakó Elemért és Varró Jánost, a kolozsvári Bolyai Egyetem augusztus 26-án őrizetbe vett oktatóit faggatták Czine Mihály irodalomtörténészről, aki 1956-ban ösztöndíjas aspiránsként járt Kolozsváron, és megismerkedett a két fiatal erdélyi pályatárssal. A román fél válasza szerint Varrót nem sikerült kihallgatni „rossz egészségügyi állapota miatt”, viszont orosz fordításban csatolták Lakó Elemér 1958. november 15-én készült kihallgatási jegyzőkönyvét, melynek eredeti példánya a román állambiztonsági levéltárban található. A két irodalomtörténészt végül 1959-ben 18 és 16 év börtönre ítélték; ismereteim szerint Czine Mihályt ez ügyben nem zaklatta a magyar politikai rendőrség. 
Jóval intenzívebben működött együtt a két állambiztonság 1960-1962 között, amikor kétoldalú megfigyelés alá vonták Domokos Pál Péter, Bodor György, Vita Sándor és más „jobboldali”, „nacionalista” – erdélyi származású és 1944 óta Magyarországon élő – értelmiségieket. A jobboldali értelmiségi körök elleni eljárásokról a kora Kádár-korszakban Standeisky Éva írt figyelemre méltó esettanulmányt. Ebben kifejti, hogy az 1905-ben Kézdivásárhelyen született Bodor György jogtanácsos a volt középosztály reformok iránt elkötelezett és a nemzeti tradíciókat az 1945 után uralmon lévőktől eltérően értelmező nagyszámú rétegéhez tartozott, amelyet a kisebbségben élő magyarok sorsa és Erdély hovatartozásának esetleges rendezése különösen foglalkoztatott. Ez veszélyérzetet keltett a kádári hatalomban, és kemény válaszra késztette. Bodort Püski Sándorral és Zsigmond Gyulával együtt tartóztatták le 1962 márciusában. Az ezt követő perben Zsigmond Gyulát háromévi börtönbüntetésre ítélték, Bodor György három és fél évet kapott. A legsúlyosabb büntetést – négy és fél évet – Püski Sándorra mérték. Témánk szempontjából fontos rámutatni a román és a magyar állambiztonsági együttműködés szerepére az említett ügy felgöngyölítésében és „realizálásában.” Miután a román hatóságok letartóztatták és elítélték Bányai Miklóst, Domokos Pál Péter erdélyi kapcsolatát, 1961 márciusában Budapestre utazott Domokos másik kapcsolata, Paál Gábor csíkszeredai ügyvéd. Ekkor a román belügy arra kérte a magyarokat, hogy vegyék őt szoros megfigyelés alá Budapesten, amit a magyar fél teljesített is. 1961. május 30-án a BM II/5-a alosztálya a következő beszámolóval és javaslattal fordult Bukaresthez: „Közöljük a Román Állambiztonsági Minisztériummal, hogy feldolgozás alatt tartunk egy nacionalista illegális csoportot, akik kapcsolatban állnak román állampolgárokkal. A feldolgozás alatt álló csoport több vezető tagja Romániából települt át Magyarországra. Így pl. Domokos Pál Péter 60 éves, pártonkívüli, tanár, budapesti lakos, dr. Bodor György 54 éves, pártonkívüli, vállalati jogász, budapesti lakos, dr. Vita Sándor 60 éves pártonkívüli, alkalmi munkás, budapesti lakos. A csoport egyebek közt azzal foglalkozik, hogy ellenséges tartalmú tanulmányokat készítenek, amelyeken az ún. »erdélyi kérdést« is tárgyalják. Ezen »tanulmányokat« és más nacionalista jellegű könyveket illegális úton kijuttatják a Román Népköztársaságba élő kapcsolataiknak. A RNK-ban élő kapcsolataik közül eddig a következő személyek merültek fel: dr. Jakó Zsigmond kolozsvári lakos, volt »Magyar Párt« képviselője, Tankanicz Ádám személyigazolvány száma: CM – 423397, könyvtáros, Bányai Miklós elítélt, dr. Paál Gábor. Számunkra hasznosan a fent leírt ügyben már régóta működünk együtt a román elvtársakkal. Az ügy feldolgozásának előrehaladott állapota szükségessé tenné, hogy rövid időn belül tisztázzuk a RNK-ba irányuló tevékenységét [sic!]. Javasoljuk az elvtársaknak, hogy a két minisztérium megbízottai ezen ügyben az együttműködés jobb megszervezése érdekében találkozzanak. A személyes találkozás megoldható lenne részletes, kölcsönös tájékoztatás, közös operatív intézkedések megbeszélése, pl. ügynökök kölcsönös utaztatása a kapcsolatok jellegének felderítésére és a bűncselekmények dokumentálására stb. Amennyiben szükségesnek tartják a fenti ügyben a további közös munkát, javasoljuk, hogy a találkozó az elvtársak által megjelölt időben és helyen, vagy Budapesten jöjjön létre. Válaszukat várjuk.” 1962 márciusában Nagyváradon találkozott a két nyomozóhatóság. Noha az értekezlet eredményeiről nem maradt feljegyzés, Hollós Ervin osztályvezető előzetes emlékeztetője jól szemlélteti az együttműködés mélységét: „A megbeszélés során – többek között – a következő kérdéseket vetjük fel, amelyek esetleges dokumentálása számunkra – a már jelzett ellenséges tevékenység félbeszakítása érdekében – különös fontossággal bír: Domokos Pál Péter 1945 előtti magatartása, tevékenysége. /:VKF/2-es besúgó volt?:/ Bányai Miklós korábban vallotta, hogy Domokos Pál Péter egy magyarországi illegális szervezkedés tagja. Az ezzel kapcsolatos dokumentumok számunkra igen fontosak. Bányai Miklós letartóztatása alkalmával lakásán néhány könyvet is lefoglaltak, amelyeket – állítólag Domokos Pál Pétertől kapott. Az ezzel kapcsolatos dokumentációt is lényegesnek tartjuk. Adataink szerint Domokos Pál Péter kapcsolatot tart Antal Áron tanár, csíkszeredai, dr. Paál Gábor csíksomlyói és Erőss Mária brassói lakosokkal. A kapcsolat jellegének és formájának dokumentálását kérjük. Adataink szerint dr. Jakó Zsigmond volt ügyvéd, cluji lakos kapcsolatot tart Domokos Pál Péter köré csoportosult nacionalistákkal. Ezzel kapcsolatos esetleges dokumentumok tanulmányozását is szükségesnek tartjuk. A felsorolt kérdésektől függetlenül, a megbeszélések során felvetjük a magyarországi nacionalista csoportosulások és romániai kapcsolataik esetleges közös operatív feldolgozásának szükségességét, lehetőségét is.” Az 1957-1963 közötti időszakban a legtöbb információt a román állambiztonsági szervek azokról a Romániába utazó magyar állampolgárokról szolgáltatták magyar kollégáiknak, akik politikai múltjuk (volt katonatisztek) vagy származásuk (papi család, „volt kizsákmányoló”) miatt az elhárító szervek figyelmébe kerültek, és az erdélyi magyar kisebbség helyzetével kapcsolatosan „helytelenül” nyilatkoztak ismerőseik, rokonaik előtt. 
A magyarországi és erdélyi magyar „nacionalistákról” folytatott közös nyomozások érezhetően felerősítették a román vezetésben azt az 1956 óta széles körben osztott vélekedést, hogy az erdélyi kérdés körül erős érzelmek uralkodnak Magyarországon és az erdélyi magyarok körében is, ezt pedig határozott nemzetiségpolitikával kell orvosolni. Az 1960-as évek elején az állambiztonsági együttműködés legérdekesebb vetülete a személyes kapcsolatok kiépítése volt. 1960 áprilisában Budapestre látogatott a Kolozs tartományi állambiztonsági szervek korábbi parancsnoka, Mihai Nedelcu ezredes, aki fontos szerepet játszott az 1956-os forradalmat követő romániai megtorlásban. A vele tárgyaló magyar állambiztonsági tisztek első kézből értesülhettek a román BM-ben zajló átszervezésekről, a szovjet mintára megalakuló Román Állambiztonsági Bizottságról, a határőrség áthelyezéséről a Honvédelmi Minisztérium ellenőrzése alá, valamint egy volt belügyminiszter-helyettes, Alexandru Mureşanu (eredeti nevén Ady László) eltávolításáról és letartóztatásáról „multjára való tekintettel”. 1963 februárjában pedig egy magyar állambiztonsági tiszt, Simon Tihamér, a Vas megyei RFK Politikai Osztályának vezetőhelyettese és dr. Szabó Péter, a Vas megyei főügyész utaztak Romániába. A látogatásnak operatív célja volt: 
egy Balozsán István nevű, háborús bűnökkel vádolt személy felkutatása, akiről olyan információk érkeztek, hogy Nagyvárad környékén tartózkodik. Bukarestben Marton György alezredes, a román BM bukaresti tartományi vizsgálati osztályvezetője fogadta a magyar küldöttséget, majd Nagyváradra kísérte, ahol két magyar nemzetiségű román tiszt, Jakab József százados, a vizsgálati osztály vezetője és Buzás Imre beosztott segítette a magyar nyomozók munkáját.
Két hét alatt húsz személyt hallgattak ki, négy szembesítési jegyzőkönyvet és kilenc felismerési jegyzőkönyet készítettek, valamint 28 polgári személyről gyűjtöttek operatív információt. Noha az általam tanulmányozott iratokból nem derül ki, eredményes volt-e a Romániában végzett nyomozás, az említett személyre vonatkozóan további, eddig fel nem dolgozott iratcsomó kutatható az ÁBTL-ben. 1963-ban pedig a két BM csereüdülésről állapodott meg. A román BM húsz helyet biztosított a tengerparti Mangaliában, a magyar fél pedig ugyancsak 20 helyet Balatonlellén, összesen 23 napra, amiből három napot a fogadó ország fővárosában kellett tölteniük az üdülő tiszteknek. A részvevőknek nemcsak az utazási költségeket fizették, hanem üdítőitalt, cigarettakészletet, kulturális intézmények látogatását, kirándulásokat, saját nyelvén nyomtatott újságot, tolmácsot és költőpénzt (1185 Ft-ot, 750 lej megfelelőjét) is biztosítottak. 1962-1963 között a két állambiztonsági szerv igen intenzív levelezést folytatott; két év alatt közel 800 oldalnyi iratcsomó gyűlt össze. A felek osztályvezetői szinten tárgyaltak, de előfordultak miniszteri vagy miniszter-helyettesi szinten kezelt kérések is. A közösen feldolgozott ügyek között találunk a román-magyar határon történt tiltott „átbeszélés” felderítésére irányulót, egy közös intézkedési tervet a budapesti holland nagykövet ellenőrzésére, aki 1963. január 14-18. között Romániába utazott országa bukaresti képviseletének megnyitása alkalmával, és egy összehangolt akciót magyar és román állampolgárok letartóztatására, akiket szabálytalan devizagazdálkodással vádoltak. Még nagyobb hangsúlyt kapott azonban a háborús bűnösök és a Nyugatra disszidált személyek felkutatása, valamint – miután 1960-tól vízummal ismét lehetővé vált a két ország közötti utazás – a Romániába látogató magyar állampolgárokról folytatott információcsere, vagy a magyar-román határon folytatott csempészet elleni fellépés. 
Stefano Bottoni. Transindex.ro
Magyar–román állambiztonsági kapcsolatok (1945–1982) II.
Az Erdély visszacsatolásával kapcsolatos híreszteléseket követően Románia támadó pozíciók kiépítésére törekedett Magyarországon.
A kapcsolatok befagyasztásától a formális együttműködésig.
Földes György 2007-ben megjelent átfogó monográfiájában 1963–64-re datálja az első komolyabb konfliktust a második világháború utáni magyar–román viszonyban, melynek időzítése korántsem volt véletlenszerű. Mindkét országban lezajlott ugyanis a politikai konszolidáció, de gazdasági téren kifulladni látszott az extenzív fejlődésre alapozó, túlközpontosított tervutasításos irányítás, és a KGST belső piaccá való alakulásáról szóló fejlesztési tervek nem enyhítették a kelet-európai szocialista államok kettős (a Szovjetunióval és a fejlett nyugati/tőkes államokkal szembeni) függőségét. Ebben az egyébként is feszült helyzetben éleződött ki a romániai magyar kisebbség helyzetéről folytatott vita, amelyben mérföldkövet jelentett Illyés Gyula nagy visszhangot kiváltó interjúja a párizsi L’Express című hetilapban az erdélyi magyar kisebbség elnyomásáról, majd ezt követően az MSZMP PB 1964. januári ülése, amelyen Kádár tőle szokatlan módon kifakadt a határkérdésről és a trianoni békeszerződés fájdalmas következményeiről.
A magyar–román állambiztonsági kapcsolatok fejlődését azonban nem elsősorban az Illyés-interjú és az azt követő nemzetközi botrány, hanem a Román Munkáspárt által 1964 áprilisában kiadott „függetlenségi nyilatkozat” akasztotta meg. Noha a KGST átszervezése körüli viták már évek óta mérgezték a térség országainak kapcsolatait, Bukarest ideológiai fordulata egyenesen válságba taszította Románia kapcsolatát nemcsak a Szovjetunióval, hanem a többi „baráti” szocialista országgal is. Mivel a BM nemzetközi kapcsolatok osztályának iratanyaga az 1964 utáni időszakra vonatkozóan rendezetlen, ömlesztett formában érkezett az ÁBTL-be, a levéltári kutatást ez rendkívül nehézzé és körülményessé teszi. Nehéz tehát megállapítani, hogy 1964 után valóban megszakadtak-e román viszonylatban az állambiztonsági kapcsolatok. Tény azonban, hogy 1964 és 1966 között egyetlen utalást sem találni a két BM közötti együttműködésére. 
A román állambiztonsági levéltárból származó adatok szerint 1965–1966 körül, tehát közvetlenül Nicolae Ceauşescu pártfőtitkárrá választása után korszakos paradigmaváltás ment végbe a román belügyi stratégiában, amit a magyar társszerv nem vagy csak igen későn észlelt. 1964 tavaszán-nyarán Romániában nagy riadalmat keltettek azok a híresztelések, miszerint szovjet–magyar politikai egyezség körvonalazódik Erdély visszacsatolásáról. Az állambiztonsági szervek készültségét emelték, 1964 őszén több magyar nemzetiségű személyt őrizetbe vettek néhány napra, pl. Jordáky Lajos ismert kolozsvári szociáldemokrata politikust, akit a Securitate azzal gyanúsított, hogy más „jobboldali szociáldemokratákkal” (Bruder Ferenc, Pásztai Géza) memorandumot szerkesztett Erdély kérdéséről, amit az ENSZ-hez és a magyar kormányhoz kíván eljuttatni. 1966 januárjában a román BM egyik jelentése a magyar emigráció románellenes tevékenységéről számolt be, és néhány hónappal később Bukarestben már felső szintű állománygyűlést szerveztek „az egyes tartományokban tapasztalható magyar nacionalista megnyilvánulásokról”. Nicolae Pleşiţă, a BM Kolozs tartományi igazgatóság vezetője, később a hírszerzés magyarellenességéről ismert egyik irányítója kijelentette, hogy „lépéseket kell tennünk annak érdekében, hogy Magyarországra is ügynököket építsünk be, hogy ezek majd jelentsenek az ottani helyzetről, hogy felvegyék a harcot a magyarországi propagandától elvakult elemekkel, akik levelekkel és uszító anyagokkal bombázzák az itteni nacionalistákat, ellenséges cselekedetekre buzdítva őket”. 
Pleşiţă hozzászólása rendkívül fontos, mert arra enged következtetni, hogy Bukarest ekkor már szakítani készült a Varsói Szerződés azon alapelvével, hogy a tagállamok nem folytathatnak hírszerző vagy elhárító tevékenységet egymás ellen. Ezt az elhatározást erősítette meg az 1968-as csehszlovák válság. A prágai tavasz támogatása, majd augusztusban a szovjet bevonulás elítélése példátlan népszerűséget hozott a Román Kommunista Pártnak és személyesen Ceauşescunak. Ugyanakkor a háborús veszély riadalmat és pánikot okozott a lakosság körében. A magyar határőrség jelentése szerint szeptember elsején a Romániából visszatérő és a határon kikérdezett magyar turisták általános mozgósításról számoltak be: „Bukarestből Nagyvárad irányába páncélos és egyéb alakulatok vonultak. A vonatokon erős katonai ellenőrzés folyik, főleg röpcédulákat keresnek. A városokban megalakultak a munkás-milicia egységei, állítólag a helyi zavargások megakadályozására. A miliciában egyes források szerint csak román nemzetiségűek vehetnek részt. (...) Értesültünk arról, hogy Ceauşescu az erdélyi tartományokban előadásokat tart a magyarok megnyerése érdekében. Erdélyben elterjedt, hogy a szovjetek Erdélyt vissza akarják csatolni Magyarországhoz. A román fiatalok nagy része a hivatalos román állásponttal ért egyet. Romániában a 18 éven felüli lányok összeírása folyik azzal a céllal, hogy szükség esetén behívják őket katonai szakszolgálatra. A román szervek cseh és szlovák nyelvű propagandaanyagot adnak a csehszlovák turistáknak. Biharkeresztesen 12 darab ilyen röplapot találtak az egyik csehszlovák gépkocsiban, amelyet elkoboztak.” Ceauşescu lelkesedése Dubček különutas reformpolitikája iránt nem egyszerű taktikai fogás volt, hanem egy új nemzetpolitika szerves részét alkotta. Ennek legfőbb elemeit Románia 1967-ben fektette le, amikor a szovjet tömbben elsőként ismerte el az NSZK-t, és a „hat napos háború” után sem szakította meg diplomáciai kapcsolatait Izraellel. Ezek után logikus lépésnek tűnik az a Marius Oprea és Dennis Deletant által feltárt körülmény, hogy a prágai invázió napjaiban, 1968 augusztusában Románia új állambiztonsági operatív egységet létesített, melynek célja a többi VSZ-tag hírszerző szerveinek hárítása volt. 1972-ben 0920. sz. katonai egységre, 1978-ban 0110. katonai egységre keresztelték a növekvő létszámú, szigorúan titkos alakulatot, mely 1989-ben már több mint háromszáz operatív tiszttel rendelkezett. Bizonyítottnak tűnik tehát, hogy a hatvanas évek második felétől Románia támadó pozíciók kiépítésére törekedett Magyarországon. 
A többi VSZ-tagtól eltérően, akik legfeljebb „kémelhárító rezidentúrát” működtettek Budapesten, vagy – lásd a fent idézett 1968-as példát – a hazatérő állampolgáraikon keresztül próbáltak bizalmas értesülésekhez jutni, a hetvenes és nyolcvanas években a román állambiztonsági szervek ellenségként kezelték Magyarországot, kiképzett ügynöki hálózatot és számos technikai eszközt vonultattak fel ellene. A hatvanas évek második felétől paradox helyzet alakult ki a két állambiztonsági szerv kapcsolatában. Egyfelől Románia távol tartotta magát a szovjet tömb országainak katonai együttműködésétől, megnehezítve a többoldalú együttműködést: kilépett a Varsói Szerződés egyesített parancsnokságából, rendszertelenül vett részt a tagállamok többoldalú állambiztonsági egyeztetésein, vagy különvéleményt fogalmazott meg a vitatott kérdésről. Ennek következtében egyrészt magyar–román viszonylatban is megszűnt a rendszeres és ügyszerű együttműködés. Másrészt a prágai tavasz előtti időszakban többnapos konzultációt tartottak Bukarestben (1966. május 2–7.) és Budapesten (1967. május 10–15.) a két állambiztonsági apparátust érintő legfőbb kérdésekről (az Egyesült Államok és a NATO katonapolitikája, az enyhülés megítélése és az ideológiai diverzió elhárítása). 
A fennmaradt jegyzőkönyv szerint a két belügyminiszter, Benkei András és Cornel Onescu részletesen megvitatta az együttműködés megvalósításának általános feladatait: „– Az információkat a két szerv – az eddigi gyakorlatnak megfelelően – futárposta vagy rejtjeles kapcsolattartás útján küldi meg egymásnak. – Kölcsönösen tájékoztatják egymást azokról az adatokról, amelyekből az állami és a társadalmi rend biztonságának veszélyeztetésére lehet következtetni. – A két ország illetékes szervei – szükség esetén – megtárgyalják az együttműködés folyamán felvetődött kérdéseket. – A MNK belügyminisztere és a RSZK belügyminisztere vagy azok helyettesei /helyettese/ évenként megbeszéléseket folytatnak a jelen Jegyzőkönyvben foglalt határozatok teljesítésének értékelése és a további együttműködés érdekében szükséges intézkedések foganatosítása céljából.” 
Az egyeztetések azonban elakadhattak. 1967. október 27-én Benkei már csak azt javasolta román kollégájának, hogy legalább „a polgári, családjogi és bűnügyi jogsegélyről szóló – 1958. október 7-i egyezményből adódó rendőri feladatok végrehajtására” kössenek kétoldalú megállapodást. Ez lehetővé tette volna, hogy az egymás országába beutazó egyes magyar, illetve román állampolgárok által elkövetett „törvénybe ütköző cselekedetekkel kapcsolatos eljárást” egységes szabályozás és eljárás szerint rendezzék. A magyar tervezet szerint nemcsak a kiadatási kérelmekről értesítették volna egymást a felek, hanem kölcsönös tájékoztatást vállaltak volna a másik fél állampolgárai ellen indított nyomozásokról. 1968. március 4-én Márkus Sándor rendőr ezredes, a BM Nemzetközi Kapcsolatok és Tájékoztató Osztály vezetője Onescu válaszát közvetítette Benkeinek: 
„Tisztelt Miniszter Elvtárs! Értesítem, hogy az egyik fél országából a másik fél országában tartózkodó állampolgárok által elkövetett törvényellenes cselekedetekkel kapcsolatos eljárás egyesítése tárgyában kötendő egyezménytervezetet megkaptuk. Az okmányt figyelmesen tanulmányoztuk. Az egyezménytervezet tartalmazza azt a helyzetet, amely megfelel a mi jelenlegi szükségleteinknek, azonban megköveteli az érvényben levő jogszabályozás megváltoztatását. Figyelembe véve az egyezménytervezet megszövegezését, amely szerint – a BM-on kívül – egy sor feladat hárul más állami szervekre is, továbbá figyelembe véve azt a tényt, hogy az egyezménytervezet egy sor olyan kérdést is tartalmaz, amelyek meghaladják ezen minisztériumok hatáskörét, úgy véljük, hogy a tervezetben szereplő kérdéseket csak a két állam között megkötött egyezménnyel lehet szabályozni.” 
A visszautasító román választ a csehszlovák események követték, amelyek néhány hónapig lehetetlenné tették a tárgyalások újrafelvételét. 1969. május 12–17. között aztán ismét Bukarestben egyeztettek a felek és – valószínűleg szovjet nyomásra – aláírtak egy, a diplomáciai protokollnak megfelelően immár nem oroszul, hanem magyarul

Az első székelyföldi Szent Gellért-emlékmű
A magyar haza védelmezőjének, Szent Gellért vértanú püspöknek állított méltó emlékművet Sepsiszentgyörgyön a Szent Gellért Lovagrend erdélyi Márton Áron Tartománya és a megyeszékhelyi Szent Gellért-plébánia közössége.
A szombati búcsús ünnepre Takács Dezső szentszéki tanácsos, plébános a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia családügyi püspökét, Bíró Lászlót hívta meg a Szent Gellért és Szent Imre szoborcsoport, illetve a nemrég elkészült templomtorony felszentelésére és megáldására. Bíró püspök az avatóünnepségen kihangsúlyozta, jövőt csak a múltat ismerve, belőle gyökerezve lehet építeni, fontos a szentek életének ismerete, és lényegesek a XXI. század hajnalán épülő templomtornyok, melyek az égre mutatnak. Idén a családok évében – és máskor is – az egyház tanítja a családokat, váljanak az evangélium követőivé.
Az egész alakos szobrot – mely Szent Gellért püspököt ábrázolja, amint átöleli Imre herceget – a dombóvári Varga Gábor szobrászművész és keramikus készítette, a talapzatot Zsók József öntötte, és a budapesti Majoros Lászlónak köszönhetően érkezett Székelyföldre. A búcsúra a Szent Korona Lovagrend képviselői elhozták a Szent Korona másolatát. Antal Árpád polgármester, Tamás Sándor megyeitanács-elnök mellett az ünnepségen részt vett Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete, aki hangsúlyozta, az anyaország nagyon figyel Háromszékre, ugyanakkor az összmagyar nemzet ünnepének nevezte a szombati rendezvényt.
Józsa Zsuzsanna. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kifogásolják a keresztek elhelyezését Márton Áron Gimnázium tanárai
Kifogásolja a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium vezetősége, hogy a megkérdezése nélkül döntöttek az egyházi jelképek kihelyezéséről az iskolában. A pedagógusok közleményben adtak hangot abbéli nemtetszésüknek, hogy az egyház nem egyeztetett velük a témában.
Mint arról beszámoltunk, egy héttel ezelőtt az iskolaépület középső részének műszaki átadásakor felkerült az épület homlokzatára az eredeti Rom. Kath. Főgimnázium felirat, illetve minden osztályterembe – mind a Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium, mind a Márton Áron Gimnázium osztályaiba – a csíkszeredai Szent Kereszt plébánia által készíttetett fakeresztek. Az egyházi szimbólumokat volt diákok helyezték el az osztálytermek falára.
A Márton Áron Gimnázium tantestülete utólag kiadott közleményében azt állítja, az egyházi szimbólumok elhelyezése kapcsán „kész helyzet” elé állították a testületet. „A tulajdonos egyház képviselője sem szóban, sem írásban nem kereste meg előzetesen ilyen kéréssel iskolánk vezetőségét, így semmilyen egyeztetés nem folyt erről a témáról” – fogalmaz a nyilatkozatban Varga László, a gimnázium igazgatója.
Szó nélkül hagyott javaslatok
A nyilatkozat szerint a szimbólumok elhelyezéséről júniusban tárgyaltak Antal Attila alpolgármesterrel az iskola felújítását vezető bizottságban, mint elhangzott, „a Márton Áron Gimnázium osztálytermeibe is ugyanazokat a jelképeket kellene feltenni, mint a Segítő Mária Gimnázium termeibe”. Az igazgató szerint ezzel szemben az iskola tantestülete azt kérte, hogy maga dönthessen a tanintézet identitását kifejező jelképekről, és vállalta, hogy javaslatait az alpolgármester által megadott időpontig felterjeszti véleményezésre a polgármesteri hivatalba. A nyilatkozat szerint ez július 7-én megtörtént, az egyik javaslatban Márton Áron püspöki címere és jelmondata, a másikban Csíkszereda címere szerepelt, kereszt nélkül. Ezt a javaslatot azonban – amint kiderült – az alpolgármester indoklás nélkül elutasította, az igazgatóság újabb levelére nem válaszoltak, és szeptember 10-én a felújításon dolgozó munkások Ráduly Róbert polgármester utasítására elhelyezték a kereszteket az osztálytermek falain. Az iskolakezdés után a kereszteket az igazgató levetette, majd – amiről a Krónika is beszámolt – szeptember 18-án ünnepélyes keretek között a polgármester, egyházi képviselők és a sajtó jelenlétében a szimbólumokat ismét visszahelyezték a falakra.
Vallási jelképből hatalmi jelvény?
Varga László igazgató közleményében hangsúlyozza: a tantestület a vallást értéknek, az egyházat pozitív társadalmi tényezőnek tekinti, az egyházi szimbólum eddigi rendezvényeiken, különböző helyszíneken megjelent, azonban nem tudnak egyetérteni a kereszt parancsszóra történő elhelyezésével minden osztályteremben, azzal, hogy „a vallási jelkép politikai-hatalmi jelvénnyé változzék”. „Nem tudunk egyetérteni az eljárás módjával, amely a demokrácia látszatára sem törekszik, eleve figyelmen kívül hagyva, vagy nem is feltételezve, hogy tudatos és felelős, a helyzet elemzésére és választásra képes (és arra illetékes) vezetőségről és tantestületről van szó. Pedagógiai-nevelési felfogásunk nem az erőszakra épül. Meggyőződésünk, hogy a hit nem alakítható ki erőszakkal, a szeretet pedig nem kényszeríthető ki. Az erőszak módszere nem a hithez való kötődést erősíti, hanem éppen ellenkező hatást vált ki: elutasítást vagy képmutatást szül. Éppen ezért gondoljuk: ami történt, visszaélés az egyébként mindannyiunk által tisztelt jelképpel. Ugyanakkor elutasítjuk a hangulatkeltés és a nyomásgyakorlás minden formáját, amely megzavarja a nevelői-oktatói munkához, a minőségi tanításhoz-tanuláshoz szükséges nyugodt légkört. Végső soron tanári hivatásunk betöltésében akadályoz, amely elhívatottság nélkül intézményünk nem szolgálhatja a térségben vállalt hagyományos szerepét, a szükségszerűen nemzeti értelmiségi utódképzést” – áll a tantestület által írt nyilatkozatban.
Akadozó kommunikáció
Darvas Kozma József esperes plébános a tulajdonos Római Katolikus Egyház képviselőjeként a Krónikának elmondta, szeretne elbeszélgetni a tantestülettel, mert úgy véli, egyoldalú tájékoztatás történt az ügyben. „Mielőtt átadtuk a déli szárnyat, született egy döntés egy bizottsági ülésen, hogy egységes jelt teszünk az egész épületben, minden teremben. Ezt akkor mindenki elfogadta, és ehhez tartottuk magunkat” – magyarázta az egyházi elöljáró, hozzátéve, nem emlékszik, hogy ezen a bizottsági ülésen jelen volt-e Varga László igazgató. Az esperes ugyanakkor az igazgatóval folytatott korábbi beszélgetés kapcsán leszögezte, nincs kikötése azzal kapcsolatban, hogy a kereszt jobb, illetve bal oldalán milyen címert vagy más jelképet helyeznek el, akár Márton Áron püspök címerét is kitehetik. „Amikor a munkások feltették a kereszteket, volt egy szóváltás a polgármester úr és az igazgató úr között, és másnap az igazgató egy iskolai alkalmazottal levetette a kereszteket. Négyszemközt és az alpolgármester jelenlétében is kértem az igazgató urat, hogy helyezze vissza a kereszteket, ő pedig kérte, hogy beszéljünk a tanfelügyelőséggel is erről. Megtettük, a tanfelügyelőségnek nem volt kifogása a kereszt ellen, hiszen nem ütközik törvénybe az elhelyezésük” – részletezte Darvas Kozma József.
Hozzátette, szerinte a kereszt mindenkinek egyformán keresztény szimbólum, nem sérti senki jogait. Mint hangsúlyozta, a keresztek visszahelyezésének gesztusában nincs politika, csupán úgy véli, nem működik jól a kommunikáció a Márton Áron Gimnázium és a polgármesteri hivatal vezetősége között
Forró Gyöngyvér. Krónika (Kolozsvár)

Circumdederunt
Kora szürkület volt, amikor édesanyámnak az életére törtek. Védekezni sem tudott: a saját kapujában agyba-főbe verték. Lila foltok éktelenkedtek a testén, arcát – a lélek tükrét – szeme sarkától a szája szögletéig szakították alja, középkori módon. A legrosszabbra készültem fel akkor. Mire hazajutottam, Isten tudja, honnan, tizenhárom öltéssel az arcán feküdt a kórházi ágyon és hálálkodott a fennvalónak, hogy évekkel ezelőtt megromlott a látása. Ha szemüvege meg nem védi, semmit sem látna bal szemére. Ha nem edződött volna testi-lelki nyomorúságokon, harmadnapjára temethettük volna. De meggyógyult, amennyire gyógyulhatott. Csak a tükörbe ne kellene nézni reggelente… Csak az utcára ne kellene menni többé…! Családunk valamennyi tagjában maradandó nyomot hagyott a szörnyűség. Az unokák rémültek meg a legjobban és ők dolgozták föl a leghamarabb. Édesanyám humorérzéke kivirágzott – ez a szerencséje! –, szemében azonban ott bújkál a páni félelem. A többiek fegyelmezik magukat. Én azóta nem kívánkozom haza. Ha mégis megyek, az anyám udvarolja ki. De nem kívánkozom. Karácsonyra sem. Halottak napjára sem. És örülök, hogy halottak napjára nem lett kötelezettségem. Elhunyt szeretteink haló poraikban is megbocsájtják, hogy iszonyom lett attól a helytől.
A gyertyalángot mégsem nélkülözhetem. Akárhol is lennék, vannak ott halottaink. Így van ez már a Kárpát-medencében: „apáink arcán járunk”. A Sétatéren is, ahol dübörögnek a munkagépek az 56-osok szerény emlékműve körül. „Halott virágok illatát nyögik a fák, és megrázkódik a táj, valami véget ért, valami fáj.” A halálra sebzett gesztenyetörzsek mint csontvázak a tömegsírból, meredeznek az ég felé. Már-már 56-osok. Dehogy akartak hősök lenni, dehogy akartak forradalmat! Élni szerettek volna, szeretni szerettek volna, nevetni, sírni, megöregedni csendben. Egyetlen gyertya lángja reszket értük, erre nem jár ma rajtam kívül senki. Tovább megyek. A Színházban ott sorakoznak a legendák az emeleti csarnok csendjében. Ők a Halott osztály, à la Tadeusz Kantor. És ott, az égi társulatban játszanak – velünk. Az emlékeinkkel. Ille Feri bácsi fogyó kellékeit, kenyeret és kolbászt osztogatott a nebulóknak anno. Az ember tragédiája… Nagy Dezsőtől nevet örököltem, van, akinek még eszébe jut, mit is. Jólesik, ha úgy szólítanak. László Gercsi bácsi négy esztendejét pazarolta ránk, hogy beszélni tudjunk. Az angyali hangú Kriza Ágnes csak felet, hogy lélegezzünk: az utolsó lehelletéig. Ott vannak mind, a Házsongárdban, meg itt vannak velünk.
A Szentegyház árnyékában Márton Áron szobra búcsújáró hely lett. A koszorúkat nem lopkodja senki, pislákol is mécses, mint imádság az oltárszekrény mellett. Mint vészkorszakban a lelkiismeret. Meg is ölel titokban, míg az alvó gyertyákat gyújtogatom a talapzatánál. Odaát, a minoritáknál ugyanilyen gyertyákat gyújtogatnak azok, akiknek ő viselte gondját, hogy be ne darálja a rendszer. Vajon ma hoz közülük valaki legalább egy lángot? Én mindenesetre viszek egyet hozzájuk, a kriptában nyugvókért, régi magyar lelkekért, akikkel nem gondol ma senki. Mert saját halottjaink vannak, birtokos ragozással. Egyszer egy esztendőben. Halottak napján felvirágozzuk sírjainkat – a magunkét, ahová készülünk titokban. Vonulunk mindannyian a Házsongárdjainkba, pedig a másvilágot nem lehet egyszeri látogatással megváltani, mint fix összegért a pár köbméter földet, mely ápol s eltakar. Mert nem takar: kiebrudalnak sírjainkból az élelmesebbek. Bánffy Miklóst még nem lehet. Berde Mózest még nem lehet. Szenczi Molnárt még nem lehet. Apáczait még nem lehet. Bölöni Farkast, Brassai Sámuelt, Jósika Miklóst még nem lehet. Dsidát, Szilágyit, Szentgyörgyit sem lehet. Kéler Ilonát már igen: a felejthetetlen művésznőt szépen elfalazzák a világ elől, mint ama régi lánykát a Bethlen utcából: ITFEKZIKPECHI THOLHERESIA NOSLEANIA KATAAD1585. A többieket már igen: süllyednek a tumbák, porladnak a címerek, olvadnak a halotti maszkok, a nevek lekopnak és kikopnak az emlékezetből. Ismeretlenek leszünk, mint a sírkert végében a honvédek: legfeljebb Kapronczai önkéntesek, egy-egy szánalomból égetett miligyertyával.
Mert…
„vannak vidékek ahol csak a hant
tudhatja már hogy ki nyugszik alant
régen kikorhadt fejtől a kereszt
a zsidók hamvát meg ne itt keresd
s ki érti már a megmohosodott
márványon az örmény föliratot”
 (A vendégszövegek Farkas Árpád, Kovács Ákos, ill. Kányádi Sándor tollából valók. Az idézett sírfelirat mai olvasata: Itt fekszik Pécsi Tölcséres János leánya, Kata, Anno Domini 1585)
LACZKÓ VASS RÓBERT 
Szabadság (Kolozsvár)

Múltidéző – Adalékok széki gróf Teleki Ernő (1902–1980) életéhez
2011. október 4-én a Minerva Művelődési Egyesület székházának előadótermében bemutatták a széki gróf Teleki Ernő emlékére készített Démonok tánca című dokumentumfilmet. Az erről szóló beszámolót jegyző Ferencz Zsolt hangsúlyozta, hogy „az utókor nagyon keveset tud gróf Teleki Ernőről, különösen fontos, hogy életművét szélesebb körben megismerjék”. Idézte továbbá az est házigazdájának, Tibori Szabó Zoltánnak véleményét, aki szerint „ennek érdekében tette meg az első, ám kétségtelenül jelentős lépést az a csapat, amely Ludvig Daniella vezetésével Teleki személyének és munkásságának bemutatására vállalkozott”. A témával foglalkozni akarók figyelmét felhívom arra, hogy egy évtizede, a Művelődés 2001. évi 12. számában igyekeztem ráirányítani a figyelmet gróf Teleki Ernő személyiségére. A téma időszerűsége miatt talán nem szerénytelenség, ha eddigi kutatásaim fontosabb eredményeit megosztom minden érdeklődővel, különös tekintettel egyes történelmi adatok meg nem haladott újszerűségére.
Az 1697. április 20-án birodalmi grófi rangra emelt széki Telekiek története több évszázada összeforrt Erdély históriájával, politikai és művelődési eseményeivel. A Beszterce-Naszód megyei Paszmoson háborítatlanul és csodálatos környezetben élhetett a Telekiek katolikus ága. A családi kastély Besztercétől délre, Nagysajó mellett, egy eléggé eldugott völgyben épült. A birtokot Teleki Mihály (1671–1720) Kővárvidék főkapitánya, Kolozs vármegye főispánja szerezte meg. A paszmosi ősi ház külső megjelenésében is meseszerű volt, Kővári László megfogalmazásában: „szeszélyes tornyokkal épült ódon kastély”. A kertet és az ebédlőt szentek barokk fogadalmi szobrai ékesítették, melyeket 1796-ban Teleki Mihály (†1793) kamarás és felesége, makfalvi Dósa Ágnes (1762–1806) faragtatott. Az ebédlő falát egy ovális keretű Esterházy-kőcímer díszítette, amit Teleki Ernő a kolozsvári házból vitetett oda és falaztatott be. A paszmosi kastély bejárati kapuja felett elhelyezett kettős – Teleki–Haller – „beszélő címer” az egykori erődített kúriát újjáépítő házaspár, Teleki Pál (1719–1773) Fogarasföld főkapitánya, Doboka vármegye főispánja és hallerkői gróf Haller Borbára (1719–1770) emlékét őrizte. Halotti epitáfiumaik jelzik, hogy elmúlásuk után sem váltak meg egymástól, a kolozsvári piarista templom kriptájában egymás mellett nyugszanak. Az udvarház legfontosabb történelmi emléke a mögötte álló mocsári tölgy, melynek koráról a törzsére erősített fémtáblán olvasható „Anno 1406” felirat tanúskodik. A 605 esztendős, 25 m magas és 7,10 m kerületű ősfa méltó emléke az őt gondozó három évszázados főúri családnak.
Ernő ősei között tudhatta Teleki Ferencet (1785–1831), akit a családi krónika „Költő”-ként emlegetett. Bizonyára nem véletlenül maradt fenn a „Békesség Embere” jelzője sem, amit Herepei Károly használt búcsúztatásakor. A sokoldalú császári és királyi kamarás előd a híres, Göttingában végzett matematikus volt, akit a Magyar Tudományos Akadémia halálának évében tiszteleti tagjául választott. Nevéhez fűződik a kézi szögmérő feltalálása, melyet a bécsi Voigtländer cég gyártott és forgalmazott. Ő kivételesen nem Paszmoson, a nevezetes családi birtokon, hanem Besztercén született. Ennek oka az volt, hogy várandós édesanyját a Horea-féle felkelés idején a megerősített szász városba menekítette férje, Teleki Mihály.
Ernő édesapja, Teleki Ferenc (1870–1925) országgyűlési képviselő a paszmosi családi uradalomban született. Negyedszázaddal később, a millennium évében – 1896. január 9-én – vette feleségül losonczi báró Bánffy Annát. Felesége korai, 1907. október 7-én, 30 éves korában bekövetkezett halála miatt rövid, csupán évtizednyi házasságukból így is öt gyermek született. Három kisleány: Erzsébet (1896–1981), a rövid életű Margit (1898–1906), valamint Cecília (1901–1981) és egy fiú ikerpár: Andor és Ernő. A fiúk születésekor már az egész család Kolozsvárt élt, az Egyetem utca 8. szám alatti fényűzően berendezett Esterházy-házban lakott ugyanis Bánffy Anna édesanyja, lévén a galántai Esterházyak famíliájába tartozott. Az épület nevezetessége, hogy ott 1748-ban rátóti Gyulaffy László árvaházat alapított, melyet 1840-ben megvásárolt gróf Esterházy János Nepomuk (1824–1898), akkor került családja birtokába.
Teleki Ernő ikertestvérével, Andorral együtt Kolozsvárt, 1902. szeptember 11-én született. Az ikrek édesanyja ötéves korukban meghalt, azután nagymamájuk, galántai gróf Esterházy Cecília (1857–1946), losonczi báró Bánffy Ernőnek (1850–1916), az Erdélyi Magyar Gazdasági Szövetség elnökének, az Erdélyi Református Egyház és a Kolozsvári Református Kollégium főgondnokának felesége nevelte őket. A família, amelybe születtek, és a név, amit viseltek, már kicsi korukban kiemelte a fiúkat az átlagos gyermekkorból. Amikor az elalvás előtti mese helyett családjuk történetét hallgatták, tulajdonképpen Erdély históriájával ismerkedtek. A Teleki-gyermekek ezüst kamarási kulcsokkal játszóttak, s megtanulták, hogy a különböző századokban a ruházat mely részén kellett viselni azokat. Egyfajta családi ereklyének számított altorjai gróf Apor István kincstartó 1689-ből származó ezüstkanala. A pecsétnyomó használatának gyakorlásánál sem kellett veszekedniük, 23 kipróbált darabbal próbálkozhattak. A vallásos érzületet volt hivatva felszítani a Krisztus keresztszilánkját őrző ereklyetartó, és az egykori cseszneki Esterházy-erődítmény várkápolnájából megmaradt ezüst misekönyvtábla, melynek domborművein Alexandriai Szent Katalin és Szent Borbála attribútumai tükröződtek.
A magántanuló ikerpár az elemi iskolát 1912-ben, a Váradi Albert igazgatta római katolikus Főelemi Fiúiskolában fejezte be. Középiskolai tanulmányaikat az Erdélyi Római Katolikus Státus kegyesrendiek vezetése alatt álló főgimnáziumában folytatták, ahol 1920-ban érettségiztek. Osztályfőnökük a nagy tudású, széles látókörű piarista szerzetes, Patay József volt.
Az érettnek nyilvánított ikertestvérek sorsa különféleképpen alakult. Andor a budapesti Kereskedelmi Akadémián szerzett diplomát. Kolozsvárra visszatérve a bankszakmában helyezkedett el. 1927-től külföldön, a nemzetközi kereskedelem világában tevékenykedett. Először Konstantinápolyban bukkant fel, mint egy ipari vállalat alapítója. Később a budapesti Külkereskedelmi Hivatal Rt. athéni megbízottja, majd párizsi, hágai és brüsszeli kirendeltségének vezetője. 1937-ben a párizsi Nemzetközi Kiállítás helyettes kormánybiztosa, 1940-ig a budapesti Weisz Manfréd Művek (a későbbi Csepel Művek) igazgatója, a második bécsi döntés után a Külkereskedelmi Hivatal elnöke. Elismertségéről annyit, hogy egyéb kitüntetések mellett megkapta a francia becsületrend tiszti keresztjét és a belga koronarend lovagkeresztjét. A második világégés után az emigrációt választotta. A messzi távolban is nagy szeretettel őrizte nagyapja és édesapja házassági gyűrűit, melybe feleségeik neveinek kezdőbetűi és házasságkötésük évszáma volt begravírozva: Cs[erényi] A[nna] 1867 és B[ánffy] A[nna] 1896. A nemzetközi hírnevet szerzett külkereskedelmi szakember és máltai lovag 1978. január 22-én, a távoli Buenos Airesben hunyt el.
Ernő édesapja betegeskedése miatt az érettségi után csak két év múlva folytathatta tanulmányait. A budapesti Közgazdasági Egyetem hallgatója lett, 1926-ban visszatért szülőföldjére. Az egyetemen szerzett ismereteinek korán hasznát vette, édesapja halála után tizedik, egyúttal utolsó családi tulajdonosként átvette a paszmosi birtok kezelését és irányítását.
1933-tól a magyar királyi Külkereskedelmi Hivatal bukaresti kirendeltségének megbízottja. Ehhez a külügyminisztériumnak is hozzá kellett járulnia, az engedélyt román állampolgársága miatt kapta meg. A magyar–román gazdasági kapcsolatok fejlesztésén, előmozdításán fáradozott. Három év múlva a korábbi előny hátrányára változott, román állampolgársága miatt mondatták le feladatköréről. Egy éven keresztül állás nélkül volt, majd 1937 novemberétől 1944-ig a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) szerződéses alkalmazottja lett.
A II. Károly király által létrehozott Nemzeti Újjászületés Front keretében felállított magyar alosztályt, a Magyar Népközösséget gróf Bánffy Miklós vezette. Elnökletével három fő szakosztály jött létre: a Jósika János vezette közművelődési, a Kós Károly irányította társadalmi és a Szász Pál felügyelte gazdasági. Alosztályának vezetését a szakmai elismertségnek örvendő Teleki Ernő látta el.
A második bécsi döntést követően – hevenyészett feljegyzései szerint – a két ország közötti magas szintű politikai üzenetváltásba is belesodródott. A bukaresti tapasztalatok alapján egyes román politikusok úgy gondolták, hogy bízhatnak benne. Közvetítésre alkalmas személyét alátámaszthatta, hogy rokona volt gróf Teleki Pál miniszterelnöknek. 1940. szeptember 3-án keresték meg Iuliu Maniu üzenetének közvetítésével, amit a tudományos kutatások eddig nem támasztották alá. Ionel Pop – aki Teleki Ernő sajátos jellemzése szerint Maniu pártelnöknek, a Nemzeti Parasztpárt első zászlós urának bizalmi emberei közé tartozott – javaslatában nem kevesebb szerepelt, mint Dél-Erdély önként való átadása.
A kapcsolatfelvételt elősegítette, hogy a Magyar Általános Hitelbankhoz kötődő Telekihez kollegiális viszony fűzte, Pop volt a MÁH romániai vállalatainak elnöke. Erdély egészének átengedését a javaslattevő román politikai erők két feltételhez köthették, erre utalnak Teleki Ernő jegyzetfüzetében a ceruzával odavetett mondatok: az egyik az autonómia – melyről regénybeillő módon a bukaresti királyi palota kerítésénél folytatott tárgyalásokat, – a másik a német megszállás biztosítása, míg a magyar hadsereg bevonul Észak-Erdélybe. Utóbbi kérés a magyarság feltételezett bosszújára hivatkozva fogalmazódott meg. Minderről Teleki Pál az akkori romániai nagykövet, Bárdossy László rejtjelezett táviratából értesült. A javaslatokat visszautasította, elfogadhatatlannak minősítette, attól tartott, hogy a feltételekhez kötött lépés az akkori felfokozott közhangulatban a kormány elsöprésével és talán forradalommal is járna. A nemleges választ Teleki Andor adta át a Szovátán tartózkodó Ionel Popnak.
A magyar csapatok kolozsvári bevonulását követően Teleki Pál miniszterelnök – folytatódnak Teleki Ernő bejegyzései – az Esterházy-házban tárgyalást folytatott. Ezen Észak-Erdély politikai képviseletét és a visszaperlési jog kérdését beszélték meg. A képviselők névsorát össze is állíthatták, mert a jelenlevők – László Dezső és Albrecht Dezső – parlamenti honatyák lettek. Kállay Miklós miniszterelnöksége idején Teleki Ernőt a Felsőház tagjává kooptálták, aki határozattan tiltakozott az ellen, hogy ez rendiségi alapon történjen meg. Ajánlói az alkotmányt segítségül híva azt a megoldást választották, hogy a kormányzónak joga van rendkívüli érdemekért a megfelelő személyeket kinevezni. Rajta kívül még ketten kerültek ilyen módon a parlamentbe: Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke és a Felsőház „Benjáminja”, Széchenyi Károly. Teleki Ernő képviselősége kérészéletűnek bizonyult, két hónap után lemondott mandátumáról. Ebben talán része lehetett Bárdossy László miniszterelnök korábban megfogalmazott véleményének, mely szerint az Észak-Erdélyből a parlamentbe behívott, kooptált képviselőket tömörítő Erdélyi Párt „kezelhetetlen”.
Magyarország sorsa és Erdély jövője szempontjából rendkívül kritikus időszakban – a Lakatos-kormány idejében – Teleki Ernő felkérést kapott, hogy vállalja el a romániai követ posztját. Bizonyára ismerhették egyik állásfoglalását: „Bukarest Pest számára a saját embereik alkalmatlansága folytán mindig torz tükörben állott.” A külügynek szüksége lehetett jól informált, mindkét fél részéről elfogadható, a román politikai és gazdasági körökben járatos diplomatára. Teleki Ernő a későn jött felkérésnek nem tudott eleget tenni. Ha Teleki Pál idejében történt volna, ketten bizonyára többet elérhettek volna a magyar–román kapcsolatok javítása érdekében.
A politikai élettől való többszöri visszavonulását fontos szakmai feladat feledtette: az Erdélyrészi Gazdasági Tanács második embere, ügyvezető alelnöke lett. A kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara Kossuth Lajos utcai székházának II. emeletén működő Tanács feladata a kelet-magyarországi, az észak-erdélyi területek és az „anyaország” gazdasági életének minél eredményesebb összehangolása volt. Azon intézmények közé tartozott, melyet nem magyarországi „ejtőernyősök”, hanem helybeli, hozzáértő szakemberek irányítottak. Jelentőségét hangsúlyozta, hogy uzoni gróf Béldi Kálmán zsibói földbirtokos elnökletével a magyar kormány tanácsadó és véleményező szerveként működött. A Tanács tagjai közé tartozott még losonci gróf Bánffy Miklós (akivel a Magyar Népközösségben együtt dolgozott), Korparich Ede (az észak-erdélyi Hangya-szövetkezet marosvásárhelyi elnök-igazgatója), Rátz Mihály építőmester (a kolozsvári Iparos Egylet elnöke) és széki gróf Teleki Béla (az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke).
A hívő, keresztény embert azzal tisztelte meg egyháza, hogy az Egyházmegyei Tanács (régebbi nevén Erdélyi Római Katolikus Státus) tagjává választotta. A Tanács hatásköre az erdélyi egyházmegye területén lévő római katolikus középiskolák, gazdasági iskolák és a velük kapcsolatos bentlakások fenntartására, az egyházmegyei alapok tulajdonát képező bérházak, mező- és erdőgazdasági ingatlanok kezelésére terjedt ki. A világi tanácsosok között ismerős nevekre bukkanhatunk: György Lajos (a Líceum-könyvtár igazgatója) és gróf Béldi Kálmán.
Az 1945 után bekövetkezett nagy történelmi és politikai változások után osztály- és sorstársai általánosan jellemző életét élte. 1949. május 1-ig állás nélkül tengődött. Akkor lehetőséget kapott, hogy képességének és tudásának megfelelően megtalálhassa az őt megillető méltó helyét, és beilleszkedhessen a szocialista Románia új társadalmi rendjébe. A 7. számú Átképzési Központban (Centrul de recalificare No. 7.) fél év alatt elsajátíthatta az asztalos mesterséget. Első munkahelye egy nagy építkezési vállalat (Intreprindere Construcţia şi Instalaţii) volt, ahol villanyszerelő beosztásban dolgozott. Ezt követően 1952 és 1954 között raktárnok volt a Mezőség legnagyobb községében Mocson, egy Cariera nevű üzemnél. Mind feljebb emelkedett, következő munkahelyén, a község tanácsházának egészségügyi osztályán (Sfat Popular Raion Mociu Secţia Sanitară) könyvelőként már tisztviselői beosztásba emelkedett.
1954-ben egy hirtelen fordulattal a „romániai burzsoázia” élő-halottjait gyűjtő temetőbe, a Duna-Deltában fekvő Măcinbe, a Brăilától keletre fekvő faluba internálták. Először ott készültek a filmben a démonok táncaként emlegetett torzképrajzai. Érzékeny lelkülete így tükröztette az őt körülvevő abszurd világot és irracionálissá torzult szereplőit, a nagyon is létező, nemcsak képzeletében élő, az emberi alapvetést, a humánumot megtagadó, a sztálini nemzeti szocializmus módszereit másoló országot, az akkori román Abszurdisztánt. Hazatérhetett, túl értékes volt ahhoz, hogy elpusztítsák.
1955-től alkalmat kapott egyháza közelében és a műemlék-restaurálás területén működni. Két éven keresztül a Szent Mihály-templom felújítási munkálatainál anyagraktárosként nyert beosztást. Ezt követően a Farkas utcai református templom és a lutheránus püspökség épületének helyreállításánál volt technikusi beosztásban. Később mintázó szobrászként ismét a főtéri templom megújításánál jutott munkalehetőséghez.
A megváltozott világban 1960. május 15-én kapott először műveltségének, érdeklődési körének és habitusának egyaránt megfelelő feladatot. A Római Katolikus Egyházművészeti Bizottság tagja lett, mely Kolozsváron, a Szent Mihály plébánián működött. Ha megismerkedünk a bizottság összetételével, megérthetjük lelkesedését és ügybuzgalmát. Elnök: Márton Áron püspök, alelnök: Baráth Béla kanonok-plébános, tagok: Bágyuj Lajos építőmester, Rátz Mihály műszaki tanácsos, Kelemen Lajos nyug. levéltári főigazgató, Köpeczi Sebestyén József nyug. egyetemi könyvtárnok, heraldikus, Bíró Vencel nyug. egyetemi tanár, az 1948-ban államilag feloszlatott piarista rend exprovinciálisa és Vámszer Géza középiskolai tanár. Az egyház érdeme, hogy a rossz anyagi viszonyok és társadalmi megbecsültség nélkül tengődő neves szakembereket bevonták. Ideig-óráig egyfajta védőhálót vontak köréjük, s talán némi anyagi segítség is adódott. A legfontosabb mégis az a tudat lehetett számukra, hogy ismereteikkel, tudásukkal még mindig tudnak és engedik őket szolgálni közösségük javára.
Miért vonzódott a gazdasági és pénzügyi szakember a műemlékekhez, a régi tárgyakhoz? Mindez visszanyúlik a messzi gyermekkorba. A szülői ház és a paszmosi kastély berendezése egyaránt a múltat idézte. Emlékezzünk Bíró József művészettörténész egyik örökbecsű megállapítására, mely szerint Erdélyben „a kastély már maga a történelem”. A családi arcképcsarnok festményei és az ősökhöz kapcsolódó régi tárgyak szinte mindegyike Erdély történetének hol dicső, hol szomorú évszázadáról regélt. A kiterjedt rokonságban egyöntetű tisztelet övezte az ellenségei által „Kopasz”-nak gúnyolt Teleki Mihály kancellárt. Még azt is számon tartották, melyik családtag őriz róla készült képet, metszetet vagy egyéb ábrázolást. Akkor még volt hol keresni azokat: Teleki Artúrnál (Dudu bácsinál) Tancson, Teleki László Gyulánál Kövérhosszúfalun, Teleki Károlynál (Pufinál) Sáromberkén és Teleki Pálnál Budapesten, József téri házában. Ma csak a családi emlékezés tanúskodhat a képek egykori létezéséről.
Kelemen Lajos Benczúr Gyulánénak írt leveléből (Kolozsvár, 1922. szeptember 4.) tudhatunk a Telekiek hatvan darabot számláló családi képgyűjteményéről. A nagymama, gróf Esterházy Cecília őrizetében álltak – helyesebben mondva függtek – a piarista templom előtti Mária-szobrot állító göncruszkai gróf Kornis Antal és második felesége, királyhalmi Petki Anna élethű festményei is. A gróf Bethlen Györgyné Majális utcai lakásán 1926. november 17–21. között megrendezett régi műtárgyak kiállításán nem a történelmi arcképcsarnok képei szerepeltek. Kelemen Lajosnak a Művészeti Szalonban megjelent tudósításából ismeretes, hogy a családi gyűjteményből hat, egymásba járó Kornis-címeres poharat, és egy altwien, bástyamotívumos kávétartót tettek közszemlére.
A kiterjedt főrangú rokonságra a 18–19. századi családi miniatúra-gyűjtemény hívta fel a figyelmet. Ennek egyik ragyogó rézrámás darabja gróf Mikó Imrét, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapítóját ábrázolta. Ugyancsak az elődökre emlékeztetett a fehér falon félelmetesnek tűnő Kornis-buzogány, és az Apafi korabeli nyeregtakarón elhelyezett kardgyűjtemény. A már említett 1926-os régi műtárgykiállítás beszámolójából köztudomásúak az értékes és féltve őrzött történelmi emlékek. Az egyik kard pengéjén viselte a korát jelölő aranyos évszámot: 1549. A másik, rubinokkal ékesített 16. századi pallosról azt tartotta a hagyomány, hogy a lefejezett Bánffy Dénesnek volt kedves fegyvere. (Honnan sejthette volna szegény, hogy éppen egy ilyen szeretett fegyverfajta vet véget földi pályafutásának.)
Teleki Ernő öregkorában sokat betegeskedett, de az óramű pontosságával beosztott baráti látogatások mindig felvidították. Kedvelt időtöltése volt, amikor a „kolozsvári lexikon”, az évszázadot megélt Bocsánczy László, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank volt igazgatója és Nemes István ügyvéd segédletével képzeletben rendre vizitálták a kincses város jól ismert családjait. Szűk baráti köréhez főleg arisztokraták (Apor Márta, Bethlen Béla, Lendvay Gaszton, Nemes Sarolta, Teleki Mihály, Wesselényi Mária), írók (Bajor Andor, Bretter György, Gáll Ernő, Mikó Imre) és művészek (Cseh Gusztáv, Erdős Tibor, Fülöp Antal Andor, Gergely István, Miklóssy Gábor, Nagy Imre, Vetró Artúr, Tassi Demian) tartoztak. Szívesen segített az erdélyi múltat kutató történészeknek, művészettörténészeknek. Járt nála Jakó Zsigmond, Benkő Samu és felesége Nagy Margit, Kiss András, Marica Guy Viorica, Debreczeni László. A leggyakrabban talán Markó Bélával, kedves borbélyával találkozott. 1974-ben rendkívüli öröm érte, szülővárosukban találkozhatott az oly messzi távolba – Buenos Airesbe – emigrált ikertestvérével, Andorral.
A „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” (Megváltoznak az idők, és mi is megváltozunk bennük) általánosan igaz megállapítása átvitt értelemben rá nem vonatkozott. Soha nem feledkezett meg származása társadalmi kötelezettségeiről, és ennek mindenkori tudatában élte le életét.
Szülővárosában hunyt el 1980. november 27-én, életének 79. évében. Néhány nap múlva, a decemberi hónap első napjának délutánján helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. A gyászjelentőn már nem merült szürkeségbe a neve. A fekete gyászkeretes partecédula méltóságteljesen jelentette, hogy egy széki Teleki halt meg. Úr volt, kolozsvári és erdélyi magyar. Őrizzük emlékét az őt megillető kegyelettel.
SAS PÉTER 
Szabadság (Kolozsvár)

Aki elutasította az állambiztonság beszervezési kísérletét
Szekuritátés dossziék nyomában.
Gergely István római katolikus lelkészt Erdély-szerte Tisztiként ismerik. A fiatalok lelki nevelése melletti elkötelezettsége 1987-es csíksomlyói kinevezésével csúcsosodott ki: a rendszerváltás után immár intézményes keretek között fogott hozzá az árva gyerekek felkarolásához. Az egykori csíksomlyói plébánost a rendszerváltás előtt a szekuritáté likvidálni akarta.
Miután a hetvenes években sikertelenül próbálták beszervezni, a kommunista állambiztonság emberei 1989 decemberéig számtalanszor beidézték a szekuritátéra, hiszen minden lépését besúgók figyelték. A vele készült beszélgetés rávilágít a kommunista rezsim azon törekvésére, hogy a besúgókon keresztül az egyház minden apró lépéséről tudomást szerezzen. Gergely István emiatt tartja furcsának, hogy az egyházi vezetés elzárkózik a múlt őszinte feltárásától. – Egyik előző beszélgetésünk alkalmából mondta, hogy a kikért szekuritátés dossziéja 600 oldalt számlál. Az állami szervek szemében ezek szerint megrögzött antikommunistaként szerepelt… – A kommunista rezsimmel már gyermekkoromban szembekerültem, amikor az iskolában KISZ-tagnak akartak felvenni. Hetedikben az osztályunkból mindenki aláírta a belépési nyilatkozatot, egyedül én utasítottam el. Szünetben a tanárok behívtak az osztályba, és körbefogtak: az egyik egy kis pálcával, nem durván ugyan, de ütögette a fejemet, a másik a pajeszomat próbálgatta. Egyféle vallatás volt ez, hogy miért nem írom alá KISZ-tagságomat. Pár napig sikerült ellenállnom, végül beadtam a derekam. – Volt-e ennek valamilyen előzménye a családban? Ebben az ellenállási kísérletben szülei támogatták? – A hatvanas években szülőfalumban, Vicében éppen folyt a kényszerkollektivizálás. A szüleim otthon erről sokat beszélgettek, én meg gyerekfejjel sehogy sem értettem meg, hogyan vehetnek el tőlünk valamit, ami a mienk. Amikor a kertünket kobozták el, és a községi pártitkár jött kimondani a szentenciát, elkezdtem vele vitatkozni. Annyira igazságtalannak tartottam az eljárást, hogy hatodikos fejjel kemény vitába szálltam vele. Egyszer csak otthagyott és odafordult édesapámhoz: „ez a gyerek azért mond ilyeneket, mert maguk tanítják erre”. A szavaitól hirtelen megrémültem, mert beláttam, hogy ezzel sokat árthatok a szüleimnek. – A kényszer-szövetkezetesítéssel már gyerekfejjel megismerte a rendszer igazi arcát… – Ezek a súlyos visszaélések a szemem előtt történtek. Ma is jól emlékszem a részletekre. Volt egy gyerektelen család a faluban, akik nagyon szerettek, többször is náluk aludtam. Volt egy Manci lovuk: amikor be kellett szolgáltassák, Marika néni átjött hozzánk, és szólt, jöjjek, mert utoljára ülhetek a lóra... Emlékszem, nagy szomorúan felültem a Mancira – egy hatalmas, széles hátú ló volt –, és együtt vonultunk be a kollektívbe. Hamar megértettem, hogy ami most jön, az valami rossz lesz, amit nem szabad elfogadni. A papunkat, Pattantyús Ábrahám Miklóst, aki megkeresztelt, kétszer is elvitték a falunkból, évekig ült börtönben. Amikor kiszabadult, és visszatért Vicébe, egy hétköznap a falu népe összegyűlt a templom előtti téren. Mint ünnepnapokon, zúgtak a harangok, mindenki őt várta. Gyerekfejjel ekkor értettem meg, hogy tisztelet övezi azokat, akik szembe mernek szállni az igazságtalansággal.
– A Beszterce megyei Vicéről Gyulafehérvárra került. Mit jelentett ez egy tizenéves gyerek számára? – 1970-ben kerültem Gyulafehérvárra, kántoriskolába. Akkoriban jött hozzánk Albert atya plébánosnak, miután Désen szétverték a barátokat. Példája nyomán akkoriban sok fiú szeretett volna pap lenni. Gyulafehérváron egy más világ fogadott: szalmazsákot kellett magunkkal vigyünk, és azt az iskola udvarán töltöttük meg szalmával. Tanárainkat azonban szerettük, megbíztunk bennük. Meg sem fordult a fejemben, hogy lenne olyan tanár, aki nem az egyházát, hanem a kommunista rezsimet szolgálja. Márton Áron püspök mellett tanultunk. Szilenciumon, emlékszem, az ablak felőli padokban egy-egy kollégánk elszólta magát, hogy elindult sétálni a püspök úr. Mindannyian az ablakokhoz léptünk, és néztük, ahogy a püspök lassú léptekkel, méltóságteljesen jön lefele. Önmagában nagy esemény volt ez. Emlékszem nagy bakancsaira, a nagykabátjára, a kopott Kossuth-kalapra, sétapálcájára...
– Gondolom, a rendszer emberei, az állambiztonság ezt a tanár és diák számára egyaránt meghitt környezet is megbolygatták előbb-utóbb...
– A kántorképző középiskola után a gyulafehérvári teológia következett. Itt már érezhető volt a rendszer kevésbé tapintatos jelenléte. Másodéves koromban, amikor a vakáció idején otthon tartózkodtam, váratlanul behívattak a szekuritátéra. Több mint egy félnapon keresztül vallattak, puhítottak, próbáltak becserkészni. Megvillantották az élet szépségeit: elmondták, hogy amennyiben melléjük állok, és besúgó leszek, minden földi jóban részesülni fogok. Azt mondták, ha aláírom a nyilatkozatot, Rómában folytathatom tanulmányaimat, itthon pedig olyan plébániára kerülök, hogy soha nem lesz anyagi gondom. Ezt a szót használták: „zsíros” plébániára fognak kihelyezni. Meglebegtették előttem, hogy oda utazhatom a világon, ahova akarok, mert adnak útlevelet. A hosszú beszélgetés során aztán kiderült, hogy Anaklét atya besúgójává akartak beszervezni, akinek minden mozdulatára, minden szavára kíváncsi lett volna a szekuritáté. A teológiáról valószínűleg már elárulta valaki, hogy nagyon jó viszonyba vagyok vele. Szinte minden nap behívott, és sokat mesélt. Többek között arról is, hogy mit mondott a Szabad Európa: meggyőződése volt, hogy ez a rendszer sokáig nem maradhat fenn. Megbízott bennem: ha valahova titkos küldeményt kellett eljuttatni, engem és egy másik társamat kért meg. – Egyedül ment a szekuritátéra? – A plébánosom kísért el Besztercére, a szekuritáté ajtajáig. Miután órákon keresztül várakozott rám, felszállt az utolsó buszra, és hazament. Én késő éjszaka kerültem haza: szerencsére a szüleimet a plébános megnyugtatta. Abban az esztendőben szerettem volna Magyarországra utazni, de már a vallatás idején szóltak, hogyha nem írom alá a belépési nyilatkozatot, nem mehetek. Azt válaszoltam, rendben, akkor nem kell útlevél. – Hogyan lehetett ellentmondani a szekuritáté tisztjeinek? – Nekem ez volt az első találkozásom velük, még nem volt semmilyen tapasztalatom, de tudtam, hogy én nem leszek besúgó! Először azzal próbáltam elhárítani a kérést, hogy ezt meg kell beszéljem a tanáraimmal. Mint akit megcsípett valami, úgy ugráltak fel a helyükről a tisztek, és egymást túllicitálva kiáltoztak: szó sem lehet róla, hogy én bárkivel is szót váltsak az itt elhangzottakról. Aztán újra barátságosabb lettek: arról győzködtek, hogy tulajdonképpen embereket menthetnék meg a börtöntől, ha jelenteném róluk, hogy miben sántikálnak. Azt mondták, így meg lehetne előzni, hogy bárki is rossz útra térjen a teológiáról. Aztán elkezdtek agyba-főbe dicsérni: legyek a barátjuk, mert nagyon szimpatikus és mindenki által kedvelt, elfogadott diák vagyok. Olyan ember, aki mindenkihez közel tud férkőzni. Így tartott ez hosszú órákon keresztül, késő éjszakáig. Végül befejeződött a kihallgatásom. Nem álltam kötélnek: azt mondtam, én ezt semmilyen formán nem tudom vállalni. Akkor egy papírlapot tettek elém, és az egyik tiszt diktálta: „amennyiben az itt elhangzottakról bárkinek is szólnék, akkor kérem az állami hatóságokat, hogy a törvények értelmében börtönbüntetéssel sújtsanak”. Nem tudtam, hogy van-e ilyen törvény, de akkor úgy gondoltam, hogy jó, ha ezt aláírom. A papirost a tiszt magához vette, majd megragadta a karomat, és kitaszigált az utcára. Emlékszem, a besztercei szekuritáté főnöke a kihallgatás alatt többször is bejött, utoljára késő éjszaka, a találkozó vége fele: ma is látom a tekintetét, amint csodálkozással vegyes megbecsüléssel nézett rám. Valószínűleg nem ilyen magatartáshoz voltak szokva. – Kivel beszélte meg kihallgatás után a történteket? – Alkalmival hazatértem a szülőfalumba, és először a plébánoshoz mentem. Intett az ujjával, hogy egy szót se, a polcról leemelt két nagy unitárius poharat, és lementünk a pincébe. A poharakat megtöltötte, ráültünk a hordókra, és ott meséltem el részletesen első találkozásomat a szekuritátéval. Másnap reggel Bethlenben vonatra ültem, és leutaztam Gyulafehérvárra. Első dolgom az volt, hogy Anaklét és Huber atyáknak részletesen elmeséltem a történteket. Amikor elmondtam, hogy mit írtam alá, Huber atya legyintett, és azt mondta, ilyen törvény nincs! Innentől kezdve felbátorodtam, és mondtam fűnek-fának, hogy engem be akart építeni a szekuritáté. – A diákok körében lehetett beszélni? Gyanakodtak besúgókra? – Bizonyosat nem lehetett tudni, de voltak sejtéseink, hogy közöttünk kik a beépített emberek. Óvakodtunk, tartózkodtunk tőlük. Sejtettem, hogy immár én is rajta vagyok a megfigyeltek listáján, akikről folyamatosan jelentenek. Ez hamarosan be is bizonyosodott, amikor a szekustisztek egyre többször idéztek be kihallgatásra. – Az újabb beidézések már teológusként elkezdődtek? – A besztercei kihallgatásom után újabb és újabb idézések jöttek. Az egyikre ma is jól emlékszem: lelkigyakorlaton vettünk részt Vicében, amit a Hargitán folytattunk. A résztvevők között voltak teológusok, néhány plébános, magyarországi vendégek, és sok helybéli fiatal. Vicében kezdtük néhány elmélkedéssel, aztán elutaztunk Csíkba, ki a Büdösbe, ahol már elég sokan csatlakoztak. Megpróbáltuk diszkréten, csendben szervezni, de mégis nagy híre lett. Ahogy visszamentünk a teológiára, Páll Jóskával együtt (ő ma resicai plébános) rögtön hivatott a szekuritáté. Menet azt éneket énekeltük, hogy Nem félek, nem félek... Ezzel igyekeztünk bátorítani magunkat. A tisztek Jóskát beültették az egyik szobába, engem a másikba, és ugyanazokat a kérdéseket tették fel mindkettőnknek. Volt egy előérzetünk, hogy ez így lesz, emiatt úgy egyeztünk, hogy csak az igazságot mondjuk. Igazából nem volt rejtegetnivalónk, hiszen tudtuk, hogy egy lelkigyakorlat nem lehet bűn. Kiderült, hogy a fiatalokat is sorra vették, kikérdezték őket Csíkban. A vallomásainkról jegyzőkönyv készült, ezt aláírtuk, aztán elengedtek. Az ilyen kihallgatások mindig azzal értek véget, hogy kirúgással fenyegettek! A tiszt szavaiból nem értettem, hogy honnan rúgnak ki: a városból, a teológiáról, vagy az országból? – Szekuritátés dossziéjának kézbevétele után rálelt ezekre a kihallgatásokra? – Ezek mind részletesen megjelennek a több mint hatszáz oldalon. A dossziéban tételesen szerepelnek azok a szekuritátés fenyegetések is, amelyek ugyan élőszóban nem hangzottak el, azonban leírva rögzítik, hogy milyen intézkedéseket kell foganatosítani velem szemben. – Hány helyen teljesített szolgálatot a teológia elvégzése után? – Gyergyóújfaluban kezdtem diakónusként, onnan kerültem Gyergyószentmiklósra, majd Brassóba, innen Kiskapusra, majd 1987-ben Csíksomlyóra. A szekuritáté parancsára 1989-ben a megyéből is el akartak takarítani. A helyzet pikantériája, hogy jóval a rendszerváltás után, amikor jegenyei lelkészként szolgáltam, meghívtam helyi fellépésre a Hargita néptáncegyüttest. A rendőrség egész nap ott körözött a faluban, majd előállított, hogy milyen jogon hívom meg az együttest Jegenyére? Van-e erre engedélyem? Azt válaszoltam, ha ez ilyen bonyolult, akkor a templomban tartjuk meg a rendezvényt. Végül mégis bekerültünk a kultúrházba, és egy nagyon sikeres előadást láthatott a közönség. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a megfigyelés, a zaklatás a rendszerváltással nem ért véget... – Példája azt bizonyítja, hogy aki akart, ellen tudott állni a szekuritáté beszervezési kísérleteinek... – A hetvenes, nyolcvanas években a beépítéskor egyfajta szelíd erőszakot alkalmaztak, de a szekuritáté nem minden áron szervezett be. Azt gondolom, ha valakit minden áron beépítenek, az nem „megbízható munkaerő”. Nekem akkor csak annyi bántódásom esett, hogy nem mehettem Magyarországra, miközben teológus kollégáim elmehettek. A későbbi kihallgatások alatt már nem a beszervezésről folyt a párbeszéd: a szekuritáté lemondott arról, hogy munkatársa legyek.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A vadezüst haj és a tekintet… (Beszélgetés Vargha Mihállyal)
Tegnap délután, halálának tizedik évfordulóján avatták fel városában, Kovásznán Fábián Ernő mellszobrát, Vargha Mihály alkotását. Megkérdeztük a szobrászművészt, körülbelül hányadik köztéri szobra ez, s miben tér el, ha egyáltalán eltér az eddigiektől.
– Legutóbbi, ugyancsak a Háromszékben megjelenő hosszabb beszélgetésünkben elmondtam, a nyolcvankilences változások után mindenképpen örömteli esemény volt, hogy az erdélyi magyarság nagy történelmi személyiségeiről és művészeiről is készülhettek köztéri szobrok. A Ceauşescu-rendszer utolsó évtizedében ez már teljesen elképzelhetetlen volt. Engem, aki addig ebben a műfajban nem dolgozhattam, meglepően sok felkérés ért. Az elmúlt két évtizedben mintegy 25–30 szobrot készíthettem történelmünk és kultúránk nagyjairól. Egy idő után, amikor már szabad kezet kaptam a megrendelőktől – nem szóltak bele az elképzeléseimbe, az elején ez sajnos még nem így történt, ezért sok szobromat, ha lehetne, újra megcsinálnám! –, megpróbáltam újítani, készítettem nonfiguratív szobrokat is, például az ötvenhatos emlékművet, ahol nem egy megkötözött vagy kivégzését váró rab szerepel, ahogyan az egyesek szerint elvárható lett volna, hanem egy bronz entitás feszíti szét a vörös tömböt. És nonfiguratív a kivégzett magyar mártírok emlékezete előtt tisztelgő szárazajtai kompozíció is. Az utóbbi időben figuratív szobraimnál is megpróbáltam újítani. A Benedek Eleké egy ülő alak, Gyárfás Jenő ecsettel, palettával kezében, festőköpenyében áll a képtár bejáratánál. Nem mondhatnám, hogy mindenkinek tetszettek ezek, de a többség elfogadta, öröm volt látni, hogy a gyerekek felmásztak Elek apóra, az ölébe, a térdére ültek, a nyakába csimpaszkodtak. Az utóbbi időben készülő Potsa József- vagy Fábián Ernő-szobrom már csak azért is más, mert ezek nem egész alakosak, hanem mellszobrok. Fábián Ernő esetében tehát értelemszerűen az arcra kellett összpontosítani. – Ismerted személyesen is Ernő bácsit? – Kézdivásárhelyen láttam egy író-olvasó találkozón, valamikor kamasz koromban. Impozáns ember volt, a vadezüst hajával. Azt hiszem, Nagy Lászlóról mondta valaki, hogy vadezüst haja van. Nos, neki is ilyen volt. Nagy segítséget kaptam Márta nénitől, az özvegyétől is, fényképeket, a naplójegyzeteit. Ez óriási élményem volt, azonnal, természetszerűleg jöttek a visszacsatolások, hogy én hol is voltam, Iaşi-ban vagy a katonaságnál akkor, amikor ő a dátum szerint ezt és ezt gondolta a katasztrofálisan romló közállapotainkról. A fotók alapján próbáltam rekonstruálni az arcát, hamar rádöbbentem, hogy a látszólag puha és finom formák alatt van valami nagyon kemény!... Aztán a szeme... Az arcán mintha mindig is halvány, kis mosoly lebegett volna, a szemében viszont volt egy határozottság, a meg nem alkuvó, igazáért a végsőkig elmenő ember tekintete. Ez a kettősség: a mosoly és a szemvillanás, valamint az a mozdulat, ahogyan időnkét hátrasimította lobogó, vadezüst haját, nagyon megragadott. Láthattam az első, 1990-es március 15-i ünnepségen is, ahol megindító beszédet mondott, azok után, hogy egy nappal korábban ismeretlen tettesek beverték az ablakát!... Mindez azonban láthatólag nem rendítette meg, nem riasztotta el, mondta a magáét, dacosan, vonzón, felejthetetlenül... Egy éve kaptam a felkérést, volt időm, megpróbáltam mindent összeszedni, próbáltam mindennek utánamenni, hogy milyen sikerrel, azt a szobor nézői dönthetik el, akik közül sokan nálam közelebbről, bensőségesebben is ismerhették Őt; rengeteg tanítványa, tisztelője van... – Újabb köztéri szoborra van megrendelésed? – Igen, egy Márton Áron mellszoborra, mostanában a püspök úr személyisége foglalkoztat, hiszen, akár a Fábián Ernő-szobor esetében, itt is mindent az arc dönthet el. – Van-e kölcsönhatás saját, rendkívül érdekes kompozícióid – gondolok itt elsősorban a sámánjaidra – és a köztéri szobrok között? – Igen. De úgy gondolom, ez elkerülhetetlen és bizonyos fokig természetes is. Bizonyos műhelypraktikákra gondolok, bizonyos rejtett geometriára. Szeretem a textúrázást, oldottabban mintázok, impresszionisztikusabban, miután megszerkesztem a figurát s szárad, sokat oldok, belenyúlok kézháttal, fröcskölöm rá a híg agyagot, belenyúlok esetleges tárgyakkal is, amikor a gyerekeim kicsik voltak, a játéktraktor kerekének recés gumijával is, vagy a feleségem tésztaszaggatójával... Egyszerűen nem tudom elviselni a sima felületeket. – Mitől függ az, hogy sikerül-e egy szobor? – Sok mindentől, a körülményektől is nyilván, de leginkább attól, hogy milyen lelkiállapotban van az ember, sikerül-e helyzetbe hoznia önmagát, ha valamit unottan csinál, azt a nézők azonnal meg fogják érezni...
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Aki elutasította az állambiztonság beszervezési kísérletét
Az elmúlt évtizedekben önt olyan ifjúsági lelkészként ismerték meg, aki sokat foglalkozott a fiatalok lelki gondozásával, jól ismeri sajátos gondjaikat, bajaikat. Mikor kezdődött ez a bensőséges kapcsolat a fiatalokkal? – Gyergyószentmiklóson káplánként több ifjúsági csoportot szerveztünk: annak idején több százan jártak ezekre a csoportos ifjúsági találkozókra a városból illetve a környező falvakból. A házaknál kis csoportokat, úgynevezett biblia-köröket hoztunk létre. Minden vakációban lelkigyakorlatos táborokat szerveztünk, a Pásztorjátékot rendszeresen előadtuk különböző helyszíneken, még vendéglőben is a Gyilkos-tónál. A Mikulás-ünnepségekre több mint ezer gyerek jött el. Amikor a kommunista hatalom minden lehetséges módon megpróbálta korlátozni a vallásgyakorlást, az ilyen aktív egyházi élet, a gyerekek, fiatalok széles körű bevonása a hitéletbe főbenjáró bűnnek számított. – Egyházi szinten volt-e valamilyen előírás arra nézve, hogy meddig lehet feszegetni a hivatalos keretet? Melyek azok a foglalkozások, amelyek úgymond szemet szúrtak a hatalomnak? – Ilyen előírás vagy tiltás hivatalosan nem létezett. Minket arra szenteltek fel, hogy az igét hirdessük, és ez semmilyen előírás szerint nem szorulhatott csak a templom falai közé. Ha valaki erre hivatkozik, példaként a temetéseket említhettem volna, hiszen az is a templom falain kívül történik. – A szekuritáté nyilván nem így gondolta...
– A kis csoportos foglalkozásoknak nagy híre kelt a Gyergyói-medencében, sokan beszéltek róla, és nagyon sokan be is kapcsolódtak. A szekuritáté azonban hamar lecsapott: sorra bevitte, beidézte a csoportok tagjait. Az embereket egyenként, külön-külön hallgatta ki. Akkor tapasztaltam meg a hívek és a közöttem levő szolidaritást: mielőtt bárki bement volna a szekuritátéra, előbb bejött hozzám a plébániára, majd kihallgatás után visszatértek, és mindent elmeséltek. Mindeniküket bátorítottam, lelkesítettem. Elmondtam, hogy Jézus Krisztus is szenvedett. Arra biztattam őket, hogy mindenért rám kenjék a felelősséget, hiszen lelkészként én voltam a szervező, a kis csoportok irányítója, nekik így bántódásuk nem eshet. – Önt akkor még nem hívták be?
– Erre később került sor, előbb a kis csoportok tagjait térképezték fel házról házra. A szekuritáté, persze, hamar rájött, hogy tőlem mennek és hozzám jönnek vissza a hívek. Az egyik szentmiklósi embert, amikor éppen tőlem lépett ki, bevitték újabb kihallgatásra, hátha sikerül valami rám terhelő vallomást kiszedni belőle. Az atyafi csak azt mondta, amit tőlem hallott: Jézus is szenvedett, így ő szenved a hitéért. A szekuritátés tisztek tépték a hajukat, hogy ti nem Jézusért, hanem a saját hülyeségeitekért szenvedtek. Végül is nem volt, mit tegyenek, mindenkit elengedtek, hiszen a kommunista időkbeli törvények alapján sem lehetett tiltani a Biblia-olvasást, a keresztény hitet. – A dossziéjában mindez részletesen megjelenik?
– Hihetetlenül sok anyag gyűlt össze ezekről a gyergyói kihallgatásokról. Mindenkit meg akartak félemlíteni, azonban különösebb bántódása senkinek nem esett. Nem volt mibe belekapaszkodniuk, hiszen semmilyen törvénytelen cselekedetet nem követtünk el. Én már rutinosan mozogtam a kihallgatásokon: tudtam, hogy a szekuritáté nincs mivel megfogjon, nincs mivel zsaroljon. Legfeljebb elhelyeztethet más településre, ahogy ez később meg is történt. – Az ankétok során volt-e olyan pillanat, amikor úgy érezte, hogy többé szabad emberként nem távozhat? – Ezek az ankétok az évek során sokasodtak, de a gyakran estébe nyúló, többórás „együttlét” után mindig kiengedtek. Éreztem, persze, hogy keresik azt a kiskaput, amivel hatékonyabban lecsaphatnak rám. Így találták ki azt a mesét, hogy írjam le, miszerint ezek után be fogom tartani az ország törvényeit. Erre többször is kényszeríteni próbáltak, de mindannyiszor azzal utasítottam el, hogy ilyesmit nem írok le, mert az ország törvényeit eddig is betartottam. Éreztem, hogy itt a csali: amennyiben ezt leírom, rögtön azt mondhatják, hogy eddig bűnt követtem el, tehát felelősségre vonhatnak, akár le is tartóztathatnak. A gyergyószentmiklósi szekuritáté egy idő után megunta a meddő, semmi sikert nem hozó munkát. Így kerültem Brassóba. – Az új plébánia ajtaján mikor kopogott a titkosszolgálat? – Egy év telt el: addig, gondolom, figyeltek, követték a tevékenységemet. Nem hiszem, hogy nagy meglepetést okoztam nekik, mert Brassóban ugyanazt folytattam, amit Gyergyószentmiklóson abbahagytam. Épp beteg voltam, magas lázzal feküdtem, amikor egy este a szekuritátés tiszt bejött a plébánoshoz egy listát tartalmazó ívvel: egy csomó kérdésre várták a választ. Mondtam a plébánosnak, hogy én ezekre a kérdésekre nem válaszolhatok, erre ő sarkon fordult, és otthagyott. A szekuritáté névsort várt tőlem azokról az egyetemistákról, akik hozzánk járnak a gyülekezetbe. Arra is kíváncsiak voltak, hogy mi hangzik el a hittanórákon, miből készülök a találkozókra. Olyan kérdések voltak ezek, amelyekre lelkész világi hatalomnak nem válaszolhatott. A szekuritátét azonban megkerülni nem lehetett. Akkora nyomás volt rajtam, hogy már nehezen tudtam idegileg elviselni. A szekustisztek a kihallgatáson azzal fenyegettek meg, hogyha még egy hittanórát tartok, kirúgnak. Azt mondták, a püspöktől hozzak írásos papírt arról, hogy én végezhetek ilyen tevékenységet. Hosszas vívódás után egy éjszaka úgy döntöttem, hogy elutazok Gyulafehérvárra. – Abban reménykedett, hogy felettesei kiállnak ön mellett? – Akkora nyomás nehezedett rám, hogy feletteseimmel kellett megosztanom lelki vívódásaimat, hiszen egyedül képtelen voltam szabadulni a szekuritáté karmaiból. Szörnyű állapot volt. Mindenhol ott voltak, mindig lecsaptak ránk, és minden eszközzel megpróbálták életünket ellehetetleníteni. Nem voltak, persze, illúzióim, mégis abban reménykedtem, hogy az egyházi vezetésnek van némi hatalma. Előbb Erős kanonokkal beszéltem, aki azzal biztatott, hogy a püspöktől megkapom ezt az írást. A püspök viszont nem adott ilyen írást: kérésem hallatán hallgatott egy nagyot... Az lepett meg legjobban, hogy a püspököm meglepődött a történetemen. Azt kérdezte: „mit mondjak magának?” Azzal próbálta mentegetni a helyzetet, hogy nem az én dolgom összeszedni az ifjúságot, hanem kövessem a híveket, melyik hova költözik. Miközben Brassóban az egyetemistákat próbáltam összefogni, püspököm azt javasolta, ne foglalkozzak ezzel, mert a hitoktatás csak tizedikes korig kötelező. Akkor láttam, hogy mi külön malomban őrölünk... – Gyulafehérvári látogatása után kiszolgáltatottabbá vált? – Nehéz időszak volt az: a szekuritátés kihallgatások egyre gyakoribbá váltak, én meg továbbra is foglalkoztam a fiatalokkal. Az ankétok durvábbak lettek: nem vertek ugyan, de egész közel, az arcomba kiabáltak, és állandóan börtönnel fenyegettek. Minden kihallgatás előtt órákig várakoztattak: ilyenkor elővettem a rózsafüzért, amitől végtelen düh lett úrrá a kihallgatótiszteken. A brassói meghurcoltatásom hatalmas fejezete a dossziénak. Vannak olyan részletek is, amire még nem találtam rá, tehát a dossziémnak vannak homályos foltjai. – Brassó után jött Csíksomlyó... – Csíksomlyó a szekuritátés kihallgatások szempontjából annyi újdonságot hozott, hogy itt többször is megfenyegettek halállal. Kimondták, hogyha nem hagyom abba foglalkozásaimat, megölnek. Ennek igazi súlyával 1989-ben szembesültem. Az egyik aktív szekus édesanyja meghalt, és a temetés végett fia be kellett térjen a plébániára. Amikor kifele ment, a folyóson fülembe súgta, hogy vigyázzak, mert a szekuritáté likvidálni akar. Ezzel a szekussal a rendszerváltás után összejött egy találkozó. Őszinte volt, és sokat beszélt munkájáról. Lehallgatótisztként működött a csíkszeredai szekuritátén, mindent tudott az akkori titkosszolgálatról. Ő mondta el, hogy akinek bármilyen tisztsége volt az egyházban, beszervezett pap lehetett... Nem csak főpapjaink voltak besúgók, kollaboránsok, hanem a kisebb beosztásban levő vezetőket is kézben tartotta a rendszer. – Nyilván addig is voltak sejtései, mégis mennyire döbbentette meg egy ilyen kijelentés? – Tudtam, hogy vannak kivételek, és itt elsősorban Márton Áronra gondolok. A saját tapasztalataim azonban arról győztek meg, hogy nem lehetnek illúzióim. Az egykori szekustiszt hosszan sorolta a neveket. Minden részletet tudott. Látszott, hogy jártas a témában. Ezek az emberek jórészt már nem élnek, ezért nem mondanék neveket. Tőle tudtam meg azt is, hogy forgatókönyv készült meggyilkolásomra. A „kivitelezés” egyetlen akadálya a rendszerváltás lett... Mindent, amit tudott, később elmondott egy általam felkért szakembernek is, hogy megőrizhessük dokumentációként. – Nehezen szánta rá magát szekuritátés dossziéjának kikérésére? – Ehhez az igazi löketet egy érdekes történet adta. Egy közbirtokossági csoport Kárpátaljára látogatott, majd hazafele tartva megálltak Máramarosszigeten, és meglátogatták a börtönmúzeumot. Egyikük felkiáltott, amikor egy dokumentumon ráakadt a nevemre. Lefényképezték, és hazahozták nekem. Ez szekuritátés szempontból érdekessé tette a múltamat, hiszen Máramarosszigeten nem jártam, a börtönben végképp nem, így érdekelni kezdett a történet. Öt éven keresztül kértem a dossziéimat, és mindig azt válaszolták, hogy nincs. Végül lett hatszáz valamennyi oldal, amihez három évvel ezelőtt jutottam hozzá. Egy szakember később megmagyarázta a máramarosszigeti rejtélyt: a dokumentumot én követtem volna élőben, azaz a dossziém hamarabb a börtönbe ért, mint én. – A dossziéban mit talált? Nagyjából azt, amire számított, vagy voltak meglepetések is? – Meglepett, hogy szinte minden telefonbeszélgetésem le volt hallgatva. Abszolút mindent tudtak rólam: mikor, kivel és hol találkozom, és mit beszélünk. Összesen 32 besúgó jelentett rólam, ennyit tudtam összeszámolni. Ezek mind fedőnév alatt jelennek meg: eddig ötről tudom biztosan, hogy a fedőnév kit takar. Kértem ugyan a beazonosítást, de csak két személyről adták meg. Egyértelmű, hogy a besúgók között vannak papok is. – Ennyi zaklatás után, a rendszerváltást követő években, gondolom, azt szerette volna, ha egyházában is elkezdődik az átvilágítás. Beszélt-e erről paptársaival? – Az első években többet beszéltünk róla, egy idő után azonban gyakran azt hallottam, hogy nem fontos a múlt, azt le kell zárni, nem kell bolygatni. Mindemellett vannak olyan római-katolikus lelkészek, akik nem sajnálva időt és fáradtságot Bukarestben kikérték saját dossziéjukat. Persze, nehéz a saját dosszié alapján megtudni a teljes valóságot, ehhez szélesebb körű átvilágításra lenne szükség. A saját tapasztalatomból kiindulva nem tudom, hogy a harminc valahány besúgó közül – akik rólam jelentettek – hány volt paptársam, gyülekezeti tag, ismerős vagy éppen rokon. Ezekről csak sejtéseim vannak. – Ehhez szükséges a szervezett átvilágítás, ami sok mindent tisztába tehetne... – Erre a fajta átvilágításra lenne igazából szükség. Az egyháztörténet szempontjából sem mellékesek azok a legújabb információk, mely szerint a szekuritáté összefogott az egyházzal, hogy Jakab püspöknek ne legyen magyar utóda: Ioan Robut szerették volna kinevezni a romániai magyar és román római katolikus egyház élére. Ma még nem tudom bizonyítani, de erős a gyanúm afelől, hogy a mai egyházi vezetésünk is érintett: az egyházi szekuritátés múlt mérhetetlen terhét a vállukon cipelik, anélkül, hogy letennék, megszabadulnának tőle. Az egyházi átvilágításhoz elsősorban bátorság kell, és ez a bátorság ma nincs meg egyházi vezetésünkben. Ez az állapot senkinek nem jó. – A rendszerváltás után ön némileg kegyvesztett pap lett az egyházi vezetés szemében. Ez vajon az ön múltjával és az ön által szorgalmazott egyházi átvilágítással hozható szoros összefüggésbe? –1989 előtti tevékenységem, az állandó üldöztetés azok szemében szálka, akik nem merik vállalni a múlttal való szembenézést. Aki a régi rendszerben hajlandó volt az elnyomó államhatalommal kötött, elvtelen kompromisszumokra, aki beállt a besúgók sorába, és kiszolgálta, elárulta saját egyházát és saját híveit, az tapasztalatom szerint az e világi hatalmat szolgálja napjainkban is. A fogva tartott emberek minden korban lojálisak tudnak lenni fogva tartóikhoz. Az égiek biztosan nem méltatják ezt a magatartást. Erős a gyanúm, hogy akik az átvilágítás ellen tiltakoznak, azok többsége érintett. – A római katolikus egyházbeli intézményes átvilágítás elmaradása mögött vajon nem az áll, hogy a vatikáni egyházi vezetés ezt a folyamatot nem tartja szerencsésnek? – Az egyházaknak minden országban megvan a maguk joga ahhoz, hogy az átvilágítást felvállalják és levezényeljék. A baj mégis az, hogy sok esetben a szálak egész Rómáig nyúlnak. Ma már tudjuk, hogy a kelet-európai ügyeket rendező Cazaroli államtitkár Rómában a KGB beépített embere volt, aki úgy tűnik, tudott II. János Pál pápa meggyilkolási kísérletéről is, és ezt mégsem jelentette. A feltárt titkosszolgálati adatok alapján ma már az is világos, hogy a pápa utáni második ember hogyan került a KGB markába. II. János Pálnak erről később sejtései voltak, és szabadulni szeretett volna tőle, de ez nem sikerült. – Ön kilépett a papi kötelékből. Ezt miért tette? – Családot vállaltam, ez volt a kilépés fő oka. Természetemből fakadóan én a határokat mindig feszegettem. Úgy szolgáltam Istent és az embereket, hogy a lelkembe néztem. Úgy tűnik, ezek sem régen, sem ma nem feleltek meg az előírásoknak. Maga az érsek is olyan butaságokat terjesztett rólam, hogy táltos papnak hirdetem magam, aki táltos szertartásokat végez. – Tele van a katolikus egyház mendemondákkal, hogy a lelkészeknek élettársuk, sőt feleségük van. Ez mennyire befolyásolja az embereknek az egyházba vetett bizalmát? – Az érsek valamint más egyházi vezetők is tudják, hogy a római katolikus lelkészek jelentős részének családja van. Sokan közülünk gyerekeket vállalnak. Ez olyan zsarolási lehetőség lehet, amit a hatalmasok kihasználhatnak egy-egy lelkész ellen. A cölibátus csak papíron van! Ez az egyház nagy hazugsága, ami Isten-, természet- és nemzetellenes. Ezt rendezni kell! Számunkra a protestáns egyházak lelkészeinek gyerekvállalása, gyerekszeretete irányadó kéne legyen. A római katolikus egyházban mutatkozó hatalmas paphiány ezzel függ össze. Erről sokat beszélnek a lelkészek az egyházban, de felsőszintű döntés még nem született. (A Gergely Istvánnal készített interjú második, befejező része)
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Pálfi Géza megfigyelt élete
A "múlt tükrébe" pillanthattak azok, akik csütörtökön este a Bod Péter Megyei Könyvtárban tartott dokumentumfilm- és könyvbemutatón vettek részt: Pálfi Géza néhai római katolikus pap története nemcsak a Securitate módszereire, a besúgók világára villant rá, hanem a hetvenes, nyolcvanas évek társadalomképe.
Az elnémult harang – egy megfigyelés története, Pálfi Géza élete a Securitate irataiban című könyv sepsiszentgyörgyi bemutatója rendhagyó, figyelemre méltó esemény. Nemcsak azért, mert a kötet fiatal történész szerzői – a bukaresti Denisa Bodeanu és a marosvásárhelyi Novák Csaba Zoltán – által vizsgált és publikált dokumentumokból egy tartásos, nemzete iránt elkötelezett római katolikus pap sorsa körvonalazódik, hanem mert mintegy illusztrálva a leírtakat, a könyv mellé "vizuális mellékletként" egy dokumentumfilmet is pászítottak (a szó szoros értelmében is, hiszen a kiadvány mellé DVD is jár), Maksay Ágnes Filip-dosszié című alkotását. A könyvbemutatón előbb a filmet vetítették le, majd Novák Csaba Zoltán beszélt a munkáról. A filmből kiderül, a hatvannál több besúgó által megfigyelt, fiatalon és sokak számára gyanús betegségben elhunyt Pálfi Géza (1941–1984), miként sógora, Csergő Lajos megfogalmazta, "nagyon egyenes, rendes ember volt, szókimondó, ez lett a veszte". Tanított a gyulafehérvári teológián, könyvtára rendkívül gazdag, a diákok rajongtak érte, miközben Márton Áron püspök támogatását is élvezte, élete utolsó állomásaként pedig Székelyudvarhelyen szolgált. Csató Béla csíkszentkirályi pápai káplán úgy emlékezett rá, népét nála jobban szerető papot nem talált.
A kötet megjelent magyar és román nyelven is. Novák Csaba Zoltán kijelentette, szerencsés a filmesek és történészek efféle együttműködése, mert nem elég a történésznek megírnia munkáját, jó, ha azt más szinten is el lehet juttatni a közönséghez. Ugyanakkor fontosnak nevezte a román szakma és közvélemény felé is hozzáférhetővé tenni Pálfi történetét, ez a fajta együttműködés szerinte egy lépés abba az irányba, hogy magunkat román nyelven is megjelenítsük.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sas Péter-könyv a Pallas Akadémia 550. kiadványa
A kolozsvári Magyar Főkonzulátus új nagytermében mutatták be kedd délután Sas Péter budapesti művelődéstörténész könyvét, amelyben Köpeczi Sebestyén József (1878–1964) heraldikus életét és munkásságát mutatja be. A könyv egyúttal a Pallas Akadémia Könyvkiadó 550. kiadványa.
Szilágyi Mátyás kolozsvári magyar főkonzul bevezetőjében azt hangsúlyozta: egykor abban a teremben működött a Gy. Szabó Galéria is, és a konzulátus meg kívánja őrizni ezt a funkciót. Ezért havonta egy-egy kolozsvári magyar iskola tanulóinak képzőművészeti alkotásait állítják ki. Jelenleg a Hallássérültek Kolozsvári 2-es Számú Iskolája tanulóinak munkái tekinthetők meg a teremben.
– Erdély és Magyarország kultúrtörténete számára fontos Köpeczi Sebestyén József életműve, amely két kötetben látott most napvilágot. Sas Péter szerző hat évig tartó aprólékos kutatómunkájának eredményeképpen most elénk tárul ez a gazdag életmű. Köpeczi az Osztrák–Magyar Monarchia legjelentősebb heraldikusa volt. Regényes életútja tudatos művészi tevékenységgel társult. Márton Áron majdani katolikus püspökkel együtt szolgált az első világháborúban a Székely Hadosztályban, majd együtt raboskodtak a brassói fellegvár börtönében. Egyébként Márton Áron püspöki címerét is Köpeczi tervezte. I. Ferdinánd román király felkérte Nagy-Románia címerének megtervezésére, amely 1921–1947 között volt érvényben. A két világháború között Köpeczi részt vett Erdély emblematikus műemlékeinek restaurálásában is. Színes egyéniségét híven tükrözi ez a két kötet, amely egyúttal magyar identitásunkat, egységes kultúránkat megfogalmazó karácsonyi ajándék is – összegzett a konzul.
Tőzsér József, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója megemlítette a kiadó által idén bemutatott, illetve hamarosan piacra kerülő köteteket. Sarány István főszerkesztő-helyettes elmondta, Sas Péter eme könyvével múltunk feltárását és közkinccsé tételét valósította meg, mintegy Mikulás-napi ajándékként.
Sas Péter felelevenítette Jakó Zsigmond történész buzdítását.
– 1998-ban első – a Szent Mihály-templomról megjelent – kiadványom kapcsán Jakó Zsigmond az Erdélyi okmánytár című munkája első kötetével viszonozta a szakmai jellegű kapcsolatfelvételt. Szándékaim és elképzeléseim megvallása után a következő dedikációval adott lehetőséget a cselekvésre: „Sas Péternek, aki segíteni akar nekünk az erdélyi múlt feltárásában, sok sikert kívánva. Kolozsvárott, 1998. márc. 12-én, Jakó Zsigmond.” Talán ez mindenféle magyarázkodás helyett elég argumentum lehet munkám miértjére és hogyanjára – vélte Sas Péter.
A könyv szerzője ezt követően vázolta Köpeczi Sebestyén József életútját: eredetileg festőművész szeretett volna lenni, Franciaországban és Olaszországban képezte magát, majd a XX. század eleji Kolozsvárra visszatérve megismerkedik a belvárosi református egyházközségben szolgáló Herepei-lelkészcsalád tagjaival, Kelemen Lajossal.
– Nem tudjuk pontosan, mekkora Köpeczi munkássága, hiszen halála után több doboznyi kézirat maradt ránk. Ezek egy része szétszóródott, másik része, amely az Erdélyi Múzeum-Egyesület kézirattárában maradt, a szervezet betiltása után az Akadémiai Levéltárba került, onnan pedig az állami levéltárba. Kiss András nyugalmazott kolozsvári főlevéltáros segítségével olvashattam el ezt az anyagot, és ez képezi a most megjelent kötetek 70-80 százalékát – tette hozzá a szerző. Sas Péter arra is figyelmeztette hallgatóságát, hogy az első világháborúban szerzett sérülése következtében Köpeczi fél szemére megvakult, így a csodálatos szépségű címereket már ilyen állapotban készítette. Sas Péter nem tartja kizártnak, hogy ezután is jelentkezhetnek személyek, akik a birtokukban levő dokumentumok, tárgyi bizonyítékok közkinccsé tételével újabb, bővített könyv kiadását teszik lehetővé.
N.-H. D.
Sas Péter: A heraldikus - Köpeczi Sebestyén József élete és munkássága /Pallas Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2011./
Szabadság (Kolozsvár)

Csángó múlt, jelen és jövő
Ft. Dr. Czirják Árpád pápai prelátus hatalmas tapsot kapott abban a teremben, melyet hónapok alatt megálmodott és kiviteleztetett, ezzel is teremtvén egy olyan infrastruktúrát Kolozsváron a Római Katolikus Egyház számára, mely méltó módon tudja fogadni a XXI. század emberét, aki nem csak hivő, de tisztelni is tud mindent, ami az egymás megértését, elfogadását, tevékenységét segíti elő.
A kolozsvári Corvin Alapítvány, melynek elnöke Ft. Dr. Czirják Árpád pápai prelátus Csángó múlt, jelen és jövő című rendezvényre hívta meg a nagyon szépszámmal megjelenteket, a kolozsvári Szent Mihály Római Katolikus Nőszövetség konferencia – dísztermében.
Schuller Hajnal, az alapítvány ügyvezető igazgatója felvezető beszédében bemutatta az alapítvány célkitűzéseit: Segíteni a nehéz helyzetben levő embereket, felekezeti és politikai hovatartozásoktól függetlenül. A világ megváltozott körülöttünk. A kisebbségi sorsban, fennmaradásunkért kell küzdeni. Feladatának tartja a Kárpát- medencei magyarság sorsának fellendítését. Tevékenységi területe a kultúra, ifjúsági, szociális tevékenység.
Az ifjúságnak információs tájékoztatásokat adnak. Nagy hangsúlyt fektetnek a nemzeti és keresztény hagyományok ápolására, valamint a magyarság- tudat erősítésére. A különböző magyar közösségek kapcsolatainak minél jobb kiépítését akarja megvalósítani.
Czirják Árpád beszélt arról a csodálatos múltról, mellyel az itt élő magyarság rendelkezik, amire büszkék lehetünk, melyért érdemes élni, küzdeni. „Van jelenünk és lesz jövőnk. Magyarország olyan ország, melyből, ha kitekintünk magunkat, látjuk. Az elcsatolt területek tükrében önmagunkat látjuk. Ez Erdélyre is vonatkozik. Önmagunkat látjuk a kedves csángó testvérek tükrében”.
A rendezvényen a hallgatóság gyönyörködhetett a gyönyörű népviseletbe felöltözött csángó fiatalok énekében, illetve táncaiban. Az előadók a gyímesfelsőloki Árpádházi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium diákjai voltak.
Az iskola igazgatója Ft. Berszán Lajos, tb. kanonok.
Schuller Hajnal Berszán Lajos életutját mutatta be.
1966-ban Márton Áron püspök szentelte pappá. 1990 elején Berszán Lajos fogalmazta meg azt, hogy igény van a gyimesi és csángó gyermekek számára magyar tannyelvű iskolát teremteni.
Nemcsak pap, de sok ezer diák lelki és szellemi atyja. 1992-ben alapítványt hozott létre. 1993-ban letették az iskola alapköveit, ahol a sokszorosan hátrányos helyzetű gyermekei helyben tanulhatnak. 2010-ben óvoda, általános iskola és felső tagozat működik. 400 csángó és székely gyermek részesül katolikus oktatásban a gyímesfelsőloki Árpádházi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnáziumban. Élete főművét már megalkotta végvári iskolájában, segít megőrizni a nemzeti tudatot és keresztény hitet.
Berszán Lajos előadásában többek között a csángók életét, szokásait mutatta be. Magyarságtudatukról elkötelezettségükről beszélt.
Visszaemlékezett 1967-re, amikor először találkozott csángókkal, amikor Márton Áron püspök kinevezte Csíkszentgyörgyre káplánnak. Számára rendkívüli élményt jelentett a csángókkal való találkozás, amely azért is volt nagyon érdekes, mert ekkor tudatosította bennük népviseletük fontosságát, és azt, hogy ezt a népviseletet meg kell menteni, mert az egyetemes kultúra része. Lényegében négy egyházközség népviselete.
Mint elmondta, a csángók nagyon vallásosak. Felidézte azt, ahogy a csángók megfogalmazták: „A kollektivizáláskor mindent elvettek tőlünk, a hitünket nem tudták elvenni.” Ragaszkodtak a templomukhoz. Hivatkozott Orbán Balázsnak (1830–1890) a csángókkal kapcsolatos leírására, melyben elmondja, a gyímesi csángók egymáshoz, ragaszkodnak, koldus nincs köztük, szerényen élnek. De, ha koldus megy közéjük, azt felcsomagolják. Szabademberré nevelik gyermeküket. 10 gyermeke volt a családnak, de egyik sem ment szolgának. Árnyoldala, kevés köztük az írástudó- írta Orbán Balázs.
Az idők változtak, és a csángók életében is lényeges változások, következtek be. A XX. század utolsó évtizedében először azt akarták, lelkigyakorlatos házat építsenek. De rájöttek, a közösségnek iskolára van szüksége. Így építették fel megfelelő támogatással az iskolát, a gyímesfelsőloki Árpádházi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnáziumot, amely az óvodától a középiskoláig minden szintű oktatást biztosít. Ma már 400 gyermek jár az iskolába, mely segít megőrizni a töretlen hitet és a nemzeti tudatot. Beszélt a diákok eredményeiről, pályaválasztásáról. A csángó diákokat megtalálhatjuk Erdély felső oktatási intézményeiben, mint például a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, a Marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetemen. Az elmondottak alapján lesznek jogászok, gazdasági szakemberek, orvosok és magasan képzett egyének.
Szilágyi Mátyás a Magyar Köztársaság Kolozsvári Főkonzulja ezt az életutat felemelőnek tekinti. Lehet beszélni gazdasági stratégiákról, de vannak olyan emberek, akik felismerve a szükségleteket, tevékenyen cselekednek. Ilyen példát mutat Berszán atya is. De Márton Áron személyisége az Erdélyben élő közösség egyik legkiemelkedőbb személyisége.
A XXI. században a magyar közösség felemelése, a katolikus iskola megépítése, lényeges eredmények a csángó közösség életében. Össze kell fogni, az emberi összetartozásra, figyelni. Hatalmas humán erőforrást jelentenek ezek a cselekedetek. A bemutatott út példa értékű.
A Magyar Köztársaság diplomatái, felelős vezetői mindent elkövetnek, hogy ezt a mintaképet bemutassák, segítsük a kibontakozást a külpolitika eszközeivel, támogassák az ilyen megnyilvánulásokat.
A közönség egyedülállóan érdekes betekintést nyerhetett a csángók életéről, melyhez nagyon sokat tett hozzá az a dokumentumfilm, amely a Gyímes-menti csángók életéről, keresztény hagyományairól, népi szokásaikról szólt.
Ft. Dr. Czirják Árpád pápai prelátus Csángó múlt, jelen és jövő című rendezvény záró fejezetében elmondta: „Hinni kell abban, hogy az a nép, amely ünnepelni tud, az a nép, mely összefog, meg tud maradni. Amíg együtt tudunk ünnepelni és a kis közösségekkel is együtt, tudunk összefogni, addig a jövő előttünk áll.”
Berszán Lajost megkérdeztem, a kolozsvári nap számára mit jelentett?
– Egy nagy lelki támaszt, folytassam tovább, amit valamikor megkezdtem. Mert egy ilyen színvonalas közönség, mely Kolozsváron összegyűlt, arra ösztönzi az embert, hogy tovább folytassa a munkát. Emberek vagyunk. Mindenki számára jó, ha sikerélménye is van. Ezek a sikerélmények a közösséget, az ügyet is befolyásolják.
– Ez azt jelenti, hogy a kolozsvári siker a belső erőt is fellendítette. A jövő föltétlenül arra mutat, hogy gondolkodó, a társadalom menetének ismeretével rendelkező egyének véleményét is kikérjék. Mi legyen az a fővonal, mely kellő erővel érvényesülve, az ott élők életét is fellendítse.
A hit, szorgos, tudatos munkával felerősödve, csodákra képes. A csángók is tudtak, tudnak csodákat tenni, amelyeket csak szorgos munkával lehet megteremteni.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

kérdezett:Bakk-Dávid Tímea ELNAPOLT KATARZIS Akire 84 informátort állítottak: egy katolikus pap és a Szeku Az egyház a szocialista átalakítás ellenpólusa volt, ám kebeléből is akadtak, akik jelentettek a “veszélyes elemekről”.
Interjú Novák Csaba Zoltánnal.
Novák Csaba Zoltán és Denisa Bodeanu történész tollából tavaly év végén a Pro Print kiadónál jelen meg Az elnémult harang. Egy megfigyelés története. Pálfi Géza katolikus pap élete a Securitate irataiban című kötet.
Pálfi 1941-ben született Máréfalván, Márton Áron püspök szentelte pappá, még teológusként titokban kapcsolatot vett fel a Vatikánnal, egyházi könyveket, diafilmeket csempészett Romániába, Erdély-szerte megszervezte a hittanoktatást, még belső vallási mozgalmat is alapított. Tanított a gyulafehérvári teológián, ahol a magyar irodalom, kultúra, történelem ismeretének fontosságát terjesztette a hallgatók között. A “legveszélyesebb katolikus elemek” közé sorolták. Márton Áron egyik belső bizalmasa volt, a Securitatenak azonban mégis sikerült elérnie, hogy elhelyezzék Gyulafehérvárról.
Élete végéig megfigyelték, követték, sokszor behívatták a szókimondó, prédikációiban a fennálló hatalom elnyomása ellen felszólaló papot. Amikor 1984-ben gyanús körülmények között, hosszú betegség után kórházban elhunyt, elindult a szóbeszéd, hogy a Szeku végzett vele. A pap megfigyelésének történetét a két történész a román titkosszolgálat fennmaradt irataiból próbálta feltárni és tágabb kontextusba helyezni.
- Tudtommal ez az első olyan szekusdosszié-kutatása a fiatal történésznemzedéknek, amely a katolikus egyház egyik elöljárójára fókuszál. Eddig “múltfeltáró bizottságok” – ahogy a kötetben fogalmaztok – és személyek csupán részleges forrásokból dolgozva mutattak be néhány személyt. Hogyan esett a választás Pálfira? Lesznek-e még hasonló kötetetek?
Novák Csaba Zoltán: – Úgy gondolom, az erdélyi magyar és román társadalom 1989 előtti kutatásának fontos témája az egyház, ám korábban a mi generációnk számára annyira nem került előtérbe. Az egyház mint társadalomszervező tényező szerepköre háttérbe szorult az olyan kutatásokban, amelyeket én is végeztem az RKP kisebbségpolitikáját illetően. Tényleges, egyházra fókuszáló kutatás nem volt erdélyi magyar vonatkozásban.
A román történetírás előbbre áll, de ott sem beszélhetünk szervezett kutatásról, hanem inkább a Securitate Irattárát Vizsgáló Bizottság (CNSAS) munkatársainak különböző belügyis dossziék kapcsán létrejött munkáiról. Valamilyen szinten tehát ez egyfajta hiánypótló dolog is lenne, a kezdete egy erre fókuszáló kutatásnak.
Mégsem egy tudatos projekt része a kötet. Szerzőtársam, Denisa Bodeanu, a CNSAS munkatársa találta meg a Pálfi-dossziét, ideadta, hogy véleményezzem, mit lehetne kezdeni egy ilyen típusú iratanyaggal. Átolvastam ezeket a forrásokat, megfigyelési jegyzőkönyveket, s úgy találtam, ez egy rendkívül komplex történet, amely túlmutat egy átlagos pap vagy lelkész megfigyelésén. Pálfi esetében a megfigyelés egy nagyon hosszú folyamat volt – gyakorlatilag élete 43 évének több mint felét megfigyelte a Securitate. Ennek a megfigyelésnek a történetén keresztül számos olyan leágazásba nyerünk betekintést, ami nagyon fontos egyrészt a katolikus egyház belső életének, az egyház és a hatalom viszonyának megismeréséhez, másrészt az erdélyi magyar katolikus egyház és az erdélyi magyar társadalom viszonya tekintetében.
Olyan kis mellékszálak bukkantak föl, amelyek érdemessé tették az anyagot önálló formában is feldolgozni, és belevágni ebbe a pionírmunkába. Távolról sem gondolom a munkát tökéletesnek, nem válaszolja meg a római katolikus egyház kommunizmus alatti történetének legfontosabb mozzanatait, de úgy gondolom, jó kezdőpont lehet további kérdések felvetéséhez.
- Hogyan körvonalazódnak a kutatás további irányai?
- Pálfi pályafutása a 60-as, 70-es években és a 80-as évek elejéig számos olyan kérdést vet föl, amit érdemesnek tartanék kibontani. Egy ilyen példa a Pálfi Géza által kezdeményezett Pro Juventute mozgalom is. Nem tudott kicsúcsosodni, szervezett keretei nem igazán léteztek, utóélete is részleteiben csak egy-két személy tevékenységében érhető tetten, de mindenképpen egy érdekes példája annak, hogy a római katolikus egyház papjai milyen belső szellemi vagy vallási mozgalmakat kezdeményeztek az egyházon belül.
Érdemes lenne megvizsgálni a közeljövőben, még milyen társadalom- és egyházszervező mozgalmak léteztek, ezeket milyen tényezők befolyásolták. Ebben az időszakban, a II. Vatikáni Zsinat után Nyugaton több mozgalom szerveződött, és érdekes lenne megnézni, ezek a főképp Magyarországról érkező mozgalmak hogyan befolyásolták az erdélyi hitéletet. Pálfi Géza is aktív kapcsolatokat ápolt ezekkel a magyarországi csoportosulásokkal, ez lehetne egy érdekes kiindulópontja a történet továbbfűzésének.
A legfontosabbnak azt tartanám, hogy olyan kérdésekről kezdjünk beszélni, amelyek elhanyagolódtak: pl. hogy a katolikus egyház és Márton Áron személye milyen súllyal bírt az erdélyi magyar társadalmi életben az épülő szocializmus korszakában.
Akkor, amikor a társadalom szocialista átalakítása zajlott, az egyházak folyamatosan egy ellenpólust, egy másik világot, alternatívát kínáltak fel, s ennek alappillére volt az állami szervekkel ki nem egyező római katolikus egyház. Érdekes lenne megvizsgálni Márton Áron körleveleit, hogy milyen lépéseket tett az egyház. Mivel a források nagyrészt egyházi tulajdonban vannak, a püspökségekhez tartoznak, egy vegyes, világi és egyházi történészekből álló csoport kutathatná ezt a témát. Jelen pillanatban mondjuk túl sok esélyt nem látok erre, de mindenképp fontosnak tartanám.
Meg lehetne vizsgálni Pálfihoz hasonló kaliberű egyházi személyiségek tevékenységét, érdemes lenne egy oral historys projektet indítani a még életben lévő, ehhez a generációhoz tartozó lelkészekkel. Nem Pálfi szerepét akarom minimalizálni, de személye elhíresüléséhez hozzájárult nem tisztázott körülmények között bekövetkezett halála is. Pontosan azt kellene megvizsgálni, a halálán túlmenően mi volt fontos az ő munkásságában, s ugyanígy más lelkészek esetében is.
Kényes kérdés, és ehhez az egyházi vezetés felsőbb hozzájárulása is kellene, hogyan lehetne pont egy ilyen történet talaján kibontani azt, hogyan alakult az egyház és hatalom viszonya a szocializmus különböző időszakaiban. Pálfi esetében kiderült, hogy az egyházi intézményes hálózatba is sikerült beférkőznie a Securitaténak, és különböző módszerekkel sikerült rábírnia embereket, hogy információkat szolgáltassanak az egyházi életről.
Érdemes lenne ezt megvizsgálni, ugyanakkor hangsúlyoznám, bizonyos egyházakban már elkezdődött egyfajta átvilágítás. Bár én ezt nem tartom történészi szemmel mérvadónak, hiszen nagyon sok esetben ezek az átvilágítások egyfajta belső tisztogatással járnak, és nem vagy nemcsak az egyház múltjának az elsődleges megismerése a cél, hanem vannak személyes jellegű indokok is.
Úgy gondolom, ezt a folyamatot két szinten lehetne megvalósítani: ha egy egyház igényli ezt, szükségesnek tartja belső átvilágítását, akkor oldja ezt meg egy belső egyházi bizottság felállításával, és ez döntené el például azt, hogy nyilvánosságra hozzák a besúgók listáját, vagy sem. Egy másik szinten pedig egyháztörténészek és világi történészek bevonásával szülessenek olyan monográfiák, amelyek segítenek megérteni az embereknek ezt az igencsak bonyolult és komplex világot. Én ezt tartanám helyénvalónak.
- Két dossziéban található iratok alapján dolgoztatok. Elképzelhető, hogy lehetett vagy valahol még mindig lappang olyan dosszié vagy egyes dokumentumok, amelyekhez nem férhettetek hozzá, és amely segítene tisztázni a homályban maradt eseményeket, történetelemeket, különös tekintettel arra, hogy pont a halála előtti és utáni időszakból kevés irat maradt fenn?
- Igen, és ez a válasz, azt hiszem, minden megfigyelt személy esetében érvényes. Gyakorta történik meg az, hogy egy adott kérdésre vonatkozó dokumentum, pl. egy lehallgatási jegyzőkönyv más dossziéba, problémakatalógusba kerül be. Pálfi esetében is több irat került elő más dossziéból. Elképzelhetőnek tartom tehát, hogy idővel továbbiak kerülnek elő. Nagyon sok szála volt a történetnek, Pálfiról 84-en jelentettek, néhányan közülük kimondottan a Pálfi-ügyre voltak ráállítva, de voltak, akik más ügyek mentén kerültek kapcsolatba Pálfi Gézával, az ő jelentéseik közt még lehet rá utaló nyom.
Érdekes lenne összevetni ugyanakkor a Márton Áron és Pálfi Géza közti, lehallgatott beszélgetéseket, hogy megtalálhatók-e a Márton Áron dossziéjában. Átszervezés során is kerülhettek a süllyesztőbe iratok, és arról se feledkezzünk meg, hogy 1989-ben nagyon sok irat megsemmisült, a forradalmárok vagy maga a Szeku semmisítette meg ezeket. Székelyudvarhelyen 1989 decemberében az egykori milícia és a Szeku épületét feldúlták, felgyújtották, szabályos legendák keringenek arról, hogy a gyerekek játszottak a lehallgatásokat rögzítő magnószalagokkal.
- Hogy lehet egyébként, hogy a Márton Áron-dosszié még nem került terítékre? – Voltak kutatások, de ez egy hatalmas téma, komplexebb kérdéseket vet föl, mint egy nem főpapi rangú személy megfigyelési dossziéja. Részkérdésekről többen írtak, és ha jól tudom, egy hosszabb dokumentumfilm készítése is zajlik a boldoggá avatási folyamata kapcsán.
- Pálfi halálának tisztázatlan körülményei azóta is tápot adnak a találgatásoknak, illetve egy kvázi mítoszteremtés eszközeivé váltak. Hogy a Securitatenek része volt a halálában, tényként állítja több forrás is. Mennyiben járulhat hozzá a történészi feltáró munka a köztudat megváltozásához?
- Pálfi a 80-as évek közepére a romániai magyar ellenállás felkapott szimbóluma lett, mert halála gyanús körülmények között következett be. A Szeku is meglehetősen zárolta az erre vonatkozó információkat. A nyugati világ, a Szabad Európa rádió, a magyar emigráció is gyorsan felkapta a hírt, és azonnal meg is jelent a fontosabb médiumokban. A Szeku megpróbált ellenlépéseket eszközölni, nagyon sok beépített embert küldött ki Nyugatra, hogy cáfolják a hírt, miszerint közük lett volna a pap halálához. A katolikus egyház is a hivatalos verziót fogadta el, miszerint Pálfi gyakorlatilag betegség következtében hunyt el.
A 80-as években vagyunk, amikor a diktatúra a legrosszabb időszakát élte. A társadalomnak akkor is és később is szüksége volt kierősített, felnagyított pozitív példákra, hogy igen, lehet másképpen is, vannak olyan kaliberű személyiségeink, akiknek vezérletével ellent lehet állni egyrészt a politikai, másrészt az egyre erőteljesebben jelentkező etnikai elnyomásnak. Pálfi Géza történetének utóélete is ide kapcsolható, és már a 90-es évektől elkezdődött egyfajta mítoszépítés körülötte. Én történészként nem szeretnék állást foglalni ebben, hogy ez jó vagy sem, de úgy vélem, gondolkodó értelmiségiként a tényeket a maguk helyén kell kezelni. Ez nem azt jelenti, hogy ezáltal csorbítjuk Pálfi jelentőségét, kisebbítjük kvalitásait, vagy nem ismerjük el az egyházáért és az egész erdélyi magyar társadalomért tett, nagyon fontos munkájának érdemeit. De jelenleg elsietett lenne egy mítoszt továbbgenerálni, és akár az ő, akár más, például Sütő András esetében, egy túldimenzionált kultuszfigurává emelni valakit.
Úgy gondolom, az időnek kell eldöntenie, egy adott személy tevékenysége mennyire volt fontos, mennyire volt jó. Nem tartom ildomosnak, hogy azonnal nekiugorjunk és kultuszt építsünk egy-egy ilyen személyiség köré. Ettől persze lehet emlékezni az adott személy munkásságára, lehet az emlékét ápolni.
Pálfi példája az egyházszervezésben, a hittanórák megszervezésében követendő volt, a nemzeti megmaradás gondolatkörében kifejtett eszméit is meg lehet szívlelni, ezáltal “örökké élni fog”, ugyanígy Sütőt is olvasni, értelmezni kell, és vitázni szellemi örökségén. De azt az idő majd eldönti, tágabb dimenzióban kell-e az emléküket ápolni vagy sem.
- Vajon miért nem egy olyan személy ügye került be a nemzetközi köztudatba, akit minden kétséget kizáróan a Szeku nyírt ki?
- Hogy valakit megölt-e vagy sem a Szeku, roppant nehéz bizonyítani. Ha ehhez a módszerhez folyamodtak, azt mindenképp olyan szervezés előzte meg, és olyan módon hajtották végre, hogy nagyon kevés nyom maradjon róla. Nem is nagyon dokumentálták az ilyen történeteket. Nagyon nehéz bizonyítékokat szerezni, és nagyon sok legenda él.
Sokan állítják például, hogy a Szeku sugarazta őket. A székelyföldi könyvbemutató turnénk szinte minden állomásán találkoztam olyan személyekkel, akik meg voltak győződve arról, hogy őket sugarazták. Nem tudom sem cáfolni, sem megerősíteni ezeket a történeteket, de az biztosnak tűnik: egy ilyen szintű beavatkozás nagyon pontos szervezést igényelt. Román körökben például a Szabad Európa Rádió román szerkesztőiről terjedt el, hogy így likvidálta volna őket a Szeku, ám bizonyítékokat ott sem tudtak szerezni.
A titkosszolgálat azért végzi titokban e tevékenységeit, hogy úgymond “a földi halandók” módszereivel ne lehessen leleplezni. Király Károly is említi, őt is sugarazták a nyolcvanas években, de rá is lőttek, és különböző baleseteket rendeztek meg – ez is érdekes jelenség, erre is többen hivatkoznak, hogy baleseteknek álcázott merényletekkel próbálták meg eltenni láb alól az áldozatokat. Ez egyébként másképp működött a szocializmus építésének 50-es éveiben, amikor a kollektivizálás, a szocialista átalakítás volt a tét, és ahhoz, hogy egy falut, egy vidéket megtörjenek, szükségesnek látták az emberáldozatot. Akkor a Szeku primitív eszközökkel oldotta meg ezeket az ügyeket, amelyek ma is bizonyítékul szolgálnak számunkra, hogy szervezetten, tudatosan elkövetett merényletekről van szó. Ez a Szeku irataiból is miden kétséget kizáróan kiderül (lásd László Márton ilyen irányú kutatásait).
De az ilyen kifinomultabb módszerekre, mint a sugarazás, nem történnek utalások a Szeku irataiban. Másrészt az ismert személyekkel nem járhattak így el, mert gyanússá váltak volna – az ő esetükben a Szeku embereinek inkább az volt a szerepe, hogy eltávolítsák a személyt abból a közegből, ahol az államra nézve veszélyesnek tekintett tevékenységét végezte. Pálfinál a cél az volt, hogy elhelyeztessék a gyulafehérvári teológiáról, mert ott magukra a közösségformálókra volt tekintélyes befolyással, míg egy parókián csupán a gyülekezetére. És ez sikerült is.
- Több mint 80 informátor volt Pálfira állítva, ebből 5 tanár, 26 tanuló, 25 pap, és csupán 27 világi személy. Többségük feltételezhetően ma is él, és egy részük funkciót tölthet be az egyházon belül. Mikor tudhatja meg az “igazságot” a közvélemény, az érintett katolikus hívők, hogy kik voltak ezek? Lehetséges lenne-e, hogy akár valamilyen belső, lelkiismereti, akár valamilyen külső nyomás, mondjuk a saját feletteseik felszólítására ezek az emberek felfedjék magukat?
- Az eddigi példák azt mutatják, nagyon kevesen voltak azok, akik 1989 után önszántukból fölfedték besúgói vagy együttműködési tevékenységüket. Nem tudom megmagyarázni, milyen belső mozgatórugók miatt, talán a legtöbben ezt igyekeztek elodázni, abban reménykedve, hogy előbb-utóbb az egész feledésbe merül.
A “teljes igazságot”, ahogy ezt földi halandókként értelmezzük, semmiképp sem tudhatjuk meg. De a történet nagyon sok vonatkozását, sok apró részletét meg lehetne ismerni. Az a kérdés, mikor jut el az egyház arra a pontra, hogy fontos legyen számára saját múltjának megvizsgálása, hogy mi volt a viszonya az elmúlt rendszerhez. Én ezt fontosnak tartanám, gondoljunk csak arra, a katolikus hitéletnek is milyen fontos eleme a szentgyónás. Katartikus szerepe van. Úgy gondolom, egy adott közösség akkor tud világos jövőképet felmutatni, ha tisztában van saját múltjának történéseivel. Az erdélyi magyarság esetében fontosnak tartanám, hogy a kényes kérdéseket kibeszéljük, elismerjük, hol tévedtünk, s tiszta lelkiismerettel, hatékonyabban tudjunk egy normális jövőképet körvonalazni. De ez az én véleményem, ezzel sokan nem értenek egyet.
A történet komplexitása az egyik magyarázat, amiért egyesek óvakodnak a múlt tisztázásától. Nem fehér és fekete, jó és rossz szereplős történet ez, hiszen ha akár a besúgókat vesszük, roppant sok árnyalatra kell tekintettel lennünk. Egy besúgó tevékenységét csak akkor tudjuk teljes mértékben kielemezni, ha ismerjük a teljes munkásságát, az általa feljegyzett információk összességét. Ez alapján lehetne meghatározni, mennyire volt káros a tevékenysége. Sokukat zsarolással, a papokat pl. kisebb kihágások leleplezésének fenyegetésével szervezték be, és nem mindegyikük végzett egyenértékű információközlő munkát.
Vannak, akik a túlélésért súgtak be. A Securitate követelésének is igyekeztek megfelelni, de ugyanakkor próbálták megőrizni belső integritásukat. Ilyen esetben a Szeku által kvázi használhatatlan, a megfigyelt személyre ártalmatlan információkat közöltek. Én úgy gondolom, hogy egy olyan ember, aki ugyan aláírta az együttműködési nyilatkozatot, de máskülönben az általa adott információk döntő többsége nem okozott kárt a megfigyelt személynek, nem esik ugyanabba a kategóriába, mint egy olyan informátor, aki tudatosan arra játszott, hogy a megfigyeltnek ártson.
Nehéz ezeket a kategóriákat elkülöníteni, de kellő szakértelemmel, odafigyeléssel meg lehetne tenni, hogy ne minden besúgót egy kalap alá vegyünk. Ez csupán megnehezítené, de nem akadályozná meg az átvilágító munkát.
Úgy gondolom, a besúgók világa elsősorban a rendszert minősíti, és csak utána a rendszerben élő embereket. Inkább emberi esendőségünkre, gyarlóságunkra mutat rá, meg arra, hogy adott diktatórikus rendszerben, ahol különböző nyomások érnek, a társadalom különböző tagjai más-más módon reagálnak ezekre a pressziókra.
A könyvbemutatók során sokan – és jogosan – tették fel a kérdést, hogy mi történik a rendszer működtetőivel? A besúgók általában csupán szerény fogaskerekei voltak a rendszernek, amelynek voltak magasabb szintű működtetői, tisztek, belügyi alkalmazottak – velük mi történik?
Mi azt a módszert követtük, hogy az informátorok nevét nem hoztuk nyilvánosságra. Ezt is sokan kifogásolták, de én azon a véleményen vagyok, a történésznek nem az a feladata, hogy levadássza a besúgókat, hanem hogy bemutassa és értelmezze egy rendszer működését. Ám az összes, az ügyben érintett Securitate-tiszt és belügyi meg rendőrségi alkalmazott neve szerepel a könyvben. Innen továbblépve nem a történész, hanem a mindenkori román politikai elit feladata lenne, hogy az előbb feltett kérdést valamilyen szinten megoldja.
Ez a romániai rendszerváltás egyik nagy problémája már 1990 januárjától kezdődően: az új rendszer hogyan fog viszonyulni az elmúlt, bukott rendszerhez? 20 év távlatából tudjuk, hogy a román politikai elit megpróbálta elodázni ezt a kérdést. Nem látom, hogy bármilyen komoly társadalmi következménnyel járó jogi szabályzást dolgozott volna ki annak érdekében, hogy szembenézzünk a múlt e szeletével.
- Milyen volt a kötet eddigi fogadtatása?
- Nagyon sok visszajelzést kaptunk világi és egyházi körökből egyaránt. Sokan olvasták, sokan vásárolták meg, sokan érdeklődtek a munka iránt. A reakciók egyébként vegyesek. Mint említettük, Pálfi haláláról két markánsan elkülönülő vélemény létezik – ebből következően a mítosz éltetői szkeptikusan viszonyulnak a mi könyvünkben megjelenő magyarázatokhoz. De ez már hit kérdése is, túlmutat a racionalitás keretén. Ha valaki hiszi, hogy a Szeku áldozata és mártír volt, és ez neki fontos, akkor úgysem lehet meggyőzni tudományos módszerekkel ennek ellenkezőjéről. Szakmai berkekben fontosnak nevezték, hogy a kötet egy ilyen nyelvezettel, strukturáltsággal jelenik meg mind a magyar, mind a román olvasóközönség előtt. Megpróbáltuk történelmi kontextusba helyezni a történetet, a bevezető tanulmányban leírtuk, milyen volt a politikai miliő, az RKP magyarságpolitikája. Sokan kiemelték, hogy fontos, hogy ez a fajta narratíva román nyelven, egy román szerzővel való együttműködésben jött létre. Román-magyar együttműködésről beszélhetünk tehát, s az sem mellékes, hogy a román nyelvű változat a CNSAS keretén belül jelent meg.
A román nyelvű bemutató még várat magára, tél végén tervezünk egy turnét, Bukarestben, Kolozsváron és Marosvásárhelyen. Eddig csak Szebenben mutattuk be román tudományos közegben, és pozitív visszajelzéseket kaptunk.
Annak is örülök, hogy sokan kiemelték a kötet kiegyensúlyozott hozzáállását. A negatív visszajelzések szakmai téren eddig főleg a szerkesztési, tördelési, olvasószerkesztési hibákat rótták fel. Amúgy a kötet szakmai hiányosságai szerintem nagyrészt abból fakadnak, hogy a témáról eddig keveset írtak. Amikor a Pálfi-történetet tágabb, elsősorban egyháztörténeti kontextusba helyeztük, sok fehér foltba ütköztünk, és sok kérdésre nem tudjuk a választ azóta sem. Ilyen szempontból is úttörő a kötet, mert jelenlegi információink alapján ebből ennyit lehetett kihozni, sok mellékszálat évek múlva biztosan sokkal jobban lehet majd felgöngyölíteni.
Jól kiegészíti a kötetet Maksay Ágnes dokumentumfilmje. A történetet így közelebb lehet vinni az átlagemberhez, akit esetleg elriasztana a tudományos kifejezések világa, a száraz dokumentumok. Úgy vélem, a történésznek nemcsak az a feladata, hogy különböző forrásokat felhasználva értelmezze a múlt történéseit a maga szakmai közegében, hanem ezt a tudást el kell szállítania a szélesebb tömegekhez is, akár tompítani a tudományosságán, hogy az átlagolvasónak is hozzáférhetővé váljon. Hiszen pontosan az “átlagolvasó” a főszereplője ennek a korszaknak.
Transindex.ro

Horogkeresztre asszociál a magyar címerről egy PSD-politikus
Magyarországot, a magyar címert és magyarságot gyalázta hétfői nyilatkozatában Bogdan Diaconu szociáldemokrata politikus annak kapcsán, hogy a felújítást követően ismét látható a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumnak és a Segítő Mária Gimnáziumnak otthont adó ingatlanon a magyar címer. A politikus szerint magyar címer kihelyezése egy romániai iskolára olyan, mintha náci horogkereszt kerülne egy zsidó iskolára. A Krónika által megkeresett érintettek visszautasítják Diaconu kijelentéseit. Megszólalt az ügyben Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete is, aki leszögezte: nincs értelme kommentálni a Diaconu nyilatkozatát, ha neki a horogkereszt jut eszébe a magyar címerről.
Magyarországot, a magyar címert és a magyarságot gyalázta hétfői sajtónyilatkozatában Bogdan Diaconu szociáldemokrata párti (PSD) politikus annak kapcsán, hogy a román sajtó a napokban felkapta a hírt, miszerint a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumnak otthont adó ingatlan homlokzatán a restaurálás nyomán ismét láthatóvá vált a korábban eltakart magyar címer.
„Aki így közelít egy történelmi tényhez, annak nagyon sürgősen pszichiátriára kellene mennie” – szögezte le a Krónikának Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, kulturális és örökségvédelmi miniszter Bogdan Diaconu nyilatkozatára reagálva, miszerint a magyar címer kihelyezése romániai középiskolákra olyan, mintha náci horogkeresztek kerülnének zsidó iskolákra.
A korábban a PSD-ben, majd a Konzervatív Pártban (PC), tavaly decembertől ismét a PSD-ben tevékenykedő Bogdan Diaconu megszólalásában – amely a politikus blogján is olvasható – bírálta Kelemen Hunort, aki a napokban a címer láthatóvá tétele mellett foglalt állást. Diaconu megszólalásában arra a kérdésre kereste a választ, hogy milyen történelmet védelmez a kulturális miniszter, amikor a román állami költségvetésből fenntartott oktatási intézményen látható magyar címerről van szó.
„A fasiszta Horthy és a szélsőséges magyarok történelmét védi, akik erdélyi románokat gyilkoltak meg a második világháború idején, vagy a jelenlegi Magyarországot, ahol Orbán Viktor miniszterelnök ajtót nyit az újfasizmusnak, tönkretéve a sajtószabadságot, minden hatalmat egy kézbe tömörítve és munkatáborokat létesítve. Magyarország címere szégyenfolt, és ennek az államnak a történelme a környező népek leigázásról szól – fogalmazott a politikus. – Most Magyarország abba az irányba halad, amelyet egész Európa és az Egyesült Államok is elítél. Kelemen Hunor ezt a történelmet védelmezi, amely a demokrácia provokációja és Európa szégyene.”
Kelemen Hunor: meg kell érteni a történelmet
A Krónika megkeresésére Kelemen Hunor kifejtette, „száz évvel ezelőtt, amikor a gimnázium épült, akkor Horthy-rendszerről és ilyen butaságokról beszélni sem lehetett”.
„Az ilyen butaságokat, amilyeneket egyesek nyilatkoznak ezzel kapcsolatban, elutasítom, és arra kérem mindazokat, akiket zavar a történelem, hogy mivel ennek a térségnek a történelme bonyolult, ebben a bonyolultságában próbálja megérteni. Nem a kizárólagosságot kell keresni, mert abból soha nem született semmi jó. Közép-Európának, Erdélynek a történelmét a maga bonyolultságában kell megértenie, elfogadnia minden embernek. A többi pszichiátriai eset, azt nem tudom kommentálni” – szögezte le az RMDSZ-elnök.
Kelemen ugyanakkor kiemelte: amikor egy műemléképületet felújítanak, restaurálnak – nem csak Romániában, hanem más országokban is –, általában megkísérelik a régi elemeket megtartani, helyreállítani, így ha száz évvel ezelőtt az épületen volt egy címer, akkor azt a történelmi hűség kedvéért figyelembe kell venni. Emellett, szakmai szempontból is kötelessége egy műemlék felújításán dolgozó embernek, cégnek az eredeti állapotok helyreállítása, tette hozzá a miniszter.
Magyar nagykövet: Diaconu kinyitná a múlt kapuját
Az ügyben hétfőn délután megszólalt Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete is. „Egyszerű magyar állampolgárként, magánemberként úgy vélem, hogy ha Diaconu úrnak a magyar címer ugyanazt jelenti, mint a náci horogkereszt, akkor nincs is értelme kommentárt fűznöm nyilatkozatához. Orbán Viktor természetesen nem nyit ajtót az újfasizmusnak, és nem teszi tönkre a sajtószabadságot. Az az érzésem, hogy Diaconu úr az, aki ki próbálja nyitni a múlt kapuját. Hiába. Ez már nem megy” – fogalmazott Füzes Oszkár.
Tánczos Barna vidékfejlesztési és mezőgazdasági államtitkár is utalt a gimnázium homlokzatán újra látható magyar címer kapcsán kirobbant botrányra a madéfalvi veszedelem 248. évfordulója alkalmából tartott szombati megemlékezésen.
„Azt üzenem román testvéreinknek is, hogy tanítsanak úgy történelmet a gyerekeknek, hogy senki se csodálkozzon azon Romániában, hogy ha egy több mint száz éves épületről a külső vakolat lehullik, vagy azt lebontjuk és előkerülnek azok a magyar nemzeti szimbólumok, amelyeket feltettek akkor, amikor az épületet építették, mert azt magyar világban, magyar emberek építették. Legnagyobb bűn talán az, ha elhazudjuk a történelmet, ha próbáljuk eltakarni, süllyesztőbe helyezni azokat a valóságokat, amelyek előbb-utóbb, amint a gimnáziumnál is láthatjuk, felszínre kerülnek. És ha felszínre kerülnek, csak akkor nem okoznak meglepetést, hogy ha korrektül, becsülettel, tisztességgel tanítottunk történelmet a gyerekeinknek” – fogalmazott az államtitkár.
Csíkszereda alpolgármestere: a Mercedes nem Dacia
Antal Attila, Csíkszereda kultúráért felelős alpolgármestere a Krónika megkeresésére hangsúlyozta, a magyar címer nem most került vissza az épület homlokzatára, csupán most, a renoválás során távolították el azt, ami a jelképet „álcázta”, eltakarta.
A jelenleg is látható, 1911. június 5-én, a gimnázium avatóján kihelyezett magyar címer először a szocializmus jelképével volt elfedve, később, 1989 után, a román címerrel takarták el az eredetit, az épület felújítása során pedig, sok más eredeti elem mellett ez is láthatóvá vált.
Az épület belsejében többek között újra kialakították a néhai kápolnatermet, ami sokáig díszteremként működött, illetve az épület homlokzatán ismét látható a száz évvel ezelőtti, eredeti „Róm. Kath. Főgimnázium” felirat is.
„Döbbenetes, hogy húsz évvel a rendszerváltás után a szimbólumok használata még mindig téma, még mindig ezen vagyunk fennakadva” – mondta az elöljáró.
Antal ugyanakkor kifejtette, a Római Katolikus Főgimnázium épületét – amely jelenleg a Márton Áron Gimnázium mellett az egyház által működtetett Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumnak is otthont ad – ezelőtt száz évvel a magyar állam építtette, saját költségén, ekkor került fel a homlokzatra Magyarország címere.
„Ez olyan, mintha egy 50 éves Mercedesre feltennénk egy Dacia jelvényt, és azzal villognánk, hogy milyen nagyszerű technikai vívmányra vagyunk képesek” – mutatott rá az alpolgármester.
Antal hozzáfűzte, a szocializmus idején épült betonrengeteg előtt már volt Csíkszeredának épített öröksége, olyan építészeti remekművek, amelyek történelmünk részét képezik. Ezt az örökséget tartja tiszteletben a város a címer felfedése révén.
„Bármilyen más épített vagy kulturális örökséget tiszteletben tartunk, amennyiben létezik. Aggasztó, hogy egyesek ebben zavaró tényezőt látnak, ugyanis mi nem vagyunk híve a hangulatkeltésnek, nem kívánjuk zavarni a román nemzet önérzetét, és kikérjük magunknak, hogy ebben provokációt vagy hasonlót találjanak. Tudomásul kell venni a történelmi tényeket” – szögezte le Antal Attila.
A Márton Áron Gimnázium igazgatója, Varga László nem kívánt nyilatkozni a kérdésben arra hivatkozva, hogy vidéken tölti szabadságát, és nem óhajt felületes információ birtokában véleményt formálni.
Darvas Kozma József esperes: jogtiprás a demokrácia nevében
Darvas Kozma József római katolikus címzetes esperes az ingatlan tulajdonosának képviselőjeként megkeresésünkre szintén azt emelte ki, hogy a főgimnázium 1909 és 1911 között épült, akkor, amikor Erdély Magyarország része volt, továbbá az épület műemlék kategóriába tartozik, így a teljes felújítás során nagyon fontos szempont volt az épület eredeti jegyeinek megőrzése.
„Amikor támadnak egy címer miatt, akkor jusson eszükbe a támadóknak, vádaskodóknak, hogy több mint 900 éven át a magyarság is vérét hullatta ezért a földért, és az 1918-as decemberi gyulafehérvári nemzetgyűlést a magyar állam engedélyével, a magyar csendőrség asszisztálásával és a vonatok ingyenes rendelkezésre bocsátásával tartották meg” – fogalmazott, hozzátéve, hogy a gyulafehérvári határozatokban az itt élő nemzetiségek teljes jogait garantálták az autonómia biztosítása mellett.
„Azt kellene a kifogásolóknak napirendre tűzni, hogy amit a román nagy egyesülési nemzetgyűlés Gyulafehérváron határozatban elfogadott, azt a 21. századi Románia, amely tagja az Európai Uniónak, miért nem akarja alkalmazni” – mondta Darvas, aki szerint „igaz, hogy a román állam az iskola fenntartója, azonban mindannyian adófizető polgárok vagyunk, és az állammal szemben minden kötelességünket éppúgy teljesítjük, mint bárki más”.
„Ahogy egy indiai nőnek a homlokán lévő jelt nem lehet eltörölni, ahogy egy ortodox, katolikus vagy protestáns keresztényt nem lehet kényszeríteni, hogy más felekezet tagja legyen, ugyanígy a magyar identitású embereket sem lehet arra kényszeríteni, hogy most román színekben próbáljanak tetszelegni. Az ilyen nem becsületes, az ilyen megalkuvó. Én tisztelem a románt, ha fölvállalja románságát, becsületes és jogvédő, de kevésbé tudom elfogadni azokat, akik a demokrácia nevében most is jogokat akarnak tiporni” – szögezte le Darvas Kozma József.
Mint arról korábban beszámoltunk, hasonló reakciókat váltott ki a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumra visszahelyezett magyar címer is, akkor az Új Jobboldal szélsőséges szervezet tagjai felvonulást is szerveztek a székelyföldi városban.
Forró Gyöngyvér, Bálint Eszter
Krónika (Kolozsvár)

Újabb román nemzeti felzúdulás: magyar címer látható Csíkszeredában
Magyar címer kihelyezése egy romániai iskolára olyan, mintha náci horogkereszt kerülne egy zsidó iskolára – mondta egy szociáldemokrata politikus. Bogdan Diaconu azt követően fogalmazott így, hogy egy romániai iskolára a felújítás után visszahelyezték a magyar címert. Az eset nagy felháborodást váltott ki.
Magyarországot, a magyar címert és a magyarságot gyalázta hétfői nyilatkozatában egy román szociáldemokrata politikus. A képviselő azért háborodott fel, mert a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium épületén a renoválást követően visszaállították a korábban eltakart magyar címert.
A pápai káplán szerint Erdély földje tele van magyar címerrel, és ezt tudomásul kell venniük a román polgároknak is.
„1920 június negyedike óta tartozik Erdély Romániához, és azt is felvállalták 1918-ban a fehérvári nemzetgyűlésen, hogy tiszteletben tartják az itt lakó polgárok jogait és a magyaroknak az autonómiáját. Ahelyett, hogy Románia fejlődésén, gazdasági rendbetételével foglalkoznának, most ilyen hisztériába kezdtek” – közölte az Echo Televízió stábjával Darvas-Kozma József, pápai káplán, címzetes esperes
Csíkszereda alpolgármestere úgy véli, az a baj, hogy az elmúlt 60 évben nem sikerült megfelelően megjeleníteni azokat a kulturális örökségeket, amelyek az ottani magyar kultúráról tanúskodnak.
Antal Attila, Csíkszereda alpolgármestere elmondta: kevés épület van, köztudott, hogy Csíkszeredának a teljes főterét lebontották a hetvenes években. A gimnázium az a maga büszkeségében megmaradt, és csak fákat és a korábban oda álcának elhelyezett címert vettük le, és máris áll a bál.
A vádakkal kapcsolatban Magyarország bukaresti nagykövete azt mondta, a román politikus néhány héttel ezelőttig a konzervatív pártnak nevezett mini alakulat tagja volt. Egy meggyőződéses és megélhetési magyarellenes politikus, és ezt hozta magával az új pártjába is.
„Ő már nem először tesz hasonló nyilatkozatokat, de ilyen durvát azért már régen tett. Nem is azért tettem szóvá a nyilatkozatát, mert a horogkeresztet emlegette a magyar címerrel, hanem azért mert neofasisztának minősítette a magyar kormányfőt. Mindenféle olyan sok-sok évtizeddel korábbi jelzőket és szavakat használt, amikről már réges-régen meg kellene feledkezni” – nyilatkozta az Echo TV-nek Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete.
A gimnázium homlokzatán levő magyar címert sem a Római Katolikus Egyház, sem pedig a helyi önkormányzat nem hajlandó eltávolítani.
Echo Tv  
Erdély.ma

L. Balogh Béni
CSAPDAHELYZETBEN Romániai magyar érdekképviselet 1940-1944 között
Történelmi üresjáratnak bizonyult a Romániai Magyar Népközösség, mely ellenséges környezetben, személyes ellentétektől terhelve működött négy évig.
Előzmények
A két világháború közötti romániai magyarság politikai érdekképviseleti szerve 1922-től 1938-ig az Országos Magyar Párt (OMP) volt, amelynek élén 1926-től a konzervatív beállítottságú gróf Bethlen György állt.
A királyi diktatúra bevezetését követően, az 1938 decemberében, korporatív alapon létrehozott Nemzeti Újjászületési Front (Frontul Renaşterii Naţionale) lett az egyetlen engedélyezett politikai szervezet. Gyárfás Elemér, Kis–Küküllő vármegye egykori főispánja, a Katolikus Státus világi elnöke, volt bukaresti szenátor, Bethlen György nevében felajánlotta Miron Cristea miniszterelnöknek a magyar kisebbség együttműködését. A román kormány a Nemzeti Újjászületési Frontba való belépést javasolta. Ugyanakkor csak az egykori OMP-vezetés ellenzékével, a liberálisabb Bánffy Miklós gróffal és bizalmasával, Szász Pállal volt hajlandó tárgyalásokat folytatni. Az új magyar érdekvédelmi szervezet, az 1939. február 11-én megalakult Romániai Magyar Népközösség vezetőjét végül Bukarest jelölte ki Bánffy személyében.
A román kormány beavatkozása nem csak a Bethlen-Bánffy ellentétet mélyítette el, de az erdélyi magyarság jelentős részét is elidegenítette a „fölülről lefelé” alakult szervezettől. Ami ráadásul a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként működött, emiatt pedig sokan a magyar érdekek „kiárusításaként” értékelték a történteket.
„Születési hibái” ellenére, a Bánffy Miklós vezetése alatt alig másfél évig működött Népközösség társadalomszervező munkája kiemelkedő volt. Főleg gazdasági és szociális téren ért el eredményeket, tehát olyan területeken, amelyek korábban az OMP figyelmén kívül estek.
Mikó Imre összegzése szerint a gazdakörök útján, továbbá a szomszédságok, tehát az ún. tízes szervezetek kiépítésével, a munkásság csatlakoztatásával és az iparosok összefogásával olyan magyar szervező munka indult meg Erdélyben, amilyenre azelőtt sohasem volt példa.
Újrakezdés Dél-Erdélyben
A második bécsi döntés nyomán a Romániában rekedt közel félmilliónyi magyarságra a kisebbségi lét gyökeresen új szakasza várt. Számaránya és területi elhelyezkedése megváltozott, demográfiai, szellemi potenciálja jelentősen összezsugorodott, és ezzel egyidejűleg módosult az ország politikai berendezkedése is. A kisebbségi életforma felépítését majdhogynem az alapoktól kellett újrakezdeni egy meglehetősen ellenséges társadalmi-politikai közegben. A dél-erdélyi magyar közvélemény jelentős része a bécsi döntés után is a székhelyén maradt gyulafehérvári római katolikus püspököt, Márton Áront látta volna szívesen vezetőjeként.
A magyar kormány azonban Gyárfás Elemért bízta meg ezzel a feladattal. Jakabffy Elemér emlékiratai szerint Gyárfás beleegyezett abba, hogy ő „csak” a politikai vezetést fogja gyakorolni, „nemzetvezetőül” pedig Márton Áront ismeri el. A püspök valóban mindvégig a dél-erdélyi magyarság nem hivatalos, erkölcsi-szellemi vezetőjének számított, szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is.
A Romániai Magyar Népközösség 1940. november 4-én, Nagyenyeden tartotta újjáalakuló értekezletét. Betöltötték a bécsi döntés nyomán megüresedett vezetői tisztségeket. Elnökké Gyárfás Elemért, alelnökké Szász Pált, gr. Bethlen Bálintot és Jakabffy Elemért választották.
Elfogadtak egy határozatot, amely egyebek mellett megállapította: a magyarországi románokat sújtó intézkedések a dél-erdélyi magyarság helyzetét is rendkívül megnehezítették.
Az ügy előzménye az volt, hogy Gyárfás korábban előzetes meghallgatási jogot kért a magyar kormánytól az észak-erdélyi románságot érintő intézkedésekre nézve. 1940. szeptember 19-én Budapest erről írásban is biztosította.
A megállapodást azonban a magyar kormány a több száz észak-erdélyi román család 1940. októberi, meggondolatlan kiutasításával megszegte, ez pedig súlyos következményekkel járt a dél-erdélyi magyarság számára. Mindkét oldalon kezdetét vette a kölcsönösségen alapuló nemzetiségi politika, amely több-kevesebb intenzitással 1944 őszéig tartott.
Az 1940. november 4-én módosított alapszabály szerint Kolozsvár helyett Nagyenyed lett a Népközösség új székhelye. Idővel azonban a tényleges központtá Bukarest vált, s mellette a szervezet aradi és brassói tagozata tett szert nagyobb jelentőségre, elsősorban az ott létesült magyar királyi konzulátusok miatt.
A román kormány elismerte ugyan a Magyar Népközösségnek, mint a romániai magyarok átfogó képviseleti szervének létjogosultságát, de az országos és helyi politikai ügyekbe semmiféle beleszólási jogot nem biztosított számára. Tevékenységét amúgy is szinte mindvégig megbénította a gyülekezési tilalom, az utazási korlátozások és az igen szigorú levél- és sajtócenzúra. 1941 januárjában a hatóságok egy időre bezárták a Népközösség nagyenyedi és dévai irodáját, az utóbbi esetben az irattárat is elkobozták.
Erre azért került sor, mert a Népközösség jelentéseket készített a magyarellenes intézkedésekről, amit a román hatóságok „hamis hírek terjesztésének” minősítettek. 1941 júliusában a petrozsényi irodát zárták be. Letartóztatták a helyi elnököt, Veress Béla unitárius lelkészt, akit később kétévi börtönre ítéltek.
A Népközösség működése
A Népközösség főleg a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, központi és helyi irodái révén állandó jogsegélyt nyújtott. A leghatékonyabban működő brassói iroda például hivatalos beadványok megszerkesztésében segédkezett, eljárt a hatóságoknál a magyar panaszok orvoslása ügyében, munkaközvetítést vállalt, ezenkívül kőnyomatos körlevelekben rendszeresen ismertette a legújabb hatósági rendelkezéseket.
Rendszeresen informálta a már említett magyar konzulátusokat a dél-erdélyi magyarság helyzetének alakulásáról, és segítette ezek működését. Az egyházakkal együtt részt vállalt a Magyarországról érkezett, elsősorban szociális célokat szolgáló titkos segélyek szétosztásában a rászorultak között. A Népközösségnek a magyar kormánnyal és a magyar külképviseleti szervekkel fenntartott kapcsolatait a román hírszerző szervek úgy értelmezték, hogy idegen érdekeket követ, és irredenta, revizionista propagandát folytat.
Napilapja a Temesváron megjelenő, Vuchetich Endre által szerkesztett Déli Hírlap volt. Papírhiányra hivatkozva a hatóságok folyamatosan korlátozták a lap terjedelmét és példányszámát. 1942 decemberében az újság már csak 10 ezer példányban és mindössze négy oldalon jelenhetett meg. A Népközösség helyi tagozatai a körülményektől függően egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
A brassói tagozat például az itteni, viszonylag kedvezőbb körülmények közepette sikerrel karolta föl a szegényügyet és népkonyhákat, gyermekotthonokat állított föl, a rászorulóknak ingyenes orvosi vizsgálatot és gyógyszerellátást biztosított.
A jóval kedvezőtlenebb helyi viszonyok dacára a bánsági tagozat 1940 szeptemberében egy ötezer kötetes népkönyvtárat nyitott Temesváron, 1941-ben egészségügyi szolgálatot szervezett.
Karácsonyi segélyakciói során több száz pár cipőt és ruhaneműt osztott szét, ezenkívül az egyházakkal együttműködve rendszeres napi ebédet biztosított kb. ötszáz iskoláskorú gyermeknek. A Magyar Nő- és Leányegylet támogatásával napközi otthonokat tartott fönn.
Az aradi tagozat főleg jogvédő és szociális tevékenységével tűnt ki, míg a Hunyad vármegyei és a dél-bihari népközösség munkáját szinte teljesen megbénították a román hatóságok.
A Népközösség keretei között a magyar gazdák érdekeit védő önálló szervezetként működött az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) Dél-Erdélyben maradt része. Szász Pál elnök Nagyenyeden állította föl az új központot, egyben hat kerületet szervezett, melyek élére gazdasági felügyelőket nevezett ki.
Az EMGE tevékenysége eredményesnek bizonyult. Az ún. gépakciók során több száz mezőgazdasági géphez juttatta ingyen vagy kedvezményes áron a magyar kisbirtokosokat. Viszonylag nagy mennyiségű gabonát, vetőmagot, tenyészállatot és műtrágyát osztott ki, a rászorulóknak kölcsönöket és gyorssegélyt is nyújtott.
A helyszíni oktató- és szervezőmunkát, valamint a gazdakörök életét azonban ellehetetlenítették a különböző csendőrségi tilalmak. Ráadásul az EMGE vezetői a hatóságok állandó zaklatásának voltak kitéve. Az egyesület központi irodáját a katonaság többször lefoglalta, és lapját, az Erdélyi Gazda című folyóiratot ismételten betiltották.
Személyi ellentétek
A Népközösség szűkebb vezetésen belül kezdettől fogva ellentétek voltak. Többen egyszemélyes vezetési stílussal vádolták Gyárfást, és szemére vetették, hogy keveset törődik a Népközösség belső ügyeinek intézésével.
A lappangó viszály 1942 szeptemberében került felszínre, amikor is Szász Pál levélben közölte Gyárfással, hogy lemond alelnöki tisztségéről. Ezt azzal indokolta, hogy Gyárfás nem hívja össze a Népközösség elnöki tanácsülését, és nem egyeztet a többi vezetővel, mielőtt a dél-erdélyi magyarságot érintő fontos kérdésekről nyilatkozik.
A Gyárfás-Szász viszály mögött részben személyes, részben elvi ellentétek álltak. Jakabffy visszaemlékezései szerint a Gyárfást támogató bánsági, aradi, brassói magyar vezetők véleménye az volt, hogy Szász megsértődött, amiért Budapest választása 1940 szeptemberében nem rá, hanem Gyárfásra esett.
Ezért később éppen olyan aknamunkát folytatott, mint 1940 előtt Bethlen György ellen. A baloldali Kacsó Sándor viszont elvi különbségekről írt. Szerinte a bankár Gyárfás csak választót és nyírni való nyájat látott a népben, míg Szász − Gyárfással ellentétben − nem a magyar kormány megbízottja volt, hanem a népet képviselte, és azt szervezte. Magyarország német megszállását követően a Gyárfás Elemér és Márton Áron közötti feszültség is kiéleződött. Míg a püspök 1944. május 18-án, a kolozsvári Szent Mihály templomban elmondott szózatában nyíltan felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, addig Gyárfás az „árral úszott”, és a németbarát Sztójay-kormánnyal igyekezett jó viszonyt ápolni.
A Népközösség „közép-erdélyi” vezetői: Márton Áron, Szász Pál, gróf Haller István, Nagy Ferenc református püspökhelyettes és Gál Miklós unitárius főgondnok május elején azt kérték Gyárfástól, hogy hívja össze az elnöki tanácsot a „súlyosbodó hadi és politikai helyzet” megbeszélése érdekében. A május 25-én, Gáldtőn tartott értekezleten, amelyen csak Gyárfás és az elégedetlenkedők jelentek meg, Márton Áron élesen bírálta az elnök egyszemélyes vezetési stílusát, és tiltakozásképpen elhárított magától a „Népközösség munkájában való mindennemű kollaborációt”.
Néhány hét múlva Gál Miklós, Szász Pál és gr. Haller István bejelentették, hogy teljes szolidaritást vállalnak a püspökkel. Júliusban, mivel Gyárfás nem volt hajlandó összehívni az elnöki tanácsülést, lemondtak elnöki tanácsi tagságukról. Ez azonban az 1944. augusztus 23-án bekövetkezett fordulat miatt már nem került nyilvánosságra. A román átállás és az ezt követő események
a Romániai Magyar Népközösséget nyomtalanul elsodorták.
Helyét a baloldali irányultságú MADOSZ, majd a Magyar Népi Szövetség vette át.
Összegzésként elmondható, hogy 1940-1944 között a Romániai Magyar Népközösségnek igen mostoha körülmények között kellett képviselnie a Dél-Erdélyben maradt magyarság érdekeit.
A szigorú utazási korlátozások, a levél- és sajtócenzúra, a gyülekezési tilalom, valamint a központi és helyi román hatóságok gyakran ellenséges magatartása szinte megbénította tevékenységét. Leginkább a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, de a helyi tagozatok egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
Különösen a Népközösség keretein belül működő EMGE végzett eredményes szervezőmunkát. 1942 szeptemberében felszínre kerültek a Népközösség vezetésen belüli személyes ellentétek.
1944 tavaszán ezek kiéleződtek, és egyre markánsabb ideológiai jelleget öltöttek. Mindez azonban − Kacsó Sándor szavaival − „történelmi üresjáratnak” bizonyult. A Népközösség rövidesen megszűnt, legtöbb vezetője pedig (az 1945 előtti román politikai elit számos képviselőjéhez hasonlóan) személyes üldöztetésnek lett kitéve.
Transindex.ro

Méltatlanul elfeledett csíki mesemondók emlékezete
Talán nincsen olyan magyar ember szerte a világon, aki ne ismerné el a székelység meghatározó szerepét a magyar folklór, ezen belül is a magyar népmesekutatás területén. Ha „magyar népmesét hallunk, elsőre biztosan Benedek Elek jut eszünkbe, vagy éppen Arany László, akit szintén a Székelyföldön gyűjtött meséi tettek ismertté. De tévedünk, ha azt hisszük, hogy már minden titkát felfedte a székely mesevilág. Amint nemrég egy, a Székelyföld folyóiratban megjelent írásból megtudtuk, egy hihetetlenül értékes és gazdag mesekincs lapul még kiadatlanul Budapesten az ELTE néprajzi archívumában.
Ez az „eltemetett archívum”, melyet a szűk szakmán kívül senki sem ismert eddig, Belatini Braun Olga csíkszentdomokosi gyűjtése a múlt század negyvenes éveiből. A gyűjtésben 17 csíkszentdomokosi mesemondótól mintegy 100 mese szerepel, ezek felét egy Albert András nevű parasztember mesélt el a gyűjtőnek. Hogy Albert András nem csak gazdag, de páratlanul értékes mesekincset hagyott ránk, arról egy szakmai kiadvány (Ortutay Gyula szerkesztésében 1960-ban megjelent Magyar népmesék) a következőképpen vall: „Albert András egyike a legkiválóbb (...) mesemondóinknak. Mesekincse úgyszólván kifogyhatatlan. Figyelemre méltó gazdag teremtő fantáziája, mellyel új meseelemeket alkot (...), valamint fordulatos költői nyelve.
De ki is ez az Albert András, és hogy lehet, hogy kiválósága ellenére sem a szülőfalujában, sem a szakmában nem vált mindmáig széles körben ismertté? Ennek a kérdésnek a megválaszolására és egyúttal a domokosi népi mesemondók ismertetésére indított projektet a Csíkszentdomokosi Községi Könyvtár az IREX könyvtári alapítvány támogatásával.
A tavaly ősszel elkezdett, idén márciusig tartó program során Sándor Edit községi könyvtáros és Gáll Ida tanítónő az interneten közzétették a jelenleg fellelhető domokosi népmeséket (www.meselofalu.eoldal.hu), mesemondó és meseillusztráló versenyt szerveztek iskolásoknak, nagyobb diákok bevonásával pedig gyűjtőmunkába kezdtek, hogy felkutassák a mesemondók ma még fellelhető nyomait a faluban. Ugyanakkor helyi tanítónők készülnek néhány mese dramatizálásával, Gáll Ida pedig kiadásra előkészíti Albert András kéziratban fennmaradt regényes önéletírását.
Ennek a programnak a keretében 2012. január 24-én Csíkszentdomokos vendégül látja Hermann Zoltán budapesti irodalomtörténészt, mesekutatót, aki néprajzkutatókkal együttműködve kiadni készül a Balassi Kiadónál a teljes csíkszentdomokosi meseanyagot. A déli egy órától a Márton Áron Általános Iskolában sorra kerülő beszélgetésen a kutató érdekes részleteket árul el a helyi hallgatóságnak erről a rejtett mesekincsről, a helyiek pedig elmondják neki, amit megtudtak a jósként, feltalálóként, lakodalmi gazdaként és naiv festőként is tevékenykedő, fiatalon elhunyt Albert Andrásról. A program iránt érdeklődőknek készséggel szolgál további tájékoztatással Sándor Edit községi könyvtáros. (E-mail cím: editsandor68@gmail.com; a Községi Könyvtár hétköznap délutánonként elérhető telefonszáma: 0266336758)
Erdély.ma

A magyar heraldikus, aki megalkotta Románia címerét
Köpeczi Sebestyén József neve alighanem ismeretlen a nagyközönség számára. Kevesen tudják, hogy az egyik legnagyobb erdélyi címerfestő, képzőművész, család- és művelődéstörténész nevéhez fűződik Románia első világháború utáni címerének megalkotása is. Sas Péter budapesti művelődéstörténész kétkötetes könyvében a heraldikus Köpeczi Sebestyén József életét és életművét átfogó alkotását szerda este mutatták be Marosvásárhelyen, a Bernády Házban.
A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában megjelent Sas Péter A heraldikus. Köpeczi Sebestyén József élete és munkássága című kétkötetes alkotását mutatták be a szerző jelenlétében szerda este a Bernády Házban. Az esemény „fogadott házigazdája” dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul volt, a kiadványt Nagy Miklós Kund művészeti író méltatta. „A jó könyvnek még inkább kell a cégér, szűk a vásárlóréteg, ezért nagy hírverésre van szükség ahhoz, hogy minél több emberhez eljuthasson” – fejtette ki a főkonzul.
A Köpeczi Sebestyén József életét és munkásságát bemutató alkotás mélyen erdélyi, ugyanakkor az összmagyarság könyve is, amely mélyen a múltba gyökerezik, ám a mába is beleágyazódik – méltatta a kétkötetes vaskos alkotást Nagy Miklós Kund, aki azt is hozzátette: azon sem csodálkozna, ha a mostanában meghirdetett Szép Magyar Könyv Versenyen e két kötet is megjelenne. „Az alkotással Köpeczi Sebestyén József heraldikus, családtörténész, képzőművész, művelődéstörténész előtt tiszteleg a szerző, aki egy jól felvértezett kutató, író, ezért kellő kitartással és az értékek iránti hűséggel alkotta meg a könyveket” – mondta a tudományos igényességgel, ám olvasmányosan megalkotott, illusztrált kötetekről. 
Legendás személyiség
Az erdélyi heraldikus, Köpeczi Sebestyén József 1878. november 12-én a Beszterce-Naszód megyei Széken született, ifjúkorát Besztercén töltötte, majd 1902-ig festészetet tanult a budapesti Országos Mintarajziskolában. Tanulmányait Bécsben, Münchenben a festészeti főiskolán és Párizsban tökéletesítette. Hazatérése után élt Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban és Budapesten. A monarchia összeomlása idején hadnagyként teljesített szolgálatot a Székely Hadosztályban. Hadifogolyként a brassói fellegvárban együtt raboskodott Márton Áron főhadnaggyal, lelkésszel, ahol sikerült a kivégzést elkerülnie. Az anekdota szerint azért, mert olyan magas volt, hogy nem sikerült felakasztaniuk.
Kiszabadulása után előneve miatt Köpecre száműzték, ahol korábban soha nem járt. Itt élt egyszerű gazdálkodóként húsz éven át. „Legendás személyiségéhez sok anekdota, karikatúra fűződik. Sok felesége volt, jó kedélyű, színes egyéniség volt, bohém életéről, személyiségéről filmet lehetne forgatni” – részletezte Nagy Miklós Kund. 
A bohém heraldikus
Sas Péter budapesti művelődéstörténészt, kutatót már ismerheti a marosvásárhelyi közönség, ugyanis két éve Kós Károly képeskönyv című könyvének bemutatóját is Marosvásárhelyen, a Kultúrpalota Tükörtermében tartották. Az anyaországi történész időt és fáradtságot nem kímélő munka során kutatta fel az erdélyi heraldikus életművét, akiről úgy tartja: nem volt igazi tudós ember, hanem olyan bohém, aki szerette a bort, az asszonynépet és a jó társaságot, ám a munkáját komolyan vette, a címereken keresztül pedig festőművész lehetett. „Erdélyi kutatásaim origója Kelemen Lajos, marosvásárhelyi születésű levéltáros, történész, aki Gidófalvy István királyi közjegyző családjának házitanítója volt. Legjobb barátja pedig a tőle teljesen különböző habitusú Köpeczi Sebestyén József” – mondta Sas Péter. 
Románia királyi címerének megalkotója
A Székely Hadosztályban szolgált címerfestő fél szemére megvakult, majd több mint két évtizedig a Kovászna megyei Köpecre száműzték, ahol gazdálkodásból tartotta el kétgyermekes családját. Ezért akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy I. Ferdinánd román király az eke szarvától hívta Bukarestbe, Románia államcímerének megtervezésére. A feladatot heraldikailag kifogástalanul teljesítette, Erdély is méltóképpen van rajta ábrázolva. Jutalomképpen 1922. július 6-án egy villásreggeli keretében a sinaiai palotában maga a király részesítette a legfelsőbb elismerésben: Királyi Koronarend Kitüntetést kapott – mesélte a szerző. Az ország mai, 1992-ben elfogadott címerének alapjául is a Köpeczi Sebestyén József által tervezett címer szolgált. 
A gyűjtés volt a legnehezebb
A heraldikus 1942-ben családjával Kolozsvárra költözött. Kelemen Lajos, levéltári főigazgató és jó barátja ajánlására az Egyetemi Könyvtár tisztviselőjeként alkalmazták. „Itt születtek a csodálatos alkotásai, ma is a címertan alapvető munkái ezek” – mondta Sas Péter, aki azt is bevallotta: kutatómunkája során a gyűjtés bizonyult a legnehezebb feladatnak. „A heraldikus kolozsvári felesége nem volt tisztában férje hagyatékának jelentőségével, ezért rengeteg okmány, műalkotás elkallódott” – részletezte a szerző. Köpeczi Sebestyén József számos anyagát beadta a Kolozsvári Állami Levéltárba, 1961-ben próbálta visszaszerezni azokat, ám hiába. A heraldikus levelezéseinek kutatása során jött rá Sas Péter erre, és végül a nyugalmazott kolozsvári levéltáros Kiss András segítségével jutott hozzá az anyagokhoz, amelyek munkája kétharmadát teszik ki. Az első kötet a címerfestő életét, a második pedig a megjelentetett és kéziratban maradt munkáit – rajzait, családok, városok, múzeumok és a székelység címerfestményeit – tartalmazza.
A nemesi családból származó Köpeczi Sebestyén József neve – mint általában a heraldikusoké – a szűk szakmai és családi körön kívül nem túl ismert. Sas Péter hiánypótló, „fehér foltokat kitöltő” kutatómunkájának gyümölcse pontosan ezért bír óriási jelentőséggel. A szerző arra kéri az erdélyieket, hogy amennyiben valakinek a birtokában Köpeczi Sebestyén József által festett címer van, értesítse a Pallas-Akadémia Könyvkiadót, hogy lefényképezhessék, hogy majd a kötet egy bővített kiadásába bekerülhessen.
Hajnal Csilla
Székelyhon.ro

A legtalálóbb jelképet öntik bronzba
Elkészült az első javaslat a Márton Áron-szoborcsoportra
Január 23-án került a csíkszeredai városi tanács urbanisztikai szakbizottsága elé a megújuló Szabadság térre szánt Márton Áron-szoborkompozíció első vázlata. Ráduly Róbert Kálmán polgármester szerint a többéves szoborállítási terv ezúttal jó irányt vett. „A Szabadság tér felújítása az alkalom, amikor le kell ütni az alaphangot, éppúgy, ahogy ez több mint száz évvel ezelőtt Kolozsváron is sikerült a Fadrusz-alkotással. Bár azóta ott már sok minden másképp van, de a reprezentatív magyar jelleg a Mátyás-szobornak köszönhetően megmaradt. Azt gondoljuk, ezt Csíkszeredában is hasonlóképpen meg kell tenni” – nyilatkozta Ráduly Róbert Kálmán polgármester a Hargita Népének tegnap, miután múlt pénteken ő maga is első ízben szembesült a megújuló Szabadság térre tervezett Márton Áron-szoborra vonatkozó első javaslattal. Bár a városvezetés úgy döntött, hogy a szobortervet egyelőre nem kívánják nyilvánosságra hozni, mert az még igen sokat módosulhat, míg elnyeri végső formáját, nekünk megmutatták. A bronzszobor megálmodásával és kivitelezésével megbízott képzőművész, Sárpátki Zoltán egy háromalakos kompozíciót képzelt el, amely a bérmálás mozzanatát formázza meg: Márton Áron püspök alakjával szemben egy bérmálkozó fiatal lány és a kezét az ő vállán tartó bérmakeresztanyja látható, miközben a püspök kiszolgáltatja a lánynak a bérmálás szentségét. A szobor körül a teret oly módon alakítanák, hogy az szabadtéri misék megtartására is alkalmas legyen, ezért a terveken dolgozók egy oltárt is odaképzeltek.
Szobor az első templom helyén
Régi terv, hogy Márton Áron püspöknek köztéri szobrot állítsanak Csíkszeredában. Először egy bő évtizeddel ezelőtt hirdetett meg pályázatot a város Márton Áron-szobor állítására, ám akkor sikerült olyan kellemetlen helyzetbe hoznia saját magát, amelyben nem alakulhatott ki konszenzus: a szakmai zsűri egyet mondott, míg a közvélemény mást. Ebből a helyzetből nem volt egyéb kiút, mint a terv jegelése. A második kísérlet már sokkal kisebb nyilvánosság mellett zajlott. Ez négy évvel ezelőtt történt, amikor abban nem sikerült dűlőre jutni, hogy pontosan hol is kapjon helyet ez a köztéri szobor. Ma a Szabadság tér felújítása folytán kínálkozik megfelelő hely, és nem is akármilyen, hiszen úgy tűnik, a szobor Csíkszereda legelső templomának helyén fog majd állni.
– Bár pontos adataink nincsenek és régészeti feltárást sem végeztünk, de a város első temploma – legalábbis egy, a 17. század derekán készült térkép szerint – hozzávetőlegesen ott állt, ahol mi most a Márton Áron-szobrot szeretnénk felállítani – mondta Ráduly. „Nem is találhatnánk jobb szimbólumot” – Márton Áron jelentős mértékben kötődik Csíkszeredához, hiszen tanulmányai egy részét az itteni gimnáziumban végezte, sőt tagja volt annak a generációnak, amely utolsóként az egykori csíksomlyói létesítményben is tanult, és elsőként a csíkszeredai gimnázium padjait is koptatta. Bár a világháború kitörése miatt az érettségi vizsgáját már Gyulafehérváron tette le, ám hét esztendőn át itt diákoskodott Csíkszeredában. Ráadásul Márton Áron erőteljesen kötődik a csíksomlyói búcsúhoz, de csíkországi születésű is, így minden tekintetben a mienk – emlékeztetett a polgármester, aki szerint „az elvei mellett végletekig kitartó erdélyi püspöknél nem is találhatnánk jobb szimbólumot”. Elmondta azt is, hogy még egyeztetni kívánnak elsősorban a katolikus egyházzal, de be szeretnék vonni a református, evangélikus, unitárius egyházközségeket is a tárgyalásokba, hisz Márton Áron püspök személyében az egyetemes kereszténység igen jelentős képviselőjének kívánnak emléket állítani.
Forró-Erős Gyöngyi
Hargita Népe (Csíkszereda)

Védnöki megnyitó beszéd
Ma van a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja. Hajtsunk fejet mindazon ezrek és ezrek előtt, akiket börtönökben és munkatáborokban gyilkolt meg az embertelen diktatúra, és azon milliók előtt, akiknek életét a Ceausescu-rezsim megnyomorította. Gondoljunk egy percig azokra a szabadságvágyó emberekre, akiket 1989-ben és 1990-ben a „terrorista” keretlegények orvul meggyilkoltak, és akiknek a gyilkosai mind a mai napig büntetlenül közöttünk élnek és háborítatlan jólétnek örvendenek. Ugyanakkor adózzunk tisztelettel azoknak, akik „emberek tudtak maradni az embertelenségbben” – miként a szentéletű Márton Áron erdélyi püspökünk, aki üldöztetve, de soha meg nem töretve, ma is példaként áll előttünk.
Márton Áron szülőföldjén idézzük fel püspöki jelmondatát: „Non recuso laborem” – „Nem futamodom meg a munkától”. Ezért vagyunk ma itt. Mert mi sem futamodunk meg a munkától. Ahogyan a másik példaképünk, az erdélyi autonómia apostola, Kós Károly Kiáltó Szavában megfogalmazta: „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és élni akarunk, tehát dolgozni fogunk.”
Nem futamodunk meg a munkától. Dolgozni fogunk. Ebben áll az erdélyiség lényege. Mi, székelyek és erdélyi magyarok dolgos emberek, munkaszerető nép vagyunk, ez a hírünk a nagyvilágban is. További jellemzőink, amelyeket még a románok is példaként emlegetnek, az, hogy szeretjük szülőföldünket, ragaszkodunk anyanyelvünkhöz, hagyományainkhoz, kultúránkhoz, és soha, semmilyen körülmények között meg nem tagadjuk nemzetünket.
Magyarok vagyunk, mert tudjuk, érezzük: magyarnak lenni jó.
Erdélyiek vagyunk, mert itt születtünk, ez a sorsunk, amelyet büszkén vállalunk: ezt hagyták reánk örökül őseink, és a mi felelősségünk abban áll, hogy értékeinket továbbörökítsük utódainknak. Ahogyan a székely írófejedelem, Tamási Áron fogalmazott: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. És mi itt vagyunk „otthon”.
Nincs, és nem is lesz könnyű dolgunk.
Mert ma, huszonkét esztendővel 1989 Szabadító Karácsonya után már világosan látszik, hogy nem csupán a forradalmunkat lopták el, hanem szabadságunkat, a jogállamot és a demokráciát is megrövidítették Bukarestben a hatalomba visszaszivárgó utódkommunisták, valamint a velük cinkosságot vállaló politikai elitünk.
Huszonkét évvel a rendszerváltoztatás kezdete után ott tartunk, hogy országunkat a korrupcióval átszőtt kormányaink csődbe vitték, és hibás döntéseiket velünk – adófizetőkkel, nyugdíjasokkal és a leendő adófizetőkkel – fizettetik meg. Brutális megszorításokkal a hetedik bőrt is lenyúzták rólunk, ráadásul egy több mint harmincmilliárdos külföldi kölcsönnel szintén bennünket adósítanak el.. Gondoljunk csak bele: tanulmányaik végeztével fiataljaink a múlt vétkeiért kamatos kamattal fizetnek – már ha egyáltalán munkához jutnak, és megélhetésük érdekében nem kényszerülnek elhagyni szülőföldjüket.
Ennek a csődös politikának véget kell vetni! Saját bőrünkön érezzük, hogy ez így sokáig nem mehet tovább…
Nem csoda, hogy ide jutottunk, hiszen fordítva ülünk a lovon.
A központosított, homogén nemzetállam ugyanis drága mulatság. Ráadásul nem hatékony, lassú és versenyképtelen, polgárai pedig nem szeretik, mert idegennek érzik, és azt tapasztalják, hogy róluk, de nélkülük valahol egy központban a fejük felett döntenek.
Megkérdezte-e valaki Önöket a 25%-os fizetésmegvonásról? Kikérték-e a véleményüket a kölcsön felvételéről vagy a vizitdíjról? És ha netalán megkérdeznek is: a bukaresti politikusok odafigyeltek-e arra, hogy a korábbi, elnökválasztással egybekötött népszavazáson a romániai állampolgárok az egykamarás parlament mellett döntöttek? Mi lett a sorsa annak a félmillió aláírásnak, amellyel az önálló állami magyar felsőoktatás, a Bolyai Tudományegyetem mellett szálltunk síkra?
Ez távolról sem nevezhető demokratikus népképviseletnek! Ehelyett egy szűk hatalmi elit csatározásainak vagyunk a foglyai. A kommunisták örökösei váltják egymást, és a kommunizmus örökségét nyögjük, miközben Erdélyország ebek harmincadjára jut. Az elmúlt negyed évszázadban erdélyi magyarságunk félmillió lélekkel fogyatkozott, bedől a szórvány, szűkülnek élettereink. Mindez elsősorban annak tulajdonítható, hogy hagytuk, sőt elvártuk, hogy majd valaki más oldja meg a gondjainkat, hogy majd Bukarestben döntsenek –helyettünk.
Új alapokra kell helyeznünk a politikánkat. Először is szögezzük le: szülőföldünk fontosabb, mint Bukarest. Erdély-központú politizálásra van szükségünk. Ne azt magyarázzák nekünk Bukarestből, hogy valamit éppen miért nem lehet megcsinálni, hanem azt fogadtassuk el Bukarestben, hogy Erdélyt miért akarjuk mi saját döntéseink alapján, saját erőnkből, saját munkánk révén megépíteni. Így és csakis így hozhatjuk létre autonómiánkat!
Nézzék: már én sem vagyok fiatal. Más ember ilyenkor már a nyugdíjra készülődik… Temesvár óta is már több mint két évtized telt el. Gyermekeim már nagyra nőttek. Egész életem küzdelemben telt… 1989 sorsfordító időszakát leszámítva, folyamatosan támadnak, gyaláznak és mocskolnak úton-útfélen. Nem egyszer saját magyarjaim is hátba támadtak, és saját Egyházamban is az egykori júdásokkal találom magam szemben. Ennek ellenére, mégis itt vagyok, mert jól tudom, hogy amint Dsida Jenő vallotta egykor: „Krisztusnak és Pilátusnak egyformán szolgálni nem lehet”. Itt vagyok, és Veletek együtt tettre készülök, mert hiszek Istenben, hiszek az Ő megújító erejében – hiszek Erdélyben. Bízom Bennetek, bízom a székelyekben, az erdélyi emberekben; hiszek a Nemzet talpraállásában, hiszem, hogy van még magyar jövő a Kárpát-medencében! És ezzel a hittel készülök az erkölcsi, társadalmi renszerváltoztatás folytatására…
Miként a történelem során annyiszor: Erdély képes a megújulásra. Temesvár fia, Bolyai János a „semmiből teremtett egy új világot”. Ez az erdélyi csoda, melyre – Isten segítségével – mi is képesek vagyunk, ha erőinket összegyűjtjük és megfogjuk a munka végét.
De vállalkozásunk eleve kudarcra lesz ítélve, ha mindenki külön irányba húzza a szekeret. Ha a nagyobbik magyar párt erőből radírozná le nemzettársait, vagy ha a kisebbik magyar párt a nagyobbik ellenében szövetkezne. Nekünk nem valaki vagy valami ellenében, hanem Erdélyért, az erdélyi ügyért, nemzetünkért készen kell állanunk az együttműködésre.
Elegünk van a korrupt és önfeladó politikából, elegünk van a népnyúzásból, elegünk van a kiszolgáltatottságból, elegünk van abból, hogy mások, helyettünk, ellenünkre a fejünk felett döntenek, elegünk van a nyomorból, elegünk van az etnobizniszből.
Dolgozni akarunk – és dolgozni fogunk.
Csalóka remény volna abban bíznunk, hogy az idei nyári és őszi választásokkor nagyot fog változni a világ. Nem az a lényeg, hogy hány tanácsosunk, polgármesterünk vagy képviselőnk lesz – mert láthattuk, hogy a kicsinyhitű emberekből a sok is elégtelen. Nem a mennyiség, hanem a minőség számít.
Akkor fog változni a világ, ha a következő négy évben a mi embereink állhatatosan, fáradhatatlanul és a közösség szolgálatában elkötelezik magukat a munkára. Ha mindannyian kivesszük a részünket belőle.
Ehhez, erőnkhöz és lehetőségeinkhez képest, mindent biztosítani fogunk: életbe léptetjük a Mikó Imre Tervben lefektetett gazdaságfejlesztési stratégiánkat, márciusban útjára indítjuk az Erdélyi Közszolgálati Szabadegyetemünket, amely főként a közigazgatásban dolgozóknak nyújt hasznosítható tudást; kimunkáljuk ifjúsági- és sportstratégiánkat is, hogy fiataljainkat itthonmaradásra neveljük és a jövőre felkészítsük; és folytatjuk a határok fölötti nemzetegyesítés nagyívű programját… Erdélyi demokráciaközpontjaink ez idáig közel 170.000 erdélyi magyar számára nyújtottak valamilyen formában segítséget a magyar állampolgárság visszaszerzésében. Korszakos nemzetépítő szolgálatunkban továbbra sem lankadunk…
Érmindszent nagy szülöttje, Ady Endre írta: „De építésre készen a kövünk, / Nagyot végezni mégis mi jövünk. / Nagyot és szépet, emberit s magyart.”
Építésre készen a kövünk. Azt kívánom, hogy az idei választások felszálló pályáján elindulva, 2016-ban az Erdélyi Magyar Néppárt hitben, lélekben és tudásban megerősödve a leghitelesebb politikai csapatként készüljön a következő megmérettetésre.
És ez csupán rajtatok, rajtunk múlik. Munkára szerződünk. Mert hiszünk Erdélyben! Hiszünk a krisztusi népszolgálat erejében, abban az értelemben, ahogyan maga a Mester tanította: „az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és adja az Ő életét váltságul sokakért” (Mk. 10,45).
És tudjuk: Erdély az erdélyieké, Székelyföld pedig a székelyeké!
Tőkés László
erdon.ro

Orbán Viktor videón üzent EMNP küldöttgyűlésnek
Videóüzenetben köszöntötte az Erdélyi Magyar Néppárt első országos küldöttgyűlését Orbán Viktor Miniszterelnök.
Orbán Viktor a Fidesz, a Kereszténydemokrata Néppárt és a magyar kormány nevében köszöntötte a küldöttgyűlést. Elmondta, olyan emberek gyülekeznek a teremben, akikkel régről ismerik egymást, és olyanok, akikkel régi beteljesületlen álmaik vannak. “Olyan álmok, mint az autonómia, mint az egész Kárpát-medencére kiteljesedő magyar állampolgárság, és a végrehajtás előtt álló Mikó Imre-terv” – jelentette ki a miniszterelnök.
Orbán Viktor azt kívánta az EMNP küldötteinek, állják meg a helyüket a gyorsan változó Kárpát-medencei politikai életben, hogy maradhassanak egymásnak jó bajtársai, a közös álmokat, közös célokat közösen vihessék sikerre.
Tőkés László Erdély-központú politizálást kért
Erdély-központú politizálásra biztatta az első országos küldöttgyűlését tartó Erdélyi Magyar Néppártot (EMNP) a párt védnöke, Tőkés László.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke az erdélyi magyar közösség erdélyiségét és magyarságát egyaránt hangsúlyozta.
”Ragaszkodunk szülőföldünkhöz, hagyományainkhoz, kultúránkhoz, és soha semmilyen körülmények között nem tagadjuk meg nemzetünket. (...) Szülőföldünk fontosabb mint Bukarest” – jelentette ki Tőkés. Úgy vélte, a közösség felelőssége abban áll, hogy értékeit továbbörökítse az utódoknak. Márton Árontól és Kós Károlytól vett idézetekkel támasztotta alá, hogy a célokért mindenki munkájára szükség van. “Dolgoznunk kell, ha élni akarunk. Élni akarunk, tehát dolgozni fogunk” – idézte Kós Károlyt a volt püspök.
Tőkés László a magyar kormánnyal szemben megmutatkozó európai közhangulatról is említést tett. A hazaárulással rokon megnyilvánulásnak tekintette, hogy Andor László, az Európai Bizottság magyar tagja nem vett részt a bizottság ülésén, amikor Magyarországról tárgyaltak, élesen bírálta az Európai Parlament magyar képviselőit, akik országuk ellen szólaltak fel a strasbourgi vitában. A védnök arról is beszélt, hogy nem szeretik hazájukat, akik “muníciót szállítanak” az ostromlók számára. Tőkés László úgy vélte, amiként Románia népét sújtja, hogy a korrupció miatt az ország mindeddig nem csatlakozhatott a schengeni térséghez, úgy Magyarország népét sújtja az EU által indított kötelezettségszegési eljárás. “A haza szolgálatára kell szövetkezni” – vonta le a következtetést Tőkés. Úgy vélte, a románok és a magyarok egymás stratégiai partnerei lehetnek ebben a régióban. Megemlítette, Romániát a korrupcióval átszőtt kormányai vitték csődbe, ennek az árát azonban az állampolgárokkal fizettetik meg. “Nem mehet ez így sokáig tovább” – jelentette ki. Azt is hozzátette, “drága mulatság” a központosított homogén román nemzetállam fenntartása. Románia állami szerkezete versenyképtelen, polgárai nem érzik magukénak azt, hiszen úgy látják, a megkérdezésük nélkül döntenek róluk. Az EMNT elnöke arra is kitért, hogy élni kell az Európai Unióban a polgári kezdeményezés lehetőségével, és el kell érni, hogy az unió lépjen fel a tagállamaiban élő kisebbségek védelmében.
Toró T. Tibor letette ideiglenes elnöki mandátumát
Ideiglenes elnöki beszámolója végén letette mandátumát Toró T. Tibor, és bejelentette, újabb mandátumot kér a küldöttgyűléstől. Toró T. Tibor egy kronológia áttekintésével idézte fel az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megalakulása, életre hívása történetét. Amint emlékeztetett, több mint egy évvel ezelőtt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) határozott a pártalapításról. „Romániában nehéz pártot alapítani, főleg, ha azt erdélyinek, magyarnak és néppártnak hívják” – mondta Toró. Mint fogalmazott, a bürokratikus jogrendszer sokat hátráltatta a munkát, ráadásul két újság is sajtókampányt indított a születő párt ellen.
Megemlítette, hogy a pártbejegyzés óta közel száz helyi szervezet és 12 megyei szervezet alakult, és további 76 helyi szervezet megalakulása van folyamatban. “Nyugodt lelkiismerettel állhatok itt önök előtt” – jelentette ki az ideiglenes elnök majd letette az ideiglenes mandátumát.
Hozzátette, készen áll folytatni a munkát. “Száz nap áll a rendelkezésünkre, hogy az első vizsgát, a helyhatósági választásokét sikerrel vegyük, és fél évünk van a másodikig, a parlamenti választásokig” – foglalta össze a párt előtt álló feladatokat Toró T. Tibor.
Németh Zsolt: megérett az idő a román-magyar stratégiai szövetségre
Az Erdélyi Magyar Néppárt csíkszeredai országos közgyűlésén részt vevő Németh Zsolt egy rögtönzött sajtótájékoztatón kijelentette, megérett az idő a román-magyar stratégiai szövetségre. A magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára a Tőkés Lászlóval közösen tartott sajtótájékoztatóján kijelentette, új helyzet alakult ki a térségben. “Úgy értékeljük: megérett az idő arra, hogy stratégiai szövetségként értelmezzük a magyar-román kapcsolatokat” – jelentette ki. Hozzátette, nem csupán taktikai, átmeneti egymásrautaltság mutatkozik a két ország között. Szerinte mind a közép-európai építkezés szempontjából, mind a közös Európa-politika szempontjából fontos, hogy sikerül-e megvalósítani a stratégiai szövetséget. Az államtitkár úgy értékelte, a két kormányban megvan az erre irányuló politikai akarat. Azt is hozzátette, az őszre esedékes romániai parlamenti választások legfontosabb kérdése, hogy megmarad-e a választások után is a politikai akarat a román oldalon.
Németh Zsolt utalt arra, hogy Mihai Razvan Ungureanu román miniszterelnök a napokban levelet küldött Orbán Viktor miniszterelnöknek, és ő is ugyanebben a szellemben látja a román-magyar együttműködést. Újságírói kérdésre azt is megemlítette, a két ország kapcsolataiban megkerülhetetlen a romániai magyarság kérdése, de ebben a vonatkozásban is biztatóak a bukaresti jelzések. Hozzátette, Cristian Diaconescu román külügyminiszter meghívására március 8-án Bukarestbe utazik Martonyi János külügyminiszter.
Újságírói kérdésre Németh Zsolt úgy vélekedett, az EMNP hozzájárulhat ahhoz, hogy megújuljon az erdélyi magyar politika. Hangsúlyozta, az erdélyi magyar politikát az összefogás kell hogy jellemezze. “Úgy érzékelem, az új RMDSZ-elnök (Kelemen Hunor) megválasztása óta az együttműködési hajlandóság erősödött” – jelentette ki Németh Zsolt.
Tőkés László az erdélyi magyarság aggasztó fogyására figyelmeztetett. Megemlítette: 25 év alatt félmillióval apadt a romániai magyar közösség. Tőkés buta propagandának tartotta annak a hangoztatását, hogy a románok fogyásával arányos volt a magyar közösség fogyása. “Nem vigasztal, hogy a románok is rosszul állnak” – jelentette ki az EMNP védnöke.
Ma.hu

Erdélyi Magyar Néppárt I. Országos Küldöttgyűlés
Az Erdélyi Magyar Néppárt I. Országos Küldöttgyűlésének résztvevőiként
Tisztelettel adózva őseink emlékének, akik szülőföldünket a történelem viharai közepette megtartották és nékünk örökül hagyták…
Átérezve azt a felelősséget, amellyel mi tartozunk utódainknak,
Vállalva és tovább éltetve anyanyelvünket, hitünket, kultúránkat, erdélyi hagyományainkat,
Kinyilvánítva az egységes magyar nemzethez való tartozásunkat, valamint
Románia Alkotmányát és az Európai Unió értékközösségét tiszteletben tartva,
közös akarattól indíttatva, a következőket nyilatkozzuk:
1. Értékeink: a szabadság, a család, az erdélyiség, a nemzet és a kereszténység erkölcsi értékeire alapozó demokrácia.
2. Számunkra a szülőföldünk a legfontosabb. Az elmúlt évtizedek csődbe vezető, a központosított nemzetállamot erőltető, valamint önös érdekeken alapuló gyakorlattal ellentétben Erdély-központú politizálásra vállalkozunk. Saját kezünkbe kell vennünk sorsunk irányítását, meg kell építenünk Erdélyt, Székelyföldet. Ennek érdekében készek vagyunk együttműködni minden olyan demokratikus erővel – legyen az magyar vagy román –, amely hasonlóképpen gondolkozik és cselekszik, de cinkosságot senkivel sem vállalunk. Otthon akarjuk érezni magunkat a szülőföldünkön – az ehhez való jogunkat senki sem vitathatja el tőlünk.
3. Vállaljuk a felelősséget döntéseinkért. Románia „következmények nélküli ország”, ahol a politikusok elhibázott lépéseik árát az állampolgárokkal fizettetik meg. Ennek következményeképpen mára már hitelét veszítette a politika, a kialakult bizalmi válság következtében pedig egyre több erdélyi magyar mond le arról a jogáról és lehetőségéről, hogy szavazatával cselekvő módon alakítsa jövőjét, jövőnket. Márpedig nekünk meggyőződésünk, hogy saját sorsunk jobbra fordulása elsőrenden rajtunk múlik, és helyettünk nem dönthet más.
4. Újra kell szervezzük közösségeinket, mozgósítanunk kell minden erőtartalékunkat, „szerveződnünk kell a munkára”. Az egymást követő kormányzatok felelőtlen gazdálkodása, a mindent átszövő korrupció és értékeink elherdálása Erdélyt már-már ebek harmincadjára juttatta. A megszorítások következtében folyamatos létbizonytalanságban, máról holnapra élünk, vállalkozásaink tönkrementek, adólejeink nagyobbik részét a bukaresti központi költségvetés foldozgatására használják, ahelyett, hogy az önkormányzatainknál hagyva, esélyt adnának közösségeinknek a gyarapodásra. Románia céltalanul sodródó országgá vált, élhető jövőkép hiányában egyre több lakosa hagyja itt végérvényesen. Ebbe mi, erdélyi magyarok Kós Károly és Márton Áron örököseiként semmiképpen sem törődhetünk bele.
5. A politika ̶ kellő önkorlátozással ̶ kerüljön az őt megillető helyre. Felelős döntéseket akarunk, a közpénzekkel való minél hatékonyabb és átlátható gazdálkodást. Nincs mit keresniük közöttünk azoknak, akik az erdélyi magyarok képviseletében csak üzletet látnak, és a mi bőrünkön kívánnak meggazdagodni. Az érdekképviselet legyen valóban közszolgálat, a pártérdek helyett a közérdek irányítsa cselekedeteinket.
6. Számítunk a civil szféra, az egyházak, a tudományos és művészeti élet teremtő hozzájárulására. Ehhez viszont adjuk vissza rangjukat és méltóságukat. Egyenrangú partnerekként, együtt csodát tehetünk. Ezzel szemben a kézből etetett, támogatási pénzekből kitartott klientúra-szövevény a társadalmi élet és a kultúra megcsúfolását jelenti.
7. Megszorítások helyett munkahelyekre, Erdély kiárusítása helyett autonómiára van szükségünk.
8. A hasznosítható tudás a kulcsa közigazgatásunk megerősítésének. Elegünk van a pártkáderekből és rokonságukból.
9. Erdélyi anyanyelvű kultúránk érték. Érték Romániának, érték az Anyaországnak, érték Európának. Óvjuk és ápoljuk, mert ez a mi egyedi és pótolhatatlan örökségünk.
10. A bennünket megillető jogok követelése mellett hiszünk a kötelességvállalás közösségmegtartó erejében. Üres szavak helyett a beszédes tettekben, semmittevő önigazolás helyett a munkában, a tehetetlen opportunizmus helyett a saját erőnkben bízunk.
Az Erdélyi Magyar Néppárt I. Országos Küldöttgyűlésének résztvevői
erdon.ro

Nem hivatalos kampányrajt az erdélyi magyar politikában
EMNP: alakuló kongresszus; RMDSZ: választásokra készülve
Szombat óta teljes gőzzel beindult az erdélyi magyar pártok választási kampánya azt követően, hogy megtartotta Csíkszeredában alakuló kongresszusát az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP). Az új magyar alakulatnak most már hivatalos elnöke is van Toró T. Tibor személyében. Ezzel párhuzamosan az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) is Marosvásárhelyen „melegített” a júniusi önkormányzati választásokra. A szövetség elfogadta a jelöltállítási szabályzatát és ütemtervét, amely szerint április 15-ig kell megnevezniük az RMDSZ területi szervezeteinek a jelölteket. A szórványban és az interetnikus környezetben így másfél hónap van még arra, hogy tárgyaljanak egymással a magyar pártok az esetleges közös jelöltekről. A tömbmagyar vidékeken viszont egyértelmű, hogy magyar–magyar verseny lesz a június 10-i önkormányzati választásokon. A nem hivatalos kampánynyitón, hétvégén a kölcsönös vádaskodás volt jellemző.
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) első csíkszeredai országos küldöttgyűlésén száz helyi szervezet küldötte és nyolcvan hazai és anyaországi meghívott vett részt. A 315 küldött 309 szavazattal országos elnökként az egyetlen jelöltet, a párt korábbi ideiglenes elnökét, Toró T. Tibort tüntette ki bizalmával. A vezetőség tagjává választották Szilágyi Zsoltot elnökhelyettesként, Gergely Balázst a közép-erdélyi, Papp Elődöt a székelyföldi és Zatykó Gyulát a partiumi régióért felelős alelnökként. A magyar kormány megbízottjaként Németh Zsolt külügyminisztériumi parlamenti államtitkár és Répás Zsuzsanna, a nemzetpolitikai ügyekkel megbízott helyettes államtitkár vett részt az eseményen.
A küldöttgyűlés megszavazta a párt jelképének a zöld-piros csillagot, elfogadta az alapszabályt, a párt szervezeti és működési szabályzatát, az Európai Néppárthoz való csatlakozási szándéknyilatkozatot, jóváhagyta a Megtalált út – Esélyt és szabadságot Erdélynek címet viselő keretprogramot. A zárónyilatkozat a szülőföld és a közösségszervezés fontosságát hirdeti, és sürgeti a magyar civil szféra, az egyházak, a tudományos és művészeti élet szereplőinek összefogását.
Az EMNP keretprogramja a megoldandó gondok között említi az elmélyült romániai demokráciadeficitet és a magas szintű korrupciót. A párt Erdély-központú politikai irányvonalát az európai jobbközép pártok családján belül alakítja, elődjének a két világháború közötti Országos Magyar Pártot tekinti. Legfontosabb értékei kulcsszavakban: a szabadság, a család, az erdélyiség, a nemzet és a kereszténység morális értékeire alapozó demokrácia. Az EMNP a túlsúlyos bürokrácia leépítését és a legmélyebb szintű regionalizációt is hangsúlyozza. Elképzelése szerint a központi kormányzatra csupán a hadügy, a külügy, a pénzügy és a nemzetbiztonság igazgatása hárulna. A választásokon bevezetné az etnikai arányosság elvét. A Székelyföldet sajátos jogállású önkormányzati jogkörökkel ruházná fel, a régióban helyi kisebbséget alkotó románság számára biztosítaná a kulturális autonómiát. A dokumentum Kolozsvárt Erdély fővárosának tekinti, ahol olyan magyar nyelvű felsőoktatást kell megvalósítani, amely az erdélyi magyar kultúrát az európai szellemi és tudományos értékek keringésében tartja. A dokumentum a Partiumot a nyugati integráció elősegítőjének, a román–magyar határ mindkét oldalát átfogó kulturális és gazdasági tér megteremtőjének nevezi.
A keretprogram egységes magyar nemzeti külpolitikáról tesz említést, melynek elsődleges feladata, hogy kedvező környezetet alakítson ki a nemzetközi közvéleményben az autonómiaprogram számára. A verseny és az együttműködés viszonyára vonatkozó, hosszabb távot szolgáló „erdélyi stabilitási egyezmény” megalkotását szorgalmazza. Csak szigorúan betartott koalíciós programok alapján tartja elképzelhetőnek a kormányzati szerepvállalást, de a parlamenti képviseletet és az önkormányzati politikát fontosabbnak tekinti a hatalomban való öncélú részvételnél.
Megválasztása utáni első sajtótájékoztatóján Toró T. Tibor elmondta: Bukarestben valamennyi parlamenti párttal tárgyalnának, Budapesten pedig csak a Magyar Szocialista Párttal (MSZP) nem látják az együttműködés lehetőségét. Beszámolt arról, hogy az EMNT-vel együtt elindítják az Erdélyi Magyar Közszolgálati Szabadegyetemet, amely a párt önkormányzati képviselőjelöltjeit készíti fel a választásokra és az önkormányzati munkára. Kezdeményezik az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum tevékenységének újraélesztését. Az EMNP-nek hitvallása az értékek egyensúlyát kifejező verseny és az érdekérvényesítő együttműködés helyes arányának a megtalálása – hangsúlyozta. Mint említette, Székelyudvarhelyen jelölteket állítanak, Marosvásárhelyen a megegyezést keresik a többi magyar politikai szervezettel.
A küldöttgyűlést köszöntő Németh Zsolt beszédében hangsúlyozta: „ma az látszik, hogy az EMNP nélkül nincsen megállás a lejtőn”. Úgy vélekedett, a párt hozzájárulhat az erdélyi magyar politika megújulásához, amelyet az összefogásnak kell jellemeznie. „Úgy érzékelem, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök megválasztása óta az együttműködési hajlandóság erősödött” – jelentette ki.
Tőkés Lászlóval közösen tartott sajtótájékoztatóján a politikus kijelentette: megérett az idő a román–magyar stratégiai szövetségre. Úgy vélte, a két kormányban megvan az erre irányuló politikai akarat, és az ősszel esedékes romániai parlamenti választások legfontosabb kérdése, hogy ez román oldalon megmarad-e.
Tőkés László, az EMNP védnöke, az EMNT elnöke Márton Árontól és Kós Károlytól vett idézetekkel támasztotta alá, hogy a célok megvalósítása érdekében mindenki munkájára szükség van. Úgy vélte, a románok és a magyarok egymás stratégiai partnerei lehetnek a régióban. Arra is kitért, hogy élni kell az Európai Unióban a polgári kezdeményezés lehetőségével, és el kell érni, hogy az Unió lépjen fel a tagállamaiban élő kisebbségek védelmében.
Orbán Viktor miniszterelnök videoüzenetben köszöntötte a küldöttgyűlést a FIDESZ, a KDNP és a magyar kormány nevében. Azt kívánta az EMNP küldötteinek, állják meg helyüket a gyorsan változó Kárpát-medencei politikai életben, hogy maradhassanak egymásnak jó bajtársai, és a közös álmokat – olyanokat, mint az autonómia, az egész Kárpát-medencére kiteljesedő magyar állampolgárság és a végrehajtás előtt álló Mikó Imre-terv – együtt vihessék sikerre.
A délelőtti ülésszakon felszólaló Répás Zsuzsanna hangsúlyozta: örömmel jött el az eseményre. Megerősítette: a magyar kormány továbbra is támogatja a külhoni magyar közösségeket, az intézményépítést. Az EMNT nevében Sándor Krisztina ügyvezető elnök kiemelte: történelminek is nevezhető a küldöttgyűlés napja, amelynek fontosságát a jövőben láthatják csak meg igazán.
Szabadság (Kolozsvár)

Március 15-i rendezvények az EMNP szervezésében
Az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Erdély számos magyarlakta településén emlékezik ünnepségsorozattal az 1848-as szabadságharc kitörésének 164. évfordulójára. A Néppárt és az EMNT kiemelt ünnepi rendezvényei idén három helyszínen zajlanak:
I. Nagyvárad
A nagyváradi Szacsvay Imre szobornál délután három órakor kezdődő rendezvényen ünnepi beszédet mond Tőkés László, az EMNT elnöke, Zatykó Gyula, a Néppárt Partium régióért felelős országos alelnöke, valamint meghívott vendégünk, Csóti György, a Fidesz országgyűlési képviselője. Orbán Viktor magyar miniszterelnök ünnepi üzenetét Török Sándor, az EMNT Bihar megyei szervezetének elnöke olvassa fel. Ezt követően a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium diákkórusa, a Nagyváradi Asszonykórus, valamint a Váradi Dalnokok lépnek fel. Az eseménysorozat a nagyváradi-olaszi református templomban fél öt órakor kezdődő ökumenikus istentisztelettel zárul. II. Zilah
Zilahon, a Wesselényi-szobor előtt 18 órakor kezdődik a megemlékezés. A Néppárt részéről ünnepi beszédet mond Toró T. Tibor országos elnök, dr. Sándor József Szilágy megyei elnök, valamint Tunyogi Tímea helyi elnök. A megemlékezésen felszólal Varga Ferenc, az Erdélyi Magyar Ifjak szilágysági elnöke is. Orbán Viktor magyar miniszterelnök ünnepi üzenetét Lukács Levente, a Néppárt zilahi szervezetének alelnöke tolmácsolja. A rendezvényen Ady Endre és Juhász Gyula versek hangzanak el. A megemlékezés utolsó mozzanata a Wesselényi szobor megkoszorúzása lesz, ahol – többek között – Püsök Csaba, az EMNT egyházi és szociális ügyekért felelős alelnöke helyez el koszorút.
III. Marosvásárhely
Marosvásárhelyen március 14-én, szerdán délben a Bolyai Farkas Elméleti Líceum dísztermében tartandó Rendhagyó 1848-as történelemórával veszi kezdetét az ünnepségsorozat. Délután 18 órakor a helyi Demokrácia Központban Spielmann Mihály író, történész nyitja meg a képeslap-kiállítást. Március 15-én délelőtt 10 órakor nyílik a Pilvax Kávéház, ahol kokárdakészítésre, valamint a 12 pont kinyomtatására régi nyomdagépen történő kinyomtatására is lehetőség lesz. Az EMNT által meghirdetett Az én szabadságharcom gyermekrajz-pályázat eredményeit fél kettőkor ismertetik a szervezők, majd ezt követően Sebestyén Aba és barátai előadását tekinthetik meg az érdeklődők. A kávézóban délután '48-as dalokat oktatnak, majd magyaros ruhák bemutatására kerül sor. A vár területén délben nyitja meg kapuit a kézműves vásár.
A 17 órakor a Petőfi-szobornál kezdődő ünnepi műsor keretében beszédet mond Portik Vilmos, a Néppárt Maros megyei szervezetének elnöke, Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke valamint a rendezvény díszvendége, Balogh Zoltán, a Magyar kormány társadalmi felzárkóztatásért felelős államtitkára. A rendezvény az EMI fáklyás felvonulásával zárul. Az eseményen jelen lesz Papp Előd, a Néppárt Székelyföld régióért felelős országos alelnöke is.
A kiemelt ünnepi rendezvények mellett a Néppárt valamint az EMNT helyi szervezeteinek képviselői több helyszínen is részt vesznek az 1848-as megemlékezéseken.
Kolozsvár
A kolozsvári Biasini szállónál rendezett ünnepségen a Néppárt részéről Gergely Balázs, a közép-erdélyi régióért felelős országos alelnök tart beszédet.
Erdővidék
Az erdővidéki civil szervezetek által március 14-én rendezett bodvaji ünnepségen beszédet mond Nemes Előd, a Néppárt Kovászna megyei szervezetének elnöke.
Sepsiszentgyörgy
Március 15-én délelőtt 12 órától a Váradi József Iskolában díjazzák az EMNT Magyarnak lenni jó! gyermekrajz-pályázatának háromszéki nyerteseit. A Néppárt sepsiszentgyörgyi szervezetének részéről Nemes Előd, Kovács István, Bedő Zoltán és Váncsa Zsuzsanna helyeznek el koszorút a Kossuth-szobornál, majd a Szabadság téri 1848-as emlékműnél.
Barót
A Véczeri-emlékműnél szervezett ünnepségen beszédet mond Szép Béla, a Néppárt baróti szervezetének elnöke. Az EMNT erdővidéki szervezetének részéről Marián István elnök valamint Benkő Levente alelnök helyeznek el koszorút.
Orbaiszék
Az orbaiszéki EMNT elnöksége megkoszorúzza a kovásznai '48-as emlékművet, majd a Néppárt zabolai szervezetének vezetőségével közösen részt vesznek a Zabolán szervezett megemlékezéseken is.
Kézdivásárhely
A főtéri Gábor Áron-szobornál tartott megemlékezésen beszédet mond Johann Taierling, a Néppárt kézdivásárhelyi szervezetének alelnöke.
Csíkszék
Csíkszeredában két helyszínen, a Gál Sándor szobránál, illetve a Mikó-várnál is megemlékeznek az 1848-49-es márciusi eseményekről. A Néppárt részéről mindkét helyszínen jelen lesz és koszorút helyez el György László, a megyei szervezet elnöke, Tőke Ervin, a városi szervezet elnöke, valamint Tiboldi László, az EMNT csíkszéki elnöke.
A Néppárt helyi képviselői jelen lesznek más csíkszéki településeken szervezett rendezvényeken is, így a madéfalvi Siculicidium emlékműnél Szász Attila, a Néppárt csíkcsicsói elnöke, Csíkdánfalván Kajtár Edit, a Néppárt helyi szervezetének elnöke, Csíkszenttamáson a helyi szervezet részéről Bíró Ferenc, míg Csíkszentdomokoson Máthé Zoltán megyei elnökségi tag koszorúz. A nyergestetői emlékműnél a Néppárt részéről Bölöni Ferenc, a csíkszentimrei szervezet elnöke, Nemes Zoltán, a tusnádfürdői szervezet elnöke, Tőke Ervin, a csíkszeredai szervezet elnöke, valamint Sorbán Attila, a Csíkszékért felelős Hargita megyei alelnök helyez el koszorút.
Székelyudvarhely
A Márton Áron téren található Vasszékely szobornál szervezett ünnepi megemlékezésen jelen lesz László János, a Néppárt Udvarhelyszékért felelős Hargita megyei alelnöke és Zakariás Zoltán, a Néppárt udvarhelyi szervezetének elnöke. Az EMNT részéről koszorút helyez el Nagy Pál udvarhelyszéki elnök, valamint Bíró Edith és Szabó K. Attila helyi elnökségi tagok.
Gyergyószentmiklós
Kossuth Lajos és Petőfi Sándor szobránál koszorúznak a Néppárt és az EMNT gyergyószéki szervezeteinek képviselői: Bákai Magdolna, a Néppárt Gyergyószékért felelős Hargita megyei alelnöke, Szőcs Gábor, a gyergyószentmiklósi szervezet elnöke és Bicsak Péter alelnök. A gyergyószéki EMNT részéről Pázmán Attila alelnök tiszteleg a '48-as forradalom hősei előtt.
Brassó
A Brassó megyei EMNT – az eddigi hagyományokhoz híven – idén is körbejárja és megkoszorúzza a megye területén található '48-as emlékműveket.
Arad
A Néppárt Arad megyei szervezetének elnöke, dr. Burián Sándor valamint Endreffy Lajos alelnök a helyi Szabadság-szobornál tisztelegnek nagyjaink emléke előtt.
Beszterce-Naszód
A Néppárt és az EMNT Beszterce-Naszód megyei szervezeteinek képviselői a vicei Szent István szobrot koszorúzzák meg. A bethleni Demokrácia Központban 18 órától kezdődik a László Jolán tanárnő illetve ifj. Kerekes Zoltán, a Néppárt megyei szervezetének elnöke által tartott, vetítéssel egybekötött előadás, amelyen az 1848-49-es események felelevenítésével emlékeznek az egybegyűltek.
Erdély.ma

Székelyudvarhelyen temetik újra Nyirő Józsefet
A csíksomlyói zarándokvonat hozza Székelyföldre, huszárkísérettel érkezik Székelyudvarhelyre és május 27-én, a katolikus temetőben újratemetik Nyirő József hamvait – jelentették be tegnap sajtótájékoztatón. A hamvak hazahozatalával az író, Nyirő József végakaratának tesznek eleget az újratemetés szervezője, a Székelyudvarhelyért Alapítvány.
Mivel a madridi Almudena temetőbeli sírhely Magyarország tulajdona, ezért az exhumálást is a magyar állam végzi, a sírhelyet is a magyar Országgyűlés váltja meg. Az író földi maradványai a csíksomlyói zarándokvonattal érkeznek Székelyföldre. A gyergyószentmiklósi és csíkszeredai megálló után a hamvakat huszárok szállítják Székelyudvarhelyre.
Nyirő József hamvainak hazahozatalát Balázs Árpád, az MPP önkormányzati képviselője Pál Gyula néhai ügyész kezdeményezésének nyomán, 1995 óta folyamatosan, ma már többekkel együtt szorgalmazza – mondta, hozzáfűzve, „vártuk, hogy jobbra forduljon a kormány Magyarországon.” Az ötletgazdák most egy emlékbizottság létrehozását is kezdeményezték, melynek több feladata is lenne, többek közt részt vennének az újratemetés megszervezésében. Május 27-én, a Nyirő-villa előtti tiszteletadást követően, a koporsót a város központjában, a Márton Áron téren ravatalozzák fel, majd a Szent Miklós-hegyi temetőben római katolikus szertartás szerint helyezik sírba.
Egyszerű embereket várnak a bizottságba, olyanokat akik közel érzik Nyirő szellemiségét.
Elképzelhetőnek tartják, hogy a Városi Könyvtár felvegye a Nyirő József nevet, de a tervek közt szerepel tudományos konferenciák szervezése és a Nyirő-hagyaték összegyűjtése is.
Az író konyhabútora például Ivóban még megtalálható, és ezt is szeretnék Székelyudvarhelyre hozni, majd kiállítani az akkori fényképeket, melyeket idős Kováts István, az író barátja készített.
További tervek közt szerepel a Nyirő-villa átalakítása, persze az ottlakók kárpótlása mellett.
Az uh.ro nyomán
Erdély.ma

Meglehet Márton Áron csodája – a püspökhöz imádkozott és meggyógyult a brassói fiú
Minden jel arra mutat, hogy bekövetkezett a csoda Márton Áron püspök közbenjárására: egy brassói fiatalember ugyanis – orvosi szempontból megmagyarázhatatlan módon – a halál küszöbéről tért vissza, ezzel pedig jelentős akadály látszik elgördülni a boldoggá avatási folyamat elől – számol be a Keresztalja erdélyi katolikus hetilap.
A ma 26 éves Bara Zsoltot 2010-ben hererákkal diagnosztizálták, azóta a kemoterápiás kezelésen kívül több műtéten is átesett, az egyik operáció során vékonybelének kétharmadát ki kellett metszeni. Ha mindehhez azt is hozzátesszük, hogy a fehérvérsejtek is a minimális szint alá csökkentek, és a szervezet ezáltal gyakorlatilag a teljes immunitását elvesztette, nem csoda, hogy az orvosok a nullával egyenlő esélyt adtak a felépülésre.
A műtét után az egyik asszisztens hívta fel a kórházból Nagy-György Attila brassói plébánost, arra kérve őt, sürgősen szolgáltassa ki Zsoltnak a betegek szentségét, mert „nem valószínű, hogy megéri a másnapot”. A család viszont, elsősorban Brummer Klára, Bara Zsolt édesanyja mindvégig reménykedett a csodában. Őt Nagy-György Attila biztatta, hogy forduljon bizalommal Márton Áron püspökhöz.
Az édesanya kérésére Zsoltért imádkozott a nőegylet is, ugyanakkor a püspök közbenjárását kérte a plébános és Csiszér Albert-András pápai prelátus is, akivel Bara Zsolt gyermekkora óta bizalmas viszonyt ápolt. Zsolt maga is imádkozott a gyógyulásért az egykori erdélyi főpásztorhoz, miután a kórházban a betegek kenete feladása után kapott egy Márton Áront ábrázoló szentképet Nagy-György Attilától. „Nem tudom, hogy mitől gyógyultam meg, de a kórházi ágyon is azt éreztem, hogy valaki mintha tartana a kezében” – emlékezett vissza a fiatalember.
A műtétet követő napokban a fiú állapota olyan látványos javulásnak indult, amelyet orvosi szempontból nem lehetett megmagyarázni. Két hét múlva teljesen egészségesnek érezte magát, és a kórházat is elhagyhatta. Azóta háromhavonta jár ellenőrzésre, legutóbb éppen idén januárban volt, és az orvosok mindent rendben találtak nála. A fiú visszatérhetett munkahelyére, az egyik brassói kávézóba, ahol üzletvezetőként dolgozik, és kedvenc hobbijára, a zenére is időt tud szakítani.
Még várni kell, kiegészítések is kellenek
A tökéletesnek látszó gyógyulás ellenére Bara Zsolt orvosa szerint öt évre van szükség ahhoz, hogy minden kétséget kizáróan megállapíthassák a gyógyulás tényét, az öt évből eddig közel másfél év telt el. Az első orvosi vizsgálat eredményei, amelyek a gyógyíthatatlan betegség tényét rögzítik, már Gyulafehérváron vannak az érseki hivatalban, Nagy-György Attila plébános és Csiszér Albert-András prelátus leveleivel együtt.
A Keresztalja ugyanakkor arra is rámutat, hogy bár a köztudatban úgy él, hogy Márton Áron boldoggá avatásával kapcsolatosan már csak a csodát várják a Gyulafehérvári Főegyházmegye hívei, pillanatnyilag még a dokumentáció formai része sem tekinthető teljesnek. A Szenttéavatási Ügyek Kongregációja átvizsgálta a Márton Áron boldoggá avatásával kapcsolatos terjedelmes iratcsomót, de több pontban kiegészítést kért. Annyit tudni lehet, hogy a szükséges kiegészítés jelentős része csupán apróbb magyarázatban áll, viszont néhány pontja nagyobb munkát igényel.
Kovács Gergely az új posztulátor
Nehezítette a helyzetet, hogy időközben elhunyt Szőke János szalézi szerzetes is, aki az ügy posztulátora (a szenttéavatási procedúra előkészítésével megbízott személy) volt. Jakubinyi György érsek a kézdivásárhelyi származású Kovács Gergelyt, a Kultúra Pápai Tanácsának irodavezetőjét bízta meg a posztulátori feladatok ellátásával, melyet néhány napja hagyott jóvá a Szenttéavatási Ügyek Kongregációja. Kovács Gergely jelenleg a kongregáció által kínált intenzív posztulátorképzésen vesz részt, és a közeljövőben lesz lehetősége arra, hogy a Márton Áron perével kapcsolatos, szigorúan titkos dokumentációt áttanulmányozza.
Lépések a boldoggá avatáshoz
Bár Erdély legendás hírű főpásztorát már életében szentnek tartották, Márton Áron boldoggá avatására csak a rendszerváltás utáni időszakban lehetett gondolni. A Gyulafehérvári Főegyházmegye honlapján az áll, hogy Jakubinyi György gyulafehérvári érsek kérésére Boldog II. János Pál pápa 1992-ben engedélyezte a boldoggá avatási per elindítását, ettől kezdve Márton Áron püspöknek kijár az Isten Szolgája cím. A Gyulafehérvári Főegyházmegye által közzétett imát ettől kezdve egyre gyakrabban mondták el a hívek különböző alkalmakkor. Szintén a főegyházmegye honlapjáról származó információ, hogy 1996-ban átadták a Positiót (az eljáráshoz szükséges iratokat) a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának. Az eljárás azért is ilyen hosszadalmas, mert Márton Áron, bár sokat szenvedett a kommunizmus idején, nem vértanúként halt meg, 1980-ban így – Scheffler Jánossal és Bogdánffy Szilárddal ellentétben – hitvalló per során lehet a boldogok sorába iktatni.
Krónika (Kolozsvár)