Markó Béla a Népszabadság megszüntetéséről: erkölcsi és politikai kérdés is ugyanakkor
kérdezett: Kertész Melinda
A politikus-költő szerint ilyen fontos véleményformáló fórumot gazdasági érvek mentén nem lehet egyik napról a másikra megszüntetni.
Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke költői minőségében írta alá azt a nyilatkozatot, amelyben magyar írók tiltakoznak a Népszabadság megszüntetése ellen. Markó Béla rendszeres véleményközlője volt a lapnak. A Népszabadság bezárása körülményeinek kommentálására kértük meg. 
Markó Béla: – Véleményem szerint jelentősen csonkult a sajtószabadság a Népszabadság megszűnésével, hiszen Magyarországon az én tudomásom szerint az egyik legfontosabb véleményalakító fórum volt. Magas példányszámban jelent meg, nagy olvasottsága volt mind az online, mind a nyomtatott formájának. Azt gondolom, hogy Magyarországon a véleményszabadságra nagyon súlyos csapást mértek. 
- Politikai lépésként hogyan értelmezhető, mert jóllehet, gazdasági okokra hivatkoznak, de ha figyelembe vesszük azt, hogy egyik napról a másikra leállították a lapszerkesztést, ez egy nagyon átlátszó magyarázat. 
– Persze. A Népszabadság köztudottan nem volt egy kormánypárti fórum, és ebből következtetni lehet arra, hogy kiknek nem tetszett ez a lap. Bár nincs, ahonnan ismernem a Népszabadság gazdasági helyzetét, de egy lap megszüntetése nem olyan egyszerű dolog, mint bezárni egy gazdasági vállalkozást, egy üzletet. Én azt gondolom, hogy egy ilyen fontos véleményformáló fórumot gazdasági érvek mentén nem lehet egyik napról a másikra megszüntetni, mert ez erkölcsi kérdés és nagyon súlyos politikai kérdés is ugyanakkor. Egy tulajdonos lapok, sajtóintézmények esetében nem járhat el kénye-kedve szerint, mert azzal, hogy megszüntet egy lapot, a társadalomnak nagyon széles rétegeit sérti. Mondjak egy példát: lehet, hogy valakinek van egy erdőtulajdona, tehát az övé az az erdő, de ez nem jelenti azt, hogy egyik pillanatról a másikra kivághat minden fát ebben az erdőben. Vannak bizonyos szempontok, amelyek miatt ezt nem teheti meg. 
- A demokráciára milyen hatással van ez a lépés? 
– Nemcsak Magyarországon, hanem más, környező országokban is az utóbbi években annak vagyunk tanúi, hogy megpróbálják lebontani a már felépített demokratikus rendszert, megpróbálják a demokratikus intézmények működését korlátozni. Ezt Romániában is nagyon jól látom, kialakulóban vannak autoritárius rendszerek, amelyek nyilvánvalóan megpróbálják korlátozni az ellenvéleményt, a szólásszabadságot, és ezt nagyon veszélyesnek tartom. 
- Martin Schultz elítélte a Népszabadság megszüntetéstét egy magyarul megírt üzenetben. Várhatóan hogyan reagál erre Európa? 
– Ezt nem tudom megjósolni, hogy Európa-szerte és főleg Nyugat-Európában milyenek lesznek a reakciók. De a sajtószabadság a demokráciának az alapköve. Nem véletlenül szokták azt mondani, hogy a média egy államban a negyedik hatalom. Ennek függetlenségét, szabadságát sérteni nyilvánvalóan demokrácia-ellenes. Transindex.ro

„Mellettük élünk, és nem ismerjük őket” - szlovák irodalomról a Látó irodalmi estjén
A Kós Károly Akadémia és a Látó szépirodalmi folyóirat közös irodalmi estet szervezett kedden a marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében A legkisebb lépéscímmel, szlovákok és magyarok kapcsolatáról, mai szlovák irodalomról.
A rendezvény első részében Markó Béla beszélgetett Szigeti László íróval, a pozsonyi Kalligram Könyvkiadó alapító igazgatójával, szerkesztőjével szlovákok és magyarok 21. századi kapcsolatáról. Kérdésként merült fel többek közt az, hogy melyik a járhatóbb út két nép, nemzet között: a politika, vagy a kultúra.
Az erdélyi magyarok oly keveset tudnak a szlovák irodalomról, mint a felvidéki magyarok a románról – hangzott el a beszélgetés elején, amikor Markó Béla arra hívta fel a figyelmet, hogy úgy élünk itt Közép-Kelet-Európa, vagy inkább Kelet-Európa e bizonyos térségében, hogy alig, vagy szinte semmit nem tudunk egymásról.
A politika és a kultúra évszázadok óta inkább összekeveredik Európának ebben a sarkában, mint a fejlettebb demokráciákban – fogalmazott Szigeti László, aki szerint a politika marginalizálta a kultúrát. Markó szerint Szigeti a híd szerepét tölti be, bár ezt a kifejezést is, sok máshoz hasonlóan „lejárattuk” – mondta.
Szigeti arról beszélt, hogy mindig utálta a verekedést és – talán gyávaságból –, mindig arra törekedett, hogy összehozza az embereket és elkerülje az összeütközéseket. Ahol a nemzet fogalma csak arra jó, hogy vitakozzanak, nehéz a munka, az ideológiai megközelítés eltorzítja a valóságot – figyelmeztett. Erre az estre azért kerülhetett sor, mert a szlovákiai nem-szlovákok, fordítók, szerzők, felhívták a figyelmet a szlovák irodalomra – mutatott rá Markó.
Az est második felében Láng Zsolt, a Látó szerkesztője a mai szlovák irodalomról beszélgetett a jelenlevő szerzőkkel és szerkesztőkkel: Eva Andrejcakovaval, Deák Renátával, Demény Péterrel, Gálfalvi Ágnessel, Görözdi Judittal, György Norberttel, Karádi Évával, Paszmár Líviával, Vida Gáborral.
A Látó a szlovák irodalomnak szentelte áprilisi számát. A SzlovákLátó című lapszámban többek közt Milan Kraus, Peter Kerekes, Maros Krajnak, Peter Balko, Daniel Hevier, Pavel Vilikovsky írásai olvashatók.
Demény Péter ajánlója a SzlovákLátó című tematikus lapszám kapcsán: „...szlovák számunkból Peter Balko szövege, az Anno Losoncon című regény részlete az egyik legérdekesebb. Alulnézetből és finom, de harapós humorral szól egy kétnyelvű közeg érdekes borzalmairól, hiszen Frantiskát a falubeliek kicsalogatják a rétre, megkövezik és megeszik. A falubeliek kegyetlensége azonban meg sem közelíti a politikusokét, és azét a mentalitásét, amely nem enged elmozdulni valahonnan. Ezt elemzi Daniela Kapitanova Az ő Komáromuk és az én Trianonom című szép esszéje Beke Zsolt fordításában. A "valahonnan" persze az ellenségeskedés, a történelem mint labdarúgó mérkőzés szemlélete. Ez elől nincs menekvés, illetve tán csak úgy, hogy valami szomorú tárgyilagossággal elemezzük, mint Kapitanova. Miközben Németh Zoltán és Tóth László bevezetőit olvastam a szlovák irodalomba, meg Lubomir Machala írását arról, vajon tényleg olyan jó-e Huncik Péter könyve, mint amilyen sikeres, azon töprengtem, a szlovákok hasonlítanak a románokhoz: mellettük élünk, és nem ismerjük őket."
Antal Erika maszol.ro

A számon tartott országtól a Székely Hadosztályig
Nagyváradon és Marosvásárhelyen is bemutattuk – Romsics Ignác előadásait megelőzően – azt a könyvet, mely Szilágyi Aladár kortárs magyar történészekkel folytatott beszélgetéseinek bővebb változatát tartalmazza. Bögözi Attila tudósítása.
Amióta a nagyváradi Szacsvay Akadémia és a marosvásárhelyi Kós Károly Akadémia történelmi előadássorozatát közössé tette (immár többéves ez az együttműködés), s ebbe a rendezvénysorozatba beszállt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum is, a történelem, s azon belül jelesen a magyar történelem iránt érdeklődők köre Erdély-szerte olyannyira megsokszorozódott, hogy számuk magukat a kezdeményezőket is alaposan meglepte.
Persze, a növekvő érdeklődés egyformán szól történelmünk sorsfordító eseményeinek meg a történelemtudomány művelőinek elitjéhez tartozó szakembereknek, akiket az előadásokhoz évről évre sikerült megnyerni. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak Romsics Ignác Széchenyi-díjas történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának, az Eszterházy Károly Főiskola professzorának, aki szakmai tanácsadóként teljes mellszélességgel állt a kezdeményezés mellé, s nemegyszer személyes kapcsolatait, szakmai tekintélyét latba vetve vonta be a sorozatba, a jeles tudósoktól a fiatal kutatókig minden kor, minden témájához a legavatottabb előadókat.
A programnak, főként annak nagyváradi modulja kapcsán, kezdettől fontos elemévé vált, hogy a felkért előadók egy-egy beszélgetés erejéig ellátogattak az Erdélyi Riport szerkesztőségébe, ahol a meghívottakkal Szilágy Aladár készített, önálló értéket képviselő interjúkat, melyekben, mint egyik váradi méltatója mondotta, maradéktalanul „érvényesül a kiváló előadók és a felkészült riporter összjátéka”. Ezek rövidebb változata a Riportban is megjelent, majd az év lezárultával a beszélgetések, kibővítve és kötetté szerkesztve könyv alakban is az olvasó asztalára kerültek.
Interjú-regényként olvasva
2015-ben Európa és Magyarország. Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben címmel a külkapcsolatok históriáját „járta körül” 17 előadás, a honfoglaló magyarok útkeresésétől Magyarország EU-csatlakozásáig, s e 17 előadás kapcsán készült interjúkat tartalmazza a Holnap Kulturális Egyesület gondozásában októberben megjelent Szilágy Aladár: A számon tartott ország - Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben alcímet viselő kötet.
Marosvásárhelyen, akárcsak Nagyváradon, a kötet bemutatására – nem véletlenül – Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai című előadásának felvezetőjeként került sor, amikor a kötetet szerkesztő Szűcs László kérdéseire válaszolva Szilágyi Aladár arról is beszélt, hogyan tett eleget az interjúk készítése közben azon céljának, hogy ezek egyszerre legyenek ismeretterjesztő jellegűek és mítoszrombolóak, ugyanakkor ne ismétlődjenek a korábban napvilágot látott kötetekben már felvetett dolgok.
A marosvásárhelyi est házigazdája, Markó Béla, a kötethez írt előszavában írja: Szilágyi Aladár „kérdései olyan többletet adtak hozzá az egyébként is fontos előadásokhoz, hogy végig élvezettel követtem, amint sajátos erdélyi szempontjainkat beviszi a beszélgetésekbe. Ahogy manapság mondani szokás, „interaktívak” ezek a szövegek, az interjú műfaja élővé teszi a régmúlt eseményeket, és talán nem túlzás azt mondani, hogy valamiféle izgalmas, lebilincselő tankönyvként is használható ez a kiadvány. Jó is lenne, ha minél többen így vennénk a kezünkbe. Én legalábbis így olvastam, interjú-regényként úgymond, egy olyan történet megelevenítéseként, ami napjainkig tart, de remélhetőleg nem lesz sohasem vége.”
A könyvbemutató közönsége számos műhelytitkot is megtudhatott Szilágyi Aladártól arról, miként egészítette ki az előadásokat, mi újat tudnak mondani manapság a kortárs magyar történészek, milyen lehetőségei vannak a szakembereknek, hogy valóban újat mondjanak a történelemről. A mindvégig érdekes szerző-szerkesztő párbeszédből összességében arra is választ kapott a hallgatóság, amit Markó Béla a kötet előszavában úgy fogalmazott meg, lehet-e a történelmet úgy olvasni, mint egy olyan történetet, amelynek van kezdete és vége, szemlélhetjük-e úgy saját történelmünket, mint egy hatalmas regényfolyamot, amelyben a szereplők erényei és hibái, netán bűnei döntő módon befolyásolják egy-egy drámai helyzet végkifejletét, hosszú időre meghatározva országok, emberek sorsát.
A Székely Hadosztály krónikája
A marosvásárhelyi rendezvény második felében Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai címmel tartotta meg előadását. Abból indult ki, hogy röviden összefoglalta a több fronton zajlott első világháború végének történéseit, a magyarországi és erdélyi helyzetet, a román betörést és előrenyomulást. Néhány számadattal érzékletesen ecsetelte az akkori állapotokat: 1918 novemberében az összes magyar haderő alig volt több mint 30 ezer fő, Erdélyben néhányszáz főnyi katonaság állomásozott.
Az előadó véleménye szerint a Károlyi Mihály vezette Magyar Nemzeti Tanács programja a belső demokratikus átalakulás víziója volt, hiszen olyan elemeket tartalmazott, mint a háború azonnali befejezése, a német szövetség felmondása, Magyarország teljes függetlensége, demokratikus választások és szabadságjogok, szociális reformok, földreform. Viszont még azokban a zavaros időkben sem volt mit kezdeni az olyan kijelentésekkel, amelyeket például az akkori hadügyminiszter tett, aki többek között olyanokat mondott, hogy nem akar több katonát látni, amihez olyan ambiciózus terve is volt, mint a világbéke megteremtése…
Követve az események kronológiáját, a történész olyan tévhiteket is eloszlatott, mint amelyek a padovai fegyverszünettel kapcsolatosak, majd foglalkozott a nemzetiségi problémákkal, és a korszak olyan sajátos dilemmáival is, mint, hogy fogjanak-e össze a bolsevikok és a nacionalisták, vagy inkább össze kell fogni a kommunisták ellen, akár úgy is, hogy a románokkal való összeállás sem kizárt?
A Székely Hadosztály létrejöttét és működését ismertetve Romsics Ignác elmondta, hogy a Kolozsváron székelő Erdélyi Katonai Kerület parancsnoka, Kratochvil Károly ezredes, Apáthy Istvánnal, Kelet-Magyarország kormánybiztosával együtt úgy gondolta, a Károlyi-kormány pacifista politikája ellenére katonaságot kellene fölállítani Erdély védelmére.
Míg a Székelyföldön Verbőczy Kálmán főhadnagy és még néhány tartalékos tiszt toborzott, a Budapesten székelő, Jancsó Benedek vezette Székely Nemzeti Tanács szintén arra szólította fel a székely katonákat, hogy ellenállásra készüljenek.
Így jött létre a Székely Hadosztály magja, mely utóbb közel tízezer főre duzzadt, s amelyet Székely Hadosztálynak 1919 januárjában Festetics Sándor hadügyminiszter nevezett el.
Időközben március 21-én megalakult a Tanácsköztársaság, s az új helyzetben a Debreceni Székely Bizottság felajánlotta a béketárgyalás előkészítőinek, hogy megdöntik a budapesti bolsevista rendszert, ha garantálják, hogy lesz Székely Köztársaság – nagyjából a későbbi Észak-Erdély területén.
A Székely Köztársaságból nem lett semmi, mi több a román hadsereg előrenyomulási engedély kapott. Ennek útvonalát a professzor térképekkel mutatta be, vázolva a Székely Hadosztály helyzetét, harcait is, melyek eleve kudarcra voltak ítélve a két-háromszoros túlerővel szemben. Így az alakulat sorsa végképp megpecsételődött, s a kilátástalan helyzetben április 26-án Nyírbaktán aláírták a fegyverletételt, amin mit sem változtatott az a tény, hogy mintegy 4000 fő Verbőczy Kálmán vezetésével tovább harcolt a Vörös Hadsereg kötelékében.
A mindvégig érdekes, színvonalas előadás végén Romsics Ignác akadémikus hosszan válaszolt a közönség kérdéseire is. erdelyiriport.ro

Őrtűz helyett Székely kapu
Bármilyen fiatalosnak tűnik, Borbély Zsolt Attila politológus immár több mint két és fél évtizedes közírói múltra tekinthet vissza. Aki figyelemmel kísérte ez irányú tevékenységét, tudja, hogy a politika iránti érdeklődése már az „apai szárnyak” alatt kezdődött még 1990 táján, amikor megindult a hazai magyarság önszerveződése, megalakult érdekvédelmi szervezetünk. Ebben a temesvári Borbély Imre aktív, vezető szerepet vállalt, tagja volt a szép reményekkel induló RMDSZ első csúcsszerveinek. Egy ideig.
Emlékszünk azokra a szép időkre, amikor a szövetségben egy ideig még mindenki számára központi kérdésnek az autonómia számított. Az erről született határozatok megvalósítása viszont nem került terítékre egyetlen romániai törvényhozó fórumon sem, A szatmári eskütétel is csak amolyan figyelemelterelő, a magyarság elvárásainak kirakatszerű prezentálása volt. Elsősorban a szövetség egyes vezetőinek defenzív, megalkuvó, a román politikai vezetéssel lepaktáló politikája miatt hiúsult meg a lényegre törő kísérlet. (Lásd a neptunosok árulását.)
Most már Markó Béla, az RMDSZ korábbi szövetségi elnöke is elismeri, hogy a romániai magyarság (székelység?) autonómia kérdése lényegében a szövetség kormányszerep-vállalásával kikerült a követelések közül. És azóta sem sikerült azt aktuálissá tenni, pedig ez nemzetiségi megmaradásunk kulcskérdése. E problémában eredménytelen maradt a 2009-es székely autonómia-gyűlés, de a 2014-ben benyújtott székely autonómia-statutum sem került megvitatásra még a parlamenti szakbizottságban sem. A könyv írásai végigkísérik e kérdés alakulását, talán ezért is kapta a most megjelent kötet a találó a Székely kapu a magyar világra címet. Különben vasárnap szerte a Székelyföldön őrtüzek gyúltak az autonómiáért. A szórványban ezt nem lehet megvalósítani. Vegyük úgy, hogy az aradi őrtűz a könyvbemutató volt.
A könyv szerzője már egyetemi évei alatt kezdett el írni, több lap is közölte elemzőit.
A nagy sikerű Kapu folyóiratban megjelent írásaiból készült válogatáshoz a neves történész, az Aradon is többször előadó Raffay Ernő történész írt előszót. A könyvbemutatóra a múlt pénteken a Tulipán könyvesboltban került sor.
A kellemes hangulatú esten a szerző beszélgetőpartnere Toót-Holló Tamás, a Magyar Távirati Iroda főszerkesztője volt. Ismerve Borbély Zsolt Attila tevékenységét, nagyon jól tömörítette a tematikát, a kérdéseket jól megválogatva építette fel az egész beszélgetést. Kiderült: Zsolt már 1995-ben jelentkezett a folyóirat főszerkesztőjénél, Brády Zoltánnál. Eljárt egy pesti ház hátsó udvari részén lévő szerkesztőségbe, ott ismerkedett meg több híressé vált személyiséggel, többek között Rózsa Flores Eduárdóval. A bolíviai-magyar állampolgárságú költőt, írót nevezte a bemutatón „igaz embernek”. (Emlékszünk még? Rózsa volt az, akit a bolíviai hatóságok 2008-ban a szó szoros értelmében egy szállodai szobában kivégeztettek.)
Talán nem véletlen, hogy a családi indíttatás után a folyóiratban közölt írások és a munkatársak közismerten nemzeti orientációja befolyásolta a fiatal közírót, hogy annak idején melyik oldalra állt. Az írások lényegében a magyar nemzeti történelem utóbbi két évtizedének az összefoglalója. Az est folyamán többször is szóba került a magyar jobboldal kialakulása, az, hogy miként sodródott át a nemzeti érdekek következetes védelmezői közé a FIDESZ, mit jelent a konstruktív ellenzék (lásd MIÉP) és vele szemben a mai. A nemzeti érdekeket az Európai Unió gazdaság- és migráns-politikájának kritika nélkül alárendelő, azt kiszolgáló MSZP, KD, Együtt, Jobbik stb. Jó beszélgetés alakult e témáról is!
Ha az estéről, a könyvről egyszavas jellemzést kellene megfogalmaznom, akkor az csak a nemzetféltéslehetne. A könyvbemutató a nemzetféltő aradi gondolkodók találkozója volt. 
Ujj János Nyugati Jelen (Arad)

A számon tartott országtól a Székely Hadosztályig
Nagyváradon és Marosvásárhelyen is bemutattuk – Romsics Ignác előadásait megelőzően – azt a könyvet, mely Szilágyi Aladár kortárs magyar történészekkel folytatott beszélgetéseinek bővebb változatát tartalmazza. Bögözi Attila tudósítása.
Amióta a nagyváradi Szacsvay Akadémia és a marosvásárhelyi Kós Károly Akadémia történelmi előadássorozatát közössé tette (immár többéves ez az együttműködés), s ebbe a rendezvénysorozatba beszállt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum is, a történelem, s azon belül jelesen a magyar történelem iránt érdeklődők köre Erdély-szerte olyannyira megsokszorozódott, hogy számuk magukat a kezdeményezőket is alaposan meglepte.
Persze, a növekvő érdeklődés egyformán szól történelmünk sorsfordító eseményeinek meg a történelemtudomány művelőinek elitjéhez tartozó szakembereknek, akiket az előadásokhoz évről évre sikerült megnyerni. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak Romsics Ignác Széchenyi-díjas történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának, az Eszterházy Károly Főiskola professzorának, aki szakmai tanácsadóként teljes mellszélességgel állt a kezdeményezés mellé, s nemegyszer személyes kapcsolatait, szakmai tekintélyét latba vetve vonta be a sorozatba, a jeles tudósoktól a fiatal kutatókig minden kor, minden témájához a legavatottabb előadókat.
A programnak, főként annak nagyváradi modulja kapcsán, kezdettől fontos elemévé vált, hogy a felkért előadók egy-egy beszélgetés erejéig ellátogattak az Erdélyi Riport szerkesztőségébe, ahol a meghívottakkal Szilágy Aladár készített, önálló értéket képviselő interjúkat, melyekben, mint egyik váradi méltatója mondotta, maradéktalanul „érvényesül a kiváló előadók és a felkészült riporter összjátéka”. Ezek rövidebb változata a Riportban is megjelent, majd az év lezárultával a beszélgetések, kibővítve és kötetté szerkesztve könyv alakban is az olvasó asztalára kerültek.
Interjú-regényként olvasva
2015-ben Európa és Magyarország. Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben címmel a külkapcsolatok históriáját „járta körül” 17 előadás, a honfoglaló magyarok útkeresésétől Magyarország EU-csatlakozásáig, s e 17 előadás kapcsán készült interjúkat tartalmazza a Holnap Kulturális Egyesület gondozásában októberben megjelent A számon tartott ország - Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben alcímet viselő kötet.
Marosvásárhelyen, akárcsak Nagyváradon, a kötet bemutatására – nem véletlenül – Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai című előadásának felvezetőjeként került sor, amikor a kötetet szerkesztő Szűcs László kérdéseire válaszolva Szilágyi Aladár arról is beszélt, hogyan tett eleget az interjúk készítése közben azon céljának, hogy ezek egyszerre legyenek ismeretterjesztő jellegűek és mítoszrombolóak, ugyanakkor ne ismétlődjenek a korábban napvilágot látott kötetekben már felvetett dolgok.
A marosvásárhelyi est házigazdája, Markó Béla, a kötethez írt előszavában írja: Szilágyi Aladár „kérdései olyan többletet adtak hozzá az egyébként is fontos előadásokhoz, hogy végig élvezettel követtem, amint sajátos erdélyi szempontjainkat beviszi a beszélgetésekbe. Ahogy manapság mondani szokás, „interaktívak” ezek a szövegek, az interjú műfaja élővé teszi a régmúlt eseményeket, és talán nem túlzás azt mondani, hogy valamiféle izgalmas, lebilincselő tankönyvként is használható ez a kiadvány. Jó is lenne, ha minél többen így vennénk a kezünkbe. Én legalábbis így olvastam, interjú-regényként úgymond, egy olyan történet megelevenítéseként, ami napjainkig tart, de remélhetőleg nem lesz sohasem vége.”
A könyvbemutató közönsége számos műhelytitkot is megtudhatott Szilágyi Aladártól arról, miként egészítette ki az előadásokat, mi újat tudnak mondani manapság a kortárs magyar történészek, milyen lehetőségei vannak a szakembereknek, hogy valóban újat mondjanak a történelemről. A mindvégig érdekes szerző-szerkesztő párbeszédből összességében arra is választ kapott a hallgatóság, amit Markó Béla a kötet előszavában úgy fogalmazott meg, lehet-e a történelmet úgy olvasni, mint egy olyan történetet, amelynek van kezdete és vége, szemlélhetjük-e úgy saját történelmünket, mint egy hatalmas regényfolyamot, amelyben a szereplők erényei és hibái, netán bűnei döntő módon befolyásolják egy-egy drámai helyzet végkifejletét, hosszú időre meghatározva országok, emberek sorsát.
A Székely Hadosztály krónikája
A marosvásárhelyi rendezvény második felében Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai címmel tartotta meg előadását. Abból indult ki, hogy röviden összefoglalta a több fronton zajlott első világháború végének történéseit, a magyarországi és erdélyi helyzetet, a román betörést és előrenyomulást. Néhány számadattal érzékletesen ecsetelte az akkori állapotokat: 1918 novemberében az összes magyar haderő alig volt több mint 30 ezer fő, Erdélyben néhányszáz főnyi katonaság állomásozott.
Az előadó véleménye szerint a Károlyi Mihály vezette Magyar Nemzeti Tanács programja a belső demokratikus átalakulás víziója volt, hiszen olyan elemeket tartalmazott, mint a háború azonnali befejezése, a német szövetség felmondása, Magyarország teljes függetlensége, demokratikus választások és szabadságjogok, szociális reformok, földreform. Viszont még azokban a zavaros időkben sem volt mit kezdeni az olyan kijelentésekkel, amelyeket például az akkori hadügyminiszter tett, aki többek között olyanokat mondott, hogy nem akar több katonát látni, amihez olyan ambiciózus terve is volt, mint a világbéke megteremtése…
Követve az események kronológiáját, a történész olyan tévhiteket is eloszlatott, mint amelyek a padovai fegyverszünettel kapcsolatosak, majd foglalkozott a nemzetiségi problémákkal, és a korszak olyan sajátos dilemmáival is, mint, hogy fogjanak-e össze a bolsevikok és a nacionalisták, vagy inkább össze kell fogni a kommunisták ellen, akár úgy is, hogy a románokkal való összeállás sem kizárt?
A Székely Hadosztály létrejöttét és működését ismertetve Romsics Ignác elmondta, hogy a Kolozsváron székelő Erdélyi Katonai Kerület parancsnoka, Kratochvil Károly ezredes, Apáthy Istvánnal, Kelet-Magyarország kormánybiztosával együtt úgy gondolta, a Károlyi-kormány pacifista politikája ellenére katonaságot kellene fölállítani Erdély védelmére.
Míg a Székelyföldön Verbőczy Kálmán főhadnagy és még néhány tartalékos tiszt toborzott, a Budapesten székelő, Jancsó Benedek vezette Székely Nemzeti Tanács szintén arra szólította fel a székely katonákat, hogy ellenállásra készüljenek.
Így jött létre a Székely Hadosztály magja, mely utóbb közel tízezer főre duzzadt, s amelyet Székely Hadosztálynak 1919 januárjában Festetics Sándor hadügyminiszter nevezett el.
Időközben március 21-én megalakult a Tanácsköztársaság, s az új helyzetben a Debreceni Székely Bizottság felajánlotta a béketárgyalás előkészítőinek, hogy megdöntik a budapesti bolsevista rendszert, ha garantálják, hogy lesz Székely Köztársaság – nagyjából a későbbi Észak-Erdély területén.
A Székely Köztársaságból nem lett semmi, mi több a román hadsereg előrenyomulási engedély kapott. Ennek útvonalát a professzor térképekkel mutatta be, vázolva a Székely Hadosztály helyzetét, harcait is, melyek eleve kudarcra voltak ítélve a két-háromszoros túlerővel szemben. Így az alakulat sorsa végképp megpecsételődött, s a kilátástalan helyzetben április 26-án Nyírbaktán aláírták a fegyverletételt, amin mit sem változtatott az a tény, hogy mintegy 4000 fő Verbőczy Kálmán vezetésével tovább harcolt a Vörös Hadsereg kötelékében.
A mindvégig érdekes, színvonalas előadás végén Romsics Ignác akadémikus hosszan válaszolt a közönség kérdéseire is.
erdelyiriport.ro

Balogh József: az RMDSZ nem Markóé vagy Borbélyé!
Nem tud azonosulni a Szövetségi Állandó Tanács (SZÁT) által átírt Maros megyei szenátor- és képviselőjelölt-listával Balogh József, az RMDSZ Maros megyei szervezetének ügyvezető alelnöke. Úgy véli, a régi csúcspolitikusok némelyike számára fontosabb, hogy saját emberét hozza helyzetbe, mint az, hogy méltányos regionális leosztásban gondolkodjon.
– A szeptember 19-i rangsoroló gyűlés után mintha saját szervezete ellen fordult volna. Legalábbis a Facebookon megjelenő kommentjei erre utalnak. Ilyen hozzáállással hogyan tud majd teljes mellszélességgel részt venni a nemsokára kezdődő választási kampányban?
– Engem nem az zavar, hogy nem kerültem a befutók közé, bár úgy érzem, tizenhat éves tapasztalatomat a parlamentben jobban tudtam volna kamatoztatni, mint itthon vagy a partvonal széléről. Amit a közösségi oldalon folytatok, nem az én személyes harcom, és nem is az RMDSZ ellen irányul. Azonban nem tudok háttérből mozgatott emberek mellett kiállni, s egy olyan szenátusi, illetve képviselőházi listát sem tudok támogatni, amely nem tükrözi a küldöttgyűlésen megjelent 171 szavazó akaratát. Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy a saját szervezetem és saját kollégáim ellen fogok kampányolni. Viszont nagyon keserű szájízzel maradtam. A felső vezetés, a Szövetségi Állandó Tanács megkímélhetett volna attól a színjátéktól, amit szeptember 19-én rendezett Maros megyével. Hogy mire volt jó ez a rangsoroló ülés, ha a kártyák amúgy is le voltak osztva, nem tudom.
– A megyei rangsoroláson a képviselőjelölt-lista élén Vass Levente végzett, a második és harmadik – még befutónak számító – helyre Csép Andrea és Császár Károly került. A szenátorjelöltek listáját a küldöttek szavazatai alapján Novák Zoltán Csaba vezeti, a billegőnek számító második helyre pedig Jakab István került. A Szövetségi Állandó Tanács azonban másképp döntött: a képviselőjelölt-lista harmadik helyére „beejtőernyőzte” Biró Zsoltot, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnökét, míg Császár Károly a szenátorjelöltek között a második pozíciót foglalhatja el, Jakab István pedig végül még a listára sem került fel. Kinek a színjátéka volt mindez?
– Elsősorban a húsz-huszonvalahány év után leköszönő politikusainké. Némelyikük számára fontosabb volt az, hogy saját embereiket hozzák helyzetbe, mintsem hogy méltányos regionális leosztásban gondolkodjanak. A nyugati térségnek – gondolok a Mezőségre, Marosludasra, Radnótra, Segesvárra, Szászrégenre, Nagysármásra és a körzetükre – egyetlen képviselője sem fog a parlamentbe jutni. Értem azt, hogy a tömbmagyarság a Nyárád- és a Küküllő mentén, azaz a megye keleti részében él, de ne feledjük, hogy a nyári helyhatósági választásokon a megyei listára leadott 79 ezer szavazatból 35 ezret a szórvány biztosított! Ennek ellenére a tömbmagyarság adta a megyei tanácselnököt és a pénzügyi bizottság elnökét. És míg a keletieknek hat tanácsosuk van, a nyugatiaknak mindössze négy hely jutott.
– Jó ez, hogy valaki a Maros megyei magyarságot ennyire mesterségesen osztja fel, keletire és nyugatira?
– Egyáltalán nem jó, ezt nem én találtam ki. Egy azonban biztos: a szórvány szavazatai nélkül a tömbmagyarság sem érvényesülhet.
– Egyáltalán észszerű volt, hogy eredetileg is 171 küldöttre bízták a parlamenti rangsor sorsát?
– Brassai Zsomborral, az RMDSZ megyei elnökével egy 540 fős küldöttgyűlést javasoltunk, olyant, hogy az utolsó kis falvacska tanácsosa is kifejthesse a véleményét. Leszavazták. Elvégre 171 embert könnyebb manipulálni, mint 540-et! De visszatérve a színjátékra, szerintem az egészben az a legsúlyosabb, hogy a megyei elnököt nem sorolták befutó helyre. És talán ennél is fájóbb, hogy a 171 szavazóból több mint száztizen biztosították támogatásukról. Ehhez képest Brassai Zsombor 78 szavazatot kapott. Azt jelenti, hogy a szervezetünk elitjében van harmincegynéhány olyan ember, aki a szemembe nézve képes hazudni.
– A kialakult eredményért – legalább részben – nem hibás a megyei RMDSZ-elnök és csapata, melynek ön is tagja?
– Amennyiben hibának lehet nevezni a helyhatósági választások megnyerését, akkor hibázott Brassai is, hibáztam én is, hibáztak a társaink is. Marosvásárhelyt ugyan nem sikerült visszahódítanunk, de a megyében megőriztük a 38 polgármesteri széket, hárommal több megyei képviselőnk van, mint négy évvel korábban, és a helyi tanácsosaink számát is sikerült 520-ról 540-re gyarapítani. Vagy talán az volt a hibánk, hogy hónapokon keresztül reggeltől estig kampányoltunk, és győzködtük az embereket, hogy szavazzanak az RMDSZ-re meg jelöltjeire ott is, ahol hallani sem akartak erről? Ha egyesek szerint ezek után is korrekt dolog volt falhoz állítani a megyei elnököt, hát lelkük rajta. De ismétlem, ez a visszavonulók játéka volt, akik saját embereiken keresztül, a háttérből továbbra is irányítani szeretnék a megyét.
– Mi érdekük lenne?
– Nem tudom megmagyarázni. Azt tudom viszont, hogy az RMDSZ-t és a Maros megyei politikai játékokat három székházból irányították és irányítják. A Köcsög utcai és Bernády Ház a gazdag székház, a Dózsa György utcai – ahol mi székelünk – az a szegény székháznak számít. Ide csak akkor tévednek be a nagyok meg a gazdagok, amikor éppen muszáj. És akkor is csak azért, hogy ironikusan megkérdezzék, hogy még ásványvízre sincs pénzünk? Ők meg sorra hívják be a választott helyi képviselőket, és szabják nekik a feladatokat.
– A női szervezet létrehozásának egyik szorgalmazójaként azt lehet mondani, hogy Ön a saját ellenzékét is létrehozta.
– Ez így szokott lenni. Van erre egy találó közmondás, de inkább hallgatok vele. Nem bánom, hogy ott bábáskodtam Gernyeszegen a női szervezet megalakulásánál. Az RMDSZ többre kell becsülje a nőket, helyet kell adjon nekik a politikában, közéletben egyaránt. Nem utolsósorban választókként is vissza kell nyerje a nőket. Az más kérdés, hogy azok közül, akiket helyzetbe hoztunk, egy-két személy ellenem meg Brassai Zsombor ellen fordult. Nem nekem kell szégyenkeznem miattuk.
– Sokan azt állítják, hogy Brassai Zsombor éppen ön miatt csúszott le a listán, és esett ki a kegyeltek köréből.
– Az biztos, hogy a szájam miatt sokak számára nem voltam kedvelt személyiség. Engem már 1996-ban megpróbáltak kicsinálni, de nem jártak sikerrel. Én pedig azóta is szívvel-lélekkel kampányolok, hozom a pénzt, és hozom a szavazatokat. Brassainak is megmondtam, ha úgy érzi, többet ártok, mint amennyit használok, az ő érdekében félreállok, visszavonulok. Erre azt válaszolta, hogy ő nem hajlandó letérni az önmaga által kijelölt útról. Ez lett a veszte. Sokan azt hitték, hogy Kelemen Atilla bábjaként fog működni, az ő politikáját fogja folytatni. Mivel nem volt hajlandó felső parancsra cselekedni, lecsaptak rá. És így járt Soós Zoltán is, Jakab István is.
– Ön többeket is vádol, de ügyvezető alelnökként, Brassai után szinte a legerősebb pozícióban lévő RMDSZ-es vezetőként nem tudta volna más irányba terelni a dolgokat?
– A Területi Állandó Tanácsban mi abszolút kisebbségben vagyunk. Nem igaz, hogy nem próbálkoztam. Például a nyáron, a helyhatósági választások után. Miután megegyeztem a liberálisokkal és Dorin Floreaval, hogy miénk legyen a megyei tanácselnöki szék, egy alelnöki tisztség, a pénzügyi szakbizottság, illetve Marosvásárhelyen egy, esetleg két alpolgármesteri tisztség, Markó Béla, Borbély László és Kelemen Atilla elment a szociáldemokratákhoz alkudozni. És mit kaptunk a PSD-től? Egy megyei tanácselnöki széket és a pénzügyi bizottságot, semmi mást. Ha most Brassai Zsombor lenne a tanácselnök, Csép Andrea az egyik alelnök, Péter Ferenc menne a szenátusba, Vass Levente a képviselőházba, a vásárhelyi RMDSZ-es frakció pedig alpolgármestert vagy alpolgármestereket állított volna, nem lenne jobb? Mindenkinek, nem csak egyeseknek. Mert az RMDSZ nem a visszavonulását bejelentő Markó Béláé vagy a Borbély Lászlóé, és nem is az enyém. A szövetség azoké, akik négyévente a tulipánra nyomják a bélyegzőjüket.
– Az ön által felvázolt forgatókönyv viszont inkább egy kézi vezérlésű pártapparátusra utal.
– Ez csak egy vélemény volt: így láttam volna én jónak a dolgokat. De jól járt volna a keleti térség is, a nyugati is. Most pedig mindenki gőzerővel kampányolna.
– Jelen helyzetben, amikor nem kampányol mindenki gőzerővel, milyen eredményre számíthat az RMDSZ?
– Az ismerőseim közül nagyon sokan azt kérdezik tőlem: menjenek el szavazni, vagy ne menjenek el? A történtek ellenére is én mindenkit a voksolásra bíztatok. Az ötszázalékos küszöböt átlépjük, az biztos. De csak az alacsony részvételi aránynak köszönhetően, hiszen a román emberek is ki vannak ábrándulva a politikából. Rajtam sem fog múlni, fentről diktált lista ide, lista oda, én is az RMDSZ-re szavazok. Sőt ha a szervezetnek a továbbiakban is szüksége van rám, folytatom; ha nem, tényleg félreállok. De nem fogok meghátrálni azok kedvéért, akik tudatosan az RMDSZ szétverésén dolgoztak és dolgoznak.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Alkotmánymódosítási szándék és ígéretözön – megnyitotta választási kampányát az RMDSZ - Kelemen Hunor szerint az elkövetkező parlamenti ciklusban alkotmányba kell iktatni a modern Románia jogi és morális alapjának tekintett 1918-as gyulafehérvári nyilatkozatban a nemzeti kisebbségeknek tett ígéreteket. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke a kolozsvári Horia Damian sportcsarnokban a szövetség kampánynyitó rendezvényén jelentette ki mindezt mintegy 1500 meghívott jelenlétében.
„Az a rezolúció, amelyben az ország területén élő őshonos kisebbségeknek az oktatásban, kultúrában, közigazgatásban és igazságszolgáltatásban teljes jogegyenlőséget ígértek, az anyanyelv teljes körű használatát és saját maga által választott vezetőket (...), ez nem pusztán ígéret, hanem törvény. Ezt pedig egy új alkotmánynak kell rögzítenie” – fogalmazott Kelemen Hunor.
Kelemen Hunor kijelentette: az erdélyi magyarság számára 1918 a veszteség éve volt, és ezt a veszteséget egy évszázad alatt sem lehetett elfelejteni és nem lehetett feldolgozni. „De ahogy tudta Kós Károly nemzedéke, tudta Márton Áron nemzedéke, tudta Sütő András és Domokos Géza nemzedéke, úgy tudnunk kell nekünk is: nem jajongani, de cselekedni, dolgozni, építkezni kell!” – jelentette ki az RMDSZ elnöke.
Egy szárnyaitól megfosztott madár hasonlatával élve jelentette ki: az erdélyi magyarságnak sem elég, ha csak gubbaszthat. „Szeretnénk, akarunk repülni. Meg kell őriznünk mindkét szárnyunkat, és csak együtt vagyunk képesek a szárnyalásra” – fogalmazott.
Markó: tessék rábízni Székelyföldet a székelyekre
A rendezvényen Markó Béla, a parlamenti politizálásból 26 év után visszavonuló volt RMDSZ-elnök a romániai autópálya-építések kudarcával szemléltette, hogy mit is jelent Erdély számára a bukaresti kormányzás.
„Tessék rábízni Székelyföldet a székelyekre! (...) Tessék odaadni Erdélynek azt a költségvetést, ami jár, tessék rábízni az itteni magyarokra és románokra, (...) és építünk egy másik Erdélyt, ahol tényleg otthon leszünk valamennyien, de amíg Bukarest 12 év alatt 50 kilométert tudott megépíteni a tervezett 400 kilométer autópályából, amíg a városaink kevés kivétellel úgy néznek ki, mint 25 évvel ezelőtt, arra megy el az energiánk, hogy megvédjük azokat a jogokat, amelyeket szívós küzdelemmel alkotmányba és törvénybe foglaltunk” – jelentette ki Markó Béla.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere kijelentette: azért kell megmenteni Kolozsvárt, Nagyváradot és Székelyföldet Bukaresttől, „mert 98 év alatt sokkal több problémát okoztak, mint ahányat megoldottak”. Hozzátette: „azt kérjük, amit megígértek nekünk 1918-ban, ami nekünk jár. Legyen a magyar nyelv is hivatalos nyelv, ahol többségben vagyunk!” Antal Árpád hozzátette: „nem az erdélyi valóságot kell a bukaresti alkotmányhoz igazítani, hanem az alkotmányt az erdélyi valósághoz”.
Biró: a megszerzett jogokat is elvitatják
A kampánynyitón szót kapott Biró Zsolt, a választásokon az RMDSZ-szel szövetségben induló Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke is. Szerinte olyan korban kell érvényesíteni a közösség érdekeit, amikor a megszerzettnek hitt jogokat is elvitatják. „Ma mindannyian egy kicsit Tamási Zsoltok, Horvát Annák, Ráduly Róbertek, Mezei Jánosok és Antal Árpádok vagyunk” – sorolta azoknak a magyar közéleti szereplőknek a neveit, akik ellen eljárást indított a korrupcióellenes ügyészség (DNA). „Józan ész, magyar szolidaritás, felelősség a magyar választók iránt!” – fogalmazta meg a hármas jelszót Biró Zsolt.
Kelemen: a magyarok körében népszerű Cioloș
Dacian Cioloş kormányfőnek a felmérések szerint jó a megítélése a magyarok körében, de ettől még „hosszú út vezet” odáig, hogy újabb miniszterelnöki mandátumot szerezzen – fogalmazott Kelemen Hunor az RMDSZ országos kampányindítója utáni nyilatkozatában. A szövetségi elnök azt mondta, neki személyesen is nagyon jó véleménye van Dacian Cioloşról, akit kormányfői mandátummal megbízni „korrekt javaslat” volna, amennyiben a Nemzeti Liberális Párt (PNL) olyan helyzetbe kerül, hogy megteheti ezt a javaslatát. A döntés azonban a választók kezében van. (Agerpres)
Székelyhon.ro

Kelemen Hunor: alkotmányba kell iktatni a 98 évvel ezelőtti gyulafehérvári ígéreteket - Kelemen Hunor szerint az elkövetkező parlamenti ciklusban alkotmányba kell iktatni a modern Románia jogi és morális alapjának tekintett 1918-as gyulafehérvári nyilatkozatban a nemzeti kisebbségeknek tett ígéreteket.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke a kolozsvári Horia Damian sportcsarnokban a szövetség kampánynyitó rendezvényén jelentette ki mindezt mintegy 1500 meghívott jelenlétében.
"Az a rezolúció, amelyben az ország területén élő őshonos kisebbségeknek az oktatásban, kultúrában, közigazgatásban és igazságszolgáltatásban teljes jogegyenlőséget ígértek, az anyanyelv teljes körű használatát és saját maga által választott vezetőket (...), ez nem pusztán ígéret, hanem törvény. Ezt pedig egy új alkotmánynak kell rögzítenie" - fogalmazott Kelemen Hunor.
Kelemen Hunor kijelentette: az erdélyi magyarság számára 1918 a veszteség éve volt, és ezt a veszteséget egy évszázad alatt sem lehetett elfelejteni és nem lehetett feldolgozni. "De ahogy tudta Kós Károly nemzedéke, tudta Márton Áron nemzedéke, tudta Sütő András és Domokos Géza nemzedéke, úgy tudnunk kell nekünk is: nem jajongani, de cselekedni, dolgozni, építkezni kell!" - jelentette ki az RMDSZ elnöke.
Egy szárnyaitól megfosztott madár hasonlatával élve jelentette ki: az erdélyi magyarságnak sem elég, ha csak gubbaszthat. "Szeretnénk, akarunk repülni. Meg kell őriznünk mindkét szárnyunkat, és csak együtt vagyunk képesek a szárnyalásra" - fogalmazott.
A rendezvényen Markó Béla, a parlamenti politizálásból 26 év után visszavonuló volt RMDSZ-elnök a romániai autópálya-építések kudarcával szemléltette, hogy mit is jelent Erdély számára a bukaresti kormányzás.
"Tessék rábízni Székelyföldet a székelyekre! (…) Tessék odaadni Erdélynek azt a költségvetést, ami jár, tessék rábízni az itteni magyarokra és románokra, (.) és építünk egy másik Erdélyt, ahol tényleg otthon leszünk valamennyien, de amíg Bukarest 12 év alatt 50 kilométert tudott megépíteni a tervezett 400 kilométer autópályából, amíg a városaink kevés kivétellel úgy néznek ki, mint 25 évvel ezelőtt, arra megy el az energiánk, hogy megvédjük azokat a jogokat, amelyeket szívós küzdelemmel alkotmányba és törvénybe foglaltunk" - jelentette ki Markó Béla.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere kijelentette: azért kell megmenteni Kolozsvárt, Nagyváradot és Székelyföldet Bukaresttől, "mert 98 év alatt sokkal több problémát okoztak, mint ahányat megoldottak". Hozzátette: "azt kérjük, amit megígértek nekünk 1918-ban, ami nekünk jár. Legyen a magyar nyelv is hivatalos nyelv, ahol többségben vagyunk!" Antal Árpád hozzátette: "nem az erdélyi valóságot kell a bukaresti alkotmányhoz igazítani, hanem az alkotmányt az erdélyi valósághoz".
A kampánynyitón szót kapott Biró Zsolt, a választásokon az RMDSZ-szel szövetségben induló Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke is. Szerinte olyan korban kell érvényesíteni a közösség érdekeit, amikor a megszerzettnek hitt jogokat is elvitatják. "Ma mindannyian egy kicsit Tamási Zsoltok, Horvát Annák, Ráduly Róbertek, Mezei Jánosok és Antal Árpádok vagyunk" - sorolta azoknak a magyar közéleti szereplőknek a neveit, akik ellen eljárást indított a romániai korrupcióellenes ügyészség (DNA). "Józan ész, magyar szolidaritás, felelősség a magyar választók iránt!" - fogalmazta meg a hármas jelszót Biró Zsolt.
A kolozsvári sportcsarnokban összegyűlt RMDSZ-szimpatizánsokról a rendezvény végén egy drón segítségével közös fotó készült.
Gazda Árpád
(MTI)

Kolozsváron indította parlamenti kampányát az RMDSZ
Erdély. A jövő!
Horváth Anna házigazdaként nyitotta meg a szövetség kampánynyitó rendezvényét, beszédében köszönetet mondott mindazoknak, akik az elmúlt időszakban száz meg száz üzenetben biztatták, s erőt adtak neki azt követően, hogy ideiglenesen felfüggesztették alpolgármesteri tisztségéből. "Ilyen időkben aki hasztalan dologként ostorozza az érdekképviseleti munkánkat, átragasztva a román társadalmon eluralkodó bizalmatlanság, kilátástalanság cinizmusba átcsapó hangulatát, nem tekinthet el ennek romboló hatásától, amely nemcsak a vereségek utáni talpra állást hátráltatja, a pozitív jövőképet töri össze, de a feladatvállalástól is elriasztja az arra még rábírhatókat" – mondta el Horváth Anna. Ennek ellenére azt vallja, hogy akkor kell a legtöbben felsorakozni a magyar ügy mellé, amikor a közösséget minden irányból megpróbálják darabokra szedni. Akkor kell reménnyel eltölteni, szülőföldjéhez való ragaszkodásban megerősíteni, amikor azt a leginkább akarják megfélemlíteni. "A mi ügyünket nem lehet ímmel-ámmal szolgálni, mi napszámosokkal nem érhetjük be! Nekünk a legjelentéktelenebbnek tűnő helyen is apostolokra van szükségünk. Olyan emberekre, akik saját foglalkozásukban kiválóak, akik kötelességüket nemcsak lelkiismeretesen, hanem lelkesedéssel, odaadással, a nagy ügyek szeretetével végzik" – zárta beszédét Márton Áron gondolatával Horváth Anna.
"Szerencse, hogy 45 perc alatt megérkeztem ma Kolozsvárra Marosvásárhelyről, és a brassói kollégáknak is csak 1 órájukba telt az út, hiszen készen van 450 km autópálya...
Milyen jó, hogy Bukarestnek ma gondja van ránk. Milyen jó, hogy alkalmazzák az RMDSZ által kidolgozott és elfogadott törvényeket. Milyen jó, hogy Bukarestben a tőlünk befolyó pénzből építik- szépítik közösségünket. Vagy mégse? Akkor mi a gond az RMDSZ óriásplakátjaival?"
Markó Béla finom szarkazmussal köszöntötte az egybegyűlteket az RMDSZ országos kampányindító rendezvényén, kiemelve azokat a hiányosságokat, amelyekkel jelenleg a magyar közösség s annak otthona, Erdély is küzd. A szövetség egykori elnöke vallja, az erdélyi magyar emberek tudják a leginkább azt, hogy mire van szükségük: "tessék ránk bízni, építünk egy másik Erdélyt, ahol tényleg otthon leszünk benne, mi mindannyian. Ránk kell bízni, mi megoldjuk. Tessék ránk bízni a vezetést, mert mi nem gyengíteni, hanem erősíteni fogjuk Romániát és Erdélyt is".
Az új generációs jelölteknek pedig útravalóként azt mondta: "a mi céljaink nem változtak. Azért kell Bukarestbe mennetek, hogy 26 éves céljainkért dolgozzatok. Nem mondhattok le soha arról, hogy lehetséges magyarként egyenlő esélyekkel élni itt, ahol születtünk. Eredményes kampányt kívánok, utána pedig bátorságot és következetességet. Ne hagyjátok lerombolni, amit felépítettünk, folytassátok azt, amit mi elkezdtünk, és végezzétek el azt, amit mi nem tudtunk elvégezni".
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint a miért kell megmenteni Kolozsvárt, Nagyváradot, Székelyföldet vagy Erdélyt Bukaresttől kérdésre a válasz nagyon is egyszerű: mert 98 év alatt az sokkal több problémát okozott, mint ahányat megoldott. "Mi elfogadtuk azt, hogy a szülőföldünkre kiterjesztette szuverenitását a román állam, de azt nem tudjuk elfogadni, hogy másod- vagy harmadrangú állampolgárokként kezeljenek bennünket. Nem fogjuk elfogadni a kettős mércét!" – nyomatékosított a polgármester, kiemelve: az RMDSZ azt kéri, amit megígértek a magyar közösségnek 1918-ban: "mi csak azt kérjük – sem többet, sem kevesebbet – ami nekünk jár."
"Csapatunk nem tökéletes, de az egyetlen olyan csapat, amely Erdélyt és közösségünket tudja képviselni a parlamentben. Programunk nem tökéletes, de az egyetlen olyan program, amely tudja biztosítani Erdély modernizációját és az erdélyi társadalom emancipációját. Van egy akaratunk, az viszont töretlen. Erdélyi magyar társadalmunk ma rétegzettebb, mint valaha. Nagyok és mélyek az árkok. Nagy a szegénység, nagyok a társadalmi különbségek, a társadalmi igazságtalanság. Sokan elfáradtak, kiábrándultak, feladták a reményt. Éppen ezért nekünk több fronton kell harcolnunk: az elnyomó magyarellenes államapparátus ellen, a közösségi apátia ellen. Le kell győznünk a kishitűséget, a közömbösséget, a széthúzást – rendezni kell végre közös dolgainkat románnal és magyarral egyaránt" – ebben látja a közösség feladatát Antal Árpád.
Péter Ferenc, Maros Megye Tanácsának elnöke úgy tartja: ahhoz, hogy nyugodt munkát lehessen végezni a megyei és települési önkormányzatokban, kétszeresen is szükség van az RMDSZ erős parlamenti jelenlétére, politikai erejére, hiszen másként tárgyalnak azzal, aki mögött erős parlamenti képviselet van – júniusban kiderült, hogy három megyének is ennek nyomán adhatott elnököt a szövetség. "Másrészt: nem lehet minden helyi kérdést helyben megoldani. Az erdélyi magyarok jogait, a magyar közösség biztonságát azok a törvények szavatolhatják, amelyekről Bukarestben döntenek" – nyomatékosított. A szövetség bátor, ambiciózus tervekkel indul a választásokon, amelyeknek megvalósulása minden önkormányzatnak, településnek és minden erdélyi magyar embernek az érdeke: "településeinknek jó utakra, fejlett közlekedési infrastruktúrára van szükségük. A helyben megtermelt adót a helyi közösség teendőire kell fordítani".
Mint ismeretes, az RMDSZ és az MPP együttműködése alapján a szövetség két biztos befutó helyet ajánlott fel a Magyar Polgári Pártnak parlamenti jelöltlistáján. Az összefogás jegyében Biró Zsolt, az MPP elnöke, Maros megyei képviselőjelölt szólalt fel a rendezvényen.
"Olyan Erdélyt akarunk, ahol otthon érezzük magunkat. Otthon pedig ott van, ahol biztonságban érezzük magunkat. Mi szülőföldünkön akarjuk otthon érezni magunkat, tehát szülőföldünkön kell megteremtenünk a biztonságot. Minden értelemben. Az anyagi biztonság mellett a nemzeti ügyeinket érintő jogi garanciák szavatolják jövőnket. Azt a jövőt, ahol Erdély Erdély marad: színes és változatos, mint a táj, mint népszokásaink, mint az ízek, amelyek meghatározzák erdélyiségünket" – mondta el. Szerinte: a sokszínűség egysége nem divatos európai szlogen, hanem erélyi valóság. "Ebbe a keretbe kell illesztenünk saját nemzeti egységünket, amelynek alapja az új felelősség politikája. Józan ész, magyar szolidaritás és felelősség az erdélyi magyar választók iránt. Ezek a koordináták!" – hangsúlyozta az MPP elnöke.
"Nehéz dolog nagy elődök nyomába lépni. Nagy teljesítmény, komoly eredmények tornyosulnak előttünk, utódok előtt. Nekünk, Maros megyei jelölteknek Markó Béla, Borbély László, Frunda György, Kerekes Károly és Kelemen Atilla voltak az elődeink. Olyan emberek, akik nem egyszerűen sokat tettek az RMDSZ-ért: nélkülük bizonyosan nem lenne a szövetség olyan, amilyen" – méltatta elődeit Csép Andrea Maros megyei képviselőjelölt, majd úgy fogalmazott: az új generáció is hasonló lelkesedéssel és alázattal, ugyanazokkal a célkitűzésekkel lát neki majd a munkához, áll a magyar közösség szolgálatába, ha választói jóvoltából a parlament tagjaivá válik. "Szövetségünk olyan Erdélyt építene, ahol jó élni, ahol biztonságban tudjuk családjaink, és ahol nincsenek veszélyben jogaink. Ezt képviselem egy friss csapat tagjaként magam is. Olyan társakkal, akik a magyar ügy iránt elkötelezettek, akik tisztességesen képviselik értékeinket és érdekeinket, akik alázattal szolgálják a közösséget" – nyomatékosított a képviselőjelölt.
Népújság (Marosvásárhely)

„Fejetlenség” a Maros megyei szakhatóságon és a katolikus iskolában
Ştefan Someşan Maros megyei főtanfelügyelő és Tamási Zsolt, a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium igazgatója után hétfőn a tanfelügyelőség vezetőin volt a sor, hogy a magyar iskola kapcsán magyarázatot adjanak az Országos Korrupcióellenes Ügyészségen.
Hétfőn folytatta az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) a kihallgatásokat a Római Katolikus Teológiai Gimnázium létesítése kapcsán. A vádhatóság ezúttal a tanfelügyelőség vezetőtanácsi tagjainak az álláspontjára volt kíváncsi. A DNA által gyanúsítottak listáján Illés Ildikó, Nadia Raţă, Ferenczi Margit Gyöngyi, Adriana Blaga, Iulia Elisabeta Luca, Fejes Réka, Lavinia Mureşan, Maria Davidov és Gabriela Ruţă szerepel.
Ştefan Someşan főtanfelügyelő házi őrizetbe vétele és Tamási Zsolt iskolaigazgató hatósági felügyelet alá helyezése után mindkét intézmény aláírási joggal felhatalmazott vezető nélkül maradt. Az iskola esetében tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a tanintézetnek nincs aligazgatója, aki bizonyos jogköröket átvehetne a felfüggesztett intézményvezetőtől. Illés Ildikó helyettes főtanfelügyelő a Vásárhelyi Hírlapnak elmondta, hogy mind ő, mind kollégái csak „apróságok” aláírására jogosultak. Ugyanakkor várják az oktatási minisztérium döntését, hogy nevezzen ki valakit ügyvivő főtanfelügyelőnek.
Hétfő reggel a helyi önkormányzat RMDSZ-frakciója is megszólalt. Állásfoglalásukban a magyar tanácsosok is támogatásukról biztosítják Tamási Zsoltot valamint az iskola diákjait, szülői és oktatói közösségét. „Minden törvényes eszközt megragadunk arra, hogy a lehető leghatékonyabb segítséget nyújtsuk a meghurcoltaknak, és törekszünk arra, hogy a kialakult helyzet minden érintett számára megnyugtató módon rendeződjön, és elkerülhessük azt, hogy a sepsiszentgyörgyi előzmény Marosvásárhelyen megismétlődjön” – olvasható az állásfoglalásban.
Az RMDSZ helyi képviselői szerint a katolikus iskola létrehozása során mind a helyi önkormányzat, mind a polgármesteri hivatal a törvény nyújtotta lehetőségekkel élt. „Az első lépéssel kezdődően minden kezdeményezésünk és közigazgatási lépés kiállta az összes jogi próbát. Éppen ezért értetlenül vesszük tudomásul azt is, hogy állítólagos közigazgatási vétség ügyében a Korrupcióellenes Ügyészség nyomoz és folytat eljárást, ami felveti ez esetben az illetékesség kérdését is” – írják az RMDSZ-tanácsosok. Állításuk részben ferdítést is tartalmaz, hiszen az iskola létrehozását megtámadó prefektúra pert nyert a városháza ellenében, a bíróságon megsemmisítették azokat a tanácsi rendelkezéseket, amelyekre az iskola elindítását alapozták.
Az Erdélyi Magyar Néppárt marosvásárhelyi szervezete szerint dúl a választási kardcsörte, amikor botrányok, ígéretek, nacionalizmus, illetve lokálpatriotizmus üti fel a fejét. Novák Vencel elnök szerint a tény, hogy Tamási Zsolt ellen vizsgálatot indított a korrupcióellenes hatóság, két dolgot jelenthet. „Egyrészt december 11-én választások lesznek, és ilyenkor áldozatokra van szükség, vagy pedig lecsapott az igazságszolgáltatás vasökle, amely nem veszi figyelembe az etnikai hovatartozást” – állítja az EMNP helyi elnöke.
Szolidaritást vállal a Magyar Polgári Párt (MPP) is Tamási Zsolttal, az iskola meghurcolt vezetőjével. A polgáriak úgy vélik, az intézményvezetők ügye, akik ellen a gimnázium létrehozása miatt ügyészségi eljárást indítottak, „minden jóhiszemű és minden törvénytisztelő ember ügye”. Az MPP szerint a történtek azt bizonyítják, hogy társadalmi és politikai közös fellépésre van szükség az egyházi és nemzeti értékek megmentéséért.
A DNA szerint két évvel ezelőtt Ştefan Someşan anélkül rendelte el a katolikus gimnázium létrehozását és Tamási Zsolt igazgatói kinevezését, hogy előzetesen megszerezte volna ehhez az oktatási tárca jóváhagyását. Rá egy évre, a tavaly pedig hatáskörét túllépve sorolta az Unirea Főgimnázium magyar tannyelvű osztályait az új oktatási intézménybe, és bocsátotta ki az intézmény számára az ideiglenes működési engedélyt – áll a vádhatóság közleményében. A DNA álláspontja szerint a két gyanúsított annak ellenére járult hozzá a Római Katolikus Teológiai Gimnázium működéséhez, hogy tudták: valójában a tanintézet nem rendelkezik a működéshez szükséges engedélyekkel.
Szombaton tiltakozó nagygyűlés
Tiltakozó nagygyűlést szervez szombaton délután 2 órától az RMDSZ Marosvásárhelyen a katolikus gimnáziummal történtek miatt – derült ki a szövetség Maros megyei szervezetének hétfői, a Kultúrpalotában megtartott kampánynyitó rendezvényén. Az eseményt jócskán befolyásolták az elmúlt napok történései: az egyik felszólaló, Markó Béla leköszönő szenátor szerint „baj van az engedélyekkel” Marosvásárhelyen, a katolikus iskolának nincs működési engedélye, de a zászlónak sincs engedélye lobogni, Sütő Andrásnak sincs engedélye, hogy szobra legyen s a sort még lehetne folytatni. A Kultúrpalotából a résztvevők a belvárosi plébániatemplomba vonultak át, ahol együtt imádkoztak a katolikus iskoláért.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Egy folyóirat és kulturális műhely három korszaka
Erdély és Közép-Kelet Európa egyik legrégebbi kulturális folyóirata, a Korunk november 8-án és 9-én tudományos konferenciával és rangos előadásokkal ünnepli fennállásának 90. évét. Az idén több tudományos és kulturális esemény jelezte már a neves folyóirat évfordulóját, ezekhez csatlakozik az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jókai utcai székházában másfél napon át zajló előadás-sorozat. A Félmúlt-jelen: Erdélyben – Európában (1926-2016) elnevezésű fórumon a történelem-, az irodalom-, a néprajz- és a filozófiatudomány neves erdélyi és magyarországi képviselői vesznek részt. Az esemény, amely ma délelőtt 10 órától folytatódik, összefoglalja a Korunk 90 éves történetét, és betekintést nyújt a folyóirat által képviselt kulturális és tudományos műhelyek jelenlegi eredményeibe. (A borítóképen Zsoldos Attila, Kovács András, Kántor Lajos, Kovács Kiss Gyöngy, Egyed Ákos és Romsics Ignác a konferencián)
A tegnap reggeli megnyitó résztvevőit a Korunk főszerkesztője, Kovács Kiss Gyöngy történész köszöntötte, kiemelve a tudományos előadás-sorozat jelentőségét a folyóirat 90. évfordulója alkalmából eddig szervezett események tükrében. A konferencia előzményeként említette a Korunk 2016. februári lapszámát, amely mintegy száz szerző válogatott tanulmányait közölte újra a folyóirat 1926 és 2016 közötti kilencven évének három fő korszakából.
Kovács Kiss Gyöngy hangsúlyozta, hogy bár a lap számos alkalommal került az Eric Hobsbawm által a „szélsőségek századának” nevezett 20. században az ideológiák kereszttüzébe, soha nem vált sem baloldali, sem jobboldali politikai folyóirattá; ugyanakkor hűen követte Dienes László 1926-os Beköszöntőjének főbb gondolatait, amelyben a szerző a múlt megismerése által a jelen és a jövő újraformázását és egy új szintézis létrehozását szorgalmazta. A főszerkesztő hozzáfűzte: az 1990 utáni Korunknak sikerült nemcsak fönnmaradnia Erdély egyik legrangosabb kulturális és tudományos folyóirataként, de a Korunk Akadémia és a számos kiállítás révén a nagyközönséget és a magyar értelmiséget szorosan összekötő fórummá is vált.
Kántor Lajos előadása az egykori szerkesztő, majd főszerkesztő közel hatvanéves visszaemlékezéseként hatott, továbbá az erdélyi értelmiség 20. századi történetének a folyóirat hasábjain visszatükröződő krónikájaként is szolgált. A neves irodalomtörténész 1958-ban került a laphoz, majd egy évvel később lett a szerkesztője. Mint mondta, a Gáll Ernő főszerkesztő nevéhez fűződő második korszak (1957–1984) első évei az 1956-os forradalom kolozsvári eseményei miatt a folyóirat legnehezebb periódusaként értelmezhetők. Kántor Lajos kiemelte, hogy bár ez a korszak számos alkalommal tépázta meg a Korunk apolitikus jellegét és kényszerítette az aktuális politika és pártideológia narratíváit, diskurzusait a folyóirat íróira, mégis sikerült megőrizniük az alapító, Dienes László eklektikus tervét, amely a Korunkat az erdélyi értelmiség és művelődés fórumává és a nemzetközi, kortárs tudomány és kultúrtörténet közvetítőjévé tette. Az 1950-es évek egyik nagy botrányaként említette az általa külön tanulmányban elemzett Tordai Zádor-féle Madách-értelmezés 1957-es közlését, amely óriási ideológiai vitát váltott ki.
Kántor Lajos rövid történeti összefoglalójából ízelítőt kaphatott a hallgatóság a Korunk jelentőségéről, arról a szerepről, amelyet az erdélyi magyarság 20. századi művelődéstörténetében betöltött. A lap hasábjain 1926 óta közlő vagy debütáló több száz szerző közül többen is – József Attila, Nyirő József, Radnóti Miklós, Sütő András, Páskándi Géza, Bretter György, Lukács György stb. – a magyar és egyetemes irodalom jeles alakjává váltak.
A konferencia neves magyarországi (Zsoldos Attila, Romsics Ignác) és erdélyi (Kovács András, Egyed Ákos) történészek előadásaival folytatódott, majd Markó Béla költő, valamint Szörényi László, Csapody Miklós és Pomogáts Béla irodalomtörténészek vetettek fel különböző témákat a Korunk vonatkozásában.
Ma reggel 10 órától néprajzkutatók (Csányi Vilmos – A hiedelmek szerepe az emberi megismerésben, Tánczos Vilmos – Az erdélyi magyar néprajztudomány irányzatai) és filozófusok (Egyed Péter – Az ideológia kommunikációs funkciójáról, Liviu Jitianu – Az emlékezés kultúrája, a felejtés örvénye) előadásai következnek, amelyeket bárki meghallgathat az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában (Jókai/Napoca utca 2. szám).
Szabadság (Kolozsvár)

Megnyitotta kapuját a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár
Huszonkettedik alkalommal nyitotta meg kapuit csütörtökön a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár – számol be Antal Erika a szekelyhon.ro-n. A megnyitóra idén is valami különlegességgel készültek a szervezők, amelyen Vizi Imre vásárra írt olvasást népszerűsítő dala is elhangzott. A vásár négy napja során, november 10. és 13. között több színházi előadásra és egy gyerekkoncertre is sor kerül. Erdély színházi életében különlegességnek számít a budapesti Nemzeti Színház vendégszereplése. A magyarországi társulat Ingmar Bergman Szenvedély című darabjából készült előadásával látogat Marosvásárhelyre.
Ugyancsak nagy várakozás előzi meg a Tompa Miklós Társulat Retromadár blokknak csapódik, majd forró aszfaltra zuhan című, Radu Afrim rendezte előadását is. Az elmúlt évek hagyományához igazodva idén is lesz felolvasószínház pénteken este 20 órától, ezúttal a marosvásárhelyi születésű Kiss Csaba A főnyeremény című drámáját Király István dolgozta fel. Ez utóbbira jegyek még vásárolhatók a Nemzeti Színház jegypénztárában és a biletmaster.ro honlapon. Idén sem feledkeznek meg a gyerekekről sem, az egész napos könyvhöz, olvasáshoz kapcsolódó gyerekprogramok mellett szombaton 11 órától Varró Dániel és az Eszter-lánc Mesezenekar várja a legkisebbeket.
A szervezők idén kiemelt figyelmet fordítanak arra, hogy a vásár ne csak egy könyves szemle legyen, hanem egy szellemi központ is, ahol író és olvasója egymásra találhat. Talán egyik évben sem volt jelen annyi kiemelkedő kortárs szerző, mint idén. A legelismertebb írók, költők mellett, mint Fekete Vince, Jánk Károly, László Noémi, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Nyáry Krisztián, Parti Nagy Lajos, Szabó T. Anna, Závada Pál – és a sor még folytatható lenne –, az első kötetes szerzők is kiemelt figyelmet kapnak.
Több irodalmi estre is sor kerül. November 10-én csütörtökön 17 órától A mai magyar próza értékei címmel a külön standdal is jelenlévő Magvető Kiadó szerzői, Grecsó Krisztián, Nyáry Krisztián, Parti Nagy Lajos és Závada Pál mutatkoztak be a Kultúrpalota Kistermében. Pénteken 17.30-tól pedig A mai magyar vers közéletisége címmel Demény Péter, Fekete Vince, Kántor Péter, Kovács András Ferenc, László Noémi, Lövétei Lázár László, Markó Béla, Parti Nagy Lajos osztja meg gondolatait a Nemzeti Színház Kistermében.
Idén a vásár fővédnöke a Kovászna megyei Bod Péter Megyei Könyvtár, így szombaton este fél hattól ugyancsak a színház Kistermében a Háromszéki szerzők estjére kerül sor Fekete Vince, Dimény Árpád, Tamás Kincső és Szonda Szabolcs részvételével.
Új helyszínnek és új programnak számít a Nemzeti Színház főpáholya előtt berendezett Irodalmi Kávéház, amely a kötetlen beszélgetések mellé forró teát és kávét kínál, illetve érdekes irodalmi beszélgetéseket is – írja a szekelyhon.ro.
Erdély.ma

Agyelszívástól tartanak a Babeș–Bolyai vezetői
A tudományos kutatások finanszírozásának növelését kéri a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE), amelynek vezetői Klaus Johannis államfőnek, Dacian Cioloş miniszterelnöknek és romániai európai parlamenti képviselőinek küldött levelükben mutattak rá a hiányosságokra.
A felsőoktatási intézmény attól tart, hogy a szűkös büdzsé agyelszíváshoz fog vezetni, a fiatal kutatók inkább külföldön vállalnak munkát, ezért szerintük a tudományos téren tevékenykedők bérét a nyugat-európai szintre kell emelni. Markó Bálint, a BBTE rektorhelyettese a Krónikának elmondta: már kaptak olyan visszajelzéseket az egyelőre itthon dolgozó kutatóktól, hogy a kivándorlást fontolgatják, ezért a téma egyre égetőbb.
Markó kifejtette: az elsődleges probléma az, hogy egyes nagy uniós kutatási pályázatoknál – amelyek elnyerése már felér egy tudományos aranyéremmel – a szakemberek fizetésének mértéke az adott ország átlagbérétől függ. Ez azt jelenti, hogy ha egy kutató elnyer egy pályázatot, a juttatás szempontjából nem mindegy, hogy egy romániai vagy egy dániai, németországi, esetleg osztrák egyetemen végzi el a tudományos munkát.
A rektorhelyettes rámutatott: az előírás viszonylag új keletű, két éve még nem szerepelt a vonatkozó kiírások szabályzatában. A kutatók így kétszer is meggondolják, hogy Romániában végezzék-e el a feladatot, ráadásul a projekt lebonyolítása óriási adminisztrációs eljárást feltételez, mint minden európai uniós finanszírozású program. Számos szakember ezért kapcsolati hálóját kihasználva inkább egy nyugat-európai egyetemen végzi el kutatását, hiszen így jóval több fizetésre számíthatnak.
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem levelében arra kéri az államfőt, a miniszterelnököt és az európai parlamenti képviselőket, hogy kérjék Románia kivételét a szabály alól, a felsőoktatási intézmény vezetői szerint ugyanis erre bizonyos feltételek mellett lehetőség van.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

RMDSZ-választási kampányindító Aradon
Annyian vagyunk, ahányan magyarként szavazunk
Ma 17 órától a Jelen Ház zsúfolásig megtelt nagytermében tartotta választási kampányindító rendezvényét az RMDSZ Arad megyei szervezete. Nemzeti imánk közös megszólaltatását követően Fekete Károly műsorvezető köszöntötte az egybegyűlteket, házigazdaként Bognár Levente aradi alpolgármester mondott köszöntőt, vette számba az RMDSZ-csapat eddigi aradi eredményeit, majd Éder Enikő, a temesvári Csiky Gergely Magyar Színház színművésze egy Markó Béla-költeménnyel adta meg a rendezvény alaphangját. Utána Kovács Péter, az RMDSZ országos ügyvezető elnöke ismertette a szövetség választási programját, majd Király András, az Arad megyei szenátorjelölt lista vezetője vette számba az erdélyi magyarságra váró legfontosabb teendőket.
Utána Molnos András Csaba, a Temesvári Csiky Gergely Magyar Színház művésze szavalta el Márai Sándor Halotti beszéd című költeményét.
Ezt követően Faragó Péter RMDSZ-megyei elnök, képviselőjelölt listavezető tartotta meg programbeszédét, aminek lényege, annyian vagyunk, ahányan magyarként élünk, illetve ahányan elmegyünk szavazni, az RMDSZ-re.
A kampányindítót Éder Enikő és Molnos András Csaba nagy sikerű dalestje zárta. Az ügyvezető elnök, illetve a listavezetők beszédeire visszatérünk.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Divat-e ma politikai verset írni?
Eljött-e a politikai költészet ideje? Létezik-e műfajként a közéleti vers? A 22. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár pénteki felolvasóestjén jelenlévő nyolc költő erről a húsba vágóan komoly kérdésről vitatkozott, a közönséget mégis talán ezen az esten sikerült leginkább megnevettetni. Felolvasott verseik egy része online folyóiratokban is megtalálható, így az alábbi cikk az utóbbi évek közéleti témájú verseinek „példatára" is.
Kemény István Búcsúlevél című verse 2011-ben jelent meg az azóta megszűnt Holmi irodalmi folyóiratban. Ez követte az Édes Hazám című antológia megjelenése 2012-ben, amelynek ajánlója ezzel a mondattal kezdődik: „Majdnem negyedszázaddal a rendszerváltás után Magyarországon újra divatba jött a közéleti költészet.” Radnóti Sándor esztéta pedig az Élet és Irodalomba írt szövegében fejtette ki, hogy itt a politikai költészet ideje. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kistermében jelenlévő költők, László Noémi, Kovács András Ferenc, Demény Péter, Markó Béla, Fekete Vince, Lövétei Lázár László, Parti Nagy Lajos és Bognár Péter ezt a kijelentést árnyalták.
Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó vezetője moderálta a felolvasóestet. Azzal indított, hogy nem ért egyet Radnóti Sándor kijelentésével, nem gondolja, hogy egyszer csak eljöhet egy olyan pillanat, amikor politikai verseket kell írni. „Az biztos, hogy valamiféleképp ’89 után volt egy olyan mámor, hogy ezzel a közköltészettel nem kell foglalkozni, kevesebb érvényes vagy jó politikai vers született, azóta viszont megszaporodtak” – mondta el Mészáros, majd megkérdezte a jelenlévő költőket, hogy milyen indíttatásból írnak politikai verseket.
A fájdalom írja a verset
Demény Péter bevallotta, hogy nem szívesen ír pártokról, konkrét politikai cselekvésekről. „Amikor mégis megtettem, akkor a verset a fájdalom, a tépettség vagy valami ilyesmi írta. Gottfried Bennek, a nagy német költőnek van egy olyan szövege, hogy a költészet egy olyanszerű dolog, hogy valami fájdalom, öröm, szenvedély, boldogság addig préseli azt az élményt, ami a költő lelkében van, amíg kilövell, versben lövell ki. Ez nekem nagyon tetszik, mert a „kilövell” kulturális is, meg erotikus is, de semmiképpen sem politikai számomra.” Demény Péter hozzátette, hogy szerinte nincsenek olyan pillanatok, amikor több politikai verset írnak, legfeljebb úgy tűnik, de ez általában azért van, mert az előző verseket nem veszik figyelembe. A költő többek között Haza-szvit című versét olvasta fel.
Kovács András Ferenc, aki Déja vu című versével nevettette meg a közönséget, hasonló indíttatásról számolt be: „ha dühös vagyok, ha tiltakozom valami ellen, ha felháborodok, akkor az beszáll a versbe.” A korszakhatárokban ő se hisz: „Egy kritikus vagy esztéta hirtelen odafigyel két jó versre és akkor valami korszakhatár lesz, vagy, hogy ahhoz egy korszakhatár kell, hogy beköszöntsön valami olyan, ami előre szagolható volt a levegőben, én nem hiszem. Azt sem hiszem, hogy kampányszerűen lehet politikai, közéleti költészetet művelni, mint ahogyan nagyon sokan ’89 előtt nem voltunk befoghatók pártköltészetre. Közéleti verset az ír, akinél elfogy a levegő, aki ezt így tudja elmondani, aki esetleg nem ír publicisztikát.”
Lövétei Lázár László ezzel szemben úgy véli, hogy Kemény István Búcsúlevele és az Édes Hazám antológia tényleg cezúraként működik. Kifejtette azt is, hogy a közéleti antológia késett pár évet, egy ilyen kötet 2004. december 5. után is aktuális lett volna. Lövétei többek között a Ködök című versét olvasta fel.
Parti Nagy Lajos szerint a műfaji határokat nem lehet ilyen élesen meghúzni: „tetszenek tudni mondani olyan magánköltészeti alkotást, amelyik jelentős, belekerült egy közös térbe és nem kap pillanatok alatt egyfajta közéleti gellert?” – kérdezte. Ugyanakkor megvédte Radnóti Sándort, szerinte az esztéta pusztán felhívta a figyelmet valamire, ami egy egyre sötétebb térben egyre erősebben létezett Kemény István verse után. Felolvasott verse, a Petőfi Barguzinban a magyar közélet egyik tragikusan szomorú pillanatához kapcsolódott, mikor Szibériában megtalálni vélték Petőfi csontvázát, majd miután nem sikerült tudományosan bizonyítani, hogy valóban az övé, a Kerepesi temetőben megrendezték Petőfi temetését.
A beleszólás kényszere a társadalmi tudatosság kérdése
László Noémi szerint azok írnak közéleti verset, akik felnőnek és feleszmélnek a költők közül. „Nem minden költő él szociális lényként. Amikor egy költő belép a szociális körbe vagy berántják a szociális körbe, akkor kezdenek patakzani bizonyos versek, melyekre ráfogható - vagy sem - hogy közéletiek" - mondta. Nonó többek között a Király László 70. születésnapjára írt A hangos H című versét olvasta fel.
Markó Béla ehhez kapcsolódva elmondta: „én visszafele tartok egy ilyen tudatosságból, mert senki nem állíthatná,. hogy nem volt módom legalábbis egy ideig politikailag megnyilatkozni, politikai nyilatkozatok garmadáját szövegeztem és egy pillanatig sem merülhetett fel, hogy ezek a nyilatkozatok nem jutnak el jóval nagyobb közönséghez, mint amekkora közönséghez el tud jutni egy vers.” Így folytatta:„Vannak kényszerek, amelyeknek engedni kell és egy ilyen kényszer a beleszólás, a véleménymondás. Nem minden pillanatban és nem minden korban jelentkezik ugyanolyan erővel ez a kényszer. ’89 előtt remek politikai vicceket lehetett hallani, de ehhez kellett egy diktatúra. Nem azt mondom, hogy ismét eljött a politikai viccek kora, bár tartok tőle, hogy lassan-lassan igen és ehhez kapcsolódik az a kényszer is, hogy értelmiségi embereknek bele kell szólniuk a körülöttük történő dolgok állásába.” Markó egyebek mellet Történet zöld pulóverrel című versét osztotta meg a közönséggel.
Fekete Vince készülő Vargaváros című kötetéből olvasott fel, előtte ő is a kommunizmus időszakát elevenített fel. „Gyermekkoromban nagyon nagy ázsiója volt a politikai költészetnek, akkoriban az Igaz szó, Ifjú munkás, Utunk minden ünnep előtt az első oldalakon hozták azoknak a szerzőknek a verseit, akik szinte szolgálatos költők voltak. Ez a pecsét azóta is bennem maradt és kicsit mindig viszolyogtam attól, hogy közéleti verset írjak” – vallotta be.
A vers az aktualitáshoz kötődésében közéleti
A közéleti vers talán jobban kötődik a kontextushoz, a környezettől kevésbé vonatkoztatható el, hangzott még el érvként. „Nem csak egy társadalmi tudatosság szükséges ehhez, hanem valamiféle visszatérés oda, hogy a vers nem egy szakrális tevékenység, abba beleférnek utalások, olyan összefüggések, amit lehet, hogy ezen a termen kívül nem sokan értenek és akkor belefér az is, hogy nem feltétlenül kell törekedni arra, hogy olyan művet alkossunk, amely a földgolyó másik végén is ugyanúgy érvényes, mert ez nem fog sikerülni” – fogalmazott Markó Béla.
Bognár Péter is az aktualitás problémáját vetette fel: előfordulhat, hogy egy hónap múlva már senki nem érti a konkrét esethez kapcsolódó verset, ezért kérdés, hogy hogy lehet megtalálni valamilyen általánosabb mondanivalót. Példaként többek között a Katasztrofális állapotban a Debrecen-Budapest vasútvonal című versét olvasta fel.
Zs. E.
maszol.ro

Erdélyben a magyar közösség önszervezése, megtartása a cél
Ismétli magát a történelem
Midőn Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke a minap bejelentette, hogy a szervezet elnöksége minden szempontot mérlegelve úgy döntött, a párt nem vesz részt a 2016-os parlamenti választásokon, többen is úgy reagáltak: sikerült visszajutni oda, ahonnan elindultunk, tételesen az erdélyi magyar egypártrendszerhez.
A látszat valóban ez.
A valóság azonban ennél sokkal árnyaltabb. Ennek kibontását hadd kezdjük egy történelmi visszatekintéssel.
A gondolat, hogy az RMDSZ úgy kellene működjön, mint egy minden politikai erőt és társadalmi szervezetet integráló nemzeti önkormányzat, már 1990 februárjában megfogalmazódott, alapszabályzati alátámasztást azonban csak 1993. január közepén kapott a Brassóban megtartott kongresszuson.
Az alapszabályzat mellett a program is gyarapodott akkor egy lényeges elemmel, amiről három hónappal korábban Kolozsváron döntött a Küldöttek Országos Tanácsa. Ez pedig nem más, mint az autonómia, amely mindmáig éles vitákat generál a közösség politikai érdekképviseletén belül. Brassóban az is elfogadást nyert – részben a háttértárgyalások, részben a program szintjén –, hogy a szervezet minden olyan lépést megtesz az autonómia kiépítésének irányában, amely nem ütközik az etnokratikus, elnyomó román közjogi szabályozásba.
Ennek megfelelően elvégez egy belső népszámlálást, amely csak a magyarokra vonatkozik, létrehozza a nemzeti katasztert, majd ezt „választójogi névjegyzékként” hasznosítva megtartja a belső választásokat, aminek eredményeképpen létrejön a kétségbevonhatatlan legitimitású erdélyi magyar parlament. E testület lett volna hivatott a magyar jogköveteléseket megfogalmazni és képviselni mind kifelé, mind befelé, majd az autonómia intézményesítése után ez a testület vett volna át a román országgyűléstől bizonyos közhatalmi jogosítványokat.
A brassói kongresszus mindemellett arról is döntött, hogy megfogalmazást nyernek az úgynevezett autonómiastatútumok, amelyek az absztrakt autonómiakövetelést lefordítják a jogszabályok paragrafusnyelvére. E lépések megtételére kétéves határidőt szabott meg a Brassóban az RMDSZ legfelső döntéshozó testülete.
Működött is a sokszínűség egysége, a belső pluralizmus két esztendőn keresztül. Lejárt a kétéves határidő, de az előirányzott önépítő lépések közül egyet sem tett meg a szervezet az 1993 januárjában megválasztott elnök, Markó Béla vezénylete alatt. Markót ennek dacára 1995 májusában újraválasztották, ő pedig minden bizonnyal levonta a következtetést: az elnöki mandátum nem a program teljesítéséhez, hanem a középgárda támogatásához, érdekeltté tételéhez van kötve.
Ettől kezdve az autonómia talonba került, 1996 elején pedig már elkezdődött az RMDSZ-nek az autonomista pályáról való kiterelése és a kormányzati szerepvállalás pszichológiai előkészítése. 1996 végétől a szervezet a román kormány részeként még a kommunikációból is száműzte az „autonómia” kifejezést, miközben a román partnerekkel egyeztetett minimálprogramból szinte semmi nem teljesült.
Az autonómia programpontját komolyan vevő erők, élükön Tőkés Lászlóval, utóvédharcokat folytattak 2003-ig, amikor is a Szatmárnémetiben megtartott RMDSZ-kongresszus a belső választásokat kiváltotta egy részleges tisztújítással, a nemzeti kataszter kérdését hivatalosan is ad acta tette, az autonómiastatútumok ügyében pedig 2014-ig nem történt semmi.
2003-ban kezdődött el az erdélyi magyar politikai élet pluralizálódása, ami elvezetett a jelenlegi helyzetig, midőn a román nemzetstratégiai érdekeket kiszolgáló RMDSZ mellett két olyan politikai erő működik, amelyeknek az autonómia megteremtése a fő hivatalos programtézise. A Magyar Polgári Párt, amelynek két prominense az RMDSZ listáin indul, valamint az Erdélyi Magyar Néppárt, amely vezetőinek állítása szerint a nemzeti felelősségtől vezérelve félreállt az útból.
A helyzet tehát hasonló a húsz évvel ezelőttihez, vannak azonban lényeges különbségek.
Egyrészt működik két RMDSZ-en kívüli bejegyzett párt, amelyek bármikor dönthetnek úgy is, hogy együtt vagy külön pástra lépnek az országos választáson. Létezik tehát egy nem túl erős, de mégiscsak érzékelhető kontroll, amely megóvja a közösséget a hatalom monopóliumával járó „áldások” egy részétől.
Másrészt érdemes az egész kérdést Kárpát-medencei, sőt, európai kontextusba helyezni. A magyar kormány látványosan támogatja az RMDSZ–MPP-szövetséget, ami mögött az húzódhat meg, hogy Orbán Viktor minél több frontot pacifikálni akar, hogy az országra és egész Európára leselkedő legnagyobb veszélyt, egy agresszív, asszimilálhatatlan, idegen, hódító kultúra képviselőinek beözönlését sikerüljön megállítani és legalább ezt a térséget megvédeni annak végzetes hatásától. Vélhetően ez húzódik meg a letelepedési kötvények megszüntetése mögött is.
A kormány inkább vállalta annak látszatát, hogy enged a Jobbik zsarolásának, de az alkotmánymódosítás ennek ellenére a Jobbik ellenállása miatt elbukott. Noha jelen pillanatban ez a legfontosabb sakkhúzás a létünkért folytatott játszmában. Pedig ha valaki, akkor Orbán nem az az ember, aki engedi magát megzsarolni.
Visszatérve az alapgondolatra. Tetszik ez vagy sem a hithű autonomistáknak, az RMDSZ félszívű szövetsége fontosabb a magyar kormánynak ebben a stratégiai pillanatban, mint az autonómiakövetelés parlamenti szintű képviselete Romániában. Mert bizony most lett volna reális esély arra, hogy a Néppárt a két székely megyében független képviselőt juttasson a törvényhozásba. Miközben az RMDSZ parlamenti helye mindenképpen biztosított az alternatív küszöb által, amit éppen e szervezet érdekében kodifikáltak: ha egy párt négy megyében elér húsz százalékot, akkor abban az esetben is bejut a törvényhozásba, ha országos szinten nem érte el a bűvös 5 százalékot.
Ugyanakkor középtávon Orbán nyilvánvalóan számítana Romániára is a Brüsszellel folytatott harcában. A román politika egyelőre megosztott ebben a kérdésben. Sajátos, hogy nemrégiben épp Victor Ponta dicsérte Orbán külpolitikáját. A román politika magyarellenessége rendkívül mélyen gyökerezik, és sokan nem tudnak ellenállni a csábításnak, hogy egy olyan kérdésben, amely nem jelent azonnali, érzékelhető veszélyt, kiszolgálják a globalista euroatlanti akaratot, hogy jó pontokat szerezzenek a saját szuverenitásért és a kontinens jövőjéért kiálló magyarokkal szemben. Ez tehát egy messze nem lefutott meccs.
Az viszont elég egyértelmű, hogy a magyar kormány most kardcsörtetéssel aligha fog tudni bármit is elérni a magyar önrendelkezés ügyében.
Az utóbbi száz évben sokat beszélt a magyar értelmiség a Nyugathoz való „felzárkózásról”. Ehhez képest napjainkban a legfőbb kérdés az, hogy miképpen sikerül megóvni a kommunista blokk nagyjából homogén keresztény nemzetállamait a nyugatról jövő veszedelemtől, a nemzetek ösztönös védekező reflexét leépítő, megbénító „öngyilkos buta liberalizmustól” (copyright by Kertész Imre) és a sáskalogika szerint előbb-utóbb keletre induló muszlim tömegektől. Ebben pedig nélkülözhetetlen az érintett országok stratégiai együttműködése. Kelet- és Közép-Európa országai vagy összefognak és kialakítanak egy szoros integrációt, függetlenítik magukat Brüsszeltől, vagy épp a határok átjárhatóságának lesznek az áldozatai.
Addig is, míg ez a kérdés eldől, Erdélyben a közösség önszervezése, megtartása a cél. Kérdés, hogy ebben mennyire lehet számítani az egyéni érvényesülést és a klikkérdekeket jellemzően a közösségi célok elé helyező RMDSZ-re. Mert az viszont tény, hogy szavazni ismét csak rájuk lehet.
Borbély Zsolt Attila
A szerző jogász-politológus
Magyar Idők (Budapest)

Kalucsni – bevezetés a nyolcvanas évekbe
Az előadás bevezetés a nyolcvanas évekbe egy értelmiségi család életén keresztül, úgyszólván ennek az időszaknak a valóságshow-ját látjuk a színpadon – derült ki a rendező, Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetője által elmondottakból tegnap délben, a Dragomán György Kalucsni című drámájának ősbemutatóját beharangozó sajtótájékoztatón. A Carmencita Brojboiu által tervezett jelmezek pontosan „hozzák” a nyolcvanas évek világát, a Miklósi Dénes elképzelése nyomán készült díszlet pedig élő színház és múzeum, közelség és eltávolítottság érzését erősíti fel a nézőben, a múzeum pedagógiai természetét is magában hordozva. A bemutatót november 16-án, szerdán este 8 órától tartják a stúdióteremben, következő előadás: másnap, csütörtökön este 8-tól. (A borítókép Biró István felvétele, balról jobbra: Dimény Áron, Visky András és Miklósi Dénes a sajtótájékoztatón, a színpadtér előtt)
– Megkérdezhetnék tőlem, hogy miért szükséges megtartani ezt a bevezetést, hiszen túl vagyunk már a nyolcvanas éveken. Én azonban nem így érzem. Minden olyan történelmi múlt, ami nem vált a közbeszéd tárgyává és nem épült be a gyermekeink ismeretébe, az feldolgozatlan múlt marad – hangsúlyozta a sajtótájékoztatón Visky András. Véleménye szerint mostanában „újfajta diktatúra-nosztalgiák szele fújdogál közöttünk és bennünk”, ennek felismerése sarkallta arra, hogy a nyolcvanas évekre irányítsa a figyelmét. Számos kérdés merült fel benne: mi történt akkor; hogyan élnek bennünk ezek a szerkezetek azóta is; milyen mintákat adtunk át az utánunk jövő nemzedéknek anélkül, hogy ezt akartuk volna, ennek nyomán pedig a szolgaságnak, a megalázkodásnak milyen formái élnek tovább?
Dragomán György regénytrilógiájának első két darabja, A fehér király és a Máglya erőteljes bátorítást adott számára ahhoz, hogy a nyolcvanas évek felé forduljon, amelyeket korábban épp hogy csak „megérintett”– ennek nyomán tárta nemrég a nagyközönség elé azt az 1985 oldalt, „amit a Szekuritáté fikciógyára” alkotott róla. A marosvásárhelyi születésű, Magyarországon élő író első novelláskötete, az időközben megjelent Oroszlánkórus pedig sokat segített abban, hogy a mostani előadást megfelelő alapokra helyezze, jegyezte meg Visky András. Mint mondta, a szerző második drámája, a Kalucsni egy endogám és promiszkuus erdélyi kisvárosi világot mutat be, amelyben az üldöző és az üldözött, a szekus, az értelmiségiek és a minden hájjal megkent munkások élete nem választható el egymástól. A műsorfüzetben is utal arra az előadás rendezője, hogy „Dragomán egy Iphigénia-mítoszba csomagolja a darabot: egy 16 éves lányt lök oda a család a főszekusnak a kivándorló útlevél reményében”.
Az előadás múzeumi tere eltávolítja a nézőt a látottaktól, amint arról a sajtó képviselői is meggyőződhettek, a történet egy plexi dobozban játszódik. – Ezt annak jeleként használom, hogy mindannyiunknak elmondatlan történetekkel van dolgunk. Mindaz, ami látható ebben a negyedik emeleti tömbházlakásban, autentikus tárgy, amelyeket kerestünk, és amelyeknek ismét beletanultuk a használatukba – hangsúlyozta Visky András. A Miklósi Dénes által tervezett díszletben a ’80-as évekbeli tárgyak mellett a bútorok és a képek is korhűek: utóbbiak a Minerva Művelődési Egyesület sajtófotó-gyűjteményéből származnak, és Deák Ferenc, az Igazság egykori fitóriportere készítette őket a hatvanas években olyan jeles személyiségekről, mint Széles Anna, Kovács György, Kányádi Sándor és Bisztrai Mária.
A cinema verité eszközei révén válik minden életszagúvá: a téma, a tárgyak és a színészi játék egyaránt, így aztán az előadás azok számára is érdekes lehet, akik nem élték meg a nyolcvanas éveket – felismerhetik például, hogy sok tekintetben most is ezt az időt élik. A produkció létrehozása közben a színészek személyes tapasztalataira is kíváncsi volt a rendező, mint mondta, a munka egyik legizgalmasabb része az volt, amikor a családjukban történtekről beszéltek.
A „búra” alá helyezett világ és a nézőtér közötti rész berendezéséről is szó esett: a fal két oldalán erdélyi magyar értelmiségiek – Gáll Ernő, Kántor Lajos, Cs. Gyimesi Éva, Könczei Ádám, Markó Béla – titkosszolgálati dokumentumait állítják ki faximilében.
Dimény Áron színművész, aki a családapát, Gyurit alakítja az előadásban, kifejtette: szülőként is lépten-nyomon azt tapasztalja, hogy a 21. században is azon normák szerint építi fel az életét – és hozzá hasonlóan többen is –, amelyekben a 80-as években szocializálódott. – Ha ez a kollektív öntudatunkban elsikkad, fennáll annak az esélye, hogy elkezdjük ismételni a múltat. Nem szeretném, hogy a gyermekeim szabadságélmények helyett diktatúraélményeket éljenek meg – magyarázta.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

Nem a mi időnk
Lassan két évtizede, hogy egy koalíció tagjaként a magyar érdekképviselet történelmi előzmények nélküli kormányzásra vállalkozott Romániában. Országon kívül és belül joggal hitték akkor sokan, hogy egyszer s mindenkorra megváltozik a román–magyar viszony, és hogy tulajdonképpen egy új, toleráns Európa diadala ez a Kárpát-medence régi, intoleráns történelmi modelljei fölött.
Az alkotmányos és törvényes keretek fokozatos, ám összességében nagyon is radikális átalakítása ezt bizonyította, és a néha elkerülhetetlen kudarcok is legfeljebb ideig-óráig kedvetlenítettek el minket.
Európa jó, Románia még rossz, de hamarosan nálunk is rendben lesznek a dolgok.
Valahogy így összegezhetném akkori közérzetünket, amely persze csak utólag látszik rózsaszínűnek, mert minden optimizmusunk dacára folyamatosan kétségek között hányódtunk, hogy politikai eszközökkel, az integrációs kényszereket is felhasználva sikerül-e tartósan kedvező feltételeket teremteni a romániai magyarok számára. Nap mint nap tapasztalhattuk, hogy a történelmi beidegződések megváltoztatása milyen nehéz, de azt is láttuk, hogy mégis van rá esély.
Néhány hónappal 1996-os kormányra lépésünk után, 1997 márciusának elején azt latolgattuk Victor Ciorbea miniszterelnökkel, hogy közeledik március 15., és mit is kellene tennünk, hogy az elmúlt években mindahányszor felszított magyarellenes hangulatot megelőzzük. Őszintén szólva nem elvi-eszmei beszélgetést folytattunk, hanem pragmatikusan mérlegeltük, hogy közös kormányzásunkat nagymértékben befolyásolhatják az esetleges feszültségek. Előrukkoltam egy hirtelen ötlettel, magam sem nagyon bíztam benne, hogy „vevőre” találok: mi lenne, ha a miniszterelnök március 15-e alkalmából köszöntené a magyarokat. Meg is lepődtem, hogy egy pillanatnyi hallgatás után felcsillant Ciorbea szeme. Jó, megcsinálom – mondta. Abban is megegyeztünk, hogy egy nappal azelőtt el kellene készülnie, mert le kell még fordítani magyarra is, és lapzárta előtt el kell juttatni a román és magyar sajtónak, felolvasni pedig lehetőleg a prefektusok – a megyei kormánymegbízottak – fogják az üzenetet.
Tudni kell mindehhez, hogy Ciorbea erdélyi román, sőt, móc, annak az Avram Iancunak a földije, aki 1848-ban bizony szóval is, tettel is gyűlöletet hirdetett a magyarok ellen, és miközben a románok szabadságáért szállt síkra, nem vette észre, hogy az osztrákok malmára hajtja a vizet.
Nos, másfél évszázad múlva, 1997-ben a miniszterelnök nem csupán tessék-lássék, hanem érezhető empátiával írta meg a szöveget, amely újabb meglepetésemre azzal végződött, hogy: „boldog ünnepet kívánok”. Meglepődtem, és el is szégyelltem magam, hiszen nem elég, hogy egy román politikus hajlandó volt ünnepnek tekinteni az ünnepünket, hanem tudtán kívül még rám is pirított. Én ugyanis március 15-e kapcsán sokféle érzést fel tudtam idézni magamban addig, csak éppen a boldogságot nem. A fogcsikorgatás, a csak azért is kiállás, a bátorítás, néha a szorongás napja volt ez az azelőtti években, nem beszélve 1990-ről, Marosvásárhely véres márciusáról. Nem múlt el egy csapásra a miniszterelnöki üzenettől sem a feszültség, de attól fogva valamiképpen hivatalossá vált Romániában is a magyar szabadság évfordulója, részt vettek a román pártok képviselői és több megyében a prefektusok is az ünnepségeken.
Mi több, azután már nemcsak a miniszterelnök, hanem az államelnök is küldött üzenetet minden évben az ünneplő magyaroknak.
Kivéve az idei évet, amikor a német nemzetiségű államfő érdekes módon hirtelen megfeledkezett erről, és „csak” Dacian Ciolos miniszterelnök üzenetét hallgathatták meg az ünneplők.
Egyébként azt is el szokta felejteni Klaus Johannis, hogy beszédeiben legalább egyetlen obligát mondatban megemlítse például a kisebbségi jogok fontosságát.
Nem a mi időnk ez – mondják mostanában egyre többször barátaim, amikor a párizsi vagy brüsszeli merényletek kerülnek szóba. Európának most kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a saját etnikai-nemzeti problémáival bajlódjék, amikor nyakunkon a menekültek. Vajon a rosszul kezelt menekültkérdés arra intene minket, hogy hallgassunk? Az európai szolidaritás azt jelentené, hogy ki-ki félreteszi a saját gondjait, és közös nyomorúságunkra koncentrálunk mindannyian?
Hát nem éppen ez-e a mi közös nyomorúságunk, hogy nem vagyunk képesek választ adni az együttélés dilemmáira? A menekültügyre is csak azért nem tudunk megoldást találni, mert a saját dolgainkat sem rendeztük igazán, és ha neki is fogtunk a rendezésnek, menet közben leálltunk vele. Mint Romániában is az utóbbi években, és mint a környező országokban is. Illetve azt a hazug és veszélyes alternatívát próbálják egyesek legyűrni a torkunkon, hogy egy olvasztótégelyként működő Európai Unió és a tetszhalálukból feltámadó, hihetetlenül agresszív nemzetállami elképzelések között kell választanunk.
Markó Béla
nol.hu

Székely Könyvtár 1-50+
– Félidejéhez érkezett a Székely Könyvtár-sorozat: megjelent az ötvenedik kötete a százkötetesre tervezett sorozatnak. Ez már ok az ünneplésre. Hogyan kívánják megünnepelni?
– Az ünneplés már a XXII. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár nulladik napján elkezdődött, hiszen akkor mutattuk be a sorozat ötvenedik kötetét, Markó Béla Válogatott versek című könyvét a Művészeti Egyetemen, igen szép sikerrel. De igazán ünnepelni természetesen itthon, Hargita megyében, Csíkszeredában szerettünk volna, ezért is szerveztük meg Siklódy Ferenc Könyvjegyek című kiállítását, amelyre a Megyeháza Galériában kerül sor (azokról az ex libriszekről van szó, amelyeket Siklódy a könyvsorozat előfizetői számára készített, s amelyek így együtt egészen lenyűgöző hatásúak). Szintén a Megyeháza Galériában kerül bemutatásra a sorozat „ráadáskötete” is – hogy mi légyen ez a „ráadáskötet”, az egyelőre maradjon titok…
– Az erdélyi könyvkiadás legnemesebb hagyományait kívánták feléleszteni a sorozat megjelentetésével és terjesztési módjával: gyűjtők igényeinek megfelelő kivitelezés, előfizetés alapján való terjesztés, az előfizetőknek könyvjegy ajándékozása. Mennyire bizonyult piacosnak ez az elképzelés?
– Valóban: kézhez álló, zsebben is hordozható, ugyanakkor szép és elegáns könyvekre gondoltunk a sorozat útjára indításakor, s a visszajelzések alapján ez az elképzelés el is nyerte az olvasók tetszését. Az előfizetés alapján való terjesztésnél, illetve a könyvjegy-ajándékozásnál természetesen az Erdélyi Szépmíves Céh kiadópolitikája lebegett a szemünk előtt. Ami viszont sikerült anno a Szépmíves Céhnek, az egyelőre nekünk nem: s itt az előfizetők számára gondolok! Ha megnézzük a két világháború között a Céh-kötetekre előfizetők listáját, azt láthatjuk, hogy rengeteg ügyvéd, orvos, politikus vagy más értelmiségi vásárolta meg Kós Károlyék könyveit. Öntudatosabbak lettek volna akkor az erdélyi magyarság „diplomásai”? Nem tudom, nem vagyok olvasásszociológus, de ma mintha kevésbé lenne divatja a könyvnek vezetőink körében. Persze van egy nagy különbség is a Szépmíves Céh kötetei és a mi könyveink között: ott kortárs szerzők jelentek meg, nálunk klasszikusok. De szerintem, ha csupa kortárs szerző jelenne meg nálunk, az se nagyon segítene a helyzetünkön. Nem kizárt, hogy a mi marketingtevékenységünk is hagy kívánnivalókat maga után, de akkor a Székelyföld folyóirat esetében miért van olyan sok előfizetőnk? Hiszen nagyjából ugyanúgy járunk el „marketingileg” a folyóiratunk, illetve a könyveink esetében is! Ami sikeres az egyiknél, miért nem sikeres a másiknál? Nagyon számítottunk például a Székelyföld-előfizetőkre, hogy majd ők megrendelik a Székely Könyvtár köteteit is, de érdekes módon a két előfizetői lista nem nagyon fedi egymást! Természetesen nem adjuk fel, promováljuk továbbra is a könyveinket, hátha egyszer megváltoznak az olvasói szokások…
– Mi lesz a folytatás? S megállnak-e a tervezett száznál?
– Egyelőre a következő ötven kötet is jó nagy nekirugaszkodásnak ígérkezik (bár ha az előttünk álló 5 év is olyan gyorsan eltelik, mint a magunk mögött hagyott 5 év, akkor nem lesz gond). S a folytatásban nyilván gazdagítani szeretnénk az eddig megjelent szerzők listáját. Hogy csak két nevet említsek: Orbán Balázstól és Nyirő Józseftől például nem jelent meg semmi az első ötven kötetben. Márpedig nélkülük nem lehet teljes egy „Székely” Könyvtár! Többen kérdezték például, hogy miért bojkottáljuk Nyirőt?! Sajnos, ebben az esetben nem velünk van a baj: a jogutód továbbra sem szeretné kiadni Nyirőt Erdélyben (gyaníthatóan az író újratemetése körül kavart botrány lehet a ludas a dologban). És aztán ott vannak még a lassan „klasszikussá” érő, ma még a középgenerációhoz tartozó költők, írók, társadalomtudósok is. Ők is joggal várhatják el a sorozat szerkesztőbizottságától, hogy számoljon velük! Egy biztos: lesz még dolgunk bőven!
Sarány István
Hargita Népe (Csíkszereda)

Az újságírónak kell kibányásznia az érdekességet
Az oknyomozó erdélyi magyar újságírás egyik úttörőjeként az elmúlt 26 évben Gazda Árpád számos olyan cikket írt, amelyet fiatal zsurnalisztáknak lehetne oktatni. Újságíróklub-sorozatunk vendégével a szakmai kihívásokról, az igényességről, a lapokra nehezedő anyagi és politikai nyomásról, illetve a nyomtatott sajtó kiútkereséséről beszélgettünk.
– A rendszerváltás után lettél újságíró. Mi késztetett fizikusként erre a pályára?
– Az 1989-es változások idején éppen utolsó éves fizikushallgató voltam a temesvári egyetemen, amikor megnyílt a világ. Óriási igény mutatkozott az igaz szóra, de mivel ugyanazok az emberek írták a forradalmi cikkeket, mint korábban a kommunista lapokat, minden szerkesztőségbe új embereket, új arcokat kerestek. Diákkoromban már voltak rövidpróza próbálkozásaim, közvetlenül a rendszerváltás után pedig diáklapokba írogattam. Magyar körökben, Temesváron jól ismertek, és amikor tollforgatáshoz értő embereket kerestek, arra ébredtem, három szerkesztőség is újságírói állást ajánlott. A Temesvári Új Szó, a Temesvári Rádió és a Romániai Magyar Szó közül kellett választanom, végül a bukaresti napilap Temes megyei tudósítójának szerződtem el. Utólag visszagondolva jó döntésnek bizonyult, hiszen országos ismertségre tettem szert. Mai ésszel – amikor lapjaink pár ezres példányszámmal küszködnek – szinte hihetetlennek tűnik, hogy akkoriban a Romániai Magyar Szó 180 ezres példányban jelent meg.
– A háromszéki Kovásznáról kerültél diákként Temesvárra. Nem akartál hazatérni Székelyföldre?
– A temesvári fordulat olyan meghatározó élménye volt életemnek, hogy fel sem merült az elköltözés lehetősége. Az volt az érzésem, ott mindenki ismer, ott több vagyok, mint máshol. Ha 18 év után ma visszatérek, Temesvár főterén még mindig több ismerőssel találkozom, mint Kolozsváron.
– Ez a kapcsolat idővel megszakadt, hiszen egy nagyváradi kitérő után Kolozsvárra kerültél, és mintegy két évtizede itteni szerkesztőségekben dolgozol. Mi távolított el Temesvárról?
– Előbb a Romániai Magyar Szótól váltam meg: a tudósítói állás nem bizonyult túl igényes munkának. Azonban a váltás akkor fogalmazódott meg bennem, amikor egyik publicisztikai írásomat nem közölte a lap. Temesvárról az erdélyi magyar politika mindig is másként látszott. Olyan emberekkel voltam barátságban, mint Tőkés László, Borbély Imre, Bodó Barna vagy Toró T. Tibor, akik az RMDSZ-en belüli radikálisabb vonalhoz tartoztak. Akkoriban dúlt a vita arról, hogy monolit legyen-e az RMDSZ, vagy a szervezeten belül adják meg a lehetőséget a különböző világnézeti csoportok megjelenésének. A bukaresti napilap az RMDSZ-es fősodorhoz igazodott, egy idő után már nem éreztem jól magam a szerkesztőségben. Így kerültem 1994-ben a Nagyváradon kiadott Erdélyi Naplóhoz.
– A korabeli lapszámok tanúsága szerint több oknyomozó riport fűződik a nevedhez. Mit tartasz közülük a legérdekesebbnek?
– Akkoriban folyt a balkáni háború, életben volt az ENSZ által hozott Szerbia elleni üzemanyag-embargó, mégis az egész Bánság üzemanyagot adott el a szomszédba. Erről a jelenségről kezdtem oknyomozó riportokat írni. Az egyik nagyobb lélegzetű tényfeltáró cikket arról írtam, hogy a temesvári petrokémiai kombinát, a Solventul – amelyet csővezeték kötött össze a Belgrád melletti pancsovai testvérüzemmel – hatalmas mennyiségű, 46 ezer tonna üzemanyagot nyomott át illegálisan Szerbiába. Az infót egy forradalmár társamtól kaptam: ő a gyárban dolgozott, és jelezte nekem a furcsa dolgokat. Közben beköszöntött a Constantinescu-éra, és a Solventul-ügyből bűnvádi eljárás, ügyészségi iratcsomó lett. Az ügynek ebben a kezdeti időszakában született meg a romániai sajtóban elsőként ez az oknyomozó riport.
– Hogyan lehetett hozzájutni ügyészségi forrásokhoz?
– Az infókat véletlen szerencse folytán kaptam kézhez. A Solventul üzemnek külön vasúti állomása volt, én pedig a sínek fölött átívelő gyaloghídról fényképeztem a több száz tartálykocsit, amikor két biztonsági őr megragadott és felcipelt az igazgatóhoz. Az volt a szerencsém, hogy a váratlan látogatás az igazgatót is felkészületlenül érte. Fél napig foglalkozott velem, és arról próbált meggyőzni, hogy nem követtek el törvénytelenséget. Igazát bizonyítandó az ügyészségi dokumentációt is elém tette. Ha úgy terveztem volna, biztos nem sikerül bejutni az igazgatóhoz, ehhez képest az ügyészségi irat ráadás volt. Minden információt kijegyzeteltem, és végül megszületett egy átfogó, jól dokumentált tényfeltáró riport.
– Mennyire volt ez a műfaj anyagilag, szakmailag megbecsülve?
– Az erdélyi magyar sajtóban igazából soha, hiszen rengeteg időt és munkát követel, és rendszerint csak az útiköltséget fedezték. Elsősorban a lelkesedés motivált. Másrészt az is segített, hogy újságíróként nem voltak anyagi gondjaim. A kilencvenes évek elején a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztőségét is tudósítottam Romániából, és ők 50 német márkát fizettek egy tudósításért. Ez pedig bőven elegendő volt az anyagi biztonságérzethez, hogy az embernek ideje és kedve legyen olyan újságírói műfajokkal is foglalkozni, amit szeret. Abban az időben az Erdélyi Napló éppen az ilyen műfajok miatt vált népszerűvé.
– Tényfeltáró cikkeid miatt nem voltak gondjaid?
– Amikor riportot írtam Székelyföld militarizálásáról – a román hadsereg és a csendőrség több új alakulatot hozott létre Hargita és Kovászna megyében, és nagyarányú ingatlanvásárlásba és terjeszkedésbe kezdett –, az akkori főszerkesztő nem merte leközölni. Megrémült a cikkben levő adatoktól, és nem volt benne biztos, hogy ha perre megy a dolog, ki tudunk-e ebből mászni. Két hónapig állt az írásom a szerkesztőségben, míg végül megjelent, de aztán olyan visszhangja lett, hogy a lap testületileg büszke volt rá.
– Nyolc évig dolgoztál a Krónika vezető szerkesztőjeként. Az országos napilap új színt hozott az erdélyi magyar újságírásba. Hogyan emlékszel a kétezres évekbeli időszakra?
– Ez volt életemben az első olyan szerkesztőség, ahol a szakmaiságot, a szakmai mércét minden más erdélyi magyar lapnál magasabbra állították. A lap beindítói olyan igényességet honosítottak meg, ami a romániai magyar sajtóban addig nem létezett. Alapállásból nem elégedhettünk meg azzal az információval, ami bejött, vagy amit az emberek nyilatkoztak. Mindennek utána kellett járni. A kilencvenes évek erdélyi magyar sajtójára az volt a jellemző, hogy Funart és Vadim Tudort szabadon lehetett szidni, de nem nagyon jutott másoknak eszébe, hogy meg is kérdezzék például Gheorghe Funart, Kolozsvár polgármesterét. Döntésünk logikus volt: ha nem tesszük fel a magunk kérdéseit, azokat senki más nem fogja tőle megkérdezni. Újdonságnak számított a reggeli lapértekezlet is, amikor kielemeztük az éppen aktuális lapszámot, így egymástól is rengeteget tanultunk.
– Vállvetve dolgoztál munkatársaiddal, legtöbb lapszámba te is írtál. Nem szeretted a főnöki tisztséget?
– Vezető szerkesztőként mindig elvárásaim voltak a kollégáktól. Amikor valaki azt mondta, hogy az általam kért cikket nem lehet rövid idő alatt elkészíteni, megmutattam, igenis lehet. Magam jártam utána, és írtam meg. Ha hiteles akarsz lenni, így működik. A főnöki státusz számomra azért volt jó, mert az érdekesnek tartott témákat én írhattam meg. Mindig megtartottam magamnak a legizgalmasabb történeteket, de hát sokkal több ötlet született a szerkesztőségben, mint amennyit én elkészíthettem volna, így bőven jutott másoknak is.
– Volt olyan cikked, ami mégsem jelenhetett meg?
– Egyetlen ilyen esetre emlékszem, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egy idő után az útjaink elváljanak. Ameddig a Krónika mögött az alapító tulajdonos, a budapesti székhelyű Napi Gazdaság állt, ilyesmi fel sem merült. A későbbi tulajdonosváltásokkal azonban az érdekek is megjelentek. Egy emlékezetes történetem van: az akkori miniszterelnök-helyettes, Markó Béla vagyonnyilatkozatával kapcsolatban írtam tényfeltáró cikket. Kiderült, hogy miközben az egész erdélyi magyar könyvkiadás támogatásból él, és a kiadók vezetői szerint Erdélyben verseskönyvből egyedül Kányádi-kötetet lehet nyereségesen kiadni, akkor történt meg, hogy vagyonnyilatkozata szerint Markó Béla 90 ezer lejért – mintegy 30 ezer euróért – adta el öt évre az összes korábbi és későbbi verseinek kiadói jogát egy olyan romániai magyar kiadónak, amelyik addig egyetlen könyvet sem jelentetett meg. A cikk első része megjelent, és amikor Markó tudomást szerzett a folytatásáról, a budapesti tulajdonosok ránk telefonáltak, hogy ne jelenjen meg. Azt mondtam a főszerkesztőnek, hogy ha az RMDSZ elnöke elérheti azt, hogy egy róla szóló tényfeltáró cikk ne jelenjen meg, akkor én azonnal lemondok, és elmegyek a laptól, a tényfeltárást pedig máshol közlöm. Bejelentésemre a tulajdonosok meggondolták magukat, és kompromisszumos megoldásként a cikk nem másnap, hanem egy hét múlva jelent meg.
– Több médiaintézménynél is megfordultál. Nem volt nehéz összeszokott munkaközösségektől megválnod?
– Én soha nem voltam az a hős, aki lehetetlen helyzetben is megpróbálta tartani a frontot. Azt mondtam: ha a kiadó nem tudja biztosítani a jó munka feltételeit, én nem vállalok olyan kiadványt, amire szakmailag nem lehetek büszke. Mindig magam előtt láttam, hogyan kellene kinéznie egy jó lapnak, és ha erre nem volt pénz, akkor kerestem más munkát. Váltáskor mindig tele voltam kételyekkel, mert olyan helyre mentem, ahol magasabb szakmai igények fogadtak. Aztán az új munkahelyemen egy-két év után kezdtem jól érezni magam.
– Jelenleg a Magyar Távirati Iroda (MTI) erdélyi tudósítójaként dolgozol. Izgalmas tényfeltáró cikkek nélkül nem érzed beskatulyázva magad?
– Ez a fajta újságírás valóban nem adja meg a felfedezés élményét. Amit mások elmondanak vagy felfedeznek, azt a hírügynökségi újságíró hír formájában visszaadja. Ilyen szempontból unalmasabb, de abban mégsem az, hogy mindig az események sűrűjében mozog az ember. Gyorsnak kell lenni, és nem könnyű feladat az információözönből kiválasztani azt, ami a legfontosabb. Régebben nem tudtam felmérni, hogy írásaimat hányan olvassák, de most, amit megírok, tíz perc múlva viszontlátom az online mediában, a tévében, vagy hallom a rádióban.
– Amit megír az MTI, az hír, és amit nem, az nem hír...
– Ez nem az MTI bűne. Megértem a kollégákat, akik úgy érzik, így sem tudnak minden munkát elvégezni, és a kész hírügynökségi híreket beemelik a lapba. Egy híres mondás szerint a hír az, amit el akarnak hallgatni. Minden egyéb hirdetés. Ha a szerkesztőségek csak azt az információt közlik, amit tálcán kínálnak nekik – közlemények, sajtóértekezletek, stb. – előbb-utóbb unalmasak lesznek, eltávolodnak a valóságtól. Az elhallgatásra szánt érdekességeket az újságírónak kell kibányásznia.
– Miért veszett ki az oknyomozó újságírás az erdélyi magyar sajtóból?
– Egy-egy igazi riporton legalább egy hetet, de lehet, hogy többet kell dolgozni. A szerkesztőségekben ma már nincs olyan ember, aki egy hétig kimaradhatna az egyéb munkákból, hogy egy témának alaposan utána nézzen. Mindenhol versenyt futnak az idővel. Egy cél létezik: legyen minden este készen a lap. De az már nem kihívás, hogy milyen lap legyen. Vannak nyilván pozitív példák is: az Átlátszó Erdély pályázati forrásokból próbálja megszerezni a pénzt az időigényesebb tényfeltáró munkához. De ebből a műfajból sokkal több kellene a romániai magyar sajtóban. A lapok napi munkájában is helyet kell ennek találni, mert amit én megírok az MTI-ben, az Szatmártól Sepsiszentgyörgyig mindenhol jelen van. Ha egy lap csak azt közli, ami mindenhol olvasható, nem fogják megvenni.
– Vajon meddig fogják megvásárolni az olvasók a nyomtatott lapokat?
– Arra nem látok esélyt, hogy az erdélyi magyar nyomtatott sajtó ki tudja heverni a mai drasztikus példányszámcsökkenést. Nagy a tanácstalanság, hogy a lapok internetes változatába mikor mi kerüljön be. Ott vannak az online versenytársak, ugyanakkor nem lenne szabad lelőni a másnap megjelenő cikket. Erre ma senkinek nincs jó receptje. A mobiltelefonos, táblagépes világunkban előbb-utóbb elfogy az a generáció, amelyik a papírhoz ragaszkodik. A nyomtatott lapok azonban ma mégiscsak egyféle márkának számítanak, és ezt kellene kihasználniuk, hogy hangsúlyosabban előretörjenek az internetes világban.
Gazda Árpád
Kovásznán született 1966-ban. Diákként a Tőkés László akkori temesvári lelkészt körülvevő hívek csoportjába tartozott. Az 1989-es temesvári népfelkelés idején letartóztatták, és rövid időre bebörtönözték. A Temesvári Tudományegyetem fizika szakának elvégzése után a Romániai Magyar Szó temesvári tudósítója, a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztőségének romániai tudósítója, az Erdélyi Napló hetilap riportere, majd rövid időre főszerkesztője, a Krónika napilap vezető szerkesztője, a Temesvári Rádió szerkesztője, a budapesti Info Rádió és a magyarországi Heti Válasz hetilap munkatársa volt. Kilencéves újságírói tapasztalattal szerzett rádiós újságírói diplomát a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1999-ben. Újságírói munkásságát több szakmai díjjal ismerték el. Jelenleg az MTI magyar hírügynökség erdélyi tudósítója. A Mikor kicsi voltam, magyar voltam című riportkötet szerzője.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Utóvédként, hátrább vonulva
Szerzőként, beszélgetőpartnerként, könyvajánlóként Markó Béla volt a 22. könyvvásár egyik legaktívabb szereplője. Új kötetei kapcsán hallhattuk ismét gondolatait a versről, kifejtette a kor változásaival együtt árnyalódó ars poeticáját, felolvasott, anekdotázott, dedikált, láthatóan jól érezte magát a közönséggel szervezett találkozókon. És sokan is keresték társaságát, népes hallgatóság követte figyelemmel a könyvbemutatóit. A Hargita Kiadó és Székelyföld folyóirat gondozásában aVálogatott versek látott napvilágot. Markónak ez a versgyűjteménye a Székely Könyvtár 50. kötete. A Bookart Kiadó a költő Csatolmány, Hasra esett a Maros és Passiójáték című könyveit kínálta az érdeklődőknek. A Pont Kiadó standjánál a Száz mázsa hó Markó-kötet várta az olvasókat.
A Bernády Ház nagytermét a Kerítés című verseskönyv bemutatásakor töltötte meg a közönség. A Kalligram Kiadó jelentette meg a kötetet, a népszerű könyvműhely vezetője, Mészáros Sándor beszélgetett a szerzővel. A budapesti író, szerkesztő azt mondta az Alkalmi és alkalmatlan versek alcímű gyűjteményről, hogy Markó legjobb kötete. Költői megújulásának tanúbizonysága. A lírikus, akit hosszú ideig a kötött formák mestereként tartott számon a köztudat, az utóbbi időben változtatott versbeszédén, a fegyelmezett, zárt formák, a szonettek világát a szabadversre, a fellazult, élőbeszédszerű megszólalásra váltva mondja a magáét. A találkozón ekörül zajlott a felolvasásokkal gazdagított eszmecsere.
A kötet címe az aktuálpolitikát is az olvasó eszébe juttathatja, s noha a jelenkor, a közbeszéd témái is óhatatlanul előkerülnek a kötetben, annak nagyobb hányadát a magánéleti líra tölti ki. A versek a mindennapjainkat meghatározó létproblémákra kérdeznek rá. A költő hétköznapi jelenségeket emel be a verseibe, látszatra jelentéktelen dolgokról szól, de ilyenekből áll össze az életünk. A kerítés persze mai, sokat vitatott probléma, de a múlt korlátai, szögesdrótjai is felsejlenek bennünk hallatán. Markót sosem jellemezte a politikai költészet, de mindig érzékeny volt és jelenleg is az mindenre, ami bajainkkal, gondjainkkal, sorsformáló reakcióinkkal függ össze, tegnapi, mai és valószínűsíthető holnapi nyomorúságainkkal kapcsolatos. Versei ugyanakkor önelemzésre, létérzések felvillantására, egyéni vívódások kibeszélésére is lehetőséget adnak. A szerző, aki magánszféráját védve, közszereplőként igyekezett elzárkózni a világ szeme elől, költőként kitárulkozik, szerelemről, erotikáról, boldogságról, az idő múlásáról s vele a test romlásáról is beszél. Lírájában kétségtelenül jelen van a melankólia, de átitatja az irónia és az önirónia is. A korábbiaknál több derűt hozott költészetébe új hangvétele. Ezt a találkozó légköre is jól tükrözte.
A torokszorító verses pillanatok döbbenetét, amely nagyban köszönhető a költeményeket kellő empátiával és természetes közvetlenséggel tolmácsoló Gáspárik Attilának is, anekdotikus mozzanatok oldották. Egy ilyen sztori, amit Markó elmesélt, arról szólt, hogy a Bookfest szeptemberi vásárhelyi rendezvényén a költő románra fordított verskötetét is bemutatták. A kötet címadó költeménye a Tollaslabda. Románul Badminton. Amikor dedikálásra került a sor, a szerző meglepődve vette tudomásul, hogy a sportszakszövetség, a Román Badminton- föderáció két küldötte is kér tőle aláírást.
Kételkedhet-e ezek után valaki a szállóige igazában, miszerint a vers mindenkié? A líra különben nagy becsben volt a könyvvásáron. Egyesek rajonganak érte, mások elkerülik. Ki-ki a maga módján viszonyul hozzá. Markó Béla esetében sokan költészete megújulását emlegetik. Ő inkább "visszarégiesedésként" határozza meg mai lírája alakulását. Nem a besorolás, a beskatulyázás a lényeg. Az a fontos, hogy mind több embert vonz bűvkörébe színeiben, hangjaiban folyamatosan gyarapodó költészete. (N.M.K. )
Népújság (Marosvásárhely)

Megkezdték börtönbüntetésük letöltését a Borbély-ügy elítéltjei
Megkezdték börtönbüntetésük letöltését a Borbély László RMDSZ-es parlamenti képviselő nevéhez fűződő büntetőperben letöltendő szabadságvesztéssel sújtott elítéltek. Lapunk értesülései szerint a jogerős ítélet kihirdetését követően önként jelentkezett a rendőrségen a vád szerint a szövetség volt miniszterét megvesztegető két vállalkozó, az avasújfalusi Ioan Ciocan és a Maros megyei Anton Petru Molnar, valamint Borbély László egykori tanácsosa, Szepessy Szabolcs.
Andreea Pop, a Maros megyei rendőr-főkapitányság szóvivője hétfőn a Krónikának megerősítette, hogy Szepessy esetében is végrehajtották az elítélt előállításáról szóló rendeletet. Szerettük volna megtudni az ügy legfőbb érintettjének, Borbély Lászlónak az álláspontját, ám az RMDSZ parlamenti képviselője többszöri megkeresésünkre nem válaszolt.
Hasonlóképpen kikértük Szepessy Lászlónak, a volt környezetvédelmi miniszter egykori tanácsadója apjának is a véleményét. A szövetségi elnöki hivatalt Markó Béla elnöksége idején igazgató marosvásárhelyi politikus rövid telefonbeszélgetésünk során előbb tömör és sommás véleményt fogalmazott meg a román igazságszolgáltatásról, majd leszögezte, hogy egyáltalán nem kíván nyilatkozni az ügyben, és azt sem idézhetjük tőle, amit addig mondott.
Egyébként a Vásárhelyi Hírlap cikke szerint Szepessy Szabolcs – akinek testvére Szepessy Előd, az Erdély Tv főszerkesztője – az elmúlt években a magánszférában volt érdekelt, több belvárosi kávéházat és turisztikai irodát működtetett Marosvásárhelyen, és az időközben megszűnt Félsziget Fesztivál szervezése révén is ismertté vált.
Múlt héten kihirdetett jogerős ítéletében a nagyváradi táblabíróság két és fél év letöltendő börtönbüntetésre ítélte a két vállalkozót, akik a vád szerint lakásfelújítással vásárolták meg Borbély László volt környezetvédelmi miniszter befolyását. Szintén két és fél év letöltendő szabadságvesztéssel sújtották Szepessy Szabolcsot, a miniszter volt tanácsadóját, akit vesztegetésben való közvetítésben találtak vétkesnek.
Az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) szerint 2011-ben miniszteri tanácsadójának közvetítésével Borbély csaknem 200 ezer lej értékben fogadott el lakásfelújításban nyújtott ajándékot Ciocantól és Molnartól. A vádirat szerint a két megvesztegető üzletember cégei – az avasújfalusi Lescaci Com és az ákosfalvi Azimut Com – ennek fejében előnyös állami szerződéseket kapott a minisztérium alárendeltségében működő vízügyi hatóságtól.
A vádhatóság befolyással való üzérkedéssel és vagyonnyilatkozata meghamisításával gyanúsította meg Borbély Lászlót is az ügyben, ám az RMDSZ korábbi politikai alelnöke ellen nem indulhatott bűnvádi eljárás, mert a parlament két alkalommal, 2012-ben és 2015-ben is megtagadta a DNA kérését. A politikus korábban cáfolta az ellene felhozott vádakat, 2012-ben pedig önként lemondott a környezetvédelmi tárca éléről.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Két évtizede vált egyeduralkodóvá a Neptun-logika az RMDSZ politikájában
Az erdélyi magyarság politikai érdekképviseletének köreiben a kezdet kezdetétől két egymással ellentétes filozófia, két egymást kizáró stratégia és célrendszer ütközött.
Az egyik a helyzetelfogadó, konfliktuskerülő, minden áron megegyezésre törekvő irányzat, amit neveztek mérsékeltnek, labancnak, tájba simulónak, ki-ki vérmérséklete és pártállása szerint. Ez az irányzat a tények belső logikájából fakadóan képtelen perspektívát nyújtani a közösségnek, hiszen célhorizontját a többségi (román) elvárásokhoz és a feltételezett tűréshatárhoz igazítja. Márpedig a román politikum belátható időn belül nem fogad el egyetlen olyan létmodellt sem, mely biztosítaná az erdélyi magyarság hosszú távú fennmaradását.
A másik irányzat arra a kérdésre keresi a választ, hogy miként oldható az meg intézményesen, hogy közösségünk megőrizze önazonosságát akár évszázadokon át, saját szülőföldjén. E kérdésre egyértelműen az autonómia a válasz. E politika szükségképpen konfliktusos, az ugyanis egyértelmű, hogy a román politikum csakis külső nyomásra lenne hajlandó intézményesíteni az erdélyi magyarság nemzeti önkormányzatát. Fő eszköz tehát ebben a prizmában az erdélyi kérdés nemzetköziesítése. Erre kellett volna törekedni kezdettől fogva.
A Fekete-tengeri üdülőhelyen, Neptunban 1993-ban lezajlott tárgyalás azért váltott ki szabályos belső vihart, mert a tárgyalók pont a fordítottját tették annak, amit tenniük kellett volna, amennyiben céljuk az akkor már hivatalos programmá emelt autonómia kivívása. Nem azt a hamis látszatot kellett volna igazolni, hogy Románia gesztusokat tesz az erdélyi magyarság irányában, hanem a külpolitikai nyomást fokozni az ország küszöbön álló Európa tanácsi felvétele előtt. Neptun azért negatív szimbólum mindmáig, mert épp az erdélyi magyarság legfőbb politikai eszközét, a külpolitika fegyverét csorbította ki nem kis mértékben.
Ez a logika vált fősodratúvá 1996. november 28-án az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának bukaresti ülésén, ahol három ellenszavazat (amit Csapó I. József, Katona Ádám és e sorok írója adott le), valamint két tartózkodás (Toró T. Tibor és Sógor Csaba) mellett megszavazták, hogy a döntésre hivatott testületet, a SZKT-t kész helyzet elé állító Operatív Tanács szabad kezet kapjon a kormánykoalíciós tárgyalások tekintetében. Implicit nyilván azt is megszavazták, hogy az RMDSZ részt vegyen a következő kormányban. Ez pedig azzal volt egyenértékű, hogy a szervezet feladja az önálló külpolitika eszközét, amint azt egy interjúban maga Markó Béla is elismerte.
A nyugati hatalmak „vették a lapot”, nekik nem kellett még egy Koszovó, örvendtek, hogy megoldódott a helyzet külső beavatkozás nélkül, mi több, szépen, lassan egyre többen átvették azt az ordas hazugságot, amit addig csak az Iliescu-féle hatalom emberei és maga Ion Iliescu ismételgetett szinte mániákusan, miszerint „Romániában mintaértékűen megoldották a kisebbségi kérdést”. Ezt három év kormányzati szintű RMDSZ-politizálás után az Egyesült Államok akkori elnökétől, Bill Clintontól is visszahallhattuk.
Hiába figyelmeztetett a nemzeti autonomista oldal arra, hogy Románia EU-csatlakozása előtt van esély sarokba szorítani a román diplomáciát és rákényszeríteni a román vezetést a magyar autonómia intézményesítésére, Frunda Györggyel, az egyik neptuni tárgyalóval és a kormányzati szerepvállalás főideológusával az élen a hivatalos RMDSZ úgy állította be a csatlakozást, mintha az megoldást jelentene a kisebbségi kérdésre is.
Az RMDSZ azóta is csak konjunkturális, mobilizációs okokból nyúl az autonomista retorikához, egyébiránt bukaresti zsákmánypártként viselkedik. Most, az újabb parlamenti választások előtt éppen Bukarest-ellenes szólamokat hangoztat, hogy mérsékelje népszerűségvesztését.
Azt azonban aligha hihetjük, hogy 20 év komprádor-politika után hirtelen megváltoztak az RMDSZ-esek attól, hogy keblükre ölelték a Magyar Polgári Pártot, mely egyébként 2012 óta az ő nótájukat fújja.
Kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna – mutatott rá tíz esztendeje a napjainkban már az RMDSZ mellett korteskedő Kövér László országgyűlési elnök, aki feledni látszik, hogy a román érdekeknek alájátszó, komprádor RMDSZ-ből sem lesz elvszerű magyar képviselet attól, hogy felengedték a listájukra a házelnöki védnökség alatt működő látszatpárt két vezetőjét.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//szerintunk

Volt egyszer egy Communitas kör
A román kommunista diktatúra legsötétebb éveiben működött a Communitas kör, amely egyáltalán nem azonos a kilencvenes évek végén létrejött Communitas Alapítvánnyal.
Előbbi ugyanis a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet Gînduri Studențești című diákfolyóirata keretében alakult meg, és az orvostanhallgatók általános műveltségi színvonalának az emelését szolgálta. Az alakulásakor még el nem nevezett kör első találkozójára a szerkesztőség szűknek bizonyuló szobájában került sor 1986. november 24-én, amelyen Mészáros József Könyv és ember címmel értekezett. Két héttel később is megtisztelte körünket, és az alábbi szövegű cédulával oldotta meg névadó dilemmánkat: „A kör nevének javasolnám: Kommunitas – kis közösség, társaság – gondolom, ez mindkét nyelven megfelelne!” Egyöntetűen elfogadtuk, és tapintatból Communitasnak írtuk.
A diáklap akkori főszerkesztője, Andrei Cristian nagy szerepet játszott abban, hogy a Communitas körnek hivatalos alapot és hátteret találtunk. Az már más kérdés, hogy román nyelven csupán egyetlen találkozóra került sor, amely Mircea Eliade munkásságát ismertette. Magyar nyelven viszont több mint három éven át kéthetente egymást követték a találkozók. Igényeinkből fakadtak. A tervezett programot közösen állítottuk össze, és alapító-szervező társaimmal együtt (Pávai Zoltán, Seres-Sturm Róbert) leosztottuk a feladatokat.
Az előadások története a találkozóról találkozóra vezetett Communitas-emlékfüzet, amely összesen harmincnyolc szellemi együttlét krónikája 1986 novembere és 1989 májusa között. Művelődéstörténeti jelentőségét alátámasztja, hogy a meghívottak gondolatait, némely esetben verseit, novelláit tartalmazza, és általuk ismert személyiségek egykori vallomásai elevenednek meg. A Communitas kör tizedik születésnapjára emlékkönyv készült, amely az emlékfüzet anyagán kívül néhány egykori előadó és résztvevő visszaemlékezését, valamint újságcikkeket is tartalmaz, és röviden beszámol az 1990 novemberét követő újjáalakulás összesen tizennégy találkozójáról. Ha figyelembe vesszük, hogy 1989 őszén is sor került négy előadásra, akkor összesen 56 értelmiségi találkozó volt megszervezve a Communitas kör égisze alatt (Communitas Emlékkönyv 1986–1996, szerkesztette Ábrám Zoltán, kiadja a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség, 1996).
Jelképes köszönetünk mindazoknak, akik erdélyi magyar értelmiségi felelősségük birtokában eleget tettek az egykori marosvásárhelyi orvostanhallgatók lelkes meghívásának. Az egykori meghívottak közül ma már sokan nincsenek az élők sorában, tisztelettel adózunk nekik. A Communitas kör vendégeinek a nagy családját alkotják: Mészáros József, Markó Béla, Kozma Béla, Nemess László, Spielmann Mihály, Béres András, Balogh András és Józsa T. István, Dósa Jenő, Oláh Tibor, Jakabffy Tamás, Bogáthy Zoltán, Éltető József, Tonk Sándor, Dóczy Tamás, Lázár László (Lazics), Csíky Boldizsár, Marosi Ildikó és Illyés Kinga, Györffi Kálmán, Gergely Géza, Marosi Barna, Szépréti Lilla és Molnár Dénes, Rostás Zoltán, Székely János, Tófalvi Zoltán együtt Barabás Lászlóval és Bálint Zsigmonddal, Ander Zoltán, Lászlóffy Aladár, Chereji Peris Teréz, Dávid Gyula, Olosz Katalin, Olosz Egon (Öcsi Bácsi), Gálfalvy György és Jánosházy György, Kincses Elemér, Cs. Gyimesi Éva, Mózes Attila, a Pávai István–Könczei Árpád–Kostyák Botond–Sinkó András–Fazakas János kvintett, Domokos Géza. Milyen csodálatos társaság! Egy aranykorszakbeli jelképes vásárhelyi találkozó, vagy marosvécsi találkozó résztvevőiként bizonyára nem vallottak volna szégyent!
Az emlékfüzet tanúsága szerint régebbi meghívottakkal szervezett kerekasztal-beszélgetéssel ünnepeltük meg a kör fennállásának kétéves évfordulóját. Továbbá az Igaz Szó szerkesztőit többször vendégül láttuk, jöttek külön-külön, de egyszer szerkesztőségként is. Hajdú Győző nélkül, azaz Hajdu Victort a telefonkönyvben hagyva. Sütő Andrást viszont nem hívhattuk meg, erre „jóindulatú” figyelmeztetést kaptunk. Rajta kívül még akadt olyan személy, akitől el kellett tekintenünk.
A köri találkozók közül a disszidensnek számító Cs. Gyimesi Éva jelenléte volt a legemlékezetesebb. Az 1989. április 3-ai köri találkozón száznál többen vettünk részt, számosan nem orvostanhallgatók. A találkozót követően az alábbi bejegyzést tettem az általam vezetett emlékfüzetbe: „Létköltészet a modern és a posztmodern határán. Végre létrejött a mai találkozó! Cs. Gyimesi Éva, a kolozsvári bölcsészkar előadótanára Szilágyi Domokos költészetét méltatta hibátlan logikai építkezéssel, gondolati okfejtéssel. A kör osztatlan sikeréhez hozzájárult Nagy Zsuzsa VI. éves orvostanhallgató egyéni előadóműsora, aki a költő verseiből szavalt.” Meghívottunk – többek között – az alábbiakat írta az emlékfüzetbe: „A remény ugyan enyhülést kínál, de a költő ehhez is ellentmondásosan viszonyul: hol elfogadja, hol elveti, remény és reménytelenség között hányódik. Az emberi lét mélységeinek és magasságainak, a történelem pozitív és negatív tanulságainak tragikus ellentmondásain megpróbál felülemelkedni az ironikus megalkuvás felülnézetével.” (A sors iróniája: idén halottak napján Szilágyi Domokos negyven évvel ezelőtti halálára emlékeztünk; öt esztendeje Cs. Gyimesi Éva szintén öngyilkosságot követett el.)
A fentieken kívül számomra másért vált felejthetetlenné 1989 áprilisa. Akkoriban ugyanis Marosvásárhelyen gyakran megfordultam a Borsos Tamás utcában (itt működött a Szekuritáté), pedig még nem oda szólt a személyi igazolványom. A Communitas kör létrehozásával és működtetésével szinte párhuzamosan folyó megfigyelésem ekkor „gyümölcsöt termett”. Az I/B ügyosztályt irányító Sabin Bordea őrnagy jóváhagyásával 1989. április 24-én Ștefan Pocan őrnagy, az egyetemünkért felelő szekustiszt írásbeli figyelmeztetésben részesített. Az előző évben már megfogalmazott, szorosabb megfigyelésemre vonatkozó cselekvési tervezet vádpontjai alapján: irodalmi érdeklődés és nacionalista tartalmú írások, kapcsolattartás az állambiztonsági szerv figyelmében álló személyekkel, ellenséges magatartás.
Nem voltam hős, de szerencsére áldozat sem lettem. Csak azt tettem, amit tennem kellett, amit egy értelmiségitől el lehetett, el lehet várni: felvenni a küzdelmet a belenyugvás, a megalkuvás, a közöny ellen. A hatalom helyett a lelkiismeretet választottam. És ma is hiszem, hogy a Communitas kör működtetése nem volt hiábavaló.
Ábrám Zoltán 
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár Krónika (Kolozsvár)

Markó Béla: válaszúton van a romániai demokrácia és a román-magyar viszony
„Lehet ugyan azt mondani, hogy keveset értünk el, de tiszta lelkiismerettel senki nem állíthatja azt, hogy nem volt nagyon-nagyon fontos ott lenni a döntések közelében” – jelentette ki a közelgő parlamenti választások tétjéről a Maszolnak adott interjúban Markó Béla szenátor. Az RMDSZ volt elnöke szerint válaszúton van a romániai demokrácia, és válaszúton van a román-magyar viszony is.
Húsz éven keresztül az összes választási kampányban aktívan részt vett jelöltként is, RMDSZ-elnökként is. Biztos fárasztó is volt, de nem hiányzik az akkori nyüzsgés, a választókkal való személyes találkozás?
Sok szempontból nosztalgiázhatnék. Voltak olyan időszakok, amikor lassabban vagy gyorsabban, de folyamatosan haladtunk előre. Éveken át úgy láttuk, hogy ki tudunk alakítani egyrészt egy stabil romániai demokráciát másokkal együtt, másrészt pedig a magyar közösség számára egy kielégítő jogi keretet. Ennek a jogi keretnek a kialakítása az utóbbi években leállt, és ez kiválthatna belőlem valamiféle nosztalgiát. Másrészt igaza van, a politika fárasztó lehet, nem egy nyolcórás elfoglaltság, reggeltől estig és estétől reggelig egész embert kíván, viszont megvannak az elégtételek is, és persze, hogy voltak nekem is ilyen elégtételeim. A kampány pedig az egy egészen különös erőfeszítés, ugyanakkor egy egészen különös helyzet is: heteken át tulajdonképpen együtt van a kampányoló RMDSZ-vezető a saját közösségével. Bejártam Erdélyt. Nem nagyon hiszem, hogy van még valaki – ha arra gondolok, hogy 18 éven át az RMDSZ elnökeként kampányoltam, meg azelőtt is és azután is szenátorként –, aki annyi helyen megfordult Erdélyben, mint én.
A választásoknak most az ön számára nincs közvetlen személyes tétje. Félig-meddig a partvonalról szemlélve milyennek tűnik a kampány?
Személyes tétje olyan értelemben nincs, hogy én nem vagyok jelölt, nem a választások eredményétől függ a sorsom, de azért azt gondolom, hogy mindannyiunk sorsa függ a választások eredményétől. Számomra ezentúl is van egy személyes tét, mert ez a szervezet az én szervezetem is, ebben benne van az én munkám is, tehát én ettől nem tudok elvonatkoztatni. Ha valaki abbahagyja az aktív politizálást, akkor szokása hátat fordítania a politikai pártnak, amelyben politizált. De az RMDSZ nem politikai párt, én nem voltam pártpolitikus, és ez a szervezet továbbra is az enyém, tehát ha jól szerepel a választásokon, akkor az az én elégtételem is lesz, ha rosszul szerepel, akkor bizonyos értelemben az én kudarcom is.
A kampány nem látszik. Szerintem a választási törvény megváltoztatása nagyon fontos volt, nagyon jó, hogy visszatértünk a megyei listás rendszerhez, ez arányos képviseletet biztosít. De az új kampányszabályozás nem jó. Azért az abszurdum, hogy a hivatalos kampányidőszak előtt volt egy látható kampány, például óriásplakátokat ki lehetett tenni vagy lehetett még kampányrendezvényeket szervezni, most meg plakátok sincsenek, kampánykörutak sincsenek, csend van az utcákon. Szerintem aki Romániában jár-kel, az az égvilágon semmiről nem veszi észre, hogy választási kampány van. A kampányfinanszírozás átláthatóvá tétele nagyon fontos, mert Romániában a korrupciónak az egyik melegágya éppen a kampányfinanszírozás átláthatatlansága volt, de most a parlament a fürdővízzel együtt kidobta a gyermeket is. Olyan drasztikus korlátozásokat vezettek be, amelyek ma már nem a korrupció megelőzéséről szólnak. A választót korlátozzuk abban a jogában, hogy egyáltalán tudomást szerezzen választásokról, a politikai kínálatról, tehát, hogy láthassa, ki kivel versenyez és milyen programokat versenyeztetnek, ha egyáltalán versenyeztetnek programokat. A kampánynak azért arról is szólnia kell, hogy a választónak joga van tájékozódni arról, kire szavazhat.
A kampányt beárnyékolta az erdélyi magyar közösség szempontjából két barátságtalan gesztus a román hatóságok részéről. Az egyik a marosvásárhelyi katolikus gimnázium ellehetetlenítése, a másik a csíksomlyói búcsú szellemi örökséggé nyilvánításának „elszabotálása” volt. Lehet-e összefüggést találni közöttük?
Azt nem hiszem, hogy konkrét összefüggés van-e a két esemény között olyan értelemben, hogy ugyanaz az ember, ugyanaz a politikai vezető, ugyanaz az intézmény eldöntötte, hogy nem támogatja a csíksomlyói búcsú világörökség részévé való nyilvánítását és megakadályozza a római katolikus líceum működését. De azt viszont nagyon határozottan állítom, hogy mindkét esemény része ugyanannak a folyamatnak. Ez a folyamat arról szól, hogy miközben 2010-2012-ig folyamatosan alakítottunk ki jogi kereteket, egy megfelelő oktatási törvény fogadtunk el, közben az azelőtti évtizedekben születtek alkotmányos rendelkezések, születtek a nyelvhasználatra vonatkozó törvénycikkelyek, utána elkezdődött ennek a jogi keretnek a lebontása. Ez nem úgy történt, hogy ezeket a jogszabályokat valaki visszavonta, hanem úgy, hogy nem alkalmazzák a törvényeket, és folyamatosan akadályozzák a törvény alkalmazását, illetve a már létrehozott intézményeknek a működését is. Olyan szemléletváltás ment végbe a román-magyar viszonyban, amely elvezetett oda, hogy fölháborító módon korlátozó intézkedések születtek. Például a magyar feliratok dolgában szerintem teljesen törvénytelenül vagy akár alkotmányellenesen jártak el. Most sorra került a római katolikus líceum működése, de már azelőtt Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen sem alkalmazták a törvényt, a szimbólumhasználattal állandó gondok vannak, és sorolhatnám. Ez nem azt jelenti, hogy valahol valaki ezeket eltervezi, és erről van egy forgatókönyv, hanem azt, hogy egy olyan változás állt elő a román-magyar viszonyban, és úgy fölerősödött a román nacionalizmus, hogy itt is, ott is egyre hangsúlyosabbak ezek a jogkorlátozások. Számolnunk kell azzal, hogy általánosan elnyomják a magyarokat Romániában, miután volt olyan időszak, hogy nem volt meg minden intézményünk, és nem voltak meg teljeséggel a jogaink, de mégis egyenlő partnerként működtünk együtt sok mindenben a románokkal. A választások egyik tétje, hogy meg tudjuk-e fordítani ezt a folyamatot, ismét visszaállunk-e egy előremutató pályára.
A legnagyobb kihívás nem csak az RMDSZ, hanem az összes politikai szervezet számára urnákhoz szólítani az embereket. Miért fontos Markó Béla szerint a magyar választóknak leadni a szavazatukat december 11-én?
Minden választás alkalmából elmondtuk, hogy nagyon nagy a tétje a magyar szavazatoknak. Ez nem demagógia volt, nem kampányszlogen, hanem ez volt a helyzet. Ha valaki visszatekint arra, hogy a szavazatok révén ott voltunk kellő súllyal a román parlamentben, több alkalommal is részt vettünk a kormányban, és megnézi, hogy ezáltal mit tudtunk elérni vagy mit tudtunk megakadályozni, akkor lehet ugyan azt mondani, hogy keveset értünk el, de tiszta lelkiismerettel senki nem állíthatja azt, hogy nem volt nagyon-nagyon fontos ott lenni a döntések közelében. Most pedig én állítom, hogy Románia válaszúton van, válaszúton van a romániai demokrácia, és válaszúton van a román-magyar viszony is. Az utóbbi években tulajdonképpen elkezdődött a román demokrácia lebontása: a parlament teljesen eljelentéktelenedett és kompromittálódott. Ez azt jelenti, hogy a fontos kérdések kikerültek a parlamentből, vagy akár a kormányból is máshová, a háttérben és teljesen átláthatatlanul születnek a döntések. Ez azt is jelenti, hogy a választások után vagy sikerül egy új parlamentnek visszaállítani a törvényhozás tekintélyét, vagy pedig haladunk tovább egy olyan autoritárius rendszer felé, amely nekünk, magyaroknak is rossz. Nem beszélve arról, hogy a román-magyar viszony is romlik – ezt jól láthatja mindenki –a két ország között is, és Románián belül is. Ott kell lennünk megfelelő arányban a román parlamentben, hogy befolyást gyakorolhassunk a döntésekre és – természetesen akkor, ha van megfelelő partner, ha van megfelelő kormányprogram – a kormányzásra. Azzal a hat-hét százalékkal, amivel ott lehetünk a román parlamentben, adott esetben más irányba vihetjük a dolgokat. Én nagyon jól tudom, hogy mi minden múlott a 6-7 százalékon az elmúlt negyedszázadban, hogy milyen döntések születtek Romániában, és milyen irányba ment az ország. 
Eddigi parlamenti tapasztalataiból kiindulva mit tanácsolna az RMDSZ új jelöltjeinek?
Hasznosítsák mindazt a tapasztalatot, amelyeket az RMDSZ huszonhat év alatt fölhalmozott, folytassák mindazt, ami jó volt, és ugyanakkor próbálják hozzátenni a maguk új szemléletét, a maguk új céljait, elképzeléseit ahhoz a programhoz, amely természetesen továbbra is érvényes. 
Cseke Péter Tamás maszol.ro

Válasszunk
Az 1989-es rendszerváltáskor szép reményeink voltak. Megalakult az RMDSZ, és azt hittük, ez egy olyan szervezet, mely csak értünk, a romániai magyarságért dolgozik majd. A kezdetekben voltak még olyan személyiségei, akik a kommunista rendszerben is felemelték szavukat, ám már akkor akadtak bőven, akik túl sok kompromisszumra kényszerültek Ceauşescu rendőrállamában, és akik jószántukból működtek együtt a Securitatéval.
Ők a későbbiekben zsarolhatók és irányíthatók voltak. A marosvásárhelyi események után kezdett átrendeződni az egész romániai társadalom. A pogromkísérlet átmentette a Securitatét (más néven), és megmaradtak a magyar kollaboránsok is. Az RMDSZ-en belül felülkerekedtek azok, akik megszokták az elvtelen kompromisszumokat, és eltűrték, hogy megalázzák a romániai magyarságot. Mennie kellett Király Károlynak, Szőcs Gézának és végül Tőkés Lászlónak is, mert ők másképp látták a magyarok érdekvédelmét. És jött a Markó-éra. Ez volt az a dicstelen korszak az RMDSZ-ben, amikor a megalkuvást, az álmainkról való fokozatos lemondást, a felelőtlen, súlytalan politizálást úgy nevezték, hogy kis lépések politikája. ’93-ban megkötötték a neptuni egyezményt, amely az autonómiatörekvéseink feladását jelentette.
Voltak még becsületes emberek a szervezetben, akik látták, hogy rossz irányba halad a magyarság érdekvédelme. Ők megalakították a Reform Tömörülést, de a Markó Béla, Borbély László, Frunda György, Verestóy Attila irányította kemény mag ellen semmi esélyük nem volt. 
’96-ban először került kormányra az RMDSZ. Kezdetben még feltételként szabták a Bolyai Egyetem visszaállítását, aztán már abba is belementek volna, hogy Szebenben legyen egy Petőfi–Schiller multikulturális egyetem. És ezzel meg is halt a Bolyai ügye. Ugyanez történik a MOGYE-nél is. A Reform Tömörülés tagjai – miután látták, hogy az RMDSZ-en belül nem lehet semmit változtatni – különváltak, megalapították az MPP-t és a Székely Nemzeti Tanácsot. Ettől kezdve az RMDSZ két dologra összpontosított: magyar ellenzéke megsemmisítésére és az autonómiamozgalom ellehetetlenítésére. Mára sikerült az ellenzéket majdnem teljesen felszámolni, és aki azt hiszi, hogy a visszavonuló öregek után változik valami, az csalódni fog. 
Az RMDSZ 27 éves uralma juttatott oda, hogy ma már egyházi javakat vesznek vissza és iskolákat zárnak be. Ugyancsak ennek köszönhető, hogy a romániai magyarság nem képes kellő eréllyel reagálni jogfosztásainkra. Tragikomikus volt, amint 50–100-an kiabáltuk, hogy „Beke Isti ártatlan”, október 30-án, a székely autonómia napján kb. 150-en voltunk, és egy héttel később a marosvásárhelyi iskola miatt is jóval kevesebben mentünk ki, mint az adventi gyertyagyújtásra.  Választási kampány van. Az RMDSZ sem szűkölködik a jelszavakban. Itt van mindjárt a reklám: „December 11. a magyar összefogás napja”. Mondják ezt azok, akik az EMNP-vel, az SZNT-vel semmiképp nem fognának össze. Bekebeleztek egy olyan kimúlóban lévő pártocskát, amelynek az elnöke mindenáron képviselő szeretne lenni... A másik sokat hangoztatott jelszó: „ott kell lennünk, ahol a döntéseket hozzák”. Ezt Biró Zsolt MPP-elnök fordította le érthetően: „ott kell lennünk, ahol a spágát adják”. És végül a plakátokon lévő: „Erdély. A jövő”. Ez a legfrissebb és legüresebb. Tudtommal sem Sabin Ghermannal, sem Fancsali Ernővel nem tárgyalt soha az RMDSZ, nem egyeztetett az Erdélyért küzdő mozgalmakkal...  
December 11-én az menjen el szavazni, aki ezt a fajta politikát szeretné továbbra is, addig, amíg a romániai németek és zsidók sorsára nem jutunk. Aki szeretné kifejezni tiltakozását a dolgok rossz irányba való haladása miatt, és szeretné, hogy végre elkezdjék az igazi küzdelmet a romániai magyarság érdekeiért, az maradjon otthon!
Lepedus Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A vesztes-vesztes játszma
Hosszú időbe került, amíg román és magyar oldalon egyaránt érvényesíteni lehetett azt az elvet, hogy akkor is meg kell próbálni együttműködni, amikor számos kérdésről nem gondolkozunk egyformán. De a magyar-román viszony elromlott. Nehéz lenne megmondani, kinek van nagyobb vétke ebben: Bukarestnek vagy Budapestnek.
Amikor 1990-ben a román parlament eldöntötte, hogy a Ceaușescu utáni Románia nemzeti ünnepe december elseje lesz, az utolsó pillanatig próbáltuk meggyőzni a román politikusokat, hogy válasszanak egy másik napot. Leginkább 1989. december 21. mellett kardoskodtunk, hiszen azon a napon bukott meg a diktatúra, és a népfelkelés egy elsöprő többség akaratát fejezte ki, beleértve az erdélyi magyarokat is. Ma is meg vagyok győződve, hogy egy ilyen nemzeti ünnep alkalmas lett volna a társadalmi szolidaritás megerősítésére.
Próbáltuk figyelmeztetni szenátor- és képviselőkollégáinkat, hogy 1918. december elseje, vagyis az Erdély Romániával való egyesülését kimondó Gyulafehérvári Nemzetgyűlés nem ugyanazt jelenti a magyaroknak, mint a románoknak, sem érzelmileg, sem politikailag (nem beszélve arról, hogy szerintünk a döntést nem az erdélyi románok hozták meg, hanem jó félévvel később Trianonban a nagyhatalmak, de ezt nyilván nem nagyon hangoztattuk azokban a vitákban). Ha pedig december elsejét mégis jogforrásnak tekinti valaki, akkor ennek szerves része az ott elfogadott Határozat, amelyben a résztvevők kötelezettséget vállaltak Erdély népeinek jogegyenlőségéért, az önigazgatás különböző formáiért, amiből semmi nem valósult meg.
Hiába érveltünk, nem tudtuk megakadályozni, hogy az addigiak mellé ne kerüljön egy újabb időzített bomba az amúgy is feszült román-magyar viszonyban. Mögöttünk volt már Marosvásárhely véres márciusa, tudtuk, hova vezethet az elvakult nacionalizmus, egy más nyelvű, más kultúrájú közösség jogos igényeinek lábbal tiprása, sőt vérbefojtása, mert hát Marosvásárhelyen ez történt – ráadásul szintén egy ünnep, március 15-e után néhány nappal –, erre tettek kísérletet a feluszított román tüntetők. De mondom, sem a nemzeti ünnep kiválasztásában, sem másban nem értünk el akkor eredményt,  egészen addig, amíg 1996-ban a választásokon nyertes román demokratikus ellenzékkel, szövetségeseinkkel, történelmileg is teljesen előzménytelenül kormányra nem léptünk.
Így indult el egy közeledési folyamat, amely nemcsak abban volt előzménytelen, hogy közösen kormányoztuk Romániát, hanem abban is, hogy érvényesíteni tudtunk egy fontos elvet, bármiféle tartós együttélés előfeltételét: hogy akkor is meg kell próbálni együttműködni, amikor számos kérdésről nem gondolkozunk egyformán. Mi több, időnként még az is belefér egy ilyen modellbe, hogy ami az egyiknek siker, az a másiknak kudarc. Egy közös kulturális térben csakis ezeknek az ellentmondásoknak a tudatosításával lehet eljutni az etnikai békéig, és ezen az úton nemcsak a konkrét törvénycikkelyek, nemcsak a magyar iskolák és a kétnyelvű feliratok, nemcsak a tulajdonjog, nemcsak az erős önkormányzatok számítanak, vagyis nemcsak a hétköznapok, hanem az ünnepek is: a szimbólumok.
1996-tól kezdett érvényesülni egy olyan új társadalmi-politikai konszenzus, amelybe az is beletartozott, hogy a román államfők és miniszterelnökök minden évben üzenetet intéztek a március 15-én ünneplő magyarokhoz, a különböző megyékben egyes román politikusok részt vettek az ünnepségeken, beszédet mondtak, koszorúztak a piros-fehér-zöld zászlóerdőben. Felemlegettem már néhányszor: magam is meghökkentem, amikor 1997-ben Victor Ciorbea miniszterelnök azzal fejezte be üzenetét, hogy „boldog ünnepet” kívánt magyar honfitársainak. Holott egyáltalán nem biztos, hogy a Mócvidékről származó politikus nem ugyanazt gondolta Kossuth Lajosról, mint egykor Avram Iancu.
Mi pedig? Nekünk ott volt év végi feladványként december elseje. Magyar polgármesterek, helyi intézményvezetők, RMDSZ-politikusok, érzelmeiket félretéve, részt vettek december elsején egyik-másik hivatalos rendezvényen, beszédet nem nagyon mondtak, de néha letettek ők is egy koszorút. Román részről is, magyar részről is kompromisszum. Szinte hallom: nem ugyanaz! Így van, és még sincs így. Évről évre be kellett mérnie mindenkinek, mit mondunk, hova megyünk el, hova nem. Árgus szemekkel figyelte mindkét fél a másikat, árgus szemekkel figyelt saját közösségünk is, és ha valaki túlünnepelte magát, jött is rögtön a kritika. Így teltek az évek, felszólaltam én is többször a román parlamentben december elseje alkalmából, elmondtam, hogy tiszteletben tartjuk az ünnepet, de számunkra mást jelent ez az évforduló, ne várja tőlünk senki, hogy elfelejtsük a soha be nem tartott gyulafehérvári ígéreteket. Volt ezért morgás, hisztériás közbekiabálás is, de évről évre csökkent az ünnepek miatti feszültség, így lehetett eljutni oda, hogy 2004-ben nagy nehezen visszaállíthattuk az aradi Szabadság-szobrot is, mintegy elismeréseként annak, hogy Erdély nyilvános terein a magyar történelmi múltnak - a magyar nemzeti érzésnek! – helye van, akkor is, ha ez sok románnak nem tetszik.
Állítom, hogy sokáig működőképes volt ez a koncepció, amelynek, ismétlem, természetesen nem az ünnepek, hanem a hétköznapok képezték az alapját: biztosítani kellett a nemzeti identitás megőrzésének feltételeit, az iskoláktól a kulturális intézményekig, a magyar többségű önkormányzatoktól a magyarok által vezetett állami hivatalokig. Igaz, még nagyon is messze voltunk attól, hogy máris konszolidált rendszerré álljon össze, amit lassan-lassan elértünk. Ahogy az angolok, vagy inkább az amerikaiak mondják: ez lehetett volna a „győztes-győztes játszma”.
Nem lett. Mikor is szakadt meg a folyamat? Mikor is romlott el a magyar-román viszony országaink között, de országon belül is? Mert elromlott, kár lenne ezt tagadni. Mikor lázasodott be ismét egész Európa a gyűlölet, a kizárólagosság, a nacionalizmus halálosan veszélyes vírusától? Mikor kezdett ismét tetszeni egyeseknek az addig szitokszónak számító nemzetállam még Magyarországon is? Európa talán a Brexittől, esetleg még a skót népszavazástól, netán az ukrán Majdantól számítja az új korszakot. Mi pedig számítsuk 2010-től, a kettős állampolgárságról szóló törvény megszavazásától, amelyet őszinte örömmel fogadott a magyarok többsége, de máig nehéz hosszútávon felmérni a hatását? Vagy kezdjük az új időszámítást 2012-től, amikor kormánykoalíciós partnereink egy része megszavazott egy bizalmatlansági indítványt, amelyet magyarellenes szándékkal – a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyében – nyújtott be az ellenzék, és bele is bukott a kormány? Kár most találgatni, hogy mikor ért véget egy korszak, és mikor kezdődött a másik, mint ahogy azt is nehéz lenne megmondani, kinek van nagyobb vétke ebben: Bukarestnek, Budapestnek, Brüsszelnek vagy Washingtonnak.
Bő két évtized alatt sikerült felépíteni valamit, ami döcögve bár, de működött – nemcsak a román-magyar viszonyra gondolok, hanem általában egy működőképes parlamenti demokráciára –, és ennek Romániában velejárója volt az olyan felelős kisebbségi, vagyis elsősorban magyar  politikus „profilja”, aki képes az egész ország érdekében dolgozni, kormányozni is, ha úgy adódik, és mi tagadás, kész a megegyezésre vagy kiegyezésre is, de nemzeti identitását egy pillanatig sem adja fel, továbbra is magyarnak vallja magát, és nap mint nap küzd saját közösségének jogaiért.
Néhány éve ezt a „profilt” felváltotta egy másik, azé a kisebbségi származású politikusé, aki videoüzenetében azt mondta az idei nemzeti ünnep alkalmából: „December elseje a mi napunk, mindannyiunké, akik románul érzünk és gondolkodunk. Ezen a napon a múltat ünnepeljük és bizalommal nézünk a jövőbe”. Klaus Johannis államfőről van szó, és mielőtt erkölcsileg próbálnánk megítélni ezt a kijelentést, jobb tisztázni: a román nemzetállam elnökének üzenete ez. Valószínűleg illúzió tőle várni annak a helyrehozatalát, amit a román politikai pártok közösen elrontottak. 
Mint ahogy nem erkölcsi, hanem politikai kérdés az is: hol vagyunk mi ebben a nemzetállamban? Velünk újabban mi van? Miután két évtizeden át alakítottuk , másokkal együtt, a modern Románia jövőjét, mi történt mostanában a román-magyar viszonnyal, azzal a lassú, nehézkes, sok hordalékkal járó, de alapjában véve mégis eredményes együttműködéssel, amelyről beszéltem? Volt minden az idén december elsején, pompázatos katonai díszszemle is, megelőlegezve a 2018-as centenárium hangulatát, voltak talpig népviseletben televíziós műsorvezetők, volt trikolór elegendő, de rólunk magyarokról szó sem esett, hacsak... Hacsak nem „érzünk és gondolkodunk románul”. Márpedig nem. Illetve esett szó mégis rólunk, ugyanis „hadd lám, Uramisten, mire megyünk ketten” alapon megszólalt a magyar külügyminiszter is, megtiltva a magyar diplomatáknak a román nemzeti ünnepi eseményeken való részvételt, „mivel a magyar embereknek nincs mit ünnepelniük december elsején”.
Csak egyetérthetünk Szijjártó Péterrel, tényleg nem nagyon van mit ünnepelnünk, és látom is a visszhangokból, hogy nagy a lelkesedés, mert végre valaki megmondta a tutit. A román államfő is megmondta, a magyar külügyminiszter is megmondta, beköszöntött az odamondás kora. Más szóval a konfrontációé.  (Közben már a volt államelnök, Traian Băsescu is, gyorsan megfenyegetett minket, nehogy lemaradjon.) Kármentésnek helye nincs, sem elhallgatásnak, sem párbeszéd-kísérletnek, sem egyeztetésnek, az új kor új retorikát kíván. Ezt akarjuk?
Vagy meg kellene próbálni mégis folytatni, ami jónéhány éve abbamaradt? Lehet magyarázgatni, hogy ki a hibás ezért, ám a levét mi isszuk: leszedik a zászlóinkat, betiltják a feliratainkat, és így tovább... December 11-én parlamenti választások lesznek Romániában, és várhatólag véget ér az úgynevezett technokrata – szakértői (?) – kormány egyéves csetlése-botlása. De mi lesz utána? Kik alakítanak kormányt? A minden bizonnyal legtöbb szavazatot szerző, magát baloldalinak mondó Szociáldemokrata Párt? Vagy a néhány éve jobboldalra átigazolt Nemzeti Liberális Párt, együtt a frissen megjelent, „civil” politikát hirdető, erősen populista, erősen programtalan (akárcsak a többiek), erősen kétes gyökerű  Szövetség Románia Megmentéséért mozgalommal? És van még egy-két kisebb párt, amelyek átléphetik a küszöböt.
Mi csak azt kívánhatjuk, hogy ne más, az RMDSZ kerüljön „királycsináló” helyzetbe, és akkor sem lesz könnyű eldönteni, hogy mi a jó. Ugyanis a tét óriási. Nem csupán arról van szó, hogy a konfrontatív – mondjuk ki: Európának ebben a részében robbanásveszélyes – etnikai viszony helyett vissza kellene hozni legalább ezt a két országot, Romániát és Magyarországot a tárgyalóasztalhoz, hanem ennél is fontosabb kihívás, hogy mi magyarok csak egy nyitott, átlátható parlamenti demokráciában tudunk új jogokat elfogadtatni, illetve megvédeni azt, amit eddig alkotmányba és törvénybe foglaltunk. Egy autoritárius nemzetállamban, ahol nem a parlament hozza meg a legfontosabb döntéseket, semmi esélyünk. Kérdés, hogy a magyar szavazók látják-e ezt a tétet, érzik-e, hogy akár az egész térség szempontjából – ne szégyelljük a pátoszt! – sorsfordító lehet a választások eredménye.
Markó Béla hvg.hu

Reálpolitika
„Közjogilag tízmillió magyar állampolgár miniszterelnöke leszek, aki felelősséget érez tizenötmillió magyarért” – olykor nem árt ilyen mondatokat felidézni, amikor a Kárpát-medencei magyar néplélek hangulatváltozásait vizsgáljuk. Majdnem tizenöt éve Medgyessy Péter, a szocialisták akkori miniszterelnök-jelöltje volt képes ilyen szavakkal bemaszatolni az akkoriban amúgy is a kilátástalanság szakadékának a szélén egyensúlyozó határon túli nemzettársak együvé tartozásba vetett hitét. Aztán meg is magyarázta minden román, szerb, szlovák és ukrán nacionalista elégedettségére, hogy ő maga ugyan nagy tisztelője Antall József politikai életművének, de ezzel együtt úgy látja, hogy egykori kijelentése, miszerint lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke akar lenni, félreérthető volt, „ami a politikában, különösen a mi térségünkben nem a legszerencsésebb”. A hátunkon futkosott a hideg szerte Erdélyben. Magyarországon élő barátainkat, rokonainkat buzdítottuk telefonon, levélben egyaránt: ha másért nem is, menjetek helyettünk szavazni, de ne engedjétek a határon túliakat csak a hátukra nőtt púpként kezelő szocialistákat a hatalom közelébe!
Nem így történt 2002 tavaszán.
Jött Medgyessy, majd Gyurcsány és Bajnai – no meg Törzsök Erika és Kovács „Merjünk Kicsik Lenni” László. És mind, mindannyian egy kórust alkottak, akik azt énekelték Markó Béla volt RMDSZ-elnökkel együtt, hogy a kis lépések politikája elegendő az erdélyi magyar érdekek védelméhez. Aztán jött az autonómiaküzdelem budapesti elárulása, a huszonhárommillió románozás és 2004 decemberének ötödik, gyászos napja is.
Ezt látva pedig Bukarest sem volt rest. Ott ütöttek a románok, ahol tudtak. Magyar politikusokat hurcoltak meg, autópályát térítettek el, az oktatás minden szintjén fojtogatásba kezdtek. Továbbra is probléma a két nyelvű feliratozás, a magyar himnusz éneklése, a nemzeti szimbólumok szabad használata, és már nemcsak a bürokratikus akadályozása látszik a kommunista rendszer által elrabolt egyházi ingatlanok visszaadásának, hanem visszamenőleg is megkérdőjelezik ennek jogszerűségét.
Nyolc évvel Medgyessy pofátlan és a szavazatszerzésért a nemzet szellemét arcul köpő kijelentése után Antall József politikai örököse lett ismét minden magyar miniszterelnöke. Orbán Viktor nem számolgatta, kikért és milyen feltételek mellett tervez kiállni. Két dolgot kért: egységet és összefogást a sokszínűségben is. 
Nem titok, hogy a Fidesz bábáskodott az RMDSZ ellenzékéből verbuválódott két másik romániai magyar párt megszületésénél. Ahogy az sem titok, hogy az erdélyi magyarok az RMDSZ miatti csalódottságuk ellenére sem nagyon pártoltak el a romániai rendszerváltozás napjaiban létrejött érdekvédelmi szövetségtől. Az RMDSZ-é volt az elsőszülötti jog, ennek mentén tárgyalt, képviselt, szövetkezett és utasított el közeledéseket. Aztán az sem titok, hogy a Fidesz nem mindig tudott mit kezdeni főleg Markó Bélával és az általa, majd az utódja, Kelemen Hunor által képviselt irányvonallal – vagy fordítva.
A rátermett államférfiak és politikusok legfőbb tulajdonsága azonban a reálpolitikai lehetőségek felismerése és azok párhuzamba állítása egy adott közösséget emésztő fenyegetésekkel. A romániai magyarságot a bukaresti nacionalista hatalom pillanatnyilag a létében veszélyezteti. Vezetőit látványosan és mondvacsinált vádakkal, igazságszolgáltatásnak álcázott erőszaktétellel hurcolásszák a hatóságok. Az egykor a tisztségéről tartott népszavazáson Orbán Viktor által támogatott Traian Basescu volt államfő újabban a Tiszáig vizionálja Románia határait, és az egykor Budapesten masírozó román bakák csizmáinak csattogására emlékeztet. 
Ilyenkor törvényszerűen történik meg a sérelmeken való felülemelkedés. Amikor az összefogás fontosabbá válik, mint a szembenállás, amikor az erdélyi magyar pluralizmust szükségszerűen a háttérbe szorítja az acsarkodó nagyromán sovinizmus.
Minden magyar miniszterelnöke most nem tehetett egyebet, mint közölte: a magyaroknak nincs mit ünnepelniük Erdély elcsatolásának évfordulóján, a romániai magyarokat pedig Bukarest nem mindig tiszteli, ellenben fenyegetettségben tartja. E veszélyeket felismerve pedig összefogásra és történelmi méretű szavazói aktivitásra buzdított a vasárnapi parlamenti választásokon. Mert csak akkor lesz ott a magyarság a bukaresti törvényhozásban, ha a magyar emberek elmennek szavazni, és fölhatalmazzák az összefogást létrehozó magyar politikai erőket arra, hogy képviseljék az ő érdekeiket és hallassák a hangjukat. A mostani választás tétje az erdélyi és partiumi magyarság megmaradása, hangsúlyozta Orbán Viktor. 
A választóknak pedig jogos elvárása, hogy ne csak egy erős legitimációval rendelkező RMDSZ üljön a bukaresti törvényhozásban, hanem egy olyan szövetség, amely teljesíti a szavazóinak tett ígéreteit. Kelemen Hunor az elmúlt napokban azt nyilatkozta, nem veszik le napirendről az önrendelkezés kivívásának ügyét. Hát ne is vegyék.
Kristály Lehel Magyar Hírlap

RMDSZ-es sikerrecept
A legutóbbi választásokon elért erdélyi magyar eredmény még hosszú ideig az elemzések középpontjában lesz. Kétségtelen tény, hogy sikerült megállítani az egyenletesen csökkenő tendenciát, az RMDSZ nemcsak, hogy nem kapott ismét kevesebb szavazatot, hanem növelte választóinak számát, nem is kis mértékben.
Bakk Miklós politológus találóan mutatott rá, hogy ez nagymértékben az erős érzelmeket kiváltani igyekvő kampánynak köszönhető, melyben ügyesen operacionalizálták a félelemkeltést (elektorális szempontból jól jöttek a román kormány menetrendszerű magyarellenes támadásai), illetve az ellenségkép felmutatásával is jól bántak. Bukarest ellen nem nehéz mobilizálni az erdélyi magyarokat, amikor onnan irányítják majd száz éve a Trianonban megszerzett országrészek szabályos gyarmatosítását.
Vélhető, hogy voltak, akiket megmozgatott az „összefogás” képzete is, az átlagszavazótól nem várható el, hogy ennek mögötteseit ismerje, és tisztában legyen azzal, hogy ez egy látszatösszefogás volt, olyan egyezség, melyben az egyik fél, az MPP eredeti céljait adta fel (”a választás szabadságát”, illetve az autonómia-harcot), s az RMDSZ szabályosan megvette az MPP-vel folytatott meccsét, illetve magát a pártot. Az MPP szembefordult korábbi taktikai síkú megnyilatkozásaival is, miszerint csak egy koalíciós egyezség elfogadható számára, képviselőjelöltjei nem indulnak más párt listáján.(Emlékezzünk: ezért bírálták Tőkés Lászlót is, aki elfogadta 2009-ben Markó Béla ajánlatát arra nézve, hogy az EMNT–RMDSZ összefogás keretében, hivatalosan a magát Szövetségnek nevező párt listáját vezesse!)
Az erdélyi magyarság közel száz éve „ostromlott vár” pszichózisban él, ami nem csoda, hiszen ez a valóság. (Lásd még: „attól, hogy paranoiás vagy, még nem kizárt, hogy üldöznek.” Ez esetben tény.) Teljesen mindegy, hogy milyen politikai rendszer működik éppen Romániában, és milyen politikai garnitúra uralkodik, a román politikai elit közös célja mindig is a magyarság eltüntetése, semlegesítése, hatástalanítása volt. Ilyen létkörülmények között a látszatképviselet könnyen el tudja adni magát tényleges képviseletnek, és a látszatösszefogást könnyű tényleges összefogásnak feltüntetni.
Különösen akkor – és itt értünk el a kétség kívüli siker negyedik eleméhez –, ha a nemzeti értékeket és programot hirdető magyar kormány is odaáll a látszatösszefogás mellé, teljes fegyverzetben, teljes propagandaapparátusával, felvonultatva a kampányban olyan, a legtöbb nemzetben gondolkodó erdélyi magyar számára hiteles embereket, mint Orbán Viktor és Kövér László.
Nem először írom le: véleményem szerint a magyar kormány Bukarest felől kívánja bebiztosítani a hátát egy globális játszmában, a migráns-ügyben, ami egyébként méltányolható cél. Más kérdés, hogy kissé „túltolták a dolgot”, ahogy manapság mondani szokás. Fontos kérdés, hogy Románia a V4-ekhez minél közelebb kerüljön Brüsszel ellenében, de nem biztos, hogy ehhez az a legcélravezetőbb eszköz, ha a megújulásra képtelen RMDSZ-t hitelesítik. Mert egy dolog a támogatás, és más a hitelesítés. Az elmúlt húsz évvel a hátunk mögött aligha hihetjük komolyan, hogy az RMDSZ tényleg Erdély-központú politikát fog folytatni, hogy visszatér az autonómiaprogramhoz, a társadalmi önépítkezéshez, hogy határozott arcélű külpolitikája lesz, attól, hogy felengedett a listáira két MPP-st (akiknek azért fontos Bukarestben lenni, ahogy egyikük, történetesen a pártelnök, Bíró Zsolt elmondta, hogy tudják, kinek kell adni a „spágát”), visszavont az első vonalból néhány elhasználódott politikust és valamivel keményebb hangot ütött meg a kampányban.
A legvalószínűbb forgatókönyv, hogy kormányon belülről vagy kívülről, de a szervezet megköti a maga paktumát a választások győzteseivel, s folytatódik a neptuni politika, a román nemzetstratégiai törekvések támogatása, az országimázs ápolása, és a választók legközelebb majd négy év múlva hallanak ismét arról, hogy Bukarest ellenében akarja az RMDSZ az erdélyi magyar közösséget megvédeni.
Borbély Zsolt Attila itthon.ma/szerintunk

Az ígéret szép szó...
A vasárnap lezajlott romániai választásokon magyar szempontból a papírforma érvényesült. Az RMDSZ egyedüli magyar pártként indult a megmérettetésen hatalmas anyaországi hátszéllel, ami biztosította számára a korábbiaknál jobb, 6,2 százalékos eredményt. A viszonylagos sikerhez hozzájárulhatott a román kormány nyílt magyarellenessége, amely remekül irányítható a választók mozgósítására. Az RMDSZ pedig élt is ezzel a lehetőséggel.
Az idei választás kétségtelen újdonsága a Fidesz erőteljes kiállása az RMDSZ–MPP-szövetség mellett. Emlékezetes, hogy 2008-ban az akkor még ellenzékben levő párt a harsányan RMDSZ-ellenes MPP mellett kampányolt, 2012-ben a fideszes politikusok kevésbé exponálták magukat a kampány során, de érezni lehetett, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt a favorit, idén viszont teljes mellszélességgel álltak ki az MPP-t magához láncoló RMDSZ mellett. Mi több, a kampányban a miniszterelnök-helyettes, Semjén Zsolt részéről elhangzott diplomatikus megfogalmazásban az is, hogy az Erdélyi Magyar Néppártra is nyomást gyakoroltak annak érdekében, hogy a párt függetleneket se indítson, és még azon megyékben se méretkezzék meg, ahol nem veszélyezteti a magyar képviseletet.
A fideszes segítség okát aligha abban kell keresni, hogy az RMDSZ fiatalít, több „veterán” hagyja ott a parlamentet Markó Bélától Borbély Lászlóig, illetve a kampányban keményebb, határozottabb, bátrabb üzeneteket küldött a választók felé. Sokkal valószínűbb, hogy az RMDSZ kormánykompatibilitása, politikájának a jelszavakkal éppenséggel ellentétes Bukarest-központúsága az ok.
Korábbi írásaimban már utaltam arra, hogy Orbán Viktor miközben kétségkívül belpolitikai célokra is kihasználja a migránsválságnak nevezett jelenségkört – ez a dolga egyébként pártelnökként, hogy sikerre vigye a csapatát –, tisztában van a veszély nagyságával és ennek rendeli alá értelemszerűen a külpolitikát is. Donald Trump győzelme után komoly esély mutatkozik arra, hogy végre intézkedéseket tegyen az EU a továbbra is özönlő és kiapadhatatlan utánpótlással bíró idegen és asszimilálhatatlan betolakodók megfékezésére. Egyáltalán nem mindegy, hogy ebben a harcban a visegrádiak számíthatnak-e Romániára, mint regionális középhatalomra. Ha Európában évtizedeken belül muszlim többség lesz, előbb-utóbb elindul a migráció Kelet- és Közép-Európa felé. S a nagy számok törvénye alapján nem kétséges, hogy kinek áll majd a zászló. Amennyiben e térség is a liberális multikulturalizmus zászlaja alatt muszlim monokultúrává válik, rá fogunk jönni, hogy mennyire jó dolgunk volt nekünk az ortodox román uralom alatt. Elég csak megnézni, mi történik az iszlám világban, hogy ott miként kezelik a keresztényeket.
Mindazonáltal nyilvánvalóan frusztráló és abszurd, amikor Semjén Zsolttól Kövér Lászlón keresztül Orbán Viktorig pont azok a politikusok és közéleti szereplők bíztatják az erdélyi magyarokat arra, hogy szavazzanak az RMDSZ-re, akik eddig következetesen támogatták az autonómiát és az autonomista erőket, s akiknek a nemzetpolitikai állásfoglalásait mindig is jó érzés volt hallgatni-olvasni. A hatásvadászat kedvéért idézhetném hosszan Kövér Lászlónak különböző kritikus nyilatkozatait, amelyekben az Országház elnöke joggal marasztalta el az RMDSZ-t. Nem teszem, mert nem az a cél, hogy a Fidesz erős emberének következetlenségét igazoljam, hanem hogy a mögöttesekre mutassak rá. A helyzet az, hogy a hithű erdélyi magyar autonomisták egy globális játszma áldozataivá váltak.
Bele lehetett volna simulni a tájba, elfogadni az elfogadhatatlant, hitelesíteni azokat, akik húsz éve hátat fordítottak az önrendelkezési politikának. Örömteli, hogy a nemzeti oldal vezetői nem ezt tették, hogy Tőkés László és Szilágyi Zsolt ellenálltak a csoportnyomásnak és nem írták alá az RMDSZ mellett síkra szálló MÁÉRT-zárónyilatkozatot. Mint ahogy örömteli, hogy Izsák Balázs, az SZNT elnöke is tartózkodott az RMDSZ hitelesítésétől. Egyenes vonalú, mindenféle elvi következetlenségtől mentes politikai pályájuk kompromittálódott volna, ha belépnek a hamis látszatkeltés játékába, amelynek lényege, hogy ez az RMDSZ nem az, amit megismertünk az utóbbi két évtizedben.
Már miért ne lenne más? Mert két MPP-s politikust, Bíró Zsoltot és Kulcsár Terza Józsefet – akik hátat fordítottak az MPP létértelmének, programjának és alapfunkciójának – bejutó helyen indították listáikon? Mert bátrabb, Erdély-központúbb kampányüzenetet fogalmaztak meg? Az RMDSZ-nek akkor sem lenne lehetősége, eszköze arra, hogy bárkit „megvédjen Bukaresttől”, ha történetesen egytől egyig grállovagokból állna a frakció, ha senki nem lenne közülük megvásárolható, zsarolható vagy korrupt, és ha minden magyar rájuk szavazott volna. Jó érzés hallgatni ezeket a jelszavakat, mint ahogy azt is, hogy Kelemen Hunor az első sajtótájékoztatón a közérdek, a közjó s az erdélyi magyarok érdekének szolgálatát ígérte. Csak az a probléma, hogy hasonló ígéretekkel már tele van a padlás. A választási ígéret szép szó, s naiv, aki azt hiszi, hogy egy pillanatra is komolyan veszi annak betartását az, aki megfogalmazza.
A rideg valóság egyáltalán nem az Erdély-központú, a társadalmi önépítkezést megcélzó politikáról szól. Minden jel arra utal, hogy a választások győztesei, a kommunista utódpárt ismét kormányra segíti az RMDSZ-t. A Szociáldemokrata Párt nyíltan magyargyűlölő elnöke, Liviu Dragnea – aki a szokásos román empátiátlansággal, logikátlansággal és önkényességgel bírálta Kelemen Hunort december elsejével kapcsolatos nyilatkozata miatt, elvárva, hogy a magyarok örüljenek saját elnyomatásuknak, s ünnepeljék annak szimbolikus kezdőnapját, s aki azt is leszögezte, hogy nem kíván együttműködni az RMDSZ-szel – már jelezte, hogy elképzelhetőnek tartja a kormánykoalíciót a nevében magyar párttal. Morgolódhat, szélsőségesezhet Horia Grama Kovászna megyei PSD-vezér, a politikai logika dönt. Persze soha semmi nem garantált, maradt már az RMDSZ hoppon többször is a román kiszámíthatatlanság, a zsigeri politizálás miatt, amikor is a kormányzati partnerek azokat a minimális engedményeket sem akarták megadni a nevében magyar érdekképviseletnek, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy a jól ismert „kéz kezet mos” bukaresti paktumpolitika folytatódjék. De az alapképlet mégiscsak ez volt, és most is ebbe az irányba látszik elmozdulni a bukaresti politikum.
Akár megköttetik az újabb alku a választások győzteseivel, a PSD-vel, akár nem, egy valamire ne számítsunk: hogy az RMDSZ azt fogja tenni, amire létrejött 1990-ben, és ami a programjában szerepel. Hogy következetes autonómiapolitikát folytat, hogy visszatér a közösségépítéshez és az önálló külpolitikához, hogy magyar nemzeti önkormányzatként és nem román zsákmánypártként fog viselkedni.
Borbély Zsolt Attila Erdélyi Napló (Kolozsvár)