Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. február 15.
Hisszük, ha látjuk
A nyolcvanas évek közepéig a romániai magyar gyermekek tizennégy-tizenöt éves korukig sajátos tanterv és tankönyv alapján tanulták a román nyelvet, és ez tükröződik a jelenlegi középkorú és idősebb nemzedék nyelvtudásában. Ritka, talán nem is létezik olyan székelyföldi korosodó felnőtt, aki ne tudna románul kenyeret, tejet kérni az üzletben, vagy eltévedne egy román többségű városban csak azért, mert nem tudja megkérdezni, merre van az állomás.
Nyolcadik osztályig ezt többnyire mindenki megtanulta. Következett a minden vonatkozásban érezhető bekeményítés, és a román nyelv sajátos program és tankönyv alapján történő oktatását visszaszorították az elemi osztályokba. 1997-ben, Andrei Marga miniszteri kinevezése után adódott az első törvényes lehetőség a változtatásra, amikor az 1995/84-es jogszabály módosítása lehetővé tette egyebek mellett, hogy az V–VIII. osztályban is külön tanterv és tankönyvek segítsék a román nyelv elsajátítását a nem román gyermekek számára – ám ez papíron maradt, az elpolitizált oktatásügy medrében elsiklott, mint jégen a lúd. Nos, ilyen előzmények után jutottunk el, több hónapos parlamenti vita után a 2011. január 1-jén életbe lépett új oktatási törvényig, amelynek a kisebbségekre vonatkozó cikkelyében tételesen szerepel a román nyelv említett módon történő tanítása. Mondjuk ki őszintén: ez számunkra idegen nyelv, más a történelmünk, kultúránk, mások a hagyományaink, nem áll rá a gondolkodásunk, nem csoda, hogy a magyar diákok jóval román anyanyelvű társaik eredménye alatt teljesítenek a záróvizsgákon, esélytelenek az olyan álláskínálaton, ahol a munkaadó kifogástalan románnyelv-tudást követel.
Eltelt hat év az említett jogszabály életbelépése óta, de csak a negyedik osztályig jutott el a reformtörvény alkalmazása, akadozva, hisz a harmadikosok immár két nemzedéke tanul új román tanterv szerint régi tankönyvekből, a negyedikesek idén kapták meg a könyveket. A fokozatos bevezetéssel idén eljutottunk az ötödik osztályig, a szaktárca szakbizottságai egészen nyolcadikig elkészítették a tanterveket, és véleményezésre bocsátották kizárólag a szakma számára, e hét végén pedig véglegesítik a dokumentumokat, köztük a magyar tannyelvű iskolák és tagozatok számára megszövegezett román tantervet is.
Mindezek tükrében visszás, hogy a magyar érdekképviselet eredményként tünteti fel, hogy a fordulat után több mint negyedszázaddal esély nyílik a magyar gyermekek számára a román idegen nyelvként történő tanulására. „Amikor a kormánypártokkal kötött megállapodás felbontása helyett ennek tartalommal való feltöltését hangsúlyozzuk, pont az ilyen eredményekről beszélünk” – nyilatkozta minap Porcsalmi Bálint, az RMDSZ új ügyvezető elnöke. És esélyről van szó csupán, mert a tapasztalat azt mutatja, hosszú még az út az előírások megfogalmazásától a gyakorlati alkalmazásig. Ugyanis a korábbi évek perektől hangos tankönyvlicitjei azt bizonyították: a történet főszereplői nem a diákok, hanem a döntéshozók.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A nyolcvanas évek közepéig a romániai magyar gyermekek tizennégy-tizenöt éves korukig sajátos tanterv és tankönyv alapján tanulták a román nyelvet, és ez tükröződik a jelenlegi középkorú és idősebb nemzedék nyelvtudásában. Ritka, talán nem is létezik olyan székelyföldi korosodó felnőtt, aki ne tudna románul kenyeret, tejet kérni az üzletben, vagy eltévedne egy román többségű városban csak azért, mert nem tudja megkérdezni, merre van az állomás.
Nyolcadik osztályig ezt többnyire mindenki megtanulta. Következett a minden vonatkozásban érezhető bekeményítés, és a román nyelv sajátos program és tankönyv alapján történő oktatását visszaszorították az elemi osztályokba. 1997-ben, Andrei Marga miniszteri kinevezése után adódott az első törvényes lehetőség a változtatásra, amikor az 1995/84-es jogszabály módosítása lehetővé tette egyebek mellett, hogy az V–VIII. osztályban is külön tanterv és tankönyvek segítsék a román nyelv elsajátítását a nem román gyermekek számára – ám ez papíron maradt, az elpolitizált oktatásügy medrében elsiklott, mint jégen a lúd. Nos, ilyen előzmények után jutottunk el, több hónapos parlamenti vita után a 2011. január 1-jén életbe lépett új oktatási törvényig, amelynek a kisebbségekre vonatkozó cikkelyében tételesen szerepel a román nyelv említett módon történő tanítása. Mondjuk ki őszintén: ez számunkra idegen nyelv, más a történelmünk, kultúránk, mások a hagyományaink, nem áll rá a gondolkodásunk, nem csoda, hogy a magyar diákok jóval román anyanyelvű társaik eredménye alatt teljesítenek a záróvizsgákon, esélytelenek az olyan álláskínálaton, ahol a munkaadó kifogástalan románnyelv-tudást követel.
Eltelt hat év az említett jogszabály életbelépése óta, de csak a negyedik osztályig jutott el a reformtörvény alkalmazása, akadozva, hisz a harmadikosok immár két nemzedéke tanul új román tanterv szerint régi tankönyvekből, a negyedikesek idén kapták meg a könyveket. A fokozatos bevezetéssel idén eljutottunk az ötödik osztályig, a szaktárca szakbizottságai egészen nyolcadikig elkészítették a tanterveket, és véleményezésre bocsátották kizárólag a szakma számára, e hét végén pedig véglegesítik a dokumentumokat, köztük a magyar tannyelvű iskolák és tagozatok számára megszövegezett román tantervet is.
Mindezek tükrében visszás, hogy a magyar érdekképviselet eredményként tünteti fel, hogy a fordulat után több mint negyedszázaddal esély nyílik a magyar gyermekek számára a román idegen nyelvként történő tanulására. „Amikor a kormánypártokkal kötött megállapodás felbontása helyett ennek tartalommal való feltöltését hangsúlyozzuk, pont az ilyen eredményekről beszélünk” – nyilatkozta minap Porcsalmi Bálint, az RMDSZ új ügyvezető elnöke. És esélyről van szó csupán, mert a tapasztalat azt mutatja, hosszú még az út az előírások megfogalmazásától a gyakorlati alkalmazásig. Ugyanis a korábbi évek perektől hangos tankönyvlicitjei azt bizonyították: a történet főszereplői nem a diákok, hanem a döntéshozók.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. március 25.
Újabb reformkísérlet
Az 1989. utáni huszonnegyedik oktatási miniszter eltökélt szándéka, hogy amit az előtte járók elbaltáztak, rendbe tegye. Ezzel egyetért a miniszterelnök is, aki úgy gondolja, itt az ideje, hogy egy asztalhoz üljenek az érdekelt felek, és egy átlátható, működőképes törvényt alkossanak, amely legalább 2030-ig érvényes.
Pavel Năstase tárcavezető és Sorin Grindeanu egyetértésben értekezett erről minap a fővárosi közgazdasági egyetemen a felsőoktatás egyes kérdéseiről szóló ülésen. Az oktatási miniszter közölte: őszig felmérik a hazai oktatás helyzetét, év végéig megállapítják az oktatás prioritásait, jövő év elején elkészítik az új törvénytervezetet, amit májusig közvitára bocsátanak, júniustól szeptemberig a törvényhozásban elemzik a jogszabályt. Mint mondta, a 2011. januártól érvényes oktatási törvény háromszázhatvanöt cikkelyéből eddig százötvenkettőt módosítottak. Úgy beszéltek arról, hogy működőképes törvényt kell alkotni, mintha ez újdonság lenne, mintha az 1989. december utolsó napjaiban kinevezett Mihai Şora tárcavezető és az őt követő huszonkét miniszter is mind nem ezt szajkózta volna, de amint látjuk, nem igazán sikerült.
A fordulat utáni első új törvény, a 84-es a Văcăroiu-kabinet idején lépett érvénybe 1995-ben, de Liviu Maior tárcavezető már korábban megváltoztatta az 1989. előtti tanterveket, és világbanki kölcsönből megkezdődtek az igazi nagy beruházások, egyeseket azóta sem fejeztek be. Két év múlva már más miniszterelnök és tárcavezető ült a bársonyszékekben, a Victor Ciorbea és Virgil Petrescu páros arról döntött, hogy bebiztosítja a pedagógusok jogállását, és megszületett a 128-as törvény. Még abban az esztendőben színre lépett Andrei Marga, bevezette a nyolcadikosok egységes felmérőjét, alternatív tankönyvek jelentek meg elemiben, az önkormányzatok alárendeltségébe utalták az óvodákat, iskolákat – azt hittük, a reform szele fújdogál. Azóta többször változtatták a záróvizsgákat, a tankönyvek közül még a kötelező kiadványokat sem kapják meg mind a gyermekek, az önkormányzatok többsége csak a túlélésre tud pénzt adni az iskoláknak, a régi törvény elavult, a 2011-es Funeriu-féle jogszabályból már alig maradt valami, és azt sem tartják be. A változtatásokhoz Ecaterina Andronescu is jócskán hozzájárult, három rendben ült a tárcavezetői székben, de sok jót nem hozott az oktatás számára.
Jó lenne végre állandóságot teremteni a jövő szempontjából legfontosabb ágazatban, ahol a fejetlen változtatások miatt mára az is eltűnt a rendszerből, ami valamikor jól működött. Nem prókátorokra, hanem felelős vezetőkre van szükség, akik nem azért lépnek tízet, mert a másik kilencet lépett, hanem azért, hogy haladjanak.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az 1989. utáni huszonnegyedik oktatási miniszter eltökélt szándéka, hogy amit az előtte járók elbaltáztak, rendbe tegye. Ezzel egyetért a miniszterelnök is, aki úgy gondolja, itt az ideje, hogy egy asztalhoz üljenek az érdekelt felek, és egy átlátható, működőképes törvényt alkossanak, amely legalább 2030-ig érvényes.
Pavel Năstase tárcavezető és Sorin Grindeanu egyetértésben értekezett erről minap a fővárosi közgazdasági egyetemen a felsőoktatás egyes kérdéseiről szóló ülésen. Az oktatási miniszter közölte: őszig felmérik a hazai oktatás helyzetét, év végéig megállapítják az oktatás prioritásait, jövő év elején elkészítik az új törvénytervezetet, amit májusig közvitára bocsátanak, júniustól szeptemberig a törvényhozásban elemzik a jogszabályt. Mint mondta, a 2011. januártól érvényes oktatási törvény háromszázhatvanöt cikkelyéből eddig százötvenkettőt módosítottak. Úgy beszéltek arról, hogy működőképes törvényt kell alkotni, mintha ez újdonság lenne, mintha az 1989. december utolsó napjaiban kinevezett Mihai Şora tárcavezető és az őt követő huszonkét miniszter is mind nem ezt szajkózta volna, de amint látjuk, nem igazán sikerült.
A fordulat utáni első új törvény, a 84-es a Văcăroiu-kabinet idején lépett érvénybe 1995-ben, de Liviu Maior tárcavezető már korábban megváltoztatta az 1989. előtti tanterveket, és világbanki kölcsönből megkezdődtek az igazi nagy beruházások, egyeseket azóta sem fejeztek be. Két év múlva már más miniszterelnök és tárcavezető ült a bársonyszékekben, a Victor Ciorbea és Virgil Petrescu páros arról döntött, hogy bebiztosítja a pedagógusok jogállását, és megszületett a 128-as törvény. Még abban az esztendőben színre lépett Andrei Marga, bevezette a nyolcadikosok egységes felmérőjét, alternatív tankönyvek jelentek meg elemiben, az önkormányzatok alárendeltségébe utalták az óvodákat, iskolákat – azt hittük, a reform szele fújdogál. Azóta többször változtatták a záróvizsgákat, a tankönyvek közül még a kötelező kiadványokat sem kapják meg mind a gyermekek, az önkormányzatok többsége csak a túlélésre tud pénzt adni az iskoláknak, a régi törvény elavult, a 2011-es Funeriu-féle jogszabályból már alig maradt valami, és azt sem tartják be. A változtatásokhoz Ecaterina Andronescu is jócskán hozzájárult, három rendben ült a tárcavezetői székben, de sok jót nem hozott az oktatás számára.
Jó lenne végre állandóságot teremteni a jövő szempontjából legfontosabb ágazatban, ahol a fejetlen változtatások miatt mára az is eltűnt a rendszerből, ami valamikor jól működött. Nem prókátorokra, hanem felelős vezetőkre van szükség, akik nem azért lépnek tízet, mert a másik kilencet lépett, hanem azért, hogy haladjanak.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. szeptember 23.
Nem csak tanítani, nevelni is kell (Posztumusz interjú Szilágyi Pál matematikussal)
Szaktudása, felhalmozott vezetői tapasztalata, de mindenekelőtt saját lelkiismerete jelölte ki számára az utat. Dr. Szilágyi Pál matematikussal, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem néhai rektorával természetesen nemrég bekövetkezett halála előtt beszélgettünk.
– Azt tartják önről, hogy soha nem lesz tipikus nyugdíjas. Éppen ezért kezdjük azzal: mivel tölti nyugdíjas napjait?
– Van egy kertem, amelyet nagyon szeretek ápolgatni, a vele való törődés amolyan nyugodtságpirulaként hat rám. Sajnos, egy ideje nem tudok olyan rendszerességgel kijárni, ahogy szeretném, s amire a kertnek is szüksége lenne. Igyekszem hasznossá tenni magam, tanácsosként segíteni utódom, Dávid László rektor munkáját is. A kapcsolatunk nagyon jó, én elmondom a meglátásaimat, de nem várom el, hogy mindig annak megfelelően döntsön. Annak idején még otthon arra tanítottak, hogy mindig a saját feladatomat végezzem, amit pedig nem tudok befolyásolni, azon ne emésszem magam. Feladatom van bőven, a Bolyai, a Babeș–Bolyai és a Sapientia történetéről rengeteg összegyűjtött anyag vár feldolgozásra. Mert hát egyikük sem volt sétagalopp.
– Ha már szóba került az otthon, a Kolozsváron töltött hat évtized után hogyan él Tasnád az emlékeiben?
– Élénken, mint minden emberben a saját szülőhelye. Régi kisváros, amelyet korábban főleg magyarok és svábok laktak, és bár a románok ma már a lakosság felét adják, magyar jellegét még mindig őrzi. Sajnos, a rendszerváltás után az ipar tönkrement, a mezőgazdaság épp csak döcög, a város korántsem fejlődött az adottságainak megfelelő mértékben, illetve ahogyan megérdemelte volna. Mindig emlékezni fogok a dombra épített református templomra, amelynek tornyából tiszta időben jó messzelátóval Debrecenig el lehetett látni. És hát a szülővárosomhoz kötődik édesapám és nővérem Szovjetunióba való deportálása is. A sváb lakosságot szinte testületileg közmunkára vitték, de hogy a magyarok arányát is csökkentse, a román jegyző a római katolikusok jó részét is a svábok közé sorolta.
– Közel ötven éven át a Babeș–Bolyai Tudományegyetem különböző struktúráiban tevékenykedett, az egyetem magyar tagozata az ön rektorhelyettessége idején tett szert részleges önállóságra. Nehéz harc volt? Ki lehetett hozni belőle a maximumot?
– Az egyetem vezetősége igazából csak azt ellenezte, hogy olyan struktúrát hozzunk létre, amely törvényileg elismert döntéshozatali joggal rendelkezik. Azt viszont a végsőkig. Ezt ellensúlyozandó a BBTE magyar dékánhelyetteseivel havonta találkoztunk, és korántsem titokban: mondhatni demonstratív célzattal ugyanabban a szenátusi teremben tartottuk a gyűléseinket, ahol az egyetem nagy szenátusa is. Tudományos ülésszakokat rendeztünk, rendszeres szervezeti életet éltünk. Folyamatosan tapogatóztunk, hogy a tanárok miképpen képzelik el a magyar tagozat kialakítását. Szinte egyöntetű volt a vélemény, hogy az oktatás vonatkozásában teljesen önállóak legyünk, a tudományos kutatásban azonban igyekezzünk a legszélesebb együttműködésre, hiszen abból mindenki csak nyerhet. A magyar tagozat fejlesztése amúgy szinte korlátlanul folyhatott, új szakokat indíthattunk, növelhettük a diáklétszámot.
– Az aktív sapientiás korszaka csak a BBTE-től való nyugdíjazása után kezdődött. Etikai kérdésként kezelte a dolgot, vagy ennyire hűséges típus?
– Mindenből volt benne egy kicsi. A BBTE-n 2003-ig tanítottam, de a kezdetektől, azaz 2000-től tagja vagyok a Sapientia Alapítvány kuratóriumának. A Babeș–Bolyain nem csak professzor voltam, néhány éven át dékánhelyettes és rektorhelyettes is, Andrei Marga rektor oktatási miniszternek való kinevezését követően három hónapon át megbízott rektorként is tevékenykedtem. Rektorhelyettesként a teljes egyetem – mindhárom, a román, a magyar és a német tagozat – oktatási folyamatáért feleltem. Szakmai szempontból rendkívül fontos periódus volt, hiszen Románia akkoriban készült az EU-s struktúrákhoz való csatlakozásra, bevezettük a kreditrendszert, besoroltunk a bolognai folyamatba. Tulajdonképpen az akkor megszerzett tudásom, tapasztalataim okán kértek fel a Sapientia megszervezésében való részvételre.
– Neve immár az idők végezetéig ott szerepel a Sapientia történetének első soraiban. Milyen kihívásokat jelentett átnyergelni egy – az elődjét is figyelembe véve – évszázados beágyazottságú egyetemről egy alakulófélben lévő intézményhez?
– Nagyon szép, ma már talán azt is megkockáztatom, hogy történelmi küldetés volt. Az egyetemszervezés „titkait” ismertem, annak is hasznát vettem, hogy Andrei Marga rektorsága idején a BBTE nemcsak a nyugat-európai, amerikai, illetve más földrészek egyetemei felé nyitott, hanem Magyarország felé is. Kapcsolataimat felhasználva, a tudományos együttműködésen túl baráti kapcsolatot is kiépítettünk a Kárpát-medence magyar egyetemeivel. Ebbe az együttműködésbe a román kollégákat is bevontuk, így elejét tudtuk venni annak az esetleges gyanakvásnak, hogy mit is keresünk mi magyarországi egyetemeken. Annak köszönhetően pedig, hogy a Magyar Professzorok Világtanácsának alelnöke voltam, nemcsak a magyarországi, de máshol tevékenykedő magyar egyetemi oktatókat is megismertünk, de mi, erdélyiek is sokkal közelebb kerültünk egymáshoz.
– Bár az induló magyar egyetemmel kapcsolatos kezdeti bizalmatlanság ma már a múlté, az azért talán önt is meglepte, hogy a Sapientiára 2001-ben meghirdetett első tanári versenyvizsgán 57 helyre 135-en jelentkeztek. Mivel magyarázta ezt a váratlanul nagy érdeklődést?
– Igazából ez volt az első visszaigazolása annak a hatalmas várakozásnak és elszántságnak, amely az erdélyi magyarság számára létrehozandó egyetemi hálózatot övezte. Nagy vonzerőt jelentett, hogy olyan intézmény körvonalazódott, amely nem a román állam fennhatósága alá tartozik, amelyet mi irányíthatunk, céljait magunk jelölhetjük ki és szolgálhatjuk. A Sapientia Alapítvány statútumában tételesen szerepel, hogy nemcsak tanítani akarunk, hanem nevelni is. Ez megragadta az embereket, mert amúgy egyáltalán nem törvényszerű, hogy egy jó szakember a nemzet érdekében is hajlandó energiát áldozni. Sok magyar fiatal értelmiségi ugyanakkor egyetemi karrier építésére is lehetőséget látott egy, a megszokottnál dinamikusabb rendszerben.
– Milyen területen kellene érvényesülnie leginkább ennek a fokozott dinamizmusnak?
– Szerintem a hazai magyar nyelvű felsőoktatás legnagyobb gondja a pedagógusképzés. Annak idején a Bolyai Egyetemen az ország legjobb pedagógusképzése zajlott, amit nemcsak szakmai, sokkal inkább lelkiismereti kérdésnek tekintettek. Az egyetem olyan tanárokat volt képes adni az iskoláknak, hogy azok mintaszerűen működhettek, és olyan diákokat küldhettek az egyetemekre, akik bárhol megállták a helyüket. A mai tanárképzés messze nincs ezen a színvonalon, nem beszélve arról, hogy a pedagógusokat nem becsülik meg eléggé, nem fizetik meg őket. Pedig itt veszíthetünk a legtöbbet, hiszen nemcsak az a kérdés, hogy lesz-e, aki elvégezze a munkát, hanem lesz-e, aki fejleszteni, irányítani is tudjon. Mindez 25–30 éven belül nagyon meg tudja bosszulni magát, az első jelek máris feltünedeznek. Ez a folyamat nemcsak az egyetemek működését, hanem az egész társadalmat befolyásolja, ezért aztán sürgősen tenni kell az ügy érdekében. Olyan szakokkal gazdagítani az erdélyi magyar felsőoktatást, amelyeken még nem folyik magyar nyelvű képzés. Ha például Székelyföldnek nem adunk megfelelő képzettségű szakembereket, anyagi támogatást a térség adottságainak kihasználására, elszegényedik, aki pedig elszegényedik, az eladja a földjét. Így veszíthetünk el valamit, amit minden további nélkül meg tudnánk tartani. Ha mi, egyetemi szférában dolgozók nemcsak egzisztenciális, hanem lelkiismereti kérdésnek tekintjük a munkánkat, nagyon sokat tehetünk az előrelépés érdekében.
– Mit ígér ma e tekintetben a több mint tizenöt esztendős Sapientia? Elégedett vele?
– A ténnyel, hogy önálló magyar egyetemet építettünk fel Romániában, csakis elégedett lehetek. Szakmai szempontból kevésbé, jóval többet is megvalósíthattunk volna. Mentségünkre szolgáljon, hogy merőben új feladatnak kellett eleget tennünk azzal, hogy az egyetemi múlt, egyetemi tapasztalattal rendelkező oktatók nélküli Csíkszeredában például mindent a nulláról kellett kezdeni. Kolozsvárhoz, Marosvásárhelyhez hasonló egyetemi központban aránylag könnyebb volt egyetemi szellemiséget megvalósítani. Az első rektor, Tonk Sándor halála után szervezetileg is letisztultak a vizek: a szenátus az egyetem oktatási és kutatási feladataival foglalkozik, a kuratórium pedig anyagi jellegű és alapvető kérdésekben dönt. Ezen az úton kell tovább lépegetni, a politikától pedig megpróbálni minél távolabb maradni. Még akkor is, ha néha a segítségére szorulunk.
SZILÁGYI PÁL Tasnádon született 1933. június 18-án, 2017. szeptember 16-án hunyt el Kolozsváron. A Bolyai Tudományegyetem Matematika–Fizika Karán diplomázott 1954-ben, ahol tanársegédként folytatta tevékenységét. 1963-ban szerezte meg a matematikatudományok doktora címet. 1996 és 2000 között rektorhelyettesi tisztséget töltött be a BBTE-n, onnan ment nyugdíjba 2003-ban. 2000-től lett tagja a Sapientia Alapítvány kuratóriumának, 2003 és 2007 között a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora volt, majd a kuratórium alelnöke. A Magyar Professzorok Világtanácsának alelnökeként és a Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának tagjaként is tevékenykedett. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület tiszteletbeli tagja. Díjak, kitüntetések: a Magyar Köztársaság Kisebbségekért díja (2000), az MTA Arany János-érme (2002), a Sapientia EMTE Bocskai István-díja (2013), a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje (2015).
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Szaktudása, felhalmozott vezetői tapasztalata, de mindenekelőtt saját lelkiismerete jelölte ki számára az utat. Dr. Szilágyi Pál matematikussal, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem néhai rektorával természetesen nemrég bekövetkezett halála előtt beszélgettünk.
– Azt tartják önről, hogy soha nem lesz tipikus nyugdíjas. Éppen ezért kezdjük azzal: mivel tölti nyugdíjas napjait?
– Van egy kertem, amelyet nagyon szeretek ápolgatni, a vele való törődés amolyan nyugodtságpirulaként hat rám. Sajnos, egy ideje nem tudok olyan rendszerességgel kijárni, ahogy szeretném, s amire a kertnek is szüksége lenne. Igyekszem hasznossá tenni magam, tanácsosként segíteni utódom, Dávid László rektor munkáját is. A kapcsolatunk nagyon jó, én elmondom a meglátásaimat, de nem várom el, hogy mindig annak megfelelően döntsön. Annak idején még otthon arra tanítottak, hogy mindig a saját feladatomat végezzem, amit pedig nem tudok befolyásolni, azon ne emésszem magam. Feladatom van bőven, a Bolyai, a Babeș–Bolyai és a Sapientia történetéről rengeteg összegyűjtött anyag vár feldolgozásra. Mert hát egyikük sem volt sétagalopp.
– Ha már szóba került az otthon, a Kolozsváron töltött hat évtized után hogyan él Tasnád az emlékeiben?
– Élénken, mint minden emberben a saját szülőhelye. Régi kisváros, amelyet korábban főleg magyarok és svábok laktak, és bár a románok ma már a lakosság felét adják, magyar jellegét még mindig őrzi. Sajnos, a rendszerváltás után az ipar tönkrement, a mezőgazdaság épp csak döcög, a város korántsem fejlődött az adottságainak megfelelő mértékben, illetve ahogyan megérdemelte volna. Mindig emlékezni fogok a dombra épített református templomra, amelynek tornyából tiszta időben jó messzelátóval Debrecenig el lehetett látni. És hát a szülővárosomhoz kötődik édesapám és nővérem Szovjetunióba való deportálása is. A sváb lakosságot szinte testületileg közmunkára vitték, de hogy a magyarok arányát is csökkentse, a román jegyző a római katolikusok jó részét is a svábok közé sorolta.
– Közel ötven éven át a Babeș–Bolyai Tudományegyetem különböző struktúráiban tevékenykedett, az egyetem magyar tagozata az ön rektorhelyettessége idején tett szert részleges önállóságra. Nehéz harc volt? Ki lehetett hozni belőle a maximumot?
– Az egyetem vezetősége igazából csak azt ellenezte, hogy olyan struktúrát hozzunk létre, amely törvényileg elismert döntéshozatali joggal rendelkezik. Azt viszont a végsőkig. Ezt ellensúlyozandó a BBTE magyar dékánhelyetteseivel havonta találkoztunk, és korántsem titokban: mondhatni demonstratív célzattal ugyanabban a szenátusi teremben tartottuk a gyűléseinket, ahol az egyetem nagy szenátusa is. Tudományos ülésszakokat rendeztünk, rendszeres szervezeti életet éltünk. Folyamatosan tapogatóztunk, hogy a tanárok miképpen képzelik el a magyar tagozat kialakítását. Szinte egyöntetű volt a vélemény, hogy az oktatás vonatkozásában teljesen önállóak legyünk, a tudományos kutatásban azonban igyekezzünk a legszélesebb együttműködésre, hiszen abból mindenki csak nyerhet. A magyar tagozat fejlesztése amúgy szinte korlátlanul folyhatott, új szakokat indíthattunk, növelhettük a diáklétszámot.
– Az aktív sapientiás korszaka csak a BBTE-től való nyugdíjazása után kezdődött. Etikai kérdésként kezelte a dolgot, vagy ennyire hűséges típus?
– Mindenből volt benne egy kicsi. A BBTE-n 2003-ig tanítottam, de a kezdetektől, azaz 2000-től tagja vagyok a Sapientia Alapítvány kuratóriumának. A Babeș–Bolyain nem csak professzor voltam, néhány éven át dékánhelyettes és rektorhelyettes is, Andrei Marga rektor oktatási miniszternek való kinevezését követően három hónapon át megbízott rektorként is tevékenykedtem. Rektorhelyettesként a teljes egyetem – mindhárom, a román, a magyar és a német tagozat – oktatási folyamatáért feleltem. Szakmai szempontból rendkívül fontos periódus volt, hiszen Románia akkoriban készült az EU-s struktúrákhoz való csatlakozásra, bevezettük a kreditrendszert, besoroltunk a bolognai folyamatba. Tulajdonképpen az akkor megszerzett tudásom, tapasztalataim okán kértek fel a Sapientia megszervezésében való részvételre.
– Neve immár az idők végezetéig ott szerepel a Sapientia történetének első soraiban. Milyen kihívásokat jelentett átnyergelni egy – az elődjét is figyelembe véve – évszázados beágyazottságú egyetemről egy alakulófélben lévő intézményhez?
– Nagyon szép, ma már talán azt is megkockáztatom, hogy történelmi küldetés volt. Az egyetemszervezés „titkait” ismertem, annak is hasznát vettem, hogy Andrei Marga rektorsága idején a BBTE nemcsak a nyugat-európai, amerikai, illetve más földrészek egyetemei felé nyitott, hanem Magyarország felé is. Kapcsolataimat felhasználva, a tudományos együttműködésen túl baráti kapcsolatot is kiépítettünk a Kárpát-medence magyar egyetemeivel. Ebbe az együttműködésbe a román kollégákat is bevontuk, így elejét tudtuk venni annak az esetleges gyanakvásnak, hogy mit is keresünk mi magyarországi egyetemeken. Annak köszönhetően pedig, hogy a Magyar Professzorok Világtanácsának alelnöke voltam, nemcsak a magyarországi, de máshol tevékenykedő magyar egyetemi oktatókat is megismertünk, de mi, erdélyiek is sokkal közelebb kerültünk egymáshoz.
– Bár az induló magyar egyetemmel kapcsolatos kezdeti bizalmatlanság ma már a múlté, az azért talán önt is meglepte, hogy a Sapientiára 2001-ben meghirdetett első tanári versenyvizsgán 57 helyre 135-en jelentkeztek. Mivel magyarázta ezt a váratlanul nagy érdeklődést?
– Igazából ez volt az első visszaigazolása annak a hatalmas várakozásnak és elszántságnak, amely az erdélyi magyarság számára létrehozandó egyetemi hálózatot övezte. Nagy vonzerőt jelentett, hogy olyan intézmény körvonalazódott, amely nem a román állam fennhatósága alá tartozik, amelyet mi irányíthatunk, céljait magunk jelölhetjük ki és szolgálhatjuk. A Sapientia Alapítvány statútumában tételesen szerepel, hogy nemcsak tanítani akarunk, hanem nevelni is. Ez megragadta az embereket, mert amúgy egyáltalán nem törvényszerű, hogy egy jó szakember a nemzet érdekében is hajlandó energiát áldozni. Sok magyar fiatal értelmiségi ugyanakkor egyetemi karrier építésére is lehetőséget látott egy, a megszokottnál dinamikusabb rendszerben.
– Milyen területen kellene érvényesülnie leginkább ennek a fokozott dinamizmusnak?
– Szerintem a hazai magyar nyelvű felsőoktatás legnagyobb gondja a pedagógusképzés. Annak idején a Bolyai Egyetemen az ország legjobb pedagógusképzése zajlott, amit nemcsak szakmai, sokkal inkább lelkiismereti kérdésnek tekintettek. Az egyetem olyan tanárokat volt képes adni az iskoláknak, hogy azok mintaszerűen működhettek, és olyan diákokat küldhettek az egyetemekre, akik bárhol megállták a helyüket. A mai tanárképzés messze nincs ezen a színvonalon, nem beszélve arról, hogy a pedagógusokat nem becsülik meg eléggé, nem fizetik meg őket. Pedig itt veszíthetünk a legtöbbet, hiszen nemcsak az a kérdés, hogy lesz-e, aki elvégezze a munkát, hanem lesz-e, aki fejleszteni, irányítani is tudjon. Mindez 25–30 éven belül nagyon meg tudja bosszulni magát, az első jelek máris feltünedeznek. Ez a folyamat nemcsak az egyetemek működését, hanem az egész társadalmat befolyásolja, ezért aztán sürgősen tenni kell az ügy érdekében. Olyan szakokkal gazdagítani az erdélyi magyar felsőoktatást, amelyeken még nem folyik magyar nyelvű képzés. Ha például Székelyföldnek nem adunk megfelelő képzettségű szakembereket, anyagi támogatást a térség adottságainak kihasználására, elszegényedik, aki pedig elszegényedik, az eladja a földjét. Így veszíthetünk el valamit, amit minden további nélkül meg tudnánk tartani. Ha mi, egyetemi szférában dolgozók nemcsak egzisztenciális, hanem lelkiismereti kérdésnek tekintjük a munkánkat, nagyon sokat tehetünk az előrelépés érdekében.
– Mit ígér ma e tekintetben a több mint tizenöt esztendős Sapientia? Elégedett vele?
– A ténnyel, hogy önálló magyar egyetemet építettünk fel Romániában, csakis elégedett lehetek. Szakmai szempontból kevésbé, jóval többet is megvalósíthattunk volna. Mentségünkre szolgáljon, hogy merőben új feladatnak kellett eleget tennünk azzal, hogy az egyetemi múlt, egyetemi tapasztalattal rendelkező oktatók nélküli Csíkszeredában például mindent a nulláról kellett kezdeni. Kolozsvárhoz, Marosvásárhelyhez hasonló egyetemi központban aránylag könnyebb volt egyetemi szellemiséget megvalósítani. Az első rektor, Tonk Sándor halála után szervezetileg is letisztultak a vizek: a szenátus az egyetem oktatási és kutatási feladataival foglalkozik, a kuratórium pedig anyagi jellegű és alapvető kérdésekben dönt. Ezen az úton kell tovább lépegetni, a politikától pedig megpróbálni minél távolabb maradni. Még akkor is, ha néha a segítségére szorulunk.
SZILÁGYI PÁL Tasnádon született 1933. június 18-án, 2017. szeptember 16-án hunyt el Kolozsváron. A Bolyai Tudományegyetem Matematika–Fizika Karán diplomázott 1954-ben, ahol tanársegédként folytatta tevékenységét. 1963-ban szerezte meg a matematikatudományok doktora címet. 1996 és 2000 között rektorhelyettesi tisztséget töltött be a BBTE-n, onnan ment nyugdíjba 2003-ban. 2000-től lett tagja a Sapientia Alapítvány kuratóriumának, 2003 és 2007 között a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora volt, majd a kuratórium alelnöke. A Magyar Professzorok Világtanácsának alelnökeként és a Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának tagjaként is tevékenykedett. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület tiszteletbeli tagja. Díjak, kitüntetések: a Magyar Köztársaság Kisebbségekért díja (2000), az MTA Arany János-érme (2002), a Sapientia EMTE Bocskai István-díja (2013), a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje (2015).
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)