Ioan és János egyetlen esélye – Beszélgetés Sabin Ghermannal
„Egy erdélyi román közelebb áll magyar szomszédjához, mint a bukaresti románhoz, és szerintem ugyanez érvényes a magyarokra is, akiknek élőbb kapcsolatai vannak a szomszédban élő románnal, mint a budapesti magyarral. Ebből az együttélésből kell kiindulnunk, ha valóban azt akarjuk, hogy Erdély közös földünk legyen” – Beszélgetés Sabin Ghermannal, a transzszilvanista mozgalom vezéralakjával. – A tizenhét évvel ezelőtt egy kolozsvári román nyelvű lapban megjelent kiáltványa révén egycsapásra országos hírnévre tett szert – ön lett a rendszerváltás utáni Románia első nagy hazaárulója. Hogyan élte túl?
– Szörnyű periódus volt, az ötvenes évekre emlékeztetett az ellenem indított hajsza. Meg kellett válnom a Román Televízió kolozsvári szerkesztőségében betöltött szerkesztői állásomtól. Szakszervezeti gyűléseken több kolléga is egyértelműsítette, hogy nem hajlandó többé velem dolgozni. Az ügyészség hazaárulás vádjával indított ellenem többször is bűnvádi eljárást.
Sabin Gherman
A mezőségi Mezőzáhon született 1968. november 22-én. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végzett román–francia szakon, ezt követően szerkesztőként dolgozott a Román Televízió kolozsvári szerkesztőségében 1992–1999 között. Elegem van Romániából! című kiáltványa 1998-ban jelent meg a Monitorul de Cluj napilapban. A szerkesztőségre nehezedő nyomás miatt elbocsátották a közszolgálati televíziótól: 1999–2000 között budapesti és bécsi egyetemek meghívottjaként tartott előadásokat az erdélyi autonómiatörekvésekről, Románia lehetséges regionalizációjáról. Az ügyészség több kihallgatás után ejtette ellene a hazaárulás vádját. 2000-ben alapítója és elnöke lett az Erdély–Bánság Ligának, amelynek regionális pártként indulását a román hatóságok megakadályozták. A transzszilvanista mozgalmak vezéregyénisége, több kötet szerzője. A Pászkány Árpád üzletember tulajdonában levő Transilvania Live és a Look Tv vezető szerkesztője: a gazdasági önrendelkezésről szóló műsorai igencsak kedveltek.
– Mivel védekezett?
– Az ügyészek arra hivatkoztak, hogy a regionalizáció alkotmányellenes, következésképpen államellenes bűnt követtem el, azaz hazaáruló vagyok. A sajtóban közben elindult a hisztériakeltés, hogy magyarországi kém lehetek, merthogy igazi román ember ilyesmit nem írhat le, ilyesmit nem kérhet.
Elmagyaráztam, amit ilyen esetben el kell magyarázni: a kiáltványomban megfogalmazott elvárások összhangban vannak az európai szubszidiaritás elveivel.
Nem normális dolog, hogy mások helyett dolgozz, hogy elrejtsd a néped elől a valódi történelmet, és egyáltalán nem normális, hogy a nyelvhasználathoz és a nemzeti hagyományaid őrzésére engedélyt kell kérned. Végül ejtették a bűnvádi eljárásokat, de akkor meghurcoltak értük.
– Mi hoz elő egy erdélyi román emberből ilyen kemény hangú kifakadást Bukarest ellen?
– Számomra ez identitáskérdés. Román emberként jól ismertem Erdély történelmét, és nem értettem, miért nem a tényekről írnak a tankönyvek. Miért nem ismerjük meg belőlük az erdélyi kultúrák egymást kiegészítő kölcsönösségét, a helyi közösségek igazi múltját?
1990-ig számomra az volt a természetes, hogy ha románok és magyarok együtt töltöttük az újévet, éjfélkor és egy órakor megbontottunk egy-egy üveg pezsgőt, és koccintottuk. Vagy megültük egymás húsvéti ünnepét.
Már a rendszerváltás előtt így éltem meg az erdélyiségem, ezért volt nagy a döbbenetem 1990 márciusában. Nem értettük, miként válhatott a rózsáiról elhíresült Marosvásárhely az etnikai konfliktusok terepévé. Ezekre a kérdésekre a pártok nem tudtak és nem is akartak válaszolni.
– Ön fellázadt a teljes román politikai elit ellen...
– Marosvásárhely véres márciusa a rendszerváltást követő káosz legfájdalmasabb tapasztalata volt számomra. Rájöttem, hogy a pártok az etnikai konfliktuskeltést is a maguk érdekében használják fel. Tudtam, hogy ebből egyetlen kiút létezik: úgy kell megélnünk Erdély sokszínűségét, hogy ahhoz sem Bukarest, sem Budapest engedélyét ne kérjük. Ehhez önrendelkezés, autonómia kell! Amikor megjelent a kiáltványom, több politikus is megkeresett, és magánbeszélgetéseken elmondták: a regionalizáció a megoldás, de ők ezt nem vállalhatják fel, mert akkor kidobják a pártjukból. Megértettem, hogy politikusokra nem lehet számítani. Igazából mindvégig az egyszerű erdélyi emberek álltak ki mellettem.
– Kiáltványában úgy fogalmaz, hogy nem minden erdélyi román értelmiségi örült 1918-ban Erdély Romániával való egyesülésének. Ha ez így van, vajon miért nem lehetett megakadályozni Erdély teljes beolvasztását abba a Romániába, amely nem akart felemelkedni az új tartomány színvonalára, inkább Erdélyt is a saját szintjére züllesztette?
– E tekintetben több nevet is érdemes megemlíteni. Traian Vuiáét és Iuliu Maniuét, akik az egyesülés után tíz évvel újabb nagygyűlést hívtak össze Gyulafehérvárra, ahol azzal fenyegették meg Bukarestet, hogy felmondják az egyesülést. De ne feledkezzünk el Ion Slavici-ról sem, akit a korabeli hatalom börtönbe vetett, mert Bukaresttől olyan Erdélyt követelt, amilyet manapság mi, autonomisták is szeretnénk. Ezekről a tényekről a román történetírás hallgat.
A szintén elhallgatott bukovinai Iancu Flondor Maniuhoz hasonlóan egyesüléspártiként harcolt Bukovina Romániával történő egyesüléséért. A Brătianu-kormány őt bízta meg Bukovina igazgatásával, és ő volt az első román politikus, aki fellázadt a Bukarest által diktált abszurd centralizmus ellen, és a bukovinai románok élén már 1919. április 24-én sajátos státusú bukovinai terület kialakítását követelte. Válaszul a bukaresti kormány minden tisztségétől megfosztotta.
– Mennyire volt számottevő ez a két világháború közötti román autonomista mozgalom?
– Erős volt. A korabeli erdélyi román értelmiség még tudta, hogy Románia 1915-ben csődbe ment, fizetésképtelenné vált. Túl sok jót nem ígért Erdély csatlakoztatása egy ilyen országhoz. Az 1920-as években például Iuliu Maniu Kifele a regátiakkal Erdélyből! nevű szlogennel nyert választást. Nyilván az erdélyiek nyakára ültetett Kárpátokon túli adminisztrációra célzott.
A korabeli erdélyi román lapokból lesújtó képet kapunk az Erdély és Bukarest közötti „gazdasági kapcsolatokról”: 1927-ben például a román költségvetés 86 százalékban az Erdélyből begyűjtött adókból állt össze, a többi 14 százalékot adta az Ókirályság meg Moldva.
Hogy mennyire volt erős az erdélyi román politikusok körében a Bukaresttől való gazdasági függőség feloldásának szándéka, azt legjobban Romul Boilă példája szemlélteti: ő a Brătianu által 1920-ig tolerált erdélyi kormány tagjaként – Erdély Bukarest általi módszeres kifosztásától megcsömörlötten – 1931-ben részletes föderalista tervet dolgozott ki, elkészítette Románia új föderalista alkotmányát. Ezt akkoriban az erdélyi román értelmiség egy része támogatta, a második világháború, majd az azt követő kommunista hatalomátvétel azonban már nem adott lehetőséget az érdemi vitára.
– Úgy tűnik, a kommunista időszak teljesen megváltoztatta az erdélyi embert, hiszen az ország föderalizációja ma ördögtől való történetnek számít nálunk is...
– Ez nem teljesen így van. Amikor a kétezres évek elején a közvélemény elé tártuk az Erdély–Bánság Liga regionális pártként való megjelenését, egy 2003-as Gallup közvélemény-kutatás szerint országos szinten az emberek 4,6 százaléka szavazott volna ránk. Erdélyben természetesen sokkal nagyobb lett volna a támogatottsága. Nem véletlenül nem indulhatott pártként, a román hatóságok elgáncsolták.
Én akkor is, most is azt hirdetem, hogy a többség nem élhet demokráciában, ha a kisebbség nem teljes jogú tagja ennek a demokráciának. Az erdélyi népek békés egymás mellett élése nem mítosz. A közös erdélyi történelemben igazából egyetlen alkalommal háborúztunk egymás ellen, akkor is Bécs nyomására, 1848-ban. Kérdem én erdélyiként, milyen követendő példát kell választanunk: az 1848-as forradalom öldökléseinek történetét vagy a hosszú évszázadok békés egymás mellett élésének hagyományát?
– Eltelt 25 év, és ebben az együttélésben igazából nem léptünk előre. Ma is éppúgy tűnnek el Erdély pénzei a bukaresti feneketlen kútban, mint 1930-ban. Vajon kialakítható Erdélyben olyan tömegmozgalom, amely képes lenne érdemben változtatni ezen a helyzeten?
– Ez sokban függ a magyarok hozzáállásától is. Az erdélyi magyarság vezéregyéniségei nem tudják feledni a szlovákiai Híd–Most párt történetét, amely tulajdonképpen átverés. Ma leginkább ez akadályozza a román–magyar párbeszédet Erdélyben. Én nem ítélem el ezért a politikusokat, mert lehet, hogy a szlovákiai magyarság ilyen szintű átverése után én is valami hasonlót éreznék. De ezek az előzmények nem befolyásolhatják egy életre a magyarság képviselőit abban, hogy fontos momentumokban össze tudjunk fogni. Igenis, sorsdöntő pillanatokban a románoknak és magyaroknak együtt kellene fellépniük. Ilyen alkalom lehetett volna a 2012-es bukaresti államcsínykísérlet...
– Az erdélyi magyaroknak maholnap százéves kínkeserves tapasztalatuk van arról, hogy a bukaresti hatalom mindig átverte őket, javaikat eltulajdonította, jogaiktól megfosztotta. Nem az erdélyi románok részéről kellene jönnie a kinyújtott kéznek, az összefogást jelentő gesztusnak?
– Induljunk ki abból, hogy Erdélyben önmagában soha nem fog egy nép önrendelkezést kiharcolni. Ez sem a románoknak nem sikerülne magyar segítség nélkül, sem a magyaroknak a románok segítsége nélkül. Azokat a dolgokat kell keresnünk, amelyek összefognak, és nem azokat, amelyek elválasztanak. Egy erdélyi román közelebb áll magyar szomszédjához, mint a bukaresti románhoz, és szerintem ugyanez érvényes a magyarokra is, akiknek élőbb kapcsolatai vannak a szomszédban élő románnal, mint a budapesti magyarral. Ebből az együttélésből kell kiindulnunk, ha valóban azt akarjuk, hogy Erdély közös földünk legyen. Ezért csak akkor lehet eredményes bármilyen transzszilvanista mozgalom, ha a régió egyforma súlyú népének tekinti a románt, a magyart és a szászt.
– Mennyi esélyt lát egy ilyen mozgalom sikerére?
– A sikerhez románnak, magyarnak egyaránt tanulnia kell a történelemből. Kós Károly egyik 1911-es írásában így fogalmazott: „A székelyek kongresszusa Erdélyben szinte minden évben megfogalmaz egy memorandumot a budapesti kormány fele, de kéréseinkre érdemi válasz soha nem érkezik. Valószínűleg, a kormány már unja az erdélyi magyarok gondjait.” Erre rímel Traian Vuiának az 1920-as évek elején kelt egyik írásának részlete: „Ha a bukaresti kormány nem követ el nagyobb hibákat, 20-30 év alatt Erdély teljesen elbalkanizálódik. Rögzíteni kellett volna az egyesülés feltételeit.” Egyértelmű hát, hogy Ioan és János megérdemel egy saját Erdélyt – ha képes tanulni a történelemből.
Makkay József
Krónika (Kolozsvár)

A Szentszék esete Erdéllyel
Az egyház örök. Időről időre változó gondjai azonban új kihívások elé állítják a vezetést. Jakubinyi György gyulafehérvári érsekkel többek között az erdélyi egyházi önrendelkezési törekvésekről, a csángókérdésről, a magyar lobbi szerepéről és a mindannyiunkat fenyegető szórványosodásról beszélgettünk.
– Az érseki palota fele tartva benéztem a Batthyáneumba. Kiderült, a kultuszminisztériumtól kell engedélyt kérnem, ha bepillantást akarok nyerni a messze földön híres középkori gyűjteménybe. Önöknek is ilyen nehéz bejutni a két és fél évszázadon át a püspökség tulajdonában levő könyvtárba?
– Az érsekség munkatársainak annyiban könnyebb, hogy már a kérés benyújtásának napján elküldik Bukarestből a belépési engedélyt. Kultuszminisztériumi jóváhagyás nélkül mi sem tanulmányozhatunk semmit abban a Batthyáneumban, amely 1948-ig volt a tulajdonunk, amikor a kommunisták megszállták az épületet. Államosításáról csak később, 1960-ban döntött a dévai tartományi bíróság.
– Vajon mikorra várható, hogy a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség tulajdonába visszakerülő Batthyáneumot szabadon lehessen látogatni?
– A romániai restitúció uniós kényszer alatt született. Amit a román állam a királyi vagy a kommunista időkben kobozott el, ma sem szívesen adja vissza. A Batthyáneum iskolapéldája annak, ahogy a bukaresti hatalom mindent elkövet az elsősorban kisebbségi egyházi vagyonok visszaszolgáltatásának késleltetésére vagy megtagadására. A visszaigénylési kérelmet közvetlenül a rendszerváltás után nyújtottuk be, a kormány 2008-ban reagált rá sürgősségi kormányrendelettel, amelynek záró rendelkezései a döntés elleni fellebbezés lehetőségét is biztosították. A kormány helyi megbízottja, a Fehér megyei prefektus, Ioan Rus ügyvéd bíróságon meg is támadta a kormányrendeletet. Hosszas pereskedés után valamennyi bírósági szinten veszítettünk, mintegy tíz éve fordultunk jogorvoslatért a strasbourgi emberjogi bírósághoz
– Egyes hírek szerint tavaly már érkezett jó hír Strasbourgból…
– A nemzetközi bíróság érdemben még nem tárgyalta az ügyünket, de arra kötelezte a román államot, hogy a vissza nem szolgáltatás miatt eltelt időszakra 8 ezer eurónyi késedelmi büntetést fizessen ki a gyulafehérvári érsekségnek. Ennyi fájdalomdíj jár 17 évnyi pereskedés után. Strasbourgban nagyon elhúzódnak a restituciós perek: Romániából annyi kereset érkezett az elmúlt tíz évben, hogy a bíróság képtelen megbirkózni velük.
– Miért ragaszkodik ennyire a Batthyáneumhoz a román állam?
– Ezt a kérdést én is feltettem néhány évvel ezelőtt a Gyulafehérváron járó akkori miniszternek, Răzvan Theodorescunak. A válasz így hangzott: „Értse meg, ha visszaszolgáltatunk a római katolikus egyháznak egy olyan intézményt, amely világviszonylatban is nemzeti kincsként van számon tartva – benne például a romániai középkori kéziratok mintegy hetven százalékával –, az országos botrányt okozna.” Hiába magyaráztam a miniszternek, hogy itt nem botrányról, hanem kőkemény jogi helyzetről van szó, nem sikerült jobb belátásra bírni. Amúgy a jogi hercehurca oda nyúlik vissza, hogy a híres könyvtár alapítója, Batthyány Ignác erdélyi római katolikus püspök 1798-ban kelt latin nyelvű végrendeletét Ioan Rus gyulafehérvári ügyvéd sajátos módon értelmezve fordította románra. Érdekes, hogy a román bíróság az ő latin értelmezését vette alapul – amely úgy vezeti le a tulajdonjog öröklődését, hogy az a román államra szállt –, holott az eredeti szöveg szerint a Batthyáneum a mindenkori római katolikus püspök tulajdona marad.
A kegyvesztett egyház
– A római katolikus egyház Trianon utáni története amúgy is egyféle szenvedéstörténet. Az elmúlt 95 évben mindig közelharcot kellett vívniuk a román hatóságokkal. Általában ki került ki győztesen?
– Márton Áron püspököt idézem, aki a ’48-ban elkezdődött kommunista időszakról így beszélt: „Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk, és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk.” 1990-ig a katolikus egyház nem szerepelt az államilag jóváhagyott 13 egyházfelekezet között. A Nagy Nemzetgyűlés a kötelezően újra bejegyzendő egyházaknak csak olyan szervezeti szabályzatot hagyott jóvá, amely garanciát jelentett arra, hogy az illető felekezet nem függ külföldtől, az egyház legmagasabb vezetője Romániában él, román állampolgár. A római katolikus egyház által benyújtott statútumtervezetet a kommunista hatalom nem fogadta el, így 1948 és 1990 között törvényen kívüli felekezetként tartottak nyilván bennünket. Ez a kommunista éra első évtizedében nagyon kemény megpróbáltatásokkal járt, hiszen 293 papunkból 130-an kerültek börtönbe, sokan ott haltak meg. De nem volt könnyű időszak a Trianon utáni évtized sem. A négy erdélyi római katolikus püspökség – a gyulafehérvári, a temesvári, a nagyváradi és a szatmári – egyházi-közigazgatásilag a kalocsai püspökséghez tartozott. A romániai államegyház, az ortodox mellett támogatott vallás lett a görög katolikus és megtűrt státust kapott a római katolikus, annak minden következményével együtt. A Vatikánnak 1929-ben sikerült egyezségre jutnia a román állammal, a közösen elfogadott konkordátum 1930-tól lépett érvénybe. A Szentszéknek azóta van nunciusa, azaz nagykövete Bukarestben.
– Hogyan fogadták ezelőtt nyolcvanöt évvel az erdélyi magyar hívők, hogy a négy római katolikus püspökségük bukaresti román érsek felügyelete alá került?
– Ha abból indulunk ki, hogy 900 éven át a csanádi püspökséghez tartozó erdélyi magyar katolikusok egyetlen tollvonással bukaresti hatáskörbe kerültek át, akkor ez az erdélyi hívek számára nem volt jó hír. Erről paptársaimmal évtizedekkel később is sokat beszélgettünk. Mindig azon az állásponton voltam, hogy a Bukaresthez való tartozás inkább formális döntés. Aki az egyház belső törvénykönyvét ismeri, tudja, hogy a püspökség belső dolgaiba nem szólhat bele a bukaresti érsek. A katolikus egyházon belül a püspökségek igen jelentős belső autonómiával rendelkeznek. A metropolita a tartományi zsinaton elnököl, és csak egészen kivételes esetekben van lehetősége átmeneti periódusra személyi ügyekben dönteni. Például amikor egy püspöki szék haláleset vagy nyugdíjba vonulás miatt megüresedik. De a döntés csak addig érvényes, amíg a Vatikán kinevezi az új elöljárót.
– A négy erdélyi római katolikus püspökség az 1989-es rendszerváltás után a Bukaresttől való függetlenedést kérte. Erre hogyan reagált a Vatikán?
– A négy erdélyi megyéspüspök – Tempfli József, Reizer Pál, Kräuter Sebestyén és Bálint Lajos – közös kérést nyújtott be a Szentszékhez 1990-ben. Ebben vázolták az előzményeket is, miszerint a romániai magyar katolikusok régóta sérelmezik a Vatikán és a román állam között 1930-ban megkötött konkordátumot, és azt kérik, hogy a négy egyházmegye, Gyulafehérvár székhellyel létrehozandó új erdélyi érsekséghez tartozzék. A Kárpátokon túli területeken a bukaresti érsekség hatáskörében csak a iasi-i püspökség maradt volna. Az erdélyi püspökök kérésére válaszul Bukarest azonnal tiltakozott a Szentszéknél. Az ügy 1991-ig húzódott: II. János Pál pápa első magyarországi látogatása előtt irodájától azt kérdezte, hogy ebből az alkalomból mit tehetne a Magyarország határain kívül élő magyar katolikusokért? Munkatársai akkor mutatták meg a szentatyának az erdélyi püspökök levelét, illetve a bukaresti román válaszreakciót. A pápa ekkor feladatként kiadta irodájának, hogy magyarországi látogatásáig találjanak erre megoldást. Végül olyan kompromisszumos javaslatot dolgoztak ki, amellyel egyik fél sem volt elégedett. Egy salamoni ítélettel az akkoriban még félmilliós magyar katolikus közösség gyulafehérvári püspökségét érsekségi rangra emelték, a mintegy 150-150 ezer magyar római katolikus hívővel rendelkező szatmári és nagyváradi püspökséget, valamint a 300 ezres létszámú, akkoriban még félig szász temesvári püspökséget viszont meghagyták Bukarest fennhatósága alatt, akárcsak a iasi-it. Gyulafehérvár úgy lett érsekség, hogy egyetlen más püspökség sem tartozik a fennhatósága alá. Kicsit olyan ma a romániai római katolikus térképünk, mint egy lyukas garas, közepén egy lyukkal: az erdélyi egyházmegyével...
Csángó-magyar román mise
– Ezek szerint nem túl erős a magyar lobbi a Vatikánban. Mit tehetne többet ez ügyben a magyarországi római katolikus egyház felső vezetése, a magyar püspöki kar?
– Ezzel kapcsolatban elmesélek egy történetet. II. János Pál pápa magyarországi látogatásán részt vettek a romániai püspökök is, többek között Petru Gherghel iasi-i püspök, akinek a fennhatósága alá tartoznak a csángóvidéki katolikusok. A szentatya Máriapócson köszöntötte az Erdélyből és Románia más részeiből érkezett katolikus hívőket is. A szentatya kíséretében, a püspöki kar tagjaként fültanúja voltam egy érdekes beszélgetésnek. A magyarországi nuncius mindannyiunk előtt azt kérdezte Gherghel püspöktől: ha magyar hívei is vannak, miért nem szolgálják ki őket anyanyelvükön? Gherghel püspök azt válaszolta, hogy eddig egyetlen erre vonatkozó kérés sem érkezett hozzá. A Vatikán magyarországi nagykövete, a budapesti nuncius erre így reagált: „Ne haragudjon, püspök úr, de egy papnak nem arra kell várnia, hogy hívei kérjék a magyar misét, ha látja, hogy erre szükség van”. Később hallottam, hogy a Szentszék arra utasította magyarországi nunciusát, hogy csak magyarországi ügyekkel foglalkozzon, a romániai ügyek nem tartoznak hozzá. Ez is jól érzékelteti az egyházon belüli munkamegosztást, a nuncius, az érsek és a püspökök hatáskörét.
– Ön nem is beszélhet Gherghel püspökkel a csángó-magyarok anyanyelvű misézéséről?
– Beszélni éppen beszélhetek, de ennek semmi hatása, mert mi, püspökök nem szólhatunk bele egymás ügyeibe. Valamennyi püspök a pápának tartozik felelősséggel, hiszen mindannyiunkat a szentatya nevez ki.
– Vannak viszont katolikus papjai, akik aláírásokat gyűjtöttek, sőt, olyanról is hallottam, aki egyszerűen átment a csángóvidékre magyarul misézni...
– Valóban van olyan papunk, aki saját szakállára elment magyar misét tartani csángó faluba, de mivel a templomba nem jutott be, úgy gondolta, erre a kocsma is megfelelő hely. Akadt ugyan néhány híve, de a többség által mozgósított helyi pap a rendőrrel karöltve távolította el a kocsmából. A szentmise nem arra való, hogy nemzetiségi kérdésben fegyverként használjuk. A négy egyházmegyénkből 25 csángó származású pap kérvényezte a Iasi-i Római Katolikus Püspökségnél a magyar mise bevezetését csángó-magyar falvakban. A püspök válasza: az aláírásgyűjtők nem moldvai papok, csak ott születtek, viszont más egyházmegyékhez tartoznak. Amikor a csángó-magyar szövetség kérte ugyanezt, a válasz az volt: a hívek nem igénylik, nem kérvényezik a magyar misét.
– Valóban senki nem igényli?
– A moldvai papok közül senki nem mer kiállni a magyar mise mellett. Nem újkeletű történet ez, évszázados múltja van. A második világháború befejezése után, amikor a szovjet csapatok kiverték Székelyföldről a Maniu-gárdistákat, és helyi katonai kormányzatot állítottak fel a magyarság megvédésére, csángó-magyar rendőröket telepítettek a székely falvakba és városokba, hogy kommunikálni tudjanak a helyi lakossággal. Velük legalább románul tudott értekezni néhány szovjet tiszt. Ez a történet és a közelgő párizsi békekonferencia ugyanakkor arra késztette a bukaresti pártvezetést, hogy gesztusokat tegyen nemcsak a székelyek, hanem a csángó-magyarok irányába is. A magyarok által Dupla Gyuri bácsinak becézett, magyarul tökéletesen beszélő Gheorghe Gheorghiu-Dej 150-es létszámú magyar tanerőt irányított Csángóföldre. Ekkor kezdődött el a levelezés a román pártfőtitkár, Gheorghe Gheorghiu-Dej és a későbbi vértanú, iasi-i római katolikus püspök, Anton Durcovici között. A pártfőtitkár azt követelte a püspöktől, ha már van magyar oktatás, legyen magyar mise is. Erre a püspök a következő vasárnapra az egyik legnagyobb csángó faluban, Forrófalván a templomban felállított két urnát, amibe szavazatokat kellett bedobni: ki akar és ki nem magyar misét? Az embereket előzőleg nyilván megdolgozták, a végeredmény lesújtó volt: az ötezres lélekszámú csángó-magyar katolikus közösségben 4 szavazatot kapott a magyar mise. Kemény hangú válaszlevél kíséretében a püspök ezt a szavazási eredményt küldte el a pártfőtitkárnak, Bukarest pedig többé nem erőltette a magyar misét.
– És megszűnt a magyar iskolahálózat is...
– Azt nyilvánvalóan propagandacéllal hozta létre a bukaresti hatalom, de nemcsak ezen múlott a sikertelensége. A csángók mélyen katolikus és templomba járó emberek. A román papok minden vasárnap kiprédikálták, hogy amíg a román oktatók jelen vannak a szentmisén, a magyar oktatók nem jönnek el. Azt mondták az embereknek, gondolják meg jól, hogy jöttment ateisták kezére bízzák-e gyerekeiket? Ez megpecsételte a magyar oktatás sorsát. Sajnos a hirtelen felduzzasztott csángóoktatói közösség sem állt a helyzet magaslatán...
Felcserélt nyelv a végeken
– Dél-Erdély bányavidékein sok a letelepedett csángó. Velük milyen a római katolikus egyház kapcsolata?
– A Zsil-völgyi Vulkánba a hatvanas és hetvenes években mintegy négyezer csángó-magyar telepedett le családostól. Bányászként akkoriban jól meg lehetett élni. A városban szolgáló székelyföldi származású plébános, Sántha István különösen kedvelte a csángókat, bátorította is az érkezésüket. Egy idő után azonban azzal a számára furcsa követeléssel találta szembe magát, hogy több ezer csángó híve román misét követel. Otthon, a családban csángó-magyarul beszéltek, de az irodalmi magyar nyelvet nem értették. Számukra az egyházi nyelv továbbra is a román maradt. De van újabb keletű történetem is. A rendszerváltás előtt, az Aninószára költözött mintegy háromszáz klézsei csángó a rendszerváltás után kezdte el követelni a román misét. Oláh Dénes korondi származású plébános rögtön kérte az áthelyezését, mert mint fogalmazott, számára képtelenség magyar embereknek románul misézni. Ma az egyházmegyében 22 helyen mintegy tízezer római-katolikusnak szolgáltatunk román nyelvű misét...
– Visszafordíthatatlan folyamatnak tartja a csángók elrománosodását?
– Azt szokták mondani, hogy a tizenkettedik óra előtt vagyunk. Én azt mondom, már rég meghaladtuk az egy órát is... Ez a folyamat visszafordíthatatlan. A csángó elsősorban római katolikus, de nemzeti tudata nincs. Első lelki élményeik, az első áldozás, az első szent gyónás, a bérmálás, a vasárnapi szentmisék mind románul rögzültek. Ezt a kívülállók nehezen értik meg.
– Mit tart ma az egyházmegye legnagyobb gondjának?
– A gyors ütemű szórványosodás a legnagyobb gondunk. Az 1940 után Dél-Erdélyből elmenekülő magyarok többsége soha nem tért haza. Ötvenegy évvel ezelőtt, 1961-ben 17 éves fejjel, friss érettségizőként jöttem Gyulafehérvárra kispapnak, ötven év alatt a környék 15 katolikus plébániája szűnt meg, többek között Alvincen, Abrudbányán, Aranyosbányán, Topánfalván, Zalatnán. Gyulafehérvár 58 ezer lakosából ma már csak 2300 a magyar, a népszámlálás adatai szerint fele-fele arányban református és római katolikus. Az egyházi nyilvántartásunkban azonban mindössze 707 római katolikus szerepel. Híveink folyamatosan öregednek, egyre kevesebb a gyerek, a vegyes családban élők pedig elrománosodnak. De hasonlóan aggasztó jelenség, hogy megindult a Székelyföld nagyarányú fogyása is.
– A papi hivatás iránti érdeklődés csökkenése mennyire hazai jelenség?
– Valóban gyenge az utánpótlás mind a szerzetesrendekbe, mind pedig a papi hivatásra, de ez európai jelenség. A világ többi részén ez a folyamat stagnál, Európában viszont az utóbbi időben zuhanás tapasztalható. Papi szemináriumunkban a négy egyházmegye növendékei tanulnak. A tetőzés az 1981-1982-es tanévben volt: akkoriban a hat évfolyamon 170 kispap tanult. Ma a gyulafehérvári papképzés hét évfolyamán összesen 54 diákunk van. Harminc év alatt gyakorlatilag a harmadára-negyedére csökkent az érdeklődés.
– A világsajtó felkapta a fejét a Vatikánban legutóbb megtartott püspöki szinódus vitáin. Például azon, hogy a katolikus egyház átértékelheti álláspontját a párkapcsolati kérdésekben....
– Mennybemenetele előtt az Úr Jézus élő egyházat alapított, majd tíz nappal később elküldte a Szentlelket azzal az üzenettel, hogy ő majd bevezet titeket a teljes igazságba. Szent Ágoston azt mondta, nem hinnék a négy szent evangéliumnak sem, ha nem az egyház adná a kezembe. Az élő egyház szerepe tehát vitathatatlan. Általa mutatja meg nekünk az Úr, hogyan kell értelmeznünk a szentírást. A Szentszék eddig 21 egyetemes zsinaton foglalkozott az Úr igéjével. A dogmákat újabb és újabb nyelvezettel, kortárs nyelven tudjuk előadni, de azok megváltoztatásáról nem lehet szó.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Makovecz öröksége: szép házak kőből, fából
Az organikus építészet egyik erdélyi arca, Müller Csaba, Makovecz Imre tanítványaként valósította meg az európai hírű szakember több tervét is Erdélyben. Huszonöt éves építészeti tevékenységéről kolozsvári tervezőirodájában beszélgettünk.
– Mérvadó román építészek szerint is a Makovecz Imre által tervezett, és az ön felügyelete alatt felépített Donáth úti református templom a legszebb a rendszerváltás óta Kolozsváron épült tucatnyi új templom közül. Drágább az organikus építészet, mint a ma divatos vasbeton–acél–üvegépületek?
– Makovecz Imre azt hangsúlyozta, hogy ezek a típusú épületek semmivel sem kerülnek többe, mint a más stílusban készülő építmények. Ez nemcsak a Donáth úti templom esetében igaz, hanem az összes többi, organikus építészeti stílusjegyeket viselő erdélyi épületre is. A beépített felület négyzetméterenkénti 700–1000 eurós átlagára jó ár. A visszafogott költségek azzal magyarázhatók, hogy az organikus építészet elsősorban helyi anyagokat, fát, követ használ fel, helyi mesteremberekkel dolgoztat. Esetünkben a szellemi hozzáadott érték nagyobb, bonyolultabb és összetettebb a tervezőmunka.
– Milyen egyéb érvek szólnak amellett, hogy egy közösség a hagyományos építőanyagokat előnyben részesítő organikus építészeti stílusban emeltessen templomot?
– Ezeknek az épületeknek az értéke túlmutat a funkcionalitásukon. Aki egy Makovecz által tervezett templomban rendezett koncerten vesz részt, megtapasztalhatja annak az épületnek a különleges akusztikáját, hangzásvilága maradandó élményt nyújt. Kolozsváron mind a közönség, mind az előadók elégedettek ezzel a kiemelkedő akusztikai hatással. Egy ilyen típusú épületnek lakásként való felépítése ugyanakkor sajátos életstílust, gondolkodásmódot, szellemiséget is jelent.
– Erdély-szerte ismert építészként, Makovecz Imre közeli munkatársaként szülőföldjétől, Háromszéktől Kolozsvárig a nagy mester számos munkáját ültette át a valóságba. Mit jelentett ez az együttműködés?
– Hálás dolog volt Makovecz Imrével együtt dolgozni. Erdélyből több építész is segédkezett itteni tervei megvalósításában. Jómagam a sepsiszentgyörgyi református ravatalozót, az árkosi ökumenikus ravatalozót, a vargyasi református templomot, a temesvári Új ezredév református templomegyüttest, a kolozsvári Donáth úti református templomot és az Egri-házat építettem az ő tervei alapján. Makovecz dolgozta ki a koncepciót, de nem arra törekedett, hogy mindent ő végezzen el. Sok mindent átadott, hogy én gondoljam végig. Kíváncsian nézte, hogyan visszük tovább a terveit. A munka végén nem az ő elképzeléseit kérte számon, hanem az én egyéni hozzájárulásomat értékelte. Terveinek mi, helyi építészek adtuk meg a végleges műszaki formáját.
– A Ceauşescu-rendszerben, Bukarestben végezte el az egyetemet. Hogyan lehetett a kommunista időbeli iskola megkötöttségeit levetkőzni a rendszerváltás után?
– Az akkori építőtelepi valóság és a bukaresti képzés között volt némi különbség. A bukaresti egyetem érdekes miliőnek számított a nyolcvanas években. Egyrészt, maga az egyetem a híres román építész, Ion Mincu által tervezett, igen érdekes épületben kapott helyet, másrészt az építészeti képzés nyitott volt mindarra, ami a nagyvilágban történik. Amikor az egyetemre már nem jutottak el rendszeresen nyugati szakfolyóiratok, tanáraink arra biztattak, hogy a bukaresti francia és az amerikai könyvtárban nézzünk utána a külföldi szaklapoknak. Nem véletlen, hogy a Bukarestben végzett építészek zöme idővel elhagyta az országot, és nagyon sokan fényes karriert futottak be Nyugaton. Nekem szerencsém volt, mert 1989-ben végeztem, és a rendszerváltás úgy ért Segesváron, hogy igazából még semmit nem terveztem. Abban az időben, persze mindenki a nyugati modernista építészet elkötelezettje volt: úgy hittük, hogy minden, ami Nyugatról jön, az jó és követendő.
– Hogyan jutott el a Kós Károly-féle erdélyi építészeti hagyományokhoz?
– Kós Károly művészetével már a sepsiszentgyörgyi általános rajzosztályban megismerkedtem, de közelebb akkor kerültem hozzá, amikor az egyetemen tanulmányt kértek tőlünk egy jelesebb építészről, illetve annak egy-két épületéről. Így választottam Kós Károlyt és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot. Bukaresti tanáraimra ezzel különösebb hatást nem gyakoroltam, de tízest kaptam. Elismerték a munkámat. Kós építészete már az egyetemen érdekelt, a rendszerváltás után pedig a Makovecz Imrével történő találkozásaim, és az általa alapított és vezetett két és fél éves időtartamú Vándoriskola posztgraduális képzés elvégzése után már nem volt kérdéses, hogy az organikus építészet hagyományait követem.
– Makovecz építészeti iskolája mennyire nyúlik át a Kárpát-medence magyar lakta területein?
– Makovecz hírneve már a nyolcvanas években messze túljutott Magyarország határain. Az általa tervezett sárospataki Művelődési Házat Európa legszebb új épületei közé sorolta egy nemzetközi zsűri. Szintén a nyolcvanas években a Velencei Építészeti Biennálén Makovecz Imre teljes csapatát, a magyar organikus építészetet méltatták. A sevillai Világkiállítás magyar pavilonját már nem kell bemutatni. Amikor először nála jártam 1992-ben Budapesten, a pavilon tervrajzai irodája falán díszelegtek. Makovecz európai rangú és hírű építész volt, Európa-szerte vannak követői, tanítványai. Vándoriskolájába nemcsak Kárpát-medencei magyarok jelentkeztek, hanem Európa számos más országából is érkeztek fiatal építészek. Ezzel együtt a Frank Lloyd Wright és Rudolf Steiner által megalapozott organikus építészet – amit Makovecz Imre külön iskolává emelt – nem tömegépítkezési stílus. A magyar építészeknek mindössze a két százaléka vallja magáénak ezt a szemléletet.
– Nem függ ez össze azzal a ténnyel, hogy néhány Makovecz által tervezett épületről utólag derültek ki különböző hiányosságok?
– Szakemberként állíthatom, hogy az organikus építészet darabjaival nincs több gond, mint más típusú, más stílusú épületekkel. Makovecz Imre volt az egyik legismertebb magyar építész, így magától értetődő, hogy az általa tervezett épületek is a figyelem középpontjában állnak. Utólag mindenfajta épülettel akadnak kisebb-nagyobb gondok, amit rendszerint ki lehet javítani. Klasszikus példa a Berlin ékeként számon tartott Reischstag. Norman Foster által tervezett kupolája az építkezések kezdetétől az érdeklődés kereszttüzében állt, s miután elkészült, egy német építészeti szaklap 200 hibáját sorolta fel. Ettől függetlenül Foster berlini építészeti remekműve egyedi a maga nemében.
– Az ön által tervezett kolozsvári és Kolozsvár környéki lakóházak is egyediek, a környék többi házaitól meglehetősen elütőek. Sok a megrendelője?
– Nem panaszkodhatom, folyamatosan van munkám. Meggyőződésem, hogy sokkal több ilyen lakóházra lenne kereslet, ha az emberek tisztában lennének, hogy mi is az organikus építészet. Sokan nem tudnak választani, mert nem ismerik a lehetőségeket. A tömegízlés nem magától alakul ki, hanem kialakítják. Ezen a téren még sok a teendőnk.
Müller Csaba
A háromszéki Árkoson született 1961-ben. Marosvásárhelyen érettségizett, és 1989-ben szerzett műépítész diplomát a bukaresti Ion Mincu Építészeti Egyetemen. Magyarországi és londoni posztgraduális továbbképzéseken vett részt 1993–1998 között. Makovecz Imre közeli munkatársa volt, számos erdélyi projektjében vállalt társtervezői szerepet. Az Országépítő Kós Károly erdélyi egyesület alapító tagja, a kolozsvári Építészeti és Urbanisztikai Fakultás oktatója.
Az elmúlt tíz évben több hazai és nemzetközi szakkiállításon vett részt. Az 1997-ben alapított Opeion nevű tervező irodája számos, organikus építészeti stílusban épült erdélyi templom, imaház, ravatalozó, menedékház, óvoda, tömbház és több tucat lakóház tervezője.
– Nem keseríti el, amit maga körül lát? Építészetileg merre tartanak a településeink?
– Szembetűnő, hogy nincsenek új középületeink. Ami pedig megépül, ott minden a pénzről és a bürokráciáról szól. Egy építész szellemi hozadéka az utolsó szempont. Az ötven évnyi kommunizmus egyelőre tovább él a közgondolkodásban. Ha valamit építeni vagy módosítani akar, a nyugati ember számára az építésszel való konzultáció épp oly fontos, mint ahogy orvoshoz jár. Nálunk az építész csak nyűg, az ebből fakadó következményekkel együtt. Szép településekhez és szép házakhoz normális életkörülmények és életszínvonal kell. Ma a városrendezési tervek arra törekednek, hogy megvédjék az embereket, ne tegyék tönkre életterüket. Egy földszintes lakóházzal teli utcába lehetőleg ne épüljön négyemeletes tömbház...
– Volna mit tanulni eleinktől?
– Manapság szép házak jobbára csak falun épülnek, ahol még lehet alapozni a hagyományokra. A mai Kolozsvár belvárosi arculatát meghatározó 19. századvégi építészet a tervező, a kivitelező és befektető között létrejött szövetség olyan iskolapéldája, amely ma is elkelne.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Valaki majd leoltja a villanyt?
Mintegy 25 ezer romániai orvos tevékenykedik külföldön: a hazai közegészségügyi rendszerből ma már a szakképzett személyzet 40 százaléka hiányzik. A nagyméretű kivándorlást elsősorban az alacsony romániai fizetések, illetve az igen vonzó nyugat-európai kínálat motiválja.
Mintegy háromezer orvos végez évente Romániában, közülük csúcsévekben 2700-an is emigráltak elsősorban nyugat-európai országokba. Az ország 2007-es EU-csatlakozása óta a Romániát elhagyó fiatal orvosok száma évente 1700 és 2700 között mozog, ennyien nyújtanak be kérést az orvosi kamarához. A külföldön munkát vállaló egészségügyi szakemberek az orvosi kamarától igényelhető malpraxis igazolással bizonyíthatják, hogy nem követtek el orvosi vétséget, illetve nem indult ellenük szakmai-etikai eljárás.
A masszív orvoselvándorlás azonban nemcsak romániai, hanem kelet-európai jelenség – erősítette meg az Erdélyi Naplónak dr. Horváth István szociológus, a Kolozsváron működő Kisebbségkutató Intézet igazgatója, az orvosok elvándorlásáról készülő, átfogó tanulmány szerzője.
Agyelszívás nyugati módra
A kilencvenes évek második felétől a nyugat-európai államokban számottevővé duzzadt orvoshiány a második világháborút követően, az 1950-es évek elején bekövetkezett bébiboommal magyarázható. Az átlagosnál jóval magasabb gyerekszaporulat nemzedékei az ezredfordulót követően kezdtek nyugdíjba vonulni, ezzel párhuzamosan hirtelen megnőtt az orvosi ellátás iránti igény is. Horváth István szerint a gazdag uniós országok semmit nem tettek a probléma érdemi kezelésére, noha a szociológusok statisztikái előre jelezték, hogy az ezredforduló után néhány évtizeden át sokkal több orvosra lesz szükség, mint korábban. Az orvosi és a középfokú egészségügyi képzés átmeneti bővítése helyett a számukra könnyebb és lényegesen olcsóbb megoldást választották: a hiányt a kelet-európai országokból származó migrációval pótolják. Kelet-Európából a jobb egészségügyi rendszer és a jobb fizetések ígéretével vonzzák oda az orvosokat. A legtöbb szakember Romániából, Lengyelországból és Magyarországról érkezik.
„Itt nem csak arról van szó, hogy nálunk az orvosok rosszul fizetettek: a Kelet-Nyugat irányú szakember-migrációban a vonzás-taszítás elve érvényesül, azaz a nyugati országok valóságos mágnesként vonzzák magukhoz a szakorvosokat” – magyarázza a kisebbségkutató. Ellenállni nehéz, hiszen a legtöbb nyugat-európai országban az orvosok az ottani átlagbér kétszeresét keresik meg. Ez a kiemelt bérezés az itteni átlagbérekre vetítve sehol nem működik Kelet-Európában, így aztán nem meglepő, hogy a legnagyobb csábításnak kitett egészségügyi szakmák művelői közül kevesen képesek ellenállni a sokkal magasabb német, dán vagy angol fizetés vonzásának.
Mi tartsa őket itthon?
A többi orvoskibocsátó országhoz képest Románia kétszeresen is rosszul áll a fiatal orvosok helybentartása ügyében. Egyrészt nálunk a legalacsonyabbak a fizetések, másrészt – néhány várost leszámítva – a legtöbb orvos nem kap szolgálati lakást. Még azok dolga is nehéz, akik meggondolják magukat és hazatérnek, mert aki kilép a romániai egészségügyi rendszerből, nehezen tud oda visszakerülni.
Horváth István kimutatásai szerint a hazai egészségügyi rendszerből évente 3000 orvos távozik – együtt számolva a külföldre költözőket, a nyugdíjba vonulókat és az aktív korban elhalálozó orvosokat –, miközben ugyanennyi végez évente egyetemeinken. Immár évek óta nem gyarapszik az egészségügyi ellátórendszer létszáma, miközben a személyzet gyorsan öregszik. „A romániai egészségügyi rendszer a szükséges létszámnak mintegy 60 százalékával dolgozik. Nagyobb városokban még nem érzékelhető annyira a szakorvoshiány, a falusi orvosi ellátás azonban kétségbevonhatatlanul összeomlott” – jelenti ki a szociológus. Példaként olyan Bihar megyei magyar községet említ, amelynek polgármestere azzal nyert helyhatósági választást, hogy a hosszú évek óta üresen álló orvosi rendelőbe szakembert ígért. Az új elöljárónak azonban csak egy Moldovai Köztársaságbeli orvosra futotta, akiről utólag derült ki, hogy orosz, és románul is csak gyengén beszél. Több száz község van hasonló helyzetben, és ez az állapot csak tovább romlik. De nem csak a falusi rendelők konganak az ürességtől: a bukaresti I.C. Parhon Endokrinológiai Intézetben például két műtőorvos maradt, így akár kétéves várólisták is kialakulhatnak, miközben ilyen hosszú várakozási időszak sok beteg számára végzetesnek bizonyulhat.
Gyakori jelenség, hogy az egészségügyi középiskolák diákjai számára magyarországi vagy nyugat-európai kórházak szerveznek szakmai gyakorlatot, amelyet követően a végzős diákokat rendszerint alkalmazzák. „Mintegy 25 ezer romániai orvos dolgozik Nyugat-Európában. A 3,2 milliós romániai vendégmunkás-létszámhoz viszonyítva ez a szám nem túl magas, mégis, leginkább az orvosok hiányát érezzük meg. Azért is aggasztó a jelenség, mert az orvosképzés kerül a legtöbbe, a kivándorlás pedig egyetlen szakorvosi ágazatot sem kímél” – magyarázza Horváth István. Az már senkit nem boldogít, hogy az egyetemi végzettséggel rendelkezők közül nemcsak az orvosok között, hanem valamennyi szakterületen nagy az elvándorlás. Szociológiai felmérések szerint annyi jól képzett, doktorátussal rendelkező fiatal romániai szakember dolgozik külföldön, hogy velük ki lehetne cserélni a teljes romániai felsőoktatási gárdát.
Egy dolgozik hét helyett
A Maros Megyei Sürgősségi Kórház igazgatója, dr. Lőrinczi Zoltán szerint a fiatal orvosokat egyértelműen a romániai egészségügyi rendszer kényszeríti távozásra. Románia legfontosabb hitelezői, a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió évek óta a költségvetés karcsúsítását, a személyzet lefaragását követelik. Ennek legnagyobb vesztese a romániai egészségügy. „Ma ott tartunk, hogy minden állami egészségügyi intézményben hét betöltetlen állás után tudunk egyetlen új személyt alkalmazni” – állítja. A kórházigazgató tapasztalatai szerint új szakorvos, nővér vagy éppenséggel takarítónő alkalmazására csak akkor kerül sor egy közegészségügyi intézményben, ha az már a működésképtelenség határára sodródik.
A hatalmas szakemberhiányt csak az egészségügyi személyzet túlóráztatásával, agyondolgoztatásával lehet megoldani. A marosvásárhelyi szakember nem tartja kizártnak, hogy uniós nyomásra immár évek óta azért fagyasztják be a betöltendő orvosi és nővéri állásokat a közszférában, hogy azzal is elősegítsék az orvosok tömeges elvándorlását. Másként nem igazán magyarázható a szaktárca háborúzása a pénzügyminisztériummal minden egyes szakorvosi állás betöltéséért: a szaktárca személyi ügyekben nem tud dönteni, miközben tudvalevő, hogy sok kórházból a szakképzett személyzet fele hiányzik.
Erdélyben is van esély
Valamivel optimistábban látja a helyzetet dr. Rácz Attila pszichiáter szakorvos, a pszichiáterek gyakorlati képzésében résztvevő marosvásárhelyi szakember. „Aki orvosként Erdélyben akar maradni, annak lehetősége van elhelyezkedni. A közegészségügyi hálózat mellett ma már egy fejlett és szerteágazó magánklinikai hálózat is működik, sőt, magánkórházak is vannak. Aki pedig megfelelő tőkével rendelkezik, magánkabinetet is nyithat” – vázolja a fiatal orvosok előtt álló lehetőségeket Rácz Attila. Mintegy tízévnyi tanulás és szakorvosi vizsgák után a fiatal szakorvosok teljes jogú tagjai lehetnek a hazai orvostársadalomnak, tehát elsősorban rajtuk múlik, miként döntenek.
Rácz úgy látja, nagyon sok fiatalnak megfordul a fejében a távozás gondolata, de sokan végül mégsem vállalják. Egy fiatal szakorvos mintegy 2000 lejes kezdő fizetése nem túl magas bér, de talán elegendő lehet az induláshoz, ha valaki Erdély mellett dönt. Magánklinikákon többet is kereshet, mindez attól függ, mekkora a lendülete, a kitartása. „Tapasztalataim szerint a pszichiáter szakorvosok nagyobb része helyben marad, főleg azok a magyar szakemberek, akik jó eséllyel találnak állást Erdély magyar lakta vidékein”. Aki mégis elmegy, általában mindenhol megállja a helyét Európában, s ez egyértelműen a hazai orvosi képzés magas színvonalát bizonyítja. Kérdésemre, hogy a hatéves orvosi egyetem után Bukarestben sorra kerülő rezidensvizsga mennyire nehéz egy erdélyi magyar végzős számára, Rácz doktor úgy fogalmaz: ez is csak egy vizsga, tehát aki komolyan veszi az orvosi hivatással járó folyamatos felkészülést és képzést, az különösebb gond nélkül veszi az akadályt.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A nagy leszámolási kísérlet
Maros megye legmagasabb beosztású, Marosvásárhelyen tartózkodó magyar vezetőjeként harcolt a rendszerváltás után a magyar jogkövetelésekért. Marosvásárhely fekete márciusának napjaiban egy elképzelhetetlen méretű román–magyar leszámolást akadályozott meg, mégis menekülnie kellett az országból. Kincses Előddel a 25 évvel ezelőtti eseményekről beszélgettünk.
– Lehetett sejteni 1990 elején, hogy bekövetkezik Marosvásárhely fekete márciusa?
– A Vatra Românească 1989. december 27-i megalakulásával felerősödött a magyarellenesség, de ilyen végkifejletre magyar ember nem számított. Bennem az a kép él, amikor Ceauşescu elmenekülésének napján, 1989. december 22-én, Marosvásárhely főterén a tömeg románul skandálta, hogy Király e cu noi! (Király Károly velünk van!). Niciodată şovinism! (Soha többé sovinizmust!). A románok szemében Király Károly volt a Ceauşescu-rendszer legismertebb ellenállója – ő áldozta fel Kovászna megye első titkári állását és államtanácsi tagságát –, ezért Maros megyében nagy elismertségnek örvendett. Eufória és egymásra találás érződött az utca emberében. Az Avram Iancu szobor előtt Király jelentette be magyarul és románul, hogy megalakult a Frăţia-Testvériség nevű szervezet, amit a tömeg éljenezve fogadott. A politizálni akaró románok azonban korántsem voltak ilyen békések.
– Az éppen „szabadságoló” Szekuritáté szervezte a Vatra Româneascát?
– A Vatra megalakítóiról akkor csak sejtéseink voltak. A Szekuritáté emberei nyíltan nem jelentek meg a Vatra színeiben, az első hetekben annyira rettegtek, hogy a patkánylyukba is bebújtak volna. Ion Iliescu jött a segítségükre: egyik első rendeletében háromhavi fizetett szabadságot hirdetett a teljes állománynak és a hadsereg oltalma alá helyezte őket. Szinte napra pontosan a három hónap lejártakor történt a marosvásárhelyi pogromkísérlet. A magyar veszélyre való tekintettel, a román közvélemény elfogadta, hogy a gyűlölt arcok visszatérjenek az újonnan megalakuló titkosszolgálathoz. A Vatra Românească szervezetről annyit lehetett tudni, hogy törzsgárdája ügyészekből, bírákból, rendőrökből, katonatisztekből és a MOGYE román kádereiből áll. A román politika kétarcúságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1989. december 26-án a Vatra Românescával nem azonos Vatra szerkesztőségében román és magyar értelmiségiek létrehoztuk a Barátság-platformot, a román aláírók egy része pedig másnap az Alexandru Papiu Ilarian Líceumban megalakította a Vatra Românescát.
– Nem tartotta furcsának, hogy miközben Erdély-szerte önállósodtak a magyar középiskolák, Marosvásárhelyen a románság ellenállásába ütközött a kísérlet?
– A frissen megalakult Nemzeti Megmentési Frontban vetettük fel az ötszáz éves magyar nyelvű Bolyai Farkas Elméleti Líceum helyreállítását. A fele román, fele magyar összetételű testület egyhangúan megszavazta, hogy ősztől újraindulhat a magyar tannyelvű Bolyai Farkas és a román tannyelvű Alexandru Papiu Ilarian középiskola. Mivel a Nemzeti Megmentési Front alelnökévé választottak, a funkcióhalmozást elkerülendő, lemondtam az RMDSZ Maros megyei alelnöki tisztségéről. Király Károllyal főleg azzal voltunk elfoglalva, hogy a Megmentési Frontba megfelelő emberek kerüljenek, mások meg nem foglalkoztak a Bolyai ügyével. Ha azokban a napokban újraindítjuk – mint Erdély-szerte mindenhol a magyar iskolákat –, valószínűleg nem ütköztünk volna ellenállásba. De nem ez történt, és amikor az RMDSZ 2. országos találkozóján ’90 januárjának derekán, Pálfalvi Attila tanügyminiszter-helyettes felvetette a Bolyai ügyét, már megváltozott a román közhangulat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 1990 szeptemberében a marosvásárhelyi RMDSZ már lapított, nem állt ki erélyesen a Bolyai ügye mellett.
– Februárban mégis hatalmas tömegben vonult fel a marosvásárhelyi magyarság gyertyás-könyves megmozduláson a Bolyai Farkas Líceum és a magyar orvosi és gyógyszerészeti oktatás önállósítása érdekében...
– A néma, békés tüntetés a magyarság erejét bizonyította, de érdemben már nem tudtunk előre lépni. A bolyais és az orvosi egyetem diákjainak ülősztrájkja sem volt képes jobb belátásra bírni a román tanügyi döntéshozókat.
– A románok szerint a magyar megmozdulások vezettek a fekete márciushoz...
– Ez teljesen téves felfogás! Március 19-én a Görgény völgyéből Marosvásárhelyre szállított és leitatott román parasztok semmit sem tudtak a marosvásárhelyi magyarok oktatási helyzetéről: Bolyai nekik egy meglincselendő személyt jelentett Sütő, Király és Kincses mellett. Ők magyart verni jöttek, erre szervezték be őket!
– A megmentési front alelnökeként mikor érzékelte az első intő jelt, hogy itt készül valami?
– Amikor 1990 februárjában megtámadták az RMDSZ szászrégeni székházát. Akkor azt kértem Gheorghe Gamba ezredestől, a Maros megyei rendőrség parancsnokától, lépjen fel az ügyben, büntessék meg a tetteseket. Feltűnő volt, ahogyan elhárította, bagatellizálta az esetet, miszerint igazából nem történt semmi, nem kell pánikot kelteni az emberekben. Március 16-án a többségében újonnan betelepített románok által lakott Tudor negyedben egy gyógyszertár magyar felirata miatti botrány hullámveréseit még le tudta csillapítani a Bukarestből hazaérkező Király Károly. Akkor este a Magyar Televíziónak úgy nyilatkoztam, hogy nehéz lesz visszazárni a szellemet a palackba, de arra gondolni sem mertem, hogy valakik már mozgósítják a Görgény-völgyi parasztokat.
– Király Károly sem tudott erről?
– Neki valamivel több információja lehetett, mert már februárban figyelmeztetett engem és Sütő Andrást, hogy kíséret nélkül ne járjunk Marosvásárhely utcáin...
– Március 19-én délután, amikor a Görgény-völgyi románok letépték a belváros valamennyi magyar feliratát, és katonai-rendőri passzivitás mellett szétverték a marosvásárhelyi RMDSZ székházát – súlyosan megsebesítve az oda menekült magyar vezetőket –, ön már útban volt Székelyudvarhely fele...
– Az utca nyomására engem aznap délelőtt lemondattak megyei alelnöki tisztségemről. Hogy közben mi történik a városban, arról szórványos információk érkeztek. Másnap bírósági perem volt Székelyudvarhelyen, ezért délután elutaztam. Egy pincér felismert a szállóban, és másnap reggel a város magyar vezetői megkerestek, hogy tenni kéne valamit, mert több gyárból indulni készül a tömeg Marosvásárhelyre. Két gyárba is eljutottam, utána pedig a főtéren több mint tízezer embert sikerült lebeszélnem, hogy ne szálljanak teherautókra, buszokra. Nyilvánvaló volt, hogy Székelyföldön provokátorok, beépített emberek tüzelik a magyarságot: sokkal nagyobb tömegverekedésre, lincselésre készítették elő a terepet. Kihasználták, hogy a magyarokat nagyon felháborította, hogy Sütő Andrást félig agyonverték.
– Másnap pedig a marosvásárhelyi magyarság visszaütött.
– Ezért szereti a román média meg a politikum a március 20-át kiemelni, mintha 19-én semmi sem történt volna. Tulajdonképpen azért maradt a fekete március csak pogromkísérlet, mert 20-án a magyarság visszaszorította az agresszorokat. Március 19-én szinte kizárólag magyar sebesültek voltak, 20-án pedig az első félórát kivéve többségükben románok. A marosvásárhelyi cigányság állt ki a magyarok mellett, tőlük származik a legendás csatakiáltás: ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!
– És jött az egyoldalú megtorlás, amikor kizárólag magyarok és cigányok kerültek a bíróság elé, majd a börtönbe. Önnek hogyan sikerült elmenekülnie?
– Március 23-án hívtak Bukarestből, a Román Televízió magyar adásának szerkesztőségéből, hogy a kisfilm, amelyben román nyelven elmondtam az igazat Marosvásárhelyről, adásba kerül: a biztonság kedvéért elmenekültem a városból. Ma sem tudom biztosan, ki akadályozta meg az interjú bemutatását. Tisztában voltam azzal, hogy ha esélyt sem adnak a közszolgálati médiában az igazság kiderítésére, akkor a magyarság további leszámolásokra számíthat. Kalandos úton jutottam el Magyarországra, mert megszagoltam, hogy büntető eljárást indítanak ellenem. Aradi ügyvéd ismerősömmel, a Megmentési Front megyei titkárával agyaltuk ki, hogy a megyei vezetőtestület másik magyar tagja, Csiszter Kálmán kitelefonál a határra, hogy hivatalos küldöttség érkezik. A kocsiban „domnu secretar Hosu” (Hosszú Zoltán ügyvéd, később RMDSZ-szenátor) ült elől, a lábainál a marosvásárhelyi videofelvételek, hátul én. Tisztelegtek nekünk, úgy hagytuk el Romániát. Kemény Árpádtól hallottam, hogy két nappal később, amikor ő lépett át Ártándnál, a határőr körözötteket figyelő naplójában, a K betűnél ott szerepelt a nevem...
– Magyar közéleti személyt nem ítéltek el Erdélyben a fekete március miatt. Ön mitől tartott?
– Akkoriban Marosvásárhelyen én voltam a legnagyobb szálka a hatalom szemében. A rendszerváltás óta követeltem, hogy a decemberi gyilkos marosvásárhelyi sortűz bűnöseit, személyesen a parancsot kiadó Constantin Cojocaru tábornokot vonják felelősségre – a mai napig nem történt meg –, következetesen kiálltam a kisebbségi jogköveteléseink mellett, emiatt a megye magyarsága közt nagy volt a népszerűségem. Másrészt megakadályoztam azt a forgatókönyvet, hogy több tízezer magyar embert csaljanak Marosvásárhelyre, ahol egy pogrom keretében leszámoltak volna velük. A megyei főügyész, Gheorghe Andrecuţ – aki jól ismerte édesapámat és a felesége a nejemmel együtt dolgozott a MOGYE-n – megüzente: maradjak Magyarországon, mert ha hazajövök, le kell tartóztatnia.
– Öt évig tartó száműzetés után térhetett haza, könyvet írt az akkori eseményekről. Az önt itthon fogadó román médiahisztéria mára elült, de a többségi román társadalom ma sem tud többet a fekete márciusról. Miért nem akarják kideríteni az igazságot?
– Jellemző, hogy az elmúlt 20 évben egyetlen bukaresti román tévéadásba sem hívtak meg, amikor a fekete márciusról esett szó. Nyilván továbbra sincs akarat arra, hogy a többségi társadalom tisztán lássa, mi is történt valójában Marosvásárhelyen 1990 márciusában. A tájékoztatás terén, amit tehettem, megtettem. Román és magyar nyelven könyvet írtam az 1990. márciusi, és az azt megelőző eseményekről – most jelenik meg a második, bővített kiadása. A Marosvásárhely fekete márciusa angol és francia fordításban is megjelent. Idén, a Smaranda Enache vezette Pro Európa Liga égisze alatt szerettünk volna egy nagyobb méretű román–magyar megemlékezést. Ezt azonban az RMDSZ nem vállalta – ők külön emlékeznek –, de visszalépett Smaranda Enache is, mert nem akart részese lenne a magyar belviszálynak. Az EMNT és az én szervezésemben kerül sor a rendezvényünkre: a fekete március magyar és román résztvevőivel közösen próbálunk Marosvásárhely újabb kori történelmének a legsötétebb időszakára emlékezni.
Makkay József
Első kiadás: Kincses Előd: Marosvásárhely fekete márciusa /Püski, Budapest, 1990
Erdélyi Napló (Kolozsvár)/

Magyar feliratoktól pogromkísérletig
A heteken át mesterségesen gerjesztett magyarellenes hangulat 1990. március 16-án egy lakónegyedi gyógyszertár magyar felirata miatt robbant Marosvásárhelyen. Innen már csak egy lépés volt a magyar közéleti személyiségek lemondatása, bántalmazása, majd az utcai tömegverekedés. A fekete márciusi napok traumáiban Körmöczki Zoltán egykori politikus és szemtanú próbál eligazítani.
A Tudor lakónegyedben lévő 28-as számú gyógyszertár előtti randalírozás indította el a marosvásárhelyi fekete március erőszakos cselekménysorozatát. A patika kirakatába a román szövegek mellé délelőtt felfestették a „gyógyszertár” szabványfeliratot. A közeli kocsmában tartozódó románokat ez felháborította, hangoskodásukra mintegy ötven ember – többnyire a környező boltok román elárusítói – verődött össze a gyógyszertár előtt. Az eseményekről Körmöczki Zoltán mérnök, a Maros Megyei Nemzeti Egység Ideiglenes Tanács (NEIT) gazdasági bizottságának egykori elnöke beszélt lapunknak, az ő felesége a 28-as számú gyógyszertár gyógyszerésze volt.
Mérgező sajtóhír
„A Tudor-negyedbeli magyar felirat azért zavarta a románságot, mert az ott lakók zöme a Ceauşescu-rendszer idején telepedett Marosvásárhelyre. Elsősorban Déda környékéről és a Görgény völgyéből érkeztek” – mondja. A kétnyelvű feliratok ügye amúgy mindenhol napirendre került, miután a Maros Megyei Gyógyszertári Hivatalban döntés született a város valamennyi gyógyszertárának kétnyelvű feliratozásáról, a Tudor-negyedi így korántsem volt egyedi jelenség. A felháborodott románok bezúzták a gyógyszertár ajtaját és ablakát, bementek a patikába és életveszélyesen megfenyegették a román és a magyar személyzetet egyaránt. Körmöczki Zoltán felesége, Emese a nagy zajra került elő a laborból, ami jelzi, hogy eleve hazugság volt a korabeli román médiában megjelent hír, miszerint tőle származna az az elhíresült mondat, hogy románokat nem szolgálnak ki. Az erről szóló cikk először a marosvásárhelyi Cuvântul Liber című napilapban jelent meg, amelyet másnap a bukaresti Adevărul is közölt. Az újságok nyomán vette át a hírt az Agerpres hírügynökség, majd a világsajtó: Marosvásárhelyen annyira súlyos a helyzet, hogy a gyógyszertárakban magyar gyógyszerészek nem hajlandók román betegeket kiszolgálni.
„Ezek annyira alaptalan és nevetséges vádak voltak, hogy csak egy dologra gondolhattam: mivel rajtam nem találtak fogást, a fekete március hátterében álló bagázs a feleségem besározásával próbált rajtam is ütni. Mi ketten, Kincses Előddel álltunk ki legkeményebben a magyarság jogai mellett a Nemzeti Megmentési Front utódszervezetében, a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsában, és ez sok helyi románnak szálka volt a szemében” – magyarázza Körmöczki.
A március 16-án, délben, a Tudor-negyedbeli gyógyszertárnál kirobbantott tömeghisztéria estére a város központjába tartó román felvonulássá dagadt. Körmöczki arról mesél, hogy a késő délutáni órákban ő is kiment a gyógyszertárig, hogy körülnézzen, de az ott ólálkodó mintegy tíz bőrruhás román férfi kis híján megverte. Sokat elmond az aznapi események hátteréről, hogy a megfélemlített gyógyszerészek hiába hívták a rendőrséget, a helyszínre érkező rendfenntartók tovább álltak: a gyógyszertárban randalírozó román hőzöngők közül senkit nem vontak felelősségre.
Lemondás az utca nyomására
A pogromkísérletté felerősített megmozdulások március 19-én kezdtek igazából fenyegetővé válni a város magyarsága számára. A NEIT délelőtti ülésére Körmöczki úgy emlékszik vissza, hogy a főtéri épületbe benyomult mintegy ötven jól megtermett férfi, és azt követelte, adják át nekik Kincses Elődöt. Közben az utcán a tömeg azt skandálta, hogy Kincses mondjon le. Hosszas huzavona után a testületi ülésen Kincses lemondott alelnöki tisztségéről. „A folyóson lincshangulat uralkodott, ezért arra kértem Kincses Elődöt, vonuljon vissza egy másik, zárt irodába, amíg megpróbálok higgadtan beszélni az emberekkel” – meséli az egykori megyei tisztségviselő. Az épületbe benyomult románokkal aztán sikerült kiegyezni abban, hogy nem bántják Kincsest, ha az épület erkélyéről bejelenti lemondását a téren tüntető tömegnek. Az erkélyről elhangzott Kincses-beszéd alatt az épületbe szabadon bejutó románokat a tanács többi román tagja csitította, hogy a pattanásig feszült helyzetben elkerüljük az összetűzéseket.
A Kincses lemondása nyomán kissé mérséklődő helyzetben Körmöczki Zoltán az akkori megyei tanács épületében próbált híreket szerezni a fejleményekről. Ismerősöktől érkező telefonhívások révén jutott tudomására, hogy a Görgény völgyéből autóbuszokon és teherautókon további tömeg érkezik. Arról is később hallott, hogy a szétvert RMDSZ-székházból menekülő magyarokat Judea ezredes bántatlanságot ígérő biztosítéka ellenére a felbőszült csőcselék agyba-főbe verte, Sütő Andrást fél szemére megvakították. Magyar embernek ekkor életveszélyessé vált Marosvásárhely belvárosi utcáin kószálni.
A koma visszaüt
A március 20-át sok ezer marosvásárhelyi magyarhoz hasonlóan a Körmöczki-család is nagy felháborodással és súlyos megalázottságban érte meg. Aki csak tehette, kivonult a főtérre. Az atrocitás kiagyalói épp erre számítottak, csak arra nem készültek fel, hogy a magyarok ezúttal megvédik magukat. Körmöczki arra emlékszik, hogy este nyolc órára az előző nap megalázott magyarság a szép számban segítségükre érkező cigánysággal együtt megtisztította a teret a rájuk támadó románoktól. A győzelem elégtétele azonban rövid ideig tartott, mert a következő napokban a helyi ügyészség és rendőrség a március 20-i tévéfelvételek alapján több tucat magyar és cigány embert azonosított, és állított elő. A tömegből tetszőlegesen kiemelt „elkövetők” ellen bűnvádi eljárást indítottak. „A magyar és cigány embereknek egyetlen bűnük volt: azt akarták, hogy a románokéhoz hasonló jogaink legyenek. Ezért emelték fel a szavukat, ezért tüntettek”. Körmöczkinek csak sejtései vannak arról, hogy az akkori magyar közéleti személyiségekről is készült nyilvántartás és titkos bűnügyi dosszié, de a körülmények alakulása miatt ezt már nem lépte meg a román hatalom.
A marosvásárhelyi fekete március legnagyobb vesztese a város és a vidék magyarsága: az atrocitásokat követő tíz esztendő volt számára a fő erőpróba. A várost elhagyó magyarok nem feltétlenül a fekete március miatt, hanem az általa okozott hatalmas gazdasági visszaesés következményeként távoztak Marosvásárhelyről. A kevés munkahelyre ritkán alkalmaztak magyarokat. „A kilencvenes években két út között választhatott a marosvásárhelyi magyar: vagy vállalkozásba kezd, vagy elmegy az országból. Elég sokan ez utóbbi mellett döntöttek.” Marosvásárhelyi beszélgetőtársam szerint a várost elhagyó magyarok többsége Magyarországon telepedett le.
Félelem és igazság
Sokan és sokféleképpen magyarázzák a máig példátlan erdélyi magyarellenes atrocitások hátterét. Elfogulatlan ügyészségi-bírósági tényfeltárás híján az igazságszolgáltatás mai napig adós a marosvásárhelyi fekete március háttérembereinek törvény elé állításával. Így csak a találgatások és feltételezések maradnak. Körmöczki Zoltán úgy látja, a kiváltó okok egyike a románok létező félelme volt a magyarokkal szemben. A Ceauşescu-rendszerben ahhoz voltak szoktatva, hogy magyar ember nem emelheti fel a szavát, nem kérhet semmit. Ehhez képest a rendszerváltás utáni hetekben erősen önszerveződő magyar közösséggel találták szembe magukat, amely képes volt és akart is harcolni saját jogaiért.
Körmöczki szerint a román sajtó által folyamatosan generált félelemérzet sem vezethetett volna el az atrocitásokig, ha a történet mögött nem áll egy jól kidolgozott bukaresti forgatókönyv. Legtöbben a volt Szekuritáté szerepét látják az események hátterében, amelynek emberei így próbálták bizonyítani pótolhatatlanságukat egy új román titkosszolgálati rendszer létrehozásában. A gyanút igazolja az a tény, hogy Ion Iliescu államfő sem román, sem magyar kérésre nem volt hajlandó Marosvásárhelyre utazni, hogy tárgyaljon a két közösség vezetőivel. Körmöczki kicsinek tartja annak valószínűségét, hogy valaha hivatalosan is kiderüljön a teljes márciusi igazság.
A fekete március kronológiája
Március 15. Ismeretlen tettesek összefirkálták a marosvásárhelyi Avram Iancu-szobrot. A szobor talpazatára ez írták rá: LE VED. Noha a helyi román rendőrség arra a következtetésre jutott, hogy magyarok a tettesek, nyelvészek szerint az elkövetők románok voltak, akik nem ismerték a magyar nyelvet. Március 16. Délelőtt 11 órakor a Tudor lakónegyedi 28-as számú gyógyszertár ablakában magyar felirat jelent meg. Részeg, randalírozó románok csetepatéjára kisebb tömeg verődött össze a patika előtt: betörtek ajtót, ablakot. A riadóztatott rendőrség hamar távozott, nem vontak felelősségre senkit. A két órán belül összeverődött, többszázas tömeg megverte a Magyar Televízió két operatőrét, a Népújság két újságíróját, majd feldúltak egy tömbházlakást, amelynek erkélyén egyenjogúságot követelő magyar–román felirat jelent meg. A tömeg levonult a városba, és mindenhol letépték a magyar feliratokat.
Március 17. Tőkés László- és Smaranda Enache-ellenes szlogeneket kiabálva román tüntetők járták a belváros utcáit, tereit. A tömeg a főtéren kötelet kért Sütő Andrásra, Tőkés Lászlóra és Király Károlyra. Március 18. A Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) március 17–18-án kétnapos kongresszust tartott Marosvásárhelyen. A kongresszus nyilatkozatot fogadott el a magyar oktatással kapcsolatban. Szünetében a környéken tartózkodó románok több magyar fiatalt felpofoztak. Március 19. Sütő András megafonon kijelentette, hogy Kincses Előd lemondatása jogtalan, és arra kérte az embereket, menjenek haza. A délelőtt városszerte randalírozó román tömeg – amihez délután hozzácsapódtak a Görgény völgyéből érkező csoportok – megérkeztek a Bolyai utcában található RMDSZ-székházhoz. A vasajtót betörve elfoglalták az udvart. A magyarok a padlásra menekültek. Ekkor Ioan Judea ezredes szavát adta Sütő Andrásnak, hogy nem esik bántódása, ha lejön, de a feldühödött tömeg a katonák közömbössége mellett rátámadt a magyarokra. Sütő András fél szemére megvakult, több oldalbordája eltört. A tömeg a Marosvásárhelyi Rádióhoz vonult, hogy meglincselje a magyar szerkesztőket. Egy román szerkesztő lélekjelenlétének köszönhető, hogy a tömeget sikerült meggyőznie: nincsenek itt a magyarok, már elmentek. A városban randalírozók rengeteg magyart megvertek.
Március 20. Óriási magyar tömeg vonult ki a város főterére, igazságot követelve. Hamarosan román ellentüntetők sorakoztak fel a tér szélén. A délutáni órákban a szaporodó marosvásárhelyi románság újabb erősítést kapott a Görgény-völgyéből. A fejszékkel, botokkal, kaszákkal felfegyverkezett románok – a rendőrkordonon áthatolva – rárontottak a magyarokra. A térről kiszorított magyarok szétszedték a padokat, és visszaverték a románokat. Az állóháború pillanataiban egy teherautó nagy sebességgel a magyar tömegbe hajtott. Egy magyar meghalt, több megsebesült, illetve a kocsi platóján utazó egyik román is életét vesztette. A környékbeli magyar falvak lakói elzárták a főutakat, hogy megakadályozzák a román utánpótlást.
Este nyolc órakor hidegvölgyi cigányok csatlakoztak a magyarokhoz, de a döntő ütközetre 11-kor került sor, amikor Nyárád-menti székelyek érkeztek a városba. A főtéren tétlenül álló katonai harckocsikon átjutva, a botokkal, vasvillákkal felfegyverkezett székelyek kiverték a főtérről a románokat. A győzelmet a magyar himnusz eléneklésével ünnepelte a tömeg, a polgármesteri hivatalra kitűzték a magyar zászlót.
Március 21. Hajnalban a román hadsereg elit ejtőernyősei és egy gyalogos zászlóalj érkezett a városba, ők állították helyre a rendet. Az összetűzéseknek 5 halálos áldozata, továbbá 300 sebesültje volt. A bíróság mintegy 40 magyart és cigány embert ítélt több-kevesebb börtönbüntetésre. Egyetlen román ember kapott csendháborításért pénzbüntetést.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hoppon maradt pártaktivisták hozománya
Az erdélyi magyarság Trianon utáni történetét, és főleg a második világháborút követő kommunista időszak históriáját ismerő ember számára a huszonöt évvel ezelőtti marosvásárhelyi fekete március lincsszagú napjai nem véletlenszerűek. Mondom ezt annak ismeretében, hogy az évfordulós összeállításra készülődve átnéztem az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményeket érintő, vagy éppenséggel feldolgozó magyar és román nyelvű újságcikkeket, tanulmányokat, illetve néhány könyvet. Előzmények dolgában nem lehet eléggé visszamenni az időben ahhoz, hogy az ember észrevegye Székelyföld „fővárosának” román „műveleti területté” nyilvánítását a többségi hatalom részéről. Az 1952-ben szovjet nyomásra létrehozott, Marosvásárhely székhelyű Magyar Autonóm Tartománynak az 1960-as évektől kezdődő gyors és módszeres elsorvasztása ezt igazolja. Jó tíz évvel később, 1973-ban a még mindig kétharmad-egyharmad arányú magyar-román lakosság – nyolcvanezer magyarra jutott negyvenezer román – sok fejtörést okozhatott a román pártvezetésnek, amiről a bukaresti magyar nagykövetség kulturális attaséja, Karikás Péter titkos jelentésében így fogalmazott: „Az utóbbi hónapokban érezhetően fokozódtak az asszimilációs törekvések. Fokozódik a román betelepítés, és ezzel a nacionalista nyomás. Alig két hete, január 24-én, a román fejedelemségek egyesülését kiemelkedő évfordulóként ünnepelték Marosvásárhelyen. A város főterén tartott tömeggyűlés pogromhangulatú extázisba torkollott, melynek célja a magyar tömegek megfélemlítése volt”.
A korabeli magyar pártvezetéshez érkező riasztó jelzések jól érzékeltetik a marosvásárhelyi közállapotok súlyosságát. Az ötvenes években még jelentős magyar intézményhálózattal, a gazdasági életben is számottevő magyar vezetői jelenléttel rendelkező Marosvásárhely Kolozsvár mellett Erdély legfontosabb magyar centrumának számított. De nem sokáig. Kolozsvár gyors és módszeres leépítését könnyebb volt megejteni, hiszen a „ledolgozandó” magyar felesleg arányaiban kisebb volt, mint a marosvásárhelyi. A felgyorsított iparosítással, a magyar felső-, majd a középvezetők lecserélésével, a magyar oktatás – a középiskolák és a MOGYE – kétnyelvűvé alakításával akarták minél hamarabb megtisztítani a székely „fővárost” a zavaróan magas magyar jelenléttől. Úgy tűnik, mindenféle igyekezet ellenére homok került a fogaskerekek közé: a rendszerváltáskor nyilvánosságra került 1985-ös párthatározat szerint az akkori 56 százalékos magyar lakossági arányt felgyorsított betelepítésekkel akarták az ötéves terv végéig 50 százalék alá szorítani. Ennek rendelték alá a párt erőforrásait: a kommunista aktivisták mellett a folyamatot teljes erőbedobással egyengette és felügyelte a Szekuritáté is.
Modern szóhasználattal élve a kommunista projekt jó úton haladt a beteljesülés fele, de a történelem kiszámíthatatlansága 1989 decemberében egycsapásra felborított mindent. Képzeljük bele magunkat az új Tudor-negyedbe telepített román milicisták, katonatisztek, tanárok, vállalatvezetők és főleg a jól fizetett szekusok bőrébe. Ráadásul utóbbiak jó részének kötelezővé tették a bűnös magyar nyelv elsajátítását, hogy ne kelljen magyarokra bízni a nemzetállam homogenizálásának legfontosabb teendőit. Rossz időben jött hát az 1989-es forradalom Marosvásárhelyen. A rendszer emberei nem akartak dolgavégezetlenül továbbállni egy olyan városból, amelyben az egyre hangosabb magyar lakosság visszakövetelte, amit éppen tőlük vettek el jól átgondolt tervek alapján.
Ez tehát dióhéjban a marosvásárhelyi fekete március előzménye. Egyszer talán az is kiderül, hogy az elmaradt betelepítések ellensúlyozására kitervelt tömeges magyarlincselés forgatókönyvében milyen szerepet vállaltak a legkülönbözőbb román értelmiségi csoportok. Merthogy nem a Görgény-völgyi román parasztember volt a fő bűnös, az már biztos.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Rekviem a meg nem született gyermekekért
Abortusz tekintetében is negatív európai rekordokat döntöget Románia. Noha 25 év alatt a terhesség-megszakítás kilencvenes évekbeli aránya 90 százalékkal csökkent, a művi vetélésekben továbbra is vezetünk. A roppant alacsony termékenységi mutatók okairól szakemberekkel beszélgettünk.
Ezer szülésre 480 terhesség-megszakítás jut Romániában, ez az Európai Unió tagországai között messze a legmagasabb arány. Az 1990-es évek művi vetélést rögzítő adataihoz képest a mai akár paradicsomi állapotnak is tekinthető, hiszen két évtized alatt kilencven százalékkal csökkent az abortuszra jelentkező nők aránya. Mégis a Románia-szerte elvégzett napi 400 terhességmegszakítás nemcsak az egyházakat, hanem egyre több civil szervezetet is riadóztat. Az ország 60 városában március 18-25-e között az Élet heteként megtartott civil kezdeményezésű rendezvény csúcspontja az Élet menete című tömeges felvonulás volt. A Down-kóros gyerekek világnapján megtartott demonstráció főszervezője, az Egyetemisták az Életért Egyesület közleményében úgy fogalmaz: kezdeményezésük nem politikai és nem vallási kötődésű. Nem az abortusz betiltását kérik, hanem arra hívják fel a közvélemény figyelmét, hogy az emberi lét a fogantatással kezdődik. A szervezet szóvivője szerint fontos lenne a különböző problémákkal küszködő nők felkarolása, hogy magzatukat kihordhassák. A megmozdulás szervezői úgy vélik, az egészségügyileg problémás magzatú anyák bátorítása, támogatása teljességgel hiányzik Romániában, ezért az esetek többségében számukra az abortusz az egyetlen megoldást.
Abortusz megrendelésre
Az abortuszt nemcsak az egyházak nem támogatják, hanem az orvostársadalmon belül is viták övezik. Dr. Nagy Barna, a marosszentgyörgyi Meddőségi Klinika nőgyógyász-főorvosa szerint nem kevés az olyan nőgyógyász, akinek a művi vetéléssel szemben morális fenntartásai vannak, emiatt nem vállalja. „A nőgyógyász-szakma nem a terhességmegszakításról szól, így azok, akik különböző okokra hivatkozva nem vállalják, folytathatják szülész-nőgyógyász tevékenységüket: abortuszra senki nem kötelezheti az orvost, így büntetéstől sem kell tartania.” A szakember elismeri, hogy az Európai Unió viszonylatában Románia rendelkezik a legnyitottabb abortuszszabályozó törvénykezéssel. A magzat 3 hónapos koráig, kérésre, bármelyik nő jelentkezhet művi vetélésre, és a kérés aláírása után az engedéllyel rendelkező állami és magánklinikákon, illetve nőgyógyászati rendelőkben a sebészeti beavatkozást el is végzik. A szakorvosi javallatra kért abortusz a magzat három hónapos kora után is megtörténhet, amennyiben fejlődési rendellenességek, betegségek mutathatók ki, vagy a magzat kihordása az anya életét veszélyezteti. A legtöbb abortusz azonban egyéni kérésre történik.
A gazdaságilag, társadalmilag, szociálisan sokkal fejlettebb országok igyekeznek valamilyen formában korlátozni az abortuszhoz való hozzáférés lehetőségét. Az Európai Unió tagországai közül Németországban és Észak-Írországban van a legszigorúbb előírás, ugyanakkor a magyarországi példa Románia számára is jól jöhetne – magyarázza a nőgyógyász. Magyarországon különböző szakorvosokból és pszichológusból álló orvosi bizottság dönt arról, hogy a páciens kérésére javasolja-e a terhességmegszakítást. Amennyiben ezt szociális okokra hivatkozva kérik, szociális ankét előzi meg az orvosi bizottság javaslatát. A pácienssel pszichológus is elbeszélget. Amennyiben az érintett az orvosi bizottság javallata ellenére dönt az abortusz mellett, további két hét gondolkodási ideje marad, és csak azután végzik el a beavatkozást. A magyar egészségügy sem tiltja az abortuszt, azonban mindent megtesz azért, hogy beavatkozás előtt felvilágosítson a lehetséges következményekről, illetve meggyőzze a nőket arról, hogy érdemes kihordani a magzatot. A tapasztalat azt mutatja, a szakemberek bátorítására sokan lemondanak a művi vetélésről. Nálunk ez a gyakorlat hiányzik, azaz nincs semmiféle szűrő, ami lelki vagy szociális segítséget nyújthatna a kritikus helyzetbe kerülő kismamáknak.
Fakultatív szexuális nevelés
A rendszerváltás után a nőgyógyászati klinikák keretében elindított családtervező rendelők hálózata 25 év után sem tudott felnőni feladatához. Ennek fő okát Nagy Barna abban látja, hogy sokan ma sem tudnak létezésükről. Mivel ezekbe a központokba küldőpapír nélkül lehet bejutni, a háziorvosok nem irányítják ide a pácienseket. A családtervező rendelőkben a lélektan dolgaiban is jártas nőgyógyászok igyekeznek családtervezési megoldásokat, terhességmegelőző módszereket ajánlani. Ez azért is fontos, mert a fogamzásgátló tablettákat szakorvosnak kell felírnia, hiszen szedése kockázatokkal jár, negyven év fölött pedig nem ajánlott.
A rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban azonban sok minden megváltozott a tájékozódás terén. Az abortuszt kérők soraiban a 20–40 év közötti korosztály alulreprezentált. A művi vetélést választók többsége a szociális gondokkal küszködők vagy a mélyszegénységben élők közül kerül ki, illetve jelentős számot képviselnek a negyven év feletti nők, akik úgy hiszik, ők már nem eshetnek teherbe. A legtermékenyebb korosztály – a 20-40 év közötti nők – jellemzően tájékozottabbak a terhességmegelőzési módszerekben.
A holland vagy a svéd 1 százalék alatti abortuszbeavatkozási arányhoz képest a 10 százalékos romániai adat riasztóan magas érték. Dr. Nagy Barna nőgyógyász a fő okot a fakultatív egészségügyi és szexuális nevelésben látja. Igaz ugyan, hogy valamilyen rendszerességgel minden nőgyógyász tart iskolai szexuális felvilágosítást, de ezek az órák rapszodikusak: mivel nem kötelezőek, az iskola és az osztályfőnökök hozzáállásától függ. Fontos volna tudatosítani a terhességmegszakítás lehetséges rizikóit is, amelyek egy későbbi, kívánt terhesség elmaradásában jelentkezhetnek. „A Meddőségi Klinikán sok olyan 30-40 év közötti nő páciensünk van meddőségi tünetekkel, akik fiatalabb korukban művi vetélésen estek át. Igaz, hogy a több kockázattal járó, egykori kaparásos módszer helyett a mai, modern, a magzatot a méhből szippantásos eljárással eltávolító, mintegy öt perces sebészeti beavatkozás biztonságosabb, ám a fertőzéssel járó következmények ma sem zárhatóak ki” – magyarázza a klinika főorvosa.
Demográfiai zsákutca
A terhességmegszakítások számának kilencvenes évekbeli robbanásszerű növekedése a Ceauşescu-rendszer 1967-ben bevezetett abortusztiltó törvénykezésének rendszerváltás utáni eltörlésével hozható összefüggésbe – magyarázza Kiss Tamás szociológus, kolozsvári demográfiai szakember. Az 1989-ben mért 2,2-es termékenységi ráta egy év alatt visszazuhant 1,3-ra, azaz a rendszerváltás utáni években egy nőre számítva 1,3 gyerek született. Nem önmagában az abortusz törvényi engedélyeztetése okozta ezt a hatalmas növekedést: Kiss úgy véli, az okok között szerepel a szocializmus idején bevált életpálya- és családmodell összeomlása, a hirtelen jelentkező létbizonytalanság. S mára ugyan jelentősen csökkent az abortuszhoz alternatívaként fordulók száma, a termékenységi mutatók ugyanazok, mint két évtizeddel ezelőtt. A kétezres évek derekán, az 1,3-as termékenységi ráta valamelyest emelkedett néhány tizedet, azonban mára ismét mélyponton vagyunk.
„Nincs számottevő különbség a magyar és a román termékenységi mutatók között. A kelet-európai országok adatai is igen alacsony szinten konvergálnak” – magyarázza a szakember. Némi optimizmusra adhat okot az erdélyi magyarság számára, hogy a románságtól eltérően a középosztálybeli magyar értelmiségi réteg egyre gyakrabban vállal három vagy ennél több gyereket, de ezek a mutatók egyelőre mégsem tudják pozitívan befolyásolni az erdélyi magyarság általános, 1,3 körüli termékenységi mutatóit. (A lakosság számarányának megmaradásához legalább 2-es mutató kellene, minden demográfiai növekedés csak e fölött lehetséges).
Kiss Tamás érdekes jelenségnek tartja, hogy a Ceauşescu-rendszer mindenféle abortusz-ellenes tiltása ellenére csak a roma kisebbség termékenysége volt magas. A cigányság hátrányos helyzete miatt nem jutott hozzá a tiltott terhességmegelőző és terhesség-megszakító eljárásokhoz. Az erdélyi magyar nők termékenysége a kommunizmus idején a román átlag alatt mozgott, és a köztük lévő arány csak az elmúlt két évtizedben egyenlítődött ki.
Európa nagy problémája, hogy a hagyományos családmodell mindenhol felbomlott, mégis a legsúlyosabb demográfiai helyzet Kelet-Európában van. A vidékek közötti termékenységi különbségek Erdélyben is eltűntek. A Székelyföld katolikus részeinek gazdagabb gyermekáldása szintén a múlté – magyarázza Kiss Tamás. Úgy véli, a francia, az északír vagy az angol demográfiai növekedés kulcsa az életpálya-kiszámíthatóságban, és a népesedéspolitikai intézkedések kontinuitásában keresendő. Ezek hatékonysága összefügg az állam erre fordítható forrásaival.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A megtisztító, felemelő ünnep
Miben rejlik a gyülekezet, az egyházi közösségek megtartó erejének titka? A volt kolozsvári, immár hat éve marosvásárhelyi plébános és egyházi publicista, Oláh Dénes a hit rejtelmeiben igazít el. Húsvétváró beszélgetésen jártunk a 33 éve szolgáló római katolikus főesperesnél.
– A marosvásárhelyi Keresztelő Szent János Egyházközség plébániája, udvara, épületei, étkezdéje hétezer lelket számláló nagy gyülekezet főhadiszállása. A csendes falusi vagy külvárosi parókiák, plébániák meghittségéhez szokott ember csodálkozva nézi a nyüzsgést, az egymást követő szentmiséket, lelkigyakorlatokat, az egyházi és világi foglalkozások sokaságát. Szereti ezt a nagyvárosi munkát?
– A lelkem mélyén mindig falusi pap akartam lenni, ezért erre csak 3 évet kaphattam az eddig eltöltött 33 évnyi szolgálatból. A városi pasztoráció kicsit másabb. A városi ember sokkal több külső hatásnak van kitéve, több odafigyelést igényel. Sok faluban még működnek a megtartó közösségek, akármit szervezünk, odahozza az embereket. A városnak nagy a szétszedő ereje. Csúnya szóval fogalmazva, a városi embereknek jó meleget kell készíteni ahhoz, hogy egybetartozzanak. Nehezebb eljutni a szívükhöz, de igen hálás közösség. Ha egy tízemeletes lépcsőház negyven családjából csak öt-hat gyakorolja a hitét, az elenyésző arány. Ezért számukra az egyházi közösség a megtartó erő. Ha a városi ember felfedezi, hogy a gyülekezet olyan közösség, ahova örömmel járhat, nagyon jó egyházközség alakul ki.
– Minden azon múlik, hogy a gyülekezetnek közösségépítő, jó lelkésze legyen?
– A mai világ jellegzetessége, hogy a közösségek léte jórészt a karizmatikus emberektől függ. Ha a lelkész képes megszólítani őket, a szó jó értelmében be tud bújni a bőrük alá, beengedik őt a szívükbe és a lelkükbe. Egyszer azt mondtam: a harmadik évezred plébániáját a plébános és baráti köreként képzelem el. Minden aktív hívemnek a barátommá kell válnia. Aki nem lesz a barátom, azt nem tudom megszólítani. Látni kellene vasárnaponként, amikor a szentmiséről kilépő emberekből körök alakulnak az udvaron. Mindenik azt szereti, ha odalépek hozzájuk. Az emberek nemcsak azt várják el, hogy gyerekeikkel foglalkozzam, és meglátogassam az öregjeiket, hanem álljak szóba velük, megkérdezzem, hogy vannak.
– Jórészt városi gyülekezetekben szolgált. Mindenhol egyformán várták a húsvét ünnepét?
– Van egy rádióműsorom, ahol ünnepek előtt elmondom: az ünnep nem úgy kezdődik, hogy reggel felkelek, és megnézem a naptárban, hogy ma húsvét van. Ha ezt akkor reggel vesszük észre, már nem ünnep. Minden ünnep olyan mélységű, és annyit ér, amennyit rákészülünk. Ezért van karácsonyi előkészületre az adventi négy hét, húsvét előtt a hat hét keresztút. Katolikus hitünk szerint ennek a csúcsa egy jól végzett szent gyónás, amikor a lelkünkben végzünk nagytakarítást. Bűnbánatom csak akkor teljes, ha néven is nevezem a bűnt, amit elkövettem.
– Templomaink rendszerint a nagy ünnepeken telnek meg. Aki ünnepek alatt sem jut el szentmisére vagy istentiszteletre, átérezheti-e húsvét üzenetét?
– A házhoz szállított üdvösség mítoszát el kell felejtenünk. Egy tévés vagy rádiós istentisztelet azokon segít, akik valamilyen okból akadályoztatva vannak. Ha viszont az ember veszi magának a fáradtságot, és ünneplőbe öltözve eljön, az ünnep kisugárzó erejéből, az isteni kegyelemből ő is részesül. A közösségi erő a hit megéléséhez abban az emberben is elindíthat metamorfózist, aki ritkábban jut el templomba. A közösségben átélt kegyelem legszebb példája egy jól megkomponált zarándokút. Többször vezettem zarándoklatot Medzsugorjéba. Elmagyaráztam híveimnek, hogy nem szenzációt látni megyünk, hanem a szenzáció bennünk fog végbe menni. Szinte repültünk hazafele: a hat nap hitben feltöltődött és összekovácsolt csapatot hozott össze, ami a kegyelem legszebb átélésének példájaként rögzült bennünk. Erre a kegyelemre vágyunk húsvét ünnepén is.
– Hogyan tapasztalja: az emberek a karácsony vagy a húsvét üzenetét képesek jobban befogadni?
– A karácsony kicsit az érzelem, a húsvét a hit ünnepe. A kicsi Jézuskával be lehet kopogni az emberek szívén. Karácsony a megajándékozott emberiség ünnepe, hiszen Isten a fiát küldte nekünk. Viszont mekkora dolog az, hogy Jézus az utolsó vacsorán odaadja a kenyeret és a bort: ez az én testem, ez az én vérem, vegyétek és egyétek. Majd nagypénteken végighordozza keresztjét, és megfeszíttetik. Ünnepe annak van, akiben tudatosul: Jézus érte halt meg. Feltámadása után összesen 10-11 alkalommal jelenik meg övéinek, nemcsak együtt esznek és isznak, hanem a feltámadottól parancsot is kapnak: hirdessétek az evangéliumot, kereszteljétek meg az embereket. Én veletek maradok. Ők ezt nemcsak, hogy elhitték, hanem elindultak, és életüket adták érte. Kétezer éve ez az egyház hite. Pál apostol azt mondja: ha Krisztus nem támadt volna föl, akkor hiába való volna a mi hitünk. A hit adja a létalapját mindannak, amit teszünk. Ezért a hitünk központja a húsvét. A húsvétban nyer értelmet küzdelmünk, szenvedésünk és lemondásunk.
– Mennyire nehéz ma istenfélő keresztény embernek lenni és megmaradni?
– A hitük szerint élők soha nem voltak túlsúlyban a társadalomban. Ez a réteg mindig egy kisebbség volt, de vallom, hogy építő kisebbség. Az embereket rengeteg információ éri, amit viszont a lelkész képvisel, az csak egy a sok közül. Létezik egy közhangulat. Egy buzgó család gyereke, aki rendszeresen eljár hittanórára, a heti 168 órából velem tölt kettőt. Utána egy csomó helyen egészen mást tapasztal. Nagyon karizmatikus papnak kell lennie annak, aki ellensúlyozni tudja benne a többi kihívást. Elevenen él bennem annak a kolozsvári kisfiúnak a története, akit egyszer megkértem vallásórán, hívja el szüleit is a templomba. Azt üzenték a gyerektől, hogy hülye vagyok. Keresztény emberként csak erős hittel lehet megállni a világ kihívásai előtt. Kik a hangadók a munkahelyeken, a világi közösségekben? Legtöbbször olyanok, akik semmit nem képviselnek, csak rombolnak. A hittel élő ember inkább szerényen meghúzódik. Gyakorta gúnynak, csípős megjegyzéseknek van kitéve, mégis kitart hite mellett. A hívő sok közönyös ember között él. Veress László nyugdíjas paptestvérem megfogalmazása jut eszembe: a közöny a bűnön túli állapot. Akinek ez beférkőzik a lelkébe, olyan lesz, mint a kiégett tetőcserép. Pedig Isten azt akarja, hogy már itt, a földön boldogok legyünk, csak nem tudjuk, hogyan kell boldoggá válni, tartalmas életet élni.
– Mi történik, ha valaki csalódik saját papjában, és emiatt fordít hátat gyülekezetének?
– Ne feledjük, hogy a pap is ember, neki is meg kell vívnia a saját harcát. Meggyőződésem, hogy a lelkipásztorok nemcsak a templomban, hanem az utcán is szeretnének lelkipásztorok maradni, mert csak így van hitele annak, amit mondunk. A papi hivatás nem nyolcórás munka: ő mindig pap, és soha nem magánember. Van egy teóriám: az Ószövetség végén maga a mindenható Isten is belátta, hogy a felhőkből nem lehet szót érteni az emberrel, ezért Fiában, Jézusban vált emberré. Nagyon fontos tehát a személyes kapcsolat. Ha a magatartásomban, az életvitelemben, a szolgálatomban a hívem meglátja azt a többletet, hogy én valakinek a nevében beszélek, és cselekszem, akkor ez sok embert meg fog érinteni. Amikor tavaly a csíksomlyói búcsúra készültem, tudtam, hogy beszédemmel tömegeket nem fogok megszólítani, de embereket igen.
– Európában egyre kevesebben vállalják a papi hivatást, egyre kevesebben járnak templomba is. Az egyház új evangelizációról beszél. Mivel lehet elmélyíteni a hit kérdését?
– Jézus 12 embert választott ki, az egyház megalakulásakor 120-an lehettek, az első pünkösdkor háromezren keresztelkedtek meg. Amikor Pál apostol Kis-Ázsiában megalakította saját sejtjeit, mindössze néhány embere akadt a hatalmas pogány tengerben. Ehhez képest a ma élő sok százmillió hívő egy hatalmas keresztény tömeget képez világszerte. Szükség van az evangelizációra. A gyerekekkel, fiatalokkal intenzíven foglalkozunk. Táborokat szervezünk, nagyon komolyan vesszük a bérmálásra történő felkészülést. Én optimista vagyok. Fiatal koromban egyszer egy ünnep előtt azon búslakodtam, hogy szülőfalumban, Korondon kevesen járnak a templomba. Az idős plébános erre azt mondta: ha 1911-ben, amikor a mai templom épült, mindenki járt volna Isten házába, kétszer ekkorát kellett volna építeni. És igaza lett: a háromezer lélekből nagy ünnepeken legalább ezerötszáz mindig eljön, és zsúfolásig megtöltik a templomot.
– Tud-e igazán felszabadultan ünnepelni a ma embere?
– Sajnos nem! A legnagyobb ünneprontó a televízió, mert mindig eléje kívánkozunk. Ha igazából ünnepelni akarunk, vissza kell térnünk eleink szokásaihoz. Az egyházi ünnepekhez kapcsolódó népszokásainknak megvan a helyük, a szépségük, a varázsuk. Nem hiába mondjuk, hogy hagyományaiban él a nemzet. Az ünnepnek van egy komoly teológiai tartalma, töltete, amit kiegészít a játék. Mert ünnepelni kell! A templomi szentmise, istentisztelet után jön az ünnepi ebéd, és utána következnek az ünnepi játékok. Az ember homo ludens, az Úristennek öröme telik a játszó emberben. A mogorva, mindenben kritikus, hibát kereső ember képtelen felszabadulni. Játszani csak a könnyed ember képes, aki megtisztult, túljutott feszültségein, a metamorfózison. Erre való az ünnep, amely megtisztít, felemel, kiemel a gondokból.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Autonomisták és regionalisták között az EMNP
Az Európai Szabad Szövetség (European Free Alliance – EFA) Németországban tartott éves kongresszusán egyhangúan elfogadták az Erdélyi Magyar Néppárt tagfelvételi kérelmét. Szilágyi Zsolttal, az EMNP elnökével a párt előtt álló új kihívásokról és lehetőségeiről, az őshonos európai kisebbségek uniós esélyeiről, az erdélyi magyar–magyar párbeszédről beszélgettünk.
– Mit jelent az Erdélyi Magyar Néppárt számára egy regionalista, autonomista európai pártszövetség tagja lenni?
– Az Európai Szabad Szövetség vezetőivel és pártjaival több mint tízéves kapcsolat köt össze. Az EFA az egyetlen olyan európai pártszövetség – és az Európai Unió szintjén bejegyzett európai párt –, amely nyíltan és minden politikai cenzúra nélkül képviseli tagpártjainak az autonómiára és az önrendelkezésre vonatkozó programját. Az önrendelkezésnek persze különböző szintjei vannak, és minden közösség, amely veszélyben érzi magát, küzd azért, hogy saját maga dönthessen sorsáról. Így teszünk mi is. Ez a döntés tehát azért is nevezhető történelminek, mert első alkalommal kerül egy erdélyi magyar párt az európai autonomisták és regionalisták pártszövetségébe. Tőkés László EP-képviselőként 2008-ban és 2009-ben az Európai Szabad Szövetség frakciójának tagjaként működött. Kölcsönösen hasznos volt az akkori együttműködés. Bennünket olyan értékközösség köt össze az EFA-val, amely a trianoni dilemmát is értelmezhetővé teszi Nyugat-Európában.
– Milyen támogatásra számíthat az Erdélyi Magyar Néppárt az Európai Szabad Szövetség részéről?
– Ez elsősorban erkölcsi és politikai támogatást jelent. Az EFA-nak nyilván nincsenek olyan költségvetési tartalékai, hogy tagpártjainak anyagi helyzetén javítani tudjon, több tagállamban ez tilos is. A legfontosabb, hogy tagjai vagyunk egy nemzetközi rendszernek, amely az erős, központosított tagállamok Európája helyett egy olyan unióért küzd, amelyben nem nyomják el a nemzeti régiókat és az őshonos közösségeket. Az EFA alapszabályzata szerint jelenleg megfigyelői tagságot kaptunk: részt vehetünk a pártszövetség minden tevékenységében, a közgyűlésen való szavazati jogunk azonban csak a teljes jogú tagság elnyerésekor, jövőre lehetséges.
– Puhatolóztak-e az Európai Néppárt irányába is?
– Az Európai Néppárt tisztségviselői világossá tették, hogy egyetlen olyan pártot sem vesznek fel tagjaik sorába, amely ellen vétót emelhet az illető országban már létező tagpárt. Az RMDSZ eddigi hozzáállásából arra következtettünk, hogy blokkolja az Erdélyi Magyar Néppártnak az Európai Néppárthoz való közeledését, és valószínűleg ez történne a román tagpártok részéről is. Úgy vélem, számunkra a nagy nyereség az, hogy erdélyi politikai erő az európai autonomistákkal és regionalistákkal egy pártszövetségben tud dolgozni. Természetesen más politikai csoportokban is megtalálhatóak azok az európai parlamenti képviselők, akik valamely nemzeti közösség tagjaként kerülnek megválasztásra, azonban az Európai Szabad Szövetség kifejezetten az európai autonomistákat és regionalistákat gyűjti össze. Éppen ezért különbözik az ideológiai alapon szerveződő pártszövetségektől.
– Az Európai Néppárt parlamenti frakciója Brüsszelben, az Európai Parlamentben rendezett közmeghallgatást az őshonos európai közösségek helyzetéről, amelyen ön is részt vett. Hogyan látszik ma Brüsszelből az európai nemzeti kisebbségek ügye?
– A közmeghallgatás azért volt újdonság, mert az Európai Néppárt hosszú évek után először rendezett ilyent, amely kifejezetten az európai őshonos nemzeti közösségek helyzetéről szólt. Szinte mindenki azt hangsúlyozta, hogy az Európai Unió óriásit mulaszt azzal, hogy nem törődik és mellőzi ezeknek a nemzeti közösségeknek az ügyét. Világosan el kell választanunk a bevándorlókat és a szexuális kisebbségeket az őshonos nemzeti közösségek helyzetétől. Az Európai Unió 25 tagállamával ellentétben az Európa Tanács 47 tagállamot számlál, és az ET elég sok dokumentummal rendelkezik az európai őshonos nemzeti közösségek jogairól. Ez egy fontos támpont, még akkor is, ha ezek a szabályok nagyobbrészt „csak” ajánlások. Sokan úgy vélik, hogy az Európai Unió át kellene vegye ezt a joganyagot, többek között a tavaly elfogadott Kalmár-jelentést is. Az őshonos európai közösségekkel foglalkozó dokumentumok betartásának monitorizálását a bécsi székhelyű Európai Alapjogi Ügynökségre lehetne bízni. Az EU éllovasa a környezetvédelemnek, az állatvédelemnek és sok más területnek. Ha azt vesszük alapul, hogy az UNESCO statisztikája szerint az EU tagállamaiban mintegy 200 veszélyeztetett nyelv van – ezek közül 100 súlyosan veszélyeztetett, azaz el fog tűnni –, akkor érthetetlen az európai vezetők vállvonogató hozzáállása, ahogyan Brüsszelből egyik-másik őshonos európai kultúra és nyelv eltűnését szemlélik. Nem halogatható tehát az egységes minimumnak, annak az európai egyezménynek a megteremtése, amely tiltja a diszkriminációt és az asszimilációt, másrészt a pozitív gyakorlatok alapján előírja, mit kell tennie egy-egy tagállamnak. A brüsszeli meghallgatáson résztvevők egy Gál Kinga képviselő által bemutatott állásfoglalásban arra kérték az Európai Parlament legnagyobb pártfrakcióját, az Európai Néppártot, hogy helyezzen nyomást az Európai Bizottságra: legyen elmozdulás, tehát a bizottság eddigi politikája változzon meg. Az európai őshonos nemzeti közösségek problémáival szinte minden európai ország szembesül – azok a nemzetállamok is, amelyek tagadják az őshonos nemzeti közösségek létét vagy a megmaradáshoz és fejlődéshez való jogukat.
– Itthon az RMDSZ-kongresszus a párt fazonváltását hirdette meg. Mit vár el az újratervezéstől?
– Önmagában üdvözlendőnek tartom, hogy az RMDSZ belátta: módosítani, változtatni, újratervezni kell. Ez a szándék magában hordozza az eddigi hibák kijavításának az esélyét is. Az RMDSZ eddigi politikája az egypártrendszer logikájára épült: a politikum és a civil társadalom részéről csak azt tekintették partnernek, aki behódolt ennek a monolit és az autonómiát sajnos hitelesen nem képviselő politikának. Ha a kongresszus annak lesz a mérföldköve, hogy az RMDSZ-politika megváltozzék – a régóta ígért területi autonómiatervezetüket benyújtják a parlament elé, és partneri viszonyt alakítanak ki a többi erdélyi magyar párttal –, akkor ez nyilván egy új kezdet lehet. Részünkről – ahogyan eddig is – maximális a nyitás. Az elmúlt hónapokban egyébként több levelet és több kérést intéztünk az RMDSZ-hez: ezekben az erdélyi magyar párbeszéd újraindítását indítványozzuk. Sajnos, az RMDSZ nemhogy a párbeszédet nem fogadta el, hanem több levelünkre választ sem kaptunk. Remélem, hogy ez a gyakorlat megváltozik.
– Az Erdélyi Magyar Néppárt tisztújító kongresszusán többek között arról is döntés született, hogy újrakezdik a tárgyalásokat a Magyar Polgári Párttal az erdélyi magyar jobboldal erőinek egységesítésére, illetve összefogására. Az MPP elnökének, Biró Zsoltnak az RMDSZ-kongresszuson elhangzott, egyféle hűségeskünek tűnő beszéde alapján milyen esélyt lát a néppárt eme törekvésének sikerére?
– Január végétől szorgalmazom – és erre az EMNP-kongresszustól is felhatalmazást kaptam – az erdélyi magyar nemzeti oldal, a jobboldal erőinek egyesítését egy pártszövetségbe vagy koalícióba. Nem titok, hogy az elmúlt időszakban többször találkoztam Biró Zsolttal. Legutóbb azt indítványoztam, hogy a két párt elnöksége is találkozzon, ezzel is szélesítsük a párbeszéd és az együttműködés lehetőségeit. Eddig sajnos nem jutottunk egyről a kettőre. A Magyar Polgári Pártnak nyilván önálló joga, hogy az RMDSZ-szel saját viszonyt alakítson ki. Azonban tartok tőle, hogy az RMDSZ-kongresszuson elmondott elnöki beszéd olyan közelségbe hozza az MPP-t az RMDSZ-szel, amely a Magyar Polgári Párt alapítóinak és tagjainak sem fog tetszeni. Mi olyan pártot kívánunk felépíteni, amely képes az autonómiában, az önálló magyar politikában, az önálló erdélyi politikai akarat megjelenítésében gondolkodók számára sikeres és hatékony eszköz lenni. Ha az MPP vezetősége is ezt akarja, bízom benne, hogy szövetségesek leszünk.
Makkay József 
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Bibliával és festményekkel az emberek között
Pusztakamarási és kolozsvári református lelkészként több mint negyven éve szolgál. Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozójaként közben Erdély-szerte szervez képzőművészeti kiállításokat. Ferenczy Miklóssal a megalkuvás nélküli igehirdetésről, a kisember felkarolásáról, művészetekről és hitről beszélgettünk.
– A kolozsvári képzőművészeti kiállításokat látogatók – ha nem ismerik önt református lelkészként – arra gondolhatnak, hogy megrögzött műgyűjtő. Honnan ez a nem mindennapi párosítás?
– Képzőművészet iránti elkötelezettségem gyerekkori hozomány. Úgy kerültem el szülőföldemről, a Nyárád-mentéről Kolozsvárra, a Farkas utcába, hogy nagynéném, Ferenczy Júlia képzőművész maga mellé vett, mivel nem volt gyereke. Öten voltunk testvérek: odahaza igen szerény anyagi körülmények között éltünk, így jöttünk fel hárman Kolozsvárra, Imre és István bátyámmal, akikből zenész lett. Júlia néném és férje, Fuhrmann Károly iparművész műterme kiváló alapozást nyújthatott volna festészethez és grafikához egyaránt, ha igazi tehetséget éreztem volna. Édesanyám amatőrként jól rajzolt, én is örököltem némi készséget: mind Júlia néném, mind másik nevelőszülőm, Gy.Szabó Béla felajánlotta, hogy foglalkoznak velem, ha rajzolni, festeni akarok. Amikor láttam, hogy ez nekik milyen könnyen megy, nekem meg mennyire nehezen, elillant a bátorságom. Nem lett belőlem festőművész, de a családi talentumot Botond fiam vitte tovább azzal, hogy elvégezte a kolozsvári képzőművészeti főiskolát.
– A művészet iránti elkötelezettsége viszont töretlen. Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozójaként ez édes teher is?
– Amikor 1985 novemberében meghalt, Gy. Szabó Bélát én temettem el a Házsongárdi temetőben. Lelkészként a legnehezebb temetésem volt ez, hiszen életem egy darabkáját veszítettem el. Teológus korom óta a műterme mellett állt a szobám, és amikor elutazott valahova, mindenben rám hagyatkozott. Sokat segítettem neki a kiállítások megszervezésében. Júlia néném, a Gy. Szabó hagyaték örököse mindent rám testált. Akkor nagy teher nehezedett rám, de később értettem meg a jézusi tanítást, miszerint ha a terhet felveszed, egyszercsak könnyűvé válik, és gyönyörűséges lesz. Most itt tartok: nemrég szerveztük meg a 101. Gy.Szabó Béla-kiállítást Nagybányán, a Teleki Házban, és ezen a héten nyílik a 102. kiállítás a kolozsvári magyar főkonzulátuson. Amíg 1990 és 2010 között a kolozsvári esperesi hivatalban a Gy. Szabó Galériát működtettük, tíz év alatt mintegy 135 kiállítást szerveztünk, a Pata utcai gyülekezeti ház Fehér Galériájában pedig további harmincat. Már gyerekkoromban sok képzőművészt megismertem nevelőszüleim műtermeiben. A rendszerváltás után ez a szellemi örökség késztetett arra, hogy bemutatkozási lehetőséget kínáljunk az új nemzedékek számára is.
– Hogyan került lelkészi pályára egy 1969-ben érettségizett székely fiatalember, akinek a kolozsvári polgári-intellektuális környezet nemcsak zenei és képzőművészeti műveltséget, hanem nagyon jó angol nyelvtudást is adott?
– Pályaválasztásomra a Farkas utcai református templomban szolgáló László Dezső lelkész volt a legnagyobb hatással. A Nyárádszentbenedeken negyven éven át köztiszteletben álló lévita tanítóként szolgáló nagyapámtól tudtam, hogy őseink a 16. század végétől nyomon követhetően papok, tanítók, kántorok voltak. Úgy gondoltam, teológusként én is beillek e sorba. László Dezső és az akkor fiatal oktató, Juhász Tamás készített fel a felvételire. Jó tanuló lévén nem az volt a kérdés, hogy bejutok-e, hanem hogy milyen eredménnyel. Nem akartam csalódást okozni mentoraimnak. Kiváló évfolyam volt az 1969-es. A végzősök közül a többség vezető tisztségeket töltött be később az egyházi hierarchiában, sokan lettek esperesek. Az ötvenes-hatvanas évek eleji sztálinista egyházellenesség csökkenésével nőtt az érdeklődés a teológia iránt. Tanárunk, Dávid Gyula püspökhelyettes akkor még megtehette első éven, hogy mindannyiunkat behívott magához és elmondta: a Szekuritáté egyenként meg fog keresni, és felajánlja az együttműködés lehetőségét, azaz legyünk besúgók. Jól gondoljuk meg, mit írunk alá! Az évfolyamunkról egy-két később „elcsúszott” lelkészen kívül, tudtommal, senki nem kollaborált az állambiztonsággal.
– Gondolom, önt is megkörnyékezték...
– Igen, de miután nemet mondtam, a teológián nem zaklattak. Később, első gyülekezetemben, Pusztakamaráson az odaérkezésem után a falunkért felelős szekustiszt megkeresett és elmondta: ő mindent tud arról, mi történik a faluban, csak azt nem tudja, mit gondolnak az emberek. Ebben tudnék én neki segíteni. A válaszom egyértelmű volt: nem tudok és nem is akarok ilyesmiben segíteni. Miután a szekusdossziémhoz hozzájutottam, láttam, hogy rólam sokat és sokan jelentettek, de az én lelkiismeretem tiszta.
– Sütő András szülőfaluja nem jelentett kiemelt műveleti területet a magyar veszélytől tartó állambiztonság számára?
– Nem hiszem, hogy Pusztakamarás különlegesebb falu lett volna a hatalom számára, mint a többi mezőségi település. Sütő András évente néhányszor jött haza, őt nem itt kellett szemmel tartaniuk. Amikor hazatért szüleihez, templomba ritkán járt, de velem jó kapcsolatot ápolt. Főleg karácsony táján gyűlt össze a nagycsalád: ilyenkor a szüleivel együtt összeültünk és jót beszélgettünk. Ha otthon járt, rendszerint megkeresett a parókián. Nyomon követte és elismerte a gyülekezetben kifejtett munkám. Pusztakamaráson gyakori volt a vendég, hiszen Erdélyből és Magyarországról sokan ellátogattak Kemény Zsigmond sírjához. Az Anyám könnyű álmot ígér szerzője, Sütő András akkoriban már Magyarországon is ismert volt, így bekopogtattak a szülőházához is.
– Makkai Sándor Holttengere, a Mezőség milyen benyomást tett önre?
– Soha nem tudtam azonosulni a Holttengerrel, merthogy a mezőségi magyar emberről más véleményem alakult ki. A tömbmagyar vidékek egyházhoz való viszonyulásuktól eltérően a mezőségi ember mindig érezte, hogy az egyházon belül van az igazi és egyetlen megtartó erő. Egyféle búvópatakként láttam a Mezőséget, amely a föld alatt eltűnik, aztán tiszta vizű, éltető forrásként jut a felszínre. A Pusztakamaráson eltöltött nyolc és félből hat éven át beszolgáló lelkész is voltam parányi gyülekezetekben: vasárnaponként 25 kilométert is gyalogoltam esőben, hóban, mégis ez volt életem legszebb időszaka. Nemcsak azért, mert akkor született meg három gyerekünk, hanem mert ezek az egyszerű és nagyszerű emberek igazi nagycsaládot jelentettek.
– Jól választott, amikor 1982-ben ismét Kolozsvárra költözött, immár Pata utcai református lelkészként?
– Amikor 1982 májusában bejöttünk a városba, a feleségem, Annamária, aki Kolozsváron nőtt fel, sírva hagyta ott a pusztakamarási parókiát. Gyerekeim később is, éveken át kijártak nyaralni pusztakamarási családokhoz. Ma is élő kapcsolatunk van sok mezőségi családdal, akiknek az elmúlt három évtizedben lehetőségeink szerint mindig segítettünk. A Pata utcai gyülekezet hívott meg lelkésznek, miután két presbitere inkognitóban meghallgatta az istentiszteletem Pusztakamaráson. Akkor került iskolás sorba Eszter lányunk, gondoltuk, Kolozsváron könnyebb lesz. De nem volt ebben tudatosság, hogy mi feltétlenül Kolozsvárra szeretnénk jönni. Életelvem, hogy az Úristen intézi a dolgaimat: ha ő így rendezte, akkor az így van jól. Ebben a hitben költöztünk Kolozsvárra.
– Emlékszem, a nyolcvanas években azt rebesgették a kolozsvári magyarok, hogy a Patai utcai református imaház lesz az első, amelyet lebontanak. Hogyan úszták meg?
– 1986-tól 1989 decemberéig tartott a gyülekezet térdre kényszerítésének kísérlete. Körülöttünk már mindent lebontottak, cserébe már mindent felajánlottak, de a presbitérium egyemberként állt ki mögöttem: nem tágítunk. Ebben az is szerepet játszott, hogy azelőtt már lebontották a parókiánkat. Nem tudott mit kezdeni velünk a hatalom, és valószínűleg nem akart cirkuszt, így aztán körbevettek tömbházakkal, de nem bontottak le. Hihetetlen egység volt akkor a gyülekezetben. Az oktatásból, a kultúrából, minden más területről száműzött kolozsvári magyarságnak az egyháza lett az utolsó menedéke.
– Régi fényképeket láttam a nyolcvanas évek konfirmációs istentiszteleteiről, ahol népviseletbe öltözött fiatalok hatalmas csapata állja körül az úrasztalát. Hányan konfirmáltak akkoriban?
– Egy-egy évben annyian, mint ahányan manapság konfirmálnak Kolozsvár tizenkét gyülekezetében összesen, azaz százötvenen is. Három iskola magyar diáksága járt hozzánk vallásórára és konfirmációra. Kiránduló lelkészként ismertek Kolozsváron, mert nagyon sokat utaztam Erdélyben a fiatalokkal. Igazi csapattá kovácsolódtunk. Ma is sokukkal tartom a kapcsolatot, követem az életútjukat. Igaz, többségük már rég külföldön él. Nem véletlen, hogy az egykori 3400 lélekből mára 2000 maradt a gyülekezetben. Huszonöt év alatt 1500 személlyel többet temettem, mint ahányan születtek. Öröm az ürömben, hogy a rendszerváltás körüli években tapasztalt rengeteg vegyes házasság – a gyülekezetben akkoriban minden második magyar fiatal nyelvileg vegyes házasságba lépett – mára jelentősen megváltozott.
– Az 1953-ban épült imatermet ötven évre rá, 2013-ban alakították át tágas templommá, toronnyal, több funkciós gyülekezeti házzal. A lebontott, régi parókia helyett új épült. Miközben nyugdíjba készül, nem aggasztja, hogy néhány évtized múlva ki lakja majd be ezt a magyar oázist a Pata utca sarkán?
– Úgy szeretnék mindent átadni utódomnak, hogy az építkezések, a felújítások befejeződjenek, és ő csak lelkigondozással törődhessen. Úgy gondolom, ma ez az egyház legfontosabb feladata. A gyerekekkel kell kezdeni, mert ők lesznek a leendő keresztény családok alapjai. Minden lelkész számára nagy kihívás, hogy a régi gyülekezeti életet miként tudjuk megtartani. Ugyanakkor látni kell, hogy az Úristen az, aki megtart bennünket. Egy lelkész ebben hisz, ebben bízik, és ezt hirdeti híveinek.
Ferenczy Miklós
Nyárádszentbenedeken született 1950-ben. Tíz éves korában került kolozsvári nevelőszüleihez, Ferenczy Júliához, majd Gy. Szabó Bélához. 1969-ben érettségizett, és a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatója lett. Püspöke Marosvásárhelyre akarta segédlelkésznek kinevezni, ő inkább mégis Pusztakamarást választotta. Nyolc és fél év mezőségi szolgálat után 1982-ben került Kolozsvárra a Patai utcai református gyülekezetbe. A Szekuritáté szorosan figyelemmel követte tevékenységét, amiről vastag szekus dosszié árulkodik.
1990 után Gy. Szabó Béla hagyatékára alapozva létrehozta a Gy. Szabó Béla Galériát. Az elmúlt 25 évben mintegy 250 erdélyi képzőművészeti kiállítás megszervezésnél bábáskodott.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Kiss Sándoroktól a megújítandó RMDSZ-ig
Újabb vitatott múltú politikus, a Bihar megyei RMDSZ elnöke, Kiss Sándor került a DNA hálójába. Tucatnyi cég tulajdonosaként a kilencvenes években színre lépő Kiss korábban sem riadt vissza a törvénytelenségektől. Derzsi Ákos politikustársát is megkérdeztük: milyen jövő várhat a megyei RMDSZ-re?
Huszonnégy órára őrizetbe vette június 2-án Kiss Sándort, a Bihar megyei RMDSZ elnökét és a Bihar megyei önkormányzat alelnökét az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA). A táblabíróság ugyan elutasította a letartóztatási kérelmet, helyben hagyta viszont az alapfokon elrendelt 60 napos bírósági felügyeletet. Kiss a vizsgálat ideje alatt nem töltheti be a megyei önkormányzat alelnöki tisztségét.
Az RMDSZ-es politikus ellen a DNA 2014-ben indított bűnvádi eljárást hivatali visszaélés és pénzmosás vádjával. Az ügyészségi közlemény szerint Kiss Sándor és gyanúsított társai törvénytelen eszközökkel mintegy 4,3 millió eurót kaptak azért, hogy bizonyos cégeket kedvező elbírálásban részesítsenek a közbeszerzési pályázatokon. A forgatókönyv minden esetben azonos. A sikeres pályázatot nyert romániai cégek külföldi gyártóktól vásároltak használt gépeket – angliai és amerikai cégeken keresztül – az eredetileg kialkudott árnál sokkal drágábban. Az ügyészség bizonyítékai szerint a többszörös árkülönbözetet a beiktatott külföldi közvetítő cégek Kiss Sándornak és az ugyancsak nagyváradi üzletembernek, Mudura Sándornak fizették ki. A bűnvádi eljárás beindítása után nem sokkal Mudura Sándor meghalt.
A Kiss Sándor előzetes letartóztatását kérő DNA-ügyiratcsomóban többek között szerepel a debreceni Keviép Kft. és a nagyváradi Selina cégcsoport, amelyek összesen 400 ezer euró csúszópénzt fizettek Kissnek, illetve Mudurának, hogy közbeszerzési pályázaton megkaphassanak egy 10 millió eurós munkálatot. A négy pályázó közül az első körben a Keviép a 2. helyen végzett, a bizottság három hónap múlva, 2003 szeptemberében azonban önkényesen felmondta a nyertessel kötött megállapodást, és a háttéralkukat vállaló debreceni céggel írt alá új szerződést. Ezt a Keviép úgy hálálta meg, hogy egy Bojtor Vilmos László nevű vállalkozó Londonban bejegyzett cégén keresztül hozatta be Erdélybe háromszoros feláron az építkezésekhez szükséges munkagépeit. A Keviép a 187 ezer euróért Nagyváradra küldött gépeit saját (!) leányvállalata révén vásárolta meg a közbeiktatott angol cégtől 508 ezer euróért: az ügyészek szerint a különbözet Kiss Sándor zsebében landolt.
Botrányos karrier
A Ceauşescu-rendszerben tűzoltóként dolgozó Kiss Sándor vállalkozói karrierje 1990-ben kezdődött. Ő építette ki az első nagyváradi kábeltelevíziós hálózatot és az első szinkronstúdiót. Azerdely.atlatszo.hu oknyomozó hírportál szerint tulajdonosa, illetve társtulajdonosa volt a Videovox, a Biolact, a Vetrolux, a Pro Idea, a Bioland Bihor, a Stirea, a Softpartner, a Lancelot, az Alexis, a Pădurea Verde, az Autocord és a Press Online Group nevű kereskedelmi társaságoknak.
A nagyváradi Partium Rádió működtetőjeként, majd a Mecénás Alapítvány kuratóriumi tagjaként került szoros kapcsolatba az RMDSZ-szel. 1996–1998 között megyei gazdasági ügyvezető alelnök, parlamenti képviselőjelölt, 1999–2000 között a megyei választmány tagja, a 2000–2004 közötti időszakban a megyei választmány elnöke. 2004 és 2008 között a Bihar megyei közgyűlés elnöke, majd 2008-tól napjainkig a megyei tanács alelnökeként dolgozik. Tizenegy éve az RMDSZ Bihar megyei szervezetének elnöke.
A kilencvenes években a Bihar megyei volt a legerősebb nemzeti elkötelezettségű hazai RMDSZ-szervezet, Tőkés László királyhágómelléki református püspök és a mai ellenzéki (néppárti) politikusok köré csoportosulva. Ezt a beágyazódást változtatta meg Szabó Ödön, a megyei szervezet mai ügyvezetője: a Megyei Képviselők Tanácsában (MKT) az ifjúsági szervezetek 25–30 százaléknyi szavazatát átjátszotta a háttérből keményen nyomuló Kiss Sándor-féle körnek. Akad, aki a ritka vehemenciával lezajló bihari hatalomátvétel mögött román titkosszolgálati módszereket vél felfedezni, mások szerint az új politikai elit egyszerűen megvásárolta a hatalomátvételhez szükséges ifjúsági szavazatok zömét. A bihari RMDSZ-t az új csapat vezetői egyféle közös vállalkozássá alakították át, és aki ezzel nem értett egyet, távozásra kényszerítették.
Korábban is börtönközelben
Kiss Sándornak nem most gyűlt meg először a baja a romániai bűnüldöző szervekkel. Először 1996-ban tartóztatták le pénzmosás vádjával: a gyanú szerint az akkori időszakban igen népszerű bizományi üzletekben mosta tisztára a külföldről, vám nélkül behozott nagy mennyiségű csempészáruját. A bűnüldöző szervek végül ejtették az ellene hozott vádakat. A kilencvenes években kiépített nagyváradi kábeltévés hálózatát akkoriban adta el 2 millió dollárért Teszári Zoltánnak, aki mára megteremtette az ország legerősebb kábeltévés hálózatát, az RCS–RDS cégbirodalmat. Másik ügyészségi nyomozás a tévéstúdiójában forgatott, kiskorúakat is foglalkoztató pornófilmfelvételekért indult ellene, bizonyítékok híján azonban ezt is megúszta: egyik alkalmazottja került rács mögé.
A közvélemény leginkább a nagyváradi Ady Endre Kulturális Központ kapcsán kirobbant botrányból ismerte meg a nevét. A Tőkés László püspöksége alatt a Királyhágómelléki Református Egyházkerület által elnyert 320 millió forintos magyarországi támogatást a 2002-es kormányváltás után a budapesti szocialista kabinet a Kiss Sándor, Mudura Sándor, Biró Rozália és Szabó Ödön által felügyelt Mecénás Alapítványnak utalta át. Az eredeti tervek szerint az Érmindszentre tervezett vallási, kulturális és turisztikai központ helyett az RMDSZ-alapítvány mintegy 300 ezer euró értékben konferenciatermet épített fel Nagyváradon, amelyet később a városi önkormányzattal cserélt el a Léda-házra. Magyar kormányzati forrásokra hivatkozva Tőkés László nemrég nyilvánosságra hozta, hogy a Mecénás Alapítvány nem számolt el a magyar állam fele az 1,3 millió eurós támogatással: a Bihar megyei RMDSZ holdudvarának átutalt 1 millió eurónyi magyar közpénz sorsáról hivatalosan ma sem tudni semmit.
Derzsi Ákos: az RMDSZ-ben sincs visszajelzés
Romániában a közvélemény rossz szemmel nézi a vállalkozó politikusokat, hiszen sok esetben megtörtént, hogy az egyszerre üzletember és politikus saját vállalkozói boldogulásához használta fel a politikusi pálya kapcsolatrendszerét. Kiss Sándor esete is azt bizonyítja, hogy RMDSZ-berkekben sem tudják, hol a két hivatás közötti határ. Derzsi Ákos volt RMDSZ-es államtitkár, nyomdatulajdonos, a Bihar megyei RMDSZ tagja szerint a politikusi és a vállalkozói életpálya nem összeférhetetlen: minden a személyi hozzáálláson múlik. „A régi nagy politikusok nem voltak szegény emberek. És nemcsak azért, mert bárónak vagy grófnak születtek, hanem mert jól menő üzleteik is voltak. Aki sokra vitte, az tudta, hol ér véget a vállalkozás, és hol kezdődik a politika” – fogalmaz Derzsi. Hogy valaki ma jó vállalkozó, nem zárja ki, hogy jó politikus is legyen, hiszen vállalkozóként jobban megismerheti az emberek igényeit, amire politikusként más eszközökkel tud választ adni. A két dolgot azonban – főleg anyagi szempontból – nem szabad összemosni, tartja az RMDSZ-es politikus.
Derzsi szerint a közvélemény azért nézi rossz szemmel az állam és a vállalkozói szféra közötti kapcsolatokat, mert azt tapasztalja, hogy a politikumhoz közel álló vállalkozók gyarapodnak elsősorban. Elég néhány negatív példa a jelenség általánosításához.
Vajon hogyan történhet meg az RMDSZ-ben is, hogy a politikum holdudvarához tartozó vállalkozók egy része gátlástalan üzleti előnyökhöz jut, a pártelit pedig elfogadja ezt? „Ha a vezető erőskezű, karizmatikus személy, nem valószínű, hogy a hozzá közelállók figyelmeztetik. Ha a vezető más típusú, és ezekről a dolgokról őszintén lehet vele beszélgetni, akkor lehet visszajelzés, de ez valójában nem működik sem az RMDSZ-ben, sem a román pártokban. Mi nem vagyunk hozzászokva azokhoz a demokratikus játékszabályokhoz, amelyek ezeket a törvénytelenségeket már a kezdeti fázisban kiszűrnék” – fogalmaz Derzsi Ákos.
A szűk környezet valószínűleg tud a politikusok visszaéléseiről, mégsem tesz semmit ellene. Vagy azért, mert maguk is érdekeltek a törvénytelenségekben, vagy mert nem mernek ellentmondani a vezetőnek. Az RMDSZ igazi gondját Derzsi abban látja, hogy a más véleményt képviselők – akik szólni tudnának –, eltávolodtak a szervezettől, a vezető politikusok velük már nincsenek bizalmas kapcsolatban. Az értelmiség hangsúlyos kivonulásával az RMDSZ-ben olyan űr keletkezett, amit a politikusok képtelenek pótolni. „Ha a látszatot nézzük, a vezetés csapatmunka, de minden attól függ, hogy kinek milyen lehetőségei vannak ebben a csapatban.” Derzsi szerint a csapatból leginkább a különböző szakterületek nagy egyéniségei, az értelmiségiek hiányoznak, akiknek a véleménye nélkülözhetetlen volna. Ezen csak a sokat hangoztatott, lassan elcsépelt szólammá váló megújulással lehetne változtatni. „Az igazi kérdés, hogy mindezt hogyan lehet átvinni? Hogyan lehet embereket visszahozni, vagy egyáltalán bevonni a politikába?” Derzsi Ákos azokban a politizálni vágyó fiatalokban látja a megoldást, akik azonban nem nagyon jutnak lehetőséghez. A kapukat a mainál sokkal tágasabbra kellene tárni.
Nem vitás, a Kiss Sándor vezette Bihar megyei RMDSZ jelentős válságba került. A kivezető utat Derzsi Ákos a Megyei Képviselők Tanácsának összehívásában látja, ahol ezeket a kérdéseket nyíltan és őszintén meg kellene beszélni. Azzal azonban tisztában van, hogy ez azon múlik, mennyire akarják az RMDSZ Bihar megyei vezetői.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az erdélyi szórványban élők esélyei: a magyar ipar jelentheti a mentőövet
Az egyházi programokon túl magyar munkát is végez a Resicabányai Református Egyházközség a Templom és Iskola Szórvány Egyesülettel karöltve a Krassó-Szörény megyei, szórványban élő magyarok érdekében. Megyasszai Attila lelkésszel (portrénkon) az újmoldovai magyar ház ígéretéről, a lehangoló, mégis sikerélményekkel kecsegtető szórványmunkáról, az itt élő magyar közösségek megmaradási esélyeiről beszélgettünk.
– A 2011-es népszámlálás adatai szerint a Duna-parti Újmoldován – ahova most közadakozásból magyar közösségi házat terveznek – mindössze 118 magyar él. Mennyire reális a hivatalos lakossági statisztika Krassó-Szörény megyében?
– A legutóbbi népszámlálási adatok szerint a megyében 3500 magyar él, ebből a megyeközpontban, Resicabányán körülbelül 1800-an. De ennél több magyarról tudunk, főleg a városokban, Boksánbányán, Aninán, Oravicabányán, Nándorhegyen és Újmoldovában. Valamennyi közül ma is kiemelkedik az újmoldovai székely–magyar közösség azzal, hogy megőrizte magyar identitását, az emberek nem kötöttek vegyes házasságot, így a mintegy 140 lelket számláló kis kompakt római katolikus gyülekezet gyerekei is magyarul beszélnek. Mi is szembesültünk a hivatalos népszámlálás helyenkénti hibás adataival, ezért három évvel ezelőtt megtörtént a magyarság számbavétele, a szegények diakóniai támogatása. Ma 140, magát magyarnak valló újmoldovairól tudunk, akik örömmel járnak el kulturális és egyházi rendezvényeinkre.
– Gondolom, sokan meglepődtek azon, hogy egy resicabányai református szórványlelkész gondozza a római katolikus újmoldovai székely közösséget. Hogyan egyezett ki a helyi római katolikus plébánossal?
– Újmoldován régóta csak román nyelvű mise van. Jelenleg egy horvát származású plébános szolgál, aki ugyan tud valamennyit magyarul, de magyar nyelvű egyházi szolgálatot nem vállal. Én baráti kapcsolatban vagyok a resicabányai római katolikus főesperessel, Páll Józseffel, így református lelkészként bebocsátást nyertem az újmoldovai plébániára. Hosszabb távon ezen a helyzeten csak egy helyi magyar házzal tudunk segíteni, ahol mindenféle magyar programot szervezhetünk. A magyar kormány nagyobb összeggel segítette Krassó-Szörény megyét, de ebből a keretből már nem futotta az Újmoldovai Magyar Ház megvásárlására. Ezért döntöttünk úgy, hogy a szükséges 12 ezer eurót közadakozásból gyűjtjük össze. Öregedő, de élni akaró magyar közösség ez, amely többet érdemel. Amikor elkezdtem velük foglalkozni, megígértem a magyar házat, és az egész közösség az ügy mellé állt.
– Mi késztet arra egy négygyerekes fiatal református lelkészt, hogy olyan megyében vállaljon szórványmissziói munkát, ahol a gyerekeit már nem tudja magyar iskolába íratni? A magyar nyelvű 1-4. osztály ugyanis tavaly megszűnt...
– Elődeim bejegyzésében olvastam, hogy már az 1920-as években azzal fogadta utódját a nyugdíjba vonuló lelkipásztor, hogy a gyülekezet életképtelen. Ez a vélekedés évtizedeken át élt: elődöm engem is ugyanezekkel a szavakkal fogadott, amikor nagybányai segédlelkészi időm leteltével a püspököm 2006-ban ide helyezett. De nem futamodtam meg, felmértem a helyzetet, és elkezdtem dolgozni a gyülekezet tagjaival. Noha a resicabányai népszámlálás adataiban 600 református szerepel, nekem eddig 300-at sikerült „megtalálnom”. Visszaszereztük az egyházi földeket, és pályázati forrásokból rendbe szedtük a gyülekezetet. A munkánkra az RMDSZ és a magyar kormány egyaránt felfigyelt, támogatnak bennünket. A szórványmissziói teendőket normális anyagi körülmények között végezzük. Mi tartjuk fenn a megye egyedüli magyar tanintézményét, a 2011-ben újraalapított, a Resicabányai Református Egyházközség keretében működő napközis rendszerű magyar óvodát 14 gyerekkel. Két óvónőt hívtunk Szatmárról, illetve Nagybányáról, ők a papilakon laknak. Az elemi oktatás viszont tavaly megszűnt...
– Az egyházi magyar óvoda működtetése mellett van esély az újraindításra?
– Halvány reményünk volt ugyan, de ma már nincs realitása. Igazából nem a gyereklétszám a gond, hanem a szülői mentalitás. A legtöbb kisgyerekes szülő elveszítette magyar identitását, és ezzel az anyanyelvi oktatás területén való továbblépés lehetősége is megszűnt. Ma már csak fakultatív magyar órákat tudunk tartani az érdeklődő gyerekek számára. Van közöttük ortodox, görög katolikus és római katolikus felekezetű is... Sokszor románra kell váltanom, hogy megértsük egymást. A szülők azt tartják, minek írassák magyar elemi osztályba a gyereket, ha ötödiktől úgyis csak románba mehet? A legtöbb fiatal szülő otthon románul beszél a gyerekeivel. A tavaly megszűnt magyar elemi osztályokat évről évre egyre nehezebben lehetett fenntartani, hiszen eddig is csak cigánygyerekek révén kerekedett ki a minimális létszám. A magyar oktatást úgy lehetett volna megmenteni, ha a kilencvenes években mellé állnak, és fejlesztik. Sajnos, nem ez történt.
– A magyar szülők miért vállalják a nyelvi romlást?
– Mert a kilencven százalékuk vegyes házasságban él. Sok családban nemcsak a gyereket keresztelik ortodoxnak vagy görög katolikusnak, hanem a szülők is kitérnek elődeik református hitéből. A vegyes házasságban élők esetében az a pozitív fejlemény, ha a gyerekeket magyar foglalkozásokra engedik. Az újmoldovai kompakt magyar közösség szerencsés kivétel, a környék egyetlen pozitív példája, bár nyelv- és identitásmentő törekvéseikben nem nagyon támogatta őket a római katolikus egyház, hiszen plébánosaik régóta románul miséznek, lévén, hogy a településen román anyanyelvű római katolikusok is vannak.
– Ha viszont nincs magyar oktatás, nincs magyar jövő sem. Ki és mikor oltja le azt a bizonyos villanyt?
– A statisztikákat nézve egyértelmű, hogy az itteni magyarság belátható időn belül beolvad, eltűnik. Időpontot nem tudok, nem is akarnék mondani, mert azért bízom abban, hogy helyes politikai döntésekkel a szórványkérdésre is található mentőöv.
– Számos szórványkonferenciát tartottak az elmúlt években, szórványmentő tanulmányok tucatjai születtek. Ön milyen kiutat lát ebből a helyzetből?
– Az igazi megoldás Erdély autonómiája lenne, ami gazdaságilag új helyzetet teremthetne. Abból kell kiindulni, hogy már az Osztrák–Magyar Monarchia idején az egyik legfejlettebb ipari, bányászati régióként számon tartott Krassó-Szörény megye az elmúlt száz évben jól fizetett munkahelyeivel vonzotta az ide települő embereket, közöttük a magyarokat is. A mai tragikus szórványhelyzet, a lemorzsolódás, a beolvadás fő oka a munkahelyek tömeges megszűnése. Ma a megye egykori ipari kapacitásának a 10 százaléka működik. Nemcsak a magyarok, mindenki menekülne innen. Ha a helyi magyarságot szeretnénk megmenteni és gyarapítani, magyar munkahelyek létrehozásában kell gondolkodnunk.
– A MOL vagy az OTP típusú nagy cégekre gondol?
– Ez a két magyar nagyvállalat sajnos azért nem jó példa, mert a mi vidékeinken magyar szót még nem hallottam náluk. A személyzetpolitikájuk nagyon furcsa, hiszen az alkalmazásnál megkövetelhetnék a magyar nyelvtudást, de nem teszik. Ha meg szeretnénk menteni a szórványt, azt nem az iskolával és a templommal kell kezdeni, hanem a gazdasággal. Magyar tulajdonú cégek kellenek, akik alkalmazásnál előnyben részesítik a magyar munkaerőt, így felértékelődne a magyar nyelvtudás. Ha nincs munkahely, nincs megélhetés, következésképpen nincs helybenmaradás. A szórványkonferenciákra meg többnyire nem azokat szokták meghívni, akik a szórványban élnek, és alaposan ismerik a gondjait. A szórványmentéssel foglalkozók nagy része legtöbbször irodai asztalok előtt szövik terveiket helyismeret és tapasztalat nélkül. Természetesen sokféle elképzelésről beszélgettünk itt a szórványban. Arról is szó esett, hogy Böjte Csaba mintája alapján azokat a fiatal magyar családokat támogassuk, akiknek még nincs gyerekük, de szeretnének. Sok az elhagyott telepes magyar falu, ahol házat lehetne vásárolni a számukra, a gyereknevelés után járó anyasági főállás mellett a család másik tagja találhatna a környéken valamilyen állást. Ingyen lakásprogramban is lehetne gondolkodni, csak ki kéne találni a tartós ittmaradás körülményeit.
– Amíg a „kihelyezett magyar iparról” szóló elképzelése valamilyen formában testet ölt, mit tart a legfontosabb szórványlelkészi teendőinek?
– A resicabányai gyülekezeten kívül a boksabányai leányegyházközségünknek van temploma, ahova rendszeresen beszolgálok, de ezen kívül számos kisebb magyar közösségekbe is eljutok Újmoldovától, Aninától Oravicabányáig. Ahol tudunk, igyekszünk közösségi magyar házat elképzelni, és összegyűjteni a hozzá szükséges pénzt. Ha csak néhány tíz embert jelentő magyar közösség számára van állandó találkahely, ott sok mindent lehet tervezni. Ott nemcsak elkezdődik valami, hanem folytatódik is. De nehéz optimistán beszélni a tervekről, amikor körülöttünk minden közösség fogy. Az erre fel nem készült lelkészt felemésztheti ez a munka, akkora a ránehezedő lelki nyomás. Az elmúlt kilenc esztendőm mégis a kisebb-nagyobb sikerélményekről szólt, és ez ad erőt ahhoz, hogy higgyek benne: a szórvány számára is létezhet jövő.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A szórványnak kell döntenie a szórványoktatásról
A szórványoktatásban épp úgy nincs konszenzusos alapon elfogadott erdélyi magyar stratégia, mint más területeken – fogalmazott Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke Kolozsváron egy kerekasztal-beszélgetésen. A résztvevők a magyar állam segítségét sürgették.
A szórványoktatás jelenlegi helyzete és a jövőstratégia volt a fő témája az Evangélikus-Lutheránus Püspökség Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely szervezésében tartott A külhoni magyarság szórványoktatás kérdéseiről címet viselő kerekasztal-beszélgetésnek. A műhely eddigi gyakorlatától eltérően a tíz meghívottal – a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) például három előadóval képviseltette magát – rendezett vitaest nagy hiányossága, legalábbis egyes jelenlévők szerint, az volt, hogy a szórványoktatásban fontos szerepet betöltő Romániai Magyar Pedagógusszövetséget (RMPSZ) nem hívták meg. A filológusokat, néprajzosokat, lelkészeket, szociológusokat, újságírókat és a budapesti kutatóintézet több tagját felsorakoztató kerekasztal az erdélyi helyzetismertetés után a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnökétől, Szász Jenőtől várta, hogy tisztázza: milyen stratégiával rendelkezik az erdélyi szórványoktatás fenntartására az általa vezetett intézet, illetve a magyar kormány. Szabó Csaba újságíró, a Szórványtengelyek nevű mozgalom kezdeményezője szerint a frissen beindult besztercei Hunyadi János szórványiskola is könnyen fiaskóba torkollhat, ha nem áll rendelkezésre támogatási keret a diákok kollégiumi elhelyezésére, illetve ingázási költségeinek megtérítésére. Szabó Csaba új alapítvány létrehozását javasolta, amiből nemcsak a diákok anyagi támogatására, hanem a tanárok ingázási költségeinek kifizetésére is futná.
Szász Jenő előadásában a bajok okát abban látja, hogy az erdélyi magyarság egyetlen területen, így az oktatásban sem fogalmazott meg konszenzusos alapon támogatott tervet, ennek hiányában tűzoltómunka folyik. A Székelyudvarhelyről Budapestre került politikus szerint mielőtt újabb ösztöndíjprogramok és alapítványi támogatások ügyében kilincselnénk a magyar kormánynál, azt kell megvizsgálni, hogy helyi szinten, önerőből mit sikerül megoldani. Szász szerint előbb a Communitas Alapítványnál, a történelmi magyar egyházaknál és az erdélyi mecénásoknál kell elkezdeni az erdélyi magyar ösztöndíjprogram létrehozását, és csak ezt követően lehet nyugodt lélekkel a magyar kormányhoz fordulni a hiányzó rész pótlására. „A külhoni magyar kérdés elsősorban gazdasági kérdés, és ennek hosszabb távú megoldására kell stratégiákat kidolgozni, hogy a szórvány területén is jó irányba mozdulhassanak el a dolgok” – fogalmazott Szász Jenő.
Az erdélyi magyar sajtóban „gyöngyhalászat” néven nagy visszhangot keltő NSKI-kezdeményezést Szász olyan erdélyi szórványpolitikusok belemagyarázásának minősítette, akik saját gyerekeiket tömbmagyar vidékeken taníttatják, a többi gyerek gondjainak megoldásával pedig nem törődnek. A kutatóintézet oktatási mintaprogramját is ismertette: az eddigi kilenc ösztöndíjat idén húszra növelik, hogy minél több magyar gyerek tanulhasson tovább. Székely Melinda, a Brassó megyei négyfalusi iskola igazgatónője elmondta: a kutatóintézet ösztöndíja tette lehetővé, hogy beindíthassák a 9. osztályt, míg a magyarpéterfalvi református lelkész, Makkai Dénes arról beszélt, hogy négy diákjuk szintén a budapesti ösztöndíjaknak köszönhetően iratkozhatott székelyudvarhelyi iskolába. A szórványlelkész szerint a gyöngyhalászat-szerű megfogalmazás azért igazságtalan, mert a szórványvidéken élő magyar gyerekeknek is kell alternatívát biztosítani.Aki helyben, anyanyelven nem létező más szakokra akar iratkozni, annak miért ne lehetne joga hozzá? Ezzel szemben Szilágyi N. Sándor egyetemi tanár teljesen megfordítaná a trendet, és azt támogatná, hogy a tömbmagyar székelyföldi iskolák diákjai szórványban is tanulhassanak. A kolozsvári professzor szerint egy ilyen programmal sok szórványiskolát meg lehetne menteni, másrészt oldani tudnánk a székelyföldi gyerekek hiányos románnyelv-tudását.
Vetési László szerint a történelmi magyar egyházak égisze alatt ma már Erdély szerte széles keret létezik a szórványkérdés szakszerű rendezésére, ezt kellene erősíteni. Az Erdélyi Református Egyházkerület szórványügyi előadója elsősorban nem a pénzhiányban látja a szórványkérdés nagy problémáját, hiszen, mint fogalmazott, jelenleg is sok alapítvány áll rendelkezésre. Nem biztos ugyanakkor, hogy az immár sokadik pénzügyi alap létrehozásával megnyugtatóan tudnánk az ügyet rendezni.
A mintegy háromórás, a szórványoktatással kapcsolatban tucatnyi véleményt ütköztető kerekasztal-beszélgetésen a Nemzetstratégiai Kutatóintézettel szemben megfogalmazott legfőbb elvárás az volt: a szakterületen tevékenykedő személyek és intézmények közötti folyamatos egyeztetésre van szükség ahhoz, hogy közösen vállalhatók legyenek a születő stratégiák. Bali János, az NSKI igazgatóhelyettese erre úgy reagált: az egyeztetés fontos, de nem épületekben, hanem emberekben kell gondolkodni. „Nem biztos, hogy görcsösen kell ragaszkodni az iskolák megmentéséhez akkor, amikor nem garantáljuk az oktatás színvonalát” – fogalmazott.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hangsúlyos leépülés adatok tükrében
A szórványvidékek magyarsága az országos átlagnál négyszer-ötször gyorsabban fogy, tíz év alatt elveszítettük a Krassó-Szörény megyei magyarság felét. Veres Valér demográfiai szakember szerint ez a munkahelyek rohamos megszűnésével és a vegyes házasságok magas számával hozható összefüggésbe.
Minél alacsonyabb a magyarság részaránya egy megyében, annál nagyobb mértékű fogyás észlelhető a rendszerváltás utáni népszámlálási adatokban – foglalta össze lapunk kérdésére a romániai szórványvidékek magyarságának drasztikus csökkenési mutatóit Veres Valér szociológus, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Szociológiai és Szociális Munka Intézetének egyetemi docense. A 2011-es népszámlálás kimutatásai szerint a magyarság legnagyobb arányú csökkenését Krassó-Szörény megyében jegyezték: az 1992–2002-es időszak 25 százalékos apadása a következő évtizedben megduplázódott, és elérte a 49 százalékot. Hazai viszonylatban ez volt egy nemzetiségi populáció legnagyobb arányú csökkenése. A megye egyértelműen nem a romániai magyarság jellegzetes életterülete, de a szomszédos szórványmegyékben sem sokkal jobb a helyzet: Temes megyében 31, Máramarosban és Szebenben 29, Fehér megyében 28 és Aradon 25 százalékos csökkenést mértek. A 2011-ben regisztrált fogyás mértéke mindenhol jóval meghaladja az egy évtizeddel korábbi adatokat.
A romániai lakosság egyetlen évtized alatt átlagosan 11 százalékkal csökkent: az országos átlag alatt van a két székelyföldi megye, Hargita és Kovászna, ahol 6–8 százalékos csökkenést jegyeztek, a vegyes lakosságú megyék – ahol több régióban ma is tömbben élnek magyarok – viszont már az országos szinten mozognak.
Az erdélyi magyar szórványosodás részletes adatait egy nemrég megjelent könyvében is feldolgozó demográfus szerint a nagymértékben szórványosodó erdélyi megyékben az is tetten érhető, hogy minél kevesebb magyar él egy régióban, annál több a vegyes házasság. „Románia azon kevés európai országok közé tartozik, ahol a népszámlálási íveken pontos adatok jelennek meg a nemzetiségek demográfiai összetételéről. Ebből tudhatjuk például azt is, hogy az erdélyi magyarság körében évi rendszerességgel mintegy 16–18 százaléknyian kötnek etnikailag vegyes házasságot” – fogalmaz Veres Valér. A különböző régiókban élő magyarság körében ez az arány természetesen igen eltérő: míg Székelyföldön a legalacsonyabb a román–magyar vegyes házasságban élők aránya, addig a szórványvidékeken ez az átlagos arány elérheti az 50 százalékot. Minél kevesebb magyar él egy-egy településen, annál nagyobb a valószínűség, hogy a párválasztó népesség jelentős része vegyes házasságban köt ki – tartja a kutató.
Önmagában mégsem a vegyes házasság a szórványosodás fő oka, bár jelentős plusz tényező. Az igazi kiváltó ok a hátrányos gazdasági helyzet. Hunyad és Krassó-Szörény megye bánya- és egyéb iparának rendszerváltás utáni leépülésével masszív elvándorlás kezdődött: a két megye ipari településeiről sok magyar család is távozott külföldre vagy Erdély más régióiba. A szórványvidékek magyarságának külföldre történő migrációs törekvései nagy vonalakban megegyeznek a többségi románság törekvéseivel, azaz Olaszország, Spanyolország, újabban Nagy-Britannia a legfontosabb célország. Míg Erdély többi megyéjében a románsághoz képest a magyarság kisebb arányban hagyja el a szülőföldjét, Temes, Krassó-Szörény, Szeben, Hunyad vagy Máramaros megyéből román és magyar vállvetve keres munkát nyugat-európai országokban. Érdekes jelenség, hogy egyre kevésbé vonzó Magyarország, amely egy évtizede gazdaságilag már nem jelent célországot a külföldön munkát vállaló erdélyi magyarok számára.
Veres Valér Kolozsvárral kapcsolatban is tévhitet oszlat el, amikor úgy fogalmaz, hogy a zömében Székelyföldről érkező egyetemisták későbbi, itteni letelepedése jelentősen módosítaná a magyar lakosság számát. Ez a népszámlálási adatok alapján nem mutatható ki. A szakember azt valószínűsíti, hogy a kilencvenes években létezett egy olyan trend, hogy több székelyföldi fiatal telepedett le a kincses városban, ez azonban mára jelentősen csökkent. A más településekről érkező, Kolozsváron végzett magyar fiatalok az egyetem elvégzése után vagy külföldre távoznak, vagy hazatérnek szülőföldjükre. Az itt letelepedő fiatalok száma ma már nem ellensúlyozhatja a magyarság számbeli fogyását.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Megalapozott-e a Ráduly Róbert elleni Sapientia-vád?
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) csíkszeredai épületének felújítása körüli vélt törvénytelenségek képezik a Ráduly Róbert volt csíkszeredai polgármester ellen indított bűnvádi eljárás fő vádpontját. A korrupcióellenes ügyosztály (DNA) által megfogalmazott vádirat szerint Csíkszereda polgármestere megfelelő dokumentáció hiányában írta alá a Sapientia csíkszeredai épületének felújításához szükséges engedélyt. A másik vádpont szerint az időközben lemondott polgármester 270 lejjel károsította meg a polgármesteri hivatalt, amikor szolgálati kocsiját magáncélra használta. Jogászok szerint a második vádpont légből kapott – ilyen alapon az ország legtöbb polgármesterét el lehetne ítélni –, ezért a DNA minden bizonnyal az első vádpont bizonyítását szorgalmazza.
Maszkosok és iratok
Az 1977-ben szállodának épült csíkszeredai, belvárosi épületet a Sapientia kuratóriuma 15 évvel ezelőtt vásárolta meg oktatási célra, de csak jóval később, 2014 augusztusában kezdődhettek el a felújítási munkálatok. A mintegy kétmillió euróba kerülő átalakítások során új arculatot kapott az épület homlokzata, elvégezték a hőszigetelési munkálatokat, új tantermeket és laboratóriumokat alakítottak ki, illetve felújították a kollégiumi szobákat. Dávid László, az EMTE rektora a felújítási munkálatokról, illetve az azt megelőző engedélyeztetési eljárásról beszélt az Erdélyi Naplónak.
„Nem volt annyi pénzünk, hogy az épületet teljesen átépítsük. Végül az a döntés született, hogy a létező keretből fentről lefelé haladva kell elvégezni az átalakítási munkálatokat, hogy az épület az oktatás és a bentlakások szempontjából egyaránt maximálisan ki legyen használva. Az ingatlan szerkezeti felépítésén annyit változtattunk, hogy a felújítási munkálatokat tervező cég javaslatára az épület régebben felépített részét kiegyenesítettük” – sorolta a rektor. Állítása szerint az engedélyeztetési eljáráshoz szükséges dokumentáció benyújtása az építtetővel szerződéses viszonyban levő tervező cég feladata volt. Ezt a céget versenypályázat nyomán választotta ki a Sapientia, amelynek vezetősége minden szempontból elégedett az építészek munkájával.
A DNA a polgármesteri hivatal által kibocsátott építkezési engedélyben talált kifogásolni valót. A felújítási munkálatok már befejeződtek, az épületet átadták, a Sapientia vezetősége pedig semmit nem tudott arról, hogy az építkezési engedély körül valami nincs rendben. Csak akkor értesültek róla, amikor egy júniusi reggelen maszkos csendőrök kértek bebocsátást az épületbe, kilátásba helyezve, hogy ha nem engedik be őket, erőszakkal hatolnak be. A helyszínre érkező csíkszeredai dékánokkal végül abban egyeztek ki, hogy a kért dokumentumokat a rendelkezésükre bocsátja az egyetem. A DNA megbízásából a rendőrök minden olyan iratot magukkal vittek, ami a felújítást lehetővé tevő építkezési engedélyhez kapcsolódott.
Hivatalnoki kekeckedések
A rektor szerint az oktatási minisztériummal való kapcsolattartás döcög, de Romániában minden így működik, ezért szakmai ügyintézés szempontjából nem tartja az EMTE-t hátrányosabb helyzetű intézménynek a többi romániai egyetemnél. Dávid László a nagy gondot abban látja, hogy alapvető kérdésekben nem sikerült előbbre jutni. Nem érti például, miért kell egy magyar állami finanszírozású egyetemet magánegyetemként besorolni, kizárva ezzel a román állami támogatás lehetőségét. Az előző román–magyar kormányülések napirendjén szereplő Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem román–magyar vegyes finanszírozásának lehetősége az utóbbi években teljesen feledésbe merült, nincs semmilyen előrelépés. A Sapientiának már volt peres ügye is az állammal, miután a Számvevőszék úgy ítélte meg, hogy akkreditáció előtt az EMTE-nek nem lett volna joga pályázni. Az egyetem viszont csak úgy nyerhetett akkreditációt, ha érvényes kutatási pályázatai vannak, amire az Országos Kutatási Ügynökség adott lehetőséget és engedélyt. A számvevőszék elleni pert végül is a kutatási ügynökséggel közösen nyerték meg, ma pedig az EMTE minden szinten akkreditáltan, törvényesen működik. A rektor szerint ilyen és ehhez hasonló pótcselekvéseket tapasztaltak a román hivatalosságok részéről, az egyetem azonban törvénytisztelő módon minden, a törvényes működéshez szükséges feltételt teljesít.
Mondvacsinált ürügyek
Az építkezési engedélyek kibocsátása országszerte vontatottan halad, nincs ez másként Csíkszeredában sem. A rektor szerint a tervező cég minden szükséges dokumentációt benyújtott a polgármesteri hivatalhoz, az engedélyeztetési folyamat azonban húzódott. Közeledett a téli időszak, a diákoknak lakást kellett biztosítani, a tulajdonost pedig szorította az idő. Megkérték a polgármestert, sürgesse meg a folyamatot. „Ráduly Róbert semmi törvénytelenséget nem követett el ezzel: az illetékes ügyosztály aláírásával végül is kibocsátották az építési engedélyt, amit a törvényes előírások szerint ő is ellenjegyzett” – foglalja össze a történteket a rektor. Az ügyészség szerint azonban a polgármester hiányos iratcsomó alapján írta alá az épület felújítását lehetővé tevő engedélyt. A rektor ezt eleve kizártnak tartja, mert a városháza építkezéseket jóváhagyó és felügyelő szakemberei folyamatos kapcsolatban álltak a tervező cég építészével. Ha bármilyen okirat hiányzott volna, a több hónapos várakozási idő alatt csak szólnak a tervezőnek, aki azonnal pótolja a hiányzó dokumentációt.
A DNA ügyészei a meggyanúsított polgármester tudomására hozott vádak szerint azt kifogásolták, hogy az épület eredeti tervezőjének jóváhagyására is szükség lett volna az átalakítási munkálatok engedélyeztetéséhez. Ezt Dávid László abszurdnak tartja, miután a hetvenes évek derekán, azaz a negyven évvel ezelőtt tervezett szálloda tervező cége már a rendszerváltás után megszűnt. „Erről soha senki nem beszélt nekünk, az ügyészek találták ki, hogy valamilyen fogást találjanak a polgármesteren” – méltatlankodik az egyetem rektora.
Érdekes jelenség, amint a Sapientia kapcsán megfogalmazott vádakat újabb és újabb köntösbe öltöztették. Valószínűleg az ügyészek is rájöhettek, hogy nehéz lesz bíróság előtt egy tendenciózusan félremagyarázott törvénycikkely alapján vádat emelni a polgármester ellen: arra hivatkozni, hogy nem kérte ki egy rég nyugdíjba vonult építész beleegyezését az épület négy évtizeddel későbbi felújításához. A perirat annyiban változott, hogy az ügyészek kiderítették: a Sapientia csíkszeredai karának a szomszédságában lévő, 1930-ban épült ortodox templom műemléképület, aminek környékén kultuszminisztériumi engedélyre van szükség az építkezési, felújítási munkálatokhoz, amivel az építtető nem rendelkezett.
A főépítész a felelős
A romániai építkezéseket szabályozó törvényi keret kimondja, hogy valamennyi épület felújításához az épület egykori tervezőjének jóváhagyása, annak hiányában pedig részletes szakértői véleményezés szükséges az épület állagáról és szerkezeti állapotáról – jelentette ki lapunknak Andrej Štefančič kolozsvári építész, számos romániai egyházi építmény tervezője, illetve felújítója. Szerinte a több évtizeddel ezelőtt emelt épületek esetében szóba sem jöhet az egykori tervező jóváhagyása, ezért minden ilyen esetben a felújítás engedélyeztetését igénylő tervező cégnek részletes szakértői véleményt kell csatolnia az ügyiratcsomóhoz. Az építési engedélyek kibocsátásáért a városi polgármesteri hivatalok főépítésze és urbanisztikai vezetője felel. Ha egy építési engedéllyel utólag bármilyen gond adódik, elsősorban ők tehetők felelőssé a hibás vagy hiányos dokumentáció miatt, és csak ezt követően vizsgálják a felettes szerv, a polgármester felelősségét.
De ez a vádpont is vakvágányra futhat, hiszen Andrei Făgărăşanu, Kovászna és Hargita megye ortodox püspöke nyílt állásfoglalásban jelentette be, hogy az ortodox egyház nem kíván részt venni a visszaéléssel vádolt csíkszeredai polgármester, Ráduly Róbert bűnvádi perében, és erről nemcsak a polgármesteri hivatalt, hanem a Hargita Megyei Törvényszéket is értesíti. „A csíkszeredai ortodox parókia nem tekinti magát sértett vagy károsított félnek. A parókia lelkésze elmondta, örül az egyetemi épület felújításának, sem a tervezéssel, sem a munkálatokkal kapcsolatban nincs ellenvetése” – fogalmazott Dávid László.
Tisztázásra vár az egyetem
„Egyértelmű, hogy a Sapientiával kapcsolatban felmerülő vádpontok nem állják meg a helyüket, mi semmiféle törvénytelenséget nem követtünk el” – foglalja össze az egyetem vezetőségének álláspontját a rektor. Érthetetlennek tartja azt is, amit Ráduly Róbert oktatói munkájával kapcsolatban fogalmaznak meg az ügyészek: úgy próbálják felépíteni a vádat, mintha Ráduly elsősorban azért lenne hibás, mert a Sapientián tanított. Amikor az oktatói állásra pályázott, még nem volt polgármester, miután pedig elöljáró lett, az EMTE éppúgy fenntartotta törvényesen állását, mint szerte az országban az egyetemek az éppen parlamenti képviselők oktatói munkaszerződését.
Dávid szerint jogilag nem róható fel Rádulynak, hogy bedolgozóként – polgármestersége ideje alatt is – megtartott néhány órát az egyetemen. „Mi azt várjuk, hogy végre tisztázódjon, mi a vádpont az építkezési engedélyek kibocsátása ügyében. Egyelőre ezzel kapcsolatban nem lehet tudni semmi bizonyosat” – mondta a a Sapientia EMTE rektora
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nemzetrészek közötti kapocs
A gazdasági válság óta tartó szűk esztendők sorozata ért véget az erdélyi turizmus számára. Kecsegtető statisztikai adatok látnak napvilágot arról, hogy immár nemcsak a tengerpart, vagy a „Drakula-tanyaként” becézgetett Bran-kastély vonzza a Romániába látogató turistát, hanem az erdélyi tájak és az épített örökség szépségeire is kíváncsi külföldiek érkeznek nagy számban és szervezett formában. A turizmussal foglalkozó erdélyiek tudják a legjobban, hogy a leggyakoribb vendég a magyarországi, de éppen e hatalmas tábort lehet legkevésbé mérni hivatalosan. A falusi turizmust és a magyar panziókat kedvelő magyar turistaáradat a szállodák vendégéjszakáinak számára összpontosító román statisztikai hivatal adataiból immár évről évre kimarad, így a német, olasz, izraeli, francia és az egyesült államokbeli országos rangsorba Magyarország még a hatodik helyre sem kerül fel.
Statisztika ide vagy oda, a máramarosi Koltótól a kalotaszegi falvakon át a Székelyföld nagyon sok településéig magyar vendéglátó gazdák és panziótulajdonosok ezrei élnek meg főleg nyári időszakban a magyar turisták fogadásából. A kezdeti félszeg vendéglátás kora már rég lejárt: a falusi turizmussal foglalkozó településeken szervezők, „összekötő emberek” vezetik be a vendéglátással foglalkozó helyieket a turista által elvárt követelményekbe, és fogadják a busznyi vendéget percre pontosan, igényeknek megfelelően. Szolgáltatói iparággá terebélyesedik tehát a Kárpát-medencéből ide csábított anyaországi vendégsereg hozománya, és biztató hír, hogy egyre több a falusi vendéglátás iránt érdeklődő nyugati turista is.
Nem véletlen, hogy az erdélyi – és ezen belül is a legjobb magyar eredményeket felmutató székelyföldi – falusi turizmus felpörgetésére készülnek magyarországi gazdasági tervek. Kitől is várhatna szakmai és pénzügyi támogatást a vendéglátással foglalkozó erdélyi magyar gazda, minekutána már sokszor megtapasztalta, hogy a romániai hatóságok elveszik a pénzét, amiért cserébe semmit nem kap aprócska vállalkozása fejlesztésére. Falusi turizmussal foglalkozó kalotaszegi egyéni vállalkozók kálváriájáról tudok, akiknek az adóhivatal többéves késéssel kézbesítette a sajátosan romániai módon értelmezett egészségügyi biztosítási adóhátralék kamatos behajtását. Perrel lehetett volna bizonyítani a hibát, a kisvállalkozó azonban inkább fizetett és feladta.
Van tehát mit tenni az érdekérvényesítés, a szakmai továbbképzés és a finanszírozás terén. Minden anyaországi segítség jól jön, hiszen a turizmus nemcsak munkahelyeket teremt, de az egyik legszorosabb kapocs a nemzetrészek között.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nemzetstratégiához keresnek partnereket
Munkareggelin találkozott az Erdélyi Magyar Néppárt vezetőségével Orbán Viktor magyar miniszterelnök a tusványosi táborban. A magyar kormánnyal történő együttműködésről, a tábor kihívásairól és nem utolsósorban a jövő évi választásokról az EMNP elnökével, Szilágyi Zsolttal beszélgettünk.
– Egyetért azokkal a hangokkal, hogy már Tusványos sem a régi? Van, aki az erdélyi magyar–magyar párbeszédet, mások a román–magyar párbeszédet hiányolták az idei táborból. Sok meghívott számára vajon miért nem vonzó Tusványos?
– Vannak, akiknek kényelmetlen lehet a párbeszéd. Mind az RMDSZ, mind pedig a román pártok vezetői közül jó néhányan kaptak meghívást. Nem újdonság, hogy többen idén sem fogadták el. Jövőre újból meg fogjuk őket hívni. A román jelenlét mindig attól függ, hogy a román politikusok a választási év közeledtével hasznosnak vagy kevésbé hasznosnak ítélik meg a magyarokkal való barátkozást. Nem tudjuk és nem is akarjuk arra kötelezni a jelenlegi román kormányt, hogy képviselőit elküldje a táborba. Az RMDSZ-nek viszont ha nem is első vonalbeli, de több székelyföldi vezetője – az előző évekhez hasonlóan – idén is jelen volt a táborban.
– Mit tart az idei Tusványos erősségének?
– Fontosnak tartom, hogy a román szakma és a román regionalisták bimbódzó pártkezdeményezései is jelen voltak. Ez számomra fontos üzenet. Kiemelném a nagyon erős nemzetközi jelenlétet. Idén nemcsak az Erdélyi Magyar Néppárt lett megfigyelő tagja az Európai Szabad Szövetségnek, de elmondhatjuk, hogy a több mint negyedszázados tusványosi nyári szabadegyetem is bekerült egy olyan nemzetközi körforgásba, amely az európai autonomista és regionalista mozgalmakat és szövetségeket jeleníti meg barátként a táborban. A flamandok, katalánok, sziléziaiak, bretonok és a dél-tiroli németek rangos képviselői voltak jelen idén a táborban, ami azt hiszem, hogy példamutató. Részünkről a tábor eredeti hivatását, küldetését idén is betöltötte.
– Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, a néppárt védnöke néhány hete egy könyvbemutatón tette szóvá az RMDSZ és a Fidesz közeledését, amiből az is kiolvasható, hogy az EMNP és a Fidesz viszonya némileg meggyengült. Mennyire igazak ezek a sajtóhírek?
– A Tőkés László szavai körüli hullámokat én inkább a sajtó által felfújt kijelentésnek tartom. Bennünket a Fidesszel egy 25 éves barátság köt össze. Nemcsak a tusnádi tábor szervezése kapcsán, hanem sok más témában gondolkodunk hasonlóképpen. A Fidesz egy nagy gyűjtőpárt, amelynek különböző csoportjai és vonulatai alakultak ki: mi a Fidesz nemzetpolitikát alakító tagjaival és vezetőivel építettünk ki és ápolunk már hosszú évek óta jó viszonyt. Nincs ebben semmi változás. A tusnádi tábor zárónapján, az Orbán Viktorral elköltött munkareggeli is ezt a stratégiai partnerséget igazolta vissza.
– Miről tárgyaltak Orbán Viktorral?
– A zárónapi tusnádi munkatalálkozó már egy bevett szokás. Ilyenkor áttekintjük az erdélyi magyar politikai helyzetet és a Kárpát-medencei magyar–magyar viszonyokat. A miniszterelnök urat arról tájékoztattuk, miként indulunk és készülünk föl a helyhatósági választásokra. Elmondtam, miként értelmezzük a román elnökválasztás után kialakult helyzetet. Egyetértettük abban, hogy a Klaus Johannis államfő megválasztása utáni időszakban amennyiben hatalomra kerül egy új román kormány, akkor a román–magyar kapcsolatok is új lendületet kapnak.
– A néppárt vezetősége Varga Mihály gazdasági miniszterrel is tárgyalásokat folytatott Tusványoson. Milyen esély van arra, hogy a párt által elképzelt Mikó Imre-terv programjai valósággá váljanak a következő időszakban?
– Ezen a találkozón azok a néppártos vezetőink vettek részt, akik a Mikó Imre-terv elkészítésekor rögzített alapelveket képviselték. Az erdélyi középosztály kialakulásában vagyunk érdekeltek, illetve abban, hogy ennek a gyarapodásnak legyen nemzetpolitikai haszna is. A román állam sem az elmúlt 25, sem az elmúlt 90 évben nem bánt korrektül az erdélyi magyar középosztállyal, sőt inkább diszkriminációról és asszimilációról beszélhetünk. Számunkra létkérdés, hogy az anyaország vezetői miként tekintenek erre az ügyre. Mi azt reméljük, hogy a Mikó Imre-tervben megfogalmazott konkrét programok megvalósulására sor kerül.
– Megemlítene néhány olyan programpontot, ami körül egyezség körvonalazódik a magyar kormány képviselőivel?
– Csak részben kapcsolódik a Mikó Imre-tervhez, de számunkra külön jelentőséggel bír a mikrohitelprogram újraindításának ígérete. Szintén kiemelten fontosnak tartjuk a székelyföldi falusi turizmus új szempontok szerinti finanszírozását, megerősítését és felfuttatását. Az uniós pénzek lehívásának lehetősége ma sok magyar vállalkozó számára gond, mert nem rendelkeznek a szükséges minimális önrésszel. Ez is egy külön témája a magyar–magyar gazdasági együttműködésnek. Az uniós pályázati önrésznek a biztosítása igen komoly lehetőségekkel járna vállalkozóink számára.
– Mennyire nehéz az ilyen típusú magyar–magyar gazdasági együttműködés közös szálait megtalálni?
– A néppárt gazdasági kabinetje dolgozik ezeken a konkrét lehetőségeken. Elsősorban azt kell megnézni, hogy milyen rendszerbe tudjuk beilleszteni a gazdasági ötleteket. Az erdélyi magyar vállalkozók Romániában fizetnek adót, a román pénzügyi szabályoknak kell megfeleljenek. Egy olyan rendszert kell kialakítanunk, amely a piaci szabályok szerint, de a magyar szempontok figyelembe vételével lehet sikeres.
– A párt Tusványoson jelentette be, hogy önállóan indul a jövő évi helyhatósági választásokon. Az MPP-vel történő együttműködés keresése megfeneklett. Számítottak erre?
– Az országos tisztújító küldöttgyűlésünk után, még januárban ajánlatot intéztünk a Magyar Polgári Párt országos vezetőségéhez egy választási szövetség megkötése céljából a jövő évi helyhatósági választásokra. Kétszer találkoztam személyesen Bíró Zsolttal, és több ízben próbáltuk a két párt országos elnökségeit közös találkozóra összehívni. Ezekre a megkeresésekre sajnos semmilyen pozitív választ nem kaptunk. Ezt tudomásul vettük. Több településen az MPP helyi szervezetei nemcsak hajlandónak mutatkoznak, de igénylik is az együttműködést az Erdélyi Magyar Néppárttal. Ők is belátják azt, hogy csak akkor lehetünk igazán sikeresek – az autonómiapárti nemzeti erők csak akkor jeleníthetik meg hangsúlyosabban és sikeresen az autonómia gondolatát –, ha az MPP és az EMNP helyi erői egymást támogatva, vagy ha lehet, koalícióban indulnak. A két párt székelyudvarhelyi és a sepsiszentgyörgyi szervezeteinek esete azonban azt mutatja, hogy a Magyar Polgári Párt országos vezetősége a helyi megállapodásokat egyenesen megtiltja, nemhogy szorgalmazná. Mi továbbra is üdvözlendőnek tartunk minden olyan próbálkozást, amely helyi szinten összefogja erőinket. A néppárt tehát önállóan kezdi meg a felkészülést a helyhatósági választásokra, de minden ilyen típusú helyi szövetséget, együttműködést támogat.
– A tusványosi táborban tucatnyi kerekasztal-beszélgetésen esett szó az autonómiáról. Miközben jeles nemzetközi meghívottak osztották meg a hallgatósággal az önrendelkezésről szóló tapasztalataikat, idehaza, úgy tűnik, továbbra sincs lényegi elmozdulás. Miként értelmezi egyik-másik székelyföldi RMDSZ-vezető szóbeli elköteleződését az autonómia mellett?
– Az RMDSZ autonómiaelkötelezettségéből én inkább csak egy-két hangot tapasztalok, nem látok egy következetes, autonómiát támogató csoportot. A helyzet most mégis annyiban reménykeltő, hogy a Székely Nemzet Tanács legújabb felhívására állítólag pozitívan válaszoltak Hargita és Kovászna megye RMDSZ-es vezetői. Annyi bizonyos, hogy az SZNT akcióit támogatnunk kell: továbbra is stratégiai szövetségesként tekintünk Izsák Balázsra és az SZNT kezdeményezéseire. Két héttel ezelőtt Tőkés László és Izsák Balázs társaságában látogathattunk el Markku Markkula, a Régiók Bizottsága elnökének az irodájába. Nem vitás, hogy az autonómiamozgalomnak újabb fejezetei következnek. A különböző magyar pártok és szervezetek közötti nemzeti összefogás alapja a Székelyföld és az erdélyi magyarok autonómiája lehet.
– Az elmúlt években több próbálkozás volt az Erdélyi Magyar Kerekasztal összehívására. Ha ez immár Tusványoson sem jön össze valamilyen közös beszélgetés formájában, milyen esély van arra, hogy a három erdélyi magyar párt nemzetstratégiai ügyekben konzultáljon egymással?
– Részünkről továbbra is áll a meghívás, amellyel az erdélyi magyar politika és a civil társadalom vezetőit várjuk a kerekasztalhoz. A labda tárgyalópartnereink térfelén van. Nem hiszem, hogy az erdélyi magyarság érdeke az volna, hogy az RMDSZ megint úgy menjen kormányra, hogy titkos záradékok kerüljenek a kormánybalépési protokollumba. Azt gondolom, hogy a nemzeti minimumot mindenkinek föl kell vállalnia. Ez az autonómiánál kezdődik, és folytatódik az egyházi javak visszaszolgáltatásának, a csángóoktatásnak, a MOGYE-nak és egyéb oktatási követeléseinknek, valamint az erdélyi magyar kétnyelvűség biztosításának a kérdéseivel. Ezt a csomagot mindenkinek vállalnia kell függetlenül attól, hogy kormányra készülődik, vagy sem. Vagy éppen választási év előtt állunk, vagy sem.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Döntött a román bíróság: nem szélsőséges az autonómia
Az autonómia nem revizionizmus és nem szélsőséges tevékenység, Európában több régióban is működik ez az önrendelkezési forma – állapította meg másodfokú, végleges döntésében a Szatmár megyei bíróság. A pert Krakkó Rudolf nyerte: a Híd Egyesület elnöke a civil küzdelem fontos lépcsőfokára jutott el.
A rendszerváltás óta először mondja ki egy végleges bírósági határozat azt, hogy semmilyen törvénytelenséget nem követ el, aki Romániában az autonómiát népszerűsíti. A jogerős döntés a szatmárnémeti bíróságon született meg a szatmárnémeti Híd Egyesület elnökének, Krakkó Rudolfnak a beadványa nyomán. A szatmári civil szervezet vezetője a megyeszékhely román napilapját, a Gazeta de Nord-Vest című újság szerkesztőségét perelte be, miután a lap a 2013. december 2–3. között megszervezett autonómiakonferenciáról úgy számolt be, hogy az egy szélsőséges rendezvény a szélsőséges eszméket valló Krakkó Rudolf szervezésében.
Krakkó által az első fokon elveszített, majd a másodfokon megnyert per bírói indoklása szerint nem szélsőséges az a személy, aki az önrendelkezést népszerűsíti. „Az autonómia gondolata nem hasonlítható össze a revizionizmussal, a nemzeti szocializmussal, illetve bármilyen más szélsőséggel. Az autonómiát Európa több régiójában alkalmazzák.” A bírói végzés arra is kitér, hogy a Híd Egyesület által szervezett autonómiakonferencián a Jobbik elnökének, illetve egyik európai parlamenti képviselőjének a szereplése nem bélyegezhető a szélsőségesség vádjával. Az inkriminált újságcikk szerzőjének védelmében felhozott bizonyítékot – miszerint a Szatmár megyei RMDSZ korábbi elnöke, Csehi Árpád mind a Híd Egyesületet, mind a Jobbikot szélsőséges szervezetnek, illetve pártnak bélyegezte – a bíróság nem fogadta el bizonyító erejűnek. A román lapot bocsánatkérésre kötelezte, mert „sorozatosan valótlanságot állított” az eseményről és a szervező személyéről, Krakkó Rudolfról.
A két évvel ezelőtti autonómiakonferenciának különben jeles nyugat-európai és hazai vendégei is voltak többek között Marc Gafarot i Monjó, a Katalán Demokratikus Konvergencia Párt külügyi kabinetvezetője, Daniel Laspra katalán tartományi politikai szakértő, Szilágyi Ferenc, a Partiumi Autonómia Tanács alelnöke és Mircea Dăian újságíró, a Demokratikus Erdély Liga alapítója személyében. Gazdag egyesületi lajstrom
A 2003 októberében hivatalosan bejegyzett civil kezdeményezés négy évig húzódó szatmárnémeti tanügyi botrány végkifejleteként, egy magyar óvoda megmentésére szerveződött szülői összefogás révén jött létre. „Az 1999-ben elkezdődött történet azzal fejeződött be, hogy a bezárásra szánt magyar óvodát komoly szülői összefogással sikerült megmentenünk, bebútoroznunk és felszerelnünk egy budapesti támogató segítségével. Ez volt a szatmári Híd Egyesület első komoly eredménye, még mielőtt jogi személyiséggel rendelkezett volna” – idézi fel az indulás körülményeit az egyesület elnöke, Krakkó Rudolf. Már az elején kiderült, hogy az RMDSZ egyes helyi vezetőiben nem találnak partnerre. Ellenséget láttak a szatmári magyar oktatás támogatására szerveződő civil kezdeményezésben, és elmérgesedett a viszony a két szervezet között. „Már a bejegyzésünket megpróbálták megakadályozni, de miután ez nem sikerült, a későbbi rendezvényeink kapcsán igyekeztek ellenünk hangolni a közvéleményt. Ez abban nyilvánult meg, hogy egy-egy tisztségviselőjük ellenségesen nyilatkozott rólunk a román sajtónak” – fogalmaz Krakkó. A megmentett magyar óvoda szülői bizottságából összeálló egyesületi alapítók eleve pártfüggetlen, civil szerveződés létrehozásáról döntöttek, és célként a magyarságtudat erősítését tűzték ki. A Híd Egyesület szervezett először Szatmár megyében Wass Albert- és Nyírő József- emlékműsort – felolvasást, színházturnét és emlékesteket –, Trianon-emlékműsort, államalapítási ünnepet, a magyar honvédség Szatmárnémetibe való bevonulásának emlékünnepét, illetve őstörténeti előadásokat. Az egyesület szervezte meg a Partium első nemzeti táborát, az erős politikai ellenszél, illetve a helyi támogatók hiánya azonban keresztülhúzta a folytatást. A 12 éves múltra visszatekintő egyesület számos rendezvény mellett szoborállítással is dicsekedhet: a Dél-Amerikába emigrált Zolcsák István ötvenhatos forradalmár emlékművét szülőfalujában, Lázáriban leplezték le: ma is ez a megye egyetlen 1956-os emlékműve, közterületen felállítva.
Az autonómia volt a szikra
A „trianonozó” egyesületet még úgy ahogy elviselte a helyi román sajtó, azonban a 2013-ban megszervezett autonómiakonferencia – ahol a Partiumban először – románok is nyíltan kiálltak az erdélyi önrendelkezés mellett, úgy tűnik, túl nagy falatnak bizonyult. A Gazeta de Nord-Vest olyan vehemenciával és olyan alpári stílusban támadta mind a konferenciát, mind az előadókat, mind a főszervezőt, hogy Krakkó Rudolf úgy gondolta, a rázúduló mocskolódást nem hagyhatja szó nélkül. Ugyanis mind a román, mind a magyar média az egyesület rendezvényeiről általában pozitív hangvételű vagy legalábbis tényszerű beszámolókat, tudósításokat közölt – a román napilap messze kilógott a sorból, ezért is döntött az egyesület elnöke a bírósági eljárás mellett. A román nyelvű autonómiaellenes sajtótámadások nyomán az eddigi rendezvények néhány támogatója is visszalépett, így az utolsó jelentősebb rendezvényük a tavaly októberi, 1956-os emlékműsor volt. Krakkó Rudolf abban reménykedik, hogy az idénre betervezett és szervezés alatt álló három rendezvényük mégis tető alá kerül. Keserű szájízzel állapítja meg, hogy politikai nyomásra a Szatmárnémeti Református Gimnáziummal is – akikkel évekig jó partneri kapcsolatban voltak –, véget kellett vetniük az eddigi együttműködésnek.
A bírósági eljárásról szólva, Krakkó elmondta: nem volt könnyű az ügyhöz védőügyvédet találni, de végül is Giczei Tünde fiatal ügyvédnő vállalta. Az elején a Híd Egyesület elnökének nem voltak illúziói a szatmári bírósággal kapcsolatban, hiszen már egy másik polgári perben is megjárta a hadak útját. Válóperében a bíróság kimondta ugyan, hogy a válásért mindkét fél hibás, ennek ellenére a volt feleség egyik tanújának a vallomására hivatkozva a bíró azzal korlátozta az apa három gyerekének láthatási, látogathatósági jogát, hogy szélsőséges nézeteket vall. A „szélsőséges nézetek” alátámasztására a bíró azt hozta fel elmarasztalásként Krakkó Rudolf terhére, hogy szobája falán „egy Nagy-Magyarország-térkép található”. Ilyen előzmények után az egyesület vezetőit nem lepte meg, hogy a bíróság első fokon kimondta: a román lap „szélsőségezése” nem rágalom. A másodfokú per lefolyása más bírói testület előtt korrektül és elfogulatlanul zajlott.
Látszott, hogy az ügy olyan román bírák elé került, akik nemcsak a helyi román napilapból hallottak az európai önrendelkezési törekvésekről. A mintegy másfél évig húzódó táblabírósági eljárás május végi döntése után egy hónapig kellett várni az indoklásra, de Krakkó szerint megérte, mert romániai viszonylatban is precedensértékű bírói döntés született. A civil szervezet elnöke pozitív fejleménynek tartja, hogy románok és magyarok pártállástól függetlenül egyaránt segítettek a perben tanúként vagy írásos nyilatkozat formájában. Krakkó külön köszönetet mondott Giczei Tünde ügyvédnőnek, Szatmári Elemér református lelkipásztornak, Angela Tocilă nagyváradi újságírónak, Simon Levente kökényesdi polgármesternek, Décsei Miklósnak, a szatmári zsidó hitközség elnökének, Mircea Daiának, a Demokratikus Erdély Liga alapítójának és Jánosi Anna szatmári portréfestőnek.
Egy bírósági döntés utóélete
„A Székelyföldről és a Partiumból egyaránt többen is felhívtak, hogy hasonló ügyben szeretnének pert indítani, vagy a már folyó székelyföldi önkormányzatok elleni perekben jól jönne ez a jogerős döntés. Ehhez kérték a segítségemet és tanácsomat. Ebből egyértelműen megállapítható, hogy egy ilyen, precedensértékű bírósági határozatnak komoly súlya lehet az autonómiaharc terén, hiszen egy román bíróság jogerős ítéletben – közvetve ugyan – de rehabilitálja az autonómia gondolatát. Ezzel azt is jelzi, hogy semmiféle jogi következménye nem lehet annak, ha valaki kiáll az önrendelkezés ügye mellett. Ez semmilyen törvényt nem sért” – foglalja össze az erdélyi magyar autonómiatörekvések számára pozitív kicsengésű bírósági döntés eddigi utóéletét Krakkó Rudolf.
A precedensértékűnek nevezhető sajtóper kapcsán Kincses Előd ügyvéd a Krónikának elmondta, nem tud arról, hogy hasonló ügyben zajlott volna korábban bírósági eljárás. Emlékeztetett azonban, a székely zászló kitűzése kapcsán a bíróság korábban megállapította, hogy az reklámanyagnak minősül, nem székely szimbólum, ehhez képest Hargita és Kovászna megye nem használhatja hivatalos megyei szimbólumként a sárga-kék lobogót, mert ott románok is élnek.
Makkay József
erdelyinaplo.ro
Erdély.ma

Feledésre ítélt magyar utcanevek nyomában
Irigylésre méltó életpálya áll Asztalos Lajos mögött: írt, fordított és kutatott, miközben nyomdászként kényszerült leélni életének több évtizedét. Tucatnyi kötet szerzőjeként Kolozsvár helytörténetéről írott könyvei alapművek. Legújabb könyvbemutatóján beszélgettünk.
– Magyar nyelvű városnéző sétákon igazította el a Főtér és környéke épített örökségére kíváncsi kolozsváriakat és turistákat a Kolozsvári Magyar Napokon. Mekkora az érdeklődés a kincses város iránt?
– A rendszerváltás után, 1990-ben létrehoztuk a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaságot, és szervezetten kezdtünk foglalkozni városnézéssel: már az elején tömegek voltak kíváncsiak az eseményre. Az évek során sok előadás is elhangzott e tárgyban. Most azt tapasztalom, hogy a magyar napok által felkarolt városnéző sétáknak ismét megnőtt a közönsége, és jó hír, hogy sok a fiatal érdeklődő.
– Gyakran kell tévhiteket, mítoszokat eloszlatnia?
– Magyar közönség esetében nem igazán. A kolozsvári születésű városnézők sok mindennel tisztában vannak, a vendégek számára pedig minden adat újdonság, amit örömmel is vesznek. Habár nagyon ritkán vezetek nem magyar nyelvű városnéző sétát – hasonló kezdeményezésre már évekkel ezelőtt sem volt igény –, ilyen alkalmakkor óhatatlanul előkerül a mítoszrombolás. Amikor a Széchenyi téren átmegyünk, pontosítanom kell, hogy Mihály vajda nem Erdély fejedelme volt, hanem Rudolf Habsburg császár erdélyi megbízottja. Vannak román barátaim, akikkel történelmi kérdésekben vitázunk.
– Miről szokott velük vitatkozni?
– Léteznek nyilvánvaló történelmi igazságok, melyeket francia, olasz vagy magyar történész egyként lát, a román viszont az ellenkezőjét állítja. Tény például, hogy a román kivételével minden újlatin nyelvben sok a germán eredetű jövevényszó. Amikor a germán törzsek végigvonultak azokon a tartományokon, mindenhol nyomuk maradt. A románban ennek azért nincs nyoma, mert annak idején nem éltek itt. Magyar közvetítéssel honosodott meg jóval később nyelvükben a mester szó, például a Meşterul Manole balladában. Mondhatnám a szlávoktól átvett magyar helynevek sokaságát is: Visegrád, Nógrád, Csongrád, Veszprém, Kraszna... A románoktól egyetlen régi hely- vagy folyónevünk sem származik Erdélyben. A magyarázat egyszerű: a magyarok bejövetelekor nem éltek itt, nem volt kitől román helységneveket örökölnünk.
– Kolozsvári helytörténészként önt sokat foglalkoztatta a román–magyar párbeszéd, hiszen román nyelvű lapot is szerkesztett...
– Az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének kiadásában 1991 és 1993 között megjelent, és 22 lapszámot megért Puntea című havi lapnak magam voltam az egyik legkitartóbb szószólója. A román politikum és a sajtó részéről sok támadás érte a magyarságot, és úgy gondoltam, ha komolyan vesszük magunkat és törekvéseinket, a románoknak meg kell magyaráznunk az igazunkat. Készítettünk tematikus lapszámokat a magyar oktatásról, a Mátyás-szoborról, sorozatban közöltem a kolozsvári magyar utcanevek változásának történetét – érdemben tudtuk cáfolni a bennünket ért vádakat. E jobb sorsra érdemes lapnak voltak mélyen demokrata elkötelezettségű román szerzői is. Kezdeményezésünk két év után azon bukott meg, hogy az RMDSZ nem állt mellé, nem terjesztette, koloncnak tekintette.
– A Kolozsvári Magyar Napokon mutatták be legújabb könyvét, a Kolozsvár – közelről címűt. A tíz éve megjelent Kolozsvár. Helynév és településtörténeti adattár alapmű a kincses város helytörténete és történelme iránt érdeklődök számára. Vannak még fehér foltok?
– A szerzőnek mindig hiányérzete marad egy könyv megjelenésekor, mert a kiadó által véglegesnek tekintett változatból ki-kimarad valami. A több mint 600 oldalas adattár is foghíjasra sikerült: a kiadót szorította az idő, így a rövidebb változat mellett döntöttünk. A könyv megjelenése után a helyi napilapban, a Szabadságban, sorozatban közöltem a kimaradt részeket. Több évtizedes kutatás eredménye ez a munka. A kiadói ígéretek szerint jövőre sikerül kinyomtatni Kolozsvár általam immár teljesebbnek tekintett helytörténetét, és a kincses város fellelhető teljesebb adattárát.
– Mikor tudatosult önben, hogy Kolozsvárral, a kincses város múltjának tanulmányozásával kell foglalkoznia?
– A kiindulópont 1964 januárja volt számomra. Kolozsváriként egyik napról a másikra arra ébredtem, hogy a kétnyelvű utcanév-táblákat egynyelvűre, azaz románra cserélték. A háború után, 1945-ben a sarjadzó „román népi demokrácia” számára vállalhatatlan történelmi magyar személyiségekről elnevezett utcák nevét lecserélték ugyan, de az utcanevek mégis kétnyelvűek maradtak Ezt szüntették meg 1964-ben, majd a nyolcvanas évek vége felé az utolsó magyar utcanevet is eltűntették. Tősgyökeres kolozsváriként még édesapámtól hallottam az eredeti magyar utcaneveket, a hatvanas évek derekától pedig hangyaszorgalommal gyűjtögettem minden idevágó helytörténeti adatot.
– Akkoriban ezekről csak az íróasztalfióknak írhatott?
– Rendszeresen közöltem a helyi magyar napilapban, az Igazságban, illetőleg az Ifjúmunkásban is, helytörténeti írás azonban ritkán csúszott át a cenzúra szűrőjén. Emlékszem, 1574-ből származó sírfeliratokra bukkantam a középkori városfal maradványán és a Házsongárdi temetőben: ezekről írtam egy cikket az Igazságnak. A szerkesztő jóhiszeműen betördeltette, azonban a cenzor kidobatta, mert olyasmi nem jelenhetett meg, hogy „itt nyugszik, Istenben”... Volt még néhány hasonló, sikertelen próbálkozásom, de egy-két sikeres is, amikor az írás átcsúszott a szűrőn. Például a Művelődés 1985. évi utolsó számában a Dónát mondáról írt. Igaz, a Művelődésnek ez volt az utolsó száma, mert a lapot megszűntették.
– Miről írhatott a kommunizmusban?
– Sokat köszönhetek annak, hogy elkötelezett eszperantista voltam. Az eszperantó nyelv iránti szeretetet édesapámtól örököltem, a kérészéletűre sikeredett egyetemi tanulmányaim alatt, 1956 és 1958 között egy tanfolyam keretében sajátíthattam el az akkoriban nagy jövő előtt álló világnyelvet. A következő években sok levelezőtárssal ismerkedtem meg Európából, Amerikából, sőt a Távol-Keletről is. Budapesten élő unokabátyámtól magyar–eszperantó, eszperantó–magyar szótárt kaptam ajándékba. Első körben a Nagyapó mesefája sorozat számára különböző nyelvekből eszperantóra átültetett meséket, az Utunk című irodalmi lapnak verseket, elbeszéléseket fordítottam. Közben viszonylag jól megtanultam spanyolul és portugálul is, így nem csak európai, hanem latin-amerikai szerzőktől is fordíthattam. Számomra ez volt akkoriban a fő közlési lehetőség. Sokszínű és soknemzetiségű tartományai miatt Spanyolország különösen érdekelt. Noha levelezőtársaim évekig hívtak, a kommunizmusban nem kaptam útlevelet: 1993-ban juthattam ki először Spanyolországba.
– 1991-es nyugdíjazásáig nyomdászként dolgozott Kolozsvárt. Nem taglózta le az a tudat, hogy „bűnös” múltja miatt ígéretesnek induló értelmiségi pályája derékba tört?
– Nagyon korán, már tizedikes fejjel elkezdődött szélmalomharcom a kommunista hatalommal. A 2-es számú fiúlíceumban, a volt Kolozsvári Református Kollégiumban egy rendszerellenes szervezkedésbe keveredtem. A későbbi költő, Palocsay Zsigmond barátom 1952-ben arról győzködött, hogy valamit tenni kell, mert sok embert letartóztatnak. Nos, akkor tiltakozzunk! Mondtam, hogy így van, de ezt nem ússzuk meg. Ő rávágta, hogy mi ügyesebbek leszünk. Tervek születtek, hogy siklassuk ki a Szovjetunióba tartó valamelyik vonatot, robbantsuk fel a Kolozsvárt villamos árammal ellátó egeresi magasfeszültségű távvezetéket. Ez a kettő, szerencsére, nem került megvalósításra, de az már kézenfekvőbb volt, hogy röpcédulákat nyomtassunk. Volt két gumibetű-készletem, így készült el a kétezer példányban vécépapírra nyomtatott röpcénk, melyben magyarul és románul arra bíztattuk az embereket, hogy harcoljanak a vörös kutyák rémuralma ellen. Mai fejjel nézve is szép teljesítmény volt.
– A hatalom viszont nem nézte tétlenül...
– Érdekes, hogy a kiszórás idején, május elsején nem buktunk le, pedig 18 magyar fiatal vett részt az akcióban. Augusztus 21–22-én kaptak el, amikor egyik társunk meggondolatlanul újabb szórást akart, ezúttal vonatablakból. Egyik rokona buktatta le, utána mindnyájunkat letartóztattak. Három és nyolc év közötti börtönbüntetésre ítélték a társaság tagjait, összesen 35 magyar lányt és fiút. Azokat is, akik csak tudtak róla, de nem jelentették. Azért úsztam meg csak három év börtönnel, mert sem a nyomtatásban, sem a szórásban nem vettem részt, de a szekuritátés tisztek szerint én voltam a „nyomdatulajdonos”. Végül Palocsay Zsiga barátom édesapja, Rudi bácsi közbenjárására szabadultunk, aki akkoriban nemzetközi kertészeti díjakat nyert, nagy volt az elismertsége Bukarestben, így másodszori próbálkozására Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkár szabadlábra helyeztette a társaságot.
– Ilyen előzmények után aligha lehetett az ötvenes években értelmiségi pályára gondolni...
– A börtön után érettségiztem. Amikor szabadultunk, azt mondták, eltörlik a büntetésünket, akár miniszterek is lehetünk, ha tanulunk és jól viselkedünk. Ezt komolyan is gondoltam, de 1958-ban, másodév végén a Bolyai Egyetem földrajz–természetrajz szakáról úgy távolítottak el, hogy esélyt sem adtak igazam megvédésére. Megélhetést kellett keresnem, így kötöttem ki a nyomdászat mellett. Amikor 1968-ban lehetővé tették, hogy újra kezdjem egyetemi tanulmányaimat, már házas voltam, két gyerek apja, így nem tudtam vállalni a nappali szakon kötelező évet.
– Egyetemi tanárokat is meghazudtoló következetességgel írt, kutatott, több könyve is megjelent. Elégedett a megvalósításaival?
– Úgy gondolom, hozzám mégis kegyes volt az élet, hiszen mindazt, amit tettem, a rendszerváltás után értékelték és elismerték. A magyar állam Ezüst érdemkereszttel tüntetett ki, és 2008-ban a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagjává választottak. Könyveim többsége a kincses város történelmi örökségének a megőrzését szolgálják.
Asztalos Lajos
Párizsban született 1936. január 31-én, szülei hazatelepedésével 1936 őszétől él Kolozsvárt. Tanulmányait a kolozsvári Református Kollégiumban kezdte, ahol tizedikes korában, 1952-ben államellenes tevékenységéért letartóztatták, és 3 év börtönre ítélték. Két évig a Bolyai Tudományegyetem Természetrajz–Földrajz Karának hallgatója, de büntetett előélete miatt 1958-ban eltávolítják az egyetemről. Volt munkaszolgálatos katona, kötőgyári munkás, majd gépszedő nyomdászként dolgozott 1991-es nyugdíjazásáig. Írásai az 1960-as évek elejétől, majd a spanyol, portugál, galego, francia nyelvű irodalomból készült vers-, elbeszélés-, regény- és népmesefordításai 1970-től jelentek meg a romániai, magyarországi, felvidéki, délvidéki lapokban és kötetekben. A rendszerváltás után kiadott hét helytörténeti kötet szerzője vagy társszerzője. 1996-tól a budapesti Madách Irodalmi Társaság tagja. 2001-ben az erdélyi magyar nyelv ápolásában, az anyanyelvi műveltség terjesztésében és a nyelvhasználat bátorításában szerzett érdemeiért elnyerte az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége Nyelvőrzés Díját. 2008-tól a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. 2011-ben helytörténeti kutatásaiért az EMKE Kőváry László-díjjal tüntette ki. 2012-ben irodalmi fordításaiért és átfogó helytörténeti munkásságáért Magyar Ezüst Érdemkeresztet kapott.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mészkő: minden, ami Erdély
Itt minden van, ami Erdély: hegy, síkság, megcsuszamlott dombok, sziklák, hasadék, folyó, bánya s közelben a gyárakkal javított (vagy rontott) kisváros, Torda. Lakosai románok és magyarok: földművesek, iparosok, gyári munkások és hivatalbeliek – írja 1936-ban A rög alatt című emlékiratában Mészkőről Balázs Ferenc unitárius lelkész, közíró, népnevelő, társadalomszervező, az erdélyi szövetkezeti mozgalom szószólója. A jeles közéleti személyiség 1930–1936 között szolgált Aranyosszéknek a Tordai-hasadékhoz legközelebb fekvő szegletében, Mészkőn, és itt indította útjára falufejlesztési és társadalomszervezési terveit. A dán népfőiskolák és mezőgazdasági szövetkezetek mintájára dániai származású, amerikai feleségének támogatásával kezdi el kiépíteni az egyházi keretben elképzelt felnőttképzést, és megalakítja a Vidékfejlesztő Szövetkezetet. A környék első szövetkezetének aranyosszéki termékeit Tordán értékesítik.
A 2. világháborút követő kommunista éra Balázs Ferenc minden törekvését felszámolja, és a nyugat-európai tapasztalatokat Erdélyben meghonosítani akaró, világjáró unitárius lelkész emlékezetét is száműzi. Nem is lehetett ez másként, hiszen a sztálinista típusú kényszerszövetkezetesítéssel szemben annak a közösségi eszmének volt a híve, amit „nem felülről lefele akarnak reánk kényszeríteni, hanem amelyet alulról fölfele magunk építünk ki” – foglalta össze ezzel kapcsolatos ars poeticáját a Kis társadalmak önellátása című tanulmányában.
De milyen ma, 2015-ben Balázs Ferenc közösségi emlékezete Mészkőn, illetve a környező aranyosszéki falvakban? Ennek kiderítésére láttam jó alkalomnak a Balázs Ferenc Közösségi Ház átadási ünnepségét, amely egy öt évvel ezelőtt született építkezési terv befejezését jelenti az immár 111 lelket számláló mészkői unitárius gyülekezetben.
Isten völgye, az új népfőiskola
A földszinten tágas gyűlésteremmel és az emeleti részen korszerű vendégszobákkal felszerelt új közösségi otthon a faluban egyedüli, székely fafaragók által, frissen készített fedeles aranyosszéki kapuval várja az ide látogató környékbeli vendégeket és a nagyvilágból érkező turistákat. Balázs Ferenc életútja és az általa hátrahagyott anyagi és szellemi örökség unitárius zarándokhellyé tették Mészkőt. A vendégek megtekintik a falu 1931-ben újjáépített, 13. századi templomát, illetve ellátogatnak az 1936-ban elhunyt Balázs Ferenc sírjához a falu temetőjébe. A Balázs Ferenc Hagyatékmegőrző Terv keretében – a kétezres évek derekán kidolgozott gyülekezetfejlesztési programban – a régi helyett megépült új közösségi háznak azonban sokkal szerteágazóbb szerepet szánnak. 2006-ban a falut önszántából választó, csíki születésű, fiatal unitárius lelkész, Bálint Róbert Zoltán ténykedésével újjáéled a gyülekezeti élet, amely az előző lelkész öngyilkosságával süllyedt letargiába. A gyülekezet új világi vezetése – gondnok, pénztáros, kebli tanácsosok – felismerik a lehetőséget, hogy kiaknázásra váró kincsen ülnek, aminek közösségi hasznosítása rajtuk múlik. Az új lelkész irányításával igyekeznek fölkarolni azokat a Balázs Ferenc-i törekvéseket, amelyek megvalósítására nyolcvan év távlatából nyílik újra lehetőség. Így születik meg 2013 februárjában Az Isten völgye nevet viselő közösségi találkozások sorozata, amely Felső-Aranyosszék, azaz az „unitárius patkó” valamennyi települését érintik: Mészkő, Alsó- és Felsőszentmihály, Sinfalva, Várfalva, Csegez, Aranyosrákos, Kövend, Bágyon, Kercsed és Torda. A nyári hónapok kivételével, az évente hat alkalommal megrendezett találkozók évi rendszerességgel, februárban, Bágyonban kezdődnek az aranyosszéki falvak közös részvételével. Az áhítattal és az elmúlt év történéseire visszatekintő beszámolóval megnyitott, kosaras-, adománygyűjtő bál bevételeiből finanszírozzák a sorra kerülő újabb találkozókat. Az év során egy-egy gyülekezet által felvállalt helyi találkozóra ma már a környező falvak résztvevői érkeznek többségben. „A vendéglelkész által tartott istentiszteletet követően kerül sor egy unitárius esetleg közművelődési vonatkozású vagy világi témájú előadásra, mint például a verespataki cianidos aranykitermelés. A szeretetvendégséggel véget érő találkozóra mindig helyi asszonyok készítik el a harapnivalót, valamint a teákat és üdítőket” – magyarázza a találkozók „forgatókönyvét” Bálint Róbert Zoltán unitárius lelkész. A Balázs Ferenc által egykoron megálmodott népfőiskolai keret újjászületése ez Aranyosszéken.
A bágyoni huszárezred
A rendszerváltás után bő két évtizeddel szárba szökkenő aranyosszéki kezdeményezés a látszat ellenére mégsem annyira a természetes közösségi igény eredménye. Aki olvasta Balázs Ferenc A rög alatt című könyvét, tudja, mennyire nehéz volt ezt a folyamatot bő nyolc évtizeddel ezelőtt is az áskálódások és az emberi kicsinyesség miatt tető alá hozni. A mészkői lelkész úgy látja, néhány éve egy igen érdekes változás ment végbe Aranyosszéken. Az évtizedeken át a maguk gondjával, bajával és saját örömeikkel elfoglalt embereknek és faluközösségeknek sikerült túllépniük azokon a láthatatlan falakon, amelyek az egymás mellett élő falvakat elválasztották egymástól. Ez a nyitás még a kilencvenes években is nehezen lett volna elképzelhető. Ezzel is magyarázható a kétezres években, Szentmihályon bejegyzett, de szélesebb közösségi összefogás nélkül létrejött aranyosszéki zöldségfelvásárló és értékesítő szövetkezet, az Aranyoskert bukása. A lelkes kezdeményezők nem találkoztak a közösségi igénnyel, nem sikerült olyan tervet letenni az asztalra, amely a szövetkezeti tagokat, a gazdákat képes lett volna egy átgondolt középtávú terv támogatására késztetni.
Hogy változnak az idők Aranyosszéken is, azt jól mutatja az idén, március 8-án, a Bágyonban felavatott huszár lovasszobor története, amellyel az 1763-ban felállított bágyoni huszárezred emléke előtt tisztelegtek. A Duna tv által élő adásban közvetített szoboravatással Aranyosszék magyar falvai annak a 32 huszárnak állítottak emléket, akik 1848-ban parancsra sem voltak hajlandóak szembefordulni saját nemzetükkel és hazájukkal. A közös ünnep megmozgatta a környék magyarságát, és az esemény Aranyosszék rendszerváltás utáni legnagyobb ünnepévé vált. Bálint Róbert Zoltán szerint ez a fajta összefogás a faluról falura vándorló közösségi találkozók megszervezésében is tetten érhető: a népfőiskolai sorozat gazdája immár nem egyedül Mészkő – nem csak az aprócska mészkői gyülekezet –, hanem a környező falvak mindenike, valamennyi aranyosszéki unitárius gyülekezet immár a sajátjának tekinti.
Helyben maradást ígérő gazdaösszefogás
Balázs Ferenc hagyatékának gondozásába tartozik az az értékmentő felmérés is, amelyet az unitárius egyházon belüli népfőiskolai mozgalom irányítói készítettek közösen kolozsvári néprajzos szakemberekkel és diákokkal tavaly Felső-Aranyosszék falvaiban. A falujárás, az emberekkel való kapcsolattartás, az adatfelvétel azt is elősegítette, hogy a felmérés készítőinek átfogóbb képe alakulhasson ki Aranyosszék mai társadalmáról, a lakosság boldogulási lehetőségéről, a fiatalok párválasztási törekvéseiről.
Úgy tűnik, a történelem ismétli önmagát. A második bécsi döntés nyomán, amikor Aranyosszék falvai Romániában maradtak, a vegyes lakosságú Mészkő – amelynek a II. világháború előtt mintegy 55 százaléka volt román és 45 százaléka magyar – elveszítette magyar lakosainak 40 százalékát: aki tehette, Észak-Erdélybe, Magyarországra szökött. A második érvágást a hatvanas, hetvenes évek iparosítása hozta, amikor kivétel nélkül minden környékbeli magyar faluból tömegeket szippantott el Torda, Kolozsvár, illetve a távolabbi települések. A vegyes lakosságú Mészkő és Csegez érezte meg ezt a legjobban. Torda ipari centrumként történő felszámolódása másrészt az előző évtizedekkel ellentétes folyamatot indított el: a kiüresedő városból sok román család vásárolt házat vagy beépítésre váró telket Aranyosszék magyar falvaiban. Ezzel párhuzamosan kezdődött el a magyar fiatalok tömeges elvándorlása. „A fordulópont valamikor tíz évvel ezelőtt történt: az addig jó pénzt hozó aranyosszéki zöldség eladhatatlanná vált a piacokon. Sok gazdaember mondott le a zöldségtermesztésről és keresett munkahelyet magának” – magyarázza a bajok egyik fő okát a lelkész. A multinacionális cégek által telepített üzletláncok átalakították a vásárlói szokásokat, a kistermelés eddigi formája zsákutcába jutott. A fiatalok újabb nemzedékei nem fogadják el a környék gyengén fizető állásait, így a többség Nyugat-Európába indul: Angliában, Spanyolországban, Olaszországban, illetve egyéb gazdaságilag fejlett államokban keresik a boldogulás lehetőségeit. Félő, hogy aki huzamosabb időre talál magának külföldön munkát, nem fog többé hazatelepülni Aranyosszékre – véli a lelkész.
Kérdésemre, hogy a Balázs Ferenc által megálmodott aranyosszéki szövetkezeti rendszer kialakítására mennyivel van ma több esély, mint egy-két évtizeddel ezelőtt, Bálint Róbert Zoltán sem tud megnyugtató választ adni. Abban bízik, hogy az általuk elkezdett népfőiskolai szervezkedésnek előbb-utóbb gazdasági vonzata is lehet: az emberek rájönnek, hogy a gazdálkodás csak úgy tartható fenn, csak abban az esetben biztosít tisztességes megélhetést, ha a jobb hatékonysággal végezhető beszerzést és értékesítést szövetkezeti keretbe terelik. Az aranyosszéki falvak jövője függhet ezen a felismerésen.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A két világháború közötti magyar revíziós törekvések
A 2. bécsi döntést 1940. szeptember 3-án hirdették ki, és az azt követő napokban Horthy Miklós kormányzó hadparancsban indította útnak a Magyar Királyi Honvédséget, hogy ellenőrzése alá vonja a Magyarország javára megítélt területeket. A 75 éves évfordulón Nagyváradon és Szatmárnémetiben tartottak megemlékező ünnepséget. Raffay Ernő történész, Trianon-kutató, a Horthy-korszak kiváló ismerője idén több erdélyi előadásban is taglalta az 1940-es események történetét. Az évforduló kapcsán a bevonulás előzményeiről és a „kis magyar világról” beszélgettünk.
– Beszélgetésünket Trianonnal kell indítanunk: miként tudott a Horthy Miklós kormányzó nevével fémjelzett korszak magyarországi politikai elitje megbirkózni az országra nehezedő megpróbáltatásokkal?
– A Horthy-korszak 1920. március 1-jén kezdődött, amikor Horthy altengernagyot megválasztották a Magyar Királyság kormányzójának. Az ezt megelőző világháború lerombolta az ország gazdaságát. Az 1918. október 31. utáni, Károlyi Mihály gróf vezette kormány katonailag feladta az ország területi integritását, amivel a Tanácsköztársaság egyetértett. Ezt Kun Béla külügyi „népbiztos” meg is erősítette egy Clemenceau-hoz írt jegyzékében. A kommunista diktatúrát leverő, Budapestet 1919. augusztus 4-én megszálló román hadsereg szabályosan kirabolta Magyarország Győrig terjedő területeit. Számításaim szerint a román katonaság 30–40 ezer vagon rabolt holmit vitt el Magyarországról, amiért a mai napig nem fizettek kárpótlást. Magyarországot tehát először gazdaságilag újjá kellett építeni. Ezzel egyidőben a magyarság lelki fölemelését, újjáépítését is meg kellett valósítani. A Horthy-korszak végéig az elvett területeink visszavétele lett a legfőbb lelki és külpolitikai célkitűzés.
– Horthy Miklós kormányzása idején egy ütőképes magyar gazdaságot és szociális ellátórendszert sikerült tető alá hozni. A trianoni előzményeket ismerve hogyan volt ez lehetséges?
– Gróf Bethlen István miniszterelnök kormánya az 1924–1927 közötti évekre elérte a különböző iparágakban az 1913. évi termelékenységet, annak ellenére, hogy az országot megfosztották legtöbb nyersanyagától. 1924-ben 30 millió aranykorona alaptőkével megalakult a Magyar Nemzeti Bank, majd a húszas évek közepén bevezették az értékálló pengőt, amely Európa egyik legerősebb fizetőeszköze lett. A húszas években megszűnt az ország pénzügyi-gazdasági, majd katonai ellenőrzése. A gazdasági világválság kezdetéig tehát a Magyar Királyság pénzügyi-anyagi és külpolitikai szempontból független ország lett. Ennek elérése történelmi jelentőségű tett volt, ugyanis ez teszi majd lehetővé a területi revíziót. A horthysta kormányok komolyan fejlesztették az oktatásügyet és az egészségügyet, annak ellenére, hogy a tüdőbaj népbetegség maradt a korszak végéig. Emiatt is növelték a kórházak és az ezekben lévő betegágyak számát. A Horthy-korszakban a szociálpolitika európai színvonalon állt, ugyanis céltudatos fejlesztését az angol szociálpolitikai helyzethez mérték. Az 1927-es kötelező betegség- és balesetbiztosítási törvény mintegy egymillió dolgozót, plusz a családtagjaikat, azaz több millió magyar állampolgárt érintett. Eszerint a táppénz fizetése a bér 55–75 százalékára nőtt, baleset alkalmával pedig járulékot kapott a dolgozó, amely a fizetés 60-66 százalékát tette ki. Ezen túlmenően a kormányok bevezették a kötelező öregségi, rokkantsági, özvegységi és árvasági biztosítást. 1920–1930 között országos lakásépítési programot szerveztek: 10 év alatt 290 ezer új ház és lakás épült, ez mintegy 25 százalékos növekedést jelentett. A Horthy-korszakban a százezer főre jutó orvosok száma a duplájára nőtt, a százezer főre eső kórházi ágyak száma 329-ről 467-re emelkedett. A szociálpolitika nagyot fejlődött; 1930 előtt csak a mezőgazdasági munkások esetében volt elmaradás. Viszont lényegesen csökkent a munkanélküliség: míg 1920-ban 15–20 százalék volt ez az arány, addig e szám 1930-ban lement 10 százalékra. Tehát a két háború közötti magyar kormányok a II. világháborúig modernizációt hajtottak végre, sőt megkísérelték a magyarok uralmát visszaállítani az élet minden területén.
Az újraegyesülés reménye az elszakított részeken
– Az utódállamokban rekedt magyarság számára mit jelentettek a következő évtizedek?
– 1918 óta a szétszakított magyarság ellenséges gyűrűben él: a (cseh)szlovák, román, szerb és horvát állam gyakorlatilag a megszállásuk alá került magyarság megsemmisítésén dolgozik. 1918 ősze óta a megszállás alatti magyarok élete küzdelem a megmaradásért, attól függetlenül, hogy az adott „utódállamban” éppen polgári demokrácia vagy kommunista diktatúra létezik-e. A két világháború között, miután a Magyar Királyságot felvették a Népszövetségbe, Horthy kormányai Genfben komoly kisebbségvédő tevékenységbe kezdtek. Sok eredményt ugyan nem lehetett elérni a korabeli európai hatalmi viszonyok között – ez a felismerés is elmélyítette a magyar politikai elit revíziós szándékait. Mindenesetre a megszállt magyar területeken élő magyarok biztosak lehettek abban, hogy a magyar királyi kormány – és persze a teljes magyar lakosság – a végsőkig mellettük áll. E tudat egységben, együttes revíziós szándékban tartotta a Kárpát-medence magyarságát.
– Mennyiben segítette ez a revíziós tudat a megszállt területek magyarságát a talpraállásban?
– Egyértelműen segítette, hiszen az anyaországtól elszakított nemzettestek néhány év alatt magukra találtak, annak ellenére, hogy a három utódállamban egyaránt meghozott ún. földreformtörvények célja a földvagyon magyar tulajdonosoktól történő elvétele volt. A román állam mind a mai napig nem fizetett kárpótlást a sok milliárdot érő, törvényi erőszakkal elkobzott földekért, birtokokért valamint házakért, vagyontárgyakért. A román megszállás után néhány éven belül anyagi katasztrófahelyzet keletkezett: ebből kiindulva a megmaradt csekély lehetőségre építve kellett megszervezni a nemzetfenntartó tevékenységet. Gondoljunk Kós Károly vagy báró Kemény János tevékenységére: a meghagyott, bár erősen lecsökkentett magyar polgári és arisztokrata vagyonok mozgósításával lehetett fenntartani, sőt kivirágoztatni a magyar szépirodalmat, a szakfolyóirat-tevékenységet, a sajtót, és ami a legfontosabb, a magyar iskolahálózatot. A húszas évektől tudják az erdélyi magyarok, hogy a román hatalom célja a magyar iskolák megszüntetése, amivel a magyar nemzettudatot legyengítve érhetik el az önfeladást.
– Hogyan készült a két világháború között a magyar politikai elit az elszakított nemzetrészek újraegyesítésére?
– Eleinte különféle társadalmi egyesületek rendezvényein beszéltek nyíltan a területi revízióról. A magyar királyi kormány legmagasabb politikai szinten először 1927-ben nyilvánult meg, tehát akkor, amikor a politikai és gazdasági stabilizáció megvalósult: Bethlen István gróf egy debreceni beszédében – minden bel- és külföldi elemző számára megdöbbentő módon – hosszan beszélt a magyar határok megváltoztatásának fontosságáról. A debreceni beszéd után nyílt lett a revíziós kommunikáció: a sajtó mellett megkezdte revíziós tevékenységét a Herczeg Ferenc író által vezetett Magyar Revíziós Liga. A magyar szándék komoly angliai és olaszországi támogatást kapott Rothermere lordtól és Mussolinitől, egy „sajtómágnástól” és egy nagyhatalom első emberétől. Sőt, az 1920. évi trianoni békéről ennek nagyhatalmi megalkotói többen nyilvánosan elismerték, hogy a románok, csehek és szerb politikusok hamis adatokkal becsapták őket. Az 1930-as évek közepére készen állt mind az európai nagyhatalmi politika, mind a hazai belpolitika és a közvélemény a revízió megvalósítására.
Katonai akciót tervezett a honvédség
– Milyen előzményei voltak a 2. bécsi döntésnek?
– Németország külpolitikája és a III. Birodalom katonai megerősítése új helyzetet teremtett Európában. A magyar állam számára – amelynek vezetői nem voltak sem nácik, sem szélsőségesek, csak a magyar érdeket képviselték – az új európai nagyhatalmi erőviszonyok lehetőségeket teremtettek az aktív, revíziós külpolitika kezdeményezésére. 1938 szeptemberében zajlottak a müncheni négyhatalmi tárgyalások. Ezen az angolok és a franciák úgymond „a béke megóvása érdekében”, de valójában gyáva meghunyászkodással Hitler hatókörébe engedték addigi szövetségesüket, Csehszlovákiát, ezt az életképtelen műállamot. A müncheni egyezményhez csatlakozva a lengyel és a magyar kormány azt kérte a négy nagyhatalomtól, hogy segítsék hozzá országaikat a csehszlovák állammal való területi vitáik megoldásához. Ez vezetett az 1939 őszi csehszlovák–magyar tárgyalásokhoz, majd 1939. november 2-án az 1. bécsi döntéshez, amelyben a csehektől visszavettünk mintegy 12 ezer négyzetkilométert, ahol a magyar lakosság aránya 86,6 százalék volt. Ez a területgyarapítás nem Hitler kezéből származott, hanem a magyar és lengyel kormány helyzetfelismeréséből és bátor cselekvéséből. A revízió 1939. március idusán, Kárpátalján folytatódott, amikor az ottani ruszin kormány Hitler elismerését kérte: a Magyar Királyi Honvédség és előtte a Rongyos Gárda bevonult a Kárpátok gerincéig. Ezzel létrejött a lengyel–magyar közös határ, amelyet Lengyelországban a mai napig nagyon fontos pozitív eseménynek tartanak, ugyanis 1939 őszén a megtámadott Lengyelországból e határon menekülnek lengyelek tízezrei az őket megvédő Magyar Királyságba. S jött az 1940-es, sorsdöntő év.
– A magyar revízió felvidéki és kárpátaljai előzményei mennyire készítették elő az Erdélyt érintő 2. bécsi döntést?
– Teleki Pál gróf miniszterelnök 1940 nyarán meglátogatta Hitlert s bejelentette, hogy Magyarország háborút indít Románia ellen, s katonai erővel foglalja vissza az elvett területeinket. Hitler nem árulta el Telekinek, hogy a Wermacht vezérkaránál már készítik a Szovjetunióval szembeni támadás katonai terveit, s mivel szüksége volt a román kőolajra, azt indítványozta a magyar delegációnak, hogy levelet ír a román királynak, amelyben azt javasolja, hogy Románia maga kérje döntőbíráskodással a román–magyar területi vita megoldását. Eközben a szovjet kormány – Molotov külügyi népbiztos révén – kijelentette, hogy az oroszok támogatják a magyar területi igényeket. A román kormány – Gigurtu miniszterelnök és Manoilescu külügyminiszter – közben húzták az időt. Emiatt a Honvéd Vezérkarnál kidolgozták a Románia elleni háború katonai tervei című dokumentumot és a m. kir. 1. és 2. honvéd hadsereget a Tiszántúlra vezényelték, együtt a három, újonnan szervezett magyar hadtesttel. Bizonyos határ menti lövöldözések után, 1940. augusztus 21-én és 27-én Románia maga kérte a döntőbíráskodást, miközben még júniusban a szovjet hadsereg egyszerűen bevonult Moldáviába.
– A magyarok az Erdélyben kért területeknek egy részét kapták meg. Ez a döntés kitől függött?
– 1940. augusztus 16-24. között a Turnu Severin-i tárgyalásokon a román kormány nagyvonalúan előbb 14 ezer, később 27 ezer négyzetkilométert adott volna át Magyarországnak, azzal az előfeltétellel, hogy utána a teljes székelyföldi lakosságot áttelepítsék Magyarországra. A magyar kormány ezt nem fogadta el, helyette a Maros vonaláig kérte a területeket, azzal, hogy Brassó visszatéréséről helyi népszavazás döntsön. (Itt érdemes megjegyeznem, hogy a teljes népességcserét ismét 1977-ben Ceauşescu vetette fel, amit Kádár nem fogadott el). 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palotában von Ribbentrop német és gróf Ciano olasz külügyminiszter visszaadott Magyarországnak 43 591 négyzetkilométert, annak ellenére, hogy a magyarok legalább 72 ezer négyzetkilométert kértek. Hitler azt mondta Ribbentropnak, mielőtt ez Bécsbe utazott, hogy a magyarok a kért területnek csak legfeljebb kétharmadát kaphatják vissza.
– Mennyire ment nehezen a 2. bécsi döntés érvényesítése?
– A döntést követően a román csapatok, amit tudtak, ismét elraboltak a visszaadandó településekről. Lehet, hogy Teleki Pál grófnak volt igaza, aki nem tárgyalással, hanem katonai támadással akarta területeinket visszavenni Romániától. Az erdélyi részleges revízióról nyilatkozta Tamási Áron a magyar rádiónak: a románok mondják meg a dél-erdélyieknek, hogy „az igazságot is meg lehet szokni.” Annyi bizonyos, hogy a magyar diplomácia fölényesen legyőzte a románt: bebizonyította, hogy amennyiben nemzetközi lehetőség keletkezik – ami a nagyhatalmak közötti érdekellentétből származik –, a magyar kormány képes komoly siker elérésére.
Visszatért erdélyiek a fontos állásokban
– A korabeli filmfelvételek azt mutatják, hogy a magyar lakosság mindenhol kitörő örömmel fogadta az érkező honvédeket. Budapest mennyire alapozott az erdélyiekre az új adminisztráció kialakításában?
– Az a híresztelés tartja magát azóta is, hogy a horthysta hatóságok nem az erdélyieket ültették a hivatalokba, hanem Magyarországról jött emberek kerültek oda. Nos, a hír nem igaz. A Magyarországról jött emberek óriási többsége olyan ember volt, aki 1918–között volt kénytelen elmenekülni a román állami terror elől. 1940 őszén nyilvánvalóan elsősorban őket hozták vissza a különféle fontos hivatalokba.
– Gazdaságilag, társadalmilag mit jelentett az észak-erdélyi magyarság számára a 2. bécsi döntés nyomán beköszöntött négyéves magyar világ?
– A „kismagyar idők” négy éve, bár rövid ideig tartott, mind a mai napig sokat jelent az erdélyi magyarság számára. Mind a négy területi revízió után a magyarság anyagilag és lelkileg egyaránt megerősödött. A visszatért területeken élő magyarok hirtelen szaporodni kezdtek, hiszen volt értelme új életeket világra hozni. Ha a terület-visszacsatolás hosszabb ideig megmarad, ez az erdélyi magyarság lényeges megerősödését jelentette volna, ma nem kellene autonómiára gondolnunk. Ennek az időszaknak a története mindenekelőtt azt a tudatot erősíti, hogy a trianoni és az 1947. évi területi döntés nem örökérvényű: megfelelő anyaországi külpolitikával ezen változtatni lehet.
– A román történetírás az elmúlt évtizedekben tudatosan felnagyított néhány olyan háborús történetet, amiben román civilek sérültek meg, vagy életüket veszítették a magyar csapatok bevonulása során. Hogyan vélekedik erről?
– Ahol a hadseregek mozognak, ott általában vér szokott folyni. Amennyiben a román állam önként belátta volna, hogy semmi joga Kelet-Magyarországra, 1918–1919-ben nem vonult volna be magyar területre. Nem volt kötelező a román haderő és hivatalnokok számára a magyar anyagi javak elrablása; nem volt kötelező a magyar elöljárók megbotozása és az a tömérdek, 22 éven át tartó megalázás, amit a megszállók a magyar őslakossággal szemben elkövettek. A magyarokban nagyon sok feszültség gyülemlett fel a több évtizedes román állami tevékenység következtében. Úgy ítélem meg ezeket az atrocitásokat, mint a hazai, 1919. évi vörösterror-fehérterror összefüggéseit: ne tessék vörösterrort csinálni, s akkor nem lesz fehérterror sem. Ellenkező esetben pedig ne tessék csodálkozni a visszavágáson…
– A román történetírás teljesen más szemszögből közelít a korabeli magyar revíziós törekvésekhez. Szó lehet egyáltalán konszenzusról ebben a kérdésben a két nép történetírói között?
– A román történészeknek nincs igazuk az erdélyi részleges magyar területi revízió minősítésében. Az én álláspontom ezzel szemben az, hogy a 43 591 négyzetkilométer visszatérése jogos tulajdonosához nem volt teljesen igazságos, mert a teljes 103 ezer négyzetkilométer visszatérése lett volna az. Azt javaslom a román történészeknek: gondolkodjanak el azon, hogy hosszú távon nem lehetséges az, hogy államuk elrabol egy szomszéd néptől egy országnyi területet, s ez így marad az idők végezetéig. Javaslom, kezdeményezzék az 1947. évi párizsi szerződés első paragrafusának újratárgyalását: a román népnek is jobb volna megegyezni a területi kérdésben a magyarokkal, mint örökös rettegésben élni a magyaroktól. Akik még a területi autonómia megadásától is elzárkóznak, azok megérdemlik a megszállt területek elveszítését. Jómagam bármikor hajlandó vagyok Bukarestbe utazni a részletek megvitatása céljából. Persze, csak akkor, ha a „horthyfasisztázás” helyett román kollégáim képesek a kultúremberi tárgyalásokra.
A magyar csapatok erdélyi bevonulásának kronológiája 1940. szeptember 5. Szatmárnémeti, Nagykároly, Máramarossziget, Érmihályfalva 1940. szeptember 6. Nagyvárad, Kapnikbánya 1940. szeptember 7. Szilágysomlyó, Dés, Nagybánya 1940. szeptember 8. Zilah, Felsőbánya, Beszterce, Naszód, Bánffyhunyad, Szamosújvár 1940. szeptember 10. Marosvásárhely, Szászrégen, Gyergyószentmiklós 1940. szeptember 11. Csíkszereda, Gyimes, Kolozsvár 1940. szeptember 12. Tusnádfürdő, Barót, Sepsiszentgyörgy, Nagyszalonta 1940. szeptember 14. Kézdivásárhely, Székelykeresztúr, Székelyudvarhely
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A magyar frontváros élhető jövője a tét
Az előkészülés jegyében a 2016-os helyhatósági választásokra, október 11-én, Marosvásárhelyen összmagyar előválasztást tartanak. A választói névjegyzékben regisztrált marosvásárhelyi magyarok döntik el, hogy ki lesz a közösen támogatott polgármesterjelölt, aki jövőre a városvezetői székért mérkőzik meg a román jelöltekkel. Az előválasztáson három személy indul: Barabás Miklós független jelölt, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum tanára, a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) aktivistája, Portik Vilmos, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Maros megyei szervezetének elnöke és Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, városi önkormányzati képviselő. Öt kérdést tettünk fel: a jelöltek válaszait ábécésorrendben közöljük.
– Melyek a legfontosabb, megoldásra váró teendők, amelyeket ön, Marosvásárhely leendő magyar polgármestereként prioritásként kezelne? Az elmúlt negyedszázad tapasztalatai alapján min szeretne gyökeresen változtatni?
– Barabás Miklós: Az elmúlt negyedszázadban azt tapasztaltam, hogy akadálytalanul zajlik Marosvásárhely lakosságának a mintegy felét kitevő magyarság térvesztése. Mindamellett, hogy nagy számban voltunk jelen az önkormányzati döntéshozatalban, anyanyelvünket szinte egyetlen közintézményben sem használhatjuk. A vegyes tannyelvű iskolákban a magyar gyerekek is azt tanulják, hogy megtűrtek, másodrangú állampolgárok vagyunk. Az RMDSZ több marosvásárhelyi tagja az elmúlt negyedszázadban a város magyarságának köszönheti képviselői, szenátori mandátumát, de miniszterünk, sőt, miniszterelnök-helyettesünk is akadt. Elfogadhatatlannak tartom, hogy a magyar közösség ügye Marosvásárhelyen nem prioritás az érdekképviselet számára, nem kezelik kellő odaadással és hozzáértéssel. Ezen a hozzáálláson szeretnék változtatni. Jelszavam: közösségi érdekvédelem másként. El kell végre készíteni azt a hosszú távú stratégiát, amivel a marosvásárhelyi magyarság további térvesztését képesek vagyunk megállítani, illetve vissza tudjuk szerezni elveszített pozícióját. Célom, hogy szülővárosomban a közösségem ne diszkriminált, megtűrt közösségként élje mindennapjait, hanem a románsággal egyenlő félként.
– Portik Vilmos: Meg kell szüntetni a város elviselhetetlen légszennyezettségét. Közszállításunk az ország szégyene: fel kell számolni a maxi-taxi járatokat, és nemcsak az autóbuszállomány szorul sürgős korszerűsítésre, hanem újra kell gondolni a teljes tömegközlekedési hálózatot, hogy a rohamosan fejlődő világ elvárásainak 20-30 éves távlatban is megfeleljen. A kétnyelvűség teljes körű érvényesítése csupán végrehajtás kérdése, de a város imidzsének újjáépítése idegenforgalmi, innovációs és gazdasági szempontok szerint már sokkal nagyobb kihívás és szép feladat.
– Soós Zoltán: Ahhoz, hogy a város élhető legyen, elsőként a környezetszennyezést kell felszámolni. Marosvásárhely a legszennyezettebb romániai városok egyike, az Azomureş szennyezésébe szó szerint belefulladunk. A légúti megbetegedések száma messze az országos átlag felett van. Nem könnyű ez a csata, hiszen komoly érdekekkel állunk szemben, ezért harcolnunk kell, amíg sikerül. Megtartjuk a népszavazást: 1500 munkahelyért cserébe megengedhetetlen, hogy százszor több ember egészségét kockáztassuk. A város fejlődéséhez munkahelyeket kell teremteni, fejleszteni az ipari parkot, idevonzani a befektetőket. Marosvásárhely Erdély szíve: földrajzi adottságai, kulturális öröksége páratlan lehetőséget teremt a turizmus fejlesztésére. Városunk számára szerintem ez a kitörési pont.
Marosvásárhely magyar identitásáért
– A magyarság szempontjából Marosvásárhely frontváros, ahol sok elvarratlan szál nehezíti a román-magyar kapcsolatokat. Milyen lépéseket tart a legfontosabbnak ahhoz, hogy a magyarság otthon érezze magát szülővárosában?
– B. M.: Mivel Marosvásárhelyen a magyar nyelvet a közigazgatásban nem használják, alig vannak magyar feliratok, nem létezik magyar ügyintézés, a románok nem látják és nem ismerik közösségünket. „Elvarratlan szálak” szerintem nincsenek: a román városvezetés és a helyi döntéshozók a problémát lezártnak tekintik. A munkahelyteremtés, az oktatás támogatása mellett mindenképpen az anyanyelvhasználatot oldanám meg. Amennyiben olyan stratégiai területeken nem használhatjuk az anyanyelvünket, mint a közigazgatás, oktatás, igazságszolgáltatás, egészségügy, az asszimilációnkat semmi nem akadályozza meg. Valós kétnyelvűség megteremtése a cél: olyan környezet, amelyben mindkét közösség tagjai szabadon használhatják anyanyelvüket. Marosvásárhelyt valóban frontvárosnak tartom, mivel itt él a legnagyobb romániai magyar közösség, mintegy 60 000 ember. Az itteni események végeredménye az összes többi erdélyi település magyarságának a sorsát meghatározza. Ha Marosvásárhelyen sikerül megvalósítanunk a kétnyelvűséget, akkor ez más településeken is menni fog. Ha elbukunk, akkor máshol sokkal nehezebb lesz a próbálkozás.
– P. V.: Egyelőre azt látom, hogy sok esetben mi magunk viselkedünk úgy, mintha másodrendű állampolgárok lennénk. Minap egy magyar politikai szervezet által szervezett és kétnyelvűnek tervezett közvitán négy-öt román ajkú résztvevő miatt az első húsz perc után órákon keresztül csak románul beszéltek. Olyanra is volt példa, hogy magyar a magyarral román nyelven vitatkozott. Állítom, hogy a városban akkor fogjuk, jól érezni magunkat, ha lesz bátorságunk belakni, ha a román ismerőseinkkel etnikai kérdésekről is merünk beszélni, illetve lesz bátorságunk ahhoz, hogy ügyünket, céljainkat megvédjük. A kétnyelvűség alkalmazása mellett a magyar emberek az intézményekben is meg kell találják a helyüket. Közösségileg kell elérnünk azt, hogy a nagyvállalatoknál ne etnikai kritériumok szerint alkalmazzák a munkavállalókat. Van, ahol konkrét intézkedésekkel tud segíteni az önkormányzat, de van, ahol csak az öntudatára ébredő, cselekvő és magabiztos közösség tud változást előidézni.
– S. Z.: Ezen a területen is változás kell. Az én városomban nem számít, hogy ki magyar és ki román, mert mindenkinek azonos jogai vannak a nyelvhasználatban is. Meggyőződésem, hogy a városvezetésen és szimpatizánsaikon kívül senkit nem zavarnak a kétnyelvű táblák. Meg fogom oldani ezt a kérdést: 90 napon belül minden utcának kétnyelvű táblája lesz Marosvásárhelyen. Kétnyelvűvé kell tenni az ügyintézést is. A múzeumban, amit igazgatok, már bevezettük a kétnyelvűséget, és senki nem tiltakozott ellene. Ám ahhoz, hogy közösségünk a városban otthon érezzemagát, véget kell vetnünk a politikaiacsarkodásnak, az intrikáknak, a felesleges viszályoknak. Fontos, hogy képesek legyünk az együttműködésre, függetlenül attól, hogy bizonyos kérdésekben mást gondolunk – jó példa erre az évről évre megszervezett Vásárhelyi Forgatag.Vagy ahogy most, a polgármesteri előválasztás kapcsán is sikerült összefognunk. Csak együtt vagyunk erősek! Együtt vissza tudjuk szerezni a jelenlegi vezetés által elkobzott törvényes jogainkat.
Közös csapatttal a nyertes mögött
– Milyen esélyt lát arra, hogy a három magyar jelölt közül kikerülő nyertes mögé a másik két alulmaradó jelölt és annak csapata, szavazótábora fenntartások nélkül felsorakozzon? Lesz-e közös, koalíciós választási lista?
– B. M.: Abban az esetben, ha a nyertes jelölt a közösség érdekeit őszintén és a megvezetés szándéka nélkül felvállalja, a marosvásárhelyi magyarság követni fogja. A közös, koalíciós választási listával kapcsolatban azt tudom mondani, hogy az előválasztás számomra annyit jelent: október 11-e után kiderül, ki lesz a magyar pártok polgármesterjelöltje a jövő évi helyhatósági választáson.
– P. V.: Ez egyelőre meglehetősen ködös helyzet. Megegyezésünk szerint az előválasztásokat a megfelelő jelölt megtalálásának a céljával terveztük. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy a pártok alázatot kell tanúsítsanak, nem szabad politikai üggyé változtatni az eseményt. Ez szép gondolat, mégis azt látom, hogy nem mindannyiunk számára sziklaszilárd elv ez. Határozott törekvések vannak arra, hogy a jelölteket a pártok jelöltjeiként mutassák be. A mai marosvásárhelyi közállapotokat figyelembe véve mélységesen helytelen elképzelés ez, hiszen itt nem a pártok a fontosak, hanem közös csapat kialakításával olyan polgármesterjelöltet állítani a jövő évi választásokra, amelyikben megbíznak a marosvásárhelyiek. A koalíciós lista, a választási szövetség a felelős politikai vezetők bátorságától, elsősorban az RMDSZ-es kollégák bölcsességétől, helyzetfelismerésétől és a már említett politikusi alázattól függ. A néppárt országos vezetése arról biztosított, hogy határozottan támogatja a közös választási jel alatt indulást. Meggyőződésem, hogy a marosvásárhelyi magyarok is ezt látnák szívesen, ami rég nem tapasztalt részvételt hozna a jövő évi helyhatósági választásokon.
– S. Z.: Abban állapodtunk meg, hogy összefogunk. Mindkét riválisom komoly ember, az egyik még a barátom is. Nincs okom kételkedni, hogy betartják azt, amiben megállapodtunk és támogatni fognak abban, hogy változás legyen Marosvásárhelyen. Példátlan ez az összefogás. A matematikai lehetőség eddig is adott volt arra, hogy Marosvásárhelynek magyar polgármestere legyen. Most erre ráerősítettünk. Az összefogás által már a politikai lehetőség is adott. Ezekután remélem, lesz közös választási lista is. Különben mi értelme lett volna az egésznek?
– Volt-e olyan polgármestere Marosvásárhelynek az elmúlt száz évben, akinek a munkásságát példának tekinti, és akinek városfejlesztési elképzeléseivel azonosulni tud?
– B. M.: 1989 után Fodor Imre polgármester fogalmazta meg azt az igényt, hogy a magyar közösség érdekeit érvényesíteni kell. Úgy tűnik, ő ezt képviselte, de a törvényes keret ezt akkor még nem tette lehetővé. 2001-ben jelent meg a 215-ös közigazgatási törvény, ami tág kereteket biztosított amagyar nyelvhasználatra a közigazgatásban, de ő sajnos ekkor már nem volt polgármester. Az ő munkásságát, hozzáállását tartom követendőnek.
– P. V.: Nem igazi marosvásárhelyi az, aki ne hallott volna a városépítő polgármesterként emlegetett Bernády Györgyről. Ha valaki munkásságából erőt lehet, erőt kell meríteni, akkor az ő hozzáállását érdemes megvizsgálni. Akkor is korszakváltás zajlott le a világban, ezért a bátorsága és jövőtervező hozzáállása példamutató lehet napjainkban is.
– S. Z.: Egyértelműen dr. Bernády Györgyre gondolok. Mind emberi, mind történész szemmel elképesztő volt a munkássága. A poros kisvárosból ő teremtett modern nagyvárost. Sokan tudják, hogy a Kultúrpalota és a Városháza fűződik a nevéhez, de azt talán kevesebben, hogy a közvilágítás, a csatornázás, a kövezett és aszfaltozott utcák kialakítása is az ő munkáját dicsérik. Soha akkora infrastrukturális fejlődés nem volt a város életében, mint az ő idejében, pedig akkoriban nagy ellenállás fogadta elgondolásait. Bernádytól tanultam, hogy merjünk nagyot álmodni, nagy terveket megfogalmazni, mert csak így érdemes.
Megszólítani a románokat
– Magyar polgármesterjelöltként számít-e román szavazókra? Milyen üzenettel tudná őket megszólítani?
– B. M.: Az előválasztáson most amagyar közösség megszólítására törekszem. De a három jelölt közül csak én kommunikálok a román közösséggel románul is közszereplői Facebook-oldalon. Tevékenységemet a román közszereplők, a román média is követi. Tudom, hogy a város román közösségének is fontos lenne az átláthatóság, a közpénzek racionális elköltése. Ők isérzékelik, hogy a város gazdasági fejlődése elmarad Kolozsvár, Brassó vagy Nagyszeben mellett. Nincsenek nagybefektetők, a jelenlegi városvezetés nem fektet megfelelő hangsúlyt az innovációra. Ezen az állapoton is változtatni szeretnék, ezt irányukba jelzem.
– P. V.: Azt azért látni kell, hogy a mai Marosvásárhelyen az etnikai szavazás elsősorban a román lakosságra jellemző. Az elmúlt három választás minden eredménye azt mutatja, hogy ők sokkal inkább etnikai megfontolás alapján, fegyelmezetten szavaznak, mint mi, magyarok. Ez a trend csak akkor fog megváltozni, ha olyan magyar jelölt lesz Marosvásárhelyen, akiről a románok elhiszik, hogy nem kell félniük, mert a döntéshozatalban megmarad a helyük. Nagy kihívás, de ilyenjelölt szeretnék lenni. Marosvásárhelyiségem és a velünk együtt gondolkodni képes román ajkú véleményvezérek lehetnek ebben segítségünkre.
– S. Z.: Mindenkire számítok, aki változást akar Marosvásárhelyen, magyarra és románra egyaránt. Akit nem a múltbéli hibák, hanem a jövő teendői foglalkoztatnak: hogyan lehet élhető, fejlődő várost teremteni. Másfél évtizednyi elvesztegetett idő után itt az ideje, hogy visszavegyük a várost. Nekünk, magyaroknak és mindenkinek, akinek elege van a jelenlegi városvezetésből. A változást csak egy erős háttérrel rendelkező jelölttel lehet véghezvinni. Ezért abban bízom, hogy aki a jelenlegi polgármestert le akarja váltani, október 11-én is rám fog szavazni.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Közöttünk a Szekuritáté
Időről időre hullámokat vetnek a Szekuritáté hálójába került emberek történetei. A Ceauşescu-rendszer „megvalósításait” visszasírók népes hadának ez nem téma, az egykori kollaboránsoknak annyira sem, a meghurcoltak és leszármazottaik pedig a nyomasztó emlékekkel élnek, amire a romániai társadalom egyre kevésbé kíváncsi.
Ezzel, persze, nem csak mi vagyunk egyedül Kelet-Európában. Az egyesített Németországban a volt kelet-német kommunista titkosszolgálat alapos átvilágítására 1991-ben létrejött állami hivatal az egyetlen kivétel, amely érdemi munkát végez, azaz megpróbál őszintén szembenézni a rettegett múlttal. Tudjuk, hogy a németeknek sem volt ez könnyű, hiszen a berlini fal leomlása után, az egyesülés forradalmi heteiben a Stasi-irodák alkalmazottai lázasan takarítottak. Csak a népharag hiúsította meg tervüket, hogy a pártállam szennyes ügyeit taglaló iratcsomókat megsemmisítsék. Így is számos dokumentum veszett el, de az összetépett dossziékat utólag speciális számítógépprogrammal állították helyre megközelítőleg eredeti állapotukba. Az átfogó német átvilágítás azonban egyedi tett maradt a kommunista múltjával szembenézni máig nehezen tudó Kelet-Európában, ahol szinte naponta esnek ki az újabb és újabb csontvázak a szekrényből.
Szűkebb régiónkban, Romániában is felemásra, esetlegesre, foghíjasra sikeredett a lusztráció. A kommunista börtönök poklát megjárt egykori politikai fogoly, Ticu Dumitrescu átvilágítási törvényét a politika kénye-kedvére herélte ki, de mégis megszületett, és ebben a formában is hasznos tartozéka lehetne a kommunista örökséggel szembenézni akaró országnak, ha erre társadalmi igény és megtisztulási vágy lenne. Jól tudjuk, hogy mindkettő hiányzik, innen fogva egyéni és közösségi szélmalomharcokban vész el minden figyelemre méltó kezdeményezés.
Amíg az erdélyi protestáns egyházak keretében működött az intézményes átvilágítás, igyekeztem figyelemmel kísérni a fejleményeket. Egy idő után azonban holtvágányra került a múltat megidéző aprólékos munka. Egyesek szerint azért, mert igazából nincs tétje: ha egy-egy volt kollaboráns vagy besúgó az egyházi hierarchia legmagasabb szintjein maradhat, akkor kár a gőzért. Az egyház legalább elkezdte, és ha megszakításokkal is, de folytatja. Orvosokról, ügyvédekről, tanárokról vagy újságírókról viszont semmi hír. Ahogyan a politikusok háza táján is a maszatolás folyik.
Egy-egy rangos rendezvény kapcsán – mint most, Kolozsváron – a Mikó Imréről bemutatott dokumentumfilm láttán szembesülünk a pőre valósággal: a Szekuritáté továbbra is itt él közöttünk.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nem jutnak el a szórványba az elméletek
Számos helytörténeti könyv születésénél bábáskodott. Ma is aktívan ír, szerkeszt és közösségi rendezvényeket hoz tető alá. A szórvány napszámosával, Nagy István magyarpécskai tanárral többek közt Klebelsberg Kunóról, a leépülő oktatásról, a politizálás kiúttalanságáról és a helybenmaradásról beszélgettünk.
– Pedagógus, helytörténész, közösségszervező – ez a három jelző illik leginkább munkásságára. Miként tudja manapság a szórvány megtartani értelmiségét?
– Temesváron kaptam fizikus diplomát, 1979 óta vagyok tanár. 12 évig voltam főállású RMDSZ-es alpolgármester Magyarpécskán. Közösségszervező tevékenységem 1989. december végén indult, évente szervezek valamit. Novemberben kerül sor a Klebelsberg-napokra, és évente társszerkesztek, szerkesztek vagy írok egy-egy helytörténeti könyvet. A helyi néptánccsoport hátterét biztosító Búzavirág Egyesületnek voltam az elnöke, és jelenleg a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesületet vezetem. A szórványban gyér a magyarság, így az őket kiszolgáló diplomás magyarok száma is folyamatosan csökken. Egyre kevesebb tanítóra, tanárra van szükség. Az orvosok – magyarok és nem magyarok – pacientúrája etnikailag vegyes, de a mérnökök munkájának sincs etnikai kötődése. A papok és tiszteletesek zömének nem csak magyar, hanem román és más nemzetiségű hívei is vannak, ezért van az, hogy szolgálatukon nem érhető tetten a magyar hangsúly. Az iskolákban tanító magyar tanárokat nem a közösség, hanem a román állam tartja meg. A magyar művészek vagy szabadúszók, vagy a román állam intézményeinek alkalmazottai. Az erdélyi magyarságnak nincs autonómiája, így bármiféle megtartó képességről értelmetlen beszélni.
– Említette a Klebelsberg Kuno-napokat: Magyarpécska mit őrzött meg a jeles államférfi szellemi hagyatékából?
– Semmit. Gróf Klebelsberg Kunónak nincs pécskai hagyatéka. A plébániai születési anyakönyvek – amelybe megkeresztelésekor bevezették – sem Pécskán, hanem az aradi állami levéltárban tekinthetők meg. Klebelsberg két hónapot élt Pécskán, amikor a császári és királyi huszár főhadnagy apja lovasbalesetet szenvedett, aminek következtében 16 hónap múlva meg is halt. 1875. november 13-án született, és december 5-én keresztelték meg. 1988-ban a budapesti Puskás Tivadar Távközlési Technikum igazgatója, dr. Horváth László meglátta a plébánia falán az EMKE által 1996-ban elhelyezett emléktáblát, és megkért, hogy állítsunk a városba egy Klebelsberg-szobrot. Megkerestem egykori egyetemi rajztanárom, a neves szobrászművész Jecza Pétert, és 2000. november 11-én a szegedi és a temesvári püspökök – Magyarország tanügyminisztere és kulturális minisztériumának államtitkára jelenlétében – megszentelték a szobrot. Az esemény mindenkit megmozgatott: az adományozó budapesti iskolát, a Heinrich József esperes vezette pécskai római katolikus plébániát és a helyi RMDSZ-t, amelynek elnöke voltam.
– Magyarpécskának több híres szülötte és rangos múltja van. Ma a legjobban szórványosodó erdélyi régiók közé tartozik. Mi maradt meg a történelmi városból?
– Klebelsberg Kunón kívül Magyarpécskán született Ormós Zsigmond műgyűjtő, művészettörténész, politikus, Mester János jezsuita szerzetes, pedagógiai egyetemi tanár, Nagy Oszkár, a nagybányai festőiskola művésze. A település 1765-ben kapott önálló közigazgatási jogot, és hosszú időn keresztül járási székhely volt. Jelentős gabonatermő és állattartó hely, bútorgyártással és 5 malommal. 1925-ben, Erdély közigazgatási bekebelezésekor a Rovine nevet adták a településnek, majd 1960 szeptemberében összecsapták Románpécskával, és a két községből egy maradt, Pécska. Magyarpécska a 19. század közepétől 1919-ig mezőváros volt. Pécska 2004-ben lett város. A 2011-es népszámláson Pécskán 6293 románt, 1003 cigányt és 3076 magyart számoltak össze: húsz év alatt a magyarság 1500 fővel, azaz több mint 30 százalékkal csökkent.
– Sokféle elképzelés született az elmúlt évtizedben a szórvány megmentésére. Lát-e valamilyen javulást ezen a téren?
– Sokan beszélnek a szórványról, írnak róla, előadásokat tartanak, sokszor ugyanazt egymás után több helyszínen is elmondják, de az érintettekhez ezek az elméletek nem jutnak el. Elmélettel tele a padlás, szoktuk mondani. Minden elmélet annyit ér, amennyi meg is valósul belőle. A gyakorlati, mindennapi aprómunkára sem ember, sem elképzelés. Ez istrángszaggató tevékenység. Erős meggyőződés, nagy-nagy tűrőképesség, sok tudás, érvelési és vitatkozási készség kellene hozzá. Erre nehéz, majdhogynem lehetetlen képezni valakit. Ha nincs benne belső tűz, ami miatt ezt választja, akkor kár foglalkoznia vele. Ezt a munkát nem lehet megfizetni, pénzzel elintézni. Ahol van templom, de istentisztelet vagy mise csak havonta egyszer, ahonnan az apró gyermekeket a szomszéd településre utaztatják busszal, és a meglévő iskolaépületek mállanak, ahol 1-2-3 gyermek van egy évjáratban és 5-8-ban összevont osztályok – de szinte sehol a 21. századi elvárásoknak megfelelő bentlakások –, ott a magyarságukhoz lazán ragaszkodók a saját kényelmüket teszik előbbre, és a közelebbi, nem összevont osztályokkal működő román iskolákba járatják gyermekeiket. Ha lenne, aki elmondja a szülőknek, hogy árt a gyermeke lelki-értelmi fejlődésének, ha nem a családban beszélt nyelven taníttatja, akkor talán többen maradnának Erdélyben magyarok. Pécskán szórványmentő program nincs. Cigány felzárkóztatásra elég sok uniós pénzt költöttek, de az eredményei nem látszanak.
– Miért választotta a pedagógusi pályát?
– Érettségi után vegyészmérnök szerettem volna lenni, de csak a Temesvári Tudományegyetem fizika-kémia szakára jutottam be. Mire leszereltem, megszüntették a szakot, és mindannyiunkat beírtak a fizika karra. Ezt utólag nagy szerencsémnek tartom. Az egyetem elvégzésekor, 1979-ben, Pécskára helyeztek elektronika szakkörirányítónak. 1990-től van állandó, hibásan címzetesnek is mondott fizikatanári állásom, de 1979–85 között is azt tanítottam. A tanári pálya nem volt tudatos választás, de akkoriban Romániában szinte nem is volt tanárképzés. A 3 éves pedagógiai főiskolákat 1974-ben szüntették meg. A tudományegyetemeken tudósképzés folyt, kevés pszichológia és pedagógia, valamint szaktárgy-tanítási módszertannal kiegészítve. Ez a helyzet érdemben azóta sem változott.
– Ön szerint mi a romániai tanügy rendszerváltás utáni legnagyobb gondja?
– A tanügyben 1990 óta voltak reformok, de koncepció nem. Ha évenként váltják egymást a miniszterek, akkor nem is lesz. Az oktatás nagyon nagy rendszer. Itt egy gondolat kifutási ideje 4, 8, de leginkább 12 év. A romániai közoktatást azonban nem a gondolatok vezérlik, hanem a megfelelési vágyak és kényszerek. Ha váltják a minisztert, akkor cserélik a főtanfelügyelőt, és a minisztertől lefele minden vezetői tisztséget viselő fölfele néz, és lemond a gondolkodásról. Várja a széljárást. A romániai közoktatásban a ‘89-es változások nem hoztak, mert nem hozhattak érdemi változást. Ahol mindent a politika ural, ott az oktatás és a nevelés vergődik. Különösen hangsúlyos a vergődés, ha a politika tengere egyre gyengébb képzettségű és képességű politikusokat vet partra. 12 osztályos közoktatásunk állapotának hű tükre a 8. osztályosok tudásszintmérője, és az érettségi vizsgák eredményei, de a nemzetközi tudásszintmérők, a TIMSS és a PISA is. A káoszt és a fejetlenséget mutatják a szakmát és hivatást mindannyiszor megalázó, nyári tanítói és tanárvizsgák is.
– Alpolgármesterként egy ideig az RMDSZ-ben, majd a Magyar Polgári Pártban politizált. Aktív politikusként többet tehetett a helyi közösségért?
– Életem 14 évét az RMDSZ, az érdekvédelmi szervezet töltötte ki. 2008-ra annyira párttá vált a szerveztet, hogy kiléptem. Egy évig voltam a reményteljesen induló Magyar Polgári Párt tagja, ahonnan kilépésem másnapján kizártak. Ebben a pártban nem volt alkalmam politizálni. 2009-től nem vagyok párt tagja, és aligha leszek. A napokban voltam életem utolsó mozgalmi gyűlésén, ahova – mint kiderült – létszámnak hívtak meg. Az erdélyi magyarságért – amely nem közösség, mert nincsenek szervezettségi ismérvei – aktív politikusként és civilként is lehet tenni. Sajnos az erdélyi magyar politikum elmulasztotta a kezdeti lelkesedést közösségszervezéssel hasznunkra fordítani. Ez a politikusok sara, elsősorban a vezérkaré. Ma sincs romániai magyar kataszter, és nem voltak egyenlő, titkos, összmagyar belső választások. Egy-egy település magyarságáért sokat tehet az aktív politikus: amit tudtam, én is megtettem, de a felsőbb szint mulasztásait sosem tudjuk ellensúlyozni.
– Felmerült-e valaha a családban, hogy a szórványból el kellene költözni?
– Soha nem jutott eszünkbe Pécskáról elmenni. Azt szoktam mondani: ha 1990-ben nem mentem el Új-Zélandra birkapásztornak, akkor már sehova sem megyek. Találok magamnak itt is elég dolgot. A feleségem nyugdíjas magyartanár, fiúnk Kolozsváron informatikus, lányunk Temesváron geodéta.
Nagy István
Az Arad megyei Gyorokon született 1954. október 3-án. A Temesvári Tudományegyetem Fizika Karának elvégzése után 1979-ben helyezték Pécskára, ahol 1990 óta van állandó tanári állása. 1992 és 2004 között Pécska RMDSZ-es alpolgármestere. Ebben az időszakban szerkesztette a római katolikus plébánia égisze alatt megjelent Pécskai Újság című havilapot. Több helytörténeti kötet szerkesztője: Dr. Kovách Géza – Fejezetek Pécska nagyközség múltjából (1995), Nagyhalmágyi Stéger Sándor – Magyarpécska múltjából (1998), Apácai Bölöni Sándor – Cú vénasszony bábája (1997) és Betyárgyerek az erdőben (1999), prof. dr. Péter Lászkó – Kámány Lajos(2008) és Kálmány Lajos – Magyar hitvilág (2009). A Monografia Pecica (2007), a Pécskai magyar oktatás (2010), a Tornyai tanulók és tanítók (2013), valamint Ficzay Dénes: Kis irodalomtörténet című könyvek szerkesztője és társzerzője. Önálló kötete a 2014-ben megjelent Nagyvarjasi harangszó. Nagy István digitalizálta és DVD-n kiadatta Arad vármegye hatkötetes monográfiáját, és további 19–20. századfordulós, Araddal és a megyével kapcsolatos munkákat.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Huszonöt év kombinátjai
Az Azomureş vegyipari kombinát légszennyezése elleni tüntetésről tudósító egyik tévéadó híradójában elképedve panaszkodik a gyár alkalmazottja: az ország összes műtrágyagyárát sikerült lerombolni 25 év alatt, és most az utolsón, a marosvásárhelyi vállalaton a sor. A felháborodott férfi panaszában benne van az elmúlt negyedszázad romániai iparpolitikájának a teljes csődje: az is, amit tudunk, és az is, amit csak sejtünk. Az átalakítás lehetősége nélkül csődbe vitt és felszámolt nagyvállalatoktól a rosszul privatizált kombinátokig hosszú a sor, és sikertörténet alig akad. Az Azomureş esete is bizonyítja: a svájci befektetők nagy valószínűséggel úgy vásárolták meg a gyárat, hogy a privatizációs szerződésben a román hivatalosságok nem kötelezték az új tulajdonost az uniós környezetvédelmi normák betartására. Hasonló eset történt a tordai cementgyár privatizációja során is, ahol a szintén svájci tulajdonosok az igen szigorú környezetvédelmi előírások betartása helyett egyszerűen felszámolták Aranyosszék legnagyobb kombinátját, utcára pakolva az alkalmazottak többségét. A homályosan és kétértelműen megfogalmazott privatizációs szerződés rájuk eső részét úgy próbálták betartani, hogy a gyár egykori kapacitásának töredékét őrizték meg egy-két részleggel.
Sokan és sokféleképpen üzleteltek tehát az elmúlt negyedszázadban a román állammal. A rengeteg per bizonyítja, hogy szinte mindig az állam és rajta keresztül az utcára került munkavállalók tízezrei jártak rosszul. Elsősorban azért, mert a privatizációk során nem a törvényes előírások és nem a közösségi érdek volt a mérvadó, hanem az adás-vételt lebonyolítók egyéni érdekei. Amire rátevődött a „megmentőként” érkező külföldi cégek rablógazdálkodása: minél kevesebb befektetéssel minél nagyobb profitot lehessen kisajtolni és kivinni az országból.
Ilyen előzmények után aligha létezik már jó megoldás a rendszerváltást túlélt olyan nagyvállalatok számára, mint a marosvásárhelyi műtrágyagyártó kombinát és a hozzá hasonló nagyüzemek. Lehet ugyan siratni a még mindig temérdek embert foglalkoztató ipari kolosszust, ha közben emberek tízezreit mérgezik a gyárból kiszabaduló gázok. A tulajdonosnak anyagilag nem éri meg környezetbarát technológiára átállítani a termelést, így maradnak az ígéretek és fogadkozások olyan szűrőberendezésekre, amelyek csak ideig-óráig lehetnek megoldások. Egy céljuk van tehát: húzni-nyúzni az időt, amíg csak lehet, utána pedig jöhet a végeladás, nincs maradás.
Kétség sem fér ahhoz, hogy ami rosszul indult, az rendszerint rosszul is végződik. Miért lenne éppen a marosvásárhelyi Azomureş kombinát kivétel?
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Erőfitogtató hatalom
Rendszerváltás óta visszatérő panasz, hogy a jogállam, a jogállamiság intézményei nem működnek Romániában. Ha ezt erdélyi magyar ember mondja, panaszának nagyobb a nyomatéka, hiszen naponta megélt tapasztalataira alapoz.
Amikor kamerák kereszttüzében viszik el a korrupcióval megvádolt magas beosztású delikvenseket, mintha fellélegeznénk: a jogállamiság mégiscsak működik, hiszen a bűnüldöző szervek ország-világ szeme láttára dolgoznak. Senkinek nincs menekvés, aki a törvénnyel összetűzésbe kerül, állítja a főügyész, és ez az érv annyira meggyőző, hogy akár el is hisszük.
Csakhogy időről időre érkezik a jogállamiság működését megkérdőjelező hidegzuhany is. Most éppen a Székelyföld kivilágítását megszervező alapítványok vizsgálata ügyében, ahol kilóg a lóláb. Garasos gondokkal küszködő, a szó szoros értelmében közadakozásból fenntartott alapítványnál talál a sepsiszentgyörgyi finánc egetverő visszaéléseket, s a kiróható legmagasabb bírságot sózza rá a székely autonómiáért kiálló akció főszervezőire.
Nem vitás, hogy valahonnan, valakik által irányított megfélemlítési akcióról van szó, amikor a politikum beszól a pénzügyigazgatóság vezetőjének, hogy ezt vagy amazt az alapítványt „ki kell csinálni”. Valószínűbb az Erdélyi Magyar Néppárt sejtetése, amelynek vezetői titkosszolgálati eszközöket vélnek felfedezni a történet mögött. Ez az eshetőség még súlyosabb, ha figyelembe vesszük a Román Hírszerző Szolgálat vezetőinek az erdélyi magyarságot érő, folyamatosan visszatérő vádaskodásait a nemzetbiztonsági kockázatot jelentő autonómiaveszélyről.
A kilencvenes években román lapok szellőztették meg azt az egyáltalán nem meglepő hírt, hogy a román titkosszolgálatoknak úgynevezett „magyar főosztálya” működik, amely a magyar „irredenta” tevékenységet monitorizálja. Akárcsak Ceauşescu idejében a Szekuritáté erre szakosodott szervei. Ennek kilétéről természetesen soha nem derült ki konkrétum, de a fejleményekből kikövetkeztethető, hogy ez a belső „elhárítás” töretlenül működik.
Az autonómia mellett kiálló közéleti személyiségek, alapítványok vagy a mozgalmat anyagilag is támogató cégek megfigyelése tehát aligha kérdéses, az ebből eredő megtorló intézkedések azonban sok kérdőjelet vetnek fel a mai romániai jogállam intézkedéseivel kapcsolatban. Ha bebizonyosodik, hogy pénzügyi ellenőröket titkosszolgálati, politikai eszközként is be lehet vetni, akkor könnyen megeshet, hogy ugyanazok az erők hatással lehetnek a romániai igazságszolgáltatásra is.
A Székely Mikó Kollégium körüli jogi hercehurca talán mégsem egyedülálló.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Népharag és politikai kaszt
Nem vitás, hogy a rendszerváltás, majd a bányászjárást megelőző diáktüntetések óta nem látott a hazai politikai osztály ilyen felháborodást, mint amit a bukaresti Colectiv Klubban történt tömegszerencsétlenség váltott ki az emberekből. Az összeesküvés-elméleteket keresők és magyarázók logikája alapján akár azon is el lehetne mélázni, hogy mely érdekek és milyen titkosszolgálatok állhatnak a tömegmegmozdulások hátterében, de a közösségi háló révén egy nagy faluvá „összezárt” emberiség korában kár is ezen rágódni. Az emberek elégedetlensége nem ismer határt: akinek megadatik – márpedig a fiatalabb nemzedékek többségének igen –, hogy kicsit is túlpillantson e mioritikus ország határain, hamar rádöbben: idehaza bizony nyomtalanul telt el az elmúlt 25 esztendő.
A logikus bűnbak is megvan mindezért: az a politikai osztály, amely 1989 decemberében a Szekuritáté támogatásával mentette át hatalmát a szabadnak kikiáltott Romániába – hogy később negyedszázadon át ugyanazok a sötét figurák húzogassák a szálakat a háttérből –, vitathatatlanul gyökeres átalakításra szorul. Ezt nem csak a tüntetők, hanem a politikai pártok is jól tudják. Ezzel magyarázható a politikusok lapulása, mellébeszélése, a követelések súlytalanná tétele, a kitérés a felelősség alól. Ez a magatartás nem pártfüggő, hanem egyformán érvényes mindenik, a hatalomban már megfordult parlamenti pártra. Ha ideológiailag van is különbség, korrupciós szempontból összemosódnak a határok kormánypártok és ellenzék között, hiszen igazából egyik párt sem tudott megszabadulni nagy túlélőitől, a politikában csak üzletet és elvtelen boldogulást látó politikai kaszttól. Ebben nincs különbség a román és magyar politikusok között: az RMDSZ, akárcsak a Szociáldemokrata Párt, sokadszorra védte védhetetlen embereit az igazságszolgáltatás karmaitól, vagy akkor sem tudott búcsút venni lejáratott múltú „nagy öregjeitől”, ha azt már nemcsak a szövetségen kívüliek kérték, hanem a szövetségben maradt tagok is.
Az RMDSZ „miniparlamentjének” sziesztahangulatú, nyugodt hétvégi ülése a legjobb példa arra, hogy nemcsak Bukarestben, hanem Kolozsváron vagy Marosvásárhelyen sem értik a politikusok az idők szavát. Nagy szűklátókörűségre vall, amikor az RMDSZ elnöke mindent rendben talál pártjában, és úgy gondolja, nem kell itt semmit újratervezni, mert magyar tüntetők nincsenek, vagy ha igen, akkor csak elvétve jutnak ki az utcára.
Egy dolog bizonyos: a tömegelégedetlenség sok mindent újrarajzolhat Románia politikai, közéleti térképén. És ez alól az eddig mindenféle reformelképzelést megúszó RMDSZ sem látszik kivételnek
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Krónika- és Erdélyi Napló-díj Egyed Emesének
Kolozsvár legnagyobb reklámügynökségének, az Amprenta Advertisingnak a szervezésében 12. alkalommal adták át november 27-én a Médiakiválóságért díjakat a Kolozsvári Román Operában.
Az erdélyi román és magyar sajtó legrangosabb díjátadó ünnepségén összesen 29 kitüntetett – zömében orvosok, civil aktivisták, kutatók, tanárok és mérnökök – kapott elismerést a szerkesztőségektől.
Az Erdélyi Napló hetilap és a Krónika napilap díját az Erdélyi Napló főszerkesztője, Makkay József Egyed Emese irodalom- és színháztörténésznek, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem professzorának adta át.
Krónika (Kolozsvár)

Románia, ahol nem értik az idők szavát
„A román mezőgazdaságban nehéz talpon maradni, mert az élelmiszerforgalmazás zömét bonyolító multinacionális üzletláncok nagy tételekben hozzák be külföldről az olcsó árut” – beszélgetés Neményi József Nándor agrárközgazdásszal, a Versenytanács egykori tagjával.
– Van annak üzenete, hogy a volt ügyvezető kormányfő, Sorin Cîmpeanu, illetve az új miniszterelnök, Dacian Cioloş mezőgazdasági szakemberek?
– Sok évtizedes tapasztalat mondatja velem, hogy a leggyengébb agrárszakember is többet ér, mint sok értelmiségi szakma képviselője. Ez még akkor is igaz, ha sokan nem értenek velem egyet. A román és a romániai magyar politikában sok politikusnak semmiféle szakmája nincs, semmihez nem ért, mégis úgy gondolja, hogy a politika az ő felségterülete. Hogy két kiváló agronómus váltja egymást a román kormány élén, ez egyféle normalitást jelez: eljött az ideje a szakértőknek, akik szakmájukban már letettek valamit az asztalra.
– Pedig ma sok babér nem terem a mezőgazdasági szakembereknek...
– A frissen végzett mezőgazdászok valóban nehezen tudnak elhelyezkedni Romániában. Rendszertől függetlenül mezőgazdasági szakemberre azonban mindig szükség volt, és ha azt akarjuk, hogy a termőföldeknek ne csak a fele legyen megdolgozva, akkor szaktudásukra szükség lesz. Agronómus nagyapám évtizedekig volt gazdatiszt Hadréven: kora tavasztól késő őszig éves szerződéssel szegődött el farmvezetőnek, és a teljesítménye alapján mindig megújították azt. Ilyen felelősségvállalásra lenne szükség, hogy az önellátás zsákutcájában vergődő román mezőgazdaság piacra is termeljen.
– A rendszerváltás után is a Kolozs megyei mezőgazdasági üzemek hitelezésével foglalkozott, mígnem rendre mind felszámolódtak. Hogyan került ebbe az állapotába a mezőgazdaság?
– Összesen 27 évet dolgoztam a kolozsvári agrárbankban, ebből a rendszerváltás után mintegy ötöt. Átéltem a mezőgazdaság leépülésének a legsúlyosabb időszakát. A földtulajdonosok nemcsak a gyereket öntötték ki a fürdővízzel, hanem a kádat is kidobták. Nem értették a szövetkezés előnyeit, nem bíztak egymásban. 1990 első hónapjaiban a megyei mezőgazdasági szakbizottság alelnökeként több faluban is megpróbáltam elmagyarázni, hogy hagyják meg a szövetkezeteket. Volt, ahonnan menekülnöm kellett, nehogy megverjenek. Az emberek önhatalmúlag széthordták a termelőszövetkezetek vagyonát, a közprédát senki nem akadályozta meg. Sem a gazdák, sem a hatóságok nem értették, hogy igazságtalanságot nem lehet megoldani egy másik igazságtalansággal.
– De azokat a mezőgazdasági nagyüzemeket sem lehetett megmenteni, amelyeket nem hordtak szét. Ha ezek eredményesen működnek, az emberek nem jöttek volna rá, hogy érdemes nagyobb területen gazdálkodni?
– Az eredendő bűn az, hogy Romániában nem volt előkészítve a gazdasági rendszerváltás. A gazdák azt hitték, hogy pár hektáros területeken képesek kifizetődően termelni. Amikor láttuk, hogy a termelőszövetkezetek menthetetlenek, az állami mezőgazdasági vállalatokat próbáltuk támogatni. De ez a törekvés is vakvágányra futott. Amikor 1996-ban a Versenytanácsnál dolgoztam, az állami nagyüzemek számára még mindig bukaresti minisztériumok határozták meg a mezőgazdasági termények árát. Ion Iliescu nem akart árfelszabadítást az élelmiszerpiacon, a nagyüzemek pedig nem lehettek a maguk urai.
– Az elmúlt 25 évben hiányzott az átgondolt agrárhitelezés. Mi ennek az oka?
– A mezőgazdaság jó profitrátája évi 5-6 százalék. A kilencvenes évek száz százalék fölötti kamatszintjét mezőgazdasági termelők nem tudták megfizetni. A Văcăroiu-kormány bevezetett ugyan kedvezményes agrárhitelt, az agrárbank azonban a csődbe ment nagyüzemektől nem tudta behajtani a tartozásokat. A működő agrárhitelezéshez agrárbiztosítás és közraktározás is kell. A piaccentrikus mezőgazdaság sok induló tőkét igényel.
Az elmúlt évekig a kedvezőtlen gazdasági körülmények nem tették lehetővé magánkézben levő nagyobb farmok létrejöttét, az uniós csatlakozás után pedig az EU-n belüli hatalmas túltermelés lett a román mezőgazdaság kerékkötője, amit az orosz embargó súlyosbít. Ma ugyanaz a helyzet Romániában, mint a harmincas évekbeli gazdasági válság után Amerikában: csak a legjobb minőségű földeket érdemes megdolgozni, ott, ahol a búza hektárhozama legalább 5-6 ezer és a kukoricáé 8-9 ezer kg. A román mezőgazdaságban nehéz talpon maradni, mert az élelmiszerforgalmazás zömét bonyolító multinacionális üzletláncok nagy tételekben hozzák be külföldről az olcsó árut.
– Tizenhat évig dolgozott a Versenytanácsban, Bukarestben. Ennek a hivatalnak szabták feladatként a piacgazdaság alapvető szabályainak lefektetését és ellenőrzését. Miért alakult ez ennyire nehézkesen?
– Amikor 17 hónap parlamenti képviselői mandátum után bekerültem a 10 tagú Versenytanácsba, szakmailag kiváló csapat fogadott. Kollégáim többsége bukaresti egyetemeken tanított, de volt közöttünk az energetikai kérdések szakértőjeként a Közel-Keletről hazahívott kőolajszakember is. Hiába dolgoztam 27 évet banki hitelezésben, mert nem juthattam ki külföldre, nem volt rálátásom a nagyvilág gazdaságára.
Ezt a hátrányt sok munkával kellett behoznom. Az, hogy Romániában megkésve indult a piacgazdaság, nem egy-két hivatal hozzáállásán múlott. Amikor bő egyéves munkánkat követően a norvég–francia kombináció alapján kidolgozott versenytörvényt 1996 májusában megszavazta a parlament, kiderült, hogy nem lehet alkalmazni.
– Miért?
– A piacgazdasághoz a legalapvetőbb feltétel, a verseny hiányzott. És a további járulékos törvények, valamint a mintegy 25 állami szabályozó hatóság az energetika, a turizmus, a távközlés és számos más területen. A versenytörvénynek a piacgazdaságot szabályozó működéséhez még évekre volt szükség, miközben néhány multinacionális nagycég – elsősorban a mobilszolgáltatók – a szabályozatlan piaci körülményeket kihasználva, degeszre keresték magukat. Beengedték a piacra a multinacionális nagycégeket, de a működésüket felügyelő állami szabályozást csak 5-6 év múlva léptették életbe. A kilencvenes években két dolog ütközött egymással: a piac- és a tervgazdálkodás.
– Mikortól lehetett csomagban alkalmazni az új piacszabályozó törvényeket?
– A versenytörvény makrogazdasági törvény, amely a piaci viselkedésmódot szabályozza, ami viszont nem működhet csődtörvény nélkül: aki nem bírja a versenyt, annak le kell lépnie a piacról. A legtöbbet kormányzó Szociáldemokrata Párt félt a csődtörvény bevezetésétől. Úgy gondolták, jobban megéri életképtelen vállalatokat fenntartani, mint a csődeljárás okozta szociális robbanást kezelni. A csődtörvény csak a kétezres évek derekára lett működőképes.
– Ez együtt járt a szocialista nagyipar még megmaradt nagyvállalatainak a felszámolásával. Törvényszerű volt ennek az iparnak a leradírozása a térképről?
– Az igazi bajok a rendszerváltás utáni években gyökereznek. A hatalmon lévő politikai elit nem mérte fel a privatizáció előtti román ipar pontos látleletét. Petre Roman miniszterelnök azt mondta, a román ipar egy ócskavashalmaz. Ez nyilván így nem volt igaz, mert bizonyos részeit jó stratégiával meg lehetett volna menteni. Az viszont nem vitás, hogy a román ipart túlzott energiafogyasztó technológiákra építették, a modernizációhoz pedig hiányzott a hazai erőforrás, illetve ennek szerepét alábecsülték. A multinacionális cégek egyoldalú színrelépésével az volt a legnagyobb baj, hogy az általuk diktált modernizációból és technikai haladásból a román gazdaság és a román fogyasztó alig részesült.
– A nagyprivatizáció tehát kényszermegoldás volt?
– A román nagyprivatizációban igazából nagyon kevés a sikertörténet. Most hirtelen a Dacia gyárra gondolok, de erről is azt kell tudni, hogy a Renault aprópénzért vásárolta meg, miközben a román állam a francia céget hosszú évekig hatalmas állami támogatáshoz juttatta. Ugyanez a forgatókönyv ismétlődött számos állami nagyvállalat esetében.
A kommunista hőskorban mintegy negyvenezer embert foglalkoztató galaci Sidex kombinátot az indiai angol befektető – bevallása szerint – olcsóbban vette meg, mint amennyiért lányának villát vásárolt London egyik külvárosában. Igaz, a Sidex hatalmas adósságállományát is átvállalta. Az új tulajdonos a vasércet és a szenet Oroszországból importálta vámmentesen, de sok egyéb állami kedvezményt is kapott. Ha végignézzük a nagyprivatizációs tranzakciókat, gyakorlatilag mindenhol ugyanaz történt: minimális vételár és évekig tartó hatalmas állami támogatás volt a magánosítás ára.
– Említette a kilencvenes évek nehéz gazdasági helyzetét: ahhoz képest ma nagy az árubőség. Ha az embernek egy jobb munkahelye van, akár élhető ország is lehet Románia. Ma már működik a piacgazdaság?
– Azt hiszem, Bukarestben mérhető le leginkább a fejlődés mértéke. Óriási a felhozatal: normális minőségű árut lehet vásárolni normális áron. De nem ez az egyedüli arca Romániának. Van egy bukaresti, kolozsvári és temesvári Románia, és van egy vaslui-i és botoşani-i is, ahol a nyomor és a mélyszegénység jellemző. Az ország többi részei a két véglet között mozognak. Miközben hivatalosan 7-8 százalékos a munkanélküliség, legalább hárommillió ember dolgozik külföldön. A viszonylagos gazdasági fellendülést hozó multinacionális nagycégek azonban csak addig maradnak a román piacon, amíg éves profitjuk legalább ötven százalék. A mezőgazdaság jó része ma sem termel piacra, csak önellátásra.
Kulcskérdés, hogy az új kormány mit kezd ezzel. Habár az Európai Unió nem támogatja, a román agrárágazat fennmaradásához okosan kigondolt protekcionizmusra van szükség. Romániát összességében a befejezetlen múlt traumája kísérti. Az 1990-ben történt négy-öt bányászjárás hosszú időre megpecsételte az ország jövőjét, amivel napjainkban megint lehetne mit kezdeni, ha nem egy olyan fiatal nemzedék lenne a munkaerőpiacon, amelyet az elmúlt 25 évben jórészt azok a tanárok neveltek, akik maguk sem értették az idők szavát.
Makkay József
Krónika (Kolozsvár)